Kína forradalma

Kína forradalma
Amikor Kína magárahagyatva küzdött
VIII. Visszavonulás időben és térben
1. Vízválasztó a kínai hátországban

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

1. Vízválasztó a kínai hátországban

Nanking utolsó órái és Hankou kiürítése között Csang Kai-sek egy sor fontos beszédet mondott. Kijelentette:

1. Kína tovább folytatja a japánellenes harcot a nagy kezdeti veszteségek ellenére is.

2. Az új stratégia az lesz, hogy „a tért időre cserélik ki”, Nem tartanak olyan állásokat, amelyeknek a megtartása túlságosan nagy ember- és hadianyagveszteséggel járna. Hely bőven van az országban, tehát területeket áldoznak, hogy a támadás erejét felfogják. Az ilymódon nyert időt és energiát arra használják majd, hogy az ország távoli belsejében emberi és anyagtartalékokat halmoznak fel az ellentámadásra, amely majd kisöpri a támadókat.

3. Nem kell „eltemetni” Kínát azért, mert nagyvárosai elestek. Kína hatalmas erőtartaléka az óriási mezőgazdasági hátország. Néhány modern városi központ helyett Kína százezernyi faluja válik a háborús erőfeszítés alapjává.*

* Ezek a megállapítások is azok közé tartoznak, melyeket Csang — mint említettük — Mao Ce-tung-tól „kért kölcsön”.*

Az a döntés, hogy az 1937—38-as veszteségek ellenére is kitart — Csang Kai-sek szégyenletes pályafutásának egyik legnagyobb pozitívuma. Ez azt jelentette, hogy a Központi Kormány és a Kuomintang-haderők zöme legalább nem adja meg magát az ellenségnek. A párt ilyenmódon nem követhette a vezetőségben meghúzódó defetistákat, amilyen Wang Csing-wei volt, a kínai quisling. A háború egyik legválságosabb szakaszában csökkentette a reakciós aknamunka és ingadozás hatását és megakadályozta a kapitulációt.

Ezek a határozatok azt jelentették, hogy Csang Kai-sek meghátrált a nép meggyőződése előtt. A nép tudta: a gyenge oldalak, amelyek miatt Japán gyors győzelemre számított — kisebbek; erejük nagyobb, mint gondolták; a harc csak most kezdődött és a vereség nem szükségszerű… Ez a meggyőződés elsősorban két pozitív tapasztalati tényre támaszkodott: az első sangháji helytállás hosszú tartamára és az ellenséges vonalak mögötti ellenállás megnövekedésére. Ez utóbbi mutatta, hogy a japán megszállás sehol sem végleges. A következő néhány hónap pártközi egysége és jó légköre — a kormány ekkor még Hankouban volt — ebből a meggyőződésből származó büszkeségből, ezeknek a vívmányoknak a tudatából táplálkozott.

A továbbharcolásra vonatkozó döntés alapvető fontosságú volt ugyan — de mégis csak igen — vagy nem kérdése volt. A Csang Kai-sek által említett többi javaslat jóval bonyolultabb volt. Erős gondolkodásra és sokmillió ember kemény munkájára volt szükség ahhoz, hogy ezekből a határozatokból a győzelem valódi tényezői legyenek. Ha csak szavak maradnak tartalom nélkül — a harc elvész. Az a veszély is fennállott, hogy ezeket a határozatokat a defetizmus és cselekvésképtelenség takarójaként használják fel.

A „tér átcserélése időre” teória sok kérdést vetett fel. Hogyan és milyen áron ürítse ki a kormányhadsereg a szóbakerülő területeket? Milyen lépéseket tesz a kormány a népi ellenállás megszervezésére a főcsapatok kivonása utáni időre? Az így nyert időt hogyan használják fel a hátországban tartalékok építésére? Meg kell várni, míg a tartalékok nagyerejűvé válnak s azután kell ellentámadást indítani? Vagy fel lehet őket halmozni úgy, hogy kezdettől fogva szüntelen taktikai ellentámadásokat intéznek egy általános védelmi stratégián belül és ezt összekötik egy erősödő partizántevékenységgel?

A városokból a falvakba való visszavonulás is válaszutat jelzett. Vajon meg kell-e hagyni a falusi Kínát olyannak, amilyen — még ha ebben az állapotban nem jelent is nagyobb erőforrást, mint a múltban? Vagy pedig kifejlesszék-e emberi és anyagi lehetőségeit teljes mértékben? Vajon Kuomintang-Kína is tevékenyen harcbaállíthatja-e milliónyi okos, félelmet nem ismerő keménykötésű parasztját, ahogyan azt a kommunista vezetés alatt álló támaszpontok oly kitűnően megtették? Vagy talán a falutól való függés egyszerűen azt jelenti, hogy a régi földesúr-tisztviselő még több adót présel ki a parasztból? Hogy növeli a kamat és földbér által már amúgyis elnyomorodott paraszt terheit és a húzódozó újoncokat terrorral hurcolja el földjükről? Felhasználjon-e vajon az állam minden mezőgazdasági és ipari erőforrást a termelés növelésére? Vagy még további adózást követeljen a már meglévő szegénységtől, hátramaradottságtól, a megrekedt fejlődéstől?

Nem mondhatjuk, hogy az ország vezetői nem tudták: válaszút előtt állanak. 1938 márciusában Hankouban a Kuomintang Rendkívüli Nemzeti Kongresszusa felállította a Fegyveres Ellenállás és Nemzeti Újjáépítés Tervét. Olyan stratégiai és reformterv volt ez, amelyet valamennyi többi párt is aláírt.

Azt sem mondhatjuk, hogy a kormánynak nem volt elég hatalma ahhoz, hogy ezt a tervet a háború szükségleteihez mérten, az önző kisebbségek akarata ellenére is keresztülvigye. A továbbharcolásra vonatkozó döntés az összes hazafias csoportok és az egész kínai nép támogatását biztosította Csang Kai-sek számára. Elhomályosította ez a kényszerű döntés népszerűtlenségének és elszigeteltségének utolsó nyomait is, amelyek abból származtak, hogy Csang Kai-sek csoportja fegyverrel és rendőrterrorral kényszerítette rá akaratát a kínai népre. Még a legkétségbeesettebb harc időszakában sem emelték fel kezüket a régi haladó ellenzéki elemek, hogy most aknázzák ki a Központi Kormánnyal szemben régi, jogos sérelmeiket. Nem merészelt természetesen kezet emelni egyetlen feudális szeparatista sem.

A kormány a nép követelésére és a nép támogatásával kivégeztette Han Fu-csu-t, a hatalmas militaristát, aki a japánokkal paktált. A nép támogatásának nagy szerepe volt akkor is, amikor nyilvánosságra hozták Wang Csing-wei-nek, a Kuomintang alelnökének és a Nép Politikai Tanácsa elnökének árulását, aki a Kuomintang-rangsorban közvetlenül Csang után következett. Hiszen a nép támogatása folytán a kormányt az ilyen megpróbáltatások erősítették, ahelyett, hogy gyengítették volna.

Abban az időben, amikor Hankou elesett (1938 végén), a Kuomintang kormány helyzete az országban olyan volt, hogy csaknem minden más kormány megirigyelhette. Tudta, mit kell tennie és meg is volt rá a hatalma, hogy megtegye. Az egyetlen kérdés az volt: meg akarja-e tenni igazán?

Hogy az elkövetkezendőket megértsük, be kell számolnunk az első háborús szakasz végén beállott új helyzetről, amely azután az elkövetkező öt esztendő fejleményeit is meghatározta.

Az első változás az ellenfél stratégiájában következett be. 1938 után a „szabályos” fronton végetértek a nagyobb japán előnyomulások. Japán elfoglalt már minden elsőrendű fontosságú kínai várost, vasutat és víziutat, elfoglalta, illetve blokád alatt tartotta az egész tengerpartot. Most arra készült, hogy állandósítsa, rendbeszedje a meghódított hátországot. Erőfeszítéseinek egyre növekvő része — s nemsokára a főrésze — a saját vonalai mögött működő ellenállás megtörésére irányult.

Eközben Tokió általános számításai egy szélesebb imperialista terv köré kezdtek csoportosulni: a náci agresszióval egyidőben végrehajtandó szovjetellenes támadás terve köré. Ebben a vonatkozásban japán számítás szerint Kína a „segédfront” szerepét játszotta volna. A kínai kormányhaderők elleni szárazföldi támadások ezért kisebb erőpróbákra szorítkoztak, amelyek során öt-hat hadosztálynál többet sohasem vetettek be egyszerre. A cél a meglévő vonalak megszilárdítása volt, vagy legfeljebb az, hogy további mély benyomulás nélkül „meglágyítsák” ezeket a vonalakat. Japán most azzal akarta megtörni Kína harci akaratát, hogy pusztító légitámadásokat intézett Csungking ellen és közben békeajánlatokat küldözgetett a kormánynak. A légitámadások csak 1944-ben a csendesóceáni háború kitörése után szűntek meg.

A második változás magának Kínának a helyzetében volt. A kormány visszavonulása az ország nyugati részébe nemcsak térbeli, hanem időbeli visszavonulást is jelentett. Társadalmilag és iparilag is azok a tengerparti és folyóparti városok jelentették a modern Kínát, amelyekből a kormány visszavonult. A hátország tartományai túlnyomórészt falusi tartományok voltak, mélységesen elmaradtak és feudálisak. Ha a partvidék felébredt is sokszázados állmából — a nyugati területek még mindig bele voltak merülve ebbe az álomba. A kormánnyal együtt érkezett közigazgatási személyzet, az új gyárak és egyetemek sem változtattak lényegében ezen a helyzeten. Sőt! Maguk is csak az általános politikai és gazdasági haladást elősegítő erélyes intézkedésekkel tudták megakadályozni, hogy lesüllyedjenek új környezetük színvonalára. A harmadik összetevő politikai jellegű volt. Az 1937—38-as egységfrontszakasz sok változási hozott ugyan, de semmiképpen sem változtatta meg a hatalom megoszlását. A kormány szervezeti és kulcspozícióiban ülő tisztviselők ugyanazok maradtak, akik a „megbékéltetési politika” szakaszában működtek. A népmozgalom ekkor még csak arra kényszerítette Kína meglévő államgépezetét, hogy tevékenyen ellentálljon a japán támadásnak — saját hatalma megvédésére is. A háborús válság és a további tömegnyomás azután arra kényszerítette, hogy jobban támaszkodjék a nép egységmozgalmára — ha meg akarja menteni önmagát Japán bosszújától.

A nyugat felé megtett visszavonulás nemcsak a tűrhetetlen Japán támadás nyomását enyhítette: a népmozgalmak nyomását is. A kormány most kívülkerült a nagy közép- és keletkínai városok munkás, diák és haladó értelmiségi köreinek közvetlen hatásán. Ezeknek a csoportoknak a tagjai — amennyiben követték a nyugati visszavonulást — elválasztódtak támaszpontjaiktól és ezért legyengültek. Sok nem is maradt sokáig ezeken a belső területeken. Vonzotta őket Jenan, a kommunisták. Azok a japánellenes elemek, amelyek a megszállás alá került területeken maradtak, azzal voltak elfoglalva, hogy a Nyolcadik és Negyedik Hadsereg vezetésével ellenállási bázisokat építsenek a japán frontvonal mögött. Itt nem azzal foglalatoskodtak, hogy életre rázzák a központi kormányt, hanem közvetlenül, Kínában teljesen új szervezési módszerekkel, fegyverrel a kézben küzdöttek az ellenséggel.

A Kuomintang uralkodó csoportjai ilymódon a maguk erejére voltak utalva a hátország mélyén és úgy gondolták, nem kötelezik őket a Fegyveres Ellenállás és Nemzeti Újjáépítés Programjának ígéretei. Erőfeszítéseiket kezdték megosztani két cél között. Az egyik volt a japánellenes háború — a másik a maguk teljes hatalmi monopóliumának visszaállítása. Azé az egyeduralomé, amelyet 1937—38-ban is csak a nép nyomására cseréltek fel a kompromisszummal. Mihelyt gyengülni látszott az ellenséges nyomás, Kína régi urai bosszúhadjáratot indítottak a politikai kezdeményezést kezükben tartó haladó elemek ellen. A japánellenes tevékenység a kormány részéről az elcsendesült frontvonal teljesen passzív megtartására szorítkozott, a „szabad” Kínán belül azonban egyre határozottabb jelleget öltött a reakció munkája. 1939 elején a kormány már „kitisztogatta” az Országos Katonai Tanács Politikai Osztályát, amelyet azért alapítottak, hogy egyesítse az összes hazafiakat, mozgósítsa a népet és megmagyarázza a háború céljait. Csou En-lait, az osztály kommunista alelnökét minden tényleges funkciótól megfosztották. Kuo Mo-zsot a ragyogó tollú írót „felmentették” az osztály propaganda-alosztályának vezetése alól.*

* Kuo 1946 februárjában küldött volt az összes pártok résztvételével a belső egység kérdéséről tartott Politikai Tanácsadó Bizottság ülésén. Jobboldali banditák megtámadták és súlyosan megsebesítették.*

A hadseregben működő „erkölcsi hadviselő szervek” Kuomintang-csendőrszervekké váltak, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy rábukkanjanak a „veszélyes” gondolatokra, pártfogolják a „hűséges” és kiirtsák az „idegen” elemeket. A harcoló csapatok mellett működő diák-tanítócsoportokat hazaküldték. Megmondták nekik, hogy — a Kuomintang köszöni, de a háborút most már az ő munkájuk nélkül is tudja folytatni. A Kuomintang külön pártosztagokat küldött ki azzal a bizalmas megbízással, hogy szigeteljék el a demokratikus pártok tagjait, meg a japánellenes munkát végző csoportokat és vessenek véget befolyásuknak.

A rendőrség ismét hozzáfogott a könyvesboltok kirablásához. Kötegszámra kobozták el a Nyolcadik és Negyedik Hadseregről szóló könyveket. A Nemzeti Felszabadítók „Élet”-könyvkiadójának és a kommunista „Új Kína Könyvkiadóvállalatnak” legtöbb fiókját bezárták. A titkos ügynökök visszakapták a régi megbízást: munkások, írók, diákok után szaglásztak. Az egyetemeket, amelyek mindig rendkívül nagy szerepet töltöttek be a haladó hazafias mozgalmakban — élesebben figyelték, mint valaha. Ez az ellenőrzés viszonylag könnyebb volt azért is, mert a legtöbb diák elszakadt a családjától és nemcsak diploma, hanem élelem és lakás tekintetében is a kormányra volt utalva.

Fokozatosan elvágták a szabad összeköttetést Csungking és Jenan között. Azokat a fiatalokat, akik a Japánellenes Egyetemre indultak tanulni, elfogták és külön „átnevelő táborokba” küldték. A kommunisták-vezette hadseregek fegyverellátását, amely amúgysem érte el az egyezményekben meghatározott fokot — teljesen megszüntették. Központi kormánycsapatok indultak a japán frontvonal mögé — de nem azért, hogy segítsenek a japánellenes harcban, hanem hogy „átvegyék” a Nyolcadik és Negyedik Hadsereg által felszabadított területeket. Ügynökök utaztak a japán front mögé olyan partizánosztagokhoz, amelyeknek a politikai arculata nem volt tisztázva. Igyekeztek rávenni őket arra, hogy lázadjanak kommunista vezetőik ellen. Pénzt ígértek nekik és megtorlással fenyegették őket, ha nem engedelmeskednek a központi hatalomnak. Súlyos és csúnya esetek történtek. 1939 márciusában, a régi polgárháborús területnek számító Hunanban egy Kuomintang-főhadiszállás elfogatta az oda hivatalosan delegált Negyedik Hadseregbeli összekötőtiszteket és élve eltemettette őket. A hivatalos menlevéllel Kuomintang területen átutazó Nyolcadik és Negyedik Hadseregbeli tisztek családját letartóztatták és többnyire meggyilkolták.

A Senszi, Kanszu és Ninghszia tartományok kommunistavezette területei köré vont rendőrkordon mindinkább katonai ostrom képét öltötte. Határai körül sokszáz mérföldre húzódó erődítményeket építettek és megrakták őket a kormány „mintacsapataival”. Számuk rövidesen elérte a félmilliót. Működött a hírzárlat. Egyetlen Kuomintang-Kínában megjelenő újság sem írhatott az ellenséges vonalak mögötti front eseményeiről. Külföldi tudósítóknak nem engedték meg, hogy meglátogassák a kommunista hadseregeket — de még azt sem, hogy jelentéseikben megemlítsék őket. Minden ilyen erőfeszítésnek az volt a célja, hogy azt a hatást keltsék, mintha csak a Kuomintang küzdene a japánok ellen.* Kína népével és az egész világgal el akarták felejtetni, hogy egyáltalán léteznek partizánkörzetek.

* Már régen volt ilyen törekvés. 1937-ben a lapok tele voltak a Pinghszin-hágónál aratott kommunista győzelemmel. Egy csomó újságíró akkor meginterjúvolta Csang Kai-sek asszonyt. Én azt kérdeztem tőle: igaz-e, hogy a Vörös Hadseregből alakult Nyolcadik Hadsereg csapatai nyerték a csatát. Zavartnak látszott és azt mondta: „Nem, nem igaz.”*

Kína háborújának két frontja közé függöny zuhant és öt esztendeig fel sem emelkedett.

Egyszer már úgy ígérkezett, hogy egyesül a két Kína: a félfasiszta diktatúra meg a népi mozgalmak Kínája. Most újra mély szakadék választotta el őket egymástól. Földrajzilag ez a szakadék az új „kommunistaellenes blokád” vonalát követte. Politikailag azonban az egész országon keresztülhúzódott és nemcsak a kommunistákat, de a Kuomintang baloldalát, a Nemzeti Felszabadítókat, az összes demokratákat és haladó diákokat is szembeállította a vezető Kuomintang-klikkel. Az összes Kuomintang-területeken keresztülhúzódott és elválasztotta a munkást a gyárostól, a parasztot a földesúrtól, a katonát a tiszttől és az iskolákban működő Kuomintang-bábokat azoktól a tanítóktól és értelmiségiektől, akik a maguk fejével gondolkodtak.

Még ebben a helyzetben is tévedés lenne azt hinni, hogy a dolgok egészen a háborúelőtti színvonalra züllöttek. 1937 történelmi változásai rendkívül gyorsan vitték előre az országot. Hosszabb idő kellett volna az eredmények teljes lerombolásához és néhányat ezek közül az eredmények közül nem is lehetett volna végleg letörölni a tábláról. Azokat, akik 1937-ben nyíltan kiálltak a kapituláció mellett — elűzték. Most ezekután a legmagasabb állásokban ülők sem merészelhettek nyílt kapitulációról beszélni. A nép nyomása japánellenes háborút követelt és Kína háborúban maradt. A polgárháború nem volt olyan általános, mint azelőtt egy évtizedig. Az egységfront nem nyert, hanem vesztett ugyan tartalmából — de formailag egységfront maradt. A régi Kína erői megkísérelték, hogy a nép háborúját a maguk hasznára aknázzák ki — de megállítani a nép háborúját nem tudták. Es a nép harci szelleme töretlen volt.

Új ipartelepek és stratégiai fontosságú közlekedési vonalak épültek. A tengerpart japán blokádja elvágta a tengeri kapcsolatokat a külvilággal. Ennek a pótlására megépült a nagy északnyugati út, amely összekötötte az országot a Szovjetunióval. Új vasútvonal épült Indokína felé. Megkezdődött a burmai út építése. 1938 és 1940 között több vasútvonalat építettek, mint az előző tíz esztendőben.

A „szabályos front” háborús technikai felkészültsége fejlődött. De a nép 1937—38-as egységfront-lelkesedése a meg nem szállt Kína elmaradt tartományaiban nem lett haladó változások alapjává. Nem épült megfelelő hátország. A hosszú háborúhoz szükséges emberi és politikai erőforrásokat nem kifejlesztették, hanem elapasztották.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .