Írta: V. I. Lenin

Egy lépés előre, két lépés hátra

(Pártunk válsága)

Előszó

Amikor hosszantartó, konok, heves harc folyik, bizonyos idő elteltével rendszerint kezdenek kikristályosodni azok a központi, alapvető vitás kérdések, amelyeknek eldöntésétől függ a küzdelem végleges kimenetele, és amelyekhez képest a harc valamennyi apró és jelentéktelen epizódja mindinkább háttérbe szorul.

Így van ez a mi belső pártharcunkkal is, amely immár egy félév óta leköti valamennyi párttag figyelmét. És éppen, mert ebben az ismertetésben, mely az egész harcot tárgyalja, sok olyan apróságot kellett érintenem, amelyeknek alig van fontosságuk, sok civódást, amelyeknek lényegében semmi fontosságuk sincs — éppen ezért szeretném az olvasó figyelmét mindjárt kezdetben felhívni két valóban központi, alapvető kérdésre, amelyek roppant nagyfontosságúak, amelyeknek kétségtelenül történelmi jelentőségük van, és amelyek a pártunkban napirenden levő politikai kérdések közül a legégetőbbek.

Az első ilyen kérdés: mi a politikai jelentősége pártunk „többségre” és „kisebbségre” való oszlásának, amely a II. pártkongresszuson ment végbe és az orosz szociáldemokraták minden előző megoszlását teljesen háttérbe szorította.

A második kérdés: mi az elvi jelentősége az új „Iszkra” szervezeti kérdésekben elfoglalt álláspontjának, amennyiben az valóban elvi állásfoglalás.

Az első kérdés pártharcunk kiindulópontjára, forrására, okaira, alapvető politikai jellegére vonatkozik. A második kérdés ennek a harcnak végső eredményeire, kimenetelére, arra a végső elvi eredményre vonatkozik, amelyet akkor kapunk, ha összegezzük mindazt, ami az elvek területére tartozik, és levonjuk mindazt, ami a civakodás területére tartozik. Az első kérdést a pártkongresszuson vívott harc elemzése, a másodikat az új „Iszkra” új elvi tartalmának elemzése dönti el. Ebből a két elemzésből, amely brosúrám tartalmának kilenctized része, az következik, hogy a „többség” pártunk forradalmi, a „kisebbség” pedig pártunk opportunista szárnya; azok a nézeteltérések, amelyek e két szárnyat jelenleg egymástól elválasztják, főként nem programbeli és nem taktikai, hanem csupán szervezeti kérdésekre vonatkoznak; a nézeteknek az az új rendszere, amely az új „Iszkrá”-ban annál világosabban kibontakozik, mennél inkább igyekszik álláspontját elmélyíteni, és mennél inkább megtisztul ez az álláspont a kooptálás körül kitört civakodástól, a szervezeti kérdésekben megnyilvánuló opportunizmus.

A pártválságunkkal foglalkozó irodalom fő fogyatékossága a tények tanulmányozása és megvilágítása terén az, hogy majdnem teljesen hiányzik belőle a pártkongresszus jegyzőkönyvének elemzése, a szervezeti kérdés alapelveinek tisztázása terén pedig az, hogy hiányzik annak a kapcsolatnak az elemzése, amely kétségtelenül megvan egyfelől Martov elvtársnak és Akszelrod elvtársnak a szervezeti szabályzat első pontja megfogalmazásában és e megfogalmazás védelmében elkövetett alapvető hibája, másfelől pedig az „Iszkrá”-nak a szervezeti kérdésben vallott jelenlegi elvi nézetei egész „rendszere” (ha itt rendszerről egyáltalán szó lehet) között. Az „Iszkra” jelenlegi szerkesztősége, úgylátszik, még csak észre sem veszi ezt a kapcsolatot, bár a „többség” az irodalomban már igen sokszor felhívta a figyelmet az első pontról szóló vita jelentőségére. Akszelrod elvtárs és Martov elvtárs most tulajdonképpen csak elmélyítik, továbbfejlesztik és kibővítik az első ponttal kapcsolatban eredetileg elkövetett hibájukat. Tulajdonképpen már az első pontra vonatkozó vitában világosan kibontakozott az opportunistáknak a szervezeti kérdésben elfoglalt álláspontja: hogy szétfolyó, nem szorosan egybekovácsolt pártszervezet mellett foglalnak állást, hogy ellenségesen állnak szemben a párt felülről lefelé haladó, a pártkongresszusból és az általa létesített intézményekből kiinduló felépítésének eszméjével („bürokratikus” eszméjével), hogy arra törekszenek, hogy alulról felfelé haladjanak, s lehetővé tegyék bármely professzornak, bármely gimnazistának és „minden sztrájkolónak”, hogy párttagnak tekintse magát, hogy ellenségesen állnak szemben azzal a „formalizmussal”, amely a párttagtól megköveteli, hogy valamely, a párt által elismert szervezet tagja legyen, hogy közelállnak a polgári intellektuel gondolkodásmódjához, aki csupán „platonikusan” hajlandó „elismerni a szervezeti kapcsolatokat”; hogy könnyen kerülnek az opportunista agyafúrtság és az anarchista frázisok befolyása alá; hogy autonomizmusra törekszenek a centralizmussal szemben — egyszóval mindaz, ami most az új „Iszkrá”-ban buja színpompával virágzik, s mindjobban elősegíti az eredetileg elkövetett hiba teljes és szemléltető tisztázását.

Ami a pártkongresszus jegyzőkönyvét illeti, igazán meg nem érdemelt elhanyagolása csak azzal magyarázható, hogy vitáink tele vannak civakodással, de meg alkalmasint azzal is, hogy ebben a jegyzőkönyvben túlsók a túlkeserű igazság. A pártkongresszus jegyzőkönyve a maga nemében páratlan, pontosság, teljesség, sokoldalúság, gazdagság és hitelesség tekintetében pótolhatatlan képét adja pártunk valódi helyzetének, a nézetek, a hangulatok és a tervek képét, amelyet a mozgalomban résztvevők maguk rajzoltak meg; a párton belül meglevő politikai árnyalatok képét, amely megmutatja ezeknek az árnyalatoknak erőviszonyait, kölcsönös kapcsolatukat és harcukat. Éppen a pártkongresszus jegyzőkönyve és csakis ez a jegyzőkönyv mutatja meg, mennyire sikerült a régi, merőben körösdi jellegű kapcsolatok minden maradványát valóban elsepernünk és egységes, nagyszabású pártkapcsolattal helyettesítenünk. Minden párttagnak, ha tudatosan akar résztvenni pártja ügyeiben, kötelessége gondosan tanulmányozni pártkongresszusunkat, — igenis tanulmányozni, mert puszta olvasásra a jegyzőkönyv nyers anyaghalmaza még nem ad képet a kongresszusról. Csakis gondos és önálló tanulmányozás útján érhetjük el (és kell elérnünk), hogy a beszédek rövid összefoglalásai, a viták száraz kivonatai, az apró (látszólag apró) kérdések körüli apró csatározások egységes egésszé olvadjanak egybe, hogy a párttagok előtt megelevenedjék a pártkongresszus minden egyes jelentős szónoka, hogy a párttagok tisztán lássák a pártkongresszus küldöttei minden egyes csoportjának politikai arculatát. E sorok írója úgy fogja érezni, hogy munkája nem veszett kárba, ha sikerül legalább is ösztönzést adnia a pártkongresszus jegyzőkönyvének átfogó és önálló tanulmányozásához.

Még egy szót a szociáldemokrácia ellenfeleinek a címére. Ezek kárörömmel és kaján ujjongással figyelik vitáinkat; ők persze rajta lesznek, hogy pártunk hibáival és fogyatékosságaival foglalkozó brosúrámból egyes helyeket saját céljaiknak megfelelő módon ráncigáljanak elő. Az orosz szociáldemokraták már elég puskaport szagoltak a csatákban, hogy rá se hederítsenek ezekre a csipkelődésekre, hogy ezek ellenére folytassák munkájukat az önbírálat terén és saját hibáiknak kíméletlen leleplezése terén, amelyeket a munkásmozgalom növekedése okvetlenül és szükségképpen le fog gyűrni. Am próbálják meg az ellenfél táborából való urak, tárják elénk a dolgok valódi képét arról, mi a helyzet „pártjukban”, csak némileg is hasonlót ahhoz a képhez, melyet második kongresszusunk jegyzőkönyve mutat!

1904 május.

N. Lenin

a) A kongresszus előkészítése

Van egy mondás, amely szerint mindenkinek joga van 24 órán át átkozni bíráit. A mi pártkongresszusunk, mint minden párt minden kongresszusa, szintén bírája volt egyeseknek, akik vezető pozícióra tartottak igényt és kudarcot vallottak. Most a „kisebbség” e képviselői szinte megindító naivitással „átkozzák bíráikat” és igyekeznek a kongresszust mindenképpen diszkreditálni, jelentőségét és tekintélyét kisebbíteni. Ez a törekvés a legszembeötlőbben talán az „Iszkra” 57. számában Praktyik cikkében nyilvánult meg, aki felháborodik a kongresszus szuverén „isteni voltának” eszméjén. Oly jellegzetes vonása ez az új „Iszkrá”-nak, hogy nem lehet szó nélkül elsiklani felette. A szerkesztőség, amely többségében a kongresszus által visszautasított személyekből áll, egyrészt továbbra is „párt”- szerkesztőségnek nevezi magát, másrészt viszont kitárja karjait olyan személyek előtt, akik azt állítják, hogy a kongresszus nem istenség. Kedves, ugyebár? Igen, uraim, a kongresszus természetesen nem istenség, de mit gondoljunk az olyan emberekről, akik a kongresszust az után kezdik „csepülni”, hogy ott vereséget szenvedtek?

Valóban, idézzük emlékezetünkbe a fő tényeket a kongresszus előkészítésének történetéből.

Az „Iszkra” kezdettől fogva, már az 1900-ban, az újság kibocsátása előtt megjelent nyilatkozatában kijelentette, hogy mielőtt egyesülnénk, el kell határolnunk magunkat. Az „Iszkra” azon volt, hogy az 1902-es konferencia külön tanácskozás legyen, nem pedig pártkongresszus*. * Lásd a második kongresszus jegyzőkönyvét, 20. old.* Az „Iszkra” 1902 nyarán és őszén rendkívül óvatosan járt el, amikor felélesztette az ezen a konferencián választott Szervező Bizottságot. Végülis az elhatárolódás befejeződött — s ezt mindannyian elismertük. A Szervező Bizottság 1902 legvégén megalakult. Az „Iszkra”. üdvözli megszilárdulását és — a 32. szám szerkesztőségi cikkében — kijelenti, hogy a pártkongresszus egybehívása a legsürgetőbb, halaszthatatlan szükségesség. Így tehát bennünket lehet igazán a legkevésbé vádolni azzal, hogy elhamarkodtuk a II. kongresszus egybehívását. Éppen ezt a szabályt követtük: Hétszer mérj, egyszer vágj; teljes erkölcsi jogunk volt az elvtársaktól elvárni, hogy miután vágtak, nem fognak siránkozni és újból méricskélni.

A Szervező Bizottság a II. kongresszus számára rendkívül gondos (formalista és bürokratikus, mondanák azok, akik most efféle szavakkal leplezik politikai gerinctelenségüket) szabályzatot dolgozott ki, ezt a szabályzatot valamennyi bizottsággal elfogadtatta, végül jóváhagyta, és egyebek közt a 18. pontban ezt a határozatot hozta: „A kongresszus összes határozatai és a kongresszuson megejtett összes választások a pártnak valamennyi pártszervezetre nézve kötelező döntései. Ezeket senki semmiféle ürüggyel meg nem támadhatja, és csak a következő pártkongresszus helyezheti hatályon kívül vagy módosíthatja őket”*. * Lásd a második kongresszus jegyzőkönyvét, 22-23. és 380. old.* Ugye, milyen ártatlanok magukban véve ezek a szavak, amelyeket annakidején mint valami magától értetődő dolgot szó nélkül elfogadtak és milyen különösen hangzanak most — akárcsak a „kisebbség” felett kimondott ítélet! Milyen céllal fogalmaztak meg egy ilyen pontot? Pusztán a formák megtartása végett? Dehogyis. Ez a határozat szükségesnek látszott és csakugyan szükséges volt, mert a párt szétforgácsolt és önálló csoportokból állott, és számítani lehetett arra, hogy ezek a csoportok nem fogják elismerni a kongresszust. Ez a határozat éppen minden forradalmár szabad akaratát fejezi ki (amelyről most olyan gyakran és olyan helytelenül beszélnek, eufemisztikusan a „szabad” kifejezéssel jellemezve azt, ami inkább a „szeszélyes” jelzőt érdemli meg). Ez egyértelmű volt az összes orosz szociáldemokraták által adott kölcsönös becsületszóval. Ennek a határozatnak biztosítania kellett, hogy a kongresszusért vállalt óriási munka, kockázat, költség nem vész kárba, hogy a kongresszus nem fajul komédiává. A kongresszus határozatainak és választásainak bármely el nem ismerését már eleve a becsületszó megszegésének minősítette.

Kin nevet hát az új „Iszkra”, amely azt az új felfedezést tette, hogy a kongresszus nem istenség és döntései nem szentségek? „Új szervezeti nézeteket” tartalmaz-e felfedezése, vagy pedig csak új kísérleteket a régi nyomok eltüntetésére?

b) A kongresszuson kialakult csoportosulások jelentősége

A kongresszust tehát a leggondosabb előkészítés után, a legnagyobb mértékben teljes képviselet alapján hívták egybe. A kongresszus helyes összetételét és döntéseinek feltétlenül kötelező voltát általánosan elismerték, és ez kifejezésre jutott az elnöknek a kongresszus megalakulása utáni nyilatkozatában is (jegyzőkönyv, 54. old.).

Mi is volt a kongresszus fő feladata? Az, hogy az „Iszkra” által megjelölt és kidolgozott elvi és szervezeti alapokon megteremtse a valóságos pártot. Hogy a kongresszusnak éppen ebben az irányban kellett dolgoznia, azt eleve eldöntötte az „Iszkra” hároméves tevékenysége és az, hogy az „Iszkrá”-t a pártbizottságok többsége elismerte. Az iszkrás programnak és irányzatnak a párt programjává és irányzatává kellett válnia, az iszkrás szervezeti terveket rögzíteni kellett a párt szervezeti szabályzatában. De magától értetődik, hogy ezt az eredményt nem lehetett elérni harc nélkül: a kongresszusi képviselet teljessége biztosította, hogy olyan szervezetek is résztvehettek a kongresszuson, amelyek elszánt harcot folytattak az „Iszkra” ellen (a Bund és a „Rabocseje Gyelo”), valamint olyanok is, amelyek szavakban elismerték ugyan vezető pártlapnak az „Iszkrá”-t, valójában azonban a maguk külön terveit akarták megvalósítani, és elvi kérdésekben ingadozásukkal tűntek ki (a „Juzsnij Rabocsij” csoportja és néhány pártbizottságnak ehhez csatlakozó küldöttei). Ilyen körülmények közt a kongresszusnak szükségképpen az iszkrás irányzat győzelméért folytatott harc küzdőterévé kellett válnia. Hogy a kongresszus csakugyan ilyen harc volt, ez azonnal világossá válik bárki előtt, aki valamennyire is figyelmesen elolvassa a kongresszus jegyzőkönyvét. Nekünk most az a feladatunk, hogy részletesen megvizsgáljuk azokat a legfontosabb csoportosulásokat, amelyek a kongresszuson a különféle kérdésekkel kapcsolatban kialakultak, és hogy a jegyzőkönyvek pontos adatai nyomán felelevenítsük a kongresszus valamennyi főbb csoportjának politikai arculatát. Mit képviseltek voltaképpen azok a csoportok, azok az irányzatok és azok az árnyalatok, amelyeknek a kongresszuson az „Iszkra” vezetésével egységes párttá kellett volna egybeolvadniok? — ezt kell megmutatnunk a viták és a szavazások elemzése alapján. E körülmény tisztázása alapvető fontosságú mind annak tanulmányozása szempontjából, kik is voltaképpen a mi szociáldemokratáink, mind pedig a viszály okainak megértése szempontjából. Ezért helyeztem előtérbe a Liga kongresszusán mondott beszédemben és az új „Iszkra” szerkesztőségének írt levelemben éppen a különböző csoportosulások elemzését. A „kisebbség” képviselői közül való ellenlábasaim (élükön Martovval) egyáltalán nem értették meg a kérdés lényegét. A Liga kongresszusán részletes módosító javaslatokra szorítkoztak, igyekeztek „tisztázni” magukat azzal a váddal szemben, hogy az opportunizmus felé fordultak, s még csak meg sem kísérelték, hogy – ellensúlyozásomra — a kongresszusi csoportosulásokról csak valamennyire is eltérőképet rajzoljanak. Martov most igyekszik az „Iszkrá”-ban (56. szám) a kongresszus különféle politikai csoportjainak pontos elhatárolására irányuló kísérleteket egyszerű „körösdi-zugpolitikának” feltüntetni. Erős kifejezés ez, Martov elvtárs! De az új „Iszkra” erős kifejezéseinek van egy eredeti sajátosságuk: mihelyt pontosan felidézzük a viszály valamennyi főbb mozzanatát, a kongresszustól kezdve, mindezek az erős kifejezések teljességgel és mindenekelőtt a mostani szerkesztőség ellen fordulnak. Nézzetek csak a tükörbe, úgynevezett párt-szerkesztő urak, amikor felvetitek a körösdi-zugpolitika kérdését!

Martovnak most annyira kellemetlenek kongresszusi harcunk tényei, hogy igyekszik őket teljesen elkenni. „Iszkrás az — mondja Martov —, aki a pártkongresszuson és a pártkongresszus előtt kifejezésre juttatta az «Iszkrá»-val való teljes szolidaritását, síkraszállt az «Iszkra» programja és szervezeti nézetei mellett és támogatta szervezeti politikáját. A kongresszuson több mint 40 ilyen iszkrás volt — ennyien szavaztak az «Iszkra» programjára és az «Iszkrá»-t a párt Központi Lapjának elismerő határozati javaslatra.” Üssük fel a kongresszus jegyzőkönyvét és látni fogjuk, hogy mindenki elfogadta a programot (233. old.), kivéve Akimovot, aki tartózkodott a szavazástól. Martov elvtárs tehát azt akarja velünk elhitetni, hogy a bundisták is, Bruker is, Martinov is bebizonyították az „Iszkrá”-val való „teljes szolidaritásukat” és síkraszálltak az „Iszkra” szervezeti nézetei mellett! Ez nevetséges. Azt a körülményt, hogy a kongresszus után annak valamennyi részvevője a párt egyenjogú tagjává vált (és még csak nem is valamennyi, mert a bundisták eltávoztak), összetévesztik azzal a csoportosulással, amely a kongresszus során a harcot előidézte. Annak tanulmányozását, hogy milyen elemekből tevődött össze a kongresszus után a „többség” és a „kisebbség”, ezzel a hivatalos frázissal helyettesítik: elismerték a programot.

Nézzük az „Iszkra” Központi Lapként való elismerése feletti szavazást. Látni fogjuk, hogy éppen Martinov — akiről Martov elvtárs jobb ügyhöz méltó merészséggel most azt állítja, hogy síkraszállt az „Iszkra” szervezeti nézetei és szervezeti politikája mellett — követeli, hogy a határozati javaslat két részét — az „Iszkra” Központi Lapként való puszta elismerését és érdemei elismerését — különválasszák. A határozati javaslat első része feletti szavazáskor (az „Iszkra” érdemeinek elismerése, a vele való szolidaritás kifejezése) csak 35-en szavaztak a javaslat mellett, ketten — ellene (Akimov és Bruker), tizenegyen pedig tartózkodtak a szavazástól (Martinov, 5 bundista és a szerkesztőség 5 szavazata: nekem és Martovnak 2—2 szavazatunk, Plehanovnak 1 szavazata volt). Az iszkraellenesek csoportja (5 bundista és három rabocsejegyelós) tehát egész világosan megmutatkozik ezen a példán is, amely Martov mostani nézetei szempontjából a legelőnyösebb, s amelyet maga Martov választott. Nézzük a határozati javaslat második része feletti szavazást — elismerjük-e az „Iszkrá”-t minden indokolás és minden szolidaritásnyilvánítás nélkül központi lapnak (jegyzőkönyv, 147. old.): 44-en szavaztak a javaslat mellett, és ezeket a mai Martov az iszkrásokhoz sorolja. Összesen 51 szavazat volt; a szavazástól tartózkodó szerkesztők öt szavazatának leszámítása után marad 46; ketten a javaslat ellen szavaztak (Akimov és Bruker); a megmaradt 44-hez tartozik tehát mind az öt bundista. Eszerint a bundisták a kongresszuson „kifejezték az «Iszkrá»-val való teljes szolidaritásukat” — így írja a hivatalos történelmet a hivatalos „Iszkra”! Elébevágunk a dolgoknak és megmagyarázzuk az olvasónak, melyek e hivatalos igazságnak igazi indokai: az „Iszkra” mostani szerkesztősége valójában pártszerkesztőség lehetett és lett volna (nem pedig quasi* — ál. — Szerk.*-pártszerkesztőség, mint most), ha a bundisták és a rabocsejegyelósok nem hagyták volna ott a kongresszust; ezért kellett a mostani úgynevezett pártszerkesztőség e leghűségesebb oltalmazóit „iszkrásokká” előléptetni. De erről majd később részletesen beszélek.

Kérdezzük továbbá: ha a kongresszus az iszkrás és iszkraellenes elemek harca volt, vajon nem voltak-e közbülső, állhatatlan elemek, amelyek a két fél között ingadoztak? Mindenki, aki pártunkat és minden kongresszus szokásos arculatát valamennyire is ismeri, már a priori* * — eleve. — Szerk.* hajlani fog arra, hogy erre a kérdésre igennel válaszoljon. Martov elvtársnak nem nagyon akarózik most visszaemlékezni ezekre az állhatatlan elemekre, s a „Juzsnij Rabocsij” csoportot a hozzá húzó küldöttekkel tipikus iszkrásoknak, a köztünk felmerült nézeteltéréseket pedig jelentékteleneknek és mellékeseknek tünteti fel. Szerencsénkre most előttünk van a jegyzőkönyv teljes szövege, és ezt a kérdést, amely persze ténykérdés, okmányszerű adatok alapján dönthetjük el. Az, amit az imént a kongresszuson kialakult általános csoportosulásról mondtunk, természetesen nem e kérdés megoldására, hanem csupán helyes felvetésére tart igényt.

Ha a politikai csoportosulásokat nem elemezzük, ha nincsen tiszta képünk a kongresszusról, mint bizonyos árnyalatok harcáról, egyáltalán nem érthetjük meg nézeteltéréseinket. Martovnak az a kísérlete, hogy az árnyalatok közötti különbséget olymódon leplezze el, hogy még a bundistákat is az iszkrásokhoz számítja, egyszerűen kitérés a kérdés elől. Már a priori, az orosz szociáldemokrácia kongresszus előtti történetének alapján három főcsoportot különböztethetünk meg (további vizsgálódás és tüzetes tanulmányozás céljából): az iszkrások, az iszkraellenesek és az állhatatlan, ingadozó, bizonytalan elemek.

c) A kongresszus kezdete – incidens a szervező bizottsággal

A legjobb, ha a kongresszusi vitákat és szavazásokat a kongresszusi ülések sorrendjében elemezzük, hogy soron kövessük a mind világosabban kibontakozó politikai árnyalatokat. Csak akkor térünk el a kronologikus sorrendtől, ha erre feltétlenül szükség lesz, hogy együtt vizsgálhassuk meg az egymással szoros kapcsolatban levő kérdéseket vagy egynemű csoportosulásokat. Nehogy részrehajlók lehessünk, igyekezni fogunk az összes fontosabb szavazásokat megemlíteni, mellőzve persze azt az apróságok feletti temérdek sok szavazást, amelyek kongresszusunkon túlságosan sok időt vettek igénybe (részben tapasztalatlanságunk folytán és mert nem tudtuk felosztani az anyagot a bizottsági és a teljes ülések között, részben az obstrukcióval határos huzavona miatt).

Az első olyan kérdés, amely vitákra vezetett, amelyek során már mutatkoztak árnyalati különbségek, az volt, vajon ez a pont: „A Bund helyzetéről a pártban” első helyen szerepeljen-e (a kongresszus „napirendjén”), vagy sem (jegyzőkönyv, 29—33. old.). Iszkrás szempontból — s ezt a szempontot Plehanov, Martov, Trockij és én védtük — ehhez semmiféle kétely nem fért. A Bund távozása a pártból szemléltetően megmutatta, hogy meggondolásaink helyesek voltak: ha a Bund nem akart velünk együtt haladni és nem akarta elismerni azokat a szervezeti alapelveket, amelyeket az „Iszkrá”-val együtt a párt többsége vallott — akkor szükségtelen és értelmetlen volt „úgy tenni”, mintha együtt haladnánk, és csak elnyújtani a kongresszust (mint ahogy elnyújtották a bundisták). A kérdés már teljesen tisztázódott az irodalomban, és minden valamelyest gondolkodó párttag előtt világos volt, hogy már csak nyíltan fel kell tennünk a kérdést és egyenesen, becsületesen választanunk kell: autonómia (együtt haladunk) vagy föderáció (szétválunk).

A bundisták egész politikájukban kerülgetők lévén, itt is meg akarták kerülni a dolgot és halogatták a kérdést. Hozzájuk csatlakozik Akimov elvtárs, aki azonnal, nyilván a „Rabocseje Gyelo” valamennyi hívének nevében, rámutatott az „Iszkra” és a „Rabocseje Gyelo” közt felmerült szervezeti nézeteltérésekre (jegyzőkönyv, 31. old.). A Bund és a „Rabocseje Gyelo” oldalára áll Mahov elvtárs (két szavazat a nyikolajevi bizottság részéről, amely nemrég fejezte ki szolidaritását az „Iszkrá”-val!). Mahov elvtárs előtt a kérdés egyáltalán nem világos, s „fájó pontnak” tekinti a „demokratikus felépítés kérdését vagy, megfordítva (ezt jegyezzük meg), a centralizmus kérdését” is — pontosan úgy, mint jelenlegi „párt”-szerkesztőségünk többsége, amely a kongresszuson még nem vette észre ezt a „fájó pontot”!

Az iszkrások ellen tehát harcba száll a Bund, a „Rabocseje Gyelo” és Mahov elvtárs, akiknek együtt éppen megvolt az a tíz szavazatuk, amelyeket ellenünk adtak le (33. old.). 30-an szavaztak mellettünk — e szám körül, mint majd látni fogjuk, gyakran ingadoznak az iszkrásokra leadott szavazatok. Tizenegyen, amint kiderült, tartózkodtak a szavazástól — nyilvánvalóan nem álltak sem az egyik, sem a másik harcoló „párt” mellé. Érdekes, hogy amikor a Bund szervezeti szabályzatának 2. pontja felett szavaztak (a 2. pont elvetése miatt vált ki a pártból a Bund), a 2. pontra szavazók és a szavazástól tartózkodók száma szintén tíz volt (jegyzőkönyv, 289. old.); a szavazástól éppen három rabocsejegyelós (Bruker, Martinov és Akimov) és Mahov elvtárs tartózkodott. Nyilvánvaló, hogy a Bund kérdésének napirendi helye feletti szavazás nem véletlen csoportosulást hozott létre. Nyilvánvaló, hogy mindezek az elvtársak nemcsak a tárgyalási sorrend technikai kérdésében, hanem a lényegben is az „Iszkrá”-val ellentétes állásponton voltak. E lényegbeli ellentét a „Rabocseje Gyelo” részéről világos mindenki előtt, és Mahov elvtárs a maga álláspontját a Bund távozásával kapcsolatban mondott beszédében felülmúlhatatlanul jellemezte (jegyzőkönyv, 289—290. old.). Erre a beszédre érdemes kitérni. Mahov elvtárs azt mondja, hogy a föderációt elvető határozat után „az a kérdés, hogy milyen legyen a Bund helyzete az OSzDMP-ben, elvi kérdésből egy történelmileg kialakult nemzetiségi szervezettel szemben követendő reális politika kérdésévé vált számára; itt — folytatja a szónok — feltétlenül számolnom kellett mindazokkal a következményekkel, amelyek szavazásunkból származhatnak, és ezért az egész 2. pontot megszavaztam volna”. Mahov elvtárs kiválóan elsajátította a „reális politika” szellemét: elvben már elvetette a föderációt s ezért a gyakorlatban a szervezeti szabályzat olyan pontja mellett szavazott volna, amely ezt a föderációt megvalósítja! És ez a „praktikus” elvtárs a maga mélységesen elvi álláspontját a következő szavakkal magyarázza: „De (a híres scsedrini „de”!) mivel az ellene vagy mellette való szavazásomnak csak elvi jellege (!!) volt, és minthogy a kongresszus valamennyi többi részvevője majdnem egyhangúlag szavazott, nem is lehetett gyakorlati jellege, inkább tartózkodtam a szavazástól, hogy elvileg” … (ments meg uram bennünket az ilyen elviségtől!) … „hangsúlyozzam az adott esetben az én álláspontom és a Bund e pont mellett szavazó küldötteinek álláspontja közötti különbséget. Ezzel szemben e pont mellett szavaztam volna, ha a Bund küldöttei tartózkodtak volna a szavazástól, amihez eredetileg ragaszkodtak.” Értse meg, aki tudja. Elvhű ember óvakodik attól, hogy hangosan azt mondja: igen, mert amikor mindenki azt mondja, hogy nem, akkor ennek nincs gyakorlati haszna.

Miután abban a kérdésben, hogy a Bund ügye milyen helyet foglaljon el a napirenden, megtörtént a szavazás, a kongresszuson felbukkant a „Borba”-csoport kérdése, amely szintén rendkívül érdekes csoportosulásra vezetett és szorosan összefügg a kongresszus „legfájóbb” kérdésével, a központi szervek személyi összetételének kérdésével. A kongresszus összetételét megállapító bizottság — a Szervező Bizottság két határozatának (lásd jegyzőkönyv, 383. és 375. old.) és az összetételt megállapító bizottságba beküldött képviselői jelentésének megfelelően (35. old.) — a „Borba”-csoport meghívása ellen foglal állást.

Jegorov elvtárs, a Szervező Bizottság tagja, kijelenti, hogy a „«Borba» kérdése (jegyezzük meg, a „Borbá”-nak, nem pedig a „Borba” egyik vagy másik tagjának kérdése) az ő számára új kérdés” és szünetet kér. Hogy a Szervező Bizottság tagja számára miképpen lehetett új az a kérdés, melyben a Szervező Bizottság kétszer is határozatot hozott, azt homály fedi. A szünetben a Szervező Bizottság a kongresszuson véletlenül jelenlevő tagjainak a részvételével ülést tart (jegyzőkönyv, 40. old.) (a Szervező Bizottság néhány tagja, az „Iszkra”-szervezet régi tagjai közül nem volt jelen a kongresszuson)*. …

* Erről az ülésről lásd Pavlovics „Levelét”, aki a Szervező Bizottság tagja volt, és akit a kongresszus előtt egyhangúlag a szerkesztőség bizalmi emberének, hetedik tagjának választottak meg (a Liga jegyzőkönyve, 44. old.).*

… Megkezdődik a vita a „Borbá”-ról. A rabocsejegyelósok a „Borba” meghívása mellett foglalnak állást (Martinov, Akimov és Bruker, 36—38. old.). Az iszkrások (Pavlovics, Szorokin, Lange, Trockij, Martov és mások) — ellene. A kongresszus újból a már ismert csoportosulás szerint oszlik meg. A „Borba” körül makacs harc folyik, és Martov elvtárs különösen alapos (38. old.) és „harcias” beszédében joggal mutat rá az oroszországi és a külföldi csoportok „képviseletének nem egyenlő arányára”, arra, hogy aligha volna „helyes” egy külföldi csoportot „kiváltságban” részesíteni (aranyigazság, s különösen tanulságos most, a kongresszus után lezajlott események szempontjából!), hogy nem szabad elősegíteni „a szervezeti káoszt a pártban, melyet minden elvi megfontolás híján levő szétforgácsolódás jellemzett” (elevenére tapintott pártkongresszusunk … — „kisebbségének”!). A „Rabocseje Gyelo” hívein kívül senki nem szólal fel nyíltan és indokokkal a „Borba” mellett egészen a szónokok jegyzékének lezárásáig (40. old.); el kell ismernünk, hogy Akimov elvtárs és barátai legalább nem kerteltek és nem bujkáltak, hanem nyíltan követték vonalukat, nyíltan beszéltek arról, amit akartak.

A szónokok jegyzékének lezárása után, amikor a kérdés lényegét illetően már nem lehet felszólalni, Jegorov elvtárs „erélyesen követeli, hogy a kongresszus hallgassa meg a Szervező Bizottság imént elfogadott határozatát”. Nem csoda, hogy a kongresszus tagjait felháborítja ez az eljárás, és az elnöklő Plehanov elvtárs kijelenti, hogy „nem érti, hogy Jegorov elvtárs miképpen ragaszkodhat követeléséhez”. Azt hinné az ember, hogy csak két eset lehetséges: valaki vagy nyíltan és határozottan felszólal az egész kongresszus előtt a kérdés lényegét illetően, vagy egyáltalán nem szólal fel. De megvárni, amíg lezárják a szónokok jegyzékét és azután „zárszó” címén a kongresszusnak előhozakodni a Szervező Bizottság új határozatával — éppen a megvitatott kérdésben — ez közönséges orvtámadás!

Az ülést ebéd után nyitják meg újra, és a titkárság, mely még mindig nem érti a dolgot, elhatározza, hogy nem ragaszkodik a „formalitásokhoz” és az „elvtársi kimagyarázkodás” utolsó és kongresszusokon csak végső esetekben alkalmazott eszközéhez folyamodik. Popov, a Szervező Bizottság képviselője, ismerteti a Szervező Bizottság határozatát, amelyet a Bizottság valamennyi tagja elfogadott, egyetlen tag, Pavlovics kivételével (43. old.), s amely javasolja a kongresszusnak Rjazanov meghívását.

Pavlovics kijelenti, hogy tagadta és tagadja a Szervező Bizottság ülésének jogosságát, hogy a Szervező Bizottság új határozata „ellentmond a Szervező Bizottság előbbi határozatának”. Erre a kijelentésre vihar támad. Jegorov elvtárs, aki ugyancsak tagja a Szervező Bizottságnak és tagja a „Juzsnij Rabocsij” csoportnak, kitér az érdembeni válasz elől és a súlypontot a fegyelem kérdésére akarja áthelyezni. Pavlovics elvtárs, az ő véleménye szerint, megsértette a pártfegyelmet (!), mert a Szervező Bizottság, miután Pavlovics tiltakozását megtárgyalta, elhatározta, hogy „Pavlovics különvéleményét nem fogja a kongresszus tudomására hozni”. A vita a pártfegyelem kérdésére terelődik, és Plehanov a kongresszus viharos tapsa közepette kioktatja Jegorov elvtársat arról, hogy „nálunk nincsenek kötött mandátumok” (42. old., v. ö. a 379. oldalon, a kongresszus szabályzatának 7. §-ával: „A küldötteket nem szabad megbízatásukban kötött mandátumokkal korlátozni. Megbízatásuk teljesítésében teljesen szabadok és függetlenek”). „A kongresszus a legfelsőbb pártfórum”, a pártfegyelmet és a kongresszus szabályzatát tehát éppen az sérti meg, aki bármiképpen is gátolja, hogy bármely küldött a pártélet minden kérdésében kivétel és megszorítás nélkül közvetlenül a kongresszushoz forduljon. A vitás kérdés tehát a következő dilemmában kristályosodik ki: körösdi vagy párt? A kongresszusi küldöttek jogainak korlátozása a különféle testületek és körök vélt jogaira vagy szabályzataira való hivatkozással, vagy pedig az összes alsóbb intézmények és régi csoportocskák teljes feloszlatása a kongresszuson nemcsak szavakban, hanem valójában, még mielőtt a tényleges párttestületeket megalakították volna. Az olvasó már ebből is láthatja, milyen roppant elvi fontossága volt ennek a vitának a párt tényleges újjáépítését céljául kitűző kongresszus legelején (harmadik ülés). Ebben a vitában úgyszólván összpontosult a régi körök és csoportocskák (amilyen például a „Juzsnij Rabocsij”) összeütközése az újjászülető párttal. És az iszkraellenes csoportok azonnal megmutatkoznak: a bundista Abramszon is, Martinov elvtárs, az „Iszkra” mostani szerkesztőségének buzgó szövetségese is, régi ismerősünk Mahov elvtárs is — mindannyian Jegorov és a „Juzsnij Rabocsij” csoportja mellett, Pavlovics ellen foglalnak állást. Martinov elvtárs, aki most Martovval és Akszelroddal vetélkedve szervezeti „demokratizmusát” fitogtatja, még a … hadsereget is megemlíti, ahol csak az alsóbb fórum útján fordulhatnak a felsőbb fórumhoz!! E „kompakt” iszkraellenes ellenzék valódi értelme tökéletesen világos volt mindenki előtt, aki résztvett a kongresszuson, vagy figyelemmel kísérte pártunk belső történetét a kongresszusig. Az ellenzék feladata (melyet talán nem is mindig ismernek fel összes képviselői, és néha csak a tehetetlenségi erő hatása folytán védenek) az volt, hogy a kis csoportocskák függetlenségét, különállását, klikk-érdekeit megóvják attól, hogy az iszkrás alapokon épülő széleskörű párt elnyelje őket.

Éppen ebből a szempontból nyúlt a kérdéshez Martov elvtárs is, aki akkor még nem egyesült Martinovval. Martov elvtárs erélyesen harcba száll, mégpedig jogosan száll harcba azokkal, akik „a pártfegyelemről alkotott elképzelésükben csak odáig mennek, hogy elismerik a forradalmár kötelezettségeit azon alsóbbfokú csoporttal szemben, amelyhez tartozik”. „Az egységes párton belül bármiféle kényszercsoportosulás (Martov kiemelése) megengedhetetlen”, magyarázza Martov a körösdi védelmezőinek, s nem sejti, hogy e szavakkal azt a politikai magatartást ostorozza, amelyet a kongresszus végén és a kongresszus után ő maga tanúsított … A kényszercsoportosulást nem engedhetjük meg a Szervező Bizottságnak, de feltétlenül megengedhetjük a szerkesztőségnek. A kényszercsoportosulást Martov elítéli, amikor a központ szempontjából szemléli a dolgot, de védelmezi attól a pillanattól kezdve, amikor elégedetlen a központ összetételével …

Említésreméltó az a tény, hogy Martov elvtárs beszédében Jegorov elvtárs „óriási hibáján” kívül különösen hangsúlyozta a Szervező Bizottság politikai állhatatlanságát. „A Szervező Bizottság nevében — mondotta Martov jogos felháborodásában — javaslatot terjesztettek elő, amely szöges ellentétben van a bizottság jelentésével (amely, tegyük hozzá, a Szervező Bizottság tagjainak jelentésén alapszik: 43. old., Kolcov szavai) és a Szervező Bizottság előbbi javaslataival” (az én kiemelésem). Amint látjuk, Martov akkor, „pálfordulása” előtt, világosan megértette, hogy a „Borba” helyettesítése Rjazanovval a legkevésbé sem küszöböli ki a Szervező Bizottság ténykedésének erősen ellentmondásos jellegét és bizonytalanságát (a Liga kongresszusának jegyzőkönyvéből, 57. old., a párttagok megtudhatják, miképpen látta Martov a dolgot pálfordulása után). Martov akkor nem szorítkozott a fegyelem kérdésének elemzésére; nyíltan megkérdezte a Szervező Bizottságot is: „miféle új dolog történt, ami változtatást tenne szükségessé?” (az én kiemelésem). Hiszen a Szervező Bizottságnak, amikor javaslatát megtette, még ahhoz sem volt elegendő bátorsága, hogy véleményét nyíltan védelmezze, ahogy ezt Akimov és mások tették. Martov ezt cáfolja (a Liga jegyzőkönyve, 56. old.), de a kongresszus jegyzőkönyvének olvasói látni fogják, hogy Martov téved. Popov, aki a Szervező Bizottság nevében tesz javaslatot, egy szót sem szól az indokokról (a pártkongresszus jegyzőkönyvének 41. oldala). Jegorov a fegyelemről szóló pontot helyezi előtérbe, a dolog lényegéről pedig csak ennyit mond: „a Szervező Bizottságban új szempontok merülhettek fel” … (de hogy csakugyan felmerültek-e és melyek, azt nem tudni) … „meglehet, hogy elfelejtett valakit beterjeszteni stb.” (Ez a „stb.” a szónok egyetlen mentsvára, mert a Szervező Bizottság nem feledkezhetett meg a „Borba” kérdéséről, melyet a kongresszus megkezdése előtt kétszer és a bizottságban egyszer megtárgyaltak.) „A Szervező Bizottság nem azért hozta ezt a határozatot, mert megváltoztatta álláspontját a «Borba»-csoport tekintetében, hanem azért, mert a párt jövendő központi szervezete tevékenységének első lépéseinél el akarja távolítani az útból a felesleges köveket.” Ez nem indokolás, hanem éppen az indokolás elől való kitérés. Minden őszinte szociáldemokrata (s szó sem lehet arról, hogy a kongresszus bármely tagjának őszinteségét bárki kétségbe vonja) arra törekszik, hogy eltávolítsák azt, amit ő kőnek tekint, és olyan eszközökkel távolítsák el, amilyeneket ő tart célszerűnek. Indokolni annyi, mint megmagyarázni és pontosan kifejteni véleményünket a dolgokról, nem pedig egy közhellyel intézni el a dolgot. És indokolni lehetetlen volna „a «Borba» kérdésében elfoglalt álláspont megváltoztatása nélkül”, mert a Szervező Bizottság előbbi, ellentétes döntései szintén törekedtek a kövek eltávolítására, de ezeket a „köveket” éppen az ellenkezőjében látták. Martov elvtárs éppen ezért rendkívül éles és rendkívül jól megalapozott támadást intézett ez ellen az érv ellen, „kicsinyes” dolognak nevezte, amelyet az a vágy szült, hogy „ürügyet találjanak”, s azt tanácsolta a Szervező Bizottságnak, „ne törődjön vele, mit mondanak majd az emberek”. Ezekkel a szavakkal Martov elvtárs kitűnően jellemezte annak a politikai árnyalatnak lényegét és értelmét, amely óriási szerepet játszott a kongresszuson, és amelyet éppen az jellemez, hogy hiányzik belőle az önállóság, kicsinyes, nincs saját vonala, azzal törődik, hogy mit mondanak majd az emberek, örökösen ingadozik a két határozott tábor között, nem meri nyíltan kifejteni saját credo- ját*, egyszóval „mocsaras”**. …

* — hitvallás, program, valamely világnézet kifejtése. — Szerk.

** Akadnak most nálunk a pártban olyan emberek, akik e szó hallatára elszörnyednek és ordítozva tiltakoznak az elvtársiatlan polémia ellen. Milyen különös elfajulása ez a helyes ösztönnek a nem helyén való … hivatalos szellem hatására. Aligha van olyan politikai párt, amely ismeri a belső harcot és nélkülözhette volna ezt a terminust, amellyel mindig az állhatatlan, a harcosok között hol az egyik, hol a másik oldal felé hajló elemeket jelölik meg. S a németek, akik értenek ahhoz, hogy a belső harcot pontosan meghatározott korlátok közé szorítsák, nem sértődnek meg a „versumpft” („mocsaras”. — Szerk.) szón, nem szörnyülködnek és nem tanúsítanak nevetséges hivatalos pruderie-t (finnyásságot. — Szerk.).**

… Az állhatatlan csoportnak ez a politikai gerinctelensége egyebek között arra vezetett, hogy a kongresszuson a bundista Jugyinon kívül (53. old.) senki nem is terjesztett elő olyan határozati javaslatot, amely a „Borba”-csoport egy tagjának meghívását ajánlotta volna. Jugyin határozati javaslatára öten szavaztak; bizonyára csupa bundista: az ingadozó elemek megint színt változtattak! Hogy hozzávetőleg mekkora volt a középső csoport szavazatainak száma, azt megmutatták a Kolcov és Jugyin által ebben a kérdésben előterjesztett határozati javaslatok feletti szavazások: az iszkrás 32 szavazatot (47. old.), a bundista 16 szavazatot kapott, azaz a nyolc iszkraellenes szavazaton kívül Mahov elvtárs két szavazatát (46. old.), a „Juzsnij Rabocsij”-csoport tagjainak 4 szavazatát és még két szavazatot. Azonnal meg fogjuk mutatni, hogy ezt a megoszlást semmiképpen sem lehet véletlennek tekinteni, de előbb röviden ismertetjük Martovnak erre a Szervező Bizottsággal történt incidensre vonatkozó mostani véleményét. Martov a Ligában azt állította, hogy „Pavlovics és mások szították a szenvedélyeket”. Csak elő kell venni a kongresszus jegyzőkönyvét, s megállapíthatjuk, hogy a legrészletesebb, leghevesebb és legszenvedélyesebb beszédeket a „Borba” és a Szervező Bizottság ellen maga Martov mondotta. Azzal, hogy „vétkét” Pavlovicsra akarja hárítani, csak állhatatlanságáról tesz tanúságot: a kongresszus előtt éppen Pavlovicsot választotta hetediknek a szerkesztőségbe, a kongresszuson Jegorovval szemben Pavlovicshoz csatlakozott (44. old.), azután pedig, amikor Pavlovicstól vereséget szenvedett, a „szenvedélyek szításával” vádolja őt. Ezen csak nevetni lehet.

Az „Iszkrá”-ban (56. sz.) Martov azon gúnyolódik, hogy komoly jelentőséget tulajdonítanak annak a kérdésnek, hogy X-et vagy Y-t meghívják-e vagy sem. Ez a gúnyolódás megint-csak Martov ellen fordul, mert éppen a Szervező Bizottsággal történt incidens indította meg az olyan „jelentős” kérdésre vonatkozó vitákat, amilyen az, hogy meghívják-e X-et vagy Y-t a Központi Bizottságba vagy a Központi Lapba. Helytelen dolog kétféle mértékkel mérni, aszerint, hogy saját „alsóbbfokú csoportunkról” (a párthoz viszonyítva alsóbbfokú csoportról) van-e szó, vagy pedig egy idegen csoportról. Ez bizony nyárspolgáriasság és körösdi, nem pedig a kérdés pártszerű megítélése. Ennek bizonyítására elegendő, ha egyszerűen összehasonlítjuk Martovnak a Ligában mondott beszédét (57. old.) a kongresszuson mondott beszédével (44. old.). „Érthetetlen számomra — mondta Martov egyebek közt a Ligában —, hogyan képesek egyesek arra, hogy egy és ugyanazon időben mindenáron iszkrásoknak nevezzék magukat és szégyelljék azt, hogy iszkrások legyenek.” Különös, hogy nem érti meg a „nevezni magát” és a „lenni”, a szó és a tett közötti különbséget. Maga Martov a kongresszuson a kényszercsoportosulások ellenfelének nevezte magát, a kongresszus után azonban híve volt az ilyen csoportosulásoknak . . .

d) A „Juzsnij Rabocsij”-csoport feloszlatása

A küldöttek megoszlása a Szervező Bizottság kérdésében talán véletlennek látszhat. De az ilyen felfogás tévedés volna, és hogy megcáfoljuk, eltérünk a kronologikus sorrendtől és máris megvizsgáljuk azt az incidenst, mely a kongresszus végén történt ugyan, de a legszorosabban összefügg az előbbivel. Ez az incidens a „Juzsnij Rabocsij”-csoport feloszlatása. Az iszkrás szervezeti tendenciákkal, melyek a párt erőinek teljes tömörítésére és az erőket felőrlő zűrzavar megszüntetésére irányultak, szembekerültek az egyik csoportnak az érdekei; ez a csoport hasznos munkát végzett, amikor még valódi párt nem volt, s a munka központosítása után feleslegessé vált. Egy kör érdekére való tekintettel a „Juzsnij Rabocsij”-csoport ugyanannyi joggal követelhette a „folytonosság” megőrzését és a maga sérthetetlenségét, mint az „Iszkra” régi szerkesztősége. A párt érdekeire való tekintettel ennek a csoportnak bele kellett nyugodnia abba, hogy erői átkerülnek a „megfelelő pártszervezetekbe” (313. old., a pártkongresszus által elfogadott határozat befejező része). A kör és a „filiszterség” érdekeinek szempontjából természetszerűleg „kényesnek” (Ruszov elvtárs és Deutsch elvtárs jelzője) látszott egy hasznos csoport feloszlatása, amely ezt éppúgy nem akarta, mint ahogy nem akarta az „Iszkra” régi szerkesztősége sem. A párt érdekeinek szempontjából szükség volt ennek a csoportnak a feloszlatására, a pártban való „feloldódására” (Guszev kifejezése). A „Juzsnij Rabocsij”- csoport kereken kijelentette, hogy „nem tartja szükségesnek”, hogy feloszlottnak nyilvánítsa magát, és követeli, hogy „a pártkongresszus határozottan foglaljon állást” mégpedig „azonnal: igen vagy nem”. A „Juzsnij Rabocsij”-csoport nyíltan hivatkozott ugyanarra a „folytonosságra”, melyre az „Iszkra” régi szerkesztősége kezdett hivatkozni … feloszlatása után! „Bár mindannyian együtt egy egységes pártot alkotunk — mondotta Jegorov elvtárs —, a párt mégis szervezetek egész sorából áll, amelyekkel mint történelmi tényezőkkel számolni kell … Ha egy ilyen szervezet a pártra nézve nem ártalmas, akkor nincs miért feloszlatni.”

Ilymódon a fontos elvi kérdést teljesen világosan vetették fel és az összes iszkrások — amíg saját csoportérdekeik elő nem bukkantak — határozottan az állhatatlan elemek ellen fordultak (a bundisták és két rabocsejegyelós ebben az időben már nem voltak a kongresszuson; kétségtelen, hogy ők teljes erejükkel támogatták volna azt a felfogást, hogy „a történelmi tényezőkkel számolni kell”). A szavazás eredménye: 31 szavazat a feloszlatás mellett, öt ellene, öten tartózkodtak a szavazástól (a „Juzsnij Rabocsij”-csoport négy tagja és, régebbi kijelentései után ítélve, valószínűleg Belov, 308. old.). Teljesen világosan kidomborodnak egy tíz szavazatból álló csoport körvonalai, mely az „Iszkra” következetes szervezeti tervével szemben mereven elutasító magatartást tanúsít és a párttal szemben a körösdit védelmezi. A vita során az iszkrások ezt a kérdést teljesen elvi alapon vetik fel (lásd Lange beszédét, 315. old.), fellépnek a kontárkodás és a ziláltság ellen, nem hajlandók az egyes szervezetek „szimpátiáira” tekintettel lenni és nyíltan megmondják, hogy „ha a «Juzsnij Rabocsij»-hoz tartozó elvtársak már egy vagy két évvel ezelőtt elvibb álláspontot képviseltek volna, hamarabb el lehetett volna érni a párt egyesülését és a program azon alapelveinek diadalát, amelyeket itt jóváhagytunk”. Ebben az értelemben szólal fel Orlov, Guszev, Ljadov, Muravjov, Ruszov, Pavlovics, Glebov és Gorin. A „kisebbséghez” tartozó iszkrások nemcsak hogy nem tiltakoznak ezek ellen a pártkongresszuson ismételten elhangzó határozott figyelmeztetések ellen, amelyek a „Juzsnij Rabocsij”, Mahov és mások nem eléggé elvhű politikájára és „vonalára” vonatkoznak, nemcsak hogy nem élnek e tekintetben semmiféle fenntartással, hanem ellenkezőleg — Deutsch személyében —, határozottan csatlakoznak hozzájuk, elítélik a „káoszt” és üdvözlik azt, hogy „nyíltan felvetette a kérdést” Ruszov elvtárs (315. old.), aki ugyanazon a gyűlésen — ó borzalom! — elég merész volt ahhoz, hogy a régi szerkesztőség kérdését is merőben pártszempontból „nyíltan felvesse” (325. old.).

A „Juzsnij Rabocsij”-csoportban a csoport feloszlatásának kérdése szörnyű felháborodást keltett, s ennek nyomait a jegyzőkönyvben is megtaláljuk (ne felejtsük el, hogy a jegyzőkönyv csak halvány képet ad a vitákról, mert a beszédek teljes szövege helyett csak igen tömör összefoglalásokat és kivonatokat tartalmaz). Jegorov elvtárs még a „Rabocsaja Miszl”- csoport nevének a „Juzsnij Rabocsij” mellett való puszta említését is „hazugságnak” nevezte, ami jellemző példa arra, hogy a kongresszus hogyan ítélte meg a következetes ökonomizmust. Jegorov még sokkal később is, a 37. ülésen, rendkívül ingerült hangon beszél a „Juzsnij Rabocsij” feloszlatásáról (356. old.), és kéri, vegyék jegyzőkönyvbe, hogy amikor a „Juzsnij Rabocsij” kérdését tárgyalták, e csoport tagjainál nem érdeklődtek sem az újság anyagi eszközei, sem a Központi Lap és a Központi Bizottság ellenőrzése felől. Popov elvtárs a „Juzsnij Rabocsij” kérdésében folytatott viták során célzásokat tesz a kompakt többségre, mely úgyszólván előre eldöntötte ennek a csoportnak a kérdését. „Most — mondja Popov elvtárs (316. old.) —, Guszev és Orlov elvtársak beszéde után minden világos.” E szavak értelme félreérthetetlen: most, amikor az iszkrások nyilatkoztak és benyújtottak egy határozati javaslatot, minden világos, azaz világos, hogy a „Juzsnij Rabocsij”-t akarata ellenére feloszlatják. A „Juzsnij Rabocsij” képviselője maga választja itt külön az iszkrásokat (mégpedig az olyanokat, mint Guszev és Orlov) és a maga híveit, mint a szervezeti politika különböző „vonalainak” képviselőit. S amikor a mostani „Iszkra” a „Juzsnij Rabocsij”-csoportot (és valószínűleg Mahovot is?) „tipikus iszkrásoknak” tünteti fel, akkor ez csak szemléltetően mutatja, hogy megfeledkeztek a kongresszus legfontosabb (e csoport szempontjából legfontosabb) eseményeiről, és hogy az új szerkesztőség el akarja tüntetni azokat a nyomokat, amelyek elárulják, milyen elemekből alakult az úgynevezett „kisebbség”.

Sajnos, a kongresszuson nem vetették fel a népszerű lap kérdését. Valamennyi iszkrás rendkívüli érdeklődéssel vitatta meg ezt a kérdést mind a kongresszus előtt, mind a kongresszus alatt az üléseken kívül, s egyetértettek abban, hogy a pártélet jelenlegi helyzetében ilyen lapot életrehívni, vagy pedig a meglevő lapok egyikét ilyen lappá változtatni, rendkívül ésszerűtlen volna. Az iszkraellenesek a kongresszuson ellenkező értelemben nyilatkoztak, a „Juzsnij Rabocsij”-csoport a jelentésében szintén, és az hogy tíz ember aláírásával nem terjesztettek elő megfelelő határozati javaslatot, csak a véletlennel vagy azzal magyarázható, hogy nem óhajtottak felvetni „egy kilátástalan kérdést”.

e) A nyelvek egyenjogúsága körül lezajlott incidens

Térjünk vissza a kongresszus üléseinek napirendjéhez.

Most meggyőződtünk arról, hogy a kongresszuson még a kérdések érdemben való tárgyalása előtt világosan kialakult nemcsak egy egészen határozott iszkraellenes csoport (8 szavazat), hanem az olyan közbülső, ingadozó elemek csoportja is, akik készek voltak támogatni ezt a nyolcas csoportot és szavazataiknak a számát mintegy 16—18-ra növelni.

Az a kérdés, hogy milyen helyet foglaljon el a Bund a pártban — ezt a kongresszus rendkívül részletesen, túlságosan részletesen vitatta meg —, egy elvi tétel megállapítására redukálódott, a gyakorlati döntést pedig elodázták a szervezeti kapcsolatok megvitatásáig. Minthogy a kongresszust megelőzően az idevágó témák megvilágításával az irodalomban meglehetősen sokat foglalkoztak, a kongresszusi vita viszonylag nem sok újat hozott. Csak azt kell megjegyeznünk, hogy a „Rabocseje Gyelo” hívei (Martinov, Akimov és Bruker), bár egyetértettek Martov határozati javaslatával, azzal a fenntartással éltek, hogy azt elégtelennek tartják, és más következtetéseket vonnak le belőle (69, 73, 83. és 86. old.).

A Bund helyének kérdéséről a kongresszus áttért a programra. A vita itt jórészt csekély jelentőségű részletmódosítások körül forgott. Elvileg az iszkraellenesek oppozíciója csak abban a hadjáratban nyilatkozott meg, amelyet Martinov elvtárs indított ez ellen a nevezetes kérdésfeltevés ellen: ösztönösség vagy tudatosság. A bundisták és a „Rabocseje Gyelo” hívei persze mind egy szálig Martinov mellé álltak. Martinov ellenvetéseinek alaptalanságát többek között Martov és Plehanov mutatta ki. Mint érdekességre rá kell mutatnunk arra, hogy az „Iszkra” szerkesztősége (valószínűleg bizonyos megfontolások után) most átpártolt Martinovhoz és az ellenkezőjét mondja annak, amit a kongresszuson mondott! Úgylátszik ez felel meg a „folytonosság” híres elvének … Nem tehetünk egyebet, mint hogy megvárjuk, amíg a szerkesztőség teljesen tisztán látja és nekünk is megmagyarázza azt a kérdést, hogy milyen mértékben, miben és mióta ért egyet Martinovval. Egyelőre csak azt kérdezzük, látott-e valaki valaha olyan pártlapot, melynek szerkesztősége a kongresszus után éppen az ellenkezőjét állította annak, amit a kongresszuson mondott?

Nem foglalkozunk az „Iszkrá”-nak Központi Lapként való elismeréséről folytatott vitával (fentebb már érintettük), sem a szervezeti szabályzatról folytatott vita kezdetével (célszerűbb lesz ezt a szervezeti szabályzat egész vitájával kapcsolatban tárgyalni), hanem áttérünk azokra az elvi árnyalatokra, melyek a program megvitatása során megnyilvánultak. Mindenekelőtt egy rendkívül jellegzetes részletet akarunk kiemelni: az arányos képviseletről folytatott vitát. A „Juzsnij Rabocsij”- csoporthoz tartozó Jegorov elvtárs amellett kardoskodott, hogy ezt vegyük be a programba, és úgy lépett fel, hogy Poszadovszkij (kisebbségi iszkrás) jogosan megjegyezte, hogy itt „komoly nézeteltérésről” van szó. „Kétségtelen — mondotta Poszadovszkij elvtárs —, hogy mi nem vagyunk egy véleményen a következő alapvető kérdésben: alá kell-e rendelnünk jövendő politikánkat ezeknek vagy azoknak a demokratikus alapelveknek, abszolút értéket tulajdonítva nekik, vagy pedig az összes demokratikus elveket kizárólag pártunk érdekeinek kell alárendelnünk? Én határozottan az utóbbi mellett foglalok állást.” Plehanov „fenntartás nélkül csatlakozik” Poszadovszkijhoz és még határozottabb és erélyesebb kifejezésekkel tiltakozik „a demokratikus elvek abszolút értéke ellen”, az ellen, hogy „elvontan” szemléljék őket. „Hipotetikusan — mondja — elképzelhető olyan eset, amikor mi, szociáldemokraták, az általános választójog ellen foglalunk állást. Az olasz köztársaságok burzsoáziája valamikor megfosztotta politikai jogaiktól a nemességhez tartozó egyéneket. A forradalmi proletariátus éppúgy korlátozhatná a felsőbb osztályok politikai jogait, ahogy valamikor a felsőbb osztályok az ő politikai jogait korlátozták.” Plehanov beszédét tapssal és pisszegéssel fogadják, és amikor Plehanov tiltakozik a „nem szabad pisszegni” Zwischenruf* * — közbeszólás a szónok beszéde alatt. — Szerk.* ellen, és kéri az elvtársakat, hogy ne zavartassák magukat, Jegorov elvtárs feláll és azt mondja: „ha az ilyen beszédeket tapssal fogadják, kötelességemnek tartom, hogy pisszegjek.” Goldblat elvtárssal (a Bund küldöttjével) együtt Jegorov elvtárs állást foglal Poszadovszkij és Plehanov nézetei ellen. A vitát sajnos berekesztették, és az ezzel kapcsolatban felbukkant kérdés nyomban lekerült a színről. De hiába igyekszik most Martov elvtárs a kérdés jelentőségét csökkenteni, sőt teljesen tagadni, amikor a Liga kongresszusán ezt mondja: „E szavak (Plehanov szavai) a delegátusok egy részében megütközést keltettek, amit könnyű lett volna elkerülni, ha Plehanov elvtárs hozzátette volna, hogy természetesen lehetetlen oly tragikus helyzetet elképzelni, amelyben a proletariátusnak győzelme megszilárdítása érdekében lábbal kellene tipornia olyan politikai jogokat, mint a sajtószabadság …(Plehanov: „merci”)” (a Liga jegyzőkönyve, 58. old.). Ez a felfogás homlokegyenest ellenkezik Poszadovszkij elvtársnak a kongresszuson tett teljesen kategorikus kijelentésével, amely szerint az „alapvető kérdésben” „komoly nézeteltérés” és véleménykülönbség áll fenn. Ebben az alapvető kérdésben a kongresszuson az összes iszkrások az iszkraellenes „jobboldal” képviselője (Goldblat) és a kongresszusi „centrum” képviselője (Jegorov) ellen nyilatkoztak. Ez tény, és bátran kezeskedhetünk azért, hogy ha a „centrum” (remélem, ez a szó kevésbé fogja megbotránkoztatni az engedékenység „hivatalos” híveit, mint bármely más…), ha a „centrum” (Jegorov vagy Mahov elvtárs személyében) „fesztelenül” nyilatkozott volna erről vagy hasonló kérdésekről, akkor nyomban megmutatkozott volna a komoly nézeteltérés.

A nézeteltérés még szembeötlőbben megmutatkozott a „nyelvek egyenjogúságának” kérdésében (jegyzőkönyv, 171. és köv. old.). Itt nem annyira a viták, mint inkább a szavazások ékesszólók; ha a szavazásokat összeszámoljuk, hihetetlen számot kapunk — tizenhatot! És miről volt szó? Arról, hogy elég-e, ha a program az összes állampolgárok egyenjogúságáról beszél tekintet nélkül nemükre stb. és nyelvükre, vagy pedig azt kell mondani: „a nyelv szabadsága”, vagy „a nyelvek egyenjogúsága”. Martov elvtárs a Liga kongresszusán elég találóan jellemezte ezt az epizódot, amikor azt mondotta, hogy „egy programpont megfogalmazása körül folyó jelentéktelen vita elvi jelentőségre tett szert, mert a kongresszus fele kész volt megbuktatni a programbizottságot”. Csakugyan így állt a dolog*. …

* Martov hozzáfűzi: „Ebben az esetben sokat ártott nekünk Plehanov élcelődése a szamarakról” (amikor a nyelv szabadságáról beszéltek, valaki, azt hiszem az egyik bundista, az intézmények között megemlítette a méntelepeket, és Plehanov odavetette: „A lovak nem beszélnek, de lám a szamarak néha beszélnek”). Én természetesen nem tudok ebben az élcelődésben különös enyheséget, engedékenységet, körültekintést és rugalmasságot látni. De mégis különösnek tartom, hogy Martov, bár elismerte a vita elvi jelentőségét, egyáltalán nem foglalkozik annak elemzésével, miben rejlik itt az elviség és milyen árnyalatok mutatkoztak itt meg, hanem arra szorítkozik, hogy rámutat az élcelődés káros voltára. Ez aztán már csakugyan bürokratikus és formalista szempont! A maró élcek valóban „sokat ártottak a kongresszuson”, mégpedig nemcsak a bundisták ellen irányulók, hanem az olyan élcek is, amelyek azok ellen irányultak, akiket a bundisták néha támogatták, sőt a vereségtől is megmentettek. De ha már elismerjük az incidens elvi jelentőségét, nem szabad a kérdést azzal a frázissal elintézni, hogy egyes élcek „megengedhetetlenek” (a Liga jegyzőkönyve, 58. old.).*

… Az összeütközés közvetlen oka csakugyan jelentéktelen volt, de az összeütközés mégis valóban elvi jellegűvé vált, és ennek folytán rendkívül elkeseredett formákat is öltött, annyira, hogy megpróbálták „megdönteni” a programbizottságot, annyira, hogy gyanúsításokra került sor: „a kongresszust be akarják csapni” (ezzel Jegorov gyanúsította meg Martovot!), annyira, hogy legnagyobb mértékben … becsmérlő személyes megjegyzéseket tettek egymásra (178. old.). Még Popov elvtárs is „kifejezte sajnálkozását, hogy semmiségek miatt ilyen légkört (az én kiemelésem, 182. old.) teremtettek”, amilyen három ülésen át uralkodott (a 16, 17. és 18. ülésen).

Mindezek a kijelentések a leghatározottabban és a legkategorikusabban rámutatnak arra az igen fontos tényre, hogy a „gyanúsítások” és a rendkívül elkeseredett harci formák légköre („megdöntés”) — melynek előidézésével később a Liga kongresszusán az iszkrások többségét vádolták! — a valóságban kialakult jóval az előtt, hogy mi többségre és kisebbségre szakadtunk. Ismétlem, ez óriási fontosságú tény, döntő tény, amelynek meg nem értése következtében igen sokan azt az igen könnyelmű nézetet vallották, hogy a többség a kongresszus végén mesterséges volt. Martov elvtárs mostani szempontjából, aki azt hajtogatja, hogy a kongresszus 9/10 része iszkrásokból állott, teljesen megmagyarázhatatlan és érthetetlen az a tény, hogy „semmiségek” miatt, „jelentéktelen” okokból olyan összeütközésre kerülhetett sor, amely „elvi jellegűvé” vált, és majdhogynem a kongresszusi bizottság megbuktatására vezetett. Nevetséges volna ezt a tényt az „ártalmas” élcelődés miatti sirámokkal és sajnálkozással elintézni. Az összeütközés semmiféle maró éle miatt sem válhatott elvi jelentőségűvé, ilyenné kizárólag a kongresszusi politikai csoportosulások jellege tehette. Nem gorombaságok és nem élcelődések idézték elő a konfliktust, ezek csak szimptómái voltak annak, hogy magában a kongresszus politikai csoportosulásában „ellentmondás” van, hogy megvannak benne a konfliktus összes feltételei, hogy megvan benne a belső ellentétesség, mely minden egyes, még a legcsekélyebb alkalomból is immanens erővel tör a felszínre.

Ezzel szemben abból a szempontból, amelyből én vizsgálom a kongresszust, és amelyet, mint az események bizonyos politikai felfogását, kötelességemnek tartok védelmezni, még ha ezt a felfogást valaki bántónak tartja is, — ebből a szempontból teljesen érthető és elkerülhetetlen ez a „jelentéktelen” okból származó elkeseredett, éles, elvi jelentőségű összeütközés. Minthogy kongresszusunkon az egész idő alattfolyt az iszkrások és az iszkraellenesek harca, minthogy voltak köztük állhatatlan elemek, és minthogy az utóbbiak az iszkraellenesekkel együtt a szavazatok egyharmadát tették ki (51-ből 8 + 10 = 18, számításom szerint, persze csak megközelítőleg), teljesen érthető és természetes, hogy minden egyes elszakadás az iszkrásoktól, még a legcsekélyebb kisebbségé is, lehetőséget teremtett az iszkraellenes irányzat győzelmére, és ezért „ádáz” harchoz vezetett. Ez nem az indokolatlanul heves kirohanásoknak és támadásoknak, hanem politikai kombinációnak az eredménye. Nem a gorombaságok idézték elő a politikai konfliktust, hanem az a tény vonta maga után a gorombaságokat és a támadásokat, hogy magában a kongresszus csoportosulásában megvolt a politikai összeütközés — ebben a szembeállításban foglalható össze az alapvető elvi véleménykülönbség közöttünk és Martov között a kongresszus politikai jelentőségének és eredményeinek megítélésében.

Az egész kongresszus folyamán három igen fontos eset volt, amikor néhány iszkrás elszakadt az iszkrások többségétől: a nyelvek egyenjogúsága, a szervezeti szabályzat 1. pontja és a választások, — s mindhárom esetben elkeseredett harc tört ki, amely végső soron a mostani súlyos pártválsághoz vezetett. Hogy ezt a válságot és ezt a harcot politikailag megértsük, nem szabad a megengedhetetlen élcelődésről hangoztatott frázisokra szorítkoznunk, hanem meg kell vizsgálnunk azoknak a politikai árnyalatoknak a csoportosulásait, amelyek a kongresszuson összeütköztek. A „nyelvek egyenjogúsága” körüli incidens azért kétszeresen fontos a nézeteltérés okának tisztázása szempontjából, mert itt Martov még iszkrás volt (még az volt!) és alighanem mindenki másnál többet hadakozott az iszkraellenesek és a „centrum” ellen.

A háborúskodás Martov elvtársnak és a bundisták vezérének, Liber elvtársnak vitájával kezdődött (171 — 172. old.). Martov bebizonyítja, hogy elegendő a „polgárok egyenjogúságának” követelése. „A nyelv szabadságát” elvetik, de azonnal felvetik „a nyelv egyenjogúságának” követelését, és Liberrel együtt Jegorov elvtárs is harcba száll. Martov kijelenti, hogy fetisizmus, „ha a szónokok ragaszkodnak ahhoz a felfogásukhoz, hogy a nemzetiségek egyenjogúak, és jogegyenlőtlenség csak a nyelv terén áll fenn. Márpedig a kérdést éppen a másik oldaláról kell vizsgálni: a nemzetiségek nem egyenjogúak, ami többek közt abban is kifejezésre jut, hogy olyan emberek, akik egy bizonyos nemzethez tartoznak, meg vannak fosztva attól a joguktól, hogy anyanyelvüket használják” (172. old.). Martovnak akkor tökéletesen igaza volt. Valóban valamiféle fetisizmus volt Libernek és Jegorovnak az a teljesen indokolatlan kísérlete, hogy megvédjék szövegezésük helyességét, és ránk bizonyítsák, hogy nem akarjuk vagy nem tudjuk érvényre juttatni a nemzetiségek egyenjogúságának elvét. A valóságban ők mint „fetisisták” csakis egy szó és nem egy elv mellett szálltak síkra, nem úgy jártak el, mint aki valami elvi hibától fél, hanem mint aki attól fél, hogy mit mondanak majd az emberek. Éppen az állhatatlanságnak ezt a pszichológiáját (mi lesz majd, ha „mások” ezért majd vádolnak bennünket?) — amelyre a Szervező Bizottsággal történt incidenssel kapcsolatban rámutattunk — mutatta itt teljesen félreérthetetlenül egész „centrumunk” is. A „centrumnak” egy másik képviselője, a „Juzsnij Rabocsij”-hoz közelálló bányászküldött, Lvov, „a nyelvek elnyomásának kérdését, melyet a határvidékek vetettek fel, igen komolynak tartja. Fontos, hogy mi, akik a nyelv kérdését programunkba felvettük, távoltartsunk minden olyan gyanút, hogy a szociáldemokraták oroszosítani akarnak.” Ez aztán nagyszerű indokolása a kérdés „komolyságának”. A kérdés azért igen komoly, mert távol kell tartani a határvidékek esetleges gyanakvását! A szónok semmit a világon nem mond a dolog lényegére vonatkozóan, nem felel a fetisizmus vádjára, hanem teljes mértékben megerősíti, hiszen semmiféle érvet sem hoz fel, és csak arra hivatkozik, hogy mit mondanak majd a határvidékek. Minden, amit azok mondhatnának, helytelen, — mondják neki. Ahelyett, hogy elemezné, helyes-e ez vagy nem helyes, ezt feleli: „gyanakodhatnak”.

Az ilyen kérdésfeltevés, amely azt a benyomást akarja kelteni, hogy a kérdés komoly és fontos, már valóban elvi jelleget ölt, csakhogy egyáltalában nem olyan jelleget, amilyet a Liberek, Jegorovok, Lvovok akartak tulajdonítani neki. Elvi jelentőségűvé válik ez a kérdés: rábízzuk-e a pártszervezetekre és a párttagokra, hogy a program általános és alapvető tételeit megvalósítsák, a konkrét viszonyokra alkalmazzák és a konkrét viszonyokra alkalmazva fejlesszék őket, — vagy pedig pusztán azért, mert félünk a gyanúsításoktól, apró részletekkel, részlet-megállapításokkal, ismétlésekkel, kazuisztikával töltsük meg a programot? Elvi jelentőségűvé válik az a kérdés, hogy szociáldemokraták a kazuisztika elleni harcban miképpen láthatnak („gyaníthatnak”) elemi demokratikus jogok és szabadságjogok korlátozására irányuló kísérleteket. Mikor fogunk már végre leszokni a kazuisztika fétisének erről az imádásáról? — ez a gondolat villant át agyunkon a „nyelvek” körüli harc láttára.

A küldöttek csoportosulása ebben a harcban a sok névszerinti szavazás folytán különösen világos. Összesen három ilyen szavazás volt. Az iszkrás maggal az egész idő alatt zárt sorokban állnak szemben az összes iszkraellenesek (8 szavazat) és egészen csekély ingadozásokkal az egész centrum (Mahov, Lvov, Jegorov, Popov, Medvegyev, Ivanov, Carjov, Belov — csak a két utóbbi ingadozott eleinte, hol tartózkodva a szavazástól, hol velünk szavazva, és csak a harmadik szavazáskor foglaltak el határozott álláspontot). Az iszkrások egy része átpártol, főképpen a kaukázusiak (hárman hat szavazattal), és ezért végül a „fetisizmus” iránya kerekedik felül. A harmadik szavazásnál, amikor mindkét irányzat hívei a legvilágosabban kifejezésre juttatták álláspontjukat, a hat szavazattal bíró három kaukázusi az iszkrás többségtől átállt a másik oldalra; a kisebbségi iszkrásoktól leváltak ketten, két szavazattal — Poszadovszkij és Kosztics; az első két szavazásnál átálltak a másik oldalra, illetve tartózkodtak a szavazástól: Lenszkij, Sztyepanov és Gorszkij a többségi iszkrások és Deutsch a kisebbség közül. A nyolc iszkrás szavazat elszakadása (a 33-ból) túlsúlyra juttatta az iszkraellenesek és az ingatag elemek koalícióját. Éppen ez a kongresszusi csoportosulásnak az az alapvető ténye, mely a szervezeti szabályzat 1. pontja feletti szavazáskor is, a választások során is megismétlődött (csak akkor más iszkrások váltak le). Nem csoda, hogy azok, akik a választásokon vereséget szenvedtek, most igyekeznek nem tudomásul venni e vereség politikai okait, az árnyalatok azon harcának kiindulópontjait, amely a párt előtt mind jobban feltárta és mind kíméletlenebbül leleplezte az állhatatlan és a politikában gerinctelen elemeket. A nyelvek egyenjogúsága körüli incidens ezt a harcot annál szemléltetőbben mutatja meg nekünk, mert akkor Martov elvtárs sem érdemelte még ki Akimov és Mahov dicséretét és helyeslését.

f) Az agrárprogram

Az iszkraellenesek és a „centrum” elvi következetlensége világosan megmutatkozott az agrárprogram megvitatása során is. Ez a vita meglehetősen sok időt vett igénybe a kongresszuson (lásd jegyzőkönyv, 190-226. old.) és sok rendkívül érdekes kérdést vetett fel. Amint várható volt, a program elleni hadjáratot Martinov elvtárs indítja meg (Liber és Jegorov elvtárs jelentéktelen megjegyzései után). Martinov azzal a régi érvvel hozakodik elő, hogy „ha éppen az adott történelmi igazságtalanságot” tesszük jóvá, akkor, úgymond, közvetve „szentesítünk más történelmi igazságtalanságokat” stb. Az ő pártjára áll Jegorov elvtárs is, aki előtt még „az sem világos, mi ennek a programnak a jelentősége. Nekünk szól-e ez a program, azaz a mi követeléseinket határozza-e meg, vagy pedig népszerűvé akarjuk tenni a programot” (!?!?). Liber elvtárs „ugyanarra kívánt volna rámutatni, amire Jegorov elvtárs rámutatott”. Mahov elvtárs szokásos határozottságával lép fel, és kijelenti, hogy „a felszólalók többsége (?) egyáltalán nem érti, mit jelent az előterjesztett program és milyen célokat követ”. A javasolt programot bizony „aligha lehet szociáldemokrata agrárprogramnak tekinteni”; ez a program . . . „kissé azt a látszatot kelti, mintha történelmi igazságtalanságok jóvátételével akarnánk játszadozni”, „némi demagógia és kalandorság” érződik rajta. E mélyértelmű gondolat elméleti igazolására szolgál a vulgáris marxizmus szokásos túlhajtása és leegyszerűsítése: az iszkrások, mondja, „úgy tekintik a parasztokat, mintha azok összetételükben egységesek volnának; minthogy azonban a parasztság már régen (?) osztályokra tagozódott, egy egységes program felállítása elkerülhetetlenül oda vezet, hogy az egész program demagóggá válik és megvalósításakor kalanddá fajul” (202. old.). Mahov elvtárs itt „kifecsegi”, mi a valódi oka annak, hogy agrárprogramunkkal szemben elutasító álláspontot foglal el sok olyan szociáldemokrata, aki hajlandó elismerni az „Iszkrá”-t (ahogy maga Mahov is elismerte), de egyáltalán nem gondolkozott az „Iszkra” irányzatán, elméleti és taktikai álláspontján. E program megnemértésének oka nem a részletkérdésekben felmerülő véleménykülönbség, hanem az volt — s ma is az —, hogy vulgarizálták a marxizmust az olyan bonyolult és sokoldalú jelenségre való alkalmazása során, mint amilyen az orosz parasztgazdaság mostani struktúrája. És ezen a vulgáris marxista állásponton gyorsan egymásra találtak az iszkraellenes elemek vezérei (Liber és Martinov) és a „centrum” vezérei — Jegorov és Mahov. Jegorov elvtárs nyíltan kifejezte a „Juzsnij Rabocsij” és a hozzá közelálló csoportok és körök egyik jellegzetes vonását, nevezetesen azt, hogy nem értik a parasztmozgalom jelentőségét, nem értik, hogy nem a parasztmozgalom jelentőségének túlbecsülése, hanem ellenkezőleg, inkább lebecsülése (és az, hogy elegendő erő híján nem tudták a mozgalmat kihasználni) volt szociáldemokratáink gyenge oldala az első híres parasztfelkelések idején. „Korántsem lelkesedem úgy a parasztmozgalomért, mint a szerkesztőség — mondotta Jegorov elvtárs —, bár ez a lelkesedés a parasztzavargások után sok szociáldemokratát magával ragadott.” Csakhogy Jegorov elvtárs sajnos, nem vett magának annyi fáradságot, hogy csak valamennyire is pontosan ismertesse a kongresszussal, hogy miben fejeződött ki a szerkesztőségnek ez a lelkesedése, nem vett magának annyi fáradságot, hogy konkrétan utaljon az „Iszkrá”-ban megjelent irodalmi anyagra. Jegorov elvtárs azt is elfelejtette, hogy az „Iszkra” már harmadik számában, azaz már jóval a parasztzavargások előtt kifejtette agrárprogramunk összes alapvető pontjait. Aki az „Iszkrá”-t nemcsak szavakban „ismerte el”, annak nem ártana kissé több figyelmet fordítani az „Iszkra” elméleti és taktikai elveire!”

Nem, a parasztsággal nem megyünk sokra!” — kiált fel Jegorov elvtárs és a továbbiakban megmagyarázza, hogy ez a felkiáltás nem a „lelkesedés” egyes esetei elleni tiltakozás, hanem egész álláspontunk elutasítása: „Éppen azt jelenti, hogy a mi jelszavunk nem veheti fel a versenyt egy kalandor-jelszóval.” Rendkívül jellegzetes megfogalmazása ez a kérdéssel szemben tanúsított elvtelen magatartásnak, mely mindent a különböző pártok jelszavainak „konkurenciájára” vezet vissza. És ezt a szónok azután mondja, miután kijelentette, hogy „meg van elégedve” azokkal az elméleti magyarázatokkal, amelyekben rámutattunk arra, hogy az agitációban tartós sikerre törekszünk, s nem hagyjuk magunkat megzavarni ideiglenes balsikerektől, és hogy tartós siker (a pillanatnyi … „konkurensek” hangos kiáltozásai ellenére) lehetetlen a program szilárd elméleti bázisa nélkül (196. old.). Milyen zűrzavart tár fel az a tény, hogy a szónok „megelégedését” hangoztatja és utána rögtön a régi ökonomizmustól örökölt vulgáris tételeket szajkózza, amely szerint „a jelszavak konkurenciája” döntötte el nemcsak az agrárprogramnak, hanem a gazdasági és politikai harc egész programjának és egész taktikájának valamennyi kérdését. „A zsellért nem fogjátok rábírni arra — mondotta Jegorov elvtárs —, hogy a gazdag paraszttal egysorban harcoljon a lehasított földekért, melyek jórészt már ennek a gazdag parasztnak a kezén vannak.”

Megint ugyanaz a leegyszerűsítés, mely kétségtelenül rokonságban van az opportunista ökonomizmussal; ez utóbbi azt hangoztatta, hogy nem lehet a proletárt „rábírni” arra, hogy azért harcoljon, ami jórészt a burzsoázia kezében van és a jövőben még nagyobb részben kerül a burzsoázia kezébe. Megintcsak ugyanaz a vulgarizálás, mely megfeledkezik a zsellér és a gazdag paraszt között fennálló általános kapitalista viszony orosz sajátosságairól. A lehasított földek most is súlyos teherként nehezednek, valóban ránehezednek a zsellérre is, akit nem kell „rábírni”, hogy a szolgaságból való felszabadulásért harcoljon. „Rábírni” egyes intellektueleket kell — rá kell bírni őket arra, hogy tágabb perspektívából fogják fel feladataikat, hogy dobják félre a sablonokat, amikor konkrét kérdéseket vitatnak meg, rá kell őket bírni arra, hogy számoljanak a történelmi helyzettel, mely céljainkat bonyolultabbá teszi és módosítja. Csak az az előítélet, hogy a muzsik ostoba, az az előítélet, mely Martov elvtárs helyes megállapítása szerint (202. old.) Mahov elvtársnak és az agrárprogram más ellenfeleinek beszédéből ki-kiütközött, csak ez az előítélet magyarázza meg azt, hogy ezek az ellenfeleink megfeledkeznek a mi zsellérünk valóságos életfeltételeiről.

Miután a kérdést egy puszta szembeállítássá — munkás és kapitalista — egyszerűsítették le, „centrumunk” képviselői szokásuk szerint igyekeztek saját szűklátókörűségüket a muzsikra hárítani. „Éppen mert én a parasztot — mondotta Mahov elvtárs — szűk osztálykorlátain belül okosnak tartom, feltételezem, hogy a kisajátítás és a felosztás kispolgári eszménye mellett foglal majd állást.” Mahov elvtárs itt nyilván összekever két dolgot: a muzsik mint kispolgár osztályszempontjának jellemzését és e szempont leszűkítését, e szempont „szűk mértékre” való redukálását. Ebben a redukálásban rejlik a Jegorovok és Mahovok hibája (pontosan úgy, ahogy a Martinovok és Akimovok hibája a proletár szempontjának „szűk mértékre” való redukálása volt). Pedig a logika is, a történelem is arra tanít, hogy a kispolgári osztályszempont a kispolgár helyzetének kettőssége folytán lehet többé vagy kevésbé szűk, többé vagy kevésbé progresszív. Nekünk semmiképpen sem lehet az a feladatunk, hogy a paraszt szűklátókörűsége („ostobasága”) miatt, vagy mert a muzsik az „előítéletek” hatalmában van, ölbetett kézzel üljünk, hanem ellenkezőleg, az a feladatunk, hogy fáradhatatlanul tágítsuk a paraszt látókörét, és segítsünk neki abban, hogy ítélete győzzön az előítéleten.

Az orosz agrárkérdésben a vulgáris „marxista” felfogás kulminációs pontját Mahov elvtárs, a régi „Iszkra”-szerkesztőség hű védelmezője elvi beszédének zárószavaiban érte el. Nem ok nélkül fogadták e szavakat tapssal … igaz, gúnyos tapssal. „Én persze nem tudom, mit nevezzek bajnak” — mondja Mahov elvtárs, felháborodva Plehanovnak azon a megjegyzésén, hogy az általános földfelosztást célzó mozgalomtól egyáltalán nem ijedünk meg, és nem mi leszünk ennek a progresszív (polgári progresszív) mozgalomnak a kerékkötői. — „De ez a forradalom, ha lehet így nevezni, nem lesz forradalmi. Inkább azt mondhatnám, hogy nem is revolúció, hanem reakció lesz (derültség), amolyan lázadás-féle forradalom … Az ilyen forradalom vissza fog vetni bennünket, és szükségünk lesz bizonyos időre, hogy újra abba a helyzetbe kerüljünk, amelyben most vagyunk. És most sokkal többünk van, mint a francia forradalom idején (gúnyos taps), van szociáldemokrata pártunk (derültség).” … Igen, az olyan szociáldemokrata párt, amely úgy gondolkodnék, mint Mahov, vagy amelynek Mahovokra támaszkodó központi intézményei volnának, valóban csak azt érdemelné meg, hogy kinevessék …

Látjuk tehát, hogy az agrárprogram által felvetett, merőben elvi kérdésekben is azonnal megnyilvánult az előttünk már ismeretes csoportosulás. Az iszkraellenesek (8 szavazat) a vulgáris marxizmus nevében szállnak hadba, mögöttük kullognak a „centrum” vezérei, a Jegorovok és a Mahovok, akik állandóan összezavarodnak és vissza-visszatérnek ugyanarra a szűklátókörű álláspontra. Ezért egészen természetes, hogy az agrárprogram néhány pontja feletti szavazás során 30—35-en szavaznak e pontok mellett (225. és 226. old.), azaz körülbelül annyian, mint annak a vitának a során, hogy a Bund-kérdés a napirend hányadik pontja legyen, mint a Szervező Bizottsággal történt incidens esetében, mint a „Juzsnij Rabocsij” feloszlatásának kérdésében. Mihelyt egy olyan kérdés merül fel, amely némileg túllépi a megszokott és megszabott sablon kereteit, némileg megköveteli, hogy Marx elméletét önállóan alkalmazzuk a sajátos és új (a németek számára új) társadalmi-gazdasági viszonyokra — nyomban kiderül, hogy azok az iszkrások, akik képesek felemelkedni feladatuk magaslatára, csak a szavazatok háromötödével rendelkeznek, az egész „centrum” pedig azonnal fordulatot tesz a Liberek és Martinovok felé. S Martov elvtárs még azon erőlködik, hogy elködösítse ezt a nyilvánvaló tényt, és félénken megkerüli azokat a szavazásokat, ahol világosan megnyilvánultak az árnyalatok!

Az agrárprogram vitái világosan mutatják az iszkrások harcát a kongresszus jó kétötöde ellen. A kaukázusi küldöttek itt tökéletesen helyes álláspontot foglaltak el, jórészt valószínűleg azért, mert közelről ismerik a jobbágyság számos maradványának helyi formáit, s ez megóvta őket azoktól az absztrakt és iskolás üres szembeállításoktól, melyekkel a Mahovok megelégedtek. Martinov és Liber, Mahov és Jegorov ellen hadbaszállt Plehanov is, Guszev is (aki megerősítette, hogy „falusi munkánk ilyen pesszimista megítélésével” … amilyet Jegorov elvtárs kifejezésre juttat … „nem ritkán találkozott az Oroszországban dolgozó elvtársak között”), Kosztrov is, Karszkij is, Trockij is. Ez utóbbi helyesen mutat rá arra, hogy az agrárprogram kritikusainak „jóindulatú” tanácsai túlságosan „filiszterízűek”. A kongresszus politikai csoportosulásainak tanulmányozása kérdéséhez csak azt kell még megjegyezni, hogy Trockijnak aligha volt igaza, amikor beszéde e helyén (208. old.) Jegorov és Mahov elvtárssal egy sorba helyezte Lange elvtársat. Aki figyelmesen elolvassa a jegyzőkönyvet, az látni fogja, hogy Lange és Gorin egyáltalán nem azt az álláspontot képviselik, amelyet Jegorov és Mahov. Langénak és Gorinnak nem tetszik a lehasított földekre vonatkozó pont megfogalmazása, ők teljesen megértik agrárprogramunk alapgondolatát, csakhogy más módon próbálják megvalósítani, serényen dolgoznak azon, hogy az ő szempontjukból kifogástalanabb fogalmazást találjanak, határozati javaslatokat terjesztenek be azzal a céllal, hogy a program szerzőit meggyőzzék, vagy hogy melléjük álljanak az összes nemiszkrásokkal szemben. Elegendő például Mahovnak az egész agrárprogram elvetéséről (212. old., mellette kilenc, ellene 38 szavazat) valamint az agrárprogram egyes pontjainak elvetéséről (216. old. stb.) szóló javaslatát összehasonlítani Lange álláspontjával, aki a lehasított földekre vonatkozó pont önálló megfogalmazását terjeszti elő (225. old.), hogy a köztük fennálló gyökeres különbségről meggyőződjünk*. * V. ö. Gorin beszédével, 213. old.*

A továbbiakban Trockij elvtárs a „filiszterízű” érvekről szólva rámutatott arra, hogy a „közeledő forradalmi időszakban kapcsolatot kell teremtenünk a parasztsággal” … „Amikor ilyen feladat előtt állunk, Mahov és Jegorov szkepticizmusa és politikai «messzelátása» ártalmasabb minden rövidlátásnál.” Kosztics elvtárs, egy másik kisebbségi iszkrás, igen találóan rámutatott arra, hogy Mahov elvtárs „nem bízik önmagában, saját elvi állhatatosságában” — s ez a jellemzés elevenére tapint „centrumunknak”. „A pesszimizmusban Mahov és Jegorov elvtársak egymásra találtak, bár vannak köztük árnyalati különbségek — folytatta Kosztics elvtárs. — Mahov elfelejti, hogy a szociáldemokraták már most is dolgoznak a parasztok között, már vezetik a parasztok mozgalmát, amennyire ez lehetséges. És ezzel a pesszimizmussal a két elvtárs szűkebb korlátok közé szorítja munkánk lendületét” (210. old.).

Hogy a kongresszus programvitáinak kérdésével végezzünk, még meg kell említenünk az ellenzéki áramlatok támogatásáról lezajlott rövid vitát. Programunk világosan kimondja, hogy a szociáldemokrata párt támogat „minden ellenzéki és forradalmi mozgalmat, mely az Oroszországban fennálló társadalmi és politikai rend ellen irányul”. Azt hinné az ember, hogy ez az utóbbi megszorítás eléggé pontosan megmutatja, miféle ellenzéki áramlatokat támogatunk tulajdonképpen. Mindamellett itt is azonnal kifejezésre jutott a különbség a pártunkban már régóta kialakult árnyalatok közt, bármily nehéz volt is feltételezni, hogy még lehetséges „zavar és félreértés” egy ilyen jól megrágott kérdésben! Nyilván nem félreértésekről volt szó, hanem árnyalatokról. Mahov, Liber és Martinov azonnal félreverték a harangokat és megintcsak olyan „kompakt” kisebbségbe kerültek, hogy Martov elvtársnak alkalmasint itt is intrikával, mesterkedésekkel, diplomáciával és egyéb kedves dolgokkal kellene ezt megmagyaráznia (lásd a Liga kongresszusán mondott beszédét), amihez az olyan emberek folyamodnak, akik képtelenek felfogni, melyek a politikai okai mind a kisebbség, mind a többség „kompakt” csoportja kialakulásának.

Mahov ismét a marxizmus vulgáris leegyszerűsítésével kezdi. „Nálunk az egyetlen forradalmi osztály a proletariátus” — jelenti ki, és ebből a helyes tételből nyomban helytelen következtetést von le: „a többi osztály nem sokat ér, csak ötödik kerék (általános derültség) … Igen, ötödik kerék és csak haszonélvezők akarnak lenni. Ellenzem támogatásukat” (226. old.). Mahov elvtárs álláspontjának példátlan megfogalmazásával sokakat zavarba hozott (hívei közül), de lényegében Liber is, Martinov is egyetértettek vele, s azt javasolták, hogy az „ellenzéki” szót töröljék, vagy pedig szűkítsék a fogalmat azzal, hogy hozzáteszik: „demokratikus ellenzéki”. Plehanov joggal tiltakozott Martinov e módosító javaslata ellen. „A liberálisokat bírálnunk kell — mondotta Plehanov —, le kell lepleznünk határozatlanságukat. Ez igaz … De ugyanakkor, amikor megmutatjuk, hogy a szociáldemokrata mozgalom kivételével az összes többi mozgalom szűkkörű és korlátolt, kötelességünk megmagyarázni a proletariátusnak, hogy az abszolutizmushoz képest még az az alkotmány is, mely nem biztosítja az általános választójogot, egy lépés előre, és hogy ezért a proletariátusnak a fennálló rendet nem szabad az ilyen alkotmánnyal szemben előnyben részesítenie.” Martinov, Liber és Mahov elvtársak ezzel nem értenek egyet és ragaszkodnak álláspontjukhoz, melyet megtámad Akszelrod, Sztarover, Trockij és mégegyszer Plehanov. Közben Mahov elvtársnak sikerült mégegyszer vereséget mérnie önmagára. Először azt mondta, hogy a többi osztály (a proletariátuson kívül) „nem sokat ér” és ő „ellenzi támogatásukat”. Aztán megkönyörült rajtuk és elismerte, hogy „a burzsoázia, bár lényegében reakciós, gyakran forradalmi — például amikor a feudalizmus és a feudalizmus maradványai elleni harcról van szó”. „De vannak csoportok — folytatja Mahov, cseberből vederbe esve —, amelyek mindig (?) reakciósak, ilyenek a kisiparosok.” Ilyen gyöngyszemekig jutottak el elvi téren „centrumunk” vezetői, akik azután habzó szájjal védték a régi szerkesztőséget! Még Nyugat-Európában is, ahol a céhrendszer olyan erős volt, éppen a kisiparosok — mint általában a városi kispolgárok — különösen forradalmiak voltak az abszolutizmus bukásának korszakában. Nagyon ostoba dolog, ha orosz szociáldemokraták gondolkodás nélkül szajkózzák azt, amit a nyugati elvtársak a mai kisiparosokról mondanak, egy olyan korszakban, amelyet egy század vagy egy félszázad választ el az abszolutizmus bukásától. Az az állítás, hogy Oroszországban a kisiparosok a politikai kérdések terén a burzsoáziához képest reakciósak, nem más, mint szajkómódra betanult frázis.

Sajnos, a jegyzőkönyv semmiféle adatot nem tartalmaz arra vonatkozóan, hány szavazat esett Martinovnak, Mahovnak és Libernek a szóbanforgó kérdésben elvetett módosító javaslatára. Csak azt mondhatjuk, hogy az iszkraellenes elemek vezérei és a „centrum”* egyik vezére itt is az előttünk már ismert csoportosulásban tömörültek az iszkrások ellen. Ha a programról folytatott összes vitákat összefoglaljuk, feltétlenül arra a következtetésre kell jutnunk, hogy egyetlenegyszer sem alakult ki valamennyire is élénk, általános érdeklődést keltő vita, amelyben meg ne nyilvánultak volna azok az árnyalatok közti különbségek, amelyeket most Martov elvtárs és az „Iszkra” új szerkesztősége elhallgat.

* Ugyancsak a „centrum”-csoportnak egy másik vezére, Jegorov elvtárs, máshelyütt, Akszelrodnak a szociálforradalmárokra vonatkozó határozati javaslatával (359. old.) kapcsolatban nyilatkozott az ellenzéki áramlatok támogatásáról. Jegorov elvtárs „ellentmondást” látott a programnak minden ellenzéki és forradalmi mozgalom támogatására vonatkozó követelése és a szociálforradalmárokkal és liberálisokkal szemben tanúsított negatív magatartás között. Jegorov elvtárs itt más formában és némileg más oldalról nyúlt a kérdéshez, de a marxizmusnak ugyanolyan korlátolt felfogásáról és az „Iszkra” (általa „elismert”) álláspontjával szemben ugyanolyan állhatatlan, félig ellenséges magatartásról tett tanúságot, mint Mahov, Liber és Martinov elvtárs.*

g) A párt szervezeti szabályzata. Martov elvtárs tervezete

A programról a kongresszus áttért a párt szervezeti szabályzatára (figyelmen kívül hagyjuk a Központi Lap fentebb érintett kérdését és a küldöttek beszámolóit, melyeket a legtöbb delegátus, sajnos, nem terjeszthetett elő kielégítő formában). Mondanunk sem kell, hogy a szervezeti szabályzat kérdése mindnyájunk számára roppant nagy jelentőségű volt. Hiszen az „Iszkra” már kezdettől fogva nemcsak mint sajtószerv lépett fel, hanem mint szervezeti sejt is. Negyedik számának szerkesztőségi cikkében („Mivel kezdjük?”) az „Iszkra” egy egész szervezeti tervet* fejtett ki, és e terv szerint dolgozott rendszeresen, állhatatosan három éven át. …

* Az „Iszkrá”-nak Központi Lapként való elismeréséről mondott beszédében Popov elvtárs egyebek közt ezt mondta: „Eszembe jut az «Iszkra» 3. vagy 4. számában közölt «Mivel kezdjük? ») című cikk. Az Oroszországban működő elvtársak közül ezt a cikket sokan tapintatlannak tartották; mások úgy vélték, hogy ez a terv fantasztikus, és a többség (? valószínűleg a Popov elvtársat körülvevő személyek többsége) egyszerűen becsvággyal magyarázta” (140. old.). Amint az olvasó latja, már megszokhattam, hogy politikai nézeteimet becsvággyal magyarázzák; s ezt a magyarázatot most Akszelrod és Martov elvtárs melegítette fel.*

… Amikor a párt második kongresszusa elismerte az „Iszkrá”-t Központi Lapnak, az erre vonatkozó határozatban (147. old.) az indokolás három pontjából két pont éppen ezzel a szervezeti tervvel és az „Iszkra” szervezeti eszméivel foglalkozik: az „Iszkra” szerepével a gyakorlati pártmunka vezetésében és vezetőszerepével az egyesítés munkájában. Egészen természetes tehát, hogy az „Iszkra” munkáját és a pártszervezés egész munkáját, a párt tényleges újjáépítésének egész munkáját nem lehetett befejezettnek tekinteni anélkül, hogy bizonyos szervezeti eszméket az egész párt el ne ismert és formailag is ne rögzített volna. Éppen erre volt hivatva a párt szervezeti szabályzata.

Az „Iszkra” lényegében a következő két fő gondolatot akarta a pártszervezés alapjává tenni. Az első, a centralizmus gondolata, elvben meghatározta az összes szervezeti részletkérdések megoldásának módszerét. A második — az eszmei vezetés szervének, a lapnak különleges szerepe — éppen az orosz szociáldemokrata munkásmozgalom időleges és sajátos szükségleteit vette tekintetbe a politikai rabság viszonyai között, amikor külföldön létrejön a forradalmi előretörés kezdeti hadműveleti támaszpontja. Az első gondolatnak, mint az egyedüli elvi jellegű gondolatnak, át kellett hatnia az egész szervezeti szabályzatot; a másik, részletekre vonatkozó gondolat az akció helyének és módszerének időleges körülményeiből fakadt, a centralizmustól való látszólagos eltérésben, két központnak: a Központi Lapnak és a Központi Bizottságnak létesítésében fejeződött ki. A párt iszkrás szervezetének mindkét alapgondolatát az „Iszkrá”-ban (4. szám) megjelent „Mivel kezdjük?” c. szerkesztőségi cikkben is, a „Mi a teendő?”-ben* is, s végül részletesen, csaknem szabályzat formájában, a „Levél egy elvtárshoz” c. cikkben is kifejtettem. * Lásd ebben a kötetben 173—341. old. — Szerk.* Lényegében csak a szerkesztés munkája, a szervezeti szabályzat pontjainak megfogalmazása volt hátra; a szabályzatnak éppen ezeket a gondolatokat kellett valóra váltania, nehogy az „Iszkra” elismerése papíron maradjon, nehogy csak konvencionális frázis legyen. Az általam újból kiadott „Levél egy elvtárshoz” című cikkhez írt előszóban már rámutattam arra, hogy elegendő a párt szervezeti szabályzatát egyszerűen egybevetni ezzel a brosúrával, hogy megállapítsuk a szabályzatban és a cikkben foglalt szervezeti eszmék teljes azonosságát.

Meg kell említenem, hogy az iszkrás szervezeti eszméknek a szabályzatban való megszövegezésével kapcsolatos szerkesztési munka során felmerült egy incidens, amelyet Martov elvtárs idézett elő: „… A ténybeli adatok meg fogják mutatni”— mondotta Martov a Liga kongresszusán (58. old.) —, mennyire volt meglepő Lenin számára, hogy e ponttal (azaz az 1. ponttal) kapcsolatban opportunista álláspontot képviseltem. Másfél-két hónappal a kongresszus előtt megmutattam Leninnek tervezetemet, melyben az 1. pont éppen úgy volt megfogalmazva, ahogy azt a kongresszuson javasoltam. Lenin ellenezte tervezetemet, mert túlságosan részletezőnek tartotta, és azt mondta, hogy csak az 1. pont eszméje — a párttagság meghatározása — tetszik neki, s ezt módosításokkal fel fogja venni a maga szervezeti szabályzatába, mert az én fogalmazásomat nem tartja szerencsésnek. Lenin tehát már régóta ismerte az én megfogalmazásomat, ismerte az ebben a kérdésben vallott nézeteimet. Látják tehát, hogy nyílt sisakkal mentem el a kongresszusra, nem titkoltam nézeteimet, előre bejelentettem, hogy harcolni fogok a kölcsönös kooptálás ellen, a Központi Bizottságba és a Központi Lapba való kooptálásnál megkívánt egyhangú szavazásnak az elve ellen stb.”

Ami azt az előzetes bejelentését illeti, hogy harcolni fog a kölcsönös kooptálás ellen, máshelyütt majd meglátjuk, miképpen történt ez az eset. Most álljunk meg a martovi szervezeti szabályzat „nyílt sisakjánál”. Amikor Martov a Ligában emlékezetből elmondta az ő rosszulsikerült tervezetével kapcsolatos epizódot (ezt a tervezetet Martov a kongresszuson maga vonta vissza, mint nem megfelelőt, de a kongresszus után az őt jellemző következetességgel megint napvilágra hozta), — szokás szerint sok mindenről megfeledkezett, és ezért megint sok mindent összezavart. Azt hihetnők, nem egy eset történt, amely óva int attól, hogy magánbeszélgetésekre és emlékezetünkre hivatkozzunk (az emberek önkénytelenül is csak arra emlékeznek, ami előnyös számukra!) — s Martov elvtárs jobb híján mégis értéktelen anyagot használ. Most még Plehanov elvtárs is kezdi őt utánozni — úgylátszik a rossz példa ragadós.

Az 1. pont „eszméje” Martov tervezetében nem „tetszhetett” nekem, mert semmiféle olyan eszme nem volt az ő tervezetében, amely a kongresszuson felszínre került volna. Emlékezete cserbenhagyta. Az iratok között szerencsére megtaláltam Martov tervezetét, ahol „az I. pont éppen nem úgy van megfogalmazva, ahogy a kongresszuson javasolta”! Ezt nevezik „nyílt sisaknak”!

Az 1. pont Martov tervezetében: „Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárthoz tartozónak tekintendő mindenki, aki elismeri a párt programját és a párt szerveinek (sic!*) * – így! – Szerk. * ellenőrzése és vezetése mellett a párt feladatainak megvalósítása érdekében tevékeny munkát végez.”

Az 1. pont az én tervezetemben: „A párt tagjának tekintendő mindenki, aki elismeri a párt programját és támogatja a pártot mind anyagi eszközökkel, mind a pártszervezetek egyikében való személyes részvétellel.”

Az 1. pont a Martov által a kongresszuson előterjesztett és a kongresszus által elfogadott fogalmazásban: „Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt tagjának tekintendő mindenki, aki a párt programját elismeri, a pártot anyagi eszközökkel támogatja és a pártot szervezetei egyikének vezetése alatt rendszeres személyes támogatásban részesíti.”

Ebből az egybevetésből világosan látható, hogy Martov tervezetében éppenséggel nincsen semmiféle eszme, csak üres frázis van benne. Hogy a párt tagjai a párt szerveinek ellenőrzése és vezetése alatt dolgoznak, ez magától értetődik, ez nem lehet másként, erről csak olyan emberek beszélnek, akik azért szeretnek beszélni, hogy semmit se mondjanak, akik szeretik a „szabályzatokat” üres szavak és bürokratikus (vagyis az ügy érdekében nem szükséges, de a parádé érdekében állítólag szükséges) formulák tömegével megtölteni. Az 1. pont eszméje csak annak a kérdésnek felvetésével jelenik meg, hogy vajon megvalósíthatják-e a párt szervei a valóságban az olyan párttagok vezetését, akik nem tartoznak egyik pártszervezethez sem? Ennek az eszmének nyoma sincs Martov elvtárs tervezetében. Tehát nem ismerhettem Martov elvtárs „nézeteit” „ebben a kérdésben”, mert hiszen e kérdésre vonatkozóan Martov elvtárs tervezetében nincsenek semmiféle nézetek. Martov elvtárs ténybeli adatai teljes zűrzavarnakbizonyulnak.

Ellenkezőleg, éppen Martov elvtársról kell azt mondani, hogy ő az én tervezetemből „ismerte az ebben a kérdésben vallott nézeteimet”, és nem tiltakozott ellenük, s nem cáfolta meg őket sem a szerkesztőbizottságban, bár tervezetemet két-három héttel a kongresszus előtt mindenkinek megmutatták, sem a küldöttek előtt, akik csak az én tervezetemet ismerték. Sőt, mi több, még a kongresszuson is, mikor szabályzattervezetemet előterjesztettem* és azt még a szervezeti szabályzatot előkészítő bizottság megválasztása előtt védelmeztem, Martov elvtárs határozottan kijelentette: „csatlakozom Lenin elvtárs következtetéseihez. …

* Mellesleg megjegyezve, a jegyzőkönyv-bizottság a szervezeti szabályzattervezet XI. mellékletében kinyomatta a „Lenin által a kongresszuson benyújtott” szabályzattervezetet (393. old.). A jegyzőkönyv-bizottság itt is egy kis zavart okozott. Összetévesztette eredeti tervezetemet (lásd Lenin Művei. 6. köt. 495—497. old. — Szerk.), amelyet valamennyi küldöttnek (igen soknak még a kongresszus előtt) megmutattak, a kongresszuson beterjesztett tervezettel, az elsőt a másodiknak tüntette fel és azt nyomatta ki. Természetesen semmi kifogásom az ellen, hogy tervezeteimet akár előkészítésük összes stádiumaiban is közzétegyék, de zavart kelteni mégsem szabad. Márpedig zavar keletkezett, hiszen Popov és Martov (154. és 157. old.) a kongresszuson tényleg beterjesztett tervezetemnek olyan megfogalmazásait bírálják, amilyeneket a jegyzőkönyv-bizottság áltál kinyomatott tervezet nem tartalmaz (v. ö. 394. old. 7. és 11. pont). Gondosabb munkával könnyű lett volna a hibát észrevenni az általam megjelölt oldalak egyszerű egybevetése útján.*

… Csak két kérdésben nem értek vele egyet” (az én kiemelésem), a Tanács összeállítása módjának és az egyhangú kooptálásnak kérdésében (157. old.). Az 1. ponttal kapcsolatban felmerült nézeteltérésről itt még egy szóval sem történik említés.

Martov elvtárs az ostromállapotról szóló brosúrájában szükségesnek találta, hogy mégegyszer és különösen részletesen emlékezetünkbe idézze a maga szervezeti szabályzatát, ő itt azt bizonygatja, hogy szervezeti szabályzata, amelyet néhány másodrendű részlet kivételével most is (1904 februárjában, — hogy mi lesz három hónap múlva, azt nem tudni) kész aláírni, „eléggé világosan kifejezte a centralizmus túltengésével szemben tanúsított elutasító magatartását” (IV. old.). Martov elvtárs azt a tényt, hogy ezt a tervezetet a kongresszuson nem terjesztette elő, most azzal magyarázza, hogy először is „az iszkrás nevelés a szervezeti szabályzatok lenézését plántálta belé” (amikor ez Martov elvtársnak ínyére van, akkor az iszkrás szó számára már nem a szűk körösdit jelenti, hanem a legkövetkezetesebb irányzatot! Csak az a kár, hogy az iszkrás nevelés három év alatt nem plántálta bele Martov elvtársba az anarchista frázis lenézését, amellyel az intellektuel állhatatlanság képes mentegetni a közösen elfogadott szervezeti szabályzat megszegését). Másodszor, ő, Martov elvtárs, ugyebár, kerülte azt, hogy „bármiféle disszonanciát vigyen egy olyan alapvető szervezeti mag taktikájába, amilyen az «Iszkra» volt”. Remek, milyen logikusnak látszik ez! Az 1. pont opportunista megfogalmazásának vagy a centralizmus túltengésének elvi kérdésében Martov elvtárs annyira félt a (csak a legszűkebb körösdi-szempontból félelmetes) disszonanciától, hogy nézeteltéréseit még egy olyan maggal sem ismertette, amilyen a szerkesztőség. A központi szervek összetételének gyakorlati kérdésében Martov elvtárs az „Iszkra”-szervezet tagjai többségének (ennek az igazi alapvető szervezeti magnak) döntése ellen a Bundhoz és a rabocsejegyelósokhoz fellebbezett. A „disszonanciát” saját frázisaiban, amelyek a quasi-szerkesztőség védelmében becsempészik a körösdit azért, hogy elvessék a „körösdit” akkor, amikor a kérdést azok ítélik meg, akik megítélésére a legilletékesebbek — ezt a disszonanciát Martov elvtárs nem veszi észre. Büntetésül idézzük szabályzattervezete teljes szövegét, s rámutatunk arra, milyen nézetek és túltengések nyilvánulnak meg benne:*

* Megjegyzem, sajnos nem tudtam megtalálni Martov tervezetéhek első változatát, amely mintegy 48 pontból állott és amelyben a haszontalan formalizmus mégjobban „túltengett”.*

„A párt szervezeti szabályzatának tervezete. — I. A párthoz való tartozás. — 1) Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárthoz tartozónak tekintendő mindenki, aki elismeri a párt programját és a párt szerveinek ellenőrzése és vezetése mellett a párt feladatainak megvalósítása érdekében tevékeny munkát végez. — 2) A párttagnak a párt érdekeivel összeegyeztethetetlen cselekedetekért történő kizárásáról a Központi Bizottság dönt. [A kizárást kimondó megindokolt ítéletet a párt irattárában kell megőrizni és minden pártbizottsággal közölni kell, ha kívánja. A Központi Bizottságnak a kizárást kimondó határozata ellen két vagy több bizottság követelésére a kongresszushoz lehet fellebbezni]”… Zárójelbe teszem Martov tervezetének nyilvánvalóan tartalmatlan tételeit, amelyekben nemhogy semmiféle „eszme”, de semmiféle határozott feltétel vagy követelés sincs, — ilyen például a „szervezeti szabályzatban” az a párját ritkító utasítás, hogy hol kell megőrizni az ítéletet, vagy pedig az utalás arra, hogy a Központi Bizottság kizárási határozatai (és nem általában mindennemű határozata?) ellen a kongresszushoz lehet fellebbezni. Éppen ez a frázis túltengése vagy a hamisítatlan bürokratikus formalizmus, amely fölösleges, nyilvánvalóan szükségtelen vagy huzavonát előidéző pontok és §-ok kiagyalásában fejeződik ki. „ … II. A helyi bizottságok. — 3) A pártot helyi munkájában a pártbizottságok képviselik …” (milyen újszerű, bölcs megállapítás!) „ … 4) [Pártbizottságoknak a II. kongresszuson képviselt bizottságoknak a kongresszus időpontjában adott összetételét kell elismerni.] — 5) A 4. §-ban említetteken kívül új pártbizottságokat a Központi Bizottság jelöl ki [amely vagy elismeri bizottságnak a szóbanforgó helyi szervezetet adott összetételében, vagy pedig a helyi szervezet átalakítása útján alakítja meg a helyi bizottságot]. — 6) A bizottságok kiegészítése kooptálás útján történik. — 7) A Központi Bizottságnak joga van a helyi bizottságot (előtte ismert) elvtársakkal kiegészíteni, de ezeknek a száma nem lehet nagyobb az összes bizottsági tagok számának egyharmadánál …” A bürokratizmus szép példája: miért ne lehetne nagyobb egyharmadnál? mire való ez? mi az értelme ennek a korlátozásnak, mely semmit sem korlátoz, mert hiszen a kiegészítést sokszor meg lehet ismételni? „ … 8) [Abban az esetben, ha a helyi bizottság üldözések következtében széthullott vagy ha szétverték” (azaz ha nem az egészet fogták le?) „akkor a Központi Bizottság újjászervezi]” … (s már nem törődik a 7. §-sal? De vajon nem lát-e Martov elvtárs hasonlóságot a 8.§ és ama oroszországi rendészeti törvények közt, amelyek elrendelik, hogy az emberek hétköznap dolgozzanak, ünnepnapokon meg pihenjenek?) „ … 9) [A párt rendes kongresszusa megbízhatja a Központi Bizottságot bármely helyi bizottság összetételének megváltoztatásával, ha megállapítást nyert, hogy a bizottság működése a párt érdekeivel nem fér össze. Ez esetben a bizottság az adott összetételben feloszlottnak tekintendő, s a működése helyén levő elvtársak a továbbiakban nincsenek neki alárendelve*.]” …

* Felhívjuk Akszelrod elvtárs figyelmét erre a szócskára. Hiszen ez szörnyűség! Itt vannak a gyökerei annak a „jakobinusságnak”, amely még a … még a szerkesztőség összetételének megváltoztatásától sem riad vissza …*

… Az e §-ban foglalt szabály éppolyan rendkívüli módon hasznos, mint az orosz törvénykönyvben mindmáig fellelhető törvénycikk, amely így szól: a részegeskedés mindenkinek tilos. „… 10) [A helyi pártbizottságok irányítják a párt egész helyi propaganda-, agitációs és szervezeti tevékenységét és erejükhöz mérten segítséget nyújtanak a párt Központi Bizottságának és Központi Lapjának a reá háruló általános pártfeladatok teljesítésében.]” … Nna! Mire való ez, az isten szerelméért? .. 11) [„A helyi szervezet belső rendjét, a bizottság és a neki alárendelt” (hallja, hallja Akszelrod elvtárs?) „csoportok közötti viszonyt és e csoportok illetékességének és autonómiájának határait” (s vajon az illetékesség határai nem ugyanazt jelentik-e mint az autonómia határai?) „maga a bizottság állapítja meg és tudomására hozza a Központi Bizottságnak és a Központi Lap szerkesztőségének”] … (Hiányos, mert nem jelöli meg, hol kell megőrizni ezeket a közléseket) … „12) [A bizottságoknak alárendelt összes csoportoknak és az egyes párttagoknak joguk van követelni, hogy bármely kérdésre vonatkozó véleményüket vagy kívánságukat a párt Központi Bizottságának és központi lapjainak tudomására hozzák]. — 13) A helyi pártbizottság köteles jövedelméből a Központi Bizottság által megállapított elosztás szerint ráeső részt a Központi Bizottság pénztárába befizetni. — III. Másnyelvű (nem orosz) agitáció céljára szolgáló szervezetek. — 14) [A nem orosz nyelven folytatandó agitáció céljára és azoknak a munkásoknak szervezése céljából, akik között ilyen agitáció folyik, külön szervezetek alakulhatnak azokon a helyeken, ahol az agitáció ilyen specializálása és ilyen külön szervezet létrehozása szükségessé válik.] — 15) Annak eldöntése, van-e ilyen szükséglet, a párt Központi Bizottságára, kétes esetekben pedig a pártkongresszusra tartozik” … Ennek a pontnak első része felesleges, ha figyelembe vesszük a szervezeti szabályzat további határozatait, a kétes esetekről szóló második rész pedig egész egyszerűen nevetséges … „16) [A 14. §-ban megjelölt helyi szervezetek a maguk különleges ügyeiben autonómiával rendelkeznek, de a helyi bizottság ellenőrzése alatt működnek és alá vannak neki rendelve; ennek az ellenőrzésnek a formáit és a bizottság és a külön szervezet közötti szervezeti viszony szabályait a helyi bizottság állapítja meg” … (no, hála istennek! most már világos, milyen felesleges volt ez az egész szóáradat.) … „Az általános pártügyek tekintetében ezek a szervezetek a bizottsági szervezet részeként működnek.] — 17) [A 14. §-ban megjelölt helyi szervezetek külön feladataik sikeres végrehajtása érdekében autonóm szövetséget alkothatnak. Az ilyen szövetségnek lehetnek külön sajtó- és igazgatási szervei; ezek is, amazok is a párt Központi Bizottságának közvetlen ellenőrzése alá tartoznak. Az ilyen szövetség szabályzatát a szövetség maga dolgozza ki, de a párt Központi Bizottsága hagyja jóvá.] — 18) [A 17. §-ban megjelölt autonóm szövetségbe beléphetnek a helyi pártbizottságok is, ha a helyi viszonyoknál fogva főképpen az illető nyelven folyó agitációval foglalkoznak. Megjegyzés. Az ilyen bizottság része az autonóm szövetségnek, egyúttal megmarad pártbizottságnak]” … (az egész pont rendkívül hasznos és kiválóan okos, a megjegyzés pedig még annál is több) … „19) [Az autonóm szövetséghez tartozó helyi szervezetek a szövetség központi szerveivel való érintkezésük tekintetében a helyi bizottságok ellenőrzése alatt állnak.] — 20) [Az autonóm szövetségek központi sajtó- és igazgatási szervei a párt Központi Bizottságával ugyanolyan viszonyban állnak, mint a párt helyi bizottságai.] — IV. A párt Központi Bizottsága és sajtószervei. — 21) [A pártot egészében Központi Bizottsága és sajtószervei — a politikai és a tudományos sajtószerv — képviselik.] 22) A Központi Bizottság feladata a párt egész gyakorlati tevékenységének általános irányítása; a párt erőinek helyes felhasználásáról és elosztásáról való gondoskodás; valamennyi pártrészleg tevékenységének ellenőrzése; a helyi szervezeteknek irodalommal való ellátása; a párt technikai apparátusának megszervezése; a pártkongresszusok egybehívása. — 23) A párt sajtószerveinek feladata a pártélet eszmei vezetése, a pártprogram propagálása és a szociáldemokrácia világnézetének tudományos és publicisztikai kidolgozása. — 24) A párt összes helyi bizottságai és az autonóm szövetségek közvetlen érintkezésben állnak mind a párt Központi Bizottságával, mind a pártlapok szerkesztőségével és időnként tájékoztatják őket a helyi mozgalom és szervezeti munka menetéről. — 25) A párt sajtószerveinek szerkesztőségét a pártkongresszus jelöli ki és a szerkesztőség a következő kongresszusig működik. — 26) [A szerkesztőség a maga belügyeiben autonóm] s a két kongresszus közötti időszakban kiegészítheti és módosíthatja összetételét, amiről minden alkalommal értesíti a Központi Bizottságot. — 27) A Központi Bizottság által adott vagy jóváhagyott nyilatkozatokat a Központi Bizottság kívánságára a pártlapban közzé kell tenni. — 28) A Központi Bizottság a pártlapok szerkesztőségével való megegyezés alapján külön irodalmi csoportokat alakít, amelyek az irodalmi munka különféle válfajaival foglalkoznak. — 29) A Központi Bizottságot a pártkongresszus nevezi ki, és az a következő kongresszusig működik. A Központi Bizottság taglétszámát kooptálás útján egészíti ki, s erről minden alkalommal értesíti a párt központi lapjának szerkesztőségét; a kooptálások száma nincs korlátozva. — V. A párt külföldi szervezete. — 30) A párt külföldi szervezete irányítja a külföldön élő oroszok közötti propagandát és a köztük levő szocialista elemek szervezését. Élén választott vezetőség áll. — 31) A párthoz tartozó autonóm szövetségeknek különleges feladatai támogatása céljából lehetnek külföldön tagozataik. Ezek a tagozatok autonóm csoportokként az általános külföldi szervezethez tartoznak. — VI. Pártkongresszusok. — 32) A legfelsőbb pártfórum a pártkongresszus. — 33) [A pártkongresszus megállapítja a párt programját, szervezeti szabályzatát és tevékenységének irányelveit, ellenőrzi az összes pártszervek munkáját és megvizsgálja a közöttük felmerült konfliktusokat.] — 34) A kongresszuson képviselve vannak: a) a párt összes helyi bizottságai; b) a párthoz tartozó összes autonóm szövetségek központi igazgatási szervei; c) a párt Központi Bizottsága és központi sajtó szerveinek szerkesztőségei; d) a párt külföldi szervezete. — 35) A mandátumok átruházása megengedhető, de azzal a feltétellel, hogy egy küldött legfeljebb három érvényes mandátumot képviselhet. Megengedhető a mandátum megosztása két képviselő között. Kötött mandátumok nem engedhetők meg. — 36) A Központi Bizottságnak joga van a kongresszusra tanácskozási joggal meghívni olyan elvtársakat, akiknek jelenléte hasznos lehet. — 37) A program vagy a szervezeti szabályzat megváltoztatásával kapcsolatos kérdések eldöntéséhez a jelenlevő szavazatok 2/3 többsége szükséges; egyéb kérdéseket egyszerű szótöbbséggel döntenek el. — 38) A kongresszus határozatképesnek tekintendő, ha azon a kongresszus időpontjában működő pártbizottságoknak több mint a fele képviselve van. — 39) A kongresszust — a lehetőséghez képest — kétévenként kell egybehívni. [Ha a Központi Bizottság akaratán kívül álló okok nem engedik meg a kongresszus egybehívását ezen a határidőn belül, akkor a Központi Bizottság az egybehívást saját felelősségére elhalaszthatja.]”

Az a kivételes olvasó, akinek elég türelme volt ahhoz, hogy ezt az úgynevezett szabályzatot végigolvassa, bizonyára nem fogja tőlünk az alanti következtetések különleges megindokolását követelni. Az első következtetés: ez a szervezeti szabályzat nehezen gyógyítható vízkórban szenved. A második következtetés: ebben a szabályzatban lehetetlen felfedezni a szervezeti nézetek külön árnyalatát abban az értelemben, hogy a centralizmus túltengését visszautasítaná. A harmadik következtetés: Martov elvtárs szerfelett bölcsen járt el, amikor a világ szeme elől (és a kongresszuson való megvitatás elől) elrejtette szervezeti szabályzatának több mint 38/39 részét. Csak az furcsa egy kissé, hogy ezzel az elrejtéssel kapcsolatban nyílt sisakról beszél.

h) Vita a centralizmusról az iszkrások szakadása előtt

Mielőtt rátérnénk a szervezeti szabályzat 1. pontja megfogalmazásának valóban érdekes kérdésére, mely kétségtelenül felfedi a nézetek különböző árnyalatait, álljunk még meg egy kicsit a szervezeti szabályzat körüli rövid általános vitánál, mely a kongresszus tizennegyedik ülését és részben a tizenötödiket is betöltötte. Ennek a vitának azért van bizonyos jelentősége, mert megelőzte azt a teljes kettéválást, mely az „ Iszkra” szervezetben a központok összetétele kérdésében bekövetkezett. Ezzel szemben a szervezeti szabályzatra általában és nevezetesen a kooptálásra vonatkozó későbbi vita az „Iszkra”-szervezet kettéválása után zajlott le. Természetes, hogy a kettéválás előtt tárgyilagosabban tudtuk nézeteinket kifejteni abban az értelemben, hogy gondolkodásunkat nagyobb mértékben tudtuk függetleníteni az akkor mindenkit nyugtalanító kérdéstől, a Központi Bizottság személyi összetételétől. Martov elvtárs — mint már említettem — csatlakozott az én szervezeti nézeteimhez (157. old.), és csak két részletkérdésben élt fenntartással. Ellenben az iszkraellenesek is, a „centrum” is, azonnal hadjáratot indítottak az „Iszkra” egész szervezeti tervének (s ennélfogva az egész szervezeti szabályzatnak) mindkét alapgondolata: a „centralizmus” és a „két központi szerv” ellen. Liber elvtárs az én szervezeti szabályzatomat „szervezett bizalmatlanságnak” nevezte, a két központi szervben (Popov és Jegorov elvtárshoz hasonlóan) decentralizációt látott. Akimov elvtárs azt kívánta, hogy a helyi bizottságok hatáskörét vonják szélesebbre, többek között adják meg nekik maguknak a „jogot összetételük megváltoztatására”. „Nagyobb cselekvési szabadságot kell nekik biztosítani … A helyi bizottságokat az illető helység aktív pártmunkásainak kell megválasztaniok, mint ahogy a Központi Bizottságot Oroszország valamennyi aktív szervezetének képviselői választják. De ha ezt sem lehet megengedni, akkor korlátozni kell azoknak a tagoknak a számát, akiket a Központi Bizottság nevez ki a helyi bizottságokba …” (158. old.). Amint látjuk, Akimov elvtárs itt egy érvet sugalmaz a „centralizmus túltengése” ellen, de Martov elvtársnál ezek az irányadó útmutatások süket fülekre találnak mindaddig, míg a központi szervek összetételének kérdésében elszenvedett vereség nem készteti Akimov követésére. Süket marad még akkor is, amikor Akimov elvtárs az ő — Martov — tulajdon szervezeti szabályzatának „eszméjét” sugalmazza neki (7. § — korlátozni kell a Központi Bizottságnak azt a jogát, hogy a bizottságokba tagokat küldjön be)! Akkor Martov elvtárs még nem akart „disszonanciát” velünk és azért eltűrte a disszonanciát Akimov elvtárssal és önmagával is … Ekkor a „szörnyűséges centralizmus” ellen még csak azok hadakoztak, akikre nézve az „Iszkra” centralizmusa nyilvánvalóan hátrányos volt; hadakozott Akimov, Liber, Goldblat; óvatosan, körültekintően (hogy mindig vissza lehessen fordulni) követte őket Jegorov (156. és 276. old.) stb. Ekkor a párt nagy többsége előtt még világos volt, hogy éppen a „Bund”, a „Juzsnij Rabocsij” stb. szűkkeblű körösdi érdekei idézik elő a tiltakozást a centralizmus ellen. Egyébként a párt többsége előtt most is világos, hogy éppen az „Iszkra” régi szerkesztőségének körösdi érdekei idézik elő a tiltakozást a centralizmus ellen …

Nézzük például Goldblat elvtárs beszédét (160 —161. old.). Goldblat hadakozik az én „szörnyűséges” centralizmusom ellen, mely állítólag az alsóbbfokú szervezetek „megsemmisítésére” vezet, s „melyet teljesen áthat az a törekvés, hogy korlátlan hatalommal ruházzuk fel a központot, feljogosítsuk arra, hogy mindenbe korlátlanul beavatkozhasson”, s a szervezeteknek „csak egy jogot ad: zúgolódás nélküli engedelmeskedést a felülről jövő parancsnak” stb. „A tervezet szerint alakítandó központ légüres térben lebeg majd, nem lesz körülötte semmiféle periféria, csak valamiféle alaktalan tömeg, amelyben a végrehajtó közegek fognak sürgölődni.” Ezek hajszálra ugyanolyan hazug frázisok, mint amilyenekkel a kongresszuson elszenvedett vereségük után a Martovok és Akszelrodok traktáltak bennünket. Az elvtársak kinevették a „Bund”-ot, mely harcolt a mi centralizmusunk ellen, s saját központjának még határozottabban körvonalazott korlátlan jogokat biztosít (például tagok felvételét és kizárását, sőt még küldötteknek a kongresszusról való kitiltásának jogát is). Nevetni fognak a dolog tisztázása után a kisebbség jajveszékelésén is, amely amikor kisebbségben van, kapálózik a centralizmus és a szervezeti szabályzat ellen, és mihelyt többségbe kerül, tüstént a szabályzatra támaszkodik.

A két központi szerv kérdésében a csoportosulás szintén világosan megmutatkozott: valamennyi iszkrással szembenáll Liber is, Akimov is (aki elsőnek gyújtott rá arra a most közkedvelt Akszelrod – Martov-féle nótára, hogy a Tanácsban a Központi Lap túlsúlyban van a Központi Bizottság felett), Popov is, Jegorov is. Azokból a szervezeti eszmékből, amelyeket a régi „Iszkra” mindenkor képviselt (és amelyeket Popov és Jegorov elvtárs szóban helyeseltek!), önmagától adódott a két központi szerv terve. A régi „Iszkra” politikája szöges ellentétben állott a „Juzsnij Rabocsij” terveivel, amelyek arra irányultak, hogy egy párhuzamos népszerű lapot alapítsunk és azt tegyük a ténylegesen domináló lappá. Itt a gyökere annak az első pillantásra különös ellentmondásnak, hogy az összes iszkraellenesek és az egész mocsár egyetlen központ, vagyis az állítólag nagyobb centralizmus mellett lépnek fel. Persze voltak (különösen a mocsárban) olyan küldöttek is, akik aligha értették meg világosan, hová vezetnek és a dolgok fejlődése folytán hová kell hogy vezessenek a „Juzsnij Rabocsij” szervezeti tervei, de őket már határozatlan és bizonytalan természetük is az iszkraellenesek táborába vitte.

Azok közül a beszédek közül, amelyeket az iszkrások a szervezeti szabályzatról folytatott ezen (az iszkrások szakadását megelőző) viták során mondottak, különösen figyelemreméltó Martov elvtárs beszéde („csatlakozás” az én szervezeti eszméimhez) és Trockij elvtárs beszéde. Ez utóbbi úgy válaszolt Akimov és Liber elvtársnak, hogy ez a válasz minden szavával leleplezi a „kisebbség” kongresszus után tanúsított magatartásának és a kongresszus után gyártott elméleteinek egész hazug voltát. „A szervezeti szabályzat, mondotta Akimov elvtárs, nem eléggé pontosan határozza meg a Központi Bizottság hatáskörét. Nem értek egyet vele. Ellenkezőleg, ez a meghatározás pontos és azt jelenti: minthogy a párt egységes egész, biztosítani kell számára az ellenőrzést a helyi bizottságok felett. Liber elvtárs, az én kifejezésemmel élve, azt mondotta, hogy a szervezeti szabályzat «szervezett bizalmatlanság». Ez igaz. De én ezt a kifejezést a «Bund» képviselői által javasolt szervezeti szabályzatra vonatkozóan használtam, amely a párt egyik részének «szervezett bizalmatlansága» volt az egész párt irányában. A mi szervezeti szabályzatunk ellenben” (akkor ez a szervezeti szabályzat a „mienk” volt, egészen a központi szervek személyi összetételének kérdésében elszenvedett vereségig!) „a párt szervezett bizalmatlanságát jelenti a párt minden részével szemben, vagyis valamennyi helyi, kerületi, nemzeti és egyéb szervezet ellenőrzését” (158. old.). Igen, a mi szabályzatunkat itt helyesen jellemezték, és azoknak az embereknek, akik most nyugodt lelkiismerettel azt hajtogatják, hogy az ármányos többség eszelte ki és vezette be a „szervezett bizalmatlanság”, vagy ami ugyanaz, az „ostromállapot” rendszerét, azt tanácsolnék, hogy ezt a jellemzést mennél gyakrabban idézzék emlékezetükbe. Elég egybevetnünk az idézett beszédet a Külföldi Liga kongresszusán mondott beszédekkel, hogy megkapjuk a politikai jellemtelenség mintaképét, annak mintaképét, miképpen változtatták Martov és társai nézeteiket aszerint, hogy saját testületükről vagy pedig más alsóbbfokú testületről volt szó.

i) A szervezeti szabályzat első pontja

Már idéztük azokat a különböző megfogalmazásokat, amelyek miatt érdekes viták robbantak ki a kongresszuson. Ezek a viták csaknem két ülést vettek igénybe és két névszerinti szavazással végződtek (az egész kongresszus folyamán, ha nem tévedek, csak nyolc névszerinti szavazás volt; ilyen szavazásokra csak különösen fontos esetekben került sor, mert igen nagy időveszteséggel jártak). Kétségtelenül elvi kérdésről volt szó. A kongresszus érdeklődése a viták iránt roppant nagy volt. A szavazásban valamennyi küldött résztvett, ami ritka jelenség volt kongresszusunkon (mint minden nagy kongresszuson) és szintén a vitatkozók nagy érdeklődéséről tanúskodik.

Mi is volt a vitás kérdés lényege? Már a kongresszuson megmondottam és utána is nem egyszer ismételtem, hogy „nézeteltérésünket (az 1. pontot illetően) korántsem tartom olyan lényegesnek, hogy ez a párt élet-halál kérdése volna. A szervezeti szabályzat egy rossz pontja miatt semmiképpen nem pusztulunk még el!” (250.). Ez a nézeteltérés ugyan elvi árnyalatokat tár fel, de magában véve semmiképpen sem okozhatta azt a kettéválást (ténylegesen, kertelés nélkül szólva szakadást), amely a kongresszus után bekövetkezett. De minden kis nézeteltérés naggyá válhat, ha ragaszkodnak hozzá, ha előtérbe tolják, ha hozzálátnak e nézeteltérés összes gyökereinek és összes elágazásainak felkutatásához. Minden kis nézeteltérés óriási jelentőségre tehet szert, ha bizonyos téves felfogások felé tett fordulat kiindulópontjává válik, és ha ezek a téves felfogások új és további véleménykülönbségek folytán anarchikus cselekedetekkel párosulnak, melyek a pártot a szakadásig viszik.

Így volt ez ebben az esetben is. Az 1. pont körül felmerült viszonylag kicsiny nézeteltérés most óriási jelentőségűvé lett, mert éppen ez a nézeteltérés vált fordulóponttá a kisebbség opportunista álokoskodásai és anarchista fráziscséplése irányában (különösen a Liga kongresszusán, majd pedig az új „Iszkra” hasábjain is). Éppen ez a nézeteltérés vetette meg az alapját az iszkrás kisebbség koalíciójának az iszkraellenesekkel és a mocsárral, annak a koalíciónak, amely a választások időpontjában véglegesen határozott formákat öltött, és amelynek megértése nélkül nem érthetjük meg a központi szervek összetételének kérdésében felmerült fő és mélyreható nézeteltérést sem. Martovnak és Akszelrodnak az 1. pont kérdésében elkövetett kis hibája kis repedés volt fazekunkon (amint a Liga kongresszusán mondottam). Az egyik lehetőség az volt, hogy a fazekat jobban összedrótozzuk, kétszeres kötéssel (nem pedig szoros hurokkal, ahogy Martov hallani vélte, aki a Liga kongresszusának idején a hisztériához közel álló állapotban volt). A másik lehetőség az volt, hogy minden

erőfeszítést arra irányítunk, hogy a repedést kitágítsuk, hogy a fazekat összetörjük. A bojkott és a buzgó martovisták más efféle anarchista rendszabályai következtében éppen ez utóbbi következett be. Az 1. pont körül felmerült nézeteltérés nem csekély szerepet játszott a központi szervek választásának kérdésében, mivel pedig Martov ebben a kérdésben vereséget szenvedett, „elvi harcot” indított, melyben durván mechanikus, sőt botrányos eszközökhöz folyamodott (az Orosz Forradalmi Szociáldemokrácia Külföldi Ligájának kongresszusán mondott beszédei).

Most, ezek után az események után, az 1. pont kérdése tehát óriási jelentőségre tett szert, és nekünk pontosan számba kell vennünk, milyen jellegűek mindazok a csoportosulások, melyek a kongresszuson az első pont feletti szavazás során kialakultak, valamint — és ez még összehasonlíthatatlanul fontosabb — azt, hogy valóban milyen jellegűek azok a felfogásbeli árnyalatok, amelyek az 1. pont körül megnyilvánultak vagy kezdtek megnyilvánulni. Most, az olvasók előtt ismeretes események után, a kérdés már így vetődik fel: vajon az Akszelrod által védett Martov-féle megfogalmazásban nem az ő (illetve kettejük) állhatatlansága, ingatagsága és politikai elmosódottsága tükröződött-e, ahogy én a kongresszuson mondtam (v. 333.), nem az ő (illetve kettejük) elhajlása a jaurésizmus vagy az anarchizmus felé, ahogy Plehanov mondta a Liga kongresszusán (a Liga jegyzőkönyve, 102. stb. old.)? Avagy az én Plehanov által védelmezett megfogalmazásomban tükröződött a centralizmus helytelen, bürokratikus, formalisztikus, basáskodó, nemszociáldemokrata értelmezése? Opportunizmus és anarchizmus, avagy bürokratizmus és formalizmus? — így vetődik fel a kérdés most, amikor a kis nézeteltérés nagy nézeteltéréssé lett. És éppen ezt az események által mindannyiunkra ránkkényszerített kérdésfeltevést — amelyet történelmileg adottnak mondanék, ha ez nem hangzana túlságosan fellengzősen — kell szem előtt tartanunk az én megfogalmazásom mellett és ellen elhangzott érvek érdembeni megvitatásakor.

Kezdjük ezeknek az érveknek taglalását a kongresszusi viták elemzésével. Az első szónoknak, Jegorov elvtársnak a beszéde csak azért érdekes, mert az ő állásfoglalása (non liquet, nekem még nem világos, én még nem tudom, hol az igazság) nagyon jellemző sok küldött állásfoglalására, akiknek nem volt könnyű eligazodniok a valóban új, meglehetősen bonyolult és szerteágazó kérdésben. A következő szónok, Akszelrod elvtárs, már azonnal elvileg teszi fel a kérdést. Ez Akszelrod elvtársnak az első elvi, helyesebben: általában az első beszéde a kongresszuson, és első fellépését — a hírhedt „professzorral” — aligha mondhatjuk különösen szerencsésnek. „Úgy vélem — mondta Akszelrod elvtárs —, hogy ezt a két fogalmat: párt és szervezet, el kell határolnunk egymástól. Itt pedig ez a két fogalom összekeveredett. Márpedig ez veszélyes.” Ez az első érv az én megfogalmazásom ellen. Vegyük jobban szemügyre. Ha azt mondom, hogy a pártnak a szervezetekösszességének (nem egyszerű számtani összegének, hanem a szervezetek komplexumának) kell lennie, azt jelenti ez, hogy „összekeverem” a párt és a szervezet fogalmát? Természetesen nem. Ezzel egész világosan és pontosan kifejezem azt a kívánságomat, azt a követelésemet, hogy a párt, mint az osztály élcsapata, a lehető legszervezettebb valami legyen, hogy a párt csak olyan elemeket vegyen fel soraiba, amelyek a szervezettségnek legalább a minimumát elismerik. …

*A „szervezet” szót rendszerint kétféle értelemben használják: tág és szűk értelemben. Szűk értelemben egy — akár egészen laza — emberi közösségnek különálló sejtjét jelenti. Tág értelemben ilyen sejteknek egy egésszé tömörült összességét jelenti. Például a flotta, a hadsereg, az állam egyidejűleg szervezetek összessége (a szó szűk értelmében) és a társadalmi szervezet egy fajtája (a szó tág értelmében). A közoktatásügy — szervezet (a szó tág értelmében), s a közoktatásügy egy csomó szervezetből áll (a szó szűk értelmében). Éppen így a párt is szervezet, szervezetnek kell lennie (a szó tág értelmében); ugyanakkor a pártnak számos különféle szervezetből kell állania (a szó szűk értelmében). Ezért Akszelrod elvtárs, amikor e fogalmak — párt és szervezet — elhatárolásáról beszélt, először is nem vette tekintetbe a szervezet szó tág és szűk értelme közötti különbséget, másodszor nem vette észre, hogy maga vette egy kalap alá a szervezett és szervezetlen elemeket. *

… Ezzel szemben ellenlábasom egy kalap alá veszi a pártban a szervezett elemeket a szervezetlenekkel, azokat az elemeket, amelyek vezethetők, azokkal, amelyek nem vezethetők, az élenjáró elemeket a javíthatatlanul elmaradottakkal, mert a javíthatóan elmaradt elemek a szervezet tagjai lehetnek. A szervezett és szervezetlen elemeknek ez az összekeverése valóban veszedelmes. Akszelrod elvtárs továbbá „a múlt szigorúan konspirációs és centralisztikus szervezeteire” („Zemlja i Volja” és „Narodnaja Volja”) hivatkozik; ezek körül — úgymond — „egy sereg olyan ember csoportosult, akik nem tartoztak a szervezethez, de valamilyen módon támogatták, és akiket párttagoknak tekintettek … Ez az elv még szigorúbban érvényesítendő a szociáldemokrata szervezetben.” Itt elérkeztünk a kérdés egyik magvához: vajon csakugyan szociáldemokrata „ez az elv”, az olyan elv, amely megengedi, hogy párttagoknak nevezzék magukat azok, akik a párt egyetlen szervezetéhez sem tartoznak, hanem csupán „valamilyen módon támogatják a pártot”? És Plehanov megadta az egyetlen lehetséges választ erre a kérdésre: „Akszelrod helytelenül hivatkozott a hetvenes évekre. Akkor volt egy jól szervezett és nagyszerűen fegyelmezett központ, körülötte voltak az általa teremtett különböző fokozatú szervezetek, ami pedig ezeken a szervezeteken kívül volt, az káosz, anarchia volt. E káosz alkotóelemei párttagoknak nevezték magukat, ezzel azonban az ügy nem nyert, hanem vesztett. Nekünk nem utánoznunk kell a hetvenes évek anarchiáját, hanem el kell kerülnünk.” Ilyenképpen „ez az elv”, amelyet Akszelrod elvtárs szociáldemokrata elvnek próbált feltüntetni, valójában anarchista elv. Ha ezt meg akarják cáfolni, bizonyítsák be az ellenőrzés, vezetés és fegyelem lehetőségét a szervezeten kívül, bizonyítsák be, hogy szükség van arra, hogy „a kaosz elemeit” a párttag nevével illessék. Martov elvtárs megfogalmazásának védelmezői sem az egyiket, sem a másikat nem bizonyították be és nem is bizonyíthatták be. Példaképpen Akszelrod elvtárs előhozakodott „egy professzorral, aki szociáldemokratának tartja magát és ezt ki is jelenti”. Akszelrod elvtársnak, hogy következetesen kifejtse az ebben a példában rejlő gondolatot, ezután így kellett volna folytatnia: vajon maguk a szervezett szociáldemokraták elismerik-e ezt a professzort szociáldemokratának? Mivel Akszelrod elvtárs nem tette fel ezt a további kérdést, okfejtése félben maradt. Valóban két eset lehetséges. Vagy elismerik a szervezett szociáldemokraták a szóbanforgó professzort szociáldemokratának — és akkor miért ne vehetnék be valamelyik szociáldemokrata szervezetbe? Csak ebben az esetben felelnek majd meg a professzor „kijelentései” tetteinek, csak ekkor nem lesznek üres frázisok (mert bizony az ilyen professzori kijelentések igen gyakran nem egyebek üres frázisoknál). Vagy pedig a szervezett szociáldemokraták nem ismerik el a professzort szociáldemokratának, és akkor ostoba, értelmetlen és káros dolog feljogosítani őt arra, hogy a párttag megtisztelő és felelősségteljes címét viselje. Eszerint az egész kérdésnek az a lényege, hogy következetesen keresztülvisszük-e a szervezet elvét, vagy pedig szentesítjük a zűrzavart és az anarchiát. Úgy építjük-e a pártot, hogy a szociáldemokratáknak abból a már kialakult és összekovácsolódott magvából indulunk ki, amely megszervezte például a pártkongresszust, és amelynek ki kell szélesítenie és szaporítania kell a pártszervezetek minden fajtáját, vagy pedig megelégszünk azzal a megnyugtató frázissal, hogy mindenki, aki segít, párttag? „Ha elfogadjuk Lenin formuláját — folytatta tovább Akszelrod elvtárs —, akkor kivetjük magunk közül azoknak az embereknek egy részét, akik ugyan nem fogadhatók be közvetlenül a szervezetbe, de mégis párttagok.” Az a fogalomzavar, amellyel Akszelrod elvtárs engem akart megvádolni, itt egész világosan kiütközik nála magánál: ő már adottnak veszi azt, hogy mindenki, aki segít, az párttag, holott éppen erről folyik a vita, és az ellenlábasoknak még be kell bizonyítaniok, hogy ez a felfogás szükséges és hasznos. Mi a tartalma ennek az első pillantásra borzadályt keltő kifejezésnek: kivetjük magunk közül? Ha párttagoknak csak a pártszervezeteknek elismert szervezetek tagjait tekintik, akkor azok, akik nem léphetnek be „közvetlenül” egy pártszervezetbe sem, dolgozhatnak olyan szervezetben, amely ugyan nem pártszervezet, de a párthoz közel áll. Szó sem lehet tehát arról, hogy valakit kivetünk magunk közül olyan értelemben, hogy kizárjuk a munkából, a mozgalomban való részvételből. Ellenkezőleg, mennél erősebbek lesznek pártszervezeteink, amelyek valódi szociáldemokratákból állanak, mennél kevesebb lesz az ingadozás és állhatatlanság a párton belül, annál szélesebb körű, sokoldalúbb, gazdagabb és termékenyebb lesz a párt befolyása a munkástömegeknek a pártot körülvevő, a párt által vezetett elemeire. Elvégre mégsem szabad összetéveszteni a pártot mint a munkásosztály élcsapatát az egész osztállyal. Márpedig Akszelrod elvtárs összetéveszti (ami általában jellemző opportunista ökonomizmusunkra), amikor azt mondja: „Mi természetesen mindenekelőtt a párt legaktívabb elemeinek szervezetét teremtjük meg, a forradalmárok szervezetét, de — minthogy az osztály pártja vagyunk — gondolnunk kell arra, hogy ne hagyjuk a párton kívül azokat, akik tudatosan, noha talán nem is egészen aktívan, a párt mellé állnak.” Először is, egy szociáldemokrata munkáspárt aktív elemei közé korántsem csak a forradalmárok szervezetei fognak tartozni, hanem számos pártszervezetnek elismert munkás-szervezet is. Másodszor abból a tényből, hogy mi az osztály pártja vagyunk, mi okból, milyen logika alapján következik az, hogy nem kell különbséget tenni a párthoz tartozók és a párt mellett állókközött? Éppen ellenkezőleg: minthogy különbségek vannak a tudatosság és az aktivitás fokában, különbséget kell tenni a párthoz való közelállás fokában is. Mi az osztály pártja vagyunk és ezért csaknem az egész osztálynak (háborús időkben, a polgárháború korszakában pedig éppenséggel az egész osztálynak) pártunk vezetése alatt kell cselekednie, minél szorosabban kell pártunkhoz csatlakoznia, de manyilovizmus és „uszálypolitika” volna azt hinni, hogy majdnem az egész osztály vagy az egész osztály a kapitalizmus alatt valaha is képes lehet élcsapata, szociáldemokrata pártja tudatosságáig és aktivitásáig felemelkedni. Még egyetlen értelmes szociáldemokrata sem kételkedett abban, hogy a kapitalizmus alatt még a szakszervezet (ez az egyszerűbb, a kevéssé fejlett rétegek tudatához közelebb álló szervezet) sem képes átfogni csaknem az egész vagy az egész munkásosztályt. Csak önmagunkat ámítanók, nem vennénk tudomásul óriási feladatainkat, szűkebb körre szorítanók ezeket a feladatokat, ha megfeledkeznénk az élcsapat és az élcsapat felé vonzódó tömegek közötti különbségről, ha megfeledkeznénk az élcsapatnak arról az állandó kötelességéről, hogy mind szélesebb és szélesebb rétegeket emeljen fel az élcsapat színvonalára. Márpedig ezt nem veszi tudomásul és megfeledkezik róla az, aki elkeni a különbséget a párt mellé állók és a párthoz tartozók között, az öntudatosak, aktívak és a támogatók között.

Aki e szervezeti elmosódottság igazolására, a szervezettség és szervezetlenség összetévesztésének igazolására arra hivatkozik, hogy mi az osztály pártja vagyunk, az ugyanabba a hibába esik, mint Nagyezsgyin, aki összetévesztette a mozgalom „mélyre nyúló” „gyökereinek” filozófiai és társadalomtörténeti kérdését … „a technikai és szervezési kérdéssel” („Mi a teendő?” 91. old.*). * Lásd ebben a kötetben 278. old. — Szerk.*

Akszelrod példája nyomán azután számos esetben összetévesztették ezt a két kérdést azok a szónokok, akik Martov elvtárs megfogalmazása mellett foglaltak állást. „Minél elterjedtebb lesz a párttag elnevezés, annál jobb” — mondja Martov, de nem magyarázza meg, mi hasznunk lehet a tartalomnak meg nem felelő elnevezés széleskörű elterjedéséből. Lehet-e tagadni, hogy a pártszervezethez nem tartozó tagok ellenőrzése fikció? Egy fikció széleskörű elterjedése nem hasznos, hanem káros. „Csak örülhetünk, ha minden sztrájkoló, minden tüntető, mikor tetteiért felel, párttagnak nevezheti magát” (239. old.). Csakugyan? Minden sztrájkolónak legyen joga párttagnak nyilvánítania magát? Ezzel a tétellel Martov elvtárs a képtelenségig viszi tévedését, a szociáldemokratizmust a sztrájkizmus színvonalára süllyeszti le, Akimovék gyászos példáját követi. Mi csak örülhetünk, ha a szociáldemokráciának minden sztrájk sikerül, hiszen a szociáldemokrácia közvetlen és feltétlen kötelessége, hogy vezesse a proletariátus osztályharcának minden megnyilvánulását, márpedig a sztrájk e harc egyik legmélyrehatóbb és leghatalmasabb megnyilvánulása. De uszálypolitikusok lennénk, ha megengednők a harc ilyen elsődleges, ipso facto* — magánál a ténynél fogva, lényegében. — Szerk.* nem több mint trade-unionista formájának a mindent átfogó és tudatos szociáldemokrata harccal való azonosítását. Opportunista módon egy nyilvánvaló hazugságot szentesítenénk, ha minden sztrájkolót feljogosítanánk arra, hogy „párttagnak nyilvánítsa magát”, mert ez az állítás a legtöbb esetben hazugság lesz. Manyilovi ábrándokban ringatnánk magunkat, ha el akarnók hitetni magunkkal és másokkal, hogy minden sztrájkoló szociáldemokrata és a szociáldemokrata párt tagja lehet abban a mérhetetlen szétforgácsoltságban, elnyomatásban és eltompultságban, amely a kapitalizmusban a „tanulatlan”, nem szakképzett munkások roppant széles rétegeire szükségképpen ránehezedik. Éppen a „sztrájkoló” példáján látható különösen világosan, mi a különbség ama forradalmi törekvés között, hogy szociáldemokrata módon vezessünk minden sztrájkot és az olyan opportunista frázis között, amely minden sztrájkolót párttagnak nyilvánít. Mi az osztály pártja vagyunk, ha valóbanszociáldemokrata módon vezetjük a proletariátusnak csaknem az egész, sőt az egész osztályát; ebből azonban csak az Akimovok következtethetik azt, hogy szavakban azonosítanunk kell a pártot és az osztályt.

„Nem félek összeesküvő szervezettől”, mondta ugyanebben a beszédében Martov elvtárs — de hozzátette, „összeesküvő szervezetnek az én szememben csak akkor van értelme, ha széleskörű szociáldemokrata munkáspárt veszi körül” (239. old.). Hogy pontos legyen, így kellett volna mondania: ha széleskörű szociáldemokrata munkásmozgalom veszi körül. És ebben a formában Martov elvtárs tétele nemcsak vitathatatlan, hanem egyszerűen közhely. Csak azért térek ki erre a pontra, mert Martov elvtárs közhelyéből az utána felszólalók azt a nagyon közkeletű és nagyon vulgáris érvet gyártották, hogy Lenin „a párttagok összességét az összeesküvők összességére akarja korlátozni”. Erre a következtetésre — amelyen csak mosolyogni lehet — jutott Poszadovszkij elvtárs is, Popov elvtárs is, amikor pedig Martinov és Akimov is átvette, akkor igazi jellege, mégpedig opportunista frázis jellege már világosan megmutatkozott. Jelenleg ugyanezt az érvet fejtegeti az új „Iszkrá”-ban Akszelrod elvtárs, hogy ismertesse az olvasóközönséggel az új szerkesztőség új szervezeti nézeteit. Már a kongresszuson, mindjárt az első ülésen, amelyen az 1. pont kérdését tárgyalták, észrevettem, hogy az ellenlábasok ezt az olcsó fegyvert akarják felhasználni, és ezért beszédemben figyelmeztettem őket (240. old.): „Ne higgyék, hogy a pártszervezetek csak hivatásos forradalmárokból állhatnak. A legkülönfélébb fajtájú, rangú és árnyalatú szervezetekre van szükségünk, kezdve a rendkívül szűkkörű és konspiratív szervezeteken az igen széleskörű, szabad, laza szervezetekig (lose Organisationen).” Ez annyira nyilvánvaló, magától értetődő igazság, hogy feleslegesnek tartottam, hogy részletesebben foglalkozzam vele. De manapság, amikor igen-igen sok tekintetben visszarángattak bennünket, itt is meg kell ismételni a „rég tudott dolgokat”. Ebből a célból idézek néhány részletet a „Mi a teendő?”-ből és a „Levél egy elvtárshoz” című írásomból: „Az Alekszejevhez és Miskinhez, Halturinhoz és Zseljabovhoz hasonló kiváló emberek köre tisztán látja a politikai feladatokat e szó legvalóságosabb, leggyakorlatibb értelmében, tisztán látja éppen azért és annyiban, amennyiben lángoló igéik visszhangra találnak az ösztönösen ébredező tömegben, amennyiben pezsgő energiájukat felkapja és támogatja a forradalmi osztály energiája”*. Lásd ebben a kötetben 266. old. — Szerk.* Hogy szociáldemokrata párt legyünk, ahhoz éppen az osztály támogatását kell megszereznünk. Nem a pártnak kell az összeesküvő szervezetet körülvennie, ahogy Martov elvtárs gondolta, hanem a forradalmi osztálynak, a proletariátusnak kell körülvennie a pártot, amely mind az összeesküvő, mind a nemösszeesküvő szervezeteket magában foglalja.

„… A munkások gazdasági harcát szolgáló szervezeteknek szakmai szervezeteknek kell lenniök. Minden szociáldemokrata munkás köteles a lehetőséghez képest támogatni ezeket a szervezeteket és aktívan dolgozni bennük … De egyáltalán nem érdekünk azt követelni, hogy a szakegyletek tagjai kizárólag szociáldemokraták lehessenek, mert ez csökkentené a tömegre gyakorolt befolyásunkat. A szakegyletben vegyen részt minden munkás, aki megérti, hogy egyesülnie kell a munkáltatók és a kormány elleni harcra. A szakegyletek nem is érhetnék el céljukat, ha nem egyesítenék mindazokat, akik legalább ezt az elemi dolgot megértik, ha a szakegyletek nem lennének igen széleskörű szervezetek. S minél szélesebb körűek ezek a szervezetek, annál szélesebb lesz bennük a mi befolyásunk is, amely nemcsak a gazdasági harc «spontán» fejlődésének eredménye, hanem annak is, hogy a szervezet szocialista tagjai közvetlenül, tudatosan hatnak társaikra” (86. old.)*. Lásd ebben a kötetben 272. old. — Szerk.* Mellesleg megjegyezve, a szakszervezetek példája különösen jellemző az 1. pont vitás kérdésének megítélése szempontjából. Hogy ezeknek a szervezeteknek a szociáldemokrata szervezetek „ellenőrzése és vezetése alatt” kell dolgozniok, erre vonatkozólag a szociáldemokraták között nem lehet nézeteltérés. De ezen az alapon a szervezetek minden tagjának megadni azt a jogot, hogy „magukat” a szociáldemokrata párt tagjainak „nyilvánítsák”, nyilvánvaló képtelenség lenne és kettős kárt okozhatna: egyfelől csökkenthetné a szakmai mozgalom méreteit s gyengítené a munkásoknak ebből a talajból sarjadó szolidaritását. Másfelől szélesre tárná a kaput a szociáldemokrata pártban az elmosódottság és ingatagság előtt. A német szociáldemokrata pártnak alkalma volt arra, hogy egy ehhez hasonló kérdést egy konkrét esetben megoldjon a darabbérért dolgozó hamburgi kőművesekkel kapcsolatos híres incidens idején. A szociáldemokrácia pillanatnyi ingadozás nélkül a szociáldemokrata szempontjából becstelen dolognak nyilvánította a sztrájktörést, vagyis a sztrájkok vezetését, támogatását szívügyének ismerte el, de ugyanakkor éppoly határozottan elutasította azt a követelést, hogy a párt érdekeit a szakegyletek érdekeivel azonosítsák, hogy a pártra hárítsák a felelősséget az egyes szakegyletek egyes lépéseiért. A pártnak törekednie kell, és törekedni is fog arra, hogy szellemével átitassa, befolyása alá vonja a szakegyleteket, de éppen e befolyás érdekében külön kell választania ezeknek az egyleteknek teljesen szociáldemokrata (a szociáldemokrata párthoz tartozó) elemeit a nem teljesen öntudatos és politikailag nem teljesen aktív elemektől, és nem szabad a két csoportot egy kalap alá vonnia, amint ezt Akszelrod elvtárs szeretné.

„… Ha a forradalmárok szervezete fogja össze a legkonspiratívabb funkciókat, ez nem gyengíti, hanem kiszélesíti és tartalmasabbá teszi több olyan szervezet tömegeinek munkáját, amelynek a nagyközönséggel van dolga és ezért formailag a lehető legkevésbé határozott és a lehető legkevésbé konspiratív, mint például a munkás-szakszervezetek, a munkás önképző- és illegális irodalmi olvasókörök, a szocialista, valamint a lakosság valamennyi többi rétegében alakult demokratikus körök stb. stb. Mindenütt igen sok ilyen körre, egyletre és szervezetre van szükség, amelyek elláthatják a legkülönfélébb funkciókat, de ostobaság és káros volna összetéveszteni őket a forradalmárok szervezetével, elmosni a köztük levő határt…” (96. old.)*. Lásd ebben a kötetben 283—284. old. — Szerk.* Ebből az idézetből látható, milyen feleslegesen figyelmeztetett engem Martov elvtárs arra, hogy a forradalmárok szervezetét széleskörű munkásszervezeteknek kell körülvenniök. Erre már a „Mi a teendő?”-ben utaltam, a „Levél egy elvtárshoz” c. cikkemben pedig konkrétabban fejtettem ki ezt az eszmét. A gyári körök — írtam ott — „különösen fontosak számunkra: hiszen a mozgalom legfőbb ereje éppen a nagy üzemek munkásainak szervezettségében rejlik, mert a nagy üzemekben összpontosul a munkásosztálynak az a része, amely nemcsak számbeli fölényben van, hanem még nagyobb fölényben van befolyás, fejlettség, harcképesség dolgában. Legyen minden gyár a mi erődünk … A gyári albizottság igyekezzék az egész gyárat, a munkásoknak minél nagyobb részét átfogni mindenféle körök (vagy megbízottak) hálózatával . . . Minden csoportnak, körnek, albizottságnak stb. a bizottság intézményeként vagy fiókjaként kell működnie. Egyrészük nyíltan kijelenti, hogy be óhajt lépni az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártba, és a bizottság hozzájárulásávalbe is lépnek, vállalnak (a bizottság megbízásából vagy a bizottság beleegyezésével) bizonyos funkciókat, kötelezik magukat, hogy engedelmeskednek a pártszervek rendelkezéseinek, élvezik a párttagok összes jogait, a bizottság legközelebbi utánpótlásának számítanak majd stb. Másik részük nem lép be az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártba, hanem mint olyan kör szerepel, amelyet párttagok szerveztek, vagy a párt egyik-másik csoportjának irányításával működnek stb.” (17—18. old.). Az általam kiemelt szavakból különösen világosan látható, hogy az 1. pont megfogalmazásának eszméje teljes egészében kifejezésre jutott már a Levél egy elvtárshoz” c. cikkemben. Ebben világosan megjelölöm a pártba való belépés feltételeit a következőkben: 1) a szervezettség bizonyos foka és 2) a pártbizottság jóváhagyása. Egy oldallal odébb hozzávetőleg megjelöltem azt is, milyen csoportokat és szervezeteket, és milyen okoknál fogva kell (vagy nem kell) a pártba felvenni: „A terjesztő csoportnak az OSzDMP-hez kell tartoznia és ismernie kell a párt bizonyos számú tagját és funkcionáriusát. A munka szakmai feltételeit tanulmányozó és bizonyos szakmai követeléseket kidolgozó csoportnak nem kell okvetlenül az OSzDMP-hez tartoznia. Az egy-két párttag részvételével önképzéssel foglalkozó diákok, katonatisztek, alkalmazottak csoportjának olykor éppenséggel egyáltalán nem szabad tudnia arról, hogy az illetők a párthoz tartoznak, és így tovább” (18 — 19. old.).

Íme, újabb anyag a „nyílt sisak” kérdéséhez! Martov elvtárs tervezetének formulája még csak nem is érinti a pártnak a szervezethez való viszonyát, én viszont, azt hiszem, már egy évvel a kongresszus előtt rámutattam arra, hogy bizonyos szervezeteknek a párthoz kell tartozniok, másoknak pedig nem. A „Levél egy elvtárshoz” c. cikkemben már világosan megnyilvánul az az eszme, amely mellett a kongresszuson síkraszálltam. A következőképpen lehetne a dolgot szemléltetően ábrázolni. A szervezet szervezettségének és különösen konspiráltságának foka szerint körülbelül a következő kategóriák különböztethetők meg: 1) forradalmárok szervezetei; 2) munkások szervezetei, amelyek lehetőleg széleskörűek és különböző jellegűek (itt csupán a munkásosztályról beszélek, mert magától értetődőnek tartom, hogy bizonyos feltételek mellett ide fognak tartozni más osztályok bizonyos elemei is). Ebből a két kategóriából áll a párt. Továbbá: 3) a párthoz csatlakozó munkásszervezetek; 4) a párthoz nem csatlakozó munkásszervezetek, amelyek azonban alárendelik magukat a párt ellenőrzésének és vezetésének; 5) a munkásosztály szervezetlen elemei, amelyek részben, legalábbis az osztályharc jelentősebb megnyilvánulásai esetében, szintén alárendelik magukat a szociáldemokrácia vezetésének. Körülbelül így képzelem el én a dolgot. Ezzel szemben Martov elvtárs álláspontja szerint a párt határa teljesen elmosódó lesz, mert hiszen „minden sztrájkoló” megteheti, hogy „párttagnak” nyilvánítja magát”. Mi haszna van ennek az elmosódottságnak? Az „elnevezés” széleskörű elterjedése. A kára pedig az, hogy behozza azt a bomlasztó eszmét, hogy osztály és párt összecserélhető.

Az általunk felállított általános tételek megvilágítása céljából vessünk még egy futó pillantást az 1. pont körül lefolyt további kongresszusi vitára. Bruker elvtárs (Martov elvtárs örömére) az én megfogalmazásom mellett foglal állást, de kiderült, hogy az a szövetség, melyet ő velem kötött — eltérően Akimov elvtársnak Martovval kötött szövetségétől —, félreértésen alapszik. Bruker elvtárs „az egész szervezeti szabályzattal és annak egész szellemével nem ért egyet” (239. old.), és az én formulámat mint a „Rabocseje Gyelo” hívei számára kívánatos demokratizmus alapját védelmezi. Bruker elvtárs még nem jutott el ahhoz az állásponthoz, hogy politikai harcban olykor a kisebb rosszat kell választani; Bruker elvtárs nem vette észre, hogy hiábavaló dolog a demokratizmust védelmezni egy olyan kongresszuson, mint a mienk. Akimov elvtárs előrelátóbbnak bizonyult. Egészen helyesen tette fel a kérdést, amikor elismerte, hogy „Martov és Lenin elvtárs arról vitázik, melyik megfogalmazással érhető el jobban közös céljuk”(252. old.). „Én és Bruker — folytatja Akimov elvtárs — azt a megfogalmazást akarjuk választani, amellyel kevésbé érhető el ez a cél. Ezért én Martov megfogalmazását választom.” És Akimov elvtárs őszintén megmondta, hogy „a céljukat” (Plehanovét, Martovét és az enyémet, vagyis forradalmárok vezető szervezetének megteremtését) „megvalósíthatatlannak és károsnak” tartja; mint Martinov elvtárs*, ő is az ökonomistáknak azon eszméje mellett száll síkra, amely szerint „forradalmárok szervezetére” nincs szükség. …

* Martinov elvtárs egyébként el akarja magát határolni Akimov elvtárstól, be akarja bizonyítani, hogy összeesküvő nem ugyanaz, mint konspirációs, hogy az e szavak közötti különbség mögött fogalomkülönbség rejtőzik. Hogy milyen különbségről van szó, azt sem Martinov elvtárs, sem a most az ő nyomdokában járó Akszelrod elvtárs nem magyarázta meg. Martinov elvtárs „úgy tesz”, mintha én például a „Mi a teendő?”-ben nem foglaltam volna határozottan állást (éppúgy mint a „Feladatok”-ban is (lásd ebben a kötetben 150—169. old. — Szerk.)) „a politikai harcnak összeesküvésre való leszűkítése ellen”. Martinov elvtárs el akarja felejtetni a hallgatókkal, hogy azok, akik ellen én küzdöttem, nem látták a forradalmárok szervezetének szükségességét, ahogy Akimov elvtárs most sem látja.*

… „Szilárd hite, hogy az élet mégiscsak benyomul majd pártszervezetünkbe, függetlenül attól, hogy Martov megfogalmazásával rekesztik el előtte az utat vagy Leninével.” Az „életnek” ez „uszálypolitikus” értelmezéséről nem volna érdemes beszélni, ha nem találkoznánk vele Martov elvtársnál is. Martov elvtárs második beszéde (245. old.) általában annyira érdekes, hogy érdemes részletesen elemezni.

Martov elvtárs első érve: a pártszervezeteknek a szervezethez nem tartozó párttagok felett gyakorolt ellenőrzése „megvalósítható, ha a bizottságnak, mikor valakit megbíz egy bizonyos funkcióval, megvan a lehetősége arra, hogy ezt figyelemmel kísérje” (245. old.). Ez a tézis rendkívül jellemző, mert „elárulja” — ha szabad magam így kifejeznem —, hogy kinek kell és kinek lesz valóban hasznos Martov megfogalmazása: egyes intellektueleknek-e vagy a munkáscsoportoknak és munkástömegeknek. Arról van szó, hogy Martov megfogalmazását kétféleképpen lehet értelmezni: 1) mindenkinek joga van a párt tagjának „nyilvánítani magát” (magának Martov elvtársnak a szavai), aki a párt szervezetei egyikének vezetése alatt a pártot rendszeres személyes támogatásban részesíti; 2) a párt minden szervezetének joga van párttagnak elismerni mindenkit, aki a pártszervezet vezetése alatt a pártot rendszeres személyes támogatásban részesíti. Csupán az első értelmezés teszi valóban lehetővé „minden sztrájkolónak”, hogy párttagnak nevezze magát, és éppen ezért csak ez hódította meg egycsapásra a Liberek, Akimovok és Martinovok szívét. Ez az értelmezés azonban már nyilvánvaló frázis, mivel kiterjed az egész munkásosztályra és elhomályosítja a párt és az osztály közötti különbséget; a „minden sztrájkoló” ellenőrzéséről és vezetéséről csak „szimbolikusan” lehet beszélni. Ezért siklott át Martov elvtárs második beszédében azonnal a második értelmezésre (noha zárójelben mondva, ezt az értelmezést a kongresszus határozottan elvetette azzal, hogy Kosztics határozati javaslatát visszautasította, 225. old.): a bizottság megbízásokat fog adni és figyelemmel fogja kísérni végrehajtásukat. Ilyen speciális megbízásokat természetesen sohasem fognak adni a munkások tömegének, a proletárok ezreinek (akikről Akszelrod és Martinov elvtárs beszél), az ily megbízásokat gyakran éppen azoknak a professzoroknak fogják adni, akikről Akszelrod elvtárs említést tett, azoknak a gimnazistáknak, akiknek érdekeit Liber és Popov elvtárs (241. old.) szívén viseli, annak a forradalmi ifjúságnak, amelyre Akszelrod elvtárs második beszédében hivatkozott (242. old.). Szóval, Martov elvtárs formulája vagy holt betű, üres frázis marad, vagy főképpen és csaknem kizárólag a „polgári individualizmussal teljesen átitatott intellektueleknek” lesz hasznára, akik nem akarnak belépni a szervezetbe. Martov formulája szavakban a proletariátus széles rétegeinek érdekeit védi; a valóságban a proletárfegyelemtől és szervezettől visszariadó burzsoá értelmiség érdekeit fogja szolgálni. Senki sem meri tagadni, hogy az értelmiséget mint a mai kapitalista társadalom különleges rétegétáltalában éppen az individualizmus és a fegyelemre és szervezettségre való képtelenség jellemzi (v. ö. például Kautskynak az értelmiségről írt ismert cikkeivel); egyebek közt ez az, ami ezt a társadalmi réteget hátrányosan megkülönbözteti a proletariátustól; ebben rejlik egyik magyarázata az intellektuel ernyedtségnek és állhatatlanságnak, melyet olyan gyakran tapasztal a proletariátus; s az értelmiségnek ez a tulajdonsága elszakíthatatlan kapcsolatban van megszokott életkörülményeivel, kereseti viszonyaival, melyek igen sok tekintetben hasonlítanak a kispolgári életkörülményekhez (egyedül vagy nagyon kis kollektívákban végzett munka stb.). Végül nem véletlen az sem, hogy éppen Martov elvtárs formulájának a hívei példálóztak professzorokkal és gimnazistákkal! Az 1. pont körül folyó vitában nem a széleskörű proletárharc bajnokai léptek fel a radikális összeesküvő szervezet bajnokai ellen, amint azt Martinov és Akszelrod elvtárs hitte, hanem a burzsoá intellektuel individualizmus hívei ütköztek össze a proletár szervezet és fegyelem híveivel.

Popov elvtárs azt mondta: „Mindenütt, Pétervárott éppúgy mint Nyikolajevben vagy Odesszában — e városok képviselőinek tanúsága szerint —, tucatszám vannak munkások, akik irodalmat terjesztenek, szóbeli agitációt folytatnak, és akik nem lehetnek tagjai a szervezetnek. Hozzászámíthatjuk őket a szervezethez, de tagoknak nem tekinthetjük őket” (241. old.). Miért nem lehetnek a szervezet tagjai? ez Popov elvtárs titka. Fentebb már idéztem egy részt a „Levél egy elvtárshoz” c. cikkemből, amely megmutatja, hogy éppen az ilyen munkásokat lehet és kell felvenni a szervezetbe, nem tízet-húszat, hanem többszázat, s nagyon sok ilyen szervezet beléphet és kell is, hogy belépjen a pártba.

Martov elvtárs második érve: „Lenin szerint a pártban nem lehetnek más szervezetek, csak a pártszervezetek”. Tökéletesen igaz! .. „Szerintem éppen ellenkezőleg, ilyen szervezeteknek lenni kell. Az élet gyorsabban teremti és hozza létre a szervezeteket, mint ahogy mi be tudjuk őket sorolni szervezetünknek, a hivatásos forradalmárok harci szervezetének hierarchiájába” … Ez két szempontból helytelen: 1) az „élet” a forradalmárok sokkal kevesebb jól működő szervezetét hozza létre, mint amennyire nekünk szükségünk van, mint amennyire a munkásmozgalomnak szüksége van; 2) pártunk nemcsak a forradalmárok szervezeteinek, hanem a munkásszervezetek egész tömegének hierarchiája kell hogy legyen . . . „Lenin azt hiszi, hogy a Központi Bizottság csak azokat a szervezeteket fogja pártszervezetnek elismerni, amelyek elvi tekintetben teljesen megbízhatók lesznek. De Bruker elvtárs helyesen látja, hogy az élet (sic!) érvényesíti jogait, és hogy a Központi Bizottságnak — nehogy számos szervezetet a párton kívül hagyjon — legalizálnia kell majd őket, jóllehet nem egészen megbízhatók; éppen ezért Bruker elvtárs csatlakozik Leninhez” … Ez aztán az „életnek” igazi uszálypolitikus felfogása! Persze, ha a Központi Bizottság feltétlenül olyan emberekből állana, akiket nem saját véleményük vezet, hanem az, hogy mások mit mondanak (lásd a Szervező Bizottsággal történt incidenst), akkor az „élet” érvényesítené „jogait” abban az értelemben, hogy a párt legmaradibb elemei kerekednének felül (ahogy ez most meg is történt, amikor a maradi elemekből megalakult a párt-”kisebbség”). De nem lehet egyetlen nyomós okot sem felhozni, amely egy értelmes Központi Bizottságot arra kényszerítene, hogy „megbízhatatlan” elemeket vegyen fel a pártba. Amikor Martov elvtárs arra hivatkozik, hogy az „élet” „létrehozza” a megbízhatatlan elemeket, ezzel világosan megmutatja szervezeti tervének opportunista jellegét! .. „Én azonban azt hiszem — folytatja Martov —, hogy ha ilyen (nem teljesen megbízható) szervezet kész elfogadni a pártprogramot és a pártellenőrzést, akkor be vehetjük a pártba anélkül, hogy ezzel pártszervezetnek tennők meg. Én pártunk nagy diadalának tartanám, ha például a «függetlenek» valamely szövetsége elhatározná, hogy magáévá teszi a szociáldemokrácia álláspontját és programját és belép a pártba, ami azonban nem jelenti azt, hogy a szövetséget felvesszük a pártszervezetbe” … Lám, milyen zűrzavarhoz vezet Martov formulája: párthoz tartozó pártonkívüli szervezetek! Képzeljük csak el az ő sémáját: párt = 1) forradalmárok szervezetei + 2) pártszervezeteknek elismert munkásszervezetek, + 3) pártszervezeteknek el nem ismert munkásszervezetek (főleg a „függetlenek” sorából), + 4) különböző funkciókat betöltő egyes személyek, professzorok, gimnazisták stb. +5) „minden sztrájkoló”. E nagyszerű tervet csak Liber elvtárs szavaival lehet egy sorba állítani: „A mi feladatunk nemcsak egy szervezet megszervezése (!!), nekünk pártot lehet és kell szerveznünk” (241. old.). Persze hogy lehet és kell, de ehhez nem értelmetlen szavakra van szükség „szervezetek szervezéséről”, hanem arra, hogy nyíltan megköveteljük a párttagoktól, hogy valóban végezzék a szervezés munkáját. A „párt szervezéséről” beszélni és védelmezni azokat, akik a párt szóval mindenféle szervezetlenséget és mindenféle ziláltságot takargatnak — nem egyéb, mint üres szalmacséplés.”

A mi megfogalmazásunk — mondja Martov elvtárs — azt a törekvést fejezi ki, hogy a forradalmárok szervezete és a tömeg között legyen egy sor szervezet.” Éppen nem ezt fejezi ki. Éppen ezt a valóban kötelező törekvést nem fejezi ki Martov formulája, mivel nem ösztökél szervezkedésre, nem tartalmazza azt a követelést, hogy szervezkedjünk, nem választja el a szervezettet a szervezetlentől. Nem ad egyebet, csak elnevezést* és ezzel kapcsolatban önkéntelenül Akszelrod elvtárs szavaira gondolunk: …

* A Liga kongresszusán Martov elvtárs megfogalmazása mellett felhozott még egy érvet, amelyen csak nevetni lehet. „Rámutathatnánk arra — mondja —, hogy Lenin formulája, ha betű szerint vesszük, kizárja a pártból a Központi Bizottság megbízottait, mert ezek nem alkotnak szervezetet” (59. old.). Ezt az érvet a Liga kongresszusán is derültséggel fogadták, amint a jegyzőkönyv megállapítja. Martov elvtárs úgy véli, hogy az általa megjelölt „nehézség” csak akkor oldható meg, ha a Központi Bizottság megbízottai a „Központi Bizottság szervezetéhez” fognak tartozni. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Martov elvtárs példájával szemléletesen megmutatta, hogy egyáltalán nem értette meg az I. pont eszméjét, s egy valóban gúnyt érdemlő, merőben szőrszálhasogató kritika iskolapéldáját nyújtotta. Formailag elég volna „a Központi Bizottság megbízottainak szervezetét” megalakítani, határozatot hozni a pártba való felvételéről, és a „nehézség”, amely Martov elvtársnak annyi fejtörést okozott, nyomban eltűnne. Az 1. pont eszméjének lényege az én megfogalmazásomban viszont az, hogy erre ösztönöz: „szervezkedjetek!”, s ezenkívül az, hogy biztosítja a reális ellenőrzést és vezetést. A dolog lényegének szempontjából már maga az a kérdés is nevetséges, vajon a Központi Bizottság megbízottai a párthoz fognak-e tartozni, mert reális ellenőrzésüket teljesen és feltétlenül biztosítja már az is, hogy kinevezték őket megbízottakká, már az, hogy megmaradnak a megbízottak funkciójában. A szervezettnek és szervezetlennek összecseréléséről tehát (ez a hiba gyökere Martov elvtárs megfogalmazásában) itt szó sincs. Martov elvtárs formulája azért használhatatlan, mert bárki a párt tagjának nyilváníthatja magát, minden opportunista, minden dologtalan szószátyár, minden „professzor” és minden „gimnazista”. Megfogalmazásának erről az Achilles-sarkárólMartov elvtárs hiába akarja elterelni a figyelmet olyan példákkal, amelyek esetében szó sem lehet arról, hogy valaki önhatalmúlag a párttagok közé sorolja magát, párttagnak nyilvánítsa magát.*

… „Semmiféle rendelettel nem lehet nekik (a forradalmi ifjúság stb. köreinek) és egyes személyeknek megtiltani, hogy szociáldemokratáknak nevezzék magukat” (vitathatatlan igazság!), „sőt azt sem, hogy a párt részének tekintsék magukat”… ez már aztán egyáltalán nem igaz! Megtiltani valakinek, hogy szociáldemokratának nevezze magát, nem lehet és nincs miért, mert ez a szó közvetlenül csupán a meggyőződések rendszerét fejezi ki, nem pedig meghatározott szervezeti viszonyokat. De meg lehet és meg is kell tiltani egyes csoportoknak és személyeknek, hogy „a párt részének tekintsék magukat”, ha ezek a csoportok és személyek ártanak a párt ügyének, züllesztik vagy bomlasztják a pártot. Nevetséges volna a pártról, mint egészről, mint politikai tényezőről beszélni, ha a párt nem „tilthatná meg rendeletileg” a csoportnak, hogy az egész „részének tekintse magát”! Hát akkor minek megállapítani a pártból való kizárás rendjét és feltételeit? Akszelrod elvtárs szemléletesen ad abszurdum vitte Martov elvtárs fő hibáját; sőt opportunista elméletet csinált ebből a hibából, amikor hozzátette: „Lenin megfogalmazásában határozottan elvi ellentét van az 1. pont és a proletariátus szociáldemokrata pártjának lényege (!!), feladatai közt” (243. old.). Ez sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint ezt: ha nagyobb követeléseket támasztunk a párttal, mint az osztállyal szemben, a proletariátus feladatainak lényegével kerülünk elvi ellentmondásba. Nem csoda, hogy Akimov teljes erővel védelmére kelt ennek az elméletnek.

Az igazság kedvéért meg kell állapítanunk, hogy Akszelrod elvtárs, aki most ezt a hibás, nyilvánvalóan az opportunizmus felé hajló fogalmazást új nézetek magvává akarta tenni, a kongresszuson éppen ellenkezőleg, hajlandónak mutatkozott „alkudozni”, mikor azt mondta: „De úgy látom, nyitott kaput döngetek” … (én ugyancsak ezt látom az új „Iszkrá”-nál is) … „mert Lenin elvtárs az ő perifériális köreivel, amelyek a pártszervezet részeinek tekintendők, az én követelésemhez közeledik” … (és nemcsak ezekkel a körökkel, hanem mindenfajta munkásszövetséggel: v. ö. jegyzőkönyv 242. old., Sztrahov elvtárs beszédéből és a fent idézett részeket a „Mi a teendő?”-ből és a „Levél egy elvtárshoz”-ból) … „Maradnak még az egyes személyek, de itt is lehetne még alkudozni.” Azt feleltem Akszelrod elvtársnak, hogy általában nem vagyok ellene az alkudozásnak, s most meg kell magyaráznom, hogy értettem ezt. Éppen ezekre az egyes személyekre, mindezekre a professzorokra, gimnazistákra stb. vonatkozóan lettem volna a legkevésbé hajlandó engedményeket tenni; de ha kétség merült volna fel a munkásszervezetek tekintetében, kész lettem volna (noha fentebb bebizonyítottam, hogy ezek a kételyek teljesen alaptalanok) az 1. pontomhoz ilyenfajta megjegyzést hozzáfűzni: „Azokat a munkásszervezeteket, amelyek az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt programját és szervezeti szabályzatát elfogadják, mennél nagyobb számban fel kell venni a pártszervezetek sorába”. Szigorúan véve az ilyen kívánság persze nem a szervezeti szabályzatba való — a szervezeti szabályzatnak ugyanis jogi meghatározásokra kell szorítkoznia —, hanem magyarázó kommentárokba, brosúrákba (és már utaltam arra, hogy brosúráimban már jóval a szervezeti szabályzat előtt adtam ilyen magyarázatokat), de az ilyen megjegyzésben legalább nyoma sem volna hamis gondolatoknak, melyek dezorganizációhoz vezethetnek, nyoma sem volna opportunista elmélkedéseknek* és „anarchisztikus koncepcióknak”, amilyenek Martov elvtárs megfogalmazásában kétségtelenül vannak. …

* Ilyen elmélkedések elkerülhetetlenek, ha az ember megkísérli megindokolni a Martov-féle formulát, s kiváltképpen ezekhez tartozik Trockij elvtárs megjegyzése (248. és 346. old.): „az opportunizmust bonyolultabb okok idézik elő (vagy: mélyebb okok határozzák meg), mint a szervezeti szabályzat egyik vagy másik pontja — az opportunizmus a polgári demokrácia és a proletariátus viszonylagos fejlettségi fokának a szülötte …” Nem arról van szó, hogy a szervezeti szabályzat pontjai opportunizmust idézhetnek elő, hanem arról, hogy e pontok segítségével többé-kevésbé éles fegyvert kovácsoljunk az opportunizmus ellen. Mennél mélyebbek az opportunizmus okai, annál élesebbnek kell lennie ennek a fegyvernek. Ezért az opportunizmus „mély okaival” igazolni egy megfogalmazást, amely utat nyit az opportunizmus előtt, hamisítatlan uszálypolitika. Mikor Trockij elvtárs Liber elvtárs ellen volt, megértette, hogy a szervezeti szabályzat az egésznek a rész iránt, az élcsapatnak az elmaradt csapat iránt megnyilvánuló „szervezett bizalmatlansága”; de amikor Trockij elvtárs Liber elvtárs pártját fogta, ezt már elfelejtette, sőt „bonyolult okokkal”, „a proletariátus fejlettségi fokával” stb. kezdte igazolni azt, hogy mi a bizalmatlanságot (az opportunizmus iránti bizalmatlanságot) gyengén és bizonytalanul szervezzük. Trockij elvtárs másik érve: „az így vagy úgy megszervezett értelmiségi ifjúságnak sokkal könnyebb beiktatnia magát (az én kiemelésem) a párttagok névsorába”. Éppen ez az. Ezért szenved intellektuel elmosódottságban az a megfogalmazás, amelynek alapján még a szervezetlen elemek is párttagoknak nyilváníthatják magukat, nem pedig az enyém, amely elveti azt a jogot, hogy valaki „beiktassa magát” a névsorba. Trockij elvtárs azt mondja, hogy ha a Központi Bizottság „nem ismeri el” az opportunisták szervezetét, ennek oka csak a szervezet tagjainak jellemében kereshető, minthogy azonban ezek az emberek mint politikai személyiségek ismertek, nem veszedelmesek, el lehet őket távolítani általános pártbojkott útján. Ez csak azokban az esetekben igaz, amikor szükséges, hogy valakit eltávolítsunk a pártból (és akkor is csak félig igaz mivel szervezett párt szavazással távolít el, nem pedig bojkottal). Semmiképpen sem igaz ez azokban a sokkalta gyakoribb esetekben, amikor nincs értelme az eltávolításnak, amikor csupán ellenőrizni kell. Ellenőrzés céljából a Központi Bizottság bizonyos feltételekkel szándékosan felvehet a pártba nem teljesen megbízható, de munkaképes szervezetet is, hogy próbára tegye és megkísérelje helyes útra terelni, hogy vezetésével semlegesítse részleges elhajlásait stb. Az ilyen felvétel nem veszélyes, ha általában nem engedjük meg, hogy valaki „beiktassa magát” a párttagok névsorába. Az ilyen felvétel gyakran hasznos lesz a hibás nézeteknek és a hibás taktikának nyílt és felelős ellenőrzés mellett történő kifejtése (és megvitatása) szempontjából. „De ha szükség van arra, hogy a jogi meghatározások megfeleljenek a tényleges viszonyoknak, akkor Lenin elvtárs formuláját el kell vetni” — mondja Trockij elvtárs és megint úgy beszél mint egy opportunista. A valóságos viszonyok nem holtak, hanem élnek és fejlődnek. A jogi meghatározások megfelelhetnek e viszonyok progresszív fejlődésének, de (ha ezek a meghatározások rosszak) „megfelelhetnek” a visszafejlődésnek vagy pangásnak is. Éppen ez az utóbbi eset Martov elvtárs „esete”.*

… Ez az utóbbi kifejezés, melyet idézőjelbe tettem, Pavlovics elvtárstól származik, aki „felelőtlen és önmagukat a pártba beiktató” tagok elismerését nagyon helyesen anarchizmusnak minősíti. „Egyszerű nyelvre lefordítva” — így magyarázta Pavlovics elvtárs szövegezésemet Liber elvtársnak — ez ezt jelenti: „ha párttag akarsz lenni, a szervezeti viszonyokat sem szabad csak platónikusan elismerned.” Bármily egyszerű is ez a „fordítás”, mégsem volt felesleges (ahogy azt a kongresszus utáni események megmutatták), nemcsak különböző kétes professzorok és gimnazisták számára, hanem a legeslegvalódibb párttagok, vezetők számára sem … Nem kevésbé helyesen utalt Pavlovics elvtárs arra is, hogy ellentmondás van Martov elvtárs formulája és a tudományos szocializmus ama vitathatatlan tétele közt, amelyet ugyanaz a Martov elvtárs oly szerencsétlenül idézett: „Pártunk egy tudattalan folyamatnak tudatos kifejezője.” Éppen ez az. És éppen ezért nem helyes arra törekedni, hogy „minden sztrájkoló” párttagnak nevezhesse magát, mert ha „minden sztrájk” nemcsak elemi megnyilvánulása volna annak a hatalmas osztályösztönnek és osztályharcnak, amely elkerülhetetlenül a szociális forradalomhoz vezet, hanem e folyamat tudatos kifejezésevolna, akkor … akkor az általános sztrájk nem volna anarchista frázis, akkor pártunk nyomban és egyszerre felszívná az egész munkásosztályt, és következésképpen egyszerre végezne az egész polgári társadalommal is. Hogy a párt valóban tudatos kifejezője legyen ennek a folyamatnak, értenie kell ahhoz, hogy olyan szervezeti viszonyokat alakítson ki, amelyek biztosítják a tudatosság bizonyos színvonalát és rendszeresen emelik ezt a színvonalat. „Ha már Martov útján akarunk haladni — mondta Pavlovics elvtárs —, akkor mindenekelőtt el kell vetnünk a program elismerésére vonatkozó pontot, mert ahhoz, hogy a programot elfogadjuk, magunkévá kell tennünk és meg kell értenünk … A program elismerése a politikai öntudat elég magas színvonalát feltételezi.” Sohasem fogjuk megengedni, hogy a szociáldemokrácia támogatását, az általa vezetett harcban való részvételt bármiféle követelések (magunkévá tenni, megérteni stb.) mesterségesen korlátozzák, mert maga ez a részvétel, már egyedül megnyilvánulásának ténye által fokozza mind a tudatosságot, mind a szervezkedési ösztönt, de ha egyszer a tervszerű munka céljából pártba egyesültünk, akkor gondoskodnunk kell a tervszerűség biztosításáról.

Hogy Pavlovics elvtársnak a programra vonatkozó figyelmeztetése nem volt felesleges, az nyomban, még ugyanazon az ülésen kiderült. Akimov és Liber elvtársak, akik Martov elvtárs szövegezését győzelemre vitték*, nyomban kimutatták igazi énjüket, amikor azt követelték (254—255. old.), hogy (ahhoz, hogy „párttag” lehessen valaki) a programot is csak platonikusan, csak „alaptételeit” kelljen elismerni. …

* 28-an szavaztak mellette, 22-en ellene. A nyolc iszkraellenes közül hét Martov mellett volt, egy mellettem. Az opportunisták segítsége nélkül Martov elvtárs nem tudta volna opportunista formuláját elfogadtatni. (A Liga kongresszusán Martov elvtárs igen ügyetlenül igyekezett ezt a kétségtelen tényt megcáfolni, amikor valamely okból kizárólag a bundisták szavazatairól tett említést, és megfeledkezett Akimov elvtársról és barátairól, helyesebben csak akkor említette őket, amikor ezt ellenem tudta felhasználni, például azt a tényt, hogy Bruker elvtárs egyetértett velem.)*

… „Akimov elvtárs javaslata Martov elvtárs szempontjából teljesen logikus” — jegyezte meg Pavlovics elvtárs. Sajnos, a jegyzőkönyvből nem látjuk, hány szavazatot kapott Akimovnak ez a javaslata — minden valószínűség szerint legalább hetet (5 bundista, Akimov és Bruker). És éppen hét küldöttnek a kongresszusról való távozása változtatta át a „kompakt többséget” (iszkraellenesek, „centrum” és martovisták), amely a szervezeti szabályzat 1. pontja körül kezdett kialakulni, kompakt kisebbséggé! Éppen hét küldött távozása vezetett ahhoz, hogy a régi szerkesztőség megerősítéséről szóló javaslat megbukott, ami állítólag égbekiáltó módon megsértette a „folytonosságot” az „Iszkra” vezetésében! Ez az eredeti hetes csoport volt az iszkrás „folytonosság” egyetlen mentsvára és záloga; ez a hetes csoport a bundistákból, Akimovból és Brukerből állott, vagyis éppen azokból a küldöttekből, akik az „Iszkra” Központi Lapként való elismerésének indokai ellen szavaztak, éppen azokból a küldöttekből, akiknek opportunizmusát a kongresszus számtalanszor elismerte, elismerte Martov és Plehanov is abban a kérdésben, amely az 1. pont programra vonatkozó részének enyhítésére vonatkozott. Az „Iszkrá”-nak az iszkraellenesek által megvédett „folytonossága”! — itt kezdődik a bonyodalom a kongresszus utáni tragikomédiában.

* * *

A szervezeti szabályzat 1. pontjának kérdésében a szavazatok csoportosulása szakasztott olyan típusú jelenség volt, mint a nyelvek egyenjogúsága körüli incidensben: az iszkrás többség (körülbelül) negyedrészének leválása lehetővé teszi a győzelmet az iszkraellenesek számára, akiket a „centrum” követ. Persze itt is vannak egyes szavazatok, amelyek a kép összhangját zavarják — az olyan nagy gyűlésen, mint amilyen a mi kongresszusunk, feltétlenül akad egy bizonyos számú „vad”, akiket a véletlen hol az egyik, hol a másik oldalra vet, különösen olyan kérdésben, mint az 1. pont, ahol még éppen csak kezdett kibontakozni a nézeteltérés igazi jellege, és sokaknak még nem volt ideje a kérdés tisztázására (minthogy a kérdést előzőleg az irodalomban nem dolgozták fel). A többségi iszkrások öt szavazatot elvesztettek (Ruszov és Karszkij 2—2 szavazata és Lenszkij 1 szavazata); ezzel szemben csatlakozott hozzájuk egy iszkraellenes (Bruker) és hárman a centrumból (Medvegyev, Jegorov és Carjov); ez összesen 23 szavazat (24 – 5 +4), egy szavazattal kevesebb, mint a választásoknál kialakult végleges csoportosulás során. A többséget Martovnak az iszkraellenesek szerezték meg, akik közül heten mellette, egy pedig mellettem volt (a „centrumból” szintén heten voltak Martov mellett, hárman pedig mellettem). Az iszkrások kisebbségének az iszkraellenesekkel és a „centrummal” kötött koalíciója, amely a kongresszus végén és a kongresszus után kompakt kisebbséget alkotott, kezdett kialakulni. Martov és Akszelrod az 1. pont megfogalmazásával, különösen pedig a fogalmazás védelmével kétségkívül az opportunizmus és az anarchista individualizmus felé tettek egy lépést, s ez a politikai hibájuk a kongresszus szabad és nyílt arénáján azonnal és különösen plasztikusan megnyilvánult abban, hogy a” legkevésbé állhatatos és elvi tekintetben legkevésbé következetes elemek nyomban minden erejüket latbavetették a forradalmi szociáldemokrácia nézeteiben keletkezett rés, hasadék kiszélesítésére. A kongresszuson olyan emberek működtek együtt, akik szervezeti téren nyíltan különböző célokat tűztek ki (lásd Akimov beszédét), s ez a tény szervezeti tervünk és szervezeti szabályzatunk elvi ellenfeleit azonnal Martov és Akszelrod elvtársak hibájának támogatására késztette. Azok az iszkrások, akik ebben a kérdésben is hívek maradtak a forradalmi szociáldemokráciához, kisebbségben voltak. Ez óriási fontosságú körülmény, mert ennek tisztázása nélkül egyáltalában nem érthetjük meg sem a szervezeti szabályzat egyes részletei körül vívott harcot, sem pedig a Központi Lap és a Központi Bizottság személyi összetétele körül vívott harcot.

j) Akik ártatlanul szenvedtek az opportunizmus hamis vádja miatt

Mielőtt rátérnék a szervezeti szabályzat körüli további vita ismertetésére, a központi szervek személyi összetételének kérdésében felmerült nézeteltérésünk tisztázása végett érintenem kell az „Iszkra”-szervezetnek a kongresszus alatt tartott külön üléseit. E négy ülés közül az utolsót és legfontosabbat éppen a szervezeti szabályzat 1. pontja feletti szavazás után tartottuk, s ilymódon az „Iszkra”-szervezetnek ezen az ülésen bekövetkezett szakadása a további harcnak mind időrendi, mind logikai előfeltétele volt.

Az „Iszkra”-szervezet külön ülései* nem sokkal a Szervező Bizottsággal történt incidens után kezdődtek: ez az incidens alkalom volt arra, hogy megvitassák, kit lehet jelölni a Központi Bizottságba. Magától értetődik, hogy a kötött mandátumok eltörlése következtében ezeknek az üléseknek kizárólag tanácskozó jellege volt, senkit semmire sem köteleztek, de mégis óriási jelentőségük volt. …

* Megoldhatatlan viták elkerülése céljából már a Liga kongresszusán igyekeztem mennél rövidebbre fogni a külön üléseken történtek ismertetését. A legfontosabb tényeket „Levél az «Iszkra» szerkesztőségéhez” című írásomban (4. old.) is ismertettem. Martov elvtárs „Válasz”-ában nem tiltakozott ellenük.*

… A Központi Bizottságba való megválasztás jelentékeny nehézségekkel járt a küldöttekre nézve, mert nem ismerték sem a konspirációs neveket, sem az „Iszkra”-szervezet belső munkáját — annak a szervezetnek belső munkáját, amely megteremtette a párt igazi egységét, megvalósította a gyakorlati mozgalomnak azt a vezetését, amely az „Iszkra” hivatalos elismerésének egyik indokául szolgált. Láttuk már, hogy az iszkrások számára egységük esetén biztosítva volt a kongresszus nagy, a jelenlevők háromötödéig terjedő többsége, s ezt az összes küldöttek nagyon jól megértették. Az iszkrások valamennyien éppen azt várták, hogy az „Iszkra”-szervezet a Központi Bizottság egy meghatározott személyi összetételét fogja javasolni, és e szervezet egyetlen tagja sem tiltakozott egy szóval sem az ellen, hogy a szervezeten belül előzetesen megvitassák a Központi Bizottság összetételét, senki egy árva szót sem szólt az egész Szervező Bizottság megerősítéséről, azaz Központi Bizottsággá való átalakításáról, még arról sem szólt senki egy árva szót sem, hogy az egész Szervező Bizottsággal együtt kellene tanácskozniok a központi bizottsági tagok jelöléséről. Ez a körülmény szintén rendkívül jellemző, és rendkívül fontos, hogy ezt figyelembe vegyük, mert a martovisták most utólag buzgón védelmezik a Szervező Bizottságot, amivel immár századszor és ezredszer csak politikai gerinctelenségüket bizonyítják*. …

* Képzeljük csak el ezt az „erkölcsrajzot”: az „Iszkra”-szervezet küldötte a kongresszuson csak az „Iszkra”-szervezettel tanácskozik és még csak egy árva szót sem szól a Szervező Bizottsággal való tanácskozásról. Amikor azután ebben a szervezetben is, a kongresszuson is vereséget szenved, kezdi sajnálni, hogy a Szervező Bizottságot nem erősítették meg, kezd róla utólag dicshimnuszokat zengeni, és fölényesen ignorálja azt a szervezetet, amelytől mandátumát kapta! Kezeskedhetünk arról, hogy egyetlenegy valóban szociáldemokrata és valóban munkáspárt történetében sem akad hasonló eset.*

… Amíg a központok összetétele miatt bekövetkezett szakadás nem kovácsolta össze Martovot Akimovval, a kongresszuson mindenki előtt világos volt az, amiről különben a kongresszus jegyzőkönyveiből és az „Iszkra” egész történetéből minden elfogulatlan ember könnyen meggyőződhet, az tudniillik, hogy a Szervező Bizottság főképpen a kongresszus összehívása céljából alakított bizottság volt, amelyet szándékosan a különböző árnyalatok képviselőiből állítottak össze, a bundistákat is beleértve; a párt szervezeti egysége létrehozásának tényleges munkáját azonban teljesen az „Iszkra”- szervezet végezte (figyelembe kell venni azt is, hogy a kongresszuson egészen véletlenül nem volt jelen a Szervező Bizottság néhány iszkrás tagja, részben a letartóztatások következtében, részben más, „rajtuk kívül álló” okokból). A kongresszuson megjelent „Iszkra”-szervezet összetételét Pavlovics elvtárs brosúrájában már ismertette (lásd „Levél a II. kongresszusról” című írását, 13. old.).

Az „Iszkra”-szervezetben lefolyt heves viták végleges eredménye a „Levél a szerkesztőséghez” c. írásomban már említett két szavazás volt. Az első szavazás eredménye: „a Martov által támogatott jelöltek közül egyet elvetettek kilenc szavazattal négy ellenében, hárman tartózkodtak a szavazástól”. Azt hihetnők, hogy nincs egyszerűbb, természetesebb valami egy ilyen ténynél: az „Iszkra”-szervezet a kongresszuson jelen volt mind a tizenhat tagjának közös hozzájárulásával megvitatja a számba jöhető jelöléseket, s a többség Martov elvtárs egyik jelöltjét elveti (mégpedig Stein elvtárs jelölését, mint ahogy azt most már, nem tudván magát tovább türtőztetni, maga Martov elvtárs is kifecsegte az „Ostromállapot” 69. oldalán). Hiszen a pártkongresszusra többek között éppen azért gyűltünk egybe, hogy megvitassuk és eldöntsük azt a kérdést, kinek a kezébe kell a „karmesteri pálcát” adni, és közös pártkötelességünk volt, hogy a napirend e pontjának a legnagyobb figyelmet szenteljük és ezt a kérdést az ügy érdeke, nem pedig a „nyárspolgári gyengédség” szempontjából döntsük el, ahogy később Ruszov elvtárs igen helyesen megjegyezte. Persze a jelölések megvitatásánál a kongresszuson szükségképpen érinteni kellett bizonyos személyi tulajdonságokat is, a hozzászóló természetszerűleg kifejti helyeslését illetve rosszalását*, különösen egy nemhivatalos és szűkkörü ülésen. …

* Martov elvtárs a Ligában keserűen panaszkodott, hogy rosszallásomat igen gorombán fogalmaztam meg, s nem vette észre, hogy a panaszaiból adódó következtetés sajátmaga ellen irányul. Lenin viselkedése — az ő kifejezésével élve — féktelen volt (lásd a Liga jegyzőkönyve, 63. old.). Úgy van. Többször becsapta az ajtót. Igaz. Viselkedésével (az „Iszkra”-szervezet második vagy harmadik ülésén) felháborította azokat a tagokat, akik ottmaradtak a gyűlésen. Való igaz! De mi következik ebből? Csak az, hogy a vitás kérdések lényegére vonatkozó érveim meggyőzőek voltak, s a kongresszus menete igazolta őket. Valóban, ha végülis az „Iszkra”-szervezet 16 tagja közül 9 velem volt, akkor világos, hogy ez igenis az átkos gorombaságok ellenére történt. Tehát „gorombaságok” nélkül talán még kilencnél is több ember lett volna az én oldalamon. Tehát az érvek és tények annál meggyőzőbbek voltak, mennél nagyobb „felháborodást” kellett ellensúlyozniok.*

… És én már a Liga kongresszusán felhívtam a figyelmet arra, hogy ostobaság egy jelölés helytelenítését valami „szégyenletes dolognak” tekinteni (Liga jegyzőkönyve, 49. old.), ostobaság „jelenetet” rendezni és hisztérikus ordítozást csapni olyasmiért, ami pártkötelességünknek, a funkcionáriusok tudatos és körültekintő megválasztásának közvetlen teljesítéséhez tartozik. Márpedig a kisebbség ezért csapta az egész hűhót; a kongresszus után a „tönkretett reputáció” miatt kezdtek jajveszékelni (lásd a Liga jegyzőkönyve, 70. old.) és a sajtóban igyekeztek a széles nyilvánossággal elhitetni, hogy Stein elvtárs az egykori Szervező Bizottság „egyik vezetője” volt, és hogy alaptalanul vádolták „holmi pokoli tervekkel” (lásd „Ostromállapot” 69. old.). Nos, vajon nem hisztéria-e, amikor egyes jelölések helyeslése vagy helytelenítése miatt a „tönkretett reputáción” jajveszékelnek? Vajon nem kicsinyes civódás-e, amikor egyesek azok után, hogy az „Iszkra”-szervezet külön ülésén is, a hivatalos, legfelsőbb pártgyűlésen, a kongresszuson is vereséget szenvedtek, fűnek-fának panaszkodnak, és kiselejtezett jelölteket mint „vezetőket” ajánlanak az igen tisztelt közönségnek? amikor azután szakadás útján és a kooptálás követelésével kényszerítik rá jelöltjeiket a pártra? Nálunk a tespedt külföldi légkörben a politikai fogalmakat annyira összezavarták, hogy Martov elvtárs nem tudja már megkülönböztetni a pártkötelességet a körösditől és a cimboraságtól! Bizonyára bürokratizmus és formalizmus azt gondolni, hogy a jelöltek kérdését csak a kongresszusokon helyénvaló megvitatni és eldönteni, ahol a küldöttek mindenekelőtt fontos elvi kérdések megvitatása végett gyűlnek össze, ahol a mozgalomnak olyan képviselői gyűlnek össze, akik képesek személyi kérdéseket elfogulatlanul eldönteni, akik képesek (és kötelesek) megkövetelni és összegyűjteni a jelöltekről szóló minden adatot, hogy azután leadják szavazatukat, ahol természetszerű és szükséges dolog, hogy a „karmesteri pálca” fölötti vitáknak bizonyos helyet biztosítanak. E helyett a bürokratikus és formalista felfogás helyett nálunk most más szokásokat vezettek be: a kongresszus után boldog-boldogtalannak Ivan Ivanovics politikai temetéséről, Ivan Nyikiforovics tönkretett reputációjáról fogunk beszélni; a jelölteket egyik vagy másik közíró brosúrákban fogja ajánlani, s ugyanakkor farizeus módon mellét verve azt bizonygatja majd: nem kör, hanem párt … Az olvasók közül azok, akik szeretik a botrányt, mohón fogják szürcsölni azt a szenzációs újdonságot, hogy ez meg ez, mint Martov maga állítja, a Szervező Bizottság vezetője volt*. …

* Az „Iszkra”-szervezetben én is javasoltam egy jelöltet a Központi Bizottságba, de éppúgy mint Martovnak, nekem sem sikerült elfogadtatnom; én is beszélhettem volna arról, hogy ennek az elvtársnak nagyszerű, rendkívüli tényekkel bizonyított reputációja volt a kongresszus előtt s a kongresszus elején. De nekem ilyesmi eszembe se jut. Ez az elvtárs elég önérzetes ahhoz, hogy ne engedje meg senkinek sem azt, hogy a kongresszus után a sajtóban jelöljék vagy politikai temetésén, tönkretett reputációján stb. jajveszékeljenek.*

… Ez az olvasóközönség sokkal inkább képes a kérdést megvitatni és eldönteni, mint az olyan formalisztikus intézmények, amilyenek a kongresszusok az ő durván mechanikus többségi határozataikkal … Igen, igazi pártmunkásainknak a külföldi marakodás nagy Augiász-istállóit kell még kitisztogatniok!

Az „Iszkra”-szervezet másik szavazásának eredménye: „tíz szavazattal kettő ellen — négyen tartózkodnak a szavazástól — elfogadják az öttagú listát (a központi bizottsági tagokét), amelyen az én javaslatomra a nem-iszkrás elemek és az iszkrás kisebbség egy-egy vezetője szerepel”. Ez a szavazás rendkívül fontos, mert világosan és megcáfolhatatlanul bizonyítja, mennyire hazugok azok a civakodás légkörében később felburjánzott mendemondák, hogy a pártból ki akartuk űzni vagy félre akartuk állítani a nem-iszkrásokat, hogy a többség csak a kongresszus egyik felével és csak a kongresszus egyik feléből választott stb. Mindez szemenszedett hazugság. Az említett szavazás mutatja, hogy nemhogy a pártból, de még a Központi Bizottságból sem távolítottuk el a nem-iszkrásokat, hanem módot adtunk ellenlábasainknak arra, hogy igen számottevő kisebbséggel képviseltessék magukat. Csak arról volt szó, hogy ők többséget akartak, s amikor ez a szerény kívánságuk nem teljesült, botrányt csaptak s kereken megtagadták a központi szervekben való részvételt. Hogy Martov elvtársnak a Ligában tett kijelentéseivel szemben igenis így történt a dolog, látható a következő levélből, amelyet az „Iszkra”-szervezet kisebbsége küldött nekünk, az iszkrások többségének (és a hét ember távozása után a kongresszus többségének) mindjárt a szervezeti szabályzat 1. pontjának a kongresszuson való elfogadása után (megjegyzendő, hogy az „Iszkra”-szervezetnek az az ülése, amelyről beszéltem, az utolsó volt; utána a szervezet ténylegesen felbomlott, és mindkét fél igyekezett a többi kongresszusi küldöttet a maga igazáról meggyőzni).

Közlöm itt a levél szövegét:

„Miután meghallgattuk két küldöttnek, Szorokinnak és Szablinának a magyarázatait arra vonatkozólag, hogy a szerkesztőség többsége és a «Munka Felszabadítása» csoport részt kíván venni az ülésen (ezen és ezen a napon)*, és miután e küldöttek segítségével megállapítottuk, hogy az előző ülésen felolvastak egy listát, amely azoknak a nevét tartalmazta, akiket állítólag mi jelöltünk a Központi Bizottságba, s amelyet felhasználtak egész politikai álláspontunk helytelen jellemzésére, és tekintettel arra, hogy először is ezt a jegyzéket nekünk tulajdonították anélkül, hogy bármiféle kísérletet tettek volna e névsor eredetének megállapítására; hogy másodszor, ez a körülmény kétségkívül kapcsolatban van az opportunizmus vádjával, melyet az «Iszkra»-szerkesztőség és a «Munka Felszabadítása» csoport többségéről nyíltan terjesztenek, és hogy harmadszor, számunkra teljesen világos a kapcsolat e vád és a között a teljesen határozott terv között, hogy az «Iszkra» szerkesztőségének összetételét megváltoztatják — az a véleményünk, hogy nem adtak kielégítő magyarázatot arra, hogy miért nem engedtek bennünket az ülésre, az pedig, hogy nem akartak bennünket az ülésre beengedni, annak bizonyítéka, hogy nem akarnak nekünk módot adni a fentemlített hamis vádak megcáfolására. …

* Számításom szerint a levélben közölt dátum keddre esik. Az ülés kedden este, azaz a kongresszus 28-i ülése után volt. Ez az időrendi megállapítás igen fontos. Okmányszerűen megcáfolja Martov elvtársnak azt a véleményét, hogy a központi szervek megszervezésének kérdésében, nem pedig személyi összetételük kérdésében került sor köztünk kenyértörésre. Okmányszerűen bizonyítja, hogy helyesen ismertettem a helyzetet a Liga kongresszusán és a „Levél a szerkesztőséghez” című írásomban. A kongresszus 28-i ülése után Martov és Sztarover elvtárs fokozott mértékben hangoztatják, hogy alaptalanul vádolják őket opportunizmussal, és egy szót sem szólnak a Tanács összetétele vagy a központi szervekbe való kooptálás kérdésében (amiről a 25, 26. és 27. ülésen vitatkoztunk) felmerült nézeteltérésekről.*

… Ami azt a kérdést illeti, lehetséges-e köztünk megállapodás a Központi Bizottságba választandó jelöltek közös névsorára vonatkozóan, kijelentjük, hogy az egyedüli névsor, amelyet mi a megállapodás alapjául elfogadhatunk, a következő: Popov, Trockij, Glebov; emellett hangsúlyozzuk, hogy ennek a névsornak kompromisszum-jellege van, mert Glebov elvtárs felvétele a listára csak a többség óhajának tett engedményt jelenti, azok után ugyanis, hogy nyilvánvaló lett előttünk Glebov elvtársnak a kongresszuson játszott szerepe, úgy véljük, hogy Glebov elvtárs nem felel meg azoknak a követelményeknek, amelyeket a Központi Bizottságba választandó jelölttel szemben támasztanunk kell.

Egyúttal hangsúlyozzuk azt a körülményt, hogy amikor a Központi Bizottságba választandó jelöltekre vonatkozólag tárgyalásokba kezdünk, ezt egyáltalán nem kapcsoljuk össze azzal a kérdéssel, milyen lesz a Központi Lap szerkesztőségének összetétele, minthogy erre a kérdésre (a szerkesztőség összetételére) vonatkozóan nem vagyunk hajlandók semmiféle tárgyalásokba bocsátkozni.

Az elvtársak nevében
Martov és Sztarover.”

Ez a levél, amely pontosan tükrözi a vitázó felek hangulatát és a vita állását, egycsapásra feltárja a kezdődő szakadás „magvát” és megmutatja a szakadás valóságos okait. Az „Iszkra”-szervezet kisebbsége, amely nem akart megegyezni a többséggel és előnyben részesítette a kongresszuson való szabad agitációt (amire természetesen teljes joga van), mégis azt követeli a többség „delegátusaitól”, hogy bocsássák be őket külön ülésükre! Érthető, hogy ezen a mulatságos követelésen ülésünk (a levelet az ülésen természetesen felolvasták) részvevői csak mosolyogtak és vállukat vonogatták, „az opportunizmus hamis vádja” miatti már-már hisztériába átcsapó kiabálásokat pedig éppenséggel kikacagták. De elemezzük előbb pontról pontra Martov és Sztarover keserves sirámait.

Igazságtalanul tulajdonították nekik a névsort; helytelenül jellemzik politikai álláspontjukat. — De mint Martov maga is beismeri (a Liga jegyzőkönyve, 64. old.), nekem eszem ágában sem volt, hogy kételkedjem szavaiban, abban, hogy nem ő a névsor szerzője. Annak, hogy ki a szerző, egyáltalán semmi köze a dologhoz, és annak, hogy a névsort valamelyik iszkrás vagy a „centrum” valamelyik képviselője stb. állította-e össze, az égvilágon semmi jelentősége nincs. A fontos az, hogy ez a lista, melyen csakis a mostani kisebbség tagjai szerepelnek, a kongresszuson közkézen forgott, mégha csak egyszerű találgatások vagy feltevések formájában is. A legfontosabb végülis az, hogy Martov elvtárs kénytelen volt a kongresszuson kézzel-lábbal kapálózni az ilyen lista ellen, amelyet most lelkesen kellene fogadnia. Az emberek és árnyalatok megítélésében tanúsított állhatatlanságot nem lehet szemléltetőbben ábrázolni, mint ezzel az ugrással, amellyel néhány hónap alatt a „megszégyenítő hír” miatti jajveszékelésektől eljutottak odáig, hogy a központi szervbe való beválasztás céljából rá akarták kényszeríteni a pártra az állítólagos megszégyenítő listának ugyanezeket a jelöltjeit!* …

* Ezek a sorok már ki voltak szedve, amikor értesültünk a Guszev elvtárs és Deutsch elvtárs közötti incidensről. Ezzel az incidenssel külön foglalkozunk majd a mellékletben (lásd ebben a kötetben 543—551. old. – Szerk.).*

… Ez a jegyzék — mondta Martov elvtárs a Liga kongresszusán — „politikailag a mi csoportunknak és a «Juzsnij Rabocsij»-nak a Bunddal kötött koalícióját jelentette, mégpedig a közvetlen megegyezésértelmében kötött koalícióját” (64. old.). Ez nem igaz, mert először is a Bund sohasem lett volna hajlandó „megegyezésre” egy olyan lista tekintetében, amelyen nem szerepel egy bundista sem; másodszor pedig közvetlen megegyezésről (amelyet Martov megszégyenítőnek tartott) nem volt és nem lehetett szó nemcsak a Bunddal, de a „Juzsnij Rabocsij”-csoporttal sem. Éppen nem megegyezésről volt szó, hanem koalícióról, nem arról, hogy Martov elvtárs egyességet kössön, hanem arról, hogy őt elkerülhetetlenül támogatniok kellett azoknak az iszkraellenes és ingadozó elemeknek, akik ellen a kongresszus első felében harcolt és akik kapva kaptak a szervezeti szabályzat 1. pontjával kapcsolatban elkövetett hibáján. Az idézett levél a legkétségbevonhatatlanabb módon bizonyítja, hogy a „sérelem” gyökere igenis az opportunizmus nyílt és emellett hamis vádja volt. Ezek a „vádak”, amelyek miatt az egész hűhó kezdődött és amelyeket Martov elvtárs most oly gondosan megkerül, jóllehet „Levél a szerkesztőséghez” című írásomban emlékeztettem rá, kétfélék voltak: először is, a szervezeti szabályzat 1. pontjának megvitatásakor Plehanov világosan megmondotta, hogy az 1. pont kérdése „az opportunizmus mindenféle fajtájú képviselői” tőlünk való „különválásának” kérdése, és hogy az én tervezetemet, amely gátat emel annak, hogy az ilyen elemek a pártba behatoljanak, „már pusztán ezért az opportunizmus összes ellenfeleinek meg kell szavazniok” (a kongresszus jegyzőkönyve, 246. old.). Ezek az erélyes szavak, bár egy kissé enyhítettem őket (250. old.), szenzációt keltettek, ami világosan kifejezésre jutott Ruszov (247. old.), Trockij (248. old.) és Akimov (253. old.) elvtárs beszédében. Plehanov tézisét „parlamentünk folyosóin” az 1. pont körüli végnélküli vitákban élénken kommentálták és ezerféleképpen variálták. És most a mi kedves elvtársaink, ahelyett hogy érdemlegesen védekeznének, nevetséges módon a sértődöttet adják, sőt még írásbeli panaszokat is benyújtanak az „opportunizmus hamis vádja miatt”!

A körösdi mentalitás és az a pártszempontból elképesztően éretlen gondolkodásmód, amely képtelen elviselni a párt nyilvánossága előtt lefolyó viták friss levegőjét, itt szemléltetően megmutatkozott. Az orosz ember jól ismeri ezt a gondolkodásmódot, amelyet egy régi mondás így fejez ki: vagy kenyerespajtásom, vagy ellenségem. Az emberek annyira hozzászoktak a szoros és összemelegedett kis társaság üvegburájához, hogy amikor először kellett saját felelősségükre a szabad és nyílt küzdőtérre lépniök, menten elájultak. Vádolnak — de ugyan kit? A „Munka Felszabadítása” csoportot, mégpedig annak a többségét opportunizmussal vádolják — képzeljék el ezt a szörnyűséget! Vagy pártszakadás e miatt a jóvátehetetlen sérelem miatt, vagy ennek a „családi perpatvarnak” elkenése az üvegbura „folytonosságának” helyreállításával — ez a dilemma már meglehetősen határozottan kifejezésre jut a szóbanforgó levélben. Az intellektuel individualizmusnak és a körösdinek a mentalitása összeütközött a párt előtti nyílt állásfoglalás követelményével. Képzeljük csak el, hogy a német pártban lehetséges volna ilyen képtelenség, ilyen civakodás, mint ez az „opportunizmus hamis vádja” miatt csapott jajveszékelés! A proletár szervezettség és fegyelem már rég leszoktatta ott az embereket az ilyen intellektuel nyavalygásról. Mindenki a legnagyobb tisztelettel viseltetik, mondjuk, Liebknecht iránt, de ugyancsak kinevetnék ott azt, aki amiatt panaszkodna, hogy Liebknechtet „nyíltan opportunizmussal vádolták” (Bebellel együtt) az 1895-i kongresszuson, amikor az agrárkérdésben Vollmarnak, a közismert opportunistának és barátainak rossz társaságába került. Liebknecht neve természetesen nem azért elválaszthatatlan a német munkásmozgalom történetétől, mert Liebknecht egy ilyen viszonylag jelentéktelen részletkérdésben az opportunizmus hibájába esett, hanem ennek ellenére. És ugyanígy például Akszelrod elvtárs neve a harc okozta minden ingerültség ellenére, mindig a tisztelet érzését kelti és fogja kelteni minden orosz szociáldemokratában, de nem azért, mert Akszelrod elvtárs pártunk II. kongresszusán egy gyatra kis opportunista eszmét védelmezett, mert a Liga II. kongresszusán régi anarchista limlomot szedett elő, hanem ennek ellenére. Csak a legmegcsontosodottabb körösdi a maga logikájával: vagy kenyerespajtásom, vagy ellenségem — vezethetett hisztériára, civakodásra, pártszakadásra, csak azért, mert „a «Munka Felszabadítása» csoport többségét hamisan opportunizmussal vádolták”.

E borzalmas vádnak egy másik oka elválaszthatatlanul összefügg az előzővel. (Martov elvtárs a Liga kongresszusán (63. old.) gondosan igyekezett megkerülni és elködösíteni ennek az incidensnek egyik oldalát.) Itt egyrészt az iszkraellenes és az ingadozó elemeknek Martov elvtárssal kötött koalícióidról van szó, amely a szervezeti szabályzat 1. pontjával kapcsolatban felszínre került. Természetesen Martov elvtárs és az iszkraellenesek közt semmiféle közvetlen, vagy közvetett megegyezés nem volt és nem lehetett, és senki Martovot ezzel nem gyanúsította: félelmében kísértetet látott. De hibája politikailag éppen abban nyilvánult meg, hogy olyan emberekből, akik kétségkívül az opportunizmus felé hajlanak, mind tömörebb „kompakt” többség kezdett körülötte kialakulni (s ez most csak a hét küldött „véletlen” távozásával vált kisebbséggé). Erre a „koalícióra” mi természetesen szintén nyíltan rámutattunk mindjárt az 1. pont tárgyalása után, mind a kongresszuson (lásd Pavlovics elvtárs fentebb már említett megjegyzését, a kongresszus jegyzőkönyve, 255. old.), mind az „Iszkra”- szervezetben (úgy emlékszem, különösen Plehanov utalt erre). Ez pontosan ugyanaz az utalás és ugyanaz a gúny, amely 1895-ben Bebelnek és Liebknechtnek is osztályrészül jutott, amikor Clara Zetkin ezt mondotta nekik: „Es tut mir in der Seele weh, dass ich dich in der Gesellschaft seh’ „ (A kín szívem mélyéig éget, ily társaságban — azaz Vollmarral és társaival — látni téged — azaz Bebelt). Igazán furcsa, hogy Bebel és Liebknecht nem írtak akkor egy hisztérikus levelet Kautskynak és Zetkinnek, hogy az opportunizmus hamis vádja ellen tiltakozzanak …

Ami a Központi Bizottságba beválasztandó elvtársak névsorát illeti, ez a levél megmutatja Martov elvtárs tévedését, aki a Ligában azt állította, hogy a velünk való megegyezést még nem utasította vissza végleg, ami újabb példája annak, hogy a politikai harcban milyen oktalanság emlékezetből idézni beszélgetéseket, ahelyett, hogy dokumentumokra támaszkodnánk. A valóságban a „kisebbség” olyan szerény volt, hogy ultimátummal fordult a „többséghez”: jelöljenek két elvtársat a „kisebbségből” és egyet (kompromisszumként és tulajdonképpen csak engedményképpen!) a „többségből”. Ez szörnyűség, de tény. És ez a tény szemléltetően mutatja, mennyire értelmetlen a mostani mendemonda, hogy a „többség” a kongresszus egyik felével csak a kongresszus egyik felének képviselőit választotta meg. Éppen ellenkezőleg: a martovisták csak engedményképpen javasoltak nekünk háromból egyet, tehát azzal a szándékkal, hogy. ha nem egyezünk bele ebbe az eredeti „engedménybe”, akkor kizárólag a maguk embereit fogják bejuttatni! Külön ülésünkön jót nevettünk a martovisták szerénységén és a következő névsort állítottuk össze: Glebov — Travinszkij (akit utóbb beválasztottak a KB-ba) — Popov. Ez utóbbit (ugyancsak a 24-ek különgyülésén) Vasziljev elvtárssal (akit utóbb beválasztottak a Központi Bizottságba) helyettesítettük, csak azért, mert Popov elvtárs — előbb magánbeszélgetésben, azután pedig a kongresszuson nyíltan is — kijelentette, hogy nem akarja a mi listánkon jelöltetni magát (338. old.).

Így történt a dolog.

A szerény „kisebbségnek” az a szerény kívánsága volt, hogy többség legyen. Amikor ez a szerény kívánsága nem teljesült, a „kisebbség” méltóztatott részvételét teljesen megtagadni és egy kis botrányt rendezni. És most akadnak még olyanok, akik méltóságteljes leereszkedéssel a „többség” „konokságáról” beszélnek!

A „kisebbség” mulatságos ultimátumokat küldözgetett a „többségnek”, amikor a kongresszuson hadbavonult a szabad agitációért. Vereséget szenvedvén, hőseink sírvafakadtak és ostromállapotról kezdtek ordítozni. Voilá tout*. * – Ez az egész. — Szerk.*

Azt a borzalmas vádat, hogy meg akarjuk változtatni a szerkesztőség összetételét, mi (a huszonnégyek külön ülése) szintén mosollyal fogadtuk; a kongresszus kezdetétől, sőt már a kongresszus előtt is mindenki nagyon jól ismerte azt a tervet, hogy a szerkesztőséget az eredeti hármas csoport megválasztásával felújítják (részletesebben erről akkor fogok beszélni, amikor a szerkesztőségnek a kongresszuson lefolyt választásáról lesz szó). A „kisebbség”, amikor már látta, hogy a „kisebbség” és az iszkraellenesek koalíciója ragyogóan igazolja a terv helyességét, visszariadt ettől a tervtől, de ezen nem csodálkoztunk, ez egészen természetes volt. Persze nem vehettük komolyan azt a javaslatot, hogy a kongresszuson való harc előtt önszántunkból változzunk át kisebbséggé, nem vehettük komolyan az egész levelet, amelynek szerzői az ingerültségnek olyan hihetetlen fokáig jutottak el, hogy „az opportunizmus hamis vádjáról” beszéltek. Bizton reméltük, hogy a pártkötelesség igen hamar felül fog kerekedni azon a természetes kívánságon, hogy „kiadják mérgüket”.

Egy lépés előre, két lépés hátra421

k) A szervezeti szabályzat vitájának folytatása.
A tanács összetétele

A szervezeti szabályzat további pontjai körül sokkal több vita folyt a részletekről, mint a szervezeti elvekről. A kongresszus 24. ülése csakis a pártkongresszusokon való képviselet kérdésével foglalkozott, s ennek során az összes iszkrások által elfogadott tervek ellen megintcsak a bundisták (Goldblat és Liber, 258—259. old.) valamint Akimov elvtárs vívtak erélyes és határozott harcot, s Akimov elvtárs dicséretes nyíltsággal bevallotta, milyen szerepet játszott a kongresszuson: „Amikor beszélek, mindenkor teljes tudatában vagyok annak, hogy érveimmel nem fogok hatni az elvtársakra, hanem ellenkezőleg, ártok annak a pontnak, amelyet védelmezek” (261. old.). Ez a találó megjegyzés különösen helyénvaló volt közvetlenül a szervezeti szabályzat 1. pontjának megvitatása után; csak az „ellenkezőleg” kifejezést nem használta egészen helyesen, mert Akimov elvtárs nemcsak ártani tudott bizonyos pontoknak, hanem ugyanakkor és éppen ezáltal „hatni is tudott az elvtársakra” — az igen következetlen, az opportunista frázisra hajló iszkrások közül való elvtársakra.

Általában a szervezeti szabályzat 3. pontját, amely a kongresszuson való képviselet feltételeit határozza meg, szótöbbséggel fogadták el, — heten — nyilván az iszkraellenesek közül — tartózkodtak a szavazástól (263. old.).

A Tanács összetételéről folyó vita, amely a kongresszus 25. ülésének javarészét igénybevette, megmutatta a csoportosulások rendkívül nagy szétforgácsolódását a rengeteg különböző tervezet körül. Abramszon és Carjov teljesen elvetik a Tanácsra vonatkozó tervet. Panyin makacsul kitart amellett, hogy a Tanács csakis döntőbíróság legyen, s ezért egészen következetesen azt javasolja, hagyják ki azt a meghatározást, hogy a Tanács a legfelsőbb szerv, és hogy a Tanácsot annak bármely két tagja egybehívhatja*. …

* Sztarover elvtárs úgylátszik szintén hajlott Panyin elvtárs nézetei felé, csak azzal a különbséggel, hogy az utóbbi tudta, mit akar, és egészen következetesen olyan határozatokat javasolt, amelyek a Tanácsot merőben döntőbírósági jellegű, egyeztető szervvé változtatják, Sztarover elvtárs viszont nem tudta, mit akar, amikor azt mondta, hogy a Tanács a tervezet szerint „csak a felek kívánságára” ül össze (266. old.). Ez egyszerűen valótlanság.*

… Gerc, Ruszov a Tanács megalakításának különböző módszerei mellett foglalnak állást, annak a három módszernek kiegészítéseképpen, amelyeket a szabályzat-előkészítő bizottság öt tagja javasolt.

A vitás kérdések mindenekelőtt a Tanács feladatainak meghatározása körül forogtak: döntőbíróság vagy a párt legfelsőbb szerve? Következetesen az előbbi mellett foglalt állást, mint már mondottam, Panyin elvtárs. De egyedül volt. Martov elvtárs ezt határozottan ellenezte: „Azt ajánlom, vessük el azt a javaslatot, amely szerint «a Tanács a legfelsőbb szerv» szavak törlendők; a mi megfogalmazásunk” (azaz a Tanács feladatainak az a megfogalmazása, amelyben a szabályzatelőkészítő bizottságban megállapodtunk) „szándékosan fenntartja azt a lehetőséget, hogy a Tanácsot a legfelsőbb pártszervvé fejlesszük. A mi véleményünk szerint a Tanács nemcsak egyeztető szerv.” Márpedig a Tanács összetétele — Martov elvtárs tervezete szerint — teljesen és kizárólag az „egyeztető szervek” vagy döntőbíróságok jellegének felelt meg: két-két tag a két központi szervből és egy ötödik, akit ez a négy hív meg. A Tanácsnak nemcsak ez az összetétele, hanem az is, amelyet a kongresszus Ruszov és Gerc elvtárs javaslatára (az ötödik tagot a kongresszus jelöli ki) elfogadott, kizárólag az egyeztetés vagy közvetítés céljainak felel meg. A Tanácsnak ilyen összetétele és azon rendeltetése között, hogy a párt legfelsőbb szerve legyen, összeegyeztethetetlen ellentmondás van. A párt legfelsőbb szervének összetételében állandónak kell lennie, és nem függhet a központi szervek összetételében véletlenül (néha lebukások miatt) bekövetkező változásoktól. A legfelsőbb szervnek közvetlen kapcsolatban kell lennie a pártkongresszussal, tőle kell kapnia meghatalmazását, nem pedig a kongresszusnak alárendelt két másik pártszervtől. A legfelsőbb szervnek a pártkongresszus előtt ismert személyekből kell állnia. Végül a legfelsőbb szervet nem szabad úgy szervezni, hogy már maga a fennállása is a véletlentől függjön: ha a két testület nem egyezik meg az ötödik tag megválasztásában, akkor a pártnak nincs legfelsőbb szerve! Ez ellen először is azt az érvet hozták fel, hogy ha az öt közül egy tartózkodik a szavazástól és a másik négy két pártra oszlik, ugyancsak olyan helyzet állhat elő, amelyből nincs kivezető út (Jegorov). Ez az ellenvetés nem helytálló, mert olykor bármely testülettel elkerülhetetlenül megtörténik, hogy nem tud határozatot hozni, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy lehetetlen egy testületet létrehozni. A második ellenvetés: „ha az olyan szerv, mint a Tanács, nem választhat ötödik tagot, akkor ez a szerv általában cselekvőképtelen” (Zaszulics). De itt nem cselekvőképtelenségről van szó, hanem arról, hogy nem lesz legfelsőbb szerv: ötödik tag nélkül nem lesz semmiféle Tanács, nem lesz semmiféle „szerv” és a cselekvőképesség szóba sem kerülhet. Végül még jóvátehető hiba volna, ha olyan esetek fordulhatnának elő, hogy egy olyan párttestület nem jön létre, amely felett van egy másik, felsőbb testület, mert akkor ez a felsőbb testület rendkívüli esetekben így vagy amúgy mindig pótolhatná a hézagot. De a Tanács felett a kongresszuson kívül nincs semmiféle testület és ezért nyitva hagyni a szervezeti szabályzatban azt a lehetőséget, hogy a Tanácsot még megalakítanisem lehet, nyilvánvaló logikátlanság.

Ezért a kongresszuson ebben a kérdésben mondott két rövid beszédemben csak e két helytelen ellenvetés elemzésével foglalkoztam (267. és 269. old.), amelyekkel Martov tervét ő maga és más elvtársak védték. Azt a kérdést viszont, hogy a Tanácsban a Központi Lap vagy a Központi Bizottság legyen-e túlsúlyban, nem is érintettem. Ezt a kérdést abban az értelemben, hogy rámutatott a Központi Lap túlsúlyának veszedelmére, elsőízben Akimov elvtárs érintette még a kongresszus 14. ülésén (157. old.), és csak Akimovot követték a kongresszus után Martov, Akszelrod és más elvtársak, amikor kitalálták azt a képtelen és demagóg mesét, hogy a „többség” a Központi Bizottságot a szerkesztőség eszközévé akarja tenni. Amikor Martov elvtárs „Ostromállapot” c. írásában ezt a kérdést érintette, az igazi kezdeményező nevét szerényen elhallgatta!

Aki nem akar egyes, összefüggésükből kiszakított idézetekre szorítkozni, hanem igyekszik teljes egészében megismerni azt a kongresszuson felvetődött kérdést, hogy a Központi Lap túlsúlyba kerülhet a Központi Bizottsággal szemben, az könnyen meg fog győződni arról, hogy Martov elvtárs elferdítette a dolgot. Már a 14. ülésen nem más, mint Popov elvtárs, polémiát kezd Akimov elvtárs nézetei ellen, — Akimov elvtárs ugyanis „a párt vezető szerveiben «a legszigorúbb centralizációt» kívánja, hogy így gyengítse a Központi Lap befolyását” (154. old., az én kiemelésem), „és ebben áll tulajdonképpen ennek az (akimovi) rendszernek egész értelme”. „Az ilyen centralizációt — teszi hozzá Popov elvtárs — nemcsak nem védelmezem, hanem kész vagyok minden erőmből harcolni ellene, mert ez — az opportunizmus zászlaja.” Itt van a gyökere annak a híres kérdésnek, hogy a Központi Lap túlsúlyba kerülhet-e a Központi Bizottsággal szemben, és nem csoda, hogy Martov elvtárs most kénytelen a kérdés igazi eredetét elhallgatni. Még Popov elvtársnak is látnia kellett a Központi Lap* …

* Sem Popov elvtárs, sem Martov elvtárs nem restellte opportunistának nevezni Akimov elvtársat, csak akkor sértődtek meg és háborodtak fel, amikor őket magukat illették ezzel a szóval, mégpedig jogosan, a „nyelvek egyenjogúsága” vagy az 1. pont miatt. Akimov elvtárs azonban, akinek nyomdokaiban Martov elvtárs haladt, nagyobb méltósággal és bátorsággal tudott viselkedni a pártkongresszuson, mint Martov elvtárs és társai a Liga kongresszusán. „Engem itt — mondta Akimov elvtárs a pártkongresszuson — opportunistának neveznek; jómagam ezt a szót szitoknak, sértésnek tartom, és azt hiszem, hogy egyáltalán nem szolgáltam rá, de nem tiltakozom ellene” (296. old.). Lehet, hogy Martov és Sztarover elvtársak javasolták Akimov elvtársnak, hogy írja alá az opportunizmus hamis vádja elleni tiltakozásukat, és Akimov elvtárs ezt megtagadta?*

… túlsúlyáról szóló Akimov-féle mendemondák opportunista jellegét, és hogy annak rendje és módja szerint elkülönítse magát Akimov elvtárstól, kategorikusan kijelentette: „hadd legyen ebben a központi szervben (a Tanácsban) három tag a szerkesztőség és két tag a Központi Bizottság részéről. Ez másodrendű kérdés (az én kiemelésem), a fontos az, hogy a vezetés, a párt legfelsőbb vezetése egy forrásból eredjen” (155. old.). Akimov elvtárs ellenvetése: „a tervezet szerint a Központi Lap számára már az is biztosítja a túlsúlyt a Tanácsban, hogy a szerkesztőség összetétele állandó, a Központi Bizottságé pedig változó” (157. old.) — olyan érv, amely csak az elvi vezetés „állandóságára” (normális és kívánatos jelenség) és semmiképpen sem a beavatkozás vagy az önállóság elleni merénylet értelmében vett „túlsúlyra” vonatkozik. S Popov elvtárs, aki akkor még nem tartozott ahhoz a „kisebbség”-hez, mely a központi szervek összetétele miatti elégedetlenséget a Központi Bizottság önállótlanságáról szóló pletykákkal takargatja, igen okosan ezt feleli Akimov elvtársnak: „Javaslom, hogy a Tanácsot a párt irányító központi szervének tekintsék, s akkor egyáltalán nem fontos az a kérdés, hogy a Tanácsban a Központi Lapnak vagy pedig a Központi Bizottságnak lesz-e több képviselője” (157—158. old., az én kiemelésem).

Amikor a Tanács összetételének kérdését a 25. ülésen újból tárgyalni kezdtük, Pavlovics elvtárs, a régi vitát folytatva amellett foglalt állást, hogy a Központi Lap legyen túlsúlyban a Központi Bizottsággal szemben „tekintettel az előbbi szilárdságára” (264. old.), amin éppen az elvi szilárdságot értette, ugyanúgy mint Martov elvtárs, aki mindjárt Pavlovics elvtárs után beszélt, s szükségtelennek tartotta „lerögzíteni az egyik szerv túlsúlyát a másikkal szemben”, s rámutatott arra, hogy a Központi Bizottság egy tagja külföldön tartózkodhat: „ez bizonyos mértékig biztosítani fogja a Központi Bizottság elvi szilárdságát” (264. old.). Itt még árnyéka sincs annak, hogy az elvi szilárdságot és megvédését demagóg módon összekevernék a Központi Bizottság önállóságának és függetlenségének megvédésével. Ezt a két kérdést a kongresszus után Martov elvtárs összekeverte, s ez alighanem fő ütőkártyája volt, a kongresszuson azonban csak Akimov elvtárs keverte össze őket kitartóan, aki már akkor „a szervezeti szabályzat arakcsejevi szelleméről” beszélt (268. old.), azt mondta, hogy „ha a Párttanácsban a Központi Lapnak három tagja lesz, akkor a Központi Bizottság a szerkesztőség akaratának egyszerű végrehajtójává válik (az én kiemelésem). Három külföldön élő személy jogot kap arra, hogy az egész (!!) párt munkájával korlátlanul (!!) rendelkezzék. Biztonságukat nem fenyegeti semmi veszély és ezért hatalmuk életük végéig tarthat” (268. old.). Nos, e teljesen értelmetlen és demagóg frázisok ellen, amelyek az eszmei vezetést az egész párt munkájába való beavatkozással cserélik fel (és amelyek a kongresszus után olcsó jelszót szolgáltattak Akszelrod elvtársnak „teokráciát” emlegető beszédeiben), — ezek ellen tiltakozott megint Pavlovics elvtárs, aki ezt hangsúlyozta: „azoknak az elveknek szilárdsága és tisztasága mellett szállok síkra, amelyeknek képviselője az «Iszkra». Azzal, hogy túlsúlyt biztosítok a Központi Lap szerkesztőségének, megerősítem ezeket az elveket.”

Így fest a valóságban az a híres kérdés, hogy a Központi Lap túlsúlyba kerül-e a Központi Bizottsággal szemben. Akszelrodnak és Martov elvtársnak e híres „elvi különvéleménye” nem egyéb, mint Akimov elvtárs opportunista és demagóg frázisainak megismétlése, olyan frázisoknak a megismétlése, amelyeknek igazi jellegét még Popov elvtárs is világosan látta, — látta akkor, amikor még nem szenvedett vereséget a központok összetételének kérdésében.

* * *

A Tanács összetételének kérdése végeredményben így áll: noha Martov elvtárs az „Ostromállapot”-ban megkísérelte bebizonyítani, hogy a „Levél a szerkesztőséghez” című írásomban foglalt fejtegetések ellentmondók és helytelenek, a kongresszusi jegyzőkönyv világosan mutatja, hogy ez a kérdés az 1. ponthoz viszonyítva valóban csak részletkérdés, hogy a „Kongresszusunk” című cikknek („Iszkra” 53. szám) az a kijelentése, hogy „csaknem kizárólag” a párt központi szerveinek szervezéséről vitatkoztunk, teljes ferdítés volt. Ez a ferdítés annál felháborítóbb, mert a cikk szerzője teljesen megkerülte az 1. pont körüli vitákat. A jegyzőkönyv továbbá azt is megerősíti, hogy a Tanács összetételének kérdésében határozott iszkrás csoportosulás nem, alakult ki: névszerinti szavazások nincsenek, Martov nem ért egyet Panyinnal, én egyetértek Popovval, Jegorov és Guszev külön álláspontot foglalnak el stb. Végül azt az utolsó állításomat (az Orosz Forradalmi Szociáldemokrácia Külföldi Ligájának kongresszusán), hogy a martovistáknak az iszkra-ellenesekkel való koalíciója erősödött, ugyancsak bizonyítja az, hogy Martov és Akszelrod elvtársak, mint azt most mindenki látja, ebben a kérdésben is Akimov elvtárs felé fordultak.

1) A szervezeti szabályzat körüli vita vége.
Kooptálás a központi szervekbe. A „Rabocseje Gyelo” küldötteinek távozása

A szervezeti szabályzat fölötti további vitából (a kongresszus 26. ülése) csak a Központi Bizottság hatáskörének korlátozását érintő kérdést érdemes megemlíteni, mert ez megvilágítja, milyen támadásokat intéznek most a martovisták a hipercentralizmus ellen. Jegorov és Popov elvtárs valamivel erősebb meggyőződéssel, az ő jelölésüktől vagy az általuk javasolt jelöléstől függetlenül törekedtek a centralizmus korlátozására. Már a szabályzatelőkészítő bizottságban azt javasolták, hogy a Központi Bizottságnak a helyi bizottságok feloszlatására való jogát a Tanács beleegyezésétől tegyék függővé, és azonkívül a külön felsorolt esetekben korlátozzák (272. old. 1. megjegyzés). A szabályzatelőkészítő bizottság három tagja (Glebov, Martov meg én) ezt ellenezte, s a kongresszuson Martov elvtárs a mi véleményünket támogatta (273. old.), amikor Jegorovnak és Popovnak azt válaszolta, hogy „a Központi Bizottság amúgyis meg fogja vitatni a dolgot, mielőtt olyan komoly lépésre határozná el magát, mint egy szervezet feloszlatása”. Amint látjuk, Martov elvtárs akkor még süket volt mindenféle anticentralista törekvéssel szemben, és a kongresszus elvetette Jegorov és Popov javaslatát, — sajnos, a jegyzőkönyvből nem derül ki, hányi szavazattal.

A pártkongresszuson Martov elvtárs azt is ellenezte, hogy „a «szervez» szót (a Központi Bizottság bizottságokat szervez stb. — a párt szervezeti szabályzatának 6. pontjában) a «jóváhagy» szóval helyettesítsük”. „Meg kell adni a szervezés jogát is” — mondta akkor Martov elvtárs, akinek még nem ötlött eszébe az a figyelemreméltó, csak a Liga kongresszusán felfedezett gondolat, hogy a jóváhagyás nincsen benne a „szervezés” fogalmában.

E két ponton kívül a szervezeti szabályzat 5 — 11. pontjának egyes részleteire vonatkozó, már egészen aprólékos vita (jegyzőkönyv, 273—276. old.) aligha érdekes. A 12. pont általában az összes párttestületekbe és különösen a központi szervekbe való kooptálás kérdésével foglalkozik. A bizottság a kooptáláshoz szükséges minősített többségnek kétharmadról négyötödre való felemelését javasolja. Az előadó (Glebov) a Központi Bizottságba való egyhangú kooptálást javasolja. Jegorov elvtárs, aki a súrlódásokat nem tartja kívánatosnak, indokolt vétó* hiánya esetén elegendőnek tekinti az egyszerű többséget. * — tiltakozás; az elvetés joga. — Szerk.* Popov elvtárs sem a bizottsággal, sem Jegorov elvtárssal nem ért egyet, és vagy egyszerű többséget (vétójog nélkül), vagy egyhangúságot követel. Martov elvtárs sem a bizottsággal, sem Glebovval, sem Jegorovval, sem Popovval nem ért egyet, az egyhangúság ellen, a 4/5-ös többség ellen (a 2/3-os mellett), a „kölcsönös kooptálás”, vagyis a Központi Lap szerkesztőségének ama joga ellen foglal állást, hogy a Központi Bizottságba való kooptálás ellen tiltakozást jelenthessen be, és megfordítva („a kooptálás kölcsönös ellenőrzésének joga”).

Amint az olvasó látja, igen tarka csoportosulás alakult ki és olyan nézeteltérés, hogy minden egyes küldöttnek megvan a maga sajátos, „egyhangú” nézete!

Martov elvtárs ezt mondja: „Elismerem, hogy pszichológiailag lehetetlen kellemetlen emberekkel dolgozni. De nekünk az is fontos, hogy szervezetünk élet- és cselekvőképes legyen … Nincs szükség arra, hogy a Központi Bizottság és a Központi Lap szerkesztősége a kooptálás felett kölcsönösen ellenőrzési jogot gyakoroljon. Ezt nem azért ellenzem, mintha azt hinném, hogy az egyik szerv a másik működésének területén nem járatos. Nem! A Központi Lap szerkesztősége például jó tanácsot adhatna a Központi Bizottságnak arra vonatkozólag, hogy például Nagyezsgyin urat felvegyék-e a Központi Bizottság tagjai közé vagy sem. Azért ellenzem, mert nem akarok előidézni huzavonát, amely mindenkit bosszant.”

Ez ellen így érvelek: „Itt két kérdésről van szó. Az első a minősített többség kérdése, és én ellenzem azt a javaslatot, hogy négyötödről kétharmadra szállítsák le. Az indokolt tiltakozás bevezetése nem célszerű, én ellenzem. Hasonlíthatatlanul fontosabb a másik kérdés, a Központi Bizottságnak és a Központi Lapnak a kooptálás feletti kölcsönös ellenőrzési joga. A két központi szerv kölcsönös egyetértése a harmónia nélkülözhetetlen feltétele. Itt a két központi szerv szakadásáról van szó. Aki nem akar szakadást, annak gondoskodnia kell arról, hogy meglegyen a harmónia. A párt életéből tudjuk, hogy voltak, akik szakadást akartak előidézni. Ez a kérdés elvi jelentőségű, fontos kérdés, a párt egész jövendő sorsa függhet tőle” (276 — 277. old.). Ez a Martov elvtárs által különösen komoly jelentőségűnek minősített beszédem kivonatának teljes szövege, úgy ahogy a kongresszuson feljegyezték. Martov elvtárs ugyan komoly jelentőséget tulajdonít a beszédnek, de, sajnos, nem igyekezett kapcsolatba hozni a kongresszus vitáival és akkori politikai helyzetével.

Mindenekelőtt felmerül ez a kérdés: mi az oka annak,hogy eredeti tervezetemben (lásd 394. old. 11. pont) csak 2/3-os szótöbbséget követeltem, nem pedig a központi szervekbe való kooptálás feletti kölcsönös ellenőrzést? Trockij elvtárs, aki utánam szólalt fel (277. old.), azonnal fel is vetette ezt a kérdést.

Erre a kérdésre a Liga kongresszusán mondott beszédem és Pavlovics elvtársnak a II. kongresszusról szóló levele ad választ. A szervezeti szabályzat 1. pontja „eltörte a fazekat”, s azt „kétszeres kötéssel” kellett összedrótozni — mondtam a Liga kongresszusán. Ez először is azt jelentette, hogy Martov egy merőben elméleti kérdésben opportunistának bizonyult, Liber és Akimov pedig védelmezte hibáját. Másodszor azt jelentette, hogy a martovisták (azaz az iszkrások elenyésző kisebbsége) és az iszkraellenesek koalíciója a központi szervek megválasztásakor biztosította nekik a kongresszuson a többséget. És itt éppen a központok személyi összetételéről beszéltem, hangsúlyoztam a harmónia szükségességét és az elvtársakat óva intettem azoktól, akik „szakadást akarnak előidézni”. Ez a figyelmeztetés valóban fontos elvi jelentőségre tett szert, mert az „Iszkra”-szervezet (amely a központi szervek személyi összetételének kérdésében kétségkívül illetékesebb volt, minthogy a legjobban ismerte a gyakorlatból az ügyeket és az összes jelölteket), — az „Iszkra”-szervezet már nyilatkozott ebben a kérdésben tanácskozási joga alapján, és meghozta előttünk ismeretes határozatát a számára aggályosnak tetsző jelöléseket illetőleg. Az „Iszkra”-szervezetnek mind erkölcsi szempontból, mind lényegileg (azaz a határozatot meghozó szerv illetékessége tekintetében) döntő jelentőséggel kellett bírnia ebben a kényes kérdésben. Formailagazonban Martov elvtársnak természetesen teljes joga volt az „Iszkra”-szervezet többségével szemben a Liberekhez és Akimovokhoz fellebbezni. De Akimov elvtárs az 1. pontról mondott ragyogó beszédében nagyon világosan és okosan megmondta, hogy amikor ő azt látja, hogy az iszkrások között közös iszkrás céljaik elérésének módszerei tekintetében nézeteltérések vannak, akkor tudatosan és szándékosan a legrosszabb módszerre szavaz, mert őt, Akimovot, az iszkrás célokkal homlokegyenest ellenkező célok vezetik. Ilymódon semmi kétség sem férhetett ahhoz, hogy a Liberek és Akimovok még Martov elvtárs akaratától és tudatától függetlenül is éppen a központi szervek legrosszabb összetételét fogják támogatni. Meglehet, sőt bizonyos, hogy éppen arra a jegyzékre szavaznak (nem szavaik, hanem tetteik alapján, az 1. pont kérdésében való szavazásuk alapján ítélve), amely olyan emberek jelenlétével kecsegtet, „akik szakadást akarnak előidézni”, igenis úgy fognak szavazni, hogy „szakadást idézzenek elő”. Hát csoda, hogy ebben a helyzetben egy fontos elvi kérdésről beszéltem (a két központi szerv közti harmóniáról), amelytől a párt egész jövendő sorsa függhet?

Egyetlenegy olyan szociáldemokrata, aki az iszkrás eszméket és terveket és a mozgalom történetét csak valamennyire is ismeri, aki csak valamennyire is őszintén vallotta ezeket az eszméket, sem kételkedhetett egy pillanatra sem abban, hogy formailag helyes volt az, hogy a Liberek és Akimovok döntötték el az „Iszkra”-szervezetben a központi szervek összetétele körüli vitát, de ez a lehető legrosszabberedményekre vezetett. Ezek ellen a lehetséges legrosszabb eredmények ellen feltétlenül harcolni kellett.

A kérdés az, hogyan harcoljunk? Mi természetesen nem hisztériás ordítozással és nem botrányok rendezésével harcoltunk, hanem olyan eszközökkel, amelyek teljesen lojálisak és teljesen jogosak: amikor éreztük, hogy kisebbségben vagyunk (éppúgy, mint az 1. pont kérdésében), a kongresszustól a kisebbség jogainak megvédését kértükAmikor a központi szervek személyi összetételének kérdésében kisebbségbe kerültünk, követelni kezdtük mind a szigorúbb minősítést a tagok felvételénél (2/3 helyett 4/5), mind az egyhangúságot a kooptálásnál és a kölcsönös ellenőrzést a központi szervekbe való kooptálásnál. Erről a tényről rendszeresen nem vesznek tudomást a Jánosok és Péterek, akik szeretnek kutyafuttában, néhány baráti beszélgetés után, az összes jegyzőkönyvek és az érdekelt személyek „vallomásainak” komoly tanulmányozása nélkül beszélni és ítélkezni a kongresszusról. De mindenki, aki ezeket a jegyzőkönyveket és ezeket a vallomásokat lelkiismeretesen tanulmányozza, feltétlenül látni fogja azt, amire rámutattam, azt, hogy a vita gyökere a kongresszuson az adott helyzetben éppen a központi szervek személyi összetételének kérdésében rejlik, és éppen azért követeltük a szigorúbb ellenőrzést, mert kisebbségben voltunk, mert „kétszeres kötéssel akartuk összedrótozni a fazekat”, melyet Martov a Liberek és Akimovok ujjongása közben és ujjongó közreműködésével összetört.

„Ha a dolog nem így volna — mondja a kongresszusnak erről a mozzanatáról Pavlovics elvtárs —, akkor azt kellene feltételeznünk, hogy amikor az egyhangú kooptálásra vonatkozó pontot javasoltuk, ellenfeleinkről gondoskodtunk, mert annak a pártnak a számára, mely valamely szervben túlsúlyban van, az egyhangúság nemcsak hogy nem szükséges, de még hátrányos is” („Levél a II. kongresszusról”, 14. old.). Jelenleg azonban túlságosan gyakran megfeledkeznek az események időbeli sorrendjéről, elfelejtik, hogy a mostani kisebbség a kongresszuson hosszú ideig többség volt (hála a Liberek és Akimovok részvételének), és hogy éppen erre az időszakra esik a központi szervekbe való kooptálás feletti vita, amelynek leplezett oka az „Iszkra”-szervezetben a központok személyi összetétele körül felmerült nézeteltérés volt. Aki ezzel a körülménnyel tisztában van, az meg fogja érteni, miért voltak vitáink oly szenvedélyesek, s azon a látszólagos ellentmondáson sem fog megütközni, hogy holmi apró, részletkérdésekre vonatkozó nézeteltérések valóban fontos elvi kérdéseket vetnek fel.

Deutsch elvtársnak, aki ugyanazon az ülésen szólalt fel (277. old.), nagymértékben igaza volt, amikor kijelentette: „Kétségtelen, hogy ez a javaslat az adott helyzetre van szabva.” Valóban, a vita igazi jelentőségét csak akkor lehet megérteni, ha az adott helyzetet a maga egész bonyolultságában megértettük. És rendkívül fontos annak szem előtt tartása, hogy amikor mi voltunk kisebbségben, a kisebbség jogait olyan módszerekkel védelmeztük, amelyeket bármely európai szociáldemokrata jogosnak és megengedhetőnek ismer el: nevezetesen azzal a kéréssel fordultunk a kongresszushoz, hogy a központi szervek személyi összetételét szigorúbban ellenőrizze. Ugyancsak nagymértékben igaza volt Jegorov elvtársnak is, amikor ugyancsak a kongresszuson, de egy másik ülésen ezt mondta: „Nagyon csodálkozom, hogy a vita során megint az elvekre hivatkoznak” … (Ezt a Központi Bizottságba való választásokról mondta, a kongresszus 31. ülésén, azaz, ha nem tévedek, csütörtök reggel, a 26. ülés pedig, amelyről most szó van, hétfő este volt) … „Azt hiszem, mindenki előtt világos, hogy az utolsó napokban a viták nem ilyen vagy amolyan elvi kérdés körül forogtak, hanem kizárólag akörül, miképpen lehet az egyik vagy másik elvtársnak a központi szervekbe való bejutását biztosítani vagy megakadályozni. Valljuk be, hogy ezen a kongresszuson az elvek már régen eltűntek, és nevezzük nevükön a dolgokat. (Általános derültség. Muravjov: „Kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy Martov elvtárs mosolygott.”)” (337. old.). Nem csoda, hogy Martov elvtárs és mi valamennyien nevettünk Jegorov elvtárs panaszain, amelyek valóban nevetségesek. Igen, „az utóbbi napokban” nagyon, nagyon sok minden a központi szervek személyi összetételének kérdése körül forgott. Ez igaz. Ez a kongresszuson valóban mindenki előtt világos volt ( és csak most igyekszik a kisebbség ezt a világos körülményt elhomályosítani). Igaz végül az is, hogy a dolgokat nevükön kell nevezni. De az isten szerelméért, mi köze ehhez az „elvek eltűnésének”?? Hiszen éppen azért ültünk össze a kongresszuson (lásd 10. old., a kongresszus napirendje), hogy az első napokban a programról, taktikáról, szervezeti szabályzatról beszéljünk és a megfelelő kérdéseket eldöntsük, és hogy az utolsó napokban(a napirend 18 — 19. pontja) a központi szervek személyi összetételéről beszéljünk és ezeket a kérdéseket döntsük el. Amikor az emberek a kongresszusok utolsó napjait a karmesteri pálca elnyeréséért folyó harcra használják fel, ez természetes és teljesen, teljesen törvényszerű jelenség. (De amikor a karmesteri pálca miatt a kongresszusok után verekednek, az már marakodás.) Ha valaki a kongresszuson a központi szervek személyi összetételének kérdésében vereséget szenvedett (mint Jegorov elvtárs), akkor ezek után az „elvek eltűnéséről” beszélni egyszerűen nevetséges. Ezért érthető, hogy Jegorov elvtárson mindenki nevetett. Érthető az is, miért kérte Muravjov elvtárs annak jegyzőkönyvbe vételét, hogy Martov elvtárs is nevetett: amikor Martov elvtárs Jegorov elvtárson nevetett, önmagán nevetett

Muravjov elvtárs ironikus megjegyzése kiegészítéséül talán nem felesleges, ha a következő tényt közöljük. A kongresszus után Martov elvtárs, mint ismeretes, boldog-boldogtalannak azt bizonygatta, hogy nézeteltéréseinkben a fő szerepet éppen a központi szervekbe való kooptálás kérdése játszotta, hogy „a régi szerkesztőség többsége” a leghatározottabban ellenezte a központi szervekbe való kooptálás kölcsönös ellenőrzését. Martov elvtárs a kongresszus előtt a két hármasbizottság kétharmados többség melletti kölcsönös kooptálással való választására vonatkozó tervezetemet elfogadta, és erről a következőket írta nekem: „Amikor a kölcsönös kooptálásnak ezt a formáját elfogadjuk, hangsúlyoznunk kell, hogy a kongresszus után mindegyik testület kiegészítése némileg más alapon fog történni (én a következőképpen tanácsolnám: mindegyik testület, amikor új tagokat kooptál, szándékáról értesíti a másik testületet; az utóbbi tiltakozhat, és akkor a vitát a Tanács dönti el. Hogy ne legyen huzavona, ezt az eljárást a már kiszemelt jelöltekre alkalmazzák, legalábbis a Központi Bizottságba való választáskor, akiknek sorából azután a kiegészítés gyorsabban mehet végbe). Annak hangsúlyozására, hogy a további kooptálás a párt szervezeti szabályzata által meghatározandó módon fog történni, a 22. pontban hozzá kell tenni:* «… amely az elfogadott határozatokat megerősíti»„ (az én kiemelésem).

Kommentárok feleslegesek.

*A kongresszus Tagesordnung-jára (napirendjére. — Szerk.) vonatkozó eredeti tervezetemről és a hozzá írt kommentárról van szó, amelyet az összes delegátusok ismertek. E tervezet 22. pontja éppen a két hármasbizottságnak a Központi Lapba és a Központi Bizottságba való választásáról, e hatosbizottságnak 2/3 többséggel történő „kölcsönös kooptálásáról”, e kölcsönös kooptálásnak a kongresszus által való jóváhagyásáról s a Központi Lapba és a Központi Bizottságba való további önálló kooptálásról van szó.*

Miután megvilágítottuk annak a helyzetnek jelentőségét, amelyben a központi szervekbe való kooptálásról folyt a vita, némileg foglalkoznunk kell az idevonatkozó szavazásokkal — a vitákra felesleges kitérnünk, mert Martov elvtársnak általam idézett beszéde és az én beszédem után csak rövid replikák következnek, amelyekben igen kevés küldött vesz részt (lásd jegyzőkönyv, 277—280. old.). A szavazásokkal kapcsolatban Martov elvtárs a Liga kongresszusán azt állította, hogy beszédemben „szörnyen elferdítettem a dolgot” (a Liga jegyzőkönyve, 60. old.), „mert a szervezeti szabályzat körül folyó harcot” (Martov elvtárs akaratlanul nagy igazságot mondott: az 1. pont megszavazása után a heves viták igenis a szervezeti szabályzat körül folytak) … „úgy tüntettem fel, mint az «Iszkra» harcát a Bunddal koalícióra lépett martovisták ellen”.

Vegyük szemügyre közelebbről a „szörnyű elferdítésnek” ezt az érdekes kérdését. Martov elvtárs a Tanács összetétele kérdésében megejtett szavazásokat egyesíti a kooptálás kérdésében megejtett szavazásokkal és nyolc szavazást sorol fel: 1) a Központi Lap és a Központi Bizottság két-két tagjának beválasztása a Tanácsba, mellette 27 (M), ellene 16 (L), tartózkodott a szavazástól 7*. * A zárjelbe tett M és L betű azt mutatja, mire szavaztam én (L), és mire Martov (M).* (Zárjelben megjegyezzük, hogy a jegyzőkönyv szerint (270. old.) nyolcan tartózkodtak a szavazástól, de ez nem lényeges.) — 2) A Tanács ötödik tagjának megválasztása a kongresszus által: — mellette 23 (L), ellene 18 (M), tartózkodott 7. — 3) A Tanács kivált tagjai helyébe új tagok jelölése a Tanács által — ellene 23 (M), mellette 16 (L), tartózkodott 12. — 4) Egyhangú szavazás szükségessége a Központi Bizottságban — mellette 25 (L), ellene 19 (M), tartózkodott 7. — 5) Tagfelvétel visszautasítása esetén egy megindokolt tiltakozás legyen szükséges — mellette 21 (L), ellene 19 (M), tartózkodott 11. — 6) Egyhangú kooptálás a Központi Lapba — mellette 23 (L), ellene 21 (M), tartózkodott 7. — 7) Megengedhető-e szavazás a Tanácsnak arról a jogáról, hogy hatálytalanítsa a Központi Lapnak és a Központi Bizottságnak valamely új tag fel nem vételéről szóló határozatát — mellette 25 (M), ellene 19 (L), tartózkodott 7. — 8) Az erre vonatkozó javaslat — mellette 24 (M), ellene 23 (L), tartózkodott 4. „Itt nyilvánvaló — fejezi be Martov elvtárs (a Liga jegyzőkönyve, 61. old.) —, hogy a Bund egyik küldötte a javaslat mellett szavazott, a többi tartózkodott a szavazástól.” (Az én kiemelésem.)

Kérdezzük, miért tekinti Martov elvtárs nyilvánvalónak, hogy egy bundista mellette, Martov mellett szavazott, amikor nem voltak névszerinti szavazások?

Azért, mert a szavazásban részvevők számát veszi figyelembe, s amikor ez a szám arra mutat, hogy a Bund résztvett a szavazásban, akkor ő, Martov elvtárs, nem kételkedik abban, hogy ez a szavazásmellette, Martov mellett történt.

Hol van itt részemről a „szörnyű elferdítés”?

A szavazatok száma összesen 51, a bundista szavazatok nélkül 46, a rabocsejegyelósok szavazatai nélkül 43. A Martov elvtárs által idézett nyolc szavazás közül hétben 43, 41, 39, 44, 40, 44 és 44 küldött vett részt, egy szavazásban pedig 47 küldött (helyesebben szavazat), és itt maga Martov elvtárs is elismeri, hogy egy bundista támogatta őt. Ilymódon kitűnik, hogy az a kép, melyet Martov felvázolt (mégpedig, amint mindjárt látni fogjuk, hiányosan vázolt fel), csak alátámasztja és szemléltetőbbé teszi a harcról adott leírásomat! Kitűnik, hogy igen sok esetben igen nagy volt a szavazástól tartózkodók száma; ez éppen arra mutat, hogy az egész kongresszus aránylag csekély érdeklődést tanúsított bizonyos részletek iránt, s hogy az iszkrások között nem volt teljesen határozott csoportosulás ezekben a kérdésekben. Martov szavai, hogy a bundisták „a szavazástól való tartózkodásukkal nyilvánvalóan Lenint segítik” (a Liga jegyzőkönyve, 62. old.) éppen Martov ellen szólnak: tehát csak a bundisták távolléte vagy pedig a szavazástól való tartózkodásuk esetén számíthattam néha győzelemre. De a bundisták minden alkalommal, amikor érdemesnek tartják, hogy beavatkozzanak a harcba, Martov elvtársat támogatják, és ez a beavatkozás nemcsak a 47 küldött részvételének fentebb említett esetében történt meg. Aki nem rest megnézni a kongresszus jegyzőkönyvét, az látni fogja, hogy a Martov elvtárs által festett képnek milyen különös hiányai vannak. Martov elvtárs három további esetet egyszerűen nem vett figyelembe, amikor a Bund résztvett a szavazásban, s mindezekben az esetekben természetesen Martov elvtárs volt a győztes. Ezek az esetek a következők: 1) Elfogadják Fomin elvtárs módosító javaslatát, amely a minősített többséget 4/5-ről 2/3-ra csökkenti. Mellette 27-en szavaztak, ellene 21-en (278. old.), tehát 48 szavazat vett részt a szavazásban. 2) Elfogadják Martov elvtárs javaslatát a kölcsönös kooptálás elvetésére vonatkozólag. Mellette 26, ellene 24 szavazatot adtak le (279. old.), vagyis a szavazásban 50 szavazat vett részt. Végül 3) elvetik azt a javaslatomat, hogy a Központi Lapba és a Központi Bizottságba való kooptálás csak a Tanács összes tagjainak beleegyezésével történhessék (280. old.). 27-en szavaztak ellene, 22-en mellette (volt még névszerinti szavazás is, amely sajnos, nem szerepel a jegyzőkönyvben), a szavazásban részvevők száma tehát 49 volt.

A mérleg tehát: a központi szervekbe való kooptálás kérdéseiben a bundisták csak 4 szavazásban vettek részt (az általam most említett három szavazásban — melyben összesen 48-an, 50-en, illetve 49-en vettek részt, és a Martov elvtárs által említett egy szavazásban, amelyben 47-en vettek részt). Mindezekből a szavazásokból Martov elvtárs került ki győztesként. Az általam festett kép az összes pontokat tekintve helyesnek bizonyul, helyesen utaltam a Bunddal való koalícióra, s helyes az a megállapításom is, hogy viszonylag kis részletekre vonatkozó kérdésekről van szó (igen sok esetben nagy volt a szavazástól tartózkodók száma), helyes továbbá az is, hogy rámutattam arra, hogy nem volt egy határozott iszkrás csoportosulás (nem voltak névszerinti szavazások; rendkívül csekély volt a vitában részvevők száma).

Martov elvtársnak az a próbálkozása, hogy okfejtésemben ellentmondást találjon, alkalmatlan eszközökkel való próbálkozásnak bizonyul, mert Martov elvtárs egyes szavakat ragadott ki, s nem vette magának azt a fáradságot, hogy a képet a maga teljes egészében felidézze.

A szervezeti szabályzat utolsó pontja, mely a külföldi szervezet kérdésével foglalkozik, újabb vitákra és szavazásokra adott alkalmat, s ezek igen jellemzők a kongresszusi csoportosulások szempontjából. A Ligának mint a párt külföldi szervezetének elismeréséről volt szó. Akimov elvtárs természetesen azonnal tiltakozott ez ellen, emlékeztetett az első kongresszus által jóváhagyott Külföldi Szövetségre és rámutatott a kérdés elvi jelentőségére. „Mindenekelőtt előrebocsátani kívánom — jelentette ki —, hogy nem tulajdonítok különös gyakorlati jelentőséget e kérdés ilyen vagy olyan megoldásának. Kétségtelen, hogy annak az eszmei harcnak, amely pártunkban ezideig folyt, még nincs vége; de más síkokon és más erőcsoportosulás mellett fog folytatódni … A szervezeti szabályzat 13. pontjában újból és igen világosan visszatükröződött az a törekvés, hogy kongresszusunkat a párt kongresszusából frakciók kongresszusává változtassák. Ahelyett, hogy az összes oroszországi szociáldemokratákat arra késztetnék, hogy a pártegység érdekében, az összes pártszervezeteket egyesítve meghajoljanak a pártkongresszus határozatai előtt, a kongresszust arra szólítják fel, hogy semmisítse meg a kisebbség szervezetét, hogy eltűnésre kényszerítse a kisebbséget” (281. old.). Amint az olvasó látja, a „folytonosság”, amely annyira kedves lett Martov elvtárs szívének a központok összetételének kérdésében elszenvedett veresége után, nem kevésbé volt kedves Akimov elvtárs szívének sem. A kongresszuson azonban olyan emberek, akik más mértékkel mérik magukat, mint másokat, szenvedélyesen Akimov elvtárs ellen fordultak. A program elfogadása, az „Iszkra” elismerése és csaknem az egész szervezeti szabályzat elfogadása ellenére éppen azt az „elvet” állítják előtérbe, amely a Ligát a Szövetségtől „elvileg” elválasztotta. „Ha Akimov elvtárs elvi talajra akarja helyezni a kérdést — kiált fel Martov elvtárs —, ez ellen semmi kifogásunk sincs; különösen mert Akimov elvtárs a két áramlat elleni harc lehetséges kombinációiról beszélt. Nem abban az értelemben kell az egyik irány győzelmét szankcionálni (vegyük figyelembe, hogy ezt a kongresszus 27. ülésén mondták!), hogy mégegyszer hajbókoljunk az «Iszkra» előtt, hanem abban az értelemben, hogy végleg búcsút mondjunk minden lehetséges kombinációnak, amelyről Akimov elvtárs beszélt” (282. old. Az én kiemelésem).

A következő képet látjuk: Martov elvtárs a kongresszuson lefolyt összes programviták befejezése után még mindig folytatja az összes lehetséges kombinációktól való végleges búcsúzkodást … egyelőre még nem szenvedett vereséget a központi szervek összetételének kérdésében! Martov elvtárs a kongresszuson „véglegesen búcsút mond” annak a lehetséges „kombinációnak”, amelyet rögtön a kongresszus utángyönyörűen megvalósít. De Akimov elvtárs már akkor sokkal éleslátóbbnak bizonyult, mint Martov elvtárs; Akimov elvtárs „az I. kongresszus akaratából a bizottság nevet viselő régi pártszervezet” ötéves munkájára hivatkozott és ezzel a jövőbelátó epés megjegyzéssel fejezte be hozzászólását: „Ami pedig Martov elvtársnak azt a véleményét illeti, hogy hiába reménykedem abban, hogy pártunkban egy más áramlat keletkezhet, azt kell mondanom, hogy még ő maga is reményeket kelt bennem” (283. old.).

Bizony, be kell vallani, Martov elvtárs fényesen igazolta Akimov elvtárs reményeit!

Martov elvtárs Akimov elvtársat követte, mivel meggyőződött Akimov igazáról azok után, hogy megsértették annak a régi párttestületnek a „folytonosságát”, amelyet három évig működésben levőnek tekintettek. A győzelem nem sokba került Akimov elvtársnak.

A kongresszuson azonban csak Martinov és Bruker elvtárs és a bundisták (8 szavazat) álltak — mégpedig következetesen — Akimov elvtárs mellé. Jegorov elvtárs, mint a „centrum” igazi vezére, az arany középutat választja: ő, ugyebár, egyetért az iszkrásokkal, „rokonszenvezik” velük (282. old.) és rokonszenvét azzal a javaslattal bizonyítja be (283. old.), hogy kerüljék meg teljesen a felvetett elvi kérdést és hallgassanak a Ligáról is, a Szövetségről is. A javaslatot 27 szavazattal 15 ellenében elvetik. Nyilvánvaló, hogy az iszkraelleneseken kívül (8) majdnem az egész „centrum” (10) együtt szavazott Jegorov elvtárssal (a szavazásban részvevők teljes száma 42 volt, úgy hogy sokan tartózkodtak a szavazástól, vagy nem voltak jelen, ami gyakran megtörtént olyan szavazásoknál, amelyek nem voltak érdekesek, és amelyeknek eredménye nem volt kétséges). Mihelyt szóbakerül az iszkrás elvek gyakorlati megvalósítása, nyomban kiderül, hogy a „centrum” „rokonszenve” csupán szavakban nyilvánul meg, és hogy legfeljebb harminc vagy harmincegynéhány szavazat áll mellettünk. A viták és szavazások Ruszov javaslata körül (hogy a Ligát ismerjék el az egyedüli külföldi szervezetnek) ezt még szemléltetőbben mutatják. Az iszkraellenesek és a „mocsár” már éppenséggel elvi álláspontra helyezkednek, s ezt az álláspontot védelmezi Liber és Jegorov elvtárs, akik kijelentik, hogy Ruszov elvtárs javaslata nem bocsátható szavazásra, nem jogos: „Ez a javaslat megöli valamennyi többi külföldi szervezetet” (Jegorov). S a szónok, aki nem akar résztvenni a „szervezet megölésében”, nemcsak tartózkodik a szavazástól, hanem el is hagyja a termet. De el kell ismernünk, hogy a „centrum” vezére (téves elveit illetően) százszorta több meggyőződésről és politikai bátorságról tett tanúságot, mint Martov elvtárs és társai, — nem csak akkor kelt a „megölt” szervezet védelmére, amikor saját köréről volt szó, mely nyílt harcban vereséget szenvedett.

Ruszov elvtárs javaslatát 27 szavazattal 15 ellenében szavazásra bocsáthatónak találják, s azután 25 szavazattal 17 ellenében elfogadják. Ha ehhez a 17-hez hozzávesszük a távollevő Jegorov elvtársat, akkor megkapjuk az iszkraellenesek és a „centrum” teljes számát (18).

A szervezeti szabályzat 13. pontját, amely a külföldi szervezetről szól, teljes egészében csak 31 szavazattal fogadják el 12 szavazat ellenében, 6-an pedig tartózkodnak a szavazástól. Ezzel a 31-es számmal, amely megközelítően megmutatja, milyen volt a kongresszuson az iszkrások, azaz az „Iszkra” nézeteit következetesen védő és a gyakorlatban megvalósító emberek számbeli ereje, már éppen hatodszortalálkozunk a kongresszus szavazásainak elemzése során (a Bund kérdésének napirendi helye, a Szervező Bizottság körüli incidens, a „Juzsnij Rabocsij „-csoport feloszlatása és két szavazás az agrárprogram kérdésében). És Martov elvtárs komolyan el akarja velünk hitetni, hogy nincs semmi alap arra, hogy az iszkrásoknak ilyen „szűk” csoportját különválasszuk!

Feltétlenül meg kell említenem azt is, hogy a szervezeti szabályzat 13. pontjának elfogadása rendkívül jellegzetes vitára vezetett Akimov és Martinov elvtársak azon kijelentésével kapcsolatban, hogy „megtagadják a szavazásban való részvételt” (288. old.). A kongresszus titkársága megvitatta ezt a kijelentést és — teljes joggal — kimondotta, hogy még a Külföldi Szövetség feloszlatása sem jogosítaná fel a Szövetség küldötteit arra, hogy megtagadják a kongresszus munkájában való részvételt. A szavazásban való részvétel megtagadása feltétlenül szabálytalan és megengedhetetlen dolog — ez az álláspontja a titkársággal együtt az egész kongresszusnak, azoknak a kisebbségi iszkrásoknak is, akik a 28. ülésen nagy hévvel elítélték azt, amit a 31. illésen maguk csináltak! Amikor Martinov elvtárs védeni kezdte kijelentését (291. old.), Pavlovics is, Trockij is, Karszkij is, Martov is ellene fordult. Martov elvtárs különösen világosan tudatában volt annak, melyek a kötelességei egy elégedetlen kisebbségnek (amíg ő maga nem került kisebbségbe!), és beszédében ezekről különösen kioktatta őket. „Vagy a kongresszus tagjai önök — kiáltotta oda Akimov és Martinov elvtársnak —, akkor kötelesek résztvenni a kongresszus mindenmunkájában” (az én kiemelésem; akkor Martov elvtárs még nem látott formalizmust és bürokratizmust abban, hogy a kisebbség aláveti magát a többségnek!) — „vagy nem tagjai, és akkor nem maradhatnak az ülésen … A Szövetség küldöttei kijelentésükkel arra kényszerítenek, hogy felvessek két kérdést; tagjai-e a pártnak és tagjai-e a kongresszusnak?” (292. old.).

Martov elvtárs kioktatja Akimov elvtársat a párttag kötelességeire! De Akimov elvtárs már megmondta, s nem ok nélkül, hogy bizonyos reményeket fűz Martov elvtárshoz . . . Ezek a remények azonban csak Martovnak a választásokon elszenvedett veresége után valósulhattak meg. Amikor nem róla magáról, hanem másokról volt szó, Martov elvtárs még a borzadályt-keltő „kivételes törvény” kifejezéssel szemben is süket maradt, amelyet (ha nem tévedek) Martinov elvtárs hozott elsőnek forgalomba. „A nekünk adott magyarázatok — feleli Martinov elvtárs azoknak, akik rá akarták bírni, hogy vonja vissza kijelentését — nem tisztázták, vajon elvi döntésről vagy pedig a Szövetség ellen irányuló kivételes rendszabályról volt-e szó. Ez utóbbi esetben úgy véljük, hogy a Szövetséget megsértették, Jegorov elvtársnak, éppúgy mint nekünk, az volt a benyomása, hogy ez a Szövetség ellen irányuló kivételes törvény (az én kiemelésem), s ezért még az üléstermet is elhagyta” (295. old.). Martov elvtárs is, Trockij elvtárs is erélyesen tiltakoznak — Plehanovval egyetemben — az ellen a képtelen, valóban képtelen gondolat ellen, hogy a kongresszus szavazásában sértést lássanak, és Trockij elvtárs, védelmezve a kongresszus által az ő javaslatára elfogadott határozatot (amely szerint Akimov és Martinov elvtársak teljesen kielégítettnek tekinthetik magukat), azt hangoztatja, hogy „a határozati javaslat elvi és nem nyárspolgári jellegű és nem érdekel bennünket, hogy valaki megsértődött miatta” (296. old.). Igen hamar kiderült azonban, hogy a körösdi-szellem és a nyárspolgáriasság pártunkban még nagyon is erős, és az általam kiemelt büszke szavak üres, kongó frázisnak bizonyultak.

Akimov és Martinov elvtársak nem voltak hajlandók kijelentésüket visszavonni és eltávoztak a kongresszusról, a küldöttek általános zajongása közepette, akik utánuk kiáltották: „nincs igazatok!”

m) A választások. A kongresszus vége

A szervezeti szabályzat elfogadása után a kongresszus határozatot hozott a kerületi szervezetekről, több határozatot egyes pártszervezetekről és a „Juzsnij Rabocsij „-csoportra vonatkozó rendkívül tanulságos vita után, melyet fentebb elemeztem, áttért a központi pártszervek megválasztásának kérdésére.

Már tudjuk, hogy az „Iszkra”-szervezet, amelytől az egész kongresszus irányadó ajánlást várt, ebben a kérdésben megoszlott, mert a szervezet kisebbsége a kongresszuson nyílt és szabad harcban ki akarta próbálni, nem sikerül-e meghódítania a többséget. Azt is tudjuk, hogy jóval a kongresszus előtt és a kongresszuson az összes küldöttek tudtak arról a tervről, hogy a szerkesztőséget két hármasbizottságnak a Központi Lapba és a Központi Bizottságba való megválasztása útján megújítják. A kongresszuson lefolyt vita tisztázása céljából foglalkozzunk behatóbban ezzel a tervvel.

Közlöm a kongresszus Tagesordnung-jának tervezetéhez írt kommentárom pontos szövegét, amelyben ezt a tervet kifejtettem*: * Lásd „Levél az «Iszkra» szerkesztőségéhez” c, írásomat, 5. old, és a Liga jegyzőkönyvét, 53. old.* „A kongresszus három személyt választ a Központi Lap szerkesztőségébe és hármat a Központi Bizottságba. Szükség esetén ez a hat személy együtt 2/3-os többség határozata alapján, kooptálás útján kiegészíti a Központi Lap szerkesztőségét és a Központi Bizottságot és erről jelentést tesz a kongresszusnak. Miután a kongresszus ezt a jelentést jóváhagyta, a további kooptálást a Központi Lap és a Központi Bizottság külön-külön hajtja végre.”

Ebből a szövegből a legvilágosabban és félreérthetetlenül kiderül, hogy a terv a szerkesztőségnek a gyakorlati munka legbefolyásosabb vezetőinek részvételével történő megújítását jelenti. E tervnek általam megjelölt mindkét vonása tüstént nyilvánvalóvá válik mindenki számára, aki nem sajnálja a fáradságot, hogy valamennyire figyelmesen elolvassa az idézett szöveget. De manapság még a legelemibb dolgokat is meg kell magyarázni. A terv éppen a szerkesztőség megújítását jelenti, nem pedig tagjai számának feltétlen növelését és nem is feltétlen csökkentését, hanem igenis megújítását, mert az esetleges növelés vagy csökkentés nyílt kérdés marad: a kooptálás csak arra az esetre van tervbevéve, ha az okvetlenül szükséges. Az egyes elvtársaknak a megújítás kérdésével kapcsolatos feltevései között voltak tervek a szerkesztőségi tagok számának esetleges csökkentésére, és volt terv 7-re való növelésére (jómagam a hetes csoportot mindig összehasonlíthatatlanul célszerűbbnek tartottam a hatosnál), sőt 11-re való növelésére vonatkozóan is (ezt én lehetségesnek tartottam az összes szociáldemokrata szervezetekkel általában, különösen pedig a Bunddal és a lengyel szociáldemokráciával való békés egyesülés esetén). De a legfontosabb, amit a „hármasbizottságról” beszélő emberek rendszerint figyelmen kívül hagynak, — az a követelés, hogy a Központi Bizottság tagjai vegyenek részt a Központi Lapba való további kooptálás kérdésének eldöntésében. Az ezt a tervet ismerő és helyeslő (hozzájárulásuk külön kifejezésével, vagy pedig hallgatásukkal helyeslő) kisebbségbeli szervezeti tagok és kongresszusi küldöttek egész tömegéből egyetlen elvtárs sem vette magának azt a fáradságot, hogy e követelés jelentőségét megmagyarázza. Először is miért indultak ki a szerkesztőség megújításánál éppen egy háromtagú és csakis háromtagú bizottságból? Nyilvánvaló, hogy ez teljesen értelmetlen dolog volna, ha kizárólag vagy akár csak főképpen a testület kibővítését tartották volna szem előtt, ha ezt a kollégiumot valóban „harmonikusnak” ismerték volna el. Furcsa dolog volna, ha egy „harmonikus” testület kibővítése céljából nem az egész testületből, hanem annak csak egy részéből indulnánk ki. Nyilvánvaló, hogy a testületnek nem minden tagját találták teljesen alkalmasnak arra, hogy résztvegyen a testület megújításának, a régi szerkesztői kör pártszervvé való átalakításának megvitatásában és eldöntésében. Nyilvánvaló, hogy még az is, aki maga személy szerint kibővítés formájában kívánta a megújítást, nem tartotta a régi összetételt harmonikusnak, egy pártszerv eszményének megfelelőnek, mert különben nem lett volna ok arra, hogy a hattagú bizottságot kibővítés céljából előbb három tagra csökkentsék. Ismétlem: ez minden további nélkül világos, és csak a kérdésnek „személyeskedésekkel” való időleges beszennyezése feledtethette ezt el.

Másodszor a fentebb idézett szövegből látható, hogy még a Központi Lap mindhárom tagjának beleegyezése sem lenne elegendő a háromtagú bizottság kibővítésére. Ezt is mindig figyelmen kívül hagyják. A kooptáláshoz a hat kétharmada, vagyis négy szavazat kell; tehát elég lenne a Központi Bizottság három megválasztott tagjának vétója ahhoz, hogy a hármasbizottságot semmiféleképpen se lehessen kibővíteni. Ha viszont a Központi Lap szerkesztőségének három tagja közül akár kettő is ellenezné a további kooptálást, a kooptálás mégis megtörténhetnék, ha ezzel a Központi Bizottság mindhárom tagja egyetért. Ilyenformán nyilvánvaló, hogy a régi körnek pártszervvé való átalakításánál az volt a szándékunk, hogy döntő szava a gyakorlati munka vezetőinek legyen, akiket a kongresszus választ meg. Hogy nagyjából milyen elvtársakra gondoltunk itt, látható abból, hogy a szerkesztőség a kongresszus előtt egyhangúlag Pavlovics elvtársat választotta meg hetedik szerkesztőbizottsági tagnak, arra az esetre, ha a kongresszuson a testület nevében fel kell majd szólalni; Pavlovics elvtárson kívül a hetedik helyre az „Iszkra”-szervezet egy régi tagját — egyben a Szervező Bizottság tagját javasolták, akit később a Központi Bizottság tagjává választottak.

A két hármasbizottság választásának terve tehát nyilvánvalóan a következőt célozta: 1) a szerkesztőség megújítását; 2) a pártszervben nem helyénvaló régi körösdi-szellem bizonyos vonásainak kiküszöbölését (ha nem volna mit kiküszöbölni, akkor nem kellett volna kieszelni az eredeti hármasbizottságot sem!), végül 3) az irodalmár kollégium „teokratikus” vonásainak kiküszöbölését (olymódon, hogy kiváló gyakorlati emberek bevonásával döntik el a hármasbizottság kibővítésének kérdését). Ez a terv, amelyet az összes szerkesztők ismertek, nyilvánvalóan a munka hároméves tapasztalatain alapult és megfelelt a forradalmi szervezés általunk teljesen következetesen megvalósított elveinek: a szétforgácsoltság korszakában, amikor az „Iszkra” a színtérre lépett, az egyes csoportok gyakran véletlenszerűen és spontán alakultak, és szükségképpen a körösdi-szellem bizonyos káros megnyilvánulásai voltak tapasztalhatók náluk. A párt megteremtése feltételezte és megkövetelte, hogy ezeket a vonásokat kiküszöböljük; a kiváló gyakorlati embereknek részvétele ebben a kiküszöbölésben szükséges volt, mert a szerkesztőség egyes tagjai mindig szervezeti ügyekkel foglalkoztak, és a pártszervek rendszeréhez nemcsak irodalmár testületnek, hanem politikai vezető testületnek is kellett tartoznia. Az, hogy az eredeti hármasbizottság megválasztását a kongresszusra bízták, az „Iszkra” mindenkori politikájának szempontjából szintén természetes volt: mi a legnagyobb óvatossággal készítettük elő a kongresszust, megvártuk a program, a taktika és a szervezés vitás elvi kérdéseinek teljes tisztázását; nem kételkedtünk abban, hogy a kongresszus iszkráskongresszus lesz abban az értelemben, hogy az óriási többség egyet fog érteni ezekben az alapvető kérdésekben (erről részben az „Iszkrá”-nak vezető szervként való elismeréséről szóló határozatok is tanúskodtak); ezért annak a kérdésnek eldöntését, hogy kik az új pártszerv legmegfelelőbb jelöltjei, azokra az elvtársakra kellett bíznunk, akik az „Iszkra” eszméinek terjesztésével és a párttá való alakításával kapcsolatos egész munkát magukra vállalták. Csak a „két hármasbizottság” tervének ezzel a magától értetődő voltával, csak azzal, hogy ez a terv teljesen megfelelt az „Iszkra” egész politikájának és mindannak, amit az „Iszkrá”-ról az ügyhöz csak valamennyire is közelálló személyek tudtak, magyarázható e terv általános helyeslése, s az, hogy nem volt semmiféle konkurens terv.

Így hát a kongresszuson Ruszov elvtárs is mindenekelőtt két hármasbizottság megválasztását javasolta. Martov írásban értesített bennünket, hogy ez a terv kapcsolatban áll az opportunizmus hamis vádjával, de Martov hívei nem is gondoltak arra, hogy a hatos- és hármasbizottság körül folyó vitát e vád megalapozottságának vagy alaptalanságának kérdésére vezessék vissza. Erről egyikük sem szólt egy árva szót semEgyikük sem mert egy szót sem szólni arról, hogy a hatos- és hármasbizottsággal kapcsolatos árnyalatok között elvi különbség van. Jobbnak láttak egy közkeletűbb és olcsóbb módszert: a szánalomra apellálni, az esetleges sérelemre utalni, úgy tenni, mintha azzal, hogy az „Iszkrá”-t Központi Lappá nevezték ki, már eldőlt volna a szerkesztőség kérdése. Ez az utóbbi érv, amelyet Kolcov elvtárs vonultatott fel Ruszov elvtárs ellen, valóságos hamisítás. Először is a kongresszus napirendjén — természetesen nem véletlenül — két külön pont szerepelt (lásd jegyzőkönyv, 10. old.): a 4. pont — „A párt Központi Lapja” és a 18. pont: „A Központi Bizottságnak és a Központi Lap szerkesztőségének megválasztása”. Másodszor a Központi Lap kijelölésekor az összes küldöttek kategorikusan kijelentették, hogy ezzel nem a szerkesztőséget, hanem csak az irányzatot hagyják jóvá*, és e kijelentésekkel szemben egyetlen ellenvetés sem hangzott el. …

* Lásd a jegyzőkönyv 140. oldalán Akimov beszédét … „azt mondják, hogy a Központi Lap szerkesztőségének megválasztásáról a végén fogunk beszélni”, Muravjov beszédét Akimov ellen, „aki nagyon szívére veszi a Központi Lap jövendő szerkesztőségének kérdését” (141. old.), Pavlovics beszédét arról, hogy a Lap kijelölésével megkaptuk „azt a konkrét anyagot, amellyel elvégezhetjük azokat a műveleteket, amelyeket Akimov elvtárs annyira fontosnak tart”, és arról, hogy a kétségnek az árnyéka sem férhet ahhoz, hogy az „Iszkra” „alá van rendelve” „a párt határozatainak” (142. old.); Trockij beszédét: „ha nem hagyjuk jóvá a szerkesztőséget, akkor mit hagyunk jóvá az «Iszkrá»-ban? .. Nem a nevet, hanem az irányzatot … nem a nevet, hanem a zászlót” (142. old.); Martinov beszédét: … „Mint sok más elvtárs, én is azt hiszem, hogy most, amikor azt a kérdést vitatjuk meg, hogy az «Iszkrá»-t mint egy meghatározott irányzatú újságot Központi Lapunknak ismerjük el, nem kell azt a kérdést érintenünk, miképpen kell a szerkesztőséget megválasztani vagy jóváhagyni; erről később lesz szó, a napirend megfelelő pontjának megvitatása során” … (143. oldal.)*

… Az a kijelentés tehát, hogy a kongresszus egy bizonyos sajtószerv jóváhagyásával lényegében jóváhagyta a szerkesztőséget is, — ez a kijelentés, amelyet a kisebbség hívei (Kolcov, 321. old., Poszadovszkij, ugyanott, Popov, 322. old. és még sokan mások) sokszor megismételtek, egyszerűen nem felelt meg a tényeknek. Ez mindenki számára nyilvánvaló manőver volt, és az volt a célja, hogy leplezze az eltéréstattól az állásponttól, amelyet akkor foglaltak el, amikor a központi szervek kérdését még mindenki valóban elfogulatlanul tudta vizsgálni. Ezt az eltérést nem lehetett sem elvi indokokkal igazolni (mert a kongresszuson az „opportunizmus hamis vádjának” kérdését felvetni nagyonis hátrányos volt a kisebbségre nézve, s az nem is szólt erről egy árva szót sem), sem a hatos- vagy hármasbizottság valóságos munkaképességére vonatkozó ténybeli adatokra való hivatkozással (mert csak érinteni kellett ezeket az adatokat, és máris töméntelen érvet szolgáltattak volna a kisebbség ellen), így hát a „zárt egészről”, „harmonikus kollektíváról”, „zárt és kristályszerűen egységes egészről” stb. szóló frázisra kellett szorítkozni. Nem csoda, hogy az ilyen érveket mindjárt nevükön nevezték: „szánalmas dadogásnak” (328. old.) mondták őket. Maga a hármasbizottság terve már világosan a „harmónia” elégtelenségéről tanúskodott, és a több mint egy hónapig tartó együttes munka folyamán gyűjtött benyomások nyilván rengeteg anyagot nyújtottak a küldötteknek az önálló véleményalkotáshoz. Amikor Poszadovszkij elvtárs (a maga szempontjából vigyázatlanul és meggondolatlanul: lásd 321. és 325. old. — a „súrlódás” szónak „feltételes” használatáról) erre az anyagra célzott, Muravjov elvtárs kereken kijelentette: „Az én véleményem szerint a kongresszus többsége a jelen pillanatban egészen világosan láthatja, hogy ilyen* súrlódások kétségkívül vannak” (321. old.). …

* Hogy milyen „súrlódásokra” gondolt Poszadovszkij elvtárs, azt bizony a kongresszuson nem tudtuk meg. De Muravjov elvtárs ugyanazon az ülésen (322. old.) azt állította, hogy Poszadovszkij gondolatát helytelenül tolmácsolták, a jegyzőkönyv jóváhagyásakor pedig nyíltan kijelentette, hogy Poszadovszkij „azokról a súrlódásokról beszélt, amelyek a kongresszusi vita idején különböző kérdésekben megnyilvánultak, elvi jellegű súrlódásokról, amelyeknek a fennállása e pillanatban sajnos már olyan tény, amelyet senki sem vonhat kétségbe” (353. old.).*

… A kisebbség a „súrlódások” szót (amelyet Poszadovszkij, nem pedig Muravjov hozott forgalomba) kizárólag valami személyeskedés értelmében kívánta felfogni, nem merte a Muravjov elvtárs által odadobott kesztyűt felvenni, és nem mert érdemben egyetlen érvet sem felhozni a hatosbizottság védelmére. Az eredmény egy a maga meddőségében felettébb komikus vita lett: a többség nevében (Muravjov elvtárs) kijelenti, hogy egészen világosan látja a hatos- és a hármasbizottság igazi jelentőségét, de a kisebbség konokul nem akarja ezt meghallani, és azt bizonygatja, hogy „nincs módunkban a kérdést megvizsgálni”. A többség nemcsak lehetségesnek tartja a kérdés megvizsgálását, hanem már „meg is kezdte vizsgálatát”, és ennek a vizsgálatnak előtte teljesen világos eredményeiről beszél, a kisebbség viszont úgy látszik, fél a vizsgálattól, és csak „szánalmas dadogással” leplezi magát. A többség azt tanácsolja, hogy „vegyék figyelembe, hogy Központi Lapunk nemcsak irodalmi csoport”, a többség „azt akarja, hogy a Központi Lap élén pontosan meghatározott, a kongresszus előtt ismert személyek álljanak, akik megfelelnek azoknak a követelményeknek, amelyekről beszéltem” (azaz nemcsak irodalmi követelményeknek, 327. old., Lange elvtárs beszéde). A kisebbség megintcsak nem meri a kesztyűt felvenni, és egy szót sem szól arról, hogy véleménye szerint kik alkalmasak egy nemcsak irodalmi jellegű testület számára, kik a „pontosan meghatározott és a kongresszus előtt ismert” tényezők. A kisebbség továbbra is a híres „harmónia” mögé bújik. Sőt mi több, még érvelése során is olyan argumentumokat hoz fel, amelyek elvileg teljesen helytelenek és ezért joggal heves ellenállásba ütköznek. „A kongresszusnak — mondják — sem erkölcsi, sem politikai joga nincs arra, hogy a szerkesztőséget átszabdalja” (Trockij, 326. old.), „ez túlságosan kényes (sic!) kérdés” (ugyanő); „hogyan értelmezzék a szerkesztőség meg nem választott tagjai azt a tényt, hogy a kongresszus nem kívánja őket többé a szerkesztőség tagjainak sorában látni?” (Carjov, 324. oldal.)* …

* Vésd össze Poszadovszkij elvtárs beszédével: … „Azzal, hogy önök a régi szerkesztőség hat embere közül hármat választanak meg, a másik hármat szükségtelennek, feleslegesnek nyilvánítják. Erre azonban sem joguk, sem okuk nincsen.”*

… Az ilyen érvek már teljesen a szánalom és sértődöttség talajára vitték a kérdést, teljesen beismerték ezzel, hogy a valóban elvi, valóban politikai érvek terén csődöt mondtak. S a többség a kérdésnek ilyen felvetését nyomban a megfelelő szóval jellemezte: nyárspolgáriasság (Ruszov elvtárs). „Forradalmárok szájából — mondta helyesen Ruszov elvtárs — olyan különös beszédeket hallunk, amelyek szöges ellentétben vannak a pártmunka, a pártetika fogalmával. A fő érv, amelyre a hármasbizottságok választásának ellenzői támaszkodnak, a pártügyek merőben nyárspolgári felfogásáról tanúskodik” (mindenütt az én kiemelésem). .. „Ha erre a nem pártszerű, hanem nyárspolgári álláspontra helyezkedünk, akkor minden választáskor az a kérdés fog felvetődni, vajon nem sértődik-e meg Petrov amiatt, hogy nem őt, hanem Ivanovot választották meg, nem sértődik-e meg a Szervező Bizottság valamely tagja amiatt, hogy nem őt, hanem másvalakit választottak a Központi Bizottságba? Hová fog ez bennünket vezetni, elvtársak? Ha nem kellemes beszédek kölcsönös meghallgatására, nem nyárspolgári kedveskedés végett gyűltünk itt össze, hanem azért, hogy megteremtsük a pártot, akkor sehogy sem érthetünk egyet ezzel a felfogással. Amikor funkcionáriusokat kell választanunk, akkor nem lehet szó az egyik vagy másik meg nem választott személy iránti bizalmatlanságról, hanem csak az ügy hasznáról és arról, hogy a megválasztott személy megfelel-e annak a funkciónak, amelyre megválasztják” (325. old.).

Mindazoknak, akik önállóan akarják megvizsgálni a pártszakadás okait és meg akarják találni gyökereit a kongresszuson, azt tanácsoljuk, olvassák el, olvassák el újra meg újra Ruszov elvtárs beszédét, akinek érveit a kisebbség nemcsak hogy nem cáfolta meg, de még kétségbe sem vonta. De nem is lehet kétségbe vonni olyan elemi, magától értetődő igazságokat, amelyekről csak az feledkezhet meg, aki — mint már Ruszov elvtárs helyesen kifejtette — „ideges felindultság” állapotában leledzik. És ez a kisebbség számára csakugyan a legkevésbé kellemetlen magyarázata annak, miképpen térhettek le a pártszerű álláspontról a nyárspolgáriasság és körösdi álláspontjára*. …

* Martov elvtárs az „Ostromállapotában ugyanúgy kezelte ezt a kérdést is, mint a többit. Nem vette magának azt, a fáradságot, hogy a vitáról összefüggő képet adjon. Szép szerényen megkerülte az ebben a vitában felmerült egyetlen valóban elvi kérdést: nyárspolgári kedveskedés vagy funkcionáriusok választása? Pártszempont vagy az Iván Ivanicsok sértődöttsége? Martov elvtárs itt is arra szorítkozott, hogy az események egyes összefüggéstelen mozzanatait kiragadja és különféle ellenem irányuló szidalmakat fűzzön hozzájuk. Ez bizony édeskevés, Martov elvtárs!

Különösen engem ostromol Martov elvtárs azzal a kérdéssel, miért nem választották meg a kongresszuson Akszelrod, Zaszulics és Sztarover elvtársat. Martov elvtárs nyárspolgári álláspontra helyezkedett, s ez gátolja abban, hogy lássa e kérdések ildomtalanságát (miért nem kérdezi meg szerkesztőségi kollégáját, Plehanov elvtársat?). Ellentmondást lát abban, hogy a kisebbségnek a kongresszuson a hatosbizottság kérdésében tanúsított viselkedését „tapintatlannak” tartom és ugyanakkor pártnyilvánosságot követelek. Ellentmondás itt nincs, amit maga Martov is könnyen észrevehetett volna, ha nem sajnálta volna a fáradságot arra, hogy összefüggően kifejtse a kérdés minden mozzanatát, nem pedig csak foszlányait. Tapintatlanság volt a kérdést nyárspolgári szemszögből felvetni, a szánalomra apellálni és adni a sértődöttet; a pártnyilvánosság érdekei azt követelték volna, hogy érdemben mérlegeljék, mennyivel előnyösebb a hatosbizottság a hármasnál, megfelelnek-e a funkciókra kiszemelt jelöltek, miképpen kell megítélni az árnyalatokat — a kisebbség a kongresszuson erről mélyen hallgatott.

Ha Martov elvtárs figyelmesen tanulmányozná a jegyzőkönyvet, akkor a küldöttek beszédeiben számos érvet találna a hatosbizottság ellen. Íme néhány szemelvény ezekből a beszédekből: először, a régi hatosbizottságban világosan láthatók a súrlódások az elvi árnyalatok formájában; másodszor, kívánatos a szerkesztőségi munka technikai egyszerűsítése; harmadszor, az ügy érdeke a nyárspolgári kedveskedés felett áll; csakis a választás biztosíthatja azt, hogy a megválasztott személyek megfeleljenek funkcióiknak; negyedszer, nem szabad a kongresszus választási szabadságát korlátozni; ötödször, a pártnak a Központi Lapnál most nemcsak irodalmi csoportra van szüksége, a Központi Lapnak nemcsak irodalmárokra, hanem vezetőkre is szüksége van; hatodszor, a Központi Lapnál pontosan meghatározott, a kongresszus előtt ismert személyeknek kell dolgozniok; hetedszer, egy hat személyből álló testület gyakran nem cselekvőképes, és munkáját nem a rendellenes szervezeti szabályzat következtében, hanem annak ellenére végzi el; nyolcadszor, az újság vezetése a pártnak (és nem egy körnek) a dolga stb. — Ha Martov elvtársat annyira érdekli, hogy miért nem választottak meg egyes elvtársakat, akkor próbáljon behatolni e megfontolások értelmébe és közülük csak egyet is megcáfolni.*

… De a kisebbség teljesen képtelen volt arra, hogy értelmes és tárgyilagos érveket találjon a választások ellen, ezért azonkívül, hogy a pártügyeket nyárspolgári szellemben kezelte, valósággal botrányos módszerekre vetemedett. Valóban, hogy is nevezhetnénk másképpen Popov elvtárs módszerét, aki azt tanácsolta Muravjov elvtársnak, hogy „ne vállaljon kényes megbízatásokat” (322. old.)? Mi ez, ha nem „mások lelkében való vájkálás”, ahogy Szorokin elvtárs találóan mondotta (328. old.)? Mi ez, ha nem spekulálás a „személyi kérdésekre”, politikai érvek híján? Vajon igazat mondott-e Szorokin elvtárs, amikor azt állította, hogy „az ilyen módszerek ellen mindig tiltakoztunk”? „Megengedhető-e Deutsch elvtárs viselkedése, aki tüntetően igyekezett kipellengérezni a vele egyet nem értő elvtársakat?”* (328. old.) …

* Így fogta fel Deutsch elvtárs szavait (v. ö. 324. old. — „heves párbeszéd Orlovval”) Szorokin elvtárs ugyanazon az ülésen. Deutsch elvtárs kijelenti (351. old.), hogy ő „semmi ehhez hasonlót nem mondott”, de nyomban beismeri, hogy mondott valami roppant „hasonlót”. „Nem azt mondtam: ki szánja rá magát — magyarázkodik Deutsch elvtárs — , hanem azt mondtam, hogy érdekelne, kik azok, akik rászánják magukat (sic! Deutsch elvtárs ezzel a magyarázattal csöbörből vödörbe esik!) az olyan bűnös (sic!) javaslatnak a támogatására, amilyen három tag megválasztása” (351. old.). Deutsch elvtárs nem cáfolta meg, sőt megerősítette Szorokin elvtárs szavait. Deutsch elvtárs megerősítette Szorokin elvtársnak azt a szemrehányását, hogy „itt az összes fogalmakat összezavarták” (a kisebbségnek a hatosbizottság melletti érveiben). Deutsch elvtárs megerősítette, hogy Szorokin elvtárs jól tette, hogy emlékeztetett arra az elemi igazságra, hogy „mi a párt tagjai vagyunk „és kötelesek vagyunk cselekedeteinkben kizárólag politikai meggondolásoktól vezéreltetni magunkat”. Aki azt ordítozza, hogy a választások bűnösek, az nemcsak a nyárspolgáriasság színvonalára süllyed, hanem már úgyszólván botrányosan viselkedik!*

… Foglaljuk össze a szerkesztőségről folytatott vita eredményeit. A kisebbség nem cáfolta meg (és nem is próbálta megcáfolni) a többség számos utalását arra, hogy a küldötteknek már a kongresszus legelején, sőt már a kongresszus előtt tudomásuk volt a hármasbizottság tervéről, hogy következésképpen ez a terv a kongresszuson lejátszódott eseményektől és vitáktól független megfontolásokon és tényeken alapult. A kisebbség, amikor a hatosbizottság mellett szállt síkra, nyárspolgári megfontolásokon alapuló, elvileg helytelen és megengedhetetlen álláspontot foglalt el. A kisebbség teljesen megfeledkezett a pártszempontról a funkcionáriusok választásának kérdésében, meg se próbálta a jelölteket abból a szempontból megítélni, hogy megfelelnek-e a szóbanforgó tisztség betöltésére vagy sem. A kisebbség kitért a kérdés érdembeni megvitatása elől, a híres harmóniára hivatkozott, „könnyeket hullatott” és „patetikus beszédeket tartott” (327. old., Lange beszéde), mintha valakit „meg akartak volna ölni”. A kisebbség odáig ment, hogy „mások lelkében vájkált”, a választás és más hasonló megengedhetetlen módszerek „bűnös” volta miatt jajveszékelt, és mindezt „ideges felindultságában” tette (325. old.).

Harc a nyárspolgáriasság és a pártszellem között, a leghitványabb „személyeskedések” és politikai megfontolások között, a szánalmas dadogások és a forradalmi kötelesség elemi fogalmai között — ez volt a hatosbizottság és a hármasbizottság kérdése körül folyó harc kongresszusunk harmincadik ülésén.

Martov elvtárs a 31. ülésen is, amikor a kongresszus 19 szavazattal 17 ellenében (hárman tartózkodtak a szavazástól) elvetette az egész régi szerkesztőség megerősítéséről szóló javaslatot (lásd a 330. oldalon és a sajtóhibák jegyzékét), és akkor is, amikor a volt szerkesztők visszatértek az ülésterembe, „a volt szerkesztőség többsége nevében tett nyilatkozatában” (330 — 331. old.) még fokozottabb mértékben ugyanezt az ingatagságot és állhatatlanságot tanúsította politikai álláspontjában és a politikai fogalmakban. Elemezzük részletesebben a kollektív nyilatkozatnak és reá adott válaszomnak (332-333. old.) minden egyes pontját.

„Mától kezdve — mondta Martov elvtárs azok után, hogy a régi szerkesztőséget nem erősítették meg — a régi «Iszkra» nincs többé, és következetesebbek volnánk, ha megváltoztatnók a nevét. A kongresszus új határozatában mindenesetre lényeges korlátozását látjuk annak a bizalomnak, amelyet a kongresszus első üléseinek egyikén az «Iszkrá»-nak megszavaztak.

Martov elvtárs és kollégái a politikai következetességnek valóban érdekes és sok tekintetben tanulságos kérdését vetik fel. Erre már feleltem akkor, amikor utaltam arra, amit az „Iszkra” megerősítésekor mindenkimondott (jegyzőkönyv, 349. old., v. ö. fentebb, 82. old.)*. * Lásd ebben a kötetben 442—443. old. — Szerk.* Kétségtelen, hogy a politikai következetlenség egyik legkirívóbb esetével van dolgunk; hogy kinek a részéről, a kongresszus többségének részéről-e, vagy pedig a régi szerkesztőség többségének részéről-e, azt az olvasó megítélésére bízzuk. Ugyancsak az olvasóra bízzuk két másik, Martov elvtárs és kollégái által éppen jókor felvetett kérdésnek az eldöntését: 1) nyárspolgári vagy pártszempont megnyilvánulása-e, ha valaki „az «Iszkra» iránti bizalom korlátozását” látja a kongresszusnak abban a döntésében, amely kimondja, hogy a Központi Lap szerkesztőségének tisztségeit választás útján töltsék be? 2) mióta nem létezik ténylegesen a régi „Iszkra”: a 46. szám óta-e, amikor Plehanovval kettesben kezdtük vezetni, vagy az 53. szám óta, amikor a régi szerkesztőség többsége vette át? Az első kérdés igen érdekes elvi kérdés, a második viszont igen érdekes ténykérdés.”

Miután most elhatározták — folytatta Martov elvtárs — egy három tagból álló szerkesztőség megválasztását, a magam és a másik három elvtárs nevében kijelentem, hogy egyikünk sem fog résztvenni ebben az új szerkesztőségben. Ami az én személyemet illeti, még megjegyzem, hogy ha igaz, hogy néhány elvtárs jelölni akart e «háromtagú bizottság» egyik tagjának, ezt sértésnek tekintem, s ezt nem érdemeltem meg (sic!). Amikor ezt mondom, figyelembe veszem azt, hogy milyen körülmények között határozták el a szerkesztőség megváltoztatását. Ezt a határozatot a kongresszus holmi «egyenetlenségék»* …

* Martov elvtárs valószínűleg a Poszadovszkij elvtárs által használt „súrlódások” kifejezésre gondol. Ismétlem, hogy Poszadovszkij elvtárs végül mégsem magyarázta meg a kongresszusnak, hogy ő mit akart mondani, Muravjov elvtárs pedig, aki ugyanezt a kifejezést használta, megmagyarázta, hogy a kongresszus vitájában kifejezésre jutott elvi súrlódásokról beszélt. Az olvasók bizonyára emlékeznek arra, hogy az az egyetlen igazán elvi vita, amelyben négy szerkesztő (Plehanov, Martov, Akszelrod meg én) résztvett, a szervezeti szabályzat 1. pontjára vonatkozott, s hogy Martov és Sztarover elvtárs írásbeli panaszt nyújtott be az „opportunizmus hamis vádja” miatt, amely az egyik érv volt a szerkesztőség „megváltoztatása” mellett. Martov elvtárs ebben a levélben világos kapcsolatot látott az „opportunizmus” és a szerkesztőség megváltoztatásának terve között, a kongresszuson azonban arra szorítkozott, hogy homályos célzást tett „holmi egyenetlenségekre”. Az „opportunizmus hamis vádját” már elfelejtették!*

… miatt, a volt szerkesztőség munkaképtelensége miatt hozta, és a kongresszus ezt a kérdést egy bizonyos értelemben eldöntötte, anélkül, hogy a szerkesztőséget az egyenetlenségekre vonatkozólag megkérdezte volna, és anélkül, hogy legalábbis egy bizottságot kinevezett volna a szerkesztőség munkaképtelensége kérdésének megvizsgálása végett …” (Különös, hogy a kisebbségből senkinek sem jutott eszébe, hogy javasolja a kongresszusnak, „kérdezzék meg a szerkesztőséget”, vagy nevezzenek ki bizottságot! Vajon nem az az oka ennek, hogy az „Iszkra”-szervezet szakadása és azoknak a tárgyalásoknak a kudarca után, amelyekről Martov és Sztarover elvtárs írt, ez hasztalan lett volna?) „… Ilyen körülmények között egyes elvtársaknak azt a feltevését, hogy hajlandó leszek az ilymódon megreformált szerkesztőségben dolgozni, politikai reputációmon ejtett foltnak kell tekintenem …”** …

** Martov elvtárs ehhez még hozzátette: „Az ilyen szerepre talán vállalkozik Rjazanov, de nem az a Martov, akit önök, úgy hiszem, munkája alapján ismernek.” Amennyiben ez Rjazanov elleni személyes támadás volt, annyiban Martov elvtárs ezt visszavonta. De Rjazanov nem ilyen vagy amolyan személyi tulajdonsága miatt (amelyekről nem lett volna helyénvaló beszélni) szerepelt közfőnévként a kongresszuson, hanem a „Borba”-csoport politikai arculata, politikai hibái miatt. Martov elvtárs igen helyesen teszi, ha visszavonja a vélt vagy valóságos személyes sértéseket, de azért nem szabad elfelejteni a politikai hibákat, amelyekből a pártnak tanulnia kell. A „Borba”-csoportot nálunk a kongresszuson azzal vádolták, hogy „szervezeti káoszt” és oly „szétforgácsoltságot” idéz elő, „amelyet semmiféle elvi megfontolások nem tesznek szükségessé” (38. old., Martov elvtárs beszéde). Az ilyen politikai magatartás nemcsak akkor érdemel feltétlen megrovást, amikor a pártkongresszus előtt az általános káosz időszakában egy kis csoportnál tapasztaljuk, hanem akkor is, amikor a pártkongresszus után, a káosz kiküszöbölésének időszakában tapasztaljuk, akkor is, ha „az «Iszkra» szerkesztőségének többségénél és a «Munka Felszabadítása» csoport többségénél” tapasztaljuk.**

… Szándékosan idéztem teljes egészében ezt a gondolatmenetet, hogy az olvasónak megmutassam annak a mintáját és kezdetét, ami a kongresszus után oly dúsan kivirágzott, és amit csak marakodásnaknevezhetünk. Ezt a kifejezést már „Levél az «Iszkra» szerkesztőségéhez” című írásomban is használtam, és a szerkesztőség rosszallása ellenére kénytelen vagyok ismételni, minthogy vitathatatlanul helyes. Téved, aki azt hiszi, hogy a marakodás „alantas indítóokokat” tételez fel (ezt a következtetést vonta le az új „Iszkra” szerkesztősége): minden forradalmár, aki száműzött- és emigráns-kolóniáinkat valamennyire is ismeri, bizonyára számos olyan marakodást látott, amikor a legképtelenebb vádakat, gyanúsításokat, önvádakat, „személyeskedéseket” stb. vonultatták fel és ezeken rágódtak az „ideges felindultság” és az abnormális, poshadt légkörű életviszonyok talaján. Egyetlen értelmes ember sem fog ezekben a marakodásokban okvetlenül alantas indítóokokat keresni, bármily alantas is megjelenési formájuk. És valóban csak „ideges felindultsággal” lehet a képtelenségeknek, személyeskedéseknek, fantasztikus borzalmaknak, a más lelkében való vájkálásnak, kiagyalt sértéseknek és megbélyegzéseknek azt az összekuszált gomolyagát megmagyarázni, melyet Martov elvtárs beszédének fentebb idézett bekezdésében láttunk. A poshadt légkörű életkörülmények százával szülik nálunk az ilyen marakodásokat, és nem érdemelne megbecsülést az a politikai párt, mely nem merné betegségét nevén nevezni, nem merné a diagnózist kíméletlenül megállapítani és gyógymódját felkutatni.

Amennyiben ebből a gomolyagból kiemelhetünk valami elvi kérdést, annyiban elkerülhetetlenül arra a következtetésre kell jutnunk, hogy „a választásoknak semmi közük a politikai reputáció megsértéséhez”, hogy „tagadni a kongresszusnak az új választásokra, a funkcionáriusok összetételének bármily megváltoztatására, az általa felhatalmazott testületek újjáválasztására való jogát” — annyi, mint összezavarni a kérdést, és hogy „Martov elvtársnak arra vonatkozó nézeteiben, hogy megengedhető-e az előbbi testület egy részének megválasztása, a politikai fogalmak legnagyobb mértékű összekeverése nyilvánul meg” (ahogy a kongresszuson mondottam, 332. old.).

Nem foglalkozom Martov elvtársnak arra a kérdésre vonatkozó „személyes” megjegyzésével, hogy kitől ered a háromtagú bizottság terve, és áttérek arra, hogyan jellemezte Martov „politikailag” annak jelentőségét, hogy a régi szerkesztőséget nem erősítették meg: „… Ami most történt, az a kongresszus második részében lefolyt harc utolsó aktusa …” (Helyes! és a kongresszusnak ez a második része abban a pillanatban kezdődött, amikor Martov a szervezeti szabályzat 1. pontjának kérdésében Akimov elvtárs polipkarjaiba hullott.) „… Senki előtt sem titok, hogy ennél a reformnál nem a «munkaképességről», hanem a Központi Bizottságra gyakorolt befolyásért vívott harcról van szó …” (Először is senki előtt sem titok, hogy itt a munkaképességről is, a Központi Bizottság összetétele miatti nézeteltérésről is volt szó, mert a „reform” tervét akkor vetették fel, amikor még a másik nézeteltérésről szó sem lehetett, akkor, amikor mi Martov elvtárssal együtt választottuk meg Pavlovics elvtársat a szerkesztőbizottság hetedik tagjává! Másodszor, okmányszerű adatok alapján már kimutattuk, hogy a Központi Bizottság személyi összetételéről volt szó, hogy á la fin des fins* * — végső soron. — Szerk.* a két jegyzék — Glebov—Travinszkij—Popov és Glebov—Trockij — Popov — közötti különbségről volt szó) … „A szerkesztőség többsége megmutatta, hogy nem kívánja, hogy a Központi Bizottságot a szerkesztőség eszközévé tegyék …” (Kezdődik az akimovi nóta: a befolyás kérdését, a befolyásét, amelyért minden többség minden pártkongresszuson mindig és mindenütt harcol, hogy ezt a befolyást a központi szervekben való többséggel megszilárdíthassa — átviszik az opportunista pletyka terére, mely szerint a Központi Bizottság a szerkesztőség „eszköze”, a szerkesztőség „egyszerű függeléke”, ahogy ugyancsak Martov elvtárs valamivel később mondta, 334. old.) … „Ezért volt szükség arra, hogy a szerkesztőség tagjainak a számát csökkentsék (!!). S éppen ezért nem léphetek be az ilyen szerkesztőségbe …” (Vegyük figyelmesebben szemügyre ezt az „ezért”-et: hogyan tehette volna a szerkesztőség a Központi Bizottságot függelékké vagy eszközzé? csak úgy és abban az esetben, ha három szavazata lett volna a Tanácsban, és ezzel a túlsúllyal visszaélt volna. Nem világos ez? És vajon nem világos-e az is, hogy a harmadik tagnak megválasztott Martov elvtárs mindig megakadályozhatott volna bármily visszaélést, és az ő egy szavazatával megsemmisíthette volna a szerkesztőség minden túlsúlyát a Tanácsban? A dolog tehát igenis a Központi Bizottság személyi összetételén fordul meg, és az eszközről és függelékről való szóbeszéd nyomban pletykának bizonyul.) … „A régi szerkesztőség többségével együtt azt hittem, hogy a kongresszus véget vet a pártban az «ostromállapotnak» és normális állapotokat teremt. Valójában az ostromállapotot az egyes csoportok elleni kivételes törvényekkel továbbra is fenntartják, sőt kiélezik. Csak akkor kezeskedhetünk azért, hogy a szerkesztőségnek a szervezeti szabályzatban biztosított jogai nem lesznek a párt kárára, ha a régi szerkesztőség eredeti összetételében fennmarad …”

Teljes egészében közöltem itt Martov elvtárs beszédének azt a részét, amelyben először adta ki az „ostromállapot” hírhedt jelszavát. Most pedig hallgassák meg válaszomat:

„… Amikor helyesbítem Martovnak azt a kijelentését, hogy a két hármasbizottság tervezete magánjellegű, eszemben sincsen ezzel érinteni ugyancsak Martovnak azt az állítását, hogy «politikai jelentőségű» lépést tettünk, amikor nem hagytuk jóvá a régi szerkesztőséget. Ellenkezőleg, feltétlenül teljesen egyetértek Martov elvtárssal abban, hogy ennek a lépésnek komoly politikai jelentősége van — csakhogy nem az a politikai jelentősége, amit Martov tulajdonít neki. Martov azt mondotta, hogy ez az oroszországi Központi Bizottság befolyásolásáért vívott harc aktusa. Én még tovább megyek, mint Martov. Befolyásért vívott harc volt eddig az «Iszkrá»-nak mint külön csoportnak egész tevékenysége, most azonban már többről, a befolyás szervezeti megerősítéséről van szó, nem pedig csak a befolyásért vívott harcról. Hogy milyen komoly politikai nézeteltérések vannak itt köztem és Martov elvtárs között, az látható abból is, hogy bűnömül rója fel, hogy befolyást szeretnék gyakorolni a Központi Bizottságra, holott én érdememül tudom be, hogy igyekeztem és most is igyekszem szervezeti úton megerősíteni ezt a befolyást. Kitűnik, hogy egyáltalán nem értjük meg egymást. Mire való volna egész munkánk, minden erőfeszítésünk, ha ezt mindig csak a befolyásért vívott régi harc tetőzné be, nem pedig a befolyás teljes megszerzése és megerősítése? Hát igen, Martov elvtársnak tökéletesen igaza van: a megtett lépés kétségtelenül komoly politikai lépés, amely arról tanúskodik, hogy pártunk további munkájához kiválasztottuk a már kialakult irányzatok közül az egyiket. S egyáltalán nem riasztanak meg az efféle borzadálytkeltő szavak: «ostromállapot a pártban», kivételes törvény egyes személyek és csoportok elle» stb. Az állhatatlan és ingadozó elemekkel szemben bevezethetjük, sőt kötelességünk is bevezetni az «ostromállapotot», s pártunk egész szervezeti szabályzata, a kongresszus által most jóváhagyott egész centralizmusunk nem egyéb, mint «ostromállapot» a politikai elmosódottság oly nagyszámú forrása számára. Az elmosódottság ellen igenis rendkívüli, sőt, akár kivételes törvények szükségesek, s a kongresszus által megtett lépés helyesen jelölte meg a politikai irányt, amikor szilárd bázist teremtett az ilyen törvényekhez és az ilyen rendszabályokhoz”.

A kongresszuson mondott beszédemnek ebben az összefoglalásában kiemeltem azt a mondatot, amelyet Martov elvtárs „Ostromállapot”-ában (16. old.) jobbnak látott kihagyni. Nem csoda, hogy ez a mondat nem tetszett neki, s nem akarta felfogni annak világos értelmét.

Mit jelent a „borzadálytkeltő szavak” kifejezés, Martov elvtárs?

Ez gúnyolódás, azoknak a kigúnyolása, akik kis dolgoknak nagy neveket adnak, akik egy egyszerű kérdést fellengzős frázisokkal összezavarnak.

Az a kicsiny és egyszerű tény, amely egyedül adhatott és adott okot Martov elvtárs „ideges felindultságára”, kizárólag abban rejlett, hogy Martov elvtárs a kongresszuson a központi szervek személyi összetételének kérdésében vereséget szenvedett. Ennek az egyszerű ténynek politikai jelentősége abban állt, hogy a pártkongresszus többsége, miután győzött, befolyását azzal szilárdította meg, hogy a párt vezetőségében is biztosította a többséget a maga számára, megteremtette a szervezeti bázist ahhoz, hogy a szervezeti szabályzat segítségével harcoljon az ellen, amit ez a többség ingatagságnak, állhatatlanságnak és elmosódottságnak tekintett*. …

* Miben nyilvánult meg a kongresszuson az iszkrás kisebbség állhatatlansága, ingatagsága és elmosódottsága? Először a szervezeti szabályzat 1. pontjával kapcsolatban hangoztatott opportunista frázisokban; másodszor, az Akimov és Liber elvtárssal kötött koalícióban, amely a kongresszus második felében gyorsan erősödött: harmadszor, abban, hogy képesek voltak a Központi Lap funkcionáriusai választásának kérdését a nyárspolgáriasság, a szánalmas dadogások, sőt a más lelkében való vájkálás színvonalára lesüllyeszteni. A kongresszus után pedig mindezek a kedves tulajdonságok bimbóból virággá és gyümölccsé értek.*

… Aki ezzel kapcsolatban rémülettel a szemében beszél „a befolyásért vívott harcról” és „ostromállapot” miatt panaszkodik, az nem tett egyebet, mint fellengzős frázisokkal, rettenetes szavakkal dobálódzott.

Martov elvtárs nem ért egyet ezzel? Talán megpróbálja nekünk bebizonyítani, hogy volt a világon olyan pártkongresszus, hogy egyáltalán elképzelhető olyan pártkongresszus, amelyen a többség nem szilárdítaná meg a már kiharcolt befolyását: 1) azzal, hogy a többség képviselőit választja be a központi szervekbe; 2) azzal, hogy hatalmat biztosít számára az ingatagság, állhatatlanság és elmosódottság ellensúlyozására.

A választások előtt kongresszusunknak azt a kérdést kellett eldöntenie, hogy a Központi Lapban és a Központi Bizottságban a párt többsége vagy a párt kisebbsége számára biztosítsák a szavazatok egyharmadát. A hatosbizottság és Martov elvtárs listája azt jelentette, hogy mi egyharmadot kapunk, az ő hívei pedig kétharmadot kapnak. A Központi Lap hármasbizottsága és a mi listánk azt jelentette, hogy mi kétharmadot kapunk, Martov elvtárs hívei pedig egyharmadot. Martov elvtárs nem volt hajlandó arra, hogy megegyezzen vagy engedményt tegyen, és írásban felszólított bennünket, hogy harcunkat a kongresszuson vívjuk meg; amikor azután a kongresszuson vereséget szenvedett, sírvafakadt és az „ostromállapot” miatt kezdett panaszkodni! Vajon ez nem marakodás? Vajon ez nem újabb megnyilvánulása az intellektuel gerinctelenségnek?

Ezzel kapcsolatban eszünkbe jut, hogy Karl Kautsky nemrégiben milyen ragyogóan jellemezte ezt a tulajdonságot szociálpszichológiai szempontból. A különböző országok szociáldemokrata pártjai mostanában gyakran egyforma betegségekbe esnek, és számunkra igen-igen hasznos, hogy a tapasztaltabb elvtársaktól megtanuljuk a helyes diagnózist és a helyes gyógymódot. Ezért Karl Kautskynak bizonyos intellektuelekről adott jellemzése csak látszólag lesz elkalandozás a témánktól.

„… Jelenleg újból nagyon érdekel bennünket az intelligencia* …

* Az intellektuel, intelligencia szóval a német Literat, Literatentum kifejezést fordítom, amely nemcsak az írókat, hanem általában a művelt embereket, a szabadfoglalkozásúakat, a szellemi munkásokat (brain worker, ahogy az angolok mondják) foglalja magában, megkülönböztetésül a fizikai munkásoktól.*

… és a proletariátus közötti ellentét kérdése. Kollégáim” (Kautsky maga intellektuel, író és szerkesztő) „jórésze nagyon fel fog háborodni azon, hogy elismerem ezt az ellentétet, de ez tényleg megvan, és ebben az esetben is az a legkevésbé célravezető taktika, ha úgy akarjuk kiküszöbölni, hogy tagadjuk. Ez az ellentét szociális ellentét, osztályokra, nem pedig egyénekre vonatkozik. Akár az egyes kapitalista, az egyes intellektuel is bekapcsolódhat a proletariátus osztályharcába. Amikor ezt megteszi, megváltoztatja jellegét is. A továbbiakban egyelőre az ilyen típusú intellektuelekről, akik még ma is csak kivételek osztályukban, nem lesz szó. Ha nem élek külön fenntartással a további fejtegetés során, intellektuelen csak az átlagos intellektuelt értem, aki a polgári társadalom talaján áll, mely az intelligencia osztályánakjellegét meghatározza. S ez az osztály bizonyos ellentétben áll a proletariátussal.

S ez az ellentét másfajtájú, mint a munka és tőke közötti ellentét, hiszen az intellektuel nem kapitalista. Igaz, életformája polgári, s ő kénytelen ezt az életformát fenntartani, ha nem akar lezülleni, de kénytelen munkájának termékét és gyakran munkaerejét is eladni, a kapitalista nem ritkán kizsákmányolja és társadalmilag degradálja. Az intellektuel és a proletariátus közt tehát nincsen gazdasági ellentét. De az intellektuel életmódja, munkaviszonyai mások, mint a proletároké, s ebből bizonyos érzelmi és gondolkodásmódbeli ellentét fakad.

A proletár, mint elszigetelt egyén — semmi. Minden erejét, minden haladását, minden reményét és várakozását a szervezetből, a társaival való tervszerű együttműködésből meríti. Nagynak és erősnek érzi magát, ha része egy nagy és erős szervezetnek. Ez a szervezet neki mindennél fontosabb, ahhoz képest az egyes egyén igen keveset jelent számára. A proletár mint a névtelen tömeg részecskéje a legnagyobb önfeláldozással harcol, a személyi előnyre, a személyi dicsőségre való kilátás nélkül, teljesíti kötelességét minden poszton, ahova állítják, önként alárendeli magát a fegyelemnek, amely egész érzését, egész gondolkodását áthatja.

Egészen másként áll a dolog az intellektuellel. Ő nem az erőszak eszközeivel, hanem érvekkel küzd. Fegyverei — személyes tudása, személyes képességei, személyes meggyőződése. Csak személyisége által érvényesülhet. Ezért személyisége megnyilvánulásának teljes szabadságát tekinti sikeres munkája első feltételének. Csak nehezen illeszkedik be alárendelt részként valamely egészbe, csak a szükségnek engedelmeskedve, nem pedig jószántából. A fegyelem szükséges voltát csak a tömeg, nem pedig kiválasztott szellemek számára ismeri el. Önmagát természetesen szintén a kiválasztott szellemekhez számítja …

… Nietzsche filozófiája a felsőbbrendű ember kultuszával a legfontosabb célnak saját személyisége teljes kifejlesztését tartja, s a személyiség alárendelését egy nagy társadalmi célnak, közönséges és szánalomraméltó dolognak tekinti, — ez a filozófia az intellektuel igazi világnézete, s ez teljesen alkalmatlanná teszi őt arra, hogy a proletariátus osztályharcába bekapcsolódjék.

Nietzsche mellett az intelligencia érzületére felépített világnézet legjelentékenyebb képviselőjének Ibsent tekinthetjük. Az ő dr. Stockmannja („A népgyűlölő” című drámában) nem szocialista, mint egyesek gondolták, hanem az intellektuel típusa, akinek összeütközésbe kell kerülnie a proletár mozgalommal, általában minden népmozgalommal, mihelyt megpróbál résztvenni benne. Mert a proletár mozgalom, mint minden demokratikus* mozgalom, azon alapszik, hogy tiszteletben tartják a többséget. …

* Igen jellemző arra, milyen zavart okoztak martovistáink minden szervezeti kérdésben, hogy Akimov felé és a nem helyénvaló demokratizmus felé fordultak, de ugyanakkor feldühödtek a szerkesztőség demokratikus megválasztásána kongresszuson végrehajtott, mindenki által előre tervbevett választásán! És ez talán az önök elve, uraim?*

… A tipikus intellektuel á la Stockmann a «kompakt többségbe» szörnyeteget lát, amelyet meg kell dönteni.

… Ideális mintaképe annak az intellektuelnek, akit a proletárérzület teljesen áthatott, és akiből, bár ragyogó író volt, teljesen kiveszett a különleges intellektuel lelkület, aki zúgolódás nélkül menetelt a csatasorban, dolgozott minden poszton, ahová állították, teljesen alárendelte magát nagy ügyünknek és megvetette azt az erőtlen nyöszörgést (weiches Gewinsel) az egyéniség elnyomása miatt, melyet gyakran hallunk az Ibsenen és Nietzschén nevelkedett intellektuelektől, amikor kisebbségben maradnak — ideális mintaképe az olyan intellektuelnek, amilyenekre a szocialista mozgalomnak szüksége van, Liebknecht volt. Hivatkozhatok itt Marxra is, aki sohasem tülekedett az első helyért és mintaszerűen alávetette magát a pártfegyelemnek az Internacionáléban, ahol nem ritkán maradt kisebbségben”**. ** Karl Kautsky. „Franz Mehring”. „Neue Zeit”. XXII. I. 101 – 103. old. 1903. 4. sz. – Szerk.**

Kisebbségben maradt intellektuel ugyanilyen gyenge nyöszörgésének kell tekintenünk azt is, hogy Martov, kollégáival egyetemben, megtagadta a funkció betöltését pusztán azért, mert a régi kört nem erősítették meg, annak kell tekintenünk az „egyes csoportok ellen” irányuló ostromállapot és kivételes törvények miatti panaszokat is, hiszen ezeknek a csoportoknak az ügyét Martov nem viselte szívén a „Juzsnij Rabocsij” és a „Rabocseje Gyelo” feloszlatásakor, de szívén viselte az ő kollégiumának feloszlatásakor.

Kisebbségben maradt intellektuelek ugyanilyen gyenge nyöszörgései voltak mindezek a „kompakt többségre” vonatkozó szakadatlan panaszok, szemrehányások, célzások, gáncsoskodások, pletykák és rágalmak, amelyek Martov jóvoltából széles áradatban ömlöttek pártkongresszusunkon***(és még inkább utána). *** Lásd kongresszusi jegyzőkönyv, 337, 338, 340, 352. stb. old.***

Keservesen panaszkodott a kisebbség amiatt, hogy a kompakt többség külön gyűléseket tartott, persze a kisebbségnek valóban lepleznie kellett valamivel azt a kellemetlen tényt, hogy azok á küldöttek, akiket külön gyűléseire meghívott, nem voltak hajlandók e gyűléseken résztvenni, azokat pedig, akik szívesen résztvettek volna (a Jegorovok, Mahovok, Brukerek), a köztük és a többiek között lefolyt kongresszusi harc után a kisebbség nem hívhatta meg.

Keservesen panaszkodtak az „opportunizmus hamis vádja” miatt: persze valamivel leplezni kellett azt a kellemetlen tényt, hogy éppen az opportunisták, akik sokkal gyakrabban követték az iszkraelleneseket, és részben maguk ezek az iszkraellenesek, kompakt kisebbséget alkottak, két kézzel kaptak azon a támogatáson, melyet a pártszerveken belüli körösdi szellem, az érvelésekben megnyilvánuló opportunizmus, a pártügyekben megnyilvánuló nyárspolgáriasság, az intellektuel ingatagság és gerinctelenség nyújtott.

A következő fejezetben megmutatjuk, miben rejlik annak a rendkívül érdekes politikai ténynek a magyarázata, hogy a kongresszus végén „kompakt többség” alakult ki, és mi az oka annak, hogy a kisebbség minden kihívás ellenére olyan nagyon-nagyon gondosan megkerüli e „kompakt többség” kialakulása okainak és történetének kérdését. De előbb fejezzük be a kongresszuson lefolyt vita elemzését.

A Központi Bizottság választásai során Martov elvtárs rendkívül jellemző határozati javaslatot terjesztett elő (336. old.), amelynek három alapvető vonását így szoktam nevezni: „matt három lépésben”. Ezek a vonások a következők: 1) a Központi Bizottság választásakor jelöltlistákat, nem pedig egyes jelölteket bocsátunk szavazás alá; 2) a listák felolvasása után két ülést kihagyunk (nyilván a megvitatás végett); 3) ha nincs abszolút többség, akkor a második szavazást véglegesnek ismerjük el. Ez a határozati javaslat nagyszerűen átgondolt stratégia (el kell ismerni az ellenfél érdemeit is!), amellyel Jegorov elvtárs nem ért egyet (337. old.), amely azonban feltétlenül biztosította volna Martovnak a teljes győzelmet, ha a hét bundista és rabocsejegyelós nem távozott volna a kongresszusról. Ennek a stratégiának a magyarázata éppen az, hogy az iszkrás kisebbségnek, nemcsak a Bunddal és Brukerrel, hanem Jegorov és Mahov elvtárssal sem volt és nem is lehetett „közvetlen megegyezése” (az iszkrás többségnek viszont volt).

Emlékezzünk vissza arra, hogy Martov elvtárs a Liga kongresszusán azon siránkozott, hogy „az opportunizmus hamis vádja” feltételezte az ő közvetlen megegyezését a Bunddal. Ismétlem, Martov elvtárs félelmében kísérteteket látott, és éppen az, hogy Jegorov elvtárs nem egyezett bele a lista szerinti szavazásba (Jegorov elvtárs „még nem adta fel elveit”, alkalmasint azokat az elveket, amelyek arra késztették, hogy a demokratikus garanciák abszolút jelentőségének megítélésében Goldblathoz csatlakozzon), mutatja meg szemléltetően azt az óriási jelentőségű tényt, hogy még Jegorovval sem lehetett szó „közvetlen megegyezésről”. De koalíció lehetett és volt is mind Jegorovval, mind Brukerrel, koalíció abban az értelemben, hogy a martovisták számára biztosítva volt Jegorov és Bruker támogatása minden alkalommal, amikor a martovisták komoly konfliktusba kerültek velünk, s amikor Akimovnak és barátainak a kisebbik rosszat kellett választaniok. Semmi kétség nem férhetett és nem fér ahhoz, hogy mint kisebbik rosszat, mint olyasvalamit, amivel kevésbé érhetők el az iszkrás célok (lásd Akimovnak az 1. pontról mondott beszédét és Martovba vetett „reményeit”), Akimov és Liber elvtárs feltétlenül megválasztotta volna a hatosbizottságot a Központi Lapba, és a martovi listát a Központi Bizottságba. A lista szerinti szavazásnak, két ülés kihagyásának és az új szavazásnak éppen az volt a rendeltetése, hogy ezt az eredményt csaknem mechanikai szabályossággal, minden közvetlen megegyezés nélkül elérjék.

De minthogy kompakt többségünk kompakt többség maradt, Martov elvtárs kerülője csak huzavona volt, s nekünk ezt el kellett utasítanunk. A kisebbség írásban (egy nyilatkozatban, 341. old.) közölte panaszait emiatt, s Martinov és Akimov példájára megtagadta a szavazásokban és a Központi Bizottság megválasztásában való részvételt, „tekintettel azokra a feltételekre, amelyek között e választások lefolytak”. Ezek a választás körülményeinek rendellenessége miatt hangoztatott panaszok (lásd „Ostromállapot” 31. old.) csak úgy ömlöttek a kongresszus után a pártbeli pletykanénikék százainak örömére. De miben is rejlett itt a rendellenesség? Talán a titkos szavazásban, amelyet a kongresszus ügyrendje már eleve előírt (jegyzőkönyv, 6. pont, 11. old.), és amelyben nevetséges volt „kétszínűséget” vagy „igazságtalanságot” látni? Talán abban, hogy kialakult egy kompakt többség, amelyben a gerinctelen intellektuelek „szörnyeteget” látnak? Vagy pedig e tiszteletreméltó intellektuelek azon rendellenes kívánságában, hogy megszegjék a kongresszusnak adott szavukat, amely szerint elismerik a kongresszus minden választását (kongresszusi szabályzat, 18. pont, 380. old.)?

Popov elvtárs gyengéden célzott erre a kívánságra, amikor a választás napján a kongresszuson nyíltan felvetette ezt a kérdést: „Meg van-e a titkárság győződve arról, hogy a kongresszus határozata érvényes és törvényes, ha a részvevők fele megtagadta a szavazásban való részvételt?”* * 342. old. A Tanács ötödik tagjának megválasztásáról van szó. összesen 24 szavazócédulát adtak le (összesen 44 szavazat), ezekből kettő üres volt.* A titkárság természetesen azt felelte, hogy meg van róla győződve és emlékeztetett az Akimov és Martinov elvtárssal történt incidensre. Martov elvtárs csatlakozott a titkársághoz, és nyíltan kijelentette, hogy Popov elvtárs téved, s „a kongresszus határozatai törvényesek” (343. old.). Mármost ítéljen maga az olvasó erről a — nyilván nagymértékben normális — politikai következetességről, amely megmutatkozik, ha ezt a párt színe előtt tett kijelentést egybevetjük a kongresszus után tanúsított magatartással és az „Ostromállapot”-nak azzal a mondatával, mely „a párt felének még a kongresszuson megkezdődött felkeléséről” szól (20. old.). Akimov elvtársnak Martov elvtársba vetett Reményei felülkerekedtek Martov futólagos jószándékain.

„Győztél”, Akimov elvtárs!

* * *

Annak jellemzésére, mennyire „borzadálytkeltő szó” volt az „ostromállapotra” vonatkozó hírhedt megjegyzés, amely immár mindörökre tragikomikus színezetűvé vált, — felidézek néhány, látszatra jelentéktelen, de lényegében igen fontos mozzanatot a kongresszus végéről, abból a részéből, amely a választások után következett. Martov elvtárs most ezzel a tragikomikus „ostromállapottal” fontoskodik, és komolyan el akarja hitetni önmagával és az olvasókkal, hogy ez az általa kiagyalt rémkép azt jelentette, hogy a „többség” a „kisebbséget” valami abnormális módon üldözi, hajszolja, gyötri. Mindjárt megmutatjuk, mi történt a kongresszus után. De még ha a kongresszus végét nézzük is, láthatjuk, hogy a választások után a „kompakt többség” nemcsak hogy nem üldözi a szerencsétlen, agyongyötört, megbántott és vesztőhelyre hurcolt martovistákat, hanem ellenkezőleg, maga ajánl fel nekik (Ljadov útján) három helyből kettőt a jegyzőkönyvi bizottságban (354. old.). Nézzük a taktikai és egyéb kérdésekre vonatkozó határozati javaslatokat (355. és köv. old.), és a lényegre vonatkozó, teljesen tárgyilagos vitát fogunk látni, amikor a határozati javaslatokat aláíró elvtársak névsorában gyakran a szörnyű kompakt „többség” képviselőinek nevei a „megalázott és megszomorított” „kisebbség” híveinek neveivel váltakoznak (jegyzőkönyv, 355, 357, 363, 365. és 367. old.). Ugye mennyire hasonlít ez a „munkától való eltávolításra” és különböző más „hajszákra”?

Az egyetlen érdekes, de sajnos túlságosan rövid lényegbevágó vita Sztarovernek a liberálisokról szóló határozati javaslatával kapcsolatban folyt le. Ezt a határozatot a kongresszus, ahogy az aláírások mutatják (357. és 358. old.) azért fogadta el, mert a „többség” három híve (Braun, Orlov, Oszipov) ezt a határozatot is, Plehanov határozatát is megszavazta, minthogy nem láttak kibékíthetetlen ellentmondást a kettő között. Az első pillantásra nincs köztük kibékíthetetlen ellentmondás, mert Plehanov határozati javaslata az általános elvet állapítja meg, kifejez egy meghatározott elvi és taktikai állásfoglalást az oroszországi burzsoá liberalizmussal szemben, Sztarover határozati javaslata pedig azt igyekszik meghatározni, milyen konkrét feltételek mellett engedhetők meg „ideiglenes egyességek” a „liberális vagy liberális-demokrata áramlatokkal”. A két határozati javaslat tárgya különböző. De Sztarover javaslatának az a hibája, hogy politikailag elmosódott, és ezért sekélyes és kicsinyes. Nem határozza meg az orosz liberalizmus osztálytartalmát, nem mutat rá olyan meghatározott politikai áramlatokra, melyek ezt az osztály tartalmat kifejezik, nem magyarázza meg a proletariátusnak, melyek alapvető feladatai a propaganda és agitáció terén e meghatározott áramlatokkal kapcsolatban, összezavar (elmosódottsága folytán) olyan különböző dolgokat, amilyen a diákmozgalom és az „Oszvobozsgyenyije”, túlságosan kicsinyes, agyafúrt módon három konkrét feltételt szab meg, amelyek mellett „ideiglenes megegyezések” megengedhetők. A politikai elmosódottság ebben az esetben is, mint sok más esetben, csűrés-csavaráshoz vezet. Az általános elv hiánya és a „feltételek” felsorolására irányuló kísérlet e feltételek kicsinyes és, szigorúan véve, helytelen megjelöléséhez vezet. Valóban, nézzük csak meg Sztarover három feltételét: 1) „A liberális vagy liberális-demokrata áramlatoknak világosan és félreérthetetlenül ki kell jelenteniök, hogy az önkényuralmi kormány elleni harcukban határozottan az oroszországi szociáldemokrácia mellé állnak.” Mi a különbség a liberális és a liberális-demokrata áramlatok között? A határozati javaslat semmiféle anyagot nem nyújt e kérdés megválaszolásához. Vajon nem az a különbség, hogy a liberális áramlatok a burzsoázia politikailag legkevésbé haladó rétegeinek álláspontját, a liberális-demokrata áramlatok pedig a burzsoázia és a kispolgárság leghaladottabb rétegeinek álláspontját fejezik ki? Ha ez így van, csakugyan lehetségesnek tartja Sztarover elvtárs, hogy a burzsoázia legkevésbé haladó (de mégis haladó, különben nem lehetne liberalizmusról beszélni) rétegei „határozottan a szociáldemokrácia mellé állnak”?? Ez képtelenség, és még ha az ilyen áramlat képviselői ezt „világosan és félreérthetetlenül ki is jelentenék” (ami teljesen lehetetlen feltevés), akkor nekünk, a proletariátus pártjának, kötelességünk lenne, hogy ne higgyünk kijelentésükben. Liberálisnak lenni és határozottan a szociáldemokrácia mellé állni — az egyik kizárja a másikat.

Tegyük fel továbbá azt az esetet, hogy a „liberális vagy liberális-demokrata áramlatok” világosan és félreérthetetlenül kijelentik, hogy az önkényuralom elleni harcukban határozottan a szociálforradalmárok mellé állnak. Ez a feltevés (a szociálforradalmár irányzat burzsoá-demokratikus lényege folytán) sokkal kevésbé valószínűtlen, mint Sztarover elvtárs feltevése. Sztarover elvtárs határozati javaslatából elmosódottságánál és csűrő-csavaró jellegénél fogva az következik, hogy ilyen esetben az ilyenfajta liberálisokkal való ideiglenes megegyezések megengedhetetlenek. Márpedig ez a következtetés, mely elkerülhetetlenül adódik Sztarover elvtárs határozati javaslatából, kétségtelenül helytelen tételhez vezet. Ideiglenes egyességek megengedhetők a szociálforradalmárokkal is (lásd a kongresszus határozatát a szociálforradalmárokról) és ennélfogva azokkal a liberálisokkal is, akik a szociálforradalmárok mellé állnának.

A második feltétel: ha ezek az áramlatok „programjaikban nem állítanak fel olyan követeléseket, melyek ellenkeznek a munkásosztály és általában a demokrácia érdekeivel, vagy pedig elhomályosítják a munkásosztály és a demokrácia öntudatát”. Itt is ugyanaz a hiba: nincsenek és nem is lehetnek olyan liberális-demokrata áramlatok, melyek programjaikban nem állítanának fel a munkásosztály érdekeivel ellenkező követeléseket, és amelyek ne igyekeznének elhomályosítani (a proletariátus) öntudatát. Liberális-demokrata áramlatunknak még egyik legdemokratikusabb frakciója, a szociálforradalmárok frakciója is, a munkásosztály érdekeivel ellentétes és öntudatát elhomályosító követeléseket állít fel programjában, mely zavaros, mint minden liberális program. Ebből a tényből az következik, hogy okvetlenül „le kell leplezni a burzsoázia felszabadító mozgalmának korlátozottságát és elégtelenségét”, de egyáltalában nem következik, hogy ideiglenes egyességek megengedhetetlenek.

Végül Sztarover elvtárs harmadik „feltétele” (hogy a liberális demokraták tegyék harci jelszavukká az általános, egyenlő, titkos és közvetlen választójogot) ugyancsak helytelen abban az általános formában, melyben Sztarover elvtárs felállította: oktalanság volna kijelenteni, hogy semmilyen esetben sem engedhetők meg ideiglenes és részleges egyességek az olyan liberális-demokrata áramlatokkal, melyek egy cenzusos alkotmány és általában egy „megnyirbált” alkotmány jelszavát írnák zászlajukra. Lényegében éppen ide tartozna az oszvobozsgyenyista urak „áramlata”, de ha meg akarnók kötni a kezünket és eleve eltiltanánk az „ideiglenes egyességeket” akár a legfélénkebb liberálisokkal is, ez a marxizmus elveivel összeegyeztethetetlen politikai rövidlátás lenne.

Összefoglalva: Sztarover elvtárs határozati javaslata, melyet Martov és Akszelrod elvtársak is aláírtak, hibás, és a harmadik kongresszus okosan teszi majd, ha érvénytelennek nyilvánítja. Hibája az, hogy elméleti és taktikai állásfoglalása politikailag elmosódott, az általa követelt gyakorlati „feltételek” pedig kazuisztikusak. Ez a határozati javaslat összezavar két kérdést: 1) minden liberális-demokrata áramlat „forradalomellenes és proletárellenes” vonásainak leleplezése és az e vonások elleni harc kötelezettsége és 2) az ilyen áramlatok bármelyikével kötendő ideiglenes és részletegyességek feltétele. Nem tartalmazza azt, ami kell (a liberalizmus osztálytartalmának elemzését), és tartalmazza azt, ami nem kell („feltételeket” szab meg). Általában oktalan dolog egy pártkongresszuson ideiglenes egyességek konkrét „feltételeit” kidolgozni, mikor nincs meghatározott szerződő fél — nincsen alanya az ilyen lehetséges egyességeknek; de még ha volna is ilyen „alany”, százszorta ésszerűbb volna az ideiglenes egyesség „feltételeinek” megszabását a párt központi szerveire bízni, ahogy azt a kongresszus a szociálforradalmár urak „áramlatára” vonatkozólag meg is tette (lásd Plehanov módosítását Akszelrod elvtárs határozati javaslatának a végéhez, jegyzőkönyv, 362. és 15. old.).

Ami a „kisebbségnek” Plehanov határozati javaslatára vonatkozó ellenvetéseit illeti, Martov elvtárs egyetlen érve ez volt: Plehanov határozati javaslata „azzal a szánalmas következtetéssel végződik, hogy egy irodalmárt le kell leplezni. Nem annyi ez, mintha «ágyúval lőnénk verébre»?” (358. old.). Ez az érv, amelyben a gondolat hiányát egy csípős kifejezés — „szánalmas következtetés” — takarja, új példája a nagyigényű frázisnak. Először is Plehanov határozati javaslata arról szól, hogy „a proletariátus előtt le kell leplezni a burzsoázia szabadságmozgalmának korlátoltságát és elégtelenségét, bárhol nyilvánul is meg ez a korlátoltság és elégtelenség”. Ezért egészen üres beszéd Martov elvtársnak az az állítása (a Liga kongresszusán; jegyzőkönyv, 88. old.), hogy „egész figyelmünket csak Sztruvéra, csak egy liberálisra kell irányítanunk”. Másodszor, aki „verébhez” hasonlítja Sztruve urat, amikor az orosz liberálisokkal való ideiglenes egyességek lehetőségéről van szó, az egy csípős megjegyzés kedvéért feláldozza az elemi politikai nyilvánvalóságot. Nem, Sztruve úr nem veréb, hanem politikai tényező, és nem azért az, mert személy szerint kiváló egyéniség. Jelentősége, mint politikai tényezőé, pozíciójából fakad, abból, hogy az orosz liberalizmusnak, a csak valamennyire is tettreképes és szervezett liberalizmusnak ő az egyetlen képviselője az illegális világban. Aki tehát az orosz liberálisokról és pártunknak hozzájuk való viszonyáról beszél és nem számol Sztruve úrral, nem számol az „Oszvobozsgyenyijé”-vel, az csak beszél, de semmit sem mond. Vagy talán Martov elvtárs megpróbál rámutatni Oroszországban akár egyetlenegy „liberális vagy liberális-demokrata áramlatra”, mely jelenleg, ha csak némileg is, összehasonlítható volna az oszvobozsgyenyista áramlattal? Érdekes volna egy ilyen próbálkozást látni!* …

* A Liga kongresszusán Martov elvtárs még a következő érvet hozta fel Plehanov elvtárs határozati javaslata ellen: „Az ellene szóló legfőbb megfontolás, e határozati javaslat legfőbb fogyatékossága, hogy egyáltalán nem veszi tekintetbe azt, hogy nekünk az önkényuralom elleni harcban nem szabad kitérnünk a liberális-demokrata elemekkel való szövetség elől. Lenin elvtárs az ilyen tendenciát martinovistának nevezné. Az új «Iszkrá»-ban ez a tendencia már megnyilvánul” (88. old.). 2) Ha Plehanov a határozati javaslatban figyelmen kívül hagyja a valószínűtlen „szövetséget” és csak általában „támogatásról” beszél, akkor ez határozati javaslatának nem fogyatékossága, hanem érdeme.3) Nem magyarázná meg nekünk Martov elvtárs, hogy általában mi jellemzi a „martinovista tendenciákat”? Nem beszélne ezeknek a tendenciáknak az opportunizmushoz való viszonyáról? Nem vizsgálja meg ezeknek a tendenciáknak a szervezeti szabályzat 1. pontjához való viszonyát? 4) Szinte égek a türelmetlenségtől, hogy megtudjam Martov elvtárstól, miben nyilvánultak meg a „martinovista tendenciák” az új „Iszkrá”-ban? Kérem, Martov elvtárs, szabadítson meg mihamarabb a várakozás kínjától!*

Ez a passzus a „gyöngyszemek” kivételesen gazdag gyűjteménye. 1) Óriási zűrzavart árulnak el a liberálisokkal való szövetségről mondott szavak. Senki egy árva szót sem szólt szövetségről, Martov elvtárs, hanem csak ideiglenes vagy részleges egyességekről. Ez nagy különbség*

… „Sztruve neve semmit sem jelent a munkások számára” — sietett Kosztrov elvtárs Martov elvtárs segítségére. Ez már – ne vegye rossznéven Kosztrov elvtárs és Martov elvtárs — akimovi érv. Ez már olyasmi, mint a proletariátus birtokos esetben.

Milyen munkások számára „nem jelent semmit Sztruve neve” (és az „Oszvobozsgyenyije” neve, melyet Plehanov elvtárs határozati javaslatában Sztruve úr neve mellett említ meg)? Az olyanok számára, akik az oroszországi „liberális és liberális-demokrata” áramlatokról igen keveset tudnak vagy egyáltalán nem tudnak. Felmerül a kérdés, milyen legyen pártkongresszusunk magatartása az ilyen munkások irányában: megbízza-e a párttagokat, hogy ismertessék ezekkel a munkásokkal az egyetlen határozott liberális áramlatot Oroszországban? vagy elhallgassa a munkások előtt ezt az előttük, éppen csekély politikai tájékozottságuk miatt, kevéssé ismert nevet? Ha Koszorov elvtárs, miután már megtette az első lépést Akimov elvtárs nyomdokában, nem akarja megtenni a második lépést is, akkor minden bizonnyal az előbbi értelemben válaszol erre a kérdésre. Ha pedig ebben az értelemben válaszol, meglátja, mennyire tarthatatlan volt az érve. A „Sztruve” és „Oszvobozsgyenyije” szavak Plehanov határozati javaslatában mindenesetre sokkal többet nyújthatnak a munkásoknak, mint a „liberális és liberális-demokrata áramlatok” szavak Sztarover határozati javaslatában.

Az orosz munkás manapság nem ismerkedhet meg a gyakorlatban liberalizmusunk valamennyire is nyílt politikai irányzataival másképpen, mint az „Oszvobozsgyenyije” révén. A legális liberális irodalom erre éppen homályossága miatt alkalmatlan. És nekünk kritikánk fegyverét mennél buzgóbban (és a munkások mennél szélesebb tömegei előtt) az oszvobozsgyenyisták ellen kell irányítanunk, hogy az orosz proletariátus a közeledő forradalom pillanatában az oszvobozsgyenyista uraknak az átalakulás demokratikus jellege megnyirbálására irányuló elkerülhetetlen kísérleteit a fegyver igazi kritikájával megbéníthassa.

Azonkívül, hogy — mint fentebb említettem — Jegorov elvtárs „csodálkozott” azon, hogy mi „támogatjuk” az ellenzéki és forradalmi mozgalmat, a határozati javaslatok feletti vita nem nyújtott érdekes anyagot, sőt alig volt vita.

A kongresszus végén az elnök néhány szóval felhívta a figyelmet arra, hogy a kongresszus határozatai valamennyi párttagra kötelezők.

n) A kongresszusi harc általános képe.
A párt forradalmi és opportunista szárnya

A kongresszuson lefolyt viták és szavazások elemzését befejeztük, s most összegeznünk kell az eredményeket, hogy az egész kongresszusi anyag alapján válaszoljunk erre a kérdésre: milyen elemekből, csoportokból és árnyalatokból tevődött össze az a végleges többség és kisebbség, amelyet a választások során láttunk, s amely egy időre szükségképpen a párt fő megoszlása lett. Össze kell foglalnunk mindazt az elvi, elméleti és taktikai árnyalatokra vonatkozó anyagot, amelyet oly bőségesen tartalmaz a kongresszus jegyzőkönyve. Általános „összefoglalás” nélkül, az egész kongresszusnak és a szavazások során kialakult valamennyi főbb csoportosulásnak általános képe nélkül ez az anyag felettébb szétforgácsolt, szétszórt marad, úgyhogy első pillantásra egyik-másik csoportosulás véletlenszerűnek tűnik fel, különösen az előtt, aki nem vállalja a fáradságot, hogy önállóan és minden szempontból tanulmányozza a kongresszus jegyzőkönyvét (és vajon sok olyan olvasó van, aki vállalta ezt a fáradságot?).

Az angol parlamenti beszámolókban gyakran találkozunk ezzel a jellemző szóval: division — megoszlás. A képviselőház ilyen és ilyen többségre és kisebbségre „oszlott”, mondják valamely kérdés feletti szavazással kapcsolatban. A mi szociáldemokrata képviselőházunk „megoszlása” a kongresszuson tárgyalt különféle kérdésekben a maga nemében páratlan, teljességében és pontosságában pótolhatatlanképet nyújt a párton belüli harcról, a párton belüli árnyalatokról és csoportokról. Hogy ezt a képet szemléltetővé tegyem, hogy valódi képet kapjunk, nem pedig összefüggéstelen, szétforgácsolt, elszigetelt, kisebb-nagyobb tények halmazát, hogy véget vessünk az egyes szavazásokról folytatott végnélküli és értelmetlen vitáknak (ki kire szavazott és ki kit támogatott?), elhatároztam, hogy megkísérlem diagramformájában ábrázolni kongresszusunk „megoszlásának” valamennyi  típusát. Ezt a módszert bizonyára igen sokan különösnek fogják tartani, de kételkedem abban, hogy találhatnánk más módszert, melynek segítségével a lehető legteljesebben és legpontosabban ismertethetjük, valóban általánosíthatjuk és összefoglalhatjuk a tényeket. Hogy ez vagy az a küldött valamelyik javaslat mellett vagy ellen szavazott-e — azt a névszerinti szavazásoknál feltétlen pontossággal, egyes fontos, nem névszerinti szavazások esetében pedig a jegyzőkönyv alapján igen nagyfokú valószínűséggel, a valóság elég nagyfokú megközelítésével meg lehet állapítani. És ha figyelembe vesszük az összes névszerinti szavazásokat és mindazokat a nem névszerinti szavazásokat, amelyek csak valamennyire is fontos kérdéseket érintettek (amit például a vita részletessége és hevessége alapján ítélhetünk meg), akkor megkapjuk a párton belüli harc oly ábrázolását, amelyet a meglévő anyag alapján elérhető legnagyobb fokú objektivitás jellemez. Emellett fényképszerű ábrázolás helyett, vagyis minden egyes szavazásnak külön ábrázolása helyett, igyekszünk valóságos képet adni, vagyis a szavazások minden főbb típusát feltüntetni, mellőzve az aránylag jelentéktelen eltéréseket és válfajokat, melyek csak összezavarhatnák a dolgot. A jegyzőkönyv alapján mindenesetre mindenkinek módjában lesz a kép minden vonását ellenőrizni, azt bármely szavazással kiegészíteni, egyszóval nem csupán elgondolások, kételyek és az egyes esetekre való utalások útján bírálni, hanem úgy, hogy az anyag alapján egy másik képet fest.

A diagramon feltüntetjük a szavazásban résztvett összes küldötteket, és különböző vonalozással jelöljük azt a négy alapvető csoportot, amelyeket a kongresszusi viták egész menete alatt gondosan figyelemmel kísértünk, mégpedig: 1) a többségi iszkrásokat; 2) a kisebbségi iszkrásokat; 3) a „centrumot” és 4) az iszkraelleneseket. Az ezen csoportok közötti elvi árnyalatkülönbségeket tömérdek példán láttuk, ha pedig valakinek nem tetszik a csoportok elnevezése, amely a zegzugos utak kedvelőit túlságosan emlékezteti az „Iszkra” szervezetére és az „Iszkra” irányára, azt feleljük neki, hogy nem az elnevezés a fontos. Most, amikor az árnyalatokat a kongresszus valamennyi vitájában figyelemmel kísértük, könnyen helyettesíthetjük a már kialakult és megszokott pártelnevezéseket (amelyek sértik egyesek fülét) a csoportok közötti árnyalatok lényegének jellemzésével. Ilymódon ugyanarra a négy csoportra vonatkozóan a következő elnevezéseket kapnók: 1) következetes forradalmi szociáldemokraták; 2) kis opportunisták; 3) közepes opportunisták és 4) nagy opportunisták (a mi orosz méreteinkhez képest nagyok). Reméljük, hogy ezek az elnevezések kevésbé fogják megbotránkoztatni azokat, akik egy idő óta azt kezdték bizonyítgatni maguknak és másoknak, hogy az „iszkrás” olyan elnevezés, amely csak egy „kört” nem pedig egy irányt jelöl.

Térjünk át annak részletes ismertetésére, hogy a szavazások mely típusait „rögzítettük le” a mellékelt diagramon (lásd „A kongresszusi harc általános képe” című diagramot).

A szavazások első típusa (A) azokat az eseteket öleli fel, amikor a „centrum” együtt szavazott az iszkrásokkal az iszkraellenesek vagy azok egy része ellen. Ide tartozik az egész program feletti szavazás (csupán Akimov elvtárs tartózkodott a szavazástól, a többiek a program mellett szavaztak), a föderáció elleni elvi jellegű határozati javaslat feletti szavazás (öt bundista kivételével mindenki a javaslat mellett szavazott), a Bund szervezeti szabályzatának 2. pontja feletti szavazás (ellenünk öt bundista szavazott, öten — Martinov, Akimov, Bruker és két szavazattal Mahov — tartózkodtak a szavazástól, a többiek velünk szavaztak); ezt a szavazást ábrázolja az A diagram. Ugyanilyen típusú volt továbbá az „Iszkra” Központi Lapként való megerősítése kérdésében megejtett három szavazás; a szerkesztőség (öt szavazat) tartózkodott, ellene voltak mind a három szavazás alkalmával ketten (Akimov és Bruker), s azonkívül az „Iszkra” megerősítésének indokai feletti szavazás alkalmával a szavazástól tartózkodott az öt bundista és Martinov elvtárs*.

* Miért éppen a Bund szervezeti szabályzatának 2. pontja feletti szavazást ábrázoltuk a diagramon? Azért, mert az „Iszkra” elismerése feletti szavazások kevésbé teljesek, a program és a föderáció feletti szavazások pedig kevésbé konkrétan meghatározott politikai határozatokat érintenek. Általában az egyik vagy másik szavazás kiválasztása több egyfajtájú szavazás közül egyáltalán nem változtatja meg a kép fő vonásait, amiről bárki könnyen meggyőződhet, ha a megfelelő változtatásokat elvégzi.*


A KONGRESSZUSI HARC ÁLTALÁNOS KÉPE

A + vagy — jellel ellátott számok azoknak a szavazatoknak az összegei, amelyeket bizonyos kérdésekben a javaslat mellett vagy ellen leadtak. A csíkok alatti számok a négy csoport mindegyikének szavazatait jelzik. Hogy mely szavazásokra vonatkoznak az A—E típusok, azt a szövegben fejtjük ki.

A szóbanforgó szavazási típus választ ad arra a rendkívül érdekes és fontos kérdésre, hogy mikor haladt együtt a kongresszus „centruma” az iszkrásokkal. Vagy akkor, amikor kevés kivétellel az iszkraellenesek is velünk voltak (a program elfogadása, az „Iszkra” megerősítése függetlenül az indokoktól), vagy akkor, amikor olyan nyilatkozatokról volt szó, amelyek közvetlenül még nem köteleznek határozott politikai állásfoglalásra (az „Iszkra” szervezeti munkájának elismerése még nem kötelez az „Iszkra” szervezeti politikájának gyakorlati megvalósítására egyes külön csoportok tekintetében; a föderáció elvetése senkit sem akadályoz meg abban, hogy a föderáció konkrét tervének kérdésében tartózkodjék a szavazástól, amint azt Mahov elvtárs példáján láttuk). Fentebb, a kongresszuson mutatkozó csoportosulások általában vett jelentőségéről szólva már láttuk, mennyire elferdíti ezt a kérdést a hivatalos „Iszkra” hivatalos magyarázata, amely (Martov elvtárs tollával) elmossa és elkeni a különbséget az iszkrások és a „centrum” között, a következetes forradalmi szociáldemokraták és az opportunisták között, olyan esetekre hivatkozva, amikor az iszkraellenesek is velünk haladtak! A szociáldemokrata pártokban még a „legjobboldalibb” német és francia opportunisták sem szavaznak olyan pontok ellen, mint amilyen a programnak a maga egészében való elismerése.

A szavazások másik típusa (B) azokat az eseteket öleli fel, amikor a következetes és következetlen iszkrások együtt haladtak az összes iszkraellenesek és az egész „centrum” ellen. Ezek az esetek főképpen azokkal a kérdésekkel kapcsolatosak, amikor az iszkrás politika konkrétan meghatározott terveinek megvalósításáról volt szó, amikor az „Iszkra” tényleges és nem csak szavakban való elismeréséről volt szó. Ide tartozik a Szervező Bizottsággal történt incidens*, továbbá az, hogy a Bundnak …

* Ezt a szavazást ábrázolja a B diagram: az iszkrásoknak 32 szavazatuk volt, a bundista határozati javaslatra 16-an szavaztak. Megjegyzendő, hogy az ilyen típusú szavazások közt nincsen egyetlenegy névszerinti szavazás sem. A küldöttek megoszlását itt nagy valószínűséggel csak kétféle adat mutatja: 1) a vita folyamán mindkét iszkrás-csoport szónokai a javaslat mellett szólalnak fel, az iszkraellenesek és a centrum szónokai ellene; 2) a javaslat „mellett” leadott szavazatok száma mindig igen közel jár a 33-hoz. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a kongresszuson lefolyt vitát elemezve megállapítottuk, hogy a szavazásokon kívül is egész sor olyan eset volt, amikor a „centrum” az iszkraellenesekkel (az opportunistákkal) együtt ellenünk volt. Ide I tartoznak a demokratikus követelések abszolút értékére, az ellenzéki elemek támogatására, a centralizmus korlátozására stb. vonatkozó kérdések.*

… a pártban elfoglalt helyzetét a napirend első helyén tárgyalják-e, a „Juzsnij Rabocsij”-csoport feloszlatása, az agrárprogram feletti kétrendbeli szavazás és végül hatodszor, az Orosz Szociáldemokraták Külföldi Szövetsége („Rabocseje Gyelo”) elleni szavazás, vagyis a Ligának a párt egyetlen külföldi szervezeteként való elismerése. A régi, a párt megalakulása előtti körösdi, az opportunista szervezetek vagy csoportocskák érdekei, a marxizmus szűk értelmezése harcoltak itt a forradalmi szociáldemokrácia elvhű és következetes politikája ellen; a kisebbségi iszkrások még számos esetben, igen sok rendkívül fontos (a Szervező Bizottság, a „Juzsnij Rabocsij”, a „Rabocseje Gyelo” szempontjából fontos) szavazás esetében velünk voltak … amíg nem az ő saját körösdiségükről, az ő saját következetlenségükről volt szó. A szóbanforgó típusú „megoszlások” szemléltetően mutatják, hogy a centrum sok olyan kérdésben, melyek elveink megvalósítására vonatkoztak, az iszkraellenesekkel tartott, kitűnt, hogy sokkal inkább húzott hozzájuk, mint hozzánk, a valóságban sokkal inkább hajlott a szociáldemokráciának opportunista, mint forradalmi szárnyához. Azok a névleges „iszkrások”, akik szégyeltek iszkrások lenni, megmutatták igazi természetüket és az elkerülhetetlen harc éppen elég ingerültséget keltett, s ez a legkevésbé gondolkodók és a leginkább a hangulat hatása alatt levők előtt eltakarta ama elvi árnyalatok jelentőségét, amelyek ebben a harcban megnyilvánultak. De most, amikor kissé lelohadt a harc tüze, s itt van a jegyzőkönyv, a sok heves küzdelem objektív kivonata, csak a vak nem látja, hogy a Mahovok és a Jegorovok egyesülése az Akimovokkal és Liberekkel nem volt véletlen és nem is lehetett véletlen. Martov és Akszelrod nem tehetnek egyebet, csak tartózkodhatnak a jegyzőkönyv mindenre kiterjedő és pontos elemzésétől, vagy sajnálkozásukat kifejezve megkísérelhetik kongresszusi magatartásukat utólag átformálni. Mintha sajnálkozással ki lehetne küszöbölni a nézetek különbözőségét és a politika különbözőségét! mintha Martovnak és Akszelrodnak Akimovval, Brukerrel és Martinovval kötött mostani szövetsége arra késztethetné a II. kongresszuson felélesztett pártunkat, hogy megfeledkezzék az iszkrásoknak az iszkraellenesek ellen csaknem az egész kongresszus alatt vívott harcáról!

A kongresszuson megejtett szavazások harmadik típusát, mely a diagram öt része közül a három utolsót (C, D, E) foglalja magába, az jellemzi, hogy az iszkrásoknak egy kis része különválik és átpártol az iszkraellenesekhez, akik éppen ezért győznek (amíg el nem hagyják a kongresszust). Hogy egészen pontosan megfigyelhessük az iszkrás kisebbség és az iszkraellenesek e nevezetes koalíciójának fejlődését, azét a koalícióét, melynek puszta említése Martovot a kongresszuson hisztérikus nyílt levelek megírására késztette, felsoroljuk az ilyenfajta névszerinti szavazásoknak mind a három alaptípusát. C — a nyelvek egyenjogúságának kérdésében megejtett szavazás (a három névszerinti szavazás közül az utolsót vettük, mert ez a legteljesebb). Az összes iszkraellenesek és az egész centrum falként állnak velünk szemben, az iszkrásoktól pedig különvált a többség egy része és a kisebbség egy része. Még nem látható, hogy az iszkrások közül kik képesek végleges és tartós koalícióra a kongresszus opportunista „jobboldalával”.Következik a szervezeti szabályzat első pontja feletti D-típusú szavazás (a két szavazás közül azt vettük fel, amelyik világosabb képet nyújt, vagyis azt, amelyiknél senki sem tartózkodott a szavazástól). A koalíció világosabban kibontakozik és jobban megszilárdul:* …

Minden körülményt figyelembe véve, még négy szavazást a szervezeti szabályzat kérdésében ugyanilyen típusúnak kell tekintenünk: 278. old. — 27 szavazat Fomin mellett, ami 21 szavazatunk ellenében; 279. old. — 26 szavazat Martov mellett, a 24 mellettünk leadott szavazattal szemben; 280. old. — 27 szavazat ellenem, 22 mellettem; és ugyanott – Martov mellett 24, a mellettünk leadott. 23 szavazattal szemben. Ezek a központi szervekbe történő kooptálással kapcsolatos, általam már előbb említett szavazások. Névszerinti szavazások nincsenek (egy volt, de az adatoknak nyoma veszett). A bundisták (valamennyien vagy egy részük) nyilvánvalóan meg akarják menteni Martovot. Martovnak az ilyen típusú szavazásokra vonatkozóan (a Ligában elhangzott) téves állításait fentebb helyesbítettem.*

… a kisebbségi iszkrások már mindannyian Akimov és Liber pártján állnak, a többségi iszkrások közül viszont igen kevesen, s ezek pótolják azt a három „centristát” és egy iszkraellenes küldöttet, akik átpártoltak hozzánk. Csak egy pillantást kell vetnünk a diagramra, hogy meggyőződjünk arról, milyen elemek álltak véletlenül és ideiglenesen hol az egyik, hol a másik oldalra, és milyen elemek sodródtak feltartóztathatatlan erővel az Akimovokkal való szilárd koalíció felé. Az utolsó szavazás során (E — a Központi Lap szerkesztőségének, a Központi Bizottságnak és a Párttanácsnak a választásakor), amely éppen a többségre és kisebbségre való végleges megoszlást mutatja, világosan látható az iszkrás kisebbség teljes összeolvadása az egész „centrummal” és az iszkraellenesek maradványaival. A nyolc iszkraellenes közül ekkor már csak egyedül Bruker elvtárs maradt a kongresszuson (akit Akimov elvtárs már felvilágosított tévedéséről, és aki elfoglalta az őt megillető helyet a martovisták soraiban). A hét leginkább „jobboldali” opportunistának eltávozása a kongresszusról a választások sorsát Martov ellen döntötte el*. …

* A hét opportunista, aki a II. kongresszust elhagyta, az öt bundista volt (a Bund a II. kongresszuson a föderáció elvének elvetése után kivált a pártból) és két „rabocsejegyelós”, Martinov elvtárs és Akimov elvtárs. Ez utóbbiak akkor hagyták el a kongresszust, amikor a párt külföldi szervezeteként csak az iszkrás Ligát ismerték el, vagyis az „Orosz Szociáldemokraták Külföldi Szövetségét”, amely a „Rabocseje Gyeló”-hoz tartozott, feloszlatták. (A szerző megjegyzése az 1907-es kiadáshoz. — Szerk.)*

… Most pedig valamennyi típusú szavazás objektív adatai alapján összefoglaljuk a kongresszus eredményeit.

Sokat beszéltek a kongresszusi többség „véletlenszerű” jellegéről. Martov elvtárs csak ezzel az érvvel vigasztalta magát „Mégegyszer kisebbségben” című cikkében. A diagramból világosan látható, hogy a többség egy értelemben, de csakis egy értelemben nevezhető véletlennek, mégpedig abban az értelemben, hogy a „jobboldal” hét legopportunistább képviselője véletlenül távozott el. Amennyiben ez a távozás véletlen, annyiban (de csakis annyiban) véletlen a mi többségiünk is. Csak egy pillantást kell vetnünk a diagramra, s ez minden hosszú fejtegetésnél világosabban megmutatja, kinek az oldalán lett volna, kinek az oldalán kellett volna, hogy legyen ez a hét küldött**. …

** Később látni fogjuk, hogy a kongresszus után Akimov elvtárs is, a voronyezsi bizottság is, amely legközelebb állott Akimov elvtárshoz, nyíltan kifejezte a „kisebbség” iránti rokonszenvét.**

… De felmerül a kérdés: mennyiben tekinthető valóban véletlennek ennek a hét küldöttnek a távozása? Ez az a kérdés, amelyet nem szívesen tesznek fel maguknak azok, akik olyan szívesen beszélnek a többség „véletlenszerű” jellegéről. Kellemetlen kérdés ez számukra. Vajon véletlen, hogy pártunk jobb-, nem pedig balszárnyának legszenvedélyesebb képviselői távoztak el? Véletlen, hogy az opportunisták, nem pedig a következetes forradalmi szociáldemokraták távoztak el? Vajon nincs ez a „véletlen” eltávozás valamelyes kapcsolatban azzal a harccal, amely az egész kongresszus alatt folyt az opportunista szárny ellen, és amely oly szemléletesen látható diagramunkon?

Elegendő feltenni ezeket a kisebbség számára kellemetlen kérdéseket, hogy tisztán lássuk, milyen tényt leplez a többség véletlenszerű jellegére vonatkozó fecsegés. Azt a kétségtelen és elvitathatatlan tényt leplezi, hogy a kisebbség pártunknak leginkább opportunizmusra hajló tagjaiból került ki. A kisebbség a pártnak elméletileg legkevésbé állhatatos, elvileg legkevésbé következetes elemeiből került ki. A kisebbség igenis a párt jobbszárnyából alakult. A többségre és kisebbségre való megoszlás közvetlen és elkerülhetetlen folytatása a szociáldemokrácia forradalmi és opportunista szárnyra, Hegypártra és Gironde-ra való megoszlásának, amely nemcsak tegnap óta és nemcsak az orosz munkáspártban létezik, és amely valószínűleg nem egyhamar fog megszűnni.

Ez a tény sarkalatos jelentőségű a nézeteltérések okainak és fordulatainak tisztázása szempontjából. Aki kísérletet tesz arra, hogy ezt a tényt a kongresszuson lezajlott harc és a benne megnyilvánult elvi árnyalatok tagadásával vagy elkenésével megkerülje — az a legteljesebb szellemi és politikai szegénységi bizonyítványt állítja ki magáról. Megcáfolásához pedig először azt kellene kimutatni, hogy pártkongresszusunkon a szavazások és a „megoszlások” általános képe nem olyan volt, amilyennek én mondottam; másodszor azt kellene kimutatni, hogy mindazoknak a kérdéseknek a lényegét illetően, amelyek miatt a kongresszus „megoszlott”, nem volt igazuk azoknak a legkövetkezetesebb forradalmi szociáldemokratáknak, akik Oroszországban az „iszkrás” nevet viselik*. Ezt próbálják kimutatni, uraim! …

* Megjegyzés Martov elvtárs számára. Ha Martov elvtárs most elfelejtette, hogy az iszkrás név egy irányzat hívét és nem egy kör tagját jelenti, azt ajánljuk neki, olvassa el a kongresszus jegyzőkönyvében, hogyan magyarázta meg ezt a kérdést Trockij elvtárs Akimov elvtársnak. A kongresszuson iszkrás kör (a párthoz való viszonyuk szerint) három volt: a „Munka Felszabadítása” csoport, az „Iszkra” szerkesztősége, az „Iszkra”-szervezet. Ebből a három körből kettő volt olyan okos, hogy maga oszlatta fel magát; a harmadikban nem volt elég partszerűség ahhoz, hogy ezt megtegye, és a kongresszus oszlatta fel. A legnagyobb iszkrás kört, az „Iszkra”-szervezetet (amely magában foglalta a szerkesztőséget is és a „Munka Felszabadítása” csoportot is) a kongresszuson mindössze tizenhatan képviselték, akik közül csak tizenegynek volt szavazati joga. Azok viszont, akik irányzatuk szerint voltak iszkrások, akik nem tartoztak semmilyen iszkrás „körhöz”, számításom szerint 27-en voltak a kongresszuson 33 szavazattal. Az iszkrásoknak tehát kevesebb mint a fele tartozott az iszkrás körökhöz.

Az a tény, hogy a kisebbség a párt legopportunistább, legkevésbé állhatatos és legkevésbé következetes elemeiből alakult, egyébként feleletet ad sok kételyre és ellenvetésre is, melyekkel olyan emberek fordulnak a többséghez, akik a kérdést rosszul ismerik, vagy pedig nem fontolták meg. Nem kicsinyes dolog-e, mondják, a kettészakadást Martov elvtárs és Akszelrod elvtárs apró hibájával magyarázni? Igen, uraim, Martov elvtárs hibája nem volt valami nagy (erre én már a kongresszuson, a harc hevében rámutattam), de ebből a kicsiny hibából sok baj keletkezhetett (és keletkezett is) annak következtében, hogy Martov elvtársat a maguk oldalára vonták azok a küldöttek, akik egész sereg hibát követtek el, akik egész sereg kérdésben az opportunizmus felé hajlottak és elvi állhatatlanságot tanúsítottak. Egyéni jellegű és jelentéktelen tény volt az állhatatlanság megnyilvánulása Martov elvtárs és Akszelrod elvtárs részéről, de nem egyéni jellegű, hanem a pártot illető és nem egészen jelentéktelen tény volt az, hogy igen jelentékeny kisebbség alakult ki az összes legkevésbé állhatatos elemekből, mindazokból, akik vagy egyáltalán nem ismerték el az „Iszkra” irányzatát és nyíltan harcoltak ellene, vagy szavakban elismerték, a valóságban azonban igen gyakran az iszkraellenesekkel haladtak együtt.

Nem nevetséges-e, ha a kettészakadást azzal magyarázzuk, hogy az „Iszkra” régi szerkesztőségének kis csoportjában a megcsontosodott körösdiség és a forradalmi nyárspolgáriasság uralkodott? Nem, ez nem nevetséges, mert ennek az egyéni körösdinek a támogatása érdekében léptek fel pártunkban mindazok, akik az egész kongresszus folyamán is mindenféle körösdiség érdekében vívtak harcot, mindazok, akik egyáltalában nem tudtak felülemelkedni a forradalmi nyárspolgáriasságon, mindazok, akik a nyárspolgáriassággal és a körösdiséggel együttjáró bajok „történelmi” jellegére hivatkoztak, hogy mentegessék és fenntartsák ezeket a bajokat. Azt talán még véletlennek lehetne tartani, hogy a szűk körösdi érdekek az „Iszkra” szerkesztőségének kis körében a pártérdekek fölé kerekedtek. De nem volt véletlen az, hogy e körösdiség mellett az Akimov- és Bruker-féle elvtársak szálltak síkra szívvel-lélekkel, akiknek éppolyan kedves volt (ha ugyan nem kedvesebb) a híres voronyezsi pártbizottság és a hírhedt pétervári „Munkásszervezet” „történelmi folytonossága”, a Jegorov-féle elvtársak szálltak síkra, akik éppoly keserűn (ha ugyan nem keserűbben) siratták a „Rabocseje Gyelo” „meggyilkolását”, mint a régi szerkesztőség „meggyilkolását”, a Mahov-féle elvtársak szálltak síkra stb. stb. Mondd meg, ki a barátod és megmondom, ki vagy — mondja az életbölcsesség. Mondd meg, ki a politikai szövetségesed, ki szavaz rád — és megmondom, milyen a politikai arculatod.

Martov elvtárs és Akszelrod elvtárs kicsiny hibája kicsiny maradt és kicsiny maradhatott mindaddig, amíg pártunk egész opportunista szárnyával kötött tartós szövetségük kiindulópontjává nem vált, mindaddig, amíg e szövetség következtében nem vezetett az opportunizmus újjáéledéséhez, mindazoknak a revansához, akik ellen az „Iszkra” harcolt, és akik a legnagyobb örömmel készek voltak most haragjukat kitöltenia forradalmi szociáldemokrácia következetes hívein. A kongresszus utáni események éppen oda vezettek, hogy az új „Iszkrá”-ban azt látjuk, hogy az opportunizmus újjáéled, az Akimovok és Brukerek revansra törekednek (lásd a voronyezsi pártbizottság röplapját*), * Lásd ebben a kötetben 536-537. old. – Szerk.* örömmámorban úsznak a Martinovok, akiknek végre (végre valahára!) megengedték, hogy a gyűlölt „Iszkrá”-ban rúgjanak egyet a gyűlölt „ellenségen” minden néven nevezendő múltbeli sérelem miatt. Ez különösen szemléletesen mutatja, mennyire szükség volt „az «Iszkra» régi szerkesztőségének visszaállítására” (Sztarover elvtárs 1903 november 3-i ultimátumából) az iszkrás „folytonosság” megóvása végett …

Maga az a tény, hogy a kongresszus (és a párt) bal- és jobb-, forradalmi és opportunista szárnyra oszlott, magában véve nemcsak semmi szörnyűt és semmi válságosat, de még csak semmi abnormálisat sem jelentett. Ellenkezőleg, az orosz (és nemcsak az orosz) szociáldemokrácia történetének egész utolsó évtizede elkerülhetetlenül és óhatatlanul ilyen megoszláshoz vezetett. Hogy a megoszlás alapja a jobbszárny több kicsiny hibája, több (aránylag) egészen jelentéktelen nézeteltérés volt — ez a körülmény (amely a felületes szemlélő és a nyárspolgári elme előtt felháborítónak látszik) pártunk egésze számára nagy lépést jelentett. Azelőtt nagy kérdésekben voltak köztünk nézeteltérések, melyek néha még a szakadást is indokolttá tehették, most minden nagy és fontos kérdésben megegyeztünk, most csak árnyalatok választanak el bennünket, melyekről lehet és kell is vitatkoznunk, de értelmetlen és gyerekes dolog volna miattuk szétválni (mint ahogy azt nagyon helyesen megmondotta már Plehanov elvtárs „Mit ne tegyünk?” c. érdekes cikkében, amelyre még visszatérünk). Most, amikor a kongresszus után a kisebbség anarchista magatartása a pártot csaknem a szakadásig juttatta, gyakran akadunk olyan bölcsekre, akik azt kérdik, hogy érdemes volt-e egyáltalán a kongresszuson olyan semmiségek miatt harcolni, mint a Szervező Bizottság körüli incidens, a „Juzsnij Rabocsij”, vagy a „Rabocseje Gyelo” csoportjának feloszlatása, a szervezeti szabályzat 1. pontja, a régi szerkesztőség feloszlatása stb. Aki így érvel*,…

* Ezzel kapcsolatban önkéntelenül arra a beszélgetésre kell gondolnom, melyet a kongresszuson a „centrum” egyik küldöttével folytattam. „Milyen nyomott hangulat uralkodik kongresszusunkon!” — panaszkodott ez a küldött. — „Elkeseredett harc, egymás elleni agitáció, heves polémia, elvtársiatlan viszony! ..” „Milyen nagyszerű ez a mi kongresszusunk! — válaszoltam neki. — Nyílt, szabad harc. Mindenki kimondta véleményét. Az árnyalatok kirajzolódtak. A csoportok körvonalai kibontakoztak. A kezek a levegőbe emelkedtek. Határozatot hoztak. Ezen a szakaszon túlvagyunk. Előre! — ez igen! Ez az élet. Ez másvalami, mint az értelmiségiek végnélküli, unalmas szócsatái, melyek nem azért fejeződnek be, mert az emberek megoldották a kérdést, hanem egyszerűen azért, mert belefáradtak a sok beszédbe …”

A „centrumhoz” tartozó elvtárs csodálkozó szemmel nézett rám és vállat vont. Nem egy nyelven beszéltünk.*

… az éppen a körösdi álláspontot viszi be a pártügyekbe: az árnyalatok harca a pártban elkerülhetetlen és szükséges mindaddig, amíg a harc nem vezet anarchiához és szakadáshoz, mindaddig, amíg a harc olyan keretek között folyik, amelyeket minden elvtárs és párttag közösen jóváhagyott. És a párt jobbszárnya ellen, Akimov és Akszelrod, Martinov és Martov ellen vívott kongresszusi harcunk egyáltalán nem lépte túl ezeket a kereteket. Elegendő, ha két tényt említünk meg, melyek teljesen vitathatatlanul bizonyítják ezt: 1) amikor Martinov és Akimov elvtárs elhagyta a kongresszust, mi mindnyájan hajlandók voltunkelutasítani magunktól a „sértés” gondolatát, mindannyian (32 szavazattal) elfogadtuk Trockij elvtárs határozati javaslatát, amely arra hívta fel ezeket az elvtársakat, hogy érjék be a magyarázatokkal és vonják vissza nyilatkozatukat; 2) amikor a központi szervek választására került a sor, a kongresszus kisebbségének (vagyis opportunista szárnyának) mindkét központi szervben felajánlottuk a kisebbséget: Martovnak a Központi Lapban, Popovnak a Központi Bizottságban. Pártszempontból nem cselekedhettünk máskép, minthogy már a kongresszus előtt elhatároztuk, hogy két hármasbizottságot választunk. Hiszen ha a kongresszuson nem volt nagy az árnyalatok közti különbség, nem volt nagy az a gyakorlati következtetés sem, amelyet ezeknek az árnyalatoknak a harcából levontunk; ez a következtetés kizárólag abban állt, hogy mindkét hármasbizottságban kétharmadot a pártkongresszus többségének kell biztosítani.

Csakis az a körülmény, hogy a pártkongresszus kisebbsége nem volt hajlandó a központi szervekben kisebbség lenni, vezetett kezdetben a vereséget szenvedett intellektuelek „gyenge nyöszörgésére”, majd pedig anarchikus frázisokra és anarchikus cselekedetekre.

Befejezésül vessünk még egy pillantást a diagramra a központi szervek összetételének kérdése szempontjából. Egészen természetes, hogy a küldötteknek a választások során az árnyalatok kérdésén kívül az egyik vagy másik egyén alkalmasságának, munkaképességének stb. kérdését is fontolóra kellett venniök. Most a kisebbség igen szívesen összekeveri ezeket a kérdéseket. Pedig magától értetődik, hogy ezek a kérdések különbözők, és ez már abból az egyszerű tényből is látható, hogy a Központi Lap eredeti hármasbizottságának megválasztása már a kongresszus előtt tervbe volt véve, amikor még senki sem láthatta előre, hogy Martov és Akszelrod szövetséget fog kötni Martinovval és Akimovval. Különböző kérdésekre különböző módon kapunk választ: az árnyalatok kérdésére a választ a kongresszus jegyzőkönyvében, valamennyi pont nyílt megvitatásában és a felettük megejtett szavazásban kell keresnünk. Ami a személyi alkalmasság kérdését illeti, a kongresszus valamennyi részvevője úgy határozott, hogy ezt titkos szavazással döntik el. Miért hozott az egész kongresszus egyhangúlag ilyen határozatot? — ez annyira elemi kérdés, hogy furcsa volna erre bővebben kitérni. De a kisebbség (miután a választáson vereséget szenvedett) még az elemi dolgokat is kezdte elfelejteni. Heves, szenvedélyes, majdnem a beszámíthatatlanságig izgatott beszédek áradatát hallottuk a régi szerkesztőség védelmében, de egy árva szót semhallottunk azokról a kongresszuson megnyilvánuló árnyalatokról, amelyek a hatos- és a hármasbizottság körüli harccal voltak, kapcsolatosak. Minden sarkon arról folyik a szó, hogy a Központi Bizottságba választott elvtársak képtelenek a cselekvésre, alkalmatlanok, rosszindulatúak stb., de egy árva szót sem hallunk azokról a kongresszuson tapasztalt árnyalatokról, amelyek azért harcoltak, hogy a Központi Bizottságban túlsúlyban legyenek. Azt hiszem, illetlen és méltatlan dolog a kongresszuson kívül össze-vissza fecsegni az egyes elvtársak tulajdonságairól és cselekedeteiről (mert ezek a cselekedetek 100 eset közül 99-ben szervezeti titkok, amelyek csak a párt legfelsőbb szerve előtt tárhatók fel). A kongresszuson kívül ilyen mendemondákkal harcolni meggyőződésem szerint azt jelentené, hogy pletykázok módjáracselekszünk. És az egyetlen válasz, amelyet a közönségnek e fecsegésre vonatkozóan adhatnék, az volna, ha rámutatnék a kongresszusi harcra: azt mondjátok, hogy a Központi Bizottságot kis többséggel választották meg. Ez igaz. De ez a kis többség azokból alakult, akik a legkövetkezetesebben, nem szavakban, hanem tettel harcoltak az iszkrás tervek megvalósításáért. E többség erkölcsi tekintélyének ezért még hasonlíthatatlanul nagyobbnak kell lennie, mint amekkora formális tekintélye — nagyobbnak mindazok előtt, akik az „Iszkra” irányzatának folytonosságát többre becsülik az „Iszkra” egyik vagy másik körének folytonosságánál. Kik illetékesebbek annak megítélésére, hogy ezek vagy azok az elvtársak alkalmasak-e az „Iszkra” politikájának megvalósítására? azok-e, akik ezt a politikát a kongresszuson képviselték, vagy azok, akik számos esetben harcoltak e politika ellen és síkraszálltak minden elmaradottság, minden ócskaság, minden körösdi mellett?

o) A kongresszus után. Két harci módszer

A kongresszusi viták és szavazások elemzése, amellyel most végeztünk, tulajdonképpen in nuce (dióhéjban) megmagyarázza mindazt, ami a kongresszus után történt, s pártválságunk további szakaszainak ismertetését rövidre foghatjuk.

Az a körülmény, hogy Martov és Popov nem volt hajlandó a választásokban résztvenni, egycsapásra a civakodás légkörét teremtette meg a pártárnyalatok harcában. Glebov elvtárs, aki valószínűtlennek tartotta, hogy a meg nem választott szerkesztők komolyan elhatározták, hogy Akimov és Martinov felé fordulnak, és a dolgot mindenekelőtt ingerültséggel magyarázta, mindjárt a kongresszust követő napon azt ajánlotta nekem és Plehanovnak, kössünk békét, „kooptáljuk” mind a négy elvtársat azzal a feltétellel, hogy a Tanácsban a szerkesztőség képviseletet kap (azaz, hogy a két képviselő közül az egyik feltétlenül a párttöbbséghez tartozzék). Ezt a feltételt Plehanov meg én ésszerűnek találtuk, mert ha ebbe beleegyeznek, ez a beleegyezés a kongresszuson elkövetett hiba hallgatólagos beismerését jelentette volna, azt jelentette volna, hogy békét akarnak és nem háborút, hogy közelebb akarnak lenni hozzám és Plehanovhoz, mint Akimovhoz és Martinovhoz, Jegorovhoz és Mahovhoz. A „kooptálás” tekintetében tett engedmény ilymódon személyi jelleget öltött, s nem volt érdemes megtagadni egy személyi engedményt, amely kiküszöbölheti az ingerültséget és helyreállíthatja a békét. Ezért én és Plehanov beleegyeztünk ebbe. A szerkesztőségi többség a feltételt elvetette. Glebov elutazott. Mi vártuk a következményeket: megmarad-e Martov azon a lojális talajon, amelyre a kongresszuson helyezkedett (a centrumot képviselő Popov elvtárssal szemben), vagy pedig felülkerekednek azok az állhatatlan és szakadásra hajló elemek, amelyekhez csatlakozott.

Dilemmában voltunk: vajon Martov elvtárs a maga kongresszusi „koalícióját” egyszeri politikai ténynek fogja-e tekinteni (mint ahogy Bebel koalíciója Vollmarral 1895-ben egyszeri eset volt — si licet parva componere magnis*), * — ha ugyan szabad kis dolgokat nagyokkal összehasonlítani. — Szerk.* vagy pedig arra fog törekedni, hogy megszilárdítsa ezt a koalíciót, minden erejével igyekszik majd bebizonyítani, hogy én és Plehanov a kongresszuson hibát követtünk el, és pártunk opportunista szárnyának igazi vezérévé válik. Más szavakkal ezt a dilemmát a következőképpen fogalmazták meg: marakodás vagy politikai pártharc? Hármunk közül, akik a kongresszust követő napon a központi szervek egyedüli, jelenlevő tagjai voltunk, leginkább Glebov hajlott a dilemma első megoldására, és ő igyekezett leginkább kibékíteni a gyerekeket, akik hajbakaptak. A másik megoldásra leginkább Plehanov elvtárs hajlott, aki úgyszólván megközelíthetetlen volt. Én ez alkalommal a „centrum” vagy „mocsár” szerepét játszottam és a meggyőzés fegyverét próbáltam használni. Kilátástalan és zavaros vállalkozás volna, ha most újból megkísérelnők a szóbeli meggyőzést, és én nem fogom követni Martov elvtárs és Plehanov elvtárs rossz példáját. Szükségesnek tartom azonban, hogy idézzek néhány helyet egy írásomból, amelyben az iszkrás „kisebbség” egyik tagját igyekeztem meggyőzni:

„… Az, hogy Martov nem akar a szerkesztőségbe belépni, az, hogy ő és a párt más irodalmárai megtagadják az együttműködést, hogy sok elvtárs vonakodik a Központi Bizottság számára dolgozni, a bojkott vagy a passzív ellenállás eszméjének propagálása, — mindez még Martov és barátai akarata ellenére is óhatatlanul pártszakadásra fog vezetni. Mégha Martov megmarad is a lojális talajon (a kongresszuson nagyon határozottan ilyen talajra helyezkedett), mások nem maradnak meg, és az általam megjelölt következmény elkerülhetetlen lesz …

… És most kérdem: tulajdonképpen miért válunk szét?.. Sorra veszem a kongresszus összes eseményeit és benyomásait, elismerem, hogy gyakran rettenetes ingerültségemben «dühösen» jártam el és cselekedtem, szívesen kész vagyok bárkivel szemben beismerni ezt a bűnömet, ha bűnnek nevezhető az, amit a légkör, az ellenhatás, a replikák, a harc stb. természetszerűen előidézett. De amikor most minden harag nélkül vizsgálom az elért eredményeket, azt, amit dühödt harc útján valósítottunk meg, valóban nem látok az eredményekben semmit, egyáltalán semmit, ami a pártra káros volna, és abszolút semmit, ami a kisebbségre bántó vagy sértő volna.

Persze, szükségszerűen bántó volt már az is, hogy kisebbségben kellett maradniok, de határozottan tiltakozom az ellen a gondolat ellen, hogy mi bárkit is «megbélyegeztünk» vagy bárkit is meg akartunk sérteni vagy meg akartunk alázni. Szó sincs róla. És nem szabad megengednünk, hogy egy politikai nézeteltérés oda vezessen, hogy az események magyarázataként a másik felet lelkiismeretlenséggel, arcátlansággal, intrikálással s egyéb kedves dolgokkal vádoljuk, amelyekről mind gyakrabban hall az ember a közeledő szakadás atmoszférájában. Ezt nem szabad megengednünk, mert ez legalább is nec plus ultra* értelmetlen dolog. * — a legnagyobb mértékben. — Szerk.*

Köztünk és Martov között politikai (és szervezeti) kérdésekben komoly ellentétek vannak, ami már igen sokszor megtörtént. Amikor a szervezeti szabályzat 1. pontjának kérdésében vereséget szenvedtem, természetszerűleg minden energiámmal revánsra törekedtem mindabban, ami nekem (és a kongresszusnak) még megmaradt. Szükségképpen törekednem kellett egyfelől egy szigorúan iszkrás Központi Bizottságra, másfelől pedig a háromtagú szerkesztőbizottságra … Nézetem szerint ez a hármasbizottság egyedül képes arra, hogy hivatalos szerv legyen, nem pedig olyan testület, amelyben komasági szellem és nemtörődömség uralkodik, hogy az egyetlen igazi központi szerv legyen, amelyben mindenki mindig a maga pártszerű álláspontját képviselné és védelmezné, egy hajszálnyival sem többet, és irrespective** ** — függetlenül. — Szerk.** minden személyi mozzanattól, minden sértésre, távozásra stb. vonatkozó elgondolástól.

Ez a hármasbizottság a kongresszusi események után kétségkívül olyan politikai és szervezeti vonalat törvényesített, amely egy bizonyos vonatkozásban Martov ellen irányult. Ez kétségtelen. Ezért szakítsunk? Ezért törjük szét a pártot?? Vajon a tüntetések kérdésében Martov és Plehanov nem állt szemben velem? Vajon a program kérdésében én és Martov nem álltunk szemben Plehanovval? Vajon nem fordul-e mindig minden hármasbizottság egyik oldalával bármelyik tagja ellen? Ha az iszkrások többsége az «Iszkra»-szervezetben is, a kongresszuson is a martovi vonalnak ezt a speciális árnyalatát szervezeti és politikai tekintetben hibásnak találta, nem esztelenek-e valóban azok a kísérletek, hogy mindezt valami «cselszövéssel» és «uszítással» stb. magyarázzák? Vajon nem volna-e esztelenség, ha valaki azzal akarná megkerülni ezt a tényt, hogy «szemét népségnek» szidalmazná ezt a többséget?

Ismétlem: én éppúgy, mint a kongresszus iszkrásainak többsége, mélyen meg vagyok győződve arról, hogy Martov helytelen vonalat követett és ezt ki kellett javítani. Emiatt megbántódni, ebben sértést látni stb. oktalanság. Senkit semmiért nem «bélyegeztünk meg», nem «bélyegzünk meg» és távolítunk el a munkátólA központi szervből való eltávolítás miatt pedig szakadást előidézni az én szememben határtalan esztelenség volna”*. …

* Ezt a levelet (A. N. Potreszovnak 1903 augusztus 31-én [szeptember 13-án] írt levél. — Szerk.) még szeptemberben (az új időszámítás szerint) írtam. Kihagytam belőle azt, ami nézetem szerint nem tartozik a dologra. Ha a címzett éppen a kihagyott részt tartja fontosnak, könnyen kitöltheti a hézagot. Egyébként felhasználom ezt az alkalmat arra, hogy ellenlábasaimat egyszersmindenkorra feljogosítsam valamennyi magánlevelem közzétételére, ha ezt az ügyre nézve hasznosnak tartják.*

… Szükségesnek tartottam, hogy ezeket az írásbeli kijelentéseimet felelevenítsem, mert pontosan megmutatják a többségnek azt a törekvését, hogy tüstént pontos határt vonjon egyfelől a támadások élessége és „dühössége” következtében lehetséges (és heves harcban elkerülhetetlen) személyes sértődöttség és személyes ingerültség — másfelől egy bizonyos politikai hiba, politikai vonal (koalíció a jobbszárnnyal) között.

Ezek a kijelentések bizonyítják, hogy a kisebbség passzív ellenállása közvetlenül a kongresszus után kezdődött, és mi mindjárt figyelmeztettük arra, hogy ez lépés a pártszakadás felé; — hogy ez teljesen ellentmond a kongresszuson tett lojális kijelentéseknek; — hogy ez a szakadás kizárólag a központi szervekből való eltávolítás (vagyis a meg nem választás) miatt következne be, mert soha senki nem gondolt arra, hogy a párt tagjai közül bárkit is eltávolítson a munkától; — hogy a köztünk fennálló politikai nézeteltérés (amely elkerülhetetlen, minthogy még nincs tisztázva és eldöntve az a kérdés, kinek a vonala volt hibás a kongresszuson, Martové-e vagy a mienk), mindinkább kezd szitkozódástól, gyanúsítgatásoktól stb. stb. kísért marakodássá fajulni.

A figyelmeztetések nem segítettek. A kisebbség viselkedése azt mutatta, hogy a legkevésbé állhatatos és a pártot legkevésbé becsülő elemek kerekednek felül köztük. Ez arra késztetett engem és Plehanovot, hogy Glebov javaslatához adott hozzájárulásunkat visszavonjuk: valóban, ha a kisebbség tetteivel nemcsak az elvek terén, hanem az elemi pártlojalitás terén is bebizonyította politikai állhatatlanságát, akkor milyen jelentőségük lehetett a hírhedt „folytonosságról” mondott szavaknak? Plehanovnál elmésebben senki sem gúnyolta ki azt a képtelen követelést, hogy a pártszerkesztőségbe főleg olyan embereket „kooptáljunk”, akik nyíltan kijelentik, hogy egyre újabb kérdésekben és egyre nagyobb mértékben nem értenek egyet velünk! Hát ki látott már olyat, hogy a párttöbbség a központi szervekben maga változtatta át önmagát kisebbséggé még mielőtt a sajtóban, a párt színe előtt tisztázták volna az újabb nézeteltéréseket? Fejtsék ki előbb a nézeteltéréseket, a párt vitassa meg, mennyire mélyrehatóak ezek a nézeteltérések és mi a jelentőségük, tegye jóvá maga a párt a II. kongresszuson elkövetett hibáját, ha az egyik vagy másik hibát bebizonyítják! Pusztán az a tény, hogy egyelőre még ismeretlen nézeteltérésekre hivatkozva ilyen követelést támasztottak, azt mutatta, hogy a követelőzők teljesen állhatatlanok, hogy a marakodás teljesen elfojtja a politikai nézeteltéréseket, hogy egyáltalán nem tisztelik sem a pártot, sem saját meggyőződésüket. Sohasem voltak és nem is lesznek olyan elvi alapon álló, meggyőződéses emberek, akik ne akarnának meggyőzni, még mielőtt (magánúton) többségbe kerülnének abban a szervben, amelyet meg akarnak győzni.

Végül október 4-én Plehanov elvtárs bejelenti, hogy még egy utolsó kísérletet tesz arra, hogy véget vessen ennek az ostobaságnak. A régi szerkesztőségnek mind a hat tagja ülést tart, a Központi Bizottság új tagjának jelenlétében*. Teljes három órán át igyekszik Plehanov elvtárs bebizonyítani, mennyire oktalan az a követelés, hogy a „többség” két képviselőjével szemben négy elvtársat „kooptáljanak” a „kisebbségből”. …

* Ezenkívül a Központi Bizottságnak ez a tagja150 a kisebbséggel több külön és kollektív beszélgetést szervezett, amelyeken megcáfolta a képtelen mendemondákat, és pártkötelessége teljesítésére hívta fel a kisebbséget.*

… Javasolja két elvtárs kooptálását, egyfelől minden olyan aggodalom kiküszöbölésére, hogy bárkit is „gyötörni”, elnyomni, visszaszorítani, kivégezni és eltemetni akarunk, másfelől pedig a párt-”többség” jogainak és pozíciójának megvédésére. A két elvtárs kooptálását szintén elvetik.

Október 6-án én meg Plehanov a következő hivatalos levelet írjuk az „Iszkra” valamennyi régi szerkesztőjének és az „Iszkra” munkatársának, Trockij elvtársnak:

„Tisztelt elvtársak! A Központi Lap szerkesztősége kötelességének tartja, hogy hivatalosan sajnálkozását fejezze ki afelett, hogy Önök nem vesznek részt az «Iszkra» és a «Zarja» munkájában. Jóllehet mindjárt a párt II. kongresszusa után és később is többször felszólítottuk Önöket az együttműködésre, nem kaptunk Önöktől egyetlen irodalmi művet sem. A Központi Lap szerkesztősége kijelenti, hogy egyáltalán nem adott okot közreműködésük beszüntetésére. Személyes ingerültség természetesen nem lehet akadálya annak, hogy a párt Központi Lapjában közreműködjenek. Ha pedig valamely köztünk felmerült nézeteltérés miatt nem vesznek részt a munkában, akkor a párt érdekében rendkívül hasznosnak tekintenők az ilyen nézeteltérések részletes kifejtését. Mi több, rendkívül kívánatosnak tartanók, hogy e nézeteltérések jellegét és jelentőségét az általunk szerkesztett kiadványok hasábjain az egész párt színe előtt mielőbb tisztázzuk”*. …

* A Martov elvtárshoz intézett levélben volt még egy passzus, melyben egy brosúra iránt érdeklődtünk, s még ezt írtuk: „Végül az ügy érdekében mégegyszer felhívjuk figyelmét arra, hogy mi jelenleg is készek vagyunk Önt a Központi Lap szerkesztőségébe kooptálni abból acélból, hogy teljes mértékben lehetővé tegyük Önnek, hogy a legfelsőbb pártszervben hivatalosan előadja és megvédje összes nézeteit.”*

… Amint az olvasó látja, még mindig nem láttuk világosan, vajon a „kisebbség” cselekedeteiben a személyes ingerültség van-e túlsúlyban, vagypedig az a kívánság, hogy a lapnak (és a pártnak) új iránytszabjanak, s hogy milyen irányt és milyen tekintetben újat. Azt hiszem, hogy még ma is, ha hetven kommentátort megbíznánk azzal a feladattal, hogy bármely irodalom és bármilyen tanúvallomások alapján tisztázzák e kérdést, ezek sem igazodnának el soha ebben a zűrzavarban. Civakodást nem igen lehet kibogozni: közibe kell vágni, vagy pedig távoltartani magunkat tőle**…

** Plehanov elvtárs itt alkalmasint hozzátenné: vagy pedig ki kell elégíteni a civakodás kezdeményezőinek minden és mindennemű igényét. Majd meglátjuk, miért volt ez lehetetlen.**

… Az október 6-i levélre Akszelrod, Zaszulics, Sztarover, Trockij és Kolcov néhány sorban azt válaszolták, hogy amióta az „Iszkra” az új szerkesztőség kezébe ment át, alulírottak egyáltalán nem vesznek részt munkájában. Martov elvtárs beszédesebb volt és a következő válasszal tisztelt meg bennünket:

„Az OSzDMP Központi Lapja Szerkesztőségének. Tisztelt elvtársak! Október 6-i levelükre válaszolva kijelentem a következőket: Az egy sajtószervben való együttműködésre vonatkozó összes kimagyarázkodásainkat befejezetteknek tekintem azok után, hogy Önök a Központi Bizottság egyik tagjának jelenlétében október 4-én tartott tanácskozáson nem voltak hajlandók válaszolni arra a kérdésre, milyen okok késztették Önöket azon javaslatuk visszavonására, hogy Akszelrod, Zaszulics, Sztarover és én lépjünk be a szerkesztőségbe azzal a feltétellel, hogy kötelezzük magunkat arra, hogy «képviselőnkül» a Tanácsba Lenin elvtársat választjuk. Azok után, hogy Önök az említett tanácskozáson ismételten kitértek az elől, hogy saját, tanuk jelenlétében tett kijelentéseiket írásba foglalják, nem tartom szükségesnek, hogy levélben magyarázzam meg Önöknek, mi indított arra, hogy a jelenlegi körülmények között ne dolgozzak az «Iszkrá»-ban. Ha szükséges lesz, részletesen nyilatkozom erről az egész párt előtt, amely már a II. kongresszus jegyzőkönyvéből meg fogja tudni, miért utasítottam vissza azt a most megismételt ajánlatukat, hogy foglaljak el egy helyet a szerkesztőségben és a Tanácsban …* * Kihagyom a Martov akkoriban újból kiadott brosúrájára vonatkozó választ.*

L. Martov”

Ez a levél az előző okmányokkal együtt megcáfolhatatlan magyarázatot ad a bojkottnak, dezorganizálásnak, anarchiának és a szakadás előkészítésének arra a kérdésére, amelyet Martov elvtárs az „Ostromállapot”-ban (felkiáltójelek és gondolatjelek segítségével) olyan gondosan megkerül — arra a kérdésre, hogy melyek a harc lojális és illojális eszközei.

Martov elvtársnak és a többieknek azt javasolják, fejtsék ki a nézeteltéréseket, kérik őket, mondják meg nyíltan, miről van szó és mik a szándékaik, igyekeznek őket rábeszélni arra, hogy hagyjanak fel a szeszélyeskedéssel és vizsgálják meg nyugodtan az 1. ponttal kapcsolatban elkövetett hibát (amely elválaszthatatlanul összefügg a másik hibával, a jobbra fordulással) — de Martov elvtárs és társai nem hajlandók erről beszélni és ezt kiabálják: zaklatnak, gyötörnek! A „borzadálytkeltő szó” kigúnyolása nem hűtötte le e komikus jajveszékelések hevét.

De hogy lehet zaklatni azt, aki nem hajlandó együttműködni? — kérdeztük Martov elvtársat. Hogy lehet megbántani, „gyötörni” és elnyomni a kisebbséget, ha nem hajlandó kisebbség lenni?? Hiszen minden kisebbségi helyzet feltétlenül és elkerülhetetlenül bizonyos hátrányokat jelent arra nézve, aki kisebbségben maradt. Ezek a hátrányok vagy abban állnak, hogy be kell lépniök egy olyan testületbe, amely bizonyos kérdésekben majorizálni fogja őket, vagy pedig a testületen kívül kell maradniok, támadniok kell a testületet és ennélfogva állniok kell jól megerősített ütegek tüzét.

Vajon az „ostromállapot” miatti jajveszékeléssel Martov elvtárs azt akarta-e mondani, hogy igazságtalanul és illojálisan harcolnak ellenük, akik kisebbségben maradtak, vagy igazságtalanul és illojálisan kormányozzák őket? Csak ez a tétel volna (Martov szemében) legalább valamennyire ésszerű, mert, ismétlem, bizonyos hátrányok feltétlen és elkerülhetetlen velejárói a kisebbségi helyzetnek. De éppen az a komikus a dologban, hogy Martov elvtárs ellen sehogy sem lehetett harcolni, amíg nem volt hajlandó tárgyalni! a kisebbséget sehogy sem lehetett kormányozni, amíg nem volt hajlandó arra, hogy kisebbség legyen!

Martov elvtárs egyetlenegy tényt sem tudott felhozni, amely azt mutatta volna, hogy a Központi Lap szerkesztősége túllépte jogkörét vagy visszaélt hatalmával abban az időben, amikor Plehanov meg én voltunk a szerkesztőségben. A kisebbség gyakorlati funkcionáriusai sem tudtak egyetlenegy ilyen tényt sem felhozni a Központi Bizottságra vonatkozóan. Akárhogy csűri-csavarja is a dolgot most Martov elvtárs az „Ostromállapot”-ban, továbbra is teljesen megcáfolhatatlan, hogy az ostromállapot miatti jajveszékelés nem egyéb „gyenge nyöszörgésnél”.

Martov elvtárs és társai egyetlenegy ésszerű érvet sem tudnak felhozni a kongresszus által kinevezett szerkesztőség ellen, s ezt legjobban illusztrálja ez a megjegyzésük: „nem vagyunk jobbágyok!” („Ostromállapot”, 34. old.) Rendkívül erősen kidomborodik itt a burzsoá intellektuel gondolkodásmódja, aki a tömegszervezet és a tömegfegyelem felett álló „kiválasztott lelkek” közé sorolja magát. Aki a pártmunkában való részvétel megtagadását azzal magyarázza, hogy „nem vagyunk jobbágyok”, az teljesen elárulja magát, az beismeri, hogy nincsenek semmiféle érvei, hogy teljesen képtelen eljárását megindokolni, hogy nincs semmiféle ésszerű oka az elégedetlenségre. Plehanov meg én kijelentjük, hogy nézetünk szerint semmi okot sem adtunk a munka megtagadására, kérjük, hogy fejtsék ki, miben nem egyeznek meg velünk, és erre ezt felelik: „nem vagyunk jobbágyok” (s hozzáfűzik: még nem kötöttük meg az alkut a kooptálásra vonatkozóan).

Az intellektuel individualizmus, amely már az 1. pont körüli vitákban megnyilvánult, és már akkor megmutatta, hogy hajlik az opportunista okoskodásra és az anarchikus frázisra, mindennemű proletár szervezetet és fegyelmet jobbágyságnak tekint. Az olvasóközönség hamarosan fel fogja ismerni, hogy ezek a „párttagok” és párt-”funkcionáriusok” az új pártkongresszust is a „kiválasztott lelkek” számára borzalmas és elviselhetetlen jobbágyi intézménynek tekintik … Ez az „intézmény” valóban borzalmas azok számára, akik szívesen használják a párttag címet, de úgy érzik, hogy ez a cím nem felel meg a párt érdekeinek és a párt akaratának.

A bizottságok határozatai, melyeket az új „Iszkra” szerkesztőségéhez intézett levelemben felsoroltam és Martov elvtárs az „Ostromállapot”-ban közzétett, ténylegesen bizonyítják, hogy a kisebbség magatartása nem volt egyéb, mint az engedelmesség teljes megtagadása a kongresszus határozataival szemben, a pozitív gyakorlati munka dezorganizálása. Az opportunistákból és „Iszkrá”-t gyűlölőkből alakult kisebbség széttépte a pártot, rontotta, bomlasztotta a munkát, mert bosszút akart állni a kongresszuson elszenvedett vereségért, és mert érezte, hogy becsületes és lojális eszközökkel (a sajtóban vagy a kongresszuson történő magyarázat útján) sohasem lesz képes megcáfolni az opportunizmus és intellektuel állhatatlanság vádját, amelyeket a II. kongresszuson emeltek ellenük. Minthogy felismerték, hogy nincs erejük meggyőzni a pártot, azzal igyekeztek hatni, hogy dezorganizálták a pártot és akadályoztak minden munkát. Mikor szemükre vetették, hogy (mivel a kongresszuson zűrzavart teremtettek) fazekunkat megrepesztették, ők a szemrehányásra azzal feleltek, hogy minden erejükkel igyekeztek a repedt fazekat teljesen összetörni.

A fogalmakat annyira összekuszálták, hogy a bojkottot és a munkától való távolmaradást „tisztességes* * A bányavidéki határozati javaslat. („Ostromállapot”, 38. old.)* harci eszköznek” nyilvánították. Martov elvtárs most állandóan ezen a kényes ponton lovagol. Martov elvtárs annyira „elvhű”, hogy védelmezi a bojkottot,.. . amikor a kisebbségtől indul ki, s elítéli a bojkottot, amikor magát a többségbe került Martovot fenyegeti.

Azt hiszem, nem kell taglalnunk azt a kérdést, civakodás-e ez, vagy pedig a szociáldemokrata munkáspártban alkalmazható tisztességes harci eszközökre vonatkozó „elvi nézeteltérés”.

Miután a központi szervek (október 4-én és 6-án) sikertelenül próbáltak magyarázatot kapni azoktól az elvtársaktól, akik a „kooptálás” körül csetepatét csaptak, nem tehettek egyebet, be kellett várniok, milyen lesz a valóságban a megígért lojális harc. Október 10-én a Központi Bizottság körlevéllel fordul a Ligához (lásd Liga jegyzőkönyve, 3—5. old.), amelyben közli, hogy szervezeti szabályzatot dolgoz ki és a Liga tagjait közreműködésre szólítja fel. A Liga kongresszusának összehívását abban az időben a Liga vezetősége elvetette (két szavazattal egy ellen — lásd ugyanott, 20. old.). A kisebbség híveinek erre a körlevélre adott válaszai azonnal megmutatták, hogy a híres lojalitás és a kongresszus határozatainak elismerése csak frázis volt, és valójában a kisebbség elhatározta, hogy semmiképpen nem veti alá magát a párt központi szerveinek, és az együttműködésre való felhívásaik elől szofizmákkal és anarchikus frázisokkal bújt ki. A vezetőség tagjának, Deutschnak, hírhedt nyílt levelére (10. old.) Plehanovval és a többség más híveivel együtt azt feleltük, hogy határozottan „tiltakozunk a pártfegyelem azon durva megsértései ellen, melyek révén a Liga funkcionáriusa gátolni merészeli egy pártszerv szervezeti tevékenységét, és más elvtársakat is a fegyelem és a szervezeti szabályzat ugyanilyen megszegésére hív fel. Az olyanfajta frázisok, hogy «nézetem szerint nincs jogom a Központi Bizottság meghívása alapján az ilyen munkában résztvenni» vagy «elvtársak! semmiesetre sem szabad a Liga új szervezeti szabályzatának kidolgozását reá (a KB-ra) bízni» stb., az olyanfajta agitációs módszerekhez tartoznak, amelyek csak felháborodást kelthetnek mindenkiben, aki csak valamennyire is sejti, mit jelentenek ezek a fogalmak: párt, szervezet, pártfegyelem. Az efféle módszerek annál felháborítóbbak, mert egy csak most létesített pártszervvel szemben alkalmazzák őket, s így ez kétségkívül kísérlet arra, hogy megrendítsék a pártbeli elvtársakban a bizalmat e pártszerv iránt, s ugyanakkor e módszereket a Liga vezetőségi tagjának cégére alatt és a Központi Bizottság háta mögött hozzák forgalomba” (17. old.).

A Liga kongresszusa ilyen körülmények között csak botránynak ígérkezett.

Martov elvtárs kezdettől fogva folytatta „a más lelkében való vájkálás” kongresszusi taktikáját, és ezt ez alkalommal magánbeszélgetések kiforgatásával Plehanov elvtárssal szemben gyakorolta. Plehanov elvtárs tiltakozik, és Martov elvtárs kénytelen a könnyelmű vagy ingerült szemrehányásokat visszavonni (a Liga jegyzőkönyve, 39. és 134. old.).

Következik a beszámoló. A Liga küldötte a pártkongresszuson én voltam. Ha az olvasó előveszi beszámolóm vázlatát (43. és köv. old.), látni fogja, hogy az nyers vázlatban tartalmazta a kongresszusi szavazásoknak azt az elemzését, amely, kidolgozott formában ebben a brosúrában található. A beszámoló súlypontja éppen annak bebizonyítása volt, hogy Martov és társai az általuk elkövetett hibák következtében pártunk opportunista szárnyára kerültek. Jóllehet a beszámolót olyan hallgatóság előtt tartottam, amelynek nagy többsége a legelkeseredettebb ellenfelekből állt, az égvilágon semmi olyat nem tudtak benne felfedezni, ami a pártharc és pártpolémia lojális módszereitől eltért volna.

Martov beszámolója viszont az én fejtegetésemhez fűzött apró és részletkérdésekre vonatkozó „módosító javaslatokon” kívül (fentebb kimutattuk, hogy ezek a módosító javaslatok helytelenek) nem volt egyéb … mint beteg idegek terméke.

Nem csoda, hogy a többség nem volt hajlandó harcolni ilyen légkörben. Plehanov elvtárs tiltakozott a „jelenet” ellen (68. old.) — ez valóban igazi „jelenet” volt! — és eltávozott a kongresszusról, mert nem óhajtotta kifejteni a beszámoló lényegére vonatkozó, már elkészített ellenvetéseit. A többségnek majdnem valamennyi többi híve is elhagyta a kongresszust, s írásbeli tiltakozást nyújtottak be Martov elvtárs „méltatlan viselkedése” ellen (a Liga jegyzőkönyve, 75. old.).

A kisebbség harci módszerei igen szemléletesen feltárultak mindenki előtt. A kisebbséget mi azzal vádoltuk, hogy a kongresszuson politikai hibát követett el, az opportunizmus felé fordult, koalícióra lépett a bundistákkal, Akimovokkal, Brukerekkel, Jegorovokkal és Mahovokkal. A kisebbség a kongresszuson vereséget szenvedett, és most két harci módszert „dolgozott ki”, melyek a különböző kirohanások, támadások, rajtaütések stb. végtelen gazdagságát ölelik fel.

Első módszer — az egész pártmunka dezorganizálása, az ügy károsítása, az a törekvés, hogy mindent akadályozzanak „az okok megjelölése nélkül”.

Második módszer — „jelenetek” rendezése stb. stb.*…

* Már rámutattam arra, hogy ezeknek az emigráns és száműzött légkörben szokásos civakodásoknak legalantasabb megjelenési formáit oktalanság volna alantas okokra visszavezetni. Ez sajátos betegség, amely bizonyos rendkívüli életviszonyok között, az idegek bizonyos ziláltsága esetén stb. ragály módjára terjed. Kénytelen voltam itt felidézni ennek a harci módszernek igazi jellegét, mert Martov elvtárs ezt a módszert az „Ostromállapot”-ban ismét teljes mértékben alkalmazta.*

… Ez a „második harci módszer” megnyilvánul a Liga hírhedt „elvi” határozati javaslataiban is, amelyeknek megvitatásában a „többség” persze nem vett részt. Vegyük szemügyre ezeket a határozati javaslatokat, amelyeket most Martov elvtárs az „Ostromállapot”-ban közzétett.

Az első határozati javaslat, amelyet Trockij, Fomin, Deutsch és más elvtársak írtak alá, két tételt tartalmaz, amelyek a pártkongresszus „többsége” ellen irányulnak: 1) „A Liga mélységes sajnálkozását fejezi ki afelett, hogy a kongresszuson megnyilvánult tendenciák következtében, amelyek az «Iszkra» előbbi politikájával homlokegyenest ellenkeznek, a párt szervezeti szabályzatának kidolgozásakor nem fordítottak kellő figyelmet arra, hogy megfelelően biztosítsák a Központi Bizottság függetlenségének és tekintélyének megvédését” (a Liga jegyzőkönyve, 83. old.).

Ez az „elvi” tétel, mint már láttuk, az akimovi frázisba torkollik, amelynek opportunista jellegét a pártkongresszuson még Popov elvtárs is leleplezte! Lényegükben az olyan állítások, hogy a „többség” nem szándékozik a Központi Bizottság függetlenségét és tekintélyét megvédeni, sohasem voltak egyebek pletykánál. Elég rámutatni arra, hogy amikor Plehanov meg én voltunk a szerkesztőségben, a Központi Lap nem volt túlsúlyban a Tanácsban a Központi Bizottsággal szemben, amikor pedig a martovisták vonultak be a szerkesztőségbe, a Központi Lap túlsúlyba került a Tanácsban a Központi Bizottsággal szemben! Amikor mi voltunk a szerkesztőségben, a Tanácsban az oroszországi gyakorlati pártmunkások voltak túlsúlyban a külföldi irodalmárokkal szemben; a martovistáknál ennek az ellenkezője következett be. Amikor mi voltunk a szerkesztőségben, a Tanács egyetlenegyszer sem kísérelte meg, hogy beavatkozzék valamely gyakorlati kérdésbe; az egyhangú kooptálás ideje óta megkezdődött az ilyen beavatkozás, s erről az olvasóközönségnek hamarosan alkalma lesz teljes bizonyossággal meggyőződni.

A szóbanforgó határozati javaslat következő tétele: „… a kongresszus a párt hivatalos központi szerveinek megalakításakor nem vette figyelembe a már ténylegesen létrejött központi szervekkel való folytonossági kapcsolatot…”

Ez a tétel teljes egészében a központi szervek személyi összetételének kérdésére redukálódik. A „kisebbség” jobbnak látta megkerülni azt, hogy a régi központi szervek a kongresszuson bebizonyították alkalmatlanságukat és számos hibát követtek el. A legkomikusabb azonban a „folytonosságra” való hivatkozás a Szervező Bizottsággal kapcsolatban. A kongresszuson, amint láttuk, egy ember sem szólt egy árva szót sem az egész Szervező Bizottság megerősítéséről. Sőt, a kongresszuson Martov dühöngve ordítozott, hogy a Szervező Bizottság három tagját magában foglaló lista szégyent hoz rá. A kongresszuson a „kisebbség” utolsó listájában a Szervező Bizottságból egy tagot javasolt (Popov, Glebov vagy Fomin és Trockij), a „többség” pedig olyan listát fogadott el, amelyben három tag közül kettő volt a Szervező Bizottság tagja (TravinszkijVasziljev és Glebov). Kérdezzük, vajon lehet-e ezt a „folytonosságra” való hivatkozást „elvi nézeteltérésnek” nevezni?

Térjünk át egy másik határozati javaslatra, amelyet a régi szerkesztőség négy tagja írt alá Akszelrod elvtárssal az élén. Itt találkozunk a „többség” ellen irányuló valamennyi fő váddal, amelyeket azután a sajtóban nem egyszer megismételtek. A legmegfelelőbb, ha ezeket éppen a szerkesztői kör tagjainak megszövegezésében vizsgáljuk. A vádak „a párt önkényuralmi és bürokratikus igazgatásának rendszere” ellen, a „bürokratikus centralizmus” ellen irányulnak, amelyet a „valóban szociáldemokrata centralizmustól” megkülönböztetve a következőképpen határoznak meg: ez a centralizmus „nem a belső egyesülést, hanem a külső, formális egységet helyezi előtérbe, amelyet merőben mechanikus eszközökkel, az egyéni kezdeményezés és a társadalmi öntevékenység rendszeres elnyomása útján valósítanak és őriznek meg”; ezért ez a centralizmus „lényegénél fogva képtelen a társadalom alkotóelemeit szervesen egyesíteni”.

Hogy milyen „társadalomról” beszélnek itt Akszelrod elvtárs és társai, annak egyedül Allah a megmondhatója. Akszelrod elvtárs, úgylátszik maga sem igen tudta, vajon zemsztvo-feliratot ír-e a kívánatos közigazgatási reformokról, vagy pedig a „kisebbség” panaszait tolmácsolja. Mit jelenthet a pártban az „egyeduralom”, amely miatt az elégedetlen „szerkesztők” jajveszékelnek? Egyeduralom annyi, mint egy személy legfelsőbb, ellenőrzés nélküli, felelősséggel nem tartozó, nem választáson alapuló hatalma. A „kisebbség” irodalmából köztudomású, hogy ilyen egyeduralkodónak engem tekintenek és senki mást. Amikor a szóbanforgó határozati javaslatot írták és elfogadták, én a Központi Lapban dolgoztam Plehanovval együtt. Ennélfogva Akszelrod elvtárs és társai kifejezték azt a meggyőződésüket, hogy mind Plehanov, mind a Központi Bizottság összes tagjai az egyeduralkodó Lenin akarata szerint „igazgatták a pártot”, nem pedig aszerint, hogy ők mit tartottak hasznosnak az ügy érdekében. Az egyeduralmi igazgatás vádja szükségszerűen és elkerülhetetlenül oda vezet, hogy mindazokat, akik az egyeduralkodón kívül résztvesznek az igazgatásban, puszta eszköznek, sakkfigurának, idegen akarat végrehajtójának tekintik. És mi újból és újból megkérdezzük: valóban ez az igen tiszteletreméltó Akszelrod elvtárs „elvi nézeteltérése”?

Továbbá. Milyen külsőséges, formális egységről beszélnek itt a mi „párttagjaink”, akik csak most tértek vissza a pártkongresszusról, melynek határozatait ünnepélyesen törvényesnek ismerték el? Ismernek talán a pártkongresszuson kívül valami más módot az egység elérésére egy valamennyire szilárd alapokon megszervezett pártban? Ha ismernek, akkor miért nincs bátorságuk nyíltan megmondani, hogy a II. kongresszust már nem ismerik el törvényes kongresszusnak? Miért nem próbálják kifejteni nekünk azokat az új gondolataikat és új módszereiket, amelyek segítségével egy állítólag szervezett állítólagos pártban az egység elérhető?

Továbbá. Milyen alapon beszélnek „az egyéni kezdeményezés elfojtásáról” a mi individualista intellektueljeink, akiket a párt Központi Lapja csak az imént kérve-kért, fejtsék ki nézeteltéréseiket, és akik ehelyett a „kooptálásról” alkudoztak. Hogyan is fojthattuk volna el Plehanov meg én vagy a Központi Bizottság oly emberek kezdeményezését és öntevékenységét, akik egyáltalán nem voltak hajlandók velünk „együttműködni”! Hogyan lehet valakit olyan szervben vagy olyan testületben „elnyomni”, amelyben az elnyomott nem volt hajlandó résztvenni? Hogyan panaszkodhatnak meg nem választott szerkesztők „az igazgatás rendszerére”, amikor nem hagyták magukat „igazgatni”? Nem követhettünk el semmiféle hibát elvtársaink vezetésében abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy ezek az elvtársak egyáltalán nem is dolgoztak vezetésünk alatt.

Azt hisszük, világos, hogy a sokat emlegetett bürokratizmus elleni tiltakozás csak a központi szervek személyi összetételével való elégedetlenség leplezése, csak fügefalevél, amely szépítgeti a kongresszuson tett ünnepélyes ígéret megszegését. Bürokrata vagy, mert a kongresszus nem akaratomnak megfelelően, hanem akaratom ellenére jelölt ki; formalista vagy, mert a kongresszus formális határozataira, nem pedig az én beleegyezésemre támaszkodol; durván mechanikus módon cselekszel, mert a pártkongresszus „mechanikus” többségére hivatkozol és nem számolsz azzal a kívánságommal, hogy engem kooptáljanak; egyeduralkodó vagy, mert nem akarod a hatalmat a régi, jól összemelegedett társaság kezébe adni, amely annál erélyesebben védi a maga körösdi-szellemű „folytonosságát”, mennél kellemetlenebb neki az, hogy a kongresszus nyíltan helytelenítette ezt a körösdi-szellemet.

Ezen kívül nem volt és nincs ennek a bürokratizmus elleni tiltakozásnak semmiféle más reális tartalma*. * Elég rámutatni arra, hogy Plehanov elvtárs, miután végrehajtotta a jóságos kooptálást, a kisebbség szemében már nem volt többé a „bürokratikus centralizmus” híve.* S éppen ez a harci módszer csak újabb bizonyítéka a kisebbség intellektuel állhatatlanságának. A kisebbség meg akarta győzni a pártot arról, hogy helytelenül választotta meg a központi szerveket. Hogyan akarta erről meggyőzni? Talán úgy, hogy bírálta azt az „Iszkrá”-t, amelyet Plehanov meg én vezettünk? Nem, erre képtelen volt. Úgy akarta meggyőzni, hogy a párt egy része nem volt hajlandó a gyűlölt központi szervek vezetésével dolgozni. De nincs a világon olyan párt, amelynek valamely központi szerve be tudja bizonyítani, hogy képes vezetni azokat, akik nem akarják magukat vezetésének alávetni. Megtagadni az engedelmeskedést a központi szervek vezetésének annyi, mint megtagadni a párthoz való tartozást, annyi, mint a pártot szétrombolni, ez nem a meggyőzésre, hanem a szétzúzásra vezető eljárás. És éppen a meggyőzésnek a szétzúzással való ilyen helyettesítése mutatja az elvi következetesség, a saját eszméikbe vetett hitük hiányát.

Bürokratizmusról beszélnek. Bürokratizmus más szóval annyi, mint pozícióharc. Bürokratizmus azt jelenti, hogy az ügy érdekeit alárendelik a karrier érdekeinek, hogy fokozott figyelmet fordítanak a jó kis pozíciókra és fittyet hánynak a munkára, hogy a kooptálásért marakodnak ahelyett, hogy az eszmékért harcolnának. Az ilyen bürokratizmus csakugyan nem kívánatos és árt a pártnak, s nyugodtan az olvasóra bízom annak megítélését, hogy a pártunkban most harcoló két fél közül melyik vétkes az ilyen bürokratizmusban. Beszélnek az egyesítés durván mechanikus módszereiről. A durván mechanikus módszerek persze károsak, de megint az olvasóra bízom annak megítélését, lehet-e egy új iránynak a régi ellen irányuló harcában durvább és mechanikusabb módszert elképzelni, mint egyes személyeknek a pártszervekbe való felvételét, még mielőtt a pártot meggyőzték volna az új nézetek helyességéről, mielőtt a párt előtt kifejtették volna ezeket a nézeteket?

De talán a kisebbség kedvelt kifejezéseinek valami elvi jelentősége is van, talán valami különleges eszmekört fejeznek ki, függetlenül attól az apró és jelentéktelen indítéktól, amely az adott esetben kétségkívül a „fordulat” kiindulópontja volt? Talán ha a „kooptálás” körül folyó dulakodástól eltekintünk, ezek a kifejezések mégis csak a nézeteknek egy más rendszerét tükrözik vissza?

Vizsgáljuk meg a kérdést erről az oldalról. Itt mindenekelőtt megkell jegyeznünk, hogy elsőnek Plehanov elvtárs kezdett hozzá az ilyen vizsgálathoz, amikor a Ligában rámutatott arra, hogy a kisebbség az anarchizmus és opportunizmus felé fordul, Martov elvtárs pedig (aki most nagyon rossz néven veszi, hogy nem mindenki akarja az ő álláspontját elvi* állás …

* Nincs komikusabb valami, mint az új „Iszkrá”-nak ez a sértődöttsége amiatt, hogy Lenin, úgymond, nem akarja látni az elvi nézeteltéréseket vagy tagadja őket. Mennél elvibb magatartást tanúsítottak volna önök az üggyel szemben, annál hamarabb megvizsgálták volna ismételt figyelmeztetéseimet, amelyekben rámutattam arra, hogy önök az opportunizmus felé fordultak. Mennél elvibb volna az önök álláspontja, annál kevésbé volnának képesek az eszmei harcot a pozíciókért folyó marakodás színvonalára süllyeszteni. Magukra vessenek, hiszen mindent megtettek, hogy ne tekinthessük önöket elvhű embereknek. Így például Martov elvtárs, amikor az „Ostromállapot”-ban a Liga kongresszusáról beszél, elhallgatja a Plehanovval az anarchizmusról folytatott vitát, de beszél arról, hogy Lenin szuperközpont, hogy Lenin csak int egyet és a központ máris intézkedik, hogy a Központi Bizottság fehér lovon vonult be a Ligába stb. Egyáltalán nem kételkedem abban, hogy Martov elvtárs éppen ezzel a témaválasztással mélységes eszmeiségét és elviségét bizonyította be.*

… pontnak elismerni) jobbnak látta, hogy ezt az incidenst az „Ostromállapot”-ban teljesen figyelmen kívül hagyja.

A Liga kongresszusán felvetették azt az általános kérdést, érvényes-e az olyan szervezeti szabályzat, melyet a Liga vagy egy bizottság a maga számára dolgozott ki, és amelyet a Központi Bizottság nem hagyott jóvá, vagy éppen nem hajlandó jóváhagyni? Azt hihetnők, hogy a kérdés napnál világosabb: a szervezeti szabályzat a szervezettség formai kifejezése, a bizottságok szervezésének jogát pedig pártunk szervezeti szabályzatának 6. pontja kategorikusan a Központi Bizottság részére tartotta fenn; a szervezeti szabályzat megszabja a bizottság autonómiájának határait, s döntő szava e határok megszabásában a párt központi szervének, nem pedig helyi szervének van. Ez ábécé, és csak gyerekesség volt az a mélyértelmű megjegyzés, hogy a „szervezés” nem mindig feltételezi egy „szervezeti szabályzat jóváhagyását” (mintha maga a Liga nem fejezte volna ki azt a kívánságát, hogy éppen egy tényleges szervezeti szabályzat alapján szervezzék meg). De Martov elvtárs (remélhetőleg csak egy időre) a szociáldemokráciának még az ábécéjét is elfelejtette. Véleménye szerint a szervezeti szabályzat jóváhagyására vonatkozó követelés csak azt fejezi ki, hogy a „korábbi forradalmi iszkrás centralizmust, bürokratikus centralizmus váltja fel” (a Liga jegyzőkönyve, 95. old.), s Martov elvtárs ugyanebben a beszédben azt is kijelenti, hogy éppen ebben látja a dolog „elvi oldalát” (96. old.), amelyet az „Ostromállapot”-ban jobbnak látott figyelmen kívül hagyni!

Plehanov elvtárs azonnal válaszol Martovnak és kéri, tartózkodjék „a kongresszus méltóságát sértő” kifejezésektől, mint pl. bürokratizmus, pompadúrság stb. (96. old.). Ebből szóváltás támad Martov elvtárssal, aki ezekben a kifejezésekben „egy bizonyos irányzat elvi jellemzését” látja. Plehanov elvtárs, mint a többség valamennyi híve, akkor ezeket a kifejezéseket a maguk konkrét jelentésében vizsgálta, és világosan megértette, hogy nem elvi, hanem, ha szabad magunkat így kifejeznünk, kizárólag „kooptációs” jelentésük van. De enged a Martovok és Deutschok követeléseinek (96—97. old.), és áttér az állítólagos elvi nézetek elvi vizsgálatára. „Ha ez így lenne — mondja — (azaz, ha a bizottságok szervezetük megteremtése, szervezeti szabályzatuk kidolgozása tekintetében autonómok lennének), akkor autonómok lennének az egésszel, a párttal szemben. Ez már nem bundista, hanem valósággal anarchista álláspont. Valóban, az anarchisták okoskodnak így: az egyén jogai korlátlanok; ezek a jogok összeütközésbe kerülhetnek; minden egyes egyén maga szabja meg jogai határait. Az autonómia határait nem magának a csoportnak, hanem annak az egésznek kell megszabnia, amelynek része ez a csoport. Ezen elv megszegésének szemléltető példája a Bund. Tehát az autonómia határait vagy a kongresszus, vagy a kongresszus által létesített legfelsőbb fórum szabja meg. A központi szerv hatalmának erkölcsi és szellemi tekintélyen kell nyugodnia. Ezzel természetesen egyetértek. A szervezet minden képviselőjének gondoskodnia kell arról, hogy az intézménynek legyen erkölcsi tekintélye. Ebből azonban nem következik, hogy ha kell tekintély, nem kell hatalom … Az eszmék tekintélyével a hatalom tekintélyét szembeállítani anarchista frázis, amelynek itt nem lehet helye” (98. old.). Ezek a tételek a legelemibbek, valóságos axiómák, amelyeket még szavazásra bocsátani is nevetséges volt (102. old.), és amelyeket csak azért vontak kétségbe, mert „jelenleg a fogalmak összekuszálódtak” (ugyanott). De az intellektuel individualizmus a kisebbséget elkerülhetetlenül odáig juttatta, hogy robbantani akarta a kongresszust, nem akarta magát alávetni a többségnek; ezt a kívánságot viszont nem lehetett igazolni másként, mint anarchista frázissal. Felettébb különös, hogy Plehanovnak a kisebbség csak az opportunizmus, anarchizmus, s ezekhez hasonló túlságosan erős kifejezések használatát vetette szemére. Plehanovnak igaza volt, amikor kinevette ezeket a panaszokat, s megkérdezte, miért „nem szabad használni a jaurésizmus és az anarchizmus kifejezést, s miért szabad használni a lése-majesté (felségsértés) és a pompadurság kifejezést”? Feleletet ezekre a kérdésekre nem adtak. Ez az eredeti qui pro quo* * – félreértés. — Szerk.* állandóan megesik Martov meg Akszelrod elvtársakkal és társaikkal: új szavaik magukon viselik az ingerültség világos nyomait; bántja őket, amikor erre rámutatnak — mi, mondják, elvhű emberek vagyunk; de ha önök elvből elvetik azt, hogy a rész aláveti magát az egésznek, akkor önök anarchisták — mondják nekik. Újabb sértődés az erős kifejezés miatt! Másszóval: csatázni akarnak Plehanovval, de azzal a feltétellel, hogy az ne támadja őket komolyan!

Hányszor foglalkoztak Martov elvtárs és más „mensevikek” azzal, hogy nem kevésbé gyerekes módon rámbizonyítsák a következő „ellentmondást”. Vesznek egy idézetet a „Mi a teendő?”-ből, vagy a „Levél egy elvtárshoz” című írásomból, ahol az eszmei befolyásolásról, a befolyásért vívott harcról stb, van szó, és ezzel szembeállítják a szervezeti szabályzat útján történő „bürokratikus” befolyásolást, a hatalomra való támaszkodás „egyeduralmi” törekvését stb. Együgyű emberek! Már elfelejtették, hogy azelőtt pártunk nem volt szabályszerűen megszervezett egész, hanem csak külön csoportok összege, és ezért más viszony e csoportok között, mint az eszmei befolyásolás, nem is lehetett. Most szervezett párt lettünk, és ez igenis hatalom létesítését jelenti, azt jelenti, hogy az eszmék tekintélye a hatalom tekintélyévé változik át, azt, hogy az alsó pártfórumok alá vannak rendelve a felsőbbeknek. Igazán szinte kínos, hogy régi elvtársainknak ilyen elemi igazságokat kell a szájukba rágnunk, különösen, amikor érezzük, hogy csak arról van szó, hogy a kisebbség a választások kérdésében nem akarja magát a többségnek alávetni! De elvileg mindezek az állítólagos ellentmondás miatt ellenem irányuló végnélküli leleplezések teljes egészükbenanarchista frázisokba torkolnak. Az új „Iszkra” hajlandó a pártszerv címével és jogával élni, de ahhoz nincsen kedve, hogy alávesse magát a párt többségének.

Ha a bürokratizmusról hangoztatott frázisokban van elv, ha ez nem anarchikus tagadása annak, hogy a rész köteles alávetni magát az egésznek, akkor — az opportunizmus elvével van dolgunk, amely csökkenteni igyekszik egyes intellektuelek felelősségét a proletariátus pártjával szemben, gyengíteni igyekszik a központi szervek befolyását, erősbíteni igyekszik a legkevésbé következetes pártelemek autonómiáját és a szervezeti viszonyokat azoknak merőben plátói, szóbeli elismerésére akarja korlátozni. Láttuk ezt a párt kongresszusán, ahol az Akimovok és a Liberek pontosan ugyanolyan beszédeket mondtak a „szörnyűséges” centralizmusról, amilyeneket a Liga kongresszusán Martov és társai szájából hallottunk. Hogy az opportunizmus nem véletlenül, hanem természeténél fogva, s nemcsak Oroszországban, hanem az egész világon a Martov-féle és Akszelrod-féle szervezeti „nézetekhez” vezet, azt látni fogjuk alább, Akszelrod elvtársnak az új „Iszkrá”-ban közzétett cikke elemzése során.

p) Kis kellemetlenségek nem zavarhatnak meg nagy örömet

A Liga elvetette azt a határozati javaslatot, amely szerint a Liga szervezeti szabályzatát a Központi Bizottságnak jóvá kell hagynia (a Liga jegyzőkönyve, 105. old.), s ez, amint azt a pártkongresszus egész többsége azonnal megállapította, „a párt szervezeti szabályzatának felháborító megszegése” volt. A szabályzat ilyen megszegése, ha mint elvhű emberek ténykedését tekintjük, hamisítatlan anarchizmus volt, a kongresszus utáni harc viszonyai között pedig óhatatlanul azt a benyomást keltette, hogy a párt kisebbsége „le akar számolni” a párt többségével (a Liga jegyzőkönyve, 112. old.), azt jelentette, hogy nem akarja magát a pártnak alávetni és nem akar a párthoz tartozni. Annak, hogy a Liga nem akart határozatot hozni a Központi Bizottságnak a szervezeti szabályzat megváltoztatásának szükségességére vonatkozó nyilatkozatával kapcsolatban (124—125. old.), szükségszerű következménye volt az, hogy törvénytelennek nyilvánították azt a gyűlést, amely azt akarta, hogy egy pártszervezet gyűlésének tartsák, ugyanakkor azonban nem akarta magát a párt központi szervének alávetni. A párttöbbség hívei azonnal el is hagyták ezt a quasi-pártgyűlést, mert nem akartak résztvenni egy méltatlan komédiában.

A szervezeti kapcsolatokat platonikusan elismerő intellektuel individualizmus, amely a szervezeti szabályzat 1. pontja körüli ingadozásokban nyilvánult meg, ilymódon a gyakorlatban elérkezett logikus végéhez, melyet már szeptemberben, azaz másfél hónappal előbb megjósoltam: a pártszervezet szétrombolásához. És ebben a pillanatban, ugyanannak a napnak estéjén, amikor a Liga kongresszusa befejeződött, Plehanov elvtárs kijelentette a párt mindkét központi szervéből való kollégáinak, hogy nem képes „saját embereire lőni”, hogy „jobb főbelőnünk magunkat, mint szakítani”, hogy a nagyobb rossz elkerülése végett maximális engedményeket kell tennünk személyi kérdésekben, hiszen lényegében ezek miatt (sokkal inkább ezek miatt, mint az 1. ponttal kapcsolatban elfoglalt helytelen álláspontban megnyilvánuló elvek miatt) folyik ez a pusztító harc. Hogy Plehanov elvtársnak ezt a pálfordulását, amely az egész pártra nézve bizonyos jelentőségre tett szert, pontosabban jellemezzem, célszerűbbnek tartom, ha nem a magánbeszélgetésekre és nem a magánlevelekre támaszkodom (ez a mentsvár a végső esetre), hanem arra, ahogyan maga Plehanov az egész párt előtt ismerteti a kérdést, az „Iszkra” 52. számában közölt „Mit ne tegyünk?” című cikkére,”amelyet éppen a Liga kongresszusa után, a Központi Lap szerkesztőségéből való kiválásom (1903 november 1) után és a martovisták kooptálása előtt (1903 november/ 26) írt.

A „Mit ne tegyünk?” című cikk alapgondolata az, hogy nem szabad a politikában merevnek, indokolatlanul durvának és indokolatlanul hajthatatlannak lennünk, hogy néha, a szakadás elkerülése érdekében (a hozzánk közeledő vagy nem következetes) revizionistáknak és anarchista individualistáknak is engedményeket kell tennünk. Egészen természetes, hogy ezek az elvont általános tételek az „Iszkra” olvasói körében általános megdöbbenést keltettek. Nem állhatjuk meg nevetés nélkül, amikor Plehanov elvtársnak (a későbbi cikkekben tett) olyan fellengzős és büszke kijelentéseit olvassuk, hogy gondolatainak újszerűsége és a dialektika nem ismerése folytán nem értették meg őt. A valóságban a „Mit ne tegyünk?” című cikket, amikor megírta, csak vagy tíz ember érthette meg Genfnek abban a két külvárosában, melyeknek neve ugyanazzal a betűvel kezdődik. Plehanov elvtársnak az volt a baja, hogy vagy tízezer olvasó előtt egy sereg olyan célzást, szemrehányást, algebrai jelet és rejtvényt hozott forgalomba, amelyek csak annak a néhány embernek szóltak, akik a kisebbség ellen vívott, kongresszus utáni harc valamennyi szakaszában résztvettek. Plehanov elvtárs azért került ilyen bajba, mert megszegte az általa oly szerencsétlenül emlegetett dialektika alaptételét: elvont igazság nincs, az igazság mindig konkrét. Éppen ezért nem volt helyénvaló elvont formába burkolni azt az igen konkrét gondolatot, hogy a martovistáknak a Liga kongresszusa után engedményt kell tennünk.

Az engedékenység, melyet Plehanov elvtárs új harci jelszóként javasolt, két esetben jogos és szükséges: vagy akkor, amikor az, aki engedményt tesz, meggyőződött azoknak igazáról, akik az engedményt kívánják (tisztességes politikusok ilyen esetben határozottan és nyíltan bevallják hibájukat), vagy akkor, amikor nagyobb baj elkerülése céljából egy oktalan és az ügy számára káros követelésnek tesznek engedményt. A szóbanforgó cikkből teljesen világos, hogy a szerző a második esetre gondol: világosan a revizionistáknak és anarchista individuálistáknak (azaz martovistáknak, ahogy azt most a párt minden tagja tudja a Liga jegyzőkönyvéből) teendő engedményről beszél, olyan engedményről, amely a szakadás elkerülése végett feltétlenül szükséges. Amint látjuk, Plehanov elvtársnak ez az állítólag új gondolata összefoglalható ebben a nem nagyon új életbölcseségben: kis kellemetlenségek nem zavarhatnak meg nagy örömet, egy kis opportunista ostobaság és egy kis anarchista frázis jobb egy nagy pártszakadásnál. Plehanov elvtárs, amikor ezt a cikket írta, világosan látta, hogy a kisebbség pártunk opportunista szárnya és hogy anarchista eszközökkel harcol. Plehanov elvtárs azzal a tervvel állott elő, hogy e kisebbség ellen személyi kérdésekben tett engedmények útján kell harcolni, mint ahogy (megintcsak si licet parva componere magnis) a német szociáldemokrácia harcolt Bernstein ellen. Bebel pártjának kongresszusain nyíltan kijelentette, hogy nem ismer olyan embert, akit környezete jobban befolyásolna, mint Bernstein elvtársat (nem Bernstein úr, ahogy Plehanov elvtárs azelőtt mondani szokta, hanem Bernstein elvtárs): bevesszük őt körünkbe, Reichstag-képviselőt csinálunk belőle, harcolni fogunk a revizionizmus ellen, de nem indokolatlan durvasággal (á la Szobakevics-Parvus) harcolunk a revizionista ellen, ezt a revizionistát „szelídséggel fogjuk megölni” (kill with kindness), ahogy ezt, ha jól emlékszem, M. Beer elvtárs egy angol szociáldemokrata gyűlésen jellemezte, amikor védelmébe vette a német engedékenységet, békeszeretetet, szelídséget, hajlékonyságot és körültekintést az angol Szobakevics-Hyndman támadásaival szemben. Éppen így Plehanov elvtárs is „szelídséggel” akarta „megölni” Akszelrod és Martov elvtárs kis anarchizmusát és kis opportunizmusát. Igaz, Plehanov elvtárs az „anarchista individualistákra” tett egészen világos célzások mellett szándékosan homályosan fejezte ki magát a revizionistákra vonatkozóan, — úgy fejezte ki magát, mintha az opportunizmustól az ortodoxia felé forduló rabocsejegyelósokra, nem pedig az ortodoxiától a revizionizmus felé forduló Akszelrodra és Martovra gondolt volna, de ez ártatlan hadicsel volt*, gyatra erődítmény, amely nem tud a pártnyilvánosság tüzérségi tüzében helytállni. …

* A Martinov, Akimov és Bruker elvtársaknak teendő engedményekről a pártkongresszus után szó sem volt. Nem hallottam arról, hogy ők is „kooptálást” követeltek volna. Sőt abban is kételkedem, hogy Sztarover vagy Martov elvtárs tanácskozott Bruker elvtárssal, amikor írásokat és „jegyzékeket” küldözgettek nekünk a „párt felének” nevében. … A Liga kongresszusán Martov elvtárs a tántoríthatatlan politikai harcos mély felháborodásával vetette el még a gondolatát is a „Rjazanovval vagy Martinovval való egyesülésnek”, a velük való „megegyezés” lehetőségének vagy akár „a párt” együttes „szolgálatának” (szerkesztő minőségében) (a Liga jegyzőkönyve, 53. old.). A „martinovi tendenciákat” Martov elvtárs a Liga kongresszusán szigorúan elítélte (88. old.), és amikor Ortodox elvtárs finoman célzott arra, hogy Akszelrod és Martov alkalmasint „elismerik, hogy Akimov, Martinov és más elvtársaknak is joga van összegyűlni, szervezeti szabályzatot kidolgozni a maguk számára, melynek alapján tetszésük szerint cselekedhetnek” (99. old.), akkor a martovisták megtagadták őt, mint Péter Krisztust (100. old., „Ortodox elvtárs aggodalmai” „az Akimovokra, Martinovokra stb. vonatkozólag” ,, alaptalanok”).*

… Aki tehát a most leírt politikai helyzet konkrét feltételeivel megismerkedik, aki behatol Plehanov elvtárs gondolkodásmódjába, meg fogja érteni, hogy akkor nem cselekedhettem másként, mint ahogy cselekedtem. Ezt a többség azon híveinek mondom, akik szememre vetették, hogy átadtam a szerkesztőséget. Amikor Plehanov elvtárs a Liga kongresszusa után frontot változtatott és a többség hívéből a mindenáron való kibékülés hívévé vált, kötelességem volt ezt a frontváltoztatást a legjobb értelemben magyarázni. Talán Plehanov elvtárs egy jó és becsületes béke programját akarta megadni cikkében? Minden ilyen programnak az az alapja, hogy mindkét fél őszintén beismerje hibáit. A többségnek milyen hibájára mutatott rá Plehanov elvtárs? — A revizionistákkal szemben tanúsított, Szobakevicshez méltó, indokolatlan merevségre. Nem tudjuk, mire gondolt itt Plehanov elvtárs: a szamarakkal kapcsolatban mondott elmésségére-e vagy az anarchizmus és opportunizmus Akszelrod jelenlétében történt roppant vigyázatlan megemlítésére; Plehanov elvtárs jobbnak látta „elvontan” kifejezni magát és célzásokra szorítkozni. Ez természetesen ízlés dolga. De hiszen én egy iszkráshoz írt levelemben is, a Liga kongresszusán is nyíltan beismertem, hogy jómagam durva magatartást tanúsítottam; hogyne ismertem volna el a többségnek ezt a „hibáját”? Ami pedig a kisebbséget illeti, Plehanov elvtárs világosan rámutatott hibájukra: a revizionizmusra (v. ö. „az opportunizmusról a pártkongresszuson és a jaurésizmusról a Liga kongresszusán tett megjegyzéseit”) és az anarchizmusra, mely szakadáshoz vezetett. Akadályozhattam-e azt a kísérletet, hogy személyi engedmények és általában mindenféle „kindness” (szívélyesség, szelídség stb.) útján elérjük a hibák elismerését és a belőlük eredő kár ellensúlyozását? Akadályozhattam-e egy ilyen kísérletet, amikor Plehanov elvtárs a „Mit ne tegyünk?” című cikkben éppen arról igyekezett meggyőzni, hogy „kímélni kell az ellenfeleket”, ha olyan revizionisták sorából kerülnek ki, akik „csak bizonyos következetlenség folytán” revizionisták? És ha nem hittem ebben a kísérletben, cselekedhettem-e másként, mint hogy személyi engedményt tettem a Központi Lapra vonatkozóan, és a többség álláspontjának védelme céljából átmentem a Központi Bizottságba*. …

* Martov elvtárs igen találóan mondotta erről, hogy avec armes et bagages (fegyverrel s poggyásszal. — Szerk.) mentem át. Martov elvtárs szívesen él katonai hasonlatokkal: hadjárat a Liga ellen, ütközet, gyógyíthatatlan sebek stb. stb. Bevallom, nekem is gyöngém a katonai hasonlat, különösen jelenleg, amikor oly feszült figyelemmel kísérjük a Csendes óceánról érkező híreket. De ha katonai módra akarunk beszélni, Martov elvtárs, akkor a dolog a következőképpen történt. Mi a pártkongresszuson két erődöt foglaltunk el. Ezeket önök a Liga kongresszusán megtámadták. Mindjárt a legelső könnyű összetűzés után kollégám, az egyik erőd parancsnoka, megnyitja a kaput az ellenség előtt. Én természetesen összeszedem kis tüzérségemet és átmegyek a másik, alig megerősített erődbe, hogy ott „megbújjak” a számbeli fölényben levő ellenség elől. Még békét is ajánlok: hogyan is harcolhatnék két hatalom ellen? De az új szövetségesek, válaszul a békejavaslatra, bombázzák „utolsó” erődömet. Én is tüzelek. Ekkor volt kollégám, a parancsnok, fennkölt felháborodással felkiált: nézzétek csak jó emberek, mennyire hiányzik ebből a Chamberlainből a békeszeretet!*

… Az ilyen kísérletek lehetőségét már csak azért sem tagadhattam teljesen és azért sem vállalhattam magamra az egész felelősséget a fenyegető szakadásért, mert október 6-i levelemben magam is hajlottam arra, hogy a marakodást „személyi ingerültséggel” magyarázzam. De a többség álláspontjának védelmét politikai kötelességemnek tekintettem és tekintem. Nehéz és kockázatos dolog volt ebben a tekintetben Plehanov elvtársban bízni, mert minden jel arra vallott, hogy ezt a mondását: „a proletariátus vezetőjének nincsen joga arra, hogy harcias hajlamainak engedjen, amikor ezek a hajlamok ellentmondanak a politikai célszerűségnek”, Plehanov elvtárs hajlandó volt dialektikusan abban az értelemben magyarázni, hogy ha már lőni kell, akkor célszerűbb (tekintettel a genfi novemberi időjárásra) a többségre lőni … A többség álláspontját meg kellett védelmezni, mert Plehanov elvtárs — megcsúfolva a dialektikát, amely konkrét és mindenre kiterjedő elemzést követel —, amikor a forradalmár szabad (?) akaratának kérdését érintette, szerényen megkerülte a forradalmár iránti bizalom, az olyan „proletár vezetőbe” vetett hit kérdését, aki a pártnak egy meghatározott szárnyát vezette. Amikor Plehanov elvtárs az anarchista individualizmusról beszélt, és azt tanácsolta, hogy „időnként” hunyjanak szemet a fegyelem megszegése fölött, tegyenek „néha” engedményt az intellektuel fegyelmezetlenségnek, amely „olyan érzésben gyökerezik, melynek semmi köze a forradalmi eszme iránti odaadáshoz”, akkor bizonyára elfelejtette, hogy a párt többségének szabad akaratával is kell számolni, hogy igenis a gyakorlat embereire kell bízni annak meghatározását, milyen mértékben engedhetünk az anarchista individualistáknak. Amilyen könnyű a gyerekes anarchista sületlenségek elleni irodalmi harc, olyan nehéz az anarchista individualistával egy és ugyanazon szervezetben gyakorlati munkát végezni. Az az irodalmár, aki megpróbálná meghatározni, hogy milyen mértékben tehetünk engedményeket az anarchizmusnak a gyakorlatban, csak szertelen, valóban doktrinér, irodalmár önhittségéről tenne tanúságot. Plehanov elvtárs méltóságteljesen megjegyezte (a tekintély végett — ahogy Bazarov mondani szokta), hogy újabb szakadás esetén a munkások nem fognak többé megérteni bennünket, és ugyanakkor maga kezdte meg az új „Iszkrá”-ban az olyan cikkek végtelen sorát, amelyek a maguk valóságos, konkrét jelentőségében szükségképpen érthetetlenek maradtak nemcsak a munkások, hanem általában az egész világ számára. Nem csoda, hogy a Központi Bizottság egyik tagja, aki a „Mit ne tegyünk?” című cikket kefelevonatban olvasta, figyelmeztette Plehanov elvtársat, hogy bizonyos kiadványok (a pártkongresszusnak és a Liga kongresszusának jegyzőkönyve) bizonyos csökkentésére vonatkozó tervét éppen ez a cikk borítja fel, mert felszítja a kíváncsiságot, valami pikáns és egyúttal teljesen homályos dolgot az utca ítéletére bíz*, …

* Hevesen és szenvedélyesen vitatkoztunk egy zárt helyiségben. Egyszerre egyikünk felugrik, kitárja az utcára nyíló ablakot és hangosan szidni kezdi a Szobakevicseket, anarchista individualistákat, revizionistákat stb. Természetes, hogy kíváncsi bámészkodó tömeg gyűlt össze az utcán, és hogy ellenségeink kárörvendezni kezdtek. A vita más részvevői ugyancsak az ablakhoz mennek, el akarják mondani a dolgot értelmesen elejétől kezdve, anélkül hogy olyan dolgokra célozgatnának, amelyeket senki sem ismer. Ekkor becsapják az ablakot: nem érdemes úgymond civakodásokról beszélni („Iszkra” 53. sz. 8. old. 2. hasáb, 24. sor alulról). Az „Iszkrá”-ban nem volt érdemes beszélgetést kezdeni a „civakodásokról”, Plehanov elvtárs — alighanem ez az igazság!*

… és elkerülhetetlenül kiváltja a csodálkozó kérdést: „mi történt?” Nem csoda, hogy Plehanov elvtársnak éppen ezt a cikkét, elmélkedéseinek elvont jellege és célzásainak homályos volta miatt ujjongva fogadták a szociáldemokrácia ellenségei: kánkánt jártak a „Revoljucionnaja Rosszija” hasábjain, és az „Oszvobozsgyenyije” következetes revizionistái dicshimnuszokat zengtek róla. Mindezen mulatságos és szomorú félreértések forrása, amelyekből azután Plehanov elvtárs oly mulatságosan és oly szomorúan igyekezett kikászolódni, éppen a dialektika alaptételének megszegése volt: konkrét kérdéseket teljes konkrétságukban kell taglalni. Különösen Sztruve úr elragadtatása volt teljesen természetes: neki semmi köze sem volt ama „nemes” célokhoz (kill with kindness), amelyeknek elérésére Plehanov törekedett (de amelyeket esetleg nem érhetett el); Sztruve úr üdvözölte és feltétlenül üdvözölnie is kellett a pártunk opportunista szárnya felé tett fordulatot, amely az új „Iszkrá”-ban kezdődött meg, amint azt most kivétel nélkül mindenki látja. Nemcsak az orosz polgári demokraták üdvözölnek örömmel minden egyes fordulatot, akár a legkisebbet és időlegeset is, amelyet valamely szociáldemokrata párt tesz az opportunizmus felé. Az okos ellenség ítélete vajmi ritkán szokott merőben téves lenni: mondd meg, ki dicsér, és megmondom, hol tévedtél. És hiába számít Plehanov elvtárs a figyelmetlen olvasóra, olyan színben akarván a dolgot feltüntetni, hogy a többség éppen a személyi kérdésekben tett engedményt ellenezte a kooptálással kapcsolatban, s nem azt, hogy a párt balszárnyáról a jobbszárnyra álljanak át. Egyáltalán nem az a lényeg, hogy Plehanov elvtárs a szakadás elkerülése végett személyi engedményt tett (ez igen dicséretes), hanem az, hogy jóllehet teljes mértékben elismerte, hogy a következetlen revizionistákkal és anarchista individualistákkal vitázni kell, mégis jobbnak látta, hogy a többséggel vitázzon, amellyel abban a kérdésben nem értett egyet, hogy milyen mértékben lehet gyakorlati engedményeket tenni az anarchizmusnak. Egyáltalán nem az a lényeg, hogy Plehanov elvtárs megváltoztatta a szerkesztőség személyi összetételét, hanem az, hogy hűtlen lett a revizionizmussal és anarchizmussal szemben elfoglalt harci álláspontjához, hogy nem védelmezte többé ezt az álláspontot a párt Központi Lapjában.

Ami a Központi Bizottságot illeti, amely akkor a többség egyetlen szervezett képviselőjeként lépett fel, abban az időben Plehanov elvtárs csakis abban a kérdésben nem értett egyet vele (a KB-val), hogy milyen mértékben tehetünk gyakorlati engedményeket az anarchizmusnak. Csaknem egy hónap telt el november l-e óta, amikor távozásommal szabad kezet adtam a kill with kindness politikájának. Plehanov elvtársnak minden lehetősége megvolt arra, hogy mindenféle kapcsolatok révén megállapítsa, célravezető-e ez a politika. Plehanov elvtárs ekkor közzétette „Mit ne tegyünk?” című cikkét, amely a martovistáknak, hogy úgymondjam, egyetlen belépőjegye volt — és marad — a szerkesztőségbe. Revizionizmus (amellyel az ellenfelet kímélve kell vitatkozni) és anarchista individualizmus (amelynek udvarolni kell, s szelídséggel megölni) — ezek a jelszavak erre a belépőjegyre hatásos dőlt betűkkel vannak nyomva. Parancsoljanak uraim, méltóztassanak, szelídséggel fogom önöket megölni — ezt mondja Plehanov elvtárs új szerkesztőségi kollégáinak ezzel a meghívóval. Természetes, hogy a Központi Bizottság ezekután nem tehetett egyebet, mint hogy kimondja az utolsó szót (az ultimátum mindig annyi, mint az utolsó szó a béke lehetőségéről) arra vonatkozóan, hogy az anarchista individualizmusnak a Központi Bizottság felfogása szerint milyen mértékben tehetünk gyakorlati engedményeket. Vagy békét akartok — és akkor itt van nektek ennyi meg ennyi jó kis hely, amelyek szelídségünket, békeszeretetünket, engedékenységünket stb. bizonyítják (többet nem adhatunk, ha biztosítani akarjuk a pártban a békét, nem abban az értelemben, hogy nem lesz vita, hanem abban az értelemben, hogy az anarchista individualizmus ne rombolja szét a pártot), foglaljátok el ezeket a jó kis helyeket és lassanként forduljatok megint Akimovtól Plehanov felé. Vagy pedig meg akarjátok védeni és tovább akarjátok fejleszteni álláspontotokat, végleg Akimov felé akartok fordulni (legalábbis a szervezeti kérdésekben), meg akarjátok győzni a pártot, hogy Plehanovval szemben nektek van igazatok, — akkor szervezzetek magatoknak egy irodalmi csoportot, képviseltessétek magatokat a kongresszuson és kezdjétek becsületes harccal, nyílt polémiával megszerezni magatoknak a többséget. A Központi Bizottságnak 1903 november 25-i ultimátuma (lásd „Ostromállapot” és „Kommentárok a Liga jegyzőkönyvéhez”*) …

* Természetesen nem próbálom kibogozni azt a csomót, amelyet Martov az „Ostromállapot”-ban — magánbeszélgetésekre stb. hivatkozva — a Központi Bizottság ultimátuma körül összekuszált. Ez az a „második harci módszer”, melyet az előző fejezetben jellemeztem, s amelyet csak neuropatológus szakorvos tudna a siker reményével elemezni. Elég, ha annyit mondok, hogy Martov elvtárs ott azt hangoztatja, hogy a Központi Bizottsággal megállapodtak abban, hogy a tárgyalásokat nem fogják nyilvánosságra hozni; ezt a megállapodást ezideig nem sikerült megtalálnunk, bármennyire kerestük is. Travinszkij elvtárs, aki a Központi Bizottság nevében a tárgyalásokat folytatta, írásban közölte velem, hogy nézete szerint jogom van a szerkesztőséghez intézett levelemet másutt is közölni, mint az „Iszkrá”-ban.

Martov elvtársnak egy kifejezése különösen tetszett nekem. Ez a kifejezés — „a legrosszabb fajta bonapartizmus”. Úgy vélem, hogy Martov elvtárs éppen a kellő időben jelölte meg ezt a kategóriát. Nézzük meg higgadtan, mit jelent ez a fogalom. Nézetem szerint a hatalom megszerzését jelenti formailag törvényes úton, de lényegileg a nép (vagy a párt) akarata ellenére. Igaz, Martov elvtárs? Ha pedig ez igaz, akkor nyugodtan a közönségre bízom annak megítélését, hogy kinek a részéről volt tapasztalható ez „a legrosszabb fajta bonapartizmus”, Lenin és Ipszilon részéről-e, akik élhettek volna — mégpedig a II. kongresszus akaratára támaszkodva — azzal a formális jogukkal, hogy nem bocsátják be a martovistákat, de ezzel a joggal nem éltek; — vagy pedig azok részéről-e, akik formailag jogosan foglalták el a szerkesztőséget („egyhangú kooptálás”), bár tudták, hogy ez lényegileg nem felel meg a II. kongresszus akaratának, és félnek attól, hogy a III. kongresszus ezt az akaratot felülvizsgálja.*

… egész világosan ez elé az alternatíva elé állítja a martovistákat, s ez teljesen összhangban van azzal a levéllel, melyet 1903 október 6-án Plehanovval együtt a volt szerkesztőkhöz intéztem: vagy személyes ingerültség (s akkor a legrosszabb esetben „kooptálni” is lehet), vagy elvi nézeteltérés (s akkor előbb meg kell győzni a pártot, s csak azután beszélhetünk a központi szervek személyi összetételének megváltoztatásáról). A Központi Bizottság annál inkább rábízhatta magukra a martovistákra e kényes dilemma eldöntését, mert Martov elvtárs éppen ezidőben írta a „profession de foi”-jában* * — hitvallás, program, valamely világnézet kifejtése. — Szerk.* („Mégegyszer kisebbségben”) a következő sorokat:

A kisebbség egyetlen dicsőségre tart igényt -, hogy pártunk történetében elsőnek mutasson példát arra, hogy a «legyőzöttnek» nem kell okvetlenül új pártot alakítania. A kisebbségnek ez az álláspontja a párt szervezeti fejlődésére vonatkozó nézeteiből ered, annak tudatából ered, hogy erős kapcsolata van az előző pártmunkával. A kisebbség nem hisz a «papírforradalmak» misztikus erejében, és abban a tényben, hogy törekvései mélyen az életben gyökereznek, annak zálogát látja, hogy a párton belül végzett merőben eszmei propagandájával ki fogja vívni szervezeti elveinek diadalát.” (Az én kiemelésem.)

Milyen gyönyörű, büszke szavak ezek! S milyen keserves volt tapasztalatból meggyőződni arról, hogy — csak szavak … Már megbocsásson Martov elvtárs, de most én támasztok a többség nevében igényt arra a „dicsőségre”, amelyet önök nem érdemeltek meg. Ez a dicsőség valóban nagy lesz, érdemes érte küzdeni, mert a körösdi hagyományai a roppant könnyű szakadásokat és a „vagy kenyerespajtásom, vagy ellenségem” elvének szokatlanul buzgó alkalmazását hagyták nekünk örökbe.

Annak a nagy örömnek (hogy egységes pártunk van) ellensúlyoznia kellett és ez ellensúlyozta is a kis kellemetlenségeket (amilyenek a kooptálás körüli civakodások). Én kiléptem a Központi Lap szerkesztőségéből, Ipszilon elvtárs (akit Plehanov meg én a Központi Lap szerkesztőségéből a Párttanácsba delegáltunk) kilépett a Tanácsból. A martovisták a Központi Bizottságnak a békére vonatkozó utolsó szavára olyan levéllel válaszoltak (lásd az idézett kiadványokat), amely hadüzenettel volt egyenlő. Akkor és csak akkor írtam a szerkesztőségnek a nyilvánosságot követelő levelet („Iszkra” 53. sz.). Ha revizionizmusról beszélünk, ha következetlenségről és anarchista individualizmusról, különböző vezetők vereségéről vitatkozunk, akkor rajta, uraim, mondjunk el nyíltan mindent, semmit sem titkolva, mint történt a dolog — ez a nyilvánosságról szóló levél tartalma. A szerkesztőség erre mérges szidalmakkal és egy bölcs tanáccsal felel: ne merd „a körösdi élet kicsinyes marakodásait” felhánytorgatni („Iszkra” 53. sz.). Ó, hát így vagyunk — gondolom magamban: „a körösdi élet kicsinyes marakodásai …” es ist mir recht, uraim, ezzel egyetértek. Hiszen ez azt jelenti, hogy a kooptálás körüli csatározást önök egyszerűen a körösdi marakodásokhoz számítják. Ez helyes. De miféle disszonancia az, ha ugyancsak az 53. szám vezércikkében ugyanaz (állítólag ugyanaz) a szerkesztőség a bürokratizmusról, formalizmusról stb. kezd beszélni*. …

* Amint utóbb kiderült, a „disszonanciát” igen egyszerűen a Központi Lap szerkesztőségének összetételében levő „disszonancia” magyarázza meg. A „civakodásokról” Plehanov írt (lásd beismerését a „Szomorú félreértés” című cikkben, 57. sz.), a „Kongresszusunk” című vezércikket pedig Martov írta („Ostromállapot”, 84. old.). Ki erre ki arra.*

… Ne merd felvetni a Központi Lapba való kooptálásért folytatott harc kérdését, mert ez civakodás. Mi azonban fel fogjuk vetni a Központi Bizottságba való kooptálás kérdését és ezt nem civakodásnak, hanem a „formalizmus” körül felmerült elvi nézeteltérésnek fogjuk nevezni. — Nem, kedves elvtársak, gondolom magamban, engedjék meg, hogy ezt ne engedjem meg önöknek. Tűz alá akarják venni az én erődömet, tőlem meg azt követelik, hogy szolgáltassam ki önöknek az ágyúimat. Tréfálnak! És én megírom és kinyomatom az „Iszkrá”-tól függetlenül „Levél a szerkesztőséghez” című írásomat („Miért léptem ki az «Iszkra» szerkesztőségéből?”), elmondom benne röviden, miként történt a dolog, s újból meg újból érdeklődöm, lehetségés-e a béke az ilyen felosztás alapján: önöknek a Központi Lap, nekünk a Központi Bizottság. Egyik fél sem fogja „idegennek” érezni magát pártjában, s vitatkozni fogunk az opportunizmus felé tett fordulatról, vitatkozni fogunk előbb a sajtóban, azután pedig talán a párt harmadik kongresszusán is.

A béke említésére válaszolva tüzet nyitottak az Összes ellenséges ütegekből, a Tanácsot is beleértve. A lövedékek jégesőként hullottak ránk. Egyeduralkodó, Schweitzer, bürokrata, formalista, szuperközpont, egyoldalú, merev, makacs, szűklátókörű, gyanakvó, összeférhetetlen … Nagyon jó, barátaim! Végeztetek? Egyebetek nincs tartalékban? De rosszak a ti lövedékeitek …

Most enyém a szó! Nézzük meg, mi az új „Iszkra” új szervezeti nézeteinek tartalma, és mi a viszony ezek között a nézetek és pártunknak „többségre” és „kisebbségre” oszlása között, amelynek valódi jellegét a második kongresszus vitáinak és szavazásainak elemzése során megmutattuk.

r) Az új „Iszkra”.
Opportunizmus szervezeti kérdésekben

Az új „Iszkra” elvi állásfoglalásának taglalásánál kétségtelenül Akszelrod elvtárs két cikkéből kell kiindulnunk*. …

* Ezek a cikkek megjelentek „Az «Iszkra» két éve” c. cikkgyűjteményben. II. rész. 122. és köv. old. (Szentpétervár 1906.). (A szerző jegyzete az 1907-es kiadáshoz. — Szerk.)*

… Akszelrod elvtárs számos kedvelt kifejezésének konkrét jelentését fentebb már részletesen kimutattuk, és most azon kell lennünk, hogy eltekintsünk ettől a konkrét jelentéstől, behatoljunk abba a gondolatmenetbe, amely (valamely apró és kicsinyes oknál fogva) arra kényszerítette a „kisebbséget”, hogy éppen ezekhez, nem pedig valami más jelszavakhoz jusson el, hogy ezeknek a jelszavaknak elvi jelentőségét eredetüktől függetlenül, a „kooptálástól” függetlenül vizsgálja. Mi most az engedékenység jegyében élünk: tegyünk hát engedményt Akszelrod elvtársnak és „vegyük komolyan” „elméletét”.

Akszelrod elvtárs alaptétele („Iszkra” 57. sz.) az, hogy „mozgalmunk kezdettől fogva két egymással ellentétes irányzatot rejtett magában, amelyeknek kölcsönös antagonizmusa szükségképpen együtt fejlődött magának a mozgalomnak a fejlődésével és hatott a mozgalom fejlődésére”. Mégpedig: a mozgalom proletár célja (Oroszországban) „elvileg ugyanaz, mint a nyugati szociáldemokráciáé”. De nálunk a munkástömegekre gyakorolt hatás „tőlük idegen társadalmi elemtől” — a radikális értelmiségtől indul ki. Így tehát Akszelrod elvtárs megállapítja, hogy pártunkban a proletár irányzat és a radikális-értelmiségi irányzat között antagonizmus van.

Akszelrod elvtársnak ebben feltétlenül igaza van. Nem kétséges, hogy ez az antagonizmus fennáll (és nem is csak az orosz szociáldemokrata pártban). Mi több, mindenki tudja, hogy jórészt éppen ez az antagonizmus magyarázza meg a mai szociáldemokráciának forradalmi (ortodox) szociáldemokráciára és opportunista (revizionista, kormányszocialista, reformista) szociáldemokráciára való oszlását, amely mozgalmunk utolsó tíz esztendejében Oroszországban is teljes mértékben megnyilvánult. Azt is tudja mindenki, hogy a mozgalomnak éppen proletár tendenciáit az ortodox szociáldemokrácia, a demokratikus értelmiségi tendenciákat pedig az opportunista szociáldemokrácia fejezi ki.

Mihelyt azonban Akszelrod elvtárs szemtől szembe kerül ezzel a közismert ténnyel, egyszerre inába száll a bátorsága. A legcsekélyebb kísérletet sem teszi arra, hogy elemezze, miképpen jelent meg az orosz szociáldemokrácia történetében általában és különösen pártkongresszusunkon ez a megoszlás — jóllehet Akszelrod elvtárs éppen a kongresszusról ír! Mint az új „Iszkra” egész szerkesztősége, Akszelrod elvtárs is szörnyű módon fél e kongresszus jegyzőkönyvétől. A fentebb elmondottak után ezen nem csodálkozhatunk, de olyan „teoretikusnál”, aki állítólag mozgalmunk különböző irányzatait kutatja, ez az igazságtól való félelemnek egy eredeti esete. Akszelrod elvtárs e tulajdonsága miatt rá se néz a mozgalmunk tendenciáira vonatkozó legújabb és legpontosabb anyagra és a kellemes ábrándok területén keres menekvést. „Hiszen a legális marxizmus vagy félmarxizmus is adott irodalmi vezért liberálisainknak — mondja. — Miért ne adhatna hát a történelem, ez a nagy imposztor, vezért a forradalmi burzsoá-demokráciának az ortodox, forradalmi marxizmus iskolájából?” Erre az Akszelrod elvtárs számára kellemes ábrándra csak annyit mondhatunk, hogy ha a történelem olykor el is követ tréfákat, ez nem indokolja a tréfát annak gondolkodásában, aki a történelem elemzésére vállalkozik. Amikor a félmarxizmus vezérének álarca alól kibújt a liberális, akkor azok, akik figyelemmel akarták (és tudták) kísérni „tendenciáit”, nem a történelem esetleges gonosz tréfáira hivatkoztak, hanem ennek a vezérnek gondolkodását és logikáját szemléltető száz meg száz példára, egész irodalmi arculatának mindazokra a sajátosságaira, amelyek elárulták, hogyan tükröződik a marxizmus a burzsoá irodalomban. Ha viszont Akszelrod elvtárs, aki hozzálátott „mozgalmunk általános forradalmi és proletár tendenciáinak elemzéséhez”, semmivel, a szó szoros értelmében semmivel sem tudott a párt előtte gyűlöletes ortodox szárnyának bizonyos képviselőinél bizonyos tendenciákat kimutatni és bizonyítani, akkor csak önmagáról állított ki ünnepélyes szegénységi bizonyítványt Bizonyára nagyon rosszul áll Akszelrod elvtárs szénája, ha már semmi egyébre sem tud hivatkozni, mint a történelem esetleges gonosz tréfáira!

Akszelrod elvtársnak egy másik utalása— a „jakobinusokra” — még tanulságosabb. Akszelrod elvtárs alkalmasint tudja, hogy a mai szociáldemokráciának forradalmi és opportunista szociáldemokráciára való oszlása már régen, és nem csupán Oroszországban, alkalmat adott „a nagy francia forradalom korával való történelmi analógiákra”. Akszelrod elvtárs alkalmasint tudja, hogy a mai szociáldemokrácia girondistáimindenütt és mindig a „jakobinizmus”, „blanquizmus” stb. terminusokhoz folyamodnak ellenfeleik jellemzésére. Nem fogjuk tehát utánozni Akszelrod elvtársat az igazságtól való félelmében, hanem megnézzük kongresszusunk jegyzőkönyvét, nincs-e benne anyag az általunk vizsgált tendenciák és analógiák elemzéséhez és ellenőrzéséhez.

Az első példa. A programvita a pártkongresszuson. Akimov elvtárs (aki „teljesen egyetért” Martinov elvtárssal) kijelenti: „a politikai hatalom meghódításáról (a proletárdiktatúráról) szóló bekezdést, valamennyi többi szociáldemokrata programtól eltérően, olymódon fogalmazták meg, hogy úgy lehet értelmezni — és Plehanov valóban úgy is értelmezte —, hogy a vezető szervezet szerepének háttérbe kell szorítania a szervezet által vezetett osztályt és az előbbit az utóbbitól el kell különíteni. Ezért politikai feladataink megfogalmazása is tökéletesen olyan, mint a «Narodnaja Volja» megfogalmazása” (jegyzőkönyv, 124. old.). Akimov elvtárssal szembeszállnak Plehanov elvtárs és más iszkrások, válaszukban opportunizmussal vádolják. Nem gondolja Akszelrod elvtárs, hogy ez a vita (a valóságban, nem pedig a történelem képzelt tréfáiban) megmutatja nekünk a szociáldemokrácia mai jakobinusai és mai girondistái közötti antagonizmust? És vajon nem azért kezdett-e Akszelrod elvtárs a jakobinusokról beszélni, mert (hibái következtében) egy társaságba került a szociáldemokrácia girondistáival?

A második példa. Poszadovszkij elvtárs felveti „a demokratikus elvek abszolút értékének” „alapvető kérdése” körül felmerült „komoly nézeteltérés” problémáját (169. old.). Plehanovval együtt tagadja abszolút értéküket. A „centrum” vagy mocsár vezére (Jegorov) és az iszkraellenesek vezére (Goldblat) erélyesen tiltakoznak ez ellen, úgy látják, hogy Plehanov a „burzsoá taktikát utánozza” (170. old.) — ez éppen Akszelrod elvtárs eszméje az ortodoxiának a burzsoá tendenciával való kapcsolatára vonatkozóan, s csupán az a különbség, hogy Akszelrodnál ez az eszme a levegőben lóg, Goldblatnál pedig meghatározott vitákkal áll kapcsolatban. Mégegyszer kérdezzük: nem gondolja-e Akszelrod elvtárs, hogy ez a vita is szemléltetően megmutatja pártkongresszusunkon a mai szociáldemokrácia jakobinusai és girondistái közötti antagonizmust? Vajon nem azért szidja Akszelrod elvtárs a jakobinusokat, mert egy társaságba került a girondistákkal?

A harmadik példa. A szervezeti szabályzat 1. pontja körüli vita. Kik szállnak síkra „mozgalmunk proletár tendenciái” mellett, kik hangsúlyozzák, hogy a munkás nem fél a szervezettől, hogy a proletár nem rokonszenvez az anarchiával, hogy értékelni tudja ezt a buzdítást: „szervezkedjetek!”, kik azok, akik óva intenek az ízig-vérig opportunista burzsoá intellektuelektől? A szociáldemokrácia jakobinusai. És kik csempészik be a pártba a radikális intellektueleket, kik viselik szívükön a professzorok, a gimnazisták, az egyedülállók, a radikális ifjúság dolgát? A girondista Akszelrod, a girondista Liberrel egyetemben.

Akszelrod elvtárs nem valami ügyesen védekezik az „opportunizmus hamis vádja” ellen, amelyet nyíltan terjesztettek pártkongresszusunkon a „Munka Felszabadítása” csoportjának többségéről! Úgy védekezik, hogy a jakobinizmusról, blanquizmusról stb. szóló elcsépelt bernsteini dallam ismétlésével igazolja a vádat! Azért csap lármát a radikális intellektuelek részéről fenyegető veszély miatt, hogy túlharsogja a pártkongresszuson mondott tulajdon beszédeit, amelyekből szinte árad az ilyen intellektuelek iránt érzett rokonszenv.

Ezek a „borzadálytkeltő szavak”, mint jakobinizmus stb., opportunizmuson kívül egyáltalán semmit sem tartalmaznak. A jakobinus, akit elszakíthatatlan kötelékek fűznek az osztályérdekei tudatára ébredtproletariátus szervezetéhez — ez a forradalmi szociáldemokrata. A girondista, aki a professzorokért, a gimnazistákért epedezik, aki fél a proletárdiktatúrától, aki a demokratikus követelések abszolút értéke után sóvárog — ez az opportunista. Csak opportunisták láthatnak még ma is veszedelmet az összeesküvő szervezetekben, amikor azt a gondolatot, hogy a politikai harc összeesküvéssé szűkülhet, ezerszer megcáfolták az irodalomban és régen megcáfolta és kiszorította maga az élet, amikor a politikai tömegagitáció sarkalatos fontosságát tisztázták és már a megcsömörlésig kérődztek rajta. Az összeesküvősditől, a blanquizmustól való félelem valóságos alapja nem a gyakorlati mozgalomnak egyik vagy másik felszínre került sajátosságában keresendő (amint ezt oly régóta és oly sikertelenül igyekeznek bebizonyítani Bernstein és társai), hanem a burzsoá intellektuelek girondista félénkségében, akiknek gondolkodásmódja oly gyakran kiütközik a mai szociáldemokratáknál. Semmi sem nevetségesebb, mint az új”Iszkrá”-nak az az erőlködése, hogy valami új szóval (amelyet annakidején már százszor elmondtak) óvjon bennünket a negyvenes és hatvanas évek francia összeesküvő forradalmárainak taktikájától (62. sz., vezércikk). Az „Iszkra” legközelebbi számában a mai szociáldemokrácia girondistái bizonyára bemutatják majd nekünk a negyvenes évek francia összeesküvőinek azt a csoportját, amelynek szemében a munkástömegek között folytatott politikai agitáció jelentősége, a munkás újságoknak mint a párt által az osztályra gyakorolt befolyás alapjának jelentősége már réges-régen megtanult és betéve tudott elemi igazságot jelentett.

Ámde az új „Iszkrá”-nak az a törekvése, hogy új szavak köntösében közhelyeket hajtogasson és elemi igazságokon kérődzzék, egyáltalán nem véletlenség, hanem elkerülhetetlen következménye Akszelrod és Martov helyzetének, akik pártunk opportunista szárnyára kerültek. A helyzet kötelez. Opportunista frázisokat kell szajkózniok, hátrálniok kell, hogy régmúlt időkben próbáljanak valami igazolást találni álláspontjuk számára, amely nem védelmezhető a kongresszuson vívott harc és a pártnak a kongresszuson kialakult árnyalatai és megoszlásai szempontjából. A jakobinizmusra és blanquizmusra vonatkozó mélyértelmű akimovi bölcseséghez Akszelrod elvtárs hozzáfűzi az ugyancsak akimovi siralmakat afelett, hogy nemcsak az „ökonomisták”, hanem a „politikusok” is „egyoldalúak” voltak, szerfelett „elragadtatták magukat” stb. stb. Ha az erről a témáról írt fellengzős elmélkedéseket elolvassuk az új „Iszkrá”-ban, amely fennhéjázóan mindezen egyoldalúságok és rajongások felett állónak tartja magát, csodálkozva kérdezzük: kiről festenek ezek arcképet? hol hallanak ilyen beszédeket? Ki ne tudná, hogy az orosz szociáldemokratáknak ökonomistákra és politikusokra oszlása már réges-rég a múlté? Ha az „Iszkrá”-t a pártkongresszus előtti egy-két évre visszamenőleg átnézzük, látni fogjuk, hogy az „ökonomizmus” elleni harc elcsendesül és teljesen megszűnik már 1902-ben, látni fogjuk, hogy például 1903 júliusában (43. sz.) az „ökonomizmus idejéről” mint „végleg letűnt korszakról” beszélnek, az ökonomizmust „véglegesen eltemetettnek”, a politikusok ezirányú lelkesedését nyilvánvaló atavizmusnak tekintik. Mi hát az oka annak, hogy az „Iszkra” új szerkesztősége visszatér ehhez a véglegesen eltemetett osztályozáshoz? Vajon a kongresszuson mi azok miatt a hibák miatt harcoltunk az Akimovok ellen, amelyeket két évvel ezelőtt a „Rabocseje Gyeló”-ban követtek el? Ha ezt tettük volna, akkor tökkelütött idióták lettünk volna. De mindenki tudja, hogy nem ezt tettük, hogy a kongresszuson nem a „Rabocseje Gyelo” régi, véglegesen eltemetett hibái miatt harcoltunk az Akimovok ellen, hanem azok miatt az új hibák miatt, amelyeket kijelentéseikkel és szavazásaikkal a kongresszuson követtek el. Nem a „Rabocseje Gyeló”-ban elfoglalt álláspontjuk alapján, hanem a kongresszuson elfoglalt álláspontjuk alapján ítéltük meg, melyek azok a hibák, amelyeket már valóban leküzdöttünk, és melyek azok, melyek még ma is elevenek és szükségessé teszik a vitákat. A kongresszus idején már nem állott fenn a régi megoszlás ökonomistákra és politikusokra, de továbbra is fennálltak különféle opportunista tendenciák, amelyek a vitákban és a szavazások alkalmával több kérdésben kifejezésre jutottak, és amelyek végülis a pártnak „többségre” és „kisebbségre” való új megoszlására vezettek. A dolognak éppen az a lényege, hogy az „Iszkra” új szerkesztősége könnyen érthető okokból azon van, hogy elkenje ennek az új megoszlásnak a pártunkban meglevő mai opportunizmussal való kapcsolatát, és ezért kénytelen az új megoszlástól visszatérni a régihez. Miután nem tudják megmagyarázni az új megoszlás politikai eredetét (vagy pedig mert az engedékenység nevében szeretnének fátyolt vetni* erre az eredetre), kénytelenek egy régen túlhaladott régi megoszlásra vonatkozó rég megrágott kérdésen újra kérődzni. …

* Lásd Plehanov cikkét az „ökonomizmusról” az „Iszkra” 53. számában. Ennek a cikknek az alcímébe, úgylátszik, egy kis sajtóhiba csúszott be. Ehelyett: „kimondott gondolatok a párt II. kongresszusáról” nyilvánvalóan ezt kell olvasni: „a Liga kongresszusáról” vagy esetleg „a kooptálásról”. Amennyire helyénvaló bizonyos körülmények között az engedékenység a személyi igények tekintetében, annyira megengedhetetlen (pártszempontból, nempedig nyárspolgári szempontból), hogy a pártot foglalkoztató kérdéseket összekavarják, hogy Martov és Akszelrod — akik az ortodoxiától az opportunizmus felé kezdtek kanyarodni — új hibáját összecseréljék a Martinovok és Akimovok — akik ma talán készek arra, hogy a program és a taktika sok kérdésében az opportunizmustól az ortodoxia felé kanyarodjanak — régi (az új „Iszkra” kivételével ma már senki által nem emlegetett) hibájával.*

… Mindenki tudja, hogy az új megoszlás alapja a szervezeti kérdésekben felmerült nézeteltérés, amely a szervezeti elvek feletti vitával (a szervezeti szabályzat 1: pontja) kezdődött és anarchistákhoz méltó „gyakorlattal” fejeződött be. Az ökonomistákra és politikusokra való régi megoszlás alapja főképpen a taktikai kérdésekben felmerült nézeteltérés volt.

Ezt az eltávolodást a pártélet bonyolultabb, valóban aktuális és égető kérdéseitől már rég eldöntött és most mesterségesen felszínre hozott kérdések felé az új „Iszkra” csak uszálypolitikának nevezhető mulatságos éleselméjűséggel igyekszik igazolni. Akszelrod elvtárs példája nyomán az új „Iszkra” minden írásán vörös fonálként húzódik végig az a mély „gondolat”, hogy a tartalom fontosabb a formánál, a program és a taktika fontosabb a szervezetnél, hogy a „szervezet életképessége egyenes arányban van annak a tartalomnak a terjedelmével és jelentőségével, amelyet a mozgalomba bevisz”, hogy a centralizmus „nem valami öncél”, nem „mindent megóvó talizmán” stb. stb. Mély, nagy igazságok! A program valóban fontosabb a taktikánál, a taktika fontosabb a szervezetnél. Az ábécé fontosabb az etimológiánál, az etimológia fontosabb a mondattannál — de mit mondjunk az olyan emberekről, akik a vizsgán elbuktak mondattanból és most fontoskodnak és azzal hencegnek, hogy osztályismétlésre utasították őket? Akszelrod elvtárs elvi jelentőségű szervezeti kérdéseket opportunista módjára ítélt meg (1. pont), a szervezetben pedig anarchista módjára járt el (a Liga kongresszusa), — most meg elmélyíti a szociáldemokráciát: savanyú a szőlő! Tulajdonképpen mi is az a szervezet? hiszen az csak forma; mi a centralizmus? hiszen az nem talizmán; mi a mondattan? hiszen az kevésbé fontos mint az etimológia, pusztán az etimológia elemei összekapcsolásának formája … „Vajon Alekszandrov elvtárs nem ért-e egyet velünk — kérdi diadalmasan az „Iszkra” új szerkesztősége —, ha azt mondjuk, hogy a kongresszus a pártprogram kidolgozásával sokkal jobban előmozdította a pártmunka centralizálását, mint a szervezeti szabályzat elfogadásával, bármily tökéletesnek lássék is ez utóbbi?” (56. sz., melléklet). Reméljük, hogy e klasszikus kijelentés nem kevésbé széleskörű és nem kevésbé maradandó történelmi hírnévre tesz majd szert, mint Kricsevszkij elvtársnak az a híres mondása, hogy a szociáldemokrácia, akárcsak az emberiség, mindig megvalósítható feladatokat tűz maga elé. Hiszen az új „Iszkrá”-nak ez a mélyértelmű bölcsessége egyazon tőről metszett. Miért nevettek Kricsevszkij elvtárs mondásán? Azért, mert Kricsevszkij a szociáldemokraták bizonyos részének a taktikai kérdésekben elkövetett hibáját, azt, hogy nem tudják helyesen megszabni a politikai feladatokat, sekélyes érveléssel mentegette, amelyet filozófiának igyekezett feltüntetni. Az új „Iszkra” pontosan ugyanígy a szociáldemokraták bizonyos részének szervezeti kérdésekben elkövetett hibáját, bizonyos elvtársak intellektuel állhatatlanságát, amely miatt anarchista frázisokig süllyedtek, azzal a sekélyes érveléssel mentegeti, hogy a program fontosabb a szervezeti szabályzatnál, hogy a program kérdései fontosabbak a szervezeti kérdéseknél! Hát nem uszálypolitika ez? Nem azzal kérkednek-e, hogy osztályismétlésre utasították őket?

A program elfogadása jobban előmozdítja a munka centralizálását, mint a szervezeti szabályzat elfogadása. Ebből a filozófiának feltüntetett sekélyességből szinte árad a radikális intellektuel szelleme, aki sokkal közelebb áll a burzsoá dekadenciához, mint a szociáldemokráciához! Hiszen a centralizálás szónak ebben a híres mondásban már teljesen szimbolikus értelme van. Ha ennek a mondatnak a szerzői nem tudnak vagy nem akarnak gondolkodni, legalább emlékezzenek vissza arra az egyszerű tényre, hogy a programnak a bundistákkal egyetemben történt elfogadása nemcsak nem vezetett közös munkánk centralizálásához, hanem még a szakadástól sem óvott meg bennünket. Az egység a program kérdéseiben és a taktika kérdéseiben szükséges, de még nem elégséges feltétele a pártegyesülésnek, a pártmunka centralizálásának (istenem, milyen elemi igazságokon kell kérődznünk manapság, amikor az összes fogalmak összezavarodtak!). A pártmunka centralizálásához szükség van a szervezet egységére is, ez pedig a családi kör kereteiből valamennyire is kinőtt pártban elképzelhetetlen lerögzített szervezeti szabályzat nélkül, anélkül hogy a kisebbség a többségnek, a rész az egésznek alárendelné magát. Amíg nem volt közöttünk egység a program és a taktika alapvető kérdéseiben, nyíltan meg is mondottuk, hogy a szétforgácsoltság és a körösdi korszakát éljük, kereken kijelentettük, hogy mielőtt egyesülnénk, el kell határolnunk magunkat, nem is beszéltünk a közös szervezet formáiról, csakis a program és a taktika terén az opportunizmus ellen vívott harc új (akkor valóban új) kérdéseit tárgyaltuk. Most ez a harc — ezt mindnyájan elismerjük — már eléggé biztosította az egységet, melyet a pártprogram és a taktikáról hozott párthatározatok megformuláztak; most meg kell tennünk a következő lépést, és mi ezt a lépést általános hozzájárulással meg is tettük; kidolgoztuk az összes köröket összeforrasztó egységes szervezet formáit. Most azzal, hogy félig összetörték ezeket a formákat, visszaráncigáltak bennünket, visszaráncigáltak az anarchista magatartáshoz, az anarchista frázishoz, a pártszerkesztőség helyébe visszaállítottak egy kört, és most azzal igazolják ezt a hátrafelé tett lépést, hogy az ábécé ismerete a művelt beszéd szempontjából hasznosabb, mint a mondattan ismerete!

Az uszálypolitika filozófiája, mely három évvel ezelőtt taktikai kérdésekben virágjában volt, most szervezeti kérdésekben támad fel. Nézzük meg az új szerkesztőség következő okoskodását. „A harcos szociáldemokrata irányzatot — mondja Alekszandrov elvtárs — a pártban nemcsak eszmei harccal kell érvényre juttatni, hanem meghatározott szervezeti formákkal is.” A szerkesztőség erre tanít bennünket: „Nem rossz az eszmei harcnak és a szervezeti formáknak ez a szembeállítása. Az eszmei harc folyamat, a szervezeti formák pedig csak … formák” (bizonyisten szószerint ezt olvashatjuk az 56. szám mellékletében, a 4. oldalon, az első hasáb alján!), „melyek a folyamatban levő, fejlődő tartalom — a párt fejlődő gyakorlati munkája — burkául szolgálnak.” Ez már igazán olyan, mint az az anekdota, amely szerint a golyó — golyó, a bomba meg bomba. Az eszmei harc folyamat, a szervezeti formák meg csak formák, a tartalom burkai! A kérdés az, vajon eszmei harcunkat magasabbrendű formák, mindenkire nézve kötelező pártszervezeti formák, vagy pedig a régi szétforgácsoltság, a régi körösdiség formái fogják burkolni. Bennünket a magasabbrendű formáktól kezdetlegesebb formákhoz ráncigáltak vissza, és ezt azzal igyekeznek igazolni, hogy az eszmei harc folyamat, a formák meg — csak formák. Pontosan ugyanígy ráncigált vissza bennünket hajdanában Kricsevszkij elvtárs a terv-taktikától a folyamat-taktikához.

Nézzük csak az új „Iszkrá”-nak a „proletariátus önneveléséről” hangoztatott nagyigényű frázisait, amelyeket azokkal szegez szembe, akik állítólag a formától nem látják a tartalmat (58. sz., vezércikk). Vajon ez nem egy 2. számú akimovizmus? Az 1. számú akimovizmus a szociáldemokrata értelmiség egy bizonyos részének a taktikai feladatok kitűzésében mutatkozó elmaradottságát a „proletárharc” „mélyebb” tartalmára, a proletariátus önnevelésére való utalással igyekezett igazolni. A 2. számú akimovizmus a szociáldemokrata értelmiség egy bizonyos részének a szervezet elméleti és gyakorlati kérdéseiben mutatkozó elmaradottságát ugyanilyen mélyértelmű utalásokkal igyekszik igazolni azzal, hogy a szervezet csupán forma és a lényeg a proletariátus önnevelése. A proletariátus, tisztelt uraim, akik úgy aggódnak a kisebbik testvér sorsáért, nem fél a szervezettől és a fegyelemtől! A proletariátusnak igazán nem fő a feje amiatt, hogy a professzor és a gimnazista urakat, akik nem kívánnak belépni a szervezetbe, párttagoknak ismerjék el a szervezet ellenőrzése alatt végzett munkájukért. A proletariátust egész élete sokkal radikálisabban neveli a szervezkedésre, mint sok intellektuelt. A proletariátus, ha csak valamennyire is magáévá tette programunkat és taktikánkat, nem fogja szervezeti elmaradottságunkat arra való hivatkozással igazolni, hogy a forma kevésbé fontos, mint a tartalom. Nem a proletariátus, hanem pártunk néhány intellektuelje van híján a szervezettség és a fegyelem szellemében, az anarchista frázis gyűlöletének és megvetésének szellemében való önnevelésnek. A 2. számú Akimovok éppúgy rágalmazzák a proletariátust a szervezkedésre való felkészületlenség kérdésében, ahogy az 1. számú Akimovok rágalmazták a politikai harcra való felkészületlenség kérdésében. A tudatos szociáldemokratává vált proletár, aki párttagnak érzi magát, ugyanoly megvetéssel utasítja vissza az uszálypolitikát szervezeti kérdésekben, amilyen megvetéssel visszautasította taktikai kérdésekben.

Vizsgáljuk meg végül az új „Iszkra” „Praktyik”-jának mélyértelmű megállapítását. „Egy olyan «harcos» centralizált szervezet helyesen értelmezett eszméje — mondja —, amely egyesíti és központosítja a forradalmárok tevékenységét” (mélyértelmű kiemelés), „természetesen csupán akkor valósul meg, ha ez a tevékenység megvan” (eredeti is, okos is); „maga a szervezet, mint forma” (figyelem! figyelem!) „csupán a tartalmát alkotó forradalmi munka növekedésével egyidejűleg nőhet” (a kiemelés, mint mindenütt ebben az idézetben, a szerzőé) (57. szám). Nem emlékeztet-e ez újra a népmesének arra a hősére, aki a temetési menet láttára elkiáltotta magát: soha el ne fogyjon a munkátok? Bizonyára nem akad pártunkban egyetlenegy olyan (idézőjel nélkül) gyakorlati munkával foglalkozó ember sem, aki ne értené meg, hogy éppen működésűnk formája (vagyis a szervezet) réges-régen elmarad, és kétségbeejtően elmarad a tartalomtól, hogy az elmaradókhoz intézett felszólítások: lépésben! ne szaladjatok! — csak pártfajankókhoz méltók. Próbáljuk pártunkat akár például a Bunddal összehasonlítani. A legkisebb kétség sem fér ahhoz, hogy pártunk munkájának tartalma* hasonlíthatatlanul gazdagabb, sokoldalúbb, szélesebb körű és mélyebb, mint a Bundé. …

* Arról már nem is beszélek, hogy a kongresszus pártmunkánk tartalmát (a programban stb.) a forradalmi szociáldemokrácia szellemében csak harc árán, mégpedig azokkal az iszkraellenesekkel és azzal a mocsárral vívott harc árán határozta meg, akiknek képviselői „kisebbségünkben” számbeli fölényben vannak. Ugyancsak érdekes volna a „tartalom” kérdésével kapcsolatban összehasonlítani mondjuk például a régi „Iszkra” hat számát (46 — 51. sz.) és az új „Iszkra” tizenkét számát (52—63. sz.). De ezt majd más alkalommal.*

… Pártunk elméleti lendülete nagyobb, programja fejlettebb, a munkástömegekre (és nem csupán a szervezett kézművesekre) gyakorolt hatása szélesebb körű és mélyebb, propagandája és agitáció ja sokoldalúbb, elevenebben lüktet a politikai munka az élenjáróknál és a közkatonáknál egyaránt, hatalmasabbak a népi megmozdulások a tüntetésekkor és az általános sztrájkok idején, erőteljesebb a nemproletár rétegek között kifejtett munka. És a „forma”? Munkánk „formája” a bundisták munkájának formájához hasonlítva megengedhetetlenül elmaradt, olyan szembeszökő módon elmaradt, hogy ez a szégyen pírját festi az arcára mindenkinek, aki nem „orrát turkálva” szemléli pártjának dolgait. A munka szervezésének elmaradottsága a munka tartalmához képest — ez a mi fájó pontunk, és fájó pont volt már jóval a kongresszus előtt, jóval a Szervező Bizottság megalakítása előtt. A fejlett és állandó forma hiánya lehetetlenné teszi, hogy további komoly lépéseket tegyünk a tartalom fejlesztése végett, szégyenletes pangást hoz létre, az erők szétforgácsolódására, a szó és tett közötti ellentmondásra vezet. Mindenki rettenetesen szenved e miatt az ellentmondás miatt — és akkor megjelennek az új „Iszkra” Akszelrodjai és „Praktyik”- jai bölcs prédikációjukkal: a formának természetesen kell fejlődnie, de csakis a tartalommal egyidejűleg!

Ide vezet a szervezeti kérdésben (1. pont) elkövetett kicsiny hiba, ha egy ostobaságot el akarnak mélyíteni és egy opportunista frázist filozófiailag akarnak megokolni. Lassú lépésben, bátortalan zegzugos vonalban! — hallottuk már ezt a nótát, mikor a taktika kérdéseiről volt szó; most pedig szervezeti kérdésekkel kapcsolatban halljuk. A szervezeti kérdésekben követett uszálypolitika az anarchista-individualistagondolkodásmódjának természetes és szükségszerű terméke, amikor az anarchista-individualista nézetek rendszerébe, sajátos elvi nézeteltérésekbe kezdi foglalni a maga (eleinte talán véletlenszerű) anarchista elhajlásait. A Liga kongresszusán láttuk ennek az anarchizmusnak a kezdetét, az új „Iszkrá”-ban látjuk, hogyan kísérlik meg ezt az anarchizmust nézetek rendszerébe foglalni. Ezek a kísérletek fényesen igazolják azt a felfogást, amely már a kongresszuson elhangzott a szociáldemokráciához csatlakozó burzsoá intellektuel és az osztályérdekeinek tudatára ébredt proletár nézőpontja közti különbségre vonatkozóan. Például az új „Iszkra” ugyanazon „Praktyik”-ja, akinek éleselméjűségével már megismerkedtünk, szememre veti, hogy én a pártot úgy képzelem, mint valami „hatalmas gyárat”, élén a Központi Bizottsággal mint igazgatóval (57. sz., melléklet). „Praktyik” nem is sejti, hogy ez a borzadálytkeltő szó, melyet szememre vetett, egyszeriben elárulja a burzsoá intellektuel gondolkodásmódját, aki nem ismeri a proletárszervezetnek sem elméletét, sem gyakorlatát. Éppen a gyár, amelyben némelyek csak valami mumust látnak, a kapitalista kooperációnak az a legmagasabb formája, amely a proletariátust egyesítette, fegyelmezte, megtanította szervezkedésre, valamennyi többi dolgozó és kizsákmányolt népréteg élére állította. Éppen a marxizmus, mint a kapitalizmus által iskolázott proletariátus ideológiája, tanította és tanítja meg az állhatatlan intellektueleket arra, hogy különbséget tegyenek a gyár kizsákmányoló oldala (az éhhaláltól való félelmen alapuló fegyelem) és szervező oldala (a magasfejlettségű technikán alapuló termelés feltételei által egyesített közös munkán alapuló fegyelem) között. A fegyelmet és a szervezetet, melyet a polgári intellektuel csak oly nehezen tud magáévá tenni, a proletariátus éppen e gyári „iskola” révén különösen könnyen sajátítja el. A halálos félelem ettől az iskolától, szervező jelentőségének teljes megnemértése éppen arra a gondolkodásmódra jellemző, mely a kispolgári életkörülményeket tükrözi vissza és az anarchizmusnak azt a válfaját szüli, melyet a német szociáldemokraták Edelanarchismusnak neveznek, azaz a „nemes” úr anarchizmusát, mondhatnám, az úri anarchizmust. Az orosz nihilistákra ez az úri anarchizmus különösen jellemző. A pártszervezetben szörnyű „gyárat” lát, a rész alárendelését az egésznek, a kisebbségét a többségnek „jobbágyságnak” tekinti (lásd Akszelrod cikkeit), a központ vezetésével végbemenő munkamegosztás tragikomikus jajszóra fakasztja, mert csak azt látja benne, hogy az emberek kis „kerekekké és csavarokká” változnak (és ennek az átváltozásnak különösen gyilkos formáját látja abban, hogy szerkesztőkből munkatársak lesznek), a párt szervezeti szabályzatának említésére megvetően ajkát biggyeszti és (a „formalistáknak”) lenézően kijelenti, hogy jól megvolnánk szervezeti szabályzat nélkül is.

Hihetetlen, de tény: éppen így oktat ki engem Martov elvtárs az „Iszkra” 58. számában, s emellett — hogy meggyőzőbb legyen — „Levél egy elvtárshoz” c. írásomban mondott tulajdon szavaimra hivatkozik. Hát nem „úri anarchizmus”, nem uszálypolitika-e az, ha a pártszerűség korszakában a zűrzavar, a körösdi korszakából vett példákkal igyekeznek igazolni a körösdi és az anarchia fenntartását és dicsőítését?

Miért nem volt szükségünk azelőtt szervezeti szabályzatokra? Mert a párt egyes körökből állt, amelyek semmiféle szervezeti kapcsolatban nem voltak egymással. Az egyik körből a másikba való átlépés csak az egyén „szabad akaratától” függött, az egyén pedig nem látta maga előtt az összesség akaratának semmiféle hivatalos kifejezését. A körökben a vitás kérdéseket nem a szervezeti szabályzat alapján döntötték el, hanem „harccal és a kilépéssel való fenyegetőzéssel”; így fejeztem ki magam „Levél egy elvtárshoz” c. írásomban, általában több ilyen körben és különösen a mi saját hattagú szerkesztőségi bizottságunkban szerzett tapasztalataim alapján. A körök időszakában az ilyen jelenség természetes és elkerülhetetlen volt, de senkinek sem jutott eszébe, hogy ezt a jelenséget magasztalja, eszménynek tartsa, mindenki panaszkodott e miatt a szétforgácsoltság miatt, mindenki terhesnek érezte, és epedve várta, hogy a szétszórt körök megformált pártszervezetté olvadjanak egybe. És most, amikor ez az egybeolvadás megtörtént, visszarángatnak bennünket, s a legmagasabb színvonalú szervezeti szempontokként anarchista frázist tálalnak fel nekünk! Azok, akik megszokták a családias körösdi kényelmes oblomovi hálóköntösét és papucsát, a formális szervezeti szabályzatot szűknek, szorosnak, terhesnek, alantasnak, bürokratikusnak, jobbágyinak és az eszmei harc szabad „folyamatát” korlátozónak tekintik. Az úri anarchizmus nem érti, hogy a formális szervezeti szabályzat éppen azért szükséges, hogy a szűk körösdi kapcsolatokat széleskörű pártkapcsolatokkal helyettesítse. A körön belüli vagy a körök közötti kapcsolatnak nem kellett és nem lehetett formát adni, mert ez a kapcsolat barátságon vagy ösztönös, megokolatlan „bizalmon” alapult. A pártkapcsolatnak nem lehet és nem szabad sem ezen, sem azon alapulnia, ezt a kapcsolatot éppen a formális, „bürokratikusán” (a fegyelmezetlen intellektuel szempontjából bürokratikusan) megfogalmazott szervezeti szabályzat alapjára kell helyezni, s csak az ilyen szervezeti szabályzatnak szigorú betartása nyújt biztosítékot a körösdi önkénnyel, a körösdi szeszélyeskedéssel, az eszmei harc szabad „folyamatának” nevezett marakodás körösdi módszereivel szemben.

Az új „Iszkra” szerkesztősége azt a tromfot játssza ki Alekszandrov ellen, hogy kioktatja: „a bizalom kényes dolog, nem lehet senkinek a szívébe, senkinek a fejébe beleverni” (56. sz., melléklet). A szerkesztőség nem érti, hogy éppen a bizalom, a puszta bizalom fogalmának ez a hangsúlyozása újra meg újra elárulja a szerkesztőség úri anarchizmusát és szervezeti uszálypolitikáját. Amikor csak egy körnek — a hattagú szerkesztőbizottságnak vagy az „Iszkra”-szervezetnek voltam tagja, jogom volt annak indokolásául, hogy — teszem azt — nem óhajtok X-szel együtt dolgozni, csupán ösztönös bizalmatlanságomra hivatkozni anélkül, hogy azt megokoltam volna. Amióta párttag vagyok, nincs jogom csupán ilyen határozatlan bizalmatlanságra hivatkozni, mert az ilyen hivatkozás sarkig tárná a kaput a régi körösdi mindenféle és fajta szeszélye és önkényeskedése előtt; köteles vagyok „bizalmamat” vagy „bizalmatlanságomat” formális érvvel, azaz programunknak, taktikánknak, szervezeti szabályzatunknak erre vagy arra a formálisan meghatározott tételére való hivatkozással megindokolni; kötelességem, hogy ne szorítkozzam az ösztönös „bízom,” vagy „nem bízom”-ra, hanem el kell ismernem, hogy elhatározásaimról és általában a párt minden részének minden határozatáról számot kell adni az egész pártnak; a formálisan előírt úton kell „bizalmatlanságomat” kifejeznem, valamint az ebből a bizalmatlanságból eredő nézeteket és kívánságokat érvényesítenem. Az ösztönös „bizalom” körösdi-álláspontjáról már felemelkedtünk a párt-álláspontra, mely azt követeli, hogy a bizalom kifejezésének és ellenőrzésének kötelező és formálisan előírt módszereit betartsuk, de a szerkesztőség visszafelé rángat bennünket és uszálypolitikáját új szervezeti nézetnek nevezi!

Nézzük csak, mint vélekedik a mi úgynevezett pártszerkesztőségünk azokról az irodalmi csoportokról, melyek a szerkesztőségben képviseletet követelhetnének. „Nem fogunk felháborodni, nem fogunk a fegyelemről kiabálni” — így oktatnak bennünket az úri anarchisták, akik mindenféle fegyelmet mindig és mindenütt lenéztek. Mi, úgymond, vagy „megállapodunk” (sic!) a csoporttal, ha okosan fogja magát viselni, vagy pedig kinevetjük követeléseit.

No lám, milyen fennkölt nemeslelkűség kerül itt szembe a vulgáris „gyári” formalizmussal! Valójában azonban a körösdi felújított frazeológiájával van dolgunk, s ezt a szerkesztőség — mely érzi, hogy ő nem pártszerv, hanem egy régi kör roncsa — feltálalja a pártnak. Ennek az álláspontnak belső fonáksága elkerülhetetlenül ahhoz az anarchista bölcsességhez vezet, mely a képmutatóan már túlhaladottnak nyilvánított szétforgácsoltságot a szociáldemokrata szervezet elvévé emeli. Az alsóbb és felsőbb párttestületeknek és pártszerveknek semmiféle hierarchiájára nincs szükség — az úri anarchizmus ebben a hierarchiában csak a hivatalok, ügyosztályok stb. bürokratikus kiagyalását látja (lásd Akszelrod cikkét), — nincs semmi szükség arra, hogy a rész alávesse magát az egésznek, nincs semmi szükség arra, hogy „formális-bürokratikus” módon leszögezzük a „megállapodás” vagy elhatárolás pártszerű módszereit, hadd szentesítse a szervezés „igazi szociáldemokrata” módszereire vonatkozó fecsegés a régi körösdi civakodásokat.

Itt adhat leckét — és adjon is — a „gyár” iskoláját kijárt proletár az anarchista individualizmusnak. Az öntudatos munkás már régen túl van a csecsemőkoron, amikor még idegenkedett az értelmiségitől mint olyantól. Az öntudatos munkás meg tudja becsülni a szociáldemokrata intellektuelek gazdagabb tudását, szélesebb politikai látókörét. De amilyen mértékben kialakul nálunk az igazi párt, az öntudatos munkásnak meg kell tanulnia megkülönböztetni a proletárhadsereg harcosának gondolkodásmódját az anarchista frázisokkal kérkedő burzsoá intellektuel gondolkodásmódjától, meg kell tanulnia, hogy a párttag kötelességeinek teljesítését ne csak az egyszerű tagoktól, hanem a „vezető emberektől” is megkövetelje, meg kell tanulnia, hogy a szervezeti kérdésekben jelentkező uszálypolitikát ugyanolyan megvetéssel sújtsa, mint annakidején a taktikai kérdésekben jelentkező uszálypolitikát!

A girondizmussal és az úri anarchizmussal bonthatatlan kapcsolatban van az új „Iszkra” szervezeti kérdésekben elfoglalt álláspontjának legújabb jellegzetes sajátossága: az autómmizmus védelme a centralizmussal szemben. Éppen ez az elvi értelme (ha egyáltalán van értelme*) …

* Mint ebben a paragrafusban általában, itt is mellőzöm ezeknek a jajveszékeléseknek „kooptációs” értelmét.*

… a bürokratizmus és egyeduralom miatt csapott jajveszékelésnek, „a nem-iszkrások” (akik a kongresszuson az autonómizmust védték) „indokolatlan mellőzése feletti” sajnálkozásnak, a „feltétlen engedelmesség” követelése miatt csapott komikus lármának, a „pompadúrság” miatti keserves panaszoknak stb. stb. Minden párt opportunista szárnya mindig védelmez és igazol mindenfajta elmaradottságot, programbelit, taktikait, szervezetit egyaránt. Az új „Iszkra” szervezeti elmaradottságának (uszálypolitikájának) védelme szoros kapcsolatban van az autonómizmus védelmével. Igaz, hogy az autonómizmus a régi „Iszkra” hároméves propagandája folytán általában szólva annyira lejáratta magát, hogy az új „Iszkra” még szégyenli nyíltan védelmébe venni; még biztosít bennünket a centralizmus iránti rokonszenvéről, de ezt csak azzal bizonyítja, hogy dőlt betűkkel írja a centralizmus szót. A valóságban az új „Iszkra” „igazi szociáldemokrata” (és nem anarchista?) quasi-centralizmusának „elvei” a bírálat legenyhébb érintésére lépten-nyomon elárulják az autonómizmus álláspontját. Vajon nem világos-e most mindenki előtt, hogy Akszelrod és Martov szervezeti kérdésekben Akimov felé fordultak? Vajon nem ismerték-e be ezt ők maguk ünnepélyesen a „nem-iszkrások indokolatlan mellőzéséről” mondott nevezetes szavaikkal? És vajon Akimov és barátai pártkongresszusunkon nem az autonómizmust védelmezték?

Igenis az autonómizmust (ha ugyan nem az anarchizmust) védelmezte Martov és Akszelrod a Liga kongresszusán, amikor mulatságos buzgalommal bizonygatták, hogy a rész nem köteles alávetni magát az egésznek, hogy a rész az egészhez való viszonyának meghatározásában autonóm, hogy a Külföldi Liga szervezeti szabályzata, amely ezt a viszonyt megformulázza, a párt többségének akarata ellenére, a pártközpont akarata ellenére van érvényben. Éppen az autonómizmust védelmezi most nyíltan Martov elvtárs az új „Iszkra” hasábjain is (60. sz.) a Központi Bizottság által kinevezendő helyi bizottsági tagok kérdésével kapcsolatban. Nem fogok kitérni azokra a gyerekes szofizmákra, melyekkel Martov elvtárs a Liga kongresszusán védelmezte és most az új „Iszkrá”-ban védelmezi az autonómizmust*, …

* Amikor Martov elvtárs sorravette a szervezeti szabályzat különböző pontjait, éppen azt a pontot hagyta ki, amely az egésznek a részhez való viszonyát tárgyalja: a Központi Bizottság „elosztja a párt erőit”(6. pont). Vajon lehet-e az erőket elosztani anélkül, hogy a pártmunkásokat egyik bizottságból a másikba helyezzék át? Csakugyan, szinte kínos ilyen elemi dologgal foglalkozni.*

… számomra itt az a fontos, hogy megállapítsam — mint a szervezeti kérdésekben megnyilvánuló opportunizmusnak jellegzetes elvi vonását — azt a kétségtelen tendenciát, hogy a centralizmussal szemben az autonómizmust védelmezzék.

Alighanem az egyetlen próbálkozás a bürokratizmus fogalmának elemzésére a „formális demokratikus” elvnek szembeállítása a „formális bürokratikus” elvvel (a szerző kiemelése) az új „Iszkrá”-ban (53. sz.). Ebben a szembeállításban (mely sajnos éppúgy nincs kifejtve és megmagyarázva, mint a nemiszkrásokra való utalás) van egy szemernyi igazság. Bürokratizmus versus** — szemben. — Szerk.** demokratizmus ugyanaz, mint centralizmus versus autonómizmus, ugyanaz, mint a forradalmi szociáldemokrácia szervezeti elve a szociáldemokrácia opportunistáinak szervezeti elvével szemben. Az utóbbi arra törekszik, hogy alulról felfelé haladjon, és ezért mindenütt, ahol csak lehetséges és amennyire csak lehetséges, védelmezi az autonómizmust, a „demokratizmust”, mely azoknál, akikben több a buzgóság, mint a józan ész, egészen az anarchizmusig megy. Az előbbi felülről igyekszik kiindulni és a központi szervnek a résszel szemben való jogai és teljhatalma kibővítéséért száll síkra. A szétforgácsoltság és körösdi időszakában ez a legfelsőbb testület, melyből a forradalmi szociáldemokrácia szervezetileg kiindulni igyekezett, szükségképpen az egyik — működése és forradalmi következetessége révén — legbefolyásosabb kör volt (a mi esetünkben az „Iszkra”-szervezet). Abban az időszakban, amikor a párt tényleges egysége helyreállt, s az elavult körök ebben az egységben feloldódtak, ez a legfelsőbb testület szükségképpen a pártkongresszus, mint a párt legfelsőbb szerve; a kongresszus az aktív szervezeteknek lehetőleg valamennyi képviselőjét egyesíti és kinevezi a központi szerveket (gyakran olyan összetételben, mely inkább kielégíti a párt haladottabb, mint elmaradott elemeit, jobban tetszik a párt forradalmi, mint opportunista szárnyának) és a következő kongresszusig ezeket teszi meg a legmagasabb testületeknek. Legalábbis így szokott ez lenni az európai szociáldemokráciánál, bár ez a szokás, melyet az anarchisták elvből gyűlölnek, ha csak lassan is, ha nem is nehézségek nélkül, ha nem is harc és marakodás nélkül, az ázsiai szociáldemokráciára is kezd kiterjedni.

A legnagyobb mértékben érdekes annak megállapítása, hogy a szervezeti kérdésekben jelentkező opportunizmusnak azok az elvi vonásai, amelyeket megjelöltem (autonómizmus, úri vagy intellektuel anarchizmus, uszálypolitika és girondizmus), mutatis mutandis (a megfelelő változtatásokkal) fellelhetők a világ minden szociáldemokrata pártjában, mindenütt, ahol csak megvan a kettéoszlás forradalmi és opportunista szárnyra (és hol nincs ez meg?). Különösen világosan megmutatkozott ez a legutóbbi időben a németországi szociáldemokrata pártban, amikor a 20. szász választókerületben elszenvedett választási vereség (az úgynevezett Göhre-eset*) …

* Göhre, akit 1903 június 16-án a 15. szász választókerület megválasztott a birodalmi gyűlésbe, a drezdai kongresszus után lemondott mandátumáról; a 20. választókerület választói a Rosenow képviselő halálával megüresedett helyre újra Göhrét akarták jelölni. A párt központi vezetősége és a szász központi agitációs bizottság tiltakozott ez ellen, és bár formálisan nem volt joguk Göhre jelölését megtiltani, mégis elérték azt, hogy Göhre lemondott a jelöltségről. A választásokon a szociáldemokraták vereséget szenvedtek.*

… napirendre tűzte a párt szervezeti elveinek kérdését. A német opportunisták buzgalma különösen hozzájárult ahhoz, hogy az említett esettel kapcsolatban elvi síkon vetették fel a kérdést. Göhre (volt lelkész, a „Drei Monate Fabrikarbeiter”** — „Három hónapig gyári munkás voltam”. — Szerk.** című meglehetősen ismert könyv szerzője és a drezdai kongresszus egyik „hőse”) maga is dühödt opportunista, és a következetes német opportunisták folyóirata, a „Sozialistische Monatshefte” („Szocialista Havi Füzetek”) azonnal „védelmére kelt”.

A programbeli opportunizmus természetszerűen kapcsolatban van a taktikai opportunizmussal és a szervezeti kérdésekben jelentkező opportunizmussal. Wolfgang Heine elvtárs vállalkozott az „új” szempont kifejtésére. Hogy jellemezzem az olvasóknak ezt a tipikus intellektuelt, aki csatlakozott a szociáldemokráciához és magával hozta az opportunista észjárást, elegendő lesz annyit mondanom, hogy Wolfgang Heine elvtárs valamivel kevesebb, mint egy német Akimov elvtárs és valamicskével több, mint egy német Jegorov elvtárs.

Wolfgang Heine elvtárs a „Sozialistische Monatshefté”-ben ugyanolyan nagy garral vonult hadba, mint Akszelrod elvtárs az új „Iszkrá”-ban. Remek már maga a cikk címe: „Demokratikus széljegyzetek a Göhre-esethez” („Sozialistische Monatshefte”, 4. szám. április). És a tartalom nem kevésbé hangzatos. W. Heine elvtárs tiltakozik a „választókerület autonómiájának megsértése” ellen, védelmezi a „demokratikus elvet”, tiltakozik az ellen, hogy a „kinevezett vezetőség” (azaz a párt központi vezetősége) beleavatkozzék a nép szabad képviselőválasztásába. Ez itt nem véletlen incidens — oktat ki bennünket W. Heine elvtárs —, hanem „a párt bürokratizálására és centralizálására irányuló általános tendencia”, olyan tendencia, amely — úgymond — már korábban is megfigyelhető volt, de amely most különösen veszedelmessé válik. „Elvileg el kell ismerni, hogy a párt helyi szervei a pártélet hordozói” (plágium Martov elvtársnak „Mégegyszer kisebbségben” c. brosúrájából). Ne „szokjunk hozzá ahhoz, hogy minden fontos politikai határozat egy központból indul ki”, óvjuk a pártot olyan „doktrinér politikától, mely elveszíti kapcsolatát az élettel” (ez Martov elvtársnak a pártkongresszuson mondott beszédéből származik, amelyben Martov elvtárs azon az állásponton volt, hogy „az élet megköveteli majd a magáét”). „… Ha a dolgok gyökeréig hatolunk — így mélyíti el érvelését W. Heine—, ha eltekintünk a személyes összeütközésektől, melyeknek mint mindig, itt is jelentős szerepük volt, akkor ebben a revizionistákkal szemben mutatkozó ingerültségben” (a szerző kiemelése, aki feltehetőleg e fogalmak — a revizionizmus elleni harc és a revizionisták elleni harc — közti különbségre utal) „főleg a pártbeli hivatalos személyeknek az «outsider elemekkel» szemben tanúsított bizalmatlanságát látjuk” (W. Heine nyilván nem olvasta az ostromállapot elleni harcról szóló brosúrát és ezért folyamodik ehhez az anglicizmushoz: Outsidertum), „a hagyomány bizalmatlanságát a szokatlannal szemben, a személytelen intézmény bizalmatlanságát az egyénivel szemben” (lásd Akszelrodnak a Liga kongresszusán az egyéni kezdeményezés elfojtásáról szóló határozati javaslatát), „egyszóval ugyanazt a tendenciát, melyet már fentebb, mint a párt bürokratizálására és centralizálására irányuló tendenciát jellemeztünk.”

A „fegyelem” fogalma W. Heine elvtársban nem kevésbé nemes felháborodást kelt, mint Akszelrod elvtársban. „… A revizionistákat — írja — a fegyelem hiányával vádolták azért, mert a «Sozialistische Monatshefté»-be írtak, olyan lapba, amelyet nem is akartak elismerni szociáldemokrata folyóiratnak, mert nincs a párt ellenőrzése alatt. Már maga az a kísérlet, hogy a «szociáldemokrata» fogalmat szűkítsék, már maga a fegyelemnek ilyen követelése a szellemi alkotás terén, ahol feltétlen szabadságnak kell uralkodnia” (emlékezzünk vissza: az ideológiai harc folyamat, a szervezeti formák meg csak formák), „a bürokratizálásra és az egyéniség elnyomására irányuló tendenciáról tanúskodik.” És még hosszan, hosszan, mindenféle hangnemben támadja W. Heine azt a gyűlöletes tendenciát, mely „egy nagy, mindent átfogó, a lehető legteljesebben centralizált szervezet megteremtésére, egy taktika, egy elmélet” kialakítására irányul; támadja a „feltétlen alárendelés”, a „vak engedelmesség” követelését, támadja a „leegyszerűsített központosítást” stb. stb., pontosan „Akszelrod mintájára”.

A W. Heine által megindított vita lángra kapott, és minthogy a német pártban ezt a vitát semmiféle kooptációs marakodás nem homályosította el, minthogy a német Akimovok nemcsak a kongresszusokon, hanem állandóan külön sajtószervben is megmutatják igazi arculatukat, a vita hamarosan az ortodoxia és a revizionizmus szervezeti kérdésekben megnyilvánuló elvi tendenciáinak elemzésében csúcsosodott ki. A forradalmi irányzat (melyet persze éppúgy, mint nálunk „diktátorsággal”, „inkvizítorsággal” és egyéb szörnyű dolgokkal vádoltak) egyik képviselőjeként K. Kautsky lépett fel („Neue Zeit”, 1904. 28. szám. „Wahlkreis und Partei” — „Választókerület és párt” — c. cikk). W. Heine cikke — mondja Kautsky — „az egész revizionista irányzat gondolatmenetét kifejezi”. Az opportunisták nemcsak Németországban, hanem Franciaországban is, Olaszországban is minden erejükkel küzdenek az autonómizmusért, a pártfegyelem gyengítéséért, teljes megszűntetéséért, tendenciáik mindenütt dezorganizációhoz, a „demokratikus elvnek” anarchizmussá való elfajulásához vezetnek. „A demokrácia semmiképpen sem a hatalom hiánya — oktatja ki Kautsky azokat, akik a szervezeti kérdésben opportunisták —, a demokrácia nem anarchia, hanem a tömeg uralma megbízottjai felett, ellentétben a hatalom egyéb formáival, amikor a nép állítólagos szolgái a valóságban a nép urai.” K. Kautsky tüzetesen vizsgálja az opportunista autonómizmus bomlasztó szerepét a különböző országokban, kimutatja, hogy éppen „a burzsoá elemek tömegének” a szociáldemokráciához való csatlakozása* …

* K. Kautsky példaképpen Jaurést említi. Mennél inkább hajlanak az ilyen emberek az opportunizmusra, „annál inkább saját szabad egyéniségük megengedhetetlen korlátozását kellett látniok a pártfegyelemben”.*

… erősíti az opportunizmust, az autonómizmust és a fegyelem megsértésére irányuló tendenciákat; újra meg újra emlékeztet arra, hogy éppen a „szervezet az a fegyver, amellyel a proletariátus fel fogja szabadítani magát”, hogy éppen „a szervezet a proletariátus sajátos fegyvere az osztályharcban”.

Németországban, ahol az opportunizmus gyengébb, mint Franciaországban és Olaszországban, „az autonómista tendenciák egyelőre csak a diktátorok és főinkvizítorok, a kiátkozások* …

Bannstrahl — egyházi átok. Ez felel meg a németben az orosz „ostromállapotnak” és a „kivételes törvényeknek”. Ez a német opportunisták „borzadálytkeltő szava”.*

… és eretnekszimatolások elleni, többé-kevésbé patetikus szónoklatokra, végnélküli gáncsoskodásokra és civódásokra vezettek, amelyeknek megvitatása csak végnélküli viszálykodást idézne elő”.

Nem csoda, hogy Oroszországban, ahol az opportunizmus a pártban még gyengébb, mint Németországban, az autonómista tendenciák kevesebb eszmét és több „patetikus szónoklatot” és civakodást eredményeztek.

Nem csoda, hogy Kautsky erre a következtetésre jut: „Valamennyi ország revizionizmusa talán egyetlen más kérdésben sem olyan egységes, minden változatossága és tarkasága mellett, mint éppen a szervezeti kérdésben.” Az ortodoxia és a revizionizmus alapvető tendenciáit e téren Kautsky is ezekkel a „borzadálytkeltő szavakkal” formulázza meg: bürokratizmus versus (szemben) demokratizmus. Azt mondják —írja Kautsky —, hogy jogot adni a párt vezetőségének arra, hogy befolyást gyakoroljon a helyi választókerület (parlamenti) képviselőjelöltjének megválasztására — „aljas merénylet a demokratikus elv ellen, amely azt követeli, hogy minden politikai tevékenység alulról felfelé, a tömegek öntevékenysége útján bontakozzék ki, ne pedig felülről lefelé, bürokratikus úton … De ha egyáltalán van demokratikus elv, akkor ez az, hogy a többségnek nagyobb súlya legyen, mint a kisebbségnek, nem pedig megfordítva …” Bármely választókerület parlamenti képviselőinek megválasztása az egész párt fontos ügye, és a pártnak legalábbis bizalmi emberei (Vertrauensmänner) útján befolyásolnia kell a jelölt kiválasztását. „Aki úgy véli, hogy mindez túlságosan bürokratikus vagy centralisztikus, az tegyen olyan javaslatot, hogy a jelölések valamennyi párttag (sämtliche Parteigenossen) közvetlen szavazása alapján történjenek.

Aki ezt lehetetlennek tartja, az ne panaszkodjon a demokratizmus hiánya miatt, amikor ezt a funkciót, éppúgy mint az egész párttal kapcsolatos több más funkciót, egy vagy több pártfórum végzi.” A német pártban uralkodó „szokásjog” szerint az egyes választókerületek azelőtt is „elvtársiasan megegyeztek” a pártvezetőséggel az egyik vagy másik jelölt személyére vonatkozóan. „De a párt már túlságosan megnőtt ahhoz, hogy ez a hallgatólagos szokásjog elegendő legyen. A szokásjog mint jog megszűnik, ha nem ismerik el többé magától-értetődőnek, ha meghatározásainak tartalma, sőt maga a léte is vitássá válik. Akkor feltétlenül szükség van e jog pontos meg formulázására, kodifikálására …”, akkor e jognak „pontos szervezeti szabály útján való rögzítésére* …

* K. Kautskynak ezeket a megjegyzéseit, amelyek szerint a hallgatólag elismert szokásjogot egy szervezeti szabályban rögzített jognak kell felváltania, rendkívül tanulságos összevetni azzal a „váltással”, amely most a pártkongresszus óta végbemegy pártunkban és különösen a szerkesztőségben. V. ö. V. I. Zaszulics beszédével (a Liga kongresszusán, 66. és köv. old.), aki aligha van tudatában a végbemenő váltás egész jelentőségének.*

… (statutarische Festlegung) s egyúttal a szervezet fokozottabb szigorúságára (grössere Straffheit) kell áttérni”.

Ugyanazt a harcot látjuk tehát, más körülmények közt, a párt opportunista és forradalmi szárnya között a szervezeti kérdésben, ugyanazt az összeütközést autonómizmus és centralizmus, demokratizmus és „bürokratizmus” között, a szervezés és a fegyelem szigorúságának meglazítására és fokozására irányuló tendencia között, az állhatatlan intellektuel és a következetes proletár gondolkodásmódja, az intellektuel individualizmus és a proletár összetartás között. Kérdés, milyen álláspontot foglalt el ezen összeütközés tekintetében a polgári demokrácia — nem az a polgári demokrácia, melyről az imposztor történelem nemrég megígérte, hogy titokban megmutatja Akszelrod elvtársnak —, hanem a valódi, reális polgári demokrácia, melynek Németországban ugyanolyan okos és élesszemű képviselői vannak, amilyenek nálunk az oszvobozsgyenyista urak. A német burzsoázia azonnal felfigyelt az új vitára és — mint az orosz is, mint mindig, mint mindenütt — azonnal szívvel-lélekkel a szociáldemokrata párt opportunista szárnya mellé állt. A német börzetőke vezető lapja, a „Frankfurter Zeitung”, dörgedelmes vezércikkel lépett a porondra („Frankfurter Zeitung” 1904 április 7-i, 97. sz. esti kiadás), mely azt mutatja, hogy Akszelrod szemérmetlen plagizálása valósággal betegséggé válik a német sajtóban. A frankfurti tőzsde szigorú demokratái ostorozzák a szociáldemokrata pártban uralkodó „önkényuralmat”, a „pártdiktatúrát”, a „pártvezetőség autokratikus uralmát”, ezeket a „kiátkozásokat”, melyekkel „mintha az egész revizionizmust akarnák büntetni” (emlékezzünk „az opportunizmus hamis vádjára”), a „vak engedelmességnek”, a „merev fegyelemnek” ezt a követelését, „a lakáji alárendeltség” követelését, a párttagok „politikai hullákká” való változtatását (ez még sokkal erősebb, mint a kis csavarok és kerekek!). „Láthatjuk, hogy minden egyéni sajátosságot, minden egyéniséget üldöznek — méltatlankodnak a tőzsdelovagok a szociáldemokráciában uralkodó antidemokratikus viszonyok láttán —, mert attól félnek, hogy ezek francia állapotokra, jaurésizmusra és millerandizmusra vezetnek, mint ahogy azt Sindermann, ennek a kérdésnek előadója” a szászországi szociáldemokraták kongresszusán „nyíltan megmondotta”.

Ha tehát az új „Iszkra” szervezeti kérdésről mondott új szavainak egyáltalán van elvi értelme, nem fér hozzá kétség, hogy ez az értelem opportunista. Ezt a következtetést megerősíti forradalmi és opportunista szárnyra szakadt pártkongresszusunk egész elemzése, valamint az összes európai szociáldemokrata pártok példája, amelyekben a szervezeti kérdésekben jelentkező opportunizmus ugyanazokban a tendenciákban, ugyanazokban a vádaskodásokban, sőt igen gyakran ugyanazokban a szavakban jut kifejezésre. A különböző pártok nemzeti sajátosságai és a különféle országok különböző politikai viszonyai persze rányomják erre bélyegüket, s ennélfogva a német opportunizmus egyáltalán nem hasonlít a franciára, a francia az olaszra, az olasz az oroszra. De a viszonyok említett különbözősége ellenére mindezeknek a pártoknak forradalmi és opportunista szárnyra való azonos alapmegoszlása, az opportunizmusnak a szervezeti kérdésben tapasztalható azonos gondolatmenete és tendenciái világosan kitűnnek*. …

* Manapság senki sem fog kételkedni abban, hogy az orosz szociáldemokratáknak ökonomistákra és politikusokra való régi megoszlása taktikai kérdésekben ugyanaz a fajta megoszlás volt, mint az egész nemzetközi szociáldemokrácia opportunistákra és forradalmárokra való megoszlása, bár igen nagy különbség van egyfelől Martinov és Akimov elvtárs, másfelől von Vollmar és von Elm vagy Jaurés és Millerand elvtárs között. Ugyanígy kétségtelen a szervezeti kérdésekben mutatkozó alapvető megoszlás hasonlósága is, bár roppant különbségek vannak a politikailag jogfosztott és a politikailag szabad országok viszonyai között. Rendkívül jellemző, hogy az új „Iszkra” elvhű szerkesztősége, amikor a Kautsky és Heine között folyó vitát futólag érintette (64. sz.), félénken megkerülte a szervezeti kérdésekben megnyilvánuló mindenopportunizmus és minden ortodoxia elvi tendenciáinak kérdését.*

… A radikális értelmiség számos képviselője van marxistáink és szociáldemokratáink soraiban, s ez elkerülhetetlenné tette és teszi a radikális intellektuel gondolkodásmódjából fakadó opportunizmus elterjedését a legkülönfélébb területeken és a legkülönfélébb formákban. Mi harcoltunk az opportunizmus ellen világnézetünk fő kérdéseiben, a program kérdéseiben, és az a körülmény, hogy céljaink teljesen eltérők, elkerülhetetlenül odavezetett, hogy a szociáldemokraták visszavonhatatlanul elhatárolták magukat a legális marxizmusunkat megrontó liberálisoktól. Mi harcoltunk az opportunizmus ellen a taktika kérdéseiben, és a Kricsevszkij és Akimov elvtársakkal való nézeteltérésünk ezekben a kevésbé fontos kérdésekben természetesen csak időleges volt, és semmiféle külön párt alakulása nem kísérte. Most Martovnak és Akszelrodnak a szervezeti kérdésben jelentkező opportunizmusát kell leküzdenünk; ezek a kérdések természetesen még kevésbé jelentősek, mint a program és a taktika kérdései, de most ezek kerültek pártéletünk előterébe.

Az opportunizmus elleni harcról beszélve sohasem szabad megfeledkeznünk az egész mai opportunizmus jellegzetes, minden elképzelhető téren megnyilvánuló vonásairól: határozatlanságáról, elmosódottságáról, megfoghatatlanságáról. Az opportunista alaptermészeténél fogva mindig kitér a határozott és végleges kérdésfeltevés elől, középutat keres, kígyóként tekergődzik egymást kizáró szempontok között, igyekszik „egyetérteni” ezzel is, azzal is és nézeteltéréseit apró javításokra, kételyekre, szerény és ártatlan kívánságokra stb. stb. redukálja. Eduárd Bernstein elvtárs, a programkérdések opportunistája, „egyetért” a párt forradalmi programjával, és bár bizonyára e program „gyökeres reformját” kívánja, azt mégis időszerűtlennek, célszerűtlennek, kevésbé fontosnak tartja, mint a „kritika” „általános elveinek” tisztázását (amelyek legfőképpen a polgári demokrácia elveinek és kifejezéseinek kritikátlan átvételében állnak). Von Vollmar elvtárs, a taktikai kérdések opportunistája szintén egyetért a forradalmi szociáldemokrácia régi taktikájával és szintén inkább deklamációkra, apró javításokra, kis gúnyolódásokra szorítkozik, anélkül hogy bárminő határozott „kormányszocialista” taktikával lépne fel. Martov és Akszelrod elvtársak, a szervezeti kérdések opportunistái, a nyílt kihívások ellenére mindeddig szintén nem léptek porondra semmiféle határozott elvi tétellel, amelyet „szervezeti szabályzat útján rögzíteni lehetne”; ők is kívánatosnak tartják, feltétlenül kívánatosnak tartják szervezeti szabályzatunk „gyökeres reformját” („Iszkra” 58. sz. 2. old., 3. hasáb), de jobbnak látják először „az általános szervezeti kérdésekkel” foglalkozni (mert az 1. pont ellenére is centralisztikus szervezeti szabályzatunknak ténylegesen gyökeres reformja, ha az új „Iszkra” szellemében vinnék keresztül, elkerülhetetlenül autonómizmushoz vezetne, Martov elvtárs viszont természetesen még maga előtt sem akarja beismerni, hogy megvan benne az elvi tendencia az autonómizmus irányában). Ezért a szervezeti kérdésben elfoglalt „elvi” álláspontjuk a szivárvány minden színében játszik: túlnyomórészt jámbor, patetikus szavalatok az önkényuralomról és a bürokratizmusról, a vak engedelmességről, a kis kerekekről és csavarokról — annyira jámborak, hogy egyelőre roppant nehéz különválasztani bennük a valóban elvi értelmet a valóban kooptációs értelemtől. De — mennél mélyebbre megyünk az erdőbe, annál több a fa: a gyűlölt „bürokratizmus” elemzésére és pontos meghatározására irányuló kísérletek óhatatlanul az autonómizmushoz, az „elmélyítésre” és megindokolásra irányuló kísérletek elkerülhetetlenül az elmaradottság igazolásához, uszálypolitikához, girondista frázisokhoz vezetnek. Végül megjelenik a színen, mint az egyetlen igazán meghatározott és ezért a gyakorlatban (a gyakorlat mindig megelőzi az elméletet) különösen világosan mutatkozó elv — az anarchizmus elve. A fegyelem kigúnyolása — az autonómizmus — az anarchizmus —, ez az a létra, amelyen hol leereszkedik, hol felkapaszkodik a mi szervezeti opportunizmusunk, fokról fokra ugrándozva és ügyesen kibújva elveinek határozott megfogalmazása alól*. …

* Aki emlékszik az 1. pont körüli vitára, az most világosan látni fogja, hogy Martov elvtársnak és Akszelrod elvtársnak az 1. ponttal kapcsolatban elkövetett hibája, ha tovább fejlesztik és elmélyítik, elkerülhetetlenül szervezeti opportunizmushoz vezet. Martov elvtárs alapgondolata — hogy aki – akarja, párttagnak tekintheti magát — éppen a hazug „demokratizmus”, a párt alulról felfelé való építésének eszméje. Az én eszmém viszont abban az értelemben „bürokratikus”, hogy a pártot felülről lefelé kell építeni, a pártkongresszustól az egyes pártszervezetekig. Mind a polgári intellektuel gondolkodásmódja, mind az anarchista frázisok, mind az opportunista, uszálypolitikus éleselméjűség — mindez már az 1. pontról folytatott vita során felszínre került. Martov elvtárs az „Ostromállapotában (20. old.) az új „Iszkrá”-ban „megkezdett gondolati munkáról” beszél. Ez annyiban igaz, hogy Martov és Akszelrod az 1. ponttól kezdve csakugyan új irányba terelik a gondolkodást. Csak az a baj, hogy ez az irány opportunista irány. Mennél tovább „dolgoznak” majd ebben az irányban, mennél jobban megtisztul ez a munka a kooptációs marakodástól, annál mélyebben süllyednek majd a mocsárba. Plehanov elvtárs ezt már a pártkongresszuson világosan látta és a „Mit ne tegyünk?” c. cikkben másodszor figyelmeztette őket: hajlandó vagyok még kooptálni is benneteket, csak ne menjetek ezen az úton, amely kizárólag opportunizmushoz és anarchizmushoz vezet. — Martov és Akszelrod nem hallgattak a jó tanácsra: hogyan? ne menjünk? egyetértsünk Leninnel, hogy a kooptáció csak civakodás? Soha! Megmutatjuk neki, hogy mi elvhű emberek vagyunk! – Es megmutatták. Mindenkinek szemléltetően megmutatták, hogy amennyiben vannak új elveik, ezek — opportunista elvek.*

… Pontosan ugyanez a fokozatosság figyelhető meg mind a programmal, mind a taktikával kapcsolatban megnyilvánuló opportunizmusnál is: az „ortodoxia”, az igazhitűség, a korlátoltság és a merevség kigúnyolása — revizionista „kritika” és kormányszocializmus—polgári demokrácia.

A fegyelem gyűlöletével szoros pszichológiai kapcsolatban van a sértődöttségnek az a szűnni nem akaró, elnyújtott hangja, amely általában az összes mai opportunisták és nevezetesen kisebbségünk minden írásából kicsendül. Üldözik, szorongatják, kiebrudalják, ostromolják, agyongyötrik őket. Ezek a kifejezések sokkal több pszichológiai és politikai igazságot tartalmaznak, mint ahogy ezt alkalmasint a gyötörtekről és gyötrőkről szóló kedves és szellemes tréfa szerzője maga gyanította. Valóban, vegyük csak elő pártkongresszusunk jegyzőkönyvét, és meglátjuk, hogy a kisebbség csupa megbántottból áll, mindazokból, akiket a forradalmi szociáldemokrácia valamikor és valamiért megbántott. Itt vannak a bundisták és a rabocsejegyelósok, akiket annyira „megbántottunk”, hogy eltávoztak a kongresszusról, itt vannak a juzsnijrabocsijisták, akik halálosan megsértődtek általában a szervezetek és különösen az ő szervezetük feloszlatása miatt, itt van Mahov elvtárs, akit mindannyiszor megbántottak, ahányszor felszólalt (mert minden alkalommal jól felsült), itt van végül Martov elvtárs és Akszelrod elvtárs, akiket azzal bántottak meg, hogy a szervezeti szabályzat 1. pontjának kérdésében „az opportunizmus hamis vádjával” illették őket, és hogy a választásoknál vereséget szenvedtek. És mindezek a keserű bántalmak nem a megengedhetetlen élcelődésnek, éles kirohanásoknak, bőszült polémiának, ajtócsapkodásnak és ökölrázásnak véletlen eredményei voltak, ahogy azt igen sok nyárspolgár ma is gondolja, hanem az „Iszkra” egész három esztendős ideológiai munkájának elkerülhetetlen politikai eredményei. Ha mi e három év folyamán nemcsak szájunkat jártattuk, hanem kifejeztük azt a meggyőződésünket, amelynek tetté kell válnia, akkor a kongresszuson mindenképpen harcolnunk kellett az iszkraellenesek és a „mocsár” ellen. És amikor az első sorokban nyílt sisakkal küzdő Martov elvtárssal együtt ilyen tömérdek sok embert megbántottunk, akkor már csak az kellett, hogy egy kicsit, ici-picit megbántsuk Akszelrod elvtársat és Martov elvtársat — s csordultig telt a pohár. A mennyiség átcsapott minőségbe. Megtörtént a tagadás tagadása. A megbántottak elfelejtették kölcsönös sérelmeiket, zokogva egymás nyakába borultak és magasra emelték a „leninizmus elleni felkelés”* zászlaját. …

* Ez a csodálatraméltó kifejezés Martov elvtárstól származik („Ostromállapot”, 68. old.). Martov elvtárs kivárta azt az időt, amikor ötödmagával lesz, hogy „felkelést” szítson egyedül ellenem. Ügyetlenül polemizál Martov elvtárs: azzal akarja megsemmisíteni ellenfelét, hogy túlzott bókokat mond neki.*

… A felkelés — remek dolog, amikor az élenjáró elemek kelnek fel a reakciós elemek ellen. Amikor a forradalmi szárny kel fel az opportunista szárny ellen — ez jó. De amikor az opportunista szárny kel fel a forradalmi szárny ellen — ez rossz.

Plehanov elvtárs úgyszólván mint hadifogoly kénytelen ebben a csúnya dologban résztvenni. Ő úgy igyekszik „a szívén könnyíteni”, hogy a „többség” javát szolgáló egyik-másik határozat szerzőjének egy-egy ügyetlen mondását kihalássza és így kiált fel: „Szegény Lenin elvtárs! Mondhatom, kitűnőek az ő ortodox hívei!” („Iszkra” 63. szám, melléklet).

Nos, Plehanov elvtárs, ha én szegény vagyok, akkor az új „Iszkra” szerkesztősége már igazán koldusbotra jutott. Akármilyen szegény vagyok is, olyan tökéletes nyomorúságra mégsem jutottam, hogy kénytelen volnék figyelmen kívül hagyni a pártkongresszust, s hogy a bizottsági tagok határozataiban keressek anyagot elmésségem gyakorlására. Akármilyen szegény vagyok is, még mindig ezerszerte gazdagabb vagyok azoknál, akiknek hívei nem véletlenül ejtenek el egy-egy ügyetlen mondatot, hanem minden kérdésben, a szervezeti kérdésekben is, a taktikai kérdésekben is, a programkérdésekben is makacsul és kitartóan ragaszkodnak olyan elvekhez, melyek ellenkeznek a forradalmi szociáldemokrácia elveivel. Akármilyen szegény vagyok is, odáig még nem jutottam, hogy kénytelen volnék a nyilvánosság előtt eltitkolni ilyen hívek dicséretét. Az új „Iszkra” szerkesztősége pedig kénytelen ezt tenni.

Tudják-e önök, olvasóim, mi az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt voronyezsi bizottsága? Ha nem tudnák, olvassák el a pártkongresszus jegyzőkönyvét. Abból meg fogják tudni, hogy ennek a bizottságnak az irányát teljes egészében kifejezésre juttatja Akimov elvtárs és Bruker elvtárs, akik a kongresszuson minden vonalon a párt forradalmi szárnya ellen harcoltak, és akiket Plehanov elvtárstól kezdve egészen Popov elvtársig mindenki számtalanszor sorolt az opportunistákhoz. Nos, ez a voronyezsi bizottság lapjának januári számában (12. sz. 1904. január) kijelenti:

„Szüntelenül növekvő pártunk számára nagy és fontos esemény volt az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártnak — szervezeti képviselőinek — múltévi II. kongresszusa. A pártkongresszus egybehívása igen bonyolult és a monarchikus rendszer viszonyai közt igen kockázatos, nehéz dolog, és ezért nem csoda, ha a kongresszus összehívása korántsem volt tökéletes, és maga a kongresszus, bár teljesen zavartalanul folyt le, nem elégítette ki mindazokat a követelményeket, amelyeket a párt vele szemben támasztott. Azokat az elvtársakat, akiket 1902-ben a konferencia (értekezlet) megbízott a kongresszus összehívásával, letartóztatták, és a kongresszust olyan személyek szervezték, akiket az oroszországi szociáldemokráciának csupán egyetlen irányzata — az iszkrás irányzat küldött ki. Sok szociáldemokrata, de nem iszkrás szervezetet nem vontak be a kongresszus munkájába: részben ez az oka annak, hogy a kongresszus azt a feladatát, hogy a párt programját és szervezeti szabályzatát kidolgozza, rendkívül hiányosan teljesítette; maguk a kongresszus részvevői is beismerik, hogy a szervezeti szabályzatban komoly hézagok vannak, melyek «veszedelmes félreértésekre vezethetnek». A kongresszuson maguk az iszkrások két részre szakadtak és az OSzDMP sok vezető funkcionáriusa, akik azelőtt, úgy látszott, teljes egészében elfogadták az «Iszkra» akcióprogramját, elismerték, hogy az «Iszkra» számos nézete, melyeket főkép Lenin és Plehanov képvisel, életképtelen. Bár a kongresszuson ez utóbbiak kerültek fölénybe, a gyakorlati élet ereje, a reális munka követelményei, amelyben résztvesz valamennyi nemiszkrás is, gyorsan kijavítják a teoretikusok hibáit, és a kongresszus után máris komoly javulásokat eredményeztek. Az «Iszkra» erősen megváltozott és ígéri, hogy nagymértékben figyelembe veszi az általában vett szociáldemokrácia vezető embereinek követeléseit. Ilyenformán, ha a kongresszus munkáját a következő kongresszusnak revideálnia kell is, és ha a kongresszus határozatai, amint az nyilvánvaló a kongresszuson részvevők előtt, nem is kielégítőek, és ezért a párt nem teheti őket megmásíthatatlan határozatokként magáévá, a kongresszus tisztázta a helyzetet a pártban, gazdag anyagot nyújtott a párt további elméleti és szervezeti tevékenysége számára, és óriási, tanulságos tapasztalatot jelentett az általános pártmunka számára. A kongresszus határozatait és az általa kidolgozott szervezeti szabályzatot az összes szervezetek figyelembe fogják venni, de tekintettel nyilvánvaló fogyatékosságaikra, sok szervezet tartózkodni fog attól, hogy kizárólag ezeket tekintse zsinórmértéknek.

A voronyezsi bizottságban, mely megértette az általános pártmunka egész fontosságát, a kongresszus szervezésével kapcsolatos valamennyi kérdés élénk visszhangot keltett. A bizottság tudatában van a kongresszusi események egész fontosságának, üdvözli a Központi Lappá (vezető sajtószervvé) lett «Iszkrá»-ban bekövetkezett fordulatot. Bár a dolgok állása a pártban és a Központi Bizottságban még nem elégít ki bennünket, azt hisszük, hogy közös erőfeszítéssel tökéletesíteni fogjuk a pártszervezés nehéz munkáját. A hazug híresztelésekre való tekintettel a voronyezsi bizottság kijelenti az elvtársaknak, hogy szó sem lehet arról, hogy a voronyezsi bizottság kilépjen a pártból. A voronyezsi bizottság igen jól tudja, milyen veszedelmes precedens (példa) lenne egy olyan munkásszervezet kilépése az OSzDMP-ből, amilyen a voronyezsi bizottság, milyen szemrehányásként nehezedne ez a pártra, és mennyire hátrányos volna azokra a munkásszervezetekre nézve, amelyek ezt a példát esetleg követnék. Nem szabad új szakadásokat előidéznünk, hanem állhatatosan törekednünk kell arra, hogy az összes öntudatos munkásokat és szocialistákat egy pártban egyesítsük. Ezenkívül a II. kongresszus rendes, nem pedig alakuló kongresszus volt. A pártból csakis a pártbíróság zárhat ki, és semmiféle szervezetnek, még magának a Központi Bizottságnak sincs joga valamely szociáldemokrata szervezetnek a pártból való kizárására. Sőt mi több, a II. kongresszuson elfogadott szervezeti szabályzat 8. pontja értelmében minden szervezet autonóm (önálló) helyi ügyei intézésében, és ezért a voronyezsi bizottságnak teljes mértékben jogában áll, hogy az életben és a pártban saját szervezeti nézeteit juttassa érvényre.”

Az új „Iszkra” szerkesztősége, mely a 61. számban hivatkozik erre a lapra, közölte az idézett tiráda második, nagyobb betűkkel szedett részét. A petittel szedett első részt a szerkesztőség jobbnak látta elhagyni.

Elszégyellte magát.

s) Egy és más a dialektikáról. Két forradalom

Ha egy pillantást vetünk pártválságunk fejlődésére általában, könnyen megállapíthatjuk, hogy alapjában mindkét harcoló fél összetétele az egész idő alatt kevés kivétellel egy és ugyanaz volt. Ez a harc pártunk forradalmi és opportunista szárnyának harca volt. De ez a harc a legkülönbözőbb szakaszokon ment keresztül, és mindenkinek pontosan ismernie kell mindegyik szakasz sajátosságait, ha a már felgyülemlett óriási irodalomban, a töredékes utalások, az összefüggésükből kiragadott idézetek, egyes vádak stb. stb. tömkelegében el akar igazodni.

Felsoroljuk az egymástól világosan megkülönböztethető fő szakaszokat: 1) Vita a szervezeti szabályzat 1. pontjáról. Merőben eszmei harc a szervezet alapelveiről. Plehanov meg én kisebbségben vagyunk. Martov meg Akszelrod opportunista szövegezést ajánlanak, és kiderül, hogy az opportunisták befolyása alá kerültek. 2) Az „Iszkra”-szervezet szakadása a központi bizottsági jelöltek névsorával kapcsolatban: Fomin vagy Vasziljev az ötösbizottságban, Trockij vagy Travinszkij a hármasbizottságban. Plehanov meg én megszerezzük a többséget (kilenc hét ellen), — ami részben éppen annak köszönhető, hogy az 1. pont kérdésében kisebbségben voltunk. Martov koalíciója az opportunistákkal a valóságban igazolta mindazon aggályokat, melyeket a Szervező Bizottság körüli incidens keltett bennem. 3) A szervezeti szabályzat egyes részleteire vonatkozó viták folytatása. Martovot megint az opportunisták mentik meg. Mi megint kisebbségben vagyunk és síkraszállunk a kisebbség jogaiért a központi szervekben. 4) Hét szélső opportunista elhagyja a kongresszust. Mi kerülünk többségbe és a választásokon legyőzzük a koalíciót (az iszkrás kisebbség, a „mocsár” és az iszkraellenesek koalícióját). Martov és Popov visszautasítják a mi hármasbizottságainkban felajánlott helyeket. 5) A kongresszus utáni marakodás a kooptáció miatt. Az anarchisztikus magatartás és az anarchisztikus frázis tobzódása. A „kisebbségben” a legkevésbé következetes és legkevésbé állhatatos elemek kerekednek felül. 6) Plehanov, hogy elkerülje a szakadást, áttér a „kill with kindness” politikájára. A „kisebbség” elfoglalja a Központi Lap szerkesztőségét és a Tanácsot, s teljes erővel támadja a Központi Bizottságot. Továbbra is minden visszhangzik a marakodástól. 7) A Központi Bizottság ellen irányuló első támadást visszavertük. Mintha a marakodás valamelyest elcsendesednék. Lehetővé válik két merőben eszmei, a pártot nagyon nyugtalanító kérdés aránylag nyugodt megvitatása: a) mi a politikai jelentősége és magyarázata pártunk „többségre” és „kisebbségre” oszlásának, amely a II. kongresszuson jött létre és valamennyi régi megoszlásnak a helyébe lépett? b) mi az elvi jelentősége az új „Iszkra” új álláspontjának a szervezeti kérdésben?

Mindegyik szakaszt a harc lényegesen különböző állása és a támadás más-más közvetlen célja jellemzi; mindegyik szakasz úgyszólván egy általános hadjáratnak egy-egy külön ütközete. Semmit sem érthetünk meg harcunkból, ha nem tanulmányozzuk minden egyes ütközet konkrét körülményeit. Ha viszont megvizsgáltuk őket, világosan látni fogjuk, hogy a fejlődés valóban dialektikus úton, ellentmondásokon keresztül halad: a kisebbségből többség lesz, a többségből kisebbség; mindkét fél védelemből támadásba és támadásból védelembe megy át; az eszmei harc kiindulópontjának (az 1. pontnak) „tagadása” helytad a mindent betöltő marakodásnak*, …

* A marakodás és az elvi ellentétek elhatárolásának nehéz kérdése most önmagától megoldódik: mindaz, ami a kooptálásra vonatkozik, marakodás; minden, ami a kongresszusi harc elemzésére, az 1. pont körüli vitákra és az opportunizmus meg az anarchizmus felé történt fordulatra vonatkozik, elvi nézeteltérés.*

… de ezután megkezdődik a „tagadás tagadása”, és miután a különféle központi szervekben istenadta feleségünkkel jól-rosszul „összeszoktunk”, visszatérünk a kiindulóponthoz, a merőben eszmei harchoz, de ez a „tézis” immár az „antitézis” eredményeivel gazdagodott és magasabb szintézissé lett, amikor az 1. ponttal kapcsolatban elkövetett elszigetelt véletlen hiba a szervezeti kérdésben jelentkező opportunista nézeteknek quasi-rendszerévé nőtt, amikor ennek a jelenségnek kapcsolata pártunk forradalmi és opportunista szárnyra való alapvető megoszlásával mindenki előtt egyre világosabbá válik. Egyszóval, nemcsak a zab nő Hegel szerint, hanem az orosz szociáldemokraták is Hegel szerint hadakoznak egymással.

De a nagy hegeli dialektikát, melyet a marxizmus átvett és talpára állított, sohasem szabad azzal a vulgáris módszerrel összecserélni, mely a párt forradalmi szárnyától az opportunista szárnyhoz átpártolt politikusok tekervényes vonalát igyekszik igazolni, nem szabad összecserélni azzal a vulgáris eljárással, mely az egyes kijelentéseket, az egységes folyamat különböző szakaszainak egyes fejlődési mozzanatait egy kalap alá veszi. A valódi dialektika nem egyéni hibákat igazol, hanem az elkerülhetetlen fordulatokat tanulmányozza, és a fejlődés legrészletesebb, legkonkrétabb tanulmányozása alapján bebizonyítja elkerülhetetlenségüket. A dialektika alaptétele: nincs elvont igazság, az igazság mindig konkrét … Továbbá nem szabad összecserélni ezt a nagy hegeli dialektikát azzal a sekélyes életbölcsességgel sem, melyet ez az olasz közmondás fejez kit mettere la coda, dove non va il capo (ahová nem fér be a fejed, dugd be a farkad).

Pártharcunk dialektikus fejlődésének eredményét két forradalmi átalakulás fejezi ki. A pártkongresszus, mint ahogy azt Martov elvtárs „Mégegyszer kisebbségben” c. brosúrájában helyesen megállapította, valóságos forradalom volt. Éppígy igazuk van a kisebbség azon tréfacsinálóinak is, akik azt mondják: a világot a forradalmak viszik előre, nos, hát csináltunk egy forradalmat! A kongresszus után csakugyan csináltak forradalmat; az is igaz, hogy a világot, általában, a forradalmak viszik előre. De ezzel az általános megállapítással még nem határozzuk meg minden konkrét forradalom konkrét jelentőségét: hogy a felejthetetlen Mahov elvtárs felejthetetlen mondását más szavakkal fejezzük ki: van olyan revolúció, amely reakció. Annak megállapítására, vajon ez vagy az a konkrét forradalom előre vagy hátra sodorta-e a „világot” (pártunkat), tudnunk kell, hogy a párt forradalmi vagy pedig opportunista szárnya volt-e az a reális erő, amely a forradalmat véghezvitte, tudnunk kell, hogy forradalmi, vagy pedig opportunista elvek hevítették-e a harcosokat.

Pártkongresszusunk az orosz forradalmi mozgalom történetében a maga nemében egyetlen, még soha nem tapasztalt jelenség volt. Először sikerült egy konspiratív forradalmi pártnak az illegalitás sötétjéből kilépnie a napvilágra, s mindenkinek megmutatnia belső pártharcunk egész menetét és kimenetelét, egész pártunknak, valamint a párt minden valamelyest jelentékeny részének arculatát a program, a taktika és a szervezés kérdéseiben. Először történt, hogy sikerült megszabadulnunk a körökre jellemző fegyelmezetlenség és a forradalmi nyárspolgáriasság hagyományaitól, először sikerült összehozni számos igen különböző, gyakran elkeseredetten egymással szembenálló és kizárólag az eszme erejével egymáshoz kapcsolt csoportot, amelyek készek voltak (elvben) arra, hogy feláldozzanak minden csoport-sajátosságot és csoport-önállóságot a hatalmas, a valóságban most általunk először megteremtett egész: a párt javára. De a politikában önként nem hoznak áldozatokat, ki kell harcolni őket. A szervezetek feloszlatása körüli harc szükségképpen szörnyen elkeseredett harc volt. A nyílt, szabad harc friss fuvallata forgószéllé nőtt. Ez a forgószél elsöpörte — és nagyszerű, hogy elsöpörte! — a körösdi érdekeknek, érzéseknek és hagyományoknak kivétel nélkül minden maradványát, és először teremtett igazi pártfunkcionárius testületeket.

De hogy minek nevezem magam és hogy mi vagyok, az nem egy és ugyanaz. Más dolog — elvben feláldozni a körösdit a párt javára és más dolog — saját körünkről lemondani. A friss fuvallat túlságosan frissnek bizonyult azok számára, akik megszokták a nyárspolgáriasság fülledt levegőjét. „A párt nem bírta el első kongresszusát” — ahogy Martov elvtárs „Mégegyszer kisebbségben” c. brosúrájában (véletlenül) helyesen megjegyezte. Túlságosan nagy volt a sértődöttség a szervezetek feloszlatása miatt. A vad forgószél felkavarta pártfolyamunk fenekének egész iszapját, s az iszap bosszút állt. A régi, begyepesedett körösdi legyűrte a még fiatal pártelvet. A párt szétvert opportunista szárnya a véletlen akimovi zsákmányon erőre kapva — persze ideiglenesen — fölülkerekedett a forradalmi szárnyon.

Az eredmény az új „Iszkra”, mely kénytelen továbbfejleszteni és elmélyíteni szerkesztőinek a pártkongresszuson elkövetett hibáját. A régi „Iszkra” a forradalmi harc igazságait tanította. Az új „Iszkra” életbölcsességre tanít: engedékenységre és békés együttélésre. A régi „Iszkra” a harcos ortodoxia lapja volt. Az új „Iszkra” az opportunizmus új kiadásával ajándékoz meg minket — főképpen szervezeti kérdésekben. A régi „Iszkra” kiérdemelte mind az orosz, mind a nyugat-európai opportunisták megtisztelő ellenszenvét. Az új „Iszkra” „megokosodott” és hamarosan már nem is fogja szégyenleni azt a sok dicséretet, melyet a szélső opportunistáktól kap. A régi „Iszkra” tántoríthatatlanul haladt célja felé, nála a szó és a tett egy volt. Az új „Iszkrá”-ban álláspontjának belső visszássága elkerülhetetlenül — bárki akaratától és tudatától függetlenül — politikai képmutatást szül. Az új „Iszkra” a körösdi ellen ágál, hogy a körösdinek a pártszerűségen aratott győzelmét leplezze. Farizeus módjára kárhoztatja a szakadást, mintha olyan pártban, mely valamennyire párt és valamennyire szervezett, el lehetne képzelni a szakadás ellen más eszközt, mint azt, hogy a kisebbség aláveti magát a többségnek. Kijelenti, hogy a forradalmi közvéleménnyel számolni kell, és az Akimovok dicshimnuszait eltitkolva kicsinyes pletykákat terjeszt a párt forradalmi szárnyához tartozó bizottságokról*. …

* Ennek a kellemes foglalkozásnak már sztereotip formája is kialakult: saját tudósítónk, X, közli a többségi Y bizottságról, hogy csúnyán bánt a kisebbséghez tartozó Z elvtárssal.*

… Milyen szégyen. Hogy megcsúfolták a mi régi „Iszkrá”-nkat!

Egy lépés előre, két lépés hátra … Megesik ez az egyén életében is, nemzetek történetében is, pártok fejlődésében is. Bűnös kishitűség volna, ha csak egy percig is kételkednénk a forradalmi szociáldemokrácia, a proletárszervezet és a pártfegyelem elveinek elkerülhetetlen, teljes diadalában. Már nagyon sok mindent kivívtunk, harcolnunk kell továbbra is, nem szabad a balsikerek miatt elcsüggednünk, kitartóan kell harcolnunk, megvetve a körösdi marakodás nyárspolgári módszereit, a végsőkig védenünk kell Oroszország összes szociáldemokratáinak olyan nagy erőfeszítés árán megteremtett egységes pártkapcsolatát, szívós és rendszeres munkával el kell érnünk, hogy az összes párttagok, különösen pedig a munkások, teljesen és tudatosan megismerjék pártkötelességeiket, a II. pártkongresszuson lefolyt harcokat, viszálykodásunk minden okát és körülményét, megismerjék, milyen végzetes hibákat követett el az opportunizmus, mely szervezeti téren is éppoly tehetetlenül behódol a burzsoá pszichológiának, ugyanolyan kritikátlanul átveszi a polgári demokrácia álláspontját, ugyanúgy eltompítja a proletár osztályharc fegyverét, mint programunk és taktikánk terén.

A proletariátusnak a hatalomért vívott harcában nincs más fegyvere, mint a szervezet. A proletariátus, melyet a burzsoá világban uralkodó anarchikus verseny széttagol, melyet a tőke számára végzett kényszermunka elnyom, melyet állandóan a teljes nyomorúság, elvadulás és züllés „legmélyére” taszítanak — ez a proletariátus csak akkor lehet és lesz is elkerülhetetlenül legyőzhetetlen erővé, ha a marxizmus elvei alapján történő eszmei egyesítését annak a szervezetnek anyagi egysége biztosítja, mely a dolgozók millióit a munkásosztály hadseregében tömöríti. Ennek a hadseregnek nem fog ellenállni sem az orosz önkényuralom elkorhadt hatalma, sem a nemzetközi tőke korhadozó hatalma. Ez a hadsereg egyre szorosabbra fogja tömöríteni sorait — minden zegzugos vonal és minden hátrafelé tett lépés ellenére, a mai szociáldemokrácia girondistáinak opportunista frázisai ellenére, az avult körösdi önelégült dicsekvése ellenére, az intellektuel anarchizmus talmi csillogása és hűhója ellenére.

Melléklet

A Guszev elvtárs és Deutsch elvtárs közötti incidens

Ennek az incidensnek, amely szoros kapcsolatban van Martov és Sztarover elvtársaknak a szöveg j) pontjában közölt levelében említett úgynevezett (amint Martov elvtárs mondotta) „hamis” jelöltlistával, lényege a következő. Guszev elvtárs közölte Pavlovics elvtárssal, hogy ezt a listát, amelyen Stein, Jegorov, Popov, Trockij és Fomin elvtársakat jelölték, neki, Guszevnek, Deutsch elvtárs adta át (Pavlovics elvtárs „Levelének” 12. oldala). Deutsch elvtárs ezért a közlésért Guszev elvtársat „szándékos rágalmazással” vádolta, és az elvtársi döntőbíróság Guszev elvtárs „közlését” „tévesnek” minősítette (lásd a bíróság határozatát az „Iszkra” 62. számában). Miután az „Iszkra” szerkesztősége a bíróság határozatát közzétette, Martov elvtárs (most már nem a szerkesztőség) „Az elvtársi döntőbíróság határozata” címmel külön röplapot adott ki, amelyben nemcsak a bíróság határozatát közölte teljes szövegében, hanem az ügy egész tárgyalásáról szóló beszámolót, valamint a maga utószavát is. Ebben az utószóban Martov elvtárs egyebek közt „szégyenletesnek” nevezi azt „a tényt, hogy egy listát a frakciós harc érdekében meghamisítottak”. Erre a röplapra Ljadov és Gorin elvtársak, a II. kongresszus küldöttei „A döntőbíróság negyedik tagja” c. röplappal feleltek, amelyben „erélyesen tiltakoznak az ellen, hogy Martov elvtárs nem átall továbbmenni a bíróság döntéseinél és Guszev elvtársnak becstelen indítékokat tulajdonít”, holott a bíróság nem állapított meg szándékos rágalmazást, csupán azt mondta ki döntésében, hogy Guszev elvtárs közlése téves. Gorin és Ljadov elvtársak részletesen megmagyarázzák, hogy Guszev elvtárs közlését egy egészen természetes hiba idézhette elő, és „méltatlannak” minősítik Martov elvtárs magatartását, aki maga számos téves kijelentést tett (és tesz is röplapjában), amikor Guszev elvtársnak alaptalanul becstelen szándékokat tulajdonított. Becstelen szándékok — mondják — itt egyáltalán nem is lehettek. Ha nem tévedek, ez az egész „irodalom” ebben a kérdésben, s kötelességemnek tartom, hogy e kérdés tisztázásához hozzájáruljak.

Mindenekelőtt szükség van arra, hogy az olvasó pontosan számot adjon magának e lista (a központi bizottsági jelöltek listája) keletkezésének időpontjáról és feltételeiről. Amint arra a szövegben már rámutattam, az „Iszkra”-szervezet a kongresszuson tanácskozott a központi bizottsági jelöltek listájáról, amelyet együttesen javasolhatna a kongresszusnak. A tanácskozás nézeteltéréssel végződött; az „Iszkra”-szervezet többsége azt a listát fogadta el, amelyen Travinszkij, Glebov, Vasziljev, Popov és Trockij szerepelt, de a kisebbség nem akart engedni és ragaszkodott a következő listához: Travinszkij, Glebov, Fomin, Popov és Trockij. Az után a gyűlés után, amelyen ezeket a jelöltlistákat előterjesztették és szavazásra bocsátották, az „Iszkra”-szervezet két része már nem ült többé össze. Mindkét rész szabad agitációt kezdett a kongresszuson, az őket elválasztó vitás kérdést mindegyik rész az egész kongresszus szavazatával akarta eldönteni, és ezért mennél több küldöttet igyekezett maga mellé állítani. Ez a szabad agitáció a kongresszuson azonnal felfedte azt a politikai tényt, amelyet a szövegben olyan részletesen elemeztem, nevezetesen, hogy a kisebbségi iszkrásoknak (Martovval az élén) ahhoz, hogy bennünket legyőzzenek, a „centrumra” (a mocsárra) és az iszkraellenesekre kellett támaszkodniok. Erre azért volt szükség, mert az „Iszkra” programját, taktikáját és szervezeti terveit az iszkraellenesek és a „centrum” támadása ellen következetesen védő küldöttek óriási többsége igen gyorsan és igen szilárdan a mi oldalunkra állt. Nem tartozott sem az iszkraellenesekhez, sem a „centrumhoz” 33 küldött (pontosabban: szavazat); ezek közül mi igen gyorsan megnyertünk a magunk számára 24-et, „közvetlen megállapodást” kötöttünk velük, megteremtettük a „kompakt többséget”. Martov elvtársnak viszont mindössze 9 szavazata maradt; a győzelemhez szüksége volt az iszkraellenesek és a „centrum” valamennyi szavazatára; ezekkel a csoportokkal együtt haladhatott (mint a szervezeti szabályzat 1. pontja kérdésében is), „koalícióra léphetett”, azaz megkaphatta támogatásukat, de nem köthetett velük közvetlen megállapodást, mégpedig azért nem, mert az egész kongresszus alatt éppen olyan erélyesen harcolt e csoportok ellen, mint mi. Éppen ebben volt Martov elvtárs helyzetének tragikomikuma! Martov elvtárs az „Ostromállapot”-ban meg akar semmisíteni ezzel a gyilkos méreggel átitatott kérdéssel: „tisztelettel kérjük Lenin elvtársat, feleljen nyíltan erre a kérdésre: kinek volt idegen a kongresszuson a «Juzsnij Rabocsij»?” (23. old., jegyzet.) Tisztelettel és nyíltan felelek: Martov elvtársnak volt idegen. Bizonyíték: én igen gyorsan közvetlen megállapodást kötöttem az iszkrásokkal, de Martov elvtárs nem kötött és nem is köthetett közvetlen megállapodást sem a „Juzsnij Rabocsij”-jal, sem Mahov elvtárssal, sem Bruker elvtárssal.

Csak aki megértette ezt a politikai helyzetet, értheti meg azt, mi a „veleje” a hírhedt „hamis” lista fájó kérdésének. Képzeljük el konkrétan az ügy állását: az „Iszkra”-szervezet kettészakadt, és mi szabadon agitálunk a kongresszuson — védjük listáinkat. Eközben a számos magánbeszélgetés során a névsorokat százféle módon kombinálják, az ötösbizottság helyett hármasbizottságot jelölnek, a legkülönbözőbb javaslatokat teszik az egyik jelöltnek egy másikkal való helyettesítésére. Jól emlékszem például, hogy a többség magánbeszélgetéseiben javasolták, majdpedig a megbeszélés és viták után elvetették Ruszov, Oszipov, Pavlovics és Gyedov elvtársak jelölését. Könnyen meglehet, hogy javasoltak más, előttem ismeretlen jelölteket is. A beszélgetések során minden kongresszusi küldött elmondta véleményét, módosításokat javasolt, vitatkozott stb. Roppant nehéz feltételezni, hogy ez csak a többség körében történt meg. Kétségtelen, hogy a kisebbség körében ugyanez történt, mert eredeti ötösbizottságukat (Popov, Trockij, Fomin, Glebov, Travinszkij) később, mint Martov és Sztarover elvtársak leveléből láttuk, egy Glebovból, Trockijból és Popovból álló hármasbizottsággal váltották fel, de Glebov nem tetszett nekik és szívesen váltották fel Fominnal (lásd Ljadov és Gorin elvtárs röplapját). Nem szabad elfelejteni, hogy azokat a csoportokat, amelyekre én a brosúra szövegében a kongresszusi küldötteket felosztom, post factum* — utólag. — Szerk.* történt elemzés alapján határoltam el egymástól: a valóságban ezek a csoportok a választások előtti agitációban csak körvonalaikban mutatkoztak, és a véleménycsere a küldöttek között teljesen szabadon folyt; semmiféle „fal” nem volt közöttünk, és mindenki tetszés szerint magánbeszélgetést folytatott bármelyik küldöttel. Egyáltalán nincs semmi csodálnivaló abban, hogy ilyen körülmények között, a mindenféle kombinációk és listák közepette, az „Iszkra”- szervezet kisebbségének listáján kívül (Popov, Trockij, Fomin, Glebov, Travinszkij) létrejött egy ettől nem nagyon különböző lista: Popov, Trockij, Fomin, Stein és Jegorov. A jelöltek ilyen kombinációja a legnagyobb mértékben természetes, mert köztudomású volt, hogy jelöltjeink, Glebov és Travinszkij, nem tetszettek az „Iszkra”-szervezet kisebbségének (lásd levelüket a szöveg j) pontjában, ahol a hármasbizottságból eltávolítják Travinszkijt, Glebovról pedig nyíltan megmondják, hogy ez kompromisszum). Glebovnak és Travinszkijnak a Szervező Bizottság tagjaival, Steinnel és Jegorovval való helyettesítése egészen természetes volt, és különös lett volna, ha ez a pártkisebbség küldöttei közül senkinek sem jutott volna eszébe.

Vizsgáljuk most meg a következő két kérdést: 1) kitől eredt ez a lista: Jegorov, Stein, Popov, Trockij, Fomin? és 2) miért háborodott fel olyan mélységesen Martov elvtárs azon, hogy ezt a listát neki tulajdonították? Hogy pontosan felelhessünk az első kérdésre, körkérdést kellene intéznünk a kongresszus küldötteihez. Most erre nincs módunk. Különösképpen annak tisztázására volna szükség, hogy a pártkisebbség (amely nem tévesztendő össze az „Iszkra”-szervezet kisebbségével) küldöttei közül ki hallott a kongresszuson az „Iszkra”-szervezet szakadását előidéző listákról? milyen álláspontot foglaltak el ezek a küldöttek az „Iszkra”-szervezet többségének és kisebbségének két listájával kapcsolatban, nem javasoltak-e valami tervet, nem hallottak-e valamilyen véleményt az „Iszkra”-szervezet kisebbségének listájában kívánatos változtatásra vonatkozóan. Sajnos ezeket a kérdéseket úgylátszik a döntőbíróság előtt sem tették fel, s ez (a határozat szövegéből ítélve) még azt sem tudta, milyen „ötösbizottságok” miatt szakadt két táborra az „Iszkra”-szervezet. Belov elvtárs például (akit én a centrumhoz számítok) „kijelentette, hogy jó elvtársi viszonyban volt Deutsch-csal, aki elmondta neki a kongresszus munkájáról szerzett benyomásait, és ha Deutsch bármilyen agitációt folytatott volna az egyik vagy másik lista mellett, akkor ezt Belovval is közölte volna”. Igen sajnálatos, hogy tisztázatlan maradt az a kérdés, közölte-e Deutsch elvtárs a kongresszuson az „Iszkra”-szervezet listáival kapcsolatban szerzett benyomásait Belov elvtárssal, és ha igen, milyen álláspontot foglalt el Belov elvtárs az „Iszkra”-szervezet kisebbségének ötös jegyzékével kapcsolatban? nem javasolt-e valami kívánatos módosítást, vagy nem hallott ilyesmiről? Minthogy ez a körülmény nem tisztázódott, Belov és Deutsch elvtárs kijelentései közt ellentmondás van, amint arra Gorin és Ljadov elvtársak már rámutattak, nevezetesen az, hogy Deutsch elvtárs, bár ő ennek az ellenkezőjét állítja, „agitációt folytatott egyes központi bizottsági jelöltek mellett”, akiket az „Iszkra”-szervezet javasolt. Belov elvtárs továbbá elmondja, hogy „a kongresszuson forgalomban levő névsorról magánúton szerzett tudomást, mintegy két nappal a kongresszus befejezése előtt, amikor Jegorov és Popov elvtársakkal és a harkovi bizottság küldötteivel találkozott. Jegorov kifejezésre juttatta csodálkozását azon, hogy neve szerepel a központi bizottsági jelöltek jegyzékében, minthogy — véleménye szerint — az ő jelölését sem a többség, sem a kisebbség kongresszusi küldöttei nem fogadnák rokonszenvvel. Igen jellemző, hogy itt nyilvánvalóan az „Iszkra”-szervezet kisebbségéről van szó, mert a pártkongresszus többi kisebbsége Jegorov elvtársnak, a Szervező Bizottság tagjának és a „centrum” tekintélyes szónokának jelölését nemcsak rokonszenvvel fogadhatta, hanem minden bizonnyal úgy is fogadta. Sajnos, Belov elvtárstól éppen a pártkisebbség azon tagjainak rokonszenvéről vagy ellenszenvéről nem tudunk meg semmit, akik nem tartoztak az „Iszkra”-szervezethez. Márpedig éppen ez a kérdés fontos, mert Deutsch elvtárs fel volt háborodva azon, hogy ezt a listát az „Iszkra”-szervezet kisebbségének tulajdonították, holott a lista eredhetett az ehhez a szervezethez nem tartozó kisebbségtől is!

Persze most nagyon nehéz emlékezni arra, hogy ki beszélt először a jelöltek ilyen kombinációjának lehetőségéről, és hogy mi külön-külön kitől hallottunk erről. Én például nemcsak erre nem emlékszem, de arra sem, hogy ki javasolta a többségből először Ruszovnak, Gyedovnak és másoknak általam említett jelöltségét; a jelöltek mindenféle kombinációira vonatkozó beszélgetések, feltevések, híresztelések tömegéből csak azok a „listák” vésődtek emlékezetembe, amelyeket az „Iszkra”- szervezetben vagy a többség külön gyűlésein közvetlenül szavazásra bocsátottak. Ezeket a „listákat” nagyobbrészt szóbelileg adták tovább („Levél az «Iszkra» szerkesztőségéhez” című írásomban 4. old. alulról az 5. sorban éppen a gyűlésen általam szóbelileg javasolt öt jelöltből álló kombinációt nevezem listának), de igen gyakran cédulákra is felírták őket, s ezeket a cédulákat általában a küldöttek egymáshoz küldözgették kongresszusi üléseken és az ülés után rendszerint megsemmisítették őket.

Mivel a hírhedt lista eredetéről nincsenek pontos adataink, fel kell tételeznünk, hogy vagy a pártkisebbségnek az „Iszkra”- szervezet kisebbsége előtt ismeretlen küldötte foglalt állást a jelölteknek e listában szereplő kombinációja mellett, és ez a kombináció szóbeli és írásbeli formában bejárta a kongresszust; vagy pedig e kombináció mellett a kongresszuson az „Iszkra”-szervezet kisebbségének valamelyik tagja szólalt fel, aki utóbb megfeledkezett erről. Valószínűbbnek tartom a második feltevést, mégpedig a következő okból: Stein elvtárs jelölése az „Iszkra”-szervezet kisebbségének kétségkívül már a kongresszuson rokonszenves volt (lásd brosúrám szövegét), Jegorov elvtárs jelölésének gondolata viszont ebben a kisebbségben kétségkívül csak a kongresszus után merült fel (mert mind a Liga kongresszusa, mind az „Ostromállapot” sajnálkozását fejezi ki afelett, hogy a Szervező Bizottságot nem erősítették meg mint Központi Bizottságot, Jegorov elvtárs pedig tagja volt a Szervező Bizottságnak). Nem természetes-e az a feltevés, hogy a kisebbség valamelyik tagja mondotta ki magánbeszélgetésben és a pártkongresszuson azt a gondolatot — mely nyilvánvalóan a levegőben volt —, hogy a Szervező Bizottság tagjait tegyék meg a Központi Bizottság tagjaivá?

De Martov elvtárs és Deutsch elvtárs természetes magyarázat helyett hajlamosak feltétlenül valami szennyet, csalást, valami becstelenséget, „rágalmazó célzatú, nyilvánvalóan hazug hírek” terjesztését, „a frakciós harc érdekében történő hamisítást” stb. látni. Ezt a beteges törekvést csak az emigráns élet egészségtelen viszonyai, vagy abnormális idegállapot magyarázhatja meg, és nem is foglalkoznék ezzel a kérdéssel, ha a dolog nem fajult volna odáig, hogy méltatlan módon egy elvtárs becsületére törtek. Gondoljuk csak el: milyen alapjuk lehetett Deutsch és Martov elvtársaknak arra, hogy szennyes, gonosz szándékot keressenek egy téves közlésben, egy hamis hírben? Beteges képzeletükben nyilvánvalóan az a kép jelent meg, hogy a többség nem azzal „keltette rossz hírüket”, hogy rámutatott a kisebbség politikai hibájára (az 1. pont és az opportunistákkal kötött koalíció), hanem azzal, hogy a kisebbségnek „köztudomásúan hamis”, „hamisított” listákat tulajdonított. A kisebbség jobbnak látta a dolgot nem a maga hibájával, hanem a többség szennyes, becstelen, gyalázatos módszereivel magyarázni! Hogy mennyire oktalan dolog egy „téves közlésben” rossz szándékot keresni, arra már fentebb is rámutattunk, amikor az ügy körülményeit vázoltuk; világosan látta ezt az elvtársi döntőbíróság is, amely semmiféle rágalmat és semmiféle rossz szándékot, semmiféle szégyenletes tevékenységet nem állapított meg. Végül a legszemléltetőbben bizonyítja ezt az a tény, hogy az „Iszkra”-szervezet kisebbségének már a párt kongresszusán, még a választások előtt, volt egy megbeszélése a többséggel a hamis hírt illetően, Martov elvtárs pedig még levélben is adott egy magyarázatot, amelyet a 24 többségi küldött gyűlésén felolvastak! A többség nem is gondolt arra, hogy az „Iszkra”-szervezet kisebbsége előtt eltitkolja, hogy a kongresszuson valamilyen lista forgalomban van: Lenszkij elvtárs elmondta ezt Deutsch elvtársnak (lásd a bíróság döntését), Plehanov elvtárs beszélt erről Zaszulics elvtársnővel („vele lehetetlen beszélni, úgylátszik, Trepovnak néz engem” — mondta nekem Plehanov elvtárs, s ez a tréfa, melyet sokszor elmondtak, megintcsak azt mutatja, hogy a kisebbség abnormálisan izgatott állapotban volt), én kijelentettem Martov elvtársnak, hogy nyilatkozata (amely szerint ez a lista nem tőle ered) számomra elegendő (Liga jegyzőkönyve, 64. old.). Akkor Martov elvtárs (úgy emlékszem, Sztarover elvtárssal együtt) körülbelül a következő tartalmú cédulát küldte nekünk a titkárságra: „Az «Iszkra» szerkesztőségének többsége kéri, hogy bocsássák be a többség külön gyűlésére a róla terjesztett kompromittáló hírek megcáfolása végett.” Plehanov meg én ugyanezen a cédulán ezt feleltük: „Semmiféle kompromittáló híreket nem hallottunk. Ha szükség van szerkesztőségi ülésre, akkor erre vonatkozóan külön kell megállapodni. Lenin, Plehanov.” Este a többség gyűlésén elmondtuk ezt a 24 küldöttnek. Hogy mindenféle félreértésnek elejét vegyük, elhatároztuk, hogy mind a 24-en közösen küldötteket választunk, s ezeket a küldötteket megbízzuk, hogy tisztázzák a dolgot Martov és Sztarover elvtársakkal. A megválasztott küldöttek, Szorokin és Szablina elvtársak, el is mentek és megmagyarázták, hogy senki sem tulajdonítja a névsort éppen Martovnak vagy Sztarovernek, különösen nyilatkozatuk után, s hogy egyáltalán nem fontos, hogy az „Iszkra”-szervezet kisebbségétől, vagy az ehhez a szervezethez nem tartozó kongresszusi kisebbségtől ered valamilyen módon ez a névsor. Mégsem lehet a kongresszuson vizsgálatot folytatni! nem lehet valamennyi delegátust megkérdezni egy ilyen névsorra vonatkozóan! De Martov és Sztarover elvtársak azonkívül még egy formális cáfolatot tartalmazó levelet is írtak nekünk (lásd a j) pontot). Ezt a levelet meghatalmazottaink, Szorokin és Szablina elvtársak, a 24-ek gyűlésén felolvasták. Azt hihettük volna, hogy az incidens már befejezettnek tekinthető — nem abban az értelemben, hogy befejeződtek a lista eredetének megállapítására irányuló kutatások (ha ez érdekel valakit), hanem abban az értelemben, hogy sikerült teljesen kiküszöbölni minden olyan gondolatot, hogy bárkinek is szándékában van „ártani a kisebbségnek” vagy bárkit is „rágalmazni”, vagy pedig felhasználni „egy hamisítványt a frakcióharc érdekében”. Ámde Martov elvtárs a Ligában (63—64. old.) megintcsak előráncigálja ezt a beteg képzelet szülte szennyet, s emellett számos téves közlést tesz (bizonyára izgalmában). Azt mondta, hogy a listán szerepelt egy bundista. Ez nem igaz. A döntőbíróság előtt valamennyi tanú, Stein és Belov elvtárs is, megerősíti, hogy Jegorov elvtárs szerepelt a listán. Martov elvtárs azt mondja, hogy a jegyzék egy közvetlen megállapodás értelmében vett koalíciót jelentett. Ez, mint már mondottam, nem igaz. Martov elvtárs azt mondja, hogy más, az „Iszkra”-szervezet kisebbségétől eredő listát (amely alkalmas arra, hogy a kongresszus többségét ettől a kisebbségtől eltaszítsa) „még csak nem is hamisítottak”. Ez nem igaz, mert a pártkongresszus egész többsége legalább három listát ismert, amelyek Martov elvtárstól és társaitól eredtek, és amelyeket a többség nem helyeselt (lásd Ljadov és Gorin röplapját).

Egyáltalán miért háborította fel ez a lista annyira Martov elvtársat? Azért, mert a lista a párt jobbszárnya felé való fordulatot jelentett. Abban az időben Martov elvtárs az „opportunizmus hamis vádja” miatt jajveszékelt, fel volt háborodva „politikai álláspontjának helytelen jellemzése miatt”, most azonban kivétel nélkül mindenki látja, hogy annak a kérdésnek, hogy az a bizonyos lista Martov elvtárstól vagy Deutsch elvtárstól ered-e, semmiféle politikai jelentősége nem lehetett, hogy lényegileg, függetlenül mind ettől, mind bármely más listától, a vád nem volt hamis, hanem megfelelt a valóságnak, a politikai álláspont jellemzése pedig tökéletesen helyes volt.

A hírhedt hamis lista kínos, kiagyalt ügyének eredménye eszerint a következő:

1) Martov elvtárs merényletet követett el Guszev elvtárs becsülete ellen; lármát csapott „a frakcióharc érdekében végrehajtott listahamisítás gyalázatos ténye miatt”, ezt kétségtelenül méltatlan eljárásnak kell neveznünk, Gorin és Ljadov elvtársakkal egyetértve.

2) Egészségesebb légkör megteremtése, valamint annak érdekében, hogy a párt tagjai ne legyenek kötelesek mindenféle beteges kirohanást komolyan venni, a III. kongresszuson talán el kellene fogadnunk egy olyan szabályt, amilyen a német szociáldemokrata munkáspárt szervezeti szabályzatában is van. E szervezeti szabályzat 2. pontja így szól: „Nem tartozhat a párthoz az, aki durván megsértette a pártprogram elveit vagy becstelen tettet követett el. A pártban való megmaradás kérdését a pártvezetőség által egybehívott döntőbíróság dönti el. A bírák felét az jelöli ki, aki a kizárást javasolja, a másik felét az, akit ki akarnak zárni, az elnököt pedig a pártvezetőség. A döntőbíróság határozata megfellebbezhető az ellenőrző bizottsághoz vagy a pártkongresszushoz.” Az ilyen szabály jó harci eszközül szolgálhat mindazok ellen, akik mindenféle becstelenség címén könnyelműen vádaskodnak (vagy pletykákat terjesztenek). Ha ilyen szabályunk volna, minden ilyen vádat egyszersmindenkorra a méltatlan pletykákhoz sorolnának mindaddig, amíg azoknak, akik vádolnak, nem lesz erkölcsi bátorságuk, hogy a párt színe előtt lépjenek fel vádlóként és arra törekedjenek, hogy az illetékes pártszerv ítéletet hozzon.

A megírás ideje: 1904 február—május.

Először Genfben, 1904 májusában
jelent meg, külön könyv alakjában.

Lenin Művei. 7. köt. 207—452. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.