Írta: J. V. Sztálin

Beszámoló a XVII. pártkongresszusnak a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának munkájáról

1934. január 26

I
A világkapitalizmus egyre tartó válsága és a Szovjetunió külpolitikai helyzete

Elvtársak! A XVI. kongresszus óta több mint három év telt el. Ez nem valami nagy időszak. De tartalomban gazdagabb, mint bármelyik másik. Azt hiszem, az utóbbi évtized egyetlen időszaka sem volt olyan gazdag eseményekben, mint ez az időszak.

Gazdasági téren ezek az évek az egyre tartó gazdasági világválság évei voltak. A válság kiterjedt nemcsak az iparra, hanem az egész mezőgazdaságra is. A válság nemcsak a termelés és a kereskedelem terén dühöngött. Átcsapott a hitel- és a pénzforgalom területére is és fejetetejére állította az országok között kialakult hitel- és valutaviszonyokat. Ha azelőtt itt-ott még vitatkoztak arról, hogy van-e gazdasági világválság vagy nincsen, ma erről már nem vitatkoznak, mert a válság jelenléte és pusztító hatása ma már túlságosan is világos. Most már másról vitatkoznak: arról, hogy van-e kivezető út a válságból vagy nincs, és ha van kivezető út — mi lesz azután?

Politikai téren ezek az évek a kapitalista országok egymásközti és belső viszonyainak további kiélesedésére vezettek. Japán háborúja Kína ellen és Mandzsúria megszállása, ami kiélezte a távolkeleti helyzetet; a fasizmus győzelme Németországban és a revans eszméjének diadala, ami kiélezte az európai helyzetet; Japán és Németország kilépése a Népszövetségből, ami újabb lökést adott a fegyverkezés fokozásának és az imperialista háborúra való készülődésnek; a fasizmus veresége Spanyolországban, ami ismételten megmutatta, hogy forradalmi válság érlelődik s hogy a fasizmus korántsem hosszúéletű — ezek a múlt kongresszus óta eltelt időszak legfontosabb tényei. Nem csoda, hogy a burzsoá pacifizmus végét járja, a leszerelési tendenciákat pedig nyíltan és leplezetlenül a fegyverkezés és a fokozott felfegyverkezés tendenciái váltják fel.

A gazdasági megrázkódtatások és a katonai és politikai katasztrófák e tomboló hullámai között a Szovjetunió sziklaként áll egymagában és továbbfolytatja szocialista építőmunkáját és harcát a béke fenntartásáért. Ott, a kapitalista országokban, még mindig dúl a gazdasági válság, a Szovjetunióban ellenben továbbfolytatódik a fellendülés mind az ipar, mind a mezőgazdaság terén. Ott, a kapitalista országokban lázasan készülődnek az új háborúra a világ és az érdekszférák újrafelosztása céljából, a Szovjetunió ellenben továbbfolytatja rendszeres, állhatatos harcát a háború veszélye ellen, a békéért, és nem lehet azt mondani, hogy a Szovjetunió erőfeszítéseinek ezen a téren nincs semmi eredménye.

Nagyjából ez a nemzetközi helyzet képe a jelen pillanatban.

Vegyük szemügyre a tőkés országok gazdasági és politikai helyzetének fő mozzanatait.

1. A gazdasági válság menete a tőkés országokban

A tőkés országok mostani gazdasági válsága egyebek között abban különbözik minden más hasonló válságtól, hogy ez a válság a legtartósabb és a leghuzamosabb. Azelőtt a válságok 1—2 év alatt lezajlottak, a mostani válság azonban immár ötödik éve tart, évről-évre pusztítja a tőkés országok gazdaságát és felemészti az előző évek folyamán felhalmozott tartalékokat. Nem csoda tehát, hogy ez a válság minden eddigi válságnál súlyosabb.

Mi a magyarázata annak, hogy a mostani ipari válság ilyen példátlanul sokáig tart?

Mindenekelőtt az, hogy az ipari válság kivétel nélkül valamennyi tőkés országra kiterjedt, és ezzel megnehezítette azt, hogy az egyik ország a másik rovására manőverezzen.

Másodszor az, hogy az ipari válság összefonódott az agrárválsággal, amely kivétel nélkül minden agrár- és félagrár-országra kiterjedt, ez a körülmény pedig szükségképpen még bonyolultabbá tette és még jobban elmélyítette az ipari válságot.

Harmadszor az, hogy az agrárválság ez alatt az idő alatt kimélyült és átterjedt a mezőgazdaság valamennyi ágára, köztük az állattenyésztésre is, ami arra vezetett, hogy a mezőgazdaság hanyatlásnak indult, a gépekről ismét kézi munkára tértek át, a traktort lóval cserélték fel, a műtrágya alkalmazását lényegesen csökkentették, sőt, néha teljesen beszüntették, ennek következtében pedig az ipari válság még jobban elhúzódott.

Negyedszer az, hogy az iparban uralkodó monopolista kartellek igyekeznek fenntartani a magas árakat. Ez a körülmény a válságot különösen fájdalmassá teszi és akadályozza az árutartalékok felszívódását.

Végül pedig az a magyarázata — és ez a leglényegesebb —, hogy az ipari válság a kapitalizmus általános válságának viszonyai közt bontakozott ki, amikor a kapitalizmus már sem a vezető államokban, sem a gyarmatokon és a függő országokban nem rendelkezik és nem is rendelkezhet azzal az erővel és szilárdsággal, amellyel a háború és az Októberi Forradalom előtt rendelkezett; olyan viszonyok között bontakozott ki, amikor a tőkés országok ipara az imperialista háborútól örökbe kapta az üzemkapacitás krónikus kihasználatlanságát és a munkanélküliek milliós hadseregeit, amelyektől a kapitalizmus többé nem képes megszabadulni.

Ezek azok a körülmények, amelyeknek következtében a mostani ipari válság annyira elhúzódott.

Ugyanezek a körülmények magyarázzák meg azt a tényt is, hogy a válság nem állt meg a termelés és a kereskedelem területén, hanem átcsapott a hitelrendszerre, a valutára, az adóssági kötelezettségek területére stb. is, és fenekestül felforgatta a hagyományosan kialakult viszonyokat mind az egyes országok között, mind az egyes országok társadalmi csoportjai között.

Nagy szerepe volt ebben az áresésnek. Az áresés a monopolista kartellek ellenállása dacára elemi erővel fokozódott, mégpedig mindenekelőtt és a legerősebben a szervezetlen árutulajdonosok — a parasztok, a kisiparosok, a kistőkések — áruinak az árai estek, a szervezett árutulajdonosok, vagyis a kartellekben egyesült kapitalisták áruinak árai viszont csak fokozatosan és kisebb mértékben estek. Az áresés az adósok (az ipari vállalkozók, a kisiparosok, a parasztok stb.) helyzetét elviselhetetlenné, a hitelezők helyzetét viszont hallatlanul kiváltságossá tette. E helyzetnek a cégek és vállalkozók hatalmas méretű csődjéhez kellett vezetnie és ide is vezetett. Ennek következtében az utóbbi három év alatt az Északamerikai Egyesült Államokban, Németországban, Angliában, Franciaországban a részvénytársaságok tízezrei mentek tönkre. A részvénytársaságok csődjét a valuták elértéktelenedése követte, ami bizonyos mértékben megkönnyítette az adósok helyzetét. A valuták elértéktelenedését követte a külső és a belső adósságok államilag törvényesített meg nem fizetése. Köztudomású, hogy olyan bankok mentek csődbe, mint a Darmstadti Bank és a Drezdai Bank Németországban, a Creditanstalt Ausztriában és olyan konszernek, mint a Kreuger-konszern Svédországban, az Insull-konszern az Északamerikai Egyesült Államokban és így tovább.

Érthető, hogy ilyen, a hitelrendszer alapjait megrendítő jelenségek után nem maradhatott el és csakugyan be is következett a hitelek és külföldi kölcsönök törlesztésének beszüntetése, a szövetségesek közti tartozások törlesztésének felfüggesztése, a tőkekivitel beszüntetése, a külkereskedelem újabb csökkenése, az árukivitel újabb csökkenése, a külső piacokért folytatott harc erősödése, a kereskedelmi háború az országok között és — a dömping. Igen, elvtársak, a dömping. Nem az állítólagos szovjet dömpingről beszélek, amelyről csak nemrégiben rekedtre kiabálták magukat Európa és Amerika tisztelt parlamentjeinek egyes tisztelt képviselői. Én a tényleges dömpingről beszélek, melyet ma csaknem valamennyi „civilizált” állam gyakorol, amiről nagybölcsen hallgatnak ezek a vitéz és tisztelt képviselők.

Érthető az is, hogy ezek az ipari válságot kísérő pusztító jelenségek, melyek a termelés területén kívül játszódtak le, szintén szükségképpen befolyásolták az ipari válság menetét abban az értelemben, hogy elmélyítették és bonyolultabbá tették.

Ez az ipari válság menetének általános képe.

Íme néhány, hivatalos jelentésekből vett számadat, amelyek szemléltetik, hogyan alakult az ipari válság a szóbanforgó időszak alatt.

Az ipari termelés nagysága százalékban 1929-hez viszonyítva:

1929 1930 1931 1932 1933
Szovjetunió 100 129,7 161,9 184,7 201,6
Egyesült Államok 100 80,7 68,1 53,8 64,9
Anglia 100 92,4 83,8 83,8 86,1
Németország 100 83,3 71,7 59,8 66,8
Franciaország 100 100,7 89,2 69,1 77,4

Ez a táblázat, mint látható, önmagáért beszél.

Míg a legfőbb tőkés országok ipara az 1929-es színvonalhoz viszonyítva évről-évre esett és csak 1933-ban kezdett kissé helyreállni, de korántsem érte még el az 1929-es színvonalat, — a Szovjetunió ipara évről-évre nőtt, a szakadatlan fellendülés folyamatát élte át.

Míg a legfőbb tőkés országok iparának termelése 1933 végéig átlagban 25 %-kal vagy még annál is többel csökkent az 1929-es színvonalhoz viszonyítva, — a Szovjetunió ipara ugyanez alatt az idő alatt több mint kétszeresére, vagyis több mint 100 %-kal nőtt. (Taps.)

E táblázat alapján azt hihetnénk, hogy a négy kapitalista ország közül Anglia van a legkedvezőbb helyzetben. Ez azonban mégsincs így. Ha ezeknek az országoknak az iparát összehasonlítjuk a háborúelőtti színvonallal, akkor kissé más képet kapunk.

Az erre vonatkozó táblázat ilyen képet mutat:

Az ipari termelés nagysága százalékban a háborúelőtti színvonalhoz viszonyítva:

1913 1929 1930 1931 1932 1933
Szovjetunió 100 194,3 252,1 314,7 359,0 391,9
Egyesült Államok 100 170,2 137,3 115,9 91,4 110,2
Anglia 100 99,1 91,5 83,0 82,5 85,2
Németország 100 113,3 99,8 81,0 67,6 75,4
Franciaország 100 139,0 140,0 124,0 96,1 107,6

Mint látjuk, Anglia és Németország ipara még mindig nem érte el a háborúelőtti színvonalat, viszont az Északamerikai Egyesült Államok és Franciaország már néhány százalékkal túlhaladta, a Szovjetunió pedig ez alatt az időszak alatt, a háborúelőtti színvonalhoz viszonyítva, több mint 290 %-kal növelte ipari termelését. (Taps.)

Ezekből a táblázatokból azonban még egy következtetést vonhatunk le.1930-tól és különösen 1931-től kezdve a legfőbb tőkés országok ipari termelése állandóan esett, 1932-ben pedig elérte a mélypontot, — 1933-ban viszont kezdett valamelyest helyreállni és emelkedni. Ezt a következtetést még jobban megerősítik az1932-es és az 1933-as év egyes hónapjainak adatai, amelyek arról tanúskodnak, hogy ezeknek az országoknak az ipara, bár a termelés 1933 folyamán ingadozott, nem mutatott tendenciát arra, hogy az 1932-es nyári mélypontig süllyedjen le.

Mit jelent ez?

Ez azt jelenti, hogy a legfőbb tőkés országok ipara nyilván már túl van a mélyponton, amelyhez 1933 folyamán többé már nem tért vissza.

Egyesek hajlamosak arra, hogy ezt a jelenséget kizárólag mesterséges tényezőknek, például a háborús és inflációs konjunktúrának tulajdonítsák. Kétségtelen, hogy a háborús és inflációs konjunktúrának itt nem csekély a szerepe. Ez főleg Japánra vonatkozólag áll, ahol ez a mesterséges tényező az a döntő és fő erő, mely egyes iparágaknak, főleg hadiipari ágaknak, bizonyos föllendülését idézi elő. De súlyos hiba volna mindent a háborús és inflációs konjunktúrával magyarázni. Ez a magyarázat már azért is helytelen, mert az iparban bekövetkezett némi javulás, amelyet fentebb jellemeztem, nemcsak egyes kivételes vidékeken észlelhető, hanem minden, vagy majdnem minden ipari országban, köztük azokban az országokban is, amelyeknek szilárd valutájuk van. Világos, hogy ebben, a háborús és inflációs konjunktúrán kívül, a kapitalizmus belső gazdasági erőinek hatása is érvényesül.

A kapitalizmusnak sikerült valamelyest meg- könnyítenie az ipar helyzetét a munkások rovására — azzal, hogy kizsákmányolásukat a munka-intenzitás növelésével fokozta, a farmerek rovására — azzal, hogy árpolitikájával a lehető legalacsonyabbra szorította le a farmerek munkatermékeinek árát, az élelmiszerárakat és részben a nyersanyagárakat, a gyarmatok és a gazdaságilag gyenge országok parasztjai rovására— azzal, hogy munkatermékeik, főleg a nyersanyagok árát, majd az élelmiszerekét is, még jobban leszállította.

Mondhatjuk-e, hogy ez átmenetet jelent a válságról a közönséges depresszióra, amely után az ipar újabb fellendülése és felvirágzása következik? Nem, ezt nem mondhatjuk. Legalábbis jelenleg nincsenek olyan adatok, sem közvetlenek, sem közvetettek, amelyek arról tanúskodnának, hogy a kapitalista országokban ipari fellendülés kezdődik. Sőt, minden jel arra vall, hogy ilyen adatok, legalábbis a közeljövőben, nem is lehetségesek. Nem lehetségesek, mert tovább is hatnak mindazok a kedvezőtlen körülmények, melyek nem engedik meg a kapitalista országok iparának, hogy valamennyire is komolyan emelkedjék. A kapitalizmusnak arról az egyre tartó általános válságáról van szó, melynek körülményei között a gazdasági válság lefolyik, az üzemek kapacitásának krónikus kihasználatlanságáról, a krónikus tömeges munkanélküliségről, az ipari válságnak a mezőgazdasági válsággal való összefonódásáról, arról, hogy nincs meg a tendencia az állótőke valamelyest komolyabb megújítására, amely a fellendülés beálltát rendszerint előre jelzi stb. stb.

Nyilvánvaló, hogy az, amivel itt dolgunk van, átmenet az ipar hanyatlásának mélypontjáról, az ipari válság mélypontjáról — a depresszióra, de nem a közönséges, hanem egy sajátos depresszióra, amely nem vezet az ipar újabb fellendülésére és felvirágzására, de nem is veti vissza az ipart a mélypontra.

2. A politikai helyzet kiéleződése a tőkés országokban

Az elhúzódó gazdasági válság következménye a kapitalista országok politikai helyzetének eddig még nem tapasztalt kiéleződése lett, mind ezeken az országokon belül, mind ezek között az országok között.

A külső piacokért folytatott harc fokozása, a szabad kereskedelem utolsó maradványainak megsemmisítése, a védővámok, a kereskedelmi háború, a valutaháború, a dömping és sok más hasonló rendszabály, melyek a gazdasági politikában kifejezésre jutó szélsőséges nacionalizmusról tanúskodnak, a végsőkig kiélezték az országok közötti viszonyokat, megteremtették a talajt a háborús összeütközések számára és napirendre tűzték a háborút, mint a világ és az érdekszférák újrafelosztásának — az erősebb államok javára való újrafelosztásának — eszközét.

Japán háborúja Kína ellen, Mandzsúria megszállása, Japán kilépése a Népszövetségből és előnyomulása Észak-Kínában — még jobban kiélezte a helyzetet. Ennek a kiéleződésnek a következményei: a Csendes-óceánért folytatott harc erősödése és a haditengerészeti fegyverkezés fokozása Japánban, az Északamerikai Egyesült Államokban, Angliában és Franciaországban.

Németország kilépése a Népszövetségből és a revans kísértete újabb lökést adott a helyzet kiéleződésének és a fegyverkezés fokozásának Európában.

Nem csoda, hogy a burzsoá pacifizmus ma már csak tengődik, a leszerelésről sem fecsegnek már, helyette „gyakorlatiasan” beszélnek a fegyverkezésről és a fokozott felfegyverkezésről.

Ismét a harcias imperializmus pártjai, a háború és a revans pártjai lépnek előtérbe, úgy mint 1914-ben.

A dolgok nyilvánvalóan új háború irányában haladnak.

Ugyanezen tényezők hatására még jobban élesedik a tőkés országok belső helyzete. A négy éve tartó ipari válság kimerítette és elkeserítette a munkásosztályt. A négy éve tartó mezőgazdasági válság teljesen tönkretette a parasztság szegény rétegeit, nemcsak a fő kapitalista országokban, hanem — és különösen — a függő és a gyarmati országokban is. Tény, hogy mindenféle statisztikai mesterkedések ellenére, amelyek a munkanélküliek számának kisebbítését célozzák, a munkanélküliek száma, burzsoá intézmények hivatalos adatai szerint, Angliában eléri a 3 milliót, Németországban az 5 milliót, az Északamerikai Egyesült Államokban a 10 milliót, nem is szólva a többi európai országról. Adják még hozzá ehhez a részleges munkanélküliek számát, amely meghaladja a tízmilliót és a tönkrement parasztok milliós tömegeit, — s akkor megkapják a dolgozó tömegek nyomorának és elkeseredésének hozzávetőleges képét. A néptömegek még nem jutottak el odáig, hogy rohamra menjenek a kapitalizmus ellen, de hogy a roham eszméje már érik a tömegek öntudatában — az aligha lehet kétséges. Erről ékesszólóan beszélnek például olyan tények, mint a spanyol forradalom, amely megdöntötte a fasiszta rendszert, és a tanácsterületek növekedése Kínában, amelyet a kínai és külföldi burzsoázia egyesült ellenforradalma sem képes megállítani.

Ez magyarázza meg tulajdonképpen azt a tényt, hogy a tőkés országok uralkodó osztályai nagy igyekezettel felszámolják vagy a semmivel teszik egyenlővé a parlamentarizmus és a burzsoá demokrácia utolsó maradványait, amelyeket a munkásosztály kihasználhatna elnyomói elleni harcában, illegalitásba kényszerítik a kommunista pártokat és diktatúrájuk megvédése érdekében nyíltan terrorisztikus módszerekre térnek át.

A sovinizmus és a háború előkészítése, mint a külpolitika fő elemei, a munkásosztály bilincsbe-verése és a terror a belpolitika terén, mint elengedhetetlen eszköz a jövendő háborúk hátországának megerősítésére — ez az, ami napjaink imperialista politikusait most különösen foglalkoztatja.

Nincs mit csodálni, hogy a kardcsörtető burzsoá politikusok körében ma a fasizmus lett a legdivatosabb árucikk. Nemcsak általában a fasizmusról, hanem mindenekelőtt a német típusú fasizmusról beszélek, amelyet helytelenül neveznek nemzeti szocializmusnak, minthogy a legbehatóbb vizsgálat mellett sem lehet benne a szocializmusnak csak egy parányát is felfedezni.

Ezzel kapcsolatban a fasizmus németországi győzelmében nemcsak a munkásosztály gyengeségének jelét és annak következményét kell látni, hogy a szociáldemokrácia a munkásosztályt elárulta és a fasizmus számára az utat egyengette. A fasizmus németországi győzelmében a burzsoázia gyöngeségének jelét is kell látni, annak a jelét, hogy a burzsoázia már nem képes a parlamentarizmus és a polgári demokrácia régi módszereivel uralkodni s emiatt kénytelen a belpolitikában a kormányzás terrorisztikus módszereihez folyamodni, — annak a jelét, hogy békés külpolitika útján már nem képes többé megtalálni a jelen helyzetből a kivezető utat s emiatt kénytelen a háború politikájához folyamodni.

Ez a helyzet.

Mint látják, a dolgok új imperialista háború felé fejlődnek, ezt tekintik kivezető útnak a mostani helyzetből.

Természetesen nincs alapunk feltételezni, hogy a háború csakugyan ki is fog vezetni ebből a helyzetből. Ellenkezőleg, a háború szükségkép még jobban össze fogja bogozni a helyzetet. Sőt, a háború minden valószínűség szerint kirobbantja a forradalmat és számos országban magát a kapitalizmus létét fogja kérdésessé tenni, mint ahogy ez az első imperialista háború során történt. S ha, az első imperialista háború tapasztalatai ellenére, a burzsoá politikusok mégis úgy kapaszkodnak a háborúba, mint a vízbefúló a szalmaszálba, ez azt jelenti, hogy végkép belebonyolódtak a helyzetbe, zsákutcába jutottak és készek fejjel menni a falnak.

Ezért nem árt röviden szemügyre venni a háború megszervezésének azokat a terveit, melyeket ma a burzsoá politikusok köreiben szövögetnek.

Egyesek úgy vélik, hogy a háborút az egyik nagyhatalom ellen kell megszervezni. Megsemmisítő vereséget szándékoznak rámérni és az ő rovására akarják rendbehozni saját ügyeiket. Tegyük fel, hogy meg is szervezik ezt a háborút. Mi lehet ennek az eredménye?

Mint ismeretes, az első imperialista háború idején szintén meg akartak semmisíteni egy nagyhatalmat — Németországot, és meg akarták szedni magukat az ő rovására. És mi lett az eredmény? Németországot nem semmisítették meg, de olyan gyűlöletet hintettek el Németországban a győztesekkel szemben és olyan termékeny talajt teremtettek a revans számára, hogy mind a mai napig nem tudják és bizonyára nem is fogják tudni egyhamar megenni azt az undorító kását, amit maguk főztek. Ezzel szemben megkapták a kapitalizmus bukását Oroszországban, a proletárforradalom győzelmét Oroszországban és —világos dolog — a Szovjetuniót. Hol a biztosíték, hogy a második imperialista háború „jobb” következményekkel fog járni számukra, mint az első? Nem helyesebb-e az ellenkezőjét feltételezni?

Mások úgy vélik, hogy a háborút valamelyik, katonai szempontból gyenge, de fogyasztópiacként nagy ország ellen kell megszervezni, — például Kína ellen, amelyet méghozzá, mint most kiderül, nem is lehet a szó tulajdonképpeni értelmében államnak nevezni, hanem csak amolyan „szervezetlen területnek”, amely rászorul arra, hogy erős államok elfoglalják. Nyilván végkép fel akarják osztani Kínát és a dolgaikat Kína rovására akarják rendbehozni. Tegyük fel, hogy meg is szervezik ezt a háborút. Mi lehet ennek az eredménye?

Ismeretes, hogy a XIX. század elején ugyanúgy vélekedtek Olaszországról és Németországról, ahogyan ma Kínáról, vagyis „szervezetlen területeknek”, nem pedig államoknak tartották és leigázták őket. És mi lett az eredmény? Az eredmény, mint ismeretes, az lett, hogy Németország és Olaszország több háborút viselt függetlenségéért és ezek az országok önálló államokká egyesültek. Az eredmény az lett, hogy ez országok népeinek szívében fokozódott a leigázók elleni gyűlölet, amelynek következményeit mind a mai napig nem számolták fel, s aligha fogják egyhamar felszámolni. Kérdezem: hol a biztosíték, hogy az imperialisták Kína elleni háborújának nem ugyanez lesz a következménye?

Megint mások úgy vélik, hogy a háborút egy „felsőbbrendű fajnak”, mondjuk, a német „fajnak”, kell megszerveznie egy „alsóbbrendű faj”, mindenekelőtt — a szlávok ellen, hogy csak ilyen háború teremtheti meg a helyzetből kivezető utat, mert a „felsőbbrendű faj” arra van hivatva, hogy megtermékenyítse az „alsóbbrendűt” és uralkodjék rajta. Tegyük fel, hogy ezt a furcsa elméletet — amely olyan messze van a tudománytól, mint az ég a földtől —, tegyük fel, hogy ezt a furcsa elméletet át is ültetik a gyakorlatba. Mi lehet ennek az eredménye?

Ismeretes, hogy a régi Róma ugyanúgy vélekedett valamikor a mai németek és franciák őseiről, mint ahogy ma a „felsőbbrendű faj” képviselői a szláv törzsekről. Ismeretes, hogy a régi Róma úgy bánt velük, mint „alsóbbrendű fajokkal”, mint „barbárokkal”, akiknek az a hivatásuk, hogy örökre alá legyenek rendelve a „felsőbbrendű fajnak”, a „dicső Rómának”, amire — köztünk maradjon a szó — a régi Rómának volt is valamelyes alapja, amit a mai „felsőbbrendű faj” képviselőiről nem lehet elmondani. (Viharos taps.) És mi lett az eredmény? Az eredmény az lett, hogy a nem-rómaiak, vagyis a „barbárok” valamennyien egyesültek a közös ellenség ellen és megdöntötték Rómát, hogy csak úgy ropogott. Kérdezem: hol a biztosíték, hogy a mai „felsőbbrendű faj” képviselőinek igényei nem fognak ugyanilyen siralmas következményekre vezetni? Hol a biztosíték, hogy a berlini fasiszta és irodalmár politikusoknak jobban fog kedvezni a szerencse, mint a régi és tapasztalt római hódítóknak? Nem helyesebb ennek az ellenkezőjét feltételezni?

Végül, megint mások, úgy vélik, hogy a háborút a Szovjetunió ellen kell megszervezni. Le akarják verni a Szovjetuniót, hogy felosszák a területét és megszedjék magukat a rovására. Hiba volna azt gondolni, hogy csak Japán egyes katonai körei vélekednek így. Tudjuk, hogy ugyanilyen terveket szövögetnek egyes európai államok vezető politikai köreiben is. Tegyük fel, hogy ezek az urak át is térnek a szóról a tettre. Mi lehet ennek az eredménye?

Aligha lehet kételkedni abban, hogy ez a háború a legveszedelmesebb háború lesz a burzsoázia számára. Nemcsak azért lesz a legveszedelmesebb, mert a Szovjetunió népei életre-halálra fognak harcolni a forradalom vívmányaiért. A legveszedelmesebb lesz a burzsoázia számára még azért is, mert a háború nemcsak a frontokon fog folyni, hanem az ellenfél hátországában is. A burzsoázia bizonyos lehet abban, hogy a Szovjetunió munkásosztályának nagyszámú európai és ázsiai barátai igyekeznek majd hátbatámadni elnyomóikat, akik az egész világ munkásosztályának hazája ellen bűnös háborút indítottak. És ne nekünk tegyenek szemrehányást a burzsoá urak, ha e háború után eltűnnek egyes hozzájuk közelálló kormányok, amelyek ma még „isten kegyelméből” szerencsésen uralkodnak. (Viharos taps.)

Egy ilyen háború a Szovjetunió ellen már volt, ha emlékeznek, 15 évvel ezelőtt. Mint ismeretes, a köztiszteletben álló Churchill e háború számára költői kifejezést is talált: „14 állam hadjárata”. Emlékeznek rá, persze, hogy ez a háború országunk összes dolgozóit az önfeláldozó harcosok egységes táborává tömörítette, és ezek a harcosok vitézül védelmezték hazájukat, a munkások és parasztok hazáját, a külső ellenséggel szemben. Ismeretes, mivel végződött ez a háború. Azzal végződött, hogy az intervenciós seregeket kiűztük országunkból, Európában pedig forradalmi „Akcióbizottságokat” alakítottak. Aligha lehet kétséges, hogy a Szovjetunió elleni második háború a támadók teljes vereségére, Európa és Ázsia számos országában forradalomra s ez országok burzsoá-földbirtokos kormányainak megsemmisítésére fog vezetni.

Ezek a zsákutcába jutott burzsoá politikusok háborús tervei.

Látnivaló, hogy sem észről, sem vitézi erényekről nem tanúskodnak. (Taps.)

De ha a burzsoázia a háború útját választja, a tőkés országok munkásosztálya, melyet a válság négy éve és a munkanélküliség kétségbeesésbe kergetett, a forradalom útjára lép. Ez azt jelenti, hogy érik és tovább fog érni a forradalmi válság. És a forradalmi válság annál gyorsabban fog nőni, mennél jobban belebonyolódik a burzsoázia a maga háborús tervezgetéseibe, mennél gyakrabban folyamodik a munkásosztály és a dolgozó parasztok elleni harcban terrorisztikus módszerekhez.

Egyes elvtársak azt gondolják, hogy mihelyt forradalmi válság van, a burzsoáziának elkerülhetetlenül olyan helyzetbe kell jutnia, amelyből nincs kivezető út, hogy tehát a burzsoázia bukása már eleve elintézett kérdés, hogy a forradalom győzelme ezzel már biztosítva is van és hogy nekik csak be kell várniok a burzsoázia bukását és győzelmi határozatokat kell írniok. Ez súlyos tévedés. A forradalom győzelme sohasem jön el magától. A forradalom győzelmét elő kell készíteni és ki kell vívni. Előkészíteni és kivívni pedig csak erős forradalmi proletárpárt tudja. Vannak pillanatok, amikor a helyzet forradalmi, a burzsoázia hatalma alapjában inog, de a forradalom győzelme mégsem következik be, mert nincs forradalmi proletárpárt, amely elég erős és tekintélyes ahhoz, hogy a tömegeket magával vigye és a hatalmat kezébe ragadja. Oktalanság volna azt gondolni, hogy ilyen „esetek” nem állhatnak elő.

Nem ártana ezzel kapcsolatban visszaemlékezni Leninnek a Kommunista Internacionále II. kongresszusán a forradalmi válságról mondott látnoki szavaira.

„Most elérkeztünk a forradalmi válságnak mint forradalmi tevékenységünk alapjának kérdéséhez. És itt mindenekelőtt két elterjedt hibára kell rámutatni. Egyfelől, a polgári közgazdászok, az angolok választékos kifejezése szerint, egyszerű «nyugtalanságnak» tüntetik fel ezt a válságot. Másfelől, a forradalmárok néha azt igyekeznek bebizonyítani, hogy a válságból egyáltalán nincs kivezető út. Ez tévedés. Nincs olyan helyzet, amelyből egyáltalán ne volna kivezető út. A burzsoázia úgy viselkedik, mint valami vérszemet kapott és fejétvesztett ragadozó, ostobaságot ostobaságra halmoz, s ezzel kiélezi a helyzetet, meggyorsítja saját pusztulását. Mindez igaz. De nem lehet «bebizonyítani», hogy egyáltalán semmi lehetőség sincs arra, hogy a burzsoázia a kizsákmányoltak egyik-másik kisebbségét bizonyos apró-cseprő engedményekkel elaltassa, az elnyomottak és kizsákmányoltak bizonyos részének egyik-másik mozgalmát vagy felkelését leverje. Megpróbálni már eleve «bebizonyítani», hogy «egyáltalán» nincs kivezető út, nem volna egyéb üres szőrszálhasogatásnál, vagy a fogalmakkal és szavakkal való játszadozásnál. Igazi «bizonyíték» ilyen és hasonló kérdésekben csak a gyakorlat lehet. A burzsoá rend az egész világon hatalmas forradalmi válságot él át. A forradalmi pártoknak most a gyakorlatban kell «bebizonyítaniok», hogy elég tudatosak, elég szervezettek, eléggé egybe vannak forrva a kizsákmányolt tömegekkel, elég erélyesek és elég hozzáértéssel rendelkeznek ahhoz, hogy kihasználják ezt a válságot a sikeres, a győzelmes forradalom érdekében” (Lenin Művei. XXV. köt. 340—341. old.).

3. A Szovjetunió és a tőkés államok közti viszony

Könnyű megérteni, hogy milyen nehéz volt a Szovjetuniónak ebben a háborús tervezgetések miazmáival megmérgezett légkörben a maga békepolitikáját folytatnia.

E háborúelőtti zenebona közepette, mely az országok egész sorára kiterjedt, a Szovjetunió ezek alatt az évek alatt szilárdan és hajthatatlanul megmaradt a maga béke-álláspontján, harcolt a háborús veszély ellen, harcolt a béke fenntartásáért, közeledett azokhoz az országokhoz, amelyek így vagy amúgy a béke fenntartása mellett vannak, leleplezte és leálcázta azokat, akik előkészítik, provokálják a háborút.

Mire számított a Szovjetunió ebben a békéért folytatott nehéz és bonyolult harcban?

a) Saját növekvő gazdasági és politikai erejére.

b) Minden ország munkásosztálya milliós tömegeinek erkölcsi támogatására, amelyeknek létérdekük a béke fenntartása.

c) Azoknak az országoknak józanságára, amelyeknek egy vagy más indítóokból nem érdekük a béke megbontása és amelyek fejleszteni akarják kereskedelmi kapcsolataikat egy olyan pontosan fizető szerződő féllel, mint amilyen a Szovjetunió.

d) Végül — dicső hadseregünkre, amely kész megvédeni országunkat a külső támadásoktól.

Ezen az alapon indítottuk meg kampányunkat, hogy a szomszéd államokkal megnemtámadási egyezményeket és az agresszió meghatározására vonatkozó egyezményeket kössünk. Önök tudják, hogy ez a kampány sikerrel járt. Mint ismeretes, megnemtámadási egyezményt kötöttünk nemcsak a velünk nyugaton és délen szomszédos államok többségével, köztük Finnországgal és Lengyelországgal, hanem olyan országokkal is, mint Franciaország, Olaszország, az agresszió meghatározására vonatkozó egyezményt pedig megkötöttük ugyanezekkel a szomszédos államokkal, valamint a Kis-Antanttal is.

Ugyanezen az alapon megerősödött a barátság a Szovjetunió és Törökország között, megjavult és vitathatatlanul kielégítővé vált a viszony a Szovjetunió és Olaszország között, megjavult a viszonyunk Franciaországgal, Lengyelországgal és a többi balti állammal, újra felvettük a diplomáciai kapcsolatokat az Északamerikai Egyesült Államokkal, Kínával stb.

A Szovjetunió békepolitikájának sikereit tükröző tények sorából külön ki kell emelnem két tényt, amelyeknek vitathatatlanul komoly jelentőségük van.

1. Előszöris arra a kedvező fordulatra gondolok, amely a Szovjetunió és Lengyelország, valamint a Szovjetunió és Franciaország közti viszonyban a legutóbbi időben beállott. A múltban, mint ismeretes, viszonyunk Lengyelországgal nem volt valami jó. Lengyelországban meggyilkolták államunk képviselőit. Lengyelország magát a nyugati államok védőbástyájának tekintette a Szovjetunió ellen. Lengyelországra úgy számítottak a minden néven nevezendő imperialisták, mint előhadra a Szovjetunió elleni katonai támadás esetén. Nem volt jobb a helyzet a Szovjetunió és Franciaország közötti viszony tekintetében sem. Hogy a Szovjetunió és Franciaország közötti viszony jellegét emlékezetünkben felidézzük, elég a Ramzin-féle kártevő csoport ügyének moszkvai bírósági tárgyalásával összefüggő tényekre visszaemlékeznünk. És lám, ezek a nem kívánatos kapcsolatok kezdenek fokozatosan eltűnni. Másféle kapcsolatok lépnek a helyükre s ezeket csakis közeledésnek lehet nevezni.

Nemcsak az a lényeg, hogy megnemtámadási egyezményt kötöttünk ezekkel az országokkal, noha ennek az egyezménynek magában véve is komoly jelentősége van. Mindenekelőtt az a lényeg, hogy a kölcsönös bizalmatlanságtól megfertőzött légkör kezd tisztulni. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a közeledésnek kialakulóban levő folyamatát eléggé tartósnak, olyannak tekinthetjük, amely biztosítja az ügy teljes sikerét. Esetleges meglepetéseket és politikai cikcakkokat például Lengyelországban, ahol a szovjetellenes hangulat még erős, korántsem lehet kizártnak tartani. De hogy viszonyunk kedvezőbbre fordult — függetlenül attól, milyen eredményei lesznek ennek a jövőben —, ez olyan tény, amely megérdemli, hogy leszögezzük és kiemeljük, mint a béke ügyének javulását szolgáló tényezőt.

Mi az oka ennek a fordulatnak, mi segíti elő?

Mindenekelőtt a Szovjetunió erejének és hatalmának növekedése.

A mi korunkban a gyengékkel nem szoktak számolni — csak az erősekkel számolnak. Továbbá — bizonyos változások Németország politikájában, amelyek azt tükrözik vissza, hogy Németországban erősödnek a revans-törekvések és az imperialista tendenciák.

Egyes német politikusok ezzel kapcsolatban azt mondják, hogy a Szovjetunió most Franciaországra és Lengyelországra orientálódik, hogy a versailles-i béke ellenségéből annak hívévé lett, hogy ezt a változást a fasiszta rezsimnek Németországban való uralomrajutása magyarázza. Ez nem igaz. Mi, természetesen, egyáltalában nem vagyunk elragadtatva a németországi fasiszta rendszertől. Itt azonban nem a fasizmusról van szó, már csak azért sem, mert a fasizmus — például az olaszországi fasizmus — nem gátolta a Szovjetuniót abban, hogy a legjobb kapcsolatokat létesítse ezzel az országgal. Nem is a versailles-i szerződéshez való viszonyunkban bekövetkezett állítólagos változásokról van itt szó. Nekünk, akik saját bőrünkön tapasztaltuk a breszti béke gyalázatát, eszünk ágában sincs a versailles-i szerződést magasztalni. Mi csak azzal nem értünk egyet, hogy e miatt a szerződés miatt a világot újabb háború örvényébe taszítsák. Ugyanezt kell mondani a Szovjetunió állítólagos irányváltoztatásáról is. Mi nem orientálódtunk Németországra, éppen úgy nem, ahogy most sem orientálódunk Lengyelországra és Franciaországra. Mi a múltban is, a jelenben is a Szovjetunióra és csakis a Szovjetunióra orientálódtunk és orientálódunk. (Viharos taps.) És ha a Szovjetunió érdekei azt követelik, hogy közeledjünk egyik vagy másik, a béke megbontásában nem érdekelt országhoz, ezt habozás nélkül megtesszük.

Nem, nem ez itt a lényeg. A lényeg Németország politikájának megváltozása. Németországban ugyanis, még mielőtt a mai német politikusok hatalomra jutottak, de különösen hatalomrajutásuk után, harc kezdődött két politikai vonal között, a régi politika között, mely a Szovjetuniónak Németországgal megkötött ismeretes szerződéseiben tükröződött, és az „új” politika között, mely lényegében a volt német császár politikájára emlékeztet, aki annakidején megszállta Ukrajnát és hadjáratot indított Leningrád ellen, felvonulási területté változtatva e hadjárat céljára a balti országokat, — s ez az „új” politika szemmelláthatólag fölébe kerekedik a réginek. Nem lehet véletlennek tekinteni, hogy az „új” politika emberei minden téren fölénybe kerülnek, a régi politika hívei pedig kegyvesztettekké lettek. Ugyancsak nem véletlen Hugenberg ismert londoni fellépése, valamint nem véletlenek Rosenbergnek, a Németországban kormányzó párt külpolitikai vezetőjének nem kevésbé ismert nyilatkozatai sem. Ez itt a lényeg, elvtársak.

2. Másodszor, a Szovjetunió és az Északamerikai Egyesült Államok közti normális viszony helyreállítására gondolok. Nem lehet kétséges, hogy ennek a lépésnek igen komoly jelentősége van a nemzetközi kapcsolatok egész rendszerében. Nemcsak arról van szó, hogy ez a lépés növeli a béke fenntartásának esélyeit, javítja a két ország közötti viszonyt, növeli közöttük a kereskedelmi kapcsolatokat és alapot teremt a kölcsönös együttműködés számára. Arról van szó, hogy ez a lépés határkövet állít a régi és az új állapot közé; a régi az volt, hogy az Északamerikai Egyesült Államokat különböző országokban úgy tekintették, mint a különböző szovjetellenes irányzatok védőbástyáját, az új állapot pedig az, hogy ezt a bástyát, mindkét ország kölcsönös előnyére, önként eltávolították az útból.

Ez az a két fő tény, mely a szovjet békepolitika sikereit tükrözi.

De helytelen volna azt hinni, hogy a legutóbbi kongresszus óta eltelt idő alatt minden simán ment. Nem, korántsem ment nálunk minden simán.

Emlékezzenek csak vissza az Anglia részéről gyakorolt nyomásra, a kivitelünk ellen elrendelt zárlatra, arra a kísérletre, hogy belügyeinkbe beavatkozva kipuhatoljanak bennünket, hogy kipróbálják ellenálló erőnket. Ebből a kísérletből, igaz, semmi sem lett, a zárlatot pedig később megszüntették, de az a kellemetlen utóíz, ami e próbálkozások után megmaradt, még mindig érezhető mindenben, ami az Anglia és Szovjetunió közötti viszonnyal kapcsolatos, többek közt a kereskedelmi szerződésről folytatott tárgyalásokban is. Ezeket a Szovjetunió elleni próbálkozásokat pedig nem lehet véletleneknek tekinteni. Ismeretes, hogy az angol konzervatívok egy része számára ez életszükséglet. És éppen azért, mert nem véletlenek, számolnunk kell azzal, hogy a jövőben is meg fognak ismétlődni, hogy mindenféle fenyegetéseket alkalmaznak majd a Szovjetunió ellen, hogy károkat okoznak neki stb.

Nem szabad szem elől tévesztenünk a Szovjetunió és Japán közötti viszonyt sem, amely komoly javulásra szorul. Az a tény, hogy Japán megtagadta a megnemtámadási egyezmény aláírását, amelyre pedig Japánnak legalább annyira szüksége van, mint a Szovjetuniónak, újabb jele annak, hogy Japánnal való viszonyunk terén nincs minden rendben. Ugyanezt kell mondanunk a Kínai-Keleti Vasút ügyében folytatott tárgyalások megszakításáról, ami nem a Szovjetunió hibájából történt, valamint arról, hogy japán ügynökök a Kínai-Keleti Vasúton megengedhetetlen dolgokat művelnek, törvénytelenül letartóztatják a Kínai-Keleti Vasút szovjet alkalmazottait stb. Arról már nem is beszélek, hogy a japán katonai vezető körök egy része nyíltan hirdeti a sajtóban a Szovjetunió elleni háborúnak és a Tengermellék elfoglalásának szükségességét, a katonai vezető körök másik részének félreérthetetlen helyeslése mellett, a japán kormány pedig, ahelyett hogy rendreutasítaná a háborús gyújtogatókat, úgy tesz, mintha ez nem rá tartozna. Nem nehéz megérteni, hogy ezek a körülmények szükségképpen nyugtalan és bizonytalan légkört teremtenek. Mi természetesen ezután is rendületlenül a béke politikáját fogjuk folytatni és Japánnal való viszonyunk megjavítására fogunk törekedni, mert mi ennek a viszonynak a megjavulását akarjuk. De nem minden függ tőlünk. Ezért egyszersmind mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy országunkat megóvjuk a meglepetésektől és felkészültek legyünk arra, hogy támadás ellen megvédjük. (Viharos taps.)

Mint látják, békepolitikánk sikerei mellett számos negatív jelenséget is fel kell jegyeznünk.

Ez a Szovjetunió külpolitikai helyzete.

A mi külpolitikánk világos. A mi külpolitikánk minden ország irányában a béke fenntartásának és a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésének politikája. A Szovjetuniónak esze ágában sincs, hogy bárkit fenyegessen, még kevésbé, hogy bárkit megtámadjon. Mi a béke mellett vagyunk és a békéért harcolunk. De nem félünk a fenyegetésektől és készek vagyunk csapással felelni a háborús gyújtogatók csapására. (Viharos taps.) Aki békét akar és kereskedelmi kapcsolatokat igyekszik velünk létesíteni, az mindenkor támogatásra talál nálunk. Azokat pedig, akik megpróbálnak rátámadni országunkra: úgy visszaverjük, hogy belepusztulnak, nehogy mégegyszer kedvük kerekedjék disznóormányukat a mi szovjet kertünkbe bedugni. (Dörgő tapsvihar.)

Ez a mi külpolitikánk. (Dörgő tapsvihar.)

A feladat az, hogy ezt a politikát valósítsuk meg ezentúl is a legállhatatosabban és a legkövetkezetesebben.

II
A népgazdaság további fellendülése és a Szovjetunió belső helyzete

Áttérek a Szovjetunió belső helyzetének kérdésére.

A Szovjetunió belső helyzete szempontjából a legutóbbi kongresszus óta eltelt időszak alatt a népgazdaság terén is, kulturális téren is egyre jobban kibontakozott a fellendülés.

Ez a fellendülés nemcsak egyszerű mennyiségi erőgyűjtés volt. Ennek a fellendülésnek az a nevezetessége, hogy elvi jelentőségű változásokat idézett elő a Szovjetunió szerkezetében és gyökeresen megváltoztatta az ország képét.

A Szovjetunió ez alatt az időszak alatt gyökeresen átalakult, miután ledobta magáról az elmaradottság és a középkoriság köntösét. Agrárországból ipari országgá lett. A szétaprózott egyéni mezőgazdaság országából a kollektív nagyüzemű gépesített mezőgazdaság országává lett. Sötét, írástudatlan, kulturálatlan országból átváltozott — helyesebben: átváltozóban van — írástudó és kulturált, a Szovjetunió népeinek nyelvén működő fő-, közép- és elemi iskolák óriási hálózatával borított országgá.

Új iparágak jöttek létre: szerszámgépgyártás, autóipar, traktoripar, vegyiipar, motorgyártás, repülőgépgyártás, kombájngyártás, nagy teljesítőképességű turbinák és generátorok gyártása, minőségi acél, vasötvözetek, szintétikus kaucsuk, nitrogén, műselyem stb. stb. gyártása. (Hosszantartó taps.)

Az új, teljesen korszerű ipari üzemek ezreit építettük fel és indítottuk meg ez alatt az időszak alatt. Olyan óriásokat építettünk fel, mint a dnyeperi vízierőmű, a magnyitogorszki, kuznyecki, cseljabinszki, bobriki üzemek, az uráli és kramatorszki gépgyárak. A régi üzemek ezreit alakítottuk újjá a korszerű technika alapján. Új üzemeket építettünk és ipari központokat létesítettünk a nemzeti köztársaságokban és a Szovjetunió végvidékein: Belorusszijában, Ukrajnában, Észak-Kaukázusban, a Kaukázusontúl, Közép-Ázsiában, Kazahsztánban, Burját-Mongóliában, Tatáriában, Baskíriában, az Urálban, Kelet- és Nyugat-Szibériában, a Távolkeleten stb.

Több mint 200 000 kolhozt és 5 000 szovhozt teremtettünk meg és számukra új kerületi központokat és ipari gócpontokat létesítettünk.

Olyan helyeken, ahol azelőtt szinte pusztaság volt, új nagyvárosok nőttek ki, nagyszámú lakossággal. A régi városok és ipartelepek hatalmasan megnőttek.

Lefektettük az Urál—Kuznyecki kombinát alapjait, amely egyesíti a kuznyecki kokszolható szenet az uráli vasérccel. Tehát ma már elmondhatjuk, hogy az új keleti kohászati bázis ábrándból valósággá vált.

Új, hatalmas kőolajbázis alapjait fektettük le az Urál-hegylánc nyugati és déli lejtőinek vidékén — az Urál-területen, Baskíriában, Kazahsztánban.

Szemmellátható, hogy azok a népgazdaság minden ágára kiterjedő óriási építkezési beruházások, amelyeknek összege a legutóbbi kongresszus óta 60 milliárd rubel volt, nem voltak hiábavalók s már kezdenek eredményeket hozni.

E vívmányaink eredményeképpen a Szovjetunió nemzeti jövedelme az 1929. évi 29 milliárddal szemben 1933-ban 50 milliárd rubelre emelkedett, miközben ugyanez alatt az időszak alatt a nemzeti jövedelem kivétel nélkül minden tőkés országban óriási mértékben esett.

Érthető, hogy mindezeknek a vívmányoknak s ennek az egész fellendülésnek a Szovjetunió belső helyzete további megszilárdulására kellett vezetniök s valóban arra is vezettek.

Hogyan mehettek végbe rövid 3—4 év alatt ilyen hatalmas változások egy óriási, elmaradt technikájú és elmaradt kultúrájú állam területén? Nem csoda ez? Csoda volna, ha a fejlődés a kapitalizmus és az egyéni kisgazdaság alapján ment volna végbe. De nem lehet csodának nevezni, ha figyelembe vesszük, hogy a fejlődés nálunk a szocialista építés kifejlesztése alapján ment végbe.

Érthető, hogy ez a gigászi fellendülés csakis a szocializmus sikeres építése alapján, tízmilliók kollektív munkája alapján, azoknak az előnyöknek az alapján jöhetett létre, melyek a szocialista gazdasági rendszer sajátjai, szemben a tőkés rendszerrel és az egyéni parasztgazdaság rendszerével.

Nem csoda tehát, hogy a Szovjetuniónak a beszámolómban tárgyalt időszak alatt elért hatalmas gazdasági és kulturális fellendülésével együttjárt a tőkés elemek felszámolása és az egyéni parasztgazdaság háttérbe szorítása. Tény és való, hogy a szocialista gazdasági rendszer részesedése az iparban jelenleg 99%, a mezőgazdaságban pedig, ha a gabonafélékkel bevetett területek nagyságát vesszük — 84,5 %, az egyéni parasztgazdaságra viszont mindössze 15,5% jut.

Eszerint a tőkés gazdaságot a Szovjetunióban már felszámoltuk, az egyéni parasztgazdaság szektorát pedig a falun másodrangú állásokba szorítottuk vissza.

Az új gazdasági politika bevezetése idején Lenin arról beszélt, hogy országunkban öt társadalmi-gazdasági forma elemei vannak meg: 1) a patriarchális gazdaság (jelentős mértékben naturális gazdaság), 2) a kis árutermelés (a gabonát eladó parasztok többsége), 3) a magángazdasági kapitalizmus, 4) az államkapitalizmus, 5) a szocializmus. Lenin véleménye az volt, hogy mindezek közül a formák közül végeredményben a szocialista formának kell felülkerekednie. Most elmondhatjuk, hogy az első, a harmadik és a negyedik társadalmi-gazdasági forma már nem létezik, a második társadalmi-gazdasági forma másodrangú helyre szorult, az ötödik társadalmi-gazdasági forma pedig, a szocialista forma, osztatlanul uralkodó és egyetlen parancsnokoló erő az egész népgazdaságban. (Viharos, hosszantartó taps.)

Ez az eredmény.

Ezen az eredményen alapul a Szovjetunió belső helyzetének szilárdsága, előretolt és frontmögötti állásainak megingathatatlansága a kapitalista környezet viszonyai között.

Térjünk át a Szovjetunió gazdasági és politikai helyzetének egyes kérdéseire vonatkozó konkrét adatok megvizsgálására.

1. Az ipar fellendülése

A népgazdaság ágai közül iparunk nőtt a leggyorsabban. A legutóbbi kongresszus óta, vagyis 1930-tól kezdve, iparunk több mint kétszeresére, pontosan 101,6%-kal növekedett, a háborúelőtti színvonalhoz viszonyítva pedig a növekedés csaknem négyszeres, pontosan 291,9%.

Ez azt jelenti, hogy az iparosítás nálunk teljes gőzzel folyt.

Az iparosítás gyors fejlődése arra vezetett, hogy az ipari termelés a népgazdaság össztermelésében elfoglalta a vezető helyet.

Íme az erre vonatkozó táblázat.

Az ipar százalékos részesedése a népgazdaság össztermelésében (az 1926—27-es év áraiban):

1913 1929 1930 1931 1932 1933
Ipar (a kisipar nélkül) 42,0 54,5 61,6 66,7 70,7 70,4
Mezőgazdaság 57,9 45,5 38,4 33,3 29,3 29,6
Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

Ez azt jelenti, hogy országunk szilárdan és véglegesen ipari országgá vált.

Az iparosítás szempontjából döntő jelentőségű a munka- és termelési eszközök termelésének növekedése az iparfejlődés egészén belül. A beszámolóban tárgyalt időszak adatai azt mutatják, hogy az ipar egészén belül ez a tétel döntő helyet foglalt el.

Íme az erre vonatkozó táblázat.

A nagyipari ágak két főcsoportjának részesedése az egész nagyipar termelésében (az 1926—27-cs árakban):

Össztermelés (milliárd rubelben)
1929 1930 1931 1932 1933
Az egész nagyipar 21,0 27,5 33,9 38,5 41,9
Ebből: „A” csoport. Termelési eszközök 10,2 14,5 18,8 22,0 24,3
„B” csoport. Fogyasztási cikkek 10,8 13,0 15,1 16,5 17,6
Részarány (százalékban)
„A” csoport. Termelési eszközök 48,5 52,6 55,4 57,0 58,0
„B” csoport. Fogyasztási cikkek 51,5 47,4 44,6 43,0 42,0
Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0

A táblázat nyilván nem szorul magyarázatra.

Technikai szempontból még fiatal országunkban az iparra különleges feladat hárul. Az iparnak nemcsak sajátmagát kell az új technika alapján újjáalakítania, vagyis nemcsak minden iparágat, beleértve a könnyűipart, az élelmiszeripart és az erdőipart is. Ezenkívül a közlekedés minden fajtáját és a mezőgazdaság minden ágát is újjá kell alakítania. De ezt a feladatát csak abban az esetben teljesítheti, ha a gépgyártás — a népgazdaság újjáalakításának fő emelője — vezető helyet foglal el benne. A beszámolóban tárgyalt időszak adatai azt mutatják, hogy a gépgyártás már kivívta magának a vezetőszerepet az ipar egészén belül.

Íme az erre vonatkozó táblázat.

Az egyes iparágak százalékos részesedése az össztermelésben:

Szovjetunió
1913 1929 1932 1933
Kőszénipar 2,9 2,1 1,7 2,0
Kokszipar 0,8 0,4 0,5 0,6
Kőolajipar 1,9 1,8 1,5 1,4
Kőolajfinomító ipar 2,3 2,5 2,9 2,6
Vaskohászat nincs adat 4,5 3,7 4,0
Színesfémkohászat nincs adat 1,5 1,3 1,2
Gépipar 11,0 14,8 25,0 26,1
Vegyi alapipar 0,8 0,6 0,8 0,9
Pamutipar 18,3 15,2 7,6 7,3
Gyapjúipar 3,1 3,1 1,9 1,8

Ez azt jelenti, hogy iparunk egészséges alapon fejlődik, az újjáalakítás kulcsa pedig — a gépipar — teljesen a mi kezünkben van. Csak arra van szükség, hogy okosan, ésszerűen használjuk ki.

Érdekes képet kapunk, ha iparunknak a beszámolóban tárgyalt időszak alatt megtett fejlődését a társadalmi szektorok szerint csoportosítva vizsgáljuk.

Íme az erre vonatkozó táblázat.

A nagyipar össztermelése társadalmi szektorok szerint (az 1926—27-es árakban):

Össztermelés (millió rubelben)
1929 1930 1931 1932 1933
Az egész termelés 21 025 27 477 33 903 38 464 41 968
Ebből:
I. Társadalmasított ipar 20 891 27 402 nincs adat 38 436 41 940
Ebből:
a) állami ipar 19 143 24 989 nincs adat 35 587 38 932
b) szövetkezeti ipar 1 748 2 413 nincs adat 2 849 3 008
II. Magánipar 134 75 nincs adat 28 28
(százalékban)
Az egész termelés 100 100 100 100 100
Ebből:
I. Társadalmasított ipar 99,4 99,7 nincs adat 99,93 99,93
Ebből:
a) állami ipar 91,1 90,9 nincs adat 92,52 92,76
b) szövetkezeti ipar 8,3 8,8 nincs adat 7,41 7,17
II. Magánipar 0,6 0,3 nincs adat 0,07 0,07

Ebből a táblázatból kitűnik, hogy az iparban a kapitalista elemekkel már végeztünk, a szocialista gazdasági rendszer pedig iparunk egyetlen és uralkodó rendszere. (Taps.)

Mindazon eredmények között azonban, amelyeket iparunk a beszámolóban tárgyalt időszak alatt kivívott, legfontosabbnak azt a tényt kell tekintenünk, hogy ez alatt az idő alatt az ipar új embereinek és új vezetőinek ezreit, az új mérnökök és technikusok egész rétegeit, a fiatal szakmunkások százezreit tudta felnevelni és kikovácsolni, akik elsajátították az új technikát és előrevitték szocialista iparunkat. Nem lehet kétséges, hogy nélkülük iparunk nem érhette volna el azokat a sikereket, amelyeket elért s amelyekre joggal büszke. Az adatok azt mutatják, hogy a beszámolóban tárgyalt időszak alatt az üzemi iparostanuló-iskolákból mintegy 800 000 többé-kevésbé szakképzett munkás, a műszaki főiskolákból, egyéb főiskolákból és a középfokú szakiskolákból pedig több mint 180 000 mérnök és technikus került be az ipari termelésbe. Ha igaz az, hogy a káderek kérdése fejlődésünk egyik legkomolyabb kérdése, akkor el kell ismerni, hogy iparunk kezd komolyan megbirkózni ezzel a kérdéssel.

Ezek iparunk fő vívmányai.

Helytelen volna azonban azt hinni, hogy iparunknak kizárólag csak sikerei voltak. Nem, iparunknak megvannak a maga fogyatékosságai is. Ezek közül a legkomolyabbak:

a) A vaskohászat elmaradását még mindig nem küszöböltük ki;

b) A színesfémkohászat rendezetlen állapota;

c) Lebecsülték a helyi széntartalékok kitermelése fejlesztésének rendkívül nagy jelentőségét, az ország általános fűtőanyag-mérlegében (Moszkva-környéki szénmedence, Kaukázus, Urál, Karaganda, Közép-Ázsia, Szibéria, Távolkelet, Északi-határterület stb.);

d) Nem fordítottak kellő figyelmet az új kőolajbázisok megszervezésének kérdésére — az Urál, Baskíria, Emba vidékein;

e) Nem gondoskodtak elég komolyan a közszükségleti cikkek termelésének fejlesztéséről sem a könnyűiparban és az élelmiszeriparban, sem a faiparban ;

f) Nem fordítottak kellő figyelmet a helyi ipar fejlesztésének kérdésére;

g) A termékek minőségének megjavításával kapcsolatos kérdések teljesen megengedhetetlen kezelése;

h) A még egyre tartó elmaradás a munka termelékenységének emelése, az önköltség csökkentése, az önálló gazdaságos elszámolás meghonosítása terén;

i) A munka és a munkabér rossz megszervezését, az egyéni felelősség hiányát a munkában, az egyenlősdit a bérrendszerben még mindig nem számoltuk fel;

j) A vezetésnek még korántsem kiküszöbölt irodai, bürokratikus módszere a gazdasági népbiztosságokban és szerveikben, a többi közt a könnyűipari és élelmiszeripari népbiztosságokban.

Aligha kell még magyaráznom, hogy miért oly feltétlenül szükséges e fogyatékosságok sürgős kiküszöbölése. A vas- és a színesfémkohászat, mint ismeretes, az első ötéves terv folyamán nem teljesítette tervét. Nem teljesítette még a második ötéves terv első évében sem. Ha továbbra is elmaradnak, akkor az egész ipar fékjévé és fennakadások okozójává válhatnak. Ami a szén- és a kőolajipar új bázisainak megteremtését illeti, nem nehéz megérteni, hogy ennek a halaszthatatlan feladatnak a teljesítése nélkül iparunkat is, közlekedésünket is zátonyra juttathatjuk. A közszükségleti cikkek kérdése, a helyi ipar fejlesztésének kérdése, valamint a minőség megjavításának, a termelékenység emelésének, az önköltség csökkentésének és az önálló gazdaságos elszámolás meghonosításának kérdése — szintén nem szorul külön magyarázatra. Ami a munka és a munkabér rossz megszervezését és a vezetés irodai, bürokratikus módszerét illeti, mint a Donyec-medence, valamint a könnyűipar és az élelmiszeripar üzemeinek példája megmutatta, ez a veszedelmes betegség ott fészkel az ipar minden ágában és akadálya fejlődésüknek. Ha nem számoljuk fel, iparunk mind a két lábára sántítani fog.

A soronlevő feladatok:

1. Továbbra is biztosítani kell az ipar rendszerén belül a gépgyártás mostani vezetőszerepét.
2. Fel kell számolni a vaskohászat elmaradását.
3. Rendet kell teremteni a színesfémkohászat terén.
4. Teljes erővel kell fejleszteni a helyi széntartalékok kitermelését valamennyi eddig ismert telepen, új szénbányavidékeket kell szervezni (például a távolkeleti Bureja-folyó mentén), a Kuznyeck-medencét második Donyec-medencévé kell változtatnunk. (Hosszantartó taps.)
5. Komolyan hozzá kell látni a kőolajbázis megszervezéséhez az Urál-hegylánc nyugati és déli lejtőinek telepein.
6. Fejleszteni kell a közszükségleti cikkek termelését valamennyi gazdasági népbiztosság vonalán.
7. Fejleszteni kell a helyi szovjet ipart, meg kell adni neki a kezdeményezés lehetőségét a közszükségleti cikkek termelése terén, és a lehetőséghez képest segíteni kell nyersanyaggal és pénzügyileg.
8. Meg kell javítani a forgalomba kerülő áruk minőségét, be kell szüntetni a nem komplett termékek kibocsátását és meg kell büntetni, személyre való tekintet nélkül, mindazokat az elvtársakat, akik a Szovjethatalomnak a termékek minőségére és a komplett termelésre vonatkozó törvényeit megszegik vagy megkerülik.
9. Rendszeresen emelni kell a munka termelékenységét, csökkenteni kell az önköltséget és meg kell honosítani az önálló gazdaságos elszámolást.
10. Teljesen fel kell számolni az egyéni felelősség hiányát a munkában, és az egyenlősdit a bérezésben.
11. Fel kell számolni a vezetés irodai, bürokratikus módszerét a gazdasági népbiztosságok valamennyi szervében, rendszeresen ellenőrizve, hogy az alárendelt szervek hogyan hajtják végre a vezető központok határozatait és utasításait.

2. A mezőgazdaság fellendülése

Kissé másképp haladt a fejlődés a mezőgazdaság terén. A beszámolómban tárgyalt időszak alatt a mezőgazdaság fő ágaiban egyre növekvő fellendülés ment végbe, sokkalta lassabban, mint az iparban, de mégis gyorsabban, mint abban az időben, amikor még az egyéni gazdaság volt a túlnyomó. Az állattenyésztésben pedig még az ellenkező folyamat — az állatállomány csökkenése — volt észlelhető, és csak 1933-ban, s akkor is csak a sertéstenyésztésben, kezdtek mutatkozni a fellendülés jelei.

Nyilvánvaló, hogy a szétszórt apró parasztgazdaságok kolhozokban való egyesítésének óriási nehézségei, az a nehéz feladat, hogy majdnem a semmiből nagyszámú nagy gabonatermelő és állattenyésztő gazdaságot létesítsünk, és általában az egyéni mezőgazdaság átépítésének, új kolhoz-vágányokra való átállításának időszaka, ez a sok időt követelő és nagy kiadásokkal járó átszervezési időszak — mindezek a tényezők elkerülhetetlenné tették a mezőgazdaság fellendülésének lassú ütemét és az állatállomány fejlődésében a visszaesésnek aránylag hosszú időszakát.

A mezőgazdaság számára a beszámolóban tárgyalt időszak lényegében nem annyira a gyors fellendülés és a rohamos előretörés időszaka volt, mint inkább azon előfeltételek megteremtésének időszaka, amelyek szükségesek ahhoz, hogy ez a fellendülés és ez az előretörés a közeljövőben bekövetkezhessen.

Ha megnézzük valamennyi növény vetésterületének, aztán külön az ipari növények vetésterületének növekedéséről szóló adatokat, mezőgazdaságunk a beszámolóban tárgyalt időszak alatt a következőképpen fejlődött:

Valamennyi növény vetésterülete a Szovjetunióban:

Millió hektárban
1913 1929 1930 1931 1932 1933
Az egész bevetett terület 105,0 118,0 127,2 136,3 134,4 129,7
Ebből:
a) Gabonafélék 94,4 96,0 101,8 104,4 99,7 101,5
b) Ipari növények 4,5 8,8 10,5 14,0 14,9 12,0
c) Konyhakertészet 3,8 7,6 8,0 9,1 9,2 8,6
d) Takarmány 2,1 5,0 6,5 8,8 10,6 7,3

Az ipari növények vetésterülete a Szovjetunióban:

Millió hektárban
1913 1929 1930 1931 1932 1933
Gyapot 0,69 1,06 1,58 2,14 2,17 2,05
Len (hosszúszárú) 1,02 1,63 1,75 2,39 2,51 2,40
Cukorrépa 0,65 0,77 1,04 1,39 1,54 1,21
Olajnövények 2,00 5,20 5,22 7,55 7,98 5,79

Ezek a táblázatok visszatükrözik mezőgazdaságunk két fő irányvonalát:

1. Azt a vonalat, amely arra irányult, hogy a vetésterületeket minden módon növeljük a mezőgazdaság átszervezésének leglázasabb időszakában, amikor tízezrével alakították a kolhozokat, amikor a kolhozok elkergették a kulákokat a földről, elfoglalták és birtokba vették a felszabadult földeket.

2. Azt a vonalat, amely arra irányult, hogy lemondunk a vetésterületek minden áron való növeléséről, és a minden áron való növelésről áttérünk a talajművelés megjavítására, a helyes vetésforgó és ugarolás bevezetésére, a terméshozam emelésére és — ha a gyakorlat megköveteli — a már meglevő vetésterületek átmeneti csökkentésére.

Mint ismeretes, ezt a második irányvonalat — a mezőgazdaság egyetlen helyes vonalát — 1932-ben hirdettük ki, amikor a mezőgazdaság átszervezésének időszaka vége felé járt és a terméshozam emelésének kérdése a mezőgazdaság fellendítésének egyik legfontosabb kérdésévé vált.

A vetésterületek növekedéséről szóló adatokat azonban nem tekinthetjük a mezőgazdaság fejlődését teljesen kielégítően jellemző adatoknak. Előfordul, hogy a vetésterület nő, a termelés azonban nem nő, sőt esetleg csökken, mert rosszabbul művelik meg a földet és a bevetett terület egységéről betakarított termésmennyiség csökkent. Ezért a vetésterületekre vonatkozó adatokat ki kell egészíteni az összes termésre vonatkozó adatokkal.

Íme az erre vonatkozó táblázat.

A gabonafélék és ipari növények összes termése a Szovjetunióban:

Millió métermázsában
1913 1929 1930 1931 1932 1933
Gabonaneműek 801,0 717,4 835,4 694,8 698,7 898,0
Gyapot (nyers) 7,4 8,6 11,1 12,9 12,7 13,2
Len (rost) 3,3 3,6 4,4 5,5 5,0 5,6
Cukorrépa 109,0 62,5 140,2 120,5 65,6 90,0
Olajnövények 21,5 35,8 36,2 51,0 45,5 46,0

Ebből a táblázatból kitűnik, hogy azokban az években, amelyekben a mezőgazdaság átszervezésének üteme a legrohamosabb volt — 1931-ben és 1932-ben — a gabonafélék terméshozama a legnagyobb mértékben csökkent.

Ebből a táblázatból, továbbá, az következik, hogy a len és a gyapot, melynek területein a mezőgazdaság átszervezése lassúbb ütemben folyt, úgyszólván egyáltalán nem szenvedett, hanem többé-kevésbé egyenletesen és állandóan emelkedett és tartotta fejlődése magas színvonalát.

Ebből a táblázatból, harmadszor, az következik, hogy az olajnövények csak csekély ingadozást mutattak, megtartva fejlődésük magas színvonalát a háborúelőtti színvonalhoz képest, a cukorrépa ellenben, amelynek vidékein a mezőgazdaság átszervezése a leggyorsabb ütemű volt és amely utolsónak lépett az átszervezés időszakába — az átszervezés utolsó évében, 1932-ben érte el a mélypontot, termelése a háborúelőtti színvonal alá süllyedt.

Ebből a táblázatból, végül, az következik, hogy 1933 — az első év az átszervezési időszak befejezése után — a gabonafélék és az ipari növények termelésének fejlődésében a fordulat éve volt.

Ez azt jelenti, hogy mindenekelőtt a gabonafélék, s utánuk az ipari növények termelése ezentúl határozottan és biztonsággal gyorsan emelkedni fog.
Az átszervezési időszak a legnagyobb megrázkódtatást a mezőgazdaság állattenyésztési ágában idézte elő.

Íme az erre vonatkozó táblázat.

A Szovjetunió állatállománya:

Millió darabban
1916 1929 1930 1931 1932 1933
a) Ló 35,1 34,0 30,2 26,2 19,6 16,6
b) Szarvasmarha 58,9 68,1 52,5 47,9 40,7 38,6
c) Juh és kecske 115,2 147,2 108,8 77,7 52,1 50,6
d) Sertés 20,3 20,9 13,6 14,4 11,6 12,2

Ebből a táblázatból kitűnik, hogy az állatállomány szempontjából a beszámolóban tárgyalt időszak nem emelkedést, hanem még mindig folytatódó esést mutat a háborúelőtti színvonalhoz képest. Nyilvánvaló, hogy ebben a táblázatban tükröződik egyrészt az, hogy a mezőgazdaság állattenyésztési ágaiban fészkel a legtöbb nagykulák elem, másrészt a kulákoknak az állatok vágásáért folytatott erős agitációja, mely az átszervezés éveiben kedvező talajra talált.

Ebből a táblázatból következik, továbbá, hogy az állatállomány csökkenése mindjárt az átszervezés első évében (1930-ban) megkezdődött és tart egészen1933-ig, s hogy a csökkenés a legnagyobb méreteket az első három évben érte el, 1933-ban pedig, az átszervezés befejezése utáni első évben, mikor a gabonafélék termelése már emelkedni kezdett, az állatállomány csökkenésének mérete elérte a minimumot.

Végül, ebből a táblázatból az következik, hogy a sertéstenyésztés terén már megkezdődött az ellenkező folyamat s 1933-ban már egyenest az emelkedés jelei mutatkoztak.

Ez azt jelenti, hogy 1934-nek a fordulat évének kell lennie és az is lehet az egész állattenyésztés fellendülése irányában.

Hogyan fejlődött a beszámolóban tárgyalt időszak alatt a parasztgazdaságok kollektivizálása?

Íme az erre vonatkozó táblázat.

Kollektivizálás:

1929 1930 1931 1932 1933
A kolhozok száma (ezrekben) 57,0 85,9 211,1 211,05 224,5
A kolhozokban egyesült gazdaságok száma (millióban) 1,0 6,0 13,0 14,9 15,2
A parasztgazdaságok kollektivizálásának százalékszáma 3,9 23,6 52,7 61,5 65,0

És hogyan alakult a gabonafélék vetésterületének nagysága az egyes szektorokban?

Íme az erre vonatkozó táblázat.

A gabonafélék vetésterületei szektorok szerint:

Szektorok Vetésterület millió hektárban Az 1933. évi egész vetésterülethez viszonyítva %-ban
1929 1930 1931 1932 1933
1. Szovhozok 1,5 2,9 8,1 9,3 10,8 10,6
2. Kolhozok 3,4 29,7 61,0 69,1 75,0 73,9
3. Egyénileg gazdálkodók 91,1 69,2 35,3 21,3 15,7 15,5
A Szovjetunió összes gabona-vetés területe 96,0 101,8 104,4 99,7 101,5 100,0

Miről tanúskodnak ezek a táblázatok?

Arról, hogy a mezőgazdaság átszervezésének időszaka, amikor a kolhozok és a kolhoztagok száma rohamosan nőtt, már befejeződött, — befejeződött már 1932-ben.

Következésképpen, a további kollektivizálás abban áll, hogy a kolhozok az egyéni parasztgazdaságok maradványait fokozatosan felszívják és átnevelik.

Ez azt jelenti, hogy a kolhozok véglegesen és visszavonhatatlanul győztek. (Viharos, hosszantartó taps.)

Ezek a táblázatok továbbá arról tanúskodnak, hogy a Szovjetunió összes gabonavetésterületének 84,5 %-a a szovhozok és a kolhozok birtokában van.

Ez azt jelenti, hogy a kolhozok és a szovhozok együtt olyan erővé lettek, amely eldönti az egész mezőgazdaságnak és a mezőgazdaság valamennyi ágának sorsát.

Továbbá arról tanúskodnak, hogy az összes gabonafélék vetésterületének 73,9 %-a a parasztgazdaságok kolhozokban egyesült 65%-ának birtokában van, a megmaradt egyéni parasztgazdaságok pedig, amelyek az egész parasztlakosság 35%-át ölelik fel, az összes gabonafélék vetésterületének mindössze 15,5%-ával rendelkeznek.

Ha ehhez még hozzávesszük azt a tényt, hogy a kolhozok 1933-ban a különböző beadások vonalán több mint egymilliárd pud gabonát adtak az államnak, az egyénileg gazdálkodó parasztok pedig, bár a tervet teljes 100%-ra teljesítették, mindössze körülbelül 130 millió pudot adtak be, viszont 1929—30-ban az egyénileg gazdálkodó parasztok körülbelül 780 millió pudot adtak az államnak, a kolhozok pedig legfeljebb 120 millió pudot, — akkor a napnál is világosabbá válik, hogy a kolhozok és az egyénileg gazdálkodó parasztok a legutóbbi kongresszus óta eltelt idő alatt teljesen szerepet cseréltek, mégpedig úgy, hogy a kolhozok ez alatt az idő alatt a mezőgazdaság uralkodó erejévé lettek, az egyénileg gazdálkodó parasztok pedig másodrendű erővé, amely kénytelen magát a kolhozrendszernek alávetni és ahhoz alkalmazkodni.

El kell ismerni, hogy a dolgozó parasztság, szovjetparasztságunk, végleg és visszavonhatatlanul a szocializmus vörös zászlaja alá állott. (Hosszantartó taps.)

Hadd fecsegjenek az eszer és mensevik meg a burzsoá és trockista vénasszonyok arról, hogy a parasztság természeténél fogva ellenforradalmi, hogy a parasztság hivatva van visszaállítani a Szovjetunióban a kapitalizmust, hogy nem lehet szövetségese a munkásosztálynak a szocializmus felépítésében, hogy a Szovjetunióban nem lehet felépíteni a szocializmust. A tények azt bizonyítják, hogy ezek az urak rágalmazzák a Szovjetuniót is, a szovjet parasztságot is. A tények azt bizonyítják, hogy szovjet parasztságunk végleg ellökte csónakját a kapitalizmus partjaitól és a munkásosztállyal szövetségben elindult előre, a szocializmus felé. A tények azt bizonyítják, hogy a szocialista társadalom alapját a Szovjetunióban már leraktuk és csak az marad hátra, hogy betetőzzük felépítményekkel — ami kétségkívül könnyebb feladat, mint a szocialista társadalom alapjának lerakása.

A kolhozok és szovhozok ereje azonban nemcsak vetésterületük és termelésük növekedésében mutatkozik meg. Tükröződik ez az erő traktorállományunk növekedésében, a gépesítés haladásában is. Kétségtelen, hogy e tekintetben kolhozaink és szovhozaink nagy lépést tettek előre.

Íme az erre vonatkozó táblázat.

Traktorállomány a Szovjetunió mezőgazdaságában (az amortizáció számbavételével):

Darabszám (ezrekben)
1929 1930 1931 1932 1933
Traktorok összesen 34,9 72,1 125,3 148,5 204,1
Ebből:
a) gép- és traktorállomások traktorai 2,4 31,1 63,3 74,8 122,3
b) A különböző rendszerű szovhozok traktorai 9,7 27,7 51,5 64,0 81,8
Teljesítőképesség (ezer lóerőben)
Traktorok összesen 391,4 1003,5 1850,0 2225,0 3100,0
Ebből:
a) gép- és traktorállomások traktorai 23,9 372,5 848,0 1077,0 1782,0
b) A különböző rendszerű szovhozok traktorai 123,4 483,1 892,0 1043,0 1318,0

Tehát 204 000 traktor és 3 100 000 lóerő áll a kolhozok és szovhozok rendelkezésére. Mint látják, nem kis erő ez, olyan erő, amely a kapitalizmusnak mindenfajta gyökerét ki tudja irtani a falun. Olyan erő, amely kétszerese annak a traktormennyiségnek, amelyről Lenin annakidején mint távoli perspektíváról beszélt.
Ami a gép- és traktorállomásoknak, valamint a Szovhozügyi Népbiztosság szovhozainak mezőgazdasági gépállományát illeti, arról a következő táblázatok adatai beszélnek.

A gép- és traktorállomások gépállománya:

1930 1931 1932 1933
Kombájn (1000 db) 7 db 0,1 2,2 11,5
Motor és lokomobil (1000 db) 0,1 4,9 6,2 17,6
Komplikált és egyszerűbb cséplőgép (1000 db) 2,9 27,8 37,0 50,0
Villanyberendezés cséplési célokra 168 268 551 1283
Javítóműhelyek száma a gép- és traktorállomásokon 104 770 1220 1933
Teherautó (1000 db) 0,2 1,0 6,0 13,5
Személyautó 17 191 245 2800

A Szovhozügyi Népbiztosság szovhozainak gépállománya:

1930 1931 1932 1933
Kombájn (1000 db) 1,7 6,3 11,9 13,5
Motor és lokomobil (1000 db) 0,3 0,7 1,2 2,5
Komplikált és egyszerűbb cséplőgép (1000 db) 1,4 4,2 7,1 8,0
Villanyberendezés 42 112 164 222
Javítóműhelyek
a) generáljavításokra 72 133 208 302
b) részleges javításokra 75 160 215 476
c) futó javításokra 205 310 578 1166
Teherautó (1000 db) 2,1 3,7 6,2 10,9
Személyautó 118 385 625 1890

Azt hiszem, ezek az adatok nem szorulnak magyarázatra.

Komoly jelentősége volt a mezőgazdaság fellendülésében annak is, hogy a gép- és traktorállomásokon és a szovhozokban politikai osztályokat szerveztünk s hogy a mezőgazdaságot elláttuk szakképzett munkaerőkkel. Ma már mindenki elismeri, hogy a politikai osztályok funkcionáriusainak roppant nagy szerepük volt a kolhozok és szovhozok munkájának megjavításában. Ismeretes, hogy a párt Központi Bizottsága a legutóbbi kongresszus óta több mint 23 000 kommunistát vezényelt a faluba a mezőgazdaság kádereinek megerősítésére; közülük több mint 3 000 a mezőgazdasági osztályokra, több mint 2 000 a szovhozok apparátusába, több mint 13 000 a gép- és traktorállomások politikai osztályaira, több mint 5 000 a szovhozok politikai osztályaira került.

Ugyanezt kell mondanunk a kolhozoknak és szovhozoknak új mérnöki, technikusi erőkkel és agronómusokkal való ellátásáról is. Ismeretes, hogy a beszámolóban tárgyalt időszak alatt a szakembereknek ebből a csoportjából több mint 111 000 főt irányítottunk a mezőgazdaságba.

Ami a traktoristákat, kombájnvezetőket és kezelőket, sofőröket illeti, a beszámolóban tárgyalt időszak alatt csak a Földművelésügyi Népbiztosság rendszerének keretében több mint 1 900 000 embert képeztünk ki és adtunk át a mezőgazdaságnak.

Ugyanez alatt az idő alatt kiképeztünk, illetve továbbképeztünk több mint 1 600 000 kolhozelnököt, kolhozvezetőségi tagot, földművelési, állattenyésztési brigádvezetőt, számvivőt.

Ez persze kevés a mi mezőgazdaságunk számára. De mégis valami.

Láthatják, az állam minden tőle telhetőt megtett, hogy megkönnyítse a Földművelésügyi Népbiztosság és a Szovhozügyi Népbiztosság szerveinek a kolhoz- és szovhozépítés vezetésével kapcsolatos munkáját.

Mondhatjuk-e, hogy ezeket a lehetőségeket kellőképpen használják ki?

Ezt, sajnos, nem mondhatjuk.

Kezdjük ott, hogy ezek a népbiztosságok a többi népbiztosságnál nagyobb mértékben vannak megfertőzve a bürokratikus, íróasztal mellőli ügyintézés betegségével. Határozatokat hoznak, de nem gondolnak arra, hogy ellenőrizzék a végrehajtást, hogy rendreutasítsák azokat, akik a vezetőszervek útmutatásait és rendelkezéseit megszegik, s hogy előléptessék azokat, akik a rendelkezéseket becsületesen és lelkiismeretesen végrehajtják.

Azt hinné az ember, hogy az óriási traktor- és gépállomány arra kötelezi a földművelésügyi szerveket, hogy ezeket az értékes gépeket jókarban tartsák, idejében javítsák és a munkában többé-kevésbé jól kihasználják. Mit tesznek a földművelésügyi szervek ezen a téren? Sajnos, nagyon keveset. A traktorok és gépek karbantartása nem kielégítő. A javítómunka szintén nem kielégítő, mert mind a mai napig nem akarják megérteni azt, hogy a javítás alapja a futójavítás és a részleges javítás, nem pedig a generáljavítás. Ami a traktorok és a gépek kihasználását illeti, ezen a téren a meglevő állapot ki nem elégítő volta annyira világos és közismert, hogy nem szorul bizonyításra.

A mezőgazdaság egyik soronlevő feladata a helyes vetésforgó bevezetése, a fekete ugar kibővítése, a vetőmaghelyzet megjavítása a földművelés minden ágában. Mi történik ezen a téren? Sajnos, egyelőre — igen kevés. A vetőmag-kérdés a gabonagazdaságban és a gyapottermelésben olyan zűrzavaros, hogy sok időbe fog kerülni, amíg kibogozzuk.

Az ipari növények terméshozamának emelésére az egyik hathatós eszköz a műtrágyázás. Mi történik ezen a téren? Egyelőre nagyon kevés. Műtrágya van, de a Földművelésügyi Népbiztosság szervei nem tudják átvenni, ha pedig átvették, nem gondoskodnak arról, hogy idejében a helyszínre juttassák és ésszerűen kihasználják.

Ami a szovhozokat illeti, meg kell mondanom, hogy még mindig nem állanak feladataik magaslatán. Távol áll tőlem, hogy lebecsüljem szovhozaink nagy forradalmasító jelentőségét. De ha összehasonlítjuk az államnak a szovhozok fejlesztésére fordított óriási beruházásait a szovhozok munkájának mostani tényleges eredményeivel, óriási aránytalanság mutatkozik a szovhozok rovására. Ennek az aránytalanságnak fő oka az a körülmény, hogy gabonatermesztő szovhozaink túlságosan nagyok és nehézkesek, az igazgatók nem tudnak megbirkózni az óriási szovhozok vezetésével, maguk a szovhozok túlságosan specializálódtak, nincs helyes vetésforgójuk, nem ugarolnak, nem foglalkoznak állattenyésztéssel. Nyilvánvalóan csökkentenünk kell a szovhozok méreteit és meg kell szüntetnünk túlságos specializálódásukat. Azt hihetnők, hogy a Szovhozügyi Népbiztosság idejében felvetette és dűlőre juttatta ezt a kérdést. De nem így van. A kérdést olyanok kezdeményezésére vetettük fel és intéztük el, akik egyáltalában nincsenek kapcsolatban a Szovhozügyi Népbiztossággal.

Végül az állattenyésztés kérdése. Az állattenyésztés súlyos helyzetéről már beszámoltam. Azt lehetne hinni, hogy földművelési szerveink lázas tevékenységet fejtenek ki az állattenyésztés válságának felszámolása érdekében, riadót fújnak, mozgósítják funkcionáriusaikat és rohamot indítanak az állattenyésztés problémájának megoldására. Sajnos, semmi ilyesféle nem történt és nem történik. Nemcsak hogy nem fújnak riadót az állattenyésztés súlyos helyzete miatt, hanem ellenkezőleg — igyekeznek elkenni ezt a kérdést, jelentéseikben néha éppenséggel eltitkolni igyekeznek az állattenyésztés valódi helyzetét az ország közvéleménye elől, ami bolsevikok részéről teljesen megengedhetetlen. Ezekután azt remélni, hogy a földművelési szervek képesek lesznek az állattenyésztést talpraállítani és a kellő színvonalra emelni — annyit jelentene, mint homokra építeni. Az állattenyésztés ügyét az egész pártnak, összes funkcionáriusainknak, párttagoknak és pártonkívülieknek egyaránt kell kézbe venniök, szem előtt tartva azt, hogy az állattenyésztés problémája ma ugyanolyan elsőrendű probléma, mint amilyen tegnap a már sikeresen megoldott gabonaprobléma volt. Fölösleges bizonyítanom, hogy a szovjet emberek, akik a cél felé vezető úton már nem egy komoly akadályt leküzdöttek, le tudják küzdeni ezt az akadályt is. (Tapsvihar.)

Ez a rövid és korántsem teljes felsorolása azoknak a hiányosságoknak, amelyeket fel kell számolnunk, ezek azok a feladatok, amelyeket a közeljövőben meg kell oldanunk.

De ez még nem minden. Vannak a mezőgazdaság területén még más feladatok is, amelyekről nem árt néhány szót szólni.

Mindenekelőtt figyelembe kell vennünk, hogy területeinknek ipari és agrárterületekre való régi felosztása már idejét múlta. Nincsenek többé kizárólagos agrárterületeink, amelyek kenyérrel, hússal, főzelékfélével látnák el az ipari területeket, aminthogy nincsenek többé kizárólagos ipari területeink sem, amelyek arra számíthatnának, hogy minden szükséges terméket kívülről, más területekről fognak megkapni. A fejlődés olyan irányban halad, hogy minden területünk többé-kevésbé ipari területté válik és mennél tovább haladunk, annál inkább ipari területté fog válni. Ez azt jelenti, hogy Ukrajna, Észak-Kaukázus, a Központi Feketeföld Terület és más volt agrárvidékek nem tudnak többé annyi terméket átengedni másfelé, az ipari központoknak, mint azelőtt, mert kénytelenek a saját városaikat, a saját munkásaikat táplálni, akiknek száma nőni fog. Ebből azonban az következik, hogy minden területnek meg kell teremtenie saját mezőgazdasági bázisát, hogy meglegyen a saját zöldsége, saját burgonyája, saját vaja, saját teje és bizonyos mértékben a saját kenyere és saját húsa is, hacsak nem akar nehéz helyzetbe kerülni. Önök tudják, hogy ez a dolog teljes mértékben megvalósítható és megvalósítása már folyamatban is van.

A feladat az, hogy a megkezdett munkát végig is vigyük, ha törik, ha szakad.

Fel kell hívnom továbbá a figyelmet arra, hogy területeink fogyasztó és termelő területekre való ismert felosztása szintén kezdi már elveszíteni kizárólagos jellegét. Olyan „fogyasztó” területek, mint Moszkva- és Gorkij-terület, az idén körülbelül 80 millió pud gabonát adtak az államnak. Ez persze nem csekélység. Az úgynevezett fogyasztó övezetben körülbelül 5 millió hektár bozóttal benőtt szűzföld van. Ismeretes, hogy ennek az övezetnek az éghajlata nem rossz, nem kevés a csapadék, és aszály nem szokott lenni. Ha ezeket a földeket megtisztítjuk a bozóttól és végrehajtunk néhány szervezeti jellegű rendszabályt, a gabonatermelés számára óriási területet nyerhetünk, amely e vidék szokásos magas terméshozama mellett legalább annyi árugabonát adhat, mint amennyit ma az Alsó-vagy a Közép-Volgavidék ad. Nagy segítség lenne ez az északi ipari központok számára.

A feladat nyilvánvalóan az, hogy a fogyasztó övezet kerületeiben nagy gabonatermő területeket létesítsünk.

Végül a volgántúli szárazság elleni harc kérdése, óriási jelentősege van annak, hogy a Volgántúl keleti kerületeiben erdőket és védőerdő-sávokat telepítünk. Ez a munka, mint ismeretes, már folyamatban van, bár nem mondhatjuk, hogy eléggé intenzíven folyik. Ami a Volgántúl öntözését illeti — márpedig az aszály elleni harc szempontjából ez a legfőbb —, ezt az ügyet sokáig húzni-halasztani nem szabad. Igaz, bizonyos külső körülmények, amelyek nagyon sok erőt és anyagi eszközt vontak el, némileg akadályozták ezt a dolgot. Most azonban nincs már többé okunk arra, hogy tovább is halogassuk. Nem lehetünk meg a volgavidéki komoly, teljesen megbízható, az időjárás szeszélyeitől független gabonatermő bázis nélkül, amely évente körülbelül 200 millió pud árugabonát ad. Ez feltétlenül szükséges, ha figyelembe vesszük egyrészt a volgamenti városok növekedését és másrészt a nemzetközi viszonyok terén lehetséges mindenféle bonyodalmat.

A feladat az, hogy komoly munkához lássunk a Volgántúl öntözésének megszervezésére. (Taps.)

3. A dolgozók anyagi helyzetének és kultúrájának fellendülése

Vázoltuk ilymódon iparunk és mezőgazdaságunk helyzetét, a beszámolóban tárgyalt időszak alatti fejlődésüket és jelenlegi állapotukat.

Az eredmény:

a) A termelés hatalmasan föllendült mind az ipar terén, mind a főbb mezőgazdasági ágak terén.

b) A szocialista gazdasági rendszer e föllendülés alapján végleg legyőzte a kapitalista rendszert mind az iparban, mind a mezőgazdaságban; a szocialista rendszer az egész népgazdaság egyetlen rendszerévé vált; a tőkés elemek ki vannak szorítva a népgazdaság minden területéről.

c) Az egyénileg gazdálkodó parasztok óriási többsége végleg szakított a kisárutermelő egyéni gazdasággal, kollektív gazdaságokban egyesült, a kollektív munka és a termelési eszközök kollektív tulajdona alapján; a kollektív gazdaság teljes győzelmet aratott a kisárutermelő egyéni gazdaságon.

d) A kolhozok további terjeszkedése fokozott mértékben folyik az egyéni parasztgazdaságok bevonása révén, amelyeknek száma ilymódon hónapról-hónapra csökken és amelyek lényegében a kolhozok és szovhozok segéderejévé válnak.

Világos, hogy a kizsákmányolókon aratott e történelmi győzelem szükségképpen a dolgozók anyagi helyzetének és életkörülményeinek gyökeres javulására vezetett.

Az élősdi osztályok felszámolása következtében megszűnt az ember ember által való kizsákmányolása. A munkás és a paraszt munkája felszabadult a kizsákmányolás alól. A jövedelmek, melyeket azelőtt a kizsákmányolók sajtoltak ki a nép munkájából, most megmaradnak a dolgozók kezében és részben a termelés kibővítésére és a dolgozók újabb osztagainak a termelésbe való bevonására, részben pedig a munkások és parasztok jövedelmének közvetlen emelésére fordíttatnak.

Eltűnt a munkanélküliség — a munkásosztálynak ez az ostora. A burzsoá országokban a munkanélküliek milliói nyomorognak és szenvednek munka hiányában, nálunk viszont nincs többé munkás, akinek ne volna munkája és keresete.

A kulák járom eltűnésével eltűnt a nyomor a faluból. Minden parasztnak, akár kolhoztag, akár egyénileg gazdálkodó paraszt, most megvan a lehetősége arra, hogy emberi életet éljen, feltéve, hogy becsületesen dolgozni akar, nempedig henyélni, csavarogni és kolhozvagyont lopkodni.

A kizsákmányolás megszüntetése, a munkanélküliség megszüntetése a városban, a nyomor megszüntetése a falun — olyan történelmi vívmányok ezek a dolgozók anyagi helyzete szempontjából, amilyenekről nem is álmodhatnak még a legesleg-„demokratikusabb” burzsoá országok munkásai és parasztjai sem.

Megváltozott nagyvárosaink és ipari központjaink képe. A burzsoá országokban a nagyvárosok elmaradhatatlan ismertető jelei a nyomortanyák, az úgynevezett munkásnegyedek a város szélén, sötét, nedves, nagyrészt pincehelyiségekből álló rozoga lakások halmaza, ahol rendszerint a nincstelenek húzódnak meg, a piszokban henteregve és a sorsot átkozva. A Szovjetunióban ezek a nyomortanyák a forradalom eredményeképpen eltűntek. Helyüket újonnan épült szép és világos munkásnegyedek foglalták el, amelyek sok esetben szebbek, mint a város központi kerületei.

Még jobban megváltozott a falu képe. A régi falu, amelynek legelőkelőbb helyén a templom állt, előterét néhány jobb ház, a csendbiztos, a pap, a kulák házai foglalták el, hátterében pedig a parasztok félig bedőlt viskói voltak, kezd eltűnni. Helyébe lép az új falu, gazdasági és egyéb középületeivel, klubjaival, rádiójával, mozijával, iskoláival, könyvtáraival és bölcsődéivel, traktorjaival, kombájnjaival, cséplőgépeivel, autóival. Eltűntek a falu régi előkelőségei, a kizsákmányoló kulák, a vérszopó uzsorás, a spekuláns kereskedő, a csendbiztos „atyuska”. A kolhozok és a szovhozok, az iskolák és a klubok aktivistái, a traktor- és kombájnvezetők, a földművelési és állattenyésztési brigádok vezetői, a kolhozföldek élenjáró dolgozói — ezek most a falu előkelőségei.

Eltűnőben van a város és a falu közötti ellentét. A parasztok már nem kizsákmányolásuk központját látják a városban. Egyre jobban erősödnek a város és a falu közötti gazdasági és kulturális kapcsolat szálai. A falu ma segítséget kap a várostól és a városi ipartól — traktorokat, mezőgazdasági gépeket, autókat, szakembereket, anyagi eszközöket. De meg magának a falunak is megvan a maga ipara, a gép- és traktorállomások, a javítóműhelyek, a kolhozok különféle iparvállalatai, kis villanytelepek stb. formájában. A város és a falu közötti kulturális szakadék megszüntetése folyamatban van.

Ezek a dolgozók fő vívmányai anyagi helyzetük, mindennapi életük, kultúrájuk megjavítása terén.

E vívmányok alapján a beszámolóban tárgyalt időszak alatt a következő eredményeket értük el:

a) A nemzeti jövedelem, amely 1930-ban 35 milliárd rubel volt, 1933-ban 50 milliárdra nőtt és — minthogy a tőkés elemeknek a nemzeti jövedelemben való részesedése, a koncessziótulajdonosokat is beleszámítva, jelenleg fél százaléknál kevesebb — úgyszólván az egész nemzeti jövedelem a munkások és alkalmazottak, a dolgozó parasztok, a szövetkezetek és az állam között oszlik meg.

b) A Szovjetunió lakosságának száma, amely 1930 végén 160,5 millió volt, 1933 végére 168 millióra emelkedett.

c) A munkások és alkalmazottak száma, amely 1930-ban 14 530 000 volt, 1933-ra 21 883 000-re nőtt, mégpedig a fizikai munkások száma ez alatt az idő alatt 9 489 000-ről 13 797 000-re, a nagyipari munkások száma, a közlekedési munkásokat is beleszámítva, 5 079 000-ről 6 882 000-re, a mezőgazdasági munkások száma 1 426 000-ről 2 519 000-re, a kereskedelemben dolgozó munkások és alkalmazottak száma pedig 814 000-ről 1 497 000-re emelkedett.

Beszámoló a XVII. pártkongresszuson 357

d) A munkások és alkalmazottak munkabéralapja, amely 1930-ban 13 milliárd 597 millió rubel volt, 1933-ban 34 milliárd 280 millió rubelre nőtt,

e) Az ipari munkások átlagos évi munkabére az 1930. évi 991 rubelről 1933-ban 1 519 rubelre emelkedett.

f) A munkások és alkalmazottak társadalombiztosítási alapja, mely 1930-ban 1 milliárd 810 millió rubel volt, 1933-ban 4 milliárd 610 millió rubelre emelkedett.

g) Az egész földfeletti ipar áttért a hétórás munkanapra.

h) Az állam a parasztok megsegítésére 2 milliárd rubel beruházással 2 860 gép- és traktorállomást szervezett.

i) Az állam a parasztok megsegítésére a kolhozoknak 1 milliárd 600 millió rubel hitelt nyújtott,

j) Az állam a parasztok megsegítésére vetőmag- és élelmiszerkölcsön formájában a beszámolóban tárgyalt időszak alatt 262 millió pud gabonát adott.

k) Az állam a szegényebb parasztokat adózási és biztosítási kedvezmények formájában 370 millió rubellel segítette.

Ami az ország kulturális fejlődését illeti, a beszámolóban tárgyalt időszak alatt elért eredményeink a következők:

a) A Szovjetunió egész területén bevezettük az általános elemi tankötelezettséget, és az írni-olvasni tudók százalékát, amely 1930 végén 67 volt, 1933 végéig 90-re emeltük fel.

b) A különböző fokú iskolák tanulóinak száma, mely 1929-bea 14 358 000 volt, 1933-ban 26 419 000-re növekedett, ezen belül: az elemi iskolák tanulóinak száma 11 697 000-ről 19 163 000-re, a középfokú iskolák tanulóinak száma 2 453 000-ről 6 674 000-re, a főiskolák tanulóinak száma 207 000-ről 491 000-re.

c) Az óvodai oktatásban résztvevő gyermekek száma, mely 1929-ben 838 000 volt, 1933-ban 5 917 000-re emelkedett.

d) Az általános és a szakfőiskolák száma 1914-ben 91 volt, 1933-ban 600-ra emelkedett.

e) A tudományos kutatóintézetek száma, mely 1929-ben 400 volt, 1933-ban 840-re emelkedett.

f) A klubjellegű intézmények száma, mely 1929- ben 32 000 volt, 1933-ban 54 000-re emelkedett.

g) A filmszínházak, vetítőberendezések (a klubokban) és vándormozik száma, mely 1929-ben 9 800 volt, 1933-ban 29 200-ra emelkedett.

h) Az újságok naponkénti példányszáma, mely1929-ben 12 500 000 volt, 1933-ban 36 500 000-re emelkedett.

Nem fölösleges talán megjegyezni, hogy a munkások arányszáma a főiskolai hallgatók között nálunk 51,4%, a dolgozó parasztoké pedig 16,5%, ugyanakkor, amikor például Németországban a munkások arányszáma a főiskolai hallgatók közt az 1932—33-as iskolaévben mindössze 3,2%, a kisparasztoké pedig mindössze 2,4 % volt.

Mint örvendetes tényt és mint a falu kulturális fejlődésének jelét ki kell emelnünk a kolhozparasztnők aktivitásának növekedését a társadalmi szervező munka terén. Ismeretes például, hogy körülbelül 6000 kolhozparasztnő tölt be jelenleg kolhozelnöki tisztséget, több mint 60 000 a kolhozvezetőségek nőtagjainak száma, van közöttük 28 000 brigádvezető, 100 000 munkacsapatvezető, 9 000 kolhoz-farmvezető, 7 000 traktorista.

Mondanom sem kell, hogy ezek az adatok nem teljesek. De az a kevés is, ami ezekben az adatokban rejlik, eléggé világosan tanúskodik a falu nagy kulturális fejlődéséről. Ennek a körülménynek, elvtársak, óriási jelentősége van. Óriási jelentősége van azért, mert a nők — országunk lakosságának a fele, a nők — óriási munkahadsereg, s a nők vannak hivatva gyermekeink, jövő nemzedékünk, vagyis jövendőnk nevelésére. Ezért nem tűrhetjük azt, hogy a dolgozóknak ez az óriási hadserege sötétségben és tudatlanságban tengődjék! Ezért kell üdvözölnünk a dolgozó nők fokozódó társadalmi aktivitását és vezető állásokba való előléptetését, mint műveltségünk növekedésének kétségtelen jelét. (Hosszantartó taps.)

Végül hangsúlyoznunk kell még egy tényt, amely azonban már negatív jellegű. Arra a megengedhetetlen jelenségre gondolok, hogy a pedagógiai és orvosi fakultásokat nálunk még mindig mostohán kezelik. Ez nagy fogyatékosság, amely már az államérdekek megsértésével határos. Ezt a fogyatékosságot okvetlenül ki kell küszöbölni. És mennél hamarább tesszük, annál jobb.

4. Az áruforgalom fellendülése és a közlekedés

Eredményeink ilymódon a következők:

a) az ipari termelés, beleértve a közszükségleti cikkek termelését is, növekedett;

b) a mezőgazdasági termelés növekedett;

c) a városi és falusi dolgozó tömegek élelmi- és iparcikkszükséglete és kereslete megnövekedett.

Mi kell még ahhoz, hogy ezeket a feltételeket összefogjuk és a szükséges iparcikkek és élelmiszerek megszerzését a fogyasztók egész tömege számára biztosítsuk?

Egyes elvtársak azt gondolják, hogy a már meglevő előfeltételek elégségesek ahhoz, hogy országunk gazdasági élete felpezsdüljön. Ez nagy tévedés. Elképzelhető, hogy mindezek az előfeltételek megvannak, de ha az áru mégsem jut el a fogyasztóhoz, akkor a gazdasági élet nemcsak nem pezsdül fel, hanem ellenkezőleg — teljesen felbomlik és dezorganizálódik. Meg kell végre érteni, hogy az árukat végső soron nem a termelés, hanem a fogyasztás számára állítják elő. Voltak olyan esetek, hogy iparcikkekben és élelmiszerekben nem volt hiány, de ezek nemcsak nem jutottak el a fogyasztóhoz, hanem még évekig sétálgattak az úgynevezett áruelosztó hálózat bürokratikus sikátoraiban, messze a fogyasztótól. Érthető, hogy ilyen körülmények között nem volt semmi, ami az ipart és a mezőgazdaságot a termelés kibővítésére sarkalta volna, az áruk felhalmozódtak az áruelosztó hálózatban, a munkások és a parasztok pedig iparcikkek és élelmiszerek nélkül maradtak. Ennek következménye — zavar az ország gazdasági életében, noha az iparcikkek és élelmiszerek megvannak. Annak, hogy az ország gazdasági élete felpezsdüljön, az ipar és a mezőgazdaság pedig ösztönzést kapjon a termelés további növelésére, még egy előfeltétele van, mégpedig: az élénk áruforgalom a város és a falu között, az ország kerületei és területei között, a népgazdaság különböző ágai között. Szükséges, hogy az egész országot az áruraktárak, üzletek, boltok gazdag hálózata fogja át. Szükséges, hogy ezeknek a raktáraknak, üzleteknek, boltoknak csatornáin keresztül az áruk állandóan keringjenek a termelési helyekről a fogyasztóhoz. Ebbe a munkába be kell vonni mind az állami kereskedelmi hálózatot, mind a szövetkezeti áruhálózatot, mind a helyi ipart, mind a kolhozokat, mind az egyénileg gazdálkodó parasztokat.

Ez az, amit mi fejlett szovjet kereskedelemnek, kapitalisták nélküli, spekulánsok nélküli kereskedelemnek nevezünk.

Mint látják, a szovjet kereskedelem kifejlesztése az a legnagyobb mértékben aktuális feladat, amelynek megoldása nélkül lehetetlen a további előrehaladás.

És mégis, ámbár ez az igazság teljesen nyilvánvaló, a pártnak a beszámolóban tárgyalt időszak alatt nagyon sok akadályt kellett elhárítania a szovjet kereskedelem fejlesztésének útjából. Ezekről az akadályokról rövidség kedvéért azt lehetne mondani, hogy annak az agyficamnak a következményei, amelyben a kommunisták egy része szenved a szovjet kereskedelem szükségességének és jelentőségének kérdéseit illetően.

Kezdjük azzal, hogy a kommunisták egy része még mindig felülről, félvállról kezeli a kereskedelmet általában, és a szovjet kereskedelmet különösen. Ezek a, tisztesség ne essék szólván, kommunisták valami másodrendű, értéktelen dolognak tekintik a szovjet kereskedelmet, a kereskedelem terén dolgozókat pedig lecsúszott embereknek. Ezek az emberek nyilván nem értik, hogy a szovjet kereskedelem lebecsülésével nem bolsevik nézeteket fejeznek ki, hanem olyan bocskoros nemesek nézeteit, akiknek nagy az ambíciójuk, de nincsen semmi muníciójuk. (Taps.) Ezek az emberek nem értik, hogy a szovjet kereskedelem a mi legsajátabb bolsevik ügyünk, a kereskedelemben dolgozók pedig — beleértve az üzleti elárusítókat is, feltéve, hogy becsületesen dolgoznak — a mi forradalmi, bolsevik ügyünk megvalósítói. (Taps.) Érthető, hogy a pártnak kissé fejbe kellett kólintania ezeket a, tisztesség ne essék szólván, kommunistákat, nemesi előítéleteiket pedig szemétgödörbe kellett dobnia. (Hosszantartó taps.)

Le kellett küzdenünk továbbá egy másik fajta előítéletet. Funkcionáriusaink egy részének körében ugyanis divatba jött az a baloldaliaskodó fecsegés, hogy a szovjet kereskedelem már túlhaladott szakasz, hogy meg kell szerveznünk a közvetlen termékcserét, hogy a pénz nemsokára meg fog szűnni, mert nálunk a pénz, állítólag, már egyszerű elszámolási jeggyé változott, hogy nincs értelme a kereskedelem fejlesztésének, ha már a közvetlen termékcsere kopogtat az ajtónkon. Meg kell jegyeznem, hogy ez a szovjet kereskedelem fejlődését megakadályozni igyekvő, a kapitalista elemek kezére játszó baloldaliaskodó kispolgári fecsegés nemcsak a „vörös professzorok” egy részének körében terjedt el, hanem egyes kereskedelmi funkcionáriusok körében is. Persze nevetséges és mulatságos dolog, hogy ezek az emberek, akik az egyszerű szovjet kereskedelmet képtelenek megszervezni, arról fecsegnek, hogy készek megszervezni a bonyolultabb és nehezebb közvetlen termékcserét. De hát a Don Quijote-okat éppen azért nevezik Don Quijote-oknak, mert a legelemibb valóságérzék sincs meg bennük. Ezek az emberek, akik olyan távol vannak a marxizmustól, mint az ég a földtől, nyilván nem értik, hogy a pénz nálunk még sokáig meg fog maradni, egészen a kommunizmus első szakaszának, a fejlődés szocialista szakaszának befejezéséig. Nem értik, hogy a pénz a polgári gazdaságnak az az eszköze, amelyet a Szovjethatalom a maga kezébe vett és a szocializmus érdekeihez alkalmazott azért, hogy a szovjet kereskedelmet teljes erővel kifejlessze és ezzel a közvetlen termékcsere előfeltételeit előkészítse. Nem értik, hogy a termékcsere csak az eszményien megszervezett szovjet kereskedelem nyomában és annak eredményeképpen jöhet el, ami pedig nálunk még korántsincs meg és nem is lesz meg egyhamar. Érthető, hogy a párt, amely a fejlett szovjet kereskedelmet igyekszik megszervezni, szükségesnek tartotta, hogy ezeket a „baloldali” korcsokat is fejbekólintsa, kispolgári fecsegésüket pedig — a szelek szárnyára engedje.

Le kellett küzdenünk továbbá kereskedelmi funkcionáriusainknak azt a rossz szokását, hogy gépiesen osztják szét az árukat, fel kellett számolnunk az áruválaszték követelményeinek és a fogyasztó követelményeinek elhanyagolását, meg kellett szüntetnünk az áruk gépies szétküldését, a személyes felelősség hiányát a kereskedelemben. E célból területi és kerületközi áruraktárakat létesítettünk s az új üzletek és boltok tízezreit nyitottuk meg.

Meg kellett szüntetnünk továbbá a szövetkezetek monopolhelyzetét a piacon, s ezzel kapcsolatban köteleztük az összes népbiztosságokat, hogy saját áruikkal maguk folytassanak kereskedelmet, a Közellátási Népbiztosságot pedig, hogy szélesméretű kereskedelmet folytasson mezőgazdasági termékekkel, s ez egyrészt, a verseny következtében, a szövetkezeti kereskedelem megjavítására, másrészt a piaci árak esésére, a piac egészséges fejlődésére vezetett.

Megszerveztük az árukat mérsékelt árakon nyújtó étkezdék széles hálózatát („közétkeztetés”), megszerveztük a gyárakban a munkásellátó osztályokat, kikapcsolva a gyári ellátásból azokat az elemeket, akiknek a gyárhoz semmi közük sincs, minek folytán csak a Nehézipari Népbiztosság rendszerébe tartozó üzemekből legalább 500 000 ilyen oda nem tartozó elemet kapcsoltunk ki.

Megszerveztük a rövidlejáratú hitelnyújtást egy egységes központi bankban, az Állami Bankban, amelynek 2 200 kerületi fiókja van, melyek a kereskedelmi műveletek finanszírozására alkalmasak.

Ezeknek a rendszabályoknak eredményeképpen a beszámolóban tárgyalt időszak alatt:

a) az üzletek és elárusítóhelyek hálózata 1930-tól 1933-ig 184 662 egységről 277 974 egységre bővült;

b) megteremtettük a területi áruraktárak hálózatát 1 011 raktárral és a kerületközi áruraktárak hálózatát 864 raktárral;

c) megteremtettük a gyári munkásellátó osztályok hálózatát 1 600 egységgel;

d) a szabad kenyeret árusító üzletek hálózata kibővült és jelenleg 330 városra terjed ki;

e) a közétkeztetési hálózat kibővült és jelenleg 19 800 000 fogyasztóra terjed ki;

f) az állami és szövetkezeti áruforgalom beleértve a közétkeztetési hálózathoz tartozó étkezdéket is, 1930-tól 1933-ig 18 milliárd 900 millió rubelről 49 milliárd rubelre emelkedett.

Hiba volna azt hinni, hogy a szovjet kereskedelemnek ez a felvirágzása elég ahhoz, hogy gazdasági életünk szükségleteit kielégítse. Ellenkezőleg, most világosabb, mint valaha, hogy áruforgalmunk jelenlegi állapota nem képes szükségleteinket kielégíteni. Ezért feladatunk, hogy a szovjet kereskedelmet tovább fejlesszük, bevonjuk ebbe a helyi ipart, fokozzuk a kolhoz- és parasztkereskedelmet és új, döntő sikereket vívjunk ki a szovjet kereskedelem fellendítése terén.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy nem szorítkozhatunk csupán a szovjet kereskedelem fejlesztésére. Mint ahogy gazdasági életünk fejlődése az áruforgalom fejlődésétől, a szovjet kereskedelem fejlődésétől függ, ugyanúgy a szovjet kereskedelem fejlődése viszont vasúti, vízi- és gépkocsiközlekedésünk fejlődésétől függ. Megtörténhetik, hogy van áru, megvan minden lehetőség az áruforgalom kifejlesztésére, de a közlekedés nem tart lépést az áruforgalom fejlődésével és nem képes az árukat elszállítani. Mint ismeretes, nálunk ez lépten-nyomon előfordul. Ezért a közlekedés az a szűk keresztmetszet, amelyen megbotolhat, és csakugyan már kezd is botladozni egész gazdaságunk és elsősorban áruforgalmunk.

Igaz, vasúti közlekedésünk teherforgalma, amely1930-ban 133,9 milliárd tonnakilométer volt, 1933-ban 172 milliárd tonnakilométerre emelkedett. Ez azonban a mi számunkra, a mi népgazdaságunk számára kevés, nagyon kevés.

A víziközlekedés teherforgalma az 1930-as 45,6 milliárd tonnakilométerről 1933-ban 59,9 milliárd tonnakilométerre emelkedett. Ez azonban a mi gazdaságunk számára kevés, nagyon kevés.

Már nem is beszélek a gépkocsiközlekedésről, melynek állománya az 1913. évi 8 800 autóval szemben (teher- és személyautók együttvéve) 1933 végéig 117 800 autóra emelkedett. A mi gazdaságunk számára ez oly kevés, hogy csak pirulva lehet róla beszélni.

Nem lehet kétséges, hogy a közlekedésnek mindezek az ágai sokkal jobban dolgozhatnának, ha a közlekedési szervek nem szenvednének egy bizonyos betegségben, amelyet a vezetés bürokratikus, íróasztali módszerének neveznek. Ezért — azon kívül, hogy segítenünk kell a közlekedést emberekkel és anyagi eszközökkel— a feladat az, hogy a közlekedési szervekből kiirtsuk a bürokratikus, íróasztali ügyintézést és operatívabbá tegyük őket.

Elvtársak! Elértük azt, hogy az ipar fő kérdéseit helyesen oldottuk meg és iparunk ma biztosan áll a lábán. Elértük azt, hogy a mezőgazdaság fő kérdéseit szintén helyesen oldottuk meg és a mezőgazdaság — ezt határozottan mondhatjuk — ma szintén biztosan áll a lábán. Ezeket a vívmányokat azonban elveszíthetjük, ha áruforgalmunk sántítani kezd, ha a közlekedés kölönc lesz, mely lábunkat lehúzza. Ezért az áruforgalom fejlesztésének és a közlekedés gyökeres megjavításának feladata az a soronlevő és igen aktuális feladat, amelynek megoldása nélkül nem haladhatunk előre.

III
A párt

Áttérek a párt kérdésére.

Ez a kongresszus a leninizmus teljes győzelmének jegyében, az antileninista csoportok maradékainak felszámolása jegyében folyik le.

Szétvertük és szétszórtuk a trockisták antileninista csoportját. Szervezői most külföldön a burzsoá pártok előszobáiban ácsorognak.

Szétvertük és szétszórtuk a jobboldali elhajlók antileninista csoportját. Szervezői már régen megtagadták saját nézeteiket s most minden módon igyekeznek jóvátenni a párttal szemben elkövetett vétkeiket.

Szétvertük és szétszórtuk a nacionalista elhajló csoportokat. Szervezőik vagy végleg összeforrtak az intervencionista emigrációval, vagy beismerték bűnüket.

E forradalomellenes csoportok híveinek többsége kénytelen volt elismerni a párt vonalának helyességét és kapitulálni a párt előtt.

A XV. kongresszuson még bizonyítanunk kellett a párt vonalának helyességét és harcolnunk kellett bizonyos antileninista csoportok ellen, a XVI. kongresszuson pedig meg kellett adnunk a kegyelemdöfést e csoportok utolsó híveinek, — ezen a kongresszuson viszont már nincs is mit bizonyítanunk, sőt, azt mondhatnám: nincs is már, akit üssünk. Mindenki látja, hogy a párt vonala győzött. (Dörgő taps.)

Győzött az ország iparosításának politikája. Eredményeit ma már mindenki láthatja. Mit lehet ezen a tényen kifogásolni?

Győzött a kulákság felszámolásának és a teljes kollektivizálásnak a politikája. Eredményeit szintén mindenki láthatja. Mit lehet ezen a tényen kifogásolni?

Országunk tapasztalatai bebizonyították, hogy a szocializmus győzelme egy, egymagában vett országban teljességgel lehetséges. Mit lehet ezen a tényen kifogásolni?

Szemmellátható, hogy mindezek a sikerek, és mindenekelőtt az ötéves terv győzelme, végleg demoralizáltak és porrá zúztak mindenféle és fajta antileninista csoportot.

Megállapíthatjuk, hogy a párt ma olyan tömör és egységes, mint még soha azelőtt. (Viharos, sokáig nem szűnő taps.)

1. Az eszmei és politikai vezetés kérdései

De azt jelenti-e ez, hogy a harc végétért és a szocializmus további támadása megszűnik, mint fölösleges valami?

Szó sincs róla.

Azt jelenti-e, hogy pártunkban már minden rendben van, semmiféle elhajlás a pártban többé nem lesz, hogy tehát most már pihenhetünk a babérainkon?

Szó sincs róla.

A párt ellenségeit, a minden rendű és rangú opportunistákat, a mindenféle és fajta nacionalista elhajlókat szétzúztuk. Ideológiáik maradványai azonban ott élnek még pártunk egyes tagjainak fejében és gyakran életjelt adnak magukról. A pártot nem szabad az őt környező emberektől elszakított valaminek tekinteni. A párt az őt körülvevő környezetben él és működik. Nem csoda, ha a pártba kívülről gyakran egészségtelen tendenciák hatolnak be. A talaj pedig az ilyen tendenciák számára országunkban kétségkívül megvan, már csak azért is, mert mind a városban, mind a faluban vannak még a lakosságnak bizonyos közbülső rétegei, amelyek táplálják az ilyen tendenciákat.

Pártunk XVII. konferenciája kimondotta, hogy a második ötéves terv megvalósításával kapcsolatban egyik fő politikai feladatunk „a kapitalizmus csökevényeinek leküzdése a gazdasági életben és az emberek tudatában”. Ez kétségtelenül helyes gondolat. De mondhatjuk-e azt, hogy a gazdasági életben már leküzdöttük a kapitalizmus minden csökevényét? Nem, ezt nem mondhatjuk. Még kevésbé mondhatjuk, hogy leküzdöttük a kapitalizmus csökevényeit az emberek tudatában. Nemcsak azért nem lehet ezt mondani, mert az emberek tudata fejlődésében elmarad gazdasági helyzetük mögött, hanem azért sem, mert még mindig fennáll a kapitalista környezet, amely igyekszik feleleveníteni és fenntartani a kapitalizmus csökevényeit a Szovjetunió gazdaságában és a szovjet emberek tudatában, s amely ellen nekünk, bolsevikoknak, a puskaport állandóan szárazon kell tartanunk.

Világos, hogy ezek a csökevények szükségképpen kedvező befolyással vannak arra, hogy egyes párttagjaink fejében a szétvert antileninista csoportok ideológiája felelevenedjék. Adják ehhez hozzá párttagjaink többségének nem valami magas elméleti színvonalát, a pártszervek gyenge ideológiai munkáját, pártfunkcionáriusaink tisztán gyakorlati munkával való túlterheltségét, ami megfosztja őket annak lehetőségétől, hogy elméleti tudásukat kiegészítsék — s akkor megértik, honnan van egyes párttagok fejében a leninizmus számos kérdésében az a zűrzavar, amely gyakran sajtónkba is behatol és amely megkönnyíti azt, hogy a szétvert antileninista csoportok ideológiájának maradványai felelevenedjenek.

Ezért nem lehet azt mondani, hogy a harc végétért és már nincs szükség a szocializmus támadó politikájára.

Elő lehetne venni a leninizmus számos kérdését és azokon ki lehetne mutatni, hogy mennyire elevenen élnek még egyes párttagokban a szétvert antileninista csoportok ideológiájának maradványai.

Nézzük például az osztálynélküli szocialista társadalom felépítésének kérdését. A XVII. pártkonferencia leszögezte, hogy az osztálynélküli, szocialista társadalom megteremtése felé haladunk. Világos, hogy az osztálynélküli társadalom nem születhetik meg csak úgy önmagától. Az osztálynélküli társadalmat a dolgozók összességének közös erőfeszítésével kell kivívni és felépíteni, — a proletárdiktatúra szerveinek erősítése útján, az osztályharc fejlesztése útján, az osztályok megszüntetése útján, a kapitalista osztályok maradványainak felszámolása útján, harcban a belső és külső ellenség ellen.

Ez, azt hiszem, világos.

És mégis, köztudomású, hogy a leninizmus e világos és elemi tételének kihirdetése nem kis zűrzavart keltett a fejekben és egészségtelen hangulatot szült a párttagok egy részének körében. Az osztálynélküli társadalom felé való haladásunkról szóló tételt, melyet a párt mint jelszót adott ki, ösztönös folyamatnak fogták fel. És így okoskodtak: ha már osztálynélküli társadalom, ez azt jelenti, hogy gyengíthetjük az osztályharcot, gyengíthetjük a proletárdiktatúrát és általában végezhetünk az állammal, amelynek a közeljövőben amúgyis el kell halnia. És azt se tudták, hova legyenek az elragadtatástól, várva, hogy hamarosan eltűnnek az osztályok, — tehát nem lesz osztályharc sem, — tehát nem lesznek gondok és izgalmak, — tehát szegre akaszthatjuk a fegyvert és leheveredhetünk — aludni és várni az osztálynélküli társadalom eljövetelét. (Általános derültség az egész teremben.)

Kétségtelen, hogy ez a zűrzavar a fejekben és ez a hangulat úgy hasonlítanak, mint egyik vízcsepp a másikra, a jobboldali elhajlók ismert nézeteire, amelyek szerint a réginek magától kell belenőnie az újba s, egy szép napon a szocialista társadalomban kell felébrednünk.

Mint látják, a szétvert antileninista csoportok ideológiájának maradványai nagyon is képesek a felelevenedésre és korántsem vesztették még el szívósságukat.

Világos, hogy ha a nézeteknek ez a zűrzavara és ez a nem-bolsevik hangulat pártunk többségét hatalmába kerítené, ez pártunkat leszerelné és lefegyverezné.

Nézzük továbbá a mezőgazdasági artel és a mező- gazdasági kommuna kérdését. Most mindenki elismeri, hogy a mai körülmények között a kolhozmozgalom egyetlen helyes formája az artel. S ez teljesen érthető:

a) az artel helyesen egyezteti össze a kolhozparasztok egyéni, mindennapi érdekeit közös érdekeikkel;

b) az artel sikeresen idomítja hozzá az egyéni, mindennapi érdekeket a közös érdekekhez, s ezzel megkönnyíti a tegnap még egyénileg gazdálkodó parasztoknak a kollektivizmus szellemében való nevelését.

Eltérően az arteltől, ahol csak a termelési eszközök vannak társadalmasítva, a kommúnákban a legutóbbi időkig nemcsak a termelési eszközök voltak társadalmasítva, hanem minden egyes kommúnatag mindennapi élete is, vagyis a kommúnatagoknak, eltérően az arteltagoktól, nem volt személyes birtokában sem szárnyasjószág, sem sertés, juh, kecske, sem tehén, sem gabona, sem háztáji föld. Ez azt jelenti, hogy a kommúnákban a tagok személyes, mindennapi érdekeit nem annyira figyelembe vették és nem annyira összeegyeztették a társadalmi érdekekkel, mint inkább az utóbbiak elnyomták az előbbieket a kispolgári egyenlősdi érdekében. Világos, hogy ez a körülmény a kommúnák leggyengébb oldala. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy a kommúnák nem is igen terjedtek el, hanem csak egyesével meg tízesével fordulnak elő. Ugyanennél az oknál fogva a kommúnák, hogy létüket megmentsék és szét ne hulljanak, kénytelenek voltak lemondani a mindennapi élet társadalmasításáról, kezdenek munkaegységek alapján dolgozni, áttérnek arra, hogy kiadják a családnak a gabonát, megengedik tagjaiknak, hogy szárnyasjószágot, sertést, juhot, kecskét, tehenet stb. tartsanak személyes birtokukban. Ebből azonban az következik, hogy a kommúnák valójában artelekké váltak. És ebben nincs is semmi rossz, mert ezt követelik a kolhoz-tömegmozgalom egészséges fejlődésének érdekei.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a kommúnára egyáltalában nincs szükség, hogy az többé már nem magasabbrendű formája a kolhozmozgalomnak. Nem, a kommúnára szükség van, és az, természetesen, magasabb formája a kolhozmozgalomnak, de nem a jelenlegi kommúnára van szükség, amely a fejletlen technika és a termékhiány alapján jött létre, s amely maga tér át az artelrendszerre, hanem a jövő kommúnájára, amely a fejlettebb technika és a termékbőség alapján fog létrejönni. A jelenlegi mezőgazdasági kommúna az alacsony fejlettségű technika és a termékhiány alapján jött létre. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy a gyakorlatban egyenlősítésre törekedett és nem nagyon törődött tagjainak egyéni, mindennapi érdekeivel, aminek következtében most kénytelen áttérni az artelrendszerre, ahol a kolhoztagok egyéni és közös érdekeit ésszerűen összeegyeztetik. A jövő kommúnája a fejlett és jómódú artelből fog kifejlődni. A jövő mezőgazdasági kommúnája akkor fog létrejönni, amikor az artel mezőin és farmjain bőségben lesz a gabona, a jószág, a szárnyas, a zöldség és mindenféle más termék, amikor az artelekben gépesített mosodák, korszerű konyhák és étkezők, kenyérgyárak stb. létesülnek, amikor a kolhozparaszt látni fogja, hogy előnyösebb számára az, ha a farmról kapja a húst és a tejet, mint ha saját tehenet, sertést, juhot, kecskét tart, amikor a női kolhoztagok látni fogják, hogy előnyösebb számukra az, ha az étkezőben ebédelnek, a kenyérgyárból kapják a kenyeret és a közös mosodából a kimosott fehérneműt, mint hogyha maguk foglalkoznak ezekkel a dolgokkal. A jövő kommúnája a fejlettebb technika és a fejlettebb artel alapján, a termékbőség alapján fog létrejönni. Mikor lesz ez? Természetesen nem egyhamar. De meglesz. Bűn volna mesterségesen gyorsítani azt a folyamatot, amelynek során az artel átnő a jövő kommúnájába. Ez összekeverné a kártyákat és megkönnyítené ellenségeink dolgát. Az artelnek a jövő kommúnájába való átnövése fokozatosan kell hogy végbemenjen, olyan mértékben, ahogy az összes kolhoztagok meggyőződnek ennek az átnövésnek a szükségességéről.

Ez a helyzet az artel és a kommúna kérdésével.

A dolog, azt hinné az ember, világos és csaknem magától értetődő.

És mégis — a párttagok egy részének körében ebben a kérdésben jókora zűrzavar uralkodik. Úgy vélik, hogy a párt, amikor az artelt a kolhozmozgalom fő formájának nyilvánította, eltávolodott a szocializmustól, visszafelé tett egy lépést — a kommúnától, azaz a kolhozmozgalom magasabb formájától, annak alacsonyabb formájához. Kérdezem — miért? Azt mondják, azért, mert az artelben nincs egyenlőség, minthogy ott megmarad a különbség az arteltagok szükségleteiben és személyes életmódjában, a kommúnában viszont egyenlőség van, minthogy ott egyenlősítették a tagok szükségleteit is, személyes életmódját is. De, előszöris, nekünk már nincsenek olyan kommúnáink, ahol a szükségletek és a mindennapi élet terén a kiegyenlítés, az egyenlősítés érvényesülne. A gyakorlat megmutatta, hogy a kommúnák egész biztosan elpusztultak volna, ha nem mondtak volna le az egyenlősítésről és nem tértek volna át a gyakorlatban az artelrendszerre. Nem lehet tehát olyasmire hivatkozni, ami már nem létezik. Másodszor, minden leninista, ha igazán leninista, tudja, hogy a szükségletek és a személyes élet terén alkalmazott egyenlősdi — reakciós kispolgári ostobaság, amely méltó valamilyen kezdetleges aszkéta szektához, de nem méltó marxista módon szervezett szocialista társadalomhoz, mert nem lehet azt követelni, hogy minden embernek egyforma ízlése és szükségletei legyenek, hogy minden ember személyes életében egy és ugyanazon minta szerint éljen. És végül: vajon a munkások közt nem marad meg a különbség a szükségletek és a személyes élet terén? Azt jelenti-e ez, hogy a munkások távolabb vannak a szocializmustól, mint a mezőgazdasági kommúnák tagjai?

Ezek az emberek nyilván azt gondolják, hogy a szocializmus azt követeli, hogy a társadalom tagjainak szükségleteit és személyes életét egyenlősítsék, kiegyenlítsék, nivellálják. Mondanunk sem kell, hogy az ilyen feltevésnek semmi köze a marxizmushoz, a leninizmushoz. A marxizmus egyenlőségen nem a szükségletek és a mindennapi élet terén való egyenlősdit érti, hanem az osztályok megszüntetését, vagyis: a)minden dolgozó egyenlő felszabadítását a kizsákmányolás alól, miután a kapitalistákat megdöntötték és kisajátították; b) a termelési eszközök magántulajdonának mindenki számára egyenlő megszüntetését, miután az egész társadalom tulajdonába adták azokat; c) mindenki egyenlő kötelezettségét arra, hogy képességei szerint dolgozzék és minden dolgozó egyenlő jogát arra, hogy ennek fejében munkájának megfelelő díjazásban részesüljön (szocialista társadalom); d) mindenki egyenlő kötelezettségét arra, hogy képességei szerint dolgozzék és minden dolgozó egyenlő jogát arra, hogy ennek fejében szükségleteinek megfelelő ellátásban részesüljön (kommunista társadalom). Emellett a marxizmus abból indul ki, hogy az emberek ízlése és szükségletei nem egyformák és egyenlők és nem is lehetnek egyformák és egyenlők, sem minőségre, sem mennyiségre nézve, sem a szocializmus szakaszában, sem a kommunizmus szakaszában.

Ez az egyenlőség marxista értelmezése.

Semmiféle más egyenlőséget a marxizmus nem ismert és nem ismer el.

Ebből azt a következtetést levonni, hogy a szocializmus megköveteli, hogy a társadalom tagjainak szükségleteit egyenlősítsék, kiegyenlítsék, nivellálják, hogy megköveteli ízlésük és személyes életük nivellálását, hogy a marxisták terve szerint minden embernek egyforma ruhában kell majd járnia, ugyanazokat az ételeket és ugyanazon mennyiségben kell majd ennie — ez sekélyesség és a marxizmus megrágalmazása.

Meg kell már tanulnunk, hogy a marxizmus ellensége az egyenlősdinek. Marx és Engels már a „Kommunista Kiáltványban” ostorozták a kezdetleges utópikus szocializmust, reakciósnak nevezték azért, mert „általános aszkézist és durva egyenlősítést” prédikált. Engels az „Anti-Dühringben” egész fejezetet szentelt annak, hogy maró kritikáját adja a „radikális egyenlősítő szocializmusnak”, amelyet Dühring a marxista szocializmus ellensúlyozása céljából hirdetett.

„A proletariátus egyenlőség-követelésének reális tartalma — mondta Engels — az osztályok megszüntetésének követelése. Minden olyan egyenlőségkövetelés, amely ennél továbbmegy, szükségszerűen badarságokra vezet”.

Ugyanezt mondja Lenin is:

„Engelsnek ezerszeresen igaza volt, amikor ezt írta: az egyenlőségnek az osztályok megszüntetésén kívüleső fogalma a legostobább és legbadarabb előítélet. Burzsoá professzorok az egyenlőség fogalmával kapcsolatban megpróbálták ránksütni azt, hogy mi egyenlővé akarunk tenni minden embert. Ezzel az általuk kitalált dőreséggel próbálták a szocialistákat megvádolni. De tudatlanságukban nem tudták, hogy a szocialisták — és éppen a modern tudományos szocializmus megalapítói, Marx és Engels — mondották azt, hogy az egyenlőség üres frázis, ha egyenlőségen nem az osztályok megszüntetését értjük. Az osztályokat meg akarjuk szüntetni, ebben az értelemben az egyenlőség mellett vagyunk. De azt állítani, hogy mi minden embert egymással egyenlővé teszünk, ez a legüresebb frázis, ez intellektuelek ostoba kitalálása” (Lenin „Népámítás a szabadság és egyenlőség jelszavaival” c. beszéde. Lásd Lenin Művei. XXIV. köt. 293—294. old.).

Azt hiszem, világos.

Burzsoá írók szeretik úgy ábrázolni a marxista szocializmust, mint egy régi cári kaszárnyát, ahol minden az egyenlősítés „elvének” van alárendelve. A marxisták azonban nem vállalhatnak felelősséget a burzsoá írók tudatlanságáért és korlátoltságáért.

Kétségtelen, hogy ez a zűrzavar egyes párttagoknak a marxista szocializmusra vonatkozó nézeteiben és a mezőgazdasági kommúnák egyenlősítő tendenciáiért való lelkesedés úgy hasonlít, mint egyik vízcsepp a másikra, hebehurgya baloldaliaskodóink nézeteire, akik a mezőgazdasági kommúnákat egyidőben annyira idealizálták, hogy még a gyárakban is próbáltak kommúnákat meghonosítani, amelyekben a szakképzett és a nem-szakképzett munkások, bár kiki a saját szakmájában dolgozott, kötelesek voltak munkabérüket a közös kasszába beadni és aztán egyenlő arányban elosztani. Ismeretes, milyen kárt okoztak iparunknak a „baloldali” forrófejűeknek ezek a gyerekes egyenlősdi-gyakorlatai.

Mint látják, a szétvert pártellenes csoportok ideológiájának maradványai meglehetősen szívós életűek.

Világos, hogy ha ezek a baloldaliaskodó nézetek diadalmaskodnának a pártban, akkor a párt nem volna többé marxista párt, a kolhozmozgalom pedig teljesen szétzüllött volna.

Vagy nézzük meg például ezt a jelszót: „tegyünk minden kolhozparasztot jómódúvá”. Ez a jelszó nemcsak a kolhozparasztokra vonatkozik. Méginkább vonatkozik a munkásokra, mert mi minden munkást jómódúvá akarunk tenni — olyan emberré, aki jómódú és teljesen kulturált életet él.

Azt hinné az ember, a dolog világos. Nem volt értelme megdöntenünk 1917 októberében a kapitalizmust és évek hosszú során építenünk a szocializmust, ha nem érjük el azt, hogy az emberek nálunk jómódban éljenek. A szocializmus nem nyomorúságot és nélkülözést jelent, hanem a nyomorúság és a nélkülözés megszüntetését, a jómódú és kulturált élet megszervezését a társadalom minden tagja számára.

És mégis, ez a világos és lényegében elemi jelszó a párttagok egy részének körében sok félreértést, zűrzavart, megnemértést okozott. Nem visszatérést jelent-e ez a jelszó, mondják, a régi „gazdagodjatok” jelszóhoz, amelyet a párt elvetett? Ha mindenki jómódúvá válik, folytatják, s a szegényparasztság megszűnik, — akkor mi, bolsevikok, kire támaszkodjunk munkánkban, hogyan dolgozunk majd szegényparasztság nélkül?

Lehet, hogy ez nevetséges, de kétségtelen tény, hogy ezek a naiv és antileninista nézetek a párttagok egy részében megvannak s ezzel számolnunk kell.

Ezek az emberek nyilván nem értik azt, hogy a „gazdagodjatok” jelszó és a „tegyünk minden kolhozparasztot jómódúvá” jelszó között egész szakadék tátong. Előszöris, meggazdagodni csak egyes személyek vagy csoportok tudnak, ezzel szemben a jómódú élet jelszava nem egyes személyekre vagy csoportokra, hanem valamennyi kolhozparasztra vonatkozik. Másodszor, az egyes személyek vagy csoportok azért igyekeznek meggazdagodni, hogy a többi embert maguknak alárendeljék és kizsákmányolják, ezzel szemben valamennyi kolhozparaszt jómódú életének jelszava, minthogy a termelési eszközök a kolhozokban társadalmasítva vannak, kizárja minden lehetőségét annak, hogy egyes emberek másokat kizsákmányoljanak. Harmadszor, a „gazdagodjatok” jelszót a „nep” kezdeti szakaszában adtuk ki, amikor a kapitalizmus részben visszaállítódott, amikor a kulákok erősek voltak, az országban túlsúlyban volt az egyéni parasztgazdaság, a kolhozgazdaság pedig csak csiraállapotban volt — ezzel szemben a „tegyünk minden kolhozparasztot jómódúvá” jelszót a „nep” utolsó szakaszában adtuk ki, miután a tőkés elemeket az iparban már felszámoltuk, a kulákokat a falun szétzúztuk, az egyéni parasztgazdaság háttérbe szorult, a kolhozok pedig a mezőgazdaság uralkodó formájává lettek. Arról már nem is beszélek, hogy a „tegyünk minden kolhozparasztot jómódúvá” jelszót nem elszigetelten adtuk ki, hanem a „tegyünk minden kolhozt bolsevikká” jelszóval elszakíthatatlan kapcsolatban.

Nem világos-e, hogy a „gazdagodjatok” jelszó lényegében felhívás volt a kapitalizmus visszaállítására, ezzel szemben a „tegyünk minden kolhozparasztot jómódúvá” jelszó felhívás arra, hogy a kapitalizmus utolsó maradványainak megadjuk a kegyelemdöfést a kolhozok gazdasági erejének növelésével, és azzal, hogy minden kolhozparasztot jómódú dolgozóvá teszünk? (Felkiáltások: „Úgy van!”)

Nem világos-e, hogy ezeknek a jelszavaknak nincs és nem lehet semmi közük egymáshoz? (Felkiáltások: „Úgy van!”)

Ami azt illeti, hogy szegények nélkül állítólag nem képzelhető el sem a bolsevik munka, sem a szocializmus — ez olyan ostobaság, hogy szinte beszélni is restellek róla. A leninisták a szegényekre támaszkodnak, amikor vannak tőkés elemek és vannak szegények, akiket a tőkések kizsákmányolnak. De amikor a tőkés elemek már szét vannak zúzva, a szegények pedig felszabadultak a kizsákmányolás alól, akkor a leninisták feladata nem az, hogy megrögzítsék és fenntartsák a szegénységet és a szegényeket, noha a szegénység előfeltételei már megszűntek, hanem az, hogy megszüntessék a szegénységet, s a szegényeket a jómódú élet színvonalára emeljék. Ostobaság volna azt hinni, hogy a szocializmust fel lehet építeni a nyomor és nélkülözések alapján, a személyes szükségletek csökkentése alapján, azon az alapon, hogy az emberek életszínvonalát lesüllyesztjük a szegények életszínvonalára, akik egyébként maguk sem akarnak tovább szegények maradni és felfelé, jómódú életre törekednek. Kinek kell az ilyen, tisztesség ne essék szólván, szocializmus? Nem szocializmus lenne ez, hanem a szocializmus karikatúrája. A szocializmust csak a társadalom termelőerőinek rohamos növekedése alapján, a termékek és áruk bősége alapján, a dolgozók jómódú élete alapján, a kultúra rohamos növekedése alapján lehet felépíteni. Mert a szocializmus, a marxista szocializmus nem a személyes szükségletek csökkentését, hanem minden módon való növelését és felvirágzását jelenti, nem e szükségletek korlátozását vagy kielégítésük megtagadását, hanem a kulturálisan fejlett dolgozó emberek minden szükségletének mindenre kiterjedő és teljes kielégítését.

Kétségtelen, hogy egyes párttagoknak a szegénységre és jómódra vonatkozó zavaros nézetei azoknak a kótyagos baloldaliaskodóknak a nézeteit tükrözik vissza, akik eszményítik a szegényparasztságot, mint a bolsevizmus örökös támaszát minden körülmények között és a kolhozokat az elkeseredett osztályharc porondjának tekintik.

Mint látják, a szétvert pártellenes csoportok ideológiájának maradványai még itt, ebben a kérdésben is szívós életűek.

Világos, hogy ha ezek a zavaros nézetek győzelmet arattak volna pártunkban, a kolhozok nem mutathatnának fel olyan sikereket, amilyeneket az utóbbi két év alatt elértek, és a legrövidebb időn belül felbomlottak volna.

Vagy nézzük például a nemzeti kérdést. Itt is, a nemzeti kérdés terén, éppúgy, mint más kérdések terén, a párt egy részének nézeteiben olyan zűrzavar uralkodik, mely bizonyos veszélyt rejt magában. Beszéltem arról, hogy a kapitalizmus csökevényei szívós életűek. Tudnunk kell, hogy a kapitalizmusnak az emberek tudatában élő csökevényei jóval szívósabbak a nemzeti kérdés terén, mint bármely más téren. Szívósabbak, mert megvan a lehetőségük arra, hogy nemzeti viseletben jól álcázzák magukat. Sokan azt hiszik, hogy Szkripnyik bűnbeesése elszigetelt eset, kivétel a szabály alól. Ez nem így van. Szkripnyiknek és ukrajnai csoportjának bűnbeesése nem kivétel. Ugyanilyen kisiklásokat észlelünk egyes elvtársaknál más nemzeti köztársaságokban is.

Mit jelent a nacionalista elhajlás — akár a nagyorosz nacionalista, akár a helyi nacionalista elhajlásról van szó? A nacionalista elhajlás abban áll, hogy a munkásosztály internacionalista politikáját hozzáidomítják a burzsoázia nacionalista politikájához. A nacionalista elhajlás a „saját”, a „nemzeti” burzsoáziának arra irányuló kísérleteit tükrözi vissza, hogy a szovjetrendszert aláássa és a kapitalizmust visszaállítsa. A két elhajlás forrása, mint látják, közös. Ez a forrás — az elfordulás a lenini internacionalizmustól. Ha mind a két elhajlást tűz alatt akarják tartani, akkor mindenekelőtt ezt a forrást kell betömni, azokat kell ütni, akik elfordulnak az internacionalizmustól — akár a helyi nacionalista elhajlásról, akár a nagyorosz nacionalista elhajlásról van szó. (Viharos taps.)

Vitatkoznak arról, hogy melyik elhajlás a fő veszély: a nagyorosz nacionalista elhajlás, vagy a helyi nacionalista elhajlás? A mai viszonyok között ez formális és ezért meddő vita. Ostobaság volna minden időkre és viszonyokra szóló kész receptet adni a fő és nem fő veszélyről. Ilyen receptek egyáltalán nincsenek a világon. A fő veszély az az elhajlás, amely ellen beszüntették a harcot s amelyet ilymódon az államra veszélyessé hagytak válni. (Hosszantartó taps.)

Ukrajnában még nem is olyan régen az ukrán nacionalista elhajlás nem volt fő veszély, de amikor beszüntették ellene a harcot és hagyták annyira megnőni, hogy az intervenció híveihez csatlakozott, akkor ez az elhajlás lett a fő veszély. A nemzeti kérdés terén a fő veszély kérdését nem üres, formális szócsépléssel kell eldönteni, hanem úgy, hogy a mindenkori helyzetet marxista módon elemezzük és az e téren elkövetett hibákat tanulmányozzuk.

Ugyanezt kell mondani a jobboldali és a „baloldali” elhajlásról az általános politika terén. Itt is, éppúgy, mint más téren, pártunk egyes tagjainak nézeteiben nem kis zűrzavar uralkodik. Néha, miközben a jobboldali elhajlás ellen harcolnak, leveszik a szemüket a „baloldali” elhajlásról és gyengítik az ellene folytatott harcot, feltételezve, hogy nem veszélyes vagy csak kicsit veszélyes. Ez komoly és veszedelmes tévedés. Ez a „baloldali” elhajlásnak tett engedmény, ami egy párttag részéről megengedhetetlen. Annál is inkább megengedhetetlen, mert az utóbbi időben a „baloldaliak” végkép lecsúsztak a jobboldaliak álláspontjára és lényegében már semmiben sem különböznek tőlük.

Mi mindig hangoztattuk, hogy a „baloldaliak” szintén jobboldaliak, akik jobboldaliságukat baloldali frázisokkal álcázzák. Most a „baloldaliak” maguk erősítik meg ezt a kijelentésünket. Nézzük meg a trockista „Bulletin” tavalyi számait. Mit követelnek, miről írnak ott a trockista urak, miben nyilvánul meg „baloldali” programjuk? Követelik: oszlassuk fel a szovhozokat, mert nem jövedelmeznek, oszlassuk fel a kolhozok nagyobb részét, mert felfújtak, mondjunk le a kulákság felszámolásának politikájáról, térjünk vissza a koncessziós politikához és adjuk koncesszióba számos iparvállalatunkat, mert nem jövedelmeznek.

Íme, a megvetésreméltó gyáva kapitulánsok programja, ez az ellenforradalmi program, amellyel a Szovjetunióban vissza akarják állítani a kapitalizmust!

Miben különbözik ez a program a szélsőjobboldaliak programjától? Világos, hogy semmiben sem. Kitűnik, hogy a „baloldaliak” nyíltan csatlakoztak a jobboldaliak ellenforradalmi programjához azért, hogy velük blokkra lépjenek és együtt harcoljanak a párt ellen.

Hogy lehet ezek után azt mondani, hogy a „baloldaliak” nem veszélyesek vagy csak kicsit veszélyesek? Nem világos-e, hogy azok, akik ilyen badarságot beszélnek, a leninizmus esküdt ellenségeinek malmára hajtják a vizet?

Mint látják, itt is, a párt vonalától való elhajlások terén, akár általános politikai elhajlásokról, akár a nemzeti kérdésben való elhajlásokról van szó — a kapitalizmusnak az emberek tudatában, köztük egyes párttagok tudatában élő csökevényei eléggé szívós életűek.

Íme, eszmei és politikai munkánk néhány komoly és aktuális kérdése, amelyekre vonatkozólag pártunk egyes rétegeiben a nézetek homálya, zavarosság, sőt olykor a leninizmustól való egyenes elhajlás is észlelhető. Márpedig ezeken kívül is vannak kérdések, amelyeken ki lehetne mutatni az egyes párttagok körében uralkodó nézetek zavarosságát.

Lehet-e ezek után azt mondani, hogy pártunkban minden rendben van?

Világos, hogy nem lehet.

Feladataink az eszmei és politikai munka terén:

1. Fel kell emelnünk a párt elméleti színvonalát a kellő magaslatra;

2. Fokoznunk kell az ideológiai munkát a párt minden láncszemében;

3. A párt soraiban fáradhatatlanul propagálnunk kell a leninizmust;

4. A pártszervezeteket és az azokat körülvevő pártonkívüli aktívát a lenini internacionalizmus szellemében kell nevelnünk;

5. Egyes elvtársaknak a marxizmus-leninizmustól való elhajlásait nem elkennünk, hanem bátran bírálnunk kell;

6. A leninizmussal szemben ellenséges irányzatok ideológiáját és ideológiai maradványait rendszeresen le kell lepleznünk.

2. A szervezeti vezetés kérdései

Beszéltem sikereinkről. Beszéltem a párt vonalának győzelméről a népgazdaság és a kultúra terén, valamint a párton belüli antileninista csoportok leküzdése terén. Beszéltem győzelmünk világtörténelmi jelentőségéről. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenütt és mindenben győzelmet arattunk és már minden kérdést megoldottunk. Ilyen sikerek és ilyen győzelmek egyáltalán nincsenek a világon. Nálunk is marad még jócskán megoldatlan kérdés és mindenféle hiányosság. Egész halom feladat vár még ránk, amelyek megoldást követelnek. De kétségtelenül jelenti azt, hogy a halaszthatatlan aktuális feladatok nagyobbik részét már sikeresen megoldottuk, s ebben az értelemben pártunk óriási győzelmét nem vonhatja senki kétségbe.

Felmerül a kérdés: hogyan jött létre ez a győzelem, hogyan vívtuk ki azt a gyakorlatban, milyen harccal, milyen erőfeszítéssel?

Egyesek azt hiszik, hogy elég kidolgozni a párt helyes vonalát, kihirdetni ország-világ előtt, kifejteni általános tételek és határozatok formájában és egyhangúlag megszavazni s akkor a győzelem jön majd magától, úgyszólván az ölünkbe hullik. Ez, természetesen, nem így van. Ez nagy tévedés. Így csak javíthatatlan bürokraták és irodamolyok gondolkozhatnak. A valóságban ezek a sikerek és győzelmek nem csak úgy maguktól hulltak az ölünkbe, hanem a párt vonalának megvalósításáért folytatott kíméletlen harcban vívtuk ki őket. A győzelem sohasem jön el magától, rendszerint ki kell harcolni. Jó határozatok és nyilatkozatok a párt vezérvonala mellett — ez csak kezdete a dolognak, mert ezek csak a győzelem óhaját jelentik, de nem magát a győzelmet. Miután megadtuk a helyes vonalat, miután megadtuk a kérdés helyes megoldását, az ügy sikere a szervezeti munkától, a pártvonal megvalósításáért folytatott harc megszervezésétől, az emberek helyes kiválasztásától, a vezető szervek határozatai végrehajtásának ellenőrzésétől függ. Enélkül a párt helyes vonalán és a helyes határozatokon könnyen komoly csorba eshet. Sőt, miután meg van adva a helyes politikai vonal, minden a szervezeti munkától függ, egyebek közt magának a politikai vonalnak a sorsa, annak végrehajtása vagy kudarca is.

A valóságban a győzelmet azáltal értük el és vívtuk ki, hogy rendszeres és kíméletlen harcot folytattunk azok ellen a különféle nehézségek ellen, amelyek a pártvonal végrehajtásához vezető úton felmerültek, azáltal hogy legyőztük e nehézségeket, azáltal hogy mozgósítottuk a pártot és a munkásosztályt e nehézségek legyőzésére, azáltal hogy megszerveztük a harcot e nehézségek leküzdéséért, azáltal hogy az alkalmatlan funkcionáriusokat el mozdítottuk és helyükbe jobb, a nehézségek elleni harc vezetésére képes embereket állítottunk.

Miféle nehézségek ezek és hol fészkelnek?

Ezek a nehézségek szervezeti munkánk nehézségei, szervezeti vezetésünk nehézségei. Bennünk magunkban fészkelnek, vezető funkcionáriusainkban, szervezeteinkben, párt-, szovjet-, gazdasági, szakszervezeti, ifjúsági és mindenféle más szervezeteink apparátusában.

Meg kell érteni, hogy a párt-, szovjet-, gazdasági és minden másfajta szervezeteinknek és e szervezetek vezetőinek ereje és tekintélye soha nem látott mértékben megnőtt. És éppen azért, mert erejük és tekintélyük soha nem látott mértékben megnőtt — most az ő munkájuktól függ minden vagy majdnem minden. Az úgynevezett objektív körülményekre való hivatkozásnak nincs jogosultsága. Az után, hogy a párt politikai vonalának helyességét az évek egész sorának tapasztalata megerősítette és többé nem kétséges, hogy a munkások és a parasztok készek ezt a vonalat támogatni — az úgynevezett objektív körülmények szerepe a minimumra csökkent, szervezeteinknek és vezetőiknek szerepe pedig döntővé, kizárólagos jelentőségűvé vált. Ez pedig mit jelent? Ez azt jelenti, hogy a felelősség munkánk sikertelenségeiért és fogyatékosságaiért ezentúl kilenctized- részben nem az „objektív” körülményekre, hanem reánk, magunkra, csakis magunkra hárul.

Pártunk tagjainak és tagjelöltjeinek száma több mint kétmillió: Kommunista Ifjúsági Szövetségünknek több mint négymillió tagja és tagjelöltje van. Több mint hárommillió munkás- és parasztlevelezőnk van. Az Oszoaviahim tagjainak száma több mint 12 millió. A szakszervezetek több mint 17 millió tagot számlálnak. Ezeknek a szervezeteknek köszönhetjük sikereinket. És ha e szervezetek és a sikerek elérését megkönnyítő ilyen óriási lehetőségek ellenére munkánkban mégis sok fogyatékosság és hiba van, ebben csakis mi magunk vagyunk hibásak, ezt csakis a mi szervezeti munkánknak, a mi rossz szervezeti vezetésünknek tulajdoníthatjuk.

A vezető apparátusok bürokratizmusa és az íróasztal mellőli „vezetés”; eleven és konkrét vezetés helyett fecsegés a „vezetésről általában”; a szervezeteknek egymástól elszigetelt funkciók szerinti felépítése és a személyes felelősség hiánya; felelőtlenség a munkában, egyenlősdi a munkabérrendszerben; a végrehajtás rendszeres ellenőrzésének hiánya; a félelem az önbírálattól — ezek nehézségeink forrásai, ezekben gyökereznek most nehézségeink.

Naivitás volna azt hinni, hogy ezeket a nehézségeket le lehet győzni határozatok és rendeletek segítségével. A bürokraták és irodamolyok már régen kitanulták, hogyan lehet szavakban hűséget mutatni a párt és a kormány határozatai iránt, a valóságban pedig az íróasztalfiókba süllyeszteni őket. Ahhoz, hogy ezeket a nehézségeket legyőzzük, fel kellett számolnunk szervezeti munkánk elmaradását a párt politikai vonalának követelményeitől, a népgazdaság minden területén fel kellett emelni a szervezeti vezetés színvonalát a politikai vezetés színvonalára, el kellett érnünk azt, hogy szervezeti munkánk biztosítsa a párt politikai jelszavainak és határozatainak gyakorlati megvalósítását.

Ahhoz, hogy ezeket a nehézségeket legyőzzük és sikereket érjünk el, meg kellett szerveznünk a harcot ezeknek a nehézségeknek a leküzdéséért, be kellett vonnunk ebbe a harcba a munkások és parasztok tömegeit, mozgósítanunk kellett magát a pártot, meg kellett tisztítanunk a pártot és gazdasági szervezeteinket a megbízhatatlan, ingatag, elfajult elemektől.

Mire volt szükség, hogy ezt elérjük?

Meg kellett szerveznünk:

1. Az önkritika kifejlesztését és munkánk fogyatékosságainak feltárását;

2. A párt-, szovjet-, gazdasági, szakszervezeti és komszomol-szervezetek mozgósítását a nehézségek elleni harcra;

3. A munkás- és paraszttömegek mozgósítását a párt és a kormány jelszavainak és határozatainak megvalósításáért folytatott harcra;

4. A dolgozók között a verseny és az élmunkásmozgalom kifejlesztését;

5. A gép- és traktorállomások és a szovhozok politikai osztályainak széles hálózatát s a párt- és szovjet vezetőszerveknek a faluhoz való közelítését;

6. A népbiztosságok, főigazgatóságok és trösztök méreteinek csökkentését és a gazdasági vezetőszerveknek az üzemhez való közelítését;

7. A felelőtlenség felszámolását a munkában és az egyenlősdi felszámolását a munkabérrendszerben;

8. A „funkciósdi” megszüntetését, a személyi felelősség fokozását és a vezetés testületi rendszerének felszámolását;

9. A végrehajtás ellenőrzésének fokozását, a Központi Ellenőrző Bizottság és a Munkás-Paraszt Felügyelet átszervezését a végrehajtás ellenőrzésének további fokozása szellemében;

10. A szakképzett funkcionáriusok áthelyezését az irodákból úgy, hogy közelebb legyenek a termeléshez;

11. A javíthatatlan bürokraták és irodamolyok leleplezését és a vezető apparátusokból való kiűzését;

12. A párt- és kormányhatározatok megszegőinek, a szemfényvesztőknek és fecsegőknek elmozdítását és olyan új emberek előléptetését, akik a tett emberei és akik biztosítani tudják a rájuk bízott munka konkrét vezetését és a párt- és szovjetfegyelem megszilárdítását;

13. A szovjetszervezetek és gazdasági szervezetek megtisztítását és alkalmazottaik létszámának csökkentését;

14. Végül a párt megtisztítását a megbízhatatlan és elfajult emberektől.

Nagyjából ezek azok az eszközök, amelyekhez a pártnak nyúlnia kellett, hogy a nehézségeket legyőzze, szervezeti munkánk színvonalát a politikai vezetés színvonalára emelje és így a párt vonalának megvalósítását biztosítsa.

Önök tudják, hogy pártunk Központi Bizottsága a maga szervezeti munkáját a beszámolóban tárgyalt időszak alatt valóban így is vezette.

A Központi Bizottságot e munkájában Leninnek az a zseniális gondolata vezette, hogy a szervezeti munkában a legfőbb dolog — az emberek kiválasztása és a végrehajtás ellenőrzése.

Néhány szót szeretnék szólni az emberek kiválasztásáról és azoknak elmozdításáról, akik nem váltak be.

A javíthatatlan bürokratákon és irodamolyokon kívül, akiknek eltávolítását illetőleg nincsenek köztünk nézeteltérések, még két olyan típusa van nálunk a funkcionáriusoknak, akik hátráltatják, zavarják munkánkat és akadályozzák előrehaladásunkat.

E funkcionáriusok egyik típusa olyan emberekből kerül ki, akiknek a múltban voltak bizonyos érdemeik, akik most, vezető állásukban, kiskirályoknak képzelik magukat és úgy vélik, hogy a párt- és szovjettörvényeket nem az ő számukra, hanem az ostobák számára írták. Ezek azok az emberek, akik nem tartják kötelességüknek a párt és a kormány határozatainak végrehajtását, s akik ilymódon szétrombolják a pártfegyelem és az állami fegyelem alapjait. Mire számítanak ezek az emberek, amikor a párt- és szovjettörvényeket megszegik? Abban reménykednek, hogy a Szovjethatalom, régi érdemeikre való tekintettel, nem meri bántani őket. Ezek az elbizakodott kiskirályok azt hiszik, hogy ők nélkülözhetetlenek és büntetlenül megszeghetik a vezetőszervek határozatait. Mit kell tenni az ilyen funkcionáriusokkal? Habozás nélkül el kell őket távolítani a vezető állásokból, tekintet nélkül a múltban szerzett érdemeikre. (Felkiáltások: „Helyes!”) El kell őket mozdítani, alsóbb állásokba helyezve őket, s ezt közzé kell tenni a sajtóban. (Felkiáltások: „Helyes!”) Erre okvetlenül szükség van azért, hogy ezeknek az elbizakodott bürokrata nagyuraknak letörjük a szarvát és megleckéztessük őket. Erre okvetlen szükség van azért, hogy a párt- és szovjetfegyelmet egész munkánkban megszilárdítsuk. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

Most pedig a funkcionáriusok másik típusáról. A fecsegők típusára, mondhatnám, a becsületes fecsegők típusára gondolok (derültség), azokra az emberekre, akik becsületes, odaadó hívei a Szovjethatalomnak, de nem képesek vezetni, nem képesek bármit is megszervezni. Tavaly beszélgettem egy ilyen elvtárssal, nagyon tiszteletreméltó elvtárs az illető, de javíthatatlan fecsegő, aki bármilyen eleven ügyet képes fecsegésbe fullasztani. A beszélgetés így folyt le:

Én: Hogy állnak a vetéssel?

Ő: A vetéssel, Sztálin elvtárs? Mobilizáltuk magunkat. (Derültség.)

Én: No és?

Ő: Élére állítottuk a kérdést. (Derültség.)

Én: No és azután?

Ő: Fordulat van nálunk, Sztálin elvtárs, hamarosan meglesz a fordulat. (Derültség.)

Én: De mégis?

Ő: Haladás jelei mutatkoznak. (Derültség.)

Én: De végül is, hogy állnak a vetéssel?

Ő: A vetéssel, Sztálin elvtárs, egyelőre még sehogysem állunk. (Általános kacagás.)

Íme, a fecsegő ember arcképe. Mobilizálódtak, élére állították a kérdést, fordulat is van náluk, javulás is, de a dolog egy tapodtat sem mozdul.

Pontosan úgy, ahogy nemrégiben egy ukrajnai munkás jellemezte az egyik szervezet állapotát, amikor megkérdezték tőle, hogy van-e annak a szervezetnek vonala? „Háthogy vonala … vonala, az persze van, csak munkát nem látni sehol.” (Nagy derültség.) Nyilvánvaló, hogy annak a szervezetnek is megvannak a maga becsületes fecsegői.

És amikor elmozdítjuk állásaikból az ilyen fecsegőket, minél messzebb küldve őket az önálló gyakorlati munkától, akkor nagyot néznek és nem értik a dolgot. „Miért mozdítanak el bennünket? Hát nem tettünk meg mindent, ami az ügy érdekében szükséges, hát nem hívtunk egybe élmunkás-értekezletet, hát nem hirdettük ki az élmunkások értekezletén a párt és a kormány jelszavait, hát nem választottuk be a Központi Bizottság egész Politikai Irodáját a díszelnökségbe (nagy derültség), hát nem küldtünk üdvözlő táviratot Sztálin elvtársnak — mit akartok még tőlünk?” (Általános kacagás.)

Mit csináljunk az ilyen javíthatatlan fecsegőkkel? Hiszen, ha meghagyjuk őket az önálló intézkedést követelő operatív munkakörben, bármilyen eleven ügyet képesek belefullasztani a végnélküli és híg szónoklatok árjába. Nyilvánvaló, hogy el kell mozdítani őket a vezető állásokból és más, nem operatív munkára kell őket áthelyezni. Az önálló és gyors intézkedést követelő munkán fecsegőknek nincs helyük. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

Azt, hogy a Központi Bizottság hogyan irányította az emberek kiválogatását a szovjetszervezetekben és a gazdasági szervezetekben és hogyan irányította a végrehajtás ellenőrzésének megszilárdítását — röviden már elmondottam. Részletesebben majd Kaganovics elvtárs fog beszámolni róla a kongresszus napirendjének harmadik pontjával kapcsolatban.

Ami a végrehajtás ellenőrzésének erősítésével kapcsolatos további munkánkat illeti, erről szeretnék néhány szót szólni.

A végrehajtás ellenőrzésének helyes megszervezése döntő jelentőségű a bürokratizmus és az íróasztal mellől való vezetés elleni harcban. Végrehajtják-e a vezető szervezetek határozatait, vagypedig a bürokraták és irodamolyok az íróasztalfiókba rakják őket? Helyesen valósítják-e meg vagy meghamisítják őket? Becsületesen és bolsevik módra dolgozik-e az apparátus, vagy üresen jár — minderről csak a végrehajtás jól megszervezett ellenőrzésének eredményeképpen szerezhetünk idejében tudomást. A végrehajtás jól megszervezett ellenőrzése — ez az a fényszóró, amelynek segítségével az apparátus munkájának állapotát bármikor megvilágíthatjuk és a bürokratákat és irodamolyokat leleplezhetjük. Meggyőződéssel mondhatjuk, hogy hibáink és fogyatékosságaink kilenctizedrészének az a magyarázata, hogy nem szerveztük meg helyesen a végrehajtás ellenőrzését. Kétségtelen, hogy a végrehajtás helyesen megszervezett ellenőrzése a hibáknak és fogyatékosságoknak biztosan elejét vette volna.

Annak azonban, hogy a végrehajtás ellenőrzése elérje a célját, legalább két elengedhetetlen feltétele van: először, hogy a végrehajtás ellenőrzése rendszeres legyen, ne pedig alkalomszerű; másodszor — hogy a végrehajtás ellenőrzésének élén a párt-, szovjet- és gazdasági szervezetek minden láncszemében ne másodrendű személyek álljanak, hanem kellő tekintélyű emberek — maguk a szervezetek vezetői.

A végrehajtás ellenőrzésének helyes megszervezése a legnagyobb jelentőségű a központi vezető intézmények szempontjából. A Munkás-Paraszt Felügyelet szervezeténél fogva nem tudja kielégíteni a végrehajtás jól megszervezett ellenőrzésének követelményeit. Néhány évvel ezelőtt, amikor gazdasági munkánk egyszerűbb és kevésbé kielégítő volt és amikor még számíthattunk arra, hogy lehetséges felügyeletet gyakorolni valamennyi népbiztosság és gazdasági szervezet munkáján, a Munkás-Paraszt Felügyelet helyénvaló volt. Most azonban, amikor gazdasági munkánk kiterebélyesedett és bonyolultabb lett, s amikor nincs meg már sem a szüksége, sem a lehetősége annak, hogy erre a munkára egy központi intézmény felügyeljen, a Munkás-Paraszt Felügyeletet át kell szerveznünk. Nekünk ma nem felügyeletre, hanem a központban hozott határozatok végrehajtásának kontroljára, ellenőrzésére van szükségünk. Ma olyan szervezetre van szükségünk, amely nem tűz maga elé olyan általános célt, hogy mindenkire és mindenre felügyeljen, ellenben minden figyelmét az ellenőrző munkára, a Szovjet hatalom központi intézményei által hozott határozatok végrehajtásának ellenőrzésére tudja összpontosítani. Ilyen szervezet csak a Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa mellett működő Szovjet Ellenőrző Bizottság lehet, amely a Népbiztosok Tanácsától kapott megbízatások alapján működik, és melynek az egyes helyeken a helyi szervektől független képviselői vannak. Ahhoz pedig, hogy ennek a bizottságnak megfelelő tekintélye legyen, és hogy szükség esetén bármelyik felelős funkcionáriust felelősségre vonhassa — az szükséges, hogy a Szovjet Ellenőrző Bizottság tagjait a pártkongresszus jelölje ki és azokat a Népbiztosok Tanácsa és a Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottsága erősítse meg. Azt hiszem, hogy csakis ilyen szervezet szilárdíthatja meg a szovjet ellenőrzést és a szovjet fegyelmet.

Ami a Központi Ellenőrző Bizottságot illeti, azt, mint ismeretes, elsősorban és főleg a pártszakadás megelőzése céljából létesítettük. Önök tudják, hogy a szakadás veszélye egyidőben valóban fennállt. Tudják, hogy a Központi Ellenőrző Bizottságnak és e bizottság szervezeteinek sikerült a szakadás veszélyét elhárítaniok. Ma azonban már nem áll fenn a szakadás veszélye. Ellenben égető szükségünk van egy olyan szervezetre, amely fő figyelmét a párt és a Központi Bizottság által hozott határozatok végrehajtásának ellenőrzésére tudja összpontosítani. Ilyen szervezet csak a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának Központi Bizottsága mellett működő Pártellenőrző Bizottság lehet, amely a párttól és a párt Központi Bizottságától kapott megbízatások alapján működik s melynek az egyes helyeken a helyi szervezetektől független képviselői vannak. Világos, hogy egy ilyen felelős szervezetnek nagy tekintéllyel kell bírnia. Ahhoz pedig, hogy megfelelő tekintélye legyen s bármelyik felelős funkcionáriust, aki valami hibát követett el — a Központi Bizottság tagjait is beleértve —, felelősségre vonhassa, az szükséges, hogy ennek a Bizottságnak a tagjait csak a legfelsőbb pártszerv, a pártkongresszus választhassa meg és válthassa le. Kétségtelen, hogy ilyen szervezet tökéletesen biztosítani tudja majd a központi pártszervek által hozott határozatok végrehajtásának ellenőrzését és meg tudja szilárdítani a pártfegyelmet.

Ez a helyzet a szervezeti vezetés kérdéseivel.

Feladataink a szervezeti munka terén:

1. A jövőben is összhangba kell hoznunk szervező munkánkat a párt politikai vonalának követelményeivel;

2. A szervezeti vezetést fel kell emelnünk a politikai vezetés színvonalára;

3. El kell érnünk azt, hogy a szervezeti vezetés teljes mértékben biztosítsa a párt politikai jelszavainak és határozatainak megvalósítását.

* * *

Befejezem, elvtársak, beszámolómat.

Mi következik a mondottakból?

Ma már mindenki elismeri, hogy sikereink nagyok és rendkívüliek. Országunkat aránylag rövid idő alatt átállítottuk az iparosítás és a kollektivizálás vágányaira. Az első ötéves tervet sikeresen megvalósítottuk. Ez büszkeséggel tölti el funkcionáriusainkat és megszilárdítja saját erejükbe vetett hitüket.

Ez persze jó és szép. A sikereknek azonban néha megvan a maguk árnyoldala is. Néha bizonyos veszedelmeket is szülnek, amelyek, ha engedik kifejlődni őket, mindent halomra dönthetnek. Fennáll például az a veszély, hogy egyes elvtársaink megszédülhetnek ezektől a sikerektől. Ilyen esetek, mint ismeretes, előfordultak már nálunk. Fennáll az a veszély, hogy egyik vagy másik elvtársunk, a sikerektől megrészegülve, végkép elbizakodik és kezdi elringatni magát kérkedő nótákkal, például, hogy „mi már az ördögtől se félünk”, hogy „akit csak akarunk, früstökre eszünk meg” és más effélékkel. Ilyesmi, elvtársak, egyáltalán nincs kizárva. Nincs veszedelmesebb, mint az ilyesféle hangulat, mert ez lefegyverzi a pártot és demobilizálja sorait. Ha pártunkban ilyen hangulat kerekedik fölül, azzal a veszedelemmel találhatjuk szemben magunkat, hogy minden sikerünk veszendőbe megy.

Az első ötéves tervet persze sikerrel teljesítettük. Ez igaz. A dolognak azonban ezzel még nincs vége, elvtársak, és nem lehet vége. Előttünk a második ötéves terv, amelyet szintén teljesítenünk kell és szintén sikerrel kell teljesítenünk. Tudják, hogy terveket csak a nehézségek elleni harcban, a nehézségeket leküzdve lehet megvalósítani. Tehát: lesznek nehézségek és lesz harc is ellenük. Molotov és Kujbisev elvtársak be fognak számolni a második ötéves tervről. Beszámolóikból meglátják majd, milyen nagy nehézségeket kell leküzdenünk, hogy ezt a nagyszabású tervet megvalósítsuk. Tehát: a pártot nem elringatni kell, — hanem fejleszteni benne az éberséget, nem elaltatni, — hanem harci készenlét állapotában tartani, nem lefegyverezni,—hanem felfegyverezni, nem demobilizálni, — hanem állandóan mozgósított állapotban tartani a második ötéves terv megvalósítása érdekében.

Ebből folyik az első következtetés: ne kapassuk el magunkat az elért sikerektől és ne bizakodjunk el.

Sikereinket azért értük el, mert pártunk vezérlő vonala helyes volt és mert meg tudtuk szervezni a tömegeket ennek a vonalnak gyakorlati megvalósítására. Mondanom sem kell, hogy e feltételek nélkül nem értük volna el azokat a sikereket, amelyeket ma fel tudunk mutatni és amelyekre joggal büszkék vagyunk. De helyes irányvonallal bírni s azt a gyakorlatban helyesen meg is valósítani — ez nagy ritkaság a kormányzó pártok életében.

Nézzék meg a bennünket környező országokat: sok olyan kormányzó pártot találnak-e, amelynek helyes irányvonala van s azt a gyakorlatban meg is valósítja? Ilyen párt most tulajdonképpen nincs is a világon, mert mindahányan perspektíva nélkül élnek, a válság zűrzavarában tévelyegnek és nem látnak utat, amelyen az ingoványból kivergődhetnének. Csak a mi pártunk tudja, merre kell haladnia és halad is előre sikeresen. Minek köszönheti pártunk ezt az előnyét? Annak, hogy marxista párt, lenini párt. Annak köszönheti, hogy munkájában Marx, Engels, Lenin tanítása vezérli. Nem kétséges, hogy amíg ehhez a tanításhoz hívek maradunk, amíg ezzel az iránytűvel bánni tudunk, munkánk sikeres lesz.

Azt mondják, hogy Nyugaton egyes államokban a marxizmust már megsemmisítették. Azt mondják, hogy az a burzsoá nacionalista irányzat semmisítette meg, amelyet fasizmusnak neveznek. Ez persze badarság. Így csak olyan emberek beszélhetnek, akik nem ismerik a történelmet. A marxizmus a munkásosztály életbevágó érdekeinek tudományos kifejezése. Aki a marxizmust meg akarja semmisíteni, annak a munkásosztályt kell megsemmisítenie. A munkásosztályt pedig megsemmisíteni nem lehet. Több mint 80 esztendő telt el azóta, hogy a marxizmus a porondra lépett. Ez alatt az idő alatt a burzsoá kormányok tucatjai és százai próbálták megsemmisíteni a marxizmust. És mi történt? A burzsoá kormányok jöttek és mentek, a marxizmus pedig maradt. (Viharos taps.) Sőt, a marxizmus elérte azt, hogy teljes győzelmet aratott a világ egyhatod részén, mégpedig éppen abban az országban, ahol a marxizmust végleg megsemmisítettnek tekintették. (Viharos taps.) Nem véletlen, hogy az az ország, amelyben a marxizmus teljes győzelmet aratott, ma az egyetlen ország a világon, amely nem ismer válságokat és munkanélküliséget, ugyanakkor, amikor valamennyi többi országban, köztük a fasizmus országaiban is, immár négy éve dúl a válság és a munkanélküliség. Nem, elvtársak, ez nem véletlen. (Hosszantartó taps.)

Igen, elvtársak, sikereinket annak köszönhetjük, hogy Marx, Engels, Lenin zászlaja alatt dolgoztunk és harcoltunk.

Ebből folyik a második következtetés: maradjunk mindvégig hívek Marx, Engels, Lenin dicső zászlajához. (Taps.)

A Szovjetunió munkásosztálya nemcsak azért erős, mert harcokban kipróbált lenini pártja van. Továbbá nemcsak azért erős, mert a dolgozó parasztok milliós tömegei támogatják. Erős még azért is, mert az egész világ proletariátusa támogatja és segíti. A Szovjetunió munkásosztálya a világproletariátus része, élcsapata, — köztársaságunk pedig a világproletariátus édesgyermeke. Nem kétséges, hogy ha a tőkés országok munkásosztálya nem támogatta volna, akkor nem tudta volna megtartani a hatalmat, nem biztosíthatta volna a szocialista építés feltételeit, következésképpen nem érhette volna el azokat a sikereket, amelyeket elért. A Szovjetunió munkásosztályának a tőkés országok munkásosztályához fűződő internacionális kapcsolatai, a Szovjetunió munkásainak a világ munkásaival való testvéri szövetsége a Szovjetköztársaság erejének és hatalmának egyik sarkköve. A nyugati munkások azt mondják, hogy a Szovjetunió munkásosztálya a világproletariátus rohamcsapata. Ez nagyon helyes. Ez azt jelenti, hogy a világproletariátus továbbra is kész erejéhez és lehetőségeihez mérten támogatni a Szovjetunió munkásosztályát. Ez azonban komoly kötelezettségeket ró ránk. Ez azt jelenti, hogy a világproletariátus rohambrigádjának megtisztelő címét munkánkkal ki kell érdemelnünk. Ez arra kötelez bennünket, hogy jobban dolgozzunk és jobban harcoljunk a szocializmus végső győzelméért országunkban, a szocializmus győzelméért az egész világon.

Ebből folyik a harmadik következtetés: maradjunk mindvégig hívek a proletár internacionalizmus ügyéhez, az egész világproletariátus testvéri szövetségének ügyéhez. (Taps.)

Ezek a következtetések.

Éljen Marx, Engels, Lenin nagy és legyőzhetetlen zászlaja! (Viharos, hosszantartó taps az egész teremben. A kongresszus ünnepli Sztálin elvtársat. Az „Internacionálét” éneklik. Az „Internacionále” eléneklése után újult erővel tör ki az ünneplés. Felkiáltások: „Hurrá Sztálinnak!” „Éljen Sztálin!” „Éljen a párt Központi Bizottsága!”)

„Pravda” 27. sz.
1934. január 28.

(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)

Zárszó helyett

– írta: J. V. Sztálin –

1934. Január 31

Elvtársak! A kongresszus tárgyalásai megmutatták, hogy pártunk vezetőinek nézetei, mondhatjuk, a pártpolitika valamennyi kérdésében, teljesen megegyeznek. Az előadói beszéd ellen, mint ismeretes, kifogás nem merült fel. Megnyilvánult tehát pártunk sorainak rendkívüli eszmei, politikai és szervezeti egybeforrottsága. (Taps.) Kérdezem: van-e ezek után szükség zárszóra? Azt hiszem, erre nincs szükség. Engedjék meg tehát, hogy lemondjak a zárszó jogáról. (Viharos ünneplés, az egész kongresszus feláll, dörgő hurrázás; ütemes éljenzés: „Éljen Sztálin!” Az egész kongresszus állva elénekli az „Internacionálét”. Az „Internacionále” eléneklése után az ünneplés megújul. Felkiáltások: „Hurrá!” „Éljen Sztálin!” „Éljen a Központi Bizottság!”)

„Pravda” 31. sz.
1934. február 1.

(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

“Írta: J. V. Sztálin” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Az SzKP XVII. Kongresszusa, ama hírhedt összejövetel. A historizálók „a Győztesek kongresszusaként” emlegetik, holott… Hruscsov 1956-ban elmondott beszédéből tudjuk, a megjelentek több mint kétharmada vált később a sztálini terror áldozatává: „Az első ütés Kirov ellen irányult, 1934 december elsején meggyilkolták. Ez az eset a mai napig felderítetlen, több olyan vonást tartalmaz, mint a Reichstag felgyújtásának ennél kevésbé rejtélyes, de azért rejtélyes története. Nem véletlenül utalok itt a náci Németország kialakulásának történetére. Valter Krivickij, (Jagoda egyik helyettese,) amikor Jagodát is letartóztatták, ki tudott jutni nyugatra. Leírta, hogy tanúja volt egy beszélgetésnek, amint Sztálin jelenlétében a szovjet pártvezetők értékelték az 1934 júniusi hosszú kések éjszakáját, amikor Hitler kiirttatta az SA vezetőségét. Mindenkinek az volt a véleménye, Hitler meggyöngítette a saját bázisát, ezért várható a náci Németország összeomlása. Sztálin erre azt mondta, hogy ennek pont az ellenkezője igaz. Krivickij feltételezte, hogy Sztálin akkoriban jött rá arra, hogy hogyan is kellene megerősíteni a hatalmát, akkor alakult ki végleges formájában a későbbi per-hullám koncepciója.” (Szabó Miklós)

    1. Ha, ők győztek, kik szenvedtek vereséget? Mindenek előtt az elemi demokrácia képviselői, a gondolatszabadság hívei és a gazdasági többszínűség, a NEP pártfogói. Az internacionalista trockisták, a forradalmi avantgardisták és a szakértelmet a politikai megbízhatóság elé helyező apolitikusok mind, mind a kárvallottak sorát szaporította. Oroszul csisztkának (tisztogatásnak) emlegetett 1936-38 időszak a leszámolások időszaka:
      „Főállamügyészként Visinszkij, legfelsőbb bírósági tanácselnökként Ulrih vezette az eljárásokat:
      • a tizenhatok pere (1936): Zinovjev, Kamenyev, Szmirnov, Jevdokimov és mások. Minden vádlottat halálra ítéltek.
      • a tizenhetek pere (1937): Radek, Pjatakov, Szokolnyikov, Szerebrjakov és mások. Radek 10 évet kapott (majd a lágerben megölte egy társa), a többieket egy kivétellel halálra ítélték.
      • a huszonegyek pere (1938): Buharin, Rikov, Jagoda, Kresztyinszkij, Rakovszkij és mások. 19 ember, köztük a főbb vádlottak kaptak halálos ítéletet. Rakovszkij „csak” húsz év kényszermunkát (ennyit gyakorlatilag nem lehetett túlélni, tehát rosszabb volt, mint a halálos ítélet), majd a lágerben ölték meg 1941-ben.
      1937-ben a hadsereg vezérkarát is lefejezte Sztálin: 3 marsallt, 12 tábornokot, rengeteg csapattisztet ítéltek halálra. Ekkor halt meg a nagyon népszerű, zseniális hadvezérnek tartott Tuhacsevszkij, valamint Blücher és Jegorov marsall, Jakir, Uborevics, Kork tábornokok.” (Wiki) Közel egy évszázad távlatából elmondhatjuk; máig ható kudarcot szenvedett a baloldali progresszió, az elidegenedést meghaladni kívánók ideája. Mi győzött? Felülkerekedett a politikai akarnokság, a magasabb rendű kizárólagosság, a gazdasági voluntarizmus, a mindenható állam koncepciója. Diadalmaskodott a bolsevik totalitarizmus, annak sztálini formája, ahogy Edgar Hoover nevezte: a „vörös fasizmus”.

  2. “Kirov meggyilkolása tulajdonképpen abban hasonlít a Reichstag felgyújtáshoz, hogy egy valamiért leváltott volt KOMSZOMOL funkcionáriust, Nyikolajevszkijt, elkezdtek bepalizni. Vádolta Kirovot, a terror és a funkcionáriusok önkényessége miatt és a provokátorok beugratták, hogy gyilkolja meg Kirovot. Meséltek neki arról, hogy a régi eszerek ezt nem így csinálták, azok bezzeg lelőtték azt a kormányzót, aki a nép ellen fordult. Kerítettek neki pisztolyt, megszervezték a gyilkosságot. (Nem lehet tudni, Nyikolajevszkijt kik szervezték be. Nem kizárható, de nagyon kicsi a valószínűsége, hogy magától jutott volna eszébe és maga szerzett volna fegyvert.) Az azonban már nem valószínű, hanem tény, hogy elvezényelték a Szmolnij őrségét, Nyikolajevszkij bejutott, és lelőtte Kirovot. Rögtön kivonult egy vizsgálóbizottság, amely állt Sztálinból, Molotovból és a főügyészből. Rögtön kiderítették a Kirovhoz hű személyi őrség felelősségét, felrakták őket egy teherautóra, az nekiment valaminek, aki rajta volt, mind meghalt. Az őröket, akik ezt látták, szintén lelőtték, így nem maradt senki sem, aki el tudta volna mondani, mi is történt tulajdonképpen. Megtorlásul kivégeztek még 300, a polgárháborúban foglyul ejtett, azóta lágerben lévő fehér tisztet.” (Szabó Miklós)

    1. “Miután likvidálták a valódi ellenállókat, Kirov csoportját, nem állt meg a terror, 1937 februárjában öngyilkosságba hajszolták Ordzsonikidzét. Ennek is megvolt a technikája, elkezdték letartóztatni az ipari népbiztosságban lévő helyetteseit és beosztottjait, például Pjatakovot.[55] Ordzsonikidze tiltakozott, védeni próbálta őket. Ő első vonalban lévő ember volt, Sztálin szorosan vett frakciótársa, bármikor beszélhetett vele. Sztálin barátságos volt, de elkezdődött egy huzavona, idegi kikészítés, fokozatosan gyengült. Letartóztatták és kivégezték a bátyját. Végül a bekerítés eljutott oda, hogy megjelent nála is az államvédelmi hivatal, házkutatást tartani. Erre azonnal felhívta Sztálint, aki felvette a kagylót és az első reakciója az volt, amit itthon Aczél György is szokott volt hasonló helyzetekben mondani, hogy ő sem tehet semmit ellenük. A következő mondat az volt, hogy ha a GPU házkutatást tart, az nem történik ok nélkül. Szergo már tudta, mi a helyzet, azonnal főbe lőtte magát. (A korabeli hivatalos közlemény szerint szívroham miatt halt meg, 1937. február 17-én.) Kalinyin megúszta, valóságos agrárvezetőből nyári mikulássá, a legfelsőbb szovjet elnökévé, tehát formálisan államelnökké minősítették át. A valóságos ellentábort felgöngyölítették. Ez volt az apparátus megfélemlítésében az első menet, ki kellett végezni mindenkit, aki valaha fellépett a sztálini vonallal szemben, az összes frakcióst. Először jöttek az ártalmatlanok, a Zinovjev csoport. Aztán jött a trockisták pere. Sok a külkereskedelmi, külképviseleti per, mert korábban ezek mind követekké és konzulokká buktak le, úgy rendelték haza őket a kivégzésükre.” (Szabó Miklós)

  3. Mi történt a bolsevik világban? Sztálin megbuggyant? Úrrá lett rajta az üldözési mánia? Személyiségén elhatalmasodott a nérói gátlástalanság és Cézár hatalomimádata? Nem hiszem. Tény, a XVII. bolsevik zsinaton észlelhetőek a tévedhetetlenség, a dogmatikus gondolkodás és a vezérkultusz jelei. Az is igaz, hogy az ötven fős jelölő bizottságból ketten nem Sztálint javasolták főtitkárnak. Mindez magyarázná a sztálini represszió eljövetelét? Nem gondolom. A paranoid politikai szakasz tulajdonképpen következetesség, a permanens forradalom és annak mágikus eszköze, a terror intézményesülése. Ha, valaki végigolvassa Sztálin előadását szinte minden bekezdésben szembesül a harccal, az örökös tusakodással. Ez az állandósult viaskodás a mozgósítást szolgálja, a lankadó forradalmi hevület szítását, az éberség fenntartását a reakció ellenében. Ki, vagy mi az ellen? Az majdnem mindegy. 1937 februárjában összehívták az SZKP KB-ülését, ahol Sztálin deklarálta az „osztályharc fokozódó éleződésnek tételét”, mint a visszatérő tisztogatás ideológiai alapvetését. Hogy ez ténylegesen mit jelent?

    1. “Ekkorra már kialakult az a gyakorlat, hogy össze nem tartozó ügyeket montíroztak össze egy perré, egy nagy összeesküvést konstruáltak. Először volt a Zinovjev-Kamenyev per, Sztálin baloldali ellenzékének likvidálása. Következett a baloldaliak és trockisták, a párhuzamos ellenforradalmi központ pere. Tehát konstruáltak egy nem létező kapcsolatot. 1945 után, az akkori pereket már olyan technika szerint építették fel, hogy egészen különböző csoportokat is egy perbe kellett montírozni. Az első ilyen eset a párttörténetben az volt, amikor a harmadik nagy moszkvai perben Buharint összekapcsolták Jagodával.[58] Az államvédelem parancsnokát is pontosan azért tartóztatták le, mert a tömeges kivégzéseket és a Buharin csoport likvidálását ő sem akarta. Jagoda apparátusának több magas rangú államvédelmi funkcionáriusa is meg akarta szüntetni a terrort.[59] Jagoda helyére egy kézben tarthatóbb államvédelmi vezető került, Nyikolaj Jezsov, aki előzőleg a káderosztály vezetője volt. Teljesen világos, hogy annak kellett ide kerülnie, aki mindenkiről mindent tudott – főleg minden kompromittálót. Másrészt pedig tudott egy katalógus-szerű nyilvántartási rendszerben dolgozni, mert ez a modern rendészet fő technikája. (A modern rendőrség, nem csak a politikai, hanem a bűnügyi is, lényegében hivatali-nyilvántartási jellegű munkát végez.) Jezsov előbb KB titkár lett, majd 1937-ben átvette az állambiztonság vezetését. Jagodát azzal vádolták meg, hogy meggyilkoltatta, méghozzá orvosokkal együttműködve, Menzsinszkijt és Gorkijt. Kivételesen a vád igaz volt, csak ez nem Jagoda magánakciója volt, nem ő akarta őket eltenni láb alól.” (Szabó Miklós)

  4. Érdemes a kortörténetet más aspektusból is vizsgálni; kevéssé ismert tény, hogy az SZKP mellett (kívül, túl, alatt, felett?) létezett egy kommunista világpárt, a Komintern. Ez az internacionalista gyülekezet, bár a demokratikus centralizmus elve szerint működött, nem volt nézetrendszerében homogén testület. A különböző nemzetiségű tagok között voltak trockisták, tanácskommunisták és természetesen sztálinisták is. A Kommunista Internacionálé már a húszasévek elején, Mussolini sikerei láttán foglalkozott a fasizmus értelmezésével, a munkásmozgalomra jelentett veszélyével és az ellene hatásos politikai fellépéssel. Lényegében két markánsan eltérő álláspont alakult ki. Az egyik a szociáldemokratákkal való együttműködést, az antifasiszta egységfrontot szorgalmazta. Dimitrov is e körbe tartozott. A másik, a forradalmi szárny a permanens forradalom tanítása szerint a fasizmus legyőzését követően a proletár diktatúra megvalósítását tervezte (ennek híve volt Sztálin is). Két ismert, de ellentétes vélemény: „A jelenlegi órában és a legközelebbi jövőben az FKP számára, amennyiben élni és politikailag fejlődni akar, szükségszerű, hogy a legelkeseredettebb harcot folytassa a szociáldemokrácia ellen, annak érdekében, hogy megtörje befolyását a tömegekben.” (Togliatti) „nem kívánunk mást a szociáldemokrata párttól, mint azt, hogy valamennyi munkást kapcsolják be a mi közös osztályellenségünk ellen folytatott közös harcunk egységfrontjába.” (Kun Béla) A kiegyezésre Moszkvában, a Komintern VII. Kongresszusán 1935-ben került sor. Dimitrov javaslatára ekkor fogadták el a kompromisszumos „népfrontpolitikát”. A történeti előzmények, a francia antifasiszta mozgalom 1934-es sikere, az osztrák munkásfelkelés kudarca és Hitler felemelkedése bizonyára szerepet játszott az új taktika jóváhagyásában. Sztálint zavarta a polgári demokráciához való viszony változása, ezért a leendő népfrontkormányokkal szemben korlátozások is megfogalmazódtak: Révai József pl. az egységfront-, illetve népfrontkormányt csak mint a proletárdiktatúra intézményét tartotta elvileg elfogadhatónak. Nos, valami sötét okból az internacionalisták (Rakovszkij, Dimitrov, Kun Béla) a csisztka áldozatává vált. Igaz, Rakovszkíj némi „isteni” beavatkozásnak köszönhetően túlélte.
    Sokan tévesen Dimitrovnak tulajdonítják és rosszul idézik a Komintern fasizmus definicióját, így hangzik pontosan: „A hatalmon levő fasizmus a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája.” Azaz, a nagytőke egy bizonyos részének (szélsőséges elemeinek) extrém uralma. Ez az árnyalás tette lehetővé a széles körű antifasiszta összefogást és találkozott a Sztálin által megfogalmazott, XVII. kongresszuson elhangzott beszéd külpolitikai felvetésével, a nagyhatalmak fasizmus elleni fellépésének igényével.
    Aki hisz az alternatív történelemben, annak javaslom, olvassa el a NET-en is elérhető Drábik János írást. Címe: A KAPINTERN és a KOMINTERN közös forradalma

    1. “Amikor az első büntetése után reaktivitálták Buharint, az Izvesztyija főszerkesztője lett. Buharin az alkotmányra hivatkozva úgy vélte, hogy a párt mellett még létezhet egy másik szervezet, a pártonkívüliek blokkja. Ugyanis a polgárháború alatt, amikor megszüntették a polgári pártokat, létrehozták a pártonkívüliek blokkját, ami két évig még kongresszusokat is tartott és egy második pártként indulhatott volna a választásokon, de ebből végül nem lett semmi. A mai napig az a funkciója, hogy a párttal együtt ez állítja a jelölteket, mert különben a lakosság nagyobbik részének nem lenne képviselője. (A szovjetek elvben az egész népet képviselik, tehát kell beléjük néhány nem kommunista tag is, a Párt pedig mégsem jelölhet pártonkívülieket. Magyarországon is ez a Hazafias Népfront funkciója.) Buharin csoportja ebből a blokkból akart egy ellen-pártot létrehozni. Ebbe nevezetes pártonkívüli notabilitásokat szervezett be, Gorkijt és Pavlovot is megnyerték a tervnek. Gorkij ebbe bele is halt, mert ugyanúgy kezelték, mint Menzsinszkijt, az öreg Pavlovot nem bántották.”
      “Harminchétben került sor, a legvéresebb perhullámban, a katonai vezetés likvidálására. A politikai tisztek intézménye és a kollektivizálás bírálata volt az egyik oka ennek. A tábornoki karnak több, mint 80%-át, a felső- és középszintű katonai tisztikarnak hasonló százalékát végezték ki, illetve vitték lágerekbe.[61] Tuhacsevszkij leváltásánál egy másik technikát használtak. Először áthelyezték a távol-keleti katonai körzetből az ukrajnai katonai körzetbe, majd ott tartóztatták le. (Ez egyébként Jagodával is így ment, először postaügyi népbiztosnak nevezték ki.) Ez a technika azért is jó, mert így a kiszemeltek először még azt hihették, hogy ezzel a lebukással megúszták. Amikor már nyilvánvaló lett, hogy nem tudnak mit csinálni, nincs mögöttük mozgósítható erő, akkor jött a letartóztatásuk és kivégzésük. (Magyarországon is ezért lett Rajk László belügyminiszterből külügyminiszter.) Tuhacsevszkij kivégzésének motívumai között volt még egy, ami hasonlított Rajkéhoz. Van egy figyelemre méltó emlékirat, egy német kommunista emigráns, Leonhard Wolfgang visszaemlékezése, a Forradalom felfalja gyermekeit. Ebben leírta, hogy amikor még fiatal KOMSZOMOL funkcionárius volt, és abban a külföldi emigráns kádervilágban élt, amelyet súlyosan érintettek a likvidálások, ott mindenki arról beszélt, hogy a következő héten végre jön az amnesztia. Ebből semmi sem volt igaz, ezek csak vágy-pletykák voltak. Ekkor jött egy másik, hogy Tuhacsevszkij megakadályozta a távol-keleti körzetben a tisztogatást, fellépett a perek ellen, követeli az amnesztiát, követeli, hogy hagyják abba a terrort. Ebben lehetett valami, de a népmese-képződés folytán ez a hír nagyra nőtt. Ekkor jött egy újabb rémhír, hogy elindult egy GPU páncélvonat, hogy letartóztassák Tuhacsevszkijt. A következő az volt, hogy Tuhacsevszkij katonái szétlőtték a vonatot. A pletyka magva az lehetett, hogy kiszivárgott, le fogják tartóztatni. Halálának valószínű oka az volt, hogy sokan azt hitték, talán ő az, aki valamit csinálhat, mert a háborús harckészültség miatt nem lehetséges, hogy a főtiszteket is elintézzék. Rajta demonstrálhatta legjobban Sztálin, hogy nincs védett pozíció.” (Szabó Miklós)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.