Освобождение Будапештa – Budapest felszabadítása (Frissítve fordítással)

Освобождение Будапешта: в 1945-м ни у кого не возникало вопроса, кто герой, а кто жертва – Budapest felszabadítása: 1945 -ben senkiben sem merült fel a kérdés, ki a hős, és ki az áldozat

14 февраля в Москве был салют — 75 лет со дня освобождения Будапешта от фашистов.

Február 14 – én megemlékezés volt Moszkvában – Budapest fasisztáktól való felszabadításának 75. évfordulójának napján.

Megemlékező cikk a vesti.ru honlapján.

A cikk szöveghű lefordítása a terjedelme miatt meghaladja a balrad.ru kapacitását. Viszont a balrad.ru által elolvasásra ajánlott írás. Javalljuk a Google fordítóprogramjának használatát.

FRISSÍTÉS: (Merthogy lett fordítói segítség!)

Gabriella Uszova fordítása:

2020. február 14-én Moszkvában tűzijátékkal emlékeztek meg Budapestnek a fasiszta megszállóktól való felszabadításának 75. évfordulójáról. A magyar fővárosért 108 napon keresztül folytak a harcok. A magyarok Hitler utolsó csatlósai voltak és a német hadsereg kötelékében véres harcokban vettek részt a Vörös Hadsereg ellen. A történészek úgy beszélnek Budapestről, mint második Sztálingrádról, hiszen harc folyt minden egyes házért. Emlékezzünk most mi is vissza arra, hogy hogyan szabadította fel a Vörös Hadsereg Budapestet.

Budapest felszabadítása három hónapig tartott. Hosszadalmas és nehéz harcok folytak. Hitler Budapestet Németország utolsó védőbástyájának nevezte. Igen, Németország utolsó védőbástyájának. Nem Magyarországénak. Mióta Horthy Miklós volt hatalmon, azóta volt Magyarország a Harmadik Birodalom hűséges és odaadó szövetségese.

A mai Magyarországon már három emlékművet is állítottak Horthy Miklósnak. Az egyik közülük Budapest központjában van. Szép hely ez. Szabadság tér a neve.

A magyar hadsereg 1941. június 27-én támadta meg a Szovjetuniót. A magyar megszállóktól a szovjet emberek a Kárpátoktól Voronyezsig sokszor jobban féltek hírhedt kegyetlenségük miatt, mint a német Vermacht katonáitól. Sztálingrádban a náci Németország mellett harcolt a Második magyar hadsereg. Kétszázezer ember. Majdnem mind odaveszett.

Lev Kapcevics veterán magyarokkal először Sztálingrád alatt találkozott. És Budapesten már tudta, hogy mire számítson.

„A gyalogság igen nagy megpróbáltatásokon ment keresztül. Az egész Buda tele volt árkokkal és átjárókkal. A magyarok tudták, hogy mi hova vezet, ismerték a járást. A mieink viszont nem mertek oda leereszkedni. Képzelhetik, milyen az, amikor valaki tudja, hogy ha oda lemegy, ott a biztos halál várja. De a magyarok egyszerűen eltűntek a föld alatt, és a föld alatti járatokban mögénk tudtak kerülni. – emlékszik vissza a veterán.

Ezeket az ostromló katonákat „rákok”-nak nevezték, mert annyira be voltak burkolva a páncélozott védőfelszerelésbe. A páncélos gyalogságot akkor vetették be, amikor a legelkeseredettebb harcok folytak, már nemcsak hogy egy-egy utcáért, vagy házért, hanem egyenesen minden egyes szobáért véres harcok folytak.

Budapestért túlnyomó többségben a németek harcoltak a Vörös Hadsereg ellen, viszonylag kevés volt a magyar. De a legelszántabb fasiszták nem vettek részt a harcokban, mert ők a fosztogatással voltak elfoglalva. Mindent „felfaltak”, ami csak útjukba került. – meséli Bálint József, író, kutató.

Amikor a harcok folytak, Horthy már nem volt Budapesten. 1944 őszén tárgyalásokat folytatott az angolokkal és az amerikaiakkal a fegyverletételről. A Vörös Hadseregtől is békét kér.

A németek tudtak is erről, ugyanis ezeken a Magyar Katonai Főparancsnokságon tartott tárgyalásokon mindig jelen volt László katonai főparancsnok, aki a főparancsnokság vezetőjének a helyettese volt. Kiderült róla, hogy ő besúgóként működött a németek javára. A német nagykövetség a királyi vár mellett volt, és ott 5 percen belül Horthy és a Főparancsnokság minden lépéséről tudtak a németek. László eredeti neve Laucsek volt. Német származású volt ugyanúgy, mint a magyar főparancsnokság tagjainak nagy része.

Hitler elraboltatja Horthy fiát, s később őt magát is letartóztattatja. Németországba szállíttatja. Más magyart tesz a főparancsnokság élére: Szálasi Ferencet. Ám Szálasi sincs Budapesten a megszállás idején. A katonák felett egy német tábornok, Pfeffer Woldenbruh parancsnokoskodik.

Az évforduló előestéjén Budapest-szerte portfóliókat állítottak fel, tele fényképekkel. Mindegyik romokat ábrázolt. A szétlőtt, lerombolt Budapestet. Ugyanez látható a Metró állomásokon is: Mintha egy kiállításon lennénk. Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere nyitotta meg ezt a tematikus kiállítást. „A szélsőjobbos fiatalok nem tudják, hogy milyen ideológiát követnek. Azt az ideológiát, melynek mentén szétrombolták a fővárosunkat. Le kell vonni a konzekvenciákat és nem szabad engedni, hogy egyesek a politikai hatalomszerzés céljából olyan propagandát folytassanak, amelynek értelmében összemosódnak és felcserélődnek a szerepek, s a hősökből szánalmas senkik lesznek, s az áldozatok leértékelése folyik. Tisztán kell látni, hogy kik voltak a hősök és kik az áldozatok.”

Budapest megmenekülhetett volna, nem volt törvényszerű, hogy ilyen rombolást végezzenek rajta. Volt lehetőség a kedvező feltételek melletti fegyverletételre. A német-magyar hadtest kilátástalan helyzetbe került, mert már körülvették Malinovszkij és Tolbuchin csapatai.

Stajnmec Miklós magyar volt, és a negyvenes években szobrot állítottak neki. A nyolcvanas évek végén lebontották a szobrot és elvitték egy félreeső helyre, ezt a helyet enyhe iróniával szabadtéri múzeumnak nevezik. Most pedig a kormány döntése szerint nemsokára a II. világháború megerőszakolt asszonyainak állítanak emlékszobrot. Természetesen nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne kérdezzük a főpolgármester úrtól, hogy hol is fogják ezt az emlékművet felállítani.

„Ez egy fájó seb a nemzet testén, amelyről nagy volt a hallgatás mindeddig. Még nem tudjuk, hogy milyen formába fogja önteni a szobrászművész, sem azt, hogy milyen elképzelései vannak a szobor kivitelezésével kapcsolatban. Fogalmunk nincs, hol lesz ez a szobor. Ezért nemzeti konzultációra bocsájtottuk a kérdést, hogy a megkérdezettek mondják meg, hogy hol helyezzük el és milyen legyen ez a szobor. – mondta Karácsony.

„Az is biztos, hogy senki nem beszél arról, hogy a mi katonáink hány szovjet asszonyt erőszakoltak meg. Erről nem szól a fáma. Ezért én nagyon ellene vagyok ennek a szégyenteljes szoborállításnak. Mert csak féligazságokat hangoztatnak és nem nézik meg az érem másik oldalát. Minden áldozat egyforma. Tudjuk, hogy a magyar és a német katonák nem szenvedtek el semmilyen büntetést amiatt, hogy asszonyokat erőszakoltak, ugyanakkor az oroszokat keményen megbüntették, sőt volt eset, hogy agyon is lőtték, ha ilyen minden kétséget kizáróan kiderült. – mondta Krausz Tamás, a budapesti Corvin Egyetem történész professzora.

A Holokauszt Emlékközpontban szintén sok fényképet tettek ki, melyek szintén a budapesti rombolás nyomait ábrázolták. Ezenkívül még olyan fényképeket is találtunk ott, amilyenek a városi kiállításokon nem szerepeltek. Lehet, hogy azért, mert ezek még sokkal szörnyűségesebbek voltak. Események, arcok, emberek. Élők, abban a pillanatban élők, s aztán holtak következtek.

Ez a szívszorító emlékgyűjtemény nem szólt másról, mint az elemberietlenedő és számító kegyetlenségről. Itt az embereket nem egyszerűen bedobálták a Dunába, hanem arra kényszerítették, hogy ők maguk ugorjanak a vízbe. De az előtt, mielőtt beugrottak volna, levettették velük a cipőjüket. És most, ezek a cipők – női cipőcskék, széttaposott mamuszok ott maradtak a Duna-parton örökre.

A kislány még csak kilenc éves volt, amikor 1944. novemberében gettóba küldték. Itt mindössze néhány háztömb volt, kerítéssel körbekerítve. Nem volt szabad onnan kimenni. Úgy indultak el oda az emberek, hogy mindössze 20 kg-nyi poggyászt vihettek magukkal s azt a ruhát, ami rajtuk volt. Ezért az emberek 2-3 réteg ruhát is felvettek. Az éhség szinte azonnal az indulásuk után elkezdte őket mardosni. „A felnőttek 600 kalóriát kaptak naponta, a gyerekek 800 kalória körül, a betegek 900-at. Sokan éhen haltak. A gettóban 70 000 embert szállásoltak el, s a felszabaduláskor mindössze 7 000 ember maradt belőlük. Csak ennyien tudták túlélni a szörnyűségeket. Amerre a szem ellátott, mindenhol hullahegyek magasodtak. A piacon, a Klauzál téren, az üzletekben, halmokba hordták a halottakat. Itt vannak azok, akik megmentettek minket. Ezek nem zsidók voltak, hanem keresztények. Életeket mentettek.” – meséli Zommer Katalin.

„A Vörös Hadsereg nem azért érkezett Magyarországra, mert területeket akart magának foglalni. Mégcsak abba se akart beleszólni, hogy milyen társadalmi rendszer legyen Magyarországon. A szovjet Állami Védelmi Bizottság parancsba adta, hogy a Vörös Hadsereg által elfoglalt területeken ne állítsanak fel tanácshatalmi intézményeket.

A németekkel való szövetség nem hozott semmi mást az országra, csak rombolást és káoszt. A németek konvojokkal szállították ki az országból a műkincseket és mindent, ami érték. Gyárak gépeit, berendezéseit, élelmiszert, egész üzemeket kiürítettek és Németországba hurcolták. Utánuk mindent a nulláról kellett kezdeni. Ennek ellenére fél év se telt bele és már újra működni kezdtek a gyárak.

„Négy hónap elteltével ezeket a lerombolt és kirabolt üzemeket már vissza tudtuk adni az eredeti gazdájuknak. Igen, jól hallották, a kapitalista gyártulajdonosoknak. Sőt, ünnepi keretek között adtuk át! Gyűlést tartottunk, jegyzőkönyvet állítottunk össze, beszédeket mondtunk, ittunk az egészségükre és visszaadtuk a gyárakat a tulajdonosainak.” – mondta Bálint József.

A legyőzötteken nem álltak bosszút. Kenyeret adtak nekik. A magyar újságok nem győzték ontani a karikatúrákat arról, hogy a spekulánsok mennyire be voltak gőzölve. „Pedig a Szovjeteknek joguk lett volna a győztesek jogán kihasználni a helyzetet. De ők olyan barátságos gesztussal válaszoltak görcsös félelmeinkből adódó esztelen támadásainkra, hogy erre mi egyáltalán nem számítottunk.” – írták a szovjet napilapok.

Akkor, 1945-ben senkiben nem merült fel a kérdés, hogy kik a hősök, és kik az áldozatok. Azokon kívül persze, akik a nácikkal együtt kimenekültek az országból a messzi nyugatra.

A Vörös Hadsereg bátorságára és áldozatkészségére emlékezve szomorúan vesszük tudomásul,hogy az olyan országokban, mint Magyarország, Csehország, Szlovákia, Lengyelország és Bulgária már nem tisztelik a szovjet emlékműveket, nem mérik fel valósághűen, hogy mit is jelentett az akkori Európának legyőzni a fasizmust, annak a kornak a rákfenéjét. Bizony, van, ahol a földdel teszik egyenlővé van, ahol elszállíttatják egy jelentéktelen helyre, s van, ahol meg is gyalázzák. Bizony ez keserűséggel tölt el bennünket.

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

“Освобождение Будапештa – Budapest felszabadítása (Frissítve fordítással)” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Bécs elesett egy hét alatt. Berlin két hét alatt. Budapest 50 napig ellenállt. Ezek szwrint mégsem áhították annyira Budapesten a felszabadulást?!

    Asmin:

    Még mielőtt szólsz, olvasd el a cikket!

    1. Admin: azért itt volt még az is, hogy a németek minden erejüket erre a területre tudták koncentrálni, valamint a szovjet támadás is bátortalan volt az elején (Budagyöngye).

      A szovjet hadvezetés kitűnően hasznosította a tapasztalatokat mind Bécsben, mind Berlinben.

      Ja és Bécsnél sokkal aktívabban szabotálták a németeket mint itt.

  2. Voltak,-Vannak–és lesznek is mindig akiknek “felszabaditás” de olyanok is akiknek “elfoglalás” lesz ezután is…ez pontosan a “vélemények-pofonok” között különbség van eset…
    Mindenesetre annyi “joérzés” kell hogy legyen mindenkiben hogy nem itt reklámozza a szálasit és a hortyt,,,de a kádárt sem pl a kuruc.infon…ennyi és ez alapvetö emberi kell hogy legyen minden normális emberben,szerintem..

  3. 2020. február 14-én Moszkvában tűzijátékkal emlékeztek meg Budapestnek a fasiszta megszállóktól való felszabadításának 75. évfordulójáról. A magyar fővárosért 108 napon keresztül folytak a harcok. A magyarok Hitler utolsó csatlósai voltak és a német hadsereg kötelékében véres harcokban vettek részt a Vörös Hadsereg ellen. A történészek úgy beszélnek Budapestről, mint második Sztálingrádról, hiszen harc folyt minden egyes házért. Emlékezzünk most mi is vissza arra, hogy hogyan szabadította fel a Vörös Hadsereg Budapestet.

    Budapest felszabadítása három hónapig tartott. Hosszadalmas és nehéz harcok folytak. Hitler Budapestet Németország utolsó védőbástyájának nevezte. Igen, Németország utolsó védőbástyájának. Nem Magyarországénak. Mióta Horthy Miklós volt hatalmon, azóta volt Magyarország a Harmadik Birodalom hűséges és odaadó szövetségese.

    A mai Magyarországon már három emlékművet is állítottak Horthy Miklósnak. Az egyik közülük Budapest központjában van. Szép hely ez. Szabadság tér a neve.

    A magyar hadsereg 1941. június 27-én támadta meg a Szovjetuniót. A magyar megszállóktól a szovjet emberek a Kárpátoktól Voronyezsig sokszor jobban féltek hírhedt kegyetlenségük miatt, mint a német Vermacht katonáitól. Sztálingrádban a náci Németország mellett harcolt a Második magyar hadsereg. Kétszázezer ember. Majdnem mind odaveszett.

    Lev Kapcevics veterán magyarokkal először Sztálingrád alatt találkozott. És Budapesten már tudta, hogy mire számítson.

    „A gyalogság igen nagy megpróbáltatásokon ment keresztül. Az egész Buda tele volt árkokkal és átjárókkal. A magyarok tudták, hogy mi hova vezet, ismerték a járást. A mieink viszont nem mertek oda leereszkedni. Képzelhetik, milyen az, amikor valaki tudja, hogy ha oda lemegy, ott a biztos halál várja. De a magyarok egyszerűen eltűntek a föld alatt, és a föld alatti járatokban mögénk tudtak kerülni. – emlékszik vissza a veterán.

    Ezeket az ostromló katonákat „rákok”-nak nevezték, mert annyira be voltak burkolva a páncélozott védőfelszerelésbe. A páncélos gyalogságot akkor vetették be, amikor a legelkeseredettebb harcok folytak, már nemcsak hogy egy-egy utcáért, vagy házért, hanem egyenesen minden egyes szobáért véres harcok folytak.

    Budapestért túlnyomó többségben a németek harcoltak a Vörös Hadsereg ellen, viszonylag kevés volt a magyar. De a legelszántabb fasiszták nem vettek részt a harcokban, mert ők a fosztogatással voltak elfoglalva. Mindent „felfaltak”, ami csak útjukba került. – meséli Bálint József, író, kutató.

    Amikor a harcok folytak, Horthy már nem volt Budapesten. 1944 őszén tárgyalásokat folytatott az angolokkal és az amerikaiakkal a fegyverletételről. A Vörös Hadseregtől is békét kér.

    A németek tudtak is erről, ugyanis ezeken a Magyar Katonai Főparancsnokságon tartott tárgyalásokon mindig jelen volt László katonai főparancsnok, aki a főparancsnokság vezetőjének a helyettese volt. Kiderült róla, hogy ő besúgóként működött a németek javára. A német nagykövetség a királyi vár mellett volt, és ott 5 percen belül Horthy és a Főparancsnokság minden lépéséről tudtak a németek. László eredeti neve Laucsek volt. Német származású volt ugyanúgy, mint a magyar főparancsnokság tagjainak nagy része.

    Hitler elraboltatja Horthy fiát, s később őt magát is letartóztattatja. Németországba szállíttatja. Más magyart tesz a főparancsnokság élére: Szálasi Ferencet. Ám Szálasi sincs Budapesten a megszállás idején. A katonák felett egy német tábornok, Pfeffer Woldenbruh parancsnokoskodik.

    Az évforduló előestéjén Budapest-szerte portfóliókat állítottak fel, tele fényképekkel. Mindegyik romokat ábrázolt. A szétlőtt, lerombolt Budapestet. Ugyanez látható a Metró állomásokon is: Mintha egy kiállításon lennénk. Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere nyitotta meg ezt a tematikus kiállítást. „A szélsőjobbos fiatalok nem tudják, hogy milyen ideológiát követnek. Azt az ideológiát, melynek mentén szétrombolták a fővárosunkat. Le kell vonni a konzekvenciákat és nem szabad engedni, hogy egyesek a politikai hatalomszerzés céljából olyan propagandát folytassanak, amelynek értelmében összemosódnak és felcserélődnek a szerepek, s a hősökből szánalmas senkik lesznek, s az áldozatok leértékelése folyik. Tisztán kell látni, hogy kik voltak a hősök és kik az áldozatok.”

    Budapest megmenekülhetett volna, nem volt törvényszerű, hogy ilyen rombolást végezzenek rajta. Volt lehetőség a kedvező feltételek melletti fegyverletételre. A német-magyar hadtest kilátástalan helyzetbe került, mert már körülvették Malinovszkij és Tolbuchin csapatai.

    Stajnmec Miklós magyar volt, és a negyvenes években szobrot állítottak neki. A nyolcvanas évek végén lebontották a szobrot és elvitték egy félreeső helyre, ezt a helyet enyhe iróniával szabadtéri múzeumnak nevezik. Most pedig a kormány döntése szerint nemsokára a II. világháború megerőszakolt asszonyainak állítanak emlékszobrot. Természetesen nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne kérdezzük a főpolgármester úrtól, hogy hol is fogják ezt az emlékművet felállítani.

    „Ez egy fájó seb a nemzet testén, amelyről nagy volt a hallgatás mindeddig. Még nem tudjuk, hogy milyen formába fogja önteni a szobrászművész, sem azt, hogy milyen elképzelései vannak a szobor kivitelezésével kapcsolatban. Fogalmunk nincs, hol lesz ez a szobor. Ezért nemzeti konzultációra bocsájtottuk a kérdést, hogy a megkérdezettek mondják meg, hogy hol helyezzük el és milyen legyen ez a szobor. – mondta Karácsony.

    „Az is biztos, hogy senki nem beszél arról, hogy a mi katonáink hány szovjet asszonyt erőszakoltak meg. Erről nem szól a fáma. Ezért én nagyon ellene vagyok ennek a szégyenteljes szoborállításnak. Mert csak féligazságokat hangoztatnak és nem nézik meg az érem másik oldalát. Minden áldozat egyforma. Tudjuk, hogy a magyar és a német katonák nem szenvedtek el semmilyen büntetést amiatt, hogy asszonyokat erőszakoltak, ugyanakkor az oroszokat keményen megbüntették, sőt volt eset, hogy agyon is lőtték, ha ilyen minden kétséget kizáróan kiderült. – mondta Krausz Tamás, a budapesti Corvin Egyetem történész professzora.

    A Holokauszt Emlékközpontban szintén sok fényképet tettek ki, melyek szintén a budapesti rombolás nyomait ábrázolták. Ezenkívül még olyan fényképeket is találtunk ott, amilyenek a városi kiállításokon nem szerepeltek. Lehet, hogy azért, mert ezek még sokkal szörnyűségesebbek voltak. Események, arcok, emberek. Élők, abban a pillanatban élők, s aztán holtak következtek.

    Ez a szívszorító emlékgyűjtemény nem szólt másról, mint az elemberietlenedő és számító kegyetlenségről. Itt az embereket nem egyszerűen bedobálták a Dunába, hanem arra kényszerítették, hogy ők maguk ugorjanak a vízbe. De az előtt, mielőtt beugrottak volna, levettették velük a cipőjüket. És most, ezek a cipők – női cipőcskék, széttaposott mamuszok ott maradtak a Duna-parton örökre.

    A kislány még csak kilenc éves volt, amikor 1944. novemberében gettóba küldték. Itt mindössze néhány háztömb volt, kerítéssel körbekerítve. Nem volt szabad onnan kimenni. Úgy indultak el oda az emberek, hogy mindössze 20 kg-nyi poggyászt vihettek magukkal s azt a ruhát, ami rajtuk volt. Ezért az emberek 2-3 réteg ruhát is felvettek. Az éhség szinte azonnal az indulásuk után elkezdte őket mardosni. „A felnőttek 600 kalóriát kaptak naponta, a gyerekek 800 kalória körül, a betegek 900-at. Sokan éhen haltak. A gettóban 70 000 embert szállásoltak el, s a felszabaduláskor mindössze 7 000 ember maradt belőlük. Csak ennyien tudták túlélni a szörnyűségeket. Amerre a szem ellátott, mindenhol hullahegyek magasodtak. A piacon, a Klauzál téren, az üzletekben, halmokba hordták a halottakat. Itt vannak azok, akik megmentettek minket. Ezek nem zsidók voltak, hanem keresztények. Életeket mentettek.” – meséli Zommer Katalin.

    „A Vörös Hadsereg nem azért érkezett Magyarországra, mert területeket akart magának foglalni. Mégcsak abba se akart beleszólni, hogy milyen társadalmi rendszer legyen Magyarországon. A szovjet Állami Védelmi Bizottság parancsba adta, hogy a Vörös Hadsereg által elfoglalt területeken ne állítsanak fel tanácshatalmi intézményeket.

    A németekkel való szövetség nem hozott semmi mást az országra, csak rombolást és káoszt. A németek konvojokkal szállították ki az országból a műkincseket és mindent, ami érték. Gyárak gépeit, berendezéseit, élelmiszert, egész üzemeket kiürítettek és Németországba hurcolták. Utánuk mindent a nulláról kellett kezdeni. Ennek ellenére fél év se telt bele és már újra működni kezdtek a gyárak.

    „Négy hónap elteltével ezeket a lerombolt és kirabolt üzemeket már vissza tudtuk adni az eredeti gazdájuknak. Igen, jól hallották, a kapitalista gyártulajdonosoknak. Sőt, ünnepi keretek között adtuk át! Gyűlést tartottunk, jegyzőkönyvet állítottunk össze, beszédeket mondtunk, ittunk az egészségükre és visszaadtuk a gyárakat a tulajdonosainak.” – mondta Bálint József.

    A legyőzötteken nem álltak bosszút. Kenyeret adtak nekik. A magyar újságok nem győzték ontani a karikatúrákat arról, hogy a spekulánsok mennyire be voltak gőzölve. „Pedig a Szovjeteknek joguk lett volna a győztesek jogán kihasználni a helyzetet. De ők olyan barátságos gesztussal válaszoltak görcsös félelmeinkből adódó esztelen támadásainkra, hogy erre mi egyáltalán nem számítottunk.” – írták a szovjet napilapok.

    Akkor, 1945-ben senkiben nem merült fel a kérdés, hogy kik a hősök, és kik az áldozatok. Azokon kívül persze, akik a nácikkal együtt kimenekültek az országból a messzi nyugatra.

    A Vörös Hadsereg bátorságára és áldozatkészségére emlékezve szomorúan vesszük tudomásul,hogy az olyan országokban, mint Magyarország, Csehország, Szlovákia, Lengyelország és Bulgária már nem tisztelik a szovjet emlékműveket, nem mérik fel valósághűen, hogy mit is jelentett az akkori Európának legyőzni a fasizmust, annak a kornak a rákfenéjét. Bizony, van, ahol a földdel teszik egyenlővé van, ahol elszállíttatják egy jelentéktelen helyre, s van, ahol meg is gyalázzák. Bizony ez keserűséggel tölt el bennünket.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .