Írta: J. V. Sztálin

A Központi Bizottság politikai beszámolója a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja XVI. kongresszusának

1930. június 27

I
A világkapitalizmus fokozódó válsága és a Szovjetunió külpolitikai helyzete

Elvtársak! A XV. Kongresszus óta két és fél év telt el. Ez, azt hiszem, nem nagy idő. És mégis, ez alatt a rövid idő alatt igen komoly változások történtek a népek és államok életében. Néhány szóban úgy jellemezhetjük az elmúlt időszakot, hogy az a fordulat időszaka volt. A fordulat időszaka volt nemcsak nálunk, a Szovjetunióban, hanem az egész világ tőkés országaiban is. E két fordulat között azonban lényeges különbség van. Míg a Szovjetunióban a fordulat új, komolyabb gazdasági fellendülés irányában történt, addig a tőkés országokban a fordulat a gazdasági hanyatlás felé való fordulást jelentette. Nálunk, a Szovjetunióban, a szocialista építés fellendülése fokozódik mind az iparban, mind a mezőgazdaságban. Náluk, a tőkéseknél, a gazdasági válság fokozódik mind az iparban, mind a mezőgazdaságban.

Ez a mai helyzet, ha néhány szóban akarjuk jellemezni.

Emlékezzenek csak vissza a tőkés országok két és fél évvel ezelőtti helyzetére. Majdnem valamennyi tőkés országban növekedett az ipari termelés és a kereskedelem. Majdnem valamennyi agrárországban növekedett a nyersanyag és élelmiszertermelés. Dicsfény övezte az Északamerikai Egyesült Állomokat, mint a legvirulóbb kapitalizmus országát. Győzelmi himnuszokat zengtek a „felvirágzásról”. Térdre hulltak a dollár előtt. Dicsőítették az új technikát, a tőkés racionalizálást. Azt hirdették, hogy elkövetkezett a kapitalizmus „felgyógyulásának” és a sziklaszilárd tőkés stabilizációnak korszaka. „Általános” volt a hűhó a Szovjetek Országának „elkerülhetetlen pusztulásáról”, a Szovjetunió „elkerülhetetlen csődjéről”.

Ez volt tegnap.

És most?

Most — csaknem valamennyi kapitalista ipari országban gazdasági válság van. Most — valamennyi agrárországban mezőgazdasági válság van. „Felvirágzás” helyett — tömegnyomor és a munkanélküliség hatalmas növekedése. A mezőgazdaság fellendülése helyett — a parasztság milliós tömegeinek koldusbotra jutása. Szertefoszlanak a kapitalizmus mindenhatóságáról és különösen az északamerikai kapitalizmus mindenhatóságáról szőtt illúziók. Egyre jobban halkulnak a dollárt és a tőkés racionalizálást magasztaló himnuszok. Egyre hangosabban és reménytelenebbül jajgatnak a kapitalizmus „hibáiról”. Elnémult az „általános” hűhó a Szovjetunió „elkerülhetetlen pusztulásáról”, helyette most „általános” dühös sziszegés hallható, hogy meg kell büntetni „ezt az országot”, amely fejleszteni merészeli gazdaságát, amikor köröskörül válság uralkodik.

Ez van most.

Pontosan úgy történt, ahogy a bolsevikok két- három évvel ezelőtt mondották.

A bolsevikok azt mondották, hogy a tőkés országokban a technika fejlődésének, a termelőerők növekedésének és a fokozódó tőkés racionalizálásnak, a milliós munkás- és paraszttömegek korlátozott életszínvonala mellett, elkerülhetetlenül súlyos gazdasági válságra kell vezetnie. A burzsoá sajtó gúnyolódott a bolsevikok „eredeti jóslatán”. A jobboldali elhajlók visszautasították a bolsevik prognózist, s marxista elemzés helyett liberálisok módjára „szervezett kapitalizmusról” fecsegtek. És mi történt a valóságban? Úgy történt minden, ahogy a bolsevikok mondották.

Mindez tény.

Térjünk át a tőkés országok gazdasági válságára vonatkozó adatok vizsgálatára.

1. A gazdasági világválság

a) A válság tanulmányozásánál elsősorban a következő tények ötlenek szemünkbe:

1. A mostani gazdasági válság túltermelési válság. Ez azt jelenti, hogy több árut termeltek, mint amennyit a piac fel tud venni. Ez azt jelenti, hogy több textilárut, fűtőanyagot, több iparcikket, élelmiért termeltek, mint amennyit a kisjövedelmű fő fogyasztók, vagyis a néptömegek, készpénzért meg tudnak vásárolni. Mivel pedig a kapitalizmus viszonyai között a néptömegek vásárlóképessége minimálisan alacsony, ezért a tőkések az áruk, a textilneműek, a gabona stb. „feleslegét” a raktárakban hagyják, sőt meg is semmisítik, hogy a magas árakat fenntarthassák, csökkentik a termelést, elbocsátják a munkásokat és a néptömegek kénytelenek nyomorogni azért, mert nagyon is sok árut termeltek.

2. A mostani válság a háború óta az első gazdasági világválság. Világválság nemcsak abban az értelemben, hogy kiterjed a világ valamennyi, vagy csaknem valamennyi ipari országára, olyannyira, hogy még Franciaország, amely a Németországtól kapott milliárdokra rúgó jóvátételi összegekkel rendszeresen éleszti szervezetét, még ez a Franciaország sem menekülhetett meg bizonyos depressziótól, amelynek a jelek szerint válságba kell átmennie. Világválság abban az értelemben is, hogy az ipari válság időben egybeesett a mezőgazdasági válsággal, amely a világ fő agrárországaiban kiterjed a nyersanyag- és élelmiszertermelés minden ágára.

3. A mostani válság, általános jellege ellenére, egyenlőtlenül bontakozik ki, különböző időben és különböző erővel sújtja az egyes országokat. Az ipari válság a legkorábban Lengyelországban, Romániában és a Balkánon kezdődött s ott az egész múlt év folyamán fejlődött. A kezdődő mezőgazdasági válság félreismerhetetlen jelei már 1928 végén mutatkoztak Kanadában, az Északamerikai Egyesült Államokban, Argentínában, Brazíliában és Ausztráliában. Ez alatt az egész időszak alatt az Északamerikai Egyesült Államok ipara fellendülőben van. Az Északamerikai Egyesült Államok ipari termelése 1929 közepén csaknem rekordmagasságot ér el. Csak 1929 második felében kezdődik a fordulat, s azután már rohamosan kibontakozik az ipari termelési válság, amely az Északamerikai Egyesült Államokat visszavetette 1927 színvonalára. Közvetlenül ezután ipari válság tör ki Kanadában és Japánban. Ezt követi a csődök sorozata és válság Kínában és a gyarmati országokban, ahol az ezüst áresése tovább mélyíti a válságot és ahol a túltermelési válság a feudális kizsákmányolással és elviselhetetlen adókkal teljesen kiszipolyozott parasztgazdaság pusztulásával párosul. Ami Nyugat-Európát illeti, ott a válság csak ez év elején kezdett kibontakozni, de nem mindenütt egyforma erővel, sőt Franciaországban még ebben az időszakban is tovább növekedett az ipari termelés.

Azt hiszem, fölösleges részletesebben foglalkoznom azokkal a számadatokkal, amelyek azt bizonyítják, hogy válság van. Ma ez már nem vitás. Ezért csak egy kisebb, de jellemző táblázatot idézek, amelyet nemrégen a német „Konjunktúrakutató Intézet” tett közzé. Ez a táblázat az Északamerikai Egyesült Államok, Anglia, Németország, Franciaország, Lengyelország és a Szovjetunió bányászatának és főbb feldolgozó iparágainak fejlődését mutatja1927-től kezdve, 100-nak véve az 1928-as termelési színvonalat.

Íme a táblázat:

Év Szovjetunió Észak-amerikai Egyesült Államok Anglia Német-ország Francia-ország Lengyel-ország
1927 82,4 95,5 105,5 100,1 86,6 88,5
1928 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
1929 123,5 106,3 107,9 101,8 109,4 99,8
1930 első negyede 171,4 95,5 107,4 93,4 113,1 84,6

Miről tanúskodik ez a táblázat?

Elsősorban arról, hogy az Északamerikai Egyesült Államok, Németország és Lengyelország nagyipari termelése élesen kifejezett válságban van; az Északamerikai Egyesült Államok termelési színvonala az 1929 első felében észlelhető fellendülés után, 1930 első negyedében 1929-hez viszonyítva 10,8%-kal csökkent, vagyis az 1927-es színvonalra süllyedt; Németország termelési színvonala háromévi pangás után a múlt évhez viszonyítva 8,4%-kal csökkent, s így 6,7%-kal az 1927-es színvonal alá süllyedt; Lengyelország termelési színvonala pedig a múltévi válság után a múlt évhez viszonyítva 15,2%-kal csökkent, s így 3,9%-kal az 1927-es színvonal alá süllyedt.

Másodszor arról tanúskodik, hogy Anglia immár három éve az 1927-es színvonal körül egy helyben topog, gazdasága erősen pang, 1930 első negyedében pedig termelési színvonala a múlt évhez viszonyítva0,5%-kal csökkent és így Anglia a válság kezdeti szakaszába lépett.

Harmadszor arról tanúskodik, hogy a nagy tőkés országok közül csak Franciaországban növekszik kissé a nagyipar, de olyképpen, hogy míg a növekedés 1928-ban 13,4%, 1929-ben pedig még 9,4% volt, addig 1930 első negyedében 1929-hez viszonyítva már csak 3,7%, vagyis a növekedés görbéje évről- évre lefelé hajlik.

Végül arról tanúskodik, hogy az egész világon csak a Szovjetunióban fejlődik rohamosan a nagyipar, s itt jellemző, hogy a termelési színvonal 1930 első negyedében több mint kétszeresen meghaladja az 1927-es színvonalat, a növekedés pedig, amely1928-ban 17,6%, 1929-ben 23,5% volt, 1930 első negyedében 32%-ra emelkedett, vagyis évről-évre felfelé ívelő görbét mutat.

Azt mondhatná valaki, hogy ha ez év első negyedében így alakult is a helyzet, nincs kizárva, hogy az év második negyedében jobbra fordulhatott. A második negyedév adatai azonban határozottan rácáfolnak erre a feltevésre. Ezek az adatok, ellenkezőleg, azt bizonyítják, hogy a második negyedévben még romlott a helyzet. Ezek az adatok arról tanúskodnak, hogy a newyorki tőzsdén a részvények árfolyama ismét esikés újabb csődhullám borítja el az Északamerikai Egyesült Államokat; hogy az Északamerikai Egyesült Államokban, Németországban, Angliában, Olaszországban, Japánban, Dél-Amerikában, Lengyelországban, Csehszlovákiában stb. a termelés ismét zsugorodik, csökken a munkások bére és növekszik a munkanélküliség; hogy Franciaország számos iparágában bekövetkezett a pangás szakasza, ami a mai nemzetközi gazdasági helyzetben a kezdődő válság jele. Az Északamerikai Egyesült Államokban ma több mint 6 millió munkanélküli van, Németországban körülbelül 5 millió, Angliában több mint 2 millió, Olaszországban, Délamerikában, Japánban egy-egy millió, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Ausztriában ötszáz-ötszázezer. Már nem is beszélek a mezőgazdasági válság további élesedéséről, amelynek következtében a farmerek és a dolgozó parasztok milliói mennek tönkre. A túltermelési válság a mezőgazdaságban odáig fajult, hogy a magas árak és a burzsoázia profitjának megtartása céljából Brazíliában 2 millió zsák kávét dobtak a tengerbe, Amerikában kukoricával fűtenek szén helyett. Németországban millió és millió púd rozst fordítottak disznók takarmányozására, ami pedig a gyapotot és búzát illeti, mindent elkövetnek, hogy 10—15%-kal csökkentsék annak vetésterületét.

Ilyen a kibontakozó gazdasági világválság általános képe.

b) Most, amikor a gazdasági világválság éreztetni kezdi romboló hatását s a mélybe taszítja a közép- és kistőkések egész rétegeit, tönkreteszi a munkásarisztokrácia és a farmerek egész csoportjait és éhségre kárhoztatja a munkások milliós tömegeit — most mindenki azt kérdezi: mi a válság oka, mi az alapja, hogyan kell ellene küzdeni, hogyan kell azt megszüntetni? Kiagyalnak különböző válság-„elméleteket”. Kész terveket ajánlanak a válság „enyhítésére”, „megelőzésére”, „megszüntetésére”. A burzsoá ellenzék mindenütt rosszaló pillantásokat vet a burzsoá kormányokra, amelyek, lám, „nem tettek meg mindent” a válság megelőzése érdekében. A „demokraták” a „köztársaságpártiakat” vádolják, a „köztársaságpártiak” — a „demokratákat” és mindaketten — Hoover csoportját, „szövetségi tartalékbank rendszerével” együtt, amely nem tudta „megfékezni” a válságot. Sőt még olyan bölcsek is akadnak, akik a gazdasági világválság okát a „bolsevikok fondorlataiban” látják. Rechbergre, az ismert „ipari vállalkozóra” gondolok, aki tulajdonképpen nagyon kevéssé hasonlít egy ipari vállalkozóra és inkább egy „nagyiparos” irodalmárra vagy „irodalmár” nagyiparosra emlékeztet. (Derültség.)

Természetes, hogy ezeknek az „elméleteknek” és terveknek semmi közük sincs a tudományhoz. Meg kell állapítani, hogy a polgári közgazdászok teljesen csődöt mondtak a válsággal kapcsolatban. Sőt, még az a minimális gyakorlati érzékük sincs meg, amelyet elődeiktől nem mindig lehet elvitatni. Ezek az urak megfeledkeznek arról, hogy a válságokat a tőkés gazdaság rendszerében nem lehet véletlen jelenségeknek tekinteni. Ezek az urak elfelejtik, hogy a gazdasági válságok a kapitalizmus elkerülhetetlen következményei. Ezek az urak elfelejtik, hogy a válságok a kapitalizmus uralmának megszületésével együtt születtek meg. Több mint száz év óta vannak időszaki gazdasági válságok, amelyek 12—10—8 évenként, sőt sűrűbben is ismétlődnek. Ez alatt az idő alatt minden rendű és rangú burzsoá kormány, minden rendű és rangú polgári közéleti szereplő, kivétel nélkül valamennyien nekigyürkőztek, hogy a válságokat „megelőzzék” és „megszüntessék”. De valamennyien kudarcot vallottak, mert a kapitalizmus keretei között lehetetlen megelőzni vagy megszüntetni a gazdasági válságokat. Mi csodálnivaló van hát azon, hogy a mai burzsoá közéleti férfiak is kudarcot vallanak? Mi csodálnivaló van hát azon, hogy a burzsoá kormányok intézkedései valójában nem enyhítik a válságot, nem könnyítenek a dolgozók milliós tömegeinek helyzetén, hanem új csődsorozatokat, újabb munkanélküliségi hullámot idéznek elő és arra vezetnek, hogy az erősebb tőkés társaságok elnyelik a gyengébb tőkés társaságokat?

A gazdasági túltermelési válságok alapja, azok oka, magában a tőkés gazdasági rendszerben van. A válság alapja a termelés társadalmi jellege és a termelés eredményeinek tőkés elsajátítási formája közötti ellentmondás. A kapitalizmusnak ez a fő ellentmondása abban az ellentmondásban jut kifejezésre, hogy a kapitalizmus maximális tőkés haszon elérése céljából létrehozott termelési lehetőségei óriási mértékben növekednek, a milliós dolgozó tömegek vásárlóképes kereslete ellenben viszonylagosan csökken, mert a tőkések állandóan a legvégső, minimális határon igyekeznek tartani e tömegek életszínvonalát. A tőkések, hogy nyertesként kerüljenek ki a versenyből és mennél több hasznot sajtoljanak ki, kénytelenek fejleszteni a technikát, kénytelenek ésszerűsíteni, kénytelenek fokozni a munkások kizsákmányolását és a végső határig tágítani üzemeik termelési lehetőségeit. Valamilyen formában minden tőkés kénytelen a termelési lehetőségek eszeveszett fejlesztésének erre az útjára lépni, hacsak nem akar versenytársa mögött elmaradni. Ámde a belső és a külső piac, a munkások és parasztok milliós tömegeinek vásárlóképessége alacsony színvonalon marad, már pedig végeredményben ők a fő vásárlók. Ebből erednek a túltermelési válságok. Ebből származnak azok a többé-kevésbé időszakosan megismétlődő ismert eredmények, amelyek következtében az áruk eladatlanul hevernek, a termelés csökken, növekszik a munkanélküliség, csökken a munkabér és ezzel még jobban kiéleződik az ellentmondás a termelés színvonala és a vásárlóképes kereslet színvonala között. A túltermelési válság ennek az ellentmondásnak viharos és romboló formákban való megnyilvánulása.

Ha a kapitalizmus meg tudná azt tenni, hogy a termelést ne a maximális haszonszerzés érdekében, hanem a néptömegek anyagi helyzetének rendszeres javítása érdekében szervezze meg, ha meg tudná azt tenni, hogy a profitot ne az élősdi osztályok szeszélyeinek kielégítésére, ne a kizsákmányolás módszereinek tökéletesítésére, ne tőkekivitelre, hanem a munkások és parasztok anyagi helyzetének rendszeres javítására fordítsa, akkor nem lennének válságok. Akkor azonban a kapitalizmus sem volna kapitalizmus. Hogy megszüntessük a válságokat, meg kell semmisíteni a kapitalizmust.

Általában ez az alapja a gazdasági túltermelési válságoknak.

De amikor a mai válságot jellemezzük, nem szorítkozhatunk az elmondottakra. A mai válságot nem lehet a régi válságok egyszerű ismétlődésének tekinteni. Ez a válság bizonyos új viszonyok között keletkezik és fejlődik, amelyeket fel kell tárnunk, hogy világosan lássuk a válság teljes képét. Több különleges körülmény bonyolultabbá, mélyebbé teszi ezt a válságot, és e különleges körülmények tisztázása nélkül nem alkothatunk magunknak világos képet a mai gazdasági válságról.

Melyek ezek a különleges körülmények?

Ezeket a különleges körülményeket összefoglalva, a következő jellemző tényeket kell megállapítanunk:

1. A válság a legerősebben a kapitalizmus fő országát, a kapitalizmus fellegvárát, az Északamerikai Egyesült Államokat sújtotta, amely a világ termelésének és fogyasztásának több mint a felét összpontosítja kezében. Természetes, hogy ennek a körülménynek feltétlenül a válság hatókörének óriási kiszélesedésére, a válság kiéleződésére és a világkapitalizmus rendkívüli nehézségeinek felgyülemlésére kell vezetnie.

2. A vezető tőkés országok ipari válsága a gazdasági válság fejlődése folyamán nemcsak egybeesett, hanem egybe is fonódott az agrárországok mezőgazdasági válságával, s ez a körülmény kimélyíti a nehézségeket és eleve elkerülhetetlenné teszi a gazdasági aktivitás általános hanyatlását. Mondanunk sem kell, hogy az ipari válság fokozni fogja a mezőgazdasági válságot, a mezőgazdasági válság pedig meg fogja hosszabbítani az ipari válságot, aminek feltétlenül az egész gazdasági válság mélyülésére kell vezetnie.

3. A mai kapitalizmus, a régi kapitalizmustól eltérően, monopolkapitalizmus, ez pedig a túltermelés ellenére is elkerülhetetlenné teszi a tőkés egyesülések harcát az áruk magas monopolárainak fenntartásáért. Világos, hogy ennek a körülménynek, amely a néptömegek — az áruk fő fogyasztói — számára még gyötrelmesebbé és pusztítóbbá teszi a válságot, feltétlenül a válság elhúzódására kell vezetnie, feltétlenül késleltetnie kell a válság felszívódását.

4. A mai gazdasági válság a kapitalizmus általános válsága alapján bontakozik ki, amely már az imperialista háború időszakában keletkezett, amely aláássa a kapitalizmus pilléreit és amely megkönnyítette a gazdasági válság bekövetkezését.

Mit jelent ez?

Elsősorban azt jelenti, hogy az imperialista háború és következményei fokozták a kapitalizmus rothadását és felbillentették egyensúlyát, hogy most a háborúk és forradalmak korszakában élünk, hogy a kapitalizmus a világgazdaságnak már nem egyedüli és nem az egész földkerekséget átfogó rendszere, hogy a tőkés gazdasági rendszeren kívül van szocialista rendszer is, amely gyarapodik, amely sikereket ér el, amely szemben áll a tőkés rendszerrel és amely már puszta létével szemléltetően bizonyítja a kapitalizmus rothadását, megingatja annak alapjait.

Továbbá azt jelenti, hogy az imperialista háború, valamint a forradalom győzelme a Szovjetunióban megingatta az imperializmus pilléreit a gyarmati és függő országokban, hogy ezekben az országokban az imperializmus tekintélye már megrendült, hogy az imperializmus ezekben az országokban már nem tud a régi módon uralkodni.

Azt is jelenti, hogy a háború alatt és után megjelent és kifejlődött a gyarmati és függő országok saját, fiatal kapitalizmusa, amely a piacokon sikeresen versenyez a régi tőkés országokkal, s ezzel élesebbé, bonyolultabbá teszi a felvevő piacokért folyó harcot.

Végül azt jelenti, hogy a legtöbb tőkés országban a háború súlyos örökségeként krónikus jelenséggé vált, hogy az üzemek teljesítőképességét nem használják ki teljesen és hogy milliós munkanélküli hadseregek alakultak, amelyek tartalékhadseregekből a munkanélküliek állandó hadseregeivé váltak. Ez már a mostani gazdasági válság előtt is sok nehézséget okozott a kapitalizmusnak és a válság idején elkerülhetetlenül még bonyolultabbá teszi a dolgot.

Ezek azok a körülmények, amelyek kimélyítik és kiélezik a gazdasági világválságot.

Meg kell állapítani, hogy a mostani gazdasági válság a legkomolyabb és a legmélyebb minden eddig ismert gazdasági világválság közül.

2. A kapitalizmus ellentmondásainak kiéleződése

A gazdasági világválság egyik legfontosabb eredménye, hogy a világkapitalizmus sajátos benső ellentmondásai felszínre törnek és kiéleződnek.

a) Felszínre törnek és kiéleződnek a legfőbb imperialista országok közötti ellentétek — harcaik a felvevő piacokért, a nyersanyagért, a tőkekivitelért. Ma már egyetlen tőkés államot sem elégít ki a befolyási övezetek és a gyarmatok régi elosztása. Látják, hogy az erőviszonyok megváltoztak és ennek megfelelően újra fel kell osztani a felvevő piacokat, a nyersanyagforrásokat, a befolyási övezeteket stb. Ez ellentétek közül az Északamerikai Egyesült Államok és Anglia ellentéte a legfontosabb. Mind a készárukivitel, mind a tőkekivitel terén főképpen az Északamerikai Egyesült Államok és Anglia között folyik a harc. Vegyünk elő bármilyen közgazdasági lapot, bármilyen kimutatást az áru- és tőkekivitelről, és azonnal meggyőződhetünk erről. A fő harctér — Dél-Amerika, Kína, a régi imperialista államok gyarmatai és domíniumai. Ebben a harcban az Északamerikai Egyesült Államok túlerőben, határozott erőfölényben van.

E fő ellentét után következnek a nem éppen döntő, de azért eléggé lényeges ellentétek, úgymint az Amerika és Japán, Németország és Franciaország, Franciaország és Olaszország, Anglia és Franciaország stb. közötti ellentétek.

Egészen kétségtelen, hogy a fejlődő válság következtében a felvevő piacokért, a nyersanyagért, a tőkekivitelért folyó harc hónapról-hónapra, napról-napra fokozódni fog.

A harc eszközei: a vámpolitika, az olcsó áru, olcsó hitel, az erők átcsoportosítása és új katonai-politikai szövetségek, a fegyverkezés fokozása és új imperialista háborúkra való készülődés, s végül — a háború.

A válságról azt mondottam, hogy kiterjed valamennyi termelési ágra. Van azonban egy termelési ág, amelyet nem sújt a válság. Ez — a hadiipar. Ez a termelési ág a válság ellenére is állandóan növekszik. A burzsoá államok eszeveszetten fegyverkeznek és folyvást felfrissítik fegyvereiket. Miért? Persze, nem társalgásra, hanem háborúra. A háborúra pedig az imperialistáknak szükségük van, mivel az a világ újrafelosztásának, a felvevő piacok, a nyersanyagforrások, a tőkebefektetési szférák újrafelosztásának egyetlen eszköze.

Teljesen érthető, hogy ilyen körülmények között az úgynevezett pacifizmus végnapjait járja, a Népszövetség elevenen rothad, a „leszerelési tervek” sorra füstbe mennek, a tengeri fegyverkezések csökkentése céljából egybehívott konferenciák pedig a tengeri flotta felújításával és kibővítésével foglalkozó konferenciákká válnak.

Ez azt jelenti, hogy a háborús veszély gyorsuló ütemben fog növekedni.

Hadd fecsegjenek a szociáldemokraták pacifizmusról, békéről, a kapitalizmus békés fejlődéséről stb. A szociáldemokrácia németországi és angliai hatalmonlétének tapasztalata azt mutatja, hogy a szociáldemokrácia pacifizmusa csak álarc, amelyre azért van szükségük, hogy az új háborúk előkészítését takargassák.

b) Felszínre törnek és ki fognak éleződni a győztes és a legyőzött országok közötti ellentétek. A legyőzött országok közül elsősorban Németországra gondolok. Kétségtelen, hogy a válsággal és a piacok problémájának élesedésével kapcsolatban fokozott nyomást fognak gyakorolni Németországra, amely nemcsak adós, hanem igen nagy exportáló ország is. A győztes országok és Németország között kialakult eredeti viszonyt gúla formájában lehetne ábrázolni, amelynek tetején nagyurasan ott terpeszkedik Amerika, Franciaország, Anglia stb., kezükben a Young-tervvel, amelynek mottója: „Fizess!” — lent pedig a derékba roppant Németország terül el, amely kénytelen minden erejét megfeszíteni, hogy megfizesse a milliárdokra rúgó hadisarcot. Akarják tudni, mi ez? Ez „Locarno szelleme”. Aki azt hiszi, hogy a világkapitalizmus ezt szárazon fogja megúszni, az nem ismeri az életet. Aki azt hiszi, hogy a német burzsoázia a következő tíz év alatt ki tud fizetni 20 milliárd márkát, a német proletariátus pedig, amely „saját” burzsoáziájának és az „idegen” burzsoáziának kettős járma alatt nyög, tűrni fogja, hogy a német burzsoázia komoly harcok és megrázkódtatások nélkül kisajtolja belőle ezt a 20 milliárd márkát — aki ezt hiszi, az meghibbant. A német és francia politikusok úgy tesznek, mintha hinnének ebben a csodában — ez az ő dolguk. Mi, bolsevikok, nem hiszünk csodákban.

c) Felszínre törnek és kiéleződnek az imperialista államok és a gyarmati és függő országok közötti ellentétek. A fokozódó gazdasági válságnak feltétlenül fokoznia kell az imperialisták nyomását a gyarmatokra és függő országokra, amelyek a fő felvevő és nyersanyagpiacok. És valóban, a nyomás a végsőkig fokozódik. Tény, hogy az európai burzsoázia most hadiállapotban van „saját” indiai, indokínai, indonéziai, északafrikai gyarmataival. Tény, hogy a „független” Kínát a valóságban már felosztották befolyási övezetekre, az ellenforradalmi Kuomintang tábornoki klikkjei pedig, egymás ellen harcolva és a kínai népet tönkretéve, az imperialista táborból való gazdáik akaratát teljesítik.

Véglegesen megcáfoltnak kell tekintenünk azt a hazug híresztelést, hogy a kínai orosz követségek munkatársainak a bűne, ha Kínában nincs „béke és nyugalom”. Orosz követségek már régóta nincsenek sem Dél-, sem Közép-Kínában. Ezzel szemben vannak ott angol, japán, német, amerikai és mindenféle más követségek. Orosz követségek már régóta nincsenek sem Dél-, sem Közép-Kínában. Ezzel szemben a harcoló kínai tábornokok mellett vannak német, angol és japán katonai tanácsadók. Orosz követségek már régóta nincsenek ott. Ezzel szemben vannak ott angol, amerikai, német, csehszlovák és mindenféle más ágyúk, puskák, repülőgépek, harckocsik és mérgesgázok. És mit látunk? Dél- és Közép-Kínában „béke és nyugalom” helyett a legféktelenebb és legpusztítóbb tábornoki háború dúl, amelyet Európa és Amerika „civilizált” államai pénzelnek és irányítanak. A tőkés államok „civilizáló” munkájának meglehetősen pikáns képe tárul elénk. Csak azt nem tudom, mi közük ehhez az orosz bolsevikoknak?

Nevetséges volna azt hinni, hogy az imperialisták szárazon megússzák ezeket a garázdaságokat. A kínai munkások és parasztok már válaszoltak is ezekre a garázdaságokra azzal, hogy Szovjeteket és Vörös Hadsereget teremtettek. Azt beszélik, hogy ott már szovjet kormány alakult. Szerintem, ha ez igaz, akkor ezen nincs mit csodálkozni. Nem lehet kétséges, hogy csak a Szovjetek menthetik meg Kínát a végleges felbomlástól és elnyomorodástól.

Ami Indiát, Indokínát, Indonéziát, Afrikát stb. illeti, teljesen kétségtelen, hogy ezekben az országokban fokozódik a forradalmi mozgalom, amely időnként nemzeti szabadságharc formáját ölti. A burzsoá urak arra számítanak, hogy ezeket az országokat elárasztják vérrel és majd a rendőrszuronyokra támaszkodnak, segítségül híva a Gandhi-féle embereket. Kétségtelen azonban, hogy a rendőrszurony rossz támasz. A cárizmus annakidején szintén rendőrszuronyokra próbált támaszkodni, de hogy mit ért ez a támasz, azt mindenki tudja. Ami pedig a Gandhi-típusú segítőtársakat illeti, a cárizmusnak egész csordája volt belőlük a mindenfajta liberális megalkuvók személyében, mégse ment velük semmire, csak zűrzavart okoztak.

d) Felszínre törtek és kiéleződtek a kapitalista országok burzsoáziája és proletariátusa közötti ellentétek. A válság máris fokozta a tőkések nyomását a munkásosztályra. A válság máris kiváltotta a tőkés racionalizálás új hullámát, a válság hatására a munkásosztály helyzete tovább rosszabbodott, a munkanélküliség növekedett, a munkanélküliek állandó hadserege bővült, a munkabér csökkent. Nem csoda, hogy ezek a körülmények forradalmasítják a helyzetet, kiélezik az osztályharcot és új osztálycsatákra késztetik a munkásokat.

Ezzel kapcsolatban a munkástömegek körében pusztulnak és omladoznak a szociáldemokrata illúziók. Ahol a szociáldemokraták hatalmon voltak, ott meghiúsították a sztrájkokat, kizárásokat rendeztek és agyonlövették a munkásokat — ez után a tapasztalat után gonosz gúnyolódásként csengenek a munkások fülében a „termelési demokráciára”, az „ipari békére”, a harc „békés módszereire” vonatkozó hazug ígéretek. Vyjon sok munkás akad-e most, aki még tud hinni a szociálfasiszták hazug prédikációjában? Az 1929 augusztus 1-i emlékezetes munkástüntetés (a háborús veszély ellen) és az 1930 március 6-i munkástüntetés (a munkanélküliség ellen) azt mutatja, hogy a munkásosztály legjobbjai már elfordultak a szociálfasisztáktól. A gazdasági válság újabb csapást mér a munkások körében elterjedt szociáldemokrata illúziókra. Most nem sok munkás akad, aki a válság okozta csődök és tönkremenések után is hajlandó elhinni, hogy „minden munkás” meggazdagodhatik, ha résztvesz a „demokratizált” részvénytársaságokban. Mondanunk sem kell, hogy a válság megsemmisítő csapást mér minden ilyen és ehhez hasonló illúzióra.

A munkástömegeknek a szociáldemokráciától való elfordulása azonban azt jelenti, hogy a kommunizmus felé fordulnak. Ez valóban így is van. A kommunista párt vezető befolyása alatt álló szakszervezeti mozgalom növekedése; a kommunista pártok választási sikerei; a kommunisták vezető részvételével lezajló sztrájkok hulláma; a gazdasági sztrájkok átnövése politikai tiltakozásokba, melyeket kommunisták szerveznek; a kommunizmussal rokonszenvező munkások tömegtüntetései, amelyek rendkívül élénk visszhangot keltenek a munkásosztályban — mindez arról tanúskodik, hogy a munkástömegek a kommunista pártban látják az egyetlen pártot, amely fel tudja venni a harcot a kapitalizmussal, az egyetlen pártot, amely méltó a munkások bizalmára, az egyetlen pártot, amelyet követhetnek és követniük érdemes a kapitalizmus ellen vívott felszabadító harcukban. Ez azt jelenti, hogy a tömegek a kommunizmus felé fordultak. Ez a záloga annak, hogy kommunista testvérpártjaink a munkásosztály nagy tömegpártjaivá válnak. Csak az szükséges még, hogy a kommunisták meg tudják ítélni a helyzetet és kellőképpen kihasználják azt. A kommunista pártok, amikor engesztelhetetlen harcot indítottak a szociáldemokrácia ellen, mely a tőke ügynöksége a munkásosztály soraiban, és amikor pozdorjává zúznak a leninizmustól való mindennemű elhajlást, amelyek csak a szociáldemokrácia malmára hajtják a vizet — bebizonyították, hogy helyes úton járnak. Ezen az úton véges-végig ki kell tartaniok. Mert csak ezzel a feltétellel számíthatnak arra, hogy megnyerik a munkásosztály többségét és arra, hogy sikeresen fogják előkészíteni a proletariátust a közelgő osztályütközetekre. Mert csak ezzel a feltétellel számíthatnak arra, hogy a Kommunista Internacionále befolyása és tekintélye továbbra is növekedni fog.

Ezek a világkapitalizmus fő ellentétei, amelyek a gazdasági világválsággal kapcsolatban a végsőkig kiéleződtek.

Miről tanúskodnak mindezek a tények?

Arról, hogy a kapitalizmus stabilizációja végét járja.

Arról, hogy a tömegek forradalmi mozgalmának fellendülése új erővel folytatódni fog.

Arról, hogy a gazdasági világválság számos országban politikai válságba fog átnőni.

Ez pedig, először, azt jelenti, hogy a burzsoázia a belpolitika terén a további fasizálásban fog kivezető utat keresni és erre a célra ki fog használni minden reakciós erőt, beleértve a szociáldemokráciát is.

Másodszor azt jelenti, hogy a burzsoázia a külpolitika terén új imperialista háborúban fog kivezető utat keresni.

Végül azt jelenti, hogy a proletariátus, a tőkés kizsákmányolás és a háborús veszély ellen harcolva, a forradalomban fogja keresni a kivezető utat.

3. A Szovjetunió és a tőkés államok közötti viszony

a) Fentebb a világkapitalizmus ellentéteiről beszéltem. De ezeken az ellentéteken kívül van még egy ellentét. A tőkés világ és a Szovjetunió közötti ellentétre gondolok. Igaz, hogy ezt az ellentétet nem lehet kapitalizmuson belüli ellentétnek tekinteni. Ez az egész kapitalizmus és az épülő szocializmus országa közötti ellentét. De ez az ellentét mégis bomlasztja és megrendíti a kapitalizmus legmélyebb alapjait. Sőt, gyökeréig feltárja a kapitalizmus valamennyi ellentétét és egy csomóba gyűjtve, magának a tőkés rendszernek élet-halál kérdésévé változtatja azokat. Ez az oka annak, hogy a burzsoázia minden esetben, amikor a tőkés ellentétek élesedni kezdenek, a Szovjetunió felé tekintget: nem lehetne-e a kapitalizmus egyik-másik ellentétét, vagy valamennyi ellentétét együttvéve, a Szovjetunió, a Szovjetek Országa, a forradalom e fellegvára rovására megoldani, amely puszta létével forradalmasítja a munkásosztályt és a gyarmatokat, akadályozza egy új háború kirobbantását, akadályozza a világ újrafelosztását, akadályozza a burzsoáziát, hogy szabadon uraskodjék kiterjedt belső piacán, amelyre a tőkéseknek különösen most, a gazdasági válság idején, oly nagy szükségük van.

Innen ered a Szovjetunió elleni kalandos merényletekre és az intervencióra irányuló tendencia, amelynek a kibontakozó gazdasági válsággal kapcsolatban fokozódnia kell.

Jelenleg ennek a tendenciának a leghatározottabb kifejezője a mai burzsoá Franciaország, a dédelgetett „Pán-Európa” hazája, a Kellogg-paktum „bölcsője”, a világ agresszív és militarista országainak legagresszívebb és legmilitaristább országa.

Az intervenció azonban kétélű fegyver. A burzsoázia ezt igen jól tudja. Jó, gondolja, ha az intervenció simán megy és a Szovjetunió vereségével végződik. De mi lesz, ha a kapitalisták vereségével végződik? Hiszen már volt egy intervenció, amely kudarccal végződött. Ha az első intervenció, amikor a bolsevikok gyengék voltak, kudarccal végződött, mi a biztosítéka annak, hogy a másodiknak szintén nem ez lesz a vége? Mindenki látja, hogy a bolsevikok most mind gazdaságilag, mind politikailag s az ország védelmére való felkészültség tekintetében sokkal erősebbek. És mi lesz, ha a tőkés országok munkásai nem engedik, hogy intervenciót szervezzenek a Szovjetunió ellen, ha harcolni fognak az intervenció ellen és adandó alkalommal hátbatámadják a kapitalistákat? Nem lesz-e jobb a Szovjetunióval való kereskedelmi kapcsolatok megszilárdításának vonalán haladni, ami ellen a bolsevikoknak sincs kifogásuk?

Innen ered az a tendencia, mely a Szovjetunióval való békés kapcsolatok fenntartására irányul.

Vagyis a tényezők két csoportjával és két különböző tendenciával van dolgunk, amelyek ellentétes irányban hatnak:

1. A Szovjetunió és a tőkés országok közötti gazdasági kapcsolatok ellen irányuló aknapolitika, provokációs merényletek a Szovjetunió ellen, a Szovjetunió elleni intervenció nyílt és burkolt előkészítése — ezek a Szovjetunió nemzetközi helyzetét veszélyeztető tényezők. Ezeknek a tényezőknek hatásával magyarázható, hogy az angol konzervatív kormány szakított a Szovjetunióval, hogy a kínai militaristák elfoglalták a Kínai Keleti Vasutat, ezzel magyarázhatók az olyan tények, mint a Szovjetunió pénzügyi blokádja, a pápa által vezetett klerikálisok „hadjárata” a Szovjetunió ellen, szakembereink idegen államok ügynökei által szervezett kártevése, az olyanféle robbantások és gyújtogatások szervezése, aminőket a „Lena-Goldfields” tisztviselői követtek el, a Szovjetunió képviselői ellen elkövetett merényletek (Lengyelország), kivitelünk akadályozása (Északamerikai Egyesült Államok, Lengyel- ország) stb.

2. A tőkés országok munkásainak rokonszenve a Szovjetunió iránt és a Szovjetunió támogatása részükről, a Szovjetunió gazdasági és politikai hatalmának növekedése, a Szovjetunió védelmi erejének növekedése, a Szovjethatalom állhatatos békepolitikája — ezek a Szovjetunió nemzetközi helyzetét megszilárdító tényezők. Ezeknek a tényezőknek hatásával magyarázható, hogy a Kínai Keleti Vasúti konfliktust sikeresen felszámoltuk, hogy a Nagybritanniával való kapcsolat helyreállt, hogy a tőkés országokkal való gazdasági kapcsolatok sűrűsödnek stb.

Ezeknek a tényezőknek harca határozza meg a Szovjetunió külpolitikai helyzetét.

b) Azt mondják, hogy a Szovjetunió és a burzsoá államok közötti gazdasági kapcsolatok javulásának ütközőpontja az adósságok kérdése. Azt hiszem, hogy ez nem érv az adósságok kifizetése mellett, hanem csak ürügy, amelyet az agresszív elemek arra használnak fel, hogy intervenciós propagandát folytassanak. A mi politikánk ezen a téren világos és teljesen indokolt. Ha adnak hitelt, hajlandók vagyunk kifizetni a háborúelőtti adósságok kis részét, olybá véve ezt, mint a hitelért járó kamat megtetézését. E feltétel nélkül nem tudunk és nem vagyunk kötelesek fizetni. Többet követelnek tőlünk? Milyen alapon? Vajon nem tudják, hogy ezeket az adósságokat a cári kormány csinálta, amelyet a forradalom megdöntött és amelynek kötelezettségeiért a Szovjet- kormány nem vállalhat felelősséget? Nemzetközi jogról, nemzetközi kötelezettségekről beszélnek. Hát Besszarábiát milyen nemzetközi jog alapján hasították ki a Szovjetunióból a „szövetséges” urak és milyen jog alapján adták a román bojárok rabságába? Milyen nemzetközi kötelezettségek alapján támadtak a Szovjetunióra Franciaország, Anglia, Amerika, Japán tőkései és kormányai, milyen alapon szerveztek intervenciót a Szovjetunió ellen, milyen alapon fosztogatták a Szovjetuniót teljes három éven át és döntötték nyomorba a lakosságát? Ha ezt nemzetközi jognak és nemzetközi kötelezettségnek nevezik, akkor mit neveznek rablásnak? (Derültség. Taps.) Nem világos-e, hogy a „szövetséges” urak e rablások elkövetésével megfosztották magukat attól a jogtól, hogy a nemzetközi jogra, nemzetközi kötelezettségekre hivatkozzanak?

Azt mondják továbbá, hogy a „normális” kapcsolatok létesítését az orosz bolsevikok propagandája gátolja. A propaganda káros hatásának elhárítása érdekében a burzsoá urak gyakran „kordonokkal”, „drótakadályokkal” veszik körül magukat s e „drótakadályok” és „kordonok” őrzésének megtisztelő feladatát kegyesen átengedik Lengyelországnak, Romániának, Finnországnak stb. Azt mondják, hogy Németországot eszi az irigység, mert állítólag nem akarják megbízni a „kordonok” és „drótakadályok” őrzésével. Kell-e bizonyítani, hogy a propagandáról való fecsegés nem érv a „normális kapcsolatok” létesítése ellen, hanem ürügy az intervenció propagálására. Aki nem akarja kinevettetni magát, az hogyan „zárkózhatik” el a bolsevizmus eszméitől, ha saját országában is kedvező talaj van a bolsevizmus eszméi számára? A cárizmus annakidején szintén igyekezett a bolsevizmustól „elzárkózni”, de, mint tudjuk, nem sikerült „elzárkóznia”. Nem sikerült elzárkóznia, mivel a bolsevizmus mindenütt, szerte a világon növekszik, de nem kívülről növekszik, hanem belülről. Azt hiszem, nincs ország, amelyet az orosz bolsevikoktól jobban „elzártak”, mint Kínát, Indiát, Indokínát. És mi a helyzet? A bolsevizmus ott minden „kordon” ellenére növekszik és növekedni is fog, mert az ottani feltételek nyilván kedveznek a bolsevizmusnak. Mi köze van ehhez az orosz bolsevikok propagandájának? Lám, ha a kapitalista urak valahogy el tudnának „zárkózni” a gazdasági válság elől, a tömegek nyomora elől, a munkanélküliség elől, az alacsony munkabér elől, a dolgozók kizsákmányolása elől, akkor más volna a helyzet, akkor nem volna náluk bolsevik mozgalom sem. De éppen az a helyzet, hogy minden himpellér az orosz bolsevikok propagandájára való hivatkozással igyekszik gyengeségét vagy tehetetlenségét igazolni.

Azt mondják továbbá, hogy az ütközőpont a mi szovjet rendünk, a kollektivizálás, a kulákság ellen folyó harc, a vallásellenes propaganda, a „tudomány emberei” közül való kártevők és ellenforradalmárok elleni harc, a Beszedovszkijak, Szolomonok, Dmitrijevszkijek és a tőke más efféle lakájainak elűzése. Ez aztán már egészen mulatságos. Nekik nem tetszik a szovjet rend. De hát nekünk sem tetszik a kapitalista rend. (Derültség. Taps.) Nem tetszik, hogy náluk a munkanélküliek tízmilliói kénytelenek éhezni és koldus módra élni, amikor a tőkések maroknyi csoportja milliárdokkal rendelkezik. De ha már megegyeztünk, hogy nem avatkozunk bele más országok belügyeibe, tiszta sor, hogy nem érdemes ezt a kérdést újra bolygatni. Kollektivizálás, harc a kulákság ellen, harc a kártevők ellen, vallásellenes propaganda stb. — mindez a Szovjetunió munkásainak és parasztjainak elvitathatatlan, Alkotmányunkban lerögzített joga. A Szovjetunió Alkotmányát vas-következetességgel meg kell tartanunk és meg is fogjuk tartani. Érthető tehát, hogy aki nem akar számolni Alkotmányunkkal — annak azt mondjuk: fel is út, le is út. Ami a Beszedovszkijakat, a Szolomonokat, a Dmitrijevszkijeket stb. illeti, a jövőben is ki fogjuk hajigálni az ilyen embereket, mint a kiselejtezett árut, amely fölösleges és káros a forradalom ügyére. Ám emeljék pajzsra őket azok, akik különös rokonszenvet éreznek a hulladékok iránt. (Derültség.) Forradalmunk malomkövei jól őrölnek. Ami jó, átadják a Szovjeteknek, a szemetet pedig kihajigálják. Azt mondják, hogy Franciaországban, a párizsi burzsoá körökben nagy a kereslet e selejtes áru iránt. Sebaj, hadd importálják, ha nekik így tetszik. Igaz, hogy ez kissé megterheli Franciaország kereskedelmi mérlegének behozatali tételeit, pedig ez ellen mindig tiltakoznak a burzsoá urak. Ez azonban már az ő dolguk. Ne avatkozzunk Franciaország belügyeibe. (Derültség. Taps.)

Így vagyunk azokkal az „akadályokkal”, amelyek gátolják a Szovjetunió és más országok közötti „normális” viszony kialakulását.

Világos, hogy ezek az „akadályok” csak ál-„akadályok”, amelyeket azért hoznak forgalomba, hogy ürügyük legyen a szovjetellenes propagandára.

A mi politikánk békepolitika és a kereskedelmi kapcsolatok megerősítésének politikája minden ország irányában. Ennek a politikának az eredménye, hogy több országgal való viszonyunk javult és több kereskedelmi, technikai segítségnyújtási stb. szerződést kötöttünk. Ugyancsak ennek a politikának az eredménye, hogy a Szovjetunió csatlakozott a Kellogg-paktumhoz, hogy a Kellogg-paktum vonalán egyezményre léptünk Lengyelországgal, Romániával, Lettországgal stb., meghosszabbítottuk a Törökországgal kötött barátsági és semlegességi szerződést. Végül, ennek a politikának eredménye az a tény, hogy sikerült megvédenünk a békét, s a háborús gyújtogatok számos provokációja és kalandor merénylete ellenére sem engedtük, hogy ellenségeink konfliktusokba sodorjanak bennünket. Ezt a békepolitikát fogjuk folytatni a jövőben is minden erőnkkel, minden eszközzel. Nem akarunk egyetlen talpalatnyi idegen földet sem. De a mi földünkből sem adunk egy rögöt se senkinek. (Taps.)

Ez a külpolitikánk.

Feladatunk, hogy a jövőben is a bolsevikokra jellemző állhatatossággal folytassuk ezt a politikát.

II
A szocialista építés fokozódó fellendülés és a Szovjetunió belső helyzete

Áttérünk a Szovjetunió belső helyzetére.

A kapitalista országokban most uralkodó gazdasági válsággal és növekvő munkanélküliséggel ellentétben országunk belső helyzetét a népgazdaság fokozódó fellendülése és a munkanélküliség folytonos csökkenése jellemzi. A nagyipar megnövekedett és meggyorsította fejlődése ütemét. A nehézipar megerősödött. Az ipar szocialista szektora messze előrehaladt. Új erő fejlődött ki a mezőgazdaságban — a szovhozok és a kolhozok. Két évvel ezelőtt még gabonatermelési válsággal küzködtünk és gabonabegyűjtő munkánkban főleg az egyéni gazdaságra támaszkodtunk, most viszont a súlypont a kolhozokra és szovhozokra tolódott át, a gabonaválság pedig alapjában megoldottnak tekinthető. A parasztság zöme véglegesen a kolhozok felé fordult. A kulákság ellenállását megtörtük. A Szovjetunió belső helyzete még jobban megszilárdult.

Jelenleg ez a Szovjetunió belső helyzetének általános képe.

Nézzük a konkrét adatokat.

1. A népgazdaság egészének növekedése

a) 1926/27-ben, azaz a XV. pártkongresszus idején, az egész mezőgazdaság — beleértve az erdőgazdaságot, a halászatot stb. — össztermelésének értéke háborúelőtti rubelban 12 370 millió rubel volt, vagyis elérte a háborúelőtti színvonal 106,6 %-át, a következő évben, vagyis 1927/28-ban elértük a 107,2%-ot, 1928/29-ben a 109,1 %-ot, a folyó 1929/30. évben pedig, a mezőgazdaság fejlődési menetéből ítélve, el fogjuk érni a háborúelőtti színvonalnak legalább 113—114%-át.

A mezőgazdaság termelése tehát egészben véve, bár aránylag lassan, de szakadatlanul növekszik.

1926/27-ben, azaz a XV. pártkongresszus idején, az egész ipar (kis- és nagyipar, számítva a malomipart is) össztermelésének értéke, háborúelőtti rubelban 8 641 millió rubel volt, vagyis elérte a háborúelőtti színvonal 102,5 %-át, a következő évben, vagyis 1927/28-ban elértük a 122%-ot, 1928/29-ben a142,5 %-ot, a folyó 1929/30. évben pedig, az ipar fejlődésének menetéből ítélve, el fogjuk érni a háborúelőtti színvonalnak legalább 180 %-át.

Az ipar tehát, egészben véve, példátlanul gyorsan növekszik.

b) 1926/27-ben, azaz a XV. pártkongresszus idején, egész vasúthálózatunk teherforgalma 81,7 milliárd tonnakilométer volt, vagyis elérte a háborúelőtti színvonal 127 %-át, a következő évben, vagyis 1927/28-ban elértük a 134,2%-ot, 1928/29-ben a162,4 %-ot, a folyó 1929/30-as évben pedig, a rendelkezésünkre álló adatok szerint, el fogjuk érni a háborúelőtti színvonalnak legalább 193 %-át. Ami az új vasutak építését illeti, az előző kongresszus óta, vagyis 1927/28-tól számítva, a vasúthálózat 76 000 kilométerről 80 000 kilométerre növekszik, vagyis vasúthálózatunk hossza a háborúelőttinek 136,7%-a lesz.

c) Ha az 1926/27. évi közvetítő kereskedelmi forgalmat (31 milliárd rubel) 100-nak vesszük, akkor kitűnik, hogy a forgalom 1927/28-ban 124,6%-ra, 1928/29-ben — 160,4 %-ra emelkedett, a folyó évben pedig, vagyis 1929/30-ban, a rendelkezésre álló adatokból ítélve, a forgalom 202% lesz, vagyis 1926/27-hez viszonyítva megkétszereződik.

d) Ha valamennyi hitelintézetünk 1927 október 1-i összesített mérlegét (9173 millió rubel) 100-nak vesszük, akkor kitűnik, hogy az 1928 október 1-i mérleg 141 %-ra, az 1929 október 1-i pedig 201,1 %-ra emelkedett, vagyis 1927-hez viszonyítva megkétszereződött.

e) Ha az 1926/27-es összesített állami költségvetést (6371 millió rubel) 100-nak vesszük, akkor kitűnik, hogy az állami költségvetés 1927/28-ban 125,5 %-ra, 1928/29-ben 146,7 %-ra, 1929/30-ban 204,4%-ra növekedett, vagyis az 1926/27-es költségvetéshez viszonyítva megkétszereződött (12 605 millió rubel).

f) 1926/27-ben külkereskedelmi forgalmunk (kivitel-behozatal) a háborúelőtti színvonal 47,9 %-a, 1927/28-ban 56,8 %-a, 1928/29-ben 67,9 %-a volt, 1929/30-ban pedig, a rendelkezésre álló adatok szerint, a háborúelőtti színvonalnak legalább 80%-ára fog emelkedni.

g) Végeredményben a következő képet kapjuk az egész nemzeti jövedelemnek az előző kongresszus óta elért növekedéséről (változatlan 1926/27-es árakban): az Állami Tervbizottság adatai szerint 1926/27-ben a nemzeti jövedelem 23 127 millió rubel volt; 1927/28- ban — 25 396 millió rubel, vagyis 9,8%-kal növekedett; 1928/29-ben — 28 596 millió rubel, vagyis 12,6%-kal növekedett; 1929/30-ban, a rendelkezésre álló adatokból ítélve, a nemzeti jövedelem legalább 34 milliárd rubel lesz, vagyis egy év alatt 20%-kal fog növekedni. Tehát az előző kongresszus óta eltelt három év alatt a nemzeti jövedelem átlagos évi növekedése több mint 15%.

Ha figyelembe vesszük, hogy a nemzeti jövedelem átlagos évi növekedése olyan országokban, mint az Északamerikai Egyesült Államok, Anglia, Németország, legfeljebb 3—8%, akkor el kell ismernünk, hogy a Szovjetunió nemzeti jövedelmének növekedési üteme igazán rekordütem.

2. Az iparosítás sikerei

A népgazdaság növekedése nálunk nem spontán módon, hanem meghatározott irányban halad, mégpedig — az iparosítás irányában, az iparosítás jegyében, az ipar részarányának népgazdaságunk általános rendszerében való növekedése jegyében, országunknak agrárországból ipari országgá való átalakulása jegyében fejlődik.

a) Az egész ipar és az egész mezőgazdaság kölcsönös arányának dinamikája, az iparnak az egész népgazdaság össztermelésében való részaránya szempontjából, az előző kongresszus óta a következőképpen alakult: a háború előtt az ipar részaránya a népgazdaság össztermelésében 42,1%, a mezőgazdaságé 57,9% volt; 1927/28-ban az ipar részaránya 45,2%, a mezőgazdaságé 54,8%; 1928/29-ben az ipar részaránya 48,7%, a mezőgazdaságé 51,3%; 1929/30-ban az ipar részaránya, a rendelkezésre álló adatok szerint, legalább 53 %. a mezőgazdaságé pedig legfeljebb 47% lesz.

Ez azt jelenti, hogy népgazdaságunk általános rendszerében az ipar részaránya már kezd fölébe kerekedni .a mezőgazdaság részarányának, és országunk agrárországból ipari országgá való átalakulásának küszöbére értünk. (Taps.)

b) Még szembeötlőbb az ipar túlsúlya, ha népgazdaságunk árutermelésében való részarányát nézzük. 1926/27-ben az ipari árutermelés részaránya népgazdaságunk árutermelésének általános mérlegében 68,8% volt, a mezőgazdasági árutermelésé pedig 31,2%; 1927/28-ban az ipar részaránya már 71,2%, a mezőgazdaságé 28,8%; 1928/29-ben az ipar részaránya 72,4%, a mezőgazdaságé 27,6%; 1929/30-ban pedig, a rendelkezésre álló adatok szerint, az ipar részaránya 76%, a mezőgazdaságé 24% lesz.

A mezőgazdaság különösen kedvezőtlen helyzetének oka egyebek között a mezőgazdaság kisparaszti és kevés árut termelő jellege. Világos, hogy ennek a helyzetnek bizonyos mértékig meg kell változnia annak arányában, ahogy a mezőgazdaság a szovhozok és kolhozok vonalán nagyüzemivé válik, ahogy a mezőgazdaság árutermelése fokozódik.

c) De az ipar általános fejlődése még nem ad teljes képet az iparosítás üteméről. Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk, még meg kell állapítanunk a nehéz- és a könnyűipar kölcsönös arányának dinamikáját is. Ezért az iparosítás haladásának legjellemzőbb mutatója: a munka- és termelési eszközök termelésének (a nehéziparnak) egyre gyorsabban növekedő részaránya az egész ipari termelésben. 1927/28-ban a munka- és termelési eszközök termelésének részaránya az egész ipar összes termelésében 27,2% volt, a közszükségleti cikkek termeléséé pedig 72,8%; 1928/29-ben a munka- és termelési eszközök termelésének részaránya 28,7%, a közszükségleti cikkek termeléséé 71,3%; 1929/30-ban a munka- és termelési eszközök termelésének részaránya, a rendelkezésre álló adatok szerint, már 32,7%, a közszükségleti cikkek termeléséé pedig 67,3% lesz.

De ha nem az egész ipart, hanem csupán a Legfőbb Népgazdasági Tanács tervezésébe bevont ipart nézzük, amely felölel minden fő iparágat, akkor a munka- és termelési eszközök termelésének és a közszükségleti cikkek termelésének kölcsönös aránya még kedvezőbb képet mutat, mégpedig: 1927/28-ban a munka- és termelési eszközök termelésének részaránya 42,7% volt, a közszükségleti cikkek termelésének 57,3% részarányával szemben; 1928/29-ben 44,6% — 55,4%-kal szemben; 1929/30-ban pedig, a rendelkezésre álló adatok szerint, legalább 48% lesz, szemben a közszükségleti cikkek termelésének 52%-ával.

Népgazdaságunk fejlődése az iparosítás jegyében, saját nehéziparunk megszilárdulásának és fejlődésének jegyében halad.

Ez azt jelenti, hogy már talpraállítottuk és továbbfejlesztjük gazdasági függetlenségünk alapját — nehéziparunkat.

3. A szocialista ipar uralkodó helyzete és növekedésének üteme

Népgazdaságunk az iparosítás jegyében fejlődik. De nekünk nem akármilyen iparosítás kell. Nekünk olyan iparosítás kell, amely biztosítja az ipar szocialista formáinak növekvő túlsúlyát a kisárutermelő és méginkább a tőkés formákkal szemben. Iparosításunk jellemző vonása abban áll, hogy az szocialista iparosítás, olyan iparosítás, amely biztosítja az ipar társadalmasított szektorának győzelmét a magángazdasági szektor, a kisárutermelő és a kapitalista szektor felett.

Íme néhány adat a beruházások és az össztermelés növekedéséről, szektorok szerint.

a) Ha az ipari beruházások növekedését szektorok szerint nézzük, a következő képet kapjuk. Társadalmasított szektor: 1926/27-ben — 1 270 millió rubel; 1927/28-ban — 1 614 millió rubel; 1928/29-ben —2 046 millió rubel; 1929/30-ban — 4 275 millió rubel. Magángazdasági és tőkés szektor: 1926/27-ben — 63 millió rubel; 1927/28-ban — 64 millió rubel; 1928/29-ben — 56 millió rubel; 1929/30-ban — 51 millió rubel.

Ez először azt jelenti, hogy az ipar társadalmasított szektorának beruházásai ez alatt az idő alatt több mint megháromszorozódtak (335%).

Másodszor azt jelenti, hogy a magángazdasági és tőkés szektor beruházásai ez alatt az idő alatt egyötöddel csökkentek (81%).

A magángazdasági és tőkés szektor a régi tőkéből él és a végét járja.

b) Ha az ipar össztermelését nézzük szektorok szerint, a következő képet kapjuk. Társadalmasított szektor: 1926/27-ben — 11 999 millió rubel; 1927/28-ban — 15 389 millió rubel; 1928/29-ben — 18 903 millió rubel; 1929/30-ban — 24 740 millió rubel. Magángazdasági és tőkés szektor: 1926/27-ben — 4 043 millió rubel; 1927/28-ban — 3 704 millió rubel; 1928/29-ben — 3 389 millió rubel; 1929/30-ban — 3 310 millió rubel.

Ez először azt jelenti, hogy az ipar társadalmasított szektorának össztermelése három év alatt több mint megkétszereződött (206,2%).

Másodszor azt jelenti, hogy a magángazdasági és tőkés szektor össztermelése ugyanazon időszak alatt majdnem egyötödével csökkent (81,9%).

De ha nem az egész ipar termelését vesszük, hanem csak a nagy– (cenzusos) iparét és azt szektoronként vizsgáljuk, akkor a következő képet kapjuk a társadalmasított és a magángazdasági szektor kölcsönös arányáról. A társadalmasított szektor részaránya az ország nagyipari termelésében: 1926/27-ben — 97,7%; 1927/28-ban — 98,6%; 1928/29-ben — 99,1%; 1929/30-ban — 99,3%. A magángazdasági szektor részaránya az ország nagyipari termelésében: 1926/27-ben — 2,3%; 1927/28-ban — 1,4%; 1928/29 ben — 0,9%; 1929/30-ban — 0,7%.

Amint látják, a nagyiparban már elenyésznek a tőkés elemek.

Világos, hogy az a kérdés: „ki kit”, az a kérdés, hogy a szocializmus győzi-e le a tőkés elemeket az iparban, vagy ők győzik le a szocializmust — már eldőlt az ipar szocialista formái javára. Eldőlt — véglegesen és visszavonhatatlanul. (Taps.)

c) Különösen érdekesek azok az adatok, amelyek a Legfőbb Népgazdasági Tanács tervezésébe bevont állami ipar fejlődési ütemét mutatják az előző kongresszus óta elmúlt időszakban. Ha a Legfőbb Népgazdasági Tanács által tervezett szocialista ipar 1926/27. évi össztermelését 100-nak vesszük, akkor kitűnik, hogy 1927/28-ban ennek az iparnak az össztermelése 127,4%, 1928/29-ben — 158,6% volt, 1929/30-ban pedig 209,8%-ra fog emelkedni.

Ez azt jelenti, hogy a Legfőbb Népgazdasági Tanács által tervezett szocialista ipar, amely felöleli valamennyi fő iparágat és az egész nehézipart, három év alatt több mint megkétszereződött.

Lehetetlen el nem ismerni, hogy az egész világon példátlan a nagyipar fejlődésének ilyen hallatlanul gyors üteme.

Éppen erre a körülményre való tekintettel jogosan beszélhetünk az ötéves terv négy év alatti teljesítéséről.

d) Egyes elvtársak kétkedve fogadják az „ötéves terv négy év alatt” jelszavát. Az elvtársak egy része még nem régen fantasztikumnak minősítette az V. Szovjetkongresszus által jóváhagyott ötéves tervünket. A burzsoá írókról, akiknek égnek mered a hajuk az „ötéves terv” szó puszta hallatára, nem is szólok. Nos, hogy is állunk a valóságban, hogyan teljesítettük az ötéves tervet az első két év alatt? Mit mutat az ötéves terv optimális változata végrehajtásának ellenőrzése? Nemcsak azt mutatja, hogy négy év alatt teljesíteni tudjuk az ötéves tervet. Hanem azt is mutatja, hogy egész sor iparág ötéves tervét három, sőt két és fél év alatt is teljesíthetjük. Ez valószínűtlennek tűnhet az opportunista tábor tamáskodói szemében. De ez tény, amit nevetséges ostobaság volna elvitatni.

Ítéljék meg önök maguk.

Az ötéves terv szerint az olajiparnak 1932/33-ban 977 millió rubel értékű terméket kell termelnie. Valójában azonban már 1929/30-ban 809 millió rubel értéket termelt, vagyis az ötéves tervben 1932/33-ra előirányzott termelés 83 %-át adta. Tehát az olajipar ötéves tervét mintegy 2 1/2 év alatt teljesítjük.

tőzegiparnak az ötéves terv szerint 1932/33-ban 122 millió rubel értékű terméket kell termelnie. Valójában azonban már 1929/30-ban több mint 115 millió rubel értékű terméket termelt, vagyis az ötéves terv által 1932/33-ra előirányzott termelés 96 %-át adta. Tehát a tőzegipar ötéves tervét 2 1/2 év alatt, esetleg előbb is teljesítjük.

Az ötéves terv szerint az általános gépgyártásnak 1932/33-ban 2 058 millió rubelnyi értékű terméket kell termelnie. Valójában azonban már 1929/30-ban 1 458 millió rubel értékű terméket termelt, vagyis az ötéves terv által 1932/33-ra előirányzott termelés 70 %-át adta. Tehát az általános gépgyártás ötéves tervét 2 1/2—3 év alatt teljesítjük.

Az ötéves terv szerint a mezőgazdasági gépgyártásnak 1932/33-ban 610 millió rubel értékű terméket kell termelnie. Valójában azonban már 1929/30-ban 400 millió rubel értékű terméket termelt, vagyis az ötéves terv által 1932/33-ra előirányzott termelésnek több mint 60%-át adta. Tehát a mezőgazdasági gépgyártás ötéves tervét három év alatt, esetleg előbb is teljesítjük.

Az ötéves terv az elektrotechnikai ipar 1932/33. évi termelését 896 millió rubel értékben irányozta elő. Valójában azonban termelése már 1929/30-ban 503 millió rubel értékű volt, vagyis az ötéves terv által 1932/33-ra előirányzott termelésnek több mint 56 %-át adta. Tehát az elektrotechnikai ipar ötéves tervét három év alatt teljesítjük.

Ilyen hallatlanul gyors ütemben fejlődik szocialista iparunk.

Gyorsított ütemben megyünk előre, utolérve a technikai és gazdasági tekintetben legfejlettebb tőkés országokat.

e) Ez persze nem azt jelenti, hogy a termelés méreteit tekintve már utolértük őket, hogy iparunk már elérte a fejlett tőkés országok iparának fejlődési színvonalát. Korántsem. Nem szabad összetéveszteni az ipar fejlődési ütemét és az ipar fejlődési színvonalát. Nálunk sokan összetévesztik a kettőt, s azt hiszik, hogy ha elértük az ipar fejlődésének példátlan ütemét, ezzel már elértük a legfejlettebb tőkés országok iparának fejlődési színvonalát is. Ez azonban teljesen helytelen.

Nézzük például a villamosenergia-termelést, amely igen gyors ütemben fejlődik. Villamosenergia-termelés terén 1924-től 1929-ig nálunk majdnem 600%-os az emelkedés, míg az Északamerikai Egyesült Államokban ez alatt az idő alatt csak 181 %-kal, Kanadában 218%-kal, Németországban 241 %-kal, Olaszországban 222 %-kal nőtt a villamosenergia termelése. Amint látják, ez valóban példátlan ütem, amely messze túlszárnyalja valamennyi többi állam ütemét. De ha a villamosenergia-termelés fejlődési színvonala szempontjából nézzük a dolgot és az említett országok — mondjuk 1929. évi — villamosenergia-termelésének fejlődési színvonalát összehasonlítjuk a Szovjetunió villamosenergia-termelésének fejlődési színvonalával, akkor a kép nem valami vigasztaló. A Szovjetunióban a villamosenergia-termelés példátlan fejlődési üteme ellenére 1929-ben csak 6 465 millió kilowattóra villamosenergiát termeltek, ugyanakkor az Északamerikai Egyesült Államok villamosenergia-termelése 126 000 millió kilowattóra, Kanadáé 17 628 millió kilowattóra, Németországé 33 000 millió kilowattóra, Olaszországé 10 850 millió kilowattóra volt.

Amint látják, a különbség óriási.

Kitűnik, hogy fejlődési színvonal tekintetében elmaradtunk ez országok mögött.

Vagy nézzük például nyersvastermelésünket. Ha az 1926/27. évi nyersvastermelést (2,9 millió tonna) 100-nak vesszük, nyersvastermelésünk három év alatt, vagyis 1927/28-tól 1929/30-ig, majdnem megkétszereződik, eléri a 190 %-ot (5,5 millió tonna). A fejlődés üteme, amint látják, eléggé gyors. De ha nyersvastermelésünk fejlődési színvonala szempontjából nézzük a dolgot és a Szovjetunió nyersvas-termelésének méreteit összehasonlítjuk a fejlett kapitalista országok nyersvas-termelésének méreteivel, akkor a kép meglehetősen vigasztalan. Kezdjük azon, hogy a nyersvastermelés háborúelőtti színvonalát csak a folyó 1929/30-as évben érjük el és haladjuk túl. Már ebből egymagából is arra a kérlelhetetlen következtetésre kell jutnunk, hogy a vaskohászat fejlődési ütemének további fokozása nélkül egész ipari termelésünk sorsát veszélyeztetjük. Ami pedig a mi nyersvastermelésünknek és a Nyugat nyersvastermelésének fejlődési színvonalát illeti, a helyzet a következő: az Északamerikai Egyesült Államokban 1929-ben 42,3 millió tonna, Németországban 13,4 millió tonna, Franciaországban 10,45 millió tonna, Angliában 7,7 millió tonna nyersvasat termeltek; a Szovjetunió nyersvastermelése pedig 1929/30 végén mindössze 5,5 millió tonna lesz.

Amint látják, a különbség nem csekély.

Kitűnik tehát, hogy a nyersvastermelés fejlődési színvonala tekintetében elmaradtunk mindezek mögött az országok mögött.

Miről tanúskodik mindez?

Arról, hogy:

1. nem szabad összetéveszteni az ipar fejlődési ütemét az ipar fejlődési színvonalával;

2. iparunk fejlődési színvonala tekintetében rettenetesen elmaradtunk a fejlett tőkés országok mögött;

3. csakis iparunk fejlődési ütemének további gyorsítása teszi majd lehetővé, hogy utolérjük és túlszárnyaljuk a technikai és gazdasági tekintetben fejlett tőkés országokat;

4. akik iparunk fejlődési ütemének lassításáról fecsegnek, a szocializmus ellenségei, osztályellenségeink ügynökei. (Taps.)

4. A mezőgazdaság és a gabonaprobléma

Fentebb a mezőgazdaság egészének állapotáról beszéltem, beleszámítva az erdőgazdaságot, halászatot stb. is, és nem tértem ki a mezőgazdaság fő ágaira. Ha az egész mezőgazdaságból kiemeljük annak fő ágait, mint például a gabonagazdaságot, az állattenyésztést és az ipari növények termesztését, akkor az Állami Tervbizottságnak és a Szovjetunió Földművelésügyi Népbiztosságának adatai szerint ezt a képet kapjuk:

a) Ha a gabonaneműek 1913. évi vetésterületét 100-nak vesszük, akkor a gabonaneműek vetésterületének változása évenként a következő: 1926/27 — 96,9%; 1927/28 — 94,7%; 1928/29 — 98,2%; a folyó 1929/30. évben pedig, a rendelkezésre álló adatok szerint, a vetésterület el fogja érni a háborúelőtti színvonal 105,1 %-át.

Feltűnő, hogy a gabonaneműek vetésterülete 1927/28-ban csökkent. Ennek a csökkenésnek nem a gabonagazdaság visszafejlődése volt az oka, mint a jobboldali opportunisták táborához tartozó ostoba fecsegők állították, hanem az, hogy 7 700 000 hektár őszi vetés (a Szovjetunió őszi vetésének 20%-a) elpusztult.

Ha pedig a gabonaneműek 1913. évi össztermését 100-nak vesszük, a következő képet kapjuk:1927-ben — 91,9%; 1928-ban — 90,8%; 1929-ben — 94,4% volt a gabonaneműek össztermése; 1930-ban pedig, a rendelkezésre álló adatok szerint, el fogjuk érni a háborúelőtti színvonal 110%-át.

Itt szintén feltűnő, hogy 1928-ban csökkent a gabonaneműek össztermése, ami az ukrajnai és északkaukázusi őszi vetés pusztulásával magyarázható.

Ami a gabonaneműek össztermésének azt a részét illeti, amely áruként kerül forgalomba (falun kívüli forgalom), e téren még tanulságosabb a helyzet. Ha az 1913. évi gabonatermés árurészét 100-nak vesszük, kitűnik, hogy 1927-ben a háborúelőtti színvonalnak 37 %-a volt árutermék, 1928-ban — 36,8%; 1929-ben—58%; a folyó 1930-as évben pedig, a rendelkezésre álló adatok szerint, 73% lesz az árutermék.

Eszerint tehát a gabonaneműek vetésterülete és össztermése tekintetében csak a folyó 1930-as évben érjük el és haladjuk túl valamivel a háborúelőtti színvonalat.

Kitűnik továbbá, hogy az árugabona termelése terén még korántsem értük el a háborúelőtti színvonalat és még ebben az évben is 25 százalékkal mögötte maradunk.

Ez az alapja gabonanehézségeinknek, amelyek1928-ban különösen kiéleződtek.

Ugyanez az alapja a gabonaproblémának is.

b) Körülbelül ugyanezt a képet mutatja állattenyésztésünk is, de az idevonatkozó adatok aggasztóbbak.

Ha állatfajtáink 1916. évi állományát külön-külön 100-nak vesszük, akkor a helyzet évenként a következőkép alakul: 1927-ben lóállományunk a háborúelőtti színvonalhoz viszonyítva 88,9%, szarvasmarhaállományunk 114,3%, juh- és kecskeállományunk 119,3%, sertésállományunk 111,3% volt; 1928-ban a lóállomány 94,6%, a szarvasmarha állomány 118,5%, a juh- és kecskeállomány 126%, a sertésállomány 126,1% volt; 1929-ben a lóállomány színvonala 96,9%, a szarvasmarháé 115,6%, a juhé és kecskéé 127,8%, a sertésé 103% volt; 1930-ban a lóállomány az 1916. évi színvonalhoz viszonyítva 88,6%, a szarvasmarháé 89,1%, a juhé és kecskéé 87,1%, a sertésé 60,1%.

Amint látják, az utolsó év adatai az állattenyésztés kezdődő csökkenésének félreismerhetetlen jeleit mutatják.

Még vigasztalanabb a kép, ha az állattenyésztés áruhozamát vizsgáljuk, különösen ami a hús- és szalonnahozamot illeti. Ha 100-nak vesszük az évenkénti összes hús- és szalonnatermelést, ennek árurésze a következő: 1926-ban 33,4%, 1927-ben 32,9%, 1928-ban 30,4%, 1929-ben 29,2%.

Az adatok tehát a kisüzemi és kevés árut termelő állattenyésztő gazdaság ingatagságának és gazdasági megbízhatatlanságának félreismerhetetlen jeleit mutatják.

Eszerint az állattenyésztés terén nem haladtuk túl az 1916-os színvonalat, ellenkezőleg, az utolsó év adatai félreismerhetetlenül arra mutatnak, hogy állattenyésztésünk e színvonal alá süllyed.

Tehát közvetlenül a gabonaprobléma után, amelyet már alapjában véve sikeresen megoldunk, felmerül a húsprobléma, amelynek éle máris érezhető és amely megoldásra vár.

c) Más a helyzet a könnyűiparunk nyersanyagául szolgáló ipari növények termesztése terén. Az ipari növények 1913. évi vetésterületét 100-nak véve, a gyapot vetésterülete 1927-ben l07,l %, 1928-ban — 131,4% 1929-ben — 151,4%, 1930-ban — 217% a háborúelőtti színvonalhoz viszonyítva; a len vetésterülete 1927-ben — 86,6%, 1928-ban — 95,7%, 1929-ben — 112,9%, 1930-ban — 125% a háborúelőtti színvonalhoz viszonyítva; a cukorrépa vetésterülete 1927-ben — 106,6%, 1928-ban — 124,2%,1929-ben — 125,8%, 1930-ban — 169% a háborúelőtti színvonalhoz viszonyítva; az olajos magvak vetésterülete 1927-ben — 179,4%, 1928-ban — 230,9%, 1929-ben — 219,7%, 1930-ban legalább 260% a háborúelőtti színvonalhoz viszonyítva.

Alapjában véve ugyanilyen kedvező képet mutat az ipari növények össztermése is. Az 1913. évi össztermést 100-nak véve, a gyapotnál 1928-ban elértük a háborúelőtti színvonal 110,5 %-át, 1929-ben 119 %-át, 1930-ban, a rendelkezésre álló adatok szerint, el fogjuk érni a háborúelőtti színvonal 182,8 %-át; a len össztermésének színvonala 1928-ban 71,6%, 1929-ben 81,5% volt, 1930-ban, a rendelkezésre álló adatok szerint a háborúelőtti színvonal 101.3 %-a lesz; a cukorrépatermés színvonala 1928-ban 93%, 1929-ben 58% volt, 1930-ban, a rendelkezésre álló adatok szerint, a háborúelőtti színvonal 139.4 %-a lesz; az olajosmagvak össztermésének színvonala 1928-ban 161,9%, 1929-ben 149,8% volt,1930-ban, a rendelkezésre álló adatok szerint, elérjük a háborúelőtti színvonal 220%-át.

Vagyis, ipari növények terén kedvezőbb a helyzet, csupán az 1929. évi cukorrépatermés volt gyenge, mert ellepték a kártékony lepkék.

Egyébként az ipari növények termesztése terén szintén lehetnek majd és valószínűleg lesznek is az ingadozásnak és bizonytalanságnak megnyilvánulásai a kisparaszti gazdaság túlsúlya következtében, az ingadozás és bizonytalanság olyasféle megnyilvánulásai, aminőket a felsorolt számadatok a len és az olajosmagvak termesztésére vonatkozólag mutatnak, mert ott a legcsekélyebb a kolhozok és szovhozok befolyása.

Így tehát a következő mezőgazdasági problémák előtt állunk:

1) meg kell szilárdítani az ipari növények helyzetét a megfelelő vidékeknek elegendő mennyiségű olcsó gabonával való ellátása útján;

2) fel kell lendíteni az állattenyésztést és meg kell oldani a húskérdést a megfelelő vidékeknek elegendő mennyiségű olcsó gabonaneműekkel és takarmánnyal való ellátása útján;

3) véglegesen meg kell oldani a gabonagazdaság kérdését, amely jelenleg a mezőgazdaság legfőbb kérdése.

Eszerint tehát a gabonaneműek problémája a legfontosabb láncszem a mezőgazdaság rendszerében és a mezőgazdaság összes többi problémájának a kulcsa.

Eszerint tehát a gabonaneműek problémájának megoldása, fontosságát tekintve, a legelső feladat a mezőgazdaság más problémáinak sorában.

De megoldani a gabonaproblémát és ezzel egyúttal a komoly fellendülés útjára kivezetni a mezőgazdaságot — azt jelenti, hogy gyökeresen fel kell számolni a mezőgazdaság elmaradottságát, fel kell szerelni traktorokkal és mezőgazdasági gépekkel, el kell látni új tudományos káderekkel, fokozni kell a munka termelékenységét, növelni kell az áruhozamot. E feltételek nélkül álmodni sem lehet a gabonaprobléma megoldásáról.

Meg lehet-e valósítani mindezeket a feltételeket a kis egyéni parasztgazdaság alapján? Nem, nem lehet. Nem lehet, mivel a kis parasztgazdaság nem képes átvenni és elsajátítani az új technikát, nem képes kellő mértékben fokozni a munka termelékenységét, nem képes kellő mértékben növelni a mezőgazdaság áruhozamát. Csak egy út marad: a mezőgazdaságot nagyüzemi gazdasággá kell átalakítani; korszerű technikával felszerelt nagygazdaságokat kell létesíteni.

De a Szovjetország nem léphet a tőkés nagygazdaságok szervezésének útjára. Csakis szocialista típusú, új technikával felszerelt nagygazdaságok szervezésére vehet és köteles venni irányt. Ilyen gazdaságok nálunk a szovhozok és kolhozok.

Ebből következik a szovhozok létesítésének és a kis egyéni parasztgazdaságok nagy, kollektív gazdaságokban való egyesítésének feladata, mert ez a mezőgazdasági probléma és különösen a gabonaprobléma megoldásának egyetlen útja.

A párt, mindennapi gyakorlati munkájában, rá is lépett erre az útra a XV. kongresszus után, különösen pedig az 1928 elején mutatkozó komoly gabonanehézségek után.

Meg kell jegyeznünk, hogy pártunk ezt a döntő problémát, mint gyakorlati feladatot, már a XV. kongresszuson napirendre tűzte, vagyis már akkor, amikor még nem voltak komoly gabonanehézségeink. A XV. kongresszusnak a „Falusi munkáról” szóló határozata világosan kimondja:

„A jelenlegi időszakban a kis egyéni parasztgazdaságok nagy kollektív gazdaságokká egyesítését és átalakítását a párt legfőbb falusi jeladatának kell tekinteni”.

Talán nem lesz felesleges az sem, ha idézzük a Központi Bizottság XV. kongresszusi beszámolójának azt a részét, amely ugyanilyen élesen és határozottan szintén arról szól, hogy a mezőgazdaság elmaradottságát a kollektivizálás alapján kell felszámolni. A beszámoló említett helye így szól:

„Hol van hát a kivezető út? A kivezető út abban van, hogy a kis és szétforgácsolt parasztgazdaságok a föld társas megművelése alapján átmennek nagy és egyesített gazdaságokba, áttérnek a föld kollektív megművelésére új, magasabb technika alapján.

A kivezető út abban van, hogy a kis és törpe parasztgazdaságokat fokozatosan, de állhatatosan, nem kényszer, hanem példaadás és meggyőzés útján nagygazdaságokban egyesítjük a föld társas, szövetkezeti, kollektív megművelése alapján, mezőgazdasági gépek és traktorok alkalmazásával, a földművelés belterjességét fokozó tudományos módszerek alkalmazásával.

Más kivezető út nincs”.

5. A parasztság fordulata a szocializmus felé s a szovhoz- és kolhozépítés fejlődési üteme

A parasztságnak a kollektivizálás felé történt fordulata nem kezdődött egyszerre. Ez a fordulat nem is kezdődhetett egyszerre. Igaz, a párt már a XV. kongresszuson kiadta a kollektivizálás jelszavát. De ahhoz, hogy a parasztság tömegesen a szocializmus felé forduljon, nem elegendő a jelszó kiadása. A fordulathoz ezenkívül legalább még egy körülmény szükséges, mégpedig az, hogy a paraszttömegek maguk is meggyőződjenek a kiadott jelszó helyességéről és úgy fogadják azt, mint saját jelszavukat. Ezért ez a fordulat csak fokozatos előkészítés után ment végbe.

Ezt a fordulatot fejlődésünk egész menete, iparunk fejlődésének menete és elsősorban a mezőgazdasági gépeket és traktorokat gyártó ipar fejlődése készítette elő. Előkészítette a kulákság ellen folytatott erélyes harc politikája és gabonabegyűjtésünk menete abban az új formában, amelyet 1928-ban és1929-ben vezettünk be, amikor a kulákgazdaságot a szegény- és középparaszti tömegek ellenőrzése alá helyeztük. Előkészítette a mezőgazdasági szövetkezet fejlődése, mely az egyénileg gazdálkodó parasztot hozzászoktatta az ügyek kollektív intézéséhez. Előkészítette a kolhozok hálózata, mely a parasztnak módot adott arra, hogy ellenőrizze a kollektív gazdasági formák fölényét az egyéni gazdasággal szemben. Végül, előkészítette az egész Szovjetunió területén szétszórt és új technikával felszerelt szovhozok hálózata, amely a parasztnak módot adott arra, hogy meggyőződjön az új technika erejéről és előnyeiről.

Hiba volna, ha szovhozainkat csupán a gabonatartalékok forrásának tekintenők. Valójában a szovhoz volt az a vezető erő, amely új technikájával, a környékbeli parasztoknak nyújtott segítséggel, példátlan gazdasági lendületével megkönnyítette a paraszti tömegek fordulatát és a kollektivizálás útjára indította őket.

Íme, ezen az alapon jött létre a szegény- és középparasztok millióinak tömeges kolhozmozgalma, amely 1929 második felében kezdődött és országunk életében megnyitotta a nagy fordulat időszakát.

Minő intézkedéseket tett a Központi Bizottság, hogy a mozgalmat teljesen felkészülten fogadja és azt vezesse?

A Központi Bizottság három vonalon intézkedett: szervezte és finanszírozta a szovhozokat, szervezte és finanszírozta a kolhozokat, végül szervezte a mezőgazdasági gépek és traktorok gyártását és a falu traktorokkal és mezőgazdasági gépekkel való ellátását gép- és traktorállomások, traktorparkok stb. útján.

a) A Központi Bizottság Politikai Irodája már1928 áprilisában elhatározta, hogy 3—4 év alatt új szovhozokat szervez, amelyeknek e határidő végén legalább 100 millió púd árugabonát kell adniok. Ezt a határozatot utóbb a Központi Bizottság plénuma is jóváhagyta. Megszerveztük a Gabonatrösztöt és megbíztuk e határozat végrehajtásával. Azonkívül határozatot hoztunk a régi szovhozok megerősítéséről és vetésterületük kibővítéséről. Megszerveztük a Szovhozközpontot és megbíztuk e határozat megvalósításával.

Lehetetlen elhallgatni, hogy ezek ellen a határozatok ellen pártunk opportunista része a leghevesebb támadásokat intézte. Beszéltek arról, hogy a szovhozokba befektetett pénz „kidobott” pénz. Felléptek kritikájukkal a párt opportunista elemei által támogatott „tudósok” is, és váltig bizonygatták, hogy nagy szovhozokat szervezni lehetetlenség és annak semmi értelme. A Központi Bizottság azonban kitartott vonala mellett és mindenek ellenére végigvitte azt.

A szovhozok finanszírozására (nem számítva a rövidlejáratú forgóhitelt) 1927/28-ban 65,7 millió rubelt fordítottunk. 1928/29-ben 185,8 millió rubelt. Végül, az idén 856,2 millió rubelt. Az előző pártkongresszus óta 18 000 traktort (350 000 lóerő) bocsátottunk a szovhozok rendelkezésére.

Milyen eredménnyel jártak ezek az intézkedések?

A Gabonatröszt vetésterülete 1928/29-ben — 150 000 ha, 1929/30-ban — 1 060 000 ha volt, 1930/31-ben — 4 500 000 ha, 1931/32-ben — 9 000 000 ha, 1932/33-ban vagyis az ötéves terv végén, 14 000 000 ha lesz. A Szovhozközpont vetésterülete 1928/29-ben — 430 000 ha, 1929/30-ban — 860 000 ha volt, 1930/31-ben — 1 800 000 ha, 1931/32-ben — 2 000 000 ha, 1932/33-ban — 2 500 000 ha lesz. Az Ukrajnai Szovhozegyesülés vetésterülete 1928/29-ben — 170 000 ha, 1929/30-ban — 280 000 ha volt, 1930/31-ben — 500 000 ha, 1932/33-ban — 720 000 ha lesz. A Cukorközpont gabona-vetésterülete 1928/29-ben — 780 000 ha, 1929/30-ban — 820 000 ha volt, 1930/31-ben — 860 000 ha, 1931/32-ben — 980 000 ha, 1932/33-ban — 990 000 ha lesz.

Ez azt jelenti, először, hogy az ötéves terv végén a Gabonatrösztnek egymagának ugyanannyi gabonával bevetett területe lesz, mint amennyi most egész Argentínának van. (Taps.)

Másodszor azt jelenti, hogy az ötéves terv végén az összes szovhozok gabonával bevetett területe 1 millió hektárral több lesz, mint amennyi most egész Kanadának van. (Taps.)

Ami a szovhozok összes gabonatermését és annak árurészét illeti, a helyzet a következő: 1927/28-ban a szovhozok össztermése 9,5 millió métermázsa volt, ebből árugabona 6,4 millió métermázsa; 1928/29-ben 12,8 millió métermázsa volt, ebből árugabona 7,9 millió métermázsa; 1929/30-ban, a rendelkezésre álló adatok szerint, 28,2 millió métermázsa lesz, ebből 18 millió métermázsa (108 millió pud) árugabona; 1930/31-ben 71,7 millió métermázsa lesz, ebből árugabona 61 millió métermázsa (370 millió pud) stb. stb.

Ezek pártunk szovhozpolitikájának már elért és várható eredményei.

A Központi Bizottság Politikai Irodájának az új szovhozok szervezéséről kiadott 1928 áprilisi határozata szerint az új szovhozoktól 1931/32-ben legalább 100 millió pud árugabonát kell kapnunk. Valójában pedig egyedül az új szovhozoktól már 1931/32-ben több mint 200 millió pudot fogunk kapni. A programot tehát kétszeresen túlteljesítjük.

Kiderül, hogy azok, akik a Központi Bizottság Politikai Irodájának határozatán nevettek, szégyenükre sajátmagukat nevették ki.

A Szovjetek Kongresszusa által jóváhagyott ötéves terv szerint az ötéves terv végén valamennyi szovhoz vetésterületének összesen 5 millió hektárnak kell lennie. Valójában azonban a szovhozok vetésterülete már az idén eléri a 3,8 millió hektárt, a jövő évben pedig, vagyis az ötéves terv harmadik évében 8 millió hektár vetésterületünk lesz.

Ez azt jelenti, hogy a szovhozépítés ötéves programját 3 év alatt teljesítjük és túlteljesítjük.

Az ötéves terv a szovhozok gabona-össztermését az ötéves terv végére 54,3 millió métermázsában irányozza elő. Valójában azonban a szovhozok gabona-össztermése már az idén 28,2 millió métermázsa, jövőre pedig 71,7 millió métermázsa lesz.

Ez azt jelenti, hogy a szovhozok gabona-össztermése terén az ötéves tervet három év alatt teljesítjük és túlteljesítjük.

Ötéves terv három év alatt!

Most fecsegjenek a burzsoá firkászok és opportunista kóristáik, hogy három év alatt lehetetlen teljesíteni és túlteljesíteni a szovhozépítés ötéves tervét.

b) Ami a kolhozépítést illeti, itt még kedvezőbb a helyzet.

A Központi Bizottság plénuma még 1928 júliusában a következő határozatot hozta a kolhozépítésről:

„Tántoríthatatlanul meg kell valósítani a XV. kongresszus által kitűzött feladatot: «a kis egyéni parasztgazdaságokat nagy kollektív gazdaságokká kell egyesíteni és átalakítani», olyan önkéntes egyesülésekké, melyek az új technika alapján épülnek fel és mind a mezőgazdaság szocialista átalakítása szempontjából, mind a mezőgazdaság termelékenysége és áruhozama radikális növelésének biztosítása szempontjából a gabonagazdaság magasabb formái” (lásd a Központi Bizottság júliusi plénumának határozatát „A gabonabegyűjtés politikájáról az általános gazdasági helyzettel kapcsolatban”, 1928.).

Ezt a határozatot utóbb a XVI. pártkonferencia határozataival és a Központi Bizottság 1929 novemberi plénumának a kolhozmozgalomról hozott külön határozatával is megerősítették. 1929 második felében, amikor a parasztság határozottan a kolhozok felé fordult és a középparaszt tömegestől megindult a kolhozokba, a Központi Bizottság Politikai Irodája 1930 január 5-én külön határozatot hozott „A kollektivizálás üteméről és a kolhozépítés állami segítéséről”.

A Központi Bizottság ebben a határozatban:

1) megállapította, hogy a parasztok tömeges fordulatot tettek a kolhozok felé és hogy a kolhozépítés ötéves terve 1930 tavaszán túlteljesíthető;

2) megállapította, hogy már megvannak azok az anyagi és egyéb feltételek, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a kulákság termelését a kolhozok termelésével helyettesítsük, s ezzel kapcsolatban kimondotta, hogy a kulákság korlátozásának politikájáról át kell térni a kulákság mint osztály felszámolásának politikájára;

3) távlati útmutatást adott, mely szerint a társadalmasított alapon megművelt vetésterület már 1930 tavaszán jelentékenyen meg fogja haladni a 30 millió hektárt;

4) a Szovjetuniót három kerületcsoportra osztotta, s mindegyik csoportnak zsinórmértékül határidőt szabott, amikorra alapjában véve be kell fejezniük a kollektivizálást;

5) felülvizsgálta a földbirtokrendezés módszerét a kolhozok javára, valamint a mezőgazdaság finanszírozásának formáit és 1929/30-ra a kolhozoknak legalább 500 millió rubel hitelt irányzott elő;

6) kimondotta, hogy jelenleg a kolhozmozgalom artelformája a kolhozrendszer fő láncszeme;

7) erélyesen rendreutasította a párt opportunista elemeit, akik a kolhozmozgalmat a gép- és traktorhiány miatt fékezni próbálták;

8) végül, óvta a pártmunkásokat a kolhozmozgalom terén lehetséges túlkapásoktól, óvta őket, mint veszélytől, attól, nehogy felülről rendeljék el a kolhozépítést, mert ennek az lehet a következménye, hogy a valóságos és tömeges kolhozmozgalmat könnyelmű kollektivizálósdival helyettesítik.

Meg kell jegyeznünk, hogy a párt opportunista elemei — enyhén szólva — nem jó szemmel nézték a Központi Bizottságnak ezt a határozatát. Arról beszéltek és suttogtak, hogy a Központi Bizottság légvárakat épít, hogy a nép pénzét „nemlétező” kolhozokra „pocsékolja”. A jobboldali elemek megelégedetten dörzsölték kezüket, előre örültek a „biztos” bukásnak. A Központi Bizottság azonban tántoríthatatlanul kitartott vonala mellett és mindenek ellenére, a jobboldaliak nyárspolgári vihogása ellenére, a „baloldaliak” kilengései és megszédülése ellenére, teljes egészében keresztülvitte azt.

1927/28-ban 76 millió rubelt, 1928/29-ben 170 millió rubelt, az idén pedig 473 millió rubelt adtunk a kolhozok finanszírozására. Ezenkívül 65 millió rubelt bocsátottunk a kollektivizálási alap rendelkezésére. Kedvezményeket biztosítottunk a kolhozoknak és így 200 millió rubellal növeltük a kolhozok pénzeszközeit. A kolhozok megkapták a kisajátított kulákok vagyonát, amelynek értéke több mint 400 millió rubel. A kolhozokat szolgálja nem kevesebb, mint 30 000 traktor, amelyeknek teljesítőképessége több mint 400 000 lóerő, nem számítva a Traktorközpont 7 000 traktorját, amelyek szintén a kolhozokat szolgálják és nem számítva azt a segítséget, melyet a szovhozok traktorai nyújtanak a kolhozoknak. Az idén 10 millió métermázsa (61 millió púd) vetőmagkölcsönt és vetőmagsegítséget adtunk a kolhozoknak. Végül, közvetlen segítséget nyújtottunk a kolhozoknak a gép- és lófogatbázisok megszervezésével, amelyek száma meghaladja a hétezret, s legalább 1 300 000 lóval rendelkeznek.

Milyen eredménnyel jártak ezek az intézkedések?

A kolhozok vetésterülete 1927-ben 0,8 millió, 1928-ban 1,4 millió, 1929-ben 4,3 millió hektár volt,1930-ban pedig már 36 millió hektár, beleértve a tavaszi és őszi vetésterületet.

Ez azt jelenti, először, hogy a kolhozok vetésterülete három év alatt több mint negyvenszeresére növekedett. (Taps.)

Ez azt jelenti, másodszor, hogy kolhozainknak most ugyanannyi a vetésterülete, mint amennyi Franciaország és Olaszország vetésterülete együttvéve. (Taps.)

Ami a kolhozok összes gabonatermését és annak árurészét illeti, a helyzet a következő: 1927-ben a kolhozok összes gabonatermése 4,9 millió métermázsára rúgott, ebből 2 millió métermázsa árugabona volt; 1928-ban 8,4 millió métermázsa gabonatermésből 3,6 millió métermázsa árugabona, 1929-ben 29,1 millió métermázsa gabonatermésből 12,7 millió métermázsa árugabona volt, míg 1930-ban, a rendelkezésünkre álló adatok szerint, 256 millió métermázsa (1550 millió pud) gabonatermés várható és ebből legalább 82 millió métermázsa (több mint 500 millió pud) árugabona lesz.

El kell ismernünk, hogy még iparunkban sem, amely pedig elég gyors ütemben fejlődik, iparunk egyetlen ágában sem tapasztalhattunk ilyen példátlan fellendülési ütemet, mint a kolhozépítés terén.

Mit bizonyítanak ezek a számok?

Elsősorban azt bizonyítják, hogy a kolhozok összes gabonatermése három év alatt több mint ötvenszeresére, annak árurésze pedig több mint negyvenszeresére nőtt.

Másodszor, azt bizonyítják, hogy az idén a kolhozoktól megkaphatjuk az ország egész árugabonatermésének több mint felét.

Harmadszor, azt bizonyítják, hogy a mezőgazdaság és legfőbb problémái sorsát ezután nem az egyéni parasztgazdaságok, hanem a kolhozok és szovhozok fogják eldönteni.

Negyedszer, azt bizonyítják, hogy a kulákság mint osztály felszámolása teljes gőzzel halad előre.

Végül, azt bizonyítják, hogy az országban már olyan gazdasági eltolódások mentek végbe, amelyek alapján teljes joggal állíthatjuk, hogy a falut sikerült új útra, a kollektivizálás útjára térítenünk s ezzel biztosítottuk a szocializmus sikeres építését nemcsak a városban, hanem a falun is.

A Központi Bizottság Politikai Irodájának 1930 január 5-i határozata a kolhozok társadalmasított alapon megművelt vetésterületének 1930 tavaszi programját 30 millió hektárban állapította meg. Ez a vetésterület azonban már most 36 millió hektár. A Központi Bizottság programját túlteljesítettük.

Vagyis azok, akik a Központi Bizottság határozatán nevettek, szégyenükre sajátmagukon nevettek. Pártunk opportunista fecsegőin nem segített sem a kispolgári ösztönösség ereje, sem az, hogy a kolhozmozgalom terén túlkapások fordultak elő.

Az ötéves terv szerint a kolhozoknak az ötéves terv végén 20,6 millió hektárt kellett bevetniük. A kolhozok vetésterülete azonban már az idén 36 millió hektár.

Ez azt jelenti, hogy a kolhozépítés ötéves programját már két év alatt több mint másfélszeresen túlteljesítettük. (Taps.)

Az ötéves terv szerint a kolhozoknak az ötéves terv végén összesen 190,5 millió métermázsa gabonát kellett termelniök. Valójában azonban a kolhozok összes gabonatermése már az idén 256 millió métermázsa lesz.

Ez azt jelenti, hogy a kolhozok ötéves gabonatermelési programját már két év alatt több mint 30 százalékkal túlteljesítjük.

Ötéves terv két év alatt. (Taps.)

Most fecsegjenek az opportunista kofák, hogy a kolhozépítés ötéves tervét lehetetlen két év alatt teljesíteni és túlteljesíteni.

6. A munkások és a parasztok anyagi és kulturális helyzetének javulása

A szocialista szektor állandó növekedése tehát mind az ipar, mind a mezőgazdaság terén kétségbevonhatatlan tény.

Mit jelent ez a dolgozók anyagi helyzete szempontjából?

Azt jelenti, hogy ezzel már leraktuk a munkások és a parasztok anyagi és kulturális helyzetének gyökeres megjavításához szükséges alapot.

Miért, hogyan?

Előszöris azért, mert a szocialista szektor növekedése mindenekelőtt azt jelenti, hogy a városi és falusi kizsákmányoló elemek kiszorulnak, súlyuk a népgazdaságban csökken. Ez pedig azt jelenti, hogy az ország nemzeti jövedelmében a munkások és parasztok részesedésének elkerülhetetlenül növekednie kell a kizsákmányoló osztályok részesedésének rovására.

Másodszor azért, mert a társadalmasított (szocialista) szektor növekedése mellett a nemzeti jövedelemnek az a része, amelyet eddig a kizsákmányoló osztályok és azok cselédségének eltartására fordítottak, mostantól magában a termelésben marad, a termelés kibővítésére, új gyárak építésére, a dolgozók mindennapi életének javítására fordítható. Ez pedig azt jelenti, hogy a munkásosztály létszámának és erejének növekednie, a munkanélküliségnek pedig csökkennie kell és egészen fel kell szívódnia.

Végül azért, mert a társadalmasított szektor növekedése, minthogy az a munkásosztály anyagi helyzetének javulására vezet, a belső piac felvevőképességének állandó növekedését, a munkások és a parasztok iparcikk-keresletének növekedését jelenti. Ez pedig azt jelenti, hogy a belső piac növekedése túl fogja szárnyalni az ipar növekedését és sarkallni fogja az ipart, hogy szakadatlanul bővítse termelését.

Mindezek és más hasonló körülmények a munkások és a parasztok anyagi és kulturális helyzetének állandó javulására vezetnek.

a) Kezdjük a munkásosztály számbeli növekedésének és a munkanélküliség csökkenésének kérdésével.

Míg a munkavállalók száma (munkanélküliek nélkül) 1926/27-ben 10 990 000, 1927/28-ban 11 456 000, 1928/29-ben pedig 11 997 000 volt, addig 1929/30-ban, a rendelkezésre álló adatok szerint, legalább 13 129 000 munkavállalónk lesz. Ebből fizikai munkás (beleértve a mezőgazdasági munkásokat és az idénymunkásokat is) 1926/27-ben 7 069 000, 1927/28-ban 7 404 000, 1928/29-ben 7 758 000, 1929/30-ban 8 533 000. Ezek közül nagyipari munkás (tisztviselők nélkül) 1926/27-ben 2 439 000, 1927/28-ban 2 632 000, 1928/29-ben 2 858 000, 1929/30-ban 3 029 000.

Ez azt jelenti, hogy a munkásosztály létszáma állandóan növekszik, és míg a munkavállalók létszámának növekedése három év alatt 19,5%, a fizikai munkásoké pedig 20,7% volt, addig a nagyipari munkások létszáma 24,2 %-kal növekedett.

Rátérünk a munkanélküliség kérdésére. Meg kell mondanom, hogy ezen a téren a Munkaügyi Népbiztosságon és a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsában egyaránt nagy a fejetlenség.

Ezeknek az intézményeknek az adataiból egyrészt azt látjuk, hogy nálunk körülbelül egymillió munkanélküli van, akik közül 14,3% a minimális szakképzettséggel rendelkezők száma és körülbelül 73% az úgynevezett értelmiségi és semminemű szakképzettséggel nem rendelkező munkanélküli; az utóbbiak óriási többségét nők és serdülő fiúk és lányok alkotják, akik nem dolgoztak az ipari termelésben.

Másrészt, ugyanazon adatok szerint, szakképzett munkaerőben óriási a hiány, a munkaközvetítők vállalataink munkaerőkeresletének 80 %-át nem képesek kielégíteni, tehát kénytelenek vagyunk sebtében, a szó szoros értelmében menetközben betanítani teljesen szakképzetlen embereket és szakképzett embereket nevelni belőlük, hogy vállalatainknak legalább minimális szükségletét kielégíthessük.

Próbáljanak eligazodni ebben a zűrzavarban. Mindenesetre világos, hogy ezek a munkanélküliek nem alkotják iparunk munkanélküli tartalékhadseregét, még kevésbé annak állandó munkanélküli hadseregét. És mit látunk? Még a Munkaügyi Népbiztosság adataiból is az tűnik ki, hogy az utóbbi időben a munkanélküliek száma a múlt évhez viszonyítva több mint 700 000 fővel csökkent. Ez azt jelenti, hogy a munkanélküliek száma ez év május 1-re több mint 42 %-kal csökkent.

Ez a további eredménye annak, hogy a szocialista szektor népgazdaságunkban növekszik.

b) Még meglepőbb eredményre jutunk, ha az osztályoknak a nemzeti jövedelemben való részesedése szempontjából vizsgáljuk a kérdést. Hogyan oszlik meg a nemzeti jövedelem az egyes osztályok között — ez döntő kérdés a munkások és parasztok anyagi és kulturális helyzete szempontjából. Nem ok nélkül iparkodnak a német, angol és amerikai burzsoá közgazdászok a burzsoázia előnyére összekuszálni ezt a kérdést, amikor nyakra-főre közük idevonatkozó „teljesen objektív” kutatásaikat.

A Német Birodalmi Statisztikai Hivatal adatai szerint 1929-ben Németország nemzeti jövedelméből 70% a munkabérre jutott, míg a burzsoázia részesedése mindössze 30% volt. A Szövetségi Kereskedelmi Bizottság és a Nemzeti Közgazdasági Kutató Iroda adatai szerint az Északamerikai Egyesült Államok 1923. évi nemzeti jövedelméből a munkásoknak 54%, a tőkéseknek pedig valamivel több mint 45% jutott. Bowley és Stamp közgazdászok adatai szerint 1924-ben a munkásosztály részesedése Anglia nemzeti jövedelmében nem volt egészen 50%, a kapitalistáké viszont valamivel több mint 50% volt.

Világos, hogy e kutatások eredményeit nem vehetjük készpénznek. Nem vehetjük készpénznek, mivel tisztán közgazdasági természetű hibákon kívül másfajta hibák is vannak ezekben a kutatásokban, amelyeknek az a céljuk, hogy egyfelől eltitkolják és kisebbnek tüntessék fel a tőkések jövedelmét, másfelől felfújják és nagyobbnak tüntessék fel a munkásosztály bevételeit, olymódon, hogy az óriási fizetésű hivatalnokokat is a munkások közé sorolják. Arról már nem is beszélek, hogy ezek a kutatások gyakran mellőzik a farmerek és általában a falusi tőkések jövedelmét.

Varga elvtárs bíráló elemzés tárgyává tette ezeket az adatokat és arra az eredményre jutott, hogy a munkások és egyéb, idegen munkát ki nem zsákmányoló városi és falusi dolgozók részesedése a nemzeti jövedelemben Németországban 55%, az Északamerikai Egyesült Államokban 54%, Angliában 45%, a tőkéseké pedig Németországban 45%, az Északamerikai Egyesült Államokban 46%, Angliában 55% volt.

Ez a helyzet a legnagyobb tőkés országokban.

És mi a helyzet a Szovjetunióban?

Íme az Állami Tervbizottság adatai. Ezek azt mutatják, hogy

a) a munkások és az idegen munkát ki nem zsákmányoló dolgozó parasztok részesedése a nemzeti jövedelemben 1927/28-ban 75,2% (ebből a városi és falusi munkások részesedése — 33,3%), 1928/29-ben 76,5% (ebből a városi és falusi munkások részesedése — 33,2%), 1929/30-ban 77,1% (ebből a városi és falusi munkások részesedése — 33,5%) volt;

b) a kulákok és a városi kapitalisták részesedése 1927/28-ban 8,1%, 1928/29-ben 6,5%, 1929/30-ban 1,8% volt;

c) a kézművesiparosokra, akik többségükben dolgozó elemek, 1927/28-ban a nemzeti jövedelem 6,5 %-a, 1928/29-ben 5,4%-a, 1929/30-ban — 4,4 %-a jutott;

d) az állami szektor, amelynek jövedelme a munkásosztály és általában a dolgozó tömegek jövedelme, 1927/28-ban 8,4%, 1928/29-ben 10%, 1929/30-ban — 15,2% arányban részesedett a nemzeti jövedelemben;

e) végül az úgynevezett „egyéb” (nyugdíjasok) részesedése 1927/28-ban 1,8%, 1928/29-ben 1,6%, 1929/30-ban 1,5% volt.

Eszerint tehát, míg a fejlett kapitalista országokban a nemzeti jövedelemnek körülbelül 50%-a, helyenként még annál is több a kizsákmányoló osztályoké, addig nálunk, a Szovjetunióban, a nemzeti jövedelemnek alig 2%-a jut a kizsákmányoló osztályoknak.

Tulajdonképpen ez a magyarázata annak a meglepő ténynek, hogy 1922-ben az Északamerikai Egyesült Államokban Denny amerikai burzsoá író szerint „a tulajdonosok 1%-a összpontosította kezében az egész nemzeti vagyon 59 %-át”, Angliában pedig, ugyancsak Denny szerint, 1920/21-ben „az egész nemzeti vagyon 64%-a a tulajdonosok nem egészen 2%-ának birtokában volt” (lásd Denny „Amerika meghódítja Angliát” c. könyvét).

Lehetséges-e ez nálunk, a Szovjetunióban, a Szovjetek országában? Világos, hogy ez teljesen lehetetlen. A Szovjetunióban már régen nincsenek és nem is lehetnek ilyen „tulajdonosok”.

De ha a Szovjetunióban 1929/30-ban a nemzeti jövedelemnek csak mintegy 2%-a jut a kizsákmányoló osztályoknak, hová lesz a nemzeti jövedelem többi része?

Világos, hogy a nemzeti jövedelem többi része a munkások és a dolgozó parasztok kezében marad.

Ez a forrása a Szovjethatalom erejének, ez a forrása annak, hogy a Szovjethatalom tekintélynek örvend a munkásosztály és a parasztság millióinál.

Ez az alapja annak, hogy a Szovjetunió munkásainak és parasztjainak anyagi jóléte állandóan emelkedik.

f) E döntő tények teljesen érthetővé teszik, hogy a munkások reálbére rendszeresen emelkedik, a munkások társadalombiztosításának költségvetése nő, a szegény- és középparaszti gazdaságoknak nyújtott segítség fokozódik, hogy a munkáslakások építésére, a munkások mindennapi életének javítására, az anya- és csecsemővédelemre egyre nagyobb összegeket fordítunk és ezzel kapcsolatban a Szovjetunió népessége egyre jobban szaporodik, a halandóság pedig, és különösen a gyermekhalandóság, állandóan csökken.

Ismeretes például, hogy a munkások reálbére, beleértve a társadalombiztosítást és a vállalatok nyereségéből a munkások jóléti alapjára történő befizetéseket is, a háborúelőtti színvonal 167%-ára emelkedett. Csupán a munkások társadalombiztosítási költségvetése az utóbbi három év alatt, 1927/28-tól 1929/30-ig, 980 millió rubelről 1 400 millió rubelra emelkedett. Az utóbbi három év folyamán (1927/28-tól 1929/30-ig) 494 millió rubelt fordítottunk anya- és csecsemővédelemre. Ugyanez alatt a három év alatt 204 millió rubelt költöttünk iskolaköteles kort el nem ért gyermekek nevelésére (gyermekkertekre, játszóterekre stb.). Munkáslakások építésére 1 880 millió rubelt fordítottunk.

Ez persze nem jelenti azt, hogy már mindent megtettünk a reálbérek komoly emelése érdekében, hogy nem lehetett volna a reálbért még magasabb színvonalra emelni. És ha ezt nem tettük, ebben közellátási apparátusunk bürokratizmusa, különösen és elsősorban fogyasztási szövetkezeteink bürokratizmusa a hibás. Az Állami Tervbizottság adatai szerint belkereskedelmünk társadalmasított szektora 1929/30-ban a nagykereskedelem 99%-át, a kiskereskedelemnek több mint 89 %-át tartja kezében. Ez azt jelenti, hogy a szövetkezet rendszeresen kiszorítja a magánszektort és monopóliumra tesz szert a kereskedelem terén. Ez persze rendjén is van. De az a baj, hogy ennek a monopóliumnak gyakran a fogyasztók isszák meg a levét. Azt látjuk, hogy a szövetkezet, a kereskedelemben elfoglalt majdnem monopolhelyzete ellenére, jobbnak tartja, ha „jövedelmezőbb”, nagyobb haszonnal járó árukkal (díszműáru stb.) látja el a munkásokat, viszont nem árusít olyan árukat, amelyek kevésbé „jövedelmezőek”, de a munkások számára annál szükségesebbek (mezőgazdasági termékek). A munkások ennek következtében arra kényszerülnek, hogy mezőgazdasági termékekben mutatkozó szükségleteiknek körülbelül 25 %-át a magánpiacon, magasabb áron elégítsék ki. Arról már nem is beszélek, hogy a szövetkezeti apparátus leginkább a mérleggel törődik, s ezért, a vezető központok határozott utasításai ellenére, nagyon nehezen szánja el magát a kiskereskedelmi árak csökkentésére. Szóval, a szövetkezet az adott esetben nem szocialista szektor módjára dolgozik, hanem mint valami sajátos szektor, amelyet megfertőzött a „nepmani” szellem. Kérdezzük: kinek kell az ilyen szövetkezet és mi hasznuk van a munkásoknak a szövetkezet monopóliumából, ha nem teljesíti feladatát, ha nem emeli komolyan a munkások reálbérét?

És ha a reálbér ennek ellenére évről-évre állandóan emelkedik, ez azt jelenti, hogy rendünk, a nemzeti jövedelem elosztásának rendszere és egész munkabérrendszerünk olyan, hogy ellensúlyozhatja a szövetkezetek rossz munkájából eredő hátrányokat és a munkások javára billenti a mérleget.

Ha ehhez még hozzáveszünk több más tényezőt, mint például azt, hogy az üzemi étkezők szerepe egyre nagyobb, a munkáslakások olcsóbbodnak, a munkások és a munkásgyermekek rengeteg ösztöndíjat kapnak, a kulturális szolgáltatások növekednek stb., akkor bátran elmondhatjuk, hogy a munkások bérének növekedése sokkal nagyobb, mint ahogy egyes intézményeink statisztikája mutatja.

Mindez együttvéve, s ezenfelül több mint 830 000 ipari munkás (33,5%) áttérése a hétórás munkanapra, továbbá több mint másfél millió ipari munkás (63,4%) áttérése az ötnapos munkahétre, s ezenfelül az üdülök, szanatóriumok és gyógyhelyek kiterjedt hálózata, amely az utóbbi három év alatt több mint 1 700 000 munkásnak nyújtott üdülést és gyógykezelést — mindez olyan munkaviszonyokat és életfeltételeket teremt a munkásosztály számára, amelyek lehetővé teszik, hogy új, egészséges és életvidám munkásnemzedéket neveljünk fel, mely a kellő színvonalra tudja emelni a Szovjetország hatalmát és ha kell, életével is megvédi hazáját az ellenség merényleteivel szemben. (Taps.)

Ami a parasztok, mind az egyénileg gazdálkodó, mind a kolhozparasztok támogatását illeti, beleértve a szegényparasztok megsegítését is, erre a célra az utóbbi három év alatt (1927/28-tól 1929/30-ig) hitel formájában és az állami költségvetés vonalán legalább 4 milliárd rubelt fordítottunk. Ismeretes, hogy ez alatt a három év alatt egyedül vetőmagsegítség címén több mint 154 millió pud gabonát adtunk a parasztoknak.

Nem csoda, hogy a munkások és a parasztok általában jól élnek nálunk, és a lakosság halandósága a háborúelőtti időhöz viszonyítva 36 %-kal, a gyermekhalandóság pedig 42,5 %-kal csökkent, míg a népesség évenként körülbelül 3 millió lélekkel szaporodik. (Taps.)

Ami a munkások és a parasztok kulturális helyzetét illeti, ezen a téren is vannak bizonyos eredményeink, de ezek az eredmények jelentéktelenek és semmiesetre sem elégíthetnek ki bennünket. Mellőzve a különféle munkásklubokat, a falusi kultúrházakat, a könyvtárakat és az írástudatlanság felszámolására szervezett tanfolyamokat, amelyek az idén tíz és fél millió embert ölelnek fel, kulturális és népművelési téren helyzetünk a következő. Az elemi iskolákban az idén 11 638 000 növendék tanul; a középfokú iskolákban 1 945 000-en, az ipari-műszaki, közlekedési, mezőgazdasági iskolákban, továbbá a tömeges kiképzéssel foglalkozó termelési tanfolyamokon 333 100-an, a középfokú szakiskolákban és a velük egyenrangú szakszervezeti iskolákban 238 700-an, a főiskolákon és műszaki főiskolákon 190 400-an tanulnak. Mindez lehetővé tette, hogy a Szovjetunióban az írni-olvasni tudók százalékarányát a háborúelőtti 33%-kal szemben 62,6%-ra emeljük.

Most az a legfontosabb, hogy megvalósítsuk az általános elemi iskolai tankötelezettséget. Azt mondom, hogy a „legfontosabb”, mivel az általános tankötelezettség megvalósítása döntő lépést jelentene a kulturális forradalom terén. Márpedig régen itt az ideje annak, hogy megvalósítsuk ezt a feladatot, mert most minden szükséges feltétellel rendelkezünk ahhoz, hogy a Szovjetunió valamennyi vidékén megszervezzük a kötelező általános elemi iskolai oktatást.

Mindeddig kénytelenek voltunk „takarékoskodni mindennel, még az iskolákkal is”, hogy „megmentsük, helyreállítsuk a nehézipart” (Lenin). Az utóbbi időben azonban már helyreállítottuk és továbbfejlesztjük nehéziparunkat. Következésképpen elérkezett az ideje, hogy hozzáfogjunk az általános elemi iskolai tankötelezettség teljes megvalósításához.

Azt hiszem, hogy a kongresszus helyesen jár el, ha ebben a kérdésben félreérthetetlen és kategorikus határozatot hoz. (Taps.)

7. A növekedés nehézségei, az osztályok harca és a szocializmus előnyomulása az egész vonalon

Beszéltem a népgazdaság fejlesztése terén elért eredményeinkről. Beszéltem az ipar, a mezőgazdaság terén, az egész népgazdaságnak a szocializmus alapján szervezett újjáalakítása terén elért vívmányokról. Beszéltem végül a munkások és a parasztok anyagi helyzetének javítása terén elért vívmányokról.

De helytelen volna azt gondolni, hogy ezek az eredmények „könnyen és simán”, hogy úgy mondjam maguktól adódtak, erőnk és akaratunk minden különösebb megfeszítése nélkül, harc és megrázkódtatások nélkül. Ilyen eredmények nem adódnak maguktól. Ezeket az eredményeket valójában a nehézségek ellen folytatott kemény harcban, a nehézségek leküzdéséért folytatott komoly és hosszantartó harcban értük el.

A nehézségekről nálunk mindenki beszél. De nem mindenki ad magának számot e nehézségek jellegéről. Pedig a nehézségek problémájának igen komoly jelentősége van számunkra.

Melyek nehézségeink jellemző vonásai, milyen ellenséges erők rejlenek e nehézségek mögött, és hogyan küzdjük le azokat?

a) Ha nehézségeinket jellemezni akarjuk, legalábbis a következő körülményeket kell szem előtt tartanunk.

Mindenekelőtt figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy mostani nehézségeink az újjáalakítási időszak nehézségei. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy mostani nehézségeink gyökeresen különböznek gazdaságunk helyreállítási időszakának nehézségeitől. A helyreállítási időszakban a régi gyárak teljes kihasználásáról és a mezőgazdaságnak régi bázisán való megsegítéséről volt szó, most azonban arról van szó, hogy gyökeresen át kell szervezni, újjá kell alakítani az ipart is, a mezőgazdaságot is, megváltoztatva technikai bázisukat, korszerű technikával szerelve fel az egyiket is, a másikat is. Vagyis az a feladat áll előttünk, hogy a népgazdaság egész technikai bázisát át kell szerveznünk. Ez pedig újabb, komolyabb népgazdasági beruházásokat és új, tapasztaltabb kádereket követel, akik el tudják sajátítani és tovább tudják fejleszteni az új technikát.

Másodszor, figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy a népgazdaság újjáalakítása nálunk nem szorítkozik a népgazdaság technikai bázisának átépítésére, hanem ellenkezőleg, megköveteli egyszersmind a társadalmi-gazdasági viszonyok átalakítását is. Itt főképp a mezőgazdaságra gondolok. Az iparban, amelyet már egyesítettünk és szocializáltunk, a technikai újjáalakításnak alapjában véve kész társadalmi-gazdasági bázisa van. Az újjáalakításnak itt az a feladata, hogy gyorsítsa a tőkés elemek kiszorításának folyamatát az iparban. Nem ilyen egyszerű a dolog a mezőgazdaságban. A mezőgazdaság technikai alapjának újjáalakítása természetesen ugyanazokat a célokat igyekszik elérni. De mezőgazdaságunknak az a sajátossága, hogy ott még mindig túlsúlyban van a kis parasztgazdaság, hogy a kisgazdaságnak nem áll módjában elsajátítani az új technikát, hogy ennélfogva a mezőgazdaság technikai bázisának átépítése lehetetlen, ha nem építjük át egyidejűleg a régi társadalmi-gazdasági formát, ha nem egyesítjük az egyéni kisgazdaságokat nagy kollektív gazdaságokban, ha nem irtjuk ki a kapitalizmus gyökereit a mezőgazdaságban.

Világos, hogy ezek a körülmények szükségképpen bonyolultabbá teszik nehézségeinket, bonyolultabbá teszik e nehézségek leküzdésére irányuló munkánkat.

Harmadszor, figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy a népgazdaság szocialista újjáalakítására irányuló munkánknak, amely szétszaggatja a kapitalizmus gazdasági kapcsolatait és gyökerestől dönti ki a régi világ erőit, feltétlenül ki kell váltania ezeknek az erőknek kétségbeesett ellenállását. Mint tudjuk, ez így is van. A burzsoá értelmiség felső rétegének gonosz kártevése iparunk minden ágában, a kulákságállatias harca a gazdaság kollektív formái ellen a falun, a Szovjethatalom rendszabályainak szabotálása az apparátus bürokrata elemei, az osztályellenség ez ügynökei részéről — egyelőre ezek az elhaló osztályok ellenállásának fő formái országunkban. Világos, hogy ezek a körülmények nem könnyítik meg a népgazdaság újjáalakítására irányuló munkánkat.

Negyedszer, figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy országunk elhaló osztályainak ellenállása nem a külső világtól elszigetelten megy végbe, hanem támogatást kap a kapitalista környezettől. A kapitalista környezetet nem szabad egyszerű földrajzi fogalomnak tekinteni. A kapitalista környezet azt jelenti, hogy a Szovjetuniót ellenséges osztály erők veszik körül, amelyek erkölcsileg, anyagilag, pénzügyi blokáddal, esetleg katonai intervencióval is készek támogatni osztályellenségeinket a Szovjetunión belül. Bebizonyosodott, hogy szakembereink kártevését, a kulákság szovjetellenes megmozdulásait, üzemeink és építményeink felgyújtását és felrobbantását kívülről pénzelik és sugalmazzák. Az imperialista világnak nem érdeke, hogy a Szovjetunió szilárdan álljon a lábán és hogy módjában legyen a fejlett kapitalista országokat utolérni és túlszárnyalni.

De nehézségeink jellemzése nem lenne teljes, ha nem vennénk figyelembe még egy körülményt. Nehézségeink különös jellegéről van szó. Arról van szó, hogy a mi nehézségeink nem hanyatlásból vagy pangásból eredő nehézségek, hanem a növekedés, a fellendülés, a haladás nehézségei. Ez azt jelenti, hogy a mi nehézségeink gyökeresen különböznek a tőkés országok nehézségeitől. Amikor az Északamerikai Egyesült Államokban beszélnek nehézségekről, akkor a hanyatlás nehézségeiről van szó, mert Amerikában most válság van, vagyis a gazdaság hanyatlik. Amikor Angliában beszélnek nehézségekről, akkor a pangás nehézségeiről van szó, mert Angliában immár néhány éve pang a gazdasági élet, vagyis megszakadt az előrehaladás. Amikor azonban mi beszélünk nehézségeinkről, akkor nem hanyatlásról és nem a fejlődésben beállott pangásról, hanem erőink növekedéséről, erőink fellendüléséről, gazdasági életünk előrehaladásáról van szó. Mennyire kell előrehaladnunk adott határidő alatt, hány százalékkal kell többet termelnünk, hány millió hektárral kell többel bevetnünk, hány hónappal előbb kell valamely gyár, vasút építését befejeznünk — ilyen kérdésekről van szó, amikor nálunk nehézségekről beszélnek. A mi nehézségeink tehát, eltérően mondjuk Amerika vagy Anglia nehézségeitől, a növekedés nehézségei, az előrehaladás nehézségei.

De mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a mi nehézségeink olyan nehézségek, amelyek magukban hordják leküzdésük lehetőségét. Azt jelenti, hogy a mi nehézségeinknek az a megkülönböztető vonása, hogy maguk adnak nekünk alapot leküzdésükre.

Mi következik mindebből?

Ebből elsősorban az következik, hogy a mi nehézségeink nem apró, véletlen „fennakadásokból” eredő nehézségek, hanem az osztályharc nehézségei.

Ebből, másodszor, az következik, hogy nehézségeink mögött osztályellenségeink rejtőznek, hogy ezeket a nehézségeket bonyolultabbá teszi országunk elhaló osztályainak kétségbeesett ellenállása, ezeknek az osztályoknak kívülről jövő támogatása, a bürokratikus elemek megléte saját intézményeinkben, a határozatlanság és maradiság pártunk egyes rétegeiben.

Ebből, harmadszor, az következik, hogy a nehézségek leküzdése érdekében mindenekelőtt vissza kell verni a tőkés elemek rohamait, el kell nyomni ellenállásukat és ilymódon szabaddá kell tenni az utat a gyors előrehaladás számára.

Ebből, végül, az következik, hogy mivel nehézségeink a növekedés nehézségei, nehézségeinknek ez a jellege maga biztosítja számunkra az osztályellenségek elnyomásához szükséges lehetőségeket.

De hogy ezeket a lehetőségeket kihasználjuk és valósággá változtassuk, hogy elnyomjuk osztályellenségeink ellenállását és leküzdjük a nehézségeket, erre csak egy eszköz van: a tőkés elemek ellen az egész fronton támadást kell szervezni és saját sorainkban el kell szigetelni az opportunista elemeket, akik akadályozzák a támadást, rémületükben fűhöz-fához kapkodnak és aláássák a pártban a biztos győzelembe vetett hitet. (Taps.)

Más eszköz nincs.

Csak fejvesztett emberek kereshetik a kiutat Buharin gyerekes formulájában, mely szerint a kapitalista elemek békésen belenőnek a szocializmusba. Nálunk nem Buharin formulája szerint fejlődtek és fejlődnek a dolgok. A dolgok Lenin formulája szerint fejlődtek és fejlődnek: „ki kit”. Vagy mi zúzzuk össze és tiporjuk el a kizsákmányolókat, vagy ők zúznak össze és tipornak el bennünket, a Szovjetunió munkásait és parasztjait — ez a kérdés, elvtársak.

Tehát meg kell szervezni a szocializmus támadását az egész fronton — ez a feladat merült fel előttünk, amikor megindítottuk az egész népgazdaság újjáalakításának munkáját.

Így értelmezte a párt küldetését, amikor támadást szervezett országunk tőkés elemei ellen.

b) De az új gazdasági politika (a „nep”) viszonyai között megengedhető-e egyáltalán a támadás, méghozzá az egész fronton?

Egyesek azt hiszik, hogy a támadás összeegyeztethetetlen a „nep”-pel, hogy a „nep” lényegileg visszavonulás, s mihelyt a visszavonulás véget ér, a „nep”-et meg kell szűntetni. Ez persze ostobaság. Ostobaság, amely vagy a trockistáktól indul ki, akik a leninizmusból egy betűt sem értettek meg és „egykettőre” akarják „eltörölni” a „nep”-et, vagypedig a jobboldali opportunistáktól indul ki, akik ugyancsak semmit sem értettek meg a leninizmusból, és azzal, hogy az „új gazdasági politika megszüntetésében rejlő veszélyről” fecsegnek, ki akarják alkudni tőlünk, hogy mondjunk le a támadásról. Ha a „nep” nem volna egyéb, csak visszavonulás, Lenin nem mondotta volna a párt XI. kongresszusán, amikor javában folyt a „nep” következetes megvalósítása, hogy a „visszavonulás véget ért”. És amikor Lenin a visszavonulás befejezéséről beszélt, vajon nem mondotta-e ugyanakkor azt is, hogy „komolyan és huzamosan” akarjuk folytatni a „nep”-et? Csak fel kell tennünk ezt a kérdést, és nyomban megértjük, micsoda képtelenség a „nep” és a támadás összeférhetetlenségéről fecsegni. A „nep” valójában nemcsak visszavonulást tételez fel, nemcsak azt tételezi fel, hogy megengedjük a magánkereskedelem felélénkülését, a kapitalizmus felélénkülését az állam szabályozó szerepének biztosítása mellett (a „nep” kezdeti szakasza). A „nep” ugyanakkor feltételezi azt is, hogy a fejlődés bizonyos szakaszán a szocializmus támadási indít a tőkés elemek ellen, feltételezi a magánkereskedelem tevékenységi körének szűkítését, a kapitalizmus viszonylagos és abszolút csökkentését, a társadalmasított szektor növekvő túlsúlyát a nem-társadalmasított szektorral szemben, a szocializmus győzelmét a kapitalizmus felett (a „nep” mostani szakasza). A „nep”-et azért vezettük be, hogy a szocializmus győzelmet arasson a tőkés elemek felett. Amikor az egész fronton támadásba megyünk át, ezzel még nem szüntetjük meg a „nep”-et, mert a magánkereskedelem és a tőkés elemek még megmaradnak, még megmarad a „szabad” áruforgalom — de egészen biztosan megszüntetjük a „nep” kezdeti szakaszát és elindítjuk következő szakaszát, a „nep” mostani szakaszát, amely a „nep” utolsó szakasza.

Lenin 1922-ben, egy évvel a „nep” bevezetése után, megmondotta:

„Mi most visszavonulunk, mintegy hátrálunk, de ezt azért tesszük, hogy kezdetben visszavonulva, azután nekiiramodva, még messzebb ugorjunk előre. Csakis ezzel a feltétellel vonultunk vissza, amikor új gazdasági politikánkat megvalósítottuk. Hol és hogyan kell most átcsoportosulnunk, alkalmazkodnunk, átszervezkednünk, hogy a visszavonulás után annál erélyesebben kezdjük meg a támadást, azt még nem tudjuk. Hogy mindezeket a műveleteket rendben hajtsuk végre, mint a közmondás mondja, nem tízszer, hanem százszor kell latolgatnunk, mielőtt döntenénk” (XXVII. köt. 361—362. old.).

Azt hiszem, világos.

De felmerül a kérdés: elérkezett-e már az ideje annak, hogy támadásba menjünk át, megérett-e már a támadás pillanata?

Lenin egy másik helyen, ugyancsak 1922-ben, annak szükségességéről beszélt, hogy:

„Össze kell fogni a parasztság zömével, az egyszerű dolgozó parasztsággal és meg kell kezdeni az előrehaladást, összehasonlíthatatlanul, sokkal, sokkal lassabban, mint-ahogy arról ábrándoztunk, de viszont úgy, hogy az egész tömeg valóban velünk együtt fog haladni” . . . hogy „akkor azután ez a haladás is a maga idején meg fog gyorsulni, mégpedig olyan mértékben, amilyenről ma még nem is álmodhatunk” (XXVII. köt. 231—232. old.).

És megintcsak ugyanaz a kérdés: elérkezett-e már az ideje annak, hogy haladásunkat így meg gyorsítsuk, hogy fejlődési ütemünket meggyorsítsuk, helyesen választottuk-e meg a pillanatot, amikor1929 második felében döntő támadásba mentünk át az egész fronton?

A párt erre a kérdésre már világos és határozott választ adott.

Igen, ez a pillanat már elérkezett.

Igen, a párt helyesen választotta meg a pillanatot, amikor az egész fronton támadásba ment át.

Erről tanúskodik a munkásosztály fokozódó aktivitása és a párt tekintélyének páratlan növekedése a dolgozók milliós tömegei előtt.

Erről tanúskodik a szegény- és középparaszti tömegek fokozódó aktivitása és e tömegeknek a kolhozépítés felé tett határozott fordulata.

Erről tanúskodnak az iparfejlesztés terén s a szovhozok és kolhozok építése terén elért vívmányaink.

Erről tanúskodik az a tény, hogy most már módunkban áll nemcsak helyettesíteni a kuláktermelést a kolhozok és szovhozok termelésével, hanem azt többszörösen felül is múlni.

Erről tanúskodik az a tény, hogy alapjában már meg tudtuk oldani a gabonaproblémát és fel tudtunk halmozni bizonyos gabonatartalékot, mert az árugabonatermelés súlypontját az egyéni termelés területéről a kolhoz- és szovhoztermelés területére helyeztük át.

Ezek a bizonyítékai annak, hogy a párt helyesen választotta meg a pillanatot, amikor az egész fronton támadásba ment át és kiadta a kulákság mint osztály felszámolásának jelszavát.

Mi lett volna, ha hallgattunk volna a Buharin-csoport jobboldali opportunistáira, ha elálltunk volna a támadástól, lassítottuk volna az iparfejlesztés ütemét, fékeztük volna a kolhozok és szovhozok fejlesztését és az egyéni parasztgazdaságra építettünk volna?

Egészen biztosan tönkretettük volna iparunkat, meghiúsítottuk volna a mezőgazdaság szocialista újjáalakítását, kenyér nélkül maradtunk volna és szabaddá tettük volna az utat a kulákság túlereje számára. Minden munkánk kárbaveszett volna.

Mi lett volna, ha hallgattunk volna a Trockij— Zinovjev-csoport „baloldali” opportunistáira, és már 1926/27-ben megindítottuk volna a támadást, amikor még nem volt semmi lehetőségünk arra, hogy a kulák-termelést a kolhozok és szovhozok termelésével helyettesítsük?

Egészen biztosan nyakunkat szegtük volna, megmutattuk volna gyengeségünket, erősítettük volna a kulákság és általában a tőkés elemek hadállásait, a kulákság karjaiba taszítottuk volna a középparasztot, meghiúsítottuk volna szocialista építésünket és kenyér nélkül maradtunk volna. Minden munkánk kárbaveszett volna.

Az eredmény mindkét esetben — ugyanaz.

Nem hiába mondják munkásaink: „«balra» térsz, jobbra érsz”. (Taps.)

Egyes elvtársak azt hiszik, hogy a szocializmus támadásában a megtorlások a leglényegesebbek, s ha a megtorlások nem fokozódnak, akkor nincs is támadás.

Igaz-e ez? Persze, hogy nem igaz.

Megtorlások alkalmazása a szocialista építés terén a támadás szükséges eleme, de csak kisegítő, nem pedig fő eleme. Mostani viszonyaink között a szocializmus támadásában az a leglényegesebb, hogy fokozzuk iparunk fejlesztési ütemét, fokozzuk a szovhozok és kolhozok fejlesztési ütemét, fokozzuk a városi és falusi tőkés elemek kiszorításának ütemét, mozgósítsuk a tömegeket a szocialista építésre, mozgósítsuk a tömegeket a kapitalizmus ellen. Letartóztathatjuk és száműzhetjük a kulákok tízezreit és százezreit, de ha ugyanakkor nem követünk el mindent, hogy meggyorsítsuk az új gazdasági formák építését, hogy új gazdasági formákkal helyettesítsük a régi, tőkés formákat, hogy betömjük és kiapasszuk a falusi kapitalista elemek gazdasági létének és fejlődésének termelési forrásait, mindhiába — a kulákság újjáéled és fejlődni fog.

Mások azt gondolják, hogy a szocializmus támadása szakadatlan előnyomulás, amelynek nincs szüksége megfelelő előkészítésre, nincs szüksége arra, hogy az erőket a támadás folyamán átcsoportosítsák, hogy a kivívott hadállásokat megszilárdítsák, a tartalékokat a sikerek fejlesztésére felhasználják, ha pedig olyan tünetek mutatkoznak, hogy például a parasztok egy része kilép a kolhozokból, akkor az már a „forradalom apályát”, a mozgalom hanyatlását, a támadás megtorpanását jelenti.

Igaz-e ez? Persze, hogy nem igaz.

Először, nincs olyan támadás, ha még oly sikeres is, hogy egyes frontszakaszokon ne fordulnának elő hézagok és elhamarkodott előretörések. Aki ezen az alapon a támadás megtorpanásáról vagy kudarcáról beszél — az nem tudja, hogy mi a támadás.

Másodszor, nem volt, és nem is lehetséges sikeres támadás anélkül, hogy az erőket a támadás folyamán át ne csoportosítanák, az elfoglalt hadállásokat meg ne szilárdítanák, a tartalékokat a siker kiszélesítése és a támadás céljának teljes megvalósítása érdekében ki ne használnák. Szakadatlan előnyomulás esetén, vagyis ha a szükséges feltételeket nem tartják meg, a támadásnak elkerülhetetlenül ki kell fulladnia és össze kell omlania. A szakadatlan előnyomulás a támadás halála. Ezt bizonyítja polgárháborúnk gazdag tapasztalata.

Harmadszor, miféle hasonlatosság lehet egyfelől a mozgalom hanyatlása alapján keletkező „forradalmi apály” és másfelől a parasztok egy részének a kolhozokból való kilépése között, mely utóbbi a mozgalom folytatódó fellendülése, egész szocialista építésünk, ipari és kolhozépítésünk folytatódó fellendülése, forradalmunk folytatódó fellendülése alapján következett be? Mi köze lehet egymáshoz ennek a két teljesen különböző jelenségnek?

c) Mi a bolsevik támadás lényege mai viszonyaink között?

A bolsevik támadásnak elsősorban az a lényege, hogy mozgósítjuk a tömegek osztályéberségét és forradalmi aktivitását országunk tőkés elemei ellen; mozgósítjuk a tömegek alkotó kezdeményezését és öntevékenységét intézményeink és szervezeteink bürokratizmusa ellen, amely véka alatt tartja és nem engedi felhasználni a rendünk mélyén rejlő óriási tartalékokat; megszervezzük a tömegek versenyét és munkalendületét a munka termelékenységének emelése, a szocialista építés erőteljes fejlesztése érdekében.

A bolsevik támadás lényege, másodszor, az, hogy az újjáalakítási időszak szükségleteinek megfelelően átépítjük szakszervezeti, szövetkezeti, szovjet és minden más tömegszervezetünk egész gyakorlati munkáját; megteremtjük bennük a legaktívabb és legforradalmibb funkcionáriusokból álló magot, kiszorítjuk és elszigeteljük az opportunista, trade-unionista, bürokratikus elemeket; kiűzzük belőlük az idegen és elfajult elemeket és új funkcionáriusokat emelünk ki alulról, a tömegekből.

A bolsevik támadás lényege továbbá az, hogy az anyagi eszközök maximumát mozgósítjuk iparunk finanszírozására, szovhozaink és kolhozaink finanszírozására, s pártunk legjobbjait irányítjuk mind e feladatok végrehajtásának előmozdítására.

A bolsevik támadás lényege végül az, hogy magát a pártot mozgósítjuk a támadás megszervezésére; megszilárdítjuk és harcképesebbé tesszük a pártszervezeteket, kiűzzük belőlük a bürokratikus és elfajult elemeket; elszigeteljük és visszaszorítjuk a jobboldali és „baloldali” elhajlókat, akik eltértek a lenini vonaltól, előtérbe állítjuk az igazi, kemény leninistákat.

Ezek a bolsevik támadás alapjai a mai helyzetben.

Hogyan valósította meg a párt ezt a támadási tervet?

Önök tudják, hogy a párt rendíthetetlen következetességgel valósította meg ezt a tervet.

Azzal kezdődött a dolog, hogy a párt széleskörű önbírálatot fejlesztett ki azáltal, hogy építésünk fogyatékosságaira, szervezeteink és intézményeink fogyatékosságaira összpontosította a tömegek figyelmét. Már a XV. kongresszuson kimondottuk, hogy fokoznunk kell az önbírálatot. Egyfelől a Sahti-ügy s a különböző iparágakban szervezett kártevés, amely feltárta, hogy pártunk egyes láncszemeiben nincs meg a forradalmi érzék, másfelől a kulákság elleni harc és a falusi szervezeteinkben feltárt fogyatékosságok újabb lökést adtak az önbírálat fokozására. A Központi Bizottság 1928 június 2-i felhívásában végleges formát adott az önkritikai kampánynak, felszólította a pártot és a munkásosztályt, hogy „személyekre való tekintet nélkül” „fentről lentig és lentről fentig” gyakoroljanak önbírálatot. A párt kijelentette, hogy az önbírálatnak semmi köze sincs a barikád túlsó oldaláról jövő trockista bírálathoz, melynek az a célja, hogy befeketítse és gyengítse a Szovjethatalmat, s leszögezte, hogy az önbírálat feladata munkánk hiányosságainak kíméletlen feltárása, építésünk javításának, a Szovjethatalom megszilárdításának érdekében. Tudjuk, hogy a párt felhívása lelkes visszhangra talált a munkásosztály és a parasztság tömegeiben.

A párt, továbbá, széleskörű kampányt szervezett a bürokratizmus elleni harc érdekében, s kiadta a jelszót, hogy a párt-, szakszervezeti, szövetkezeti és szovjetszervezeteket meg kell tisztítani az idegen és elbürokratásodott elemektől. Ennek a kampánynak a folytatása a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság 1930 március 16-i ismert határozata a munkásoknak az államapparátusba való kinevezéséről és a szovjet apparátus széleskörű munkásellenőrzéséről (gyári védnökség). Ismeretes, hogy ez a kampány óriási lendületet és aktivitást váltott ki a munkástömegekből. Ennek a kampánynak eredményeként pártunk tekintélye óriási mértékben megnövekedett a dolgozó tömegek előtt, a munkásosztály bizalma pártunk iránt erősödött, a munkások újabb százezrei lépnek be a pártba, a munkások határozatokat hoznak, hogy egész műhelyek és üzemek kívánnak belépni a pártba. Végül ennek a kampánynak eredményeként szervezeteink megszabadulnak számos maradi és bürokrata elemtől, a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa megszabadult a régi, opportunista vezetőségtől.

A párt továbbá széleskörű szocialista versenyt és tömeges munkalendületet szervezett a gyárakban. A XVI. pártkonferencia versenyfelhívása helyes mederbe terelte az ügyet. Az élbrigádok tovább viszik azt előre. A lenini komszomol és az általa vezetett munkásifjúság döntő sikerekkel koronázza a verseny és az élmunkásmozgalom ügyét. El kell ismernünk, hogy forradalmi ifjúságunknak kivételes szerepe volt ebben a dologban. Most már nem lehet kétséges, hogy ma építésünk egyik legfontosabb, ha ugyan nem legfontosabb ténye a gyárak szocialista versenye, a munkások százezreinek kölcsönös buzdítása a verseny során elért eredmények kicserélése útján, az élmunkásmozgalom széleskörű kifejlődése.

Csak a vakok nem látják, hogy a tömegek lelkületében és munkához való viszonyában óriási fordulat történt, amely gyökeresen megváltoztatta üzemeink képét. Nem is olyan régen még olyan hangok hallatszottak, hogy a verseny és az élmunkásmozgalom „kiagyalt” és „céltalan” dolog. Most már gúnyos mosolyra sem méltatják ezeket a „bölcseket” — egyszerűen idejüket múlt „bölcseknek” tartják őket. A verseny és az élmunkásmozgalom olyan vívmányunk, amely erős, kitéphetetlen gyökereket vert. Tény, hogy a szocialista verseny több mint kétmillió munkást ölel fel, az élbrigádokban pedig legalább egymillió munkás dolgozik.

A munkaversenyben az a legnagyszerűbb, hogy az embereknek a munkáról vallott nézeteit gyökeresen megváltoztatja, mert a munkát, melyet korábban szégyelnivaló és súlyos tehernek tekintettek, becsületdolgává, dicsőség dolgává, merészség és hősiesség dolgává változtatja. A tőkés országokban ilyesmi nincs és nem is lehet. Ott, náluk, a tőkéseknél, a legkívánatosabb dolog, amely kivívja a társadalom elismerését, az, ha valakinek járadéka van, kamatokból él, mentes a munkától, melyet ott megvetésre méltó foglalkozásnak tekintenek. Nálunk, a Szovjetunióban, ellenkezőleg, a legkívánatosabb dolog, amely kivívja a társadalom elismerését, az, ha az emberek a munka hőseivé lehetnek, az élmunka hőseivé, kiket a dolgozók milliói a tisztelet glóriájával öveznek.

Nem kevésbé nagyszerű az a tény, hogy a munkaverseny a falun is kezd terjedni, már magával ragadja szovhozainkat és kolhozainkat is. Mindenki ismeri azokat a tényeket, melyek a szovhozok és kolhozok milliókat számláló dolgozóinak igazi munkalelkesedéséről tanúskodnak.

Vajon ki álmodhatott a verseny és az élmunkásmozgalom ilyen sikereiről két évvel ezelőtt?

A párt, továbbá, a szovhozok és kolhozok fejlesztése érdekében mozgósította az ország pénzügyi tartalékait, a legjobb szervezőket adta a szovhozoknak, 25 000 kitűnő munkást küldött a kolhozok segítségére, a kolhozparasztok legjobbjait a kolhozok vezetésének élére állította, megszervezte a kolhozparasztok tanfolyamainak hálózatát, s ilymódon lerakta a kolhozmozgalom kemény és kipróbált kádereinek kineveléséhez szükséges alapot.

Végül, a párt átrendezte, csatarendbe állította saját sorait, új fegyverekkel fegyverezte fel a sajtót, megszervezte a harcot két fronton, szétzúzta a trockizmus maradványait, összetörte a jobboldali elhajlókat, elszigetelte a békülékenyeket, biztosította ilymódon a lenini vonal alapján sorainak a sikeres támadáshoz elengedhetetlen egységét és helyesen vezetett támadást folytatott, elhallgattatva és ráncbaszedve a fokozatosság jobboldali híveit és a kolhozmozgalom terén túlzásokat elkövető „baloldaliakat” egyaránt.

Ezek voltak azok a legfontosabb rendszabályok, melyeket a párt az egész fronton megindított támadás végrehajtása során életbeléptetett.

Mindenki tudja, hogy ezt a támadást munkánk minden terén siker koronázta.

Ez az oka annak, hogy sikerült leküzdenünk népgazdaságunk újjáalakítási időszakának számos nehézségét.

Ez az oka annak, hogy sikerrel birkózunk meg építésünk legnagyobb nehézségével — a parasztság zömének a szocializmus felé fordításával.

A külföldiek néha azt kérdezik, hogy milyen is a Szovjetunió belső helyzete. De vajon lehet-e kételkedni abban, hogy a Szovjetunió belső helyzete szilárd és megrendíthetetlen? Tekintsenek a tőkés országokra, nézzék, hogyan fokozódik a válság és a munkanélküliség ezekben az országokban, nézzék a sztrájkokat és a kizárásokat, a kormányellenes tüntetéseket — hát lehet-e összehasonlítani ezeknek az országoknak belső helyzetét a Szovjetunió belső helyzetével?

El kell ismerni, hogy a Szovjethatalom ma a legszilárdabb hatalom az egész világon. (Taps.)

8. Tőkés vagy szocialista gazdasági rendszer

Láttuk tehát, milyen képet mutat a Szovjetunió belső helyzete.

Ugyanakkor láttuk, milyen képet mutat a legfőbb tőkés országok belső helyzete.

Akaratlanul is felmerül a kérdés: milyen eredményre jutunk, ha szembeállítjuk egymással és összehasonlítjuk ezt a két helyzetképet?

Ez a kérdés annál érdekesebb, mert a világ minden burzsoá politikusa, a különböző rendű és rangú burzsoá sajtó, a kirívóan kapitalista sajtótól a mensevik-trockista sajtóig, egyhangúlag a tőkés országok „virágzásáról”, a Szovjetunió „pusztulásáról”, a Szovjetunió „pénzügyi és gazdasági összeomlásáról” stb. harsog.

Milyen eredményre jutunk tehát a Szovjetunió és a tőkés országok helyzetének elemzése alapján?

Hadd beszéljenek a legfőbb, közismert tények.

Náluk, a tőkéseknél, gazdasági válság pusztít, a termelés az ipar és a mezőgazdaság terén egyaránt hanyatlik.

Nálunk, a Szovjetunióban, gazdasági fellendülés van, a termelés a népgazdaság minden ágában növekszik.

Náluk, a tőkéseknél, rosszabbodik a dolgozók anyagi helyzete, csökken a munkások bére és  a munkanélküliség.

Nálunk, a Szovjetunióban, javul a dolgozók anyagi helyzete, növekszik a munkabér és csökken a munkanélküliség.

Náluk, a tőkéseknél, egyre több a sztrájk és a tüntetés, ami millió meg millió munkanap elvesztésével jár együtt.

Nálunk, a Szovjetunióban, nincsenek sztrájkok és fokozódik a munkások és parasztok munkalendülete, amely újabb millió meg millió munkanapot ad rendszerünknek.

Náluk, a tőkéseknél, kiéleződik a belső helyzet és növekvőben van a munkásosztály forradalmi mozgalma a tőkés rendszer ellen.

Nálunk, a Szovjetunióban, megszilárdul a belső helyzet, s a munkásosztály milliós tömegei a Szovjethatalom körül tömörülnek.

Náluk, a tőkéseknél, kiéleződik a nemzeti kérdés és Indiában, Indokínában, Indonéziában, a Fülöp-szigeteken stb. növekvőben van a nemzeti szabadság- mozgalom, amely nemzeti háborúba fejlődik át.

Nálunk, a Szovjetunióban, megszilárdulnak a nemzeti testvériség alapjai, biztosítva van a nemzeti béke, s a Szovjetunió népeinek milliós tömegei a Szovjethatalom körül tömörülnek.

Náluk, a tőkéseknél, fejvesztettség és a helyzet további rosszabbodásának távlata.

Nálunk, a Szovjetunióban, az emberek hisznek erejükben és a helyzet további javulásának távlata tárul eléjük.

A Szovjetunió „pusztulásáról”, a tőkés országok „virágzásáról” stb. fecsegnek. Nem volna-e helyesebb azok elkerülhetetlen pusztulásáról beszélni, akik oly „váratlanul” a gazdasági válság örvényébe sodródtak, s még mindig nem tudnak kievickélni a hanyatlás süppedékéből?

Mi az oka a tőkések oly komoly kudarcának és a Szovjetunió oly komoly sikereinek?

Azt mondják, hogy a népgazdaság állapota nagy mértékben a tőke bőségétől vagy hiányától függ. Ez természetesen igaz! Vajon nem azzal magyarázható-e a tőkés országokban pusztító válság és a Szovjetunióban észlelhető fellendülés, hogy mi bővében vagyunk a tőkének, ők pedig tőkehiányban szenvednek? Nem, nyilvánvalóan nem ezzel magyarázható. Mindenki tudja, hogy a Szovjetunió sokkal kevesebb tőkével rendelkezik, mint a tőkés országok. Ha az adott esetben,a tőkefelhalmozás volna a döntő, akkor mi válsággal küzdenénk, a tőkés országokban pedig fellendülés volna.

Azt mondják, hogy a gazdaság állapota nagy mértékben a gazdasági káderek műszaki képzettségétől és szervező jártasságától függ. Ez természetesen igaz. Vajon nem azzal magyarázható-e a tőkés országokban pusztító válság és a Szovjetunióban észlelhető fellendülés, hogy műszaki káderekben náluk hiány, nálunk pedig bőség van? Nem, nyilvánvalóan nem ezzel magyarázható! Mindenki tudja, hogy a tőkés országokban sokkal több a műszaki tapasztalatokkal rendelkező szakember, mint nálunk, a Szovjetunióban. Mi sohasem titkoltuk és nincs is szándékunkban eltitkolni, hogy a technika terén a németek, angolok, franciák, olaszok s elsősorban és főképpen az amerikaiak tanítványai vagyunk. Nem, itt nem a műszaki káderek bősége vagy hiánya a döntő, noha a káderproblémának komoly jelentősége van a népgazdaság fejlesztése szempontjából.

Vagy talán az a nyitja a kérdésnek, hogy a kultúra nálunk magasabb színvonalon van, mint a tőkés országokban? Nem, ez sem. Mindenki tudja, hogy a tömegek általános kulturális színvonala nálunk alacsonyabb, mint az Északamerikai Egyesült Államokban, Angliában, Németországban. Nem, nem a tömegek kulturális színvonala a döntő, noha ennek óriási jelentősége van a népgazdaság fejlesztése szempontjából.

Talán a tőkés országok vezetőinek egyéni tulajdonságaiban kell az okot keresnünk? Nem, ebben sem. A válságok a kapitalizmus uralomra jutásával együtt keletkeztek. A kapitalizmus immár több mint száz éve időszaki válságokat él át, amelyek 12—10—8 évenként vagy még sűrűbben ismétlődnek. A kapitalizmus valamennyi pártja, a kapitalizmus minden valamelyest ismert politikusa, a „legzseniálisabbaktól” az egészen közepesekig, valamennyien nekigyűrkőztek, hogy a válságokat „megelőzzék” és „megszüntessék”. De mindannyian kudarcot vallottak. Mi csodálni való van hát azon, hogy Hoover és csoportja szintén kudarcot vallott? Nem, nem a kapitalizmus vezetőin és pártjain múlik a dolog, noha ebben a tekintetben a kapitalizmus vezetőinek és pártjainak nem csekély jelentőségük van.

Hol van hát a kérdés nyitja?

Mi az oka annak, hogy a Szovjetunió, kulturális elmaradottsága ellenére, a tőkehiány ellenére, a műszakilag jól képzett gazdasági káderekben mutatkozó hiány ellenére, gazdaságilag egyre jobban fellendül és a gazdasági építés frontján döntő sikereket ér el, ugyanakkor pedig a fejlett tőkés országok, a tőkebőség, a műszaki káderek bősége és a magasabb kulturális színvonal ellenére, növekvő gazdasági válságot élnek át s a gazdasági fejlődés terén vereséget vereségre szenvednek?

Ennek oka: a szovjet és a tőkés gazdasági rendszer közötti különbség.

Ennek oka: a tőkés gazdasági rendszer tarthatatlansága.

Ennek oka: a szovjet gazdasági rendszer előnyei a tőkés rendszerrel szemben.

Mit jelent a szovjet gazdasági rendszer?

A szovjet gazdasági rendszer azt jelenti, hogy:

1) megdöntötték a tőkés és a földbirtokos osztály hatalmát s helyébe megteremtették a munkásosztály és a dolgozó parasztság hatalmát;

2) a munka- és termelési eszközöket, a földet, a gyárakat stb. a tőkésektől elvették s a munkásosztály és a parasztság dolgozó tömegeinek tulajdonába adták;

3) a termelés fejlesztését nem a konkurencia és a tőkés haszon biztosításának elve szabja meg, hanem a tervszerű vezetés elve s a dolgozók anyagi és kulturális színvonala rendszeres emelésének elve;

4) a nemzeti jövedelem elosztása nem a kizsákmányoló osztályok és nagyszámú élősdi cselédségük gazdagodásának érdekében, hanem a munkások és parasztok anyagi helyzetének rendszeres javítása s a városi és falusi szocialista termelés bővítése érdekében történik;

5) a dolgozók anyagi helyzetének rendszeres javítása és szükségleteik (vásárlóképességük) szakadatlan növekedése, mint a termelés kibővítésének állandóan duzzadó forrása, megóvja a dolgozókat a túltermelési válságoktól, a munkanélküliség és a nyomor növekedésétől;

6) az ország gazdája a munkásosztály és a dolgozó parasztság, akik munkájukkal nem a tőkéseket, hanem saját dolgozó népüket szolgálják.

Mit jelent a tőkés gazdasági rendszer?

A tőkés gazdasági rendszer azt jelenti, hogy:

1) az országban a tőkéseké a hatalom;

2) a munka- és termelési eszközök a kizsákmányolok kezében összpontosulnak;

3) a termelést nem a dolgozó tömegek anyagi helyzete javításának elve, hanem a nagy tőkés profit biztosításának elve szabja meg;

4) a nemzeti jövedelem elosztása nem a dolgozók anyagi helyzetének javítása érdekében, hanem a kizsákmányolok maximális profitjának biztosítása érdekében történik;

5) a tőkés racionalizálásnak és a termelés gyors növekedésének, melynek az a célja, hogy nagy profitot biztosítson a tőkéseknek, korlátokat szab a dolgozók milliós tömegeinek — akik még legelemibb szükségleteiket sem tudják mindig kielégíteni — nyomorúságos helyzete és anyagi ellátottságuk romlása, ami elkerülhetetlenül túltermelési válságokra, növekvő munkanélküliségre és tömegnyomorra vezet;

6) a munkásosztályt és a dolgozó parasztokat kizsákmányolják, ezek nem sajátmaguknak, hanem egy idegen osztálynak, a kizsákmányolok osztályának dolgoznak.

Ezek a szovjet gazdasági rendszer előnyei a tőkés rendszerrel szemben.

Ezek a gazdaság szocialista szervezetének előnyei annak tőkés szervezetével szemben.

Ez az oka annak, hogy nálunk, a Szovjetunióban, növekvő gazdasági fellendülés van, náluk ellenben, a kapitalistáknál, egyre mélyül a gazdasági válság.

Ez az oka annak, hogy nálunk, a Szovjetunióban, a tömegek fogyasztása (vásárlóképessége) állandóan növekszik és túlszárnyalja a termelés növekedését, serkentve a termelést, náluk ellenben, a kapitalistáknál, ellenkezőleg, a tömegek fogyasztásának (vásárlóképességének) növekedése sohasem éri utol a termelés növekedését, állandóan mögötte marad és gyakran válságokba dönti a termelést.

Ez az oka annak, hogy náluk, a kapitalistáknál, egészen rendjénvalónak találják, ha a válságok idején megsemmisítik az áru-„feleslegeket” és elégetik a mezőgazdasági termékek „feleslegét”, hogy fenntartsák a magas árakat és biztosítsák a magas profitot, nálunk ellenben, a Szovjetunióban, bolondok házába zárnák azt, aki ilyen gazságot elkövetne. (Taps.)

Ez az oka annak, hogy ott, a kapitalistáknál, a munkások sztrájkolnak és tüntetnek, forradalmi harcot szerveznek a fennálló tőkésuralom ellen, nálunk ellenben, a Szovjetunióban, a munkások és parasztok milliói nagyszabású munkaversenyt szerveznek és életük árán is készek megvédelmezni a Szovjethatalmat.

Ez az oka annak, hogy a Szovjetunió belső helyzete biztos és szilárd, viszont a tőkés országok belső helyzete bizonytalan és ingatag.

El kell ismerni, hogy az a gazdasági rendszer, amely nem tudja, hogy mit csináljon termelési „feleslegeivel” és kénytelen elégetni azokat, holott a tömegek nyomorognak, munka nélkül vannak, éheznek és tönkremennek — az ilyen gazdasági rendszer maga mondja ki saját halálos ítéletét.

A legutóbbi évek a két ellentétes gazdasági rendszer, a szovjet és a tőkés gazdasági rendszer gyakorlati próbájának, vizsgájának időszakát jelentették. Ezekben az években unos-untalan azt jövendölgették, hogy a szovjet rendszer „elpusztul” és „összeomlik”. De még ennél is többet fecsegtek és zengedeztek a kapitalizmus „virágzásáról”. És mi történt? Ezek az évek ismételten bebizonyították, hogy a tőkés gazdasági rendszer tarthatatlan rendszer, hogy a szovjet gazdasági rendszernek olyan előnyei vannak, melyekről egyetlen burzsoá állam, még a „legdemokratikusabb”, a „legnépibb” stb. állam sem mer álmodni.

Lenin az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt 1921 májusi konferenciáján azt mondotta:

„Most főleg gazdasági politikánkkal gyakorolunk hatást a nemzetközi forradalomra. Mindenki, kivétel nélkül, az egész világ dolgozói, az Oroszországi Szovjet Köztársaság felé fordítják tekintetüket, ezt minden túlzás nélkül állíthatjuk. Ezt elértük. A tőkések már semmit sem tudnak agyonhallgatni, véka alá rejteni, s ezért most leginkább gazdasági hibáinkra és gyengeségünkre vetik magukat. Világméretekben is erre a térre vitték át a harcot. Oldjuk meg ezt a feladatot — s akkor nemzetközi méretekben biztosan és véglegesen győztünk” (XXVI. köt. 410—411. old.).

Meg kell állapítani, hogy pártunk sikerrel teljesíti a Lenin által kitűzött feladatot.

9. Soronlevő feladatok

a) Általános feladatok

1) Az első probléma: hogyan helyezzük el területileg célszerűen a Szovjetunió iparát. Bármennyire fejlesszük is népgazdaságunkat, nem tudjuk megkerülni az ipar, e vezető népgazdasági ág célszerű elhelyezésének kérdését. Most az a helyzet, hogy iparunk, éppúgy mint népgazdaságunk, alapjában az ukrajnai szén- és kohászati bázisra támaszkodik. Világos, hogy ilyen bázis nélkül elképzelhetetlen az ország iparosítása. Ilyen bázisunk az ukrajnai szén- és kohászati bázis.

De továbbra is ki tudja-e elégíteni ez a bázis egymagában a Szovjetunió déli, közép, északi és északkeleti vidékét, a Távol-Keletet és Turkesztánt? Minden jel arra vall, hogy nem tudja kielégíteni. Népgazdaságunk fejlődésében — egyebek között — éppen az az új, hogy ez a bázis már nem elegendő számunkra. Az az új, hogy ezt a bázist a jövőben is minden eszközzel fejlesztve, azonnal hozzá kell látnunk egy második szén- és kohászati bázis megteremtéséhez. Ennek a bázisnak az Urál-Kuznyeck kombinátnak kell lennie, amely a kuznyecki kokszosítható szenet az uráli érccel egyesíti. (Taps.) A nyizsnyij-novgorodi automobilgyár, a cseljabinszki traktorgyár, a szverdlovszki gépgyár, a szaratovi és novoszibirszki kombájngyár építése, Szibéria és Kazahsztán fejlődő fémkohászata, amely megköveteli, hogy a Keleten javítóműhely-hálózatot teremtsünk és több nagy kohászati üzemet létesítsünk, végül a novoszibirszki és turkesztáni textilgyárak építéséről szóló határozat — mindez parancsolóan követeli, hogy azonnal hozzálássunk a második, az uráli szén- és kohászati bázis megteremtéséhez.

Önök tudják, hogy pártunk Központi Bizottsága éppen ebben a szellemben foglalt állást az Urálvaströsztről hozott határozatban.

2) A következő probléma: a Szovjetunió főbb mezőgazdasági ágainak célszerű elhelyezése, területeink mezőgazdasági kultúrák és ágak szerinti specializálása. Világos, hogy kisparaszti gazdasággal komoly specializálást megvalósítani lehetetlen. Lehetetlen, mivel a kisgazdaság ingatag gazdaság, nem rendelkezik a szükséges tartalékokkal és ezért mindenféle gazdasági növényt kénytelen termelni, hogy abban az esetben, ha az egyik nem üt be, a többin kárpótolhassa magát. Világos az is, hogy lehetetlen hozzáfogni a specializáláshoz, ha nem biztosítottunk az állam kezében bizonyos gabonatartalékokat. Most, amikor áttértünk a nagygazdaságra és biztosítottunk az állam kezében gabonatartalékokat, most már kitűzhetjük és ki is kell tűznünk azt a feladatot, hogy a mezőgazdasági kultúrák és ágak szerinti specializálást helyesen megszervezzük. Ennek kiindulópontja a gabonaprobléma végleges megoldás. „Kiinduló pontot” mondok, mivel a gabonaprobléma megoldása nélkül, vagyis ha az állattenyésztő, gyapottermelő, cukorrépa-, len- és dohánytermelő vidékeken nem szervezzük meg a gabonaraktárak széles hálózatát, lehetetlen fellendíteni az állattenyésztést és az ipari növények termelését, lehetetlen biztosítani területeink kultúrák és ágak szerinti specializálásának megszervezését.

Most az a feladat, hogy a megnyílt lehetőségeket kihasználjuk és előbbrevigyük ezt az ügyet.

3) Itt van továbbá az ipari és a mezőgazdasági káderek problémája. Mindenki tudja, hogy gazdasági kádereink, szakembereink, technikusaink és gazdasági funkcionáriusaink milyen gyenge műszaki képzettséggel rendelkeznek. Ezt még súlyosbítja az a körülmény, hogy a szakemberek egy részének, amely kapcsolatban állt a volt tulajdonosokkal és amelyet külföldről ösztönöztek, vezető szerepe volt a kártevésekben. Ezt még bonyolultabbá teszi az a körülmény, hogy számos kommunista gazdasági szakemberünk nem tanúsított forradalmi éberséget és gyakran a kártevő elemek szellemi járszalagjára került. Márpedig itt állanak előttünk egész népgazdaságunk újjáalakításának kolosszális feladatai, amelyek teljesítéséhez nagy létszámú új káderek kellenek, amelyek tagjai el tudják sajátítani az új technikát. A káderek problémája ezért valóban életbevágó problémává lett.

E probléma megoldása a következő intézkedések vonalán folyik:

1. erélyes harcot folytatunk a kártevők ellen;

2. maximálisan gondoskodunk azokról a szakemberekről és technikusokról, akik elhatárolták magukat a kártevőktől, a legnagyobb figyelmet tanúsítjuk irántuk (nem az Usztrjalov-féle frázispuffogtatókra és alakoskodókra, hanem a valóban tudományos dolgozókra gondolok, akik minden hátsó gondolat nélkül együtt dolgoznak a munkásosztállyal s akik a szakemberek és technikusok között óriási többségben vannak);

3. megszervezzük a külföldi technikai segítséget;

4. tanulás és általában technikai tapasztalatszerzés céljából külföldre küldjük gazdasági funkcionáriusainkat;

5. a műszaki tanintézeteket átadjuk az illetékes gazdasági szervezeteknek, hogy a lehető leggyorsabban elegendő számú technikust és szakembert képezzenek ki a munkásosztály és a parasztság fiaiból.

Most az a feladat, hogy munkához lássunk és valóra váltsuk ezeket az intézkedéseket.

4) A bürokratizmus elleni harc problémája. A bürokratizmus veszélye elsősorban abban áll, hogy nem engedi feltárni a rendszerünk mélyén rejlő óriási tartalékokat, nem engedi kihasználni azokat, elfojtani igyekszik a tömegek alkotó kezdeményezését, megbénítja azt a hivatali formaságokkal és útvesztőkkel s úgy intézi a dolgot, hogy a párt minden új kezdeményezése kicsinyes és haszontalan szőrszálhasogatássá váljék. A bürokratizmus veszélye továbbá abban áll, hogy borzad a végrehajtás ellenőrzésétől és a vezető szervezetek fontos útmutatásait papirosrendelkezéssé próbálja változtatni, melynek semmi köze sincs az élethez. A veszély nemcsak és nem annyira az intézményeinkben megrekedt régi bürokraták részéről fenyeget, hanem — és különösen — az új bürokraták, a szovjet bürokraták részéről, akik között a „kommunista” bürokratáknak korántsincs utolsó szerepük. Azokra a „kommunistákra” gondolok, akik úgy hisznek az irodai utasítások és „rendeletek” csodatevő erejében, mint valami fétisben — és ilyen utasításokkal és „rendeletekkel” igyekeznek helyettesíteni a munkásosztály és a parasztság milliós tömegeinek alkotó kezdeményezését és öntevékenységét.

Feladatunk, hogy intézményeinkben és szervezeteinkben szétzúzzuk a bürokratizmust, megszüntessük a bürokratikus „erkölcsöket” és „szokásokat” és szabaddá tegyük az utat, hogy rendszerünk tartalékait kihasználhassuk s a tömegek alkotó kezdeményezése és öntevékenysége kibontakozhassék.

Ez nem könnyű feladat. Nem lehet „egykettőre” megoldani. De meg kell oldani bármi áron, ha valóban át akarjuk alakítani országunkat a szocializmus elvei alapján.

A párt négy vonalon harcol a bürokratizmus ellen: az önbírálat kifejlesztése vonalán, a végrehajtás ellenőrzésének megszervezése vonalán, az apparátus megtisztítása vonalán és végül a munkásosztály fiaiból kikerült odaadó funkcionáriusoknak az apparátusba alulról való kiemelése vonalán.

Feladatunk: e rendszabályok megvalósítása érdekében latba kell vetnünk minden erőnket.

5) A munkatermelékenység fokozásának problémája. Fokoznunk kell a munka termelékenységét mind az ipar, mind a mezőgazdaság terén, mert enélkül nem oldhatjuk meg az újjáalakítás feladatait, nem érhetjük utól és nem szárnyalhatjuk túl a fejlett kapitalista országokat, sőt még önálló létünket sem védhetjük meg. Ezért a munkatermelékenység fokozásának problémája ránk nézve elsőrendű fontosságú.

E probléma megoldása érdekében a párt három vonalon intézkedik: rendszeresen javítja a dolgozók anyagi helyzetét, az ipari és mezőgazdasági vállalatokban elvtársias munkafegyelmet honosít meg és végül szervezi a szocialista versenyt és az élmunkásmozgalmat. Mindezt — a tökéletesebb technika és a munka ésszerű megszervezése alapján.

Feladatunk: tovább kell fejlesztenünk a tömegkampányt e rendszabályok megvalósítása érdekében.

6) Az ellátás problémája. Ide tartoznak a következő kérdések: a városi és falusi dolgozók kielégítő ellátása a szükséges élelmiszerekkel, a szövetkezeti apparátusnak a munkások és a parasztok szükségleteihez való alkalmazkodása, a munkások reálbérének rendszeres emelése, az iparcikkek és mezőgazdasági termékek árának csökkentése. A fogyasztási szövetkezet hiányosságairól már beszéltem. Ezeket a hiányosságokat ki kell küszöbölni, és meg kell valósítani az árcsökkentés politikáját. Ami az áruhiányt („áruéhséget”) illeti, most már megvan a lehetőségünk arra, hogy kiszélesítsük a könnyűipar nyersanyagbázisát és fokozzuk a városi közszükségleti cikkek gyártását. A kenyérellátás már biztosítottnak tekinthető. Nehezebb a hússal, tejtermékekkel és főzelékkel való ellátás kérdése. Sajnos, ezt a nehézséget nem lehet néhány hónap alatt felszámolni. Ennek a nehézségnek a leküzdéséhez legalább egy esztendő kell. Egy év múlva, elsősorban az erre a célra szervezett szovhozok és kolhozok révén, módunkban lesz a hússal, tejtermékekkel és főzelékkel való ellátást teljesen biztosítani. De mit jelent az, ha e téren is biztosítjuk az ellátást, amikor már kezünkben tartjuk a gabonatartalékokat, a textilipart, amikor fokozott ütemben építünk lakásokat a munkások számára és biztosítottuk az olcsó községi szolgáltatásokat? Ez azt jelenti, hogy kezünkben vannak mindazok a döntő tényezők, amelyek meghatározzák a munkás költségvetését és reálbérét. Azt jelenti, hogy minden bizonnyal és véglegesen biztosítjuk a munkások reálbérének gyors emelkedését.

Feladatunk: valamennyi szervezetünk munkáját ebben az irányban kell fejleszteni.

7) A hitel és a pénzforgalom problémája. A hitelügy ésszerű megszervezésének és a pénztartalékokkal való helyes manőverezésnek komoly jelentősége van a népgazdaság fejlődése szempontjából. E probléma megoldása érdekében a párt két vonalon intézkedik: minden rövidlejáratú hitelügyet az Állami Bankban összpontosítunk, és a társadalmasított szektorban megszervezzük a készpénznélküli elszámolást. Ennek egyik következménye, hogy az Állami Bank a termelés és a termékelosztás nyilvántartásának állami apparátusává válik, másik következménye pedig az, hogy nagymennyiségű pénzt vonunk ki a forgalomból. Nem lehet kétséges, hogy ezek a rendszabályok egész hitelügyünk rendezésére és cservonyecünk megszilárdulására fognak vezetni (és máris erre vezetnek).

8) A tartalékok problémája. Már többször beszéltünk róla és nem kell ismételnünk, hogy egy állam általában, és különösen a mi államunk, nem lehet meg tartalékok nélkül. Nekünk már van némi gabona-, áru-, valutatartalékunk. Elvtársaink az utóbbi időben már érezhették e tartalékok jótékony hatását. De „némi” tartalék nem elegendő. Minden téren tekintélyesebb tartalékokra van szükségünk.

Ezért a feladat: tartalékokat kell felhalmozni.

b) Az ipar terén

1) A főprobléma — a vaskohászat fejlődésének siettetése. Gondoljanak arra, hogy csak a folyó 1929/30-as évben értük el és teljesítjük túl a nyers-vastermelés háborúelőtti színvonalát. Ez nagy veszély egész népgazdaságunkra nézve. Hogy ezt a veszélyt kiküszöböljük, gyorsított ütemben kell fejleszteni a vaskohászatot. Az ötéves terv végén nem évi 10 millió tonna nyersvasra van szükségünk, mint az ötéves terv követeli, hanem 15—17 millió tonnára. Ezt a feladatot bármi áron teljesítenünk kell, ha igazán dűlőre akarjuk juttatni országunk iparosításának ügyét.

A bolsevikoknak meg kell mutatniok, hogy meg tudnak birkózni ezzel a feladattal.

Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell törődnünk a könnyűiparral. Nem, nem jelenti azt. Mindmáig mindenen, tehát a könnyűiparon is takarékoskodtunk, hogy helyreállítsuk nehéziparunkat. De a nehézipart már helyreállítottuk. Csak tovább kell fejleszteni. Most már a könnyűipar felé fordulhatunk és gyorsított ütemben továbbfejleszthetjük. Iparunk fejlődése terén egyebek között az az új, hogy most módunkban áll gyorsított ütemben továbbfejleszteni mind a nehéz-, mind a könnyűipart. A gyapot-, len- és cukorrépavetés tervének idei túlteljesítése, a kender és a műselyem problémájának megoldása — mindez arról tanuskodik, hogy csakugyan továbbfejleszthetjük a könnyűipart.

2) Az ésszerűsítés, az önköltségcsökkentés és a termelvények minőségének javítása. Nem lehet tovább tűrni az ésszerűsítés terén mutatkozó mulasztásokat, az önköltségcsökkentési terv nemteljesítését és több üzemünk termelvényeinek hallatlanul rossz minőségét. Ezek a mulasztások és fogyatékosságok ólomsúlyként nehezednek egész népgazdaságunkra és hátráltatják haladását. Ideje, már régen ideje kitörölni ezt a szégyenfoltot.

A bolsevikoknak meg kell mutatniok, hogy meg tudnak birkózni ezzel a feladattal.

3) Az egyszemélyi vezetés problémája. Tűrhetetlenné válnak az üzemek egyszemélyi vezetésének megvalósítása terén észlelhető szabálytalanságok is. A munkások gyakran panaszkodnak: „nincs gazda a gyárban”, „nem folyik rendben a munka”. Nem tűrhetjük tovább, hogy üzemeink termelő szervezetekből parlamentekké alakuljanak át. Párt- és szakszervezeteinknek meg kell végre érteniök, hogy ha nem biztosítják az egyszemélyi vezetést és a vezetőket nem teszik szigorúan felelőssé a munka menetéért, akkor nem tudjuk megoldani az ipar újjáalakításának feladatait.

c) A mezőgazdaság terén

1) Az állattenyésztés és az ipari növények problémája. Most, amikor a gabonaproblémát alapjában már megoldottuk, hozzáfoghatunk az állattenyésztés e pillanatban égető problémájának és az ipari növények problémájának egyidejű megoldásához. E problémák megoldásában ugyanazon az úton kell haladnunk, amelyen a gabonaprobléma megoldása terén jártunk. Vagyis a szovhozoknak és kolhozoknak, politikánk e támaszpontjainak szervezése útján fokozatosan át kell alakítanunk a mai kisparaszti állattenyésztés és ipari növénytermelés technikai és gazdasági alapját. Az állattenyésztés terén a „Marhatenyésztő”, „Juhtenyésztő”, „Sertéstenyésztő” trösztök, „Vaj- és tejtröszt”, plusz kolhozok; az ipari növények terén pedig a meglevő szovhozok és kolhozok — ezek az előttünk álló problémák megoldásának kiindulópontjai.

2) A szovhoz- és kolhozépítés további fejlesztésének problémája. Aligha szorul bővebb magyarázatra, hogy ez a probléma ránk nézve egész falusi építésünk elsőrendű problémája. Ma már a vakok is látják, hogy a parasztság óriási, gyökeres fordulatot tett a régitől az új felé, a kulák szolgaságtól a szabad kolhozélet felé. A régihez nincs többé visszatérés. A kulákság sorsa meg van pecsételve — fel fogjuk számolni. Egy út marad csupán, a kolhozok útja. A kolhozok útja pedig nálunk már nem ismeretlen és nem járatlan út. A kolhozok útját maguk a paraszti tömegek ezerféleképpen kitapasztalták és ellenőrizték. Kitapasztalták és úgy értékelték, mint új utat, amely megszabadítja a parasztokat a kulák szolgaságtól, a nyomortól és sötétségtől. Ez az alapja eredményeinknek.

Hogyan fog tovább fejlődni az új mozgalom a falun? Elől fognak járni a szovhozok, mint a régi falusi rend átépítésének faltörő kosai. Őket követi majd a kolhozok sokasága, mint a falu új mozgalmának támaszpontjai. E két rendszer egyesített munkája teremti meg azokat a feltételeket, melyek a Szovjetunió valamennyi területének teljes kollektivizálásához szükségesek.

A kolhozmozgalom egyik legnagyszerűbb vívmánya az, hogy már maguknak a parasztoknak a soraiból kiemelkedtek a kolhozügy szervezőinek ezrei és agitátorainak tízezrei. Most már nem egyedül mi, képzett bolsevikok, hanem maguk a kolhozok parasztjai, a kolhozügy parasztszervezőinek és agitátorainak tízezrei fogják előrevinni a kollektivizálás zászlaját. A parasztagitátorok pedig nagyszerű agitátorai a kolhozmozgalomnak, mert a parasztok többi tömege számára érthető és elfogadható olyan érveket találnak a kolhozok mellett, amilyenekről mi, képzett bolsevikok, nem is álmodhatunk.

Itt-ott olyan hangok hallatszanak, hogy le kell mondanunk a teljes kollektivizálás politikájáról. Értesüléseim szerint ennek az „eszmének” még pártunkban is akadnak hívei. De így csak azok beszélhetnek, akik akarva-nemakarva a kommunizmus ellenségeihez csatlakoztak. A teljes kollektivizálás módszere az az elengedhetetlen módszer, amely nélkül lehetetlen teljesíteni a Szovjetunió valamennyi területe kollektivizálásának ötéves tervét. Hogyan lehet erről lemondani, hacsak nem akarjuk elárulni a kommunizmust, hacsak nem akarjuk elárulni a, munkásosztály és a parasztság érdekeit?

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a kolhozépítés terén nálunk minden „simán” és „normálisan” fog menni. A kolhozokon belül még lesznek ingadozások. Még lesz apály és dagály. Ez azonban nem zavarhatja és nem is szabad, hogy zavarja a kolhozmozgalom építőit. Még kevésbé lehet ez komoly akadály a kolhozmozgalom erőteljes fejlődése útjában. Olyan kétségtelenül egészséges mozgalom, mint a kolhozmozgalom, egészen bizonyosan mindenek ellenére, egyes akadályok és nehézségek ellenére is utat tör magának.

A feladat az, hogy az erőket előkészítsük és a dolgokat úgy irányítsuk, hogy a kolhozmozgalom tovább fejlődjék.

3) Az apparátust a lehető legközelebb kell hozni a kerületekhez és falvakhoz. Nem lehet kétséges, hogy a mezőgazdaság átépítése és a kolhozmozgalom fejlesztése terén nem tudtunk volna ilyen óriási munkát kifejteni, ha nem hajtottuk volna végre az ország új közigazgatási beosztását. A járásokat megnagyobbítottuk és kerületekké alakítottuk át, a kormányzóságokat megszüntettük és kisebb egységekké (körzetekké) alakítottuk át, végül megszerveztük a területeket, mint a Központi Bizottság közvetlen támaszpontjait — ez az ország új közigazgatási beosztásának általános képe. Az új közigazgatási beosztásnak az a célja, hogy a párt- és szovjetapparátust, a gazdasági és szövetkezeti apparátust közelebb hozzuk a kerülethez és a faluhoz, s így a mezőgazdaságnak, a mezőgazdaság fellendítésének és újjáalakításának égető kérdéseit idejében megoldhassuk. Az új közigazgatási beosztás ebben az értelemben, ismétlem, óriási előnyére volt egész építésünknek.( De vajon mindent megtettünk-e ahhoz, hogy az apparátust valóban közelebb hozzuk, úgy ahogy kell, közelebb hozzuk a kerületekhez és falvakhoz? Nem, nem tettünk meg mindent. A kolhozépítés súlypontja most a kerületi szervezeteken van. Ide futnak össze a kolhozépítés és minden más falusi gazdasági munka szálai, a szövetkezetek, a Szovjetek, a hitel, a begyűjtés vonalán egyaránt. Rendelkeznek-e a kerületi szervezetek a kellő számú és szükséges funkcionáriussal ahhoz, hogy ezt a sokrétű munkát elvégezzék? Kétségtelen, hogy nagyon hiányosan vannak ellátva funkcionáriusokkal. Hol van hát a kivezető út? Mit kell tennünk, hogy ezt a hiányt pótoljuk és a kerületi szervezeteket munkánk minden ágában a kellő számú szükséges funkcionáriussal ellássuk? Ehhez legalább két dolog kell:

1) meg kell szüntetni a körzeteket (taps), amelyek fölöslegesen a terület és a kerület közé ékelődnek, és a felszabadult körzeti funkcionáriusokkal meg kell erősíteni a kerületi szervezeteket;

2) a kerületi szervezeteket közvetlen kapcsolatba kell hozni a területtel (illetve a határterületi bizottságokkal, a nemzetiségi Központi Bizottságokkal).

Ez jelenti majd azt, hogy végigvittük az új közigazgatási beosztás művét, hogy az apparátust közelebb , hoztuk a kerületekhez és falvakhoz.

Itt tapsoltak, amikor bejelentettem a körzetek felszámolását. A körzeteket természetesen fel kell számolni. De tévedés volna azt gondolni, hogy ez a körülmény feljogosít bennünket a körzetek lecsepülésére, mint egyes elvtársak a „Pravda” hasábjain teszik. Nem kell elfelejtenünk, hogy a körzetek hatalmas munkát végeztek és annakidején nagy történelmi szerepük volt. (Taps.)

Azt hiszem továbbá, hogy hiba volna túlságosan sietni a körzetek felszámolásával. A Központi Bizottság határozatot hozott a körzetek feloszlatásáról. De korántsem gondolja, hogy ezt azonnal végre kell hajtani. Nyilvánvaló, hogy mielőtt a körzeteket feloszlatnék, el kell végezni a szükséges előkészítő munkát.

d) A közlekedés terén

Végezetül a közlekedés problémája. Nem kell bővebben kitérnem arra, hogy a közlekedésnek milyen óriási jelentősége van egész népgazdaságunk szempontjából. És nemcsak a népgazdaság szempontjából. Mint ismeretes, a közlekedésnek igen komoly jelentősége van az ország védelme szempontjából is. És lám, a közlekedés óriási jelentősége ellenére a közlekedési gazdaság, e gazdaság újjáalakítása még mindig elmarad a fejlődés általános üteme mögött. Kell-e még bizonyítanom, hogy ilyen viszonyok közt a közlekedés könnyen a népgazdaság „szűk keresztmetszetévé” válhat, amely lefékezheti haladásunkat? Nem ideje-e már, hogy véget vessünk ennek a szégyenletes állapotnak?

Különösen rosszul áll a folyami közlekedés dolga. Tény, hogy a Volgái Gőzhajózás alig érte el a háború- előtti színvonal 60%-át, a Dnyeperi alig 40%-át. A háborúelőtti színvonal 60 és 40%-a — ez minden, amit a folyami közlekedés „vívmányai” sorába iktathat. Valóban nagy „vívmány”! Nem ideje-e már, hogy véget vessünk ennek a gyalázatnak? (Felkiáltások: „Ideje”.)

Feladatunk, hogy végre bolsevik módon kezünkbe vegyük és előrevigyük a közlekedés ügyét.

* * *

Ezek a párt időszerű feladatai.

Mi szükséges ahhoz, hogy ezeket a feladatokat megvalósítsuk?

Mindenekelőtt és főképpen az szükséges, hogy folytassuk a tőkés elemek ellen az egész fronton az általános támadást és azt végigvigyük.

A mai helyzetben ez politikánk tengelye és alapja. (Taps.)

III
A párt

Rátérek a párt kérdésére.

Fentebb beszéltem arról, hogy melyek a szovjet gazdasági rendszer előnyei a kapitalista gazdasági rendszerrel szemben. Beszéltem azokról az óriási lehetőségekről, amelyeket a szovjet rend nyújt nekünk a szocializmus teljes győzelméért folyó harcban. Említettem, hogy e lehetőségek nélkül, e lehetőségek kihasználása nélkül nem tudtuk volna elérni az elmúlt időszak folyamán kivívott sikereket

De kérdés: értett-e a párt ahhoz, hogy helyesen használja ki a szovjet rend nyújtotta lehetőségeket; nem hagyta-e ezeket a lehetőségeket kihasználatlanul, s nem gátolta-e ezáltal a munkásosztályt, hogy forradalmi erejét teljes egészében, maradéktalanul kifejthesse; ki tudta-e préselni a párt ezekből a lehetőségekből mindazt, amit csak ki lehetett préselni, hogy az egész fronton kifejlesszük a szocialista építést?

A szovjet rend óriási lehetőségeket nyújt arra, hogy a szocializmus teljes győzelmet arasson. De a lehetőség még nem valóság. Hogy a lehetőséget valósággá változtassuk, annak egész sor feltétele van, amelyek között a párt vonala és annak helyes megvalósítása korántsem utolsó szerepet tölt be.

Néhány példa.

A jobboldali opportunisták azt állítják, hogy a „nep” biztosítja a szocializmus győzelmét, következésképpen nem kell nyugtalankodnunk az iparosítás üteme, a szovhozok és kolhozok fejlődése stb. miatt, mivel a győzelem úgyis biztos, úgyszólván az ölünkbe hull. Ez persze nem igaz és ostobaság. Aki így beszél — az tagadja a párt szerepét a szocializmus építésében, tagadja a párt felelősségét ezért az építésért. Lenin egyáltalán nem mondotta, hogy a „nep” biztosítja a szocializmus győzelmét. Lenin csak azt mondotta, hogy „a «nep» gazdaságilag és politikailag teljesen biztosítja nekünk azt a lehetőséget, hogy lerakjuk a szocialista gazdaság alapját”. De a lehetőség még nem valóság. Hogy a lehetőséget valósággá változtassuk, mindenekelőtt sutba kell dobni azt az opportunista elméletet, hogy „majd simán megy minden magától”, újjá kell alakítani (rekonstruálni kell) a népgazdaságot és erélyes támadást kell indítani a város és a falu tőkés elemei ellen.

A jobboldali opportunisták azt állítják továbbá, hogy a szovjet rendben nincs alapja a munkásosztály és a parasztság közötti szakadásnak, következésképpen nem kell gondoskodnunk arról, hogy politikánk a falu szociális csoportjai irányában helyes legyen, mivel a kulák úgyis belenő a szocializmusba, a munkás-paraszt szövetség pedig úgyszólván magától és biztosan szilárd marad. Ez szintén nem igaz és ostobaság. Így csak azok beszélhetnek, akik nem értik, hogy itt a párt, méghozzá a hatalmon levő párt politikája az a döntő tényező, amely meghatározza a munkások és a parasztok szövetségének sorsát. Lenin egyáltalán nem tartotta kizártnak a munkások és parasztok közötti szakadás veszélyét. Lenin azt mondotta, hogy „társadalmi rendünkben nincsen szükségszerű alapja ilyen szakadásnak”, de „ha e két osztály között komoly osztálynézeteltérések keletkeznek, akkor a szakadás elkerülhetetlen lesz”.

Ezzel kapcsolatban Leninnek az volt a véleménye, hogy:

„Központi Bizottságunknak és Központi Ellenőrző Bizottságunknak, valamint egész pártunknak legfőbb feladata abban áll, hogy figyelemmel kísérje azokat a körülményeket, amelyek szakadásra vezethetnek és előzze meg azokat, mert köztársaságunk sorsa végeredményben attól függ, hogy együtt fog-e haladni a parasztság zöme a munkásosztállyal, hű marad-e a vele kötött szövetséghez, avagy lehetővé teszi-e a «nepmannak», azaz az új burzsoáziának, hogy közte és a munkások között meghasonlást idézzen elő, hogy elszakítsa őt a munkásoktól”.

Következésképpen a munkásosztály és a parasztság között a szakadás nincs kizárva, de egyáltalán nem szükségszerű, mivel a mi rendünkben megvan a lehetősége annak, hogy ezt a szakadást megelőzzük s a munkásosztály és a parasztság szövetségét megszilárdítsuk. De mi kell ahhoz, hogy ezt a lehetőséget valósággá változtassuk? Hogy a szakadás megelőzésének lehetőségét valósággá változtassuk, ahhoz elsősorban el kell temetni azt az opportunista elméletet, hogy „majd simán megy minden magától”, ki kell irtani a kapitalizmus gyökereit, megszervezve a kolhozokat és a szovhozokat, és a kulákság kizsákmányoló törekvéseinek korlátozására irányuló politikáról át kell térni a kulákság mint osztály felszámolásának politikájára.

Látjuk tehát, hogy szigorú különbséget kell tenni a rendünkben rejlő lehetőségek és e lehetőségek kihasználása, e lehetőségek valóraváltása között.

Vagyis előfordulhatnak olyan esetek, amikor a győzelem lehetőségei megvannak, a párt azonban nem látja ezeket a lehetőségeket, vagy nem tudja azokat helyesen kihasználni, minek következtében győzelem helyett vereség érheti.

És ismét felmerül a kérdés: értett-e a párt ahhoz, hogy a szovjet rend nyújtotta lehetőségeket és előnyöket helyesen kihasználja? Megtett-e mindent, hogy ezeket a lehetőségeket valósággá változtassa és ilymódon építésünk maximális sikereit biztosítsa?

Más szóval: helyesen vezette-e a párt és Központi Bizottsága a szocializmus építését a XV. kongresszus óta eltelt időszakban?

Mi szükséges mai viszonyaink között a párt helyes vezetéséhez?

A párt helyes vezetéséhez, minden egyében kívül, az szükséges, hogy a párt vonala helyes legyen, hogy a tömegek megértsék a párt vonalának helyességét és tevékenyen támogassák azt, hogy a párt ne szorítkozzék a vezérvonal kidolgozására, hanem napról-napra vezesse e vezérvonal megvalósítását, hogy a párt erélyesen harcoljon a vezérvonaltól való elhajlások és az elhajlások irányában tanúsított békülékenység ellen, hogy a párt az elhajlások elleni harcban kikovácsolja sorai egységét és vasfegyelmet teremtsen.

Mit tett a párt és Központi Bizottsága e feltételek megvalósítása érdekében?

1. A szocialista építés vezetésének kérdései

a) A párt fő irányvonala jelenleg abban áll, hogy a szocializmus, amely eddig a gazdasági front egyes szakaszain támadott, most az egész fronton, az ipar és a mezőgazdaság terén egyaránt, támadásba megy át.

A XIV. kongresszus főleg az iparosítás kongresszusa volt.

A XV. kongresszus főleg a kollektivizálás kongresszusa volt.

Ez előkészület volt az általános támadásra.

A korábbi szakaszoktól eltérően, a XVI. kongresszust megelőző időszak: a szocializmus egész fronton folyó általános támadásának időszaka, a szocializmus fokozott építésének időszaka az ipar és a mezőgazdaság terén egyaránt.

A párt XVI. kongresszusa a szocializmus egész fronton kifejlesztett támadásának, a kulákság mint osztály felszámolásának és a teljes kollektivizálás megvalósításának kongresszusa.

Röviden ez pártunk vezérvonalának a lényege.

Helyes-e ez a vonal?

Igen, helyes. A tények azt mutatják, hogy pártunk vezérvonala az egyedül helyes vonal. (Taps.)

Erről tanúskodnak azok a sikerek és vívmányok, melyeket a szocialista építés frontján elértünk. Teljesen lehetetlen, hogy az a döntő győzelem, melyet a párt az elmúlt időszakban a szocialista építés frontján a városban és a falun aratott, helytelen politika eredménye volna. Csakis helyes vezérvonalunknak köszönhetjük ezt a győzelmet.

Erről tanúskodik az az eszeveszett ordítozás, amelyet az utóbbi időben osztályellenségeink, a tőkések és sajtójuk, a pápa és különböző püspökök, a szociáldemokraták és az Abramovics meg Dan féle „orosz” mensevikek csaptak pártunk politikája ellen. A tőkések és lakájaik gyalázzák pártunkat — tehát pártunk vezérvonala helyes. (Taps.)

Erről tanúskodik a trockizmus közismert sorsa. A trockista táborhoz tartozó urak a Szovjethatalom „elfajulásáról”, „termidorról”, a trockizmus „elkerülhetetlen győzelméről” stb. fecsegtek. S mi történt valójában? A trockizmus felbomlott, megbukott. A trockisták egy része, mint ismeretes, szakított a trockizmussal és képviselőinek számos nyilatkozatában elismerte a párt igazát, elismerte a trockizmus ellenforradalmiságát. A többiek igazi, tipikus kispolgári ellenforradalmárokká fajultak el, s a kapitalista sajtó tájékoztató irodájává váltak a SzK(b)P ügyeiben. A Szovjethatalom pedig, amelynek el kellett volna „fajulnia” (vagy „már el is fajult”), tovább virul és építi a szocializmust, sikeresen törve meg országunk tőkés elemeit és azok kispolgári kóristáit.

Erről tanúskodik a jobboldali elhajlók közismert sorsa. A jobboldali elhajlók arról fecsegtek és azt kiabálták, hogy a párt vonala „végzetes”, hogy a Szovjetunióban „valószínű a katasztrófa”, hogy az országot meg kell „menteni” a párttól és a párt vezetőségétől stb. S mi történt valójában? Valójában az történt, hogy a párt óriási sikereket aratott a szocializmus építésének valamennyi frontján, a jobboldali elhajlók csoportja pedig, amely meg akarta „menteni” az országot, de azután beismerte, hogy nézetei hibásak, most benne van a csávában.

Erről tanúskodik a munkásosztály és a parasztság fokozódó forradalmi aktivitása, továbbá az a tény, hogy a párt politikáját a dolgozók milliós tömegei cselekvően támogatjuk, végül a munkások és kolhozparasztok példátlan munkalelkesedése, amely lélekemelő nagyszerűségével bámulatba ejti országunk ellenségeit és barátait egyaránt. Már nem is beszélek a párt iránti bizalom növekedésének olyan jeleiről, mint például az a tény, hogy számos műhely és gyár valamennyi munkása együttesen kéri a pártba való felvételét, hogy a párt taglétszáma a XV. és a XVI. kongresszus között több mint 600 000 fővel gyarapodott, hogy csupán az év első negyedében 200 000 új tag lépett be a pártba. Mi mást bizonyít mindez, ha nem azt, hogy a dolgozók milliós tömegei helyesnek látják pártunk politikáját és készek azt támogatni?

El kell ismerni, hogy ezek a tények nem lehetnének, ha pártunk vezérvonala nem volna az egyedül helyes vonal.

b) De a párt nem szorítkozhat a vezérvonal kidolgozására. A pártnak a gyakorlatban napról-napra ellenőriznie is kell a vezérvonal megvalósítását. Vezetnie kell a vezérvonal megvalósítását, a munka folyamán javítva és tökéletesítve a gazdasági építés terveit, kijavítva és megelőzve a hibákat.

Hogyan végezte pártunk Központi Bizottsága ezt a munkát?

A Központi Bizottság munkája ezen a téren főképpen arra irányult, hogy az ötéves tervet kijavítsa és pontosabbá tegye azáltal, hogy fokozza az ütemet és szűkebbre szabja a határidőket, valamint arra, hogy ellenőrizze, hogyan hajtják végre a gazdagsági szervezetek előírt feladataikat.

Íme a Központi Bizottság néhány határozata, amelyek az ötéves tervet az építési ütemek fokozása és a végrehajtási határidők rövidítése szellemében kijavítják:

A vaskohászat terén: az ötéves terv a terv utolsó évére 10 millió tonna nyersvas termelését irányozza elő; a Központi Bizottság határozata azonban elégtelennek tekinti ezt a normát és azt tartja, hogy az ötéves terv utolsó évében a nyersvastermelést 17 millió tonnára kell emelni.

A traktorgyártás terén: az ötéves terv a terv utolsó évére 55 000 darab traktor gyártását irányozza elő; a Központi Bizottság határozata azonban elégtelennek tekinti ezt a feladatot és azt tartja, hogy az ötéves terv utolsó évében 170 000 darab traktort kell gyártani.

Ugyanezt kell mondanunk a gépkocsigyártásról is; itt az ötéves terv által a terv utolsó évére előirányzott 100 000 darab gépkocsi (teher- és személygépkocsi) helyett 200 000 darab gépkocsit kell gyártani.

Ugyanígy a fémkohászat, valamint a mezőgazdasági gépgyártás terén is, több mint 100 %-kal emeltük az ötéves terv előirányzatait.

Már nem is beszélek a kombájnok gyártásáról, ami az ötéves tervben egyáltalán nem szerepelt, s amelyekből az ötéves terv utolsó évére legalább 40 000 darabot kell előállítani.

A szovhozépítés terén: az ötéves terv előirányzata szerint a vetésterületet az ötéves terv végéig 5 millió hektárra kell kibővíteni; a Központi Bizottság határozata azonban elégtelennek tekinti ezt a normát és azt tartja, hogy a szovhozok vetésterületét az ötéves terv végéig 18 millió hektárra kell emelni.

A kolhozépítés terén: az ötéves terv előirányzata szerint a vetésterületet az ötéves terv végéig 20 millió hektárra kell kibővíteni; a Központi Bizottság határozata azonban kirívóan elégtelennek tekinti ezt a normát (már az idén túlteljesítettük) és azt tartja, hogy a Szovjetunió kollektivizálását az ötéves terv végére alapjában be kell fejezni és erre az időre a Szovjetunió most egyéni gazdálkodók által művelt egész vetésterületének kilenctized részét a kolhozok vetésterületének kell elfoglalnia. (Taps.)

És így tovább és így tovább.

Általában így vezette a Központi Bizottság a párt vezérvonalának megvalósítását, a szocialista építés tervezését.

Azt mondhatják, hogy amikor a Központi Bizottság ilyen alaposan megváltoztatja az ötéves terv előirányzatait, ezzel megszegi a tervezés elvét és csorbítja a tervező szervek tekintélyét. De így csak reménytelen bürokraták beszélhetnek. Számunkra, bolsevikok számára, az ötéves terv nem befejezett és egyszersmindenkorra adott valami. Számunkra az ötéves terv, mint minden terv, csak megközelítő terv, melyet a helyi tapasztalatok alapján, a terv végrehajtásának tapasztalatai alapján, pontosabbá kell tenni, meg kell változtatni és tökéletesíteni kell. Semmilyen ötéves terv sem veheti számba mindazokat a lehetőségeket, amelyek szovjet rendünk mélyén rejlenek és csak a munka folyamán, a terv megvalósítása folyamán, a gyárban, a kolhozban, a szovhozban, a kerületben stb. bukkannak elő. Csak bürokraták gondolhatják, hogy a tervező munka a terv összeállításával befejeződik. A terv összeállítása csak kezdete a tervezésnek. Az igazi tervszerű vezetés csak a terv összeállítása után, a helyi ellenőrzés után, a terv megvalósítása, javítása és tökéletesítése során bontakozik ki.

Ez az oka annak, hogy a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság köztársaságunk tervező szerveivel egyetértve szükségesnek tartotta, hogy a tapasztalati adatok alapján módosítsa és javítsa az ötéves tervet, gyorsítsa az építés ütemét és rövidebbre szabja a végrehajtási határidőket.

Lenin, mikor a VIII. Szovjetkongresszuson a GOELRO tízéves tervét tárgyalták, ezt mondotta a tervezés és a tervszerű vezetés elvére vonatkozóan:

„A mi pártprogramunk nem maradhat csupán a párt programja. Ennek a programnak gazdasági építésünk programjává kell válnia, mert különben mint pártprogram is rossz. Ezt a programot ki kell egészíteni egy másik pártprogrammal, az egész népgazdaság újjáteremtésének és modern technikai színvonalra emelésének a munkatervével … Nem tehetünk egyebet, mint hogy elfogadjuk a tervet; persze, ez csak első kapásra elfogadott, megközelítő terv lesz. Ez a pártprogram nem lesz olyan változatlan, mint igazi programunk, amelyet csak pártkongresszusokon lehet megváltoztatni. Nem, ezt a programot minden nap, minden műhelyben, minden járásban javítani, csiszolni, tökéletesíteni és módosítani fogják … A tudományos és gyakorlati tapasztalatokat figyelve, a helyszínen szüntelenül arra kell törekedni, hogy a tervet a kitűzött időnél előbb teljesítsék, hogy a tömegek lássák, hogy azt a hosszú időszakot, amely elválaszt bennünket az ipar teljes helyreállításától, a tapasztalat lerövidítheti. Ez tőlünk függ. Javítsuk a gazdaságot minden műhelyben, minden fűtőházban, minden területen és akkor majd lerövidítjük ezt az időt. És le is rövidítjük” (XXVI. köt. 45,46,43. old.).

Látják, hogy a Központi Bizottság a lenini úton haladt, amikor megváltoztatta és kijavította az ötéves tervet, amikor rövidebbre szabta a végrehajtás határidejét és meggyorsította az építés ütemét.

Milyen lehetőségekre támaszkodott a Központi Bizottság, amikor meggyorsította az építés ütemét és rövidebbre szabta az ötéves terv végrehajtásának határidejét? Azokra a tartalékokra, amelyek szovjet rendünk mélyén rejlenek és csak a munka folyamán bukkannak elő, azokra a lehetőségekre, melyeket az újjáalakítási időszak nyújt. A Központi Bizottság azt tartja, hogy az ipar és a mezőgazdaság technikai bázisának átalakítása, a termelés szocialista szervezete mellett, olyan lehetőségeket nyújt az ütem gyorsítására, amilyenről egyetlen kapitalista ország sem álmodhat.

Csakis ezzel magyarázható az a tény, hogy Szocialista iparunk az utóbbi három év alatt több mint kétszeresére emelte termelését, 1930/31-ben pedig a szocialista ipar termelésének a folyó évi termeléshez viszonyítva 47 %-kal kell növekednie, s itt megjegyzendő, hogy ez a növekedés, terjedelmét tekintve, egymagában ugyanannyi lesz, mint a háborúelőtti egész nagyipar termelése.

Csakis ezzel magyarázható az a tény, hogy a szovhozépítés három év alatt túlteljesíti, a kolhozépítés pedig már két év alatt túlteljesítette az ötéves tervet.

Van olyan elmélet, amely szerint csak a helyreállítási időszakban engedhető meg ilyen gyors fejlődési ütem, mihelyt azonban áttértünk az újjáalakítási időszakra, évről-évre erősen lassítani kell az építés ütemét. Ezt az elméletet a „hanyatló görbe” elméletének nevezik. Ez az elmélet elmaradottságunk igazolásának az elmélete. Semmi köze sincs a marxizmushoz, a leninizmushoz. Burzsoá elmélet, amellyel állandósítani akarják országunk elmaradottságát. Azok közül, akik pártunkhoz tartoztak vagy tartoznak, csak a trockisták és a jobboldali elhajlók védelmezik és hirdetik ezt az elméletet.

Vannak, akik azt hiszik, hogy a trockisták a túlzott iparosítás hívei. De ez a vélemény csak részben igaz. Csak annyiban igaz, amennyiben a helyreállítási időszak végéről van szó, amikor a trockisták csakugyan túliparosító képtelenségeket eszeltek ki. Ami az újjáalakítási időszakot illeti, ütem szempontjából a trockisták a legszélsőségesebb minimalisták és a legundorítóbb kapitulánsok. (Derültség. Taps.)

A trockisták platformjaikban és nyilatkozataikban nem adtak számszerű adatokat, csak általánosan fecsegtek az ütemről. De van egy okmány, melyben a trockisták számokkal szemléltették, hogy hogyan gondolják az állami ipar fejlődésének ütemét. Az állami ipar „álló tőkéjének helyreállítása ügyében tartott külön tanácskozás” jelentésére gondolok, amely a trockizmus elvein alapszik. Érdekes lesz ezt az 1925/26-ból származó okmányt néhány szóban elemezni. Érdekes lesz, mivel pontosan tükrözi a hanyatló görbe trockista sémáját.

Ebben az okmányban azt ajánlották, hogy 1926/27-ben 1 543 millió rubelt, 1927/28-ban 1 490 millió rubelt, 1928/29-ben 1 320 millió rubelt, 1929/30-ban 1 060 millió rubelt ruházzunk be az állami iparba (1926/27-es árakban).

Ez a trockista hanyatló görbe képe.

És mennyit ruháztunk be valójában? Valójában 1926/27-ben 1 065 millió rubelt, 1927/28-ban 1 304 millió rubelt, 1928/29-ben 1 819 millió rubelt, 1929/30- ban 4 775 millió rubelt ruháztunk be az állami iparba (1926/27-es árakban).

Ez/ a bolsevik emelkedő görbe képe.

Az említett okmány szerint az állami ipar termelésének 1926/27-ben 31,6 %-kal, 1927/28-ban 22,9 %-kal, 1928/29-ben 15,5 %-kal, 1929/30-ban 15 %-kal kellett volna növekednie.

Ez a trockista hanyatló görbe képe.

És mi történt valójában? Valójában az állami ipar termelése 1926/27-ben 19,7%-kal, 1927/28-ban 26,3 %-kal, 1928/29-ben 24,3%-kal, 1929/30-ban 32 %-kal növekedett, 1930/31-ben pedig 47%-kal fog növekedni.

Ez a bolsevik emelkedő görbe képe.

Ismeretes, hogy Trockij a „Szocializmus felé vagy kapitalizmus felé?” c. könyvecskéjében külön védelmébe veszi a hanyatló görbe kapituláns elméletét. Ott nyíltan kimondja, hogy mivel „a háború előtt az ipar kibővítése főképpen új gyárak építésében állott”, „jelenleg pedig a kibővítés sokkal inkább a régi gyárak kihasználásában és a régi berendezés megterhelésében áll”, ezért „természetes tehát, hogy a helyreállítási folyamat befejezése után a növekedés koefficiensének jelentékenyen csökkennie kell majd”, s azt ajánlja, hogy „a legközelebbi években az ipari növekedés koefficiensét a háborúelőtti 6%-nak kétszeresére, sőt háromszorosára, esetleg annál is többre kell emelni”.

Tehát az ipar évi növekedését háromszor hat százalékban kívánja megállapítani. Mennyi is az? Mindössze 18%-os évi növekedés. Tehát a trockisták szerint az állami ipar termelésének 18%-os évi növekedése az újjáalakítás időszakában az a legfelső határ, amelyet a gyorsított fejlődési ütem tervezése nem léphet át, az az eszmény, amely felé törekednünk kell. Hasonlítsák most össze a trockistáknak ezt a szánalmas bölcselkedését a termelésnek az utóbbi három év alatt elért valóságos növekedésével (1927/28-ban 26,3%, 1928/29-ben 24,3%, 1929/30-ban 32%), hasonlítsák össze a trockistáknak ezt a kapituláns filozófiáját az Állami Tervbizottság 1930/31. évi előirányzatával, amely 47%-os növekedést ír elő és meghaladja a helyreállítási időszak termelésének leggyorsabb ütemét is — s akkor megértik, hogy a „hanyatló görbe” trockista elmélete mennyire reakciós elmélet, hogy a trockisták mennyire nem hisznek az újjáalakítási időszak lehetőségében.

Ezért fújják most a trockisták, hogy az ipar és a kolhozépítés fejlesztésének bolsevik üteme „túlzott”.

Ez az oka annak, hogy a trockistákat most nem lehet megkülönböztetni jobboldali elhajlóinktól.

Világos, hogy ha nem zúztuk volna szét a „hanyatló görbe” trockista-jobboldali elhajló elméletét, akkor nem tudtuk volna sem az igazi tervezést megkezdeni, sem az ütemet gyorsítani, sem az építés határidejét rövidebbre szabni. Ahhoz, hogy a párt vezérvonalának megvalósítását vezessük, hogy az építés ötéves tervét kijavítsuk és tökéletesítsük, hogy az ütemet gyorsítsuk és az építés hibáit megelőzzük, mindenekelőtt szét kellett zúzni és fel kellett számolni a „hanyatló görbe” reakciós elméletét.

A Központi Bizottság így is cselekedett, mint már előbb mondottam.

2. A belső pártügyek vezetésének kérdései

Azt hihetné valaki, hogy a szocialista építés vezetésével, a párt vezérvonalának megvalósításával járó munka nyugodtan és simán, harc és akaratmegfeszítés nélkül folyt pártunkban. De ez nem így volt, elvtársak. Valójában ezt a munkát harcban végeztük, harcban a párton belül felmerült nehézségek ellen, harcban a leninizmustól való különböző elhajlások ellen, mind az általános politika, mind a nemzeti kérdés terén. Pártunk nem légüres térben él és küzd. Ott él és küzd az élet sűrűjében, ahol ki van téve a környezet hatásának. Környezetünk pedig, mint ismeretes, különböző osztályokból és különböző társadalmi csoportokból áll. Általános támadást indítottunk a tőkés elemek ellen, messze előre lendítettük szocialista iparunkat, erőteljesen fejlesztettük a szovhozok és kolhozok építését. De az ilyen jelenségek kihatnak a kizsákmányoló osztályokra. Ezek a jelenségek rendszerint a letűnő osztályok tönkrejutásával, a falun a kulákság tönkrejutásával, a városban a kispolgári rétegek működési terének szűkülésével járnak. Érthető, hogy mindez szükségszerűen kiélezi az osztályharcot, kiélezi a letűnő osztályok ellenállását a Szovjethatalom politikájával szemben. Nevetséges volna azt gondolni, hogy ezeknek az osztályoknak az ellenállása nem fog tükröződni valamilyen formában pártunk soraiban. És csakugyan tükröződik is a pártban. Mindennemű elhajlás a lenini vonaltól pártunk soraiban — a letűnő osztályok ellenállásának a tükröződése.

Harcolhatunk-e sikeresen az osztályellenség ellen, ha nem harcolunk egyidejűleg a párton belüli elhajlások ellen, ha nem küzdjük le ezeket az elhajlásokat? Nem, nem harcolhatunk. Nem harcolhatunk, mert nem lehet igazi harcot folytatni az osztályellenség ellen, ha a hátországban ott van az ellenség ügynöksége, ha olyan embereket hagyunk a hátországban, akik nem hisznek ügyünkben és minden módon fékezni igyekeznek haladásunkat.

Ezért a párt soronlevő feladata: engesztelhetetlen harc a lenini vonaltól való elhajlások ellen.

A pártban most a jobboldali elhajlás a legfőbb veszély. Miért? Azért, mert a kulákveszélyt tükrözi, a mai helyzetben pedig, amikor általános támadásba mentünk át és gyökerestől kiirtjuk a kapitalizmust, a kulákveszély a legfőbb veszély az országban.

Mit kellett tennie a Központi Bizottságnak azért, hogy a jobboldali elhajlást leküzdje, a „baloldali” elhajlást megsemmisítse és szabaddá tegye az utat ahhoz, hogy a párt maximálisan a lenini vonal körül tömörüljön.

a) Mindenekelőtt végezni kellett a trockizmus maradványaival, a trockista elmélet csökevényeivel pártunkban. A trockista csoportot mint ellenzéket már régen szétzúztuk és kisepertük. A trockista csoport ma proletárellenes és szovjetellenes ellenforradalmi csoport, amely buzgón tudósítja a burzsoáziát pártunk ügyeiről. De még nem tisztítottuk meg teljesen a pártot a trockista elmélet maradványaitól, a trockizmus csökevényeitől. Tehát mindenekelőtt végezni kellett ezekkel a csökevényekkel.

Mi a trockizmus lényege?

A trockizmus lényege elsősorban annak a tagadása, hogy a szocializmust a Szovjetunióban országunk munkásosztályának és parasztságának erejéből fel lehet építeni. Mit jelent e lehetőség tagadása? Azt jelenti, hogy ha a közeljövőben nem jön segítségünkre a győzelmes világforradalom, kénytelenek leszünk a burzsoázia előtt kapitulálni és szabaddá kell tennünk az utat a burzsoá-demokratikus köztársaság számára. Ez tehát nem egyéb, mint a világforradalom győzelmének „forradalmi” frázisával leplezett burzsoá tagadása annak, hogy a szocializmus országunkban felépíthető.

Lehet-e ilyen nézetekkel munka iránti lelkesedést gyújtani a munkásosztály milliós tömegeiben, lehet-e őket ilyen nézetekkel szocialista versenyre, tömeges élmunkásmozgalomra, a tőkés elemek ellen általános támadásra mozgósítani? Világos, hogy nem lehet. Ostobaság volna azt hinni, hogy a mi munkásosztályunk, amely három forradalmat vitt véghez, azért fog rajongó lelkesedéssel dolgozni és azért fog tömeges élmunkásmozgalmat teremteni, hogy a kapitalizmus számára trágyázza a talajt. Munkásosztályunk nem a kapitalizmus érdekében dolgozik lelkesedéssel, hanem azért, hogy véglegesen eltemesse a kapitalizmust és a Szovjetunióban felépítse a szocializmust. Fosszák meg őt a szocializmus felépítésének lehetőségébe vetett biztos hitétől és megsemmisítik a verseny, a munkalendület, az élmunkásmozgalom minden talaját.

Ebből következik: ahhoz, hogy a munkásosztályt lelkes munkára és versenyre mozgósítsuk és az egész fronton általános támadást szervezzünk, elsősorban el kellett temetnünk a trockizmusnak azt a burzsoá elméletét, amely szerint országunkban lehetetlen felépíteni a szocializmust.

A trockizmus lényege, másodszor, annak a tagadása, hogy a parasztság zömét be lehet vonni a falusi szocialista építés művébe. Mit jelent e lehetőség tagadása? Azt jelenti, hogy a munkásosztály nem képes magával vonni a parasztságot az egyéni parasztgazdaságok kollektív vágányra való átállításában, s hogy ha a világforradalom győzelme a közeljövőben nem jön a munkásosztály segítségére, akkor a parasztság visszaállítja a régi burzsoá rendet. Ez tehát nem egyéb, mint a világforradalom győzelméről szóló „forradalmi” frázisokkal leplezett burzsoá tagadása annak, hogy a proletárdiktatúrának van ereje és lehetősége, hogy a parasztságot a szocializmus útjára térítse.

Lehet-e ilyen nézetekkel harcba vinni a paraszttömegeket a kolhozmozgalomért, megszervezni a tömeges kolhozmozgalmat, megszervezni a kulákság mint osztály felszámolását? Világos, hogy nem lehet.

Ebből következik: ahhoz, hogy megszervezzük a parasztság tömeges kolhozmozgalmát és felszámoljuk a kulákságot, elsősorban el kellett temetnünk a trockizmus burzsoá elméletét, amely szerint a parasztság dolgozó tömegeit nem lehet bevonni a szocializmusba.

A trockizmus lényege, végül, annak a tagadása, hogy a pártban vasfegyelemnek kell lennie, annak az elismerése, hogy a pártban szabadon alakulhatnak frakciós csoportosulások, annak az elismerése, hogy meg kell alakítani a trockista pártot. A trockizmus szerint a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának nem egységes és egybeforrt harci pártnak, hanem külön központtal, külön fegyelemmel, külön sajtóval stb. rendelkező csoportok és frakciók gyülekezetének kell lennie. És mit jelent ez? Azt jelenti, hogy kihirdetik a párton belüli politikai frakciók szabadságát. Azt jelenti, hogy ha elismerték a politikai csoportosulások szabadságát a pártban, utána a politikai pártok szabadságának, vagyis a burzsoá demokráciának kell következnie az országban. Ez tehát nem más, mint a „belső pártdemokráciának”, a pártban uralkodó „rezsim megjavításának” frázisával leplezett elismerése annak, hogy a pártban szabad a frakciós csoportosulás, beleértve a politikai pártok megengedését a proletárdiktatúra országában. Azt, hogy intellektuel csoportok frakciós viszálykodása még nem pártdemokrácia, hogy a széles fronton kibontakozó önbírálat, melyet a párt szervez, és a párttömegek óriási aktivitása a valóságos és igazi pártdemokrácia megnyilvánulása — azt a trockizmus sohasem fogja megérteni.

Lehet-e ilyen pártszervezeti nézetekkel vasfegyelmet biztosítani a pártban, lehet-e biztosítani a párt sziklaszilárd egységét, amely elengedhetetlen, ha sikerrel akarunk harcolni az osztályellenség ellen? Világos, hogy nem lehet.

Ebből következik: ahhoz, hogy biztosítsuk a párt sziklaszilárd egységét és proletár fegyelmét, elsősorban el kellett temetnünk a trockizmus szervezeti elméletét.

Kapitulálás a gyakorlatban, mint tartalom, „baloldali” frázisok és kalandor „forradalmi” handabandázás, mint a kapituláns tartalmat leplező és reklámozó forma — ez a trockizmus lényege.

A trockizmus e kettőssége a tönkremenő városi kispolgárság kettős helyzetét tükrözi: a városi kispolgárság ugyanis nem állhatja a proletárdiktatúra „rezsimjét” és vagy „rögtön” a szocializmusba szeretne átugrani, hogy megmeneküljön a tönkremenéstől (ebből ered a politikai kalandorkodás és hisztéria), vagy ha ez lehetetlen, bármilyen engedményre hajlandó a kapitalizmus javára (ebből ered a kapituláns politika).

A trockizmus e kettőssége magyarázza azt a tényt, hogy a trockizmus a jobboldali elhajlók ellen intézett állítólagos „ádáz” rohamait azzal tetézi be, hogy blokkra lép velük, mint álarcnélküli kapitulánsokkal.

És mit jelentenek a pártban észlelt „baloldali” túlzások a kolhozmozgalommal kapcsolatban? Ezek a túlzások bizonyos kísérletet, igaz, öntudatlan kísérletet jelentenek, mely arra irányul, hogy a gyakorlatban felelevenítsék a trockizmus hagyományait, felelevenítsék a középparasztsághoz való trockista viszonyt. Ezek a túlzások annak a politikai hibának a következményei, amelyet Lenin „agyonadminisztrálásnak” nevez. Ez azt jelenti, hogy egyes elvtársaink, a kolhozmozgalom sikereitől megszédülve, nem mint építők, hanem elsősorban mint adminisztrátorok kezdték kezelni a kolhozépítés problémáit s ezért számos igen súlyos hibát követtek el.

Pártunkban vannak egyesek, akik azt hiszik, hogy nem kellett volna ráncbaszedni a „baloldali” túlzókat. Szerintük nem kellett volna megbántani munkatársainkat, nem kellett volna közbelépni, még akkor sem, ha szédületükben hibákat követtek el. Ez badarság, elvtársak. Így csak azok beszélhetnek, akik feltétlenül az árral akarnak úszni. Ezek olyan emberek, akik soha életükben nem fogják magukévá tenni a lenini vonalat — nem fognak az ár ellen úszni, amikor ezt követeli a helyzet, ezt követelik a párt érdekei. Ezek nem leninisták, hanem uszálypolitikusok. A pártnak éppen azért sikerült elvtársaink egész osztagait a helyes útra téríteni, éppen azért sikerült a hibákat helyrehozni és eredményeket elérni, mert a vezérvonal megvalósítása érdekében határozottan szembeszegült az árral. Éppen ezt nevezzük leninizmusnak a gyakorlatban, ezt nevezzük leninizmusnak a vezetésben.

Ezért gondolom, hogy ha nem küzdöttük volna le a „baloldali” túlzásokat, akkor a kolhozmozgalomban nem tudtuk volna elérni azokat a sikereket, amelyekkel most büszkélkedünk.

Ennyit a trockizmus maradványai s e maradványok gyakorlati megnyilvánulásai ellen folytatott harcról.

Kissé másképp vagyunk a jobboldali opportunizmussal, amelynek élén Buharin, Rikov és Tomszkij állott vagy áll.

A jobboldali elhajlókról nem mondhatjuk, hogy tagadják a szocializmus felépítésének lehetőségét a Szovjetunióban. Nem, ők ezt elismerik és ebben különböznek a trockistáktól. De a jobboldali elhajlóknak az a bajuk, hogy formálisan elismerik ugyan a szocializmus felépítésének lehetőségét egy országban, de ugyanakkor nem akarják elismerni azokat a harci módszereket és eszközöket, amelyek nélkül lehetetlen felépíteni a szocializmust. Nem akarják elismerni, hogy az ipar minden módon való fejlesztése a kulcsa annak, hogy az egész népgazdaságot a szocializmus elvei alapján átalakítsuk. Nem akarják elismerni, hogy a tőkés elemek ellen engesztelhetetlen osztályharcot kell folytatni s hogy a szocializmusnak az egész fronton általános támadást kell indítania a kapitalizmus ellen. Nem értik, hogy ezek a módok és eszközök azoknak a rendszabályoknak a rendszerét alkotják, amelyek nélkül országunkban lehetetlen a proletárdiktatúrát fenntartani, lehetetlen a szocializmust felépíteni. Azt hiszik, hogy suttyomban, simán, osztályharc nélkül is fel lehet építeni a szocializmust, ha nem is indítunk támadást a tőkés elemek ellen. Azt hiszik, hogy a tőkés elemek vagy lassacskán elhalnak maguktól, vagypedig belenőnek a szocializmusba. Mivel azonban ilyen csodák a történelemben nem fordulnak elő, ezért azt látjuk, hogy a jobboldali elhajlók valójában lecsúsznak arra az álláspontra, amely tagadja a szocializmus felépítésének lehetőségét országunkban.

Azt sem mondhatjuk a jobboldali elhajlókról, hogy tagadják, hogy a parasztság zömét be lehet vonni a szocializmus felépítésébe a falun. Nem, ők elismerik ezt a lehetőséget és ebben különböznek a trockistáktól. De amikor ezt formálisan elismerik, ugyanakkor tagadják azokat a módokat és eszközöket, amelyek nélkül nem lehet bevonni a parasztságot a szocializmus felépítésének művébe. Nem akarják elismerni, hogy a szovhoz és a kolhoz a legfőbb eszköze és „országútja” annak, hogy a parasztság zömét bevonjuk a szocializmus felépítésének művébe. Nem akarják elismerni, hogy ha nem valósítjuk meg a kulákság mint osztály felszámolásának politikáját, akkor a falut lehetetlen átalakítani a szocializmus elvei alapján. Azt hiszik, hogy a falut suttyomban, simán, osztályharc nélkül, egyesegyedül a fogyasztási és értékesítő szövetkezetek útján át lehet állítani a szocializmus vágányára, mert meg vannak győződve arról, hogy a kulák magától belenő a szocializmusba. Azt hiszik, hogy most nem az iparfejlesztés gyors üteme és nem a kolhoz meg a szovhoz a legfontosabb, hanem az, hogy „szabaddá tegyük” a piac vakon ható erőit, hogy „felszabadítsuk” a piacot és „levegyük a béklyókat” az egyéni gazdaságokról, beleértve a falu tőkés elemeit is. Mivel azonban a kulák nem nőhet bele a szocializmusba, a piac „felszabadítása” pedig nem jelent egyebet, mint a kulákság felfegyverzését és a munkásosztály lefegyverzését, ezért azt látjuk, hogy a jobboldali elhajlók lecsúsznak a lejtőn és valójában magukévá teszik azt az álláspontot, amely tagadja, hogy a parasztság zömét be lehet vonni a szocializmus felépítésének művébe.

Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy a jobboldali elhajlók és a trockisták közt folyó kakasviadal rendszerint azzal végződik, hogy a jobboldali elhajlók a kulisszák mögött tárgyalásokat folytatnak a trockistákkal, hogy blokkra lépjenek velük.

A jobboldali opportunizmusnak az a legnagyobb baja, hogy szakít az osztályharc lenini felfogásával és lecsúszik a kispolgári liberalizmus álláspontjára.

Nem lehet kétséges, hogy ha a jobboldali elhajlás pártunkban győzelmet aratott volna, az egyértelmű lett volna a munkásosztály teljes lefegyverzésével, a falu tőkés elemeinek felfegyverzésével és növelte volna annak esélyeit, hogy a Szovjetunióban visszaállítják a kapitalizmust.

A jobboldali elhajlók nincsenek azon az állásponton, hogy másik pártot kell alakítani és ebben is különböznek a trockistáktól. A jobboldali elhajlók vezetői nyíltan beismerték hibáikat és a párt előtt kapituláltak. De ostobaság volna ezen az alapon azt gondolni, hogy a jobboldali elhajlást eltemettük. Nem ezen kell mérni a jobboldali opportunizmus erejét. A jobboldali opportunizmus ereje — a kispolgári környezet elemi ereje, annak a nyomásnak az ereje, melyet a tőkés elemek általában, és különösen a kulákok gyakorolnak pártunkra. És éppen azért, mert a jobboldali elhajlás a letűnő osztályok legszámottevőbb elemeinek ellenállását tükrözi, a jobboldali elhajlás ma a legnagyobb veszély pártunkban.

A párt ezért tartotta szükségesnek, hogy erélyes és kérlelhetetlen harcot indítson a jobboldali elhajlás ellen.

Nem lehet kétséges, hogy ha nem folytattunk volna erélyes harcot a jobboldali elhajlás ellen, ha nem szigeteltük volna el vezető elemeit, nem tudtuk volna sem a párt és a munkásosztály erőit, sem a szegény- és középparasztság tömegeinek erőit a szocializmus általános támadására, a szovhozok és kolhozok megszervezésére, nehéziparunk helyreállítására, a kulákság mint osztály felszámolására mozgósítani.

Így vagyunk a „baloldali” és jobboldali elhajlással pártunkban.

A feladat az, hogy a jövőben is engesztelhetetlen harcot folytassunk két fronton, mind a kispolgári radikalizmust képviselő „baloldaliak”, mind a kispolgári liberalizmust képviselő jobboldaliak ellen.

A feladat az, hogy a jövőben is engesztelhetetlen harcot folytassunk a párt békülékeny elemei ellen, akik nem értik, vagy úgy tesznek, mintha nem értenék, hogy erélyes kétfrontharcra van szükség.

b) A pártonbelüli elhajlások ellen folyó harc képe nem volna teljes, ha nem érintenők azokat az elhajlásokat, amelyek pártunkban a nemzeti kérdés terén észlelhetők. Elsősorban a nagyorosz soviniszta elhajlásra és másodszor, a helyi nacionalista elhajlásra gondolok. Ezek az elhajlások nem olyan kirívóak és tolakodóak, mint a „baloldali” vagy a jobboldali elhajlás. Settenkedő elhajlásoknak lehetne nevezni őket. De ez korántsem jelenti azt, hogy nem léteznek. Igenis léteznek és ami a legfőbb — növekednek. Ez egészen kétségtelen. Kétségtelen, mivel az osztályharc kiéleződésének általános légköre feltétlenül magával vonja a pártban tükröződő nemzeti súrlódások kiéleződését. Ezért fel kell fednünk és meg kell világítanunk ezeknek az elhajlásoknak az arculatát.

Mi a nagyorosz soviniszta elhajlás lényege mai viszonyaink között?

A nagyorosz soviniszta elhajlás lényege: törekvés a nyelv, a kultúra és az életmód terén fennálló nemzeti különbségek mellőzésére; törekvés a nemzeti köztársaságok és területek felszámolásának előkészítésére; törekvés a nemzeti egyenjogúság elvének aláásására és az apparátust, a sajtót, az iskolát és más állami és társadalmi szervezeteket nemzetiesítő pártpolitikának lejáratására.

Az efféle elhajlók abból indulnak ki, hogy mivel a szocializmus győzelme esetén a nemzeteknek egybe kell olvadniok, nemzeti nyelveiknek pedig egységes és közös nyelvvé kell válniok, elérkezett tehát az ideje annak, hogy megszüntessük a nemzeti különbségeket és lemondjunk a korábban elnyomott népek nemzeti kultúrájának fejlesztésére irányuló politikánkról.

És emellett Leninre hivatkoznak, helytelenül idézve, néha éppenséggel meghamisítva és megrágalmazva Lenint.

Lenin azt mondotta, hogy a szocializmusban a nemzetiségek érdekei egy egésszé olvadnak össze — vajon nem az következik-e ebből, hogy ideje végezni a nemzeti köztársaságokkal és területekkel… az internacionalizmus érdekében? Lenin 1913-ban a bundistákkal vitatkozva azt mondotta, hogy a nemzeti kultúra jelszava burzsoá jelszó — vajon nem az következik-e ebből, hogy ideje végezni a Szovjetunió népeinek nemzeti kultúrájával… az internacionalizmus érdekében?

Lenin azt mondotta, hogy a szocializmusban megszűnik a nemzeti elnyomás és ledőlnek a nemzeti válaszfalak — vajon nem az következik-e ebből, hogy ideje végetvetni annak a politikának, amely számol a Szovjetunió népeinek nemzeti sajátosságaival és hogy ideje áttérni a beolvasztás politikájára… az internacionalizmus érdekében?

És így tovább és így tovább.

Kétségtelen, hogy ez az elhajlás a nemzeti kérdésben, ez az elhajlás, amelyet ráadásul az internacionalizmus álarcával és Lenin nevével lepleznek, a nagyorosz nacionalizmus legcsiszoltabb és ezért legveszélyesebb, fajtája.

Először, Lenin sohasem mondotta azt, hogy egy államon belül a szocializmus világméretű győzelme előtt, a nemzeti különbségeknek el kell tűnniök, a nemzeti nyelveknek pedig egy közös nyelvben egybe kell olvadniok. Ellenkezőleg, Lenin ennek a szöges ellentétét mondotta: „a népek és az országok közötti nemzeti és állami különbségek … még a proletárdiktatúra világméretű megvalósítása után is sokáig, nagyon sokáig fenn fognak maradni” (XXVI köt. 227. old.).

Hogyan hivatkozhatnak Leninre, s ugyanakkor megfeledkeznek Leninnek erről az alapvető útmutatásáról?

Igaz, egy volt marxista, aki most renegát és reformista, Kautsky úr, olyasvalamit állít, ami szöges ellentétben van azzal, amire Lenin tanít bennünket. Kautsky, Leninnel ellentétben, azt állítja, hogy ha a múlt század derekán a proletárforradalom győzött volna az osztrák-német egyesült államban, az egy közös német nyelv kialakulására és a csehek elnémetesedésére vezetett volna, mivel „egymagában a béklyóitól megszabadult csere ereje, egymagában a németek által behozott modern kultúra ereje minden erőszakos germanizálás nélkül németekké változtatta volna az elmaradt cseh kispolgárokat, parasztokat és proletárokat, akiknek ösztövér nemzetiségük semmit sem adhatott” (lásd a „Forradalom és ellenforradalom” német kiadásának előszavát).

Világos, hogy ez az „elgondolás” teljes összhangban van Kautsky szociálsovinizmusával. Éppen Kautskynak e nézetei ellen küzdöttem 1925-ben a Keleti Népek Egyetemén tartott előadásomban. De lehet-e számunkra, marxisták számára, akik mindvégig internacionalisták akarunk maradni, lehet-e számunkra valami pozitív jelentősége e megátalkodott német szociálsoviniszta antimarxista fecsegésének?

Kinek van igaza, Kautskynak vagy Leninnek?

Ha Kautskynak van igaza, akkor mivel magyarázható az a tény, hogy olyan viszonylag elmaradt nemzetiségek, mint a belorusszok és az ukránok, akik közelebb állnak a nagyoroszokhoz, mint a csehek a németekhez, nem oroszosodtak el a proletárforradalomnak a Szovjetunióban aratott győzelme eredményeképpen, hanem ellenkezőleg, újjászülettek és mint önálló nemzetek fejlődtek? Mivel magyarázható, hogy olyan nemzetek, mint a turkmének, kirgizek, üzbekek, tadzsikok (nem is beszélve a grúzokról, örményekről, azerbajdzsánokról stb.), elmaradottságuk ellenére, nemhogy nem oroszosodtak el annak következtében, hogy a szocializmus a Szovjetunióban győzött, hanem, ellenkezőleg, újjászülettek és önálló nemzetekké fejlődtek? Nem világos-e, hogy tisztelt elhajlóink, holmi kirakati internacionalizmust hajhászva, a kautskysta szociálsovinizmus hatása alá kerültek? Nem világos-e, hogy amikor egy állam keretein belül, a Szovjetunió keretein belül egy közös nyelvért szállnak síkra, lényegében a volt uralkodó nyelv, mégpedig — a nagyorosz nyelv privilégiumainak visszaállítására törekednek.

Hol itt az internacionalizmus?

Másodszor, Lenin sohasem mondotta azt, hogy a nemzeti elnyomás megszűnése és a nemzeti érdekek teljes egybeolvadása egyértelmű a nemzeti különbségek megszűnésével. Mi megszüntettük a nemzeti elnyomást. Mi megszüntettük a nemzeti kiváltságokat és megteremtettük a nemzeti egyenjogúságot. Megszüntettük a szó régi értelmében vett állami határokat, határköveket és vámsorompókat, melyek elválasztották egymástól a Szovjetunió nemzetiségeit. Létrehoztuk a Szovjetunióban élő népek gazdasági és politikai érdekeinek egységét. De azt jelenti-e ez, hogy ezzel megszüntettük a nemzeti különbségeket, a nemzeti nyelveket, kultúrát, életmódot stb. is? Világos, hogy nem azt jelenti. De ha a nemzeti különbségek, a nemzeti nyelvek, a nemzeti kultúra, életmód stb. megmaradnak, akkor nem világos-e, hogy a nemzeti köztársaságok és területek megszüntetésének követelése a mostani történelmi időszakban reakciós követelés, mely a proletárdiktatúra érdekei ellen irányul? Belátják-e elhajlóink, hogy ha most megszüntetnek a nemzeti köztársaságokat és területeket, akkor megfosztanók a Szovjetunió népeinek milliós tömegeit attól a lehetőségtől, hogy anyanyelvükön tanuljanak, hogy anyanyelvükön működő iskolával, bírósággal, közigazgatással, társadalmi és egyéb szervezetekkel és intézményekkel rendelkezzenek, megfosztjuk őket annak lehetőségétől, hogy bekapcsolódjanak a szocialista építésbe? Nem világos-e, hogy elhajlóink valami kirakati internacionalizmust hajhászva, a reakciós nagyorosz soviniszták hatása alá kerültek, és megfeledkeztek, teljesen megfeledkeztek a kultúrforradalom jelszaváról a proletárdiktatúra időszakában, pedig ez a jelszó a Szovjetunió valamennyi népe, nagyoroszok és nem nagyoroszok számára egyaránt érvényes?

Harmadszor, Lenin sohasem mondotta azt, hogy a nemzeti kultúra fejlesztésének jelszava a proletárdiktatúra viszonyai között reakciós jelszó. Ellenkezőleg, Lenin mindig azt követelte, hogy segítsünk a Szovjetunió népeinek nemzeti kultúrájuk fejlesztésében. A X. pártkongresszuson Leninnek, éppen Leninnek a vezetésével szerkesztették meg és fogadták el a nemzeti kérdésről hozott határozatot, amely egyenesen kimondja, hogy:

„A párt feladata az, hogy a nem nagyorosz népek dolgozó tömegeinek segítsen utolérni az előrehaladott Közép-Oroszországot, segítsen nekik: a) kifejleszteni és megszilárdítani a szovjet államiságot e népek nemzeti életviszonyainak megfelelő formák között; b) kifejleszteni és megszilárdítani az anyanyelven működő igazságszolgáltatást, közigazgatást, gazdasági szerveket, hatalmi szerveket, melyeket a helyi lakosság életmódját és lelkületét ismerő helyi emberekből kell összeállítani; c) kifejleszteni az anyanyelven működő sajtójukat, iskoláikat, színházaikat, klubjaikat és általában kulturális és népművelési intézményeiket; d) megszervezni és fejleszteni az anyanyelvet használó általános, valamint szakmai és technikai tanfolyamok és iskolák széles hálózatát”.

Nem világos-e, hogy Lenin a leghatározottabban síkra szállt azért a jelszóért, hogy a proletárdiktatúra viszonyai között fejleszteni kell a nemzeti kultúrát?

Hát nem világos, hogy aki tagadja a nemzeti kultúra jelszavát a proletárdiktatúra viszonyai között, az tagadja a Szovjetunióban élő nem nagyorosz népek kulturális fellendítésének szükségességét, tagadja, hogy e népek számára elengedhetetlen az általános tankötelezettség és ezeket a népeket visszaveti a reakciós nacionalisták szellemi rabságába?

Lenin csakugyan reakciós jelszónak minősítette a nemzeti kultúra jelszavát a burzsoázia uralma idején. De vajon lehetett-e másképp?

Mi a nemzeti kultúra a nemzeti burzsoázia uralma idején? Tartalmában burzsoá és formájában nemzeti kultúra, melynek az a célja, hogy megmételyezze a tömegeket a nacionalizmus mérgével és megszilárdítsa a burzsoázia uralmát.

Mi a nemzeti kultúra a proletárdiktatúra idején? Tartalmában szocialista és formájában nemzeti kultúra, melynek az a célja, hogy a tömegeket a szocializmus és internacionalizmus szellemében nevelje.

Hogyan keverhetik össze ezt a két elvileg különböző jelenséget anélkül, hogy a marxizmussal szakítanának.

Hát nem világos, hogy amikor Lenin a burzsoá renddel kapcsolatos nemzeti kultúra jelszava ellen harcolt, a nemzeti kultúra burzsoá tartalmát támadta, nem pedig nemzeti formáját?

Ostobaság volna feltételezni, hogy Lenin a szocialista kultúrát nemzetietlen kultúrának tekintette, amelynek nincs semmilyen nemzeti formája. A bundisták egy időben csakugyan Leninnek tulajdonították ezt a képtelenséget. De Lenin műveiből tudjuk, hogy ő élesen tiltakozott e rágalom ellen, határozottan visszautasította ezt a képtelenséget. Csak nem lépnek tisztelt elhajlóink a bundisták nyomdokaiba?

Az elmondottak után mi maradt hát elhajlóink érveiből?

Semmi más, mint zsonglőrködés az internacionalizmus zászlajával és Lenin megrágalmazása.

A nagyorosz soviniszta elhajlók mélységesen tévednek, ha azt hiszik, hogy a szocializmus építésének időszaka a Szovjetunióban a nemzeti kultúrák bomlásának és felszámolásának időszaka. Éppen ellenkezőleg. Valójában a proletariátus diktatúrájának és a szocializmus építésének időszaka a Szovjetunióban — a szocialista tartalmú és nemzeti formájú nemzeti kultúrák felvirágzásának az időszaka, mert a szovjet rendszerben maguk a nemzetek nem a szokásos „modern” nemzetek, hanem szocialista nemzetek, mint ahogy nemzeti kultúráik is, tartalmukat tekintve, nem a szokásos burzsoá kultúrák, hanem szocialista kultúrák.

A nagyorosz soviniszta elhajlók nyilván nem értik, hogy a nép anyanyelvén folyó általánosan kötelező elemi oktatás bevezetésével és meghonosításával a nemzeti kultúrák fejlődésének új erővel kell kibontakoznia. Nem értik, hogy az elmaradt nemzetiségeket csak a nemzeti kultúrák fejlesztése útján lehet a szocialista építés művébe igazán bekapcsolni.

Nem értik, hogy éppen ezen alapszik az a lenini politika, amely megköveteli, hogy segítsük és támogassuk a Szovjetunióban élő népek nemzeti kultúrájának fejlődését.

Talán különösnek tűnik, hogy mi, akik azt hirdetjük, hogy a jövőben a nemzeti kultúrák egy közös nyelvet használó közös (formában is, tartalomban is közös) kultúrában olvadnak össze, ugyanakkor hívei vagyunk annak is, hogy a nemzeti kultúrák most, a proletárdiktatúra időszakában felvirágozzanak. Ebben azonban nincs semmi különös. Lehetővé kell tenni, hogy a nemzeti kultúrák fejlődjenek és kibontakozzanak, kifejtsék minden bennük szunnyadó erejüket, mert így teremtjük meg a feltételeit annak, hogy a szocializmus világgyőzelme időszakában egy közös nyelvet használó egységes közös kultúrában olvadjanak össze. A nemzeti formájú és szocialista tartalmú kultúrák felvirágzása egy ország proletárdiktatúrájának viszonyai között azért, hogy egy közös nyelvet használó, egy közös (formában is, tartalomban is közös) szocialista kultúrában olvadjanak össze, mikor az egész világon győz majd a proletariátus, és a szocializmus mindennapi életformává válik — éppen ebben van a nemzeti kultúra kérdésének, e kérdés lenini megfogalmazásának a dialektikája.

Azt mondhatják, hogy a kérdés ilyen megfogalmazása: „ellentmondás”. De vajon nincs-e ugyanilyen „ellentmondás” az állam kérdésében is? Azt hirdetjük, hogy az állam elhal. De ugyanakkor amellett vagyunk, hogy erősíteni kell a proletárdiktatúrát, mely a legerősebb és legnagyobb hatalom minden eddig létező államhatalom közül. Végső fokig fejleszteni az államhatalmat éppen az államhatalom elhalásához szükséges feltételek előkészítése céljából — ez a marxista formula. Ez „ellentmondás”? Igen, „ellentmondás”. De ez az élet ellentmondása és teljesen a marxi dialektikát tükrözi.

Vagy például, hogyan fogalmazza meg Lenin a különválás jogát is magában foglaló nemzeti önrendelkezés jogának kérdését. Lenin néha egészen egyszerű formulával fejezte ki a nemzeti önrendelkezés tételét: „különválni az egyesülés érdekében”. Csak gondolják meg — különválás az egyesülés érdekében. Valóságos paradoxon. Pedig ez az „ellentmondásos” formula a marxi dialektikának azt az éltető igazságát tükrözi, amely lehetővé teszi a bolsevikoknak, hogy a nemzeti kérdés terén a legbevehetetlenebb erődöket is bevegyék.

Ugyanezt kell mondanunk a nemzeti kultúra formulájáról is: a nemzeti kultúrákat (és nyelveket) fel kell virágoztatni egy ország proletárdiktatúrájának időszakában azért, hogy előkészítsük a feltételeket ahhoz, hogy a nemzeti kultúrák (és nyelvek) elhaljanak és egy közös szocialista kultúrában (és egy közös nyelvben) összeolvadjanak a szocializmus világgyőzelmének időszakában.

Aki nem értette meg átmeneti időszakunk e sajátosságát és „ellentmondását”, aki nem értette meg a történelmi folyamatok e dialektikáját, az a marxizmus számára elveszett.

Elhajlóinknak az a bajuk, hogy nem értik és nem is akarják megérteni a marxi dialektikát.

Így vagyunk a nagyorosz soviniszta elhajlással.

Nem nehéz megérteni, hogy ez az elhajlás a korábban uralkodó nagyorosz nemzet letűnő osztályainak elvesztett kiváltságaik visszaszerzésére irányuló törekvését tükrözi.

Ezért veszélyes a nagyorosz sovinizmus, amely a nemzeti kérdés terén a legfőbb veszély pártunkban.

Mi a helyi nacionalista elhajlás lényege?

A helyi nacionalizmus felé elhajlók lényegében arra törekszenek, hogy elkülönüljenek és nemzeti kereteik közé zárkózzanak, palástolni törekszenek az osztályellentéteket saját nemzetükön belül, azzal törekszenek védekezni a nagyorosz sovinizmussal szemben, hogy eltávolodnak a szocialista építéstől, hogy nem akarják látni azt, ami közelebb hozza egymáshoz és egyesíti a Szovjetunió nemzeteinek dolgozó tömegeit és csak azt akarják látni, ami eltaszíthatja őket egymástól.

A helyi nacionalista elhajlás a korábban elnyomott nemzetek letűnő osztályainak a proletárdiktatúrával szemben megnyilvánuló elégedetlenségét és azt a törekvésüket fejezi ki, hogy nemzeti burzsoá államukban elkülönüljenek és ott megteremtsék a maguk osztályuralmát.

Ez az elhajlás azért veszélyes, mert ápolja a burzsoá nacionalizmust, gyengíti a Szovjetunió dolgozó népeinek egységét és az intervenciósok kezére játszik.

Ez a helyi nacionalista elhajlás lényege.

A párt feladata az, hogy erélyesen harcoljon ez ellen az elhajlás ellen és biztosítsa a szükséges feltételeket ahhoz, hogy a Szovjetunióban élő népek dolgozó tömegeit az internacionalizmus szellemében neveljék.

Íme ilyenek az elhajlások pártunkban, ilyen a „baloldali” és a jobboldali elhajlás az általános politika terén, ilyenek a nemzeti kérdésben mutatkozó elhajlások.

Ez a helyzet pártunkban.

Most, amikor pártunk győztesként került ki a vezérvonalért folytatott harcból, amikor pártunk lenini vonala az egész fronton diadalmaskodik, sokan hajlandók megfeledkezni azokról a nehézségekről, melyeket munkánkban a különböző elhajlók támasztottak. Sőt, egyes nyárspolgári természetű elvtársak még ma is azt hiszik, hogy meglehettünk volna az elhajlók elleni harc nélkül is. Mondanom sem kell, hogy ezek az elvtársak mélységesen tévednek. Csak tekintsünk vissza és emlékezzünk a trockisták és a jobboldali elhajlók cselszövéseire, csak emlékezzünk vissza azoknak a harcoknak történetére, melyeket az elmúlt időszakban az elhajlások ellen kellett vívnunk, és akkor megértjük, milyen üres és semmirekellő ez a nyárspolgári szellem pártunkban. Nem lehet kétséges, hogy ha nem zaboláztuk volna meg és nyílt harcban nem zúztuk volna szét az elhajlókat, nem tudtuk volna kivívni azokat a sikereket, amelyekre ma joggal büszke pártunk.

Pártunk a lenini vonaltól való elhajlások ellen folytatott harcban nőtt meg és erősödött. Az elhajlássok elleni harcban kovácsolta ki sorainak lenini egységét. Ma már senki sem tagadja azt a vitathatatlan tényt, hogy pártunk még sohasem tömörült olyan szorosan Központi Bizottsága köré, mint most. Most mindenki kénytelen elismerni, hogy a párt ma egységesebb és tömörebb, mint valaha, hogy a XVI. kongresszus egyike annak a kevés pártkongresszusnak, amelyen nincsen többé kialakult és tömör ellenzék, mely a maga külön vonalát szembe tudná állítani a párt vezérvonalával.

Minek köszönheti a párt ezt a döntő vívmányát?

A párt annak a körülménynek köszönheti ezt a vívmányát, hogy az elhajlások ellen folytatott harcában mindig elvi politikát folytatott, sohasem süllyedt odáig, hogy kulisszák mögötti kombinációkba és diplomáciai üzérkedésbe bocsátkozzék.

Lenin azt mondotta, hogy az elvi politika az egyetlen helyes politika. Mi azért kerültünk ki győztesen az elhajlások ellen folytatott harcból, mert becsületesen és következetesen teljesítettük Leninnek ezt az intelmét. (Taps.)

* * *

Befejezem, elvtársak.

Mi az általános következtetés?

Az elmúlt időszakban több döntő sikert értünk el a szocialista építés valamennyi frontján. Ezeket a sikereket azért értük el, mert fennen tudtuk hordozni Lenin magasztos zászlaját. Ha győzni akarunk, a jövőben is fennen kell hordoznunk Lenin zászlaját, oltalmazva tisztaságát és szeplőtelenségét, (Taps.)

Ez az általános következtetés.

Lenin zászlajával győztünk az Októberi Forradalomért vívott harcokban.

Lenin zászlajával arattunk döntő sikereket a szocialista építés győzelméért folytatott harcban.

És ezzel a zászlóval fogunk győzni a proletár világforradalomban is.

Éljen a leninizmus! (Dörgő, hosszantartó taps. Az egész terem éljenez.)

„Pravda” 177. sz.
1930. június 29.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.