Írta: V. I. Lenin

A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban

Előszó

Forradalmi időkben nagyon nehéz lépést tartani az eseményekkel, amelyek meglepően sok új anyagot szolgáltatnak a forradalmi pártok taktikai jelszavainak értékeléséhez. E brosúrát az odesszai események*-előtt írtam. * Utalás a „Knyaz Potyomkin” páncélos lázadására. (A szerző jegyzete az 1907. évi kiadáshoz. — Szerk.)*

A „Proletarij”-ban (9. sz. „Tanít a forradalom”) már rámutattunk arra, hogy ezek az események még azokat a szociáldemokratákat is, akik megalkották a felkelés folyamat-elméletét és elvetették az ideiglenes forradalmi kormány propagálását, rákényszerítették arra, hogy valójában áttérjenek vagy kezdjenek áttérni ellenlábasaik álláspontjára. A forradalom kétségkívül olyan gyorsasággal és olyan alapossággal tanít, amilyen a politikai fejlődés békés korszakaiban lehetetlennek látszik. És ami különösen fontos, nemcsak a vezetőket tanítja, hanem a tömegeket is.

Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy a forradalom meg fogja tanítani a szociáldemokratizmusra az oroszországi munkástömegeket. A forradalom a gyakorlatban fogja igazolni a szociáldemokrácia programját és taktikáját, mert megmutatja a különböző társadalmi osztályok igazi természetét, megmutatja demokráciánk burzsoá jellegét és a parasztság igazi törekvéseit, amely polgári-demokratikus szellemben forradalmi, de nem a „szocializálás” eszméjét rejti magában, hanem a parasztburzsoázia és a falusi proletariátus közötti új osztályharcot. A régi narodnyikság régi illúzióit, amelyek oly világosan, kiütköznek például a „szociálforradalmárok pártjának” programtervezetéből a kapitalizmus oroszországi fejlődésének kérdésében is, „társadalmunk” demokratizmusának kérdésében is, a parasztfelkelés teljes győzelme jelentőségének kérdésében is, — mindezeket az illúziókat a forradalom könyörtelenül és véglegesen szerte fogja foszlatni. A forradalomban esnek át az első igazi politikai tűzkeresztségen a különböző osztályok. Ezek az osztályok határozott politikai arculattal kerülnek majd ki a forradalomból, s nemcsak ideológusaik programjaiban és taktikai jelszavaiban, hanem a tömegek nyílt politikai cselekvésében is meg fogják mutatni igazi mivoltukat.

Kétségtelen, hogy a forradalom sokmindenre megtanít majd bennünket, megtanítja majd a néptömegeket. De egy harcban álló politikai párt számára most az a kérdés, vajon mi meg tudjuk-e tanítani valamire a forradalmat? fel tudjuk-e használni szociáldemokrata tanításunk helyességét, a proletariátushoz, az egyetlen következetesen forradalmi osztályhoz fűződő kapcsolatunkat arra, hogy rányomjuk a forradalomra a proletár bélyeget, hogy a forradalmat a gyakorlatban — nem pedig szavakban — döntő győzelemre vigyük, hogy paralizáljuk a demokratikus burzsoázia ingatagságát, felemás mivoltát és árulását?

Minden erőfeszítésünknek erre a célra kell irányulnia. E cél elérése pedig egyrészt attól függ, helyesen ítéljük-e meg a politikai helyzetet, helyesek-e taktikai jelszavaink, másrészt attól, mennyire támogatja ezeket a jelszavakat a munkástömegek reális harci ereje. A tömegekkel való kapcsolat megszilárdítására és kiszélesítésére irányul pártunk valamennyi szervezetének és csoportjának mindennapi, rendszeres, állandó munkája, a propaganda, az agitáció és a szervezés. Erre á munkára mindig szükség van, de az ilyen munkát forradalmi helyzetben még kevésbé tekinthetjük elégségesnek, mint bármikor máskor. Ilyen helyzetben a munkásosztály ösztönösen a nyílt forradalmi fellépés felé tör, és nekünk értenünk kell ahhoz, hogy helyesen állapítsuk meg e fellépés feladatait, hogy azután a lehető legszélesebb körben ismertessük és megértessük őket. Ne feledjük, hogy a tömegkapcsolatainkat illető közkeletű pesszimizmus most különösen gyakran a proletariátusnak a forradalomban játszott szerepére vonatkozó burzsoá eszméket leplezi. Kétségtelen, hogy még sokat, nagyon sokat kell munkálkodnunk a munkásosztály nevelésén és szervezésén, de most az a kérdés sarkpontja, hová helyezzük e nevelés és e szervezés fő politikai súlypontját. A szakszervezetekre és a legális egyesületekre-e vagy a fegyveres felkelésre, a forradalmi hadsereg és forradalmi kormány megteremtésére? A munkásosztályt ez is, az is neveli és szervezi. Természetesen erre is, arra is szükség van. Most, a jelenlegi forradalomban azonban az egész kérdést abban csúcsosodik ki, hogy hol legyen a munkásosztály nevelésének és szervezésének súlypontja, az elsőn-e vagy a másodikon?

A forradalom kimenetele attól függ, hogy a munkásosztály az önkényuralomra gyakorolt nyomása erejét tekintve ugyan hatalmas, de politikailag erőtlen burzsoázia segítőtársának szerepét fogja-e játszani, vagy pedig a népforradalom vezetőjének szerepét. A burzsoázia öntudatos képviselői nagyon jól érzik ezt. Ezért magasztalja az „Oszvobozsgyenyije” a szociáldemokráciában fellépő akimovizmust, az „ökonomizmust”, amely most a szakszervezeteket és a legális egyesületeket helyezi előtérbe. Ezért üdvözli Sztruve úr („Oszvobozsgyenyije” 72. sz.) az akimovizmus elvi tendenciáit az új „Iszkra” irányzatában. Ezért támadja az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusán hozott határozatok gyűlölt forradalmi szűklátókörűségét.

A szociáldemokrácia helyes taktikai jelszavainak most különösen nagy a jelentőségük a tömegek vezetése szempontjából. Semmi sem veszedelmesebb, mint az elvileg következetes taktikai jelszavak jelentőségének lekicsinylése forradalmi időkben. Az „Iszkra” például 104. számában valójában a szociáldemokrácián belüli ellenlábasai oldalára áll, de ugyanakkor lekicsinylően nyilatkozik azoknak a jelszavaknak és taktikai határozatoknak a jelentőségéről, amelyek megelőzik az életet, mutatják azt az utat, amelyen a mozgalom halad, ha vereségek, hibák stb. sorozata kíséretében is. Ellenkezőleg, a helyes taktikai határozatok kidolgozása óriási jelentőségű az olyan pártra nézve, amely a marxizmus következetes elveinek szellemében vezetni akarja a proletariátust és nemcsak az események után akar kullogni. Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusának és a párt levált része konferenciájának* …

* Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusán (London, 1905 május) csak a bolsevikok vettek részt. A „konferencián” (Genfben ugyanakkor) — csak a mensevikek, akiket ez a brosúra gyakran „újiszkrások”-nak nevez, mert amikor folytatták az „Iszkra” kiadását, akkori elvbarátjuk, Trockij útján kijelentették, hogy a régi és új „Iszkra” között szakadék tátong. (A szerző jegyzete az 1907. évi kiadáshoz. — Szerk.)*

… határozatai a legpontosabban, a legátgondoltabban, a legteljesebben kifejezik a taktikai nézeteket, amelyeket nem egyes irodalmárok fogalmaztak meg alkalmilag, hanem a szociáldemokrata proletariátus felelős képviselői fogadtak el. Pártunk valamennyi többi párt előtt halad, mert van pontos és mindannyiunk által elfogadott programja. Pártunk példát kell hogy mutasson a többi partnak taktikai határozatai szigorú megtartása tekintetében is, ellentétben az „Oszvobozsgyenyije” demokratikus burzsoáziájának opportunizmusával és a szociálforradalmárok forradalmi frázisaival, akik csak a forradalom idején kaptak észbe, csak akkor léptek fel program-”tervezettel” és foglalkoztak elsőízben azzal a kérdéssel, vajon polgári forradalom játszódik-e le a szemük előtt.

Ezért tartjuk a forradalmi szociáldemokrácia legsürgősebb feladatának, hogy gondosan tanulmányozza az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusának, valamint a konferenciának taktikai határozatait, hogy megállapítsuk a marxizmus elveitől való eltéréseket, és tisztázzuk, melyek a szociáldemokrata proletariátus konkrét feladatai a demokratikus forradalomban. Éppen ezzel foglalkozik ez a brosúra. Taktikánknak a marxizmus elvei és a forradalom tanulságai szempontjából való ellenőrzésére annak is szüksége van, aki reálisan akarja előkészíteni a taktikai egységet, mint az egész Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt jövendő teljes egyesülésének alapját, és nem csupán intő szavakra akar szorítkozni.

1905 július.

N. Lenin

1. A legidőszerűbb politikai kérdés

Abban a forradalmi helyzetben, melyben most vagyunk, a napirenden levő kérdés — az össznépi alkotmányozó gyűlés összehívása. Hogy miként kell ezt a kérdést eldönteni, arra nézve megoszlanak a vélemények. Három politikai irányzat bontakozik ki. A cári kormány elismeri a népképviselők egybehívásának szükségességét, de semmiképpen sem akarja megengedni, hogy a népképviselők gyűlése össznépi és alkotmányozó gyűlés legyen. A kormány állítólag, ha hihetünk a Buligin-bizottság munkájáról szóló újsághíreknek, hozzájárul egy olyan tanácskozó gyűléshez, amelyet szabad agitáció nélkül és szűkkörű cenzusos vagy szűkkörű rendi jellegű választási rendszer alapján választanának meg. A forradalmi proletariátus, amennyiben a szociáldemokrácia vezeti, azt követeli, hogy a hatalom teljes egészében az alkotmányozó gyűlés kezébe kerüljön, és e cél érdekében nemcsak általános választójogra és nemcsak teljes agitációs szabadságra törekszik, hanem ezenkívül a cári kormány haladéktalan megdöntésére és ideiglenes forradalmi kormánnyal való felváltására is. Végül a liberális burzsoázia, amely az úgynevezett „alkotmányos-demokrata párt” vezérei útján juttatja kifejezésre kívánságait, nem követeli a cári kormány megdöntését, nem adja ki az ideiglenes kormány jelszavát, nem ragaszkodik reális biztosítékokhoz arra nézve, hogy a választások teljesen szabadok és szabályszerűek legyenek, hogy a képviselők gyűlése valóban össznépi legyen és valóban alkotmányozóvá válhasson. Lényegében a liberális burzsoázia, amely az „oszvobozsgyenyisták” egyetlen komoly társadalmi támasza, a cár és a forradalmi nép közötti lehető legbékésebb kiegyezésre törekszik, mégpedig olyan kiegyezésre, amelynek alapján a legtöbb hatalom neki, a burzsoáziának, a legkevesebb pedig a forradalmi népnek, a proletariátusnak és a parasztságnak jut.

Ilyen a politikai helyzet ebben a pillanatban. Ez a három fő politikai irányzat, amelyek megfelelnek a mai Oroszország három fő társadalmi erőcsoportjának. Hogy az „oszvobozsgyenyisták” hogyan leplezik áldemokrata frázisokkal felemás, azaz nyíltabban és egyszerűbben szólva áruló, a forradalmat eláruló politikájukat, arról már nem egyszer beszéltünk a „Proletarij”-ban (3, 4, 5. sz.). Most nézzük meg, hogyan vetnek számot a szociáldemokraták a mostani helyzetből fakadó feladatokkal. Erre vonatkozóan kitűnő anyagot szolgáltat az a két határozat, amelyet nemrég fogadott el az OSzDMP III. kongresszusa és a párt levált részének „konferenciája”. Igen nagyjelentőségű az a kérdés, hogy e határozatok közül melyik vet számot helyesebben a politikai helyzettel, és melyik határozza meg helyesebben a forradalmi proletariátus taktikáját, s minden szociáldemokratának, aki tudatosan akarja teljesíteni kötelességét mint propagandista, agitátor és szervező, a leggondosabban meg kell vizsgálni ezt a kérdést, teljesen mellőzve azokat a szempontokat, amelyek nem vonatkoznak az ügy lényegére.

A párt taktikáján a párt politikai magatartását vagy politikai tevékenységének jellegét, irányát, módszereit értjük. A pártkongresszus azért hoz taktikai határozatokat, hogy pontosan meghatározza a pártnak mint egésznek politikai magatartását, amikor új feladatok vagy új politikai helyzet előtt áll. Ilyen új helyzetet teremtett az Oroszországban megindult forradalom, vagyis a nép óriási többségének teljes, határozott és nyílt ellentéte a cári kormánnyal. Az új kérdés az, hogy melyek a valóban össznépi és valóban alkotmányozó gyűlés egybehívásának gyakorlati módszerei (a szociáldemokrácia az ilyen gyűlés kérdését elméletileg már régen és valamennyi többi pártnál előbb hivatalosan eldöntötte pártprogramjában). Ha a nép elfordult a kormánytól, és ha a tömeg felismerte egy új rend megteremtésének szükségességét, akkor annak a pártnak, amely a kormány megdöntését tűzte ki céljául, szükségképpen gondolkodnia kell azon, milyen kormány váltsa fel a megdöntendő régi kormányt. Új kérdés merül fel, az ideiglenes forradalmi kormány kérdése. Az öntudatos proletariátus pártjának, hogy kimerítő választ adhasson erre a kérdésre, tisztáznia kell, hogy 1. mi az ideiglenes forradalmi kormány jelentősége a most végbemenő forradalomban és általában a proletariátus egész harcában; 2. milyen a párt viszonya az ideiglenes forradalmi kormányhoz; 3. melyek azok a pontosan meghatározott feltételek, amelyek mellett a szociáldemokrácia résztveszebben a kormányban; 4. melyek a feltételei az erre a kormányra alulról gyakorlandó nyomásnak, t. i. abban az esetben, ha a szociáldemokrácia nem vesz részt a kormányban. Csak akkor lesz a párt politikai magatartása ebben a tekintetben világos és szilárd elvi magatartás, ha mindezeket a kérdéseket tisztázzuk.

Lássuk tehát, hogyan dönti el ezeket a kérdéseket az OSzDMP III. kongresszusának határozata. A határozat teljes szövege a következő:

„Határozat az ideiglenes forradalmi kormányról.

Tekintettel arra:

1) hogy az oroszországi proletariátus közvetlen érdekei is és a szocializmus végső céljaiért folytatott harcának érdekei is a lehető legteljesebb politikai szabadságot, tehát az önkényuralmi kormányformának demokratikus köztársasággal való felváltását követelik;

2) hogy a demokratikus köztársaság Oroszországban csak egy győzedelmes népi felkelés eredményeképpen valósítható meg, s hogy e felkelésnek szerve az ideiglenes forradalmi kormány, az egyetlen szerv, amely biztosítani képes a választások előtti agitáció teljes szabadságát és összehívhatja a nép akaratát valóban kifejező, az általános, egyenlő és közvetlen választójog alapján titkos szavazással megválasztott alkotmányozó gyűlést;

3) hogy ez a demokratikus forradalom Oroszországban a jelenlegi társadalmi és gazdasági rend körülményei közt nem gyengíteni, hanem erősíteni fogja a burzsoázia uralmát, s a burzsoázia adott pillanatban elkerülhetetlenül megpróbálkozik azzal, hogy semmitől vissza nem riadva megfossza az oroszországi proletariátust a forradalmi időszak vívmányainak minél nagyobb részétől —

az OSzDMP III. kongresszusa határozatilag kimondja:

a) ismertetni kell a munkásosztály széles köreiben konkrét elképzelésünket arról, hogy milyen lesz a forradalom legvalószínűbb menete és arról, hogy a forradalom bizonyos pillanatában szükségszerűen megjelenik majd egy ideiglenes forradalmi kormány, melytől a proletariátus követelni fogja programunk valamennyi legközelebbi politikai és gazdasági követelésének (minimális programunknak) megvalósítását;

b) az erőviszonyoktól és előre pontosan meg nem határozható más tényezőktől függően megengedhető, hogy pártunk meghatalmazottai résztvegyenek az ideiglenes forradalmi kormányban azért, hogy kíméletlen harcot folytassanak minden ellenforradalmi kísérlet ellen és megvédjék a munkásosztály önálló érdekeit;

c) ennek a részvételnek elengedhetetlen feltétele az, hogy a párt szigorúan ellenőrizze meghatalmazottait, és következetesen óvja a teljes szocialista forradalomra törekvő és ilyen értelemben valamennyi burzsoá párttal kibékíthetetlenül ellenségesen szembenálló szociáldemokrata függetlenségét;

d) függetlenül attól, lehetséges lesz-e a szociáldemokrácia részvétele az ideiglenes forradalmi kormányban, propagálni kell a proletariátus legszélesebb rétegeiben azt az eszmét, hogy a felfegyverzett és szociáldemokraták vezette proletariátusnak állandó nyomást kell gyakorolnia az ideiglenes kormányra a forradalom vívmányainak oltalmazása, állandósítása és kiterjesztése céljából.”

2. Mit ad nekünk az OSzDMP III. kongresszusának az ideiglenes forradalmi kormányról szóló határozata?

Az OSzDMP III. kongresszusának határozata, mint a címe is mutatja, teljes egészében és kizárólag az ideiglenes forradalmi kormány kérdésével foglalkozik. Ennélfogva a szociáldemokratáknak az ideiglenes forradalmi kormányban való részvétele, mint a kérdésnek egy része, ide tartozik. Másrészt viszont csak az ideiglenes forradalmi kormányról van szó, semmi egyébről; tehát egyáltalán nem tartozik ide például „a hatalom meghódításának” kérdése általában stb. Helyesen járt-e el a kongresszus, amikor kiküszöbölte ezt az utóbbi kérdést és más hasonló kérdéseket? Kétségkívül helyesen, mert ilyen kérdéseket egyáltalán nem tűz napirendre Oroszország politikai helyzete. Ellenkezőleg, az egész nép az önkényuralom megdöntését és az alkotmányozó gyűlés egybehívását tűzte napirendre. A pártkongresszusoknak nem azokat a kérdéseket kell döntés céljából napirendre tűzniök, amelyeket egyik vagy másik irodalmár helyénvalóan vagy nem helyénvalóan érintett, hanem azokat, amelyeknek az adott körülmények folytán és a társadalmi fejlődés objektív menete következtében komoly politikai jelentőségük van.

Mi a jelentősége az ideiglenes forradalmi kormánynak a jelenlegi forradalomban és általában a proletariátus küzdelmében? A kongresszus határozata ezt megmagyarázza, mivel mindjárt az elején utal arra, hogy mind a proletariátus közvetlen érdekeinek szempontjából, mind „a szocializmus végcéljainak”szempontjából a „lehető legteljesebb politikai szabadságra” van szükség. A teljes politikai szabadsághoz pedig az szükséges, hogy a cári önkényuralmat demokratikus köztársaság váltsa fel, mint ahogy azt pártunk programja már leszögezte. A demokratikus köztársaság jelszavának hangsúlyozása a kongresszus határozatában logikailag és elvileg is szükséges, mert a proletariátus mint a demokrácia élharcosa éppen a teljes szabadságra törekszik; azonkívül e jelszó hangsúlyozása annál is célszerűbb ebben a pillanatban, mert éppen most a „demokratizmus” zászlaja alatt a monarchisták lépnek fel nálunk, mégpedig az úgynevezett alkotmányos-”demokrata” vagy „oszvobozsgyenyista” párt. A köztársaság megteremtéséhez feltétlenül szükség van a népképviseleti gyűlésre, mégpedig feltétlenül össznépi (általános, egyenlő és közvetlen választójog és titkos szavazás alapján választott) és alkotmányozó gyűlésre. Éppen ezt szögezi le a továbbiak során a kongresszus határozata. De nem elégszik meg ezzel. Hogy új rendet létesítsünk, amely „valóban a nép akaratát fejezi ki”, ahhoz nem elég, ha a képviseleti gyűlést elnevezzük alkotmányozónak. Ahhoz az kell, hogy ennek a gyűlésnek legyen is hatalma és ereje az „alkotmányozásra”. A kongresszus határozata ennek tudatában nem szorítkozik az „alkotmányozó gyűlés” formális jelszavára, hanem azokat az anyagi feltételeket is megjelöli, amelyek nélkül lehetetlen, hogy a gyűlés igazán betöltse feladatát. Okvetlenül utalni kell azokra a feltételekre, amelyek mellett a nép szerint alkotmányozó gyűlés valóban alkotmányozóvá válhat, mert a liberális burzsoázia — az alkotmányos monarchista párt képében —, mint már nem egy esetben utaltunk rá, szándékosan meghamisítja az össznépi alkotmányozó gyűlés jelszavát, üres frázist csinál belőle.

A kongresszus határozata azt mondja, hogy csakis egy ideiglenes forradalmi kormány tudja biztosítani a választási agitáció teljes szabadságát és egybehívni a nép akaratát valóban kifejező gyűlést, mégpedig olyan ideiglenes forradalmi kormány, amely a győzedelmes népi felkelés szerve lenne. Helyes-e ez a tétel? Aki vitába akar szállni vele, annak azt kell állítania: meglehet, hogy a cári kormány nem fog kezet a reakcióval, hogy semleges maradhat a választások alkalmával, hogy gondoskodni tud a népakarat tényleges kifejezésre juttatásáról. Az ilyesfajta állítások annyira képtelenek, hogy nyíltan senki sem fogja őket védelmezni, de titokban, liberális lobogó alatt éppen a mi oszvobozsgyenyistáink csempészik be őket. Valakinek egybe kell hívnia az alkotmányozó gyűlést; valakinek biztosítania kell a választások szabadságát és szabályszerűségét, valaki kell, hogy átadja az erőt és a hatalmat a maga teljességében ennek a gyűlésnek; ezt teljesen őszintén csak a forradalmi kormány akarhatja, amely a felkelés szerve, és csak annak lehet elég ereje ahhoz, hogy mindent elkövessen e cél megvalósításáért. A cári kormány feltétlenül ellenállást tanúsít majd ezzel szemben. Egy liberális kormány, amely kiegyezett a cárral és nem támaszkodik teljesen a népi felkelésre, sem őszintén nem akarhatja, sem meg nem valósíthatja ezt, még ha őszintén akarná is. A kongresszus határozata tehát az egyetlen helyes és teljesen következetes demokratikus jelszót tűzi ki.

De nem volna teljes és nem volna helyes az ideiglenes forradalmi kormány jelentőségének megítélése, ha szem elől tévesztenők a demokratikus forradalmi átalakulás osztályjellegét. Ezért a határozat hozzáfűzi, hogy a forradalmi átalakulás erősíteni fogja a burzsoázia uralmát. Ez elkerülhetetlen a jelenlegi, vagyis a kapitalista társadalmi és gazdasági rendben. Annak pedig, hogy a burzsoáziának a politikailag valamelyest szabad proletariátus feletti uralma erősebb lesz, feltétlenül az lesz az eredménye, hogy elkeseredett harc indul köztük a hatalomért, hogy a burzsoázia kétségbeesetten törekszik majd arra, hogy „megfossza a proletariátust a forradalmi időszak vívmányaitól”. Ezért a proletariátusnak, amely mindenki előtt és mindenki élén küzd a demokráciáért, egy pillanatra sem szabad megfeledkeznie a burzsoá demokrácia méhében rejlő új ellentmondásokról és az új harcról.

A határozatnak az imént tárgyalt része ilyenformán teljes mértékben felméri az ideiglenes forradalmi kormány jelentőségét — a szabadságért és a köztársaságért folyó harc szempontjából is, az alkotmányozó gyűlés szempontjából is, és a talajt az új osztályharc számára megtisztító demokratikus forradalmi átalakulás szempontjából is.

Felmerül továbbá az a kérdés, hogy általában mi legyen a proletariátus álláspontja az ideiglenes forradalmi kormányt illetően? A kongresszus határozata erre mindenekelőtt azzal a határozott javaslattal felel, hogy a párt népszerűsítse a munkásosztály soraiban azt az eszmét, hogy szükség van ideiglenes forradalmi kormányra. A munkásosztálynak fel kell ismernie, hogy erre szükség van. A „demokratikus” burzsoázia homályban hagyja a cári kormány megdöntésének kérdését, nekünk viszont ezt elsőrendű kérdésnek kell tekintenünk, és ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy ideiglenes forradalmi kormányra szükség van. Sőt, mi több, meg kell jelölnünk e kormány akcióprogramját, olyan akcióprogramot, amely megfelel a jelenlegi történelmi helyzet objektív feltételeinek és a proletárdemokrácia feladatainak. Ez a program: pártunk egészminimális programja, azoknak a legközelebbi politikai és gazdasági reformoknak a programja, amelyek egyrészt teljesen megvalósíthatók a jelenlegi társadalmi és gazdasági viszonyok talaján, másrészt szükségesek a további lépések, a szocializmus megvalósítása szempontjából.

A határozat ilymódon teljesen tisztázza az ideiglenes forradalmi kormány jellegét és célját. Eredetét és alapvető jellegét tekintve legyen ez a kormány a népi felkelés szerve. Formális rendeltetése szerint legyen az össznépi alkotmányozó gyűlés egybehívásának eszköze. Tevékenységének tartalma szerint valósítsa meg a proletárdemokrácia minimális programját — mert csakis ez biztosíthatja az önkényuralom ellen felkelt nép érdekeit.

Azt az ellenvetést tehetik egyesek, hogy az ideiglenes kormány — ideiglenes lévén — nem valósíthat meg olyan pozitív programot, amelyet még nem hagyott jóvá az egész nép. Ez az ellenvetés csak a reakciósok és az „abszolutizmus híveinek” álokoskodása lenne. Ha nem valósítunk meg semmiféle pozitív programot, az azt jelenti, hogy tűrjük a rothadt önkényuralom hűbéri viszonyait. Ilyen viszonyokat csak a forradalom árulóinak kormánya tűrhetne, nem pedig olyan kormány, mely a népi felkelés szerve. Gúnyt űzne belőlünk, aki azt javasolná, hogy mondjunk le a gyülekezési szabadság tényleges megvalósításáról, amíg az alkotmányozó gyűlés nem ismeri el ezt a szabadságot, — s javasolná ezt azzal az ürüggyel, hogy az alkotmányozó gyűlés esetleg nem ismeri el a gyülekezési szabadságot! Ugyanilyen gúnyolódás kifogást emelni az ellen, hogy az ideiglenes forradalmi kormány azonnal valósítsa meg a minimális programot.

Végül jegyezzük meg, hogy a határozat már azzal, hogy a minimális program megvalósítását tűzi ki az ideiglenes forradalmi kormány feladatául, kiküszöböli azokat a badar, félanarchista elgondolásokat, hogy a maximális programot azonnal meg kell valósítani, hogy a szocialista forradalom céljából kezünkbe kell ragadnunk a hatalmat. Oroszország gazdasági fejlődésének foka (objektív feltétel) és a nagy proletártömegek tudatosságának és szervezettségének foka (az objektív feltétellel elszakíthatatlanul összefüggő szubjektív feltétel) lehetetlenné teszi a munkásosztály azonnali teljes felszabadítását. Csak a legtudatlanabb emberek hagyhatják figyelmen kívül a most végbemenő demokratikus forradalom polgári jellegét; — csak a legnaivabb optimisták feledkezhetnek meg arról, milyen keveset tudnak még a munkástömegek a szocializmus céljairól és megvalósításának módjairól. Márpedig mi valamennyien meg vagyunk győződve arról, hogy a munkások felszabadítása csak maguknak a munkásoknak a műve lehet; a tömegek tudatossága és szervezettsége nélkül, anélkül hogy az egész burzsoázia elleni nyílt osztályharc előkészítette és megnevelte volna őket, szó sem lehet a szocialista forradalomról. És arra az anarchista ellenvetésre, hogy mi elodázzuk a szocialista forradalmat, azt feleljük: nem odázzuk el, hanem most tesszük meg feléje az első lépést az egyetlen lehetséges módon, az egyetlen helyes úton: a demokratikus köztársaság útján. Aki más úton, a politikai demokrácia megkerülésével akar a szocializmus felé haladni, az múlhatatlanul képtelen és reakciós következtetésekre jut gazdasági és politikai vonatkozásban egyaránt. Ha egyik-másik munkás megkérdi tőlünk a megfelelő időpontban: miért ne valósíthatnék meg a maximális programot, azzal felelünk majd, hogy rámutatunk arra, mennyire idegenkednek még a demokratikus érzésű néptömegek a szocializmustól, mennyire fejletlenek még az osztályellentétek, mennyire szervezetlenek még a proletárok. Szervezzétek csak meg a munkások százezreit szerte Oroszországban, keltsetek milliókban rokonszenvet programunk iránt! Próbáljátok ezt meg, de ne szorítkozzatok szépen csengő, de üres anarchista frázisokra, — és nyomban meglátjátok, hogy ennek a szervezetnek, létrehozása, ennek a szocialista felvilágosító munkának kiterjesztése a demokratikus reformok minél teljesebb megvalósításától függ.

Menjünk tovább. Miután tisztáztuk az ideiglenes forradalmi kormány jelentőségét és tisztáztuk a proletariátus viszonyát az ideiglenes forradalmi kormányhoz, felmerül a következő kérdés: megengedhető-e és milyen feltételek mellett engedhető meg részvételünk az ideiglenes forradalmi kormányban (felülről jövő akció)? Milyen legyen alulról jövő akciónk? A határozat mindkét kérdésre pontos választ ad. Határozottan kijelenti, hogy elvileg a szociáldemokrácia részvétele az ideiglenes forradalmi kormányban (a demokratikus forradalom korszakában, a köztársaságért folyó harc korszakában) megengedhető. Ezzel a kijelentéssel visszavonhatatlanul elhatároljuk magunkat az anarchistáktól is, akik erre a kérdésre elvileg tagadó értelemben válaszolnak, és a szociáldemokrácia uszálypolitikusaitól is (például Martinovtól és az újiszkrásoktól), akik azzal a perspektívával ijesztgettek bennünket, hogy ez a részvétel még szükségessé válhat számunkra. Ezzel a kijelentéssel az OSzDMP III. kongresszusa visszavonhatatlanul elvetette az új „Iszkrá”-nak azt a gondolatát, hogy a szociáldemokraták részvétele az ideiglenes forradalmi kormányban a millerandizmus egyik fajtája, hogy ez elvileg megengedhetetlen, mivel a burzsoá rendet szentesíti stb.

Az elvi megengedhetőség kérdése azonban, magától értetődően, még nem dönti el a gyakorlati célszerűség kérdését. Milyen feltételek mellett célszerű a harcnak, a „felülről” való harcnak ez az új formája, amelyet a pártkongresszus elismert? Magától értetődik, hogy ma nem lehet a konkrét körülményekről, például az erőviszonyokról stb. beszélni, és a határozat természetesen nem határozza meg előzetesen ezeket a körülményeket. Egyetlen értelmes ember sem fog arra vállalkozni, hogy a bennünket érdeklő kérdésben most bármiféle jóslatokba bocsátkozzék. Meg lehet és meg kell határoznunk részvételünk jellegét és célját. A határozat ezt meg is teszi, s a részvételnek két célját jelöli meg: 1. az ellenforradalmi kísérletek elleni könyörtelen harcot és 2. a munkásosztály önálló érdekeinek megvédését. Akkor, amikor a liberális burzsoák nagybuzgón a reakció pszichológiájáról kezdenek beszélni (lásd Sztruve úr nagyon tanulságos „Nyílt levelét” az „Oszvobozsgyenyije” 71. számában), hogy megijesszék a forradalmi népet és engedékenységre bírják az önkényuralommal szemben, különösen helyénvaló, hogy a proletariátus pártja emlékeztessen az ellenforradalom elleni valóságos háború feladataira. A politikai szabadság és az osztályharc nagy kérdéseit végeredményben csakis az erő dönti el, és nekünk gondoskodnunk kell ennek az erőnek a kiképzéséről, megszervezéséről és cselekvő alkalmazásáról nemcsak a védelem, hanem a támadás céljaira is. A politikai reakció hosszú korszaka, amely Európában a Párizsi Kommün óta csaknem szakadatlanul tart, túlságosan hozzászoktatott bennünket a csak „alulról” jövő cselekvés gondolatához, túlságosan hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy csak a védelmi harcra legyen gondunk. Most kétségkívül új korszakba léptünk; megkezdődött a politikai megrázkódtatások és a forradalmak korszaka. Olyan időszakban, amilyet most él át Oroszország, nem szabad megelégedni a régi sablonnal. Propagálni kell a felülről való cselekvés eszméjét, fel kell készülni a legerélyesebb támadó akciókra, tanulmányozni kell az ilyen akciók feltételeit és formáit. E feltételek közül kettőt emel ki a kongresszus határozata: az egyik a formális oldalát érinti a szociáldemokrácia részvételének az ideiglenes forradalmi kormányban (a párt szigorúan ellenőrizze megbízottait); a másik e részvétel jellegére vonatkozik (egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteni a célt: a teljes szocialista forradalmat).

Miután a határozat ilyenformán minden szempontból tisztázta a párt politikáját a „felülről” való cselekvés — az új, eddigelé csaknem példátlan harci mód alkalmazása — esetére, gondol arra az eshetőségre is, amikor nem sikerül felülről cselekednünk. Alulról hatni az ideiglenes forradalmi kormányra minden körülmények közt kötelességünk. Ilyen alulról jövő nyomáshoz az kell, hogy a proletariátus fel legyen fegyverezve —mert forradalmi időben rendkívül gyorsan sor kerül a közvetlen polgárháborúra — és hogy a proletariátus vezetője a szociáldemokrácia legyen. A proletariátus fegyveres nyomásának célja: „a forradalom vívmányainak megőrzése, megszilárdítása és kiszélesítése”, tudniillik azoké a vívmányoké, amelyeknek — a proletariátus érdekei szempontjából — teljes minimális programunk megvalósításából kell állniok.

Ezzel befejezzük annak a határozatnak rövid vizsgálatát, melyet a III. kongresszus az ideiglenes forradalmi kormányról hozott. Amint az olvasó látja, ez a határozat tisztázza mind az új kérdés jelentőségét, mind a proletariátus pártjának állásfoglalását ebben a kérdésben, mind pedig a párt politikáját az ideiglenes forradalmi kormányon belül és kívül.

Lássuk most a „konferencia” idevágó határozatát.

3. Mit jelent „A forradalom döntő győzelme a cárizmus felett”?

A „konferencia” határozata „a hatalom meghódítása és az Ideiglenes Kormányban való részvétel”* kérdésével foglalkozik. …

*E határozat teljes szövegét az olvasó összeállíthatja e brosúra 400, 403, 407, 431. és 433. oldalain található idézetek alapján. (A szerző jegyzete az 1907, évi kiadáshoz, Lásd ebben a kötetben 569. old. – Szerk.)*

… Amint már arra rámutattunk, maga ez a kérdésfeltevés is zavaros. Egyrészt le van szűkítve a kérdés: csupán az ideiglenes kormányban való részvételünkre vonatkoztatják, nem pedig általában a párt feladataira az ideiglenes forradalmi kormányt illetően. Másrészt összekevernek két teljesen különböző kérdést: a demokratikus forradalom egyik szakaszában való részvételünknek és a szocialista forradalomnak a kérdését. Hiszen „a hatalom meghódítása” a szociáldemokrácia által éppen a szocialista forradalmat jelenti és nem is jelenthet semmi egyebet, ha ezeket a szavakat közvetlen és szokott értelmükben használjuk. Ha pedig olyan értelemben fogjuk fel e szavakat, hogy a hatalom meghódítása nem a szocialista, hanem a demokratikus forradalom érdekében történik, akkor mi értelme van annak, hogy necsak az ideiglenes forradalmi kormányban való részvételről, hanem általában ,,a hatalom meghódításáról” beszéljünk? Nyilvánvaló, hogy „konferenciásaink” maguk sem igen tudták, miről kell tulajdonképpen beszélniök, a demokratikus vagy a szocialista forradalomról. Aki figyelemmel kísérte a szóbanforgó kérdésre vonatkozó irodalmat, az tudja, hogy ezt a zavart Martinov elvtárs keltette híres „Két diktatúrá”-jával; az újiszkrások nem szívesen emlékeznek arra, hogyan tette fel a kérdést ez a mintaszerűen uszálypolitikus mű (még január 9-e előtt), de kétségtelen, hogy eszmeileg befolyásolta a konferenciát.

Ám hagyjuk figyelmen kívül a határozat címét. Tartalma sokkal mélyebben gyökerező és jelentősebb hibákat tár fel előttünk. Az első részében ezt olvassuk:

„A forradalomnak a cárizmus feletti döntő győzelmét vagy a győzedelmes népi felkelés nyomán létrejött ideiglenes kormány megalakítása, vagy valamelyik képviseleti intézmény forradalmi kezdeményezése jelenti, amely a nép közvetlen forradalmi nyomására elhatározza, hogy megszervezi az össznépi alkotmányozó gyűlést.”

Azt mondják tehát, hogy a forradalomnak a cárizmus feletti döntő győzelmét jelentheti a győzedelmes felkelés is, és jelentheti — egy képviseleti intézménynek az alkotmányozó gyűlés megszervezéséről hozott határozata is! Mi ez? hogyan? Az is döntő győzelmet jelenthet, ha hoznak egy „határozatot” az alkotmányozó gyűlés megszervezéséről?? És az ilyen „győzelmet” a „győzedelmes népi felkelés nyomán létrejött” ideiglenes kormány megalakításával állítják egy sorba!! A konferencia nem vette észre, hogy a győzedelmes népi felkelés és az ideiglenes kormány megalakítása a forradalom valóságos győzelmét, az alkotmányozó gyűlés szervezéséről hozott „határozat” pedig a forradalomnak csak szavakban való győzelmét jelenti.

Az újiszkrás mensevikek konferenciája ugyanabba a hibába esett, amelybe állandóan beleesnek a liberálisok, az oszvobozsgyenyisták. Az oszvobozsgyenyisták nagyhangon szavalnak az „alkotmányozó” gyűlésről, szemérmesen szemethunyva afelett, hogy az erő és a hatalom a cár kezében marad, megfeledkezve arról, hogy az „alkotmányozáshoz” erőre van szükség. A konferencia arról is megfeledkezett, hogy bármi néven nevezendő képviselők „határozata” még messze van e határozat megvalósításától. A konferencia arról is megfeledkezett, hogy amíg a hatalom a cár kezében marad, bármi néven nevezendő képviselők bármilyen határozatai ugyanolyan üres és szánalmas fecsegések maradnak, amilyenek a híres Frankfurti Parlament „határozatai” voltak a németországi 1848-as forradalom történetében. Marx, a forradalmi proletariátus képviselője, éppen azért ostorozta könyörtelen gúnnyal „Neue Rheinische Zeitung”-jában a frankfurti liberális „oszvobozsgyenyistákat”, mert szép szavakat hangoztattak, mindenféle demokratikus „határozatokat” hoztak, mindenféle szabadságjogokat „iktattak alkotmányba”, a valóságban azonban a király kezében hagyták a hatalmat, nem szerveztek fegyveres harcot a király rendelkezésére álló katonai erők ellen. És míg a frankfurti oszvobozsgyenyisták fecsegtek — a király kivárta az alkalmas időpontot, megszilárdította haderejét, és az ellenforradalom, reális erőkre támaszkodva, összes gyönyörű „határozataikkal” egyetemben teljesen szétverte a demokratákat.

A konferencia azt azonosította a döntő győzelemmel, amiből éppen a győzelem döntő feltétele hiányzik. Hogyan eshettek ebbe a hibába szociáldemokraták, akik elismerik pártunk köztársasági programját? Hogy e furcsa jelenséget megértsük, a III. kongresszusnak a párt levált részére vonatkozó határozatához kell fordulnunk*. …

* Idézzük e határozat teljes szövegét: „A kongresszus megállapítja, hogy az OSzDMP-ben az OSzDMP-nek az ökonomizmus elleni harca óta mindmáig megmaradtak az ökonomizmussal különböző mértékben és különböző szempontból rokon árnyalatok, amelyeket az a közös tendencia jellemez, hogy lebecsülik a tudatosság elemeinek jelentőségét a proletárharcban és a spontaneitás elemeinek rendelik alá őket. Ezeknek az árnyalatoknak a képviselői a szervezeti kérdésben elméleti téren a párt tervszerű munkájával ellentétben álló folyamat-szervezet elvét hirdetik, a gyakorlatban pedig számtalan esetben rendszeresen kibújnak a pártfegyelem alól, más esetekben pedig azzal próbálják aláaknázni a pártkapcsolatnak jelenleg egyedül lehetséges alapjait, hogy a párt legkevésbé öntudatos része előtt az orosz viszonyok objektív feltételeivel nem számoló széleskörű választási elv alkalmazását hirdetik. Taktikai kérdésekben a pártmunka lendületének fékezésére irányuló törekvéseik abban mutatkoznak meg, hogy ellenzik a liberális-burzsoá pártokkal szemben követett teljesen független párttaktikát, nem értenek egyet azzal, hogy pártunk magára vállalhatja, és kívánatos, hogy magára vállalja a szervező szerepét a népi felkelésben, ellenzik, hogy a párt bárminő körülmények között is résztvegyen az ideiglenes demokratikus forradalmi kormányban.

A kongresszus felszólítja az összes párttagokat, hogy mindenütt vívjanak erélyes eszmei harcot a forradalmi szociáldemokrácia elveitől való ilyen részleges elhajlások ellen, de ugyanakkor megengedhetőnek tartja, hogy az ilyen nézetekkel kisebb vagy nagyobb mértékben egyetértő személyek résztvegyenek a pártszervezet munkájában azzal az elengedhetetlen feltétellel, hogy elismerik a pártkongresszusokat és a párt szervezeti szabályzatát, s teljesen alávetik magukat a pártfegyelemnek.” (A szerző jegyzete az 1907, évi kiadáshoz, – Szerk.)*

… Ez a határozat rámutat arra, hogy pártunkban még élnek „az ökonomizmussal rokon” különféle áramlatok. Konferenciásaink (akik csakugyan nemhiába állnak Martinov eszmei vezetése alatt) a forradalomról teljesen abban a szellemben gondolkodnak, ahogy az ökonomisták gondolkodtak a politikai harcról vagy a nyolcórás munkanapról. Az ökonomisták nyomban forgalombahozták a „stádiumelméletet”: 1) harc a jogokért; 2) politikai agitáció; 3) politikai harc — vagy 1) tízórás munkanap; 2) kilencórás munkanap; 3) nyolcórás munkanap. Mindenki jól tudja, milyen eredményekkel járt ez a „folyamat-taktika”. Most azt ajánlják nekünk, hogy a forradalmat is jóelőre osszuk szépen stádiumokra: 1) a cár egybehív egy képviseleti intézményt; 2) ez a képviseleti intézmény a „nép” nyomására „elhatározza”, hogy meg kell szervezni az alkotmányozó gyűlést; 3) … a harmadik stádiumra nézve a mensevikek még nem egyeztek meg; megfeledkeztek arról, hogy a nép forradalmi nyomását a cárizmus ellenforradalmi nyomással fogadja, és hogy ezért vagy a „határozat” nem valósul meg, vagy pedig megintcsak a népi felkelés győzelme vagy veresége határozza meg az ügy kimenetelét. A konferencia határozata szakasztott mása az ökonomisták következő okoskodásának: a munkások döntő győzelmét vagy a nyolcórás munkanap forradalmi megvalósítása jelentheti, vagy a tízórás munkanap engedélyezése és az a „határozat”, hogy át kell térni a kilencórás munkanapra . . . Szakasztott mása ennek.

Talán azt válaszolhatnánk erre, hogy a határozat szerzőinek nem volt szándékukban, hogy a felkelés győzelmét azonosítsák a cár által egybehívott képviseleti intézmény „határozatával”, hogy csupán előre meg akarták határozni a párt taktikáját mind a két eshetőségre. Mi erre ezt feleljük: 1) a határozat szövege a képviseleti intézmény határozatáról nyíltan és félreérthetetlenül megállapítja, hogy az „a forradalomnak a cárizmus feletti döntő győzelme”. Lehet, hogy ez hanyag fogalmazás eredménye, lehet, hogy ki is lehetne javítani a jegyzőkönyv alapján, de amíg nincs kijavítva, addig ennek a fogalmazásnak csak egy értelme lehet, és ez az értelem teljes egészében az oszvobozsgyenyista gondolkodásnak felel meg. 2) Az „oszvobozsgyenyista” gondolkodásmód, amelynek hibájába a határozat szerzői estek, még hasonlíthatatlanul plasztikusabban kidomborodik az újiszkrások más irodalmi termékeiben. Például a tifliszi bizottság lapjában, a „Szocial-Demokrat”-ban (grúz nyelven; az „Iszkra” égig magasztalta 100. számában) „A rendi országgyűlés és a mi taktikánk” című cikk egyenesen oda lyukad ki, hogy az a „taktika”, amely „cselekvésünk középpontjául a rendi országgyűlést választja” (amelynek egybehívásáról — tesszük hozzá mi — még semmi pontosat nem tudunk!) „előnyösebb részünkre”, mint a fegyveres felkelésnek és az ideiglenes forradalmi kormány megalakításának „taktikája”. Alább még visszatérünk erre a cikkre. 3) Semmi kifogást sem emelhetünk az ellen, hogy előre megvitassuk a párt taktikáját mind a forradalom győzelme esetére, mind veresége esetére, mind a felkelés sikere esetére, mind pedig arra az esetre, ha a felkelés nem tud komoly erővé fejlődni. Lehetséges, hogy a cári kormánynak sikerül egybehívnia egy képviseleti gyűlést a liberális burzsoáziával való kiegyezés céljából, — a III. kongresszus határozata előre számol ezzel és nyíltan beszél „képmutató politikáról”, „áldemokratizmusról”, „a népképviselet olyan karikatúrának is beillő formáiról, amilyen az úgynevezett rendi országgyűlés”*. …

* A határozat szövege a kormány taktikájához való viszonyról a forradalom előestéjén a következő:

„Tekintettel arra, hogy a kormány a jelenlegi forradalmi időszakban hatalmon maradása érdekében fokozza a szokásos megtorlásokat, melyek főképpen a proletariátus öntudatos elemei ellen irányulnak, s egyúttal 1) megkísérli, hogy engedményekkel és reformok ígérgetésével a munkásosztályt politikailag züllessze és ezzel elvonja a forradalmi harctól; 2) ugyanabból a célból áldemokratikus formákba burkolja képmutató engedménypolitikáját, kezdve azzal, hogy felhívja a munkásokat, válasszák meg a bizottságokba és a tanácskozásokra küldendő képviselőiket, s végezve a népképviselet olyan karikatúrának is beillő formáinak megteremtésével, mint az úgynevezett rendi országgyűlés; 3) úgynevezett fekete századokat szervez, és harcba viszi a forradalom ellen a nép összes reakciós, nem-öntudatos vagy faji és vallási gyűlölettől elvakult elemeit, —

az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusa határozatilag javasolja minden pártszervezetnek:

a) a kormányengedmények reakciós céljait leleplezve egyúttal hangsúlyozzák a propaganda és az agitáció során egyrészt ezeknek az engedményeknek kényszerű jellegét, másrészt azt, hogy teljesen lehetetlen, hogy az önkényuralom olyan reformokat vezessen be, amelyek kielégítik a proletariátust;

b) a választási agitációt felhasználva magyarázzák meg a munkásoknak az ilyen kormányintézkedések igazi értelmét, és bizonyítsák be, hogy a proletariátus számára elengedhetetlenül szükséges az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog alapján megválasztott alkotmányozó gyűlés forradalmi úton való egybehívása;

c) szervezzék meg a proletariátust a nyolcórás munkanapnak és a munkásosztály más, napirenden levő követeléseinek forradalmi úton való azonnali megvalósítására;

d) szervezzék meg a fegyveres ellenállást a fekete századok es általában a kormány vezette összes reakciós elemek fellépésével szemben.” (A szerző jegyzete az 1907. évi kiadáshoz. — Szerk.)*

… De éppen az a dolog nyitja, hogy ezt nem az ideiglenes forradalmi kormányról szóló határozatban mondjuk, mert ennek semmi köze az ideiglenes forradalmi kormányhoz. Ez az eset elodázza a felkelésnek és az ideiglenes forradalmi kormány megalakításának problémáját, megváltoztatja e probléma jellegét stb. Hiszen most nem arról van szó, hogy mindenféle kombináció lehetséges, hogy lehetséges a győzelem is, a vereség is s ez is, az is bekövetkezhet egyenes úton is, kerülő úton is, — most arról van szó, hogy a szociáldemokratáknak semmiesetre sem szabad zavart előidézniök a munkások elképzeléseiben a valóban forradalmi útra vonatkozólag, és nem szabad oszvobozsgyenyista módra döntő győzelemnek nevezniök azt, amiből hiányzik a győzelem alapvető feltétele. Lehetséges, hogy a nyolcórás munkanapot sem fogjuk egyszerre megkapni, hanem csak hosszú kerülő úton, de mi a véleményük az olyan emberről, aki a munkások győzelmének nevezi azt, amikor olyan tehetetlen, olyan gyenge a proletariátus, hogy képtelenmegakadályozni a halogatást, a huzavonát, az alkudozást, az árulást és a reakciót? Meglehet, hogy az orosz forradalom az „alkotmány elvetélésével” végződik, ahogy a „Vperjod”* …

* A „Vperjod” („Előre”) c. genfi újság 1905 januárjában indult meg mint a párt bolsevik részének lapja. Januártól májusig tizennyolc szám jelent meg. Májustól kezdve a „Vperjod” helyett a „Proletarij” jelent meg mint az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt központi lapja az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusának határozata értelmében (ezt a kongresszust májusban tartották Londonban; a mensevikek itt nem jelentek meg és Genfben tartották „konferenciájukat”). (A szerző jegyzete az 1907. évi kiadáshoz. — Szerk.)*

… mondta egyszer, de vajon igazolhat-e ez olyan szociáldemokratát, aki a döntő harc előestéjén ezt az elvetélést „a cárizmus feletti döntő győzelemnek” nevezné? A legrosszabb esetben az is megtörténhet, hogy nemcsak a köztársaságot nem vívjuk ki, hanem még az alkotmány is amolyan árnyékalkotmány, „Sipov-féle” alkotmány lesz, de vajon megbocsátható volna-e, ha egy szociáldemokrata elkenné köztársasági jelszavunkat?

E jelszó elkenéséig persze még nem jutottak el az újiszkrások. De hogy mennyire kiveszett belőlük a forradalmi szellem, hogy mennyire elfedte előlük ez az élettől elrugaszkodott okoskodás a jelenlegi helyzetből fakadó harci feladatokat, az különösen szemléletesen látható abból, hogy határozatukban éppen a köztársaságról elfelejtettek beszélni! Ez hihetetlen, de tény. A konferencia különféle határozatai a szociáldemokrácia összes jelszavait megerősítik, elismétlik, megmagyarázzák, részletezik, még arról sem feledkeztek meg, hogy a munkások üzemenként bizalmiakat és küldötteket válasszanak, — csak épp arra nem leltek módot, hogy az ideiglenes forradalmi kormányról szóló határozatban megemlékezzenek a köztársaságról. Ha a népi felkelés „győzelméről”, az ideiglenes kormány megteremtéséről beszélnek, de közben nem mutatnak rá arra, hogy ezek a „lépések” és aktusok hogyan kapcsolódnak a köztársaság kivívásához, ez azt jelenti, hogy nem a proletariátus harcának vezetésére, hanem a proletármozgalom mögötti kullogásra írnak határozatot.

Az eredmény: a határozat első része 1) egyáltalán nem tisztázta az ideiglenes forradalmi kormány jelentőségét a köztársaságért folyó harc és a valóban össznépi és valóban alkotmányozó gyűlés biztosítása szempontjából; 2) megzavarta a proletariátus demokratikus tudatát azzal, hogy a forradalomnak a cárizmus feletti döntő győzelmével azonosította azt a helyzetet, amelyben az igazi győzelemnek még éppen az alapvető feltétele hiányzik.

4. A monarchikus rendszer felszámolása és a köztársaság

Térjünk rá a határozat következő részére:

„… Az ilyen győzelem mindkét esetben a forradalmi korszak új szakaszának kezdete lesz.

Az a feladat, amelyet a társadalmi fejlődés objektív körülményei elemi erővel tűznek ez elé az új szakasz elé: az egész rendi-monarchikus rendszer végleges felszámolása a politikailag felszabadult polgári társadalom elemei között társadalmi érdekeik megvalósításáért és a hatalom közvetlen birtoklásáért folyó kölcsönös harcnak a folyamatában.

Ezért az ideiglenes kormánynak is, amely vállalná e történelmi jellege szerint polgári forradalom feladatainak megvalósítását, nemcsak előbbre kellene vinnie a forradalmi fejlődést, szabályozva a felszabaduló nemzet ellentétes osztályai közti kölcsönös harcot, hanem harcolnia is kellene a fejlődésnek ama tényezői ellen, amelyek a kapitalista rendszer alapjait fenyegetik.”

Álljunk meg ennél a résznél, amely a határozat egyik önálló fejezete. Az általunk idézett fejtegetések alapgondolata azonos azzal, amelyet a kongresszusi határozat 3. pontja fejt ki. De ha összehasonlítjuk a két határozatnak ezt a részét, azonnal szembeötlik a következő lényeges különbség. A kongresszus határozata, miután néhány szóban jellemzi a forradalom társadalmi és gazdasági alapját, elsősorban az osztályoknak meghatározott vívmányokért folyó, pontosan meghatározott harcára irányítja a figyelmet és a proletariátus harci feladatait állítja előtérbe. A konferencia határozata, miután hosszadalmasan, ködösen és zavarosan vázolja a forradalom társadalmi és gazdasági alapját, igen homályosan szól a meghatározott vívmányokért folyó harcról, és teljesen háttérbe szorítja a proletariátus harci feladatait. A konferencia határozata a régi rendszernek a társadalom elemei közti kölcsönös harc folyamatában végbemenő felszámolásáról beszél. A kongresszus határozata úgy szól, hogy nekünk, a proletariátus pártjának kell végrehajtanunk ezt a felszámolást, hogy csakis a demokratikus köztársaság megteremtése az igazi felszámolás, hogy ezt a köztársaságot nekünk kell kivívnunk, hogy harcolni fogunk érte és harcolni fogunk a teljes szabadságért nemcsak az önkényuralom ellen, hanem a burzsoázia ellen is, ha megkísérli (márpedig feltétlenül meg fogja kísérelni), hogy megfosszon bennünket vívmányainktól. A kongresszus határozata meghatározott osztályt szólít harcba a pontosan meghatározott legközelebbi célért. A konferencia határozata különböző erők kölcsönös harcáról elmélkedik. Az egyik határozat az aktív harc szellemét tükrözi, a másik — a passzív szemlélődését; az egyikből az eleven tevékenységre való felhívás szelleme árad, a másikból — holt bölcselkedés. Mindkét határozat kijelenti, hogy a most végbemenő forradalmi átalakulás számunkra csupán az első lépés, amelyet majd követ a második, de az egyik határozat ebből azt a következtetést vonja le, hogy annál hamarabb meg kell tenni az első lépést, annál hamarabb túl kell lenni rajta, ki kell vívni a köztársaságot, könyörtelenül el kell taposni az ellenforradalmat és elő kell készíteni a talajt a második lépéshez. A másik határozat viszont úgyszólván ennek az első lépésnek bőbeszédű leírásában merül ki és (bocsássanak meg ezért a vulgáris kifejezésért) egyre ezeken a gondolatokon kérődzik. A kongresszus határozata a marxizmus régi és örökké új gondolatait (a demokratikus forradalmi átalakulás burzsoá jellegére vonatkozó gondolatait) alkalmazza bevezetésként vagy első tételként, amelyből következtetéseket kell levonni mind a demokratikus, mind a szocialista forradalmi átalakulásért harcoló élenjáró osztály élenjáró feladataira vonatkozóan. A konferencia határozata nem is jut tovább a bevezetésnél, egyre ezen rágódik és erről okoskodik.

Éppen ez a különbség az a bizonyos különbség, amely már réges-régen két szárnyra osztotta az orosz marxistákat: az okoskodó és a harcos szárnyra a legális marxizmus rég letűnt idejében, és a gazdaságira és a politikaira a kezdődő tömegmozgalom korszakában. A marxizmusnak általában az osztályharc és különösen a politikai harc mélyrenyúló gazdasági gyökereiről szóló helyes tételéből az ökonomisták azt az eredeti következtetést vonták le, hogy hátat kell fordítani a politikai harcnak és vissza kell tartani fejlődését, korlátozni kell terjedelmét és csökkenteni kell feladatait. A politikusok meg ellenkezőleg ugyanezekből a kiinduló tételekből más következtetést vontak le, mégpedig azt, hogy minél mélyebbre nyúlnak most harcunk gyökerei, annál szélesebb fronton, annál merészebben, határozottabban és több kezdeményezőerővel kell folytatnunk ezt a harcot. Más körülmények között, változott formában, de most is ugyanezzel a vitával van dolgunk. Abból a kiinduló tételből, hogy a demokratikus forradalom még korántsem szocialista forradalom, hogy korántsem csupán a vagyontalanokat „érdekli”, hogy mélyrenyúló gyökerei az egész burzsoá társadalom elháríthatatlan szükségleteiből és igényeiből erednek, — ezekből a kiinduló tételekből mi azt a következtetést vonjuk le, hogy az élenjáró osztálynak annál bátrabban kell kitűznie demokratikus feladatait, annál határozottabban kell ezeket végigvinnie és közvetlenül kiadnia a köztársaság jelszavát, propagálnia az ideiglenes forradalmi kormány szükségességének és az ellenforradalom könyörtelen eltiprása szükségességének eszméjét. Ellenfeleink, az újiszkrások pedig ugyanezekből a kiinduló tételekből azt a következtetést vonják le, hogy nem kell végigvinni a demokratikus következtetéseket, hogy a gyakorlati jelszavak között nem kell okvetlenül szerepelnie a köztársaság jelszavának, megengedhető, hogy ne propagáljuk az ideiglenes forradalmi kormány szükségességének eszméjét, hogy döntő győzelemnek lehet nevezni az alkotmányozó gyűlés egybehívásáról szóló határozatot is, hogy nem kell okvetlenül a mi aktív feladatunkként kitűzni az ellenforradalom elleni harcot, hanem bele lehet fullasztani „a kölcsönös harc folyamatára” való homályos (és ahogy mindjárt látni fogjuk, helytelenül megfogalmazott) hivatkozásba. Ez nem a politikusok nyelve, ez holmi irattári bürokraták nyelve!

És minél figyelmesebben vizsgáljuk az újiszkrás határozat egyes pontjainak megfogalmazását, annál szemléletesebben kitűnnek e határozat említett fő sajátosságai. Beszélnek például „a politikailag felszabadult polgári társadalom elemei közti kölcsönös harc folyamatáról”. Ha meggondoljuk, milyen kérdésről (az ideiglenes forradalmi kormányról) írták a határozatot, álmélkodva kérdjük: ha már a kölcsönös harc folyamatáról beszélnek, hogy lehet hallgatni azokról az elemekről, amelyek politikailag leigázzák a polgári társadalmat? Talán azt hiszik a konferenciások, hogy attól, hogy ők feltételezik a forradalom győzelmét, már el is tűnnek ezek az elemek? Ez a gondolat általában abszurdum volna, az adott esetben pedig a legnagyobb politikai naivság és politikai rövidlátás. Ha a forradalom legyőzi az ellenforradalmat, az ellenforradalom nem tűnik el, hanem ellenkezőleg, szükségképpen új, még elkeseredettebb harcot indít. Ha a forradalom győzelme esetén felmerülő feladatok elemzésének szenteljük határozatunkat, kötelesek vagyunk igen nagy figyelmet fordítani az ellenforradalmi nyomás visszaverésével kapcsolatos feladatokra (ahogy ezt a kongresszus határozata meg is tette), nem pedig általános elmélkedésekbe fullasztani a harcos pártnak ezeket a legközelebbi, égető, aktuális politikai feladatait, és azon törni a fejünket, hogy mi lesz a jelenlegi forradalmi korszak után, mi lesz akkor, amikor már meglesz „a politikailag felszabadulttársadalom”. Ahogy az ökonomisták arra az általános igazságra hivatkoztak, hogy a politika alá van rendelve a gazdaságnak, s ezzel takargatták, hogy nem értik az aktuális politikai feladatokat, úgy takargatják az újiszkrások a politikailag felszabadult társadalmon belül folyó harc általános igazságaira való hivatkozással, hogy nem értik a társadalom politikai felszabadításának aktuális forradalmi feladatait.

Vegyük ezt a kifejezést: „az egész rendi-monarchikus rendszer végleges felszámolása”. A monarchikus rendszer végleges felszámolását közérthető nyelven a demokratikus köztársaság megteremtésének nevezik. A mi derék Martinovunk és hódolói azonban túlságosan egyszerűnek és világosnak látják ezt a kifejezést. Okvetlenül el akarják „mélyíteni” és „okosabbat” akarnak mondani. Az eredmény egyrészt nevetséges erőlködés a mélyértelműség irányában. Másrészt jelszó helyett leírás, a haladásra serkentő, eleven felhívás helyett holmi mélabús visszapillantás. Mintha nem is eleven emberek állnának előttünk, akik most tüstént harcba akarnak indulni a köztársaságért, hanem holmi összeaszott múmiák, akik a kérdést sub specie aeternitatis*, a plusquamperfectum** szemszögéből tekintik. …

* — az örökkévalóság szempontjából. — Szerk.*

** — régmúlt. — Szerk.**

… Lássuk tovább: „… az ideiglenes kormány … vállalná … a polgári forradalom feladatainak megvalósítását …” Itt aztán nyomban kiderült, hogy konferenciásaink nem vették észre azt a konkrét kérdést, amely a proletariátus politikai vezetői előtt felvetődött. Az ideiglenes forradalmi kormány konkrét kérdését háttérbe szorította náluk a polgári forradalom feladatait általában megvalósító jövendő kormányok sorának kérdése. Ha már „történelmi” szempontból akarják a kérdést vizsgálni, bármelyik európai ország példája megmutatja, hogy a burzsoá forradalom történelmi feladatait kormányok egész sora valósította meg, amelyek nem voltak „ideiglenesek”, s még azok a kormányok is, amelyek legyőzték a forradalmat, kénytelenek voltak mégis megvalósítani e legyőzött forradalom történelmi feladatait. De „ideiglenes forradalmi kormánynak” egyáltalában nem azt nevezik, amiről önök beszélnek: így a forradalmi korszaknak azt a kormányát nevezik, mely közvetlenül a megdöntött kormány helyébe lép, és amely a nép felkelésére támaszkodik, nem pedig valami a néptől eredő képviseleti intézményekre. Az ideiglenes forradalmi kormány a forradalom haladéktalan győzelmének, az ellenforradalmi kísérletek haladéktalan visszaverésének harci szerve, és egyáltalán nem arra való, hogy általában megvalósítsa a polgári forradalom történelmi feladatait. Bízzuk ezt, uraim, a jövendő történetírókra, meghatározzák majd ők a jövendő „Russzkaja Sztariná”-ban, hogy a polgári forradalom mely feladatait valósítottuk meg mi, vagy valósította meg ez vagy az a kormány — erre még ráérnek harminc év múlva is, nekünk pedig most jelszavakat és gyakorlati utasításokat kell adnunk a köztársaságért folyó harchoz, és annak érdekében, hogy a proletariátus ebben a harcban a legerélyesebben vegyen részt.

Az említett okokból nem kielégítők a határozat idézett részének utolsó tételei sem. Igen szerencsétlen vagy legalábbis ügyetlen az a kifejezés, hogy az ideiglenes kormánynak „szabályoznia” kellene az ellentétes osztályok közti kölcsönös harcot: marxistáknak nem kellene ilyen liberális-oszvobozsgyenyista kifejezést használniok, amely azt a gondolatot keltheti, hogy lehetségesek olyan kormányok, amelyek nem az osztályharc szervéül szolgálnak, hanem az osztályharc „szabályozójául” … A kormánynak nemcsak „előbbre kellene vinnie a forradalmi fejlődést, hanem harcolnia is kellene a fejlődésnek azok ellen a tényezői ellen, amelyek a kapitalista rendszer alapjait fenyegetik”. Ez a „tényező” pedig éppen maga a proletariátus, amelynek a nevében a határozat beszél! Ahelyett, hogy rámutatnának arra, hogyan kell a proletariátusnak az adott pillanatban „előbbre vinnie a forradalom fejlődését” (messzebbre vinni, mint ameddig az alkotmánypárti burzsoázia szeretne menni), ahelyett, hogy azt tanácsolnák, hogy meghatározott módon készüljünk a burzsoázia elleni harcra, majd amikor a burzsoázia a forradalom vívmányai ellen fordul, — ehelyett a folyamat általános leírását kapjuk, amely semmit sem mond a mi tevékenységünk konkrét feladatairól. Az a mód, ahogy az újiszkrások gondolataikat kifejezik, Marxnak (Feuerbachról szóló híres „téziseiben”) a dialektika eszméjétől távolálló régi materializmusra vonatkozó megállapítására emlékeztet. A filozófusok a világot csak különbözőképpen magyarázták — mondotta Marx —, holott arról van szó, hogy megváltoztassuk. Az újiszkrások is tűrhetően le tudják írni és meg tudják magyarázni a szemük előtt folyó harc folyamatát, de teljesen képtelenek arra, hogy helyes jelszót adjanak ki ebben a harcban. Buzgón menetelnek, de rosszul vezetnek, lealacsonyítják a történelem materialista felfogását azzal, hogy figyelmen kívül hagyják azt a cselekvő, vezető és irányító szerepet, amelyet azok a pártok tölthetnek be és kell, hogy betöltsenek a történelemben, amelyek felismerték a forradalom anyagi feltételeit és az élenjáró osztályok élére álltak.

5. Hogyan kell „előbbre vinni a forradalma”?

Idézzük a határozat következő fejezetét:

„Ilyen körülmények között a szociáldemokráciának arra kell törekednie, hogy a forradalom egész ideje alatt olyan helyzetben maradjon, amely leginkább biztosítja számára azt a lehetőséget, hogy a forradalmat előbbre vigye, amely nem köti meg a kezét a polgári pártok következetlen és önző politikája elleni harcban, és megóvja attól, hogy feloldódjék a polgári demokráciában.

Ezért a szociáldemokrácia nem tűzheti ki céljául, hogy az ideiglenes kormányban magához ragadja a hatalmat vagy megossza a hatalmat, hanem meg kell maradnia a szélső forradalmi ellenzék pártjának.”

Az a tanács, hogy olyan helyet foglaljunk el, amely a leginkább biztosítja a forradalom előbbrevitelének lehetőségét, roppant tetszik nekünk. Csak azt szeretnénk, ha ehhez a jó tanácshoz még pontos útmutatást is adnának arra nézve, hogy éppen most, a jelenlegi politikai helyzetben, a híresztelések, feltevések, mendemondák és a népképviselők egybehívását célzó tervek időszakában hogyan kell a szociáldemokráciának előbbre vinnie a forradalmat. Előbbre viheti-e most a forradalmat az, aki nem érti meg, milyen veszélyes a nép és a cár „kiegyezését” hirdető oszvobozsgyenyista elmélet, aki már az alkotmányozó gyűlés egybehívásáról szóló „határozatot” is győzelemnek nevezi, aki nem tűzi ki feladatául az ideiglenes forradalmi kormány szükségességének aktív propagálását, aki nem veszi figyelembe a demokratikus köztársaság jelszavát? Az ilyen ember a valóságban hátrafelé viszi a forradalmat, mert a gyakorlati politika tekintetében megállt az oszvobozsgyenyista álláspont színvonalán. Mi haszna annak, hogy elismeri azt a programot, amely követeli az önkényuralom köztársasággal való felcserélését, amikor a taktikáról szóló határozatból, amely megjelöli, melyek a párt jelenlegi közvetlen feladatai a forradalmi helyzetben, hiányzik a köztársaságért való harc jelszava? Hiszen éppen az oszvobozsgyenyista álláspontot, az alkotmánypárti burzsoázia álláspontját jellemzi most az, hogy az össznépi alkotmányozó gyűlés egybehívásáról szóló határozatban döntő győzelmet lát, az ideiglenes forradalmi kormányról és a köztársaságról pedig bölcsen hallgat! Ahhoz, hogy a forradalmat előbbre vigyük, vagyis messzebbre vigyük annál a határnál, ameddig a monarchista burzsoázia viszi, olyan jelszavakat kell aktívan kiadni, hangsúlyozni, előtérbe helyezni, amelyek lehetetlenné teszik a polgári demokrácia „következetlenségét”. Ilyen jelszó most csak kettő van: 1) az ideiglenes forradalmi kormány és 2) a köztársaság jelszava, — mert az össznépi alkotmányozó gyűlés jelszavát a monarchista burzsoázia átvette (lásd a „Felszabadulás Szövetsége” programját), mégpedig éppen azért vette át, hogy a forradalmat ügyesen elsinkófálhassa, hogy ne hagyja, hogy a forradalom teljes győzelmet arasson, hogy a nagyburzsoázia kalmármódra alkut kössön a cárizmussal. Es íme azt látjuk, hogy a konferencia e két jelszó közül, amelyek egyedül alkalmasak arra, hogy előbbre vigyék a forradalmat, a köztársaság jelszaváról teljesen megfeledkezett, az ideiglenes forradalmi kormány jelszavát pedig úgyszólván egy sorba helyezte az össznépi alkotmányozó gyűlés oszvobozsgyenyista jelszavával, azzal, hogy egyiket is, másikat is „a forradalom döntő győzelmének” nevezte!!

Bizony, ez kétségtelen tény, amely meggyőződésünk szerint határkövet fog jelenteni az oroszországi szociáldemokrácia jövendő történetírója szemében. A szociáldemokraták konferenciája 1905 májusában határozatot hoz, amely szép szavakat mond arról, hogy a demokratikus forradalmat előbbre kell vinni, valójában pedig hátrafelé viszi, valójában nem megy tovább a monarchikus burzsoázia demokratikus jelszavainál.

Az újiszkrások szeretik a szemünkre vetni, hogy mi figyelmen kívül hagyjuk azt a veszélyt, hogy a proletariátus felolvadhat a polgári demokráciában. Szeretnénk látni, ki vállalná ennek a szemrehányásnak a bebizonyítását az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusán elfogadott határozatok szövege alapján. Azt feleljük ellenlábasainknak: a burzsoá társadalom talaján működő szociáldemokrácia nem vehet részt a politikában anélkül, hogy egyes esetekben ne menne együtt a burzsoá demokráciával. Ebben a kérdésben az a különbség mi közöttünk és önök között, hogy mi a forradalmi és köztársasági burzsoáziával megyünk együtt anélkül, hogy egybeolvadnánk vele, önök pedig a liberális és monarchista burzsoáziával mennek, szintén anélkül, hogy egybeolvadnának vele. Ez a helyzet.

Az önök taktikai jelszavai, amelyeket a konferencia nevében adtak ki, egybevágnak az „alkotmányos-demokrata” párt, azaz a monarchista burzsoázia pártjának jelszavaival, s emellett önök nem vették észre, nem ismerték fel ezt az azonosságot, és ilymódon valójában az oszvobozsgyenyisták uszályába kerültek.

A mi taktikai jelszavaink, amelyeket az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusa nevében adtunk ki, a demokratikus forradalmi és köztársasági burzsoázia jelszavaival vágnak egybe. Ez a burzsoázia és kispolgárság Oroszországban még nem alakult nagy néppárttá*. …

* A „szociálforradalmárok” inkább tekinthetők egy terrorista intellektuel csoportnak, mint egy ilyen párt csírájának, noha e csoport tevékenységének objektív jelentősége éppen a forradalmi és köztársasági burzsoázia feladatainak megvalósításában rejlik.*

… De azt, hogy e párt elemei megvannak, csak az vonhatja kétségbe, akinek fogalma sincs róla, mi megy végbe most Oroszországban. Mi (a nagy orosz forradalom sikeres menete esetén) nemcsak a szociáldemokrata párt által megszervezett proletariátust szándékozunk vezetni, hanem ezt a kispolgárságot is, amely képes arra, hogy együtt haladjon velünk.

A konferencia határozatával öntudatlanul lesüllyed a liberális és monarchista burzsoázia színvonalára. A pártkongresszus határozatával tudatosan felemeli a maga színvonalára a forradalmi demokrácia nem alkudozásra, hanem harcra kész elemeit.

A legtöbb ilyen elem a parasztság között van. A nagy társadalmi csoportok politikai tendenciák szerinti osztályozásakor a forradalmi és köztársasági demokráciát — anélkül, hogy nagyot tévednénk — azonosíthatjuk a parasztság tömegével, — természetesen ugyanabban az értelemben, ugyanazokkal a fenntartásokkal és maguktól értetődő feltételekkel, amelyekkel a munkásosztály azonosítható a szociáldemokráciával. Más kifejezésekkel így is megfogalmazhatjuk következtetéseinket: a konferencia a maga össznemzeti** politikai jelszavaival forradalmi helyzetben öntudatlanul a földbirtokosok zömének színvonalára süllyed. …

** A különleges paraszt-jelszavakról, amelyekkel külön határozatok foglalkoznak, most nem beszélünk.**

… A pártkongresszus a maga össznemzeti politikai jelszavaival forradalmi színvonalra emeli a paraszttömegeket. Aki ezért a következtetésért paradoxonok iránti előszeretettel vádol bennünket, azt felszólítjuk, cáfolja hát meg azt a tételt, hogy ha nem lesz elég erőnk a forradalom következetes végigviteléhez, ha a forradalom olyasfajta oszvobozsgyenyista „döntő győzelemmel” fog befejeződni, hogy a cár csupán egy képviseleti gyűlést hív egybe, amelyet csak gúnyból lehetne alkotmányozónak nevezni — akkor ez olyan forradalom lesz, amelyben a földbirtokos és a nagyburzsoá elem lesz túlsúlyban. Ha azonban megadatik nekünk, hogy valóban nagy forradalmat éljünk át, ha a történelem ezúttal nem engedi meg az „elvetélést”, ha lesz annyi erőnk, hogy végigvigyük, döntő győzelemre vigyük a forradalmat e szó nem oszvobozsgyenyista és nem is újiszkrás értelmében — akkor ez olyan forradalom lesz, amelyben a paraszt és a proletár elem lesz túlsúlyban.

Lehet, hogy egyesek az ilyen túlsúly lehetőségének feltételezését úgy fogják tekinteni, hogy ezzel lemondtunk arról a meggyőződésünkről, hogy az eljövendő forradalom polgári jellegű forradalom lesz? Könnyen lehetséges ez, ha úgy visszaélnek ezzel a fogalommal, ahogy azt az „Iszkrá”-ban látjuk. Ezért egyáltalában nem lesz felesleges, ha foglalkozunk ezzel a kérdéssel.

6. Honnan fenyegeti a proletariátust az a veszély, hogy meg lesz kötve a keze a következetlen burzsoázia elleni harcban?

A marxisták feltétlenül meg vannak győződve az orosz forradalom burzsoá jellegéről. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy azok a demokratikus átalakulások a politikai rendszerben és azok a társadalmi és gazdasági átalakulások, amelyek Oroszország számára szükségessé váltak, egymagukban nemhogy a kapitalizmus aláaknázását, a burzsoázia uralmának aláaknázását jelentenék, hanem ellenkezőleg, elsőízben tisztítják meg igazán a talajt a kapitalizmus széleskörű és gyors, európai, nem pedig ázsiai jellegű fejlődése számára, először teszik lehetővé a burzsoáziának mint osztálynak uralmát. A szociálforradalmárok nem tudják megérteni ezt az eszmét, mert nem ismerik az árutermelés és a tőkés termelés fejlődéstörvényeinek ábécéjét, nem látják azt, hogy a kapitalizmust nem semmisíti meg még a parasztfelkelés teljes sikere sem — vagy akár az egész földnek a parasztság érdekében és a parasztság kívánságai szerint történő újrafelosztása („általános földfelosztás” vagy valami ehhez hasonló) —, hanem ellenkezőleg, lökést ad fejlődésének és meggyorsítja magának a parasztságnak osztályokra való szétesését. A szociálforradalmárok nem értik meg ezt az igazságot, s így válnak öntudatlanul a kispolgárság ideológusaivá. Ennek az igazságnak hangsúlyozása nemcsak elméleti szempontból, hanem a gyakorlati politika szempontjából is óriási jelentőségű a szociáldemokrácia számára, mert ebből következik a proletariátus pártja feltétlen és teljes osztály önállóságának követelménye a jelenlegi „általános demokratikus” mozgalomban.

Korántsem következik ebből azonban, hogy a demokratikus (társadalmi és gazdasági tartalma szerint polgári) forradalom nem a legnagyobb mértékben érdeke a proletariátusnak. Korántsem következik ebből az, hogy a demokratikus forradalom nem mehet végbe olyan formában is, amely főleg a nagykapitalista, a pénzmágnás, a „felvilágosult” földbirtokos számára előnyös, de olyan formában is, amely a paraszt és amunkás számára előnyös.

Az újiszkrások alapjában helytelenül fogják fel a polgári forradalom kategóriájának értelmét és jelentőségét. Elmefuttatásaikban állandóan ott kísért az a gondolat, hogy a polgári forradalom olyan forradalom, amely csak olyasmit adhat, ami a burzsoázia számára előnyös, márpedig mi sem tévesebb, mint ez a gondolat. A polgári forradalom olyan forradalom, amely nem lépi át a polgári, vagyis a kapitalista társadalmi és gazdasági rendszer kereteit. A polgári forradalom a kapitalizmus fejlődésének szükségleteit fejezi ki, és nemhogy megsemmisítené alapjait, ellenkezőleg, kiszélesíti és kimélyíti őket. Ez a forradalom ezért nemcsak a munkásosztály, hanem az egész burzsoázia érdekeit is kifejezi. Minthogy a burzsoázia uralma a munkásosztály felett a kapitalizmus idején elkerülhetetlen, teljes joggal mondhatjuk, hogy a polgári forradalom nem annyira a proletariátus, mint inkább a burzsoázia érdekeit fejezi ki. De egészen képtelen az a gondolat, hogy a polgári forradalom egyáltalán nem fejezi ki a proletariátus érdekeit. Ez a képtelen gondolat vagy ahhoz az ósdi narodnyik elmélethez vezet, hogy a polgári forradalom ellentétben áll a proletariátus érdekeivel, hogy ezért nekünk nem kell a polgári politikai szabadság, vagy az anarchizmushoz vezet, amely ellenzi a proletariátus bárminemű részvételét a burzsoá politikában, a polgári forradalomban, a polgári parlamentarizmusban. Elméleti szempontból nézve azt mutatja ez a gondolat, hogy megfeledkeztek a marxizmus legelemibb tételeiről is, elfelejtették, hogy az árutermelés talaján elkerülhetetlenül kifejlődik a kapitalizmus. A marxizmus tanítása szerint az a társadalom, amely árutermelésen alapul és a civilizált kapitalista nemzetekkel csereviszonyban áll, a fejlődés bizonyos fokán maga is feltétlenül a kapitalizmus útjára lép. A marxizmus visszavonhatatlanul szakított a narodnyikoknak és az anarchistáknak azzal a lázálmával, hogy például Oroszország elkerülheti a kapitalista fejlődést, kiugorhat a kapitalizmusból vagy átugorhatja valami más úton, s nem kell megtennie a kapitalizmus talaján és a kapitalizmus keretei között folyó osztályharc útját.

A marxizmusnak mindezeket a tételeit egészen részletesen bebizonyították és megrágták mind általánosságban, mind éppen Oroszországra vonatkoztatva. Ezekből a tételekből pedig az következik, hogy aki a munkásosztály megmentését bárhol másutt keresi, mint a kapitalizmus további fejlődésében, az reakciósan gondolkodik. Olyan országban, mint Oroszország, a munkásosztály nem annyira a kapitalizmus miatt szenved, mint inkább amiatt, hogy a kapitalizmus nem eléggé fejlett. A munkásosztálynak ezért feltétlenül érdeke a kapitalizmus legszélesebbkörű, legszabadabb, leggyorsabb fejlődése. A munkásosztály számára feltétlenül előnyös, ha felszámolják a régi idők összes maradványait, amelyek gátolják a kapitalizmus széleskörű, szabad és gyors fejlődését. A polgári forradalom éppen olyan forradalom, amely a leghatározottabban elsöpri a régi idők maradványait, a hűbéri rend maradványait (nemcsak az önkényuralom tartozik e maradványok közé, hanem a monarchia is), amely a legteljesebb mértékben biztosítja a kapitalizmus széleskörű, szabad és gyors fejlődését.

Ezért a polgári forradalom a legnagyobb mértékben előnyös a proletariátus számára. A polgári forradalomra feltétlenül szükség van a proletariátus érdekében. Minél teljesebb és határozottabb, minél következetesebb lesz a polgári forradalom, annál inkább biztosítva lesz a proletariátusnak a burzsoázia ellen, a szocializmusért vívott harca. Ez a következtetés csak azoknak a szemében látszik újnak vagy furcsának, paradoxnak, akik nem ismerik a tudományos szocializmus ábécéjét. S ebből a következtetésből folyik többek közt az a tétel is, hogy a burzsoá forradalom bizonyos értelemben előnyösebb a proletariátus számára, mint a burzsoázia számára. Mégpedig a következő értelemben kétségtelen ez a tétel: a burzsoázia számára előnyös, ha a proletariátussal szemben a régi rendszer egynémely maradványára, például a monarchiára, az állandó hadseregre stb. támaszkodhat. A burzsoázia számára előnyös, ha a polgári forradalom nem söpri el túl erélyesen a régi rendszer minden maradványát, hanem egyeseket meghagy belőlük — vagyis ha ez a forradalom nem egészen következetes, ha nem viszik végig, ha nem határozott és könyörtelen. Ezt a gondolatot a szociáldemokraták gyakran némileg másképp fejezik ki: azt mondják, hogy a burzsoázia elárulja önmagát, a burzsoázia elárulja a szabadság ügyét, a burzsoázia nem képes arra, hogy következetesen demokratikus legyen. A burzsoázia számára előnyösebb, ha a polgári-demokratikus irányba eső elengedhetetlen változások lassabban, fokozatosabban, óvatosabban, kevésbé határozottan, reformok útján, nem pedig forradalom útján mennek végbe, ha e változások végrehajtásakor a lehető legóvatosabban bánnak a hűbéri rendszer „nagyrabecsült” intézményeivel (például a monarchiával); ha ezek a változások a lehető legkisebb mértékben fejlesztik a köznép, vagyis a parasztok és különösen a munkások forradalmi öntevékenységét, kezdeményezését és energiáját, különben a munkásoknak annál könnyebb lesz — mint a franciák mondják — „a puskát egyik vállukról átvetni a másikra”, vagyis maga a burzsoázia ellen irányítani azt a fegyvert, amelyet a polgári forradalom ad a kezükbe, azt a szabadságot, amelyet a polgári forradalom ad nekik, azokat a demokratikus intézményeket, amelyek a hűbéri rendszertől megtisztított talajon keletkeznek.

Ezzel szemben a munkásosztály számára előnyösebb, ha a burzsoá-demokratikus irányba eső elengedhetetlen változások nem reformok útján, hanem forradalmi úton mennek végbe, mert a reformok útja a halogatások, a huzavona, a nép szervezetében rothadó részek elhalásának kínos és lassú útja. Ezeknek a részeknek rothadásától elsősorban és leginkább a proletariátus és a parasztság szenved. A forradalmi út a gyors, a proletariátusra nézve legkevésbé fájdalmas műtét útja, a rothadó részek közvetlen eltávolításának útja, a monarchia és a hozzáillő förtelmes és utálatos, rothadt és rothadásával a levegőt is megfertőző intézményekkel szemben tanúsított legkisebb engedékenység és óvatosság útja.

Ez az oka annak, hogy polgári-liberális sajtónk nem csupán a cenzúrára való tekintettel, nem csupán a hatalmasoktól való félelmében panaszkodik a forradalmi út lehetősége miatt, reszket a forradalomtól, ijesztgeti a cárt a forradalommal, igyekszik elkerülni a forradalmat, lakájkodik és hajlong a reformista út alapjául szolgáló szánalmas reformok érdekében. Nemcsak a „Russzkije Vedomosztyi”, a „Szin Otyecsesztva”, a „Nasa Zsizny”, a „Nasi Dnyi” van ezen az állásponton, hanem az illegális, a szabad „Oszvobozsgyenyije” is. A burzsoáziának mint osztálynak a kapitalista társadalomban elfoglalt helyzetéből elkerülhetetlenül következik a burzsoázia következetlensége a demokratikus forradalomban. A proletariátust mint osztályt maga a helyzete kényszeríti arra, hogy következetes demokrata legyen. A burzsoázia hátratekinget, fél a demokratikus haladástól, amely azzal fenyeget, hogy a proletariátus megerősödik. A proletariátus csak láncait vesztheti el, a demokrácia segítségével pedig egy egész világot fog nyerni. Ezért minél következetesebb demokratikus reformjai tekintetében a polgári forradalom, annál kevésbé korlátozódik arra, ami kizárólag a burzsoázia számára előnyös. Minél következetesebb a polgári forradalom, annál inkább biztosítja a demokratikus forradalomban azt, ami a proletariátus és a parasztság számára előnyös.

A marxizmus nem arra tanítja a proletárt, hogy félreálljon a polgári forradalomban, hogy ne vegyen részt benne, hogy a burzsoáziának engedje át a vezetést a forradalomban, hanem ellenkezőleg, arra tanítja, hogy a legerélyesebben vegyen részt benne, hogy a legelszántabban harcoljon a következetes proletár demokratizmusért, a forradalom végigviteléért. Nem ugorhatunk ki az orosz forradalom polgári-demokratikus keretei közül, de óriásira tágíthatjuk ezeket a kereteket, harcolhatunk és harcolnunk kell e kereteken belül is a proletariátus érdekeiért, közvetlen szükségleteiért, és azért, hogy meglegyenek a feltételei annak, hogy a proletariátus erőit előkészíthessük a jövendő teljes győzelemre. Polgári demokrácia és polgári demokrácia közt is van különbség. Polgári demokrata az a monarchista zemsztvo-képviselő is, aki a felsőház híve, aki az általános választójogot „követeli”, titokban, suba alatt pedig kiegyezik a cárizmussal holmi megnyirbált alkotmányban. És polgári demokrata az a paraszt is, aki fegyverrel kezében támad a földesurakra és a csinovnyikokra, aki „naiv republikánus” módjára „a cár elkergetését”* javasolja. * Lásd „Oszvobozsgyenyije” 71. sz. 337. old. 2. jegyzet.* Van olyan polgári-demokratikus rend, mint Németországban, és van olyan is, mint Angliában; van olyan, mint Ausztriában, és van olyan is, mint Amerikában vagy Svájcban. Szép kis marxista lenne az, aki a demokratikus forradalom korszakában figyelmen kívül hagyná ezt a különbséget a demokratizmus egyes fokai és egyik vagy másik formájának jellege között, és megelégednék azzal az „okoskodással”, hogy ez mégis „polgári forradalom”, a „polgári forradalom” gyümölcse.

Éppen ilyen, rövidlátásukat fitogtató okoskodók a mi újiszkrásaink is. Ők is csupán a forradalom polgári jellegére vonatkozó elmélkedésekre szorítkoznak ott és akkor, ahol különbséget kellene tenniök a köztársasági-forradalmi és a liberális-monarchista burzsoá demokrácia között, nem is szólva a következetlen burzsoá demokrácia és a következetes proletár demokrácia közti különbségről. Mintha csakugyan „tokbabújt emberekké” váltak volna, mélabúsan elbeszélgetnek „az ellentétes osztályok kölcsönös harcának folyamatáról”, amikor arról van szó, hogy demokratikus vezetést adjunk ennek a forradalomnak, hogy Sztruve úr és társai áruló jelszavaival ellentétben a haladó demokratikus jelszavakat hangsúlyozzuk, hogy a földbirtokosok és a gyárosok liberális üzérkedésével ellentétben nyíltan és élesen rámutassunk a proletariátus és parasztság valóban forradalmi harcának legközelebbi feladataira. Ez most a lényege annak a kérdésnek, uraim, amelyet önök nem vettek észre: az, hogy valóban nagyszerű győzelemmel fog-e végződni forradalmunk vagy csak nyomorúságos alkuval, eljut-e a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájához vagy „kimerül az ereje” egy Sipov-féle liberális alkotmányban!

Az első pillantásra talán az a színe a dolognak, hogy amikor ezt a kérdést felvetjük, teljesen eltérünk témánktól. De csak az első pillantásra tűnhet fel a dolog ilyen színben. Valójában éppen ebben a kérdésben van a gyökere az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusának szociáldemokrata taktikája és az újiszkrások konferenciáján megállapított taktika között most már egészen világosan kibontakozó elvi ellentétnek. Az újiszkrások most már nem is két, hanem három lépést tettek hátrafelé, feltámasztották az ökonomizmus hibáit, amikor a munkáspárt forradalmi helyzetben követendő taktikájának a munkáspártra nézve hasonlíthatatlanul bonyolultabb, fontosabb és életbevágóbb kérdéseit kell megoldani. Ezért a legnagyobb figyelemmel kell foglalkoznunk a felvetett kérdés elemzésével.

Az újiszkrás határozat idézett része utal arra a veszélyre, hogy a szociáldemokrácia esetleg maga köti meg a kezét a burzsoázia következetlen politikája elleni harcban, felolvad a polgári demokráciában. Ennek a veszélynek a gondolata vörös fonalként húzódik végig az egész sajátosan újiszkrás irodalmon, ez a gondolat az igazi magva a pártszakadásunk során elfoglalt elvi álláspontnak (azóta, hogy a szakadás során a civakodás elemei teljesen háttérbe szorultak az ökonomizmus felé fordulás elemeivel szemben). S minden köntörfalazás nélkül elismerjük, hogy ez a veszedelem csakugyan fennáll, s hogy éppen most, az orosz forradalom lángralobbanása idején különösen komollyá vált ez a veszedelem. Ránk, a szociáldemokrácia teoretikusaira vagy — ami engem illet, inkább azt mondanám — publicistáira, valamennyiünkre az a halaszthatatlan és rendkívül felelős feladat vár, hogy kiderítsük, melyik oldalról fenyeget valóban ez a veszély. Mert nézeteltéréseinknek nem az a vita a forrása, hogy van-e ilyen veszély vagy sem, hanem hogy ezt a veszélyt a „kisebbség” úgynevezett uszálypolitikája vagy a „többség” úgynevezett forradalmisága szüli-e.

Ferdítések és félreértések elkerülése végett mindenekelőtt megjegyezzük, hogy a szóbanforgó veszély a dolognak nem a szubjektív, hanem az objektív oldaláról mutatkozik, nem abban a formális álláspontban rejlik, amelyét a szociáldemokrácia foglal el a harcban, hanem az egész jelenlegi forradalmi harc anyagi kimenetelében. Nem az a kérdés, hogy fel akar-e oldódni ez vagy az a szociáldemokrata csoport a burzsoá demokráciában, s elismeri-e, hogy feloldódik, — erről szó sincs. A szociáldemokraták közül senkit sem gyanúsítunk ezzel az óhajjal, és egyáltalán nem óhajokról van itt szó. Nem is az a kérdés, hogy megőrzi-e ez vagy az a szociáldemokrata csoport formális önállóságát, különállását, függetlenségét a burzsoá demokráciától a forradalom egész ideje alatt. Nemcsak proklamálhatják ezt az „önállóságot”, hanem formálisan meg is őrizhetik, — mégis úgy fordulhat a dolog, hogy meg lesz kötve a kezük a burzsoázia következetlensége elleni harcban. A forradalom végleges politikai eredménye az is lehet, hogy a szociáldemokrácia formális „önállósága” ellenére, teljes szervezeti és pártbeli különállása ellenére sem lesz valójában önálló, nem lesz elég ereje ahhoz, hogy proletár önállóságának bélyegét rányomja az események menetére, annyira gyengének bizonyul, hogy nagyjában és egészében végső soron végső eredményként mégiscsak történeti ténnyé válik a polgári demokráciában való „feloldódása”.

Ez a valódi veszély. És most nézzük meg, melyik oldalról fenyeget ez a veszély: a szociáldemokrácia jobboldali elhajlása részéről-e az új „Iszkra” képében, ahogyan mi gondoljuk, vagy a szociáldemokrácia baloldali elhajlása részéről a „többség”, a „Vperjod” stb. képében, ahogy az újiszkrások gondolják.

E kérdés eldöntése, mint már utaltunk rá, különböző társadalmi erők működésének objektív együtthatásától függ. Ezeknek az erőknek jellegét elméletileg már meghatározta az orosz viszonyok marxista elemzése, most pedig gyakorlatilag határozza meg a csoportok és osztályok nyílt fellépése a forradalom folyamán. És azt látjuk, hogy az egész elméleti elemzés, amelyet a marxisták jóval a jelenlegi korszakot megelőzően végeztek el, és a forradalmi események fejlődésének egész gyakorlati megfigyelése azt mutatja, hogy az objektív feltételek szempontjából Oroszországban a forradalomnak kétféle menete és kimenetele lehetséges. Oroszország gazdasági és politikai rendszerének polgári-demokratikus irányú átalakulása elkerülhetetlen és elháríthatatlan. Nincs a világon olyan erő, amely megakadályozhatná ezt az átalakulást. De az átalakulást megvalósító meglevő erők működésének együtthatásából ennek az átalakulásnak kétféle eredménye vagy kétféle formája adódhat: 1) vagy „a forradalomnak a cárizmus feletti döntő győzelmével” végződik az ügy, vagy 2) nincs elég erő a döntő harchoz és a dolog a cárizmusnak a burzsoázia „legkövetkezetlenebb” és „legönzőbb” elemeivel kötött paktumával végződik. A senki által előre nem látható részletek és kombinációk sokfélesége nagyjában és egészében e két kimenetel egyikéhez vagy másikához vezet.

Vizsgáljuk meg most ezeket a lehetőségeket először is társadalmi jelentőségük szempontjából, másodszor a szociáldemokrácia helyzetének („feloldódásának” vagy „keze megkötöttségének”) szempontjából mindkét kimenetel esetén.

Mit jelent „a forradalom döntő győzelme a cárizmus felett”? Láttuk már, hogy az újiszkrások, amikor ezt a kifejezést használják, még a legközvetlenebb politikai jelentését sem értik meg. Még kevésbé tapasztaljuk, hogy e fogalom osztálytartalmát értenék. Hiszen mi, marxisták, semmiképpen sem engedhetjük meg magunknak, hogy olyan szavakkal áltassuk magunkat, mint „a forradalom” vagy „a nagy orosz forradalom”, mint ahogy most sok forradalmi demokrata áltatja velük magát (például Gapon). Pontosan számot kell vetnünk azzal, milyen reális társadalmi erők állnak szemben „a cárizmussal” (ez teljesen reális és mindenki számára érthető erő) és képesek arra, hogy „döntő győzelmet” arassanak felette. A nagyburzsoázia, a földbirtokosok, a gyárosok, az oszvobozsgyenyistákat követő „társaság” nem lehet ez az erő. Látjuk, hogy még csak nem is akarják a döntő győzelmet. Tudjuk, hogy osztályhelyzetüknél fogva képtelenek a cárizmus elleni döntő harcra; sokkal súlyosabb kölöncként húzza őket a magántulajdon, a tőke, a föld, semhogy döntő harcba menjenek. Sokkal inkább kell nekik a cárizmus a maga rendőri-bürokratikus és katonai erőivel a proletariátus és a parasztság ellen, semhogy a cárizmus megsemmisítésére törekednének. Nem, az az erő, amely „a cárizmus felett döntő győzelmet” arathat, csak a nép, vagyis a proletariátus és a parasztság lehet, ha a fő, a nagy erőket vesszük, s a falusi és városi kispolgárságot (ez is „nép”) e kettő között osztjuk el. „A forradalom döntő győzelme a cárizmus felett” annyi, mint a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája. Ez elől a következtetés elől, amelyre már régen utalt a „Vperjod”, nem menekülhetnek el a mi újiszkrásaink sem. Senki más nem arathat döntő győzelmet a cárizmus felett.

És ez a győzelem igenis diktatúra lesz, vagyis feltétlenül katonai erőre, a felfegyverzett tömegekre, a felkelésre kell majd támaszkodnia és nem holmi „legális”, „békés úton” létrehozott intézményekre. Ez csak diktatúra lehet, mert azoknak az átalakításoknak a végrehajtása, amelyek haladéktalanul és feltétlenül szükségesek a proletariátus és a parasztság számára, kétségbeesett ellenállást fognak kiváltani a földbirtokosokból is, a nagyburzsoáziából is, a cárizmusból is. Diktatúra nélkül nem lehet megtörni ezt az ellenállást, nem lehet visszaverni az ellenforradalmi kísérleteket. De ez természetesen nem szocialista, hanem demokratikus diktatúra lesz. Ez a diktatúra (a forradalmi fejlődés egész sor közbülső foka nélkül) nem nyúlhat a kapitalizmus alapjaihoz. Legjobb esetben keresztülviheti majd a földtulajdon gyökeres újrafelosztását a parasztság javára, megvalósíthatja a következetes és teljes demokratizmust — beleértve a köztársaságot is —, a falusi, sőt a gyári életből is gyökerestül kitépheti az összes ázsiai, szolgai vonásokat, megalapozhatja a munkások helyzetének komoly javulását és életszínvonaluk emelkedését, végül — last but not least* — Végül, de nem utolsósorban. — Szerk. * — átviheti a forradalom tüzét Európába. Ez a győzelem még korántsem teszi polgári forradalmunkat szocialista forradalommá; a demokratikus forradalmi átalakulás közvetlenül nem megy túl a polgári társadalmi-gazdasági viszonyok keretein; mindamellett ez a győzelem óriási jelentőségű lesz mind Oroszország, mind az egész világ jövendő fejlődése szempontjából. Semmi sem fokozza annyira a világproletariátus forradalmi energiáját, semmi sem rövidíti meg annyira a végső győzelméhez vezető utat, mint az Oroszországban elkezdődött forradalom döntő győzelme.

Hogy mennyire valószínű ez a győzelem — az más kérdés. Egyáltalán nem vagyunk hajlamosak meggondolatlan optimizmusra e tekintetben, egyáltalán nem feledkezünk meg e feladat óriási nehézségeiről, de amikor harcba indulunk, a győzelmet kell kívánnunk és meg kell tudnunk mutatni az igazi utat, amely e győzelemhez vezet. Vitathatatlan, hogy vannak olyan tendenciák, amelyek e győzelemhez vezethetnek. Igaz, még nagyon-nagyon kicsi a mi befolyásunk, a szociáldemokraták befolyása a proletariátus tömegeire; a paraszttömegek forradalmi befolyásolása még egészen elenyésző; szörnyen nagy még a proletariátus és főleg a parasztság szétforgácsoltsága, fejletlensége, tudatlansága. A forradalom azonban gyorsan tömörít és gyorsan világosít fel. Fejlődésének minden egyes lépése egyre jobban öntudatra ébreszti a tömegeket és ellenállhatatlan erővel vonzza őket a forradalmi program zászlaja alá, — annak a programnak zászlaja alá, amely egyedül fejezi ki következetesen és egyöntetűen a tömeg igazi, életbevágó érdekeit.

A mechanika törvénye úgy szól, hogy a hatás egyenlő az ellenhatással. A történelemben a forradalom romboló erejét ugyancsak nem kis mértékben az határozza meg, milyen erős és tartós volt a szabadság iránti törekvés elfojtása, milyen mély az özönvíz előtti „felépítmény” és a jelenlegi korszak eleven erői közötti ellentmondás. A nemzetközi politikai helyzet is sok tekintetben a lehető legelőnyösebben alakul az orosz forradalom számára. A munkások és a parasztok felkelése már megkezdődött; a felkelés szétforgácsolt, ösztönös, gyenge, de vitathatatlanul és feltétlenül bizonyítja, hogy vannak erők, amelyek elszántan tudnak harcolni és a döntő győzelem felé tartanak.

Ha ez az erő nem elegendő, akkor a cárizmusnak sikerül paktumot kötnie, amire már készülnek is mindkét oldalról — Buliginék is, Sztruve úrék is. Akkor egy megnyirbált alkotmánnyal végződik az ügy, sőt a legrosszabb esetben — az alkotmány paródiájával. Ez is „burzsoá forradalom” lesz, csakhogy elvetélt, ki nem hordott korcs. A szociáldemokráciának nincsenek illúziói, ismeri a burzsoázia áruló természetét, nem csügged el és nem hagyja abba a proletariátus osztálynevelése terén végzett szívós, türelmes, kitartó munkáját, még egy „Sipov-féle” burzsoá-alkotmányos paradicsom legszürkébb hétköznapjaiban sem. Ez a kimenetel többé-kevésbé hasonlítana csaknem az összes XIX. századbeli európai demokratikus forradalmak kimeneteléhez, és ebben az esetben pártunk fejlődése is nehéz, göröngyös, hosszú, de ismert és járt úton haladna.

Most az a kérdés, hogy e két lehetőség közül melyikben lenne valóban megkötve a szociáldemokrácia keze a következetlen és önző burzsoáziával szemben? melyik esetben „oldódik fel” valóban teljesen vagy majdnem teljesen a polgári demokráciában?

Elég, ha világosan felvetjük ezt a kérdést, és percnyi késedelem nélkül válaszolhatunk rá.

Ha a burzsoáziának sikerül elgáncsolnia az orosz forradalmat” azzal, hogy kiegyezik a cárizmussal, akkor a szociáldemokrácia keze tényleg meg lesz kötve a következetlen burzsoáziával szemben, akkor a szociáldemokrácia „feloldódik” a burzsoá demokráciában olyan értelemben, hogy a proletariátusnak nem sikerül majd rányomnia a maga határozott bélyegét a forradalomra, nem sikerül proletár módon vagy — mint egykor Marx mondotta — „plebejus módon” leszámolnia a cárizmussal.

Ha sikerül döntő győzelemre vinni a forradalmat, akkor jakobinus módon, vagy ha úgy tetszik, plebejus módon fogunk leszámolni a cárizmussal. „Az egész francia terrorizmus — írta Marx a híres „Neue Rheinische Zeitung”-ban 1848-ban — nem volt egyéb, mint plebejus módon való leszámolás a burzsoázia ellenségeivel, az abszolutizmussal, a feudalizmussal és a nyárspolgársággal” (Marx’ Nachlass. Mehring kiadása. III. köt. 211. old.). Gondolkodtak-e valaha is Marx e szavainak jelentésén azok, akik az orosz szociáldemokrata munkásokat a demokratikus forradalom korszakában a „jakobinizmus” rémével ijesztgetik?

A jelenlegi orosz szociáldemokrácia girondistái, az újiszkrások, nem olvadnak egybe az oszvobozsgyenyistákkal, de a valóságban jelszavaik jellegénél fogva uszályukba kerültek. Az oszvobozsgyenyisták pedig, vagyis a liberális burzsoázia képviselői, az önkényuralommal finoman, reformista módon akarnak elbánni, — engedékenyen, hogy az arisztokráciát, a nemességet, az udvart ne érje sérelem, óvatosan, törés-zúzás nélkül, szeretetreméltóan és udvariasan, úri módon, kesztyűs kézzel (olyasféle fehér kesztyűben, amilyet egy bandita kezéről húzott fel a maga kezére Petrunkevics úr, amikor Véres Miklós a „népképviselőket”(?) fogadta, lásd „Proletarij”, 5. sz.).38

A jelenlegi szociáldemokrácia jakobinusai — a bolsevikok, a „vperjodisták”, a kongresszusiak vagy a „Proletarij” hívei; már nem is tudom, hogy nevezzem őket — jelszavaikkal fel akarják emelni a forradalmi és köztársasági kispolgárságot és különösen a parasztságot a teljes osztályönállóságát megőrző proletariátus következetes demokratizmusának színvonalára. Azt akarják, hogy a nép, vagyis a proletariátus és a parasztság „plebejus módon” bánjon el a monarchiával és az arisztokráciával, kíméletlenül megsemmisítse a szabadság ellenségeit, erőszakkal letörje ellenállásukat, és semmiféle engedményt ne tegyen a hűbéri rend, az ázsiai állapotok, az ember meggyalázása átkozott örökségének.

Ez persze nem jelenti azt, hogy feltétlen utánozni akarnánk az 1793. évi jakobinusokat, át akarnánk venni nézeteiket, programjukat, jelszavaikat, akció-módszereiket. Szó sincs róla. Nekünk nem régi programunk van, hanem új: az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt minimális programja. Új jelszavunk van: a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája. Lesznek majd — ha megérjük a forradalom igazi győzelmét — új akció-módszereink is, amelyek megfelelnek a munkásosztály teljes szocialista forradalmi átalakulásra törekvő pártja jellegének és céljainak. Hasonlatunkkal csak azt akarjuk megvilágítani, hogy a XX. század élenjáró osztályának, a proletariátusnak képviselői, vagyis a szociáldemokraták ugyanúgy két szárnyra (opportunista és forradalmi szárnyra) oszlanak, ahogy két szárnyra, vagyis girondistákra és jakobinusokra oszlottak a XVIII. század élenjáró osztályának, a burzsoáziának képviselői.

Csak a demokratikus forradalom teljes győzelme esetén nem lesz megkötve a proletariátus keze a következetlen burzsoázia elleni harcban, csak ez esetben nem „oldódik fel” a burzsoá demokráciában, csak ebben az esetben nyomja rá az egész forradalomra a maga proletár vagy helyesebben proletárparaszti bélyegét.

Egyszóval, hogy a proletariátusnak ne legyen megkötve a keze a következetlen burzsoá demokrácia elleni harcban, elég öntudatosnak és erősnek kell lennie ahhoz, hogy forradalmi öntudatra ébressze a parasztságot, hogy vezesse rohamát, hogy ilymódon önállóan megvalósítsa a következetes proletár demokratizmust.

Így áll az az újiszkrások által olyan sikertelenül megoldott kérdés, hogy vajon fennáll-e az a veszély, hogy meg lesz kötve a kezünk a következetlen burzsoázia elleni harcban. A burzsoázia mindig következetlen lesz. Nincs naivabb és meddőbb kísérlet, mint olyan feltételek vagy pontok felállítása*, amelyek végrehajtása esetén a burzsoá demokráciát a nép őszinte barátjának tekinthetnénk. …

* Mint ahogy Sztarover kísérelte meg a III. kongresszus által elvetett határozati javaslatában, és ahogy a konferencia kísérli meg nem kevésbé sikertelen határozatában.*

… A demokratizmus következetes harcosa csak a proletariátus lehet. A proletariátus csak azzal a feltétellel válhat a demokrácia győzelmes harcosává, ha forradalmi harcához csatlakozik a parasztság tömege. Ha a proletariátusnak nem lesz elég ereje ehhez, akkor a burzsoázia kerül a demokratikus forradalom élére és következetlenné, haszonlesővé teszi a forradalmat. Ennek megakadályozására nincs más eszköz, mint a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája.

Így eljutunk ahhoz a kétségtelen következtetéshez, hogy az újiszkrás taktika objektív jelentésénél fogva a polgári demokrácia kezére játszik. Az egészen a plebiszcitumokig, a megegyezés elvéig, a pártirodalomnak a párttól való elszakadásáig terjedő szervezeti elmosódottság hirdetése, a fegyveres felkelés feladatainak lebecsülése, a forradalmi proletariátus és a monarchista burzsoázia általános népi politikai jelszavainak összekeverése, „a forradalomnak a cárizmus feletti döntő győzelme” feltételeinek kiforgatása, — mindez együttvéve forradalmi helyzetben éppen azt az uszálypolitikát jelenti, amely megtéveszti a proletariátust, dezorganizálja és megzavarja tudatát, lefokozza a szociáldemokrácia taktikáját, ahelyett, hogy megmutatná az egyetlen utat, amely a győzelemhez vezet, és a proletariátus jelszava körül egyesítené a nép összes forradalmi és köztársasági elemeit.

Hogy megerősítsük ezt a végkövetkeztetést, amelyhez a határozat elemzése alapján jutottunk el, vizsgáljuk meg ugyanezt a kérdést más oldalról is. Először is lássuk, hogyan illusztrálja az újiszkrás taktikát egy egyszerű és őszinte mensevik a grúz „Szocial-Demokrat”-ban. Másodszor pedig lássuk, ki használja a gyakorlatban, a jelenlegi politikai helyzetben az új „Iszkra” jelszavait.

7. Taktika „a konzervatívoknak a kormánytól való távoltartására”

A fentemlített cikk címe, amely a mensevik tifliszi „bizottság” lapjában („Szocial-Demokrat” 1. sz.) jelent meg: „A rendi országgyűlés és a mi taktikánk”. Szerzője még nem felejtette el egészen programunkat, kitűzi a köztársaság jelszavát, de a taktikáról így elmélkedik:

„E cél (a köztársaság) elérésére két útra mutathatunk rá: vagy teljesen figyelmen kívül hagyjuk a kormány által összehívandó rendi országgyűlést és fegyverrel a kezünkben terítjük le a kormányt, forradalmi kormányt alakítunk és összehívjuk az alkotmányozó gyűlést. Vagy pedig kijelentjük, hogy a rendi országgyűlés a központja akcióinknak, fegyverrel a kezünkben nyomást gyakorolunk tagjaira és működésére, s erőszakkal arra kényszerítjük, hogy nyilvánítsa magát alkotmányozó gyűlésnek, vagy összehívatjuk vele az alkotmányozó gyűlést. Ez a két taktika igen erősen különbözik egymástól. Nézzük meg, melyik előnyösebb számunkra.”

Így fejtik ki az orosz újiszkrások azokat az eszméket, amelyek a továbbiak során az általunk elemzett határozatban jutottak kifejezésre. Ezt — jól jegyezzük meg — Csuzima előtt írták, amikor a Buligin-féle „tervezet” még egyáltalán nem került napvilágra. Még a liberálisok is elvesztették türelmüket és bizalmatlanságukat fejezték ki a legális sajtó hasábjain — az újiszkrás szociáldemokrata ellenben hiszékenyebbnek bizonyult, mint a liberálisok. Kijelenti, hogy a rendi országgyűlést „összehívják”, és annyira hisz a cárnak, hogy azt javasolja, tegyük ezt a még nemlétező rendi országgyűlést (vagy talán „Állami Dumát” vagy „törvénymegvitató gyűlést”?) működésünk központjává. Tifliszi barátunk, aki őszintébb és egyenesebb, mint a konferencián hozott határozat szerzői, nem azonosítja a két „taktikát” (amelyet párját ritkító naivitással fejt ki), és kijelenti, hogy a második taktika „előnyösebb”. Halljuk csak:

„Az első taktika. Mint tudjuk, az előttünk álló forradalom polgári forradalom, vagyis a fennálló rendszer olyan megváltoztatására irányul, amelyben nemcsak a proletariátus érdekelt, hanem az egész polgári társadalom is. A kormánnyal szemben ellenzékben vannak az összes osztályok, még maguk a kapitalisták is. A harcoló proletariátus és a harcoló burzsoázia bizonyos értelemben együtt halad és különböző oldalakról együtt támad az önkényuralomra. A kormány itt teljesen egyedül áll, és a társadalom rokonszenve nincs mellette. Ezért igen könnyű megsemmisíteni. Az oroszországi proletariátus még nem olyan öntudatos és nem olyan szervezett, hogy egymaga is véghez vihetné a forradalmat. És ha erre képes lenne, akkor nem polgári, hanem proletár (szocialista) forradalmat csinálna. Tehát a mi érdekünk, hogy a kormány szövetségesek nélkül maradjon, ne bonthassa meg az ellenzék egységét, ne nyerje meg a burzsoáziát és ne szigetelje el a proletariátust…”

Ezek szerint a proletariátus érdeke, hogy a cári kormány ne tudja megbontani a burzsoázia és proletariátus egységét! Vajon nem tévedésből hívják ezt a grúziai újságot „Szocial-Demokrat”-nak és nem „Oszvobozsgyenyijé”-nek? És ügyeljünk csak a demokratikus forradalomnak erre a páratlan filozófiájára! Hát nem nyilvánvaló ebből, hogy ezt a szegény tifliszit végleg megzavarta a „polgári forradalom” fogalmának szőrszálhasogató uszálypolitikus értelmezése? Azt a kérdést fejtegeti, hogy a proletariátust elszigetelhetik a demokratikus forradalom során, és közben megfeledkezik — megfeledkezik egy csekélységről — a parasztságról! A proletariátus lehetséges szövetségesei közül csak a zemsztvók földbirtokosait ismeri és kedveli, s a parasztokról nem tud. És éppen a Kaukázusban! Hát nem volt igazunk, amikor azt mondtuk, hogy az új „Iszkra” a maga elmélkedéseivel a monarchista burzsoázia színvonalára süllyed, ahelyett, hogy magához emelné, szövetségesévé tenné a forradalmi parasztságot?

„… Ellenkező esetben elkerülhetetlen a proletariátus veresége és a kormány győzelme. És az önkényuralom éppen erre törekszik. Kétségtelen, hogy a rendi országgyűlés megnyeri magának a nemesség, a zemsztvók, a városok, az egyetemek és más burzsoá intézmények képviselőit. Apróbb engedményekkel igyekszik majd őket megpuhítani és ilymódon kibékíteni önmagával. Így megerősödve, csapásait az egyedülmaradt munkásnépre fogja összpontosítani. A mi kötelességünk: megelőzni a dolgok ily szerencsétlen kimenetelét. De vajon elérhető-e ez az első úton? Tegyük fel, hogy nem fordítunk semmi figyelmet a rendi országgyűlésre, hanem magunk készülődünk a felkelésre, és egy szép napon felfegyverzetten kivonulunk az utcára harcolni. És lám, nem egy, hanem két ellenség áll velünk szemben: a kormány és a rendi országgyűlés. Míg mi készülődtünk, azalatt nekik sikerült kiegyezniök, megállapodást kötöttek, kidolgoztak egy számukra előnyös alkotmányt és megosztoztak a hatalmon. Ez a kormány számára nyilvánvalóan előnyös taktika, és erről a taktikáról a leghatározottabban le kell mondanunk …”

Ez aztán nyílt beszéd! Határozottan le kell mondanunk a felkelés előkészítésének „taktikájáról”, mert különben „azalatt” a kormány kiegyezik a burzsoáziával! Találhatunk-e akár a legmegrögzöttebb „ökonomizmus” régi irodalmában olyasmit, ami ennyire közeljárna a forradalmi szociáldemokrácia meggyalázásához? Hol itt, hol ott lobbannak fel munkás- és parasztfelkelések és zendülések — ez tény. A rendi országgyűlés: Buligin ígérete. És a Tiflisz városából való „Szocial-Demokrat” így határoz: lemondunk a felkelés előkészítésének taktikájáról és megvárjuk „a cselekvés centrumát” — a rendi országgyűlést …

„… A másik taktika ezzel szemben abból áll, hogy a rendi országgyűlést felügyeletünk alá helyezzük, nem hagyjuk, hogy saját akarata szerint cselekedjék és kiegyezzen a kormánnyal*. …

* Milyen eszközzel fogjuk megfosztani a zemsztvo-képviselőket saját akaratuktól? Talán valamilyen különleges lakmuszpapírral?*

… Támogatjuk a rendi országgyűlést, ha az önkényuralom ellen harcol, és harcolunk ellene abban az esetben, ha megbékül az önkényuralommal. Erélyes beavatkozással és erőszakkal egymásnak ugrasztjuk a képviselőket**, a radikálisokat megnyerjük magunknak, a konzervatívokat távoltartjuk a kormánytól, és így az egész rendi országgyűlést forradalmi útra tereljük. E taktika eredményeképpen a kormány állandóan magára marad, az ellenzék pedig erős lesz, és ez megkönnyíti a demokratikus rendszer megteremtését.” …

** Szent egek! Ez aztán az „elmélyített” taktika! Az utcán verekedni — ehhez nincs erőnk, de a „képviselőket erőszakkal egymásnak ugrasztani” — azt lehet. Hallja, tifliszi elvtárs, hazudni lehet, de csak módjával…**

… Úgy, úgy! Csak merje most azt mondani valaki, hogy mi túlozzuk azt a fordulatot, amelyet az újiszkrások az ökonomizmus legvulgárisabb hasonmása irányában tettek. Hiszen ez már igazán olyan, mint az a bizonyos légyirtószer: fogd meg a legyet, szórd rá a port és a légy megdöglik. Erőszakkal egymásnak ugrasztani a rendi országgyűlés képviselőit, „távoltartani a konzervatívokat a kormánytól” — és az egészrendi országgyűlés forradalmi útra tér … Mindenféle „jakobinus” fegyveres felkelés nélkül, csak úgy, előkelően, majdnem parlamenti úton, úgy, hogy „hatunk” az országgyűlés tagjaira.

Szegény Oroszország! Azt mondták róla, hogy mindig Európa levetett, ódivatú kalapjait viseli. Parlamentünk még nincs, sőt Buligin sem ígérte meg, de parlamenti kretinizmusunk már több van a kelleténél.

„… Hogyan kell beavatkozni? Mindenekelőtt követelni fogjuk, hogy a rendi országgyűlést általános, egyenlő, közvetlen választójog és titkos szavazás alapján hívják össze. E választási rend kihirdetésével* Az „Iszkrá”-ban?* egyidejűleg törvénybe kell iktatni** Ki iktatja törvénybe? Miklós?** a választási agitáció teljes szabadságát, azaz a gyülekezési, a szólás- és a sajtószabadságot, a választók és a jelöltek sérthetetlenségét és az összes politikai foglyok szabadonbocsátását. A választásokat minél későbbre kell kitűzni, hogy elég időnk legyen a nép felvilágosítására és előkészítésére. És mivel a rendi országgyűlés egybehívása szabályainak kidolgozásával Buligin belügyminiszter bizottságát bízták meg, erre a bizottságra és tagjaira is*** Lám, mit jelent az a taktika, amely „távoltartja a kormánytól a konzervatívokat!”*** nyomást kell gyakorolnunk. Ha Buligin bizottsága megtagadja követeléseink teljesítését**** Ez persze lehetetlen, amikor ilyen helyes és bölcs taktikánk van!**** és a képviselőválasztás jogát csak a vagyonosoknak adja meg, akkor be kell avatkoznunk ezekbe a választásokba, és forradalmi úton kell kényszerítenünk a választókat, hogy a haladó jelölteket válasszák meg és a rendi országgyűlésen követeljék az alkotmányozó gyűlést. Végül mindenféle eszközzel — tüntetésekkel, sztrájkokkal, és ha kell, felkeléssel — kényszeríteni kell a rendi országgyűlést, hogy hívja össze az alkotmányozó gyűlést, vagy pedig nyilvánítsa magát alkotmányozó gyűlésnek. Az alkotmányozó gyűlést a felfegyverzett proletariátusnak kell védelmeznie és mindketten***** A felfegyverzett proletariátus és „a kormánytól távoltartott” konzervatívok?***** együtt haladnak majd a demokratikus köztársaság felé.

Ez a szociáldemokrata taktika, és csakis ez biztosítja számunkra a győzelmet.”

Ne higgye az olvasó, hogy ez a hihetetlen badarság valamilyen felelőtlen és befolyás nélküli újiszkrás egyszerű tollpróbája. Nem, ezt egy egész újiszkrás bizottság lapjában írták, a tifliszi bizottságéban. Sőt, mi több: ezt a badarságot határozottan jóváhagyta az „Iszkra”, amelynek századik számában ezt olvassuk erről a „Szocial-Demokrat”-ról:

Az első számot elevenen és tehetségesen szerkesztették. Látszik rajta a szerkesztő és író tapasztalt, ügyes keze … Meggyőződéssel mondhatjuk, hogy a lap fényesen meg fogja oldani a maga elé tűzött feladatot.”

Hogyne! Ha ez a feladat abból áll, hogy mindenkinek szemléltetően bemutassa az újiszkrások teljes eszmei bomlását, akkor valóban „fényesen” megoldotta feladatát. Ennél „elevenebben, tehetségesebben és ügyesebben” senki sem tudta volna kifejezésre juttatni az újiszkrások lesüllyedését a liberális-burzsoá opportunizmusig.

8. Az oszvobozsgyenyizmus és az újiszkrásság

Most áttérünk az újiszkrásság politikai jelentőségének egy másik szemléletes igazolására.

Sztruve úr „Hogy találhatunk rá önmagunkra?” című figyelemreméltó, nagyszerű, tanulságos cikkében („Oszvobozsgyenyije” 71. sz.) harcba száll szélső pártjaink „programbeli forradalmisága” ellen. Velem különösen elégedetlen Sztruve úr*. …

* „Lenin úr és elvtársai forradalmiságához képest Bebel, sőt Kautsky nyugateurópai szociáldemokráciájának forradalmisága is opportunizmus, pedig ennek a már enyhített forradalmiságnak is alámosta az alapjait a történelem.” Igen haragos kirohanás. De Sztruve úr téved, ha azt hiszi, hogy mindent rámfoghat, akár a halottra. Felelhetek Sztruve úrnak olyan kihívással, amelyet sohasem tud majd visszavágni. Hol és mikor neveztem én „Bebel és Kautsky forradalmiságát” opportunizmusnak? Hol és mikor tartottam igényt arra, hogy valami külön irányzatot teremtsek a nemzetközi szociáldemokráciában, amely nem azonos Bebel és Kautsky irányzatával? Hol és mikor jutottak kifejezésre nézeteltérések köztem és Bebel meg Kautsky között — olyan nézeteltérések, amelyek legalább megközelítőleg annyira komolyak lettek volna, mint a Bebel és Kautsky közti nézeteltérések, például az agrárkérdésben Breslauban? Próbáljon Sztruve úr megfelelni erre a három kérdésre.

Az olvasónak pedig azt mondjuk: a liberális burzsoáziának mindenütt és mindig ez a módszere: az illető országban a vele azonos nézeteket vallókat biztosítja arról, hogy az illető ország szociáldemokratái a világ legoktalanabb emberei, a szomszéd országban levő társaik ellenben „mintagyerekek”. A német burzsoázia a francia szocialistákat mint ,,mintagyerekeket” százszor is követendő példaként állította Bebel és Kautsky elé. Ugyanígy példaként állította a francia burzsoázia a közelmúltban a francia szocialisták elé a „mintagyerek” Bebelt. Ócska fogás ez, Sztruve úr! Csak gyermekeket és tudatlanokat lehet vele horogra fogni. Vitathatatlan tény, hogy a nemzetközi forradalmi szociáldemokrácia teljesen szolidáris a program és a taktika összes fontos kérdéseiben.*

… Ami viszont engem illet, én a lehető legnagyobb mértékben meg vagyok elégedve Sztruve úrral; nem is kívánhatnék nála jobb szövetségest az újiszkrások újraéledő ökonomizmusa és a „szociálforradalmárok” teljes elvtelensége elleni harcban. Arról, hogy Sztruve úr és az „Oszvobozsgyenyije” miként bizonyította be a gyakorlatban, hogy azok a „javítások”, amelyeket a szociálforradalmárok programtervezetükben a marxizmuson eszközöltek, keresztül-kasul reakciósak, majd más alkalommal beszélünk. Arról, hogy Sztruve úr mindannyiszor, valahányszor elvileg egyetértett az újiszkrások álláspontjával, nékem igazi, becsületes és őszinte szolgálatot tett, már többízben* beszéltünk és most mégegyszer beszélünk róla. …

* Emlékeztetjük az olvasót arra, hogy a „Mit ne tegyünk?” c. cikket („Iszkra” 52. sz.) milyen nagy hűhóval üdvözölte az „Oszvobozsgyenyije”, mint „nagyjelentőségű fordulatot” az opportunistákkal szemben tanúsított engedékenység felé. Az újiszkrásság elvi tendenciáit külön helyeselte az „Oszvobozsgyenyije” az orosz szociáldemokraták közötti szakadásról szóló közleményében. Trockij „Politikai feladataink” című brosúrájával kapcsolatban az „Oszvobozsgyenyije” rámutatott arra, hogy a szerző gondolatai megegyeznek azzal, amit valamikor a rabocsejegyelós Kricsevszkij, Martinov és Akimov (lásd „A szolgálatkész liberális” című röplapot, a „Vperjod” kiadása) írtak és mondtak. Az „Oszvobozsgyenyije” üdvözölte Martinov brosúráját a két diktatúráról (lásd a „Vperjod” 9. számában megjelent kis cikket). Végül különösen nagy rokonszenvvel fogadta az „Oszvobozsgyenyije” Sztarover elkésett panaszait a régi „Iszkrá”-nak azzal a régi jelszavával kapcsolatban, hogy „előbb elhatárolódni, aztán egyesülni”.*

… Sztruve úr cikkében számos rendkívül érdekes kijelentés van, amelyet itt csak futólag érinthetünk. Sztruve úr „nem a harcra, hanem az osztályegyüttműködésre támaszkodva” készül „megteremteni az orosz demokráciát”, s emellett a „szociális szempontból kiváltságos értelmiség” (mondjuk a „művelt nemesség”, amely előtt Sztruve úr olyan gráciával hajbókol, mint egy igazán nagyvilági … lakáj) ezt az „osztálymentes” pártot „szociális helyzetének egész súlyával” (a pénzeszsák súlyával) támogatni fogja. Sztruve úr kifejezi abbeli óhaját, hogy megértesse az ifjúsággal, mennyire kevéssé helytálló az a „radikális sablon, miszerint a burzsoázia megijedt és eladta a proletariátust és a szabadság ügyét” (teljes szívünkből üdvözöljük ezt az óhajt. Semmi sem erősíti meg jobban ezt a marxista „sablont”, mint az, hogy Sztruve úr így hadakozik ellene. Nagyon kérjük Sztruve urat, ne késlekedjék pompás tervének megvalósításával!).

Témánk szempontjából fontos megemlítenünk, milyen gyakorlati jelszavak ellen harcol manapság az orosz burzsoáziának ez a politikailag olyan finomszimatú és a legkisebb időváltozásra is reagáló képviselője. Először is a köztársaság jelszava ellen. Sztruve úr szilárdan meg van róla győződve, hogy ez a jelszó „a nép tömegei számára érthetetlen és idegen” (elfelejti hozzátenni, hogy a burzsoázia számára érthető ugyan, de nem előnyös!). Szeretnénk hallani, hogy köreinkben és gyűléseinken mit válaszolnának erre Sztruve úrnak a munkások! Vagy a munkások talán nem tartoznak a néphez? És a parasztok? Sztruve úr szerint a parasztokban él ugyan némi „naiv republikánizmus” („el kell kergetni a cárt”) — de a liberális burzsoázia hisz abban, hogy a naiv republikánizmus helyébe nem a tudatos republikánizmus, hanem a tudatos monarchizmus lép! Ca dépend, Sztruve úr, ez majd a körülményektől függ. A cárizmus is, a burzsoázia is feltétlenül fellépne az ellen, hogy a parasztság helyzete gyökeresen megjavuljon a földesúri föld rovására, a munkásosztály pedig feltétlenül támogatja ebben a parasztságot.

Másodszor, Sztruve úr biztosít bennünket arról, hogy „a polgárháborúban a támadónak soha sincs igaza”. Ez a gondolat egészen közeljár az újiszkrásság fentemlített tendenciáihoz. Mi persze nem mondjuk, hogy a polgárháborúban a támadás mindig előnyt jelent; nem, olykor bizonyos ideig kötelező a védekező taktika. De ha egy olyan tételt, amilyet Sztruve úr felállított, az 1905-ös Oroszországra alkalmazunk, akkor éppen egy darabka „radikális sablont” mutatunk be („a burzsoázia megijed és eladja a szabadság ügyét”). Aki ma nem akarja támadni az önkényuralmat, a reakciót, aki nem készül erre a támadásra, aki nem hirdeti ezt a támadást, az jobb, ha nem nevezi magát a forradalom hívének.

Sztruve úr elítéli a „konspiráció” és a „zendülés” (ez amolyan „miniatűr felkelés”) jelszavát. Sztruve úr ezt is, azt is megvetően elutasítja — „a tömegek megközelítése” szempontjából! Megkérdeznénk Sztruve urat: fel tud-e fedezni például egy nézete szerint mértéket nem ismerő forradalmár olyan művében, mint a „Mi a teendő?”, bármit, amit a zendülés propagálásának nevezhetnénk? Ami pedig a „konspirációt” illeti, olyan nagy különbség van-e például köztünk és Sztruve úr között? Nem dolgozunk-e mindketten „illegális” lap számára, amelyet „konspiratív” úton szállítanak Oroszországba, és amely a „Felszabadulás Szövetsége”, illetve az OSzDMP „titkos” csoportjainak szolgálatában áll? Munkás tömeggyűléseink gyakran „konspiratívak” — ezt a hibájukat nem tagadhatjuk. Hát az oszvobozsgyenyista urak gyűlései? Van-e mivel kérkednie önnek, Sztruve úr, a megvetett konspiráció megvetett híveivel szemben?

Igaz, hogy a legnagyobb konspirációra van szükség a munkások részére történő fegyverszállításokkal kapcsolatban. Itt aztán már nyíltabban lép fel Sztruve úr. Hallgassuk csak meg: „Ami a fegyveres felkelést vagy a technikai értelemben vett forradalmat illeti, csak a demokratikus program tömegpropagandája teremtheti meg az általános fegyveres felkelés társadalomlélektani feltételeit. Ilyenformán abból a tőlem távolálló szempontból is, amely a fegyveres felkelést a felszabadulásért folyó jelenlegi harc elkerülhetetlen betetőzésének tekinti, — az alapvető, a legszükségesebb teendő, hogy a tömegeket átitassák a demokratikus átalakulás eszméivel.”

Sztruve úr igyekszik kitérni a kérdés elől. Arról beszél, hogy a felkelés elkerülhetetlen, ahelyett hogy arról beszélne, hogy a felkelés szükséges a forradalom győzelme érdekében. Az elő nem készített, ösztönös, szétforgácsolt felkelés már megkezdődött. Feltétlen kezességet senki sem vállalhat azért, hogy teljes és egységes fegyveres népi felkelés lesz belőle, mert ez a forradalmi erők állapotától (amelyeket csak a harc folyamán lehet teljesen felmérni), a kormány és a burzsoázia magatartásától és még számos más, előre pontosan számba nem vehető körülménytől függ. Semmi értelme annak, hogy elkerülhetetlenségről beszéljünk egy konkrét esemény bekövetkezésére vonatkozó abszolút bizonyosság értelmében, ahogy Sztruve úr forgatja a beszédet. Ha ön a forradalom híve akar lenni, arról kell beszélnie, szükség van-e a felkelésre a forradalom győzelme érdekében, szükség van-e arra, hogy a felkelést aktívan előtérbe helyezzük, hirdessük és azonnal és erélyesen hozzálássunk az előkészítéséhez. Lehetetlen, hogy Sztruve úr ne értené meg ezt a különbséget, hiszen ő nem ködösíti el például az általános választójog szükségességének kérdését, amely minden demokrata számára vitán felül áll, azzal a minden politikus szemében vitás és egyáltalán nem életbevágó kérdéssel, hogy vajon az általános választójog megszerzése elkerülhetetlen-e a jelenlegi forradalom folyamán, vagy sem. Sztruve úr azzal, hogy kitér a felkelés szükségességének kérdése elől, a liberális burzsoázia politikai álláspontjának legmélyebb indítóokát juttatja kifejezésre. Először is, a burzsoázia inkább alkut köt az önkényuralommal, semmint széttapossa; másodszor, a burzsoázia a fegyveres harcot minden esetben a munkásokra hárítja. Ez a reális értelme annak, hogy Sztruve úr kitér a kérdés elől. Ezért meghátrál a felkelés szükségességének kérdése elől és sürgősen visszavonul a felkelés „társadalomlélektani” feltételeinek, az előzetes „propagandának” a kérdéséhez. Pontosan ugyanúgy, ahogy az 1848-as frankfurti parlamentben a burzsoá szócséplők is rezolúciók, deklarációk, határozatok megszerkesztésével, „tömegpropagandával” és a „társadalomlélektani feltételek” előkészítésével foglalkoztak, amikor arról volt szó, hogy vissza kell verni a kormány fegyveres erejét, amikor a mozgalom „szükségessé tette” a fegyveres harcot, amikor (az előkészítő szakaszban százszorosan szükséges) szavakkal való befolyásolás közönséges polgári tétlenséggé és gyávasággá fajult; pontosan ugyanígy megkerüli Sztruve úr a felkelés kérdését és frázisok mögé bújik. Sztruve úr szemléltetően megmutatja nekünk azt, amit sok szociáldemokrata konokul nem hajlandó látni, tudniillik azt, hogy a forradalmi helyzet éppen abban különbözik a közönséges, hétköznapi, előkészítő történelmi helyzetektől, hogy a tömegek hangulatának, felbuzdulásának, meggyőződésének tettekben kell kifejezésre jutniok — és hogy tettekben is jutnak kifejezésre.

A vulgáris forradalmiság nem érti meg azt, hogy a szó is tett; ez a tétel vitathatatlan, ha általában alkalmazzuk a történelemre vagy azokra a történelmi korszakokra, amikor nem kerül sor a tömegek nyílt politikai fellépésére, — amelyet semmiféle puccs nem helyettesíthet, sem mesterségesen elő nem idézhet. Az uszálypolitikát követő forradalmárok nem értik meg, hogy amikor bekövetkezett a forradalmi helyzet, amikor a régi „felépítmény” minden eresztékében recseg-ropog, amikor a maguknak új felépítményt teremtő osztályok és tömegek nyílt politikai fellépése ténnyé vált, amikor megkezdődött a polgárháború, akkor a régi módszer szerint „szavakra” szorítkozni, nem adni ki a „tettekre” való áttérés közvetlen jelszavát, és a tettek alól a „lélektani feltételekre”, no meg általánosságban a „propagandára” való hivatkozással kibújni — ez élettelenség, halotti merevség, meddő okoskodás, vagy pedig a forradalom elárulása, a forradalom ügyének cserbenhagyása. A demokratikus burzsoázia frankfurti fecsegése feledhetetlen történelmi példája az ilyen árulásnak vagy az ilyen szőrszálhasogató bárgyúságnak.

Kívánják-e, hogy az oroszországi szociáldemokrata mozgalom története alapján megmagyarázzuk, mi különbség van a vulgáris forradalmiság és a forradalmárok uszálypolitikája között? Megmagyarázzuk. Emlékezzenek az 1901 — 1902-es évekre, amelyek nem is olyan régen múltak el, s ma már mégis a távoli múlt hagyományának tűnnek fel. Elkezdődtek a tűntetések. A vulgáris forradalmiság a „rohamot” kezdte sürgetni („Rabocseje Gyelo”), „vérszomjas röpiratokat” adtak ki (ha emlékezetem nem csal, ezek Berlinből származtak), rátámadtak arra az „irodalmárkodó” és íróasztalszagú eszmére, hogy egy újság révén szervezzük meg az országos agitációt (Nagyezsgyin). A forradalmárok uszálypolitikája akkor éppen fordítva annak hirdetésében nyilvánult meg, hogy „a gazdasági harc a politikai agitáció legjobb eszköze”. Milyen magatartást tanúsított a forradalmi szociáldemokrácia? Mindkét irányzatot támadta. Elítélte a hebehurgya szájhősködést és a rohamot sürgető kiabálást, mert mindenki világosan látta vagy kellett hogy lássa, hogy a nyílt tömegmegmozdulás még a jövő kérdése. Elítélte az uszálypolitikát, sőt, kiadta az általános fegyveres felkelés jelszavát, de nem mint közvetlen felhívást („zendülésre” való felhívást Sztruve úr abban az időben hiába keresett volna nálunk), hanem mint szükségszerű következtetést, a „propaganda” értelmében (ami Sztruve úrnak csak most jutott eszébe, mert mindig elkésik egy-két évvel ez a mi tisztelt Sztruve urunk), ugyanazoknak a „társadalomlélektani feltételeknek” az előkészítése értelmében, amelyekről olyan „szomorúan és nem időszerűen” szónokolnak most a fejvesztett, alkudozó burzsoázia képviselői. Akkor a propagandát és az agitációt, az agitációt és a propagandát valóban az objektív helyzet tolta előtérbe. Akkor a felkelést előkészítő munka próbakövének megtehettük (és a „Mi a teendő?”-ben meg is tettük) az országos politikai lap létrehozása érdekében folyó munkát, s e lap hetenkénti megjelenése eszménynek látszott. Akkor ezek a jelszavak voltak a forradalmi szociáldemokrácia egyedüli helyes jelszavai: közvetlen fegyveres fellépések helyett — tömegagitáció, hebehurgya szájhősködés helyett — a felkelés társadalomlélektani feltételeinek előkészítése. Most az események túlszárnyalták ezeket a jelszavakat, a mozgalom előbbrehaladt, s ezek a jelszavak lomtárba való ócskasággá váltak, és csak arra alkalmasak, hogy az oszvobozsgyenyista képmutatást meg az újiszkrás uszály politikát leplezzék.

Vagy talán tévedek? Talán még nem kezdődött meg a forradalom? Még nem érkezett el az osztályok nyílt politikai fellépésének pillanata? Még nincs polgárháború és nem kell nyomban megjelennie a fegyverek kritikájának a kritika fegyverének szükséges és feltétlen utódaként, örököseként, ítéletvégrehajtójaként, betetőzőjeként?

Nézzenek körül, menjenek ki az íróasztal mellől az utcára, és megtalálják a választ ezekre a kérdésekre. Hát nem kezdte már meg maga a kormány a polgárháborút, amikor mindenfelé tömegével löveti agyon a békés és fegyvertelen polgárokat? Hát nem felfegyverzett fekete századokkal „érvel” az önkényuralom? Nem ismerte-e fel a burzsoázia — még a burzsoázia is —, hogy polgárőrségre van szükség? Az a bizonyos Sztruve úr, ez az eszményien mérsékelt és akkurátus Sztruve úr nem beszél-e arról (sajnos csak beszél, hogy szavakkal üsse el a dolgot!), hogy „a jelenlegi helyzetben a forradalmi akciók nyílt jellege” (lám, hová jutottunk!) „egyik legfontosabb feltétele annak, hogy a néptömegekre nevelő hatást gyakoroljunk”?

Akinek azért van szeme, hogy lásson, az előtt nem lehet kétséges, hogy a forradalom híveinek hogyan kell ma felvetniök a fegyveres felkelés kérdését. Nézzük csak e kérdés feltevésének azt a három változatát, amellyel a tömegekre többé-kevésbé hatni tudó szabad sajtószervekben találkozunk.

Első kérdésfeltevés. Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusának határozata*. …

* Íme a teljes szövege:

„Tekintettel arra:

1. hogy a proletariátus helyzeténél fogva a leghaladóbb és az egyetlen következetesen forradalmi osztály, s ezért Oroszország általános demokratikus forradalmi mozgalmában vezetőszerepre hivatott;

2. hogy ez a mozgalom jelenleg már odáig fejlődött, hogy a fegyveres felkelés elengedhetetlenné vált;

3. hogy a proletariátus elkerülhetetlenül a legerélyesebben részt fog venni ebben a felkelésben, ami eldönti a forradalom sorsát Oroszországban;

4. hogy a proletariátus ebben a forradalomban csak akkor töltheti be vezetőszerepét, ha egységes és önálló politikai erővé tömörül a proletariátus harcát nemcsak eszmeileg, hanem a gyakorlatban is vezető szociáldemokrata munkáspárt zászlaja alatt;

5. hogy csakis ennek a szerepnek betöltése biztosíthatja a proletariátus számára a legkedvezőbb harci feltételeket a szocializmusért a burzsoá-demokratikus Oroszország vagyonos osztályai ellen vívott küzdelem során –

az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusa megállapítja, hogy a jelenlegi forradalmi helyzetben a párt egyik legfőbb és legsürgősebb feladata, hogy megszervezze a proletariátus fegyveres felkelés útján való közvetlen harcát az önkényuralom ellen.

A kongresszus ezért megbízza az összes pártszervezeteket:

a) hogy propaganda és agitáció útján magyarázzák meg a proletariátusnak a küszöbönálló fegyveres felkelésnek nemcsak politikai jelentőségét, hanem gyakorlati szervezési oldalát is;

b) hogy e propaganda és agitáció során magyarázzák meg a politikai tömegsztrájkok szerepét, amelyeknek a felkelés kezdetén és a felkelés folyamán is nagy jelentőségük lehet;

c) hogy tegyék meg a legerélyesebb intézkedéseket a proletariátus felfegyverkezése, valamint a fegyveres felkelés és közvetlen vezetése tervének kidolgozása érdekében, s e célból szükséghez mérten alakítsanak pártmunkásokból külön csoportokat.” (A szerző jegyzete az 1907. évi kiadáshoz. — Szerk.)*

… A határozat megállapítja és a nyilvánosság előtt kijelenti, hogy az általános demokratikus forradalmi mozgalom már odáig fejlődött, hogy szükségessé vált a fegyveres felkelés. Napirendre került mint a párt egyik lényeges, fő és elengedhetetlen feladata a proletariátus megszervezése a felkelésre. A kongresszus megbízást ad a legerélyesebb intézkedések megtételére a proletariátus felfegyverzése, valamint a felkelés közvetlen vezetése lehetőségének biztosítása érdekében.

Második kérdésfeltevés. Az „orosz alkotmány pártiak vezérének” (így nevezte el nemrégiben Sztruve urat az európai burzsoáziának olyan befolyásos lapja, mint amilyen a „Frankfurter Zeitung”), illetve az orosz haladó burzsoázia vezérének elvi cikke az „Oszvobozsgyenyijé”-ben. A szerző nem osztja azt a nézetet, hogy a felkelés elkerülhetetlen. A konspiráció és a zendülés az oktalan forradalmiság speciális módszere. A republikánizmus az elkábítás módszere. A fegyveres felkelés tulajdonképpen csak technikai kérdés, a „legfontosabb, legszükségesebb dolog” viszont a tömegpropaganda és a társadalomlélektani feltételek előkészítése.

Harmadik kérdésfeltevés. Az újiszkrások konferenciájának határozata. A mi feladatunk: a felkelés előkészítésén dolgozni. A tervszerű felkelés lehetősége ki van zárva. A felkelés kedvező feltételeit a kormány dezorganizáltsága, agitációnk, szervezetünk teremti meg. Majd csak akkor „válhatnak többé-kevésbé komoly jelentőségűvé a technikai harci előkészületek”.

Ez az egész? Ez. Hogy a felkelés szükségessé vált-e, azt még nem tudják a proletariátus újiszkrás vezetői. Hogy halaszthatatlan feladat-e a proletariátus megszervezése a közvetlen harcra, az még nem világos előttük. Nem kell kiadni jelszót a legerélyesebb intézkedések megtételére, ennél sokkal fontosabb (1905-ben, nem pedig 1902-ben), hogy általános vonalakban megmagyarázzuk, milyen körülmények között „válhatnak” ezek az intézkedések „többé-kevésbé komoly” jelentőségűvé…

Látják-e már, újiszkrás elvtársak, hová juttatta önöket az, hogy a martinovizmus felé fordultak? Megértik-e, hogy politikai filozófiájuk csak az oszvobozsgyenyista filozófia szajkózása? — hogy (akaratuk ellenére és anélkül, hogy ennek tudatában volnának) a monarchista burzsoázia uszályába kerültek? Világos-e most már önök előtt, hogy miközben rég elcsépelt igazságokat hajtogatnak és tökélyre vitték a szőrszálhasogatást, elkerülte figyelmüket az a körülmény, hogy – Pjotr Sztruve feledhetetlen cikkének feledhetetlen szavaival élve — „a jelenlegi helyzetben a forradalmi akciók nyílt jellege egyik legfontosabb feltétele annak, hogy a néptömegekre nevelő hatást gyakoroljunk”?

9. Mit jelent szélső ellenzéki pártnak lenni forradalom idején?

Térjünk vissza az ideiglenes kormányról szóló határozatra. Kimutattuk, hogy az újiszkrások taktikája nem előre viszi a forradalmat — pedig ennek lehetőségét szeretnék határozatukkal biztosítani —, hanem hátra. Kimutattuk, hogy éppen ez a taktika köti meg a kezét a szociáldemokráciának a következetlen burzsoázia elleni harcban és nem óvja meg attól, hogy feloldódjék a polgári demokráciában. Érthető, hogy a határozat hamis feltevéseiből hamis következtetés adódik: „Ezért a szociáldemokráciának nem kell azt a célt maga elé tűznie, hogy megragadja vagy megossza a hatalmat az ideiglenes kormányban, hanem meg kell maradnia a szélső forradalmi ellenzék pártjának.” Nézzük e következtetés első felét, amely a célkitűzésre vonatkozik. Kitűzik-e az újiszkrások a szociáldemokrata tevékenység céljául a forradalom döntő győzelmét a cárizmus felett? — Kitűzik. Nem tudják helyesen megfogalmazni a döntő győzelem feltételeit, minthogy lesiklanak az „Oszvobozsgyenyije” fogalmazására, de az említett célt kitűzik. Továbbá, összefüggésbe hozzák-e az ideiglenes kormányt a felkeléssel? – Igen, közvetlen összefüggésbe hozzák, amikor azt mondják, hogy az ideiglenes kormány „a győzedelmes népi felkelésből kerül ki”. Végül, céljuk-e a felkelés vezetése? — Igen. Mint Sztruve úr, ők is kitérnek az elől, hogy a felkelést szükségesnek és halaszthatatlannak ismerjék el, de ugyanakkor — Sztruve úrtól eltérően — azt mondják, hogy a „szociáldemokrácia igyekszik (a felkelést) a maga befolyásának és vezetésének alárendelni és a munkásosztály érdekében felhasználni”.

Ugye, milyen logikusnak látszik? Célunkul tűzzük ki, hogy a proletár és a nemproletár tömegek felkelését alárendeljük befolyásunknak, vezetésünknek, felhasználjuk a magunk érdekében. Ennélfogva célunkul tűzzük ki, hogy a felkelés során mi vezessük a proletariátust is, a forradalmi burzsoáziát is, a kispolgárságot („a nemproletár csoportokat”) is, vagyis „megosszuk” a felkelés vezetését a szociáldemokrácia és a forradalmi burzsoázia közt. Célunkul tűzzük ki a felkelés győzelmét, amelynek („a győzedelmes népi felkelésből kikerült”) ideiglenes kormány megalakításához kell vezetnie. Ezért — ezért nem kell azt a célt tűznünk magunk elé, hogy megragadjuk vagy megosszuk a hatalmat az ideiglenes kormányban!!

Barátaink sehogy sem tudnak zöldágra vergődni. Nem tudnak választani a felkelés kérdésében kibúvót kereső Sztruve úr álláspontja és annak a forradalmi szociáldemokráciának az álláspontja között, amely felszólít bennünket, hogy lássunk hozzá e halaszthatatlan feladat megoldásához. Nem tudják, melyiket válasszák, az anarchizmust-e, amely elvileg elítél és a proletariátus elárulásának minősít bárminemű részvételt az ideiglenes forradalmi kormányban, vagy a marxizmust, amely az ideiglenes forradalmi kormányban való részvételt követeli azzal a feltétellel, hogy a szociáldemokráciának vezető befolyása legyen a felkelésre*. …

* Lásd „Proletarij” 3. sz. „Az ideiglenes forradalmi kormányról” Második cikk (Lenin Művei. 8. köt. 481-488. old. – Szerk.).*

… Nincs semmiféle önálló álláspontjuk, nem fogadják el sem Sztruve úr álláspontját, aki alkut akar kötni a cárizmussal, és ezért vonakodnia és köntörfalaznia kell a felkelés kérdésében, — sem az anarchisták álláspontját, akik elítélnek minden „felülről” kiinduló cselekvést és bárminemű részvételt a burzsoá forradalomban. Az újiszkrások összetévesztik a cárizmussal való lepaktálást a cárizmus feletti győzelemmel. Ők részt akarnak venni a burzsoá forradalomban. Kissé előbbre jutottak Martinov „Két diktatúrá”-jánál. Sőt, még arra is hajlandók, hogy vezessék a nép felkelését — azzal a kikötéssel, hogy nyomban a győzelem után (vagy talán közvetlen a győzelem előtt?) lemondanak erről a vezetésről, vagyis úgy, hogy nem használják ki a győzelem eredményeit, hanem minden eredményét teljesen a burzsoáziának engedik át. Ezt hívják a „felkelés kihasználásának a|munkásosztály érdekében” …

Szükségtelen ennél a zavaros elméletnél tovább időznünk. Hasznosabb megvizsgálnunk e zavaros elmélet eredetét abban a megfogalmazásban, amely így szól: „megmaradni a szélső forradalmi ellenzék pártjának”.

A nemzetközi forradalmi szociáldemokrácia egyik ismert tételéről van szó. Ez a tétel teljesen helyes. A parlamentáris országokban közhellyé vált a revizionizmus vagy opportunizmus összes ellenségei számára. Polgárjogot nyert mint a „parlamenti kretinizmus”, a millerandizmus, a bernsteinizmus, a Turati-féle olasz reformizmus jogos és szükséges visszautasítása. A mi derék újiszkrásaink bemagolták ezt a helyes tételt, és buzgón alkalmazzák — ott, ahol nem helyénvaló. A parlamenti harc kategóriáit beiktatják olyan határozatokba, amelyeket olyan viszonyok számára írtak, amikor semmiféle parlament sincs. Az „ellenzék” fogalmát, amely olyan politikai helyzetet tükröz és fejez ki, amelyben senki sem beszél komolyan felkelésről, értelmetlenül olyan helyzetre alkalmazzák, amikor a felkelés megkezdődött, és amikor a felkelés vezetésén gondolkodik és erről beszél a forradalom minden híve. Azt a kívánságot, hogy „maradjunk meg” annál, ami előbb volt, vagyis a csupán „alulról” való cselekvésnél, éppen akkor nyilatkoztatják ki nagy hűhóval, amikor a forradalom felvetette azt a kérdést, hogy a felkelés győzelme esetén felülről kell cselekedni.

Nem, újiszkrásainknak határozottan nincs szerencséjük! Még ha egy helyes szociáldemokrata tételt fogalmaznak is meg, akkor sem tudják helyesen alkalmazni. Nem gondolták meg, hogyan alakulnak át és hogyan változnak saját ellentétükké a parlamenti harc fogalmai és terminusai a kezdődő forradalom korszakában, amikor nincs parlament, amikor polgárháború van, és egyre-másra lobbannak fel a felkelések. Nem gondolták meg, hogy olyan körülmények között, amilyenekről szó van, a módosító indítványokat utcai tüntetések útján nyújtják be, az interpellációkat fegyveres polgárok támadó akciói útján terjesztik be, a kormánnyal szemben tanúsított ellenzéki álláspontot a kormány erőszakos megdöntése útján juttatják érvényre.

Mint ahogy népi eposzunk ismert hőse éppen akkor osztogatta jótanácsait, amikor nem voltak helyénvalók, Martinov hívei is épp akkor ismételgetik a békés parlamentarizmus tanulságait, amikor ők maguk is megállapítják, hogy megkezdődtek a közvetlen hadműveletek. Nincs furcsább annál, mint a „szélső ellenzék” jelszavának nagyképű hirdetése olyan határozatban, amely „a forradalom döntő győzelmére”, „a nép fegyveres felkelésére” való utalással kezdődik! Képzeljék csak el, uraim, mit jelent „szélső ellenzéknek” lenni a felkelés korszakában? A kormány leleplezését, vagy pedig megdöntését jelenti-e? Azt jelenti-e, hogy a kormány ellen szavazunk, vagy pedig azt, hogy nyílt ütközetben verjük le katonai erőit? Azt jelenti-e, hogy megtagadjuk a kormánytól kincstárának feltöltését, vagy pedig jelenti ennek a kincstárnak forradalmi lefoglalását, hogy a felkelés céljaira, a munkások és parasztok felfegyverzésére, az alkotmányozó gyűlés egybehívására fordítsuk? Kezdik-e már végre érteni, uraim, hogy a „szélső ellenzék” fogalma csak olyan negatív cselekedeteket fejez ki, mint: leleplezni, leszavazni, Visszautasítani? Miért van ez? Azért, mert ez a fogalom csak a parlamenti harcra vonatkozik, mégpedig olyan korszakban, amikor senki sem tűzi ki a harc közvetlen céljául a „döntő győzelmet”. Kezdik-e már végre érteni, hogy a dolog e tekintetben gyökeresen megváltozik attól a pillanattól fogva, mikor az egész vonalon megindul a politikailag elnyomott nép határozott előnyomulása a győzelemért folyó elszánt harc érdekében?

A munkások azt kérdik tőlünk, erélyesen kézbe kell-e venni a felkelés halaszthatatlan ügyét? Hogyan kell cselekedni, hogy a meginduló felkelés győzedelmes legyen? Hogyan kell kihasználni a győzelmet? Milyen programot kell és lehet akkor megvalósítani? A marxizmust elmélyítő újiszkrások így válaszolnak: meg kell maradni a szélső forradalmi ellenzék pártjának … Nos, hát nem volt igazunk, amikor ezeket a lovagokat a nyárspolgáriasság virtuózainak neveztük?

10. A „forradalmi kommünök” és a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája

Az újiszkrások konferenciája nem maradt meg azon az anarchista állásponton, amelyhez az új „Iszkra” eljutott (csak „alulról”, nem pedig „alulról és felülről”). Túlságosan szemet szúrt az a képtelenség, hogy a felkelést lehetségesnek tartják, a győzelmet és az ideiglenes forradalmi kormányban való részvételt ellenben lehetetlennek hiszik. A határozat ezért fenntartásokat és korlátozásokat vitt bele a kérdés Martinov-féle és Martov-féle eldöntésébe. Vizsgáljuk meg ezeket a határozat következő részében kifejtett fenntartásokat:

„Ez a taktika („megmaradni a szélső forradalmi ellenzék pártjának”) természetesen semmiképpen sem zárja ki a hatalom részleges, epizódszerű megragadásának és forradalmi kommünök alakításának célszerűségét egyik-másik városban, egyik-másik országrészben kizárólag annak érdekében, hogy előmozdítsuk a felkelés terjedését és dezorganizáljuk a kormányt.”

Ha ez így van, akkor tehát elvileg megengedhető a cselekvés nemcsak alulról, hanem felülről is. Tehát elvetik azt a tételt, amelyet L. Martovnak az „Iszkrá”-ban (93. sz.) megjelent ismert cikke felállított, és helyesnek ismerik el a „Vperjod” taktikáját: nemcsak „alulról”, hanem „felülről” is.

Továbbá a hatalom megragadása (még akkor is, ha csak részleges, epizódszerű stb.) nyilván nem csupán a szociáldemokrácia és nem csupán a proletariátus részvételét tételezi fel. Ez abból következik, hogy a demokratikus forradalomban nem csupán a proletariátus van érdekelve és nemcsak az vesz aktívan részt benne. Ez abból következik, hogy a felkelés „népi” felkelés, ahogyan az itt taglalt határozat elején nevezik, s hogy résztvesznek benne „nemproletár csoportok” is (a konferenciásoknak a felkelésről szóló határozatában szerepel ez a kifejezés), azaz a burzsoázia. Szóval azt az elvet, hogy a szocialisták bárminemű részvétele az ideiglenes forradalmi kormányban a kispolgársággal együtt a munkásosztály elárulását jelentené, a konferencia elejtette — úgy, ahogy a „Vperjod” akarta. Az „árulás” akkor is árulás marad, ha az áruló cselekedet csak részleges, epizodikus, egy-egy vidékre korlátozódik stb. Szóval azt a felfogást, amely az ideiglenes forradalmi kormányban való részvételt vulgáris jaurésizmusnak minősíti, a konferencia elejtette, — úgy, ahogy a „Vperjod” akarta. A kormány akkor is kormány marad, ha hatalma nem terjed ki sok városra, hanem csak egy városra, nem terjed ki sok országrészre, hanem csak egy országrészre, és bárhogyan nevezzék is ezt a kormányt. Így tehát a kérdésnek azt az elvi feltevését, amelyet az új „Iszkra” kísérelt meg, a konferencia elvetette.

Nézzük meg, ésszerűek-e azok a korlátozások, amelyeket a konferencia a forradalmi kormányoknak most elvileg megengedett megalakítására és a bennük való részvételre vonatkozólag felállít. Hogy miben különbözik az „epizodikus” fogalma az „ideiglenes” fogalmától, azt nem tudjuk. Attól tartunk, hogy az idegen és „új” szó csupán a világos gondolat hiányát leplezi. Ez „mélyebbnek” látszik, valójában azonban csak még homályosabb és zavarosabb. Miben különbözik „a hatalom részleges megragadásának” „célszerűsége” egy városban vagy egy országrészben az egész ország ideiglenes forradalmi kormányában való részvételtől? Vajon a „városok” között nincs olyan, mint Pétervár, ahol sor került a január 9-i eseményekre? Vajon a Kaukázus, amely nem egy országnál nagyobb, nem tartozik az országrészek közé? Vajon a börtönök, a rendőrség, a kincstár stb. stb. körül ránk váró feladatok (amelyek annakidején fejtörést okoztak az új „Iszkrá”-nak) nem merülnek-e fel előttünk akkor is, ha csak egy városban „ragadjuk meg a hatalmat”, nem szólva egy országrészről? azt persze senki sem fogja tagadni, hogy lehetségesek részleges, városi és egyéb ideiglenes forradalmi kormányok, ha nincs elég erő, ha a felkelés nem sikerül egészen, ha nem arat döntő győzelmet. De hogy kerül ez ide, uraim? Hát nem önök maguk beszélnek a határozat elején „a forradalom döntő győzelméről”, „a nép győzedelmes felkeléséről”?? Mióta vállalják a szociáldemokraták az anarchisták szerepét, akik a proletariátus figyelmét és céljait szétforgácsolják? a proletariátust a „részleges”, nem pedig az általános, az egységes, az egész és a teljes felé irányítják? Önök feltételezik „a hatalom megragadását” egy városban, majd a „felkelés kiterjesztéséről” beszélnek, — merhetjük-e azt gondolni, hogy a felkelést egy másik városra is ki akarják terjeszteni? szabad-e remélnünk, hogy valamennyi városra? Az önök következtetései, uraim, éppen olyan ingatagok és véletlenek, ellentmondók és zavarosak, mint kiinduló tételeik. Az OSzDMP III. kongresszusa kimerítő és világos feleletet adott általában az ideiglenes forradalmi kormány kérdésére. E felelet felöleli az összes részleges ideiglenes kormányokat is. A konferencia felelete azonban, amikor mesterségesen és önkényesen kiemeli a kérdés egyik részét, csupán kitér (de eredménytelenül) a kérdés egésze elől és zavart idéz elő.

Mit jelent a „forradalmi kommünök” fogalma? Különbözik-e az „ideiglenes forradalmi kormány” fogalmától és ha igen, miben különbözik? Ezt a konferenciázó urak maguk sem tudják. A forradalmi gondolat zavarossága náluk, mint ez gyakran előfordul, forradalmi frázishoz vezet. Bizony, a „forradalmi kommün” kifejezés használata a szociáldemokrácia képviselőinek határozatában forradalmi frázis és semmi egyéb. Marx nem egyszer elítélte az ilyen frázist, amely a túlhaladott múltból származó „megbűvölő” kifejezés mögé rejti a jövő feladatait. A történelemben szerepet játszott kifejezés megbűvölő varázsa ilyen esetben üres és káros csillogássá, gyerekes játékká válik. Nekünk világos és kétértelműséget kizáró fogalmat kell adnunk a munkásoknak és az egész népnek arról, hogy miért akarunk ideiglenes forradalmi kormányt alakítani? milyen átalakításokat fogunk nyomban megvalósítani, ha döntő befolyásunk lesz a hatalomra, ha győz a már megkezdődött népi felkelés? Ezek azok a kérdések, amelyeket a politikai vezetőknek meg kell oldaniok.

Az OSzDMP III. kongresszusa teljesen világos feleletet ad ezekre a kérdésekre, amikor megadja ezeknek az átalakításoknak a teljes programját: pártunk minimális programját. A „kommün” szó ellenben semmiféle feleletet nem ad, csupán megzavarja a fejeket holmi távoli hangokkal … vagy üres kongással. Minél drágább nekünk, mondjuk, az 1871. évi Párizsi Kommün, annál megengedhetetlenebb, hogy egyszerűen hivatkozzanak rá anélkül, hogy elemeznék a hibáit és különleges körülményeit. Aki ezt tenné, az az Engels által kigúnyolt blanquisták rossz példáját követné, akik (1874-ben, „kiáltványukban”) térdet-fejet hajtottak a Kommün minden aktusa előtt. Mit mond majd a konferenciás annak a munkásnak, aki majd érdeklődik ez iránt a „forradalmi kommün” iránt, amelyet a határozat említ? Csak azt mondhatja, hogy a történelem ezen a néven olyan munkáskormányt ismer, amely annakidején nem tudta, képtelen volt megkülönböztetni egymástól a demokratikus és a szocialista forradalom elemeit, amely összetévesztette a köztársaságért folyó harc feladatait a szocializmusért folyó harc feladataival, amely nem tudta megoldani a Versailles elleni erélyes katonai támadás feladatait, amely elkövette azt a hibát, hogy nem foglalta el a francia bankot és így tovább. Szóval akár a párizsi, akár valamely más kommünre hivatkoznak válaszukban, a válasz csak ez lesz: ez olyan kormány volt, amilyennek a mi kormányunknak nem szabad lennie. Szó ami szó, szép kis válasz! Nem a betűrágó szőrszálhasogatásáról és a forradalmár tehetetlenségéről tanúskodik-e, ha a párt gyakorlati programjáról hallgatnak és minden ok nélkül történelmi oktatásba fognak egy határozatban? Nem éppen azt a hibát mutatja-e ez, amelyet a mi nyakunkba akartak varrni, de nem sikerült: a demokratikus és a szocialista forradalom összetévesztését, amelyet egyetlen „kommün” sem különböztetett meg?

Az (oly kevéssé találóan kommünnek nevezett) ideiglenes kormány céljaként „kizárólag” a felkelés kiterjesztését és a kormány dezorganizálását jelölik meg. Ez a „kizárólag” a szó betű szerinti értelmében kizár minden más feladatot, ez az értelmetlen „csak-alulról”-elmélet felmelegítése. Az egyéb feladatoknak ez a kiküszöbölése ismét csak rövidlátás és meggondolatlanság. A „forradalmi kommünnek”, vagyis a forradalmi hatalomnak akár egyetlen városban is feltétlenül gyakorolnia kell majd (még ha csak ideiglenesen, „részlegesen, epizodikusan” is) az összes állami funkciókat, és itt a struccpolitika az oktalanság tetőfoka. Ennek a hatalomnak törvénybe kell majd iktatnia a nyolcórás munkanapot, meg kell szerveznie a munkásfelügyeletet a gyárak felett, meg kell valósítania az ingyenes általános oktatást, be kell vezetnie a bírák választhatóságát, parasztbizottságokat kell alakítania stb. — egyszóval feltétlenül végre kell majd hajtania egy sereg reformot. Aki ezeket a reformokat „a felkelés kiterjesztésének előmozdítása” fogalmába sorozza, az játszik a szavakkal, és szándékosan fokozza a homályt ott, ahol teljes világosságra van szükség.

Az újiszkrás határozat befejező része nem nyújt új anyagot a pártunkban új életre támadt „ökonomizmus” elvi tendenciáinak bírálatához, de kissé más szempontból illusztrálja a fentebb mondottakat.

Íme ez a rész:

„Csakis egy esetben kellene a szociáldemokráciának a maga kezdeményezéséből arra törekednie, hogy meghódítsa a hatalmat és lehetőleg minél tovább tartsa kezében, mégpedig abban az esetben, ha a forradalom átcsapna Nyugat-Európa fejlett országaiba, ahol már bizonyos fokig (?) megértek a szocializmus megvalósításának előfeltételei. Ebben az esetben az orosz forradalom korlátolt történelmi határai jelentékenyen kitágulhatnak és meglesz a lehetősége annak, hogy a szocialista átalakulások útjára lépjünk.

A szociáldemokrácia taktikája kialakításakor számol azzal, hogy a párt az egész forradalmi időszak alatt megtartja a szélső forradalmi ellenzék helyzetét mindazokkal a kormányokkal szemben, amelyek a forradalom folyamán egymás helyére lépnek, s így készülhet fel legjobban a kormányhatalom felhasználására is, ha majd az a kezébe kerül (??).”

Az alapgondolat itt az a „Vperjod” által már nem egyszer megfogalmazott gondolat, amely szerint nekünk nem kell félnünk (ahogyan Martinov fél) a szociáldemokrácia teljes győzelmétől a demokratikus forradalomban, vagyis a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájától, mert ez a győzelem majd lehetővé teszi számunkra, hogy felrázzuk Európát, az európai szocialista proletariátus pedig, ha majd lerázza magáról a burzsoázia jármát, segítségünkre lesz a szocialista forradalom megvalósításában. De nézzék csak, milyen silánnyá válik ez a gondolat az újiszkrások megfogalmazásában. Nem fogunk részletekkel foglalkozni, nem térünk ki arra az értelmetlenségre, hogy a hatalom a kezébe „kerülhet” egy öntudatos pártnak, amely károsnak tartja a hatalom megragadásának taktikáját, — arra sem, hogy Európában a szocializmus előfeltételei nem bizonyos fokig értek meg, hanem általában megértek, — s arra sem, hogy pártprogramunk nem ismer semmiféle szocialista átalakulásokat, hanem csupán szocialista forradalmi átalakulást. Vegyük szemügyre a fő és alapvető különbséget a „Vperjod” és a határozat felfogása közt. A „Vperjod” megmutatta Oroszország forradalmi proletariátusának az aktív feladatot: győzni kell a demokráciáért folyó harcban, és fel kell használni ezt a győzelmet arra, hogy a forradalmat Európába is át vigyük. A határozat nem érti meg (nem újiszkrás értelemben vett) „döntő győzelmünknek” ezt az összefüggését az európai forradalommal, és ezért nem a proletariátus feladatairól, nem a proletariátus győzelmének perspektíváiról beszél, hanem a lehetőségek egyikéről általában: „ha a forradalom átcsapna …” A „Vperjod” egyenesen és határozottan rámutatott arra — és ezek az útmutatások bekerültek az OSzDMP III. kongresszusának határozatába —, miként lehet és kell „felhasználni a kormányhatalmat” a proletariátus érdekében, számotvetve azzal, hogy a társadalmi fejlődés adott fokán mit lehet azonnal megvalósítani, és mit kell először megvalósítani mint a szocializmusért folyó harc demokratikus feltételét. A határozat ebben a kérdésben is reménytelenül hátul kullog, mondván, hogy „felkészülhet a kormányhatalom felhasználására”, de nem tudja megmondani, hogyan készülhet fel, hogyan készüljön és milyenfelhasználására készüljön. Nem kételkedünk például abban, hogy az újiszkrások „fel tudnak készülni” vezető helyzetük „felhasználására” a pártban, csak az a baj, hogy mindeddig a felhasználás tapasztalatai és a készülődés sem nyújtanak reményt arra, hogy a lehetőség valósággá válik…

A „Vperjod” pontosan megmondta, miben áll a „hatalom kézbentartásának” reális „lehetősége”: a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájában, együttes tömegerejében, amellyel meg tudják teremteni a túlsúlyt az ellenforradalom összes erőivel szemben, és abban, hogy ami a demokratikus átalakulásokat illeti, a proletariátus és a parasztság érdekei elkerülhetetlenül egybeesnek. A konferencia határozata ebben a kérdésben sem mond semmi pozitívat, csak igyekszik kibújni a kérdés alól. Hiszen a hatalom megtartásának lehetőségét Oroszországban éppen az oroszországi társadalmi erők összetételének, a jelenleg nálunk végbemenő demokratikus forradalom körülményeinek kell megszabniok. Hiszen a proletariátus győzelme Európában (pedig a forradalomnak Európába való átcsapásától a proletariátus győzelméig még van némi távolság) az orosz burzsoázia kétségbeesett ellenforradalmi harcát fogja előidézni, — s az újiszkrások határozata egy szóval sem említi ezt az ellenforradalmi erőt, amelynek jelentőségét az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusának határozata kellőképpen felméri. Ha a köztársaságért és a demokráciáért folyó harcban nem támaszkodhatnánk a proletariátuson kívül a parasztságra is, akkor a „hatalom megtartásának” ügye reménytelen volna. Ha pedig nem reménytelen, ha „a forradalomnak a cárizmus feletti döntő győzelme” megteremti ezt a lehetőséget, akkor erre rá kell mutatnunk, aktívan fel kell hívnunk arra, hogy ezt a lehetőséget valósággá változtassuk, gyakorlati jelszavakat kell kiadnunk nemcsak arra az esetre, ha a forradalmat átvisszük Európába, hanem arra is, hogy átvigyük oda. A szociáldemokrácia uszálypolitikusainak utalása „az orosz forradalom korlátolt történelmi határaira” csupán azt leplezi, hogy korlátoltan fogják fel a demokratikus forradalom feladatait és a proletariátus vezetőszerepét e forradalomban!

„A proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának” jelszava ellen többek közt azt szokták felhozni, hogy a diktatúra „egységes akaratot” tételez fel („Iszkra” 95. sz.), márpedig a proletariátusnak nem lehet egységes az akarata a kispolgársággal. Ez az ellenvetés nem helytálló, mert az „egységes akarat” fogalmának elvont, „metafizikus” értelmezésén alapul. Van akarat, mely egy bizonyos tekintetben egységes, más tekintetben azonban nem az. Az, hogy a szocializmus kérdésében és a szocializmusért folyó harcban nincs egység, nem zárja ki az akarategységet a demokrácia kérdéseiben és a köztársaságért folyó harcban. Aki erről megfeledkezik, az megfeledkezik a demokratikus és a szocialista forradalom közti logikai és történelmi különbségről. Aki erről megfeledkezik, az megfeledkezik a demokratikus forradalom össznépi jellegéről: ha pedig „össznépi”, akkor van „akarategység” — éppen annyiban van, amennyiben ez a forradalom az egész nép szükségleteit és követeléseit elégíti ki. A demokratizmus határain túl szó sem lehet akarategységről a proletariátus és a parasztburzsoázia között. Elkerülhetetlen köztük az osztályharc, de a demokratikus köztársaság talaján éppen ez a harc lesz a legmélyebbre ható és a legszélesebb méretű népi harc a szocializmusért. A proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának, mint mindennek a világon, van múltja és van jövője. Múltja: az önkényuralom, a jobbágyrendszer, a monarchia, a kiváltságok. E múlt elleni harcban, az ellenforradalom elleni harcban lehetséges a proletariátus és a parasztság „akarategysége”, mert megvan az érdekek egysége.

Jövője: a magántulajdon elleni harc, a bérmunkás harca a munkáltató ellen, harc a szocializmusért. Ezen a téren nem lehet meg az akarat egysége*. …

* A kapitalizmus fejlődése, amely, ha szabadság van, még szélesebbkörű és gyorsabb, elkerülhetetlenül hamar véget vet az akarategységnek, — annál hamarabb, minél hamarabb elnyomják az ellenforradalmat és a reakciót.*

… Itt nem az önkényuralomtól a köztársasághoz vezető útról van szó, hanem a kispolgári-demokratikus köztársaságtól a szocializmushoz vezető útról.

Konkrét történelmi helyzetben, természetesen, a jövő elemei összefonódnak a múlt elemeivel, összefut a két út. A bérmunka és a bérmunkának a magántulajdon elleni harca fennáll az önkényuralom idején is, sőt a jobbágyrendszerben is megvannak a csírái. Ez azonban a legkevésbé sem gátol bennünket abban, hogy logikailag és történelmileg elválasszuk egymástól a fejlődés nagyobb szakaszait. Hiszen valamennyien szembeállítjuk a polgári forradalmat a szocialista forradalommal, mindannyian feltétlenül ragaszkodunk a kettő szigorú megkülönböztetéséhez, de vajon tagadható-e, hogy a történelemben a két forradalom egyes részleges elemei összefonódnak? Vajon nem ismer-e az európai demokratikus forradalmak korszaka számos szocialista mozgalmat és szocialista kísérletet? És vajon a jövendő szocialista forradalomnak nem maradt még sok, igen sok pótolnivalója Európában a demokratizmus terén?

Egy szociáldemokrata soha, egy percre sem feledkezhet meg a proletariátusnak a szocializmusért vívott elkerülhetetlen osztályharcáról, még akkor sem, ha a legdemokratikusabb, a legköztársaságibb burzsoáziával és kispolgársággal áll szemben. Ez kétségtelen. Ebből az következik, hogy feltétlenül szükség van a szociáldemokrácia különálló és önálló, szigorúan osztálypártjára. Ebből az következik, hogy ez a jelszavunk: a burzsoáziával „együtt ütni”, ideiglenes jelszó, és kötelességünk szigorúan figyelni „a szövetségest mint ellenséget” stb. Mindehhez szintén nem férhet a legkisebb kétség sem. De nevetséges és reakciós dolog volna ebből arra következtetni, hogy a jelenleg életbevágó, jóllehet átmeneti és ideiglenes feladatokról megfeledkezhetünk, figyelmen kívül hagyhatjuk, elhanyagolhatjuk őket. Az önkényuralom elleni harc ideiglenes és átmeneti feladata a szocialistáknak, de e feladat legcsekélyebb mértékű semmibevevése vagy elhanyagolása a szocializmus elárulásával és a reakciónak tett szolgálattal egyenlő. A proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája feltétlenül csak átmeneti, ideiglenes feladata a szocialistáknak, de e feladat semmibevevése a demokratikus forradalom korszakában valósággal reakciós magatartást jelent.

Konkrét politikai feladatokat konkrét helyzetben kell kitűzni. Minden viszonylagos, minden folyik, minden változik. A német szociáldemokrácia nem iktatja be programjába a köztársaság követelését. Ott olyan a helyzet, hogy ez a kérdés aligha választható el a gyakorlatban a szocializmus kérdésétől (noha Engels az erfurti programtervezetről írt megjegyzéseiben 1891-ben Németországra vonatkozólag is óva intett a köztársaság és a köztársaságért folyó harc jelentőségének lebecsülésétől!). Az oroszországi szociáldemokrácia előtt egyáltalán fel sem merült az a kérdés, hogy töröljük-e a programból és az agitációból a köztársaság követelését, mert nálunk szó sem lehet arról, hogy a köztársaság kérdése elválaszthatatlan a szocializmus kérdésétől. Hogy egy német szociáldemokrata 1898-ban nem állítja külön a köztársaság kérdését az első helyre, az természetes, nem is csodálkozunk rajta és nem ítéljük el. Ha egy német szociáldemokrata 1848-ban figyelmen kívül hagyta volna a köztársaság kérdését, ezzel elárulta volna a forradalmat. Nincs elvont igazság. Az igazság mindig konkrét.

Eljön majd az idő, amikor véget ér az orosz önkényuralom elleni harc — elmúlik Oroszországban a demokratikus forradalom korszaka —, s akkor nevetséges lesz még csak beszélni is a proletariátus és a parasztság „akarategységéről”, a demokratikus diktatúráról stb. Akkor majd közvetlenül a proletariátus szocialista diktatúráján fogunk gondolkodni és részletesebben fogunk beszélni róla. Most azonban az élenjáró osztály pártjának a legerélyesebben kell törekednie arra, hogy a demokratikus forradalom döntő győzelmet arasson a cárizmus felett. A döntő győzelem pedig nem egyéb, mint a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája.

Jegyzet

1) Emlékeztetjük az olvasót arra, hogy az „Iszkra” és a „Vperjod” közti vitában az „Iszkra” többek között utalt Engelsnek Turatihoz írt levelére, amelyben Engels óva intette az olasz reformisták (későbbi) vezérét attól, hogy összekeverje a demokratikus forradalmat a szocialista forradalommal. Az eljövendő forradalom Olaszországban — írta Engels az 1894. évi olaszországi politikai helyzetről — kispolgári demokratikus forradalom lesz, nem pedig szocialista forradalom. Az „Iszkra” szemrehányást tett a „Vperjod”-nak, hogy eltér az Engels megállapította elvtől. Ez a szemrehányás alaptalan, mert a „Vperjod” (14. sz.) általában elismerte, hogy Marxnak a XIX. századbeli forradalmak három fő ereje közti különbségre vonatkozó elmélete teljes egészében helyes. E szerint az elmélet szerint a régi rend, az önkényuralom, a feudalizmus, a jobbágyrendszer ellen fellép: 1) a liberális nagyburzsoázia; 2) a radikális kispolgárság; 3) a proletariátus. Az első csupán az alkotmányos monarchiáért harcol; a második a demokratikus köztársaságért; a harmadik a szocialista forradalomért. Politikai csőd fenyegeti azt a szocialistát, aki összekeveri a kispolgárságnak a teljes demokratikus forradalomért vívott harcát a proletariátusnak a szocialista forradalomért vívott harcával. Marxnak ez a figyelmeztetése teljesen helytálló. De a „forradalmi kommünök” jelszava éppen azért hamis, mert a történelemből ismert kommünök igenis összekeverték a demokratikus és a szocialista forradalmat. Ezzel szemben a mi jelszavunk — a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája — teljes biztosítékot nyújt e tévedés ellen. A mi jelszavunk feltétlenül elismeri annak a forradalomnak polgári jellegét, amely nem tudja közvetlenül áthágni a csak demokratikus forradalom kereteit, előre löki ezt a forradalmat, és igyekszik ennek az átalakulásnak olyan formát adni, amely a legelőnyösebb a proletariátusra nézve, tehát arra törekszik, hogy a demokratikus forradalmat a lehető legnagyobb mértékben felhasználja a proletariátusnak a szocializmusért vívott, minél sikeresebb további harca érdekében.

A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban ‘ 621

11. Az OSzDMP III. kongresszusa és a „konferencia” néhány határozatának futólagos összehasonlítása

Az ideiglenes forradalmi kormány kérdése jelenleg a szociáldemokrácia központi taktikai kérdése. A konferencia többi határozatával nem áll módunkban ugyanilyen részletesen foglalkozni, de erre nincs is szükség. Csupán arra szorítkozunk, hogy röviden utalunk néhány olyan pontra, amelyek igazolják a fentebb elemzett elvi különbséget az OSzDMP III. kongresszusa határozatainak és a konferencia határozatainak taktikai irányzata közt.

Lássuk azt a kérdést, hogy milyen álláspontot kell elfoglalnunk a kormány taktikájával szemben a forradalom küszöbén. Az OSzDMP III. kongresszusának határozata erre a kérdésre is teljes egészében megfelel. Ez a határozat számol a sajátságos helyzet összes különféle körülményeivel és feladataival: a kormányengedmények képmutató mivoltának leleplezésével, a „népképviselet karikatúrának beillő formáinak” felhasználásával, a munkásosztály életbevágó követeléseinek (elsősorban a nyolcórás munkanapnak) forradalmi megvalósításával és végül a fekete századokkal szemben tanúsítandó ellenállással. A konferencia határozataiban a kérdés több szakaszban szétszórtan szerepel: „a reakció sötét erőivel szemben tanúsítandó ellenállásról” a határozat csak ott tesz említést, ahol a többi párthoz való viszonyát indokolja. A népképviseleti intézmények választásaiban való részvételünk kérdését a határozat a cárizmusnak a burzsoáziával kötött „kompromisszumai” kérdésétől különállóan tárgyalja. A konferencia — ahelyett, hogy a nyolcórás munkanap forradalmi úton való megvalósítására hívna fel — egy külön határozatban, amelynek ezt a nagyhangú elnevezést adta: „A gazdasági harcról” (miután hangzatosan és igen oktalanul beszélt „a munkáskérdésnek az orosz társadalmi életben elfoglalt központi helyéről”), csak megismétli „a nyolcórás munkanap törvénybeiktatásáért” folyó agitáció régi jelszavát. Ennek a jelszónak elégtelen volta és elavultsága jelenleg sokkal nyilvánvalóbb, semhogy bizonyítására ki kellene térnünk.

A nyílt politikai fellépés kérdése. A III. kongresszus figyelembe veszi, hogy a jövőben tevékenységünk gyökeresen meg fog változni. A konspiratív munkát és a konspiratív apparátus fejlesztését semmiképpen sem szabad elhanyagolnunk; ez a rendőrség malmára hajtaná a vizet, és igen nagy előnyhöz juttatná a kormányt. De már most okvetlenül gondolnunk kell a nyílt fellépésre is. Haladéktalanul elő kell készíteni a nyílt fellépés célszerű formáit, és ennélfogva az e cél eléréséhez szükséges — kevésbé konspiratív — külön apparátusokat. Fel kell használni a legális és féllegális egyesületeket, hogy a lehetőség szerint a majdani legális oroszországi szociáldemokrata munkáspárt támaszpontjaivá tegyük őket.

A konferencia ezt a kérdést is elaprózza és egyetlen átfogó jelszót sem ad. Különösen szembeötlik a Szervező Bizottságnak az a nevetséges megbízatása, hogy gondoskodjék a legális írók „elhelyezéséről”. Egészen képtelen az a határozat is, hogy „befolyásunknak kell alávetnünk azokat a demokratikus újságokat, amelyek feladatukul tűzik ki a munkásmozgalom támogatását”. Ezt a célt valamennyi, s úgyszólván egytől-egyig „oszvobozsgyenyista” irányzatú, legális liberális lapunk kitűzi maga elé. Miért nem jár elől jó példával az „Iszkra” szerkesztősége saját tanácsa megfogadásában, miért nem mutatja meg nekünk, hogyan kell az „Oszvobozsgyenyijé”-t a szociáldemokrata befolyásnak alávetni? Annak a jelszónak a kiadása helyett, hogy használjuk fel a legális szervezeteket arra, hogy támaszpontokat teremtsünk a pártnak, először is egy részleteket érintő tanácsot ad, amely csakis a „szakmai” szervezetekre vonatkozik (a párttagok kötelező szakszervezeti tagsága), másodszor, azt tanácsolja, hogy vezessük a „munkások forradalmi szervezeteit” = „a laza szervezeteket” = „a forradalmi munkásklubokat”. Hogy ezek a „klubok” hogyan kerültek a még laza szervezetek közé, hogy miféle „klubok” ezek, azt csak Allah tudja. A magasabb pártszerv pontos és világos irányelvei helyett irodalmárok holmi gondolatfoszlányai és vázlatai ezek. Semmilyen összefüggő képet nem kapunk arról, hogy a párt hogyan kezdi egész munkáját teljesen más alapra helyezni.

A „parasztkérdést” egészen másként vetette fel a pártkongresszus és egészen másként a konferencia. A kongresszus határozatot dolgozott ki „a parasztmozgalomhoz való viszonyunkról”. A konferencia pedig „a parasztok közötti munkáról”. A pártkongresszus határozata a cárizmus elleni harc általános nemzeti érdekei szempontjából az egész széleskörű forradalmi-demokratikus mozgalom vezetésének feladatait helyezi előtérbe. A konferencia határozatában az egész kérdés egy külön réteg közötti „munkára” zsugorodik össze. Az egyik esetben kiadják az agitáció központi gyakorlati jelszavát a forradalmi parasztbizottságok azonnali megszervezése, az összes demokratikus átalakítások megvalósítása céljából. A másik esetben „a bizottságok megalakításának követelése” az alkotmányozó gyűlés elé terjesztendő. Miért kell nekünk feltétlenül erre az alkotmányozó gyűlésre várnunk? valóban alkotmányozó gyűlés lesz-e ez? szilárd lesz-e, ha előzőleg és egyidejűleg nem alakítunk forradalmi parasztbizottságokat? — mindezeket a kérdéseket a konferencia figyelmen kívül hagyja. Összes határozatai azt az általunk végigkísért gondolatot tükrözik, hogy a polgári forradalomban nekünk csak saját külön munkánkat kell elvégeznünk, anélkül, hogy célul tűznénk ki az egész demokratikus mozgalom vezetését és önálló végigvitelét. Ahogy az ökonomisták minduntalan abba a tévedésbe estek, hogy a szociáldemokraták dolga a gazdasági harc, a politikai harc pedig a liberálisok dolga, ugyanúgy az újiszkrások is beleesnek elmélkedéseik során abba a tévedésbe, hogy mi elégedjünk meg egy egészen szerény zuggal, kívül a polgári forradalom körén, a forradalom aktív megvalósítása pedig jusson a burzsoáziának.

Végül nem lehet említés nélkül hagyni a más pártokhoz való viszonyról hozott határozatokat. Az OSzDMP III. kongresszusának határozata azt mondja, hogy a burzsoázia felszabadító mozgalmának minden korlátozottságát és elégtelenségét le kell leplezni, és nem foglalkozik azzal az együgyű gondolattal, hogy kongresszusról kongresszusra felsorolja ennek a korlátozottságnak minden lehetséges esetét és határvonalat húzzon a rossz és a jó burzsoá között. A konferencia — ugyanabba a hibába esve, mint Sztarover — makacsul keresi ezt a határvonalat és kifejti a „lakmuszpapír” nevezetes elméletét. Sztarover igen helyes gondolatból indult ki: a burzsoáziának minél szigorúbb feltételeket kell szabnunk. Csak arról feledkezett meg, hogy minden olyan kísérlet, hogy eleve elválasszák azokat a burzsoá demokratákat, akik megérdemlik helyeslésünket és hozzájárulásunkat stb. azoktól, akik nem érdemlik meg, olyan „formulához” vezet, amelyet azonnal sutba dob az események menete, s amely csak megzavarja a proletárok osztálytudatát. A súlypont a reális harci egységről nyilatkozatokra, ígéretekre, jelszavakra tevődik át. Sztarover ilyen alapvető jelszónak az „általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog” jelszavát tekintette. Két esztendő sem telt el — és a „lakmuszpapír” bebizonyította hasznavehetetlenségét, az általános választójog jelszavát átvették az oszvobozsgyenyisták, s ezzel nemcsak nem jutottak közelebb a szociáldemokráciához, hanem ellenkezőleg — éppen ezzel a jelszóval igyekeztek megtéveszteni a munkásokat és elvonni őket a szocializmustól.

Az újiszkrások most még „szigorúbb feltételeket” szabnak, azt „követelik” a cárizmus ellenségeitől, hogy „erélyesen és minden kétértelműség nélkül (!?) támogassák a szervezett proletariátus minden határozott akcióját” stb., sőt, hogy „aktívan vegyenek részt a nép önfelfegyverzésében”. A határvonalat jóval távolabb húzták meg — és mégis megint nyomban elavult, azonnal alkalmatlannak bizonyult. Miért hiányzik például a köztársaság jelszava? Hogyan lehetséges, hogy a szociáldemokraták „a rendi és monarchista rendszer alapjai elleni kíméletlen forradalmi háború” érdekében a polgári demokratáktól minden elképzelhetőt „megkövetelnek”, csak épp a köztársaságért való harcot nem?

Hogy ez a kérdés nem szőrszálhasogatás, és hogy az újiszkrások hibájának életbevágó politikai jelentősége van, azt bizonyítja az „Oroszországi Felszabadító Szövetség” (lásd „Proletarij” 4. sz.)*. …

* A „Proletarij” 1905 június 4-én megjelent 4. számában nagyterjedelmű cikket közöl „Egy új forradalmi munkásszövetség” címen (lásd Lenin Művei. 8. köt. 506-518. old. – Szerk.). A cikk közli e szövetség kiáltványainak tartalmát. A szövetség az „Oroszországi Felszabadító Szövetség” nevet vette fel, és azt tűzte ki céljául, hogy fegyveres felkelés útján érje el az össznépi alkotmányozó gyűlés összehívását. A cikk továbbá leszögezi a szociáldemokrácia viszonyát az ilyen pártonkívüli szövetségekhez. Hogy ez a szövetség mennyire volt reális, és mi lett a sorsa a forradalomban, arról nincsen tudomásunk. (A szerző jegyzete az 1907. évi kiadáshoz. — Szerk.)*

… A cárizmusnak ezek az „ellenségei” teljesen megfelelnek az újiszkrások minden „követelményének”. Márpedig mi kimutattuk, hogy ennek az „Oroszországi Felszabadító Szövetségnek” programja (vagy programtalansága) felett az „Oszvobozsgyenyije” szelleme lebeg, és hogy az oszvobozsgyenyisták könnyen uszályukba vonhatják ezt a Szövetséget. A konferencia viszont kijelenti a határozat végén, hogy „a szociáldemokrácia, mint a képmutató népbarátok ellen, ezentúl is fel fog lépni mindazon politikai pártok ellen, amelyek liberális és demokratikus zászlót tűztek ki, de a proletariátus forradalmi harcát nem hajlandók valóban támogatni”. Az „Oroszországi Felszabadító Szövetség” nemcsak nem tagadja meg ezt a támogatást, hanem buzgón fel is ajánlja. Kezesség-e ez arra nézve, hogy vezérei nem „képmutató népbarátok”, még ha oszvobozsgyenyisták is?

Látjuk: az újiszkrások azzal, hogy eleve „feltételeket” fabrikálnak és zordon erőtlenségükben komikusan ható „követeléseket” támasztanak, nyomban nevetséges helyzetbe juttatják magukat. Feltételeik és követeléseik legott elégtelennek bizonyulnak, mihelyt az eleven valósággal kell számolni. A formulákra való hajtóvadászatuk is reménytelen, mert a polgári demokrácia képmutatásának, következetlenségének és korlátoltságának valamennyi megnyilvánulása semmiféle formulával sem meríthető ki. Nem a „lakmuszpapírról” van szó, nem a formákról, nem leírt és nyomtatásban megjelent követelésekről, nem arról, hogy eleve különválasszuk a képmutató és nem képmutató „népbarátokat”, hanem a harc reális egységéről, arról, hogy a szociáldemokraták lankadatlanul bírálják a burzsoá demokrácia minden „nem szilárd” lépését. „A demokratikus átalakításban érdekelt összes társadalmi erők tényleges tömörítéséhez” nem „pontokra” van szükség, amelyek kidolgozásán oly nagy buzgalommal és oly hiábavalóan fáradozott a konferencia, hanem arra, hogy tényleg forradalmi jelszavakat tudjunk kitűzni. Ehhez olyan jelszavakra van szükség, amelyek a forradalmi és köztársasági burzsoáziát is a proletariátus színvonalára emelik, nem pedig olyanokra, amelyek a proletariátus feladatait is a monarchista burzsoázia színvonalára süllyesztik. Ehhez a felkelésben való legerélyesebb részvételre van szükség, nem pedig okvetetlenkedő kibúvókra a fegyveres felkelés halaszthatatlan feladata alól.

12. Gyengül-e a demokratikus forradalom lendülete, ha a burzsoázia eltántorodik a forradalomtól?

A fenti sorok már le voltak írva, amikor megkaptuk az újiszkrások kaukázusi konferenciájának az „Iszkra” kiadásában megjelent határozatait. Pour la bonne bouche (jó befejezésnek) magunk sem találhattunk volna ki jobb anyagot.

Helyesen jegyzi meg az „Iszkra” szerkesztősége: „a taktika fő kérdésében a kaukázusi konferencia is olyan elhatározásra jutott, amely hasonlít” (tény és való!) „ahhoz, amelyet az országos” (azaz újiszkrás) „konferencián fogadtak el. A szociáldemokráciának az ideiglenes forradalmi kormányhoz való viszonya kérdésében a kaukázusi elvtársak úgy döntöttek, hogy a legteljesebb mértékben elvetik azt az új módszert, amelyet a «Vperjod» csoport és az úgynevezett kongresszusnak e csoporthoz csatlakozott küldöttei propagálnak. „ „El kell ismerni, hogy a konferencia igen szerencsésen fogalmazza meg a proletár pártnak a burzsoá forradalomban követendő taktikáját.”

Ami igaz, az igaz. Ennél „szerencsésebben” senki sem tudta volna megfogalmazni az újiszkrások alapvető hibáját. Teljes egészében idézzük ezt a megfogalmazást, úgy hogy előbb zárójelben a virágokat mutatjuk meg, a végén pedig az elibénk tálalt gyümölcsöket.

Az újiszkrások kaukázusi konferenciájának határozata az ideiglenes kormány kérdésében:

„Minthogy a konferencia feladatának tekinti a forradalmi helyzet kihasználását a proletariátus szociáldemokrata tudatának elmélyítése érdekében” (no persze! Még azt kellene hozzátenni, hogy Martinov-féle elmélyítése érdekében! Továbbá: csupán az öntudat elmélyítése és nem a köztársaság kivívása érdekében? Minő „mély” megértése ez a forradalomnak!), „abból a célból, hogy biztosítsa a párt számára a születőben levő burzsoá-állami rend bírálatának legteljesebb szabadságát” (a köztársaság biztosítása nem a mi dolgunk! A mi dolgunk csupán a bírálat szabadságának biztosítása. Anarchista eszmék anarchista nyelvet szülnek: „burzsoá-állami rend”!), „szociáldemokrata ideiglenes kormány alakítása és az abban való részvétel ellen foglal állást” (gondoljanak a bakunistáknak tíz hónappal a spanyol forradalom előtt hozott határozatára, amelyet Engels idézett; lásd „Proletarij” 3. sz.), „és azt tartja a legcélszerűbbnek, ha kívülről” (alulról, nem pedig felülről) „gyakorolunk nyomást a burzsoá ideiglenes kormányra az államrendnek erőinkhez mért (?!) demokratizálása végett. A konferencia úgy véli, hogy ha a szociáldemokraták ideiglenes kormányt alakítanának, vagy belépnének egy ilyen kormányba, ez egyrészt arra vezetne, hogy a proletariátus nagy tömegei elfordulnának a szociáldemokrata párttól, mivel csalódnának benne, mert a szociáldemokrácia — jóllehet megragadta a hatalmat — nem tudja kielégíteni a munkásosztály égető szükségleteit, beleértve a szocializmus megvalósítását” (a köztársaság nem égető szükséglet! A határozat szerzői ártatlanságukban észre sem veszik, hogy merőben anarchista nyelven beszélnek, mintha tagadnák a burzsoá forradalmakban való részvételt!), „másrészt arra késztetné a burzsoá osztályokat, hogy eltántorodjanak a forradalom ügyétől, és ezzel gyengítené a forradalom lendületét.”

Itt van a kutya elásva. Itt fonódnak össze az anarchista eszmék (amint ezt lépten-nyomon tapasztaljuk a nyugateurópai bernsteinisták között is) a legtisztább opportunizmussal. Gondolják csak el: nem kell belépni az ideiglenes kormányba, mert ez arra késztetné a burzsoáziát, hogy eltántorodjék a forradalom ügyétől és ezzel gyengítené a forradalom lendületét! Hiszen itt már teljesen, tiszta és következetes formájában előttünk van az az újiszkrás filozófia, hogy mivel a forradalom polgári forradalom, meg kell hajolnunk a burzsoá banalitás előtt és át kell engednünk neki a teret. Ha csak részben is, ha csak egy pillanatra is az a gondolat vezérel bennünket, hogy részvételünk arra késztetheti a burzsoáziát, hogy eltántorodjék, ezzel bizony teljesen a burzsoá osztályoknak engedjük át a vezetést a forradalomban. Ezzel teljesen a burzsoázia gyámkodása alá helyezzük a proletariátust (bár megmaradunk a „kritika teljes szabadsága” mellett!!), mert arra kényszerítjük, hogy mérsékelt és jámbor legyen, nehogy a burzsoázia eltántorodjék. Kiheréljük a proletariátus legégetőbb szükségleteit, tudniillik politikai szükségleteit, amelyeket igazában sohasem értettek meg az ökonomisták és epigonjaik, — kiheréljük, azért, hogy a burzsoázia el ne tántorodjék. A demokrácia megvalósításáért a proletariátus részére szükséges határokon belül folyó forradalmi harc talajáról teljesen áttérünk a burzsoáziával való alkudozás talajára, amikor saját elveink elárulásával, a forradalom elárulásával vásároljuk meg a burzsoázia önkéntes beleegyezését („hogy el ne tántorodjék”).

A kaukázusi újiszkrások két rövid sorban ki tudták fejezni a forradalom elárulása taktikájának, a proletariátust a burzsoá osztályok szánalmas uszályhordozójává tevő taktikának a lényegét. Amit fentebb az újiszkrás irányzat hibái alapján mint tendenciát megállapítottunk, az most világos és határozott elv rangjára emelt formában áll előttünk: maradjunk a monarchista burzsoázia uszályában. Minthogy a köztársaság megvalósítása a burzsoáziát eltántorodásra késztetné (és máris erre készteti, példa rá Sztruve úr), ezért le a köztársaságért való harccal. Minthogy a burzsoáziát mindig és az egész világon mindenütt arra készteti a proletariátus minden erélyes és következetes demokratikus követelése, hogy eltántorodjék, ezért bújjatok az odúitokba, munkás elvtársak, csak kívülről cselekedjetek, eszetekbe ne jusson, hogy felhasználjátok a forradalom érdekében a „burzsoá-állami” rend fegyvereit és eszközeit, és tartsátok fenn magatoknak „a kritika szabadságát”.

Itt felszínre került az alapvető hiba magának a „polgári forradalom” kifejezésnek felfogásában. Ennek a kifejezésnek Martinov-féle vagy újiszkrás „felfogása” nyílegyenesen odavezet, hogy a proletariátus ügyét elárulják a burzsoáziának.

Aki elfelejtette a régi ökonomizmust, aki nem tanulmányozza, s nem emlékszik rá, az nehezen érti meg a mostani felmelegített ökonomizmust. Emlékezzenek a bernsteinista „Credó”-ra. A „tisztán proletár” nézetekből és programokból ezt következtették: a mi dolgunk, a szociáldemokraták dolga, hogy a gazdasági kérdésekkel, a munkások igazi ügyével, minden politikai szélhámosság szabad bírálatával, a szociáldemokrata munka valódi elmélyítésével foglalkozzunk. A politika a liberálisok dolga. Isten ments, hogy „a forradalmiság” hibájába essünk; ez a burzsoáziát arra késztetné, hogy eltántorodjék. Aki elolvassa a „Credo” teljes szövegét vagy a „Rabocsaja Miszl” 9. számának (1899 szeptember) külön „Mellékletét”, megtalálja ezt az egész gondolatmenetet.

Most ugyanazt látjuk, csak nagy méretekben, az egész „nagy” orosz forradalom értékelésére alkalmazva, amelyet sajnos már eleve elposványosítottak és karikatúrává alacsonyítottak az ortodox nyárspolgáriasság teoretikusai! A mi dolgunk, a szociáldemokraták dolga a bírálat szabadsága, az öntudat elmélyítése, a kívülről való cselekvés. Nekik, a burzsoá osztályoknak adjunk cselekvési szabadságot, szabad teret a forradalmi (értsd: liberális) vezetés számára, a „reformok” felülről való végrehajtására.

A marxizmusnak ezek a vulgarizálói sohasem gondolkodtak Marxnak azokon a szavain, hogy a kritika fegyverét fel kell váltani a fegyverek kritikájával. Ajkukon Marx nevével, taktikai határozataikat valójában a frankfurti burzsoá fecsegők szellemében állítják össze, akik szabadon bírálták az abszolutizmust, elmélyítették a demokratikus tudatot, és nem értették meg, hogy a forradalom ideje a cselekvés, a felülről és alulról való cselekvés ideje. A marxizmust üres okoskodássá, az élenjáró, legeltökéltebb és legerélyesebb forradalmi osztály ideológiáját ez osztály legfejletlenebb rétegeinek ideológiájává változtatták, azoknak a rétegeknek ideológiájává, amelyek elrejtőznek a nehéz forradalmi-demokratikus feladatok elől és Sztruve úréknak engedik át ezeket a demokratikus feladatokat.

Ha a polgári osztályok, annak következtében, hogy a szociáldemokrácia belép a forradalmi kormányba, eltántorodnak a forradalom ügyétől, ezzel „gyengítik a forradalom lendületét”.

Halljátok, orosz munkások: a forradalom lendülete erősebb lesz, ha a forradalmat a szociáldemokraták által el nem riasztott Sztruve úrék fogják véghezvinni, akik nem legyőzni akarják a cárizmust, hanem alkut akarnak kötni vele. A forradalom lendülete erősebb lesz, ha a forradalom fentebb vázolt két lehetséges kimenetele közül az első valósul meg, vagyis ha a monarchista burzsoázia afféle Sipov-féle „alkotmányban” egyezik majd ki az önkényuralommal!

Azokat a szociáldemokratákat, akik az egész párt vezetésére szolgáló határozatokban ilyen gyalázatos dolgokat írnak, vagy akik helyeslik ezeket a „sikerült” határozatokat, annyira elvakította az a szőrszálhasogató okoskodás, amely a marxizmusból teljesen kiölte az eleven szellemet, hogy nem veszik észre, hogy ezek a határozatok frázissá változtatják többi szép szavukat is. Vegyék elő bármelyik cikküket az „Iszkrá”-ból, sőt akár a mi híres Martinovunk hírhedt brosúráját — fognak ott hallani népi felkelésről, arról, hogy a forradalmat végig kell harcolni, arról, hogy a következetlen burzsoázia elleni harcban igyekezni kell a nép alsó rétegeire támaszkodni. Mindez szép és jó, de szánalmas frázissá változik attól a pillanattól fogva, mihelyt elfogadják vagy helyeslik azt a gondolatot, hogy „a forradalom lendülete” a burzsoázia elidegenülése folytán majd „meggyengül”. Vagy — vagy, uraim: vagy a néppel együtt arra kell törekednünk, hogy véghezvigyük a forradalmat, a következetlen, önző és gyáva burzsoázia ellenére is teljes győzelmet aratva a cárizmuson, — vagy pedig nem tartjuk lehetségesnek ezt az „ellenéré”-t, félünk, mi lesz, ha a burzsoázia „eltántorodik”, — és akkor kiszolgáltatjuk a proletariátust és a népet a burzsoáziának, a következetlen, önző és gyáva burzsoáziának.

Eszükbe ne jusson félremagyarázni szavaimat. Ne kiabáljanak, hogy tudatos árulással vádolom önöket. Nem, önök éppen olyan öntudatlanul másztak mindig és másztak be most is a mocsárba, mint a régi ökonomisták, akiket a marxizmus „elmélyítése” visszatarthatatlanul és visszavonhatatlanul sodort lefelé a lejtőn a forradalomellenes, lélektelen és élettelen „okoskodásig”.

Milyen reális társadalmi erőktől függ a „forradalom lendülete” —, gondolkoztak-e ezen, uraim? Mellőzzük a külpolitikai erőket, a nemzetközi kombinációk erőit, amelyek most ránk nézve nagyon előnyösen alakultak, de amelyeket most kikapcsolunk vizsgálatunkból és méltán kapcsolunk ki, mert Oroszország belső erőiről van szó. Nézzék meg ezeket a belső társadalmi erőket. A forradalom ellen van az önkényuralom, az udvar, a rendőrség, a hivatalnoki kar, a hadsereg, az arisztokrácia maroknyi csoportja. Minél nagyobb a nép felháborodása, annál megbízhatatlanabbá válik a hadsereg, annál inkább ingadozik a hivatalnoki kar. Továbbá, a burzsoázia most nagyjában és egészében a forradalom híve, buzgón prédikálja a szabadságot, mind gyakrabban beszél a nép nevében, sőt a forradalom nevében is*. …

* Érdekes ebből a szempontból Sztruve úr Jauréshez intézett levele, amelyet az utóbbi nemrég az „Humanité”-ben, Sztruve úr pedig az „Oszvobozsgyenyije” 72. számában tett közzé.*

… De mi, marxisták, valamennyien tudjuk az elméletből és minden nap és minden órában megfigyeljük liberálisaink, zemsztvo-képviselőink és oszvobozsgyenyistáink példáján, hogy a burzsoázia következetlen, önző és gyáva híve a forradalomnak. A burzsoázia tömegében múlhatatlanul az ellenforradalom, az önkényuralom felé, a forradalom ellen, a nép ellen fog fordulni, mihelyt szűkkeblű, önző érdekei kielégítést nyernek, mihelyt „eltántorodik” a következetes demokráciától (már most is eltántorodik tőle!). Marad a „nép”, vagyis a proletariátus és a parasztság, s csak a proletariátus képes arra, hogy mindvégig következetes maradjon, mert a proletariátus sokkal messzebb megy a demokratikus forradalomnál. Éppen ezért harcol a proletariátus a köztársaságért az első sorokban és utasítja el megvetéssel az olyan ostoba és hozzá nem méltó tanácsokat, hogy számoljon azzal, nem fog-e eltántorodni a burzsoázia. A parasztság félproletár elemek tömegeiből és emellett kispolgári elemekből áll. Ez a parasztságot is ingataggá teszi, a proletariátust pedig arra kényszeríti, hogy szigorúan vett osztálypártba tömörüljön. A parasztság ingatagsága azonban gyökeresen különbözik a burzsoázia ingatagságától, mert a parasztság jelenleg nem annyira a magántulajdon feltétlen megőrzésében van érdekelve, mint inkább abban, hogy elvegyék a földesúri birtokot, a magántulajdon egyik legfőbb formáját. A parasztság ettől nem válik szocialistává, továbbra is kispolgár marad, de a demokratikus forradalom feltétlen és legradikálisabb hívévé válhat. A parasztság elkerülhetetlenül ilyenné válik, hacsak a forradalmi eseményeknek a parasztságot felvilágosító menete nem szakad meg túlságosan korán a burzsoázia árulása és a proletariátus veresége következtében. A parasztság az említett feltéttel mellett múlhatatlanul a forradalom és a köztársaság támaszává válik, mert csakis a teljes győzelmet arató forradalom adhat meg mindent a parasztságnak a földreform terén, csakis ez adhatja meg mindazt, amit a parasztság akar, amiről álmodozik, amire valóban szüksége van (nem a kapitalizmus megsemmisítése céljából, ahogyan a „szociálforradalmárok” képzelik, hanem) abból a célból, hogy kijusson a féljobbágyság hínárjából, az elnyomottság és szolgaság sötétségéből, hogy legalább annyira megjavítsa életkörülményeit, amennyire ez az árugazdaság keretei között lehetséges.

Sőt mi több, nemcsak a radikális agrárátalakulás köti a parasztságot a forradalomhoz, hozzákötik a parasztság összes általános és állandó érdekei is. Még a proletariátus elleni küzdelemben is szüksége van a parasztságnak a demokráciára, mert csak a demokratikus rendszer tudja pontosan kifejezni a parasztság érdekeit, és csak a demokratikus rendszer tudja túlsúlyra juttatni a parasztságot mint tömeget, mint többséget. Minél felvilágosodottabb lesz a parasztság (s a Japán elleni háború óta olyan gyors iramban folyik felvilágosodása, amilyet el sem tudnak képzelni azok, akik megszokták, hogy csak iskolai mértékkel mérjék a felvilágosodást), annál következetesebb és határozottabb híve lesz a teljes demokratikus forradalomnak, mert a parasztság számára nem félelmetes a nép hatalma, mint a burzsoázia számára, hanem előnyös. A parasztságnak a demokratikus köztársaság válik eszményképévé, mihelyt kezd megszabadulni a naiv monarchizmustól, mert a (felsőházzal stb.) üzérkedő burzsoázia tudatos monarchizmusa a parasztság számára ugyanolyan jogtalanságot, ugyanolyan elnyomott helyzetet és sötétséget jelent, csak éppen egy kis európai alkotmányos mázzal átfestve.

Ez az oka annak, hogy a burzsoázia mint osztály természetszerűen és szükségképpen a liberális monarchista párt szárnyai alá törekszik, a parasztság pedig — mint tömeg — a forradalmi és köztársasági párt vezetése alá. Ez az oka annak, hogy a burzsoázia nem tudja végigvinni a demokratikus forradalmat, a parasztság pedig végig tudja vinni a forradalmat, és nekünk teljes erőnkkel segítenünk kell ebben.

Azt válaszolhatják nekem, hogy ezt nem kell bizonyítani, ez olyan, mint az egyszeregy, ezt az összes szociáldemokraták nagyszerűen értik. Nem, nem értik ezt azok, akik képesek azt mondani, hogy a forradalom „lendülete gyengül”, ha a burzsoázia elpártol tőle. Az ilyen emberek agrárprogramunk betanult szavait ismételgetik, de nem értik e szavak jelentését, mert különben nem félnének a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának fogalmától, amely szükségszerűen következik az egész marxista világnézetből és programunkból, különben nem szorítanák a nagy orosz forradalom lendületét a burzsoázia lendületének keretei közé. Az ilyen emberek elvont marxista forradalmi frázisaikat agyonütik konkrét antimarxista és forradalomellenes határozataikkal.

Aki valóban megérti a parasztság szerepét a győzedelmes orosz forradalomban, az képtelen volna azt mondani, hogy a forradalom lendülete gyengülni fog, ha a burzsoázia eltántorodik. Mert valójában csak akkor kezd majd igazán nekilendülni az orosz forradalom, csak akkor éri el valóban a legnagyobb forradalmi lendületet, amely a polgári-demokratikus forradalom korszakában egyáltalán elérhető, amikor a burzsoázia el fog tántorodni tőle és a parasztság tömege aktív forradalmárként síkraszáll a proletariátus oldalán. Demokratikus forradalmunknak ahhoz, hogy következetesen végigharcolják, olyan erőkre kell támaszkodnia, amelyek ellensúlyozni tudják a burzsoázia elkerülhetetlen következetlenségét (vagyis képesek lesznek arra, hogy „eltántorodni késztessék” a burzsoáziát, amitől az „Iszkra” kaukázusi hívei olyannyira félnek ostobaságukban).

A proletariátusnak végig kell harcolnia a demokratikus forradalmat, maga mellé állítva a parasztság tömegét, hogy az önkényuralom ellenállását erőszakkal letiporja és a burzsoázia ingadozását ellensúlyozza. A proletariátusnak meg kell valósítania a szocialista forradalmat, maga mellé állítva a lakosság félproletár elemeinek tömegét, hogy erőszakkal megtörje a burzsoázia ellenállását és ellensúlyozza a parasztság és a kispolgárság ingadozását. Ezek a proletariátus feladatai, amelyeket olyan szűklátókörűen fognak fel az újiszkrások a forradalom lendületére vonatkozó fejtegetéseikben és határozataikban.

Csak egy körülményről nem szabad megfeledkezni, amelyet gyakran figyelmen kívül hagynak, amikor e „lendület” kérdéséről elmélkednek. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy nem a feladat nehézségeiről van szó, hanem arról, hogy milyen úton keressük és érjük el a feladat megoldását. Nem arról van szó, hogy könnyű vagy nehéz feladat hatalmassá és legyőzhetetlenné tenni a forradalom lendületét, hanem arról, hogy mit kell cselekedni e lendület fokozására. A nézeteltérés éppen a munka alapvető jellegét, magát a munka irányát érinti. Hangsúlyozzuk ezt, mert figyelmetlen és lelkiismeretlen emberek túlságosan gyakran összetévesztik ezt a két különböző kérdést — az útirány kérdését, vagyis, hogy két különböző út közül melyiket kell választani, és azt a kérdést, hogy könnyű-e a cél megvalósítása, illetve közel van-e megvalósítása a választott úton.

Ezt az utóbbi kérdést egyáltalán nem érintettük előző fejtegetésünk során, mert ez a kérdés nem okozott nézeteltéréseket és véleménykülönbségeket a pártban. De ez a kérdés persze magában véve rendkívül fontos, és komoly figyelmet érdemel minden szociáldemokrata részéről. Megengedhetetlen optimizmus volna megfeledkezni azokról a nehézségekről, amelyek akkor merülnek fel, amikor nemcsak a munkásosztályt, hanem a parasztság tömegeit is bevonjuk a mozgalomba. Éppen ezeken a nehézségeken törtek meg nem egyszer a demokratikus forradalom végigharcolására irányuló erőfeszítések, és így legtöbbször a következetlen és önző burzsoázia diadalmaskodott, amely „tőkét kovácsolt” abból, hogy a monarchiát megvédte a néppel szemben, és a liberalizmus — illetve az „oszvobozsgyenyizmus” — „ártatlanságát” is „megóvta”. De ami nehéz, az még nem megoldhatatlan. Fontos, hogy meg legyünk győződve róla, hogy helyesen választottuk meg az utat, és ez a meggyőződés százszorosára fokozza a forradalmi energiát és a forradalmi lelkesedést, amelyek csodákat tudnak művelni.

Hogy milyen mély gyökerei vannak a mai szociáldemokraták között az út megválasztásának kérdésében felmerült nézeteltéréseknek, nyomban látható, ha összevetjük az újiszkrások kaukázusi határozatát az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusának határozatával. A kongresszus határozata ezt mondja: a burzsoázia következetlen, feltétlenül arra fog törekedni, hogy megfosszon bennünket a forradalom vívmányaitól. Ezért erélyesebben készüljetek a harcra, munkás elvtársak, fegyverkezzetek, nyerjétek meg a parasztságot. Nem fogjuk forradalmi vívmányainkat harc nélkül átengedni a haszonleső burzsoáziának. A kaukázusi újiszkrások határozata ezt mondja: a burzsoázia következetlen, eltántorodhat a forradalomtól. Ezért tehát, munkás elvtársak, szíveskedjetek letenni az ideiglenes kormányban való részvétel gondolatáról, mert akkor a burzsoázia minden bizonnyal el fog tántorodni, és ettől gyengébb lesz a forradalom lendülete.

Egyesek azt mondják: hajtsátok előbbre a forradalmat, következetesen harcoljátok végig a következetlen burzsoázia ellenállása vágy passzivitása ellenére is.

Mások azt mondják: ne is gondoljatok a forradalom önálló végigharcolására, mert akkor eltántorodik tőle a következetlen burzsoázia.

Hát nem két homlokegyenest ellentétes úttal van dolgunk? Hát nem nyilvánvaló, hogy az egyik taktika feltétlenül kizárja a másikat? S hogy az első taktika a forradalmi szociáldemokrácia egyetlen helyes taktikája, a másik pedig lényegében merőben oszvobozsgyenyista taktika?

13. Befejezés. Merjünk-e győzni?

Akik felületesen ismerik az oroszországi szociáldemokráciában uralkodó helyzetet, vagy kívülállókként alkotnak véleményt, anélkül, hogy ismernék egész pártonbelüli harcunk történetét az ökonomizmus ideje óta, igen gyakran a jelenleg, különösen a III. kongresszust követőleg kialakult taktikai nézeteltéréseken is túlteszik magukat, egyszerűen arra hivatkozva, hogy minden szociáldemokrata mozgalomban két természetes, elkerülhetetlen, egymással teljesen megférő irányzat van. Az egyik, mondják, fokozottan hangsúlyozza a szokott mindennapi, folyó munkát, a propaganda és az agitáció fejlesztésének, az erők előkészítésének, a mozgalom elmélyítésének stb. szükségességét. A másik a mozgalom harcos, általános politikai, forradalmi feladatait hangsúlyozza, rámutat a fegyveres felkelés szükségességére, ilyen jelszavakat ad ki: forradalmi-demokratikus diktatúra, ideiglenes forradalmi kormány. Sem az egyiket, sem a másikat nem kell túlozni, sem ott, sem itt (amint általában sehol a világon) nem jók a szélsőségek stb. stb.

A mindennapi (és idézőjelben: „politikai”) életbölcsesség olcsó igazságai, amelyek kétségkívül fellelhetők az ilyen elmélkedésekben, igen gyakran a párt égető, életbevágó szükségleteinek megnemértését leplezik. Nézzük az orosz szociáldemokraták közt jelenleg felmerülő taktikai nézeteltéréseket. Magától értetődik, hogy a mindennapi, hétköznapi munkának az a fokozott hangsúlyozása, amelyet az új iszkrásoknak a taktikára vonatkozó elmélkedéseiben látunk, önmagában még nem volna veszedelmes, és nem okozhatna semmi véleménykülönbséget a taktikai jelszavak kérdésében. De elég, ha összehasonlítjuk az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III, kongresszusának határozatait a konferencia határozataival, s nyomban szembeötlik a véleménykülönbség.

Miről van szó? Először is arról, hogy nem elég, ha csupán általános vonásokban, elvontan utalunk a mozgalom két áramlatára, a szélsőségek káros voltára. Konkrétan kell tudnunk, hogy a szóbanforgó mozgalomnak az adott pillanatban milyen fogyatékosságai vannak, mi jelent most reális politikai veszélyt a pártra nézve. Másodszor, tudni kell, hogy ez vagy az a taktikai jelszó — esetleg ennek vagy annak a jelszónak hiánya — milyen reális politikai erők malmára hajtja a vizet. Hallgassák meg az újiszkrásokat — s arra a következtetésre fognak jutni, hogy a szociáldemokrácia pártját az a veszély fenyegeti, hogy sutba veti a propagandát és az agitációt, a gazdasági harcot és a burzsoá demokrácia bírálatát, és túlságosan sokat foglalkozik katonai kiképzéssel, fegyveres támadásokkal, a hatalom megragadásával stb. Valójában pedig a pártot egészen más oldalról fenyegeti reális veszély. Aki csak valamelyest is közelebbről ismeri a mozgalom állapotát, aki éberen és elmélyülten figyeli, annak feltétlenül látnia kell az újiszkrások rettegésének nevetséges voltát. Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt munkája már teljesen állandó, változatlan keretek között folyik, amelyek feltétlenül biztosítják azt, hogy a hangsúly a propagandán és az agitáción, röpgyűléseken és tömeggyűléseken, röplapok és brosúrák terjesztésén, a gazdasági harc támogatásán és e harc jelszavainak gyors felhasználásán legyen. Egyetlen pártbizottság, egyetlen kerületi bizottság, egyetlen központi összejövetel, egyetlen gyári csoport sincs, amely figyelme, ereje és ideje kilencvenkilenc százalékát ne mindig és állandóan ezeknek a 90-es évek második fele óta meggyökeresedett funkcióknak szentelné. Ezt csak azok nem tudják, akik egyáltalán nem ismerik a mozgalmat. Túlhaladott dolgok roppant nagyképű újiszkrás ismételgetését csak igen együgyű vagy tájékozatlan emberek vehetik készpénznek.

Tény, hogy nemcsak nem foglalkozunk túlontúl sokat a felkelés feladataival, az általános politikai jelszavakkal, az egész népi forradalom vezetésének ügyével, hanem ellenkezőleg, éppen ezen a téren szembeötlő a lemaradásunk, ez a legfájdalmasabb pont, ez jelent reális veszélyt a mozgalomra nézve, amely könnyen elfajulhat, és itt-ott kezd is már valóságos forradalmi mozgalomból csak szavakban forradalmi mozgalommá fajulni. A száz meg száz pártmunkát végző szervezet, csoport és kör között egyet sem találunk, amelyben ne folyna keletkezése óta az a mindennapi munka, amelyről az új „Iszkra” bölcsei úgy beszélnek, mintha új igazságokat fedeztek volna fel. És ellenkezőleg, egészen elenyésző az olyan csoportok és körök százaléka, amelyek tudatában vannak a fegyveres felkelés feladatainak, hozzáfogtak végrehajtásukhoz, számot vetettek a cárizmus elleni népi forradalom vezetésének szükségességével és azzal, hogy ehhez éppen ilyen, nem pedig más haladó jelszavakat kell kitűzni.

Mi hihetetlenül elmaradtunk a haladó és valóban forradalmi feladatoktól, számos esetben még nem ismertük fel őket, hol itt, hol ott nem vettük észre, hogyan erősödik a forradalmi burzsoá demokrácia a mi ezen a téren mutatkozó elmaradottságunk következtében. Az új „Iszkra” írói pedig, miután hátat fordítottak az események menetének és az idők követelményeinek, makacsul hajtogatják: ne feledjétek a régit! ne lelkesedjetek túlságosan az újért! Ez a konferencia valamennyi lényeges határozatának változatlan alapmotívuma, a kongresszus határozataiban viszont ugyancsak változatlanul ezt olvassuk: megerősítve a régit (és nem rágódva rajta éppen azért, mert régi, mert az irodalom, a határozatok és a tapasztalat már eldöntötték és rögzítették) új feladatot tűzünk ki, felhívjuk rá a figyelmet, új jelázót adunk ki, s megköveteljük a valóban forradalmi szociáldemokratáktól, hogy azonnal lássanak hozzá e jelszó megvalósításához.

Így áll valójában a szociáldemokrata taktika két áramlatának kérdése. Csak a vak nem látja, hogy a forradalmi korszak új feladatokat tűzött ki. És egyes szociáldemokraták ezeket a feladatokat határozottan elismerik és napirendre tűzik: a fegyveres felkelés halaszthatatlan, készüljetek rá haladéktalanul és erélyesen, gondoljatok arra, hogy szükség van rá a döntő győzelem eléréséhez, tűzzétek ki a köztársaság, az ideiglenes kormány, a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának jelszavát. Mások viszont visszahőkölnek, egyhelyben topognak, jelszavak kiadása helyett előszavakat írnak, ahelyett, hogy a régi megerősítése mellett rámutatnának az újra, hosszasan és unalmasan kérődznek ezen a régin, kifogásokat gyártanak az újjal szemben, s nem tudják meghatározni a döntő győzelem feltételeit, nem tudnak olyan jelszavakat kiadni, amelyek egyedül felelnek meg a teljes győzelem kivívására irányuló törekvésnek.

Ennek az uszálypolitikának meg is van nálunk a politikai eredménye. Az a mese, hogy az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt „többsége” közeledik a forradalmi burzsoá demokráciához, mese is marad, amelyet egyetlen politikai tény, a „bolsevikok” egyetlen jelentős határozata, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt III. kongresszusának egyetlen lépése sem erősít meg. Az opportunista, monarchista burzsoázia ellenben — az „Oszvobozsgyenyije” képében — mindig örömmel fogadta az újiszkrások „elvi” tendenciáit, s most már egyenesen az ő vizükkel hajtja a maga malmát, magáévá teszi összes frázisaikat és nyomorúságos „eszméiket” az „összeesküvés” és a „zendülés” ellen, a forradalom „technikai” oldalának felfújása ellen, a fegyveres felkelés jelszavának közvetlen kiadása ellen, a szélsőséges követelések „forradalmisága” ellen stb. stb. A kaukázusi „mensevik” szociáldemokratáknak egész konferenciája hozott erről határozatot, s ezt a határozatot az új „Iszkra” szerkesztősége jóváhagyta, — ami félreérthetetlen politikai összegezése ennek: csak el ne tántorodjék a burzsoázia, ha a proletariátus résztvesz a forradalmi-demokratikus diktatúrában! Ezzel mindent megmondtunk. Ez véglegesen rögzíti azt, hogy a proletariátust a monarchista burzsoázia uszályhordozójává teszik. Ezzel gyakorlatilag bizonyítást nyert — nem egy ember alkalmilag elhangzott kijelentése, hanem egy egész irányzat által külön is jóváhagyott határozat alapján — az újiszkrás uszálypolitika politikai jelentősége.

Aki gondolkodik ezeken a tényeken, az meg fogja érteni a szociáldemokrata mozgalom két részére és két irányzatára vonatkozó közkeletű utalások valódi jelentését. Vegyük a bernsteinizmust, hogy nagyban tanulmányozhassuk ezeket az irányzatokat. Hiszen a bernsteinisták szóról szóra ugyanígy azt hajtogatták és hajtogatják, hogy csakis ők értik meg a proletariátus igazi szükségleteit, erői gyarapításának, az egész munka elmélyítésének, az új társadalom elemei előkészítésének, a propagandának és az agitációnak feladatait. Követeljük, hogy ismerjék el nyíltan azt, ami van! — mondja Bernstein, és ezzel szentesíti a „végcél” nélküli „mozgalmat”, szentesíti a kizárólag védelmi taktikát, hirdeti azt a taktikát, amely azon a félelmen alapul, hogy „a burzsoázia eltántorodhat”. A bernsteinisták is a forradalmi szociáldemokraták „jakobinizmusáról”, az „irodalmárokról” harsogtak, akik nem értik a „munkás-öntevékenységet” stb. stb. Valójában, mint mindenki tudja, a forradalmi szociáldemokratáknak eszük ágában sem volt elvetni a mindennapos aprómunkát, az erők előkészítését stb. stb. Csupán a végcél világos felismerését, a forradalmi feladatok világos kitűzését követelték, fel akarták emelni a félig proletár és félig kispolgári rétegeket a proletariátus forradalmiságának színvonalára, nem pedig ez utóbbit süllyeszteni addig az opportunista megfontolásig, hogy „el ne tántorodjék a burzsoázia”. A párt intellektuel-opportunista és proletár-forradalmi szárnya közti viszálykodásnak alighanem ez a kérdés volt a legplasztikusabb kifejezése: dürfen wir siegen? „merjünk-e győzni?”, szabad-e győznünk? nem veszedelmes-e számunkra a győzelem? kell-e győznünk? Ezt az első pillantásra furcsa kérdést mégis felvetették és fel kellett vetniök, mert az opportunisták féltek a győzelemtől, el akarták ijeszteni tőle a proletariátust, bajt jövendöltek belőle, kinevették azokat a jelszavakat, amelyek közvetlenül a győzelemre hívtak fel.

Nálunk is fennáll ez az alapvető megoszlás az intellektuel-opportunista és a proletár-forradalmi tendenciára, de azzal a rendkívül lényeges különbséggel, hogy nálunk nem szocialista, hanem demokratikus forradalomról van szó. Nálunk is felvetődött ez az első pillantásra ostoba kérdés: „merjünk-e győzni?” Martinov vetette fel „Két diktatúrá”-jában, amelyben bajt jósol abból, ha a felkelést nagyon jól előkészítjük és teljes sikerrel végrehajtjuk. Szerepel ez a kérdés az új iszkrásoknak az ideiglenes forradalmi kormány kérdéséről szóló egész irodalmában, amelyben buzgón, de sikertelenül igyekeztek állandóan összekeverni Millerand részvételét egy burzsoá-opportunista kormányban Varlin részvételével egy kispolgári forradalmi kormányban. Ezt a kérdést rögzítették a „csak el ne tántorodjék a burzsoázia”-határozattal. És noha például Kautsky most gúnyolódni próbál, mondván, hogy az ideiglenes forradalmi kormányról folytatott vitáink olyanok, mint mikor előre isznak a medve bőrére, ez a gúnyolódás csak azt mutatja, hogy még okos és forradalmi szociáldemokraták is szégyent vallanak, ha olyasmiről beszélnek, amit csak hallomásból ismernek. A német szociáldemokrácia még nincs valami nagyon közel ahhoz, hogy elejtse a medvét (hogy szocialista forradalmat hajtson végre), de annak a vitának, hogy „merjük-e” megölni a medvét, óriási elvi és gyakorlati-politikai jelentősége volt. Az orosz szociáldemokraták sincsenek még valami nagyon közel ahhoz, hogy elég erejük legyen „elejteni a maguk medvéjét” (demokratikus forradalmat végrehajtani), de az a kérdés, hogy „merjük-e” megölni, Oroszország egész jövőjére és az orosz szociáldemokrácia jövőjére nézve rendkívül komoly jelentőségű. Szó sem lehet egy hadsereg erélyes, sikeres toborzásáról, e hadsereg vezetéséről, ha nem vagyunk meggyőződve arról, hogy „merhetünk” győzni.

Nézzük a régi ökonomistáinkat. Ők is azt kiabálták, hogy ellenfeleik összeesküvők, jakobinusok (lásd a „Rabocseje Gyeló”-t, különösen a 10. számot, és Martinovnak a II. kongresszuson a program körül folytatott vita során elhangzott beszédét), hogy belevetik magukat a politikába, és közben elszakadnak a tömegektől, hogy megfeledkeznek a munkásmozgalom alapjairól, nem számolnak a munkás-öntevékenységgel stb. stb. Valójában pedig a „munkás-öntevékenységnek” ezek a hívei intellektuel opportunisták voltak, akik a munkásokra rátukmálták a maguk szűk és nyárspolgári felfogását a proletariátus feladatairól. Az ökonomizmus ellenfelei, mint azt a régi „Iszkra” alapján bárki láthatja, valójában nem hanyagolták el és nem szorították háttérbe a szociáldemokrata munka egyetlen oldalát sem, egyáltalán nem feledkeztek meg a gazdasági harcról, de ugyanakkor egész terjedelmükben ki tudták tűzni az égető és soronlevő politikai feladatokat, és ellenállást tudtak kifejteni azzal szemben, hogy a munkáspártot a liberális burzsoázia „gazdasági” függvényévé változtassák.

Az ökonomisták bemagolták, hogy a politika alapja a gazdaság, és ezt úgy „értették”, hogy a politikai harcot gazdasági harccá kell lefokozni. Az újiszkrások bemagolták, hogy a demokratikus forradalmi átalakulás gazdasági alapja a polgári forradalom, és ezt úgy „értették”, hogy a proletariátus demokratikus feladatait a burzsoá mérsékeltség színvonalára kell süllyeszteni, addig a határig, amelyen túl „a burzsoázia eltántorodna”. Az ökonomisták a munka elmélyítésének ürügyén, a munkás-öntevékenység és a tiszta osztálypolitika ürügyén valójában kiszolgáltatták a munkásosztályt a liberális-burzsoá politikusoknak, azaz arra az útra vitték a pártot, amelynek ez az objektív értelme. Az újiszkrások ugyanezekkel az ürügyekkel valójában a burzsoáziának szolgáltatják ki a proletariátus érdekeit a demokratikus forradalomban, azaz arra az útra terelik a pártot, amelynek ez az objektív értelme. Az ökonomisták azt hitték, hogy a politikai harc vezetése nem a szociáldemokraták dolga, hanem tulajdonképpen a liberálisoké. Az újiszkrások azt hiszik, hogy a demokratikus forradalom aktív végrehajtása nem a szociáldemokraták dolga, hanem tulajdonképpen a demokratikus burzsoáziáé, mert a proletariátus vezetőszerepe és élenjáró részvétele „gyengíti” a forradalom lendületét”.

Szóval az újiszkrások nemcsak a II. pártkongresszustól való származásuk alapján az ökonomizmus epigonjai, hanem annak alapján is, ahogy most a proletariátusnak a demokratikus forradalomban felmerülő taktikai feladatait kitűzik. Ez szintén intellektuel opportunista szárnya a pártnak. Ez a szárny a szervezetben az intellektuelek anarchista individualizmusával mutatkozott be és a „folyamat-dezorganizálással” végezte, amikor a konferencia által elfogadott „szervezeti szabályzatban” rögzítette az irodalom elszakadását a pártszervezettől, a közvetett, csaknem négyfokozatú választásokat, a bonapartista népszavazás rendszerét a demokratikus népképviseleti rendszer helyett, s végül a rész és az egész közti „megegyezés” elvét. A párttaktika terén ugyanígy lejtőre kerültek. A „zemsztvo-kampány tervében” azt mondták, hogy „a tiltakozás legmagasabb típusa” a zemsztvóhoz való folyamodás, úgy vélve, hogy csupán két aktív erő van a politika színterén (közvetlenül január 9-e előtt!): a kormány és a burzsoá demokrácia. A felfegyverzés égető feladatát „elmélyítették”, és közvetlen gyakorlati jelszavát azzal a felhívással helyettesítették, hogy az önfelfegyverzés égető szükségességével kell felfegyverezni a munkásosztályt. A fegyveres felkelés, az ideiglenes kormány, a forradalmi-demokratikus diktatúra feladatát most hivatalos határozataikban is kiforgatják és letompítják. A „csak el ne tántorodjék a burzsoázia” — utolsó határozatuknak ez a befejező akkordja — éles fényt vet arra a kérdésre, hová jut a párt az ő útjukon.

A demokratikus forradalmi átalakulás Oroszországban — társadalmi és gazdasági lényegét tekintve — polgári forradalom. Ezt a helyes marxista tételt nem elég egyszerűen ismételgetni. Meg is kell érteni, és ahhoz is érteni kell, hogy politikai jelszavakba foglaljuk. A politikai szabadság a mai, vagyis a kapitalista termelési viszonyok talaján általában polgári szabadság. A szabadság követelése elsősorban a burzsoázia érdekeit fejezi ki. A burzsoázia képviselői támasztották először ezt a követelést. A burzsoázia hívei használták fel mindenütt a kapott szabadságot — a helyzet urai lévén — mérsékelt és pontos burzsoá méretekre szabva, összeegyeztetve a forradalmi proletariátus békeidőben végtelenül körmönfont, vihar idején vadállatian kegyetlen elnyomásával.

De csak a narodnyik zendülők, az anarchisták és az „ökonomisták” vonhatták le ebből azt a következtetést, hogy a szabadságért való harcot el kell vetni vagy le kell fitymálni. A proletariátusra mindig csak ideiglenesen, csak a proletariátus ellenállását legyűrve sikerült ráerőszakolni ezeket az intellektuel-nyárspolgári tanokat. A proletariátus ösztönösen megérezte, hogy szüksége van a politikai szabadságra, hogy neki van rá a leginkább szüksége, jóllehet ez a szabadság közvetlenül a burzsoáziát erősíti és szervezi meg. A proletariátus nem az osztályharc útjáról való letéréstől várja megmentését, hanem az osztályharc fejlődésétől, terjedelmének, tudatosságának, szervezettségének, határozottságának növekedésétől. Aki a politikai harc feladatait lefitymálja, az a szociáldemokratát néptribunból egy trade-union titkárává változtatja. Aki lefitymálja a proletár feladatokat a demokratikus polgári forradalomban, az a szociáldemokratát a népi forradalom vezéréből egy szabad munkásegyesület boncává változtatja.

Igen, a népi forradalom vezéréből. A szociáldemokrácia teljes joggal harcolt és harcol most is a „nép” szóval űzött burzsoá-demokrata visszaélés ellen. A szociáldemokrácia követeli, hogy ne leplezzék ezzel a szóval a népen belüli osztályellentétek megnemértését. A szociáldemokrácia feltétlenül ragaszkodik ahhoz, hogy a proletariátus pártjának teljesen önálló osztálypártnak kell lennie. De a „népet” nem azért tagolja „osztályokra”, hogy az élenjáró osztály önmagába zárkózzék, szűk méretekre korlátozódjék, azzal a gondolattal bénítsa meg eleve a saját tevékenységét, hogy csak el ne tántorodjanak a világ gazdasági hatalmasságai, hanem azért, hogy az élenjáró osztály, amely ment a közbülső osztályok felemásságától, állhatatlanságától, határozatlanságától, annál nagyobb eréllyel, annál nagyobb lelkesedéssel harcoljon az egész nép ügyéért, az egész nép élén.

Ez az, amit oly gyakran nem értenek meg a mai újiszkrások, akik ahelyett, hogy aktív politikai jelszavakat tűznének ki a demokratikus forradalomban, szőrszálhasogatóan végigragozzák az „osztály” szót az összes nemekben és esetekben!

A demokratikus forradalom polgári jellegű. Az általános földfelosztás, illetve a földet és szabadságot jelszó, az elnyomott és tudatlan, de a fényt és a boldogságot szenvedélyesen kereső paraszttömegeknek ez a rendkívül elterjedt jelszava polgári jelszó. De nekünk, marxistáknak, tudnunk kell, hogy a proletariátus és parasztság igazi szabadságához nem vezet és nem is vezethet más út, mint a polgári szabadság és a polgári haladás útja. Nem szabad elfelejtenünk, hogy jelenleg nincs és nem is lehet más eszközünk arra, hogy a szocializmust közelebb hozzuk, mint a teljes politikai szabadság, mint a demokratikus köztársaság, mint a proletariátus és a  parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája. Nekünk, mint az élenjáró és az egyedül forradalmi, fenntartás nélkül, kétségek nélkül, hátrafelé pillantgatás nélkül forradalmi osztály képviselőinek a lehető legátfogóbban, legmerészebben, legkezdeményezőbben kell kitűznünk az egész nép elé a demokratikus forradalom feladatait. E feladatok lefitymálása elméleti tekintetben a marxizmus karikatúrája és nyárspolgári elferdítése, gyakorlati-politikai tekintetben pedig azt jelenti, hogy a forradalom ügyét kiszolgáltatjuk a burzsoáziának, amely múlhatatlanul el fog tántorodni a forradalom következetes véghezvitelétől. Igen nagy nehézségek állnak a forradalom teljes győzelmének útjában. Senki sem ítélheti majd el a proletariátus képviselőit, ha minden tőlük telhetőt meg fognak tenni, és mégis minden erőfeszítésük megtörik a reakció ellenállásán, a burzsoázia árulásán, a tömeg tudatlanságán. De kivétel nélkül mindenki — és elsősorban az öntudatos proletariátus — el fogja ítélni a szociáldemokráciát, ha szárnyát szegi a demokratikus forradalom forradalmi energiájának, ha lelohasztja a forradalmi lelkesedést a győzelemtől való félelemmel, olyan meggondolásokkal, hogy csak el ne tántorodjék a burzsoázia.

A forradalmak a történelem mozdonyai — mondotta Marx. A forradalmak az elnyomottak és kizsákmányoltak ünnepei. Sohasem tudnak a nép tömegei az új társadalmi rend annyira aktív alkotóiként fellépni, mint forradalom idején. A nép — a fokozatos haladás szűk, kispolgári méreteinek szemszögéből nézve — ilyenkor csodákra képes. De a forradalmi pártok vezetőinek is átfogóbban és merészebben kell ilyenkor kitűzniök feladataikat, hogy jelszavaik mindig előtte járjanak a tömeg forradalmi öntevékenységének, hogy világítótoronyként álljanak előtte, hogy teljes nagyságában és teljes szépségében megmutassák demokrata és szocialista eszményünket, és megmutassák a teljes, a feltétlen, a döntő győzelemhez vezető legközelebbi, legegyenesebb utat. Átengedjük az oszvobozsgyenyista burzsoázia opportunistáinak, hogy a forradalomtól való félelmükben, az egyenes úttól való rettegésükben kerülő, tekervényes, kompromisszumos utakat agyaljanak ki. Ha erőszakkal kényszerítenek bennünket arra, hogy ilyen utakon botorkáljunk előre, mi akkor is teljesíteni tudjuk kötelességünket az aprólékos hétköznapi munkában is. De előbb hadd döntse el a kíméletlen harc az út megválasztásának kérdését. A forradalom hitszegői és árulói leszünk, ha a tömegeknek ezt az ünnepi energiáját és forradalmi lelkesedését nem változtatjuk az egyenes és határozott útért vívott kíméletlen és odaadó harccá. Hadd féljenek csak a burzsoázia opportunistái az elkövetkező reakciótól. A munkásokat nem ijeszti meg sem az a gondolat, hogy a reakció rettenetes megtorlásra készül, sem az, hogy a burzsoázia arra készül, hogy eltántorodjék. A munkások nem várnak paktumot, nem kérnek alamizsnát, a munkások a reakciós erők könyörtelen széttaposására, vagyis a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájára törekszenek.

Szó sincs róla, viharos időkben több veszély fenyegeti pártunk hajóját, mint a liberális haladás nyugodt „hajókázása” közben, amely azt jelenti, hogy a kizsákmányolók kínzó lassúsággal sajtolják ki a munkásosztály életerejét. Szó sincs róla, a forradalmi-demokratikus diktatúra feladatai ezerszer nehezebbek és bonyolultabbak, minta „szélsőellenzék” és a kizárólag parlamenti harc feladatai. De aki a jelenlegi forradalmi helyzetben tudatosan képes többre tartani a békés hajókázást és a veszélytelen „ellenzék” útját, az inkább hagyja abba egyidőre a szociáldemokrata munkát, várja meg a forradalom végét, amikor véget ér az ünnep és újra kezdődnek a hétköznapok, mikor az ő szürke, korlátolt mértéke nem lesz olyan undorító disszonancia, nem lesz az élenjáró osztály feladatainak olyan torz megcsúfolása.

Az egész nép és különösen a parasztság élén — a teljes szabadságért, a következetes demokratikus forradalomért, a köztársaságért! Az összes dolgozók és kizsákmányoltak élén — a szocializmusért! Ilyennek kell lennie a gyakorlatban a forradalmi proletariátus politikájának, ez az az osztályjelszó, amelynek át kell hatnia és meg kell határoznia a munkáspárt minden egyes taktikai kérdésének megoldását, minden egyes gyakorlati lépését a forradalom idején.

Utószó

Mégegyszer az oszvobozsgyenyista irányzatról és mégegyszer az újiszkrás irányzatról

Az „Oszvobozsgyenyije” 71—72. száma és az „Iszkra” 102—103. száma rendkívül gazdag, új anyagot szolgáltatott ahhoz a kérdéshez, amellyel brosúránk 8. fejezetében foglalkoztunk. Minthogy semmiképpen sincs módunk arra, hogy itt ezt az egész gazdag anyagot felhasználjuk, csak a legfontosabbra térünk ki: először arra, hogy a szociáldemokráciának miféle „realizmusát” dicséri az „Oszvobozsgyenyije” és miért kell neki ezt dicsérnie; másodszor a forradalom és a diktatúra fogalmának viszonyára.

I. Miért dicsérik a polgári-liberális realisták a szociáldemokrata „realistákat”?

A „Szakadás az orosz szociáldemokráciában” és „A józan ész diadala” („Oszvobozsgyenyije” 72. sz.) című cikk a liberális burzsoázia képviselőinek az öntudatos proletárok számára rendkívül értékes elmélkedéseit tartalmazza a szociáldemokráciáról. A legkomolyabban ajánljuk minden szociáldemokratának, hogy ismerkedjék meg a cikkek teljes szövegével és gondolja át minden egyes mondatukat. Mindenekelőtt idézzük a két cikk legfőbb tételeit:

„A kívülálló megfigyelő — mondja az „Oszvobozsgyenyije” — meglehetősen nehezen tudja felfogni annak a nézeteltérésnek reális politikai értelmét, amely két frakcióra szakította a szociáldemokrata pártot. Az a meghatározás, hogy a «többség» frakciója radikálisabb és következetesebb, eltérően a «kisebbségtől», amely az ügy érdekében bizonyos kompromisszumokra hajlandó, nem egészen pontos és semmiesetre sem nyújt kimerítő jellemzést. Legalábbis a kisebbség frakciója talán még féltékenyebben őrzi az ortodox marxizmus hagyományos dogmáit, mint Lenin frakciója. Pontosabbnak tartjuk a következő jellemzést. A «többség» politikai alaphangulata az elvont forradalmiság, a lázadó szellem, az igyekezet, hogy bármilyen eszközzel felkelést szítson a tömegben és a tömeg nevében azonnal megragadja a hatalmat; ez bizonyos fokig közelhozza a «leninistákat» a szociálforradalmárokhoz, és ezért tudatukban az osztályharc eszméjét elhomályosítja az általános orosz népi forradalom eszméje; a «leninisták» a gyakorlatban a szociáldemokrata tanítások számos korlátját elvetik, másrészt azonban teljesen átitatja őket a szűklátókörű forradalmiság, az azonnali felkelés előkészítésén kívül lemondanak minden más gyakorlati munkáról, elvi alapon nem vesznek tudomást a legális és a féllegális agitáció egyetlen formájáról és a más ellenzéki áramlatokkal kötendő, gyakorlatilag hasznos kompromisszumok egyetlen fajtájáról sem. A kisebbség, ezzel ellentétben, erősen ragaszkodik a marxista dogmákhoz, de ugyanakkor megőrzi a marxista világnézet reális elemeit is. Ennek a frakciónak alapeszméje a «proletariátus» érdekeinek szembeállítása a burzsoázia érdekeivel. Másrészt azonban a proletariátus harcáról — persze a szociáldemokrácia bizonyos sérthetetlen dogmái által megszabott határokon belül — realisztikus józansággal gondolkodik, világosan felismerve e harc összes konkrét feltételeit és feladatait. Egyik frakció sem valósítja meg egész következetesen alapvető szempontjait, minthogy eszmei és politikai tevékenységükben kötik őket a szociáldemokrata katekizmus szigorú formulái, amelyek megakadályozzák a «leninistákat» abban, hogy legalábbis néhány szociálforradalmár példáját követve következetes lázadókká váljanak, az «iszkrásokat» pedig abban, hogy a munkásosztály reális politikai mozgalmának gyakorlati vezetőivé váljanak.”

És az „Oszvobozsgyenyije” cikkírója, miután közli a legfontosabb határozatok tartalmát, néhány ehhez fűzött konkrét megjegyzésében kifejti általános „gondolatait”. A III. kongresszussal összehasonlítva — úgymond — „a kisebbség konferenciája egészen másképpen ítéli meg a fegyveres felkelést”. „A fegyveres felkelés megítélésével függ össze” az ideiglenes kormányról szóló határozatok közötti különbség. „Ugyanilyen nézeteltérés mutatkozik a munkások szakmai szervezeteinek megítélésében is. A «leninisták» még csak meg sem említették határozataikban a munkásosztály politikai nevelésének és szervezésének ezt a legfontosabb kiindulópontját. Ezzel szemben a kisebbség igen komoly határozatokat dolgozott ki.” Ami a liberálisokat illeti — úgymond —, mindkét frakció egy nézeten van, de a III. kongresszus „majdnem szószerint elismétli Plehanovnak a liberálisokhoz való viszonyra vonatkozó határozati javaslatát, amelyet a II. kongresszus elfogadott, és visszautasítja az ugyanezen a kongresszuson elfogadott Sztarover-féle határozati javaslatot, amely engedékenyebb a liberálisokkal szemben”. A kongresszusnak és a konferenciának a parasztmozgalmat illető, nagyjából azonos jellegű határozatai abban különböznek egymástól, hogy a „«többség» erősebben hangsúlyozza a földesúri stb. földek forradalmi elkobzásának eszméjét, a «kisebbség» pedig a demokratikus állami és közigazgatási reformok követelését akarja megtenni agitációjának alapjává”.

Az „Oszvobozsgyenyije” végül az „Iszkra” 100. számából egy mensevik határozatot idéz, amelynek fő pontja a következő: „Tekintettel arra, hogy jelenleg az illegális munka egymaga nem eléggé biztosítja a tömeg számára a párt életében való részvételt, és részben arra vezet, hogy a tömeg mint olyan szembekerül a párttal mint illegális szervezettel, a pártnak kezébe kell vennie a munkások legális talajon folyó szakmai harcának vezetését és e harcot szigorúan össze kell kötnie a szociáldemokrata feladatokkal.” E határozattal kapcsolatban így kiált fel az „Oszvobozsgyenyije”: „Melegen üdvözöljük ezt a határozatot, mint a józan ész diadalát, mint a szociáldemokrata párt bizonyos részének taktikai felvilágosulását.”

Most maga előtt látja az olvasó az „Oszvobozsgyenyije” összes lényegbevágó megállapításait. Magától értetődik, hogy igen nagy hiba volna ezeket a megállapításokat helyesnek tartani abban az értelemben, hogy megfelelnek az objektív igazságnak. Minden szociáldemokrata könnyen felfedezi bennük a lépten-nyomon előforduló hibákat. Naivság volna megfeledkezni arról, hogy mindezek a megállapítások keresztül-kasul át vannak itatva a liberális burzsoázia érdekeivel és szempontjaival, hogy ebben az értelemben teljesen elfogultak és tendenciózusak ezek a megállapítások. Úgy tükrözik vissza a szociáldemokrácia nézeteit, ahogy a homorú vagy domború tükör tükrözi vissza a tárgyakat. De még nagyobb hiba volna, ha megfeledkeznénk arról, hogy ezek a burzsoá módra elferdített megállapítások végeredményben a burzsoázia valóságos érdekeit tükrözik, amely mint osztály kétségtelenül jól megérti, hogy a szociáldemokrácián belül milyen tendenciák előnyösek, hasznosak, közelfekvők, rokonszenvesek neki, vagyis a burzsoáziának, és melyek azok, amelyek ártalmasak, távolállók, idegenek, ellenszenvesek. Egy burzsoá filozófus vagy egy burzsoá publicista sohasem fogja jól megérteni a szociáldemokráciát, sem a mensevik, sem a bolsevik szociáldemokráciát. De ha egy valamelyest értelmes publicistáról van szó, annak nem csal az osztályösztöne, s az lényegében mindig helyesen fogja felfogni — ha elferdítve ábrázolja is —, hogy ennek vagy annak a szociáldemokrácián belüli áramlatnak mi a jelentősége a burzsoázia szempontjából. Ellenségünk osztály ösztönét, osztály véleményét ezért minden öntudatos proletárnak a legkomolyabban figyelemre kell méltatnia.

Mit mond tehát nekünk az oroszországi burzsoázia osztályösztöne az oszvobozsgyenyisták útján?

Egészen határozottan kifejezésre juttatja, hogy meg van elégedve az újiszkrásság tendenciáival, dicséri őket realizmusukért, józanságukért, azért, hogy győzött náluk a józan ész, dicséri őket a határozatok komolyságáért, taktikai felvilágosultságukért, gyakorlatiasságukért stb., és elégedetlenségét fejezi ki a III. kongresszus tendenciáival szemben, elítéli a III. kongresszust szűklátókörűségéért, forradalmiságáért, lázadó szelleméért, helyteleníti, hogy elveti a gyakorlatilag hasznos kompromisszumokat stb. A burzsoáziának éppen azt súgja az osztályösztöne, amit írásainkban nem egyszer bebizonyítottunk a legpontosabb adatok alapján, — tudniillik azt, hogy az újiszkrások a mai orosz szociáldemokrácia opportunista szárnyát, ellenfeleik pedig a forradalmi szárnyát képviselik. A liberálisok természetszerűleg rokonszenveznek az előbbiek tendenciáival, s természetszerűleg elítélik az utóbbiak tendenciáit. A liberálisok, mint a burzsoázia ideológusai, nagyon jól megértik, hogy a burzsoáziának csak előnyös, ha a munkásosztály „gyakorlatias, józan, komoly”, vagyis ha tevékenységének területét valóban a kapitalizmus, a reformok, a szakmai harc stb. keretei közé szorítja. A burzsoáziára nézve veszélyes és ijesztő a proletariátus „forradalmi szűklátókörűsége” és az a törekvése, hogy osztályfeladatai nevében vezetőszerephez jusson az általános népi orosz forradalomban.

Hogy a „realizmus” szónak az oszvobozsgyenyista értelmezésben csakugyan ez a jelentése, az többek között abból is kitűnik, ahogyan ezt a szót az „Oszvobozsgyenyije” és Sztruve úr használta. Magának az „Iszkrá”-nak is be kellett ismernie az oszvobozsgyenyista „realizmusnak” ezt a jelentését. Emlékezzünk vissza például az „Itt az ideje!” című cikkre az „Iszkra” 73—74. számának mellékletében. E cikk szerzője (aki az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt II. kongresszusán a „mocsár” nézeteinek következetes hirdetője volt) kereken kimondta azt a véleményét, hogy „Akimov a kongresszuson inkább az opportunizmus kísértetének, semmint valódi képviselőjének szerepét játszotta”. És az „Iszkra” szerkesztősége kénytelen volt nyomban korrigálni az „Itt az ideje!” című cikk szerzőjét, s cikkéhez a következő megjegyzést fűzte:

„Ezzel a véleménnyel nem érthetünk egyet. Akimov elvtársnak a programot illető nézetei világosan magukon viselik az opportunizmus bélyegét, amit az «Oszvobozsgyenyije» kritikusa is beismert, amikor az utolsó számok egyikében megjegyezte, hogy Akimov elvtárs a «realista» — értsd: revizionista — irányzathoz tartozik.”

Tehát az „Iszkra” maga is nagyon jól tudja, hogy az oszvobozsgyenyista „realizmus” opportunizmus és semmi más. Ha az „Iszkra” most, amikor a „liberális realizmust” támadja („Iszkra” 102. szám), elhallgatja, hogyan dicsérték őt realizmusáért a liberálisok, ennek a hallgatásnak az a magyarázata, hogy az ilyen dicséret minden szidalomnál keserűbb. Az ilyen dicséret (s az „Oszvobozsgyenyije” nem véletlenül és nem is először részesíti dicséretben az „Iszkrát”) valójában a liberális realizmus és a szociáldemokrata „realizmus” (értsd: opportunizmus) ama tendenciáinak rokonságát bizonyítja, amelyek az újiszkrások minden határozatán végigvonulnak egész taktikai pozíciójuk hibás volta folytán.

Valójában az oroszországi burzsoázia már teljes mértékben kimutatta következetlenségét és önzését az „általános népi” forradalomban — kimutatta Sztruve úr elmélkedéseivel, tömérdek liberális lap hangjával és tartalmával, egész sereg zemsztvo-képviselőnek, egész sereg intellektuel — általában Trubeckoj, Petrunkevics, Rogyicsev urak és társaik mindenféle hívei — politikai fellépésének jellegével. A burzsoázia persze nem mindig érti meg pontosan, de osztályösztönével nagyjában és egészében kitűnően felfogja, hogy egyrészt a proletariátus és a „nép” hasznos az ő forradalma számára mint ágyútöltelék, mint faltörő kos az önkényuralom ellen, de másrészt a proletariátus és a forradalmi parasztság szörnyen veszélyessé válik ránézve abban az esetben, ha „döntő győzelmet” aratnak „a cárizmus felett” és végigharcolják a demokratikus forradalmat. A burzsoázia ezért teljes erejéből arra törekszik, hogy a proletariátus érje be egy „szerény” szereppel a forradalomban, hogy józanabb, gyakorlatiasabb, realistább legyen, hogy tevékenységét ez az elv határozza meg: „csak el ne tántorodjék a burzsoázia”.

Az intelligens burzsoák jól tudják, hogy a munkásmozgalmat nem tudják megsemmisíteni. Ezért korántsem a munkásmozgalom ellen, korántsem a proletariátus osztályharca ellen lépnek fel, — nem, sőt minden alkalmat megragadva hajbókolnak a sztrájkszabadság, a civilizált osztályharc előtt, brentanói vagy hirsch-dunckeri értelemben fogva fel a munkásmozgalmat és az osztályharcot. Másszóval tökéletesen hajlandók „megengedni” a munkásoknak a sztrájk- és egyesülési szabadságot (amelyet maguk a munkások ténylegesen már majdnem kivívtak), csak mondjanak le a „lázadozásról”, a „szűklátókörű forradalmiságról”, „a gyakorlatilag hasznos kompromisszumok” iránti ellenszenvükről, arról az igényükről és törekvésükről, hogy saját osztályharcuknak bélyegét, a proletár következetesség, a proletár elszántság, a „plebejus jakobinusság” bélyegét nyomják rá az „általános népi orosz forradalomra”. Az intelligens burzsoák ezért szerte Oroszországban ezerféle úton-módon — könyvek*, * V. ö. Prokopovics. „A munkáskérdés Oroszországban”.* előadások, szónoklatok, beszédek stb. stb. útján — erőnek erejével igyekeznek beverni a munkások fejébe a (burzsoá) józanság, a (liberális) gyakorlatiasság, az (opportunista) realizmus, a (Brentano-féle) osztályharc, a (Hirsch — Duncker-féle) szakszervezetek stb. eszméjét. Az utóbbi két jelszó kiváltképp megfelel az „alkotmányos-demokrata” vagy „oszvobozsgyenyista” párt burzsoáinak, mert látszatra azonosak a marxista jelszavakkal, mert egy kis elhallgatással és egy kis kiforgatással könnyen összetéveszthetők a szociáldemokrata jelszavakkal, sőt néha szociáldemokrata jelszavaknak is feltüntethetők. A „Rasszvet” című legális liberális lap például (amelyről igyekezni fogunk alkalomadtán részletesebben beszélni a „Proletarij” olvasóinak) gyakran olyan „merész” dolgokat mond az osztályharcról, arról, hogy a burzsoázia becsaphatja a proletariátust, a munkásmozgalomról, a proletariátus öntevékenységéről stb. stb., hogy a figyelmetlen olvasó és a fejletlen munkás könnyen készpénznek veheti e lap „szociáldemokratizmusát”. Pedig ez valójában a szociáldemokrácia burzsoá utánzata, az osztályharc fogalmának opportunista kiforgatása és meghamisítása.

Ennek az egész gigászi (a tömegre gyakorolt hatása méreteire nézve gigászi) burzsoá hamisításnak alapja az a törekvés, hogy a munkásmozgalmat főkép szakszervezeti mozgalomra korlátozzák, hogy minél távolabb tartsák az önálló (vagyis a forradalmi, a demokratikus diktatúra felé irányuló) politikától, hogy „az általános népi orosz forradalom eszméjét a munkások tudatában háttérbe szorítsák az osztályharc eszméjével”.

Amint az olvasó látja, az „Oszvobozsgyenyije” szövegezését a feje tetejére állítottuk. Kitűnő szövegezés ez, remekül kifejezi a két nézetet, a burzsoá és a szociáldemokrata nézetet, arra vonatkozóan, hogy mi a szerepe a proletariátusnak a demokratikus forradalomban. A burzsoázia a proletariátust kizárólag a szakszervezeti mozgalomra akarja korlátozni, hogy így „az általános népi orosz forradalom eszméjét a munkások tudatában háttérbe szorítsa a (Brentano-féle) osztályharc eszméjével” — teljesen a „Credo” bernsteinista szerzőinek szellemében, akik a „tisztán munkás”-mozgalom eszméjével háttérbe szorították a munkások tudatában a politikai harc eszméjét. A szociáldemokrácia viszont odáig akarja fejleszteni a proletár osztályharcot, hogy a proletariátus vezetőként vegyen részt az általános népi orosz forradalomban, vagyis ezt a forradalmat a proletariátus és parasztság demokratikus diktatúrájává akarja fejleszteni.

A forradalom nálunk általános népi forradalom — mondja a burzsoázia a proletariátusnak. — Ezért neked mint külön osztálynak a magad osztályharcára kell korlátozódnod, a „józan ész” nevében főképpen a szakszervezetekre és legalizálásukra kell fordítanod figyelmedet, s éppen ezeket a szakszervezeteket kell tekintened „a politikai nevelés és a szervezés legfontosabb kiindulópontjának”; forradalmi helyzetben elsősorban „komoly” határozatokat kell hoznod — olyasfajtákat, mint az újiszkrások határozatai —, gondosan kell foglalkoznod a „liberálisok irányában nagyobb jóindulatot tanúsító” határozatokkal; olyan vezetőket kell előnyben részesítened, akiknek az a törekvésük, hogy „a munkásosztály reális politikai mozgalmának gyakorlati vezetőivé” váljanak, meg kell őrizned „a marxista világnézet realista elemeit „(ha már sajnos megfertőztek ennek a „tudománytalan” katekizmusnak „szigorú formulái”).

A forradalom nálunk általános népi forradalom — mondja a szociáldemokrácia a proletariátusnak. — Ezért neked, mint a legélenjáróbb és az egyetlen következetes forradalmi osztálynak, nemcsak arra kell törekedned, hogy a legerélyesebben, hanem hogy vezetőként vegyél részt ebben a forradalomban. Ezért nem szabad bezárkóznod a szűken felfogott, elsősorban a szakszervezeti mozgalom értelmében vett osztályharc keretei közé, hanem ellenkezőleg, arra kell törekedned, hogy kitágítsad osztályharcod kereteit és tartalmát, olyannyira, hogy ezek a keretek a mostani demokratikus általános népi orosz forradalom összes feladatain túl a további szocialista forradalom feladatait is felöleljék. Ezért anélkül, hogy mellőznéd a szakszervezeti mozgalmat és kihasználatlanul hagynád akár a legkisebb legális szabad teret is, a forradalom korszakában a fegyveres felkelésnek, a forradalmi hadsereg és a forradalmi kormány megalakításának feladatait kell előtérbe tolnod, mert ez az egyetlen út, amely a népnek a cárizmus feletti teljes győzelméhez, a demokratikus köztársasághoz és az igazi politikai szabadsághoz vezet.

Felesleges arról beszélnünk, hogy az újiszkrás határozatok hibás „vonaluk” következtében milyen felemás, következetlen és természetesen a burzsoáziának tetsző álláspontot foglaltak el ebben a kérdésben.

II. Martinov elvtárs újra „elmélyíti” a kérdést

Térjünk át Martinovnak az „Iszkra” 102. és 103. számában megjelent cikkeire. Természetesen nem fogunk válaszolni Martinovnak azokra a próbálkozásaira, hogy bebizonyítsa, milyen helytelenül értelmezünk mi, és milyen helyesen értelmez ő egy csomó Marx- és Engels-idézetet. Annyira komolytalanok ezek a próbálkozások, annyira szemmellátható Martinov csűrés-csavarása, oly világos a kérdés, hogy nem volna érdekes még-egyszer foglalkozni vele. Minden gondolkodó olvasó maga is könnyen eligazodik a Martinov-féle minden vonalon való visszavonulás egészen szimpla ravaszkodásai között, főleg ha majd megjelenik Engels „Munkában a bakunisták” című brosúrájának és Marx „A Kommunisták Szövetsége Központi Vezetőségének üzenete” (1850 március) című művének teljes fordítása, amelyet a „Proletarij” munkatársainak egy csoportja készít elő. Martinov cikkéből egyetlen idézet is elegendő ahhoz, hogy visszavonulását az olvasó számára szemléletessé tegyük.

„Az «Iszkra» elismeri — mondja Martinov a 103. számban —, hogy az ideiglenes kormány megalakítása a forradalom fejlődésének egyik lehetséges és célszerű útja, s tagadja annak célszerűségét, hogy a szociáldemokraták résztvegyenek a burzsoá ideiglenes kormányban annak érdekében, hogy a jövőben teljesen hatalmunkba vehessük az államgépezetet a szocialista forradalom megvalósítása céljából.” Másszóval: az „Iszkra” most elismerte, milyen képtelenség volt attól félnie, hogy a forradalmi kormánynak vállalnia kell a felelősséget a kincstárért és a bankokért, hogy veszedelmes és lehetetlen kezünkbe venni a „börtönöket” stb. Az „Iszkra” — akárcsak azelőtt — most is összezavarja a demokratikus és a szocialista diktatúrát. A zavar elengedhetetlen a visszavonulás fedezése céljából.

Martinov az új „Iszkra” zavartkeltő munkatársai közül is kiemelkedik, mint elsőszámú zavartkeltő, mint egy — ha szabad e kifejezéssel élnünk — tehetséges zavartkeltő. Amikor egy-egy kérdés „elmélyítésére” irányuló görcsös igyekezetével magát a kérdést teljesen összezavarja, majdnem mindig új formulákat „fundál ki”, amelyek remekül megvilágítják álláspontjának teljesen hamis voltát. Emlékezzünk csak vissza, hogyan „mélyítette” el az „ökonomizmus” korszakában Plehanovot és alkotta meg ezt a formulát: „gazdasági harc a munkáltatók és a kormány ellen.” Aligha talál az ember az ökonomisták egész irodalmában ennél sikerültebb kifejezést az ökonomista irányzat teljesen hibás voltának jellemzésére. Most is így áll a dolog. Martinov buzgón szolgálja az új „Iszkrá”-t, és valahányszor szólásra emelkedik, majdnem mindig új és kitűnő anyagot szolgáltat az újiszkrások ferde álláspontjának értékeléséhez. A 102. számban azt mondja, hogy Lenin „észrevétlenül felcserélte a forradalom fogalmát a diktatúra fogalmával” (3. old. 2. hasáb).

Lényegében az újiszkrások összes ellenünk emelt vádjai erre a vádra vezethetők vissza. És milyen hálásak vagyunk mi Martinovnak ezért a vádért! Milyen felbecsülhetetlen szolgálatot tesz nekünk az újiszkrás irányzat elleni harcunkban, amikor így fogalmazza meg vádját! Egész komolyan meg kell kérnünk az „Iszkra” szerkesztőségét, hogy minél gyakrabban uszítsa ránk Martinovot, hadd „mélyítse el” a „Proletarij” elleni támadásokat, hadd adjon a támadásoknak „igazán elvi” megfogalmazást. Mert minél inkább igyekszik Martinov elvileg érvelni, annál kevésbé sikerül neki, és annál világosabban mutatja az újiszkrás irányzat hibáit, annál nagyobb sikerrel hajtja végre önmagán és barátain a reductio ad absurdum (az új „Iszkra” elveit abszurdumig vivő) hasznos pedagógiai műtétét.

A „Vperjod” és a „Proletarij” „felcseréli” a forradalom és a diktatúra fogalmát. Az „Iszkra” nem óhajtja ezt a „cserét”. Pontosan így van ez, mélyen tisztelt Martinov elvtárs! Ön véletlenül nagy igazságot mondott ki. Újmegfogalmazásával igazolta azt a tételünket, hogy az „Iszkra” a forradalom uszályában kullog és a forradalom feladatai oszvobozsgyenyista megfogalmazásának útjára téved, a „Vperjod” és a „Proletarij” viszont olyan jelszavakat ad ki, amelyek előbbre viszik a demokratikus forradalmat.

Ön ezt nem érti, Martinov elvtárs? A kérdés fontosságára való tekintettel igyekezni fogunk önnek részletes magyarázattal szolgálni.

A demokratikus forradalom polgári jellege többek között abban nyilvánul meg, hogy a társadalom számos osztálya, csoportja, rétege, amelyek teljesen a magántulajdon és az árugazdaság elismerésének talaján állnak és képtelenek ezeket a kereteket áthágni, a dolgok kényszerítő ereje folytán odáig jutnak, hogy elismerik az önkényuralom és általában az egész feudális rendszer alkalmatlanságát és csatlakoznak a szabadság követeléséhez. Emellett mind világosabban kitűnik ennek a szabadságnak — amelyet a „társadalom” követel és a földbirtokosok és kapitalisták egész szóáradattal (és csakis szavakkal!) védelmeznek — burzsoá jellege. Ugyanakkor egyre szemmelláthatóbbá válik a gyökeres különbség a munkások és a burzsoázia szabadságharca, a proletár és a liberális demokratizmus közt. A munkásosztály és öntudatos képviselői előre mennek és előre hajtják ezt a harcot, s nemcsak nem félnek attól, hogy végigharcolják, hanem sokkal messzebb akarnak menni még a legmesszebbmenő demokratikus forradalomnál is. A burzsoázia következetlen és önző, amikor csak részben és képmutatásból teszi magáévá a szabadság jelszavait. Minden olyan kísérlet, amely arra irányul, hogy külön vonallal, külön kidolgozott „pontokban” (amilyenek Sztarover vagy a konferenciások határozataiban találhatók) állapítsák meg azokat a határokat, amelyeken túl a szabadság burzsoá barátainak képmutatása, vagy ha úgy tetszik a szabadságnak a szabadság burzsoá barátai általi elárulása kezdődik, múlhatatlanul kudarcra van kárhoztatva, mert a két tűz közé (az önkényuralom és proletariátus közé) szorított burzsoázia ezernyi úton-módon és ezernyi eszközzel tudja megváltoztatni álláspontját és jelszavait, miközben hol egy arasznyival balra, hol egy arasznyival jobbra alkalmazkodik és folyvást alkudozik és közvetít. A proletár demokratizmusnak nem az a feladata, hogy ilyen élettelen „pontokat” eszeljen ki, hanem az, hogy fáradhatatlanul bírálja az alakuló politikai helyzetet, hogy leleplezze a burzsoázia újabb és újabb előre nem látott következetlenségeit és árulásait.

Emlékezzünk csak vissza Sztruve úr politikai szereplésének történetére az illegális irodalomban és a szociáldemokrácia ellene viselt háborújának históriájára, s szemléletes képet fogunk kapni arról, hogy a szociáldemokrácia, a proletár demokrácia előharcosa hogyan valósította meg ezeket a feladatokat. Sztruve úr egy teljesen sipovi jelszóval kezdte: „jogokat és hatalommal bíró zemsztvót!” (lásd a „Zarjá”-ban „A zemsztvo üldözői és a liberalizmus Hannibáljai” címen megjelent cikkemet). A szociáldemokrácia leleplezte Sztruve urat és egy határozottan alkotmányos program felé taszította. Amikor ez a „taszigálás” a forradalmi események különösen gyors menete folytán éreztetni kezdte hatását, a harc a demokratizmus következő kérdésére terelődött át: nemcsak általában alkotmányt kell követelni, hanem feltétlenül általános, közvetlen és egyenlő választójogot, titkos szavazással. Amikor az „ellenfélnek” ezt az új állását is „bevettük” (a Felszabadulás Szövetsége elfogadta az általános választójogot), tovább folytattuk a nyomást, kimutattuk a kétkamarás rendszer képmutató és hazug voltát, kimutattuk, hogy az oszvobozsgyenyisták nem teljesen ismerik el az általános választójogot, monarchizmusukon bemutattuk demokratizmusuk alkudozó jellegét, másszóval megmutattuk, hogyan kereskednek a pénzeszsák oszvobozsgyenyista hősei a nagy orosz forradalom érdekeivel.

Az önkényuralom vad konoksága, a polgárháború gigászi haladása, a kilátástalan helyzet, amelybe a monarchisták taszították Oroszországot, végül a legkeményebb koponyákat is gondolkodásra késztette. A forradalom kezdett ténnyé vélni. Hogy valaki elismerje a forradalmat, ahhoz most már nem kellett forradalmárnak lennie. Az önkényuralmi kormány ténylegesen bomlásnak indult és bomlik mindenki szemeláttára. Ahogy a legális sajtóban egy liberális (Gregyeszkul úr) helyesen megjegyezte, olyan helyzet alakult ki, hogy ténylegesen nem engedelmeskednek ennek a kormánynak. Az önkényuralom minden látszólagos ereje ellenére is tehetetlennek bizonyult, a kibontakozó forradalom eseményei egyszerűen kezdik félretolni ezt az elevenen rothadó parazita szervezetet. A liberális burzsoák, minthogy az adott, ténylegesen kialakuló viszonyok talaján voltak kénytelenek lebonyolítani tevékenységüket (jobban mondva politikai seftelésüket), kezdték felismerni, hogy el kell ismerniök a forradalmat. Ezt nem azért teszik, mert forradalmárok, hanem annak ellenére, hogy nem forradalmárok. Szükségből és akaratuk ellenére teszik ezt, haraggal látva a forradalom sikereit, forradalmisággal vádolva az önkényuralmat, amely nem kompromisszumot, hanem élethalálharcot akar. Született szatócsok lévén, gyűlölik a harcot és a forradalmat, de a körülmények arra kényszerítik őket, hogy a forradalom talajára helyezkedjenek, mert nincs más talaj a lábuk alatt.

Rendkívül tanulságos és rendkívül komikus látványnak vagyunk tanúi. A burzsoá liberalizmus prostituáltjai megkísérlik magukra ölteni a forradalmiság tógáját. Az oszvobozsgyenyisták — risum teneatis, amici!* * — megállnátok-e nevetés nélkül, barátaim? — Szerk.* — nos, az oszvobozsgyenyisták a forradalom nevében kezdenek beszélni! Az oszvobozsgyenyisták azt kezdik bizonygatni, hogy „nem félnek a forradalomtól” (Sztruve úr az „Oszvobozsgyenyije” 72. számában)!!! Az oszvobozsgyenyisták bejelentik igényüket arra, hogy „a forradalom élére álljanak”!!!

Ez rendkívül figyelemreméltó jelenség, amely nemcsak a burzsoá liberalizmus haladását jellemzi, hanem még inkább a forradalmi mozgalom reális sikereinek haladását, mert a forradalmi mozgalom kikényszerítette azt, hogy elismerjék. Még a burzsoázia is kezdi érezni, hogy előnyösebb a forradalom talajára helyezkedni — annyira megingott az önkényuralom. Másrészt azonban ez a jelenség, amely arról tanúskodik, hogy az egész mozgalom új, magasabb fokra hágott, szintén új és szintén magasabb feladatokat tűz elénk. A burzsoázia nem ismerheti el őszintén a forradalmat, függetlenül a burzsoázia egyik-másik ideológusának egyéni lekiismeretességétől. A burzsoáziának e mozgalom magasabb stádiumába is szükségképpen bele kell vinnie önzését és következetlenségét, szatócslelkét és kicsinyes, reakciós fogásait. Nekünk most programunk nevében és programunkat továbbfejlesztve másképp kell megfogalmaznunk a forradalom legközelebbi konkrét feladatait. Ami tegnap elégséges volt, ma nem elég. Tegnap talán elég volt, ha élenjáró demokratikus jelszóként a forradalom elismerését követeltük. Ma ez kevés. A forradalom még Sztruve urat is arra kényszerítette, hogy elismerje. Ma az élenjáró osztálytól megkövetelik, hogy pontosan meghatározza magát a tartalmát a forradalom legfontosabb aktuális és elodázhatatlan feladatainak. Sztruve úréknak, bár elismerik a forradalmat, mindig újra meg újra kilátszik a szamárfülük, mert megint rázendítenek arra a régi nótára, hogy lehetséges a békés kimenetel, hogy Miklós az oszvobozsgyenyista urakat fogja megbízni kormányalakítással stb. stb. Az oszvobozsgyenyista urak elismerik a forradalmat, hogy a maguk szempontjából annál veszélytelenebbül elsinkófálják, elárulják ezt a forradalmat. A mi dolgunk most az, hogy megmutassuk a proletariátusnak és az egész népnek, hogy e jelszó: forradalom, mennyire elégtelen, hogy megmutassuk, hogy világosan és minden kétértelműség nélkül, következetesen és határozottan meg kell határoznunk a forradalomnak magát a tartalmát. És éppen ez a meghatározás az egyetlen jelszó, amely helyesen tudja kifejezni a forradalom „döntő győzelmét”, ez a jelszó pedig: a proletariátus és a parasztság forradalmi demokratikus diktatúrája.

A szavakkal való visszaélés a legmindennapibb jelenség a politikában. Nem egyszer nevezték magukat „szocialistáknak” például az angol polgári liberalizmus hívei is („mi most mindannyian szocialisták vagyunk” — „We all are socialists now”, mondta Harcourt), Bismarck hívei is, XIII. Leó pápa barátai is. A „forradalom” szó szintén igen alkalmas arra, hogy visszaéljenek vele, és a mozgalom fejlődésének bizonyos szakaszában elkerülhetetlen az ilyen visszaélés. Amikor Sztruve úr kezdett a forradalom nevében beszélni, akaratlanul is Thiers jutott az eszünkbe. Ez a szörnyszülött törpe, a burzsoázia politikai megvesztegethetőségének ez az eszményi képviselője, néhány nappal a februári forradalom előtt megérezte a népi vihar közeledését. És a parlamenti szószékről kijelentette, hogy ő a forradalom pártjához tartozik! (Lásd Marx. „Polgárháború Franciaországban”.) A forradalom pártjához való oszvobozsgyenyista átállás politikai jelentősége teljesen azonos Thiersnek ezzel az „átállásával”. Amikor az orosz Thiers-ek kezdik mondogatni, hogy ők a forradalom pártjához tartoznak, ez azt jelenti, hogy a forradalom jelszava már elégtelen, semmitmondó, semmiféle feladatot meg nem határozó jelszóvá vált, mert a forradalom ténnyé lett, s a legkülönbözőbb elemek tömegével állnak melléje.

Valóban, mi a forradalom marxista szempontból? Erőszakos lerombolása az elavult politikai felépítménynek, amely ellentmondásba került az új termelési viszonyokkal, s ez az ellentmondás egy bizonyos pillanatban e felépítmény csődjére vezetett. Az önkényuralom ellentmondása a kapitalista Oroszország egész rendszerével, a polgári-demokratikus fejlődés valamennyi követelményével annál nagyobb csődhöz vezetett most, minél tovább tartották fenn mesterségesen ezt az ellentmondást. A felépítmény minden eresztékében recseg-ropog, enged a nyomásnak, gyengül. Magának a népnek, vagyis a legkülönbözőbb osztályok és csoportok képviselőinek kell megalkotniok a maguk számára az új felépítményt. A fejlődés bizonyos pillanatában a régi felépítmény hasznavehetetlensége mindenki előtt világossá válik. A forradalmat mindenki elismeri. Most az a feladat, hogy meghatározzuk, milyen osztályoknak és hogyan kell megalkotniok az új felépítményt. Enélkül a meghatározás nélkül a forradalom jelszava e pillanatban üres és tartalmatlan, mert az önkényuralom gyengesége a nagyhercegekből is és a „Moszkovszkije Vedomosztyi”-ból is „forradalmárt” csinál! E meghatározás nélkül szó sem lehet az élenjáró osztály élenjáró demokratikus feladatairól. És éppen ezt a meghatározást foglalja magában a proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrájának jelszava. Ez a jelszó meghatározza azokat az osztályokat is, amelyekre lehet és kell támaszkodniok az új felépítmény új „építőinek”, meghatározza a felépítmény jellegét is („demokratikus” diktatúra, eltérően a szocialista diktatúrától) és az építés módját is (diktatúra, vagyis az erőszakos ellenállás erőszakos elnyomása, a nép forradalmi osztályainak felfegyverzése). Aki most nem ismeri el ezt a jelszót, a forradalmi-demokratikus diktatúra, a forradalmi hadsereg, a forradalmi kormány, a forradalmi parasztbizottságok jelszavát, az vagy reménytelenül nem érti a forradalom feladatait, nem tudja meghatározni a mai helyzet által felvetett új és magasabbrendű feladatait, vagy pedig becsapja a népet, elárulja a forradalmat, amikor visszaél a „forradalom” jelszavával.

Az első eset: Martinov elvtárs és barátai. A második eset: Sztruve úr és az egész „alkotmányos-demokrata” zemsztvo-párt.

Martinov elvtárs olyan találékony és éleselméjű volt, hogy épp akkor hangoztatta a forradalom és a diktatúra fogalma „felcserélésének” vádját, amikor a forradalom fejlődése a forradalom feladatainak a diktatúra jelszavával való meghatározását követelte meg! Martinov elvtársat valójában megint az a szerencsétlenség érte, hogy lemaradt, megrekedt az utolsóelőtti lépcsőfokon, az oszvobozsgyenyizmus színvonalára került, mert éppen az oszvobozsgyenyisták politikai álláspontjának, vagyis a liberális-monarchista burzsoázia érdekeinek felel most meg, hogy elismerjék a „forradalmat” (szavakban) és ne legyenek hajlandók elismerni a proletariátus és a parasztság diktatúráját (azaz a valódi forradalmat). A liberális burzsoázia most Sztruve úr útján a forradalom mellett foglal állást. Az öntudatos proletariátus a forradalmi szociáldemokraták útján a proletariátus és a parasztság diktatúráját követeli. És itt avatkozik bele a vitába az új „Iszkra” bölcse, és azt kiabálja: ne merjétek „felcserélni” a forradalom és a diktatúra fogalmát! Nos, hát nem igaz, hogy az újiszkrások álláspontjának fonáksága arra kárhoztatja őket, hogy állandóan az oszvobozsgyenyizmus uszályában kullogjanak?

Kimutattuk, hogy az oszvobozsgyenyisták (és ebben a szociáldemokrácia buzdító taszigálásainak is része van) lépcsőfokról lépcsőfokra emelkednek a demokrácia elismerése tekintetében. Eleinte e körül a kérdés körül forgott a vitánk: Sipov-politika (jogok, és hatalommal bíró zemsztvo) vagy alkotmányos rendszer? Aztán: korlátozott választások vagy általános választójog? Majd: a forradalom elismerése vagy kalmárpaktum az önkényuralommal? És végül most: a forradalom elismerése a proletariátus és a parasztság diktatúrája nélkül, vagy pedig annak a követelésnek elismerése, hogy a demokratikus forradalomban megvalósuljon ezeknek az osztályoknak a diktatúrája? Lehetséges és valószínű, hogy az oszvobozsgyenyista urak (mindegy, hogy a mostaniak-e vagy pedig a burzsoá demokrácia balszárnyán álló utódaik) még egy lépcsőfokkal magasabbra emelkednek, vagyis idővel (talán akkor, amikor Martinov elvtárs még egy lépcsőfokkal feljebb emelkedik) elismerik majd a diktatúra jelszavát is. Sőt, ez elkerülhetetlenül így lesz, ha az orosz forradalom sikeresen halad előre és eljut a döntő győzelemhez. Milyen álláspontot fog akkor elfoglalni a szociáldemokrácia? A mostani forradalom teljes győzelme a demokratikus forradalmi átalakulás végét és a szocialista forradalomért való döntő harc kezdetét fogja jelenteni. A mai parasztság követeléseinek megvalósítása, a reakció teljes szétzúzása, a demokratikus köztársaság kivívása lesz a vége a burzsoázia, sőt a kispolgárság forradalmiságának, – s ez lesz a kezdete a proletariátus igazi harcának a szocializmusért. Minél teljesebb lesz a demokratikus forradalmi átalakulás, annál gyorsabban, szélesebb körben, tisztábban és határozottabban bontakozik majd ki ez az új harc. A „demokratikus” diktatúra jelszava éppen a mostani forradalom történelmileg korlátolt jellegét juttatja kifejezésre, és azt, hogy az új rend talaján új harcra van szükség ahhoz, hogy a munkásosztály teljesen felszabaduljon minden elnyomás, minden kizsákmányolás alól. Másszóval: amikor a demokratikus burzsoázia vagy a kispolgárság még egy lépcsőfokkal feljebb fog emelkedni, amikor nemcsak a forradalom, hanem a forradalom teljes győzelme is ténnyé válik — akkor (talán a jövendő új Martinovok szörnyű üvöltése közepette) „fel fogjuk cserélni” a demokratikus diktatúra jelszavát a proletariátus szocialista diktatúrájának jelszavával, vagyis a teljes szocialista forradalom jelszavával.

III. A diktatúra vulgáris polgári ábrázolása és Marx nézete a diktatúráról

Mehring Marxnak a „Neue Rheinische Zeitung”-ban 1848-ban megjelent cikkei kiadásához írt jegyzeteiben elmondja, hogy a polgári irodalom többek között szemére vetette ennek az újságnak, hogy „a diktatúra azonnali bevezetését” követelte mint a „demokrácia megvalósításának egyedüli eszközét” (Marx’ Nachlass. III. köt. 53. old.). Vulgáris burzsoá szemszögből nézve a diktatúra fogalma és a demokrácia fogalma kizárja egymást. A burzsoá, aki nem érti meg az osztályharc elméletét, aki megszokta, hogy a politika küzdőterén a burzsoázia különböző köreinek és klikkjeinek kicsinyes veszekedését lássa, diktatúrán a demokrácia összes szabadságjogainak és biztosítékainak megsemmisítését, a diktátor személye érdekében gyakorolt mindenféle önkényt és a hatalommal való visszaélést érti. Lényegében éppen ez a vulgáris polgári álláspont ütközik ki a mi Martinovunkból is, aki az új „Iszkrá”-ban folytatott „új hadjáratának” befejezéseként azzal magyarázza a „Vperjod” és a „Proletarij” előszeretetét a diktatúra jelszava iránt, hogy Lenin „szörnyen szeretne szerencsét próbálni” („Iszkra” 103. sz., 3. old. 2. hasáb). Hogy megmagyarázzuk Martinovnak, mi a különbség az osztály diktatúrája és egy személy diktatúrája, valamint a demokratikus diktatúra feladatai és a szocialista diktatúra feladatai között, nem árt kitérnünk a „Neue Rheinische Zeitung” nézeteire.

„Forradalom után — írta a „Neue Rheinische Zeitung” 1848 szeptember 14-én — minden ideiglenes államberendezés diktatúrát, mégpedig erélyes diktatúrát követel. Mi kezdettől fogva szemére vetettük Camphausennak (az 1848 március 18-a utáni miniszterelnöknek), hogy nem lépett fel diktatórikusan, hogy nem törte össze és nem távolította el azonnal a régi intézmények maradványait. És míg Camphausen úr alkotmányillúziókban ringatta magát, a megvert párt (vagyis a reakciós párt) megerősítette hadállásait a bürokráciában és a hadseregben, sőt hol itt, hol ott nyílt harcra is elszánta magát.”

Ezekben a szavakban — mondja helyesen Mehring — néhány tételben össze van foglalva az, amit a „Neue Rheinische Zeitung” részletesen kifejtett Camphausen kormányáról szóló hosszú cikkeiben. Mit is mondanak nekünk Marxnak ezek a szavai? Azt, hogy az ideiglenes forradalmi kormánynak diktatórikusan kell fellépnie (ezt a tételt az „Iszkra”, amely rettegett a „diktatúra” jelszótól, sehogy sem tudta megérteni); hogy ennek a diktatúrának az a feladata, hogy megsemmisítse a régi intézmények maradványait (éppen az, amire világosan rámutat az OSzDMP III. kongresszusának az ellenforradalom elleni harcról szóló határozata, és ami, mint fentebb kimutattuk, hiányzik a konferencia határozatából). Végül, harmadszor, az következik ezekből a szavakból, hogy Marx azért ostorozta a polgári demokratákat, mert „alkotmány-illúziókat” táplálnak a forradalom és a nyílt polgárháború korszakában. Hogy ezeknek a szavaknak mi az értelme, az különösen szemléletesen kiviláglik a „Neue Rheinische Zeitung” 1848 június 6-i cikkéből. „Az össznépi alkotmányozó gyűlésnek — írta Marx — mindenekelőtt aktív, forradalmian aktív gyűlésnek kell lennie. A frankfurti gyűlés a parlamentesdi-játékban gyakorolja magát és a kormánynak engedi át a cselekvést. Tegyük fel, hogy ennek a tudós zsinatnak sikerülne igen érett megfontolás után a legjobb napirendet és a legjobb alkotmányt kiagyalni. Mi haszna a legjobb napirendnek és a legjobb alkotmánynak, ha a kormányok közben a szuronyt tűzték napirendre?”

Ez az értelme a „diktatúra” jelszónak. Ebből látható, hogyan fogadta volna Marx az olyan határozatokat, amelyek az „alkotmányozó gyűlés megszervezésére vonatkozó határozatot” döntő győzelemnek nevezik, vagy amelyek arra szólítanak fel, hogy „maradjunk meg a szélső forradalmi ellenzék pártjának”!

A népek életében a nagy kérdéseket csakis az erő dönti el. Rendszerint maguk a reakciós osztályok folyamodnak elsőnek erőszakhoz, polgárháborúhoz, ők „tűzik napirendre a szuronyt”, amint az orosz önkényuralom tette és továbbra is teszi rendszeresen és állhatatosan, lépten-nyomon január 9-e óta. Ha pedig ilyen helyzet alakult ki, ha már a szurony tényleg a politikai napirend élére került, ha már a felkelés szükségesnek és elodázhatatlannak bizonyult, — akkor az alkotmányillúziók és a parlamentesdi-játék csak a forradalom burzsoá elárulásának leplévé válik, csak arra szolgál, hogy leplezze, hogyan „tántorodik el” a burzsoázia a forradalomtól. A valóban forradalmi osztálynak akkor éppen a diktatúra jelszavát kell kiadnia.

Arról a kérdésről, hogy mik a feladatai ennek a diktatúrának, Marx már a „Neue Rheinische Zeitung”-ban ezt írta: „A nemzetgyűlésnek mindenütt csak az önmagukat túlélt kormányok reakciós túlkapásai ellen kellett volna diktátori módon fellépnie, és olyan hatalomra tett volna szert a közvélemény előtt, amelybe beletört volna minden szurony … Ez a gyűlés azonban untatja a német népet, ahelyett, hogy magával ragadná, vagy hagyná, hogy az ragadja magával.” Marx véleménye szerint a nemzetgyűlésnek „el kellett volna távolítania Németország tényleges rendjéből mindent, ami ellentmondott a népszuverenitás elvének”, s aztán „meg kellett volna szilárdítania azt a forradalmi talajt, amelyen áll, hogy minden támadás ellen biztosítsa a forradalom vívmányát, a nép szuverenitását”.

Azok a feladatok tehát, amelyeket Marx 1848-ban a forradalmi kormány vagy a diktatúra elé tűzött, tartalmukra nézve mindenekelőtt a demokratikus forradalomra vonatkoztak: védekezés az ellenforradalommal szemben és tényleges eltávolítása mindannak, ami ellentmond a nép szuverenitásának. Ez pedig nem más, mint forradalmi-demokratikus diktatúra.

Most menjünk tovább: mely osztályok valósíthatták meg és kellett hogy megvalósítsák Marx véleménye szerint ezt a feladatot (gyakorlatilag valóra váltani a nép szuverenitásának elvét és visszaverni az ellenforradalom támadásait)? Marx a „népről” beszél. Mi azonban tudjuk, hogy Marx mindig kíméletlenül harcolt az olyan kispolgári illúziók ellen, hogy a „nép” egységes, hogy a népen belül nincs osztályharc. Marx a „nép” szó használatával nem kente el az osztályok közti különbséget, hanem egyesített bizonyos elemeket, amelyek végig tudják vinni a forradalmat.

A berlini proletariátus március 18-i győzelme után — írta a „Neue Rheinische Zeitung” — a forradalomnak kétféle eredménye mutatkozott: „Egyrészt a nép felfegyverzése, az egyesülési jog, a nép ténylegesen elért szuverenitása; másrészt a monarchia fenntartása és a Camphausen—Hansemann kormány, vagyis a nagyburzsoázia képviselőinek kormánya. A forradalom eredményei tehát két sort alkottak, amelyeknek szükségszerűen széjjel kellett válniok. A nép győzött, határozottan demokratikus természetű szabadságjogokat vívott ki magának, de a közvetlen uralom nem az ő kezébe, hanem a nagyburzsoázia kezébe került. Egyszóval a forradalom nem volt befejezve. A nép engedte, hogy a nagyburzsoázia képviselőiből alakítsanak kormányt, és a nagyburzsoák legott bebizonyították törekvéseiket azzal, hogy szövetséget ajánlottak fel a régi porosz nemességnek és a bürokráciának. Arnim, Canitz, Schwerin belépett a kormányba.

A nagyburzsoázia, amely kezdettől fogva forradalomellenes volt, a néptől azaz a munkásoktól és a demokratikus polgárságtól való félelmében véd- és dacszövetséget kötött a reakcióval” (a mi kiemelésünk).

Tehát a forradalom döntő győzelméhez nemcsak az kevés, hogy hoznak egy „határozatot az alkotmányozó gyűlés megszervezéséről”, de még az alkotmányozó gyűlés tényleges összehívása sem elég! Még fegyveres harcban kivívott részleges győzelem (a berlini munkások győzelme 1848 március 18-án a katonaság felett) után is lehetséges „befejezetlen”, „végig nem vitt” forradalom. Mert mitől függ a forradalom végigvitele? Attól, hogy kinek a kezébe megy át a közvetlen uralom: a Petrunkevicsek és Rogyicsevek, azaz a Camphausenek és Hansemannok kezébe-e, vagy pedig a nép, vagyis a munkások és a demokratikus burzsoázia kezébe. Az első esetben a burzsoáziáé lesz a hatalom, a proletariátusé pedig — „a kritika szabadsága”, az a szabadság, hogy „megmaradhat a szélső forradalmi ellenzék pártjának”. A burzsoázia a győzelem után nyomban szövetséget fog kötni a reakcióval (feltétlenül ez történne Oroszországban is, ha például a pétervári munkások a katonaság elleni utcai harcban csak részleges győzelmet aratnának és átengednék a kormányalakítást Petrunkevics úrnak és társainak). A második esetben lehetséges lenne a forradalmi demokratikus diktatúra, vagyis a forradalom teljes győzelme.

Hátra van még, hogy pontosabban meghatározzuk, mit értett tulajdonképpen Marx „demokratikus polgárságon” (demokratische Bürgerschaft), amelyet a munkásokkal együttvéve, szemben a nagyburzsoáziával, népnek nevezett.

Erre a kérdésre világos választ ad a „Neue Rheinische Zeitung” 1848 július 29-i számában megjelent cikk következő része: „… Az 1848-as német forradalom csak paródiája az 1789-es francia forradalomnak.

1789 augusztus 4-én, három héttel a Bastille ostroma után, a francia nép egy nap alatt végzett a feudális terhekkel.

1848 július 11-én, négy hónappal a márciusi barikádok után a feudális terhek végeztek a német néppel, teste Gierke cum Hansemanno*. …

* „Tanúk: Gierke úr Hansemann úrral egyetemben.” Hansemann a nagyburzsoázia pártjának minisztere (oroszra fordítva: Trubeckoj vagy Rogyicsev stb.). Gierke, Hansemann kormányának földművelésügyi minisztere, aki kidolgozott egy tervezetet, egy „merész” tervezetet, állítólag „a feudális terhek megváltásnélküli megszüntetésére”, valójában a kicsiny és jelentéktelen terhek eltörlésére, a lényegesebb terhek meghagyására, illetve megváltására vonatkozóan. Gierke úr az orosz Kablukov, Manuilov és Gercenstein urak és a hasonszőrű burzsoá és liberális muzsikbarátok fajtájából való, akik a „paraszti földtulajdon kibővítését” akarják, de azért a földesurakat sem szeretnék megbántani.*

… Az 1789-es francia burzsoázia egy pillanatra sem hagyta cserben szövetségeseit, a parasztokat. Tudta, hogy uralmának az volt az alapja, hogy a falun megsemmisítették a feudalizmust, megteremtették a földbirtokkal rendelkező (grundbesitzenden) szabad parasztosztályt.

Az 1848-as német burzsoázia minden lekiismeretfurdalás nélkül elárulja a parasztságot, legtermészetesebb szövetségesét, mely egy hús egy vér vele, s amely nélkül tehetetlen a nemességgel szemben.

A feudális jogok megőrzése, (illuzórikus) megváltás formájában való szentesítésük, — ez hát az 1848-as német forradalom eredménye. Vajúdtak a hegyek, és szültek egy egeret!”

Igen tanulságos rész ez, négy fontos tétel következik belőle: 1) A befejezetlen német forradalom abban különbözik a befejezett francia forradalomtól, hogy a burzsoázia nemcsak általában a demokráciát árulta el, hanem kiváltképpen a parasztságot. 2) A demokratikus forradalom teljes megvalósulásának alapja a szabad parasztosztály megteremtése. 3) Egy ilyen osztály megteremtése a feudális terhek megszüntetését, a feudalizmus szétzúzását jelenti, de még semmiesetre sem szocialista forradalom. 4) A parasztok a burzsoáziának, mégpedig a demokratikus burzsoáziának „legtermészetesebb” szövetségesei, s nélkülük a burzsoázia „tehetetlen” a reakcióval szemben.

A konkrét nemzeti sajátosságoknak megfelelő változtatásokkal, feudalizmus helyett orosz jobbágyrendszert mondva, ezeket a tételeket teljes egészében alkalmazhatjuk az 1905-ös Oroszországra is. Kétségtelen, hogy amikor a Marx által megvilágított németországi tapasztalatokból levonjuk a tanulságot, nem juthatunk a forradalom döntő győzelmének más jelszavához, mint a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának jelszavához. Kétségtelen, hogy annak a „népnek”, amelyet Marx 1848-ban az ellenállást kifejtő reakcióval és az áruló burzsoáziával állított szembe, legfőbb alkotórésze a proletariátus és a parasztság. Kétségtelen, hogy a liberális burzsoázia és az oszvobozsgyenyista urak nálunk Oroszországban is elárulják és el fogják árulni a parasztságot, vagyis egy álreformmal intézik el a dolgot, és amikor döntő harcra kerül a sor a földbirtokosok és a parasztok között, a földbirtokosok oldalára fognak állni. Csak a proletariátus tudja mindvégig támogatni a parasztságot ebben a harcban. Kétségtelen végül, hogy a parasztok harcának sikere, vagyis az egész földnek a parasztság kezére jutása nálunk Oroszországban is teljes demokratikus forradalmat fog jelenteni és a végig vitt forradalom szociális támasza lesz, de korántsem jelent szocialista forradalmat, sem „szocializálást”, amiről a kispolgárság ideológusai, a szociálforradalmárok beszélnek. A parasztfelkelés sikere, a demokratikus forradalom győzelme csak megtisztítja az utat a demokratikus köztársaság talaján a szocializmusért folyó tényleges és döntő harc számára. A parasztság, mint földtulajdonnal rendelkező osztály, ebben a harcban ugyanolyan áruló, ingadozó szerepet fog játszani, mint most a burzsoázia a demokráciáért folyó harcban. Aki megfeledkezik erről, az megfeledkezik a szocializmusról, az becsapja önmagát és másokat a proletariátus igazi érdekeit és feladatait illetően.

Hogy Marx 1848. évi nézeteinek ismertetése ne legyen hézagos, meg kell említenünk egy lényeges különbséget az akkori német szociáldemokrácia (vagy hogy az akkori nyelven beszéljünk, a proletariátus kommunista pártja) és a mai orosz szociáldemokrácia között. Adjuk át a szót Mehringnek:

„A «Neue Rheinische Zeitung» mint «a demokrácia sajtószerve» lépett a politika színpadára és akármennyire félreismerhetetlen is az a vörös fonal, amely cikkein végighúzódik, közvetlenül inkább a polgári forradalom érdekeit képviselte az abszolutizmussal és a feudalizmussal szemben, mint a proletariátus érdekeit a burzsoáziával szemben. Hasábjain kevés anyagot találunk a forradalmi évek külön munkásmozgalmára vonatkozólag, bár természetesen nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy kívüle hetenként kétszer megjelent a kölni munkásegylet külön lapja, amelyet Moll és Schapper szerkesztett. A mai olvasónak mindenesetre feltűnik, milyen csekély érdeklődést tanúsított a «Neue Rheinische Zeitung» az akkori német munkásmozgalom iránt, noha annak legjobb koponyája, Stephan Born, Marxtól és Engelstől tanult Párizsban és Brüsszelben, és 1848-ban Berlinből küldött tudósításokat az újságnak. Born azt mondja «Visszaemlékezéseiben», hogy Marx és Engels sohasem helytelenítette egy szóval sem az ő munkásagitációját, mindamellett Engels későbbi megjegyzései alapján valószínűnek látszik, hogy Marx és Engels ennek az agitációnak legalábbis a módszereivel nem volt megelégedve — és joggal, mert Born kénytelen volt a proletariátus Németország legnagyobb részében még teljesen fejletlen osztálytudatának számos olyan engedményt tenni, amely nem tűrte el a kritikát a «Kommunista Kiáltvány» szempontjából. Elégedetlenségük annyiban volt indokolatlan, hogy Born az általa irányított agitációt viszonylag mégis igen magas színvonalon tudta tartani … Kétségtelen, hogy történelmi és politikai szempontból igazuk volt, amikor a munkásosztály legfontosabb érdekének mindenekelőtt a polgári forradalom lehető legnagyobbfokú előrehajtását tekintették. Mindamellett, igen figyelemreméltó bizonyítéka annak, hogyan tudja kiigazítani a munkásmozgalom elemi ösztöne még a legzseniálisabb gondolkodók koncepcióit is, hogy 1849-ben egy specifikus munkásszervezet mellett foglaltak állást és elhatározták, hogy résztvesznek azon a munkáskongresszuson, amelyet elsősorban a kelet-elbai (Kelet-Poroszország) körzetek proletariátusa készített elő.”

Marx és Engels tehát csak 1849 áprilisában, amikor a forradalmi újság már csaknem egy teljes esztendő óta megjelent (a „Neue Rheinische Zeitung” 1848 június 1-én indult meg), foglalt állást egy külön munkásszervezet mellett! Addig egyszerűen a „demokrácia sajtószervét” irányították, amelyet semmilyen szervezeti szál sem fűzött egy önálló munkáspárthoz! Ez a mai szemszögünkből nézve hallatlan és hihetetlen tény világosan megmutatja, milyen óriási a különbség az akkori német és a mostani orosz szociáldemokrata munkáspárt között. Ez a tény megmutatja, mennyivel kevésbé jutottak kifejezésre a német demokratikus forradalomban (az 1848-as Németország gazdasági és politikai elmaradottsága folytán — az állam feldaraboltsága) a mozgalom proletár vonásai, a mozgalom proletár áramlata. Erről nem szabad megfeledkeznünk, amikor értékeljük Marxnak számos — ebből és valamivel későbbi időből származó — kijelentését, amelyeket a proletariátus önálló szervezetének, pártjának szükségességéről tett. Marx csak a demokratikus forradalom tapasztalatai alapján, csaknem egy év múlva vonta le gyakorlatilag ezt a következtetést, annyira nyárspolgári, kispolgári volt akkor az egész németországi légkör. Számunkra ez a következtetés a nemzetközi szociáldemokrácia félévszázados tapasztalataiból levont, immár régi és szilárd vívmány, — ezzel a vívmánnyal kezdtük szervezni az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártot. Nálunk például szó sem lehet arról, hogy a proletariátus forradalmi újságjai a proletariátus szociáldemokrata pártján kívül álljanak, hogy akár egy pillanatra is egyszerűen mint „a demokrácia sajtószervei” lépjenek fel.

De az az ellentét, amely épp csak kezdett megnyilvánulni Marx és Stephan Born között, nálunk annál fejlettebb formában van meg, minél hatalmasabb forradalmunk demokratikus folyamában a proletár áramlat. Amikor Mehring arról beszél, hogy Marx és Engels valószínűleg elégedetlen volt Stephan Born agitációjával, túlságosan enyhén és kitérően fejezi ki magát. Engels Bornról 1885-ben (az „Enthüllungen über den Kommunistenprocess zu Köln”* előszavában, Zürich 1885) ezt írta: …

* — „Leleplezések a kölni kommunista perről”. — Szerk.*

… A „Kommunisták Szövetségének” tagjai mindenütt a szélső demokratikus mozgalom élén álltak, bebizonyítva ezzel, hogy a Szövetség a forradalmi tevékenység kitűnő iskolája volt. „Stephan Born betűszedő, aki Brüsszelben és Párizsban aktív tagja volt a Szövetségnek, Berlinben «Munkástestvériség» („Arbeiterverbrüderung”) néven egyesületet alapított, amely meglehetősen elterjedt és egészen 1850-ig fennállt. Born igen tehetséges fiatalember volt, aki azonban túlságosan gyorsan akart politikai nagysággá válni, s igen vegyes elemeket (Krethi und Plethi) «testvérévé» fogadott, csakhogy tömegeket gyűjtsön maga köré. Nem olyan ember volt, aki képes lett volna az ellentétes tendenciák közt egységet, a kaoszban világosságot teremteni. A testvériség hivatalos kiadványaiban tarka összevisszaságban keverednek a «Kommunista Kiáltvány»-ban kifejtett nézetek céhbeli emlékekkel és céhbeli óhajokkal, Louis Blanc és Proudhon eszméinek forgácsaival, védővámoskodással stb., egyszóval mindenkit ki akartak elégíteni (Allen alles sein). Különösen sztrájkok, szakszervezetek, termelőszövetkezetek szervezésével foglalkoztak, s közben megfeledkeztek arról, hogy mindenekelőtt az lett volna a feladat, hogy előbb politikai győzelmekkel kivívják maguknak azt a terepet, amelyen egyedül lehet tartósan megvalósítani az ilyen dolgokat (a mi kiemelésünk). Amikor aztán a reakció győzelmei a testvériség vezetőivel éreztették annak szükségességét, hogy közvetlenül résztvegyenek a forradalmi harcban, a köréjük csoportosult fejletlen tömeg természetesen cserbenhagyta őket. Born résztvett az 1849-es drezdai májusi felkelésben és egy szerencsés véletlen folytán megmenekült. A «Munkástestvériség» azonban a proletariátus nagy politikai mozgalmától távolálló, elkülönült szövetség volt, amely nagyrészt csak papíron volt meg, és olyan alárendelt szerepet játszott, hogy a reakció csak 1850-ben, fiókszervezeteit pedig csak jónéhány évvel később tartotta szükségesnek betiltani. Bornból (Born igazi neve Buttermilch) nem lett politikai nagyság, hanem egy kis svájci tanár, aki ma nem Marxot fordítja a céhek nyelvére, hanem a szelíd Renant a maga édeskés németjére”.

Így értékelte Engels a szociáldemokrácia két taktikáját a demokratikus forradalomban!

Újiszkrásaink szintén olyan oktalan buzgalommal törtetnek az „ökonomizmus” felé, hogy „felvilágosultságukért” dicséretet érdemelnek a monarchista burzsoáziától. Ők is a legtarkább közönséget gyűjtik maguk köré, hízelegnek az „ökonomistáknak”, demagóg módon az „öntevékenység”, a „demokratizmus”, az „autonómia” stb. stb. jelszavaival csalogatják a fejletlen tömeget. Az ő munkásszövetségeik szintén gyakran csak a hlesztakovi új „Iszkra” hasábjain léteznek. Jelszavaikból és határozataikból az tűnik ki, hogy ők éppúgy nem értik „a proletariátus nagy politikai mozgalmának” feladatait.

A megírás ideje: 1905 június—július.
Először külön brosúra formájában
jelent meg Genfben, 1905-ben.

Lenin Művei. 9. köt. 1—133. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.