Kína forradalma

Kína forradalma
Amikor Kína magárahagyatva küzdött
VIII. Visszavonulás időben és térben
4. Harc az alkotmányért

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

4. Harc az alkotmányért

1940-ben a Nép Politikai Tanácsát is „kitisztogatták”. Ezt a tanácsot 1938-ban alapították. „Előparlament”-szerű intézmény volt az összes pártok képviselőiből, de törvényhozó hatalom nélkül. Tagjait nem is választották. A helyeket rendkívül bonyolult eljárás szerint töltötték be. A tanácsosok egyrészét közvetlenül a kormány nevezte ki, másrészüket pedig nyilvános szervezetek, de ez utóbbiaknak a döntése a kormány jóváhagyásától függött. Amikor 1940-ben az új ülésszak képviselőinek névsorát nyilvánosságra hozták, kiderült, hogy a legkiemelkedőbb haladó tanácsosok, közöttük Sen Csun-zsu, a Nemzeti Felszabadítók vezetője, nem szerepelnek a névsorban.*

* Sen Csun-zsu, a sangháji jogi főiskola volt dékánja és Csou Tao-fen a között a hét Nemzeti Felszabadító vezető között szerepeltek, akiket a háború előtt japánellenes ellenállás miatt letartóztattak s akiknek a pere miatt Szun Jat-szen asszony tiltakozott.*

Az új tanácsot úgy állították össze, hogy a Kuomintangnak és semmiféle párthoz nem tartozó követőinek ne csak túlnyomó többséget juttasson, hanem még az elhangzó indítványok ellenőrzését is lehetővé tegye. (Mielőtt egy indítvány felett egyáltalán megkezdődhetett volna a vita, arra volt szükség, hogy a javaslatot huszonöt tag ajánlja. Ez több volt, mint a tanácsban ülő függetlenek összlétszáma.) 1938-ban a Fegyveres Ellenállás és Nemzeti Újjáépítés Programja a testület haladó kiszélesítését és hatalmának növelését irányozta elő. Ennek éppen az ellenkezője történt. A tanácsot még attól a szigorúan körülhatárolt és csak jelképes demokratikus tartalomtól is megfosztották, amellyel első ülése idején még rendelkezett. Csou-Tao-fen, a Nemzeti Felszabadítás „Élet” nevű könyvkiadójának vezetője tiltakozásképpen lemondott, noha a látszat részleges megóvása céljából őt ezúttal még felvették a listára.

A Kuomintang ugyanakkor megszegte az Országos Népkongresszus összehívására vonatkozó ígéretét. Ez az ígéret szerint olyan alkotmányozó gyűlés lett volna, amely elkészíti az alkotmányt és képviseleti kormányt hoz létre. Egy ilyen testület megválasztására és összehívására még a Kuomintang alapítója, Szun Jat-szen végrendeletében kötelezte a pártot.*

* Lásd Szun Jat-szen végrendeletét a nyitott oldalon.*

Ennek az ígéretnek a megtétele óta a kongresszus összehívása volt az egyre későbbi időpontra kiállított csekk, amellyel a Kuomintang fel akarta vásárolni diktatúrája ellenzékét.

A Népkongresszusnak eredetileg 1937-ben össze kellett volna ülnie. Ettől kezdve többször elhalasztották. Először a háború kitörésének, később a bizonytalan katonai helyzetnek az ürügyével. A tömegnyomás végül is kierőszakolta egy 1940-es végleges időpont megállapítását. Ettől kezdve az ország népe hónapokon keresztül vitatta a tárgyalásra kerülő alkotmány formáját. A kormány ekkor közölte, hogy a kongresszust ismét elhalasztják, — mint mondották, azért, mert bombatámadás érte a tárgyalások számára kijelölt épületet. Amikor közölték a kormánnyal, hogy még tucatnyi más hasonló nagyságú és kényelmességű termet lehetne találni, ezt „rágalomnak” és „szentségtörésnek” minősítették. Hivatalos nyilatkozatokban egész sor alig érthető módosítást hoztak nyilvánosságra, míg végül — éppen abban az időben, amikor a „szabályos” front gyakorlatilag mozdulatlan volt — kidolgoztak egy olyan tételt, hogy a háború kellős közepén igazán senkisem kívánhatja a kongresszus összehívását.

Ez a dogma végülis egy új ígéretben kristályosodott ki, amelyet éppen olyan ünnepélyesen, és éppenúgy „dátumra” tettek, mint a megelőzőket. Azt ígérték, hogy a demokratikus kormány beiktatása az ellenségeskedések beszüntetése után egy esztendőn belül elkövetkezik. Persze, az ellenségeskedések éppen egy demokratikus kormány hiánya miatt húzódtak el. Az új ígéretet — akárcsak a régieket — a Kuomintang propagandistái kötelességtudóan dicsőítették, mint a kormány haladó voltának egy újabb bizonyítékát. A zajongás olyan erős és annyira állandó volt, hogy a világsajtóban is visszhangja támadt. Ez a sajtó szeretett ugyan firkálni Kínáról, de nem tudta és nem is akarta megérteni a határain belül végbemenő bonyolult eseményeket.*

* Erre később még visszatérünk.*

Arra természetesen számítani kellett a kormánynak, hogy ezek a lépések komoly ellenzéssel találkoznak majd, ezért hozzálátott, hogy eltömjön minden olyan csatornát, amelyen keresztül utat találhatott volna magának az elégedetlenség.

Az újságok, folyóiratok, könyvek és novellák ellenőrzését csaknem a háborúelőtti méretekig megszorították. Kína legelső regényírója, Mao Tung egy csungkingi „nemhivatalos” beszélgetés során bizalmasan elpanaszolta a külföldi újságíróknak, hogy sem ők, sem a többi írók nem tudnak értékeset alkotni. Elmondotta, hogy a háború kitörését követő teremtő ébredést teljesen elsorvasztotta a megvadult cenzúra. Becsületes író semmi olyat nem tud keresztüljuttatni a cenzoron, amely csak valamennyire is tükrözi az igazságot. Választaniok kellett művészetük prostituálása és az éhezés között. Legfeljebb más munkát kereshettek, hogy valamin eltengődjenek — míg írásaikat későbbi időpontra tartogatták. Sokan, akik ezt a megoldást választották, rádöbbentek, hogy elvesztették készségüket és idejük legnagyobb részét is — úgy, hogy a kínai irodalom sok nagy ígéretét végleg elvesztette.

A Kuomintang kulturális bizottságát egy Csang Tao-fan nevű figura vezette. Ez az alak a háború előtt azzal foglalkozott, hogy baloldali írókat — mint Ting Ling — meglátogatott a börtönben és igyekezett őket elveik feladására rávenni. Ez a börtönlátogató úr most bejelentette, hogy a szegény írók segélyt kapnak minden készülőben lévő mű után — ha előbb benyújtják annak vázlatát és azt jóváhagyják. Csak egyetlen irodalmi hírnevű személyiség akadt, aki segélyre pályázott, egy Hung Sen nevű liberális színműíró és színigazgató volt. Hung Sen-nek nem volt szándékában parancsra írni, egy „semmi politikai kapcsolatot nem tartalmazó” munkáért mégis megkapta a díjat. Saját diákjai és más írók azonban oly szigorú bírálatban részesítették ezért a magatartásáért — és bírálatukat annyira jogosnak érezte — hogy családjával együtt öngyilkosságot követett el. Megmérgezték magukat.

A régi elnyomó gépezet „Szabad Kína” területén történt felélesztésének bizonyára nem volt célja a háború hatásosabb továbbvitele. Hiszen a japánellenes háború elindításában és legszebb sikereiben döntő része volt annak, hogy a kínai hazafiak pártállásukra való tekintet nélkül önként együttműködtek s ez hallatlanul megnövelte a nemzeti ellenállás energiáját. Az sem lehetett a gépezet helyreállításának egyedüli célja, hogy összezúzza azokat, akik a háborúviselés Kuomintang-féle módszerét bírálni merik. Az uralkodó csoportok nemcsak a már megtett intézkedések nyugodt elfogadását követelték. Biztosítékot követeltek arranézve is, hogy nem lesz ellenzéke előkészületben lévő terveiknek sem. Ez azt jelentette: a Kuomintang egész Kínában — nemcsak a meg nem szállott hátországban, hanem az ellenséges vonalak mögötti területen is — el akar tiporni minden más vezetést.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .