Az első világháború előzményei

Franciaország

Gazdasági fejlődés
A XX. század elején Franciaország gazdasági életében némi élénkülés mutatkozott. A keleti területeken és északon gyors ütemben fejlesztették az új kohászati bázist. A vasérctermelés 1903 és 1913 között megháromszorozódott. Ez a növekedés azonban szinte teljes egészében egy helyre, a Brie-medencére lokalizálódott; a kitermelt vasérc nagyobb részét nem belföldön, hanem Németországban dolgozták fel. A francia kohászat régi fő bázisa — a központi területen (Plateau Central), a Saöne és a Loire vidékén — hanyatlóban volt. Franciaország autógyártása világviszonylatban a második helyen állt (az Egyesült Államok mögött), de gépipara továbbra is rendkívül lassan fejlődött; a szerszámgépek 80 százalékát import útján szerezték be.

A termelés koncentrációja meggyorsult. 1906-ban a Pas-de-Calais megyei szénbányászatnak mintegy 90 százaléka nyolc társaság kezében összpontosult. A XX. század elején épült hat Párizs környéki gyárban összpontosult csaknem az egész francia autógyártás. A Schneider-cég Európa legnagyobb hadiüzemein kívül (Le Creusot-ban) Franciaország különböző vidékein számos bányával, acélolvasztóval és más üzemmel rendelkezett; részt vett a legnagyobb orosz vállalatokban (Putyilov Művek, Tulai Fegyvergyár), az algériai vasérclelőhelyeket felvásárló társaságban, Marokkó természeti kincseinek kiaknázásában stb. A francia vasutakat hat vasúttársaság monopolizálta, ezek urai a francia fináncoligarchia legtekintélyesebb képviselői közé tartoztak.

A jelentős ipari fellendülés ellenére Franciaország elmaradt a többi tőkés nagyhatalom mögött mind a termelés színvonala, mind koncentráltsága tekintetében. 1880-ban Franciaország, Németország és az Egyesült Államok még körülbelül egy szinten álltak az acéltermelés terén (1,2—1,5 millió tonna), de 1914-ben az Egyesült Államok acéltermelése már 32 millió, Németországé 16,6 millió tonna volt, Franciaországé mindössze 4,6 millió. 1912-ben egy üzemre kevesebb mint feleannyi munkás jutott Franciaországban, mint Németországban. A francia proletariátusnak több mint egyharmadát a textilipar, valamint a luxuscikkek és a „párizsi” divatáruk készítése foglalkoztatta, ezekben az iparágakban viszont a kisüzemi forma, a háziipar dominált.

A francia ipar fejlődését többek között az ország szénszegénysége fékezte. Az 1913-ban felhasznált szénmennyiségnek több mint egyharmadát import útján kellett beszerezni. A szén, főként a kokszolható szén hiánya fokozta a francia kohóipar vezetőinek hódító törekvéseit: meg akarták kaparintani a gazdag német szénmedencéket.

De a gyáripar viszonylagos elmaradottságának fő oka a francia imperializmus strukturális sajátosságaiban rejlett. A XX. században már teljes világossággal kirajzolódtak az uzsorás imperializmus jellemző vonásai, amelyek a francia kapitalizmusban már az 1890-es években feltűntek. A maximális profit utáni hajszában a pénztőkések óriási összegeket vittek ki az országból, főként államkölcsönök formájában. A külföldi befektetések összege 1902-ben 27 milliárd frankot tett ki, 1914-re már 50—60 milliárdra nőtt. A tőkekivitel terén Franciaország a világon a második helyet foglalta el Anglia után. A fináncoligarchia a gyarmati expanzió felé terelte az országot. Franciaország hatalmas gyarmatbirodalommal rendelkezett, melynél csak Angliáé volt nagyobb. Gyarmatainak területe csaknem 12-szeresen felülmúlta saját területét, lakosságuk pedig meghaladta az 55 milliót, vagyis körülbelül másfélszer több volt, mint az anyaországé.

Franciaország mint járadékos állam, továbbra is ipari-agrár jellegű maradt. 1911-ben a mezőgazdaságban dolgozott a kereső lakosság 44 százaléka, az iparban csupán 38,8 százaléka. A kapitalizmus egyre erősebben behatolt a mezőgazdaságba. Jelentékenyen megnőtt a bérmunka és a mezőgazdasági gépek alkalmazása. A fontosabb növények terméshozama tekintetében azonban Franciaország — nagyon kedvező éghajlati és talajviszonyai ellenére — a világranglistán eléggé lemaradva, a 11—17. helyen állott. Ez a paraszti földtulajdon rendkívüli elaprózottságával, a parcellarendszerrel, a részes művelés fennmaradásával, a súlyos bérleti feltételekkel és a parasztok nagymérvű eladósodásával állt összefüggésben.

A társadalmi struktúra sajátosságai. A dolgozók helyzete
A fináncoligarchia uralma gátolta a termelőerők fejlődését. Az ország összes tőkéinek negyedrésze egy maroknyi dúsgazdag kapitalista (a lakosság 0,2 százaléka) kezében összpontosult. Ez a szám szerint elenyésző, de annál hatalmasabb pénztőkés csoport tartotta kezében a francia gazdaság kulcspozícióit: a bankokat, az ipartársaságokat, a közlekedést, a gyarmatokkal való összeköttetést, a kereskedelmet. Ők irányították végső fokon a kormány politikáját is.

A francia gazdasági élet viszonylagos „stagnálása” folytán a lakosság jelentős része az ún. középrétegekhez, a városi és falusi kispolgársághoz tartozott.

A gazdasági fejlődés ütemének meglassulása a munkásosztály helyzetén is meglátszott. A munkás-törvényhozás rendkívül elmaradott volt. A 11 órás munkanapról szóló törvényt, amelynek hatálya eredetileg csak a nőkre és gyermekekre terjedt ki, 1900-ban kiterjesztették a férfiakra is, de a kormánynak azt az Ígéretét, hogy néhány éven belül áttérnek a 10 órás munkanapra, nem tartották be. A vasárnapi munkaszünetet csak 1906-ban tették általánosan kötelezővé. Franciaország a szociális ellátottság terén is elmaradt számos nyugat-európai állam mögött.

A drágulás következtében jelentékenyen csökkent a munkások reálbére. Különösen rosszul fizették a munkásnőket: körülbelül fele annyi bért kaptak, mint a férfiak. A fokozódó fegyverkezési kiadásokkal összefüggésben szüntelenül emelkedtek az egyenes és a közvetett adók. A francia parasztok millióit óriási — több mint 15 milliárd frank összegű jelzálogadósság terhelte.

E körülmények kiélezték az osztályharcot. A harcban a francia proletariátus haladt az élen, amely támogatásra talált más rétegekben, a parasztság, a tisztviselők, a haladó értelmiségiek körében is.

A „baloldali blokk” kormányzata. Az antiklerikális törvények
A Dreyfus-ügy világossá tette a francia burzsoázia előtt, hogy új módszereket kell keresnie a néptömegek „lecsillapítására”. Minthogy a katolikus egyház és számos szerzetesrend (kongregáció) éles Dreyfus-ellenes kiállása országszerte felzúdulást keltett, a Waldeck-Rousseau-kormány megpróbálta az elégedetlenséget a klerikalizmus ellen fordítani. 1900-ban a képviselőház elrendelte a kongregációk működési jogosítványának felülvizsgálatát. A törvény előirányozta a kongregációkhoz tartozó egyházi iskolák bezárását és a világi iskolahálózat kibővítését.

Waldeck-Rousseau nem sietett e törvény végrehajtásával. Az 1902. évi parlamenti választásokon a radikálisok győztek (ekkor már radikál-szocialistáknak nevezték magukat), s az új, Émile Combes vezette kormány a klerikalizmus elleni harcot a politikai élet középpontjába állította. A radikális kormány politikájában is megmutatkozott a pártra oly jellemző ellentmondásosság. A kormány minden fontosabb posztjára a nagyburzsoáziával szoros kapcsolatban álló politikusokat állítottak. Combes — aki egyébként maga is papnövendékként kezdte, majd szakított az egyházzal és orvos lett — csak az egyházi befolyás elleni harc, a világi iskolák hálózatának kibővítése és más hasonló kérdések terén tanúsított sokkal nagyobb határozottságot elődeinél. Az antiklerikalizmus segítségével a radikálisok fenntartották a szövetséget a francia szocialisták Jaurés vezetése alatt álló reformista szárnyával. A reformisták az antiklerikalizmus jegyében támogatták a „baloldali blokkot”, s ezzel elvonták a munkásosztályt a kapitalizmus elleni harctól.

1902—1904 folyamán több ezer, a klérus ellenőrzése alatt álló iskolát bezártak, sok szerzetesrendet feloszlattak. Ezek a rendszabályok azonban nem voltak elég következetesek. Jó néhány kongregációt nem szüntettek meg azonnali hatállyal, hanem tízéves határidőt adtak felszámolásukra. A gyarmatokon meghagyták a szerzetesrendi oktatást. Minthogy a feloszlatott szerzetesrendek vagyonának „leltározása” a reakciósok ellenállásába ütközött, a radikálisok sietve lemondtak róla.

A kormány antiklerikális intézkedései dühödt ellenállást váltottak ki az egyház és a pápa részéről. Combes válaszképpen megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Vatikánnal, felmondta a még Napóleon által megkötött 1801. évi konkordátumot, majd törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé az egyház és az állam különválasztásáról. Combes politikáját a burzsoázia sok képviselője már túlságosan egyenes vonalúnak találta; 1905 elején a kormány megbukott. Utóda, Maurice Rouvier kormányának azonban mégis sikerült elfogadtatnia az egyház és az állam különválasztását kimondó törvényt.

E törvény végrehajtása elősegítette az oktatás demokratizálását és a világi iskolák megerősödését. A francia—porosz háború idején a lakosságnak mintegy 60 százaléka volt analfabéta; a XX. század első évtizedében arányuk 2—3 százalékra csökkent.

A „baloldali blokkhoz” való viszony kérdése további elhatárolódást idézett elő a szocialisták között. A millerandizmus és a „baloldali blokkban” való részvétel ellen erőteljesen harcoló guesde-istákhoz csatlakoztak a blanquisták; 1901-ben a két szervezet egyesült, és megalakult a Franciaországi Szocialista Párt. E párttal szemben állt a reformista Francia Szocialista Párt. A „baloldali blokk” politikáját védelmező reformisták beléptek az ún. baloldaliak delegációjába, amely a radikálisokkal együtt a parlamenti viták egész menetét meghatározta. A reformisták megszavazták a kormány költségvetési javaslatát, benne a hadihiteleket is. A Combes-kabinet hatalmon maradása érdekében még akkor is bizalmat szavaztak a kormánynak, amikor egy parlamenti interpelláló felfedte, hogy a kormány tudtával tüzeltek a sztrájkoló munkásokra.

Az osztályharc kiéleződése
A XX. század elején Franciaország Nyugat-Európában az első helyen állt a sztrájkolok száma tekintetében. A sztrájkok kétharmada bérkövetelésekért folyt. De a gazdasági sztrájkok is egyre gyakrabban nyertek politikai színezetet, olykor az államhatalmi szervekkel való összeütközésekbe nőttek át. Franciaországban az osztályharc kiéleződése — mint Lenin 1908-ban megállapította — „rendkívül viharos, heves, részint valósággal forradalmi kitörésekben fejeződik ki”.11

11 Lenin: Robbanóanyag a világpolitikában. Lásd Lenin Művei. 15. köt. 184. old.

A francia munkásmozgalomra nagy hatást gyakoroltak az oroszországi forradalmi események. Már a „véres vasárnapról” szóló első híradás is élénk visszhangra talált a francia munkások körében. „Párizsnak, a forradalom városának munkásai szívvel-lélekkel mellettetek állnak — hangzott a Szajna megyei szakszervezeteknek 1905 januárjában az orosz munkásokhoz intézett üzenete. Számítsatok ránk! Támogatunk benneteket. Vesszen a cár!… Éljen a szociális forradalom!” A francia munkásokra — főként a vasutasokra — mély benyomást tett az orosz munkások általános politikai sztrájkja.

Haladó értelmiségiek Anatole France elnöklete alatt megalakították az Orosz Nép Barátainak Társaságát, amely széles körű agitációt fejtett ki az orosz forradalom mellett. A francia burzsoázia vezető körei viszont féltek, hogy elvesztik Németország elleni szövetségesüket, és féltek az orosz forradalomnak a francia munkásmozgalomra gyakorolt hatásától is, ezért politikai és pénzügyi támogatást nyújtottak a cárizmusnak. A francia bankárok 1906 tavaszán 2750 millió frankos kölcsönt adtak a cárizmusnak. „Oroszországra nemcsak Trepov géppuskái tüzeltek, hanem a kadetok által kieszközölt francia milliók is.”12

12 Lenin: Az első fontos lépés. Lásd Lenin Művei. 12. köt. Szikra 1954. 151. old.

1905—1906 folyamán összesen 616 000 munkás sztrájkolt, csaknem kétszer annyi, mint a megelőző két évben. De ahogy a sztrájkmozgalom szélesedett, úgy erősödött a vállalkozók ellenállása is; erős egyesüléseket alakítottak (Vasipari Bizottság, Bányavállalkozók Központi Bizottsága stb.), és az államapparátustól is támogatást kaptak.

A mozgalom fellendülése tömörülésre, a szakadás felszámolására késztette a szocialistákat. 1905 áprilisában a két párt a Munkás Internacionálé Francia Szekciója (Section Francaise de l’Internationale Ouvriére— SFIO) néven egyesült. Az ekkor kidolgozott „egység-charta” kimondta, hogy a párt nem „reformpárt”, hanem „az osztályharc és a forradalom” pártja, amely engesztelhetetlenül szemben áll „az egész burzsoá osztállyal és fegyverével, a burzsoá állammal”. Jaurés és néhány elvbarátja kivételével a reformista szocialista párt egész parlamenti frakciója megtagadta a csatlakozást: túlságosan baloldalinak találták az egyesült pártot. De csakhamar világossá vált, hogy az egyesült pártban is erősödik a reformizmus. A párt nem vette kezébe a proletariátus tömeg- mozgalmainak irányítását.

Millerand-ék politikájának eltérő megítélése következtében még a XX. század elején széthullott a francia anarcho-szindikalisták és szociálreformerek korábban létrejött, a marxizmussal szemben álló blokkja. 1902-ben a szakszervezeteket, illetve a munkakamarákat összefogó két központi szerv a CGT-ben egyesült. A CGT nagy tekintélyt szerzett a munkástömegek körében, de vezetése az anarcho-szindikalisták kezében volt. A millerandizmus sok forradalmár munkást eltaszított a szocializmustól — az anarcho-szindikalisták viszont éppen azzal nyerték meg a tömegek rokonszenvét, hogy élesen leleplezték a szocialisták tevékenységének egyoldalú parlamenti módszereit, és erőteljes harcot hirdettek a burzsoá állam és a militarizmus ellen.

Valójában az anarcho-szindikalisták elvonták a munkásokat a politikai harctól. Tagadták az önálló proletárpárt szükségességét, a szakszervezeteket a munkásosztály egyedüli szervezeti formájának tekintették, a forradalmat pedig „karbafont kézzel” vívott, békés gazdasági sztrájknak képzelték. Az ún. „direkt akciót” hirdetve, minden reményüket a „forradalmi kisebbségbe” vetették. Az anarcho-szindikalizmust Lenin „baloldali revizionizmusnak” nevezte.13 Az anarcho-szindikalista vezetés alatt álló CGT a sztrájkmozgalomnak sem tudott helyes irányítást adni.

13 Lenin: Marxizmus és revizionizmus. Lásd Lenin Művei. 15. köt. 27. old.

1906 tavaszán az egész országot felrázták a Nord és Pas-de-Calais megyei szénbányákban lejátszódó események. Márciusban a Courriéres-bányában az igazgatóság hibájából katasztrófa történt, amely mintegy 1200 halálos áldozatot követelt. A tiltakozásul kirobbant általános sztrájk a Georges Clemenceau radikális vezér újdonsült kormányának első erőpróbája volt. Clemenceau, a „Tigris”, rövidesen bebizonyította, hogy joggal nevezte magát a miniszterelnöki poszton „Franciaország első számú rendőrének”.

Clemenceau 25 000 főnyi katonaságot irányított a szénmedencébe; még május elseje előtt végezni akart a bányászsztrájkkal, minthogy e napra a CGT általános sztrájkot tűzött ki a nyolcórás munkanap kivívásáért. Ekkor már két éve minden munkásgyűlésen szüntelenül folyt az agitáció e jelszó mellett. A tömegekben lobogott a harckészség. Május elsején Párizsban mintegy 200 000 munkás sztrájkolt. Néhány különösen jól szervezett csoport, például a nyomdászok, részleges győzelmet aratott: a munkaadók beleegyeztek a kilencórás munkaidőbe. Egészében véve azonban a mozgalom — a sikeres indulás ellenére — eredménytelen volt. Az anarcho-szindikalisták nem készültek hosszú küzdelemre. A sztrájkalap mindössze néhány ezer frankot tett ki. A mozgalom vezetői nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a nyolcórás munkanap követelésének, a mozgalmat csak mint „hadgyakorlatot” tartották fontosnak, amely előkészíti a proletariátust „a nagy leszámolásra”.

A kudarcban nagy része volt a példátlan hatósági terrornak. Clemenceau 18 ezredet vont össze Párizsban, letartóztatta a CGT vezetőit, s azt a képtelen vádat emelte ellenük, hogy a monarchistákkal közös összeesküvést szerveztek.

1907 tavaszán, a bor katasztrofális áresése nyomán (egy hektoliter ára az 1903. évi 25 frankról 10, sőt 6 frankra zuhant) a dél-franciaországi bortermelők százezrei mozdultak meg. Sokhelyütt népes gyűléseket és tüntetéseket rendeztek. A helybeliekből álló 17. gyalogezred megtagadta az engedelmességet parancsnokainak és a nép mellé állt. A kibontakozó harcból azonban hiányzott a kellő céltudatosság. A jómódú bortermelők korlátozni igyekeztek a mozgalom feladatait, csupán a bor hamisításának és felcukrozásának betiltását követelték. A szocialisták, noha nagy befolyást élveztek a déli bortermelő parasztok körében, semmit sem tettek a nincstelenek és a kisgazdák összefogása érdekében.

Csalással, demagógiával és terrorral a kormánynak sikerült úrrá lennie a helyzeten; a bortermelők mozgalmát felszámolták, a fellázadt ezred katonáit lefegyverezték és Tuniszba száműzték. Ugyanakkor a képviselőház törvényt hozott a borhamisítás ellen, teljesítve a bortermelők felső rétegeinek követelését. Mindazonáltal a több évtizedes szünet után kirobbant első paraszti tömegmozgalom, nemkülönben a 17. ezred bátor magatartása mély nyomot hagyott a néptömegek tudatában.

Balratolódás mutatkozott a közalkalmazottak jelentős részénél is. Az élet megdrágulása következtében romlott a tisztviselők helyzete; hangulatukon tükröződött a proletariátus forradalmasító hatása is. Megalakult és csatlakozott a CGT-hez a tanítók, valamint a postai és távirdai alkalmazottak szakszervezete. 1909-ben sztrájkba léptek a párizsi posta- és távíróhivatali alkalmazottak. A hatalmas hírközlési csomópont megbénult; 48 órán át még a kormány telefonok sem működtek. A kormány, hogy időt nyerjen, engedményeket tett a sztrájkotoknak, és megígérte, hogy nem alkalmaz megtorló rendszabályokat. Néhány hét múlva azonban Clemenceau utasítást adott a volt sztrájkbizottság számos tagjának elbocsátására, s ezzel újabb sztrájkot provokált ki. Ezúttal a kormány gondosan felkészült a harcra és leverte a sztrájkot.

A burzsoázia befolyásos körei azonban féltek Clemenceau nyíltan reakciós politikájának következményeitől; a „Tigris” kormányának 1909-ben távoznia kellett. A Briand-kormány vette át a hatalmat. Aristide Briand annak idején az általános sztrájk propagátoraként tűnt fel a munkásmozgalomban; már 1906-ban könnyedén sutba dobta szocialista meggyőződését, hogy miniszteri tárcát kapjon. A kormány élére kerülve, nagyban fogadkozott, hogy „megbékélést” hoz. De midőn 1910 októberében vasutassztrájk robbant ki, a kormány kíméletlenül leszámolt a mozgalommal, és Briand kijelentette: szükség esetén nem riad vissza a „törvényesség megsértésétől” sem. A kijelentés országos vihart kavart fel; röviddel utána, 1911-ben a képviselőház egy másodrendű kérdésben megbuktatta a Briand-kormányt.

A Clemenceau- és a Briand-kormány teljesítette a fő feladatot, amelyet a nagyburzsoázia eléjük tűzött: megtorló intézkedések segítségével ideiglenesen úrrá lettek azokon a súlyos társadalmi összeütközéseken, amelyek egész Franciaországot megrázták.

A szocialista párt az egyesülés után
Az egyesülés után a szocialista párt (SFIO) nagy parlamenti sikert ért el: az 1914. évi választásokon 1 400 000 szavazatot kapott, és 103 képviselőt küldött a parlamentbe. A sikert nemcsak a munkások szavazatainak köszönhette. Sőt szavazóinak száma Párizsban és több más ipari központban még csökkent is. Viszont a bortermelő dél, amely addig a radikálisok fellegvára volt, átpártolt a szocialistákhoz.

Választói bázisának módosulása kifejezésre jutott a szocialista párt falusi politikájában is. A párt lassanként a kisbirtokos és nem a nincstelen paraszti rétegek szócsövévé vált, és a választási sikerek hajszolásában lemondott a szocialista elvekről. Az egykoron bölcsőjét ringató ipari körzetekben — például Nord vagy Pas-de-Calais megyében — a párt vezetői egyre inkább a munkásarisztokráciára orientálódtak, és opportunizmusba süllyedtek.

A párt viszonylag lassan növekedett. 1914-ben 70 000 tagja volt, sokkal kevesebb, mint Németországban akár csak a berlini szociáldemokrata pártszervezetnek (119 000). A forradalmi beállítottságú munkások tetemes része a szindikalizmussal rokonszenvezett, távol tartotta magát a szocialista párttól. A párton belül növekvő befolyáshoz jutott a tartomány- és községtanácsi tagokból, polgármesterekből és képviselőkből álló bürokrata réteg.

Még a párt legnépszerűbb vezetője, Jean Jaurés sem hagyott fel azzal a reménnyel, hogy fel lehet újítani az együttműködést a radikálisokkal, hogy lehetséges a francia polgári köztársaság békés fejlődése a szocializmus felé.

A guesde-izmus ekkorra már megszűnt a francia munkásmozgalom forradalmi, harcos irányzata lenni. A munkásarisztokrácia erősödésével mindinkább centrista csoporttá vált, amely ortodox marxista nyilatkozatokkal leplezte behódolását a nyílt opportunisták előtt. „Vajon nem posványosodott-e el mindenki szeme láttára Guesde irányzata. . .? — írta utóbb Lenin.14

14 Lenin: A II. Internacionálé csődje. Lásd Lenin Művei. 21. köt. Szikra 1951. 235. old.

Igaz ugyan, hogy Guesde számos kongresszuson Lafargue-gal együtt élesen fellépett a reformisták ellen egyes elvi kérdésekben, de dogmatizmusa következtében helytelenül értékelte az orosz forradalmat (támogatta Plehanov álláspontját az orosz liberálisokhoz való viszony kérdésében), tagadta a forradalom tapasztalatainak nemzetközi jelentőségét. Guesde változatlanul a tömegsztrájk alkalmazása ellen foglalt állást. A guesde-izmus elfajulásában döntő szerepet játszottak a Nord megyei föderáció vezetői, akik szoros kapcsolatban álltak a bányász- és a textilmunkás szakszervezet reformista vezető köreivel.

A párt balszárnyaként tartották számon magukat az hervéisták, Gustave Hervé követői, akiknek volt bizonyos befolyásuk Párizsban. A francia munkások a parlamenti módszereken kívül új harci formákat kerestek, ezért egy ideig vonzotta őket az hervéisták határozottsága a militarizmus elleni küzdelemben. De az hervéisták az igazi forradalmiságot anarchista szájhősködéssel helyettesítették. A háborús veszély fokozásával kapcsolatban Hervé kiadta a jelszót: „mindenfajta, bárhonnan is kiinduló hadüzenetre” a bevonulás megtagadásával és általános sztrájkkal kell válaszolni. Az hervéisták szájhősködése sok más kérdésben is megnyilvánult: a szabotázs propagálásában, a választásokon való részvétel megtagadásában, a tömegek szervezésének lebecsülésében. Röviddel a háború kitörése előtt Hervé nyílt opportunizmusba süllyedt, később pedig a szocializmus ellensége lett.

Felkészülés a háborúra
Briand bukása után gyors ütemben váltották egymást a radikális kormányok, amelyek politikáját főként Joseph Caillaux bankár inspirálta. 1912-ben a jobboldali burzsoá körök kiemelkedő politikusa, Raymond Poincaré lett a miniszterelnök. Az új kormányban a legfontosabb helyeket nem radikálisok, hanem a finánctőkés körökkel közvetlen kapcsolatban álló burzsoá pártok képviselői foglalták el. Ezekben az években Franciaország a többi imperialista nagyhatalommal együtt a háború előkészítésének döntő szakaszába lépett. Ugyanebben az időben sikerült megszerezni Marokkót, amire a francia imperialisták a XX. század első évtizedében kitartóan törekedtek. A francia kormány a törzsi villongások elfojtása ürügyén 60 000 főnyi hadsereget küldött Marokkóba, és francia protektorátust létesített. 1913 januárjában a szocialisták és részben a radikálisok ellenállása dacára Poincarét köztársasági elnökké választották.

1913 nyarán a parlament törvénybe iktatta a hároméves katonai szolgálatot. Egyidejűleg egész sor intézkedést tettek a hadiipari potenciál növelésére. 1914-re a katonai kiadások elérték az 1,5 milliárd frankot, a költségvetési kiadások 38 százalékát, ami csaknem ötszörösen felülmúlta a közoktatási kiadásokat.

A szocialisták széles körű kampányt indítottak a hároméves katonai szolgálat ellen, és jelentősen kiszélesítették a párt tömegbefolyását. Különösen nagy tekintélyt szerzett Jaurés. Hatalmas jelentőségű volt a marokkói gyarmati expanzió ellen folytatott küzdelme; állhatatosan követelte a francia csapatok kivonását Marokkóból, szót emelt a protektorátus létesítése ellen, rámutatott, hogy Franciaország e lépése jó ürügyet nyújt a többi európai hatalom rabló akciói számára, ez pedig elkerülhetetlenül háborúra vezet.

A francia munkások túlnyomó többsége szilárdan hitte, hogy a szocialista párt és a CGT meg tudja gátolni a háborút. Valójában azonban a szocialisták egyáltalán nem voltak felkészülve e feladat forradalmi megoldására. Az 1914. évi kongresszus határozatot fogadott el arról, hogy háború esetén az Internacionálénak általános sztrájkot kell hirdetnie. Ilyen értelmű határozatot hozott nemegyszer a CGT is. De a párt és a szakszervezetek vezetői, figyelmen kívül hagyva azt a körülményt, hogy a közelgő háború szükségképpen mindkét részről imperialista jellegű lesz, egyöntetűen „a haza védelme” mellett foglaltak állást arra az esetre, ha Franciaországot „megtámadják”. A szakszervezetekben az anarcho-szindikalista vezetőség, élén Léon Jouhaux-val, reformista álláspontra csúszott és csökkentette az antimilitarista tevékenységet.

(idézet: Világtörténet 7. kötet)

Az első világháború előzményei – tortenelemcikkek.hu
Gyarmatbirodalmak kialakulása: A XIX. század végén a tudomány és technika vívmányai miatt a Nyugat-európai országokban és az USA-ban gyorsuló ütemű termelés kezdődött, így az új nyersanyaglelőhelyek és piacok megszerzése lett a fejlett az államok elsődleges célja. Új nyersanyaglelőhelyeket és piacokat a gyarmatrendszerek kibővítése tudta legkönnyebben biztosítani, így a már meglévő gyarmatokkal rendelkező Anglia és Franciaország a XIX. század végén és a XX. század elején fokozott terjeszkedésbe kezdtek. Anglia a századfordulóra már egy több mint 30 millió négyzetkilométeres birodalmat hozott létre, melynek legjelentősebb területei: India, Dél-Afrika, Nigéria, Egyiptom és Kelet-Afrika lettek. Franciaország bekebelezte Észak-Afrika hatalmas területeit (Algéria, Francia-Nyugat Afrika, Kamerun) illetve Indokinát, Madagaszkárt, és jó néhány karibi szigetet.

A két legjelentősebb Nyugat-európai ország mellett megindult a többi tengeri flottával rendelkező európai állam gyarmatosító terjeszkedése is, így Hollandia megszerezte Indonéziát, Belgium Kongót, Oroszország Közép-Ázsiát és Szibériát, Dánia Grönlandot, Spanyolország pedig Észak-Afrika Gibraltárhoz közeli részeit. A világháború előtt a Föld térképét tehát az európai érdekeltségek színezték be. A világ felosztásába azonban bizonyos országok késve kapcsolódtak be, így Európán belüli gazdasági erejükhöz és súlyukhoz mérten csekély méretű gyarmathálózatot tudtak csak teremteni. Ilyen ország volt Németország, Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia is. Németország annak ellenére, hogy 1914-re Európa vezető gazdasági nagyhatalmává vált, mégis csak néhány gyarmattal rendelkezett Afrikában. Olaszország Líbiát és Szomáliát birtokolta, a Monarchia viszont egyetlen gyarmattal sem bírt.

A gyarmatosításba korábban és késve bekapcsolódó országok közti ellentétek Németország és Oroszország esetében kezdtek gyújtópontokká válni. Németország gazdaságilag és katonailag húsz évvel az egyesítés után olyan erős lett, hogy egyértelműen Európa vezető hatalmává nőtte ki magát. Az Egyesült Királyság figyelmét ez a megerősödés nem vonta magára addig, míg II. Vilmos a “Weltpolitik” jegyében flottaépítési programot nem hagyott jóvá. A kereskedelmi konkurencia támasztása után ezzel Németország eszközt kezdett létrehozni a tengeri uralomhoz. Márpedig a brit gazdaságnak a gyarmatbirodalom jelentette az alapját. A gazdaságilag elmaradott, de Európa legnépesebb országaként nagy létszámú katonasággal rendelkező Oroszország pedig a Fekete-tenger felől ki akart jutni a világtengerekre, Isztambult és a környező tengerszorosokat akarta megszerezni, illetve az Oszmán Birodalom kezén lévő Balkán jelentett számára fontos terjeszkedési irányt.

Szövetségek kialakulása

Fokozatosan két hatalmi tömb kezdett kialakulni. Az egyiket azon országok alkották, amelyek már évszázadok óta rendelkeztek gyarmatokkal, míg a másikat az új nagyhatalmak hozták létre, melyek ezután akartak hatalmas gyarmatrendszert létrehozni. Ez utóbbi csoport 1882-ben hozta létre a Hármasszövetséget Németország, Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia részvételével. (Központi Hatalmak)

A régi gyarmatosítók közé tartozó Franciaország, Anglia és Oroszország összefogása csak később alakult ki, az 1893 és 1907 közt megszületett szerződések révén (francia-orosz, francia-angol, angol-orosz szerződések) Így jött létre az ANTANT. (Entente Cordiáleazaz SzívélyesEgyüttműködés Szervezete 1904-ben a Francia-Angol szerződés megszületésével jött létre) A késlekedést Anglia és Franciaország összefogásában az évszázados rivalizálás okozta, hiszen Franciaország és Anglia egészen a XX. század elejéig vetélkedett egymással a gyarmataik terjeszkedése miatt. Végül azonban sikerült félretenniük ellentéteiket az új ellenség Németország afrikai megjelenése miatt.”

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

“Az első világháború előzményei” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Ismét tartalmas és tény gazdag kortörténetet olvashatunk, egyféle marxista szemszögből. A konklúzió hasonlatos a polgári történészek következtetéseihez; a háború oka a francia-német vetélkedés, elsősorban a francia ácsingózás a német szénvagyonra. Bizonyára nem véletlen, hogy 1951-ben (amerikai nyomásra) megalakították az „Európai Szén-és Acélközösséget” elejét véve az újabb háborúnak. Ez a szervezet tekinthető az EU elődjének, az első szupranacionalista szervezetnek.
    Egyéb, napjainkat meghatározó fejleménye is van a századeleji fejlődésnek; ez a bankok látványos megerősödése a fejlett világban és a bankárok (közel sem háttér) befolyásának megjelenése a politikai erőtérben.
    A baloldal – az értéktöbblet elmélettől vezetve – elsősorban a finánctőkét démonizálja, mint minden rossz okozóját. Finánctőke: „A bank-, az ipari és a kereskedelmi tőke összeolvadásából létrejött tőke, az imperializmus jellemző és uralkodó tőkefajtája.” (Kislexikon) Kevesebb figyelmet fordít a bank, mint esemény formáló intézmény megértésére. A bankház, úgymint „kizárólagossági centrum” természetének megismerésére.
    Alapesetben a pénzintézet betéteket (általános egyenértékest) gyűjt, majd kiközvetíti, kihelyezi azt. Tevékenységéért jutalékot számít fel mint egy autókereskedő. A kiemelkedő haszon nem az egyszerű ügynöki munkából származik, hanem a kivételes helyzetből adódik. A bank alaposan megismeri a hitelfelvevő státuszát, az adatok alapján mérlegelheti a veszélyeket. A reckír csökkentése érdekében zálogjogot, beleszólási jogot köthet ki, finanszírozási monopóliumhoz és egyedárusítási járadékhoz jut. Természetes törekvése a gazdasági monopóliumok támogatása és az államkölcsönök finanszírozása, hiszen a megtérülés kockázata és a visszafizetés rizikója e területeken minimális.
    „A tudás hatalom” emlegetjük Francis Bacon szállóigéjét, bele sem gondolva annak „materiális” igazságtartalmába. Mint minden keresletre igényt tartó dolog az információ, az adat, a tudás is monopolizálható és befolyásolásra, haszonszerzésre felhasználható.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.