Írta: V. I. Lenin

A terményadóról

(Az új politika jelentősége és feltételei)

Bevezetés helyett

A terményadó kérdését mostanában különösen nagy figyelemmel kísérik, tárgyalják és vitatják. Ez teljesen érthető, mert a jelenlegi viszonyok közt ez csakugyan a politika egyik fő kérdése.

A vita kissé kapkodó jellegű. Ebbe a hibába, nagyonis érthető okoknál fogva, mindnyájan beleesünk. Annál hasznosabb lesz, ha megkíséreljük, hogy a kérdést ne „aktuális jelentősége” szempontjából, hanem általános elvi oldaláról vizsgáljuk. Másszóval: vessünk egy pillantást annak a képnek általános hátterére, amelyre jelenleg felvázoljuk a napi politika néhány gyakorlati intézkedésének körvonalait.

Engedjék meg, hogy e kísérlet céljából egy hosszú részt idézzek „Napjaink fő feladata: — A «baloldali» gyerekességről és a kispolgáriasságról” című brosúrámból. Ez a brosúra, amely 1918-ban a Petrográdi Szovjet kiadásában jelent meg, először is egy újságcikket tartalmaz, amelyet a breszti béke alkalmából 1918. március 11-én írtam, másodszor, magában foglal egy 1918. május 5-ről keltezett polémikus írást, melyben a baloldali kommunisták akkori csoportjával foglalkoztam. Most polémiára nincs szükségünk, s azt el is hagyom. Csupán azt hagyom meg, ami az „államkapitalizmusra” és jelenlegi gazdaságunknak — a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet gazdaságának — alapelemeire vonatkozik.

Akkor a következőket írtam:

Oroszország mai gazdaságáról
(Az 1918-ban megjelent brosúrából)

„… Az államkapitalizmus lépés lenne előre a Szovjet Köztársaságunkban most fennálló helyzethez képest. Ha például fél év múlva megszilárdulna nálunk az államkapitalizmus, ez óriási siker és a legjobb biztosítéka lenne annak, hogy egy éven belül véglegesen megszilárduljon és legyőzhetetlenné váljék nálunk a szocializmus.

Képzelem, hogy visszahőkölnek egyesek nemes felháborodásukban e szavak hallatára . .. Hogyan? A Szovjet Szocialista Köztársaságban az államkapitalizmusra való áttérés egy lépés volna előre? . . Nem elárulása ez a szocializmusnak?

Éppen ezzel a ponttal kell részletesebben foglalkoznunk.

Először is, meg kell vizsgálnunk, milyen is tulajdonképpen a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet, amely feljogosít bennünket arra, hogy Szovjet Szocialista Köztársaságnak nevezzük magunkat.

Másodszor, fel kell fednünk azoknak a hibáját, akik nem látják, hogy nálunk a szocializmus  ellenségei — a kispolgári gazdasági viszonyok és a kispolgári ösztönösség.

Harmadszor, jól meg kell érteni a Szovjetállam jelentőségét abból a szempontból, hogy gazdaságilag különbözik a polgári államtól.

Vizsgáljuk meg ezt a három körülményt.

Azt hiszem, nem akadt még olyan ember, aki Oroszország gazdaságának kérdésével foglalkozva, tagadta volna e gazdaság átmeneti jellegét. Azt hiszem, ugyanúgy egyetlen kommunista sem tagadta azt, hogy ez a kifejezés: «Szocialista Szovjet Köztársaság» azt jelenti, hogy a Szovjethatalomnak eltökélt szándéka, hogy a szocializmusba való átmenetet megvalósítsa, de semmiesetre sem azt, hogy a jelenlegi gazdasági rendet szocialista rendnek ismerje el.

De mit jelent az a szó, hogy átmenet? Nem azt jelenti-e, a gazdaságra vonatkoztatva, hogy a szóbanforgó rendben megvannak mind a kapitalizmusnak, mind a szocializmusnak az elemei, részei, darabkái? Mindenki elismeri, hogy igen. De akik ezt elismerik, nem mind gondolkodnak azon, melyek is azok a különböző társadalmi-gazdasági formák, amelyeknek az elemei megtalálhatók Oroszországban. Pedig éppen ez a kérdés lényege.

Felsoroljuk ezeket az elemeket:

1) a patriarchális, vagyis jelentős mértékben naturális, paraszti gazdaság;

2) a kisárutermelés (ide tartozik a gabonát eladó parasztok többsége);

3) a magángazdasági kapitalizmus;

4) az államkapitalizmus;

5) a szocializmus.

Oroszország olyan nagy és olyan változatos, hogy a társadalmi-gazdasági formának e különböző típusai egybefonódnak benne. A helyzetnek éppen ez a sajátossága.

Felmerül a kérdés, hogy mely elemek vannak túlsúlyban? Világos, hogy kisparaszti országban a kispolgári réteg van túlsúlyban és ez elkerülhetetlen: a földművelők többsége — mégpedig óriási többsége — kisárutermelő. Az államkapitalizmus burkát (gabonamonopólium, ellenőrzött vállalkozók és kereskedők, burzsoá szövetkezetiek) hol itt, hol ott áttörik a spekulánsok, a spekuláció fő cikke pedig a gabona.

A fő harc éppen ezen a téren bontakozik ki. Kik között folyik ez a harc, ha olyan gazdasági kategóriák terminusával fejezzük ki magunkat, mint az «államkapitalizmus»? A negyedik és az ötödik fokozat között, abban a sorrendben, amelyben imént felsoroltam őket? Világos, hogy nem. Nem az államkapitalizmus harcol itt a szocializmus ellen, hanem a kispolgárság plusz a magángazdasági kapitalizmus harcol itt vállvetve, együtt, mind az államkapitalizmus ellen, mind a szocializmus ellen. A kispolgárság ellenállást tanúsít mindennemű állami, akár államkapitalista, akár állami-szocialista beavatkozással, nyilvántartással és ellenőrzéssel szemben. Ez a valóság teljesen kétségbevonhatatlan ténye, s ennek a ténynek a megnemértésében rejlik számos gazdasági hiba gyökere. A spekuláns, a feketéző, a monopólium kijátszója — ez a mi fő «belső» ellenségünk, a Szovjethatalom gazdasági rendszabályainak ellensége. 125 évvel ezelőtt a francia kispolgároknak, a leglelkesebb és legőszintébb forradalmároknak még meg lehetett bocsátani azt a törekvést, hogy egy-két «kiszemelt» kivégzésével és dörgedelmes deklarációkkal győzzék le a spekulánsokat, ma azonban holmi baloldali eszerek tisztán francia magatartása ebben a kérdésben minden öntudatos forradalmárban csak undort vagy utálatot kelt. Mi nagyon jól tudjuk, hogy a spekuláció gazdasági alapja az Oroszországban rendkívül nagyszámú kistulajdonosi réteg és a magángazdasági kapitalizmus, amelynek minden egyes kispolgár egy-egy ügynöke. Tudjuk, ennek a kispolgári szörnynek millió meg millió csápja hol itt, hol ott fonja be a munkások egyes rétegeit, s hogy a spekuláció az állami monopólium helyett betör társadalmi-gazdasági életünk minden hasadékán.

Aki nem látja ezt, az éppen vakságával árulja el, hogy kispolgári előítéletek rabja . . .

A kispolgárnak van néhány ezer rubelnyi pénzkészlete, melyet «becsületes úton» — de még inkább becstelen úton — gyűjtött össze a háború alatt. Ez az a gazdasági típus, mely jellegzetes mint a spekuláció és a magángazdasági kapitalizmus alapja. A pénz — utalvány társadalmi javakra, és a kistulajdonosok sokmilliós rétege, görcsösen ragaszkodva ehhez az utalványhoz, elrejti az «állam» elől, nem hisz semmilyen szocializmusban és kommunizmusban, «félrehúzódik» a proletár vihar elől. Vagy alárendeljük a mi ellenőrzésünknek és nyilvántartásunknak ezt a kispolgárt (ezt megtehetjük, ha megszervezzük a szegényparasztságot, vagyis a lakosság vagy a félproletárok többségét a tudatos proletár élcsapat körül), vagy a kispolgár elkerülhetetlenül és múlhatatlanul megdönti a mi munkáshatalmunkat, mint ahogy megdöntötték a forradalmat a Napóleonok és a Cavaignac-ok, akik éppen ebből a kistulajdonosi talajból nőttek ki. Így áll a kérdés. Csakis így. . .

Az ezreseket kuporgató kispolgár ellensége az államkapitalizmusnak, és a kispolgár ezeket az ezreseket okvetlenül a maga javára, a szegények rovására, mindennemű állami ellenőrzés kizárásával akarja realizálni, az ezresek összege pedig sokmilliárdos alapot nyújt a spekulációhoz, amely akadályozza szocialista építésünket. Tegyük fel, hogy bizonyos számú munkás néhány nap alatt 1 000 egységnyi értéket termel. Tegyük fel továbbá, hogy ebből az 1 000-ből 200 elvész a kis spekuláció, mindenféle lopás következtében és azért, mert a kistulajdonosok kijátsszák a szovjet törvényeket és a szovjet rendeleteket. Minden öntudatos munkás azt fogja mondani: ha 1 000-ből 300-at adhatnék, hogy nagyobb rend és szervezettség legyen, szívesen adnék háromszázat kétszáz helyett, mert a Szovjethatalom alatt később egészen könnyű feladat lesz ezt a «sarcot», mondjuk százra vagy ötvenre csökkenteni, ha egyszer rend és szervezettség lesz, ha egyszersmindenkorra véget vetünk annak, hogy a kistulajdonosok kijátszhassák az állami monopóliumokat.

Ez az egyszerű példa — amelyet a könnyebb érthetőség kedvéért szándékosan teljesen leegyszerűsítettem — megvilágítja az államkapitalizmus és a szocializmus mai helyzetének a viszonyát. A munkásoknak kezükben van az államhatalom, minden jogi lehetőségük megvan arra, hogy «elvegyék» mind az ezret, vagyis hogy egyetlen kopejkát se adjanak ki másra, mint szocialista célokra. Ez a jogi lehetőség, amely a hatalomnak a munkások kezébe való tényleges átmenetére támaszkodik, a szocializmus eleme. A kistulajdonosi és magánkapitalista elem azonban sok-sok úton-módon aláaknázza a jogi helyzetet, becsempészi a spekulációt, akadályozza a szovjet rendeletek végrehajtását. Az államkapitalizmus óriási lépés lenne előre, még akkor is, ha (és én szándékosan vettem ilyen számszerű példát, hogy ezt élesen megmutassam) többet fizetnénk, mint most, mert a «tudományért» érdemes fizetni, mert ez hasznos a munkásokra nézve, mert a rendetlenség, a bomlás, a ziláltsági legyőzése mindennél fontosabb, mert ha a kistulajdonosi anarchia tovább tart, ez a legnagyobb, a legfenyegetőbb veszély, amely feltétlenül elpusztít bennünket (ha mi nem győzzük le), ezzel szemben, ha több sarcot fizetünk az államkapitalizmusnak, ez nemhogy nem pusztít el bennünket, hanem a legbiztosabb úton vezet el bennünket a szocializmushoz. A munkásosztálynak, amely megtanulta azt, hogyan védje meg az állam rendjét a kistulajdonosi anarchiával szemben, amely megtanulta azt, hogyan teremtse meg a termelés nagyüzemű, az egész államra kiterjedő szervezetét államkapitalista elvek alapján, akkor — bocsánat a kifejezésért — minden ütőkártya a kezében lesz, és a szocializmus megszilárdítása biztosítva lesz.

Az államkapitalizmus gazdaságilag összehasonlíthatatlanul magasabbrendű, mint mostani gazdaságunk, ez az első igazság.

Másodszor pedig, a Szovjethatalomnak nincs miért tartania az államkapitalizmustól, hiszen a Szovjetállam olyan állam, amelyben biztosítva van a munkások és a szegényparasztság hatalma …

* * *

Hogy még jobban megvilágítsam a kérdést, idézem mindenekelőtt az államkapitalizmus legkonkrétabb példáját. Mindenki tudja, melyik ez a példa: Németország. Németországban találjuk a junker-burzsoá imperializmusnak alárendelt modern, nagytőkés technika és tervszerű szervezés «legtökéletesebb vívmányát». Vessék el a kiemelt szavakat, a militarista, junker, burzsoá, imperialista állam helyére tegyenek szintén államot, de más szociális típusú, más osztálytartalmú államot, szovjet államot, azaz proletár államot, és megkapják a feltételeknek azt az egész összegét, amelyet a szocializmus magával hoz.

A szocializmus elképzelhetetlen a modern tudomány legújabb vívmányai szerint felépített nagykapitalista technika nélkül, olyan tervszerű állami szervezet nélkül, amely az emberek tízmillióit kötelezi arra, hogy a legszigorúbban betartsanak egy egységes szabályt a termelés és a termékelosztás terén. Mi, marxisták, állandóan hangoztattuk ezt, és azokra az emberekre, akik még ezt sem értették meg (vagyis az anarchistákra és a baloldali eszerek nagyobbik felére), még két másodpercet sem érdemes fecsérelni.

A szocializmus ugyanakkor elképzelhetetlen, ha az államban nem a proletariátus van uralmon: ez szintén elemi igazság. A történelem (amelytől a válogatott mensevik tökfilkókon kívül senki sem várta azt, hogy simán, nyugodalmasan, könnyedén és egyszerűen elhozza nekünk a «teljes» szocializmust) olyan sajátszerűen alakult, hogy 1918-ra megteremtette a szocializmus két különálló felét egymás mellett, mint két leendő csibét, a nemzetközi imperializmus egyetlen tojáshéja alatt. Németország és Oroszország 1918-ban a legszemléletesebben testesítette meg a szocializmus feltételeinek — egyrészt gazdasági, termelési, társadalmi-gazdasági feltételeinek, másrészt politikai feltételeinek — anyagi megvalósulását.

Egy győzelmes proletárforradalom Németországban rögtön, hihetetlenül könnyen széttörné az imperializmus mindennemű tojáshéját (amelyet sajnos a legjobb acélból csináltak és ezért nem törik szét akármiféle csibe erőfeszítéseire), megvalósítaná minden bizonnyal a világszocializmus győzelmét, nehézség nélkül vagy elenyészően kis nehézségekkel — persze, ha a «nehézséget» világtörténelmi, nem pedig nyárspolgári-mucsai értelemben vesszük.

Amíg Németországban a forradalom még késik a «kibontakozással», a mi feladatunk az, hogy megtanuljuk a németek államkapitalizmusát, minden erőnkkel igyekezzünk azt átvenni, nem riadva vissza a diktatórikus módszerektől, amikor arról van szó, hogy a barbár Oroszország még gyorsabb ütemben vegye át e nyugati vívmányokat, nem riadva vissza attól, hogy barbár eszközökkel harcoljunk a barbárság ellen. Ha az anarchisták és a baloldali eszerek között akadnak olyanok (önkénytelenül eszembe jutott Karelinnek és Ge-nek a Központi Végrehajtó Bizottságban mondott beszéde), akik Karelin módjára képesek okoskodni, mondván, hogy nem illik az hozzánk, forradalmárokhoz, hogy «tanuljunk» a német imperializmustól, egyet mondhatok: reménytelenül elpusztulna (mégpedig teljesen megérdemelten) az a forradalom, amely komolyan venne ilyen embereket.

Oroszországban most éppen a kispolgári kapitalizmus van túlsúlyban, amelytől mind az állami nagykapitalizmushoz, mind a szocializmushoz ugyanaz az út vezet, mégpedig ugyanazon a közbeeső állomáson keresztül, amelyet «a termelés és a termékelosztás egész népet felölelő nyilvántartásának és ellenőrzésének» nevezünk. Aki ezt nem érti meg, az megbocsáthatatlan gazdasági hibát követ el, vagy azért, mert nem ismeri a valóság tényeit, nem látja azt, ami van, nem tud szembenézni az igazsággal, vagy pedig azért, mert a «kapitalizmus» és a «szocializmus» elvont szembeállítására szorítkozik, és nem hatol be ennek a nálunk most végbemenő átmenetnek konkrét formáiba és fokozataiba.

Mellesleg megjegyezve, ez ugyanaz az elméleti hiba amely tévútra vitte a «Novaja Zsizny» és a «Vperjod» táborának legjobbjait: a rosszabbja meg az átlag butaságból és jellemtelenségből a burzsoázia után kullog, fél tőle; a legjobbak — nem értették meg, hogy a szocializmus tanítómesterei nem hiába beszéltek a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet egész időszakáról, és nem ok nélkül hangsúlyozták az új társadalom «hosszú vajúdását», jóllehet ez az új társadalom megintcsak absztrakció, amely nem ölthet testet máskép, mint ilyen vagy olyan szocialista állam megteremtésére irányuló több különféle, tökéletlen konkrét kísérlet útján.

Éppen azért, mert Oroszország mai gazdasági helyzetéből nem haladhatunk előre, ha nem haladunk keresztül azon, ami közös mind az államkapitalizmusban, mind a szocializmusban (az egész népet felölelő nyilvántartáson és ellenőrzésen), államkapitalizmus felé való evolúcióval» ijesztgetni másokat és önmagukat merő elméleti badarság. Ez éppen azt jelenti, hogy gondolatban «letérnek» az «evolúció» valóságos útjáról, nem értik ennek az útnak a mibenlétét; gyakorlatilag pedig ez egyértelmű azzal, hogy visszafelé húznak bennünket a kistulajdonosi kapitalizmus felé.

Hogy az olvasó meggyőződjön arról, hogy az államkapitalizmust korántsem csak most becsülöm ilyen «nagyra», hanem így tettem már akkor is, amikor a bolsevikok még nem vették kezükbe a hatalmat, bátorkodom idézni a következő részt «A fenyegető katasztrófa és hogyan harcoljunk ellene» című brosúrámból, amelyet 1917 szeptemberében írtam:

«. .. Próbáljanak csak a junker-kapitalista, a földesúri-kapitalista állam helyébe forradalmi-demokratikus államot tenni, vagyis olyan államot, amely minden kiváltságot forradalmi módon megszüntet és nem fél attól, hogy forradalmi úton megvalósítsa a legteljesebb demokráciát. Meglátják, hogy a valóban forradalmi-demokratikus államban a monopolista államkapitalizmus feltétlenül, elkerülhetetlenül egy lépés a szocializmus felé.»

«… Mert a szocializmus nem egyéb, mint az államkapitalista monopólium után a következő lépés előre.»

«… A monopolista államkapitalizmus a szocializmus legteljesebb anyagi előkészítése, a szocializmus előcsarnoka, az a történelmi lépcsőfok, amelyet a szocializmusnak nevezett foktól semmiféle közbülső lépcsőfokok nem választanak el» (27. és 28. old.).

Jegyezzék meg, hogy ezt Kerenszkij idejében írtam, hogy itt nem proletárdiktatúráról, nem szocialista államról, hanem «forradalmi-demokratikus» államról van szó. Vajon nem világos, hogy minél magasabbra hágtunk e politikai lépcsőfok fölé, minél teljesebben testesítettük meg a Szovjetekben a szocialista államot és a proletariátus diktatúráját, annál kevésbé szabad félnünk az «államkapitalizmustól»? Vajon nem világos, hogy anyagi, gazdasági, termelési tekintetben még nem vagyunk a szocializmus «előcsarnokában»? És hogy csak ezen az általunk még el nem ért «előcsarnokon» át léphetünk be a szocializmus kapuján? ..

* * *

Fölöttébb tanulságos még a következő.

Amikor a Központi Végrehajtó Bizottságban Buharin elvtárssal vitatkoztunk, ő többek között ezt a megjegyzést tette: a szakemberek magas fizetésének kérdésében «mi» «jobboldalibbak vagyunk Leninnél», mert mi ebben nem látunk semmiféle eltérést az elvektől; emlékszünk Marx szavaira, hogy bizonyos feltételek mellett a munkásosztály számára a legcélszerűbb az volna, ha «az egész bandát kifizethetnénk» (nevezetesen a tőkések bandáját, vagyis megvásárolnánk a burzsoáziától a földet, a gyárakat és egyéb termelési eszközöket).

Ez rendkívül érdekes megjegyzés . . .

. . . Mélyedjünk el Marx gondolatában.

A múlt század hetvenes éveinek Angliájáról, arról az időszakról volt szó, amikor a monopólium előtti kapitalizmus elérte fejlődése tetőpontját, arról az országról volt szó, amelyben akkor legkevesebb volt a militarizmus és a bürokrácia, arról az országról, amelyben akkor a legtöbb lehetőség volt a szocializmus «békés» győzelmére abban az értelemben, hogy a munkások «kifizetik» a burzsoáziát. És Marx azt mondotta: bizonyos feltételek mellett a munkások egyáltalán nem fognak vonakodni attól, hogy kifizessék a burzsoáziát. Marx nem kötötte magát — és a szocialista forradalom jövendő vezetőit — a fordulat bizonyos formáihoz, útjaihoz és módjaihoz, mert nagyon jól tudta, milyen rengeteg új probléma fog akkor felmerülni, hogy mennyire megváltozik a fordulat folyamán az egész helyzet, milyen gyakran és milyen erősen változik a helyzet a fordulat folyamán.

Nos, és nem nyilvánvaló-e, hogy Szovjet-Oroszországban, miután a proletariátus megragadta a hatalmat, miután elnyomtuk a kizsákmányolók katonai ellenállását és szabotálásban megnyilvánuló ellenállását, — vajon nem nyilvánvaló, hogy bizonyos feltételek úgy alakultak, ahogy egy fél évszázaddal ezelőtt Angliában alakulhattak volna, ha Anglia akkor békés úton kezdett volna áttérni a szocializmusra? Angliában akkor a következő körülmények biztosíthatták volna azt, hogy a kapitalisták alávetik magukat a munkásoknak: 1) a lakosságban, parasztság híján, teljes túlsúlyban voltak a munkások, a proletárok (Angliában a hetvenes években bizonyos jelekből arra lehetett következtetni, hogy a szocializmusnak rendkívül gyors sikerei lesznek a mezőgazdasági munkások között); 2) a proletariátus kitűnően meg volt szervezve a szakszervezetekben (Anglia akkor ebben a tekintetben első helyen állt a világon); 3) a politikai szabadság évszázados fejlődésének iskolájában nevelkedett proletariátus aránylag magas kulturális színvonalon állt; 4) Anglia nagyszerűen szervezett kapitalistái — akkor ők voltak a legszervezettebbek az egész világon (most már Németország foglalta el az első helyet) — régóta megszokták, hogy a politikai és a gazdasági kérdéseket kompromisszum útján döntsék el. Íme, ilyen körülmények folytán merülhetett fel tehát akkor annak a lehetőségnek a gondolata, hogy Anglia kapitalistái békésen alárendelik magukat az angol munkásoknak.

Nálunk ezt az alárendelést jelenleg bizonyos konkrét feltételek biztosítják (az októberi győzelem és a tőkések katonai ellenállásának és szabotálásban megnyilvánuló ellenállásának elfojtása október és február között). Nálunk a munkásoknak, a proletároknak a lakosságban való teljes túlsúlya és nagyfokú szervezettsége helyett a győzelem tényezője az volt, hogy a szegényparasztság és a gyorsan tönkrement parasztság támogatta a proletárokat. Nálunk, végül, nincs meg sem a műveltség magas foka, sem a kompromisszumokra való hajlandóság. Ha gondolkozunk ezeken a konkrét feltételeken, világossá válik, hogy most elérhetjük és el is kell érnünk azt, hogy együtt alkalmazzuk a kíméletlen leszámolás módszereit a műveletlen tőkésekkel szemben, akik nem mennek bele semmiféle «államkapitalizmusba» akik hallani sem akarnak semmiféle kompromisszumról, akik spekulációval, szegényparasztok megvesztegetésével stb. továbbra is kijátsszák a szovjet rendelkezéseket, és a kompromisszum vagy kifizetés módszereit a művelt tőkések irányában, akik belemennek az «államkapitalizmusba», akik képesek azt átültetni az életbe, akik hasznosak a proletariátus számára mint az olyan óriásüzemeknek jártas és tapasztalt szervezői, amelyek valóban tízmilliókat látnak el termékekkel.

Buharin nagyszerűen képzett marxista közgazdász. Ezért emlékszik rá, hogy Marxnak mélységesen igaza volt, amikor arra tanította a munkásokat, hogy fontos megtartani a nagyüzemű termelés szervezetét éppen annak érdekében, hogy könnyebb legyen az átmenet a szocializmusba, és hogy teljesen megengedhető az a gondolat, hogy jókora összeget fizessünk a tőkéseknek, kifizessük őket, ha (kivételesen: Anglia akkor kivétel volt) úgy alakulnak a körülmények, hogy a kapitalisták kénytelenek békésen alárendelni magukat és kulturáltan, szervezetten áttérni a szocializmusra azzal a feltétellel, hogy kifizetik őket.

Buharin azonban hibát követett el, mert nem gondolkozott a mostani oroszországi helyzet konkrét sajátszerűségén, amely helyzet éppen kivételes, mert mi, Oroszország proletariátusa, előbbre vagyunk minden Angliánál és minden Németországnál politikai rendünk tekintetében, a munkások politikai hatalmának ereje tekintetében, és ugyanakkor mögötte maradunk a legelmaradottabb nyugateurópai államnak is a komoly államkapitalizmus szervezete tekintetében, a kultúra színvonala tekintetében, a szocializmus anyagi-termelési «bevezetésére» való felkészültség foka tekintetében. Nem világos-e, hogy ebből a sajátszerű helyzetből következik a jelen pillanat számára éppen egy olyan sajátos «kifizetésnek» a szükségszerűsége, amelyet a munkások kell hogy felajánljanak a legműveltebb, legtehetségesebb, legnagyobb szervezőképességgel rendelkező tőkéseknek, akik hajlandók a Szovjethatalom szolgálatába állni és becsületesen segíteni a nagyüzemű és óriásüzemű «állami» termelés megszervezésében? Nem világos-e, hogy ebben a sajátos helyzetben igyekeznünk kell kikerülni azt a kétféle hibát, amelyek közül mindegyik a maga módján kispolgári? Egyrészt helyrehozhatatlan hiba volna, ha kijelenten ők, hogy mivel elismertük a gazdasági «erőink» és politikai erőnk közötti diszharmóniát, «következésképpen» nem kellett volna kezünkbe venni a hatalmat. Így okoskodnak a «tokbabújt emberek», akik elfelejtik, hogy «harmónia» nem lesz sohasem, hogy az nem lehetséges a társadalom fejlődésében, mint ahogy nem lehetséges a természet fejlődésében sem, hogy csak egy csomó kísérlet eredményeképpen — amelyek közül mindegyik, önmagában véve, egyoldalú, bizonyos mértékig diszharmonikus lesz — jön létre a győzelmes szocializmus minden ország proletárjainak forradalmi együttműködéséből.

Másrészt nyilvánvaló hiba volna, ha szabad teret adnánk a szájhősöknek és a frázispufogtatóknak, akik engedik magukat elragadtatni a «ragyogó» forradalmiságtól, de akik következetes, megfontolt, körültekintő, a legnehezebb átmeneteket is figyelembe vevő forradalmi munkára nem képesek.

Szerencsére, a forradalmi pártok fejlődésének története és annak a harcnak története, amelyet a bolsevizmus ellenük folytatott, élesen körülhatárolt típusokat hagyott ránk örökül, amelyek közül a baloldali eszerek és az anarchisták meglehetősen szemléletesen mutatják a silány forradalmárok típusát. Ezek most kiabálnak, és hisztérikusan, fuldokolva, habzó szájjal tiltakoznak a jobboldali bolsevikok» «megalkuvása» ellen. De azon már nem tudnak gondolkozni, hogy miben volt rossz és miért ítélte el joggal a történelem és a forradalom menete a «megalkuvást».

Kerenszkij idejében a megalkuvás az imperialista burzsoázia kezébe adta a hatalmat, márpedig a hatalom kérdése minden forradalom alapvető kérdése. A bolsevikok egy részének megalkuvása 1917 október-novemberében abban nyilvánult meg, hogy vagy féltek attól, hogy a proletariátus megragadja a hatalmat, vagy pedig meg akarták osztani a hatalmat egyenlő arányban nemcsak a «megbízhatatlan útitársakkal», például a baloldali eszerekkel, hanem az ellenséggel is, a csernovistákkal, a mensevikekkel, akik elkerülhetetlenül megakadályoztak volna bennünket a legfontosabban: az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetésében, a Bogajevszkijek kíméletlen letörésében, a Szovjet intézkedéseinek teljes végrehajtásában, minden elkobzásban.

A hatalmat most már megragadtuk, megtartottuk, meg is szilárdult egy pártnak, a proletariátus pártjának kezében, még a «megbízhatatlan útitársak» nélkül is. Aki megalkuvásról beszél ma, amikor szó sem lehet a hatalom megosztásáról, a burzsoázia elleni proletárdiktatúráról való lemondásról, az egyszerűen bemagolt, de meg nem értett szavakat szajkóz. Aki «megalkuvásnak» nevezi azt, hogy — amikor már olyan helyzetbe jutottunk, hogy kormányozhatjuk és kell is kormányoznunk az országot — igyekszünk pénzt nem kímélve megnyerni magunknak, a kistulajdonosi bomlás ellen szolgálatunkba fogadni a kapitalizmus által megtanított elemek közül a legműveltebbeket, az nyilván teljesen képtelen gondolkozni a szocializmus építésének gazdasági feladatain”.

A terményadóról, a szabadkereskedelemről és a koncessziókról

Az 1918-ból idézett fejtegetésekben, ami a határidőket illeti, több hiba van. Kiderült, hogy a határidők hosszabbak, mint akkoriban feltételeztük. Ezen nincs mit csodálkoznunk. Gazdaságunk alapelemei azonban ugyanazok maradtak. A paraszti „szegénység” (proletárok és félproletárok) közül igen sokan középparaszttá lettek. Ez az oka annak, hogy a kistulajdonosi, kispolgári „ösztönösség” megerősödött. Az 1918—1920-as polgárháború pedig rendkívül fokozta az ország leromlását, feltartóztatta termelőerőinek helyreállítását, s a legnagyobb vérveszteséget a proletariátusnak okozta. Ehhez járult még az 1920-as rossz termés, a takarmányhiány, az állatok elhullása, ami még jobban feltartóztatta a közlekedés és az ipar helyreállítását, és kihatott például fő fűtőanyagunknak, a fának parasztlovakkal való szállítására.

Végeredményben 1921 tavaszára úgy alakult a politikai helyzet, hogy elodázhatatlanul szükségessé vált, hogy haladéktalanul, a legerélyesebb, egészen rendkívüli intézkedések útján javítsunk a parasztság helyzetén és növeljük termelőerőit.

Miért éppen a parasztság helyzetén javítsunk és nem a munkásokén?

Azért, mert a munkások helyzetének javítása érdekében gabonára és fűtőanyagra van szükség. Az egész államgazdaság szempontjából most éppen ez a legfőbb „akadály”. De a gabonatermelést és a gabona betakarítását, a fűtőanyag kitermelését és elszállítását csakis úgy fokozhatjuk, ha javítunk a parasztság helyzetén, növeljük termelőerőit. A parasztságon kell kezdeni. Aki ezt nem érti, aki abban a tényben, hogy a parasztokat az első helyre állítjuk, a proletariátus diktatúrájáról való „lemondást” vagy ehhez hasonlót lát, az egyszerűen nem hatol a dolgok mélyére, az a frázisok hatalmába került. A proletárdiktatúra azt jelenti, hogy a politikai vezetés a proletariátus kezében van. A proletariátusnak mint vezető, mint uralkodó osztálynak értenie kell ahhoz, hogy a politikát úgy irányítsa, hogy elsősorban a leghalaszthatatlanabb, a „legfájóbb” kérdést oldja meg. Jelenleg azok az intézkedések a leghalaszthatatlanabbak, amelyekkel azonnal növelhetjük a parasztgazdaság termelőerőit. A munkásság helyzetének javulását, a munkásság és parasztság szövetségének megszilárdulását, a proletárdiktatúra megszilárdulását csak ezen az úton érhetjük el. Az a proletár, vagy a proletariátusnak az a képviselője, aki nem ezen az úton akarná elérni a munkások helyzetének javulását, a valóságban a fehérgárdisták és kapitalisták segítőtársa lenne. Mert ha nem ezen az úton haladnánk, ez azt jelentené, hogy a munkások szűkkörű szakmai érdekeit osztályérdekeik fölé helyezzük, azt jelentené, hogy a munkások közvetlen, pillanatnyi, részleges előnyeiért feláldozzuk az egész munkásosztály érdekeit, a munkásosztály diktatúrájának érdekeit, annak a szövetségnek érdekeit, amelyet a munkásosztály és a parasztság a földbirtokosok és a kapitalisták ellen kötött, feláldozzuk a munkásosztály vezetőszerepét a munkának a tőke igája alól való felszabadításáért folyó harcban.

Tehát: elsősorban azonnali komoly intézkedésekre van szükség a parasztság termelőerőinek növelése érdekében.

Ezt nem lehet megtenni közellátási politikánk komoly megváltoztatása nélkül. Ilyen változtatás volt az egész terményfelesleg kötelező beszolgáltatásának helyettesítése terményadóval, amely — az adó lefizetése után — együtt jár a szabadkereskedelemmel, legalábbis a helyi gazdasági forgalomban.

Mi a lényege annak, hogy az egész terményfelesleg kötelező beszolgáltatása helyett terményadót vezettünk be?

Erre vonatkozóan igen sok hamis elképzeléssel találkozunk. A hiba nagyrészt onnan ered, hogy nem hatolnak be az átmenet lényegébe, nem kérdezik, honnan hová vezet ez az átmenet. Úgy képzelik a dolgot, mintha általában a kommunizmusról, általában a burzsoá állapotokra való áttérésről volna szó. E hibával szemben feltétlenül rá kell mutatnunk arra, amit 1918 májusában mondottunk.

A terményadó nem egyéb, mint a végtelen nyomor, a pusztulás és a háború által ránk kényszerített sajátszerű „hadikommunizmusról” a helyes szocialista termékcserére való átmenet egyik formája. Ez utóbbi viszont a szocializmusból a kommunizmusba való átmenet egyik formája, olyan sajátosságokkal, amelyek abból fakadnak, hogy a lakosság között túlsúlyban van a kisparasztság.

A sajátszerű „hadikommunizmus” abban állt, hogy ténylegesen elvettük a paraszt minden élelmiszerfeleslegét, sőt néha nem csupán feleslegét, hanem a paraszt számára szükséges élelmiszerek egyrészét is elvettük, hogy a hadsereg szükségletét fedezzük, és ellássuk a munkásokat. Többnyire hitelbe vettük, papírpénzért. Másképp nem győzhettük le a földbirtokosokat és a kapitalistákat egy tönkrement kisparaszti országban. S az a tény, hogy győztünk (noha kizsákmányolóinkat a világ leghatalmasabb államai támogatták), nemcsak azt mutatja, hogy a munkások és parasztok a hősiességnek milyen csodáira képesek szabadságharcukban. Ez a tény azt is mutatja, hogy a mensevikek, eszerek, Kautsky és társai a valóságban mennyire a burzsoázia lakájainak szerepét játszották, amikor ezt a „hadikommunizmust” hibánkul rótták fel. A hadikommunizmust érdemünknek kell tekinteni.

Nem kevésbé fontos azonban, hogy tisztában legyünk ennek az érdemnek igazi mértékével. A „hadikommunizmust” a háború és a pusztulás kényszerítette ránk. A „hadikommunizmus” nem volt és nem is lehetett a proletariátus gazdasági feladatainak megfelelő politika. Ideiglenes rendszabály volt. A proletariátus helyes politikája — ha kisparaszti országban valósítja meg diktatúráját — a gabona becserélése a paraszt számára szükséges iparcikkekre. Csakis az ilyen közellátási politika felel meg a proletariátus feladatainak, csakis ez képes a szocializmus alapjait megszilárdítani és a szocializmust teljes győzelemre vinni.

A terményadó átmenet ehhez a politikához. Mi még olyan szegények vagyunk, még annyira ránk nehezedik a háború terhe (a háború csak tegnap ért véget s holnap újra kitörhet a kapitalisták kapzsisága és gyűlölete miatt), hogy nem tudunk iparcikkeket adni a parasztnak az egész gabonáért, amelyre szükségünk van. Ennek tudatában bevezetjük a terményadót, azaz (a hadsereg és a munkások számára) a minimálisan szükséges gabonamennyiséget adó formájában szerezzük be, a többi gabonát pedig csere útján iparcikkekért fogjuk beszerezni.

Emellett nem szabad megfeledkeznünk a következőről. A nyomor és a pusztulás oly nagy, hogy nem vagyunk képesek egycsapásra helyreállítani a nagyüzemű, gyáripari, állami, szocialista termelést. Ehhez az szükséges, hogy a nagyipari központokban nagy gabona- és fűtőanyagtartalékaink legyenek, az elhasznált gépeket pedig új gépekkel kell felcserélnünk stb. A tapasztalatok alapján meggyőződtünk arról, hogy ezt nem lehet egycsapásra megvalósítani, s tudjuk, hogy a pusztító imperialista háború után még a leggazdagabb és legelőrehaladottabb országok is csak egy bizonyos, meglehetősen hosszú idő alatt lesznek képesek megoldani ezt a feladatot. Szükség van tehát arra, hogy bizonyos fokig segítsünk helyreállítani a kisipart, amelynek nincs szüksége gépekre, amelynek nincs szüksége sem állami, sem nagy nyersanyag-, fűtőanyag- és élelmiszertartalékokra, — amely azonnal nyújthat bizonyos segítséget a parasztgazdaságnak és emelheti annak termelőerőit.

Mi lesz ennek a következménye?

Ennek az lesz a következménye, hogy egy bizonyos (ha mindjárt csak helyi) kereskedelmi szabadság alapján újjáéled a kispolgárság és a kapitalizmus. Ez kétségtelen. Nevetséges volna efölött szemet húnyni.

Kérdés, vajon ez szükséges-e? Igazolható-e? Nem veszedelmes-e?

Sok ilyen kérdést tesznek fel, és ezek a kérdések többnyire csak a kérdező (enyhén szólva) naivitását árulják el.

Vessenek egy pillantást arra, hogyan határoztam meg 1918 májusában a különböző társadalmi-gazdasági formák gazdaságunkban meglevő elemeit (alkotórészeit). Senki nem vitathatja, hogy ennek az öt formának megfelelő mind az öt fokozat (vagy alkatelem), kezdve a patriarchális, vagyis félvad foktól egészen a szocialista fokig, jelen van. Hogy egy kisparaszti országban a kisparaszti, azaz részben patriarchális, részben kispolgári „forma” van túlsúlyban, az magától értetődik. Mihelyt csere folyik, a kisgazdaság fejlődése kispolgári fejlődés, kapitalista fejlődés — ez elvitathatatlan igazság, a politikai gazdaságtan elemi igazsága, amelyet a mindennapi tapasztalat, sőt még a nyárspolgár megfigyelése is megerősít.

Milyen politikát folytathat a szocialista proletariátus ilyen gazdasági adottságok mellett? Gabona és nyersanyag ellenében adja-e cserébe a kisparasztnak mindazokat a termékeket a szocialista nagyüzem termeléséből, melyekre annak szüksége van? Ez volna a legkívánatosabb, a „leghelyesebb” politika — s ezt el is kezdtük. De korántsem vagyunk és nem is leszünk egyhamar abban a helyzetben, hogy biztosíthassuk a parasztnak mindazokat a termékeket, amelyekre szüksége van, — legalábbis addig nem, amíg az egész ország villamosításának legalább elsősorban megvalósulásra kerülő munkálatait el nem végeztük. Mi hát a teendő? Vagy meg kell próbálkoznunk azzal, hogy teljesen megtiltjuk, elzárjuk a magán-, a nem állami cserének, vagyis a kereskedelemnek, vagyis a kapitalizmusnak bárminemű fejlődését, amely ott, ahol milliónyi kistermelő van, elkerülhetetlen. Az a párt, amely ilyen politikával próbálkoznék, ostobaságot és öngyilkosságot követne el. Ostobaságot követne el, mert ez a politika gazdaságilag lehetetlen, öngyilkosságot követne el, mert az ilyen politikával próbálkozó pártok feltétlenül hajótörést szenvednek. Nem titok, hogy egyes kommunisták vétkeztek „gondolatban, szóban és tettben”, mert éppen ennek a politikának az útjára léptek. Igyekezni fogunk megszabadulni ezektől a hibáktól. Feltétlenül meg kell tőlük szabadulnunk, különben igen rossz vége lesz a dolognak.

Vagy pedig (ez az utolsó lehetséges és az egyetlen okos politika) nem fogunk megpróbálkozni azzal, hogy a kapitalizmus fejlődését megtiltsuk vagy elzárjuk, hanem igyekezni fogunk azt az államkapitalizmus medrébe terelni. Ez gazdaságilag lehetséges, mert az államkapitalizmus — egyik vagy másik formában, kisebb vagy nagyobb mértékben — mindenütt jelen van, ahol a szabadkereskedelem és általában a kapitalizmus elemei megvannak.

Összekapcsolható-e, egyesíthető-e, összeegyeztethető-e a szovjet állam, a proletárdiktatúra az államkapitalizmussal?

Természetesen. Éppen ez az, amit 1918 májusában be akartam bizonyítani. Remélem, 1918 májusában ezt be is bizonyítottam. Sőt: ugyanakkor bebizonyítottam azt is, hogy az államkapitalizmus a kistulajdonosi (mind a kis-patriarchális, mind a kispolgári) ösztönösséghez képest haladást jelent. Tömérdek hibát követnek el azzal, hogy az államkapitalizmust csak a szocializmussal vetik egybe vagy hasonlítják össze, holott a jelenlegi politikai és gazdasági helyzetben az államkapitalizmust okvetlenül össze kell hasonlítani a kispolgári termeléssel is.

Az egész kérdés, elméletben és gyakorlatban egyaránt, azon fordul meg, hogy megtaláljuk a helyes módszereket, hogy megtanuljuk, miképpen kell a kapitalizmus (bizonyos fokig és bizonyos időre) elkerülhetetlen fejlődését az államkapitalizmus medrébe terelni, milyen feltételeket kell szabnunk a kapitalizmus fejlődése számára, hogyan biztosíthatjuk azt, hogy az államkapitalizmus a közeljövőben szocializmussá alakuljon át.

Hogy közelebb jussunk a kérdés megoldásához, mindenekelőtt lehetőleg pontos képet kell alkotnunk magunknak arról, hogy gyakorlatilag mi lesz és mi lehet az államkapitalizmus szovjet rendszerünkön belül, szovjet államunk keretében.

Arra vonatkozóan, hogy a Szovjethatalom miképpen tereli a kapitalizmus fejlődését az államkapitalizmus medrébe, miképpen „tenyészti” az államkapitalizmust, a legegyszerűbb eset vagy példa — a koncesszió. Mostanában nálunk mindenki egyetért abban, hogy a koncessziók szükségesek, de nem mindenki gondolkodik azon, hogy mi a koncessziók jelentősége. Mit jelent a koncesszió a szovjet rendszer mellett, a társadalmi-gazdasági formák és kölcsönös viszonyuk szempontjából? A koncesszió a szovjet, azaz a proletár államhatalom és az államkapitalizmus szerződése, blokkja, szövetsége a kistulajdonosi (patriarchális és kispolgári) ösztönösség ellen. A koncessziós kapitalista. Üzletét kapitalista módon, nyereség céljából folytatja, a proletárhatalommal az extraprofit, a rendesnél nagyobb nyereség kedvéért köt szerződést, vagy pedig azért, hogy olyan nyersanyaghoz jusson, amelyet különben nem tud, vagy csak igen nehezen tud megszerezni. A Szovjethatalomnak ebből az a haszna, hogy a termelőerők fejlődnek, s a termelvény mennyisége azonnal, vagy a legrövidebb időn belül növekedik. Tegyük fel, hogy van száz ilyen vagy amolyan ipartelepünk, bányánk, erdőterületünk. Valamennyit nem tudjuk kiaknázni, — nincs elegendő gépünk, élelmünk, szállítási eszközünk. Ugyanezen okoknál fogva a többi munkaterületen is rosszul dolgozunk. Nagyüzemeink rossz vagy elégtelen kihasználása következtében minden megnyilvánulásában erősödik a kistulajdonosi ösztönösség: gyengül a környékbeli (később pedig az egész) parasztgazdaság, termelőerői hanyatlanak, megrendül a Szovjethatalomba vetett bizalma, elburjánzanak a lopások, tömegjelenséggé válik az apró spekuláció (ez a legveszedelmesebb) stb. Amikor a Szovjethatalom koncessziók formájában államkapitalizmust „tenyészt”, ezzel erősíti a nagyüzemű termelést a kisüzemű termeléssel szemben, a haladó termelést a maradival szemben, a gépipart a kézműves iparral szemben, növeli a rendelkezésére álló nagyipari termelvények mennyiségét (részjuttatás), erősíti az államilag szabályozott gazdasági viszonyokat a kispolgári, anarchikus viszonyokkal szemben. A koncessziós politika, ha mértékkel és óvatosan alkalmazzuk, kétségtelenül segítségünkre lesz abban, hogy (egy bizonyos, nem nagy mértékben) gyorsan javítsunk a termelés állapotán, a munkások és a parasztok helyzetén — természetesen bizonyos áldozatok árán, mivel sokmilliónyi pud igen értékes terméket kell átadnunk a kapitalistának. Az erőviszonyok határozzák meg, harc dönti el azt a mértéket és azokat a feltételeket, amelyek mellett a koncessziók előnyösek és nem veszélyesek számunkra, mert a koncesszió maga is a harc egyik válfaja, az osztályharc folytatása más formában és semmiesetre sem az osztályharcnak osztálybékével való helyettesítése. A harc módszereit a gyakorlat fogja megmutatni.

Az államkapitalizmus a koncessziók formájában, az államkapitalizmusnak a szovjet rendszeren belül fellelhető egyéb formáihoz viszonyítva, alighanem a legegyszerűbb, a legszemléltetőbb, a legvilágosabb, a legpontosabban körvonalazott forma. Közvetlenül hivatalos, írásos szerződést kötünk a legmagasabb kulturális színvonalon álló, legelőrehaladottabb nyugateurópai kapitalizmussal. Pontosan tudjuk, mit nyerünk és mit veszítünk, melyek jogaink és melyek kötelezettségeink, pontosan tudjuk, milyen határidőre adjuk a koncessziót, ismerjük a határidő-előtti megváltás feltételeit, ha a szerződés kiköti a határidő-előtti megváltás jogát. Bizonyos „sarcot” fizetünk a világkapitalizmusnak, bizonyos tekintetben „váltságdíjat” fizetünk, s ennek ellenében a Szovjethatalom helyzete bizonyos mértékben azonnal megerősödik, gazdasági viszonyaink megjavulnak. A koncessziók tekintetében a feladat nehézsége csupán abban rejlik, hogy a koncessziós szerződés megkötésénél mindent meg kell gondolnunk, mindent mérlegelnünk kell, azután pedig értenünk kell a szerződés végrehajtásának ellenőrzéséhez. Ezen a téren kétségtelenül vannak nehézségek, s kezdetben valószínűleg elkerülhetetlenek lesznek a hibák is, de ezek a nehézségek a szociális forradalom egyéb feladataihoz képest, nevezetesen az államkapitalizmus fejlődésének, megengedésének, meghonosításának egyéb formáihoz viszonyítva — igen csekélyek.

A terményadó bevezetésével kapcsolatban a párt- és szovjetfunkcionáriusoknak az a legfontosabb feladatuk, hogy a „koncessziós” (vagyis a „koncessziós” államkapitalizmushoz hasonló) politika elveit, lényegét, alapjait alkalmazni tudják a kapitalizmus, a szabadkereskedelem, a helyi forgalom stb. egyéb formáira.

Nézzük a szövetkezeteket. Nem véletlen, hogy a terményadóról szóló rendelet azonnal a szövetkezeti szabályzat felülvizsgálására, s a szövetkezetek „szabadságának” és jogainak bizonyos fokú kiszélesítésére vezetett. A szövetkezet is az államkapitalizmus egyik formája, csakhogy nem olyan egyszerű, nem olyan pontosan körvonalazott, hanem bonyolultabb formája, s ezért a gyakorlatban nagyobb nehézségeket okoz államhatalmunknak. A kisárutermelők szövetkezete (erről a kisparaszti országban túlsúlyban levő, tipikus szövetkezetről van itt szó, nem pedig a munkásszövetkezetekről) elkerülhetetlenül kispolgári, kapitalista viszonyokat hoz létre, elősegíti fejlődésüket, előtérbe tolja a kiskapitalistákat, nekik nyújtja a legtöbb előnyt. Ez nem is lehet máskép, ha a kistulajdonosok vannak túlsúlyban s ha a csere lehetséges és szükséges. Oroszország jelenlegi viszonyai között a szövetkezetek szabadsága és jogai a kapitalizmus számára jelentenek szabadságot és jogokat. Ostobaság vagy bűn volna, ha nem vennők tudomásul ezt a nyilvánvaló igazságot.

A Szovjethatalom alatt azonban a „szövetkezeti” kapitalizmus, a magángazdasági kapitalizmustól eltérően, az államkapitalizmus egyik válfaja s mint ilyen, most előnyös és hasznos számunkra, — persze bizonyos mértékben. Minthogy a terményadó a megmaradt (adó alá nem eső) felesleg eladásának szabadságát jelenti, minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy a kapitalizmusnak ezt a fejlődését — mert az eladás szabadsága, a kereskedés szabadsága igenis a kapitalizmus fejlődése — a szövetkezeti kapitalizmus medrébe tereljük. A szövetkezeti kapitalizmus annyiban hasonlít az államkapitalizmushoz, hogy megkönnyíti a nyilvántartást, az ellenőrzést, a felügyeletet, a szerződéses viszonyt az állam (ebben az esetben a Szovjetállam) és a kapitalista között. A szövetkezet, mint a kereskedelem formája, a fenti okokon kívül még azért is előnyösebb és hasznosabb a magánkereskedelemnél, mert megkönnyíti a lakosság millióinak és később az egész lakosságnak egyesülését, megszervezését, ez pedig óriási előny az államkapitalizmusból a szocializmusba való további átmenet szempontjából.

Hasonlítsuk össze a koncessziókat és a szövetkezeteket mint az államkapitalizmus formáit. A koncesszió alapja a gépi nagyipar, a szövetkezet alapja a kis, kézi, sőt részben patriarchális termelés. A koncesszió minden egyes koncessziós szerződésben egy kapitalistát, vagy egy céget, egy szindikátust, kartellt, trösztöt érint. A szövetkezet sok ezer, sőt milliónyi kistulajdonost fog át. A koncesszió megengedi, sőt feltételezi a pontos szerződést és a pontos határidőt. A szövetkezet kizárja a teljesen pontos szerződést és a teljesen pontos határidőt. Sokkal könnyebb egy szövetkezeti törvényt hatályon kívül helyezni, mint egy koncessziós szerződést felbontani, a szerződés felbontása azonban azt jelenti, hogy a gazdasági szövetség a kapitalistával, vagy a gazdasági „együttélés” tényleges viszonya egycsapásra, egyszerűen, azonnal megszakad, de a szövetkezeti törvénynek semmiféle hatályon kívül helyezése — és általában semmiféle törvény nemcsak a Szovjethatalom tényleges „együttélését” a kiskapitalistákkal nem szakíthatja meg egycsapásra, de egyáltalán semmiféle tényleges gazdasági kapcsolatot nem szakíthat meg. A koncessziós kapitalistát könnyű, a szövetkezeti embereket nehéz „szemmeltartani”. A koncesszióról a szocializmusra való áttérés: áttérés a nagyüzem egyik formájáról a nagyüzem másik formájára. Az áttérés a kistulajdonosok szövetkezetéről a szocializmusra: áttérés a kisüzemű termelésről a nagyüzeműre, vagyis bonyolultabb áttérés, amely azonban, ha sikerül, a lakosság nagyobb tömegeit tudja átfogni, s mélyebb és elevenebb gyökereit tudja kitépni a régi, a szocializmus előtti, sőt a kapitalizmus előtti viszonyoknak is, melyek a legmakacsabbul ellenállnak minden „újításnak”. A koncessziós politika, siker esetén, kisszámú, de a mienkhez képest mintaszerű, a modern, előrehaladott kapitalizmus színvonalán álló nagyüzemet fog létrehozni; néhány évtized múlva ezek az üzemek teljes egészükben a mi birtokunkba mennek át. A szövetkezeti politika, siker esetén, a kisgazdaság fellendülését eredményezi, és előre meg nem határozott időn belül megkönnyíti a kisgazdaságok áttérését a nagyüzemű termelésre az önkéntes egyesülés alapján.

Nézzük az államkapitalizmus harmadik válfaját. Az állam kihasználja a kapitalistát mint kereskedőt, és meghatározott bizományi jutalékot fizet neki az állami termékek eladásáért és a kistermelő termékeinek összevásárlásáért. Az államkapitalizmus negyedik válfaja: az állam a kapitalista vállalkozónak bérbeadja a tulajdonában levő üzemet vagy ipartelepet, vagy erdőséget, földet stb., — ebben az esetben a bérleti szerződés leginkább koncessziós szerződéshez hasonlít. Az államkapitalizmus e két utóbbi válfajáról nálunk egyáltalán nem beszélnek, ezekre egyáltalán nem gondolnak, ezeket észre sem veszik. Ennek azonban nem az az oka, hogy erősek és okosak, hanem az, hogy gyengék és ostobák vagyunk. Nem merünk egyenesen szembenézni ezzel a „profán igazsággal”, és túlságosan gyakran lesz úrrá rajtunk a „felemelő önámítás”. Váltig hajtogatjuk, hogy „mi” áttérünk a kapitalizmusról a szocializmusra, de nem alkotunk magunknak pontos és tiszta képet arról, hogy ki is ez a „mi”. Hogy ezt valóban tisztán lássuk, szem előtt kell tartanunk gazdasági életünk valamennyi — feltétlenül és kivétel nélkül valamennyi — alkatelemét, azokat a különféle társadalmi-gazdasági formáit, amelyeket 1918. május 5-i cikkemben felsoroltam. „Mi”, a proletariátus előőrse, élcsapata, közvetlenül áttérünk a szocializmusra, ám az élcsapat csak egy kis része az egész proletariátusnak, amely maga is csak kis része az egész lakosságnak. És ahhoz, hogy „mi” a szocializmusra való közvetlen áttérésünk feladatát sikerrel megoldhassuk, meg kell érteni, milyen közvetítő utakra, módokra, eszközökre és segédeszközökre van szükség ahhoz, hogy a kapitalizmus előtti viszonyokról áttérjünk a szocializmusra. Ez a dolog lényege.

Tekintsenek az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság térképére. Vologdától északra, a Don melletti Rosztovtól és Szarátovtól délkeletre, Orenburgtól és Omszktól délre, Tomszktól északra mérhetetlen kiterjedésű területek húzódnak, amelyeken néhány tucat óriási kultúrállam elférne. S ezeken a területeken patriarchális, félbarbár és egészen barbár viszonyok uralkodnak. És mit látunk Oroszország többi félreeső paraszti zugában? Mindenütt, ahol tíz- meg tízversztnyi dűlőút, helyesebben: tíz-húszversztnyi úttalan terület választja el a falut a vasútvonaltól, azaz a kultúrával, a kapitalizmussal, a nagyiparral, a nagyvárossal való anyagi kapcsolattól? Vajon nem patriarchális viszonyok, nem oblomovizmus és félvadság uralkodnak-e mindezeken a helyeken?

Elképzelhető-e, hogy ebből az Oroszországban túlnyomórészt uralkodó állapotból közvetlenül áttérhetünk a szocializmusra? Igen, bizonyos fokig elképzelhető, de csak egy feltétellel, amelyet most már pontosan ismerünk egy óriási, befejezett tudományos munka alapján. Ez a feltétel — a villamosítás. Ha majd tucatjával felépítjük a kerületi villanytelepeket (most már tudjuk, hogy hol és hogyan lehet és kell őket felépítenünk), ha majd ezekről a villanytelepekről minden faluba elektromos áramot vezetünk, ha elegendő mennyiségű villanymotorunk és egyéb gépünk lesz, akkor nem lesz szükség vagy alig lesz szükség a patriarchális viszonyok és a szocializmus közötti átmeneti fokozatokra, közvetítő láncszemekre. De jól tudjuk, hogy ez az „egy” feltétel, csupán az elsősorban megvalósításra kerülő munkálatok elvégzéséhez, legalábbis tíz évet kíván, és hogy ennek a határidőnek a megrövidítése csak abban az esetben képzelhető el, ha a proletárforradalom győzelmet arat olyan országokban, mint Anglia, Németország, Amerika.

Ami azonban a legközelebbi éveket illeti, gondolkodnunk kell a közvetítő láncszemeken, amelyek megkönnyíthetik az átmenetet a patriarchális viszonyokról, a kistermelésről a szocializmusra. „Mi” még mindig gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy így okoskodunk: „a kapitalizmus rossz, a szocializmus jó”. Ez az okoskodás azonban helytelen, mert nem veszi számba az adott társadalmi-gazdasági formák összességét és csak kettőt ragad ki közülük.

A kapitalizmus rossz a szocializmushoz képest. A kapitalizmus jó a középkori viszonyokhoz képest, a kisüzemi termeléshez képest, a kistermelők szétforgácsoltságával együttjáró bürokratizmushoz képest. Minthogy a közvetlen átmenetet a kisüzemi termelésből a szocializmusba még nem tudjuk megvalósítani, ezért a kapitalizmus mint a kisüzemi termelés és a csere spontán terméke, bizonyos mértékben elkerülhetetlen, s ezért fel kell használnunk a kapitalizmust (különösen olymódon, hogy az államkapitalizmus medrébe tereljük) mint közvetítő láncszemet a kisüzemi termelés és a szocializmus között, mint eszközt, utat, módot, módszert a termelőerők növelésére.

Nézzük a bürokratizmus kérdését és vizsgáljuk meg gazdasági szempontból. 1918. május 5-én a bürokratizmus kívül esik látókörünkön. Egy fél évvel az Októberi Forradalom után, miután a régi bürokratikus apparátust teljesen szétzúztuk, ezt a bajt még nem érezzük.

Eltelik még egy esztendő. Az Oroszországi Kommunista Párt VIII. kongresszusa 1919. március 18—23-án új pártprogramot fogad el, s ebben a programban, nem félve a baj beismerésétől, hanem attól a kívánságtól vezéreltetve, hogy a bajt feltárjuk, leleplezzük, kipellengérezzük, s a gondolkodást, az akaratot, az energiát, a tetterőt a baj elleni harcra mozgósítsuk, nyíltan megmondjuk, hogy „a szovjet rendben a bürokratizmus részben újjáéledt”.

Eltelt még két esztendő. 1921 tavaszán, a VIII. Szovjetkongresszus után, amelyen (1920. decemberben) megvitattuk a bürokratizmus kérdését, az Oroszországi Kommunista Párt X. kongresszusa (1921. március) után, amelyen a bürokratizmus elemzésével szorosan összefüggő viták eredményét összegeztük, ezt a bajt még világosabban, még pontosabban, még fenyegetőbben látjuk magunk előtt. Mi a bürokratizmus gazdasági gyökere? A bürokratizmusnak főleg két gyökere van: egyrészt a fejlett burzsoáziának éppen a munkások (és részben a parasztok) forradalmi mozgalma ellen szüksége van a bürokratikus, elsősorban katonai, azután bírósági stb. gépezetre. Ilyen nincsen nálunk. A mi bíróságunk osztálybíróság a burzsoázia ellen. A mi hadseregünk osztályhadsereg a burzsoázia ellen. Nem a hadseregben, hanem a hadsereget kiszolgáló intézményekben van a bürokratizmus. Nálunk a bürokratizmus gazdasági gyökere másban rejlik: a kistermelő szétforgácsoltságában, szétszórtságában, nyomorában, kulturálatlanságában, az utak hiányában, a tudatlanságban, a mezőgazdaság és az ipar közötti forgalom hiányában, a mezőgazdaság és az ipar kapcsolatának és kölcsönhatásának hiányában. Ez igen nagy mértékben a polgárháború következménye. Amikor bennünket blokáddal zártak körül, minden oldalról ostromoltak és elvágtak az egész világtól, azután a déli gabonatermő területtől, Szibériától, a kőszéntől, — nem állíthattuk helyre az ipart. Nem volt szabad visszariadnunk a „hadikommunizmustól”, megrettennünk a legkétségbeesettebb véglettől sem: inkább koplalunk, vagy akár éhezünk is, de megvédjük, bármibe kerüljön is, a leghihetetlenebb pusztulás és forgalomnak a hiánya ellenére is megvédjük a munkások és parasztok hatalmát. S bennünket nem félemlített meg az, ami megfélemlítette az eszereket és a mensevikeket (akik valójában nagyrészt félelemből, ijedtségből követték a burzsoáziát). De az, ami a blokáddal körülzárt országban, az ostromlott várban a győzelem feltétele volt, megmutatta a maga árnyoldalait 1921 tavaszán, éppen akkor, amikor az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság területéről véglegesen elkergettük az utolsó fehérgárdista csapatokat is. Egy ostromlott várban el lehet és el is kell „zárni” minden forgalmat, — ha a tömegek különösen hősiesek, ezt három évig is ki lehet bírni. A kistermelő nyomora ezután még jobban fokozódott, a nagyipar helyreállítása még jobban elhúzódott, elodázódott. Az „ostromzár” örökségeként, a kistermelő szétforgácsoltságának és elnyomottságának felépítményeként a bürokratizmus immár félreismerhetetlenül megmutatkozott.

A bajt bátran be kell ismernünk, hogy keményebben harcolhassunk ellene, hogy újra meg újra elölről kezdjük a munkát — építésünk minden területén még sokszor kell majd újból meg újból élőiről kezdenünk, kijavítva azt, amit félbehagytunk, különböző utakat választva a feladat megoldására. Kiderült, hogy a nagyipar helyreállítása késik, kiderült, hogy az ipar és a mezőgazdaság forgalmának „elzárása” elviselhetetlen — tehát neki kell gyürkőznünk annak, ami elérhetőbb: helyre kell állítanunk a kisipart. Erről az oldalról kell segíteni, a háború és blokád következtében félig összedőlt épületnek ezt az oldalát kell alátámasztani. Mindenképpen és bármi áron fejleszteni kell a forgalmat, nem kell félni a kapitalizmustól, mert a számára nálunk megszabott keretek (a gazdaságban a földbirtokosok és a burzsoázia kisajátítása, a politikában a munkás-paraszt hatalom által) elég szűkek, elég „mérsékeltek”. Ez a terményadó alapgondolata, ez gazdasági jelentősége.

A párt- és szovjetfunkcionáriusoknak minden erejükkel arra kell törekedniök, minden figyelmüket arra kell fordítaniok, hogy a gazdasági építés terén nagyobb kezdeményezésre ösztönözzék, serkentsék a vidéket — a kormányzóságokat és méginkább a kerületeket és méginkább a volosztyokat és a falvakat —, hogy ha „csekély” eszközökkel, kis méretekben is, segítsenek azonnal fellendíteni a parasztgazdaságot a környékbeli kisipar fejlesztése útján. Az egységes állami gazdasági terv azt követeli, hogy éppen ez a feladat álljon figyelmünk és gondoskodásunk középpontjában, éppen ez legyen „súlyponti munkáink” középpontja. Ha itt, ahol a legközelebb vagyunk a legszélesebb és legmélyebb „fundamentumhoz”, némi javulást érünk el, ez lehetővé fogja tenni számunkra, hogy a legrövidebb időn belül áttérjünk a nagyipar erélyesebb és sikeresebb helyreállítására.

A közellátási funkcionárius eddig csak egyetlen alapvető utasítást ismert: gyűjtsd be a terményfelesleg száz százalékát. Most más az utasítás: a legrövidebb idő alatt szedd be az adó száz százalékát, s azután a nagy- és kisipar termékeinek cseréje útján gyűjts be még száz százalékot. Az, aki 75 százalék adót szed be és (a második száz százalékból) 75 százalékot gyűjt be a nagy- és kisipar termékeinek cseréje útján, hasznosabb munkát végez az állam számára, mint az, aki száz százalék adót szed be és (a második százból) 55 százalékot gyűjt be csere útján. A közellátási funkcionárius feladata bonyolultabbá válik. Ez egyrészt — pénzügyi feladat. Szedd be az adót minél gyorsabban, minél racionálisabban. Másrészt — általános gazdasági feladat. Igyekezzél úgy irányítani a szövetkezeteket, segíteni a kisipart, fejleszteni a kezdeményezést, a tettrekészséget a vidéken, hogy a mezőgazdaság és az ipar csereforgalma növekedjék és megszilárduljon. Mi még nagyon, nagyon keveset értünk ehhez, ennek bizonyítéka a bürokratizmus. Bátran be kell ismernünk, hogy ezen a téren még sokat tanulhatunk és sokat is kell tanulnunk a kapitalistától. Vessük össze a gyakorlati tapasztalat eredményeit kormányzóságok, kerületek, volosztyok, falvak szerint. Az egyik helyen a magánkapitalisták és kiskapitalisták elérték ezt meg ezt. Profitjuk körülbelül ennyi meg ennyi. Ez adó, tandíj, amit a „tanulásért” fizettünk. Ne sajnáljuk a tanulásra fordított pénzt, csak okosan tanuljunk. A szomszédban pedig, egy másik helyen szövetkezeti úton ezt meg ezt érték el. A szövetkezeteknek ennyi meg ennyi a nyereségük. Ismét más helyen tisztán állami, tisztán kommunista úton ezt meg ezt értük el (ezidőszerint ez a harmadik eset ritka kivétel lesz).

Most az legyen a feladata minden területi gazdasági központnak, a kormányzóságok végrehajtó bizottsága melletti minden gazdasági tanácskozásnak, hogy elsőrangú fontosságú ügyként azonnal tűzze napirendre a terményadó lefizetése után megmaradó feleslegek „forgalmára” vonatkozó különféle kísérletek és rendszerek haladéktalan megszervezését. Néhány hónap múlva gyakorlati eredményekkel kell rendelkeznünk, hogy összehasonlíthassuk és tanulmányozhassuk őket. Helyben termelt vagy odaszállított só; petróleum a központból; famegmunkáló háziipar; a helyi nyersanyagból néhány, ha nem is nagyon fontos, de a paraszt számára szükséges és hasznos terméket előállító kisipar; „fehér szén” (a kisebb jelentőségű helyi vízierők kihasználása villamosítás céljából) és így tovább és így tovább — mindent mozgásba kell hozni, hogy az ipar és a mezőgazdaság közötti forgalmat, ha törik, ha szakad, felélénkítsük. Aki ezen a téren a legnagyobb eredményeket éri el, még ha a magángazdasági kapitalizmus útján is, sőt ha szövetkezetek nélkül is, ennek a kapitalizmusnak közvetlenül államkapitalizmussá változtatása nélkül is, az többet használ Oroszországban a szocialista építésnek, mint az, aki a kommunizmus tisztaságáról fog „elmélkedni”, az államkapitalizmus és a szövetkezetek számára szabályzatokat, szabályokat, utasításokat fog írni, de a gyakorlatban nem viszi előre a csereforgalom ügyét.

Talán paradoxonnak látszik: a magángazdasági kapitalizmus a szocializmus segítőjének szerepében?

De ez a legkevésbé sem paradoxon, hanem gazdaságilag teljesen elvitathatatlan tény. Ha kisparaszti országgal van dolgunk, amelyben a közlekedés különösen tönkrement, amely most jutott túl a háborún és a blokádon, s amelyet politikailag a proletariátus vezet, s ez a proletariátus az ország közlekedését és nagyiparát kezében tartja, akkor ezekből az előfeltételekből teljesen elkerülhetetlenül következik, először: hogy jelenleg a helyi áruforgalom elsőrendű jelentőségű; másodszor: hogy a magángazdasági kapitalizmus útján (az államkapitalizmusról nem is szólva) segítséget lehet nyújtani a szocializmusnak.

Kevesebbet vitatkozzunk szavakon. Ebben a tekintetben mi még mindig roppant sokat vétkezünk. Több változatosságot a gyakorlati kísérletezésben, s tanulmányozzuk jobban ezt a gyakorlatot. Vannak olyan körülmények, amikor a helyi munka mintaszerű megszervezésének — akár a legkisebb méretekben is — nagyobb állami jelentősége van, mint a központi állami munka sok ágának. S nálunk a parasztgazdaság tekintetében általában és különösen a mezőgazdasági termelés feleslegének ipari termékekkel való cseréje tekintetében most éppen ez a helyzet. Ennek a fenti értelemben vett mintaszerű megszervezése, ha csak egyetlen volosztyban is, az állam szempontjából nagyobb jelentőségű, mint valamelyik népbiztosság központi apparátusának „mintaszerű” megjavítása. Mert központi apparátusunk három és fél év alatt annyira kialakult, hogy már bizonyos ártalmas vaskalaposság jeleit mutatja; nem tudjuk jelentős mértékben és gyorsan megjavítani, nem tudjuk, hogyan érhető ez el. Ahhoz, hogy ez az apparátus gyökeresen megjavuljon, hogy friss erőre kapjon, hogy sikeresen harcoljunk a bürokratizmus ellen, hogy legyőzzük az ártalmas vaskalaposságot — a segítségnek a helyi szervezetektől, alulról kell jönnie, valamely kisebb „egész” mintaszerű megszervezése útján, de éppen egy „egész”, azaz nem egy gazdaság, nem egy termelési ág, nem egy vállalat mintaszerű megszervezése útján, hanem akár csak egy kis helység összes gazdasági viszonyainak összességéből, egész gazdasági forgalmának összességéből.

Akik közülünk arra vannak ítélve, hogy központi munkán maradjanak, továbbra is törekedni fognak — ha csak szerény, közvetlenül elérhető méretekben is — az apparátus megjavítására és a bürokratizmustól való megtisztítására. De ebben a tekintetben a fő segítség a vidékről jön, onnan fog jönni. Nálunk — amennyire át tudom tekinteni — általában jobb a helyzet vidéken, mint a központban, s ez érthető is, mert a bürokratizmus rákfenéje természetszerűen a központban harapódzott el a legjobban; e tekintetben Moszkva a legrosszabb város és általában a legrosszabb „hely” a köztársaságban, s ez nem is lehet másképp. A vidéken az átlagtól mindkét irányban vannak eltérések; a rosszabb irányba ritkábban, mint a jobbik irányba. Eltérések a rosszabb irányba: a kommunistákhoz dörgölődző régi hivatalnokok, földbirtokosok, burzsoák és egyéb söpredék visszaélései, akik helyenként a legocsmányabb gazságokat és aljasságokat követik el és csúfot űznek a parasztságból. Itt terrorisztikus tisztogatásra van szükség: a helyszínen kell ítélkezni és minden teketória nélkül főbe kell lőni őket. Hadd verjék a mellüket a Martovok, Csernovok és a hozzájuk hasonló pártonkívüli nyárspolgárok és hadd kiabáljanak: „áldalak téged, istenem, hogy nem vagyok «hozzájuk» hasonló, hogy nem ismertem el és nem ismerem el a terrort.” Ezek a tökfilkók „nem ismerik el a terrort”, mert a fehérgárdisták szolgálatkész segítőinek lakáj szerepét választották a munkások és parasztok becsapására. Az eszerek és mensevikek „nem ismerik el a terrort”, mert az a szerepük, hogy a tömegeket a „szocializmus” zászlaja alatt a fehérgárdista terrornak szolgáltassák ki. Ezt bebizonyította a Kerenszkij-uralom és a Kornyilov-lázadás Oroszországban, a Kolcsak-uralom Szibériában, a mensevizmus Grúziában, ezt bebizonyították a II. Internacionálé és a „kétésfeles” Internacionálé hősei Finnországban, Magyarországon, Ausztriában, Németországban, Olaszországban, Angliában stb. Csak kérkedjenek a fehérgárdista terror lakájai és cinkosai, hogy ők mindenféle terrort elleneznek. Mi azonban kimondjuk a súlyos, de kétségtelen igazságot: azokban az országokban, amelyek az 1914—1918-as imperialista háború után hallatlan válságon mennek keresztül, ahol széthullanak a régi kapcsolatok, kiélesedik az osztályharc — s ez a helyzet ma a világ minden országában —, bárhogy ágálnak is a képmutatók és frázishősök, a terror elkerülhetetlen. Vagy fehérgárdista, burzsoá terror amerikai, angol (Írország), olasz (fasiszták), német, magyar és egyéb mintára, vagy pedig vörös, proletár terror. Nincs középút, nincs „harmadik” út és nem is lehet.

Eltérések a jobbik irányba: sikeres harc a bürokratizmus ellen, a munkások és parasztok szükségleteinek messzemenő figyelembevétele, a gazdaság színvonalának emelésére való törekvés, a munka termelékenységének fokozása, a mezőgazdaság és az ipar közötti helyi áruforgalom fejlesztése. Ezek a kedvező irányú elhajlások gyakoribbak ugyan, mint a rossz irányban való elhajlások, de mégis ritkák. Mindamellett akadnak ilyenek. Vidéken mindenütt új, fiatal, friss kommunista erők nevelődnek, akiket megedzett a polgárháború és a nélkülözés. De még mindig korántsem teszünk meg mindent annak érdekében, hogy ezeket az erőket rendszeresen és kitartóan alsóbbrendű munkáról áthelyezzük magasabbrendű munkára. Ezt szélesebb körben és kitartóbban lehet és kell megtenni. Egyes funkcionáriusokat le lehet és le is kell váltani a központi munkáról és mint kerületi vagy voloszty-vezetőket helyi munkára kell küldeni, hogy ott az egész gazdasági munkát a maga egészében mintaszerűen megszervezzék; ez óriási haszonnal fog járni és ők az egész állam szempontjából fontosabb munkát végeznek majd, mint egyik-másik központi funkció betöltésével. Mert ennek a dolognak mintaszerű megszervezése a további munkaerők kinevelésének valóságos melegágya lesz, és olyan követendő példaként fog szolgálni, amelyet aránylag már nem lesz nehéz átvenni, mi pedig a központból elősegíthetjük azt, hogy a mintaszerű példa „átvétele” mindenütt nagy arányokban folyjon és kötelező legyen.

A mezőgazdaság és az ipar közötti „forgalomnak” a terményadó lerovása után megmaradt feleslegek és a kis-, főleg kézművesipar alapján történő fejlesztése, lényegénél fogva, önálló, hozzáértő és okos kezdeményezést követel a helyi erőktől, s ezért jelenleg a kerületi és voloszty-munka mintaszerű megszervezése állami szempontból egészen kivételes jelentőségű. Katonai téren, például a legutóbbi lengyel háborúban, mertünk eltérni a bürokratikus hierarchiától, mertünk „degradálni”, és mertük a köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsának egyes tagjait (magas, központi tisztségük meghagyásával) alacsonyabb beosztásba áthelyezni. Miért ne helyezhetnők most át az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság egyes tagjait vagy a kollégiumi tagokat vagy más magasállású elvtársakat akár kerületi, akár voloszty-munkára? Csak nem „bürokratizálódtunk” el annyira, hogy ezen „megütköznénk”? S nálunk tucatjával akadnak olyan központi funkcionáriusok, akik szívesen vállalkoznak ilyen munkára. Ezáltal az egész köztársaság gazdasági építése igen sokat nyer, a mintaszerű volosztyok vagy mintaszerű kerületek pedig nemcsak igen nagy szerepet, de egyenesen döntő, történelmi szerepet fognak betölteni.

Mellesleg. Mint olyan apróságot, melynek mégis van jelentősége, meg kell említeni azt a körülményt, hogy a spekuláció elleni harc kérdésének elvi beállításán változtatni kell. A „szabályszerű” kereskedelmet, amely nem vonja ki magát az állami ellenőrzés alól, támogatnunk kell, az ilyen kereskedelem fejlődése számunkra előnyös. Ámde a spekulációt nem lehet megkülönböztetni a „szabályszerű” kereskedelemtől, ha a spekulációt politikai-gazdaságtani értelemben vesszük. A szabadkereskedelem nem egyéb, mint kapitalizmus, a kapitalizmus pedig nem egyéb, mint spekuláció — nevetséges volna efölött szemet húnyni.

Tehát mi a teendő? Mondjuk ki, hogy büntetlenséget biztosítunk a spekulációnak?

Nem. A spekulációról szóló valamennyi törvényt felül kell vizsgálni és át kell dolgozni, s ki kell mondani, hogy mindenféle lopás és az állami ellenőrzésnek, felügyeletnek, nyilvántartásnak mindennemű közvetlen vagy közvetett, nyílt vagy leplezett megkerülése büntetendő (s a valóságban az előző gyakorlatnál sokkalta nagyobb szigorral üldözendő). A kérdésnek csakis ilyen felvetésével (a Népbiztosok Tanácsában már megkezdődött a munka, azaz a Népbiztosok Tanácsa már utasítást adott arra, hogy kezdjék meg a spekulációról szóló törvények felülvizsgálását) érjük el azt, hogy a kapitalizmusnak bizonyos fokig elkerülhetetlen és számunkra szükséges fejlődését az államkapitalizmus medrébe tereljük.

Politikai eredmények és következtetések

Még csak a politikai helyzetet kell legalább röviden érintenem, amint az a fentebb vázolt gazdasági viszonyokkal kapcsolatban alakult és változott.

Már mondottam, hogy gazdaságunk alapvonásai 1921-ben ugyanazok, mint 1918-ban voltak. A parasztság helyzete, amely a háború és a blokád következtében amúgy is rendkívül súlyos volt, 1921 tavaszán — főleg a rossz termés és a jószághullás miatt — a végletekig kiéleződött. A súlyos helyzet politikai ingadozásokra vezetett, amelyek, általánosságban szólva, a kistermelő „természetéhez” tartoznak. Ezeknek az ingadozásoknak legkirívóbb kifejezése a kronstadti lázadás volt.

A kronstadti eseményekben éppen a kispolgári elemek ingadozása a legjellegzetesebb. Nagyon kevés itt a teljesen kialakult, világos és határozott mozzanat. Zavaros jelszavak: „szabadság”, „szabadkereskedelem”, „felszabadulás”, „Szovjeteket bolsevikok nélkül”, vagy új szovjetválasztások, vagy szabadulás a „pártdiktatúra” alól és így tovább és így tovább. Mind a mensevikek, mind az eszerek „magukénak” vallják a kronstadti megmozdulást. Viktor Csernov futárt küld Kronstadtba: a futár javaslatára Valk mensevik, az egyik kronstadti vezető, az „alkotmányozó gyűlés” mellett szavaz. Egy pillanat alatt, mondhatnók, szikratávirati gyorsasággal, az egész fehérgárdista társaság talpon van „Kronstadtért” Kronstadtban fehérgárdista katonai szakemberek és nemcsak Kozlovszkij, de számos szakember kidolgozzák az oranienbaumi partraszállás tervét, s ez a terv megijesztette az ingadozó mensevik, eszer és pártonkívüli tömeget. Ötvennél több külföldi fehérgárdista orosz újság őrült energiával folytat kampányt „Kronstadtért”. Nagybankok, a finánctőke erői gyűjtést rendeznek Kronstadt támogatására. A burzsoázia és a földbirtokosok okos vezére, a kadetpárti Miljukov, türelmesen magyarázza a tökkelütött Viktor Csernovnak közvetlenül (és a Kronstadttal való kapcsolatuk miatt a petrográdi börtönben ülő Dan és Rozskov mensevikeknek közvetve), hogy nincs értelme sietni az alkotmányozó gyűléssel, hogy állást lehet foglalni és állást is kell foglalni a Szovjethatalom mellett — csakhogy bolsevikok nélkül.

Persze, nem nehéz okosabbnak lenni az olyan öntelt fajankóknál, mint Csernov, ez a kispolgári frázishős, vagy mint Martov, a „marxizmus” álarcát öltő nyárspolgári reformizmus lovagja. Tulajdonképpen nem is az a dolog lényege, hogy Miljukov egyénileg okosabb, hanem az, hogy a nagyburzsoázia pártvezére osztályhelyzeténél fogva világosabban látja és jobban megérti a dolog osztálytartalmát és a politikai összefüggéseket, mint a kispolgárság vezérei, a Csernovok és a Martovok. Mert a burzsoázia valóban osztályerő, amely a kapitalizmus alatt feltétlenül uralkodik mind a monarchiában, mind a lehető legdemokratikusabb köztársaságban és ugyancsak feltétlenül élvezi az egész világ burzsoáziájának támogatását. Ezzel szemben a kispolgárság, azaz a II. Internacionálé és a „kétésfeles” Internacionálé hősei a dolog gazdasági lényegénél fogva csupán az osztályerőtlenség kifejezői lehetnek — ez az oka ingadozásaiknak, frázisaiknak, tehetetlenségüknek. 1789-ben a kispolgárok még nagy forradalmárok lehettek; 1848-ban nevetségesek és szánalmasak voltak; 1917—1921-ben pedig — tényleges szerepük szerint — a reakció undorító cinkosai, közvetlen lakájai, akárhogy hívják is őket, Csernovoknak és Martovoknak-e, vagy Kautskyknak, MacDonaldoknak és így tovább és így tovább.

Martov, aki berlini folyóiratában kijelenti, hogy Kronstadt nemcsak mensevik jelszavak jegyében zajlott le, hanem bebizonyította azt is, hogy lehetséges olyan bolsevikellenes mozgalom, amely nem szolgálja teljesen a fehérgárdisták, kapitalisták és földbirtokosok érdekeit, példaképe az önmagába szerelmes nyárspolgári Nárcisznak. Egyszerűen hunyjunk szemet ama tény fölött, hogy a kronstadtiakat valamennyi igazi fehérgárdista üdvözölte, és hogy a bankok útján gyűjtést rendeztek Kronstadt támogatására! A Csernovokkal és Martovokkal szemben Miljukovnak van igaza, mert elárulja a fehérgárdisták valódi erejének, a kapitalisták és földbirtokosok erejének valódi taktikáját: támogassunk bárkit, még az anarchistákat is, támogassunk bármiféle Szovjethatalmat, csak döntsük meg a bolsevikokat, csak hozzuk létre a hatalom eltolódását! Mindegy, hogy a hatalom jobbra vagy balra, a mensevikek felé vagy az anarchisták felé tolódik-e el, csak a bolsevikok kezéből vegyék el a hatalmat; a többit — a többit „mi”, Miljukovok, „mi” kapitalisták és földbirtokosok „magunk” elintézzük, az anarchistákat, a Csernovokat, a Martovokat majd kipofozzuk, ahogy elintéztük Szibériában Csernovot és Majszkijt, ahogy elintéztük Magyarországon a magyar Csernovokat és Martovokat, ahogy elintéztük Németországban Kautskyt, Bécsben Friedrich Adlert és társait. Az igazi burzsoázia, amely érti a dolgát, minden forradalomban, minden országban nem egyszer, de százszor rászedte és elkergette ezeket a nyárspolgári Nárciszokat — mensevikeket, eszereket, pártonkívülieket. Ezt a történelem bebizonyította. Ezt tények igazolják. A Nárciszok fecsegni fognak. A Miljukovok és a fehérgárdisták pedig cselekedni fognak.

Miljukovnak teljesen igaza van abban, hogy „csak csússzék ki a hatalom a bolsevikok kezéből, egészen mindegy, hogy kissé jobbra, vagy kissé balra fog-e eltolódni, a többi majd magától adódik”. Ez olyan osztályigazság, amelyet a világ forradalmainak története, a középkor után az újkor sokévszázados története igazol. A szétforgácsolt kistermelőt, a parasztot gazdaságilag és politikailag vagy a burzsoázia egyesíti (ez mindig így volt a kapitalizmus alatt, minden országban, az újkor minden forradalmában, s mindig így is lesz a kapitalizmus alatt), vagy pedig a proletariátus (így volt ez kezdetleges formában egészen rövid ideig az újkori történelem néhány legnagyobb forradalmának legmagasabb fejlődési fokán; így volt ez fejlettebb formában Oroszországban az 1917—1921-es években). „Harmadik útról”, „harmadik erőről” csak önmagukba szerelmes Nárciszok fecseghetnek és ábrándozhatnak.

A bolsevikok óriási munkával, kétségbeesett harcban kikovácsolták a proletariátus kormányzásra képes élcsapatát, megteremtették és megvédték a proletariátus diktatúráját, s Oroszországban négy év tapasztalatai és gyakorlata után napnál világosabbá lettek az osztályerőviszonyok. Az egyedül forradalmi osztály acélkemény, megedzett élcsapata, az ingadozó kispolgári ösztönös erők és a külföldön bujkáló Miljukovok, kapitalisták, földbirtokosok, akiket az egész világ burzsoáziája támogat. A dolog napnál világosabb. Csakis ezek aknáznak ki, csakis ezek aknázhatnak ki bármely „hatalmi eltolódást”.

1918-ban írt idézett brosúrámban ezt kereken megmondtam: a „fő ellenség” — „a kispolgári ösztönösség”. „Vagy alárendeljük a mi ellenőrzésünknek és nyilvántartásunknak ezeket a kispolgári erőket, vagy pedig ezek elkerülhetetlenül és múlhatatlanul megdöntik a munkáshatalmat, mint ahogy megdöntötték a forradalmat a Napóleonok és a Cavaignacok, akik éppen ebből a kistulajdonosi talajból nőttek ki. Így áll a kérdés. Csakis így.” (Az 1918. május 5-i brosúrából, lásd fentebb.)

Minden meglevő orosz és nemzetközi osztályerő teljesen világos és józan számbavétele, továbbá az ebből következő vaserély, szilárdság, határozottság és határtalan önfeláldozás a harcban — ez a mi erőnk. Sok az ellenségünk, de szét vannak forgácsolódva, vagy maguk sem tudják, mit akarnak (mint a kispolgárok, a Martovok és Csernovok, a pártonkívüliek, az anarchisták egytől-egyig). Mi viszont egységbe forrottunk — egymással közvetlenül és a világproletariátussal közvetve; mi tudjuk, mit akarunk. Ezért vagyunk legyőzhetetlenek világméretekben, bár ez egyáltalán nem zárja ki, hogy egyes proletárforradalmak hosszabb vagy rövidebb időre vereséget szenvedjenek.

A kispolgári ösztönösséget nem hiába hívják ösztönösségnek, mert hiszen ez tényleg rendkívül formátlan, meghatározatlan és öntudatlan valami. A kispolgárság Nárciszai azt hiszik, hogy az „általános választójog” egészen megváltoztatja a kistermelő természetét a kapitalizmusban, a valóságban azonban az általános választójog az egyház, a sajtó, az iskola, a rendőrség, a katonai nevelés, a gazdasági elnyomás ezernyi formája útján a burzsoáziát segíti abban, hogy alárendelje magának a szétforgácsolt kistermelőket. A pusztulás, a nyomor, a helyzet nehézsége ingadozásokra vezet: ma a burzsoázia mellett, holnap a proletariátus mellett vannak. Csakis a proletariátus megacélozódott élcsapata képes arra, hogy szilárdságát megőrizze és az ingadozásoknak ellenálljon.

Az 1921-es tavaszi események újra megmutatták az eszerek és mensevikek szerepét: segítenek az ingadozó kispolgári erőknek abban, hogy eltántorodjanak a bolsevikoktól, hogy megvalósítsák a „hatalom eltolódását” a kapitalisták és a földbirtokosok javára. A mensevikek és eszerek most megtanulták, hogy „pártonkívülieknek” mázolják át magukat. Ez teljesen bebizonyosodott. S ezt csak az ostobák nem látják, csak azok nem értik még most sem, hogy nem hagyhatjuk magunkat becsapni. A pártonkívüliek konferenciái nem fétisek. Ezek a konferenciák értékesek, ha segítségükkel közelebb kerülünk a még érintetlen tömegekhez, a politikán kívülálló dolgozó milliók rétegeihez, de ártalmasak, ha „pártonkívülieknek” álcázott mensevikek és eszerek számára szolgálnak szószékül. Az ilyen emberek a lázadást támogatják, a fehérgárdistáknak segítenek. A nyílt és a pártonkívülieknek álcázott mensevikeknek és eszereknek egyaránt börtönben a helyük (vagy pedig a külföldi folyóiratoknál, a fehérgárdisták mellett; Martovot szívesörömest engedtük külföldre), de nem a pártonkívüliek konferenciáján. Arra, hogy a tömegek hangulatát megismerjük, hogy közelebb kerüljünk hozzájuk, más módokat találhatunk és kell is találnunk. Aki parlamentarizmusdit, alkotmányozó gyűlésesdit, pártonkívüli konferenciásdit akar játszani, az csak menjen külföldre, csak menjetek oda Martovhoz, volt szerencsénk, élvezzétek csak a „demokrácia” gyönyörűségeit, kérdezzétek meg a Vrangel-katonáktól, hogy milyen gyönyörűség az a „demokrácia”. Nekünk azonban nincs időnk arra, hogy „konferenciákon” „ellenzékesdit” játsszunk. A világburzsoázia vesz körül bennünket, amely lesi az ingadozás minden pillanatát, hogy visszaküldhesse az „övéit”, hogy visszaállíthassa a földbirtokosok és a burzsoázia uralmát. Mi a nyílt és a „pártonkívülieknek” álcázott mensevikeket és eszereket egyaránt börtönben fogjuk tartani.

Minden eszközzel arra fogunk törekedni, hogy szorosabb kapcsolatot teremtsünk a politikától eddig érintetlen dolgozó tömegekkel, de nem fogunk olyan eszközöket alkalmazni, amelyek szabad teret engednek a mensevikeknek és a szociálforradalmároknak, szabad teret engednek a Miljukounak kedvező ingadozásoknak. Különösen igyekezni fogunk a pártonkívüliek százait bevonni a szovjet munkába, elsősorban a gazdasági munkába, az igazi pártonkívülieket a tömegből, az egyszerű munkások és parasztok soraiból, nem pedig azokat, akik pártonkívülieknek „álcázták” magukat, hogy a Miljukov számára oly hasznos mensevik és eszer utasításokat szajkózzák. Nálunk a pártonkívüliek százai és ezrei dolgoznak, köztük igen sokan igen fontos felelős állásokban. Jobban kell ellenőrizni a munkájukat. Újabb ellenőrzés céljából még több, ezer meg ezer egyszerű dolgozót kell bevonni a munkába, ki kell őket próbálni és a gyakorlati próba alapján, rendszeresen és következetesen, százával magasabb állásokba kell előléptetni őket.

Kommunistáink még mindig kevéssé értik valódi kormányzási feladatukat: nem arra kell törekedniök, hogy „maguk” végezzenek el „mindent”, hogy beleszakadjanak a munkába, anélkül hogy a végére jutnának, hogy egyszerre húsz dologba kezdve, egyet se fejezzenek be, hanem arra, hogy száz meg száz munkatársuk munkáját ellenőrizzék, hogy megszervezzék a munka ellenőrzését alulról, vagyis az igazi tömegek által; irányítaniok kell a munkát és tanulniok azoktól, akiknek tudásuk van (a szakemberektől), és akiknek nagy tapasztalataik vannak a nagyüzemű gazdaság megszervezésében (a kapitalistáktól). Az okos kommunista nem riad vissza attól, hogy katonai szakembertől tanuljon, bár a katonai szakemberek kilenctizedrésze minden kínálkozó alkalommal kész árulásra. Az okos kommunista nem riad vissza attól, hogy kapitalistától tanuljon (egyre megy, hogy ez a kapitalista koncessziós nagykapitalista-e, vagy bizományos kereskedő, vagy pedig szövetkezeti kiskapitalista stb.), bár a kapitalista sem különb a katonai szakembernél. A Vörös Hadseregben megtanultuk, hogyan kell nyakoncsípni az áruló katonai szakembereket, hogyan kell kiválasztani azokat, akik becsületesek és lelkiismeretesek, és hogyan kell általában ezer meg ezer katonai szakembert felhasználni. Ugyanazt megtanuljuk (megfelelő formában) a mérnökök és tanítók tekintetében — bár ezt sokkal rosszabbul csináljuk, mint a Vörös Hadseregben (ahol Gyenyikin és Kolcsak ugyancsak nógattak minket, arra kényszerítettek, hogy gyorsabban, serényebben, okosabban tanuljunk). Meg fogjuk tanulni ugyanezt (megintcsak megfelelő formában) a bizományos kereskedők, az államnak dolgozó bevásárlók, a szövetkezeti kiskapitalisták, a koncessziós vállalkozók stb. tekintetében.

A munkás- és paraszttömegek helyzetén azonnal javítanunk kell. Ezt elérjük, ha új erőket, köztük pártonkívülieket is hasznos munkába állítunk be. Ebben segítségünkre lesz a terményadó és számos ezzel kapcsolatos intézkedés. Ezzel elvágjuk a kistermelő elkerülhetetlen ingadozásainak gazdasági gyökerét. Ami pedig a politikai ingadozásokat illeti, amelyek csak Miljukov malmára hajtják a vizet, azok ellen kíméletlenül harcolni fogunk. Sok az ingadozó. Mi kevesen vagyunk. Az ingadozók nem egységesek. Mi egységesek vagyunk. Az ingadozók gazdaságilag nem önállóak. A proletariátus gazdaságilag önálló. Az ingadozók nem tudják, mit akarnak: akarnának is, meg nem is, és Miljukov sem engedi. Mi viszont tudjuk, mit akarunk.

És ezért győzni fogunk.

Összefoglalás

Foglaljuk össze a mondottakat.

A terményadó nem egyéb, mint áttérés a hadikommunizmusról a helyes szocialista termékcserére.

A rendkívüli pusztulás, amelyet az 1920-as rossz termés még súlyosbított, halaszthatatlanul szükségessé tette ezt az áttérést, mivel a nagyipar gyors helyreállítására nem volt lehetőség.

Ebből következik, hogy elsősorban a parasztok helyzetét kell megjavítani. Ennek eszközei: a terményadó, a mezőgazdaság és az ipar közötti áruforgalom fejlesztése, a kisipar fejlesztése.

Az áruforgalom — szabadkereskedelem, kapitalizmus. Ez annyiban hasznos, amennyiben segíteni fog a kistermelő szétforgácsoltsága és, bizonyos mértékben, a bürokratizmus elleni harcunkban. A mértéket a gyakorlat, a tapasztalat fogja megállapítani. A proletárhatalomnak itt nincs mitől tartania, amíg a proletariátus szilárdan kezében tartja a hatalmat, amíg szilárdan kezében tartja a közlekedést és a nagyipart.

A spekuláció elleni harcot a lopások, az állami felügyelet, nyilvántartás és ellenőrzés kijátszása elleni harccá kell átváltoztatni. Ezzel az ellenőrzéssel a bizonyos fokig elkerülhetetlen és számunkra szükséges kapitalizmust az államkapitalizmus medrébe tereljük.

A mezőgazdaság és az ipar közötti áruforgalom élénkítése érdekében minden vonatkozásban, minden módon, erőinket nem kímélve, fejleszteni kell a vidék vállalkozó kedvét, kezdeményezését, önállóságát. Ezen a téren tanulmányozni kell a gyakorlati tapasztalatokat. Arra kell törekedni, hogy ez a gyakorlat minél változatosabb legyen.

Támogatni kell a kisipart, amely a paraszti mezőgazdaságot szolgálja és elősegíti annak felemelkedését; támogatni kell bizonyos mértékben állami nyersanyagkiutalásokkal is. A legnagyobb bűn — feldolgozatlanul hagyni a nyersanyagot.

A kommunistáknak nem szabad visszariadniok attól, hogy a burzsoá szakemberektől, többek közt a kereskedőktől, a szövetkezeti kiskapitalistáktól és a kapitalistáktól is „tanuljanak”. Más formában, de lényegileg ugyanúgy kell tanulnunk tőlük, mint ahogy a katonai szakemberektől tanultunk, mégpedig eredményesen. A „tanulás” eredményeinek ellenőrzésénél csakis a gyakorlati tapasztalatok legyenek mérvadók: dolgozz jobban, mint a melletted dolgozó polgári szakemberek; bármi módon érd el, hogy fellendüljön a mezőgazdaság, hogy fellendüljön az ipar, hogy fejlődjék a forgalom a mezőgazdaság és az ipar között. Ne kíméld a „tandíjat”, ne sajnáld, ha drága is a tandíj, csak eredményes legyen a tanulás.

Mindenképpen segíteni kell a dolgozó tömegeket, közelebb kell kerülnünk hozzájuk, a dolgozó tömegekből kiválasztott pártonkívülieket százával és ezrével kell bevonni a gazdasági munkába. Azokat a „pártonkívülieket” pedig, akik a valóságban nem mások, mint divatos kronstadti-pártonkívüli mezbe bújt mensevikek és eszerek — gondosan börtönben kell tartani, vagy pedig Martovhoz kell küldeni Berlinbe, hogy szabadon élvezzék a tiszta demokrácia minden gyönyörűségét, hogy szabadon folytassanak eszmecserét Csernovval, Miljukovval és a grúz mensevikekkel.

1921. április 21.

Megjelent külön brosúrában 1921 májusában.

Lenin Művei. 32. kőt. 351—391. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .