Az első világháború előzményei

Az első világháború előzményei – Az Amerikai Egyesült Államok

A XX. század elejére az Egyesült Államok minden más országot megelőzött az ipari termelés volumene tekintetében. A vaskohászat és a szénbányászat olyan gyorsan fejlődött, hogy 1913-ban az Egyesült Államok termelése ezekben az iparágakban felülmúlta Anglia, Németország és Franciaország együttes termelését.

A gyári munkások száma 1889 és 1914 között 4,7 millióról 7 millióra emelkedett. Az ipari termelés értéke ugyanezen idő alatt több mint kétszeresére nőtt és elérte a 24,2 milliárd dollárt, messze maga mögött hagyva a mezőgazdasági termelés értékét.

A monopolkapitalizmus fejlődése az Egyesült Államokban
Az Egyesült Államok gazdasági fejlődése a XX. század elején a monopóliumok erősödésének jegyében haladt előre. Nem egészen négy év alatt, 1899. január i-től 1902. szeptember i-ig 82 tröszt alakult, összesen 4318 millió dollár tőkével, köztük a hatalmas, 1389 millió dollár tőkével rendelkező acéltröszt (United States Steel). Hivatalos adatok szerint 1903-ban a több mint 100 millió dollár tőkével rendelkező cégek — az összes cégek két százaléka — az összes monopolszervezetek tőkéjének 29 százalékát összpontosították kezükben. A kis- és középvállalatok nem bírták a versenyt a hatalmas trösztökkel, és tömegesen mentek tönkre. Évente átlag 13 000 cég jelentett be csődöt.

A két legnagyobb monopolista Rockefeller és Morgan volt. Rockefeller működési területe az olaj- és dohányipar, a réz- és kőszénbányászat, valamint a vasúti közlekedés volt. Morgan tőkéi az acéltrösztben és a villamossági trösztben, a vasút- és hajóépítő, valamint biztosítási társaságokban helyezkedtek el. Ezenkívül egy-egy hatalmas bankcsoportnak is az élén álltak. Jelentős befolyással rendelkeztek még a Dupontok, a Mellonok, a Carnegiek, a Guggenheimek, a Harrimanek, a Vanderbiltek.

1900-ban a külföldi tőkebefektetések összege mintegy 500 millió dollár volt, 1914-ben már2,6 milliárd dollár. Ennek ellenére az Egyesült Államok továbbra is adósállam maradt; az amerikai gazdaságban körülbelül ötmilliárd dollár európai — főként angol — tőke funkcionált. A XX. század elejétől kezdve az amerikai monopolisták erőfeszítései arra irányultak, hogy ezt a helyzetet rövid időn belül megváltoztassák, és előnyös tőkebefektetési övezetet szerezzenek maguknak.

A trösztellenes mozgalom
A monopoltőke hatalma alá vonta az ország egész államapparátusát. A legfőbb állami hivatalokat gyakran a monopóliumok képviselői töltötték be. Theodore Roosevelt elnök a Morgan-bankházzal állt összeköttetésben, utóda, Taft, a Rockefeller-csoporttal. Root, Knox, Bacon minisztereket a Mellon- és a Morgan-cégek támogatták.

A monopóliumok uralma, a hatóságok visszaélései és korrupciója kiterjedt tiltakozó mozgalmat váltott ki a kis- és középpolgárság, valamint a demokratikus értelmiség körében. Az 1902-ben kibontakozó ún. „muckraker” („szennyfelkavaró”) mozgalmat Lincoln Steffens, Ida Tárbeli és más haladó újságírók és írók kezdeményezték. Noha becsületesen és bátran feltárták a kapitalizmus fekélyeit, a muckrakerek nem voltak képesek felismerni a bajok valódi okait. Hevesen bírálva a monopóliumokat, hátrafelé mutattak a „trösztelőtti” korszakba. A társadalom megmentésére adott receptjük lényegében kimerült abban, hogy a korrupt és sikkasztó tisztviselőket „tisztességes képviselőkkel és városatyákkal” kell felváltani.

Theodore Roosevelt, hogy elvonja a munkásokat az osztályharctól és lecsillapítsa a kis- és középpolgárságot, demagóg „trösztellenes hadjáratot” hirdetett. Pert indítottak a Morgan érdekeltségéhez tartozó Northern Securities Company — egy monopolista vasúttársaság — ellen. A Legfelső Bíróság elrendelte a tröszt feloszlatását, ám ez tovább folytatta működését, csupán szétvált két, formálisan különálló társaságra. Ugyancsak eredménytelenül zárultak a chicagói vágóhíd-tröszt, a Standard Oil és más trösztök ellen indított perek. Roosevelt elnöksége idején 25 trösztellenes bírósági eljárást indítottak, utóda, Taft alatt még többet: 45-öt. A monopolisták azonban mindig ki tudták játszani a bírósági ítéleteket, így a perek a legcsekélyebb mértékben sem tartóztatták fel a monopóliumok erősödését.

Roosevelt a „trösztellenes” törvények megszigorítását is javasolta a trösztök „rossz oldalainak korlátozására”, visszaéléseik megakadályozására. Ugyanakkor nyilvános szereplései alkalmával nem szűnt meg hangsúlyozni, hogy a kormány a nagyvállalatokat és a nagyvállalkozókat „az ipar kapitányainak”, a fennálló rend alapjának és támaszának tekinti. A „trösztellenes” törvényhozás valóságos jelentőségét egy alkalommal maga Roosevelt is úgy értékelte, hogy az „éppoly hatékony, mint egy pápai bulla az üstökösök ellen”.

A szocialista és munkásmozgalom. A „Világ ipari munkásai” (IWW)
A kormánykörök szociális demagógiája többek között azt a célt szolgálta, hogy gátolja a szocialista eszmék térhódítását. Ennek ellenére ebben az időszakban a szocialista és munkásmozgalom az Egyesült Államokban bizonyos sikereket ért el. 1901-ben a szocialisták Indianapolisban kongresszust tartottak, ezen több szocialista csoport képviselői egyesültek az Eugene V. Debs által 1897-ben alapított szociáldemokrata párttal, és megalakították a Szocialista Pártot. E pártban kezdettől fogva küzdött egymással a jobboldali, opportunista és a baloldali, forradalmi irányzat. A Hillquit, Berger és más jobboldali centristák irányítása alatt működő pártvezetőség arra törekedett, hogy a párt tevékenységét lényegében csak a választási kampányokban való részvételre korlátozza.

A Szocialista Párt balszárnya harcolt a párt vezéreinek és az AFL vezetőinek reformizmusa ellen, a szakszervezeteknek az üzemi elv alapján való átszervezéséért, a fehér és néger munkások egységéért. A munkások körében rendkívül népszerű volt a baloldali Debs. Debs azonban — ostorozva Gompers és a többi jobboldali vezér opportunizmusát — maga gyakran rendkívül következetlen volt. Azt hirdette, hogy a szocialistáknak nem szabad részt venniük az AFL-hez tartozó szakszervezetek munkájában, és párhuzamos szakszervezetek létesítését javasolta.

A Szocialista Párt mellett továbbra is működött a csekély taglétszámú Szocialista Munkáspárt. A két párt fennállása szétforgácsolta a munkásosztály erejét. De Leon, a Szocialista Munkáspárt vezetője, leleplezte az AFL vezéreinek („a tőkésosztály munkás ügyvivőinek”) reakciós szerepét, de szektás hibákat követett el. Azt vallotta, hogy el kell vetni „a belülről való fúrás” taktikáját, vagyis a reformista szakszervezeteken belül végzett munkát, és „kívülről jövő kalapácsütésekkel” kell tevékenykedni, új, „tisztán forradalmi” szakszervezeteket kell alakítani. Ez a taktika az AFL bürokrata vezetőinek kezében hagyta a régi szakszervezeteket.

Az 1900-as években De Leon az „indusztrializmus-elmélettel” lépett fel, amely súlyos károkat okozott a munkásmozgalomnak. E teória szerint a munkásosztály felszabadításáért vívott harcban nem a politikai, hanem az „indusztriális”, „ipari” szervezeteké a főszerep. De Leon hibás nézeteinek hatására az amerikai munkásmozgalom balszárnyát hosszú éveken át a szindikalizmushoz hasonló álláspont jellemezte.

1905-ben a baloldali szocialisták, Debs és William Haywood, továbbá De Leon vezetésével harcos, forradalmi munkásszövetség alakult: a Világ Ipari Munkásai (Industrial Workers of the World — IWW). E szervezet főként a szakképzetlen munkásokat tömörítette. Soraiban csakhamar anarcho-szindikalista nézetek léptek fel és erősödtek meg. Az IWW vezetői elhanyagolták a politikai és parlamenti tevékenységet, és azt vallották, hogy a kapitalizmus ellen kizárólag a „direkt akció”, a szabotázs és az általános sztrájk módszereivel kell harcolni. Hibás taktikája ellenére az IWW fontos szerepet töltött be az amerikai munkásmozgalomban: szoros kapcsolatban állt a munkástömegekkel, sikerült soraiban egyesítenie az állhatatos proletárforradalmárokat. Az IWW funkcionáriusainak állandó üldöztetés volt az osztályrészük.

A Szocialista Párton belül erősödőben volt a forradalmi akciókról való lemondást, a kizárólag parlamenti harci módszerek alkalmazását követelő irányzat. Az 1912. évi indianapolisi kongresszuson a jobboldali centrista többség határozatot fogadott el a „direkt akció” módszereinek alkalmazása ellen a munkaadókkal folytatott harcban. Haywood és követői kénytelenek voltak kilépni a pártból.

Nagy lendületet vett a sztrájkmozgalom. 1912—1913-ban a sztrájkokban mintegy kétmillió munkás vett részt. A munkaadók katonai és rendőri segédlettel kíméletlenül elfojtották a sztrájkokat. 1914 tavaszán Rockefeller ludlowi (California) szénbányáiban a katonák gépfegyvertüzet nyitottak a fegyvertelen bányászok táborára, majd felgyújtották. Ezt követően e területen több mint egy évig folyt a „kis polgárháború”, míg végül a katonaságnak sikerült elfojtania.

Erősödőben volt a néger nép nemzeti mozgalma. A négerek súlyos életkörülményei, a pogromokig, lincselésekig fajuló embertelen diszkriminációk a mozgalmat sajátos jellegűvé tették. A rosszul szervezett, politikailag fejletlen néger proletariátus nem játszhatott vezető szerepet benne. A négerek között kevés volt a szakszervezeti tag, s a néger szövetségek és az ország általános munkásmozgalma között nem volt meg a kellő összeköttetés. A néger szervezetek irányítása kispolgári és értelmiségi elemek kezében volt.

A kilencvenes években a néger burzsoázia ideológusaként fellépő Booker T. Washington azt hirdette, hogy a négereknek alkalmazkodniuk kell a fennálló állapotokhoz, le kell mondaniuk még a választójogért folytatott harcról is. Vezetése alatt Alabamában megszervezték a Tuskegee Intézetet, egy szakképző iskolát, hogy segítsék a négereket a szakácsmesterség, a gépkocsivezetés és más szakmák kitanulásában. 1905-ben született meg a néger értelmiség körében az ún. Niagara-mozgalom. Résztvevői a faji megkülönböztetés megszüntetését, a néger nép teljes egyenjogúsítását követelték. A mozgalomban kiemelkedő szerepet játszott William Dubois történész.

Az 1912. évi politikai válság. Wilson elnöksége
A belpolitikai helyzet kiéleződése és a burzsoázia egy részének a nagymonopóliumok elleni elégedetlensége azt eredményezte, hogy a burzsoá pártokon belül ellenzék alakult ki.

A köztársaságiak köréből kivált egy jelentős csoport, LaFollette szenátor vezetésével. A szociális reformkövetelésekkel fellépő csoport, amely különösen a nyugati farmerek között tett szert nagy befolyásra, 1911 januárjában Országos Progresszív Köztársasági Ligává alakult; programja követelte, hogy az elnököt közvetlen szavazással válasszák, és bírálta az érvényben levő tröszt- és vámügyi törvényeket. Az 1912. évi elnökválasztásokon a „progresszisták” a kispolgárság és a középrétegek körében népszerű Theodore Rooseveltet jelölték. A köztársaságiak ismét Taftot, a demokraták pedig Woodrow Wilsont, a történelem és jogtudomány professzorát, New Jersey állam kormányzóját jelölték.

A köztársasági pártban bekövetkezett szakadás Wilsont segítette győzelemre. A „szabad vállalkozás” demagóg jelszavával sok ezer kistulajdonos, farmer és monopóliumok szorongatta középvállalkozó szavazatát nyerte el.

Wilson ünnepélyesen meghirdette az „új szabadság”, az „új demokrácia” korszakát — de lényegében ő is Rooseveltnek a nagymonopóliumok pozícióinak megerősítésére irányuló politikáját folytatta. Az új elnök kisebb liberális reformok végrehajtására szorítkozott. 1914-ben elfogadták az új „trösztellenes” törvényt (az ún. Clayton-törvényt); ebben leszögezték, hogy a munkás- és farmerszervezetek nem tekinthetők trösztöknek.

A Wilson-kormány legfontosabb intézkedése a szövetségi tartalékbankok (Federal Reserve Banks) létrehozása volt (1913. évi törvény). Az országot 12 körzetre osztották fel, s ezek mindegyikében létrehoztak egy-egy ilyen bankot. A tartalékbank-hálózat irányítása az elnök által kinevezett héttagú bizottság kezében futott össze. Ez a törvény jelentős mértékben előmozdította a fináncoligarchia megerősödését.

Az imperialista expanzió megerősödése
A Fülöp-szigetek elfoglalása után az amerikai terjeszkedés Latin-Amerika felé fordult. Theodore Roosevelt révén az Egyesült Államok az egész nyugati félteke legfőbb bírájának szerepére tört, a „nemzetközi rendfenntartó erő” jogait sajátítva ki magának. A Karib-tengert és a körülötte elterülő országokat kizárólagos befolyási övezeteként kezelte.

Az amerikai imperialisták igyekeztek ideológiailag megalapozni latin-amerikai agresszív politikájukat. Hazug elméleteket terjesztettek az angolszász faj „felsőbbrendűségéről”, az „alsóbbrendű” latin-amerikai népekkel szemben. Az egész amerikai kontinensre kiterjedő uralmi igényeket többé-kevésbé burkolt formában megfogalmazó korábbi koncepciókhoz — a Monroe-elv, a pánamerikanizmus — járult 1895-ben az ún. Olney-elv (Olney akkori külügyminiszterről), amely szerint a latin-amerikai ügyekben való döntőbíráskodás az Egyesült Államok kizárólagos „joga”, majd a Roosevelt elnök által meghirdetett „nagy bot politikája”.

Az Egyesült Államok rendkívül agresszíven lépett fel a Panama-csatorna építésével kapcsolatban. 1901-ben szerződést kötött Angliával, amely az 1850. évi egyezmény helyébe lépve kizárólagos jogot biztosított az Egyesült Államoknak a csatorna megépítésére és ellenőrzésére. Columbia, amelyhez a Panamai-földszoros tartozott, nem volt hajlandó elfogadni az Egyesült Államok által javasolt feltételeket. Erre amerikai ügynökök „forradalmat” rendeztek a földszoros területén, s a megalakult Panama bábköztársaság bejelentette Columbiától való elszakadását (1903). Az Egyesült Államok nyomban elismerte Panamát, és szerződést kötött vele, melynek értelmében állandó ellenőrzést létesíthetett a csatornaövezetben. 1914-ben megnyitották a Panama-csatornát.

Az amerikai imperialisták ezzel egyidőben megerősítették kubai uralmukat is. 1901-ben a kongresszus elfogadta Platt szenátor úgynevezett módosítását a kubai alkotmánytervezethez. A módosítás lényegében megfosztotta Kubát attól a jogtól, hogy külföldi államokkal önállóan szerződést kössön, és hogy más hatalmaktól kölcsönöket vegyen fel. Ezenfelül az Egyesült Államok haditengerészeti támaszpontokat létesített a szigeten, és „jogot” szerzett az ország belügyeibe való beavatkozásra. 1906-ban, midőn Kubában felkelés robbant ki, az amerikai kormány csapatokat küldött oda és vérbe fojtotta a kubai nép felkelését.

Az elkövetkező években az Egyesült Államok ellenőrzést létesített San Domingo, Honduras és Nicaragua köztársaságok pénzügyei felett — ez lényegében az amerikai protektorátussal volt egyértelmű. Az amerikai imperialisták itt a „dollárdiplomáciát”, vagyis elsősorban a gazdasági-pénzügyi leigázás módszereit alkalmazták.

Wilson nyíltan beavatkozott a latin-amerikai országok belügyeibe, nem riadva vissza a fegyveres intervenciótól sem — mint például a mexikói forradalom idején.

Kínában az amerikai monopóliumok a „nyitott kapuk” támadó politikáját folytatták, s számos esetben megkísérelték, hogy vasútépítési koncessziót szerezzenek, vagy hogy uzsorakölcsönt erőltessenek a kínai kormányra. Ezek a tervek azonban Anglia, Oroszország, főként pedig Japán erőteljes ellenállásába ütköztek.

Az expanzionista politika erősödése ellenére az amerikai finánctőke még mindig nem rendelkezett szilárd pozíciókkal a külső piacokon. Az európai nagyhatalmak még a latin-amerikai országokban is komoly konkurenciát támasztottak az Egyesült Államoknak. Anglián kívül e területen Németország is rendkívül erőteljesen tevékenykedett, 15—20 év alatt sikerült tetemesen megnövelnie itteni tőkebefektetéseit és fokoznia kereskedelmét ezekkel az országokkal. Ez is arra utalt, hogy Anglián kívül az Egyesült Államoknak új, sikeres és veszélyes imperialista versenytársa akadt: Németország.

(idézet: Világtörténet 7. kötet)

„A Vadnyugat és az aranyozott kor – Wikipédia
A 19. század utolsó harmadát gyors gazdasági fejlődés a Nyugat betelepítése jellemezte. Az európai (főleg német és skandináv) bevándorlók eleinte szekerekkel vagy csónakokkal, később vasúton érkeztek a prérire, ahol olcsó vagy ingyenes földbirtokokat kaptak. A Sziklás-hegységben ezüst- és rézbányák nyíltak. A hadsereget lekötötte a számos kisebb-nagyobb összecsapás az indiánokkal, akik sok esetben erőszakosan léptek fel a földjeikre betelepedő bevándorlókkal szemben. A kormányzat fokozatosan felvásárolta az őslakosok földjeit, őket pedig rezervátumokba kényszerítették. A Népszámlálási Hivatal 1894-es becslése szerint 1789-től számítva több mint negyven kisebb-nagyobb háborút vívtak az indiánokkal, amelyeknek 19 ezer fehér és hivatalosan kb. 30 ezer indián esett áldozatul (bár az utóbbi szám a valóságban legalább 50%-kal magasabb volt).

A korszakot Mark Twain egyik regényének címe után „aranyozott kornak” is nevezik. A gazdaság elképesztő ütemben gyarapodott, a kormányzat viszont igen korruptnak bizonyult, rendszeresek volt a földspekulációk, politikai botrányok, az erkölcstelen üzleti machinációk. A kormányzat sok esetben az iparmágnások befolyása alá került. Ebben a korban vált az amerikai gazdasági élet kulcsszereplőjévé J.P. Morgan bankár, John D. Rockefeller olajmágnás, Andrew Carnegie az acélkirály, vagy Cornelius Vanderbilt a vasútkirály. A gépesítés következtében a mezőgazdasági termékek ára csökkent, így sok farmer eladósodott és elszegényedett; ők alkották a Néppárt tagságának zömét.

A század végén és a következő század elején elképesztő számú bevándorló költözött át Európából Amerikába. Számukat 1880 és 1914 között 22 millióra teszik. Többségük tanulatlan munkás volt, de ennek ellenére hamar állást találtak az gyors tempóban bővülő iparban. Szakmunkások jellemzően inkább Angliából és Németországból, földművesek Németországból és Skandináviából érkeztek; utóbbiakat az olcsó föld csábította az Újvilágba. A kizsákmányolt szegény munkások körében hamarosan népszerűvé vált a szocializmus eszméje, megindult a munkásmozgalom, gyakorivá váltak az erőszakos sztrájkok és tüntetések. Szakszervezetek alakultak, bár a munkások körében viszonylag alacsony maradt a tagok aránya.

1893-ban gazdasági válság tört ki, amely egyaránt érintette a farmereket, munkásokat és üzletembereket; több vasúttársaság is csődbe ment. A közvélemény a hatalmon lévő Demokrata Pártot és Grover Cleveland elnököt hibáztatta. A gazdaságot sztrájkok bénították meg, az egyik legerőszakosabb megmozdulás ellen, amely a Pullman Company gyárában tört ki, az elnök a hadsereget is bevetette. A republikánus William McKinley elnök bevezette a dollár aranyfedezetét, megemelte a vámokat és a gazdaság magához tért. 1900-ra az Egyesült Államok gazdasága volt a legnagyobb az egész világon, megelőzve a Brit Birodalmat és Kínát. Két enyhébb recessziót (1907-ben és 1920-ban) leszámítva az ország gazdasága tovább gyarapodott, egészen az 1920-as évek végén jelentkező gazdasági világválságig.

20. század
A korrupt és rossz hatásfokú politikai vezetés ellen az 1890-es években megszerveződött a középosztály progresszív mozgalma. A progresszívok az oktatás, egészségügy, gazdaság és a politika modernizációját, elavult intézményeinek eltörlését követelték. A két nagy párt több vezetője (republikánus oldalról Theodore Roosevelt, Charles Evans Hughes és Robert La Follette; a demokratáktól William Jennings Bryan és Woodrow Wilson) felkarolta a progresszív reformok ötletét. A mozgalomhoz csatlakoztak az választójogot, szesztilalmat, jobb iskolákat kívánó női aktivisták, akik legismertebb képviselője a chicagói Jane Addams volt. Népszerűvé vált a tényfeltáró újságírás; Upton Sinclair, Lincoln Steffens és Jacob Riis bemutatta a kormányzat és az üzlet törvénytelen összefonódásait, valamint a városok nyomornegyedeit. A progresszív politikusok trösztellenes törvényeket hoztak, szabályozták számos iparág (húsfeldolgozás, gyógyszerészet, vasutak) működési körülményeit. Négy új alkotmánymódosítás 1913 és 1920 között bevezette a szövetségi jövedelemadót, a Szenátus közvetlen választását, az alkoholtilalmat és a nők választójogát.

Az Egyesült Államok 1890 után mind gazdaságilag, mind katonailag belépett a nagyhatalmak sorába. A katonai tűzkeresztséget az 1898-as spanyol–amerikai háború jelentette, amelyet az indított el, hogy Spanyolország nem volt hajlandó változtatni elnyomó kubai politikáján. Az amerikaiak szárazföldön és vízen is gyors győzelmet arattak. A háborút lezáró párizsi békeszerződéssel az USA megszerezte a Fülöp-szigeteket, Puerto Ricót és Guamot. Kuba önállóságot kapott, de amerikai dominancia alatt. Az ellenzéki demokraták támadták a békeszerződést, szerintük a mohó imperialista területszerzés ellentétes volt az amerikai demokrácia eszményeivel. William McKinley elnök megvédte a területgyarapító döntést és a nacionalista lelkesedés hullámán könnyedén nyerte az 1900-as elnökválasztást.

Miután leverték a függetlenséget követelő Fülöp-szigetiek lázadását, az USA elkezdte modernizálni az országot, többek között jelentős javulást ért el a közegészségügyi intézmények területén. 1908 után azonban Washington elvesztette világbirodalmi ambícióit és inkább a karibi térségre koncentrált, ahol elsődleges feladatul a Panama-csatorna megépítését tűzték ki. A csatorna 1914-re készült el és jelentősen megkönnyítette a kereskedést a Távol-Kelettel. Kína esetében a nagyhatalmak megegyeztek, hogy egyikük sem igyekszik teljesen befolyása alá vonni az országot, hanem egyformán részesednek a kínai piacból (ún. nyitott kapuk politikája).

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .