Írta: V. I. Lenin

Kik azok a „népbarátok” és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen?

– írta: V. I. Lenin –

(Válasz a „Russzkoje Bogatsztvo” marxistaellenes cikkeire)

A „Russzkoje Bogatsztvo” hadbaszállt a szociáldemokraták ellen. N. Mihajlovszkij úr, a folyóirat egyik vezető személyisége, már a múlt évfolyam 10. számában bejelentette a küszöbön álló „vitát” „a mi úgynevezett marxistáinkkal vagy szociáldemokratáinkkal”. Majd megjelent Sz. Krivenko úr „A művelt szobatudósokról” (12. sz.), továbbá N. Mihajlovszkij úr „Irodalom és élet” c. cikke („Russzkoje Bogatsztvo” 1894. 1. és 2. sz.). Ami a folyóirat gazdasági viszonyainkra vonatkozó saját nézeteit illeti, ezeket a legrészletesebben Sz. Juzsakov úr fejtette ki „Oroszország gazdasági fejlődésének kérdései” c. cikkében (11. és 12. sz.). Ezek az urak, akik úton-útfélen fennen hangoztatják, hogy folyóiratukban az igazi „népbarátok” eszméit és taktikáját képviselik, a szociáldemokrácia megrögzött ellenségei. Nézzük meg hát kissé közelebbről ezeket a „népbarátokat”, lássuk, hogyan bírálják a marxizmust, vizsgáljuk meg eszméiket és taktikájukat.

N. Mihajlovszkij úr főképpen a marxizmus elméleti alapjaival foglalkozik, és ezért külön elemzés tárgyává teszi a materialista történetfelfogást. Miután nagy vonásokban ismertette az e tant fejtegető terjedelmes marxista irodalom tartalmát, a következő szóáradattal kezdi bírálatát:

„Mindenekelőtt — mondja —, önmagától vetődik fel a kérdés: melyik műben fejtette ki Marx materialista történetfelfogását? A «Tőké»-ben példát mutatott nekünk a logika erejének egyesítésére a tudással, az egész gazdasági irodalom, valamint a megfelelő tények tüzetes tanulmányozásával. A gazdaságtudomány olyan teoretikusait hozta napvilágra, akiket rég elfelejtettek vagy akiket manapság senki sem ismer és holmi iparfelügyelői beszámolók vagy különféle speciális bizottságok előtt kifejtett szakértői vélemények legkisebb részletei sem kerülték el figyelmét; egyszóval gazdasági elméletének részben megalapozására, részben szemléltetésére a ténybeli anyag óriási tömegét böngészte át. Amikor «teljesen újszerűen» értelmezte a történelmi folyamatot, új szempontból világította meg az emberiség egész múltját és egybevetette az eddigi történetfilozófiai elméleteket, ezt természetesen ugyanazzal a gonddal csinálta: valóban felülvizsgálta és bíráló elemzés alá vette a történelmi folyamat minden ismert elméletét, s a világtörténelmi tények egész tömegét dolgozta fel. Az összehasonlítás Darwinnal, ami a marxista irodalomban annyira közkeletű, még jobban megerősíti ezt a gondolatot. Mi tulajdonképpen Darwin egész műve? Néhány általánosító, egymással a legszorosabban összefüggő eszme, amely a tények anyagának egész Montblanc-ját koronázza. Hol van azonban Marx megfelelő munkája? Sehol. És nemcsak Marxnak nincsen ilyen műve, hanem az egész marxista irodalomban sincsen ilyesmi, bármilyen terjedelmes és elterjedt az.”

Ez az egész szóáradat a legnagyobb mértékben jellemző arra, hogy mily kevéssé érti meg a közönség a ,,Tőké”-t és Marxot. A fejtegetések óriási bizonyító erejének lenyűgöző hatása alatt térdet s fejet hajtanak Marx előtt, dicsérik, ugyanakkor pedig teljesen figyelmen kívül hagyják a tan fő tartalmát, s mintha mi sem történt volna, tovább fújják a „szubjektív szociológia” régi nótáját. Ez alkalommal önkéntelenül is eszünkbe jut az a nagyon találó jelmondat, amelyet Kautsky Marx gazdasági tanairól szóló könyvéhez választott:

Wer wird nicht einen Klopstock loben?
Doch wird ihn jeder lesen? Nein.
Wir wollen weniger erhoben
Und fleissiger gelesen sein!

Pontosan így van! Mihajlovszkij úrnak kevesebbet kellene Marxot dicsérnie, ellenben szorgalmasabban kellene őt olvasnia, vagy helyesebben mondva, komolyabban kellene belemélyednie abba, amit olvas.

„Marx a «Tőké»-ben példát mutatott nekünk a logika erejének egyesítésére a tudással” — mondja Mihajlovszkij úr. Ebben a mondatban Mihajlovszkij úr példát mutatott nekünk a sziporkázó szólam egyesítésére a tartalmatlansággal — jegyezte meg egy marxista. És ez a megjegyzés teljesen jogos. Valóban, miben is nyilvánul meg Marx logikai ereje? Milyen eredményekre vezetett? Mihajlovszkij úr imént közölt szóáradatát olvasva, azt hihetnők, hogy ez az egész erő a szó legszorosabb értelmében vett „gazdasági elméletekre” irányult — és semmi többre. És, hogy még jobban kiemelje, milyen szűk az a terület, amelyen Marx a maga logikai erejét megmutatta, Mihajlovszkij úr nagy súlyt helyez a „legkisebb részletekre”, a „tüzetes tanulmányozásra”, a „teoretikusokra, akiket senki se ismer” stb. Úgy fest a dolog, mintha Marx semmi lényegesen újat, említésreméltót nem vitt volna az elméletek felépítésének módszereibe, mintha a gazdaságtudomány határait úgy hagyta volna, ahogy azok a korábbi közgazdászoknál voltak, mintha nem bővítette volna ki ezeket a határokat, nem értelmezte volna „teljesen újszerűen” magát e tudományt. Márpedig mindenki, aki a „Tőké”-t olvasta, tudja, hogy az efféle elgondolás elejétől végig valótlanság. Ez alkalommal önkéntelenül eszünkbe jut az, amit Mihajlovszkij úr 16 évvel ezelőtt írt Marxról a sekélyesen polgári J. Zsukovszkij úrral folytatott vitájában. Más idők jártak-e akkor, vagy az érzelmek voltak-e üdébbek, elég az hozzá, hogy Mihajlovszkij úr cikkének hangja is, tartalma is egészen más volt.

— „«E mű végső célja, hogy kimutassa a modern társadalom fejlődéstörvényét (az eredetiben: „Das oekonomische Bewegungsgesetz” — gazdasági mozgástörvényét)» — mondja Marx a „Tőké”-ről — és szigorúan beváltja programját” —, így nyilatkozott Mihajlovszkij úr 1877-ben. Nézzük meg kissé közelebbről e — kritikusunk beismerése szerint — szigorúan beváltott programot. A program az, hogy „kimutassa a modern társadalom gazdasági fejlődéstörvényét”.

Már maga a formulázás is néhány olyan kérdés elé állít minket, amelyek tisztázásra szorulnak. Tulajdonképpen miért beszél Marx a „mai (modern)” társadalomról, amikor előtte minden közgazdász általában a társadalomról beszélt? Milyen értelemben használja a „modern” szót, minő ismertető jelek alapján jelöl ki ennek a modern társadalomnak külön helyet? Továbbá mit jelent ez a kifejezés: a társadalom gazdasági fejlődéstörvénye? Megszoktuk, hogy a közgazdászoktól azt halljuk — és ez, mellesleg mondva, a közírók és közgazdászok ama körének, amelyhez a „Russzkoje Bogatsztvo” tartozik, egyik kedvenc eszméje —, hogy csakis a javak termelése van alávetve kizárólag gazdasági törvényeknek, míg az elosztás állítólag a politikától függ, attól, hogy minő hatást gyakorol majd az állam, az értelmiség stb. a társadalomra. Milyen értelemben beszél hát Marx a társadalom gazdasági fejlődéstörvényéről, amelyet azonfelül ugyanabban a mondatban Naturgesetz-nek — természeti törvénynek nevez? Hogyan értsük ezt, amikor a mi hazai társadalomtudósaink közül olyan sokan egész papiroshegyeket írtak össze arról, hogy a társadalmi jelenségek köre külön kiválik a természettörténeti jelenségek köréből, s ennélfogva a társadalmi jelenségek vizsgálatánál egészen külön módszert kell alkalmazni — „a szubjektív szociológiai módszert”?

Mindezek a kétségek természetesen és szükségszerűen merülnek fel, s bizonyos, hogy ezeket csak teljes tudatlanság kerülheti el akkor, amikor a „Tőké”-ről van szó. Hogy ezekben a kérdésekben eligazodhassunk, vegyünk előbb a „Tőke” ugyanezen előszavából még egy mondatot, amely csak néhány sorral alább következik:

„Álláspontom — mondja Marx —, amely a gazdasági társadalomalakulat fejlődését természettörténeti folyamatnak fogja fel…”

Elegendő egyszerűen egymás mellé állítani akárcsak az előszóból idézett két helyet, és látni fogjuk, hogy éppen ebben rejlik a „Tőke” alapeszméje, amelyet Marx, mint hallottuk, szigorú következetességgel és ritka logikai erővel fejt ki. Mindezzel kapcsolatban mindenekelőtt két körülményt emelünk ki: először is, Marx csupán egyetlenegy „társadalmi-gazdasági alakulatról”, a tőkés társadalomról beszél, vagyis azt mondja, hogy csakis ennek az alakulatnak a fejlődési törvényét kutatta és semmilyen másét. Ez először. Másodszor pedig, azokra a módszerekre utalunk, amelyek útján Marx következtetéseire jutott: ezeknek a módszereknek lényege, mint Mihajlovszkij úrtól épp az imént hallottuk, „a megfelelő tények tüzetes tanulmányozása” volt.

Most áttérünk a „Tőke” ezen alapeszméjének elemzésére, amelyet szubjektív filozófusunk olyan ügyesen próbált megkerülni. Mit is jelent tulajdonképpen a társadalmi-gazdasági alakulat fogalma? és mi módon tekinthetjük és kell tekintenünk az ilyen alakulat fejlődését olyannak mint valami természettörténeti folyamatot? — ezekkel a kérdésekkel állunk most szemben! Már rámutattam arra, hogy a régi (nem Oroszország számára régi) közgazdászok és társadalomtudósok szempontjából a társadalmi-gazdasági alakulat fogalma egészen felesleges: ők általában társadalomról szavalnak, Spencerrel és másokkal azon vitatkoznak, mi a társadalom általában, mi a társadalom célja és lényege általában és más effélékről. Ezek a szubjektív szociológusok effajta elmélkedéseik során olyasféle érvekre támaszkodnak, hogy a társadalom célja — valamennyi tagjának boldogulása, hogy ezért az ilyen szervezet az igazság követelménye, s hogy az olyan rend, amely nem felel meg ennek az eszményi szervezetnek („A társadalomtudománynak némi utópiával kell kezdenie” — a szubjektív módszer egyik szerzőjének, Mihajlovszkij úrnak e szavai kitűnően jellemzik módszereik lényegét), nem normális és az ilyet meg kell szüntetni. „A társadalomtudomány feladata lényegében — véli például Mihajlovszkij úr — az, hogy megmagyarázza azokat a társadalmi feltételeket, amelyek közt az emberi természet egyik vagy másik szükséglete kielégítést nyer”. Látnivaló, hogy ezt a szociológust csak olyan társadalom érdekli, amely kielégíti az emberi természetet, de semmiképpen sem érdeklik holmi társadalmi alakulatok, amelyek tetejébe még olyan, az „emberi természetnek” megnemfelelő jelenségeken alapulhatnak, mint a többség leigázása a kisebbség által. Látnivaló az is, hogy ennek a szociológusnak szempontjából szó se lehet róla, hogy a társadalom fejlődését olyannak tekintsük mint valami természettörténeti folyamatot. („Ha a szociológus valamit kívánatosnak vagy nem kívánatosnak ismert fel, meg kell találnia a kívánatos megvalósításának, illetőleg a nem kívánatos megszüntetésének”, „az ilyen vagy olyan eszmények megvalósításának feltételeit” — elmélkedik ugyancsak Mihajlovszkij úr.) Mi több, még fejlődésről sem lehet szó, hanem csakis a „kívánatostól” való különböző elhajlásokról, „defektusokról”, amelyek a történelemben azért fordultak elő, mert… mert az emberek nem voltak okosak, nem értették meg jól, mit követel az emberi természet, nem tudták megtalálni az ilyen értelmes rend megvalósításának feltételeit. Világos, hogy Marxnak az az alapeszméje, hogy a társadalmi-gazdasági alakulatok fejlődése olyan mint valami, természettörténeti folyamat, gyökerében ássa alá azt a gyermekded moralizálást, amely arra tart igényt, hogy társadalomtudománynak nevezzék. Mármost mi módon dolgozta ki Marx ezt az alapeszmét? Olyanformán, hogy a társadalmi élet különféle területei közül kiemelte a gazdaságit, a társadalmi viszonyok összességéből kiemelte a termelési viszonyokat mint alapvetőket, elsődlegeseket, valamennyi többi viszonyt meghatározókat. Marx maga ezzel a kérdéssel kapcsolatban a következőképpen írta le gondolatmenetét:

„Az első munka, amelyet az engem emésztő kétségek megoldása céljából írtam, a hegeli jogbölcselet kritikai felülvizsgálata volt… Vizsgálataim eredménye az volt, hogy a jogi viszonyok és az államformák nem érthetők meg sem önmagukból, sem az emberi szellem úgynevezett általános fejlődéséből, hanem ellenkezőleg, azokban az anyagi életviszonyokban gyökereznek, amelyeknek összességét Hegel, a XVIII. századbeli angolok és franciák példájára, «polgári társadalom» néven foglalja össze, a polgári társadalom anatómiáját pedig a politikai gazdaságtanban kell keresni. Az általános eredményt, amelyre jutottam, röviden ekképpen lehet megfogalmazni: Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba, termelési viszonyokba lépnek, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális alapot, amelyen a jogi és politikai felépítmény emelkedik, és amelynek a társadalmi tudat meghatározott formái felelnek meg. Az anyagi élet termelési módja határozza meg a társadalmi, politikai és szellemi életfolyamatot általában. Nem az emberek tudata az, amely létüket, hanem ellenkezőleg, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza. A társadalom anyagi termelőerői, fejlődésük bizonyos fokán, ellentmondásba jutnak a meglevő termelési viszonyokkal vagy, ami ennek csak jogi kifejezése, azokkal a tulajdonviszonyokkal, amelyek között eddig fejlődtek. Ezek a viszonyok a termelőerők fejlődési formáiból azok béklyóivá csapnak át. Ekkor a társadalmi forradalom korszaka következik be. A gazdasági alap megváltozásával lassabban vagy gyorsabban forradalmi átalakuláson megy át az egész óriási felépítmény. Az ilyen forradalmi átalakulások vizsgálatánál mindig különbséget kell tenni a gazdasági termelési feltételekben bekövetkezett anyagi, természettudományos pontossággal megállapítandó forradalmi átalakulás és a jogi, politikai, vallási, művészi vagy filozófiai, egyszóval, az ideológiai formák között, amelyekben az emberek ezt az összeütközést felismerik és végigharcolják. Mint ahogy az egyént nem aszerint ítéljük meg, amit önmagáról gondol, ugyanúgy az ilyen forradalmi átalakulási korszakot sem ítélhetjük meg saját tudata alapján, hanem ellenkezőleg, ezt a tudatot kell az anyagi élet ellentmondásai, a társadalmi termelőerők és termelési viszonyok közötti összeütközés alapján megmagyarázni… Nagy vonásokban az ázsiai, antik, feudális és modern polgári termelési módok jelölhetők meg a gazdasági társadalomalakulat progresszív korszakaiként”.

Már önmagában ez a gondolat — materializmus a társadalomtudományban — zseniális gondolat volt. Ez egyelőre természetesen csak hipotézis volt, de olyan, amely először teremtette meg a szigorúan tudományos állásfoglalás lehetőségét a történelem és a társadalom kérdéseiben. Eladdig a társadalomtudósok, mivel képtelenek voltak arra, hogy a legegyszerűbb és olyan elsődleges viszonyokig hatoljanak, aminők a termelési viszonyok, közvetlenül a politikai és jogi formák vizsgálásához és tanulmányozásához fogtak hozzá, beleütköztek abba a ténybe, hogy ezek a formák valamely adott időben az emberiség egyik vagy másik eszméjéből keletkeztek — és itt meg is állapodtak; arra az eredményre jutottak, hogy a társadalmi viszonyokat az emberek tudatosan hozzák létre. De ez a következtetés, amely legtökéletesebben a Contrat Social eszméjében jutott kifejezésre (nyomai az utópikus szocializmus valamennyi rendszerében erősen észlelhetők), teljesen ellentmondott minden történelmi megfigyelésnek. Sohasem volt úgy és most sincs úgy, hogy a társadalom egyes tagjai a társadalmi viszonyok összességét, amelyek közt élnek, mint határozott, egyöntetű, bizonyos alapelvtől áthatott valamit képzelnék el; ellenkezőleg, a tömeg nem tudatosan alkalmazkodik ezekhez a viszonyokhoz, s oly kevéssé van sejtelme arról, hogy ezek külön történelmi-társadalmi viszonyok, hogy például a csereviszonyokat, amelyek közt az emberek sok évszázadon át éltek, csak a legutóbbi időben magyarázták meg. A materializmus ezt az ellentmondást azzal küszöbölte ki, hogy az elemzést elmélyítette egészen az ember társadalmi eszméinek eredetéig, s a materializmusnak az a következtetése, hogy az eszmék menete a dolgok menetétől függ, egyedül egyeztethető össze a tudományos pszichológiával. Továbbá, még egy másik szempontból is ez a hipotézis emelte először a szociológiát tudománnyá. Addig a szociológusok a társadalmi jelenségek bonyolult hálózatában nem igen tudták megkülönböztetni a fontos jelenségeket a nem fontosaktól (ez a szubjektivizmus gyökere a társadalomtudományban), és nem tudták megtalálni az elkülönítés objektív kritériumát. A materializmus teljesen objektív kritériumot szolgáltatott, minthogy kiemelte a „termelési viszonyokat” mint olyanokat, amelyek a társadalom szerkezetét alkotják, és lehetővé tette, hogy alkalmazzák ezekre a viszonyokra az ismétlődésnek azt az általános tudományos kritériumát, amellyel kapcsolatban a szubjektivisták tagadták, hogy alkalmazható a társadalomtudományban. Amíg ideológiai társadalmi viszonyokra szorítkoztak (vagyis olyan viszonyokra, amelyek kialakulásuk előtt, az emberek tudatán mennek át) — a különböző országok társadalmi jelenségeiben nem vehettek észre ismétlődéseket és szabályszerűséget, s tudományuk legjobb esetben csak e jelenségek puszta leírása, nyersanyaggyűjtés volt. Az anyagi társadalmi viszonyok elemzése (vagyis az olyan viszonyok elemzése, amelyek anélkül keletkeznek, hogy az emberek tudatába jutottak volna; az emberek, miközben termékeiket kicserélik, termelési viszonyokba lépnek anélkül, hogy akárcsak annak is tudatában volnának, hogy itt társadalmi termelési viszonyokról van szó) — az anyagi társadalmi viszonyok elemzése azon nyomban lehetővé tette, hogy az ismétlődéseket és szabályszerűségeket megállapítsák és a különböző országok viszonyait egy alapfogalomban, a társadalmi alakulat alapfogalmában általánosítsák. Csak ez az általánosítás tette lehetővé, hogy a társadalmi viszonyok leírásáról (és az eszmény szempontjából való elbírálásukról) áttérjenek azok szigorúan tudományos elemzésére, amely például azt emeli ki, ami az egyik kapitalista országot a másiktól megkülönbözteti, vagy azt vizsgálja, ami valamennyiben közös.

Végül, harmadszor, már csak azért is ez a hipotézis tette először lehetővé a tudományos szociológiát, mert egyedül a társadalmi viszonyoknak a termelési viszonyokra s ezeknek a termelőerők fejlettségi fokára való visszavezetése teremtette meg a szilárd alapját annak, hogy a társadalmi alakulatok fejlődését olyannak fogjuk fel mint valami természettörténeti folyamatot. Márpedig magától értetődik, hogy az ilyen felfogás nélkül társadalomtudomány sem létezhetik. (Aszubjektivisták például elismerték ugyan a történelmi jelenségek törvényszerűségét, mégis képtelenek voltak arra, hogy fejlődésüket olyannak fogják fel mint valami természettörténeti folyamatot, mégpedig azért, mert megálltak az emberek társadalmi eszméinél és céljainál, s nem tudták visszavezetni ezeket az eszméket és célokat az anyagi társadalmi viszonyokra.)

Mármost Marx, miután ezt a hipotézist a negyvenes években kimondta, hozzáfog az anyag tényeken alapuló (ezt nota bene) tanulmányozásához. Előveszik társadalmi-gazdasági alakulatok egyikét: az árugazdaság rendszerét, s az adatok óriási tömegének alapján — amelyeket nem kevesebb mint 25 éven át tanulmányozott — a legrészletesebben elemzi ezen alakulat funkcionálásának és fejlődésének törvényeit. Ez az elemzés a társadalom tagjai között létesült termelési viszonyokra szorítkozik: anélkül, hogy a dolog tisztázása céljából egyetlenegyszer is olyan mozzanatokhoz folyamodnék, amelyek ezeken a termelési viszonyokon kívül állnak, Marx módot ad arra, hogy lássuk, miképp fejlődik a társadalmi gazdaság áruszervezete, hogyan alakul át kapitalista szervezetté, miközben létrehozza a burzsoázia és a proletariátus (már a termelési viszonyok keretében) antagonisztikus osztályait, hogyan fokozza a társadalmi munka termelékenységét és visz be ezzel olyan elemet, amely kibékíthetetlen ellentmondásba jut magával a kapitalista szervezet alapjával.

Ez a „Tőke” csontváza. Döntő azonban az, hogy Marx nem elégedett meg ezzel a csontvázzal, hogy nem szorítkozott a megszokott értelemben vett „gazdasági elméletre”, hogy — noha az illető társadalmi alakulat építményét és fejlődését kizárólag a termelési viszonyokkal magyarázta — mégis mindenütt és folytonosan nyomon követte az ezeknek a termelési viszonyoknak megfelelő felépítményt is, és így a csontvázba életet lehelt. Éppen azért volt a „Tőké”-nek olyan óriási sikere, mert „a német közgazdásznak” ez a könyve elevenen mutatta be az olvasónak az egész tőkés társadalmi alakulatot — az életmódot és szokásokat jellemző körülményeivel, a termelési viszonyokban rejlő osztályellentétek tényleges társadalmi megnyilatkozásaival, a tőkés osztály uralmát védő polgári politikai felépítményével, a szabadság, egyenlőség stb. polgári eszméivel és a polgári családi viszonyokkal együtt. Most már érthető, hogy az összehasonlítás Darwinnal teljesen találó: a „Tőke” nem más, mint „néhány általánosító, egymással a legszorosabban összefüggő eszme, amely a tények anyagának egész Montblanc- ját koronázza”. És ha valaki a „Tőke” olvasásakor nem vette észre ezeket az általánosító eszméket, akkor erről már nem Marx tehet, aki, miként láttuk, még az előszóban is rámutatott ezekre az eszmékre. Mi több: ez az összehasonlítás nemcsak külső vonatkozásban találó (ami Mihajlovszkij urat ismeretlen okokból különösen érdekli), hanem belső vonatkozásban is. Ahogy Darwin véget vetett annak a felfogásnak, hogy az állat- és növényfajokat mi sem köti össze egymással, véletlenül keletkeztek, „isten alkotásai” és változhatatlanok, s elsőnek fektette a, biológiát teljesen tudományos alapokra annak megállapításával, hogy a fajok változékonyak és folytonosság áll fenn közöttük — úgy Marx is véget vetett annak a felfogásnak, hogy a társadalom az egyének mechanikus halmaza, amelyen a felsőbbség (vagy ami ugyanaz: a társadalom, a kormány) tetszésszerinti változtatásokat eszközölhet, amely véletlenül keletkezik és változik, — ő volt az első, aki a szociológiát tudományos alapokra fektette, amikor meghatározta a társadalmi-gazdasági alakulatnak, mint az adott termelési viszonyok összességének fogalmát, és megállapította, hogy az ilyen alakulatok fejlődése olyan, mint valami természettörténeti folyamat.

Jelenleg — a „Tőke” megjelenése óta — a materialista történetfelfogás már nem feltevés, hanem tudományosan bebizonyított tétel, s amíg nincs más kísérlet, amely tudományosan magyarázná meg valamely társadalmi alakulat funkcionálását és fejlődését — jól jegyezzük meg, társadalmi alakulatét, nem pedig valamely ország vagy nép, sőt akár osztály vagy más hasonló valami létét —, amíg nincs más kísérlet, amely éppen úgy, mint a materializmus, képes lenne arra, hogy a „megfelelő tényeket” rendezze, amely eleven képet nyújtana egy bizonyos alakulatról és emellett annak szigorúan tudományos magyarázatát adná — addig a materialista történetfelfogás egyet jelent a társadalomtudománnyal. A materializmus nem „a történelem leginkább tudományos felfogása”, mint Mihajlovszkij úr véli, hanem az egyetlen tudományos felfogás.

És most — elképzelhető-e mulatságosabb furcsaság annál, hogy akadtak emberek, akik képesek voltak a „Tőké”-t elolvasni, anélkül hogy megtalálták volna benne a materializmust! — Hol a materializmus? — kérdezi Mihajlovszkij úr őszinte álmélkodással.

Mihajlovszkij úr elolvasta a „Kommunista Kiáltvány”-t és nem vette észre, hogy benne van a mai viszonyok — a jogi, politikai, családi, vallási és filozófiai viszonyok — materialista magyarázata, hogy még a szocialista és kommunista elméletek bírálata is bizonyos meghatározott termelési viszonyokban keresi és találja meg ezeknek az elméleteknek gyökereit.

Mihajlovszkij úr elolvasta „A filozófia nyomorá”-t és nem vette észre, hogy Proudhon szociológiájának elemzése materialista szempontból történik, hogy a legkülönbözőbb történelmi kérdések Proudhon-javasolta megoldási módjának bírálata a materializmus elveiből indul ki, hogy magának a szerzőnek arra vonatkozó útmutatásai, hogy hol kell keresni ezeknek a kérdéseknek megoldásához az adatokat, egytől-egyig utalások a termelési viszonyokra.

Mihajlovszkij úr elolvasta a „Tőké”-t és nem vette észre, hogy egy — mégpedig a legbonyolultabb — társadalmi alakulat materialista módszer alapján történő tudományos elemzésének általánosan elismert és senki által felül nem múlt mintaképe van előtte. Most pedig ül és azon a fogas kérdésen töri a fejét, hogy ugyan „melyik művében fejtette ki Marx materialista történetfelfogását”?

Erre mindenki, aki Marxot ismeri, egy ellenkérdéssel válaszolna: melyik művében nem fejtette ki Marx materialista történetfelfogását? De Mihajlovszkij úr nyilvánvalóan csak akkor fog tudomást szerezni Marx materialista kutatásairól, ha holmi Karejevnek valamelyik történetfilozófiai munkájában fedezi fel a megfelelő számok alatt az „ökonómiai materializmus” rovatban.

A legfurcsább azonban, hogy Mihajlovszkij úr Marxot azzal vádolja, hogy „nem vizsgálta felül (sic!) a történelmi folyamat valamennyi ismert elméletét”. Ez már igazán mulatságos. Mik is voltak ezek az elméletek kilenctizedrészben? Merőben apriorista, dogmatikus, elvont agyszülemények azzal kapcsolatban, hogy mi a társadalom, mi a haladás és más effélék. (Szándékosan választok Mihajlovszkij úr eszének és szívének kedves példákat.) Hiszen az efféle elméletek hasznavehetetlenek már magában-véve azért, mert vannak, hasznavehetetlenek alapvető módszerüknél, annak merő és sivár metafizikai szelleménél fogva. Hiszen azzal a kérdéssel kezdeni, hogy mi a társadalom, mi a haladás? — annyit jelent, mint a végén kezdeni. Honnan veszik a társadalom és a haladás fogalmát általában, ha még nem vizsgáltak meg egyetlenegy társadalmi alakulatot sem különvéve, ha ezt a fogalmat még meg sem tudták határozni, ha képtelenek voltak még csak meg is közelíteni bármiféle társadalmi viszonyok komoly, tényeken alapuló tanulmányozását, objektív elemzését? A metafizika legszembetűnőbb jele, amivel minden tudomány kezdte, az, hogy amíg nem jutottak el odáig, hogy hozzáfogjanak a tények tanulmányozásához, mindig a priori állítottak fel általános elméleteket, s ezek mindig terméketlenek maradtak. A metafizikus vegyész, aki még nem értett ahhoz, hogy tények alapján tanulmányozza a vegyi folyamatokat, kigondolt egy teóriát arról, hogy miféle erő a vegyrokonság. A metafizikus biológus azon okoskodott, hogy mi az élet és az életerő? A metafizikus pszichológus azt fejtegette, hogy mi a lélek? Már maga a módszer képtelenség volt. Nem lehet a lélekről okoskodni, mielőtt meg nem magyaráztuk az egyes pszichológiai folyamatokat; itt a haladásnak éppen abban, kell lennie, hogy elvetjük a lélek mibenlétéről szóló általános elméleteket és bölcseleti építményeket, hogy tudományos alapokra tudjuk fektetni az egyes pszichológiai folyamatokat jellemző tények vizsgálatát. Ezért az a vád, amelyet Mihajlovszkij úr emelt, pontosan ugyanaz, mintha a metafizikus pszichológus, aki egész életén át „tanulmányokat” írt arról, mi a lélek (anélkül, hogy ismerné egyetlenegy, akárcsak a legegyszerűbb pszichológiai jelenség pontos magyarázatát), azzal vádolná a tudományos pszichológust, hogy nem vizsgált felül a lélekről szóló minden ismert elméletet. Ez a tudományos pszichológus elvetette a lélekről szóló filozófiai elméleteket, közvetlenül a lelki jelenségek anyagi alapjának, az idegfolyamatoknak tanulmányozásához látott hozzá, s elemzett és megmagyarázott, mondjuk, egy vagy egynéhány lélektani folyamatot. Nos, a mi metafizikus pszichológusunk elolvassa ezt a munkát, jól megdicséri a folyamatok leírását és a tények tanulmányozását, ám azért nincs megelégedve. De hát kérem — mondja izgatottan, hallván, hogy köröskörül arról beszélnek, hogy ez a tudós egészen újszerűen értelmezi a pszichológiát és külön tudományos lélektani módszert alkalmaz —, de kérem, tüzeskedik a filozófus, melyik műben fejtette ki ezt a módszert? Hiszen ebben a munkában „csak tények” vannak? A „lélekről szóló minden ismert elmélet” felülvizsgálásának nyoma sincs? Ez egyáltalán nem megfelelő munka!

Természetesen, éppen úgy, a „Tőke” sem megfelelő munka a metafizikus szociológus számára, aki nem veszi észre, milyen terméketlenek a társadalom mibenlétére vonatkozó apriorikus elmélkedések, nem érti meg, hogy ilyen módszerek alkalmazása a társadalom tanulmányozása és magyarázata helyett csak arra vezet, hogy a társadalom fogalmába vagy az angol kalmár polgári eszméit, vagy az oroszországi demokrata nyárspolgári szocialista eszményeit csempészik be — és semmi egyébre. Ezért is van az, hogy mindezek a történetfilozófiai elméletek mint szappanbuborékok keletkeznek és pukkannak szét, s a legjobb esetben csak saját koruk társadalmi eszméinek és viszonyainak tünetei voltak, anélkül hogy hajszálnyira is előmozdították volna akárcsak egyes, de legalább valóságos (nem pedig „az emberi természetnek megfelelő”) társadalmi viszonyok megértését. Az az óriási lépés, amelyet e tekintetben Marx tett, éppen az volt, hogy elvetette mindezeket a társadalommal és a haladással kapcsolatos általános elmélkedéseket, s ehelyett egyetlen társadalomnak, a kapitalista társadalomnak, egyetlen haladásnak, a kapitalista társadalom haladásának tudományos elemzését végezte el. Mihajlovszkij úr pedig vádként hozza fel Marx ellen, hogy az elején és nem a végén, a tények elemzésével, nem pedig a végső következtetésekkel kezdte, hogy egyes történelmileg meghatározott társadalmi viszonyok tanulmányozásával kezdte, nem pedig az arról szóló általános elméletekkel, hogy mik is a társadalmi viszonyok általában! És azt kérdezi: „hol van hát a megfelelő munka?” Ó, bölcs szubjektív szociológus!!

Ha szubjektív filozófusunk megmaradt volna annál, hogy nem érti, melyik műben található a materializmus megalapozása — ez csak fél baj lett volna. De ő, annak ellenére, hogy a materialista történetfelfogásnak nemcsak a megalapozását, de még a kifejtését sem találta sehol (vagy lehet, hogy éppen azért, mert nem találta) — olyan igényeket tulajdonít e tanításnak, aminőkkel az sohasem lépett fel. Egy Blos-idézet után, amely szerint Marx a történelem egészen új felfogását hirdette, szubjektív filozófusunk minden ceremónia nélkül arról kezd beszélni, hogy ez az elmélet azt hangoztatja, hogy „az emberiségnek megvilágította saját múltját”, hogy megmagyarázta „az emberiség egész (sic!!?) múltját” stb. De hiszen mindez tiszta csalás! Ez az elmélet egyes-egyedül arra tart igényt, hogy egyetlenegy társadalmi szervezet, a tőkés társadalom magyarázatát adja és semmiféle másét. Ha a materializmus alkalmazása ennek az egy társadalmi alakulatnak elemzésénél és megmagyarázásánál ilyen ragyogó eredménnyel járt, akkor egészen természetes, hogy a materializmus a történelemben többé már nem feltevés, hanem tudományosan ellenőrzött elméletté válik; egészen természetes, hogy ezt a módszert a többi társadalmi alakulatra is ki kell terjeszteni, ha ezek még nem is voltak külön, tényeken alapuló kutatás és részletes elemzés tárgyai — éppen úgy, ahogy a transzformizmus eszméjét, miután elegendő számú ténnyel bizonyították, kiterjesztették a biológia egész területére, noha egyes állat- és növényfajokra vonatkozóan a transzformációt még nem lehetett pontosan megállapítani. S ugyanúgy, ahogyan a transzformizmus egyáltalában nem arra tart igényt, hogy a fajok keletkezésének „egész” történetét megmagyarázza, hanem csak arra, hogy a magyarázat módszerét a tudomány magaslatára emelje, úgy a történelemben is a materializmus sohasem lépett fel azzal az igénnyel, hogy mindent megmagyarázzon, hanem csak azzal, hogy, Marx kifejezése szerint („A tőke”), rámutasson a történelem magyarázatának „egyedül tudományos” módszerére. Ezek után már fogalmat alkothatunk magunknak arról, hogy milyen szellemes, komoly és tisztességes módszereket alkalmaz Mihajlovszkij úr a vitában, mikor előbb hamisan tolmácsolja Marxot, amikor is a történelmi materializmusra ráfogja azt a képtelen igényt, hogy meg akar „mindent magyarázni”, hogy meg akarja találni „a történelem minden zárához a kulcsot” (ezeket az igényeket Marx, Mihajlovszkij cikke alkalmából írt „levelében” természetesen rögtön és igen maró formában visszautasította), majd ezeken a saját maga kitalálta igényeken rágódik és végül, miután pontosan idézi Engels gondolatait — pontosan azért, mert ez alkalommal idézi és nem a saját szavaival mondja el azokat —, hogy t. i. a politikai gazdaságtant, ahogy a materialisták felfogják, „még meg kell alkotni”, hogy „minden, amit (ez a tudomány) eddig adott”, a tőkés társadalom történetére „szorítkozik” —, azt a következtetést vonja le, hogy „ezek a szavak nagyon összeszűkítik az ökonómiai materializmus hatáskörét”! Milyen határtalan naivitás vagy határtalan önhittség kell ahhoz, hogy valaki arra számítson, hogy az ilyen szemfényvesztést nem fogják észrevenni! Előbb meghamisította Marxot, azután saját hazugságain rágódott, majd a pontos gondolatokat idézte, s most van mersze kijelenteni, hogy ezek a gondolatok összeszűkítik az ökonómiai materializmus hatáskörét!

Hogy Mihajlovszkij úrnak ez a rágódása milyen fajtájú és minőségű, azt a következő példa mutatja: „Marx sehol sem indokolja meg azokat” — t. i. az ökonómiai materializmus elméletének alapjait —, mondja Mihajlovszkij úr. „Igaz, Marx, Engelsszel együtt, tervbevette egy filozófiatörténeti és történetfilozófiai jellegű mű megírását, sőt meg is írta (1845—1846-ban) ezt a művet, de ez nyomtatásban sohasem jelent meg. Engels azt mondja: «E mű befejezett része a materialista történetfelfogás kifejtését tartalmazza, amely csak azt bizonyítja, hogy mennyire elégtelenek voltak akkori ismereteink a gazdaságtörténet terén». Ilyenképpen — vonja le Mihajlovszkij úr a következtetést — a «tudományos szocializmus» és az ökonómiai materializmus elméletének fő pontjait olyan időben fedezték fel s fejtették is ki utóbb a «Kiáltvány»-ban, amikor, az egyik szerző saját beismerése szerint, az ilyen vállalkozáshoz szükséges ismereteik még gyengék voltak.”

Úgy-e kedves ez a kritika! Engels azt mondja, hogy ismereteik gyengék voltak a gazdaság-„történet” terén és ezért nem nyomatták ki művüket, amely „általános” történetfilozófiai jellegű volt. Mihajlovszkij úr ezt úgy magyarázza félre, hogy ismereteik „az olyan vállalkozáshoz” voltak gyengék, mint amilyen a „tudományos szocializmus fő pontjainak” kidolgozása, vagyis a „burzsoá” rend tudományos bírálatához, amit már a „Kiáltvány”-ban megtalálunk. Vagy — vagy: vagy nem tudja Mihajlovszkij úr megérteni, mi a különbség az egész történetfilozófiát felölelő kísérlet és az olyan kísérlet között, amely a burzsoá rendszert tudományosan megmagyarázza, vagy pedig azt tételezi fel, hogy Marx és Engels nem rendelkezett elegendő ismerettel a politikai gazdaságtan bírálatához. Ez utóbbi esetben nagy kegyetlenség részéről, hogy nem ismertet meg bennünket saját gondolataival, saját javításaival és kiegészítéseivel ennek a hiányosságnak kapcsán. Marx és Engels elhatározása, hogy történetfilozófiai munkájukat nem hozzák nyilvánosságra, s minden erejüket egyetlenegy társadalmi szervezet tudományos elemzésére fordítják, csak rendkívül nagy tudományos lelkiismeretességükről tanúskodik. Mihajlovszkij úr elhatározása, hogy azon rágódjék, hogy lám, Marx és Engels kifejtették nézeteiket, noha maguk is beismerték, hogy ismereteik elégtelenek kidolgozásukhoz, csak az ő vitamódszereit jellemzi, amelyek sem szellemről, sem tisztességtudásról nem tanúskodnak.

Egy másik példa: „Az ökonómiai materializmusnak mint történetelméletnek megalapozására többet tett Marx alter ego-ja, Engels — mondja Mihajlovszkij úr. — Neki egy külön történelmi műve van. «A család, a magántulajdon és az állam eredete, kapcsolatban (im Anschluss) Morgan nézeteivel.» Ez az «Anschluss» rendkívül figyelemreméltó. Az amerikai Morgan könyve sok évvel később jelent meg, mint Marxnak és Engels-nek azok a munkái, amelyekben tőle teljesen függetlenül kifejtették az ökonómiai materializmus alapelveit.” — És lám, úgymond, „a gazdasági materialisták csatlakoztak” e könyvhöz, és ezenfelül, minthogy a történelem előtti időkben nem volt osztályharc, a materialista történetfelfogás formuláját akként „javították”, hogy az anyagi javak termelése mellett döntő mozzanat magának az embernek a termelése, vagyis a gyermektermelés, amely az őskorban, amikor a munka termelékenysége még igen fejletlen volt, az első szerepet játszotta.

„Morgan nagy érdeme — mondja Engels —, hogy az északamerikai indiánok nemzetségi kötelékeiben megtalálta a kulcsot a régi görög, római és germán történelem rendkívül fontos és eddig meg nem oldott talányaihoz”.

„És így — jelenti ki ez alkalommal Mihajlovszkij úr — a negyvenes évek végén a történelemnek egészen új, materialista és valóban tudományos felfogását fedezték fel és hirdették, amely a történettudományban ugyanazt a szerepet játszotta, mint Darwin elmélete a modern természettudományban.” Ámde ezt a felfogást — ismétli azután mégegyszer Mihajlovszkij úr — sohasem alapozták meg tudományosan. „Nemcsak nem ellenőrizték terjedelmes és különféle fajta tény-anyag alapján” (a „Tőke” — „nem megfelelő” munka: ott csak tények és tüzetes kutatások vannak!), „de meg sem okolták eléggé, még csak bírálat és más filozófiatörténeti rendszerek kizárása útján sem.” Engels könyve — „Herrn Eugen Dührings Umwálzung der Wissenschaft” — nem egyéb „odavetett szellemes vázlatoknál” s Mihajlovszkij úr ezért megengedhetőnek találja, hogy mellőzze az e műben érintett lényeges kérdések egész tömegét, noha ezek a „szellemes vázlatok” nagyon szellemesen bizonyítják azoknak a társadalomtudományoknak tartalmatlanságát, amelyek „utópiával kezdik”; noha ez a mű beható bírálatát tartalmazza annak az „erőszakelméletnek”, amely szerint a gazdasági rendszereket a politikai és jogi rendszerek határozzák meg, s amelyet oly buzgón hirdetnek a „Russzkoje Bogatsztvo” közírói. Persze sokkal könnyebb egy műről néhány semmitmondó frázist odavetni, mint akárcsak egyetlenegy kérdést is, amelyet ebben a műben materialista módon megoldottak, komolyan tárgyalni, emellett ez még veszéllyel sem jár, minthogy a cenzúra az ilyen könyv lefordítását valószínűleg sohasem fogja megengedni, s így Mihajlovszkij úr szellemesnek nevezheti anélkül, hogy szubjektív filozófiáját veszélyeztetné.

Még jellemzőbb és tanulságosabb (annak a szemléltetésére, hogy azért van nyelve az embernek, hogy gondolatait elrejtse — vagy, hogy a gondolathiánynak a gondolat formáját adja) Marx „Tőké”-jéről adott véleménye. „Vannak a «Tőké»-ben ragyogó történelmi tartalmú lapok, de (nagyszerű ez a „de”! Ez már nem is egyszerű „de”, hanem az a híres „mais”, amely oroszra fordítva annyit jelent: „az ember nem bújhat ki a bőréből”) már magánál a könyv feladatánál fogva is egy bizonyos történelmi korszakra vannak szabva, s az ökonómiai materializmus alaptételeinek alátámasztása helyett egyszerűen érintik a történelmi jelenségek egy bizonyos csoportjának gazdasági vonatkozásait.” Más szavakkal, a „Tőke” — éppen csak a tőkés társadalom tanulmányozásának van szentelve, e társadalomnak és felépítményeinek materialista elemzését nyújtja, „de” Mihajlovszkij úr jobbnak látja ezt az elemzést mellőzni: hiszen látják kérem, itt csak „egy” korszakról van szó, míg ő, Mihajlovszkij úr, valamennyi korszakot fel akarja ölelni, mégpedig úgy, hogy részleteiben ne szóljon egyikről sem. Érthető, hogy e cél elérésére — vagyis valamennyi korszak felölelésére, lényegében nem érintve egyet sem — csak egy út van: a közhelyek, meg a „ragyogó” és üres frázisok útja. És ebben a művészetben, hogy t. i. hogyan kell egy ügyet frázisokkal elintézni, Mihajlovszkij úrral senki sem mérkőzhetik. Kiderül, hogy alapjában véve Marx kutatásaival (részleteiben) nem is érdemes foglalkozni, mégpedig azért, mert Marx „az ökonómiai materializmus alaptételeinek alátámasztása helyett egyszerűen érinti a történelmi jelenségek egy bizonyos csoportjának gazdasági vonatkozásait”. Ez aztán mély értelmű kijelentés! — „Nem támasztja alá”, csak „egyszerűen érinti”! — valóban, milyen egyszerű bármily kérdést frázissal elkenni! Például, ha Marx sokízben kimutatja, hogy milyen módon szolgálnak az állampolgári egyenjogúság, a szerződés szabadsága és a jogállam más hasonló pilléreinek alapjául az árutermelők között fennálló viszonyok — mi ez? alátámasztja ezzel Marx a materializmust, vagy „egyszerűen” csak érinti? Filozófusunk a rá jellemző szerénységgel tartózkodik attól, hogy érdemben válaszoljon és saját „szellemes kísérleteiből”, a pompás és ürességtől kongó frázisokból, egyenesen levonja a következtetést.

„Nem meglepő — így hangzik ez a következtetés —, hogy ennek az elméletnek szempontjából, amely a világtörténelem megmagyarázására tart igényt, negyven évvel közzététele után a régi görögök, rómaiak és germánok története még megfejtetlen rejtvény maradt; és ezt a rejtvényt egy olyan ember fejtette meg, aki először is teljesen távol állott a gazdasági materializmus elméletétől, arról semmit sem tudott, és másodszor, nem gazdasági tényező segítségével. Kissé mulatságosan hat ez a kifejezés: «magának az embernek a termelése», vagyis a gyermektermelés, amely műkifejezésbe Engels azért kapaszkodik bele, hogy legalább szavakban megőrizze a kapcsolatot a gazdasági materializmus alapformulájával. Kénytelen azonban elismerni, hogy az emberiség élete sok évszázadon át nem e formula szerint alakult.” Csakugyan nagyon „nem meglepően” vitatkozik ön, Mihajlovszkij úr! Az elmélet lényege az volt, hogy a történelem „megvilágítására” nem az ideológiai, hanem az anyagi társadalmi viszonyokban kell keresni az alapot. A ténybeli adatok hiánya nem tette lehetővé, hogy ezt a módszert Európa legrégibb történetének néhány elsőrangúan fontos jelensége, például a nemzetségi szervezet elemzése során alkalmazzák, amely éppen ezért rejtvény is maradt. Ámde, a gazdag anyag, amelyet Morgan Amerikában összegyűjtött, megadja neki a lehetőséget arra, hogy elemezze a nemzetségi szervezet lényegét, s ő arra a következtetésre jutott, hogy ennek a magyarázatát nem az ideológiai (pl. jogi vagy vallási) viszonyokban, hanem az anyagi viszonyokban kell keresni. Világos, hogy ez a tény a materialista módszer ragyogó alátámasztása — és semmi egyéb. S amikor Mihajlovszkij úr e tannak szemére veti, hogy, először, a legnehezebb történelmi rejtvényeket olyan ember fejtette meg, aki „teljesen távol áll” az ökonómiai materializmus elméletétől, akkor csak azon csodálkozhatunk, hogy az emberek mennyire képtelenek megkülönböztetni azt, ami javukra szól, attól, ami a leghatározottabban megcáfolja őket. Másodszor — okoskodik filozófusunk — a gyermektermelés nem ökonómiai tényező. De hol olvasta ön Marxnál vagy Engels-nél, hogy nekik okvetlenül ökonómiai materializmusról kell beszélniök? Amikor ők világnézetüket jellemezték, azt egyszerűen materializmusnak nevezték. Az ő alapeszméjük (amelyet akár a fentebb közölt Marx-idézet is teljesen határozottan kifejez) az volt, hogy a társadalmi jelenségek anyagi és ideológiai jelenségekre oszlanak. Ez utóbbiak csupán felépítményét jelentik az előbbieknek, amelyek az ember akaratán és tudtán kívül, az ember létfenntartásra irányuló tevékenységének formájaként (eredményeként) állnak elő. A politikai és jogi formák magyarázatát — mondja Marx a fentebb közölt idézetben — az „anyagi életviszonyokban” kell keresni. Netán azt hiszi Mihajlovszkij úr, hogy a gyermektermelés tekintetében fennálló viszonyok az ideológiai viszonyokhoz tartoznak? Mihajlovszkij úr magyarázatai ezzel kapcsolatban annyira jellemzők, hogy érdemes velük foglalkozni. „Akárhogy forgatjuk is a «gyermektermelés» kérdését — mondja —, akárhogy törekszünk is közte és a gazdasági materializmus közt valamilyen, akárcsak nyelvi összefüggést is megállapítani és bármennyire egybefonódik is a gyermektermelés a társadalmi élet jelenségeinek bonyolult hálózatában más jelenségekkel, többek közt a gazdaságiakkal is, ennek a termelésnek megvannak a maga saját fiziológiai és pszichikai gyökerei.” (Csecsemőknek meséli ön, Mihajlovszkij úr, hogy a gyermektermelésnek fiziológiai gyökerei vannak!? Kit akar ezzel agyonbeszélni?) „És ez arra emlékeztet bennünket, hogy az ökonómiai materializmus teoretikusai nemcsak a történelemmel nincsenek tisztában, hanem a pszichológiával sem. Kétségtelen, hogy a nemzetségi kötelékek a civilizált országok történetében elvesztették jelentőségüket, de aligha mondható ez ilyen határozottsággal a közvetlen nemi és családi kötelékekről. Természetes, hogy ezek a kötelékek a mind bonyolultabbá váló élet nyomása alatt általában erős változásokon mentek keresztül, de némi dialektikai ügyességgel be lehetne bizonyítani, hogy nemcsak a jogi, hanem maguk a gazdasági viszonyok is — «felépítményét» jelentik a nemi és családi viszonyoknak. Nem szándékozunk ezzel bővebben foglalkozni, de mégis rámutatunk például az örökösödés intézményére.”

Filozófusunknak végre sikerült kijutnia az üres frázisok köréből, s áttérnie a tényekre, a meghatározott, ellenőrizhető tényekre, amelyeknél már nem lehet a dolog lényegét egykönnyen „agyonbeszélni”. Vegyük hát szemügyre, mi módon bizonyítja be Marx-kritikusunk, hogy az örökösödés intézménye felépítmény a nemi és családi viszonyokon. „Örökbe — így okoskodik Mihajlovszkij úr — a gazdasági termelés termékeit szokták hagyni” („A gazdasági termelés termékeit”!! Milyen művelt! milyen hangzatos! és milyen választékos nyelv!) „s magát az örökösödés intézményét bizonyos fokig a gazdásági konkurencia ténye határozza meg. De, először, örökbe hagynak nemanyagi értékeket is — ami abban nyilvánul meg, hogy gondoskodnak arról, hogy a gyermekeket apáik szellemében neveljék.” Tehát a gyermeknevelés az örökösödés intézményéhez tartozik! Az orosz polgári törvényekben például van egy olyan cikkely, amely szerint „a szülőknek arra kell törekedniök, hogy az otthoni neveléssel fejlesszék gyermekeik erkölcsét, és előmozdítsák a kormány szándékait”. Talán csak nem ezt nevezi bölcsészünk az örökösödés intézményének? „És másodszor — még ha kizárólagosan gazdasági téren maradunk is —, mint ahogy az örökösödés intézménye nem képzelhető el a termelés termékei nélkül, amelyeket örökbe hagynak, éppen úgy nem képzelhető el a «gyermektermelés» termékei és a hozzájuk közvetlenül csatlakozó bonyolult és megfeszített pszichika nélkül.” (Figyeljünk csak a nyelvezetre: a bonyolult pszichika „csatlakozik” a gyermektermelés termékeihez! Ez aztán gyönyörű!) Így tehát az örökösödés intézménye azért felépítménye a családi és nemi viszonyoknak, mert örökösödés nem gondolható el gyermektermelés nélkül! Hiszen ez valósággal Amerika felfedezése! Eddig mindenki úgy tudta, hogy a gyermektermelés éppoly kevéssé magyarázhatja meg az örökösödés intézményét, mint a táplálékfelvétel szüksége — a tulajdon intézményét. Eddig mindenki úgy tudta, hogy ha például Oroszországban a szolgálati birtokrendszer virágzása korában a földet nem hagyhatták örökbe (minthogy csak feltételes tulajdonnak tekintették), úgy ennek magyarázatát az akkori társadalmi szervezet sajátosságaiban kell keresni. Úgylátszik, Mihajlovszkij úr szerint a dolog egyszerű magyarázata az, hogy a pszichika, amely az akkori földesurak gyermektermelésének termékeihez csatlakozott, nem volt eléggé bonyolult.

Kapard meg a „népbarátot” — mondhatnók egy ismert szállóigét módosítva, — és megtalálod a burzsoát. Valóban, milyen más értelme lehet Mihajlovszkij úr elmélkedésének az örökösödés intézménye és a gyermeknevelés, a gyermektermelés pszichikája stb. közti összefüggésről, ha nem az, hogy az örökösödés intézménye éppen olyan örök, szükségszerű és szent, mint a gyermeknevelés! Igaz ugyan, hogy Mihajlovszkij úr iparkodott kibúvót biztosítani magának, amikor kijelentette: „az örökösödés intézményét bizonyos fokig a gazdasági konkurencia ténye határozza meg”, de hiszen ez semmi egyéb, mint kísérlet arra, hogy kitérjen a határozott válasz elől, mégpedig alkalmatlan eszközökkel végrehajtott kísérlet. Hogyan vehetjük tudomásul ezt a megjegyzést, ha egy szóval sincs megmondva, milyen „bizonyos fokig” függ az örökösödés a konkurenciától? ha egyáltalán nincs tisztázva, hogy mivel magyarázható tulajdonképpen ez az összefüggés a konkurencia és az örökösödés intézménye között? A valóságban az örökösödés intézménye már feltételezi a magántulajdont, márpedig ez utóbbi csak a csere megjelenése után jön létre. Alapját a társadalmi munkának már keletkezőben levő specializálódása és a termékek piacra bocsátása alkotja. Amíg például az indiánok ősközösségének valamennyi tagja közösen dolgozott fel minden terméket, amire szükségük volt, addig magántulajdon se lehetett. Amikor azonban a munkamegosztás behatolt a közösségbe, s ennek tagjai egyenként, külön-külön kezdtek foglalkozni bizonyos cikkek termelésével, amelyeket azután eladtak a piacon, akkor az árutermelőnek ez az anyagi elkülönültsége a magántulajdon intézményében jutott kifejezésre. Mind a magántulajdon, mind az örökösödés — olyan társadalmi állapotok kategóriái, amelyek mellett már elkülönült kis (monogám) családok alakultak ki és fejlődésnek indult a csere. Mihajlovszkij úr példája éppen az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit be akar bizonyítani.

Még egy helyet találunk Mihajlovszkij úrnál, ahol tényekre utal — s ez a maga nemében megint drágagyöngy! „Ami a nemzetségi kötelékeket illeti — folytatja Mihajlovszkij úr a materializmus helyesbítését —, ezek a civilizált népek történetében elhomályosultak, részben tényleg a termelési formák behatására” (megint egy kibúvó, mégpedig még nyilvánvalóbb. Miféle termelési formák? Üres frázis!), „részben azonban feloldódtak saját folytatásukban és általánosításukban — a nemzeti kötelékekben.” Eszerint a nemzeti kötelékek a nemzetségi kötelékek folytatásai és általánosításai! Mihajlovszkij úr nyilvánvalóan abból a gyermekmeséből veszi társadalomtörténeti elgondolásait, amelyet a gimnazistáknak tanítanak. A társadalom története — eszerint az iskolás tudomány szerint — abban áll, hogy kezdetben volt a család, minden társadalom sejtje, aztán — úgymond — a család törzzsé, a törzs pedig állammá terebélyesedett. Az, hogy Mihajlovszkij úr ezt a gyerekes badarságot fontoskodó képpel szajkózza, minden egyébtől eltekintve — csak arról tanúskodik, hogy a leghalványabb sejtelme sincs akár csak az orosz történelem menetéről. Ha a régi Oroszországgal kapcsolatban még lehetett beszélni nemzetségi szervezetről, kétségtelen, hogy a középkorban, a moszkvai állam korában ezek a nemzetségi kötelékek már nem voltak meg, vagyis az állam egyáltalán nem nemzetségi szövetségeken, hanem területi kapcsolatokon alapult: a földesurak és a kolostorok különböző helyekről parasztokat szedtek össze, s az ilymódon alakult közösségek tisztára területi szervezeteket alkottak. De nemzeti kötelékekről a szó tulajdonképpeni értelmében az akkori időben aligha lehetett szó: az állam egyes „földekre”, sőt részben fejedelemségekre hullott szét, amelyek megtartották egykori önkormányzatuk élő nyomait, közigazgatásuk sajátosságait, néha saját csapataikat (az egyes bojárok saját csapataikkal vonultak hadba), saját vámhatáraikat stb. Csak az orosz történelem újkorát (körülbelül a XVII. századtól) jellemzi e területek, földek és fejedelemségek tényleges egybeolvadása egy egésszé. Ezt az egybeolvadást nem a nemzetségi kötelékek idézték elő, tisztelt Mihajlovszkij úr, sőt még a folytatásuk és általánosításuk sem: a csere erősödése az egyes területek közt, a fokozatosan fejlődő áruforgalom, a kis helyi piacok országos orosz piacban való összpontosulása idézte elő. Minthogy pedig ennek a folyamatnak vezetői és urai a kapitalista kereskedők voltak, a nemzeti kötelékek megteremtése nem volt egyéb, mint a polgári kötelékek megteremtése. Mihajlovszkij úr mindkét esetben, mikor tényekre utalt, csak saját magát ütötte agyon és nem adott nekünk egyebet, mint példakép számba menő polgári közhelyeket —, „közhelyeket” azért, mert az örökösödés intézményét a gyermektermeléssel és annak pszichikájával, a nemzetiséget pedig — a nemzetségi kötelékekkel magyarázta; „polgáriakat” — mert egy bizonyos (a cserén alapuló) társadalmi alakulat kategóriáit és felépítményeit éppoly általánosaknak és örökérvényűeknek vette, mint a gyermeknevelést és a „közvetlen” nemi kötelékeket.

A legnagyobb mértékben jellemző itt, hogy mihelyt szubjektív filozófusunk a frázisokról megpróbált áttérni a konkrét, tényeken alapuló megállapításokra — máris nyakig ült a pocsolyában. És úgylátszik pompásan érzi magát ebben a nem éppen tiszta helyzetben: ül szépen, tetszeleg magának és fröcsköli a sarat maga körül. Amikor például meg akarja cáfolni azt a tételt, hogy a történelem az osztályharc eseményeinek sorozata, s miután nagyképűen kijelentette, hogy ez „szélsőség”, ezeket mondja: „A Marx alapította nemzetközi munkásszövetség, amelyet az osztályharc céljaira szerveztek, nem akadályozta meg a francia és a német munkásokat abban, hogy egymást kölcsönösen mészárolják és tönkretegyék”, ami szerinte azt bizonyítja, hogy a materializmus nem számolt le „a nemzeti hiúság és a nemzeti gyűlölet démonával”. Ez az állítás azt bizonyítja, hogy a kritikus még csak távolról sem értette meg azt a tényt, hogy ennek a gyűlöletnek legfőbb alapját a kereskedelmi és ipari burzsoáziának nagyon is reális érdekei alkotják, s hogy amikor a nemzeti érzésről, mint önálló tényezőről beszélnek, csak elkenik a dolog lényegét. Egyébként már láttuk, hogy mily egetverő elgondolása van filozófusunknak a nemzetiségről. Mihajlovszkij úr csak burenyini gúnnyal képes említeni az Internacionálét: „Marx a feje a nemzetközi munkásszövetségnek, amely felbomlott ugyan, de állítólag fel fog támadni.” Persze, akik a nemzetközi szolidaritás nec plus ultráját az „igazságos” csere rendszerében látják, amiről a „Russzkoje Bogatsztvo” 2. számában a belföldi hírek rovatvezetője nyárspolgári lapossággal ötöl-hatol, és nem értik meg, hogy a csere, az igazságos is, meg a nem igazságos is, mindig feltételezi és magában foglalja a burzsoázia uralmát, s hogy a cserén alapuló gazdasági szervezet megsemmisítése nélkül a nemzetközi összeütközések megszüntetése lehetetlen, azok részéről, persze, érthető, hogy az Internacionálé számára nincsen egyebük gúnyos megjegyzéseknél. Akkor érthető, hogy Mihajlovszkij úr sehogy se tudja felfogni azt az egyszerű igazságot, hogy a nemzeti gyűlölet ellen nincs más harci eszköz, mint az elnyomottak osztályának szervezése és tömörítése az elnyomó osztályok elleni harcra minden egyes országban, mint az ilyen nemzeti munkásszervezetek egyetlen nemzetközi munkáshadsereggé egyesítése, amely harcol a nemzetközi tőke ellen. Ami pedig azt illeti, hogy az Internacionálé nem akadályozta meg a munkásokat abban, hogy egymást mészárolják — elég, ha emlékeztetjük Mihajlovszkij urat a Kommün eseményeire, amelyek megmutatták, hogy milyen magatartást tanúsít a valóságban a szervezett proletariátus a háborút viselő uralkodó osztályokkal szemben.

Ami Mihajlovszkij úrnak ebben az egész vitájában különösen felháborító, az éppen a módszere. Ha elégedetlen az Internacionálé taktikájával, ha nem osztja azokat az eszméket, amelyek jegyében az európai munkások szervezkednek — legalább egyenesen és nyíltan bírálná azokat, s kifejtené a maga felfogását a célszerűbb taktikáról, a helyesebb nézetekről. De ő semmiféle határozott, világos ellenvetést nem tesz, s csak úgy beleveti imitt-amott frázisainak dagadó tengerébe az értelmetlen gúnyszavakat. Hát hogyne neveznők ezt sárral való fröcskendezésnek? Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az Internacionálé eszméit és taktikáját Oroszországban legálisan nem engedik védeni. Ugyanilyen módszerekkel él Mihajlovszkij úr akkor is, amikor az orosz marxistákkal vitatkozik: sajnálja a fáradságot egyik vagy másik tételük lelkiismeretes és pontos megformulázásától, hogy azután egyenes és határozott bírálatot gyakorolhasson felettük; — ehelyett inkább a marxista érvelés hallomásból ismert töredékeibe kapaszkodik bele és meghamisítja azokat. Ítéljen maga az olvasó: „Marx sokkal okosabb és sokkal műveltebb volt, semhogy azt gondolta volna, hogy éppen ő fedezte fel a társadalmi jelenségek szükségszerűségének és törvényszerűségének eszméjét… A (marxista létra) alacsonyabb fokain nem tudják” (t. i. azt, hogy „a történelmi szükségszerűség eszméje nem újdonság, amelyet Marx talált vagy fedezett fel, hanem régóta megállapított igazság”) „vagy legalábis csak homályosan sejtik, hogy mennyi szellemi erőt és energiát fordítottak századokon át ennek az igazságnak a megállapítására.”

Érthető, hogy az efféle állítások valóban hatást gyakorolhatnak olyan közönségre, amely most hall először a marxizmusról, s ennél a kritikus könnyen elérheti célját: torzíthat, csúfolódhat és „diadalmaskodhat” (mint mondják, így beszélnek Mihajlovszkij úr cikkeiről a „Russzkoje Bogatsztvo” munkatársai). Mindenki, aki Marxot csak némileg is ismeri, rögtön meglátja, hogy mily hazug és dagályos módszerek ezek. Ha az ember nem is ért egyet Marxszal, azt nem vitathatja el, hogy a legteljesebb határozottsággal fogalmazta meg azokat a nézeteit, amelyek a korábbi szocialisták nézeteihez viszonyítva „újdonságot” jelentettek. Újdonságuk magyarázata az, hogy míg a korábbi szocialisták nézeteik megokolására elégnek tartották, ha megmutatták, mennyire el vannak nyomva a tömegek a fennálló rendszerben, ha megmutatták az olyan rend előnyeit, amelyben mindenki azt kapná, amiért ő maga megdolgozott, ha megmutatták, hogy ez az eszményi rend megfelel az „emberi természetnek”, az ésszerű, erkölcsös élet fogalmának stb., addig Marx úgy vélte, hogy lehetetlenség beérni az ilyen szocializmussal. Marx nem érte be a modern társadalmi rend puszta jellemzésével, megítélésével és elítélésével, hanem tudományosan magyarázta meg azzal, hogy ezt a modern, a különböző európai és nem európai államokban különböző társadalmi rendet közös alapra — a kapitalista társadalmi alakulatra vezette vissza, amelynek funkcionálási és fejlődési törvényeit tárgyilagos elemzés alá vette (kimutatta, hogy ebben a rendben a kizsákmányolás szükségszerű). Éppoly lehetetlennek tartotta, hogy beérje azzal a puszta állítással, amely szerint egyes-egyedül a szocialista rend felel meg az emberi természetnek — mint a nagy utópikus szocialisták és szánalmas utódaik, a szubjektív szociológusok, mondták. Marx a tőkés rend ugyanilyen tárgyilagos elemzésével bebizonyította, hogy annak szükségszerűen át kell változnia szocialista renddé. (Arra a kérdésre, hogy miképpen bizonyította be és milyen ellenvetéssel válaszolt Mihajlovszkij úr — még visszatérünk.) Ez a forrása a szükségszerűségre való hivatkozásnak, ami a marxistáknál oly gyakran előfordul. Hogy Mihajlovszkij úr kiforgatta a kérdést, az nyilvánvaló: mellőzte az elmélet egész ténytartalmát, egész lényegét, s olyan színben tüntette fel a dolgot, mintha az egész elmélet egy szóra, a „szükségszerűség” szóra támaszkodna („egyes-egyedül erre hivatkozni bonyolult gyakorlati dolgokban nem szabad”), mintha ennek az elméletnek bizonyítéka az volna, hogy így követeli a történelmi szükségszerűség. Más szavakkal, Mihajlovszkij úr elhallgatta a tan tartalmát, belekapaszkodott annak egyik kifejezésébe, és most újra a körül az „egyszerűen semmitmondó gondolatköröcske” körül akrobatáskodik, amellyé ő maga igyekezett Marx tanításait átalakítani. Mi természetesen nem fogjuk e kedvtelésében követni, minthogy ezt a dolgot már eléggé ismerjük. Ám hadd hányja a bukfencet Burenyin úr szórakozására és megelégedésére (aki a „Novoje Vremjá”-ban nemhiába cirógatta meg Mihajlovszkij úr fejét), s miután Marxnak tisztelgett, hadd ugassa meg búvóhelyéről: „vitája az utópistákkal és idealistákkal amúgy is egyoldalú”, vagyis akkor is, ha érveit a marxisták megismételnék. Mi az ilyen kirohanásokat semmiképpen sem nevezhetjük másnak, mint csaholásnak, minthogy ezzel a vitával kapcsolatban egyetlen, a szó szoros értelmében véve egyetlen tényeken alapuló, határozott, ellenőrizhető ellenvetést sem hozott fel velünk szemben, úgyhogy bármennyire szeretnénk is beszélgetésbe elegyedni erről a tárgyról — mivel ennek a vitának Oroszországban a szocialista mozgalom kérdéseinek megoldása szempontjából rendkívüli fontosságot tulajdonítunk —, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a csaholásra válaszoljunk és csak vállat vonhatunk:

Ej, pincsi, de nagy a tudományod —
Megugatod az elefántot!

Nem érdektelen Mihajlovszkij úr ezután következő elmélkedése a történelmi szükségszerűségről, mert legalább részben megmutatja nekünk „ismert szociológusunk” (ennek a címnek örvend Mihajlovszkij úr, V. V. úrral együtt a mi „művelt társadalmunk” szabadelvű képviselőinél) tényleges eszmei fegyvertárát. Azt mondja, hogy a „történelmi szükségszerűség eszméje és az egyén tevékenységének jelentősége közt konfliktus van”, hogy a közéleti személyiségek tévednek, ha magukat cselekvőknek tekintik, holott ők „mozgatottak”, „bábuk, amelyeket titokzatos háttérből a történelmi szükségszerűség immanens törvényei rángatnak” — ezt a következtetést kell, úgymond, levonni ebből az eszméből, amely ezért megérdemli a „terméketlen” és „szétfolyó” jelzőt. Talán nem minden olvasó érti meg, honnan vette Mihajlovszkij úr mindezt a badarságot — a dróton rángatott bábukat stb. A helyzet az, hogy ez — a determinizmus és az erkölcs, a történelmi szükségszerűség és az egyén jelentősége közötti konfliktus gondolata — a mi szubjektív filozófusunk egyik kedvelt vesszőparipája. Erről már egész papírhegyeket írt és temérdek érzelgős nyárspolgári ostobaságot fecsegett össze, hogy ezt az összeütközést az erkölcs és az egyén javára döntse el. A valóságban itt semmiféle összeütközés nincsen: ezt Mihajlovszkij úr találta ki, mert attól tartott (és nem alaptalanul), hogy a determinizmus kihúzhatná a neki olyan kedves nyárspolgári erkölcs lába alól a talajt. Amikor a determinizmus eszméje megállapítja az emberi cselekedetek szükségszerűségét és elveti a szabadakarat ostoba meséjét, a legkevésbé sem semmizi ki sem az emberi észt, sem az emberi lelkiismeretet, sem az ember cselekedeteinek értékelését. Éppen ellenkezőleg, csakis a determinista felfogás teszi lehetővé, hogy mindezt pontosan és helyesen értékeljük, s ne hárítsunk mindent tetszés szerint a szabadakaratra. Ugyanígy a történelmi szükségszerűség gondolata sem csökkenti a legkevésbé sem az egyén szerepét a történelemben: az egész történelem az egyének cselekedeteiből tevődik össze, akik kétségtelenül cselekvők. Az igazi kérdés, amely az egyén társadalmi tevékenységének értékelésénél felmerül, az, hogy milyen feltételek biztosítják e tevékenység sikerét? Mi kezeskedik azért, hogy ez a tevékenység nem marad elkülönült cselekedet, amely elmerül az ellentétes cselekedetek tengerében? Ez a lényege annak a kérdésnek is, amelyet a szociáldemokraták és a többi orosz szocialista különbözőképpen oldanak meg: miképpen kell bevonni a szocialista rend megvalósítására irányuló tevékenységbe a tömeget, hogy az komoly eredményre vezessen? Látnivaló, hogy ennek a kérdésnek eldöntése egyenesen és közvetlenül attól függ, milyen elképzelésünk van az oroszországi társadalmi erők csoportosulásáról, az osztályok harcáról, amelyből az orosz valóság kialakul — és Mihajlovszkij úr megint csak kerülgette a kérdést, anélkül, hogy szabatos feltevését még csak meg is kísérelte és valamilyen megoldását még csak meg is próbálta volna. A kérdés szociáldemokrata szellemben történő megoldása, mint tudjuk, azon a nézeten alapul, hogy az orosz gazdasági viszonyok polgári társadalmat képviselnek, s hogy ebből csak egy kivezető út lehetséges, amely szükségszerűen következik magának a burzsoá rendnek lényegéből, s ez az út — a proletariátus osztályharca a burzsoázia ellen. Nyilvánvaló, hogy a komoly kritikának vagy az ellen a nézet ellen kellene irányulnia, hogy a mi rendünk polgári rend, vagy pedig a rend lényegével és fejlődéstörvényeivel kapcsolatos felfogás ellen; de Mihajlovszkij úr még csak nem is gondol arra, hogy komoly kérdésekkel vesződjék. Jobbnak látja olyan tartalmatlan frázisokkal intézni el a dolgot, hogy a szükségszerűség — túlságosan általános kapocs stb. De hát minden eszme túlságosan általános kapoccsá lesz, Mihajlovszkij úr, ha ön, mint egy füstölt halból, előbb eltávolítja belőle az egész tartalmat, azután pedig a megmaradt bőrön rágódik! Ez a bőrdarab, amely a mának igazán komoly, égető kérdéseit takarja — Mihajlovszkij úr kedvenc területe, s ő például különös büszkeséggel hangsúlyozza, hogy „az ökonómiai materializmus nem veszi figyelembe vagy helytelenül világítja meg a hős és a tömeg kérdését”. Mint látni méltóztatnak, az a kérdés, hogy tulajdonképpen milyen osztályok harcából és milyen talajon alakul ki a mai orosz valóság — Mihajlovszkij úr számára valószínűleg túlságosan általános és ő ezt mellőzi. Viszont az a kérdés, hogy milyen a viszony a hős és a tömeg között, tekintet nélkül arra, hogy ez a tömeg munkásokból, parasztokból, gyárosokból vagy földbirtokosokból áll-e — ez a kérdés őt rendkívül érdekli. Lehet, hogy ezek csakugyan „érdekes” kérdések, de aki azt veti a materialisták szemére, hogy minden erejüket olyan kérdések megoldására fordítják, amelyek közvetlenül a dolgozó osztály felszabadításával függnek össze — az egyes-egyedül a filiszteri tudomány kedvelője és semmi egyéb. A materializmus „bírálatának” (?) befejezéseként Mihajlovszkij úr még egy kísérletet tesz arra, hogy a tényeket hamisan világítsa meg és ismételten becsempész valamit. Miután kétségbe vonta Engels véleményének helyességét, amely szerint a „Tőké”-t a hivatalos közgazdászok agyonhallgatták (cáfolatul azt a furcsa érvet hozza fel, hogy Németországban sok egyetem van!), Mihajlovszkij úr ezeket mondja: „Marx az olvasóknak korántsem éppen ezt a körét (a munkásokat) tartotta szem előtt, s a tudomány embereitől is várt valamit.” Ez egyáltalán nem igaz: Marx kitűnően megértette, hogy mily kevéssé számíthat elfogulatlan és tudományos bírálatra a tudomány polgári képviselői részéről, s a „Tőke” második kiadásának utószavában erre vonatkozóan egész határozottan nyilatkozott. Ott azt mondja: „Az a megértés, amellyel a «Tőke» a német munkásosztály széles köreiben gyorsan találkozott, munkámnak legjobb jutalma. Mayer úr, bécsi gyáros, aki gazdasági kérdésekben polgári álláspontot foglal el, a német-francia háború idején kiadott füzetében találóan kifejtette, hogy az a nagy elméleti érzék (der grosse theoretische Sinn), amely örökös német tulajdonnak számított, Németország ú. n. művelt osztályaiból teljesen kiveszett, ellenben munkásosztályában újraéled”.

A becsempészés megint a materializmus ellen irányult és teljesen az előbbinek mintájára készült. „Az elméletet (a materializmust) tudományosan sohasem alapozták meg és sohasem ellenőrizték.” Így szól a tétel. — Bizonyíték: „Egyes történelmi tartalmú, jól sikerült lapok Engelsnél, Kautskynál és másoknál (mint például Blos elismerést érdemlő munkájában) meglehetnének a gazdasági materializmus címkéje nélkül is, minthogy (ügyeljünk erre a „minthogy”-ra!) valóban (sic!) tekintetbe veszik bennük az egész társadalmi életet, ha mindjárt erősebben pengetik is a gazdasági húrokat.” Következtetés …: „a tudományban az ökonómiai materializmus nem igazolódott be”.

Ismert fogás! Mihajlovszkij úr, csakhogy bebizonyítsa, hogy az elmélet nincs megalapozva, először elferdíti, mivel ráfogja azt a badarságot, hogy nem szándékszik figyelembe venni az egész társadalmi életet — holott éppen ellenkezőleg, a materialisták (marxisták) voltak az első szocialisták, akik felvetették azt a kérdést, hogy a társadalmi életnek nemcsak gazdasági oldalát kell elemezni, hanem minden oldalát —, majd megállapítja, hogy a materialisták „valóban” „jól” magyarázták meg a gazdasággal az egész társadalmi életet (olyan tény, amely a szerzőt nyilvánvalóan megcáfolja), végül pedig arra a következtetésre jut, hogy a materializmus „nem igazolódott be”. Ellenben az ön csempészete, Mihajlovszkij úr, nagyszerűen beigazolódott!

Ez minden, amit Mihajlovszkij úr a materializmus „megcáfolására” felhoz. Ismétlem, itt nincs semmiféle bírálat, csak üres nagyigényű fecsegés. Kérdezzenek meg bárkit — milyen ellenvetést hozott fel Mihajlovszkij úr azzal a nézettel szemben, hogy a termelési viszonyok szolgálnak a többi viszony alapjául? mivel cáfolta meg a társadalmi alakulat fogalmának helyességét, amelyet Marx a materialista módszer segítségével dolgozott ki, s annak helyességét, hogy ezeknek az alakulatoknak a fejlődése olyan mint valami természettörténeti folyamat? hogyan bizonyította be legalábbis azoknak az íróknak munkáin, akiket ő maga idéz, hogy a különféle történelmi kérdések materialista magyarázatai helytelenek? — s mindenki azt fogja felelni: semmiféle ellenvetést sem hozott fel, semmivel sem cáfolt meg semmit, semmilyen helytelenségre sem mutatott rá! Csak kerülgette a kérdéseket, miközben arra törekedett, hogy frázisokkal mázolja el a dolog lényegét s mellékesen különféle semmitmondó kibúvókat fundált ki.

Az ilyen kritikustól nehezen várhatunk valami komolyat, amikor a „Russzkoje Bogatsztvo” 2. számában folytatja a marxizmus megcáfolását. A különbség csak annyi, hogy találékonysága a csempészet terén már kimerült, és most mások csempészáruit kezdi felhasználni.

Mindjárt az elején sületlenségeket hord össze a társadalmi élet „bonyolultságáról”, hogy hiszen, úgymond, még a galvanizmus is kapcsolatba hozható az ökonómiai materializmussal, minthogy Galvani kísérletei Hegelre is „benyomást produkáltak”. Bámulatraméltó szellemesség! Ugyanilyen sikerrel Mihajlovszkij urat is kapcsolatba hozhatnánk a kínai császárral! Mi következik ebből, hacsak nem az, hogy vannak emberek, akiknek élvezet, ha szamárságot beszélhetnek?!

„A dolgok történelmi menetének lényegét — folytatja Mihajlovszkij úr —, amely általában megfoghatatlan, az ökonómiai materializmus tana sem fogta fel, habár ez nyilván két pillérre támaszkodik: arra a felfedezésre, hogy a termelés és a csere formái határoznak meg mindent, és a dialektikus folyamat elvitathatatlanságára.”

Így tehát a materialisták a dialektikus folyamat „elvitathatatlanságára” támaszkodnak! vagyis társadalomtudományi elméletüket Hegel triádjaira alapítják. Azzal a sablonos váddal találkozunk itt, amely a marxistáknak a hegeli dialektikát veti a szemükre, s amelyet Marx polgári kritikusai — azt hittük — már éppen eléggé elcsépeltek. Ezek az urak, minthogy lényeges ellenvetést a tannal szemben felhozni nem tudtak, Marx kifejezési módjába kapaszkodtak bele, az elmélet eredetét támadták, s azt hitték, hogy ezzel aláássák annak lényegét. Mihajlovszkij úr minden ceremónia nélkül szintén ilyesfajta módszerhez folyamodik. Alkalmat erre Engels Dühring ellen írt művének egyik fejezete szolgáltatott. Engels, Dühringgel vitatkozva, aki Marx dialektikáját támadta, azt mondja, hogy Marxnak soha esze ágában sem volt, hogy a hegeli triádok segítségével bármit is „bebizonyítson”, hogy Marx csak a tényleges folyamatot vizsgálta és kutatta, s az elmélet egyetlen kritériumának azt ismerte el, hogy megegyezik a valósággal. Ha emellett olykor megtörtént, hogy valamely társadalmi jelenség fejlődése megfelelt a hegeli sémának: tétel — tagadás — a tagadás tagadása, ebben semmi csodálni való nincsen, minthogy a természetben ez egyáltalában nem ritkaság. És Engels példákat hoz fel a természettudomány köréből (az árpaszem fejlődése) és a társadalomtudomány köréből, amikor is rámutat például arra, hogy eleinte ősközösségi rend volt, majd — magántulajdon, s azután — a munkának kapitalista társadalmasítása; vagy hogy először primitív materializmus, azután — idealizmus és végül — tudományos materializmus volt stb. Mindenki előtt világos, hogy Engels érveléseinek súlypontja azon van, hogy a materialisták feladata a valóságos történelmi folyamat helyes és pontos ábrázolása, hogy a makacs ragaszkodás a dialektikához, olyan példák kiválogatása, amelyek a triád helyességét bizonyítják, nem egyéb, mint annak a hegelizmusnak maradványa, amelyből a tudományos szocializmus kinőtt, a hegelizmus kifejezési módjának maradványa. Valóban, ha egyszer határozottan kijelentették, hogy ostobaság a triádokkal bármit is „bizonyítani”, s hogy erre senki még csak nem is gondolt, mi jelentősége lehet a „dialektikus” folyamatokból vett példáknak? Nem világos-e, hogy ez csak utalás a tan eredetére és semmi egyéb? Mihajlovszkij úr maga is érzi ezt, amikor megjegyzi, hogy valamely elméletnek nem szabad bűnül felróni eredetét. Ahhoz azonban, hogy Engels fejtegetéseiben valami egyebet, többet lássunk, mint utalást az elmélet eredetére, nyilvánvalóan azt kellene bebizonyítani, hogy a materialisták akárcsak egy történelmi kérdést is nem a megfelelő tények, hanem a triád segítségével oldottak meg. Megkísérelte-e Mihajlovszkij úr ennek bebizonyítását? A legkevésbé sem. Ellenkezőleg, ő maga kénytelen volt elismerni, hogy „Marx az üres dialektikus sémát annyira megtöltötte valóságos tartalommal, hogy ezt a sémát leemelhetjük a tartalomról, mint a fedőt a fazékról, anélkül hogy valami is megváltoznék” (arról a kivételről, amelyet itt Mihajlovszkij úr — a jövőt illetőleg — tesz, alább még szólunk). De ha ez így van, miért foglalkozik Mihajlovszkij úr olyan buzgón ezzel a semmit meg nem változtató fedővel? Miért állítja, hogy a materialisták a dialektikus folyamat elvitathatatlanságára „támaszkodnak”? Miért jelenti ki, miközben a fedő ellen hadakozik, hogy a tudományos szocializmus egyik „pillére” ellen harcol, amikor ez egyenesen valótlanság?

Magától értetődően nem fogom vizsgálni, hogy mi módon elemzi Mihajlovszkij úr a triádokkal kapcsolatos példákat, mert — ismétlem — ennek semmi köze sem a tudományos materializmushoz, sem az orosz marxizmushoz. De érdekes kérdés: tulajdonképpen mi oka volt Mihajlovszkij úrnak arra, hogy a marxisták viszonyát a dialektikához ennyire elferdítse? Két oka volt: először, Mihajlovszkij úr hallotta, hogy harangoznak, csak nem tudja hol; másodszor, Mihajlovszkij úr még egy hamisítást követett el (vagy helyesebben — tulajdonított el Dühringtől).

Ad 1). A marxista irodalom olvasása közben Mihajlovszkij úr állandóan ilyen kifejezésekbe ütközött: a társadalomtudomány „dialektikus módszere”, „dialektikus gondolkodás”, megint csak a társadalmi kérdések körében (amelyről itt kizárólag szó van) és más hasonlókba. Gondolkodásának együgyűsége (még jó, ha csak együgyűsége) folytán azt hitte, hogy ennek a módszernek az a lényege, hogy minden társadalomtudományi kérdést a hegeli triád törvényei szerint oldanak meg. Ha valamelyest figyelmesebben kezelte volna a dolgot, okvetlenül rá kellett volná jönnie, hogy ez a feltevés értelmetlen. Dialektikus társadalomtudományi módszernek — ellentétben a metafizikával — Marx és Engels semmi mást nem nevezett, mint a tudományos módszert, amelynek lényege az, hogy a társadalmat élő, folytonos fejlődésben levő szervezetnek tekintjük (nem pedig gépiesen egybekapcsolódó és az egyes társadalmi elemek mindenféle önkényes kombinációját megengedő valaminek), amelynek tanulmányozásához okvetlenül az adott társadalmi alakulatot képező termelési viszonyok tárgyilagos elemzése és ez alakulat funkcionálási és fejlődési törvényeinek tanulmányozása szükséges. A dialektikus módszer viszonyát a metafizikához (amely fogalomba kétségkívül a szubjektív szociológiai módszer is beletartozik) alább Mihajlovszkij úr saját fejtegetésének példáján igyekszünk majd szemléltetni. Itt csupán azt jegyezzük meg, hogy mindenki, aki a dialektikus módszer meghatározását és leírását akár Engelsnél (Dühring elleni vitájában: „A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig”), akár Marxnál (különböző megjegyzések a „Tőké”-ben és a „Tőke” második kiadásához írt „Utószó”-ban, továbbá „A filozófia nyomorá”-ban) olvasta, láthatja, hogy a hegeli triádról még csak szó sem esik, ellenben minden oda torkollik, hogy a társadalmi fejlődést a társadalmi-gazdasági alakulatok fejlődésének kell tekinteni, amely olyan, mint valami természettörténeti folyamat. Bizonyítékul, in extenso idézem a dialektikus módszernek a „Vesztnyik Jevropi” 1872. évi 5. számában megjelent leírását („A politikai gazdaságtani bírálat szempontja K. Marxnál”), amit Marx a „Tőke” második kiadásához írt „Utószó”-ban idéz. Marx ott azt mondja, hogy a „Tőké”-ben követett módszerét rosszul értették meg. „A német kritikusok természetesen hegeli szofisztikáról ordítoznak.” Hogy módszerét világosabban kifejtse, Marx idézi az említett cikkből annak leírását. Marx számára — mondja ez a cikk — csak egy a fontos: az, hogy megtalálja azoknak a jelenségeknek a törvényeit, amelyeknek vizsgálatával foglalkozik, amikoris különösen fontos számára változásuk, fejlődésük az egyik formából a másikba, a társadalmi viszonyok egyik rendjéből a másikba való átmenetük törvénye. Ezért Marx csak egyre törekszik: hogy pontos tudományos vizsgálat útján kimutassa a társadalmi viszonyok meghatározott rendjének szükségszerűségét, s hogy lehetőleg kifogástalanul megállapítsa azokat a tényeket, amelyek kiindulási és támaszpontul szolgálnak számára. Ehhez teljesen elegendő, ha a jelenlegi rend szükségszerűségével együtt egy másik rend szükségszerűségét is kimutatja, amelynek az előzőből elkerülhetetlenül ki kell nőnie, akár hisznek ebben az emberek, akár nem, akár tudatában vannak ennek, akár nem. Marx a társadalom fejlődését úgy tekinti, mint valami olyan törvényeknek alávetett természettörténeti folyamatot, amelyek nemcsak nem függenek az emberek akaratától, tudatától, szándékaitól, hanem épp ellenkezőleg, meghatározzák akaratukat, tudatukat és szándékaikat. (Vegyék ezt tudomásul a szubjektivista urak, akik a társadalmi fejlődést, azon a címen, hogy az ember tudatos „célokat” tűz maga elé, bizonyos eszmények által vezetteti magát, különválasztották a természettörténeti fejlődéstől.) Ha a tudatos elem ilyen alárendelt szerepet játszik a kultúra történetében, akkor magától értetődik, hogy az a bírálat, amelynek tárgya maga a kultúra, a legkevésbé alapulhat a tudat bármely formáján vagy bármely eredményén. Vagyis, nem az eszme, hanem csakis a külső objektív jelenség lehet a bírálat kiindulópontja. A bírálatnak abban kell látnia feladatát, hogy az adott tényt nem az eszmével, hanem egy másik ténnyel hasonlítja össze és állítja szembe; számára csak az a fontos, hogy mindkét tényt a lehető legalaposabban vizsgálja meg, s hogy az egyik a másikkal szemben valóban a fejlődés különböző mozzanatát alkossa, amikoris különösen szükséges, hogy éppoly pontosan vizsgálja meg az egyes fejlődésfokok sorrendjét, egymásutániságukat és a különböző fejlődésfokok közötti összefüggést. Marx éppen azt az eszmét tagadja, amely szerint a gazdasági élet törvényei mind a jelenre, mind a múltra vonatkozólag egy és ugyanazok. Ellenkezőleg, minden egyes történelmi időszaknak megvannak a saját törvényei. A gazdasági élet a biológia más területein végbemenő fejlődéstörténethez hasonló jelenség. A régi közgazdászok nem értették meg a gazdasági törvények természetét, amikor a fizika és a vegytan törvényeivel hasonlították össze azokat. A jelenségek mélyebb elemzése azt mutatja, hogy a társadalmi szervezetek éppoly alaposan különböznek egymástól, mint a növényi és az állati szervezetek. Amikor Marx azt a célt tűzi maga elé, hogy a tőkés gazdasági szervezetet ebből a szempontból tanulmányozza, nem tesz egyebet, mint szigorú tudományossággal formulázza meg azt a célt, amelyet a gazdasági élet minden pontos vizsgálatának maga elé kell tűznie. Az ilyen kutatás tudományos értéke az, hogy tisztázza azokat a külön (történelmi) törvényeket, amelyek valamely adott társadalmi szervezet keletkezését, fennállását, fejlődését, halálát s egy másik, magasabbrendű szervezettel való felváltását szabályozzák.

Íme, a dialektikus módszer leírása, amelyet Marx a „Tőké”-ről szóló temérdek folyóirat- és újságcikkből kihalászott és német nyelvre fordított, mert — mint maga mondta — a módszernek ez a jellemzése teljesen pontos. Kérdezzük, hol történik itt említés akárcsak egy szóval is a triádokról, trichotómiákról, a dialektikus folyamat elvitathatatlanságáról és a többi badarságról, ami ellen Mihajlovszkij úr olyan vitézül hadakozik? És közvetlenül e leírás után Marx egyenesen kijelenti, hogy az ő módszere — Hegel módszerének „egyenes ellentéte”. Hegel szerint, a triád dialektikus törvényeinek megfelelően, az eszme fejlődése határozza meg a valóság fejlődését. Természetesen csakis ebben az esetben lehet a triádok jelentőségéről, a dialektikus folyamat elvitathatatlanságáról beszélni. Nálam éppen fordítva — mondja Marx —, „az eszmei nem egyéb az anyagi tükörképénél”. S eképpen az egésznek a lényege: „a fennállónak és szükségszerű fejlődésének pozitív megértése”; a triádok számára nem marad más, mint a fedő és a bőr szerepe („kacérkodtam a sajátos hegeli kifejezési móddal” — mondja Marx ugyanebben az „Utószó”-ban), amely csak filisztereket érdekelhet. De — kérdezzük most — hogyan vélekedjünk az olyan emberről, aki a tudományos materializmus egyik „pillérét”, vagyis a dialektikát akarta bírálni és az égvilágon mindenről beszélt, még a békákról és Napoleonról is, csak éppen arról nem, hogy mi is az a dialektika, csak arról nem, hogy valóban olyan-e a társadalom fejlődése mint valami természettörténeti folyamat? hogy helyes-e a társadalmi gazdasági alakulatoknak mint külön társadalmi szervezeteknek materialista felfogása? hogy helyes-e ezen alakulatok tárgyilagos elemzésének módszere? hogy valóban nem a társadalmi eszmék határozzák-e meg a társadalom fejlődését, hanem fordítva, a társadalom fejlődése határozza meg a társadalmi eszméket? stb. Feltehető-e ebben az esetben, hogy csak megnemértésről van szó?

Ad 2). A dialektika e „bírálata” után Mihajlovszkij úr ráfogja Marxra, hogy a hegeli triád „révén” bizonyító módszereket alkalmaz és persze győzelmesen hadakozik ellenük. „Ami a jövőt illeti — mondja —, a társadalom immanens törvényei kizárólag dialektikusan vannak felállítva.” (Éppen ez az a fentebb említett kivétel.) Marx arravonatkozó fejtegetése, hogy a kapitalista fejlődés törvényei értelmében a kisajátítók kisajátítása elkerülhetetlen, „kizárólagosan dialektikus jellegű”. Marx „eszménye” a föld és a tőke köztulajdonával kapcsolatban, „olyan értelemben, hogy az elkerülhetetlen és kétségtelen, kizárólag a hegeli három szemből álló lánc végébe kapaszkodik bele”.

Mihajlovszkij úr ezt az érvet teljesen Dühringtől vette át, aki a „Kritische Geschichte der Nationaloekonomie und des Sozialismus” (3. kiad. 1879. 486—487. old.) művében használta. De Mihajlovszkij úr egy szóval sem említi Dühringet. Egyébként ki tudja, lehet, hogy önállóan fundálta ki Marxnak ezt a meghamisítását?

Engels kitűnő választ adott Dühringnek és minthogy Dühring bíráló sorait is idézi, megelégszünk Engels válaszával. Az olvasó látni fogja, hogy teljes egészében Mihajlovszkij úrra is vonatkozik.

„«Ez a történelmi vázlat (az úgynevezett eredeti tőkefelhalmozódás keletkezéstörténete Angliában) — mondja Dühring — Marx könyvének aránylag még a legjobb része és még jobb lenne, ha a tudományos mankón kívül nem támaszkodott volna még a dialektikus mankóra is. Jobb és világosabb eszközök híján ugyanis a Hegel-féle tagadás tagadásának kell itt bábáskodnia, ennek segítségével hozzák világra a múlt méhéből a jövendőt. Az egyéni tulajdon megszüntetése, amely a XVI. század óta a jelzett módon ment végbe — az első tagadás. Ezt egy második fogja követni, amelyet a tagadás tagadása, vagyis az ,egyéni tulajdon’ helyreállítása jellemez, de magasabb, a föld és a munkaeszközök közös tulajdonára alapított formában. Ha ezt az új ,egyéni tulajdont’ Marx úrnál egyúttal ,társadalmi tulajdonnak’ nevezik is, úgy ebben persze a Hegel-féle magasabb egység mutatkozik meg, amelyben az ellentmondás megszűnik (aufgehoben — speciális hegeli kifejezés), vagyis a hegeli szójáték szerint meg is van szüntetve, meg is van őrizve.

… A kisajátítók kisajátítása eszerint mintegy automatikus eredménye a történelmi valóságnak, annak anyagi külső viszonyaiban … Az olyan hegeli mókák, amilyen a tagadás tagadása, megfontolt embert aligha tudna meggyőzni a föld- és tőkeközösség szükségszerűségéről. A Marx-féle elgondolások ködös korcsszülötte egyébként nem fogja meglepni azt, aki tudja, mit lehet kisütni a hegeli dialektikával, mint tudományos alappal, vagy helyesebben, milyen sületlenségeket kell belőle eredményül kapni. Annak számára, aki e fogásokban avatatlan, nyomatékosan ki kell emelnünk, hogy az első tagadás Hegelnél a bűnbeesésnek, a második pedig a megváltáshoz vezető magasabb egységnek katekizmusi fogalma. Erre a vallás területéről kölcsönvett analógia-mókára persze aligha lehet a tények logikáját alapítani . . . Marx úr nyugodtan megmarad az ő egyéni és egyben társadalmi tulajdona ködvilágában és tanítványaira bízza, oldják meg ők a mélyértelmű dialektikai talányt.» Ezt mondja Dühring úr.

Tehát — vonja le a következtetést Engels — a szociális forradalomnak, a föld és a munkával termelt termelési eszközök köztulajdonán alapuló társadalmi rend megteremtésének szükségességét Marx nem tudja másként bebizonyítani, csak azzal, hogy a Hegel-féle tagadás tagadására hivatkozik, s szocialista elméletét erre a vallásból kölcsönzött analógia-mókára alapítva, arra az eredményre jut, hogy a jövő társadalomban olyan tulajdon fog uralkodni, amely a megszüntetett ellentmondás hegeli magasabb egységeként egyidejűleg egyéni és társadalmi tulajdon lesz.

Tegyük egyelőre félre a tagadás tagadását, és vegyük szemügyre ezt az «egyidejűleg egyéni és társadalmi tulajdont». Dühring úr «ködvilágnak» nevezi ezt, s ebben, csodálatosképpen, tényleg igaza is van. Csakhogy sajnos nem Marx az, aki ebben a «ködvilágban» él, hanem megint maga Dühring úr. .. Hegel alapján helyesbíti Marxot, amennyiben egy tulajdon magasabb egységét csempészi bele, amelyről Marx egyetlen szót sem szólt.

Marx ezt mondja: «Ez a tagadás tagadása. Ez újból visszaállítja az egyéni tulajdont, de a kapitalista korszak vívmánya: a szabad munkások kooperációja, s a földnek és magának a munkával termelt termelési eszközöknek köztulajdona alapján. Az egyének saját munkáján nyugvó, szétaprózott magántulajdonnak tőkés tulajdonná való átváltoztatása természetesen sokkal hosszadalmasabb, keservesebb és nehezebb folyamat, mint a ténylegesen már társadalmi termelőüzemen nyugvó tőkés magántulajdon átváltoztatása társadalmi tulajdonná.» Ennyi az egész. A kisajátítók kisajátítása útján létrehozott állapotot tehát úgy jellemzi, mint az egyéni tulajdon helyreállítását, de a földnek és magának a munkával termelt termelési eszközöknek társadalmi tulajdona «alapján». Ez mindenki számára, aki ért németül (vagy oroszul, Mihajlovszkij úr, minthogy a fordítás egészen pontos), azt jelenti, hogy a társadalmi tulajdon a földre és a többi termelési eszközre terjed ki, az egyéni tulajdon pedig a termékekre, vagyis a fogyasztási cikkekre. És hogy a dolog hatesztendős gyermekek számára is érthető legyen, Marx az 56. oldalon (az orosz kiadás 30. oldalán) «szabad emberek egyesülését», tételezi fel, «akik közös termelési eszközökkel dolgoznak és egyéni munkaerejüket öntudatosan, mint egy társadalmi munkaerőt fejtik ki», tehát szocialista módra szervezett közösséget tételez fel, és hozzáteszi: «Az egyesülés összterméke társadalmi termék. E termék egy része ismét termelési eszközül szolgál. Ez a rész társadalmi marad.» Egy másik részét azonban, mint létfenntartási cikket, az egyesülés tagjai fogyasztják el. «Ezt tehát fel kell köztük osztani. » Ez csak eléggé világos még Dühring úr számára is.

Az egyidejűleg egyéni és társadalmi tulajdon, ez a zagyva korcsképződmény, a hegeli dialektikából szükségszerűen következő eme sületlenség, ez a ködvilág, ez a mélyértelmű dialektikus talány, amelynek megoldását Marx tanítványaira hagyja — újból csak Dühring úr szabad alkotása és elképzelése.

Mármost — folytatja Engels — milyen szerepet játszik Marxnál a tagadás tagadása? A 791. és a következő (az orosz kiadásban 648. és a következő) oldalakon összeállítja az úgynevezett eredeti tőkefelhalmozásra vonatkozó, az előző ötven (az orosz kiadásban harmincöt) oldalon át folytatott gazdasági és történelmi vizsgálódás végső eredményeit. A kapitalista korszak előtt, legalábbis Angliában, kisüzemi termelés folyt, a munkás termelési eszközeinek magántulajdona alapján. Az úgynevezett eredeti tőkefelhalmozás itt e közvetlen termelők kisajátítását, azaz a személyes munkán alapuló magántulajdon kiküszöbölését jelentette. Ez azáltal vált lehetővé, hogy az említett kisüzemi termelés a termelésnek és a társadalomnak csak szűk, primitív korlátaival fér össze, s ennek következtében a fejlődés bizonyos fokán létrehozza saját megsemmisülésének anyagi eszközeit. E megsemmisülés, az egyéni és szétforgácsolt termelési eszközöknek társadalmilag összpontosított termelési eszközökké változása alkotja a tőke előtörténetét. Mihelyt a munkások proletárokká, termelési eszközeik pedig tőkévé változtak, mihelyt a kapitalista termelési mód saját lábára állt — a munka további társadalmasítása s a föld és más termelési eszközök (tőkévé való) további átváltoztatása, s ennek következtében a magántulajdonosok további kisajátítása új formát ölt. «Ami most kisajátításra vár, az már nem az önállóan gazdálkodó munkás, hanem a sok munkást kizsákmányoló tőkés. Ez a kisajátítás maga a tőkés termelés immanens törvényeinek játéka útján, a tőkék összpontosítása útján megy végbe. Minden egyes tőkés sok másikat üt agyon. Ezzel az összpontosítással, vagyis sok kapitalistának kevés kapitalista általi kisajátításával karöltve egyre növekvő mértékben fejlődik a munkafolyamat kooperatív formája, a tudomány tudatos technológiai alkalmazása, a föld tervszerű közös kiaknázása, a munkaeszközök átváltozása csakis közösen használható munkaeszközökké és minden termelési eszköznek gazdaságosabb kihasználása azáltal, hogy kombinált, társadalmi munka termelési eszközeiként használják őket. Az ezen átváltozási folyamat minden előnyét bitorló és monopolizáló tőkemágnások számának folytonos csökkenésével együtt nő a nyomor, az elnyomás, a szolgaság, az elfajulás, a kizsákmányolás tömege, de nő az egyre duzzadó s maga a tőkés termelő folyamat mechanizmusa által iskolázott, egyesített és megszervezett munkásosztály felháborodása is. A tőke bilincsévé válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel. A termelési eszközök összpontosítása és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amelyen nem fér meg tőkés burkában. A burkot szétrepesztik. Üt a tőkés magántulajdon órája. A kisajátítókat kisajátítják.»

És most kérdezem az olvasótól: hol vannak a dialektikusan kusza egymásbafonódások és képzetarabeszkek, hol van a zagyva és zavaros felfogás, amelynek következtében végül minden egyremegy, hol vannak a hívők számára végrehajtott dialektikus csodák, hol van a dialektikus titok-limlom, hol vannak a hegeli logosztannak megfelelő egymásbafonódások, amelyek nélkül, Dühring úr szerint, Marx nem képes végigvinni fejtegetéseit? Marx egyszerűen történelmileg kimutatja s itt röviden összefoglalja, hogy amint egykor a kisüzemi termelés saját fejlődése során szükségszerűen létrehozta megsemmisülésének, azaz a kistulajdonosok kisajátításának feltételeit, ugyanúgy most a kapitalista termelési mód maga létrehozta azokat az anyagi feltételeket, amelyek következtében el kell pusztulnia. A folyamat történelmi folyamat, s ha egyúttal dialektikus is, ez nem Marx bűne, bármily kellemetlen is ez Dühring úr számára.

Csak most, miután történelmi és ökonómiai bizonyítását befejezte, folytatja Marx: «A tőkés termelési és kisajátítási mód, következésképpen a tőkés magántulajdon, az egyéni, a saját munkán alapuló magántulajdon első tagadása. A tőkés termelés tagadása maga a tőkés termelés által jön létre, egy természeti folyamat szükségszerűségével. Ez a tagadás tagadása» és így tovább (fentebb idézve).

Amikor tehát Marx a folyamatot a tagadás tagadásának nevezi, nem gondol arra, hogy ezzel bizonyítsa be a folyamat történelmileg szükségszerű voltát. Ellenkezőleg: miután történelmileg bebizonyította, hogy a folyamat részben már tényleg végbement, részben pedig ezután végbe kell mennie, egyben még olyan folyamatnak jellemzi, amely egy bizonyos dialektikai törvény szerint megy végbe. Ennyi az egész. Tehát ismét puszta hamisítás Dühring úr részéről, amikor azt állítja, hogy a tagadás tagadásának kell itt bábáskodnia, hogy segítségével hozzák világra a múlt méhéből a jövendőt, vagy hogy Marx azt követeli, hogy bárki is a tagadás tagadásának hitelére hagyja magát meggyőzetni a föld- és tőkeközösség szükségszerűségéről” (125. old.).

Az olvasó láthatja, hogy ez az egész kitűnő válasz, amelyet Engels ad Dühringnek, teljes egészében Mihajlovszkij urat is illeti, aki szintén azt állítja, hogy Marxnál a jövő kizárólag a hegeli lánc végébe kapaszkodik bele, s hogy az elkerülhetetlenségéről való meggyőződés csakis a hiten alapulhat.

Az egész különbség Dühring és Mihajlovszkij úr között a következő két jelentéktelen pontra vezethető vissza: először, Dühring, ámbár Marxról másként, mint habzó szájjal nem is tud beszélni, mégis szükségesnek vélte „Történet”-ének következő szakaszában megemlíteni, hogy Marx az utószóban a hegelizmus vádját határozottan visszautasítja. Mihajlovszkij úr ellenben elhallgatja Marxnak arra vonatkozó (fentebb idézett) teljesen határozott és világos fejtegetéseit, hogy mit ért dialektikus módszeren.

Másodszor, Mihajlovszkij úr második eredetisége abban áll, hogy minden figyelmét az igék időformáinak használatára összpontosította. Miért használja Marx, amikor a jövőről beszél, az igék jelen idejét? — kérdi filozófusunk diadalmas képpel. Errenézve, tisztelt kritikusunk, lapozzon fel bármely nyelvtant és meg fogja tudni, hogy a jelenidőt a jövő helyett akkor használják, amikor ez a jövő elkerülhetetlennek és kétségtelennek tűnik fel. De miért van ez így, miért kétségtelen? — nyugtalankodik Mihajlovszkij úr oly nagy izgalmat tettetve, amelynek még a hamisítás igazolására is elegendőnek kell lennie. Marx erre is egészen határozott választ adott. Ezt a választ Mihajlovszkij úr elégtelennek vagy helytelennek tarthatja, de akkor azt is meg kell mutatnia, miben és miért hamis, ahelyett, hogy badarságokat fecseg a hegelizmusról.

Volt idő, amikor Mihajlovszkij úr nemcsak maga tudta, mi erre a felelet, hanem még másokat is kioktatott rá. Zsukovszkij úr — írta 1877-ben — joggal tarthatta kétségesnek Marx konstrukcióját a jövőről, de „nem volt erkölcsi joga” arra, hogy a munka társadalmasításának kérdését, „amelynek Marx óriási jelentőséget tulajdonított”, mellőzze. No persze! Zsukovszkijnak 1877-ben nem volt erkölcsi joga arra, hogy a kérdést mellőzze, de Mihajlovszkij úrnak 1894-ben megvan rá az erkölcsi joga! Talán, mert — quod licet Jovi, non licet bovi?!

Akaratlanul is eszembe jut egy kuriózum a munka társadalmasításának felfogásáról, amint azt az „Otyecsesztvennije Zapiszki” egykor kifejtette. Az 1883-as évfolyam 7. számában valami Posztoronnyij úr tollából megjelent egy „Levél a szerkesztőségnek”, amely éppen úgy, mint Mihajlovszkij úr, talányosnak tartotta Marxnak a jövőre vonatkozó „konstrukcióját”. „A munka társadalmi formája a kapitalizmus uralma alatt — így okoskodik ez az úr — lényegében azt jelenti, hogy néhány száz vagy ezer munkás egyazon helyiségben köszörül, üt, forgat, ráhelyez, aláhelyez, húz és még sok más efféle műveletet végez. E rend általános jellegét pedig kitűnően kifejezi ez a közmondás: «Kiki magáért, isten mindnyájunkért.» Mi köze ennek a munka társadalmi formájához?”

Itt aztán nyomban látható, hogy mit értett meg ez az ember a dologból! „A munka társadalmi formája” azt „jelenti”, hogy „egyazon helyiségben dolgoznak”!! És ilyen hajmeresztő gondolatok után, amelyek az egyik, még hozzá a jobbak közül való orosz folyóiratban jelentek meg, el akarják hitetni velünk, hogy a „Tőke” elméleti részét a tudomány általánosan elismerte. Igen, „az általánosan elismert tudomány”, minthogy képtelen volt valamennyire is komoly ellenvetésekre a „Tőke” ellen, hajlongani kezdett előtte, s ugyanakkor tovább folytatta a legelemibb tudatlanságról tanúskodó kijelentéseit és az iskolás közgazdaságtan ócska közhelyeinek ismételgetését. E kérdésnél kissé meg kell állnunk, hogy megmutassuk Mihajlovszkij úrnak, mi a dolog lényege, amit ő, rendes szokása szerint, teljesen megkerült.

A munka társadalmasítása a kapitalista termelés által egyáltalán nem abban áll, hogy az emberek egyazon helyiségben dolgoznak (ez csak egy kis része a folyamatnak), hanem abban, hogy a tőkék összpontosításával együtt a társadalmi munka specializálódik, az ipar minden ágában csökken a tőkések száma és nő a külön iparágak száma; — abban, hogy a termelés sok elaprózott folyamata egyetlen társadalmi termelési folyamattá egyesül. Amikor például a kusztár takácsipar korában a kistermelők maguk fonták és dolgozták fel szövetté a fonalat, kevés iparággal volt dolgunk (a fonás és a szövés egybeolvadt). Ezzel szemben, amikor a kapitalizmus társadalmasítja a termelést, a külön iparágak száma nő: külön fonják és külön szövik a gyapotot; már maga ez a tagozódás és a termelés összpontosítása új iparágakat hoz létre — a gépipart, kőszénbányászatot stb. Az ipar minden egyes, most már erősebben specializált ágában állandóan csökken a tőkések száma. Ez azt jelenti, hogy a termelők közti társadalmi kapocs mindjobban erősödik s a termelők egy egésszé kovácsolódnak egybe. A szétszórt kistermelők mindegyike egyszerre több műveletet végzett, s ezért aránylag független volt a többitől: ha például a kézműves maga vetette a lent, maga font és szőtt — majdnem független volt a többitől. A szétszórt kistermelőknek erre a rendszerére (és csakis erre) illett a közmondás: „Kiki magáért, isten mindnyájunkért”, vagyis a piac ingadozásainak anarchiája. Egészen másként áll a dolog, mikor a kapitalizmus folytán elértük a munka társadalmasítását. A szövőgyáros függ a gyapot-fonóipar gyárosától; ez utóbbi a kapitalista ültetvényestől, aki a gyapotot termelte, a gépgyár tulajdonosától, a kőszénbánya tulajdonosától stb. stb. Az eredmény az, hogy egyetlenegy tőkés sem tud meglenni a többi nélkül. Világos dolog, hogy a közmondás: „Kiki magáért” — ilyen rendszerre egyáltalán nem alkalmazható: itt már minden egyes valamennyi számára dolgozik és valamennyi minden egyes számára (az isten számára pedig nem marad hely — sem mint a fellegekben járó képzelet alkotásának, sem mint a földi „aranyborjúnak”). A rendszer jellege gyökeresen megváltozik. Ha a szétszórt kisüzemek idején valamelyikben megállt a munka — ez a társadalomnak csak kevés tagját érintette, nem vezetett általános zavarra, és ezért nem is keltett általános figyelmet, nem adott okot a társadalom beavatkozására. De ha efféle munkaszünetelés olyan nagyüzemben fordult elő, amely már erősen specializált iparághoz tartozik, s ezért úgyszólván az egész társadalom számára dolgozik és maga is az egész társadalomtól függ (egyszerűség kedvéért olyan esetet veszek, amikor a társadalmasítás már tetőpontját érte el), — akkor a társadalom valamennyi többi üzemében is meg kell állnia a munkának, minthogy a szükséges termékeket csakis ettől az üzemtől kaphatják, valamennyi árujukat viszont csak az esetben realizálhatják, ha ennek az árui rendelkezésükre állanak. Ilyenformán valamennyi üzem egyetlen társadalmi termelési folyamatban egyesül, de ugyanakkor minden egyes üzem külön tőkés vezetés alatt áll, annak önkényétől függ s a társadalmi termékek annak magántulajdonává lesznek. Nem világos-e, hogy a termelés formája kibékíthetetlen ellentmondásba kerül az elsajátítás formájával? Nem nyilvánvaló-e, hogy az utóbbinak okvetlenül az előbbihez kell alkalmazkodnia, szintén társadalmivá, vagyis szocialistává kell válnia? Az „Otyecsesztvennije Zapiszki” elmés filisztere azonban mindent az egy és ugyanazon helyiségben folyó munkára vezet vissza. Ezt aztán eltalálta! (Én csak az anyagi folyamatot, a termelési viszonyok megváltoztatását írtam le, s nem érintettem a folyamat társadalmi oldalát — a munkások egyesülését, tömörülését és szervezkedését, minthogy ezek leszármaztatott, másodlagos jelenségek.)

Hogy orosz „demokratáknak” ilyen elemi dolgokat meg kell magyarázni, annak oka az, hogy annyira elmerültek egészen a fülük hegyéig a kispolgári eszmék fertőjében, hogy más viszonyokat, mint a kispolgári viszonyok, egyáltalán el sem tudnak képzelni.

De térjünk vissza Mihajlovszkij úrhoz. Mit válaszolt ő azokra a tényekre és érvekre, amelyekből Marx azt a következtetést vonta le, hogy a szocialista rend magának a kapitalizmusnak fejlődési törvényeinél fogva elkerülhetetlen? Kimutatta talán, hogy a valóságban — a közgazdaság áruszervezete mellett — a munka társadalmi folyamatának specializálása nem nő, nem megy végbe a tőkék és üzemek összpontosulása, a munka egész folyamatának társadalmasítása? Nem, egyetlen adatot sem hozott fel e tények megcáfolására. Megingatta talán azt a tételt, hogy a kapitalista társadalmat anarchia jellemzi, amely összeférhetetlen a munka társadalmasításával? Semmit sem mondott erről. Bebizonyította talán, hogy valamennyi tőkés munka folyamatának egyetlen társadalmi munkafolyamatban való egyesülése összefér a magántulajdonnal? hogy az ellentmondásokból lehetséges és elképzelhető valamilyen más kiút is, mint az, amelyre Marx mutatott rá? Nem, egy árva szót sem mondott erről.

Hát akkor mire támaszkodik egész kritikája? Becsempészésekre, hamisításokra és kongó vagy kereplő frázisok áradatára.

Valóban, hogyan is nevezhetnők másképp az olyan eljárást, amikor a kritikus — miután már sok badarságot hordott össze a történelem három fokon át haladó menetéről — komoly arccal ilyen kérdést tesz fel Marxnak: „no és azután mi lesz?” vagyis milyen irányban halad majd tovább a történelem azután, amikor a folyamat már elérte a leírt végső stádiumot? Méltóztassék tudomásul venni, hogy Marx irodalmi és forradalmi tevékenységének legkezdetétől fogva teljes határozottsággal hangoztatta, hogy milyen követelményt támaszt a szociológiai elmélettel szemben: pontosan kell ábrázolnia a tényleges folyamatot — és semmi többet (vesd össze azzal, amit a „Kommunista Kiáltvány”-ban mond a kommunisták elméletének kritériumáról). Marx a „Tőké „-ben a legszigorúbban eleget tett ennek a követelménynek: minthogy feladatául a kapitalista társadalmi alakulat tudományos elemzését tűzte ki — pontot tett, miután bebizonyította, hogy e szervezet szemünk láttára tényleg lefolyó fejlődésének ez meg ez a tendenciája, hogy ennek a szervezetnek elkerülhetetlenül el kell pusztulnia és át kell csapnia egy másik, magasabbrendű szervezetbe. Mihajlovszkij úr pedig, megkerülve Marx tanításának egész lényegét, azzal az ostoba kérdéssel áll elő: „no és azután mi lesz?” Majd mély- értelműen hozzáfűzi: „Nyíltan be kell vallanom, hogy nem tudom egészen világosan elképzelni Engels válaszát.” Mi azonban nyíltan bevalljuk, Mihajlovszkij úr, hogy egészen világosan elképzeljük az ilyen „kritika” szellemét és módszereit!

Vagy nézzük a következő okoskodást: „A középkorban a Marx-féle egyéni tulajdon, amely a termelő saját munkáján alapult, még a gazdasági viszonyok területén sem volt sem az egyetlen, sem pedig a túlnyomó tényező. Vele egyidejűleg sok minden egyéb is létezett, amire azonban a dialektikus módszer, annak marxi értelmezésében (vagy talán inkább Mihajlovszkij úr torzításában?) nem óhajt visszatérni… Nyilvánvaló, hogy mindezek a sémák nem tükrözik vissza a történelmi valóságot, sőt még csak annak proporcióit sem, hanem csupán az emberi ész abbeli hajlandóságát elégítik ki, hogy minden dolgot múlt, jelen és jövő állapotában gondoljon el.” Önnél még a torzítás módszerei is émelyítően egyformák, Mihajlovszkij úr! Először ráfogja Marx sémájára, amely a kapitalizmus fejlődésének valóságos folyamatát akarja ábrázolni és semmi egyebet, hogy az mindent a triádokkal akar bizonyítani, azután megállapítja, hogy Marx sémája nem felel meg ennek a Mihajlovszkij úr által ráfogott sémának (a harmadik stádium az első stádiumnak csak egyik oldalát reprodukálja, míg a többit figyelmen kívül hagyja), s a legarcátlanabbul azt a következtetést vonja le, hogy „a séma nyilván nem tükrözi vissza a történelmi valóságot”!

Vajon elképzelhető-e komoly vita olyan emberrel, aki (hogy azzal a kifejezéssel éljek, amelyet Engels használt Dühringgel kapcsolatban) még csak véletlenül sem tud pontosan idézni? Vajon lehet-e ellenvetéseket tenni, ha valaki azt állítja, hogy a séma „szemmelláthatóan” nem felel meg a valóságnak s még csak meg sem kísérli, hogy valamiben is kimutassa hibás voltát?

Mihajlovszkij úr ahelyett, hogy bírálat alá venné Marx nézeteinek tényleges tartalmát, a múlt, jelen és jövő kategóriáin gyakorolja elmésségét. Engels például, Dühring úr „örök igazságai” ellen vitázva azt mondja, hogy „a mai időben” háromfajta erkölcsöt: keresztény-feudális, polgári és proletár erkölcsöt „prédikálnak nekünk”, úgyhogy a múltnak, a jelennek és a jövőnek is megvan a maga erkölcselmélete. Mihajlovszkij úr ezzel kapcsolatban így elmélkedik: „úgy gondolom, hogy a történelem valamennyi hármas felosztásának alapját éppen a múlt, a jelen és a jövő kategóriái képezik.” Milyen mély gondolat! Ugyan ki ne tudná, hogy ha bármilyen társadalmi jelenséget fejlődési folyamatában vizsgálunk, mindig megtaláljuk benne a múlt maradványait, a jelen alapjait és a jövő csíráit? Vajon például Engels azt akarta állítani, hogy az erkölcs története (hiszen ő csak a „jelenről” beszélt) a három említett mozzanatra szorítkozik, hogy a feudális erkölcsöt nem előzte még a rabszolgaság erkölcse, ezt pedig az ősközösségi rend erkölcse? Mihajlovszkij úr ahelyett, hogy komolyan bírálat alá venné Engelsnek azt a kísérletét, hogy az erkölcsi eszmék jelenkori áramlataiban materialista magyarázatuk révén tájékozódjék, a legüresebb frázispufogtatással vendégel meg bennünket!

Mihajlovszkij úr „kritikájának” efféle módszereivel kapcsolatban, amelyet azzal kezdett, hogy nem tudja, melyik műben van kifejtve a történelem materialista felfogása, nem lesz felesleges emlékeztetnünk arra, hogy volt idő, amikor a szerző e művek egyikét ismerte és helyesen tudta értékelni. 1877-ben Mihajlovszkij úr így nyilatkozottá „Tőké”-ről: „Ha a «Tőké»-ről levesszük a hegeli dialektika súlyos, esetlen és szükségtelen fedőjét” (ejnye, de furcsa! 1877-ben a „hegeli dialektika” „szükségtelen” volt, 1894-ben kiderült, hogy a materializmus „a dialektikus folyamat elvitathatatlanságára” támaszkodik?), „akkor e műben, egyéb érdemeitől eltekintve, kitűnően feldolgozott anyagot találunk annak az általános kérdésnek a megoldására, hogy milyen viszonyban vannak a formák létezésüknek anyagi feltételeivel, s e kérdés kitűnő feltevését találjuk egy bizonyos területre vonatkozóan.” — De hisz éppen az, hogy „milyen viszonyban vannak a formák létezésük anyagi feltételeivel” — éppen ez az a társadalmi élet különböző oldalainak összefüggéséről, a társadalom ideológiai viszonyainak az anyagi viszonyok felépítményeként való felfogásáról szóló törvény, amelynek ismert megoldása éppen a materialista tan. Menjünk tovább.

„Tulajdonképpen Marx az egész «Tőké»-t (az én kiemelésem) annak szentelte, hogy kikutassa, hogyan fejlődik tovább valamely társadalmi forma, miután egyszer létrejött, hogyan erősödnek benne tipikus vonásai, miközben aláveti magának, asszimilálja a felfedezéseket, találmányokat, a termelési eljárások javításait, az új piacokat, magát a tudományt s kényszeríti ezeket, hogy számára dolgozzanak, míg végül az adott forma képtelen elbírni az anyagi feltételek további változásait.”

Csodálatos eset! 1877-ben „az egész «Tőke» az adott társadalmi forma materialista vizsgálatának volt szentelve” (mi más is a materializmus, ha nem a társadalmi formák anyagi viszonyokkal való magyarázata?) — 1894-ben pedig még azt sem tudja a szerző, hogy melyik műben keresse ennek a materializmusnak a kifejtését!

1877-ben a „Tőke” azt „vizsgálta”, hogy „az adott forma (vagyis a tőkés forma? ugye?) képtelen elbírni (ezt jegyezzük meg!) az anyagi feltételek további változásait” — 1894-ben pedig kiderült, hogy vizsgálatról szó sincsen és az a meggyőződés, hogy a kapitalista forma nem bírhatja már el a termelőerők további fejlődését, „kizárólag a hegeli triád végébe” kapaszkodik bele. 1877-ben Mihajlovszkij úr azt írja, hogy „az adott társadalmi forma és e forma anyagi feltételei közötti viszony elemzése mindörökre (az én kiemelésem) a szerző logikai erejének és óriási tudásának emlékműve marad” — 1894-ben pedig kijelenti, hogy a materialista tant soha és sehol nem ellenőrizték és alapozták meg tudományosan!

Csodálatos eset! Mit jelent ez a valóságban? Mi történt?

Két dolog történt: először is, a 70-es évek orosz, paraszti szocializmusa, amely „fütyült” a szabadságra, annak burzsoá volta miatt, amely harcolt az orosz élet ellentmondásait mindenáron elpalástoló „világosfejű liberálisok” ellen, s amely parasztforradalomról álmodozott — teljesen felbomlott és megszülte azt a rothadt kispolgári liberalizmust, amelyre a parasztgazdaság haladó áramlatai „biztató benyomásokat” tesznek, s amely elfelejti, hogy ezeknek velejárója (és feltételé) a parasztság tömeges kisajátítása. — Másodszor, 1877-ben Mihajlovszkij úr olyan buzgalommal védte a „szangvinikus” (azaz szocialista forradalmár) Marxot liberális kritikusaival szemben, hogy nem vette észre, hogy Marx módszere összeférhetetlen az ő saját módszerével. De most felvilágosították őt a dialektikus materializmus és a szubjektív szociológia között levő kibékíthetetlen ellentmondásról, felvilágosították őt Engels cikkei és könyvei, felvilágosították az orosz szociáldemokraták (Plehanovnál gyakran találhatók igen találó megjegyzések Mihajlovszkij úrról), és Mihajlovszkij úr, ahelyett, hogy komolyan hozzáfogott volna a kérdés felülvizsgálásához, egyszerűen megvadult. Ahelyett, hogy üdvözölné Marxot (mint ahogy 1872-ben és 1877-ben tette), most megugatja kétesértékű dicséretek fedezete alatt, s kígyót-békát kiált az orosz marxistákra, akik nem érik be a „gazdaságilag leggyengébbek védelmével”, a falusi áruraktárakkal és más falusi újításokkal, a kusztárok számára létesített múzeumokkal, artelekkel és egyéb ilyen jámbor kispolgári haladó törekvésekkel, hanem „szangvinikusok”, a társadalmi forradalom hívei akarnak maradni, s tanítani, vezetni, szervezni akarják a valóban forradalmi társadalmi elemeket.

Ez után a kis kitérés után, amely a régmúlt területét érintette, úgy hisszük, hogy befejezhetjük Mihajlovszkij úr Marx elméletét illető „kritikájának” elemzését. Kíséreljük hát meg, hogy levonjuk a következtetéseket és összegezzük a kritikus „érveit”.

Az a tan, amelyet Mihajlovszkij úr ízzé-porrá akart zúzni, először, a társadalom materialista felfogásán és másodszor, a dialektikus módszeren alapszik.

Ami az előbbit illeti, a kritikus mindenekelőtt kijelentette, hogy nem tudja, melyik műben van kifejtve a materializmus. Miután kifejtését sehol sem találta meg, maga fogott hozzá, hogy kitalálja, mi is tulajdonképpen a materializmus. Túlságosan nagy igényeket tulajdonított ennek a materializmusnak, s azt sütötte ki, hogy a materialisták az emberiség egész múltjának, jelenének és jövőjének megmagyarázására tartanak igényt; amikor pedig a marxisták eredeti kijelentései alapján kiderült, hogy ők csak egy társadalmi alakulatot tartanak megmagyarázottnak, kritikusunk úgy döntött, hogy a materialisták összeszűkítik a materializmus alkalmazásának területét, amivel önmagukat ütik agyon. Azokról a módszerekről, amelyekkel ezt a materializmust kidolgozták, Mihajlovszkij úr azt sütötte ki, hogy a materialisták maguk is elismerték ismereteik elégtelenségét ahhoz, hogy a tudományos szocializmust kidolgozzák, holott Marx és Engels (1845 —1846-ban) általános gazdaságtörténeti ismereteik elégtelenségére jöttek rá és azt a művet, amely ismereteik elégtelenségét bizonyította, soha nem nyomtatták ki. Ilyen előjáték után megkaptuk a kritikát: a „Tőké”-t megsemmisítette azzal, hogy hiszen csak egyetlen időszakot tárgyal, holott kritikusunknak valamennyi időszak kell, továbbá azzal, hogy a „Tőke” az ökonómiai materializmust nem bizonyítja, csak érinti — és ezek az érvek nyilván olyannyira nyomatékosak és komolyak, hogy meg kellett állapítani, hogy a materializmust sohasem alapozták meg tudományosan. Ezután Mihajlovszkij úr azt a tényt hozta fel a materializmus ellen, hogy egy olyan ember, aki e tantól teljesen távol állott és a történelem előtti időket egy egészen más országban tanulmányozta — szintén materialista következtetésekre jutott. Továbbá, annak kimutatása érdekében, hogy a gyermektermelést egészen helytelenül hozták kapcsolatba a materializmussal, hogy az nem egyéb mint ravaszkodás a szavakkal, kritikusunk azt kezdi bizonyítani, hogy a gazdasági viszonyok mindössze felépítményei a nemi és családi viszonyoknak. Az útmutatások, amelyeket ezzel kapcsolatban komoly kritikusunk a matérialisták okulására adott, azzal a mély igazsággal gazdagítottak bennünket, hogy örökösödés gyermektermelés nélkül nem lehetséges, hogy ennek a gyermektermelésnek a termékeihez bonyolult pszichika „csatlakozik”, s hogy a gyermekeket apáik szellemében nevelik. Mellesleg még azt is megtudtuk, hogy a nemzeti kötelékek a nemzetségi kötelékek folytatásai és általánosításai. A materializmussal kapcsolatos elméleti kutatásainak folytatása során kritikusunk észrevette, hogy a marxisták érveinek tartalma sokszor az, hogy a burzsoá rendszerben a tömegek elnyomása és kizsákmányolása „szükségszerű”, s hogy ennek a rendszernek „szükségszerűen” át kell változnia szocialista rendszerré — és sietett kijelenteni, hogy e szükségszerűség túlságosan általános keret (ha nem mondjuk meg, hogy mi az, amit az emberek szükségesnek tartanak), s ezért a marxisták — misztikusok és metafizikusok. Kritikusunk azt is kijelentette, hogy Marx vitája az idealistákkal „egyoldalú”, de egy szót sem mondott arról, hogy ezeknek az idealistáknak a nézetei hogyan viszonylanak a szubjektív módszerhez, és hogyan viszonylik hozzájuk Marx dialektikus materializmusa.

Ami a marxizmus második pillérét, a dialektikus módszert illeti, azt bátor kritikusunk egyetlen lökéssel ledöntötte. És a lökés nagyon ügyesen volt kiszámítva: kritikusunk hihetetlen erőfeszítéssel igyekezett megcáfolni azt, hogy a triádokkal bármit be lehet bizonyítani, de hallgatott arról, hogy a dialektikus módszer egyáltalán nem a triádokban áll, hanem abban, hogy a szociológiában elveti az idealizmus és a szubjektivizmus módszereit. A második lökés külön Marx ellen irányult: a dicső Dühring úr segítségével kritikusunk ráfogta Marxra azt a hallatlan badarságot, hogy Marx a triádok segítségével akarta bebizonyítani a kapitalizmus pusztulásának szükségszerűségét — és diadalmasan hadakozott e badarság ellen.

Íme, „neves szociológusunk” ragyogó „győzelmeinek” hőskölteménye! Ugye, mily „tanulságos” (Burenyin) e győzelmek szemlélése?

Itt feltétlenül meg kell említenünk még egy olyan körülményt, amely nincs közvetlen összefüggésben Marx tanításának kritikájával, de rendkívül jellemző arra, hogy milyen eszményeket követ, és hogyan fogja fel a valóságot kritikusunk. A nyugati munkásmozgalom tekintetében tanúsított magatartásáról van szó.

Fentebb idéztük Mihajlovszkij úrnak azt a kijelentését, hogy a materializmus a „tudományban” (talán a német „népbarátok” tudományában?) nem igazolódott be, de ez a materializmus — állapítja meg Mihajlovszkij úr — „csakugyan igen gyorsan terjed a munkásosztály soraiban”. Nos, hogyan magyarázza ezt a tényt Mihajlovszkij úr? „Ami az ökonómiai materializmusnak, hogy úgy mondjuk, átfogó sikerét, kritikailag nem ellenőrzött formájában való elterjedtségét illeti, e siker súlypontja nem a tudományban keresendő, hanem a mindennapi élet gyakorlatában, amelyet a jövő kilátásai határoznak meg.” Mi mást jelent ez az esetlen frázis, amely szerint a gyakorlatot a jövő kilátásai „határozzák meg”, mint azt, hogy a materializmus nem azért terjed, mert helyesen magyarázza a valóságot, hanem azért, mert elfordult ettől a valóságtól a kilátások felé? Mihajlovszkij úr így folytatja: „Ezek a kilátások nem követelnek sem tudást, sem kritikát a német munkásosztálytól, amely magáévá teszi őket és azoktól, akik a munkásosztály sorsát a legnagyobb mértékben szívükön viselik. Csak hitet követelnek.” Más szavakkal: a materializmus és a tudományos szocializmus széltében való elterjedése azzal függ össze, hogy ez a tan jobb jövőt ígér a munkásoknak! De hisz a szocializmus és a nyugati munkásmozgalom történetének legelemibb ismerete is elég ahhoz, hogy meglássuk ennek a magyarázatnak egész képtelenségét és hamis voltát. Mindenki tudja, hogy a tudományos szocializmus voltaképp soha, semmilyen formában nem ecsetelte a jövő kilátásait, hanem arra szorítkozott, hogy elemezte a modern burzsoá rendszert, tanulmányozta a kapitalista társadalmi szervezet fejlődésének tendenciáit — és pont. „Mi a világnak nem mondjuk” — írta Marx már 1843-ban, s ezt a programot pontosan teljesítette —, „mi nem mondjuk a világnak: hagyj fel a harccal, egész harcod — semmiség, mi adjuk majd neked az igazi harci jelszót. Mi csak megmutatjuk a világnak, hogy voltaképpen miért harcol, a tudat pedig olyan dolog, amelyet meg kell szereznie a világnak, akár akarja, akár nem”. Mindenki tudja, hogy például a „Tőke” — a tudományos szocializmust kifejtő legfőbb és alapvető mű — a jövőt illetően a legáltalánosabb célzásokra szorítkozott, csak azokat a már meglévő elemeket fürkészte, amelyekből az eljövendő rend kinő. Mindnyájan tudjuk, hogy a jövő kilátásainak ecsetelése tekintetében hasonlíthatatlanul többet tettek a régebbi szocialisták, akik a jövő társadalmát minden részletében megrajzolták és az emberiséget egy olyan rendszer képével akarták lelkesíteni, amelyben az embereknek nem kell majd harcolniok, amelyben társadalmi viszonyaik alapja nem a kizsákmányolás lesz, hanem a haladásnak az emberi természet sajátosságaival egyező igazi alapelvei. De noha a legtehetségesebb emberek és a legmeggyőződésesebb szocialisták egész serege fejtette ki ezeket az eszméket, elméleteik távol álltak az élettől, programjaik távol álltak a nép politikai mozgalmaitól, amíg a gépi nagyipar be nem sodorta a politikai élet forgatagába a munkásproletariátus tömegeit és amíg nem találták meg a proletariátus harcának igazi jelszavát. Ezt a jelszót Marx találta meg, „egy nem utópista, hanem szigorú, sőt helyenként száraz tudós”, ahogy Mihajlovszkij úr nyilatkozott róla a régmúlt időkben — 1872-ben —, mégpedig egyáltalán nem holmi kilátások, hanem a modern burzsoá rendszer elemzése révén, azáltal, hogy kiderítette, hogy ebben a rendszerben a kizsákmányolás szükségszerű, azáltal, hogy tanulmányozta e rendszer fejlődésének törvényeit. Persze, Mihajlovszkij úr biztosíthatja a „Russzkoje Bogatsztvo” olvasóit, hogy ahhoz, hogy valaki ezt az elemzést magáévá tegye, sem tudásra, sem-pedig fejtörésre nincs szükség, de mi az elemzés útján megállapított elemi igazságok oly durva megnemértését tapasztaltuk már nála magánál (és fogjuk tapasztalni még inkább közgazdász munkatársánál), hogy az ilyen kijelentés természetesen csak mosolyt kelthet. Elvitathatatlan tény, hogy a munkásmozgalom éppen ott és annyiban terjed és fejlődik, ahol és amennyiben kifejlődik a nagyüzemű kapitalista gépi ipar, hogy a szocialista tanításnak éppen abban az esetben van sikere, amikor elveti az emberi természetnek megfelelő társadalmi viszonyokról szóló elmélkedéseket és a modern társadalmi viszonyok materialista elemzésével, a mai kizsákmányoló rendszer szükségszerűségének megmagyarázásával kezd foglalkozni.

Mihajlovszkij úr, miután az igazsággal szöges ellentétben, jellemezte a materializmus álláspontját a „kilátások” tekintetében, s így próbált kibújni az alól, hogy megmagyarázza annak a sikernek igazi okait, amelyet a materializmus munkáskörökben elért, most a legízetlenebb, legnyárspolgáribb módon kezd gúnyolódni a nyugateurópai munkásmozgalom eszméin és taktikáján. Mint láttuk, a szó szoros értelmében egyetlen érvet sem volt képes felhozni Marx bizonyítékai ellen, amelyek szerint a munka társadalmasításának következményeképpen a kapitalista rendnek feltétlenül szocialista renddé kell átalakulnia, mindamellett a legarcátlanabbul gúnyolódik azon, hogy „a proletárok hadserege” készíti elő a tőkések kisajátítását, „ami után minden osztályharc megszűnik, béke száll a földre s az emberek egymás nyakába borulnak”. Ő, Mihajlovszkij úr, sokkal egyszerűbb és biztosabb módszert ismer a szocializmus megvalósítására: csak az kell, hogy a „népbarátok” tüzetesebben rámutassanak a „kívánatos gazdasági fejlődés” „világos és szükséges” útjaira, s akkor ezeket a népbarátokat egészen biztosan „fel fogják szólítani” arra, hogy „oldják meg a gyakorlati gazdasági kérdéseket” (lásd Juzsakov úr „Oroszország gazdasági fejlődésének kérdései” c. cikkét, „Russzkoje Bogatsztvo” 11. sz.), addig pedig. . . addig a munkásoknak várniok kell, bízniok kell a népbarátokban és nem szabad „alaptalan önbizalommal” önálló harcba fogniok a kizsákmányolók ellen. Szerzőnk, aki halálos csapást akar mérni erre az „alaptalan önbizalomra”, nagy pátosszal fejezi ki felháborodását „e tudományon, amely szinte belefér egy zsebszótárba”. Valóban, mily borzalom: tudomány — és szociáldemokrata filléres brosúrák, amelyek beleférnek az ember zsebébe!! Nem világos-e, hogy mennyire alaptalanul elbizakodottak azok az emberek, akik csak annyiban értékelik a tudományt, amennyiben az az elnyomottakat arra tanítja, hogy önállóan harcoljanak felszabadításukért, hogy kerülni kell az osztályellentéteket elpalástoló és az egész ügyet magukra vállalni óhajtó mindenféle „népbarátokat”, s ezért ezt a tudományt filléres kiadványokban magyarázzák, amelyek olyannyra megbotránkoztatják a nyárspolgárokat. Még csak az kellene, hogy a munkások a „népbarátokra” bízzák sorsuk intézését, ezek majd megmutatnák, hogy mi a valódi sokkötetes egyetemi és nyárspolgári tudomány, részletesen megismertetnék őket az emberi természetnek megfelelő társadalmi szervezettel, csak … csak egyeznének bele a munkások abba, hogy várnak és ne kezdenék meg maguk olyan alaptalan önbizalommal a harcot!

—-

Mielőtt áttérnénk Mihajlovszkij úr „kritikájának” második részére, amely már nem általában Marx elmélete ellen, hanem különösképpen az orosz szociáldemokraták ellen irányul, egy kissé el kell térnünk a tárgytól. Arról van szó, hogy Mihajlovszkij úr, aki Marx bírálata során meg sem próbálta pontosan kifejteni a marxi elméletet, sőt azt egyenesen eltorzította, az orosz szociáldemokraták eszméit meg éppenséggel istentelenül meghamisítja. Helyre kell állítani az igazságot. Ezt legalkalmasabb lesz úgy csinálni, hogy összehasonlítjuk a régi orosz szocialisták eszméit a szociáldemokraták eszméivel. Az előbbiek kifejtését Mihajlovszkij úrnak 1892-ben a „Russzkaja Miszl” 6. számában megjelent cikkéből vesszük, ahol szintén a marxizmusról beszélt (mégpedig — ezt szemrehányásképpen mondjuk — tisztességes hangon, azaz nem érintette az olyan kérdéseket, amelyeket egy cenzúráit sajtóban csak Burenyin módjára lehet tárgyalni és nem keverte össze a marxistákat mindenféle söpredékkel), s ahol Marx nézeteivel ellentétben — vagy ha nem is ellentétben, de velük párhuzamosan — Mihajlovszkij úr kifejtette saját nézeteit. Én persze a legkevésbé sem szándékozom megsérteni sem Mihajlovszkij urat azzal, hogy a szocialistákhoz sorozom őt, sempedig az orosz szocialistákat azzal, hogy egy kalap alá veszem őket Mihajlovszkij úrral, csak úgy vélem, hogy ennél is, azoknál is lényegében egyforma az érvelés menete, csak a meggyőződés szilárdságának, nyíltságának és következetességének fokában van különbség.

Az „Otyecsesztvennije Zapiszki” eszméinek fejtegetése során Mihajlovszkij úr a következőket írta: „Az erkölcsi és politikai események között mi felsoroltuk azt is, hogy a föld a földművesé legyen s a munkaeszközök a termelő tulajdonában legyenek.” Mint látjuk, a kiindulópont a legjobb szándékú, csupa jókívánság … „A munka nálunk még létező középkori formái erősen megrendültek, de nem látjuk be, hogy végleg végezni kellene velük bizonyos liberális vagy nem liberális tanok kedvéért.”

Furcsa gondolatmenet! Hiszen „a munka formái”, bárminők legyenek is, csak akkor rendülhetnek meg, ha valamilyen más formák váltják fel őket, de szerzőnknél nem látjuk (és a hozzá hasonló gondolkozásúak egyikénél sem látnánk), hogy még csak meg is kísérelné ezeket az új formákat elemezni és megmagyarázni, s tisztázni az okokat, amelyek folytán az új formák kiszorítják a régieket. Még furcsábban hangzik a szónoklat második része: „nem látjuk be, hogy végezni kellene ezekkel a formákkal bizonyos tanok kedvéért”. Milyen eszközeink vannak „nekünk” (azaz szocialistáknak — lásd a fentebb tett fenntartást) arra, hogy a munkaformákkal „végezzünk”, vagyis átalakítsuk a társadalom tagjai közt fennálló termelési viszonyokat? Nem lehetetlen gondolat-e az, hogy ezeket a viszonyokat egy tannak megfelelően alakítsuk át? De olvassuk tovább: „a mi feladatunk nem az, hogy saját nemzeti körünkből feltétlenül «sajátszerű» civilizációt teremtsünk, de az sem, hogy teljes egészében átvegyük a nyugati civilizációt, az azt aláaknázó valamennyi ellentmondással együtt: a jót mindenünnen, ahonnan lehet, át kell venni, hogy az a miénk-e vagy idegen-e, az már nem elvi kérdés, hanem a gyakorlati alkalmazás lehetőségének kérdése. Mindez nyilván oly egyszerű, világos és érthető, hogy kár rá szót vesztegetni.” Valóban, milyen egyszerű mindez! Mindenünnen „átvenni” a jót — és a dolog rendben van! A középkori formákból „átvenni” azt, hogy a termelési eszközök a dolgozó tulajdonában vannak, az új (vagyis kapitalista) formából pedig „átvenni” a szabadságot, egyenlőséget, felvilágosodást, kultúrát. És kár rá szót vesztegetni! A szociológia szubjektív módszere itt napnál világosabban látható: a szociológia az utópián kezdi — a föld a dolgozóé — és rámutat a kívánatos dolog megvalósításának feltételeire: innen, no meg onnan is „átvenni” azt, ami jó. Ez a filozófus tisztára metafizikusan tekint a társadalmi viszonyokra, mint bizonyos intézmények mechanikus halmazára, mint bizonyos jelenségek mechanikus láncolatára. A jelenségekből kiragad egyet — a föld a földműves tulajdona a középkori formákban — és azt hiszi, hogy ugyanúgy át lehet ültetni minden egyéb formába, mint ahogy a téglát át lehet rakni az egyik épületből a másikba. De hiszen ez nem a társadalmi viszonyok tanulmányozása, hanem a tanulmányozásra váró anyag eltorzítása: mert hiszen a valóságban a föld nem külön és a többi jelenségtől függetlenül van a földműves birtokában, mint ön feltételezi: ez csak egy láncszeme az akkori termelési viszonyoknak, amelyek abban álltak, hogy a föld el volt osztva a nagy földbirtokosok, a földesurak között, a földesurak pedig földet adtak a parasztoknak, hogy kizsákmányolhassák őket, úgyhogy a föld úgyszólván természetbeni munkabér volt: a parasztot ellátta a szükséges termékekkel, hogy a paraszt többletterméket termelhessen a földesúr számára; a föld alap volt arra, hogy a paraszt eleget tehessen a földesúr iránti kötelezettségeinek. Miért nem követte nyomon a szerző a termelési viszonyoknak ezt a rendszerét, miért szorítkozott arra, hogy kiszakította az egyik jelenséget és ezt ilyenformán teljesen ferde megvilágításban ábrázolta? Azért, mert a szerző nem tud bánni a társadalmi kérdésekkel: egyáltalán nem tűzi ki célul (ismétlem, hogy Mihajlovszkij úr okoskodását csak mint az egész orosz szocializmus kritikájára alkalmas példát használom fel), hogy megmagyarázza az akkori „munkaformákat”, hogy mint a termelési viszonyok bizonyos rendszerét, mint egy bizonyos társadalmi alakulatot mutassa be azokat. Számára, hogy Marx szavaival éljek, idegen a dialektikus módszer, amely arra kötelez, hogy a társadalmat, mint az élő szervezetet, működésében, fejlődésében szemléljük.

Mihajlovszkij úr egyáltalán nem veti fel a kérdést, hogy mi az oka annak, hogy a munka régi formáit új formák szorítják ki, hanem az új formákról való elmélkedéseiben pontosan ugyanilyen hibát követ el. Megelégszik annak megállapításával, hogy ezek a formák „megrendítik” a földművelő földtulajdonát; vagyis, általánosabban szólva abban jutnak kifejezésre, hogy a termelő elszakad a termelési eszközöktől — és beéri azzal, hogy ezt, mint az eszménynek meg nem felelőt, elítélje. És gondolatmenete megint csak teljesen képtelen: Mihajlovszkij úr kiragad egy jelenséget (a föld elvesztését) és meg sem kísérli, hogy ezt a jelenséget úgy ábrázolja, mint amely a termelési viszonyoknak már egy másik rendszeréhez tartozik, az árugazdaságra alapozott rendszerhez, amely az árutermelők között szükségszerűen versenyt szül, szükségszerűen egyenlőtlenségre, egyesek tönkremenésére és mások meggazdagodására vezet. Mihajlovszkij úr kiemelt egy jelenséget — a tömegek tönkremenetelét, félretolta a másikat — a kisebbség meggazdagodását, s így olyan helyzetbe került, hogy sem az egyiket, sem a másikat nem érthette meg.

És még azt mondja az ilyen módszerekről, hogy így kell a „választ keresni az élet húsvérvalóságának kérdéseire” („Russzkoje Bogatsztvo” 1894. 1. sz.), holott pont ellenkezőleg, mivel nem tudja és nem akarja a valóságot megmagyarázni, nem tud és nem akar annak egyenesen a szemébe nézni, szégyenletesen megfutamodott az élet e kérdései elől, a gazdagok és nincstelenek között folyó harc kérdései elől — az ártatlan utópiák mezejére; s ezt nevezi „válaszkeresésnek az élet kérdéseire, égető, bonyolult, reális valóságuknak eszményi felvetésével” („Russzkoje Bogatsztvo” 1. sz.), amikor pedig a valóságban még csak meg sem próbálkozott azzal, hogy ezt a reális valóságot elemezze és megmagyarázza.

Ehelyett utópiát tálalt elénk, amelyet a különböző társadalmi alakulatokból értelmetlenül kiragadott egyes elemekből rakott össze — a középkorból ezt ragadta ki, az „újkorból” amazt stb. Érthető, hogy egy elméletnek, amelynek ilyen alapja van, feltétlenül távol kell állnia az igazi társadalmi fejlődéstől, egyszerűen azért, mert a mi utópistáinknak bizony nem olyan társadalmi viszonyok közt kellett élniök és működniök, amelyek innen-onnan vett elemekből voltak összerakva, hanem olyan társadalmi viszonyok között, amelyek meghatározzák a paraszt viszonyát a kulákhoz (a jómódú gazdához), az iparos viszonyát a felvásárlóhoz, a munkás viszonyát a gyároshoz, s amelyeket utópistáink egyáltalán nem értettek meg. Próbálkozásaiknak és erőfeszítéseiknek, hogy ezeket a megnemértett viszonyokat eszményeiknek megfelelően átalakítsák, szükségképpen kudarcot kellett vallaniok.

Nagy vonásokban így állott az oroszországi szocializmus kérdése, amikor „megszülettek az orosz marxisták”.

A marxisták a régebbi szocialisták szubjektív módszereinek kritikájával kezdték; nem elégedtek meg azzal, hogy a kizsákmányolás tényét megállapították és elítélték, hanem meg is akarták azt magyarázni. Mivel látták, hogy Oroszország egész reform utáni története nem egyéb a tömegek tönkremenetelénél és egy kisebbség meggazdagodásánál, mivel az általános technikai haladással egy sorban a kistermelők óriási méretű kisajátítását észlelték, mivel észrevették, hogy ezek az ellentétes áramlatok ott és annyiban keletkeznek és erősödnek, ahol és amennyiben fejlődik és erősödik az árugazdaság — szükségképpen arra a következtetésre kellett jutniok, hogy a közgazdaság polgári (kapitalista) szervezetével van dolguk, amely szükségszerűen magával hozza a tömegek kisajátítását és elnyomását. Gyakorlati programjukat már egyenesen ez a meggyőződés határozta meg: ennek a programnak a lényege az volt, hogy csatlakoznak a proletariátus harcához a burzsoázia ellen, a nincstelen osztályok harcához a vagyonos osztályok ellen, ahhoz a harchoz, amely Oroszország gazdasági életének, az eldugott falucskától a legmodernebb gyárig, legfőbb tartalma. De hogyan csatlakozzanak? A feleletet megint csak maga a valóság adta meg. A kapitalizmus a fő iparágakat elvezette a gépi nagyipar fejlődésszakaszába, s azzal, hogy ilyenmódon társadalmasította a termelést, megteremtette az új rendszer anyagi feltételeit, ugyanakkor pedig egy új társadalmi erőt is létrehozott: a gyárimunkások osztályát, a városi proletariátust. Ez az osztály, bár gazdasági lényegét tekintve ugyanolyan burzsoá kizsákmányolás jármát nyögi, mint Oroszország egész dolgozó népessége — ez az osztály, ami felszabadulását illeti, különösen előnyös helyzetben van: semmi sem köti többé a régi, teljes egészében kizsákmányoláson alapuló társadalomhoz; munkaviszonyai és életkörülményei maguk szervezik, késztetik gondolkodásra, teszik lehetővé számára, hogy a politikai harc színterére lépjen. Természetes, hogy a szociáldemokraták minden figyelmüket erre az osztályra fordították, minden reményüket ebbe az osztályba vetették, egész programjukat osztályöntudatának fejlesztésére összpontosították, egész tevékenységüket arra irányították, hogy segítségére legyenek abban, hogy nyílt politikai harcot indítson a jelenlegi rendszer ellen és belevonja ebbe a harcba az egész orosz proletariátust.

—-

Nézzük meg mármost, hogyan hadakozik Mihajlovszkij úr a szociáldemokraták ellen. Mit hoz fel elméleti nézeteik ellen? Mit hoz fel szocialista politikai tevékenységük ellen?

Kritikusunk a következőképpen fejti ki a marxisták elméleti nézeteit:

„A valóság — állítólag a marxisták szavai szerint — az, hogy Oroszország a történelmi szükségszerűség immanens törvényei folytán, ki fogja fejleszteni saját kapitalista termelését, annak minden belső ellentmondásával egyetemben, szóval — a nagytőkék fel fogják falni a kistőkéket, a paraszt, akit elszakítanak a földtől, proletárrá fog válni, egyesül, «társadalmasodik» és kész a kocsi, csak a boldogított emberiséget kell még ráültetni.”

Mint látni méltóztatnak, a marxisták eszerint a valóság értelmezése tekintetében semmiben sem különböznek a „népbarátoktól”, csak éppen a jövőt képzelik el másképpen: úgylátszik, ők a jelennel egyáltalán nem is foglalkoznak, csak a „kilátásokkal”. Hogy Mihajlovszkij úr pontosan így gondolja a dolgot, ahhoz kétség sem fér: „a marxisták — mondja ő — teljesen bizonyosak abban, hogy jövendölésükben nincsen semmi utópia, hanem mindent a legszigorúbb tudományos szempontból mérlegeltek” és, végül, világosabban: a marxisták „hisznek egy elvont történelmi séma elkerülhetetlenségében és azt vallják”.

Egyszóval a marxistáknak azzal a legútszélibb és legfelületesebb megvádolásával van dolgunk, amelyen már régóta lovagolnak mindazok, akik nem tudnak érdemben ellenvetéseket tenni a marxisták nézeteivel szemben. „A marxisták hisznek egy elvont történelmi séma elkerülhetetlenségében és azt vallják!!”

De hiszen ez elejétől végig hazugság és kitalálás!

Egyetlenegy marxista sem érvelt soha és sehol- úgy, hogy Oroszországban kapitalizmusnak „kell lennie”, „mert” Nyugaton kapitalizmus volt stb. Egyetlen marxista sem tekintette soha Marx elméletét holmi mindenkire kötelező történetfilozófiai sémának, többnek, mint egy bizonyos meghatározott társadalmi-gazdasági alakulat magyarázatának. Egyedül a szubjektív filozófus, Mihajlovszkij úr, volt képes Marxot olyannyira meg nem érteni, hogy elméletében általános filozófiai teóriát látott, amire Marx teljes határozottsággal meg is magyarázta Mihajlovszkij úrnak, hogy tévedett. Egyetlenegy marxista sem alapította soha szociáldemokrata nézeteit másra, mint arra, hogy megfelelnek-e a valóságnak és az adott, t. i. az orosz társadalmi és gazdasági viszonyok történetének, s nem is alapíthatta másra, mert ezt az elmélettel szemben támasztott követelményt maga Marx, a „marxizmus” megalapítója mondta ki világosan és határozottan s tette meg az egész tan tengelyévé.

Mihajlovszkij úr persze tetszése szerint cáfolhatja meg ezeket a kijelentéseket azzal, hogy ő „saját fülével” hallotta, hogy a marxisták egy elvont történelmi sémát hirdettek. De hát mi közünk nekünk, szociáldemokratáknak, ahhoz, hogy Mihajlovszkij úr azoktól, akikkel beszélt, mindenféle képtelenséget hallott? Ez csak azt bizonyítja, hogy Mihajlovszkij úr nagyon szerencsésen válogatja meg az embereket, akikkel beszél, semmi mást! Persze, könnyen lehetséges, hogy azok a szellemes emberek, akik egy ilyen szellemes filozófussal társalogtak, magukat marxistáknak, szociáldemokratáknak stb. titulálták — de hát ki ne tudná, hogy ma (mint már régen észrevehető) minden jöttment szívesen pompázik „vörös” ruhában? És ha Mihajlovszkij úr olyan éleslátású, hogy nem képes megkülönböztetni az ilyen „maskarásokat” a marxistáktól, vagy pedig, ha olyan mélyen értette meg Marxot, hogy nem vette észre egész tanának kritériumát, amit Marx a lehető legélesebben domborít ki (annak megfogalmazása, „ami szemünk láttára történik”), akkor ez megint csak azt bizonyítja, hogy Mihajlovszkij úr nem okos ember, semmi mást.

Ha azonban Mihajlovszkij úr már rászánta magát arra, hogy a sajtóban vitába szálljon a „szociáldemokratákkal”, akkor a szocialistáknak csak arról a csoportjáról lehetett szó, amely már régen viseli azt a nevet és egyedül viseli, úgyhogy nem lehet összezavarni másokkal, s amely csoportnak megvannak a maga irodalmi képviselői: — Plehanov és köre. Ha Mihajlovszkij úr ezt tette volna és nyilván ezt kellett volna tennie minden félig-meddig tisztességes embernek, ha elővette volna legalább az első szociáldemokrata művet, Plehanov „Nézeteltéréseink” c. könyvét, ott már az első oldalon megtalálta volna a szerzőnek a kör minden tagja nevében tett következő határozott nyilatkozatát:

„Programunkat semmiesetre sem akarjuk egy nagy név tekintélyével (t. i. Marx tekintélyével) fedni.” Tud ön oroszul, Mihajlovszkij úr? Érti a különbséget az elvont sémák hirdetése és aközött, amikor az orosz kérdések elbírálásánál teljesen tagadják Marx tekintélyét?

Megérti-e, hogy akkor, amikor az első kijelentést, amelyet önnel társalgó emberektől volt szerencséje hallani, marxista kijelentésnek tünteti fel és nem vette figyelembe a szociáldemokrácia egyik kiváló tagjának egész csoportja nevében tett sajtónyilatkozatát — nem járt el tisztességesen?

És e nyilatkozat további része még határozottabb:

„Ismétlem — mondja Plehanov —, hogy a legkövetkezetesebb marxisták között is felmerülhetnek nézeteltérések a mai orosz valóság megítélése tekintetében”; a mi tanunk — „az első kísérlet a szóbanforgó tudományos elmélet alkalmazására, igen bonyolult és összekuszált társadalmi viszonyok elemzése során”.

Azt hisszük, hogy nehéz dolog lenne ennél világosabban beszélni: a marxisták Marx elméletéből feltétlenül csak azokat a rendkívül értékes módszereket veszik át, amelyek nélkül lehetetlen a társadalmi viszonyok megvilágítása, tehát ezeknek a viszonyoknak megítélése során egyáltalán nem elvont sémákban és más hasonló képtelenségben látják a kritériumot, hanem abban, hogy helyes-e ez a megítélés és megfelel-e a valóságnak.

Vagy talán azt hiszi ön, hogy a szerző, amikor ilyen nyilatkozatokat tett, valójában másként vélekedett? De ez nem igaz. A kérdés, amellyel foglalkozott, így volt feltéve: „végig kell-e járnia Oroszországnak a fejlődés kapitalista szakaszát?” Következésképpen a kérdés egyáltalán nem marxista módra volt megformulázva, hanem a különböző hazai filozófusok szubjektív módszerei alapján, akik annak kritériumát, aminek lennie kell, hol a felsőbbség politikájában, hol a „társadalom” funkcionálásában, hol az „emberi természetnek megfelelő” társadalmi eszményben és hasonló ostobaságokban látják. Mármost azt kérdezzük: hogyan kellett volna válaszolnia erre a kérdésre egy olyan embernek, aki elvont sémákat hirdet? Az ilyen ember nyilván a dialektikus folyamat elvitathatatlanságáról, Marx elméletének általános filozófiai jelentőségéről kezdett volna beszélni, arról, hogy minden országnak feltétlenül át kell mennie azon a fázison … stb. stb.

És hogyan válaszolt Plehanov?

Úgy, ahogyan marxistának válaszolnia kellett:

Azt a kérdést, hogy minek kell lennie, mint meddő kérdést, amely csak a szubjektivistákat érdekelheti, egyáltalában nem méltatta figyelemre, és folyvást csak a tényleges társadalmi és gazdasági viszonyokról, azoknak tényleges fejlődéséről beszélt. Ezért nem is adott egyenes választ erre a helytelenül feltett kérdésre, hanem ehelyett így válaszolt: „Oroszország a kapitalizmus útjára lépett.”

Ugyanakkor Mihajlovszkij úr tudós képpel az elvont történelmi séma hirdetéséről, a szükségszerűség immanens törvényeiről és más hihetetlen szamárságokról szónokol! És ezt „a szociáldemokrátákkal folytatott vitának” nevezi!!

A leghatározottabban kijelentem — ha ezt vitának nevezzük, akkor nem tudom, mit nevezzek üres kerepelésnek?!

Mihajlovszkij úr fentebb idézett okoskodásával kapcsolatban okvetlenül meg kell még jegyeznünk, hogy ő úgy adja elő a dolgot, mintha a szociáldemokraták azt állítanák, hogy „Oroszország ki fogja fejlesztenisaját kapitalista termelését”. Filozófusunk nyilván azt tartja, hogy Oroszországnak nincsen „saját” kapitalista termelése. A szerző nyilván azokhoz tartozik, akik szerint az orosz kapitalizmus a másfél millió munkásra szorítkozik — a következőkben még lesz dolgunk a „népbarátoknak” ezzel a gyerekes felfogásával, akik tudja isten, hova sorozzák a szabad munkaerő minden egyéb kizsákmányolását. „Oroszország ki fogja fejleszteni saját kapitalista termelését, annak minden belső ellentmondásával, szóval — a paraszt, akit elszakítanak a földtől, proletárrá fog válni.” Minél messzebb megyünk az erdőbe, annál több fát látunk! Szóval Oroszországban nincsenek „belső ellentmondások”?, azaz, kereken kimondva, a maroknyi tőkés ott nem zsákmányolhatja ki a nép tömegeit? nem megy tönkre a lakosság óriási többsége és nem gazdagodik meg maroknyi ember? A parasztot még csak ezután fogják elszakítani a földtől? Hát mi más Oroszország egész reform utáni története, ha nem a parasztság tömeges, még sehol nem tapasztalt mérvű kisajátítása? Nagy bátorság kell hozzá, hogy mindenki hallatára ilyen dolgokat jelentsen ki valaki. És Mihajlovszkij úrnak megvan ez a bátorsága: „Marx kész proletariátussal és kész kapitalizmussal operált, nekünk pedig még mindezt meg kell teremtenünk.” Oroszországnak még meg kell teremtenie a proletariátust?! Oroszországban, ahol oly leírhatatlan nyomorban tengődnek a tömegek, ahol oly arcátlanul zsákmányolják ki a dolgozókat, mint sehol, úgyhogy, ami a szegények helyzetét illeti, Angliával hasonlították össze (és joggal), Oroszországban, ahol állandó jelenség a népesség millióinak éhezése, párhuzamosan, például, az egyre növekvő gabonakivitellel — Oroszországban nincsen proletariátus!!

Azt hiszem, Mihajlovszkij úr megérdemelné, hogy ezekért a klasszikus szavakért még életében emlékművet állítsanak neki!

Különben még látni fogjuk, hogy a „népbarátoknak” ez az állandó és következetes taktikája: farizeus módra szemet hunynak Oroszország dolgozóinak tarthatatlan helyzete fölött, ezt a helyzetet úgy ábrázolják, mintha csak „megvolna rendülve”, úgyhogy a „művelt társaság” és a kormány igyekezete elég ahhoz, hogy mindent a helyes útra térítsenek. Ezek a lovagok azt hiszik, hogy ha szemet hunynak az előtt a tény előtt, hogy a dolgozó tömegek helyzete nem azért rossz, mert „megrendült”, hanem azért, mert a maroknyi kizsákmányoló arcátlanul kirabolja őket, azt hiszik, ha strucc módjára homokba dugják a fejüket, hogy ezeket a kizsákmányolókat ne lássák — akkor ezek a kizsákmányolók eltűnnek. Amikor pedig a szociáldemokraták azt mondják nekik, hogy ez szégyenletes gyávaság, hogy félnek a valósággal szembenézni, amikor a szociáldemokraták a kizsákmányolás tényéből indulnak ki és azt mondják, hogy ennek egyetlen lehetséges magyarázata az orosz társadalom burzsoá szervezete, amely a nép tömegeit proletariátusra és burzsoáziára szakítja, továbbá az orosz állam osztályjellege, amely nem más, mint e burzsoázia uralmi szerve, s hogy ennélfogva az egyetlen kiút a proletariátus osztályharca a burzsoázia ellen — akkor ezek a „népbarátok” arról kezdenek üvöltözni, hogy a szociáldemokraták meg akarják fosztani a népet a földtől!! fel akarják dúlni a mi népi gazdasági szervezetünket!!

Ezzel elérkeztünk ennek az egész, legalábbis tisztességtelen „polémiának” legfelháborítóbb részéhez, mégpedig ahhoz, ahol Mihajlovszkij úr a szociáldemokraták politikai tevékenységét „kritizálja” (?). Mindenki megérti, hogy legális sajtónkban nem lehet rendesen megvitatni a szocialisták és az agitátorok működését a munkások között, s az egyetlen dolog, amit ilyen esetben egy cenzúrának alávetett tisztességes sajtó tehet — az, hogy „tapintatosan hallgat”. Mihajlovszkij úr megfeledkezett erről a nagyon is elemi szabályról és nem átallotta kihasználni az olvasóközönséggel való kapcsolatnak ezt a monopóliumát arra, hogy sárral dobálja meg a szocialistákat.

De azért még akad harci eszköz a legális sajtón kívül is ez ellen a tapintatlan kritikus ellen!

„Ahogy én látom a dolgot — játssza a naivat Mihajlovszkij úr —, az orosz marxisták három csoportra oszthatók: megfigyelő marxistákra (akik a folyamatot figyelik, anélkül, hogy résztvennének benne), passzív marxistákra (akik csak a „szülési fájdalmakat enyhítik”. Ezek „nem érdeklődnek a földet túró nép iránt, s figyelmüket és reménységüket azok felé fordítják, akik már elszakadtak a termelési eszközöktől”) és aktív marxistákra (akik egyenest ragaszkodnak a falu további tönkremeneteléhez).”

Hát ez meg micsoda?! Hiszen lehetetlen, hogy a kritikus úr ne tudná, hogy az orosz marxisták — olyan szocialisták, akik a valóságról való szemléletükben abból indulnak ki, hogy kapitalista társadalommal van dolguk, és hogy ebből a társadalomból egyetlen kivezető út van — a proletariátus harca a burzsoázia ellen? Milyen alapon és milyen joggal keveri őket össze valamiféle értelmetlen felemássággal? Milyen joga (persze erkölcsi joga) van arra, hogy a marxista elnevezést kiterjessze olyan emberekre, akik nyilván nem fogadják el a marxizmus legelemibb és legalapvetőbb tételeit, soha és sehol sem léptek fel külön csoportként, soha és sehol nem jelentettek be semmiféle külön programot?

Mihajlovszkij úr egész sor kibúvót hagy magának az ilyen hallatlan módszerek igazolására.

„Talán nem is igazi marxisták ezek — elméskedik egy világfi könnyedségével —, de annak tartják és annak nyilvánítják magukat.” Mikor és hol? A pétervári liberális és radikális szalonokban? Magánlevelekben? Jó. De akkor szalonjaikban és levelek útján beszélgessen is velük! De ön a sajtóban és nyilvánosan olyan emberek ellen lép fel, akik (a marxizmus zászlaja alatt) soha és sehol sem léptek fel nyilvánosan. És emellett önnek még van bátorsága kijelenteni, hogy „szociáldemokratákkal” vitatkozik, bár tudva tudja, hogy ezt a nevet a forradalmár szocialisták egyetlen csoportja viseli és senkit velük összetéveszteni nem szabad!

Mihajlovszkij úr csűr-csavar, ide-oda forgolódik, mint egy gimnazista, akit rajtakaptak: Én itt egészen ártatlan vagyok — bizonyítgatja az olvasónak — „saját fülemmel hallottam és saját szememmel láttam”. Rendben van! Mi szívesen elhisszük, hogy önnek csak felületes emberek és semmirekellők kerülnek a szeme elé, de mi közünk ehhez nekünk, szociáldemokratáknak? Ki ne tudná, hogy „a mai időkben, amikor” nemcsak a szocialista, hanem bármilyen valamennyire önálló és becsületes társadalmi tevékenység is politikai üldöztetést von maga után, egy emberre, aki valóban tevékenykedik valamely zászló alatt — a narodovolecség, a marxizmus vagy mondjuk, akár az alkotmányosság zászlaja alatt —, néhány tucat frázishős jut, aki e zászlókkal leplezi liberális gyávaságát, ezenkívül pedig néhány közönséges gazember, aki a zavarosban halászik? Nem világos-e, hogy a legnagyobb fokú aljasság kell ahhoz, hogy valaki ez irányzatok valamelyikének szemére vesse, hogy zászlaját mindenféle csőcselék bemocskolja (mégpedig nem a sajtóban és nem nyilvánosan)? Mindaz, amit Mihajlovszkij úr mond — egész láncolata a torzításoknak, hamisításoknak és becsempészéseknek. Fentebb már láttuk, hogy Mihajlovszkij úr teljesen meghamisította azokat az „igazságokat”, amelyekből a szociáldemokraták kiindulnak, úgy adta azokat elő, ahogyan marxista soha sehol nem tette és nem is tehette. Ha azt fejtette volna ki, hogy a szociáldemokraták hogyan fogják fel az orosz életet a valóságban, feltétlenül látnia kellett volna, hogy csak egy módon lehet „összhangba kerülni” ezekkel a nézetekkel — úgy, hogy elősegítik a proletariátus osztályöntudatának fejlesztését, úgy, hogy politikai harcra szervezik és tömörítik a jelenlegi rendszer ellen. Egyébként Mihajlovszkij úrnak még maradt egy kibúvója. A sértett ártatlanság képével, farizeuskodva égnek emeli a szemét és édeskés hangon azt mondja: „Mindennek én nagyon örülök, csak azt nem értem, hogy mi ellen tiltakoznak” (ezt szószerint így mondja a „Russzkoje Bogatsztvo” 2. számában). „Olvassák el figyelmesebben a passzív marxistákról szóló véleményemet, és meglátják, hogy én azt mondom: erkölcsi szempontból nem lehet semmi ellenvetésünk.”

Persze, ez sem más, mint a szokott nyomorúságos csűrés- csavarás.

Mondja, kérem, minek nevezné az olyan ember cselekedetét, aki kijelenti, hogy kritizálja a szociálforradalmár narodnyikságot (olyan időszakot veszek, amikor másfajta narodnyikok még nem léptek fel), s nagyjában ezeket mondaná:

„A narodnyikok, ahogy én értem a dolgot, három csoportra oszthatók: következetes narodnyikokra, akik teljesen magukévá teszik a paraszt gondolatmenetét, a paraszt kívánságaival teljes összhangban általánossá akarják tenni a botbüntetést, a nők botozását s általában a deres és a korbács kormányának azt a gyalázatos politikáját támogatják, amelyet egyébként népi politikának is neveznek; majd, úgymond, a gyáva narodnyikok következnek, akiket nem érdekel a paraszt véleménye és csak azon igyekeznek, hogy — egyesületek stb. útján — Oroszországba egy olyan, számára idegen forradalmi mozgalmat ültessenek át, amely ellen egyébként erkölcsi szempontból nem volna ellenvetésünk, ha az út nem volna oly sikamlós, hogy a gyáva narodnyik könnyen letérhet róla s következetes vagy bátor narodnyikká válhat; és végül vannak bátor narodnyikok, akik teljes egészében megvalósítják a tehetős parasztgazda népi eszményeit és ezért ráülnek a földre, hogy ott nagyban folytassák kulák gazdaságukat” — ezt természetesen minden tisztességes ember aljas és ízetlen gúnyolódásnak nevezné. Ha pedig mindennek tetejébe az ilyesmiket mondó embert a narodnyikok nem cáfolhatnák meg ugyanabban a sajtóban; ha mindaddig a narodnyikok eszméjét csak illegálisan fejtették volna kis ezért sok olvasónak nem volna ezekről az eszmékről határozott fogalma és könnyen elhihetne bármit, amit a narodnyikokról mondanak, akkor mindenki megegyezne abban, hogy az ilyen ember …

Különben talán Mihajlovszkij úr sem felejtette még el végleg azt a szót, amit ide kellene írni.

—-

De elég! Még sok ilyen rágalmat szór Mihajlovszkij úr, de én el sem tudok képzelni annál fáradságosabb, annál hálátlanabb, annál durvább munkát, mint amilyen ez a kapargálás a piszokban, az itt-ott elhintett célzások összeszedése, ezeknek összehasonlítása, és a keresgélés, hogy legalább egyetlen komoly ellenvetésre akadjunk.

Elég!

1894. április.

A megírás ideje: 1894 tavasz—nyár.
Először 1894-ben jelent meg.

Lenin Művei. 1. köt. 125—202. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

“Írta: V. I. Lenin” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Az ilyen tengeri kígyó hosszúságú írásokat illene emberi mértékűre darabolni. Továbbá a bírált írás közreadása is elvárható lenne. Harmadszor, a lenini érvelésből kimarad Marx és Engels lényeges művének “A német ideológia” ismérve; a társadalmi munkamegosztás szerepe és meghatározó mivoltja: „[…] a termelőerő, a társadalmi állapot és a tudat egymással ellentmondásba kerülhet és kell kerülnie, mert a munka megosztásával adva van annak lehetősége, sőt valósága, hogy a szellemi és anyagi tevékenység – hogy az élvezet és a munka, termelés és fogyasztás más-más egyéneknek jusson, az pedig, hogy ne kerüljenek ellentmondásba, csak úgy lehetséges, ha a munka megosztását ismét megszüntetik.”
    Az eszmefuttatás leginkább Lenin mérhetetlen arroganciájáról és vélt ideológiai felsőbbrendűségéről tanúskodik, amely világlátási sovinizmus később a bolsevizmus meghatározó jellemzője lett.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.