Kína forradalma

Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
12. Egy évszázad egyensúlya

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

12. Egy évszázad egyensúlya

Akkoriban csak néhány állítólagos „pánikkeltő” hangsúlyozta, de ma már tapasztalatból tudjuk, hogy Japán mandzsúriai támadása a második világháború egyik nyitó-fejezete volt. Elindította az eseményeknek azt a sorozatát, amely végül is nemcsak Kínát, de a nyugati hatalmakat is arra késztette, hogy a Szovjetunió oldalán küzdjenek fennmaradásukért.

Ennek figyelembevételével visszatérhetünk eredeti kérdéseinkhez.

„Idegengyűlölők” voltak-e azok az erők, amelyek Kínát erőssé és függetlenné akarták tenni?

Éppen ellenkezőleg — ezeket az erőket kezdettől fogva „idegen” eredetű eszmék befolyásolták. A Taipingok valamiféle keresztényi egyenlőségben hittek. 1898 alkotmányos reformerei a kormányzás konzervatív nyugati teóriáit szerették volna alkalmazni. Szun Jat-szen az angol és amerikai liberálisok és szociális progresszivisták módján gondolkodott. A kínai kommunisták, akik ennek a szakasznak legvégén jelentek meg, marxisták voltak. Az volt a véleményük, hogy Kína nem érett még a szocializmusra. Ezek a csoportok imperialistaellenesek voltak és kivétel nélkül hittek a más nemzetekkel folytatott baráti együttműködés politikájában. A nyugati imperializmus valamennyit ellenezte és felelős volt vereségeikért. Ha ezek a csoportok valami haladást értek el — azt mindig a feudális ellenfelet támogató külföldiek ellenében érték el.

A feudalizmus következésképpen — változó címkék alatt — tovább uralkodott Kína gazdasága felett. A haladó mozgalom befolyása és e mozgalom egy részének hadseregei mégis elég erősek voltak ahhoz, hogy 1937 után a nemzetet japánellenes ellenállásra késztessék. Következetesen harcoltak — és amikor a nyugati hatalmakat megtámadták, azok szövetségesekre találtak Kínában.

Értelmetlen dolog arról beszélni, ki nyerte volna meg a háborút, ha Kína még Pearl Harbor előtt összeomlik. Éppen ilyen értelmetlenség azon gondolkodni: mi lett volna, ha az utolsó évszázad szakadatlan kínai népmozgalmai nem akadályozzák meg az ország gyarmatosítását, amely akkor csak préda lehetett volna, nem szövetséges a Nyugat és Japán háborújában. A tapasztalat mindenesetre sugalmaz egy választ. Egyetlen távolkeleti gyarmatot sem tudtak megvédeni az angolok és amerikaiak a háború során, ha azt egyszer megtámadták. Kína azért tudta megállni a próbát, mert nemzet volt, nem pedig gyarmat.

„Idegenrajongók” voltak-e azok a csoportok, amelyeket a nyugati hatalmak egy évszázadig támogattak?

A válasz: nem. A feudalizmus Kína kapuját évszázadokig zárva tartotta és az idegen ágyúk előtt csak azért nyitotta meg, mert túlságosan gyenge volt már az ellenállásra. Sohasem békült meg azzal, hogy a nép között idegen, külföldi eredetű eszmék terjednek. Nemcsak megtorló módszerekkel, hanem a fajelmélet elvi alapján álló propagandával is megpróbált harcolni ellenük. Azért is viselkedett szolgai módon az idegen imperialisták előtt, mert félt saját alattvalóitól. Ugyanakkor az egyetlen olyan „népmozgalom”, amelyet fel merészeltek használni a maguk hatalmának megőrzésére a túlzó idegen követelésekkel szemben — tisztán „faji” jellegű mozgalom volt. A Mandzsu-ház, amely eltiporta a Taipingokat — megkísérelte a boxereket felhasználni a maga céljaira.

Ha a kínai reakciónak sikerült volna ezen a vonalon bel- és külpolitikájával jelentősebb erőt szerveznie — ahogyan ez Tokiónak sikerült egy idegen hatalom segítségével —, akkor egy Japán helyett kettő harcolt volna a tengelyhatalmak oldalán. Kína azonban gyenge maradt és szinte kínálkozott a japán támadás célpontjául. A háború alatt Kína urai ostoba módon ingadoztak az ellenállás és a kapituláció, az Egyesült Nemzetek és a tengelyhatalmak között. A régi „faji” gondolkodás szellemét felélesztve, éppen abban az időben vetették harcba ezt a szellemet saját haladó rétegeik, meg a szövetségesek ellen, amikor ez veszélyes volt a kínai szabadság ügyére — de rendkívül hasznos volt Japánnak.

A nyugati hatalmak első és egyetlen feudalistaellenes ténykedése a Kínával fenntartott kapcsolatok száz esztendeje alatt az emlékezetes Stilwell-epizód volt 1944-ben, amelyet már ennek a fejezetnek az elején említettünk. Ennek a lényege az volt, hogy katonai együttműködést kísérelt meg létrehozni az USA és a kommunisták-vezette kínai szabadságharcos seregek között, hiszen a régi Kína hadseregei megbízhatatlan és gyenge szövetségeseknek bizonyultak. Másszóval: ezt az egyetlen kísérletet is az USA közvetlen katonai érdekei diktálták. A nyugati reakció és a kínai feudalizmus szövetsége azonban a háború kellős közepén is működött. Stilwellt politikájával együtt eltüntették a színtérről, még mielőtt akár egyetlen puska erejéig is realizálhatta volna a megkísérelt együttműködést.

Helyes-e tehát „nemzeti érzésűnek” nevezni a kínai reakciót? Helyes-e, ha az „oroszok sugalmazásának” tulajdonítjuk az 1925—27-es évek és a későbbi időszak kommunista-részvétellel megalakult koalíciót? Világos, hogy nem.

A történelem eseményei azt mutatják, hogy a nyugati hatalmak mindig a kínai reakció soraiban keresték a maguk „erős emberét”. Ugyanakkor a kínai reakció Wu Szan-kuitól kezdve mindig idegen „erős embereket” hívott segítségül, ha a nép haragja uralmát fenyegette. Ez volt a módszer a mandzsu abszolutizmus, az 1911-es „köztársaság”, a hadvezérek és a Kuomintang jobbszárny köreiben egyaránt. Az első nyugati „erős ember” az angol Gordon tábornok volt az utolsó az amerikai Wedemeyer tábornok. A kínai nép egyformán utálta a régi és új Wu Szan-kuikat és „nemzeti érzésről” szóló fogadkozásaikat mindig a legteljesebb bizalmatlansággal szemlélte.

Kína modern, feudalistaellenes forradalmát éppenúgy nem Oroszország sugalmazta, mint az 1850—64-es Taiping-forradalmat — amely hasonló kérdéseket akart megoldani több évtizeddel a Szovjetunió születése előtt. Teljesen igaz természetesen, hogy a Szovjetunió hatalmának növekedése nemcsak Kínában, hanem egész Ázsiában fokozott reménységgel töltötte el a nemzeti függetlenségért harcoló mozgalmakat. A marxizmus-leninizmus több okból is megerősödött ezekben a mozgalmakban. Először is hallatlanul vonzó volt a Szovjetunió hatalmas példája. Azután: egyedül a marxizmus-leninizmus kezelte Ázsia problémáit a változás lehetőségeit kutatók szemével. Harmadszor: az a tény, hogy a kínai kommunisták alkalmazták a marxista-leninista elveket, rendkívül vonzotta a gyarmati és félgyarmati mozgalmakat, amelyeknek feltűnő módon hasonló környezetben kellett dolgozniok.

Nem nehéz tehát megérteni, hogy az ázsiai forradalmi mozgalmak miért fordultak egyre jobban a Szovjetunió példája felé. Az elméleti okok, a faji egyenjogúság vonzó gyakorlati példája mellett ezek az országok látták, hogy a Szovjet-hatalom nagyhatalmat teremtett egy olyan országból, amely harmincegynéhány esztendővel ezelőtt nem sokban különbözött a mai nagy ázsiai országoktól. Kínának és Indiának ugyanakkor a művelődés és a haladás olyan alapvető kérdéseit kellett még megoldania — amelyek már a XVII-ik században is felmerültek. Vajon merrefelé tekinthettek ezek a népek? Talán azok felé az országok felé, amelyek mindig gátakat emeltek előrehaladásuk útjába? Ezek a népek nem tekinthetik barátaiknak az ilyen országokat mindaddig, amíg magatartásuk alapvetően meg nem változik. Közben még azt is megfigyelhetik a szabadságukért küzdő népek, hogy a munkáspárti kormány Angliája éppen úgy viselkedik, mint azelőtt. Megfigyelhetik azt is, hogy az USA, amelyről eddig nem gondolták, hogy a gyarmatosítás nyílt védelmezője — valójában azzá lett. Ez persze változás — de az imperialistákra semmiképpen sem kedvező változás az ázsiai népek szemében.

A történelemnek és a nemzetközi helyzetnek megvan a maga tanulsága. S ennek a tanulságnak a hatóerejét nem halványíthatja el az atombomba. Máskor is megtörtént már, hogy fegyvert szegeztek egy mozgalom mellének. Az angol hadsereg megtámadta az amerikai forradalmat. Egész Európa összefogott a franciák ellen, ez az összefogás megszülte Napoleont, Napoleont megverték — de az 1879-es forradalom eszméit nem pusztíthatták el. A szovjetellenes intervenciós háború 1918-tól 1922-ig dühöngött — hiába.

Nem bombára van tehát szükség, hanem a gyarmati népek egyenjogúságának és függetlenségének elismerésére. Az erőszak egyetlen módon arathatna „sikert” — ha Ázsia egymilliárdnyi népességét elpusztítanák, eltörölnék a föld színéről. Ez az egyetlen logikus következtetés vonható le Wedemeyer tábornok Drew Pearson által idézett szavaiból: „az amerikai katonai erő feladata az volt, hogy megállítsa Kínában a szovjet politikai befolyás terjedését”. Persze: a „hadihajó-politika” napjai elmúltak — és a hajóágyúk sohasem ijesztették meg az öntudatra ébredt népet — mindig csak a reakciós hivatalnokokat ijesztették meg, amikor a nép még aludt. A nép azonban nem alszik többé!

Ráadásul: az a politikai terjeszkedés, amelyről Wedemeyer beszél — egyáltalán nem orosz — hanem két sziklaszilárd ténynek a hatásaképpen keletkezett. Az egyik tény: az ázsiai népek fejlődése, haladása. A második: a szovjet és az imperialista politika alapvetően különböző volta. Egyik ok sem szülte a másikat — és egymásrahatásuk színtere az emberek fejében van. Tekintettel arra, hogy ezen a terepen hadseregek nem működhetnek — az amerikai tábornok feladata rendkívül nehéz…

Térjünk most vissza a Kína meghódítására irányuló japán kísérletre — amely ugyancsak karddal akarta volna összerombolni a „politikai” fejlődést.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .