Írta: J. V. Sztálin

A Szovjetunió agrárpolitikájának kérdéseihez

Beszéd a marxista agrár-szakemberek 1929 december 27-i konferenciáján

Elvtársak! A jelen pillanatban társadalmi és gazdasági életünk fő ténye, az a tény, mely az egész ország figyelmét magára vonja, a kolhozmozgalom óriási növekedésének ténye.

A mostani kolhozmozgalom jellegzetes vonása az, hogy a kolhozokba már nem csak a szegényparasztság egyes csoportjai lépnek be, ahogy eddig történt, hanem tömegestől megy a kolhozba a középparaszt is. Ez azt jelenti, hogy a kolhozmozgalom a dolgozó parasztok egyes csoportjainak és rétegeinek mozgalmából a parasztság milliókat és milliókat számláló zömének mozgalmává lett. Többek között ezzel magyarázható az az óriási fontosságú tény, hogy a kolhozmozgalom, amely hatalmas, egyre növekedő kulákellenes lavinává nőtt, elsöpri útjából a kulák ellenállását, szétzúzza a kulákságot és utat tör a nagyarányú szocialista építés számára a falun.

De ha van is okunk arra, hogy a szocialista építés gyakorlati sikereire büszkék legyünk, nem mondhatjuk ugyanezt a gazdaság és különösen a mezőgazdaság terén kifejtett elméleti munkánk sikereiről. Sőt el kell ismernünk, hogy elméleti munkánk nem tud lépést tartani gyakorlati sikereinkkel, hogy bizonyos szakadás van gyakorlati sikereink és az elméleti munka fejlődése között. Pedig feltétlenül szükséges, hogy az elméleti munka ne csak lépést tartson a gyakorlati munkával, hanem meg is előzze azt, hogy gyakorlati funkcionáriusainkat a szocializmus győzelméért vívott harcukban felfegyverezze.

Most nem szólok bővebben az elmélet jelentőségéről. Hogy mi az elmélet jelentősége, azt önök eléggé jól tudják. Tudják, hogy az elmélet, ha valóban elmélet, a gyakorlat embereinek tájékozódó erőt, világos távlatot ad, biztonságot a munkában, hitet ügyünk győzelmében. Mindennek feltétlenül roppant jelentősége van szocialista építésünk szempontjából. Baj azonban, hogy éppen ezen a téren, gazdasági kérdéseink elméleti kidolgozása terén, kezdünk sántítani.

Mert különben mivel magyarázhatjuk meg azt a tényt, hogy nálunk, a mi társadalmi és politikai életünkben, gazdasági kérdéseink terén még mindig különböző polgári és kispolgári elméletek vannak forgalomban? Mivel magyarázhatjuk meg, hogy ezek az elméletek és elméletecskék még mindig nem részesülnek a kellő visszautasításban? Mivel magyarázható, hogy a marxi-lenini politikai gazdaságtan számos alaptételét kezdjük elfelejteni, nem népszerűsítjük sajtónkban és valami okból nem toljuk előtérbe, pedig ezek a burzsoá és kispolgári elméletek legbiztosabb ellenmérgei. Nehéz-e megérteni, hogy ha a marxi-lenini elmélet alapján nem folytatunk könyörtelen harcot a polgári elméletek ellen, akkor lehetetlen teljesen legyőznünk osztályellenségeinket?

Az új gyakorlat megköveteli, hogy új módon nyúljunk az átmeneti szakasz gazdasági kérdéseihez. Most új módon áll előttünk az új gazdasági politikának, az osztályoknak, az építés ütemének, a munkásparaszt összefogásnak, a párt politikájának kérdése. Hogy a gyakorlattól el ne maradjunk, azonnal hozzá kell fognunk, hogy mindezeket a kérdéseket az új helyzet szempontjából kidolgozzuk. Enélkül lehetetlen leküzdeni azokat a polgári elméleteket, amelyek gyakorlati funkcionáriusaink fejében burjánzanak. Enélkül lehetetlen kiirtani ezeket az elméleteket, melyek már az előítéleteket jellemző szívósságra tettek szert. Mert csak úgy erősíthetjük a marxizmus-leninizmus hadállásait, ha harcolunk az elméletben terpeszkedő polgári előítéletek ellen.

Engedjék meg, hogy áttérjek néhány ilyen, elméletnek nevezett polgári előítélet jellemzésére és hogy építésünk egyes döntő kérdéseinek megvilágítása során megmutassam tarthatatlanságukat.

I
Az „egyensúly” elmélete

Önök persze tudják, hogy a kommunisták között még mindig divatban van népgazdasági szektoraink „egyensúlyának” úgynevezett elmélete. Ennek az elméletnek persze semmi köze sincs a marxizmushoz. Mégis ezt, éppen ezt az elméletet terjesztik sokan a jobboldali elhajlók táborából.

Ez az elmélet valahogy úgy képzeli, hogy mindenekelőtt van egy szocialista szektorunk — ez olyan ládaféle — és ezenkívül van egy nem szocialista, ha úgy tetszik, tőkés szektorunk — ez egy másik láda. Ez a két láda különböző síneken békésen gördül előre, úgy hogy egyik a másikkal nem érintkezik. Tudjuk a geometriából, hogy a párhuzamos vonalak nem találkoznak. De ennek a nagyszerű teóriának a szerzői azt hiszik, hogy ez a két párhuzamos valamikor mégis találkozni fog, és amikor találkozni fog, akkor nálunk bekövetkezik a szocializmus. Emellett ez az elmélet figyelmen kívül hagyja, hogy az úgynevezett „ládák” mögött osztályok állnak, a „ládák” mozgása pedig kíméletlen osztályharc, élethalálharc, olyan harc formájában megy végbe, amelynek elve: „ki kit győz le”.

Nem nehéz megérteni, hogy ennek az elméletnek semmi köze sincs a leninizmushoz. Nem nehéz megérteni, hogy ennek az elméletnek, objektív tartalmát tekintve, az a célja, hogy az egyéni parasztgazdaság hadállásait védje, hogy a kulák elemeket „új” elméleti fegyverrel vértezze fel a kolhozok elleni harcban és bizalmatlanságot keltsen a kolhozokkal szemben.

S mégis, ez az elmélet mind a mai napig tárt kapukra talál sajtónkban. És nem mondhatni, hogy teoretikusaink komolyan visszautasították volna ezt az elméletet és még kevésbé lehet állítani, hogy megsemmisítő csapást mértek volna rá. Mivel magyarázható ez a képtelenség, ha nem elméleti munkánk elmaradottságával?

Pedig csak elő kell venni a marxizmus kincsesházából az újratermelés elméletét és szembe kell állítani a szektorok egyensúlyának elméletével, hogy az utóbbiból betű se maradjon. Valóban, az újratermelés marxista elmélete azt tanítja, hogy a modern társadalom nem fejlődhetik, ha évről-évre nem akkumulál, akkumulálni pedig lehetetlen évről-évre bővülő újratermelés nélkül. Ez világos és érthető. Központosított szocialista nagyiparunk a bővített újratermelés marxista elmélete szerint fejlődik, mert terjedelmében évről-évre nő, akkumulál és hétmérföldes léptekkel halad előre.

De népgazdaságunk nemcsak nagyiparból áll. Ellenkezőleg, népgazdaságunkban még mindig a kis parasztgazdaság van túlsúlyban. Mondhatjuk-e, hogy kisparaszti gazdaságunk a bővített újratermelés elve szerint fejlődik? Nem, ezt nem mondhatjuk. Kisparaszti gazdaságunk a maga zömében nemcsak hogy nem valósítja meg évről-évre a bővített újratermelést, hanem ellenkezőleg, igen ritkán van módja arra, hogy legalább az egyszerű újratermelést megvalósítsa. Lehet-e szocializált iparunkat gyorsított ütemben előrevinni, ha olyan mezőgazdasági alapja van, mint a kisparaszti gazdaság, amely képtelen a bővített újratermelésre és ráadásul olyan erő, amely népgazdaságunkban túlsúlyban van? Nem, ezt a feladatot ilyen alapon nem lehet megvalósítani. Lehet-e a Szovjethatalmat és a szocialista építést többé-kevésbé hosszú időn át két különböző alapra fektetni — a legnagyobb üzemű és egyesített szocialista ipar alapjára és a legelaprózottabb és legelmaradottabb kisárutermelő parasztgazdaság alapjára? Nem, nem lehet. Ennek egyszer az egész népgazdaság teljes felbomlásával kell végződnie.

Hol van hát a kivezető út? A kivezető út az, hogy a mezőgazdaságot tegyük nagyüzemivé, felhalmozásra, bővített újratermelésre képessé s ilymódon a népgazdaság mezőgazdasági alapját átalakítsuk.

De hogyan tehetjük mezőgazdaságunkat nagyüzemivé?

Ennek két útja van. Van a kapitalista út, mely a mezőgazdaságot úgy teszi nagyüzemivé, hogy meghonosítja benne a kapitalizmust. Ez az út odavezet, hogy a parasztság koldusbotra jut és a mezőgazdaságban kapitalista üzemek fejlődnek. Mi ezt az utat elvetjük, mert ez az út összeegyeztethetetlen a szovjet gazdasággal.

Van egy másik út, a szocialista út, amely a mezőgazdaságban a kolhozokat és a szovhozokat honosítja meg. Ez az út odavezet, hogy a kisparaszti gazdaságok nagy, kollektív, a technika és a tudomány minden vívmányával felszerelt gazdaságokká egyesülnek, amelyeknek módjuk van arra, hogy továbbfejlődjenek, mert ezek a gazdaságok meg tudják valósítani a bővített újratermelést.

Tehát ez a kérdés: vagy az egyik út, vagy a másik, vagy vissza — a kapitalizmushoz, vagy előre — a szocializmushoz. Harmadik út nincs és nem is lehet.

Az „egyensúly”-elmélet nem egyéb, mint kísérlet egy harmadik út konstruálására. És éppen azért, mert egy harmadik (nemlétező) utat tart szem előtt, utópikus, antimarxista.

Lám, csak szembe kellett állítani Marx újratermelési elméletét a szektorok „egyensúlyának” elméletével, hogy az utóbbiból betű se maradjon.

Miért nem teszik ezt marxista agrárszakembereink? Kinek kell az, hogy sajtónk felkarolja ezt a nevetséges „egyensúly”-elméletet, a marxi újratermelési elmélet pedig véka alatt maradjon?

II
A szocialista építés „automatizmusának” elmélete

Térjünk át a politikai gazdaságtan másik előítéletére, egy másik polgári típusú elméletre. A szocialista építés „automatizmusának” elméletére gondolok. Ennek az elméletnek semmi köze sincs a marxizmushoz, de mégis buzgón hirdetik a jobboldaliak táborához tartozó elvtársak.

Ennek az elméletnek a szerzői körülbelül a következőket állítják. Amikor kapitalizmus volt nálunk s az ipar kapitalista alapon fejlődött, akkor a falu ösztönösen, magától, automatikusan követte a kapitalista várost és átalakult a kapitalista város képére és hasonlatosságára. Ha ez így volt a kapitalizmus alatt, akkor miért ne lehetne ugyanígy a szovjet gazdaságban is? Miért ne követhetné a falu, a kisparaszti gazdaság automatikusan a szocialista várost, miért ne alakulhatna át magától a szocialista város képére és hasonlatosságára? Ennek az elméletnek szerzői ezen az alapon azt állítják, hogy a falu automatikusan követheti a szocialista várost. Ha pedig ez így van, felmerül a kérdés: érdemes-e heveskednünk a szovhozok és kolhozok létesítése miatt, érdemes-e lándzsát törnünk, ha a falu amúgy is követheti a szocialista várost?

Itt ismét olyan elmélettel állunk szemben, melynek objektív célja az, hogy új fegyvert adjon a kolhozok ellen harcoló tőkés elemek kezébe.

Ennek az elméletnek antimarxista mivoltához nem fér semmi kétség.

Nem furcsa-e, hogy teoretikusaink még mindig nem értek rá ízekre szedni ezt a furcsa elméletet, amely megzavarja a kolhozban dolgozó gyakorlati funkcionáriusaink fejét?

Kétségtelen, hogy a szocialista városnak nagy és felbecsülhetetlen szerepe van a kisparaszti, individualista falu vezetésében. Éppen ezen alapszik az iparnak a mezőgazdaságot átalakító szerepe. De elegendő-e ez a tényező ahhoz, hogy a kisparaszti falu magától kövesse a várost a szocialista építésben? Nem, ez nem elegendő.

A kapitalizmus idején a falu ösztönösen követte a várost, mert a városi tőkés gazdaság és az árutermelő, egyéni parasztkisgazdaság alapjában egytípusú gazdaság. A kisparaszti árugazdaság természetesen még nem tőkés gazdaság. De alapjában a tőkés gazdasággal egytípusú, mivel a termelési eszközök magántulajdonára támaszkodik. Leninnek ezerszeresen igaza van, mikor Buharin „Az átmeneti időszak gazdasága” című könyvéhez fűzött megjegyzéseiben „a parasztság árutermelő-kapitalista tendenciájáról” beszél, ellentétben „a proletariátus szocialista tendenciájával”. Éppen ez a magyarázata annak, hogy „a kisüzem szakadatlanul, minden nap, minden órában, magától és tömegméretekben szüli a kapitalizmust és a burzsoáziát” (Lenin).

Mondhatjuk-e, hogy a paraszti kisárugazdaság alapjában egytípusú a városi szocialista termeléssel? Nyilvánvaló, hogy ezt nem mondhatjuk, ha nem akarunk szakítani a marxizmussal. Különben Lenin nem mondotta volna, hogy „amíg kisparaszti országban élünk, a kapitalizmus számára Oroszországban szilárdabb gazdasági alap van, mint a kommunizmus számára”.

Tehát a szocialista építés automatizmusának teóriája rothadt, antileninista elmélet.

Tehát ahhoz, hogy a kisparaszti falu a szocialista várost kövesse, többek között még az is kell, hogy a falun a szocializmus bázisául, szovhozok és kolhozok formájában, szocialista nagygazdaságokat szervezzünk, amelyek a szocialista város vezetésével magukkal tudják vonni a parasztság zömét.

Következésképpen a szocialista építés „automatizmusának” elmélete antimarxista elmélet. A szocialista város nem tudja másképpen magával vonnia kisparaszti falut, csak ha a kolhozokat és szovhozokat meghonosítja a falun és a falut új, szocialista módon átformálja.

Különös, hogy a szocialista építés „automatizmusának” elmélete agrárteoretikusaink részéről mindeddig nem talált kellő visszautasításra.

III
A kisparaszti gazdaság „szilárdságának” elmélete

Térjünk át a politikai gazdaságtan harmadik előítéletére, a kisparaszti gazdaság „szilárdságának” elméletére. Mindenki tudja, hogy a polgári politikai gazdaságtan a marxizmusnak azt az ismert tételét, hogy a nagygazdaságnak előnyei vannak a kisgazdasággal szemben, kétségbe vonja és azt állítja, hogy ez a tétel csak az iparban érvényes, de nem alkalmazható a mezőgazdaságra. A David- és Herz-típusú szociáldemokrata teoretikusok, akik ezt az elméletet hirdetik, arra a tényre próbáltak „támaszkodni”, hogy a kisparaszt sokat elbír, türelmes, kész bármilyen nélkülözést vállalni, csakhogy megvédje a maga darabka földjét, hogy ennélfogva a kisparaszti gazdaság a mezőgazdasági nagyüzem elleni harcban szilárdnak mutatkozik.

Nem nehéz megérteni, hogy az effajta „szilárdság” rosszabb minden ingatagságnál. Nem nehéz megérteni, hogy ennek az antimarxista elméletnek csak egy célja van, éspedig: a kapitalista rend dicsőítése és megerősítése. És éppen azért, mert ez a célja, éppen ezért sikerült a marxistáknak olyan könnyen szétzúzni ezt az elméletet.

De most nem erről van szó. Arról van szó, hogy a mi gyakorlatunk, a mi valóságunk új érveket szolgáltat ez ellen az elmélet ellen, teoretikusaink azonban különösképpen nem akarják, vagy nem tudják ezt az új fegyvert a munkásosztály ellenségei ellen kihasználni. Arra gondolok, hogy nálunk megszűnt a föld magántulajdona, a földet nacionalizáltuk, s ez olyan gyakorlat, amely megszabadítja a kisparasztot attól a szolgai ragaszkodástól, amellyel darabka földjén csüggött, és ezzel megkönnyíti az átmenetet a kis parasztgazdaságról a kollektív nagygazdaságra.

Valóban, mi kötötte, mi köti és fogja még kötni a nyugateurópai kisparasztot kis árugazdaságához? Mindenekelőtt és főképpen az, hogy saját kis földecskéje van, azaz a föld magántulajdona. Éveken át kuporgatta a pénzt, hogy egy darabka földet vásárolhasson, meg is vásárolta azt, és érthető, hogy nem akar tőle megválni, hajlandó inkább eltűrni mindenféle nélkülözést, hajlandó inkább vadember módjára élni, nyomorogni, csakhogy megtarthassa darabka földjét — egyéni gazdasága alapját.

Mondhatjuk-e, hogy ez a tényező ebben a formájában tovább érvényesül nálunk is, a szovjet rend viszonyai közt? Nem, nem mondhatjuk, mert nálunk nincs földmagántulajdon. S éppen azért, mert nálunk megszűnt a föld magántulajdona, a paraszt nem csügg a földjén olyan szolgai ragaszkodással, mint Nyugaton. S ez a körülmény feltétlenül megkönnyíti a kisparaszti gazdaság áttérését a kolhozok vágányára.

Ez az egyik oka annak, hogy a falusi nagygazdaságoknak, a falusi kolhozoknak olyan könnyen sikerül nálunk, a föld nacionalizálásának viszonyai között, bemutatni fölényüket a kis paraszti gazdasággal szemben.

Ebben áll a szovjet agrártörvények nagy forradalmi jelentősége, amelyek megszüntették az abszolút földjáradékot, eltörölték a föld magántulajdonát és kimondották a föld nacionalizálását.

Ebből azonban az következik, hogy új érv áll rendelkezésünkre a polgári közgazdászok ellen, akik a kisparaszti gazdaság szilárdságát hirdetik a nagygazdaság elleni harcában.

Hát miért nem használják ki agrárteoretikusaink kellően ezt az új érvet a különböző polgári elméletek ellen folyó harcukban?

Amikor a föld nacionalizálását megvalósítottuk, többek között az elmélet leggazdagabb kincstáraiból, a „Tőke” III. kötetéből, Marx „Értéktöbblet elméletek” című ismert könyvéből és Lenin agrárműveiből vett elméleti tételekből indultunk ki. Általában a földjáradék elméletére és különösen az abszolút földjáradék elméletére gondolok. Most világos, hogy városi és falusi szocialista építésünk gyakorlata fényesen igazolta e művek elméleti tételeit.

Csak az érthetetlen, hogy miért karolják fel sajtónkban a Csajanov-féle „szovjet” közgazdászok tudománytalan elméleteit, viszont Marx—Engels— Lenin zseniális műveit a földjáradék és abszolút földjáradék elméletéről nem népszerűsítik, háttérbe szorítják, véka alá rejtik?

Önök bizonyára emlékeznek Engels „Parasztkérdés” című brosúrájára. Természetesen emlékeznek arra, hogy Engels milyen körültekintéssel nyúl ahhoz a kérdéshez, miképpen kell a kisparasztokat a szövetkezeti gazdaság útjára, a kollektív gazdaság útjára átvezetni. Engedjék meg, hogy idézzem Engels brosúrájának idevonatkozó sorait:

„Mi határozottan a kisparaszt mellett állunk; minden lehetőt el fogunk követni, hogy sorsát elviselhetőbbé tegyük, hogy megkönnyítsük neki az átmenetet a szövetkezetre, ha erre rászánja magát, sőt, hogy abban az esetben, ha erre még nem tudja magát elhatározni, meghosszabbított gondolkodási időt biztosítsunk neki saját parcelláján”.

Látják, Engels milyen körültekintően nyúl ahhoz a kérdéshez, hogyan állítsuk át az egyéni parasztgazdaságot a kollektivizmus vágányára. Mivel magyarázhatjuk Engelsnek ezt az első pillanatra túlzottnak látszó elővigyázatosságát? Miből indul ki Engels? Nyilvánvaló, hogy a föld magántulajdonából, abból a tényből, hogy a parasztnak ott a „saját darabka” földje, amelytől nehéz lesz megválnia. Ilyen a parasztság Nyugaton. Ilyen a parasztság a tőkés országokban, ahol földmagántulajdon van. Érthető, hogy itt nagy körültekintésre van szükség.

Mondhatjuk-e, hogy nálunk, a Szovjetunióban is, ez a helyzet? Nem, ezt nem mondhatjuk. Nem mondhatjuk, mert nálunk nincs földmagántulajdon, mely a parasztot egyéni gazdaságához láncolja. Nem mondhatjuk, mert nálunk a földet nacionalizálták, ami megkönnyíti az egyéni gazdálkodást folytató paraszt áttérését a kollektivizmus vágányára.

Ez az egyik oka annak, hogy a kolhozmozgalom nálunk az utóbbi időben aránylag könnyen és gyorsan fejlődik.

Bosszantó, hogy agrárteoretikusaink még nem kísérelték meg, hogy kellő világossággal feltárják ezt a különbséget a mi parasztunk és a nyugati paraszt helyzete között. Pedig az ilyen munkának igen nagy jelentősége volna, nemcsak számunkra, a szovjet funkcionáriusok számára, hanem az egész világ kommunistái számára is. Mert a tőkés országok proletárforradalmának nem mindegy, hogy ott, a proletariátus hatalomrajutása után, nyomban a föld nacionalizálása alapján, vagy ilyen alap nélkül kell-e majd építeni a szocializmust.

A sajtóban nemrég megjelent cikkemben („A nagy fordulat éve”) a nagy szovhozokat tartva szem előtt, bizonyos érveket fejtettem ki amellett, hogy a mezőgazdaságban a nagygazdaság fölényben van a kisgazdasággal szemben. Nem szorul bizonyításra, hogy mindezek az érvek teljes egészükben a kolhozokra is vonatkoznak, amelyek szintén nagy gazdasági egységek. Nemcsak a fejlett, gép- és traktorbázissal bíró kolhozokról beszélek, hanem a kezdetleges kolhozokról is, amelyek, hogy úgy mondjam, a kolhozépítés manufaktúra-időszakának fokán állnak és a paraszti felszerelésre támaszkodnak. Azokra a kezdetleges kolhozokra gondolok, amelyeket most szerveznek a teljes kollektivizálás körzeteiben és amelyek csak arra támaszkodnak, hogy a parasztok egyszerűen összeadják munkaeszközeiket.

Nézzük például a volt Don területen, a Hopjor folyó körzetében szervezett kolhozokat. Látszatra ezek a kolhozok technikai szempontból mintha nem is különböznének a kisparaszti gazdaságtól (kevés a gépük, kevés a traktoruk). Valójában azonban maga az, hogy összeadták a paraszti munkaeszközöket, a kolhozokban olyan eredménnyel járt, amilyenről gyakorlati funkcionáriusaink még csak nem is álmodtak. Miben nyilvánult meg ez az eredmény? Abban, hogy a kolhozok vágányára való áttérés eredményeképpen a vetésterület 30, 40, 50 százalékkal nőtt. Mivel magyarázhatjuk ezt a „szédítő” eredményt? Azzal, hogy a parasztok, akik az egyéni munka viszonyai közt erőtlenek voltak, hatalmas erővé váltak, amikor munkaeszközeiket összeadták és kolhozokban egyesültek. Azzal, hogy a parasztoknak most már módjukban állott az egyéni munka viszonyai közt nehezen megművelhető, parlagon heverő és szűzföldeket megművelni. Azzal, hogy a parasztoknak módjukban állott a szűzföldeket kezükbe venni. Azzal, hogy lehetővé vált pusztán maradt földeket, félreeső földdarabokat, mezsgyéket stb. stb. munkába venni.

A parlagon heverő és szűzföldek megművelésének kérdése roppant jelentőségű mezőgazdaságunk szempontjából. Önök tudják, hogy a régi időben az agrárkérdés volt az oroszországi forradalmi mozgalom tengelye. Önök tudják, hogy az agrármozgalom egyik célja a földhiány megszüntetése volt. Akkor sokan azt gondolták, hogy a földhiány abszolút, azaz, hogy a Szovjetunióban nincs több megművelésre alkalmas, szabad föld. És mi derült ki valójában? Ma már egészen világos, hogy a Szovjetunióban tíz és tízmillió hektár szabad föld volt és van, de a parasztnak semmiféle lehetősége sem volt arra, hogy szánalmas munkaeszközeivel megművelje azt. És éppen azért, mert a parasztnak nem volt lehetősége arra, hogy a szűzföldet és a parlagon heverő földeket megművelje, éppen azért a „lágy földhöz”, a földesúri földekhez, az olyan földekhez húzódott, melyeket az egyéni munkaviszonyok között, a paraszti felszereléssel is meg lehetett művelni. Ez volt a „földhiány” alapja. Ezért nincs mit csodálkoznunk azon, ha traktorokkal felszerelt Gabonatrösztünknek ma módjában van vagy húszmillió hektár szabad földet művelés alá venni, amely nincs a parasztok kezén és amelyet kisparaszti felszereléssel, egyéni munkával lehetetlen megművelni.

A kolhozmozgalom jelentősége a mozgalom valamennyi szakaszán — kezdeti szakaszán csakúgy, mint fejlettebb szakaszán is, amikor traktorokkal van felszerelve — többek közt abban áll, hogy a parasztoknak most módjukban van a parlagon heverő és a szűzföldeket megművelni. Ez a titka annak, hogy a parasztoknak a kollektív munkára való áttérésével együtt óriási mértékben bővült a vetésterület. Többek közt ezen alapszik a kolhozok fölénye az egyéni parasztgazdasággal szemben.

Mondani sem kell, hogy a kolhozok fölénye az egyéni parasztgazdasággal szemben még vitathatatlanabbá lesz, ha majd a teljes kollektivizálás körzeteiben gép- és traktorállomásaink és osztagaink mennek a kezdetleges kolhozok segítségére, ha majd maguknak a kolhozoknak lehetőségük nyílik, hogy a traktorokat és kombájnokat saját kezükben összpontosítsák.

IV
A város és a falu

Van egy előítélet az úgynevezett „ollóval” kapcsolatban, egy előítélet, melyet a polgári közgazdászok ápolgatnak, s ennek, mint minden más polgári elméletnek is, melyek a szovjet sajtóban, sajnos, el vannak terjedve, kíméletlen háborút kell üzenni. Arra az elméletre gondolok, hogy az Októberi Forradalom állítólag kevesebbet adott a parasztságnak, mint a februári forradalom, hogy az Októberi Forradalom tulajdonképpen semmit sem adott a parasztságnak.

Ezt az előítéletet egy „szovjet” közgazdász terjesztette sajtónkban. Igaz, hogy ez a „szovjet” közgazdász később elállt elméletétől. (Közbeszólás: „Ki az?”) Groman. De ezt az elméletet a trockista-zinovjevista ellenzék felkapta és kihasználta a párt ellen. És nem állíthatjuk, hogy ez az elmélet ma már nincs forgalomban „szovjet” társadalmi körökben.

Ez, elvtársak, igen fontos kérdés. Ez a kérdés a város és a falu kölcsönös viszonyának problémáját érinti. Érinti a város és a falu közti ellentét megszüntetésének problémáját. Érinti az „olló” rendkívül időszerű kérdését. Ezért azt hiszem, hogy ezzel a különös elmélettel érdemes foglalkozni.

Igaz-e, hogy a parasztok semmit sem kaptak az Októberi Forradalomtól? Nézzük a tényeket.

Itt van a kezemben Nyemcsinov elvtársnak, az ismert statisztikusnak, ismert táblázata, amelyet „A gabonafronton” című cikkemben közzétettem. Ebből a táblázatból látható, hogy a forradalomelőtti időben a földesurak legalább 600 millió púd gabonát „termeltek”. Eszerint tehát a földesurakkezében 600 millió púd gabona volt.

kulákok akkor — a táblázat szerint — 1 900 millió púd gabonát „termeltek”. Ez igen nagy erő, és ez az erő akkor a kulákok kezében volt.

szegényparasztok és a középparasztok pedig — ugyane táblázat szerint — 2 500 millió púd gabonát termeltek.

Ez volt a helyzet a régi faluban, az Októberi Forradalom előtti faluban.

Milyen változások történtek a faluban Október után? Ugyanebből a táblázatból veszem az adatokat. Nézzük például az 1927-es évet. Mennyit termeltek a földesurak ebben az évben? Világos, hogy semmit sem termeltek és nem is termelhettek, mert a földesurakat az Októberi Forradalom megsemmisítette. Világos, hogy ennek nagy mértékben könnyítenie kellett a parasztság helyzetén, mert a parasztok megszabadultak a földesúri járomtól. Ez természetesen nagy nyeresége a parasztoknak és ezt az Októberi Forradalomnak köszönhetik.

Mennyit termeltek a kulákok 1927-ben? 1900 millió púd helyett 600 millió púd gabonát. Tehát az Októberi Forradalmat követő időszakban a kulákok erejéből egy harmadnál is kevesebb maradt. Világos, hogy ennek feltétlenül könnyítenie kellett a szegény- és középparasztság helyzetén.

És mennyit termeltek 1927-ben a szegény– és középparasztok? 4 milliárd pudot 2,5 milliárd púd helyett. Tehát a szegény- és középparasztok az Októberi Forradalom után másfélmilliárd púd gabonával többet termelnek, mint a forradalomelőtti időben.

Ezek a tények arról tanúskodnak, hogy a szegény- és középparasztok rengeteget nyertek az Októberi Forradalommal.

Ezt adta az Októberi Forradalom a szegény- és középparasztoknak.

Ezek után hogyan állíthatják, hogy az Októberi Forradalom semmit sem adott a parasztoknak?

De ez még nem minden, elvtársak. Az Októberi Forradalom megszüntette a föld magántulajdonát, megszüntette a föld adásvételét, nacionalizálta a földet. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a parasztnak egyáltalán nem kell földet vásárolnia ahhoz, hogy gabonát termeljen. Azelőtt évekig kuporgatta a pénzt, hogy földet szerezzen, adósságba verte magát, uzsorafeltételeket fogadott el, csakhogy földet vásároljon. A földvásárlás költségei természetesen fokozták a gabonatermelés költségeit. Most a parasztnak nincsen erre szüksége. Most termelhet gabonát, anélkül hogy földet vásárolna. Az a sok százmillió rubel, melyet a parasztok földvásárlásra költöttek, most a parasztok zsebében marad. Megkönnyíti-e ez a parasztság helyzetét, vagy sem? Világos, hogy megkönnyíti.

Menjünk tovább. Egészen a legutóbbi időkig a paraszt kénytelen volt régi felszerelésével, egyéni munkában túrni a földet. Mindenki tudja, hogy a régi, most már alkalmatlan munkaeszközökkel felszerelt egyéni munka nem eléggé jövedelmező ahhoz, hogy a paraszt tűrhetően élhessen, rendszeresen javíthassa anyagi helyzetét, fejleszthesse kultúráját és kijuthasson a szocialista építés széles országútjára. Most, hogy a kolhozmozgalom erős fejlődésnek indult, a parasztnak módjában van munkáját a szomszédok munkájával egyesíteni, kolhozban egyesülni, szűzföldet fölszántani, kihasználni a parlagon heverő földeket, gépeket és traktorokat kapni és ilymódon kétszeresen, sőt háromszorosan fokozhatja munkája termelékenységét. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy most a parasztok, annak következtében, hogy kolhozokban egyesültek, ugyanazzal a munkával jóval többet tudnak termelni, mint azelőtt. Tehát azt jelenti, hogy a gabonatermelés jóval olcsóbb lesz, mint amilyen a legutóbbi időkig volt. Végül azt jelenti, hogy a paraszt stabil árak mellett jóval többet kaphat gabonájáért, mint amennyit eddig kapott.

Ezek után hogyan állíthatják, hogy az Októberi Forradalom semmit sem adott a parasztságnak?

Hát nem világos, hogy az ilyen sületlenségeket beszélő emberek nyilvánvalóan rágalmazzák a pártot, a Szovjethatalmat?

De mi következik mindebből?

Az következik, hogy az „olló” kérdését, az „olló” felszámolásának kérdését most új megvilágításba kell helyezni. Az következik, hogy ha a kolhozmozgalom úgy nő, mint eddig, az „olló” a legközelebbi jövőben meg fog szűnni. Az következik, hogy a város és a falu kölcsönös viszonyának kérdése új alapot kap, hogy a város és a falu közötti ellentét gyorsított ütemben el fog mosódni.

Ennek a körülménynek, elvtársak, roppant jelentősége van egész építésünk szempontjából. Átalakítja a paraszt lelkivilágát és a parasztot arccal a város felé fordítja. Megteremti az alapot a város és a falu ellentétének megszüntetésére. Megteremti az alapot ahhoz, hogy a pártnak „arccal a falu felé” jelszavát kiegészítse a kolhozparasztok jelszava: „arccal a város felé”.

És ezen nincs mit csodálkozni, mert a paraszt most gépet, traktort, gazdászt, szervezőt kap a várostól, és még közvetlen segítséget is a kulák elleni harcra és a kulák leküzdésére. A régi típusú paraszt, aki állati bizalmatlansággal tekintett a városra, mert kirablóját látta benne, háttérbe szorul. Felváltja az új paraszt, a kolhozparaszt, aki a városra azzal a reménnyel tekint, hogy reális termelési segítséget kap onnan. A régi típusú paraszt helyébe, aki félt, hogy lesüllyed a szegényparasztság sorába és csak titokban mert felemelkedni a kuláksorba (hiszen megfoszthatják választójogától!), az új paraszt lép, aki előtt új távlatok nyílnak meg: beléphet a kolhozba és a nyomorból kijuthat a gazdasági és kulturális fellendülés széles országútjára.

Így fordulnak a dolgok, elvtársak.

Annál bosszantóbb, elvtársak, hogy agrárteoretikusaink nem tettek meg mindent, hogy szétzúzzák és gyökerestől kiirtsák a különböző burzsoá elméleteket, amelyek az Októberi Forradalom vívmányait és a növekvő kolhozmozgalmat diszkreditálni akarják.

V
A kolhozok természetéről

A kolhoz, mint gazdasági típus, a szocialista gazdaság egyik formája. Ez kétségtelen.

Az egyik szónok felszólalásában diszkreditálta a kolhozokat. Azt állította, hogy a kolhozoknak, mint gazdasági szervezeteknek, semmi közük sincs a szocialista formájú gazdasághoz. Ki kell jelentenem, elvtársak, hogy a kolhozoknak ez a jellemzése teljesen helytelen. Egészen kétségtelen, hogy ez a jellemzés nem felel meg a valóságnak.

Mi határozza meg a gazdaság típusát? Nyilvánvaló, hogy az emberek viszonya a termelés folyamatában. Mi más határozhatná meg a gazdaság típusát? De vajon van-e a kolhozokban olyan emberekből álló osztály, akik termelési eszközök tulajdonosai, és olyan emberekből álló osztály, akik a termelési eszközöktől meg vannak fosztva? Van-e a kolhozokban kizsákmányoló és kizsákmányolt osztály? Nem azt jelenti-e a kolhoz, hogy a fő termelési eszközök társadalmasítva vannak olyan földön, mely az államé? Min alapszik hát az az állítás, hogy a kolhoz mint gazdasági típus nem a szocialista gazdaság egyik formája?

A kolhozokban természetesen vannak ellentmondások. A kolhozokban természetesen vannak individualista, sőt kulák csökevények, amelyek még nem szűntek meg, de amelyeknek idővel, a kolhozok megerősödésével, azok gépesítésével, okvetlenül meg kell szűnniök. De lehet-e tagadni, hogy a kolhozok, ellentmondásaikkal és fogyatékosságaikkal együtt, a maguk egészében, mint gazdasági tény, alapjában véve a falu fejlődésének új útját, a falu szocialista fejlődésének útját képviselik, ellentétben a fejlődés kulák, kapitalista útjával? Lehet-e tagadni, hogy a kolhozok (én kolhozokról, nem pedig álkolhozokról beszélek) a mi viszonyaink között a faluban folyó szocialista építés bázisai és melegágyai, melyek a tőkés elemekkel való elkeseredett összecsapásokban nőttek fel?

Nem világos-e, hogy teljesen alaptalan egyes elvtársaknak az a próbálkozása, hogy a kolhozt diszkreditálják és burzsoá gazdasági formának nyilvánítsák?

1923-ban még nem volt nálunk tömeges kolhozmozgalom. Lenin „A szövetkezetekről” című brosúrájában a szövetkezet minden fajtájára gondolt, egyaránt szem előtt tartotta annak alsóbb (beszerző és értékesítő) és felsőbb (kolhoz) formáit. És mit mondott akkor Lenin a szövetkezetről, a szövetkezeti vállalatokról? Idézek Lenin „A szövetkezetekről” című brosúrájából:

„A mi fennálló rendünkben a szövetkezeti vállalatok mint kollektív vállalatok különböznek a magán-kapitalista vállalatoktól, de nem különböznek a szocialista vállalatoktól, ha olyan földön alakultak, olyan termelési eszközökkel dolgoznak, amelyek az állam, vagyis a munkásosztály tulajdonában vannak” (XXVII. köt. 396. old.).

Lenin tehát a szövetkezeti vállalatokat nem önmagukban, hanem fennálló rendszerünkkel kapcsolatban vizsgálja, azzal kapcsolatban, hogy olyan földön működnek, amely az államé, olyan országban, ahol a termelési eszközök az állam tulajdonában vannak, és Lenin, ebből a szempontból vizsgálva meg a szövetkezeteket, azt állítja, hogy azok nem különböznek a szocialista vállalatoktól.

Így beszél Lenin a szövetkezeti vállalatokról általában.

Nem világos-e, hogy még több joggal mondhatjuk ugyanezt mostani kolhozainkról?

Többek között ez a magyarázata annak, hogy Lenin „a szövetkezet egyszerű növekedését”, a mi viszonyaink között, „a szocializmus növekedésével azonosnak” tartja.

Látjuk, hogy az említett szónok, amikor diszkreditálta a kolhozokat, a legdurvábban vétett a leninizmus ellen.

Ebből a hibából következik a szónok másik hibája, amely a kolhozokban folyó osztályharcra vonatkozik. A szónok oly ékesszólóan ecsetelte a kolhozokban folyó osztályharcot, hogy az ember azt hinné, a kolhozokban folyó osztályharc nem különbözik a kolhozokon kívül folyó osztályharctól. Sőt, azt lehetne hinni, hogy az osztályharc a kolhozokban még elkeseredettebb. Egyébként nemcsak az említett szónok követi el ezt a hibát. Az osztályharcról való fecsegés, a kolhozokban folyó osztályharc miatti nyöszörgés és rikácsolás mostanában valamennyi „baloldali” hangoskodónk jellemző vonása. És ebben a nyöszörgésben az a legkomikusabb, hogy ezek a nyöszörgők ott „látják” az osztályharcot, ahol nincs vagy alig van, de nem látják ott, ahol van és már medréből is kicsap.

Megvannak-e a kolhozokban az osztályharc elemei? Igenis megvannak. Lehetetlen, hogy a kolhozokban ne legyenek meg az osztályharc elemei, ha ott még megvannak az individualista, sőt kulák lélek csökevényei, ha ott még bizonyos egyenlőtlenség van a kolhozparasztok anyagi helyzetében. Mond- hatjuk-e, hogy a kolhozokban folyó osztályharc ugyanolyan jelentőségű, mint a kolhozokon kívül folyó osztályharc? Nem, ezt nem mondhatjuk. Éppen az a mi „baloldali” frázishőseink hibája, hogy nem látják ezt a különbséget.

Mit jelent az osztályharc a kolhozokon kívül, a kolhozok megalakulása előtt? Harcot jelent a kulák ellen, aki a munka- és termelési eszközök tulajdonosa, és aki ezeknek a munka- és termelési eszközöknek segítségével gúzsbaköti a szegényparasztot. Ez a harc — élethalálharc.

És mit jelent a kolhozok alapján folyó osztályharc? Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a kulákot szétzúzták és megfosztották a munka- és termelési eszközöktől. Másodszor, azt jelenti, hogy a szegény- és középparasztok a fő munka- és termelési eszközök társadalmasítása alapján kolhozokban egyesültek. Ez végül azt jelenti, hogy a harc a kolhoztagok közt folyik, akik közül egyesek még nem szabadultak meg az individualista és kulák csökevényektől és a maguk javára igyekeznek kihasználni a kolhozokban meglevő bizonyos egyenlőtlenséget, mások viszont szeretnék a kolhozokból ezeket a csökevényeket és ezt az egyenlőtlenséget száműzni. Csak a vak nem látja a különbséget a kolhozok alapján folyó osztályharc és a kolhozon kívül folyó osztályharc között.

Tévedés volna azt hinni, hogy ha már kolhozok vannak, akkor minden megvan, ami a szocializmus felépítéséhez szükséges. Még nagyobb tévedés volna azt hinni, hogy a kolhoztagok már szocialistákká lettek. Nem, még sokat kell majd dolgozni azon, hogy a kolhozparasztot átalakítsuk, hogy individualista lelkületét megváltoztassuk és őt a szocialista társadalom igazi dolgozójává neveljük. S ez annál gyorsabban fog menni, mennél hamarabb gépesítjük, mennél hamarabb traktorosítjuk a kolhozokat. De ez a legkevésbé sem csökkenti a kolhoznak azt a roppant jelentőségét, hogy a kolhoz a falu szocialista átalakításának emelője. A kolhozok óriási jelentősége éppen abban áll, hogy a földművelésben azok alkotják a legszélesebb alapot a gépek és traktorok alkalmazására, hogy azok alkotják a legfőbb bázisát annak, hogy a parasztot átalakítsuk, lelkialkatát a proletár szocializmus szellemében átformáljuk. Leninnek igaza volt, mikor ezt mondta:

„A kis földművelő átalakítása, lelkialkatának és szokásainak átformálása olyan feladat, amelynek megoldásához nemzedékek kellenek. A kis földművelőt illetően csak az anyagi bázis, a technika, a traktorok és mezőgazdasági gépek tömeges alkalmazása a földművelésben, a tömeges villamosítás oldhatja meg ezt a feladatot, csak ez teheti — hogy úgy mondjuk — egészségessé a kisföldművelő lelkialkatát (XXVI. köt. 239. old.).

Ki tagadhatja, hogy éppen és csakis a kolhoz az a szocialista gazdasági forma, amelyen át az egyénileg gazdálkodó, sokmilliós kisparasztság bekapcsolódhat a gazdasági fellendülés emelőivel, a mezőgazdaság szocialista fejlesztésének emelőivel, a gépekkel és traktorokkal felszerelt nagygazdaságba.

Minderről megfeledkeztek „baloldali” frázishőseink.

Megfeledkezett erről szónokunk is.

VI
Az osztályeltolódások és a fordulat a párt politikájában

Hátra van még az országban végbement osztályeltolódások és a falu tőkés elemei ellen indított szocialista támadás kérdése.

Az utóbbi évben pártunk munkáját az jellemzi, hogy mi, mint párt, mint Szovjethatalom:

a) az egész fronton erőteljes támadást indítottunk a falu tőkés elemei ellen,
b) hogy ez a támadás, mint tudjuk, igen kézzelfogható pozitív eredményekkel járt és jár még mindig.

Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy arról a politikáról, mely a kulákság kizsákmányoló törekvéseinek korlátozására irányult, áttértünk a kulákság mint osztály felszámolásának politikájára. Ez azt jelenti, hogy egész politikánkban döntő fordulatot hajtottunk és hajtunk végre.

A párt a legutóbbi időkig azon az állásponton volt, hogy a kulákság kizsákmányoló tendenciáit korlátozni kell. Ismeretes, hogy már a VIII. kongresszus ezt a politikát írta elő. Az új gazdasági politika bevezetésekor és pártunk XI. kongresszusán újból ezt a politikát hirdettük. Mindenki emlékszik Leninnek Preobrazsenszkijhez intézett levelére (1922), amelyben újból hangsúlyozza, hogy igenis ezt a politikát kell folytatni. Ezt a politikát végül pártunk XV. kongresszusa is megerősítette. Ezt a politikát folytattuk a legutóbbi időkig.

Helyes volt-e ez a politika? Igen, akkor feltétlenül helyes volt. Indíthattunk-e ilyen támadást a kulákság ellen öt, vagy akár három évvel ezelőtt? Számíthattunk-e akkor arra, hogy egy ilyen támadás sikerrel jár? Nem, nem számíthattunk. Ez a legveszedelmesebb kalandorpolitika lett volna. Ez a legveszedelmesebb játék lett volna a támadással. Mert minden bizonnyal kudarcot vallottunk volna és ezzel a kudarccal megerősítettük volna a kulákság állásait. Miért? Azért, mert akkor még nem álltak rendelkezésünkre a falun a szovhozok és kolhozok széles hálózata formájában azok a támaszpontok, melyekre a kulákság ellen indított erélyes támadásnál támaszkodni lehetett volna. Mert akkor még nem volt rá lehetőségünk, hogy a kulák kapitalista termelését a kolhozok és szovhozok szocialista termelésével helyettesítsük.

1926—1927-ben a zinovjevista-trockista ellenzék nagy igyekezettel olyan politikába akarta belevinni a pártot, hogy haladéktalanul indítson támadást a kulákság ellen. A párt nem bocsátkozott ebbe a veszedelmes kalandba, mert tudta, hogy komoly emberek nem engedhetik meg maguknak, hogy játsszanak a támadással. A kulákság elleni támadás komoly dolog. Ezt nem szabad összetéveszteni a kulákság elleni szavalással. Nem szabad összetéveszteni a kuláksággal való marakodás politikájával sem, amelyet a zinovjevista-trockista ellenzék buzgón igyekezett a pártra rákényszeríteni. Támadást indítani a kulákság ellen — ez annyit jelent, mint összetörni a kulákságot és felszámolni mint osztályt. A támadás, ha nem ez a célja, csak szavalás, marakodás, üres szóbeszéd, minden, csak nem igazi, bolsevik támadás. Támadást indítani a kulákság ellen — ez azt jelenti, hogy fel kell készülni arra, és rá kell csapni a kulákra, de úgy rácsapni, hogy többé ne álljon lábra. Ezt nevezzük mi, bolsevikok, igazi támadásnak. Kezdhettünk-e ilyen támadást öt vagy három évvel ezelőtt a siker reményével? Nem, erről szó sem lehetett.

Valóban, a kulák 1927-ben több mint 600 millió púd gabonát termelt és ebből mintegy 130 millió pudot adott el a falun kívüli forgalomban. Ez meglehetősen komoly erő, amellyel feltétlenül számolni kell. S mennyit termeltek akkor kolhozaink és szovhozaink? Körülbelül 80 millió pudot, amiből körülbelül 35 millió pudot (árugabonát) vittek piacra. Ítéljenek, helyettesíthettük-e akkor a kulák termelését, a kulák árugabonáját, a kolhozok és szovhozok termelésével és árugabonájával? Világos, hogy nem helyettesíthettük.

Mit jelent az, ha ilyen körülmények között erélyes támadást indítunk a kulákság ellen? Azt jelenti, hogy egészen biztosan kudarcot vallunk, megerősítjük a kulákság állásait és gabona nélkül maradunk. Ez az oka annak, hogy akkor nem indíthattunk támadást és nem is volt szabad támadást indítanunk a kulákság ellen a zinovjevista-trockista ellenzék kalandori handabandázása ellenére sem.

Nos és most? Hogy áll most a dolog? Most már elegendő anyagi bázisunk van ahhoz, hogy rácsapjunk a kulákságra, megtörjük ellenállását, felszámoljuk mint osztályt és termelését a kolhozok és szovhozok termelésével helyettesítsük. Tudjuk, hogy 1929-ben a kolhozok és szovhozok gabonatermelése legalább 400 millió púdra rúgott (200 millió púddal volt kevesebb, mint a kulákgazdaságok 1927. évi össztermelése). Tudjuk továbbá, hogy 1929-ben a kolhozok és szovhozok több mint 130 millió púd árugabonát adtak (azaz többet, mint a kulákság1927-ben). Tudjuk végül, hogy 1930-ban a kolhozok és szovhozok összgabonatermése legalább 900 millió púd lesz (vagyis több lesz, mint a kulákság 1927. évi össztermelése) és legalább 400 millió púd árugabonát fognak adni (azaz összehasonlíthatatlanul többet, mint amennyit a kulák 1927-ben adott).

Ma ez a helyzet nálunk, elvtársak.

Ilyen eltolódás ment végbe országunk gazdasági életében.

Amint látják, most már megvan az anyagi bázisunk ahhoz, hogy a kulák termelését a kolhozok és szovhozok termelésével helyettesítsük. Ez az oka annak, hogy a kulákság ellen indított támadásunknak most kétségtelen sikere van.

Így kell támadni a kulákságot, ha valóban és erélyesen támadni akarunk, nem pedig üres szavalásra szorítkozni a kulákság ellen.

Ez az oka annak, hogy az utóbbi időben a kulákság kizsákmányoló törekvéseinek korlátozására irányuló politikáról áttértünk a kulákság mint osztály jelszámolásának politikájára.

De hogy is állunk a kuláktalanítás politikájával, megengedhető-e a kuláktalanítás a teljes kollektivizálás körzeteiben? — kérdezik különböző oldalról. Nevetséges kérdés! A kuláktalanítást nem engedhettük meg, amíg a kulákság kizsákmányoló törekvései korlátozásának álláspontján állottunk, amíg nem volt módunkban a kulákság elleni erélyes támadásra áttérni, amíg nem volt módunkban a kulákok termelését a kolhozok és szovhozok termelésével helyettesíteni. Akkor az a politika volt szükséges és helyes, amely nem engedte meg a kuláktalanítást. És most? Most más a helyzet. Most módunk van arra, hogy erélyes támadást intézzünk a kulákság ellen, hogy megtörjük ellenállását, hogy a kulákságot mint osztályt felszámoljuk és termelését a kolhozok és szovhozok termelésével helyettesítsük. Most a kuláktalanítást maguk a teljes kollektivizálást megvalósító szegény- és középparaszttömegek hajtják végre. Most a teljes kollektivizálás körzeteiben a kuláktalanítás már nem egyszerű közigazgatási intézkedés. Most ezekben a körzetekben a kuláktalanítás a kolhozok alakításának és fejlesztésének alkotórésze. Ezért nevetséges és komolytalan most a kuláktalanításról annyit beszélni. Akinek a fejét veszik, nem siratják a haját.

Éppolyan nevetséges az a másik kérdés, hogy vajon be lehet-e engedni a kulákot a kolhozba? Persze, hogy nem lehet beengedni. Nem lehet beengedni, mert a kulák a kolhozmozgalom esküdt ellensége.

VII
Következtetések

Elvtársak, ez az a hat főkérdés, melyeket marxista agrárszakembereink elméleti munkájukban nem hagyhatnak figyelmen kívül.

Ezeknek a kérdéseknek jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy marxista feldolgozásuk módot nyújt a különböző polgári elméletek gyökeres kiirtására, melyeket olykor — szégyenünkre — kommunista elvtársaink terjesztenek és amelyek megzavarják gyakorlati funkcionáriusaink fejét. Ezeket az elméleteket már régen ki kellett volna irtani és sutba kellett volna dobni. Mert csak az ilyen és hasonló elméletek ellen vívott kérlelhetetlen harcban fejlődhet és kaphat erőre a marxista agrárszakemberek elméleti alkotómunkája.

Ezeknek a kérdéseknek jelentősége végül abban áll, hogy új megvilágításba helyezik az átmeneti időszak régi problémáit.

Most új megvilágításban áll előttünk a „nep”, az osztályok, a kolhozok, az átmeneti időszak gazdaságának kérdése.

Fel kell tárni azoknak a hibáját, akik a „nep”-et mint visszavonulást és csakis mint visszavonulást értelmezik. Valójában Lenin már a „nep” bevezetésekor megmondotta, hogy a „nep” nemcsak visszavonulás, hanem egyszersmind előkészület is új, erélyes támadásra a város és a falu tőkés elemei ellen.

Fel kell tárni azoknak a hibáját, akik azt hiszik, hogy a „nep” csak a város és a falu közötti kapcsolat érdekében kell. Nekünk nem akármilyen kapcsolat kell a város és a falu között. Nekünk olyan kapcsolat kell, mely a szocializmus győzelmét biztosítja. És ha kitartunk a „nep” mellett, ezt azért tesszük, mert a „nep” a szocializmus ügyét szolgálja. Ha pedig már nem fogja a szocializmus ügyét szolgálni, akkor menesztjük a pokol fenekére. Lenin azt mondta, hogy a „nep”-et komolyan és hosszú időre vezettük be. De sohasem mondotta, hogy örökre vezettük be.

Feladatunkul kell kitűzni a marxista újratermelési elméletnek a népszerűsítését is. Ki kell dolgozni népgazdasági mérlegünk felépítésének a sémáját. Az, amit a Központi Statisztikai Hivatal 1926-ban mint népgazdasági, mérleget közzétett, nem mérleg, hanem számokkal való játék. Az a mód, ahogyan Bazarov és Groman tárgyalja a népgazdaság mérlegének problémáját, szintén rossz, nem visz közelebb a kérdés megoldásához. A Szovjetunió népgazdasági mérlegének sémáját forradalmi marxistáknak kell kidolgozniok, ha egyáltalán akarnak az átmeneti időszak gazdasági kérdéseinek feldolgozásával foglalkozni.

Jó lenne, ha marxista közgazdászaink külön csoportot alakítanának, hogy az átmeneti időszak gazdaságának kérdéseit a fejlődés mai szakaszának megfelelő új megvilágításban feldolgozzák.

„Pravda” 309. sz.
1929. december 29.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

Azoknak a szervezeteknek és elvtársaknak, akik Sztálin elvtársad 50. születésnapja alkalmából üdvözölték

– írta: J. V. Sztálin –

Jókívánságaik és üdvözleteik a munkásosztály nagy pártját illetik meg, amely engem saját képére és hasonlatosságára teremtett és nevelt. És éppen azért, mert jókívánságaik és üdvözleteik a mi dicső lenini pártunkat illetik meg, bolsevik köszönettel bátorkodom válaszolni azokra.

Legyenek meggyőződve, elvtársak, hogy én a jövőben is kész vagyok odaadni a munkásosztály ügyének, a proletárforradalom és a világkommunizmus ügyének minden erőmet, minden tehetségemet, s ha kell, minden csepp véremet — az utolsó cseppig.

Mély tisztelettel
I. Sztálin

1929. december 21.

„Pravda” 302. sz.
1929. december 28.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.