Kína forradalma

Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
2. A döntő nyugati áttörés

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

2. A döntő nyugati áttörés
(
1839—1850)

A régi hódítók valamennyien az északi és északnyugati szárazföldi határokon keresztül törtek be Kínába. Évszázadokon keresztül ez volt Kína főkapuja és legnagyobb védelmi problémája. A tengerpartot a hatalmas Csendes-óceán hullámai védték. Nagyobb zavar ezen a határvonalon sohasem volt — eltekintve a középkori japánok elszórt kalóztámadásaitól, vagy később a portugál és holland kalandorok néhány hajójától. Anglia, amely akkoriban a leghaladottabb és legerősebb ország volt, csak a tizenkilencedik század elején zúzta be ágyúival ezt az elhanyagolt hátsó kaput. Kína régi, biztosan védett határából egyszerre az egész ország legsebezhetőbb pontja lett. Főkapu lett a hátsó kapuból.

Anglia arra kötelezte Kínát, hogy nyissa meg területét a külföldi megbízottak és a kereskedelem számára. Erőszakkal elragadta Hongkongot. Rákényszerítette Kínára az első „egyenlőtlen szerződést”, amely az idegen kereskedelmi létesítmények számára jóformán diplomáciai területenkívüliséget biztosított, a nyugatiakat — és később a japánokat — kivonta a kínai jog hatálya alól. Az ilyen szerződés elidegeníthetetlen jogot biztosított az idegen misszionáriusoknak, hogy ott prédikálhatnak és építhetnek templomot, ahol akarnak.

Az áttörés hatása irtózatos volt. Nyomban kiderült, hogy Kína nem a „világ közepe” és Ázsia legerősebb erődítménye többé — hanem teljesen védtelen az ellen a támadás ellen, amely India sorsára akarja juttatni. A kényszerű nyugati behozatal — először az indiai ópium, azután az olcsó gyári áruk — felfordította az ország pénzügyi helyzetét és tönkretette kéziiparát.

A kínai hivatalnokok gyűlölték a „barbár” bekerítést, de látták: ha a nyugati tudomány segítségével nem teszik erőssé országukat, akkor nem kerülhetik el a teljes nyugati uralmat. A legyengült Mandzsu-háznak még volt annyi ereje, hogy minden újítást ellenezzen. Ezek a mandzsuk — ha magukba szívták is Kína kultúráját — az országot még mindig nem hazájuknak, hanem személyes birtokuknak tekintették. Ilymódon élesedett az ellentét a hivatalnokok és a dinasztia között. Az előbbiek közül néhányan belemerültek a nyugati politikai és termelési formák tanulmányozásába és azon gondolkodtak, hogyan lehetne azokat Kínában is alkalmazni.

Kínát akkoriban az mentette meg a teljes gyarmatosítástól, hogy egyszerre több hatalom is ki akarta aknázni erőforrásait — és gyengeségét. Az angolok, franciák és a cári Oroszország kínai cselekedeteit nagymértékben befolyásolta, sőt korlátozta az európai egyensúlyban gyökerező viszonyuk. Sok esetben szinte semlegesítették egymást.

Az akkori kisebb hatalmak képviselői is megjelentek Kínában. Az Egyesült Államok akkor a maga határainak kiterjesztésével volt elfoglalva, nem kívánt tehát tengerentúli birtokokat. Különben is gyenge volt még ahhoz, hogy beleszólhasson egy régi feltételek között vívott birodalomszerzési versenybe. Ettől függetlenül azért szó volt amerikai érdekekről is, hiszen az USA pionír-szerepet töltött be a kínai kereskedelemben azóta, amióta az első „Yankee Clipper”-ek kifutottak Bostonból, hogy éljenek a forradalom-szerezte kereskedelmi szabadsággal. Ennek a kereskedelemnek a védelmében az USA fokozatosan használni igyekezett a „legnagyobb kedvezményt élvező nemzet” és a „nyitott ajtó és egyenlő lehetőség” elvét. Ezek az elvek később távolkeleti politikájának alapjává váltak.

Ezt a politikát csak nagyon ritkán magyarázták helyesen — és nagyon gyakran félreértették. Célja nem az volt, hogy Kínát erősítse, vagy jogot adjon neki arra, hogy tetszése szerint nyissa vagy csukja az ország kapuit. Éppen ellenkezőleg: az volt a célja, hogy mindenki számára egyenlő jogok mellett biztosítsa a nyitott ajtót. Ha például Anglia és Franciaország arra használták tüzérségüket, hogy Kínát az élelmiszeradó csökkentésére kényszerítsék, vagy arra, hogy új kikötőket nyissanak — akkor ezeket a „legnagyobb kedvezményt élvező nemzeteket” illető új jogokat Amerikára is ki kellett terjeszteni. Owen Lattimore ezt „műkedvelő imperializmusnak” nevezte és azt mondotta: lényegét ez a két szó fejezhetné ki: „engem is!”

Az Egyesült Államok természetesen akkoriban még nem volt elég erős ahhoz, hogy ilyen tételt támogathasson. Az elvet inkább azért fogadta el, mert annak a korszaknak igazi nagyhatalmai — Anglia, Franciaország és a cári Oroszország — is úgy találták, hogy különböző nézeteltérések helyett helyesebb, ha az egyikük által elért kiváltságokból valamennyien részesülnek. Lényegében ezt a politikát később Anglia és Amerika együtt dolgozták ki. A kínai idegen érdekeltségek mintegy kartellt alkottak. A közös jogokat gyakran nem egy-egy hatalom, hanem az egész diplomáciai testület közös jegyzékei védelmezték. Bármenynyire civakodott is a fehér ember világa — Kína felé még több évtizedig közös frontot mutatott.

A Mandzsu-dinasztia természetesen nem nagyon örült ennek. Gyengeségében azonban mégis meglátta, hogy a helyzetből bizonyos előnyöket lehet húzni. A nyugati hatalmak egymással ellentétes érdekei nem engedték meg, hogy bármelyik közülük teljesen birtokba vegye Kínát. A pekingi kormány volt az a szervezet, amely felelősen egyenlő feltételeket szabhatott a különböző együttműködő hatalmaknak. Ilymódon valamennyi ilyen hatalomnak érdeke volt ennek a kormánynak a fennmaradása. Persze ez rendkívül költséges biztosítás volt — de bizonyos kockázatot mindenesetre kiküszöbölt. Kétségtelen, hogy hosszú lejáratra megőrizte Kína önállóságának egy bizonyos minimumát. Ez megvolt, de Szun Jat-szen, a kínai nép nagy vezetője keserűen jegyezte meg: ez a politika nem gyarmattá, vagy félgyarmattá, hanem „mindenki gyarmatává” tette Kínát.

Ez a politika, eredetétől függetlenül, egyedülálló helyzetet biztosított Amerikának Kína irányában. Az USA első követei, mint Anson Burlingame, mindig hangsúlyozták, hogy az amerikai állam a gyarmatosítók elleni forradalomból született. Az USA eleinte nem veti részt a kínai földrablásban és 1900-ig csapatokat sem küldött Kínába. Az angolok ennek a politikának láttán gúnyosan jegyezték meg: nincs is szükség arra, hogy Amerika csapatokat küldjön, hiszen amúgyis részt kap mindazokból a kereskedelmi és törvényes előnyökből, amelyekért Anglia erőszakot kénytelen alkalmazni és gyűlöletet arat. Ebben az állításban több igazság van, mint költészet — de nem az akkori idő elkeseredett Kínája számára. Igaz, hogy Amerika nem harcolt érdekükben — de nem harcolt más sem. A fődolog az, hogy legalább nem közeledett feléjük puskával a kezében.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .