Írta: J. V. Sztálin

A nagy fordulat éve

Október XII. évfordulójára

Az elmúlt év nagy fordulat éve volt a szocialista építés valamennyi frontján. Ez a fordulat a szocializmusnak a város és a falu tőkés elemei ellen indított erélyes támadása jegyében ment és megy végbe. Ennek a támadásnak jellemző sajátossága, hogy népgazdaságunk szocialista újjáalakításának (rekonstrukciójának) legfontosabb területein máris több döntő sikerrel járt.

Ebből következik, hogy a párt célszerűen ki tudta használni az új gazdasági politika első szakaszaiban végrehajtott visszavonulást, hogy azután, az új gazdasági politika következő szakaszaiban megszervezze a fordulatot és sikeres támadást indítson a tőkés elemek ellen.

Az új gazdasági politika bevezetése idején Lenin ezt mondta:

„Mi most visszavonulunk, mintegy hátrálunk, de ezt azért tesszük, hogy kezdetben visszavonulva, azután nekiiramodva, még messzebb ugorjunk előre. Csakis ezzel a feltétellel vonultunk vissza, amikor új gazdasági politikánkat megvalósítottuk… hogy a visszavonulás után annál erélyesebben kezdjük meg a támadást” (XXVII. köt. 361—362. old.).

Az elmúlt év eredményei kétségtelenül arról tanúskodnak, hogy a párt Leninnek ezt a döntő fontosságú útmutatását sikerrel hajtja végre munkájában.

* * *

Ha azokat az eredményeket nézzük, melyeket a számunkra döntő jelentőségű gazdasági építés terén az elmúlt évben elértünk, akkor e fronton végrehajtott támadásunk sikereit, múltévi vívmányainkat három főfontosságú pontban foglalhatjuk össze.

I
A munka termelékenysége terén

Aligha lehet kétséges, hogy múltévi építőmunkánk egyik legfontosabb ténye az, hogy a munka termelékenysége terén döntő fordulatot sikerült elérnünk. Ez a fordulat abban nyilvánult meg, hogy a szocialista építés frontján kibontakozott a munkásosztály milliós tömegeinek alkotó kezdeményezése és hatalmas munkalendülete. Ez az elmúlt év első és főfontosságú vívmánya.

A tömegek alkotó kezdeményezésének és munkalendületének kibontakozását három fő vonalon segítettük elő, éspedig:

a) a tömegek munkakezdeményezését és munkaaktivitását gúzsbakötő bürokratizmus elleni harc vonalán — az önbírálat útján;

b) a munkakerülők és a proletár munkafegyelem megszegői elleni harc vonalán — a szocialista verseny útján;

c) a termelés terén mutatkozó sablon és maradiság elleni harc vonalán — a megszakítatlan termelési munkahét megszervezése útján.

Mindennek eredményeképpen a munka frontján óriási vívmányunk van a munkásosztály milliós tömegeinek munkalelkesedésében és munkaversenyében, mely mérhetetlen országunk minden szögletében megnyilvánul. E vívmány jelentősége, mondhatni, felbecsülhetetlen, mert csakis a milliós tömegek munkalendülete és munkalelkesedése biztosíthatja a munka termelékenységének folytonos növekedését, mely nélkül országunkban a szocializmus végleges győzelme a kapitalizmus fölött elképzelhetetlen.

„A munka termelékenysége — mondja Lenin —, ez végeredményben a legfontosabb, a legfőbb az új társadalmi rend győzelme szempontjából. A kapitalizmus a munka olyan termelékenységét hozta létre, aminőt a hűbériség nem ismert. A kapitalizmust azzal lehet véglegesen legyőzni és azzal fogjuk véglegesen legyőzni, hogy a szocializmus a munkának új, sokkal magasabb fokú termelékenységét hozza létre” (XXIV. köt. 342. old.).

Ebből kiindulva Lenin azt tartja, hogy:

„Át kell hatnia bennünket annak a munka iránti lelkesedésnek, annak a munka-akarásnak, állhatatosságnak, amelytől most a munkások és parasztok lehető leggyorsabb megmentése, a népgazdaság megmentése függ” (XXV. köt. 477. old.).

Ezt a feladatot tűzte Lenin a párt elé.

Az elmúlt év megmutatta, hogy a párt, erélyesen leküzdve az útjában álló nehézségeket, sikerrel teljesíti ezt a feladatot.

Ennyit a párt első fontos múltévi vívmányairól.

II
Az ipar építése terén

A pártnak ezzel az első vívmányával elválaszthatatlan kapcsolatban van a párt második vívmánya. Ez a második vívmány abban áll, hogy az elmúlt évben alapjában véve kedvezően oldottuk meg a nehézipari beruházások számára szükséges felhalmozás problémáját, meggyorsítottuk a termelési eszközök termelésének fejlesztési ütemét és megteremtettük annak előfeltételeit, hogy országunkat a vas és fém országává tegyük.

Ez az elmúlt évben a második és főfontosságú vívmányunk.

A könnyűipar problémája nem valami nehéz. Ezt a problémát már néhány évvel ezelőtt megoldottuk. Nehezebb és fontosabb a nehézipar problémája.

Nehezebb, mert óriási befektetéseket igényel, s emellett, mint az iparilag elmaradt országok története mutatja, a nehézipar nem nélkülözheti az óriási, hosszúlejáratú kölcsönöket.

Fontosabb, mert a nehézipar fejlesztése nélkül semmilyen ipart sem tudunk felépíteni, semmilyen iparosítást sem tudunk megvalósítani.

Mivel azonban mi nem kaptunk és nem kapunk sem hosszúlejáratú kölcsönöket, sem valamelyest hosszabb időre szóló hitelt, ezért napnál világosabb, hogy ez égető probléma számunkra.

Éppen ebből indulnak ki a világ kapitalistái is, amikor megtagadják tőlünk a kölcsönöket és a hitelt, gondolván, hogy saját erőnkből nem tudunk majd megbirkózni a felhalmozás problémájával, kudarcot fogunk vallani a nehézipar újjáalakítása terén és kénytelenek leszünk megalázkodni előttük és fejünket a jármukba hajtani.

De mit mondanak erre vonatkozólag az elmúlt év eredményei? Az elmúlt év eredményeinek jelentősége abban áll, hogy a tőkés urak számításait halomra döntik.

Az elmúlt év megmutatta, hogy a Szovjetunió nyílt és burkolt pénzügyi blokádja ellenére sem hajtottuk fejünket a tőkések jármába, saját erőnkből sikeresen megoldottuk a felhalmozás problémáját és leraktuk a nehézipar alapjait. Ezt ma már a munkásosztály megrögzött ellenségei sem tagadhatják.

Valóban, míg — először — a múltévi nagyipari alapvető beruházások összege több mint 1 600 millió rubelra rúgott, s ebből körülbelül 1 300 millió jutott a nehéziparra, addig az idén a nagyipari alapvető beruházások összege több mint 3 400 millió rubelra emelkedik s ebből több mint 2 500 millió jut a nehéziparra; míg — másodszor — nagyiparunk összes termelése a múlt évben 23%-kal, s ezen belül a nehézipar termelése 30%-kal növekedett, addig az idén nagyiparunk összes termelésének 32%-kal, nehéziparunkénak pedig 46%-kal kell növekednie — nem világos-e tehát, hogy a nehézipar felépítéséhez szükséges felhalmozás problémája már nem jelent leküzdhetetlen nehézségeket számunkra.

Hogyan lehet kételkedni abban, hogy nehéziparunk fejlesztése terén gyorsított léptekkel haladunk előre, túlszárnyalva a régi iramot és levetkezve „ősi” elmaradottságunkat?

Mindezek után lehet-e csodálkozni, ha az elmúlt évben ötéves tervünk előirányzatai meghaladottaknak bizonyultak, az ötéves terv optimálisváltozata pedig, melyet a burzsoá firkászok „elérhetetlen fantasztikumnak” tartottak s amely rémületbe ejtette jobboldali opportunistáinkat (a Buharin-csoportot), valójában az ötéves terv minimális változatává lett?

„Oroszországot — mondja Lenin — nemcsak a parasztgazdaság jó termése menti meg — ez még kevés —, és nem is csak a parasztságot fogyasztási cikkekkel ellátó könnyűipar jó állapota — még ez is kevés —, szükségünk van nehéziparra is. . . A nehézipar megmentése nélkül, annak helyreállítása nélkül nem építhetünk fel semmilyen ipart, ipar nélkül pedig mint önálló ország egyáltalán elpusztulunk … A nehéziparnak állami támogatásra van szüksége. Ha nem találjuk meg ennek a módját, akkor mint civilizált állam — arról nem is szólva, hogy mint szocialista állam — elvesztünk” (XXVII. köt. 349. old.).

Lám, milyen élesen határozza meg Lenin a felhalmozás problémáját és a párt feladatát a nehézipar felépítése terén.

Az elmúlt év megmutatta, hogy a párt, erélyesen leküzdve az útjában álló nehézségeket, sikerrel oldja meg ezt a feladatot.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az iparban nem lesznek többé komoly nehézségeink. A nehézipar felépítésének feladata nemcsak a felhalmozás kérdésébe ütközik. Beleütközik még a káderek kérdésébe is, abba a kérdésbe, hogy:

a) a szocialista építésbe a szovjet érzelmű technikusok és szakemberek tízezreit kell bevonnunk és

b) a munkásosztály soraiból új vörös technikusokat és vörös szakembereket kell kiképeznünk.

A felhalmozás kérdése alapjában véve megoldottnak tekinthető, de a káderkérdés még megoldásra vár. Pedig most, az ipar technikai újjáalakításának viszonyai közt, a káderkérdés a szocialista építés döntő problémája.

„A fődolog, aminek híjával vagyunk — mondja Lenin —, a kulturáltság, az igazgatáshoz való hozzáértés … A NEP gazdaságilag és politikailag teljesen biztosítja számunkra annak lehetőségét, hogy a szocialista gazdaság alapját felépítsük. A dolog «csak» a proletariátus és élcsapata kulturális erőin múlik” (XXVII. köt. 207. old.).

Nyilvánvaló, hogy itt mindenekelőtt a gazdasági építéshez, különösen az ipar építéséhez és igazgatásához szükséges „kulturális erők”, káderek kérdéséről van szó.

Ebből azonban az következik, hogy a nehézipar felépítésének problémája a felhalmozás terén elért legkomolyabb és a nehézipar szempontjából igen nagyjelentőségű eredmények ellenére sem tekinthető teljesen megoldottnak mindaddig, amíg meg nem oldjuk a káderkérdést.

Ezért a párt feladata, hogy erős kézzel lásson hozzá a káderkérdés megoldásához s ezt az erődöt mindenáron bevegye.

Ennyit a párt második múltévi vívmányáról.

III
A mezőgazdaság építése terén

Szólnom kell végül a párt múlt esztendőben elért harmadik vívmányáról, mely az előbbi két vívmánnyal szervesen összefügg. Arról van szó, hogy földművelésünk fejlődésében gyökeres fordulat következett be az elmaradt, egyéni kisgazdaságtól a nagyüzemi, élenjáró kollektív földművelés felé, a föld társas megmunkálása felé, a gép- és traktorállomások felé, az új technikára támaszkodó artelek, kolhozok felé, s végül a traktorok és kombájnok százaival fölszerelt szovhoz-óriások felé.

A párt vívmánya itt abban áll, hogy számos kerületben sikerült a parasztság zömét a fejlődés régi, kapitalista útjáról — mely csak egy maroknyi gazdag tőkés számára előnyös, míg a parasztság óriási többségét koldusbotra juttatja és nyomorban való tengődésre kárhoztatja — letéríteni és a fejlődés új, szocialista útja felé irányítani, amely kiszorítja a tőkés gazdagokat, de új módon fegyverezi fel a közép- és szegényparasztságot, új munkaeszközökkel, traktorokkal és mezőgazdasági gépekkel fegyverzi fel őket, módot adva nekik arra, hogy a nyomorból és a kulákok igájából kiszabaduljanak és rálépjenek a föld társas, kollektív művelésének széles országújára.

A párt vívmánya abban áll, hogy ezt a gyökeres fordulatot magának a parasztságnak mélyén sikerült megszerveznünk, hogy hihetetlen nehézségek ellenére sikerült a szegény- és középparasztság széles tömegeit magunkkal vonni, annak ellenére, hogy a legkülönbözőbb árnyalatú sötét erők, a kulákoktól és pópáktól kezdve egészen a nyárspolgárokig és a jobboldali opportunistákig, kétségbeesett ellenakciót fejtettek ki.

Íme néhány számadat.

1928-ban a szovhozok vetésterülete 1 425 000 hektár, árugabonatermésük több mint 6 millió métermázsa (több mint 36 millió púd) volt, a kolhozok vetésterülete pedig 1 390 000 hektár, árugabonatermésük körülbelül 3 1/2 millió métermázsa (több mint 20 millió púd) volt.

1929-ben a szovhozok vetésterülete 1 816 000 hektár, árugabonatermésük körülbelül 8 millió métermázsa (körülbelül 47 millió púd) volt, a kolhozok vetésterülete pedig 4 262 000 hektár, árugabonatermésük körülbelül 13 millió métermázsa (körülbelül 78 millió púd) volt.

Az új évben, 1930-ban, a szovhozok vetésterülete az ellenőrző számok szerint valószínűleg 3 280 000 hektár, árugabonatermésük 18 millió métermázsa (mintegy 110 millió púd) lesz, a kolhozok vetésterülete pedig legalább 15 millió hektár, árugabonatermésük körülbelül 49 millió métermázsa (mintegy 300 millió púd) lesz.

Másszóval, a jövő évben, 1930-ban, a szovhozok és kolhozok árugabonatermése több mint 400 millió púd lesz, vagyis több mint 50 százaléka egész mezőgazdaságunk árugabonatermésének (falun kívüli forgalom).

Meg kell állapítanunk, hogy ilyen viharos fejlődési ütemet nem ismer még a mi szocializált nagyiparunk sem, amelynek fejlődési üteme általában nagy lendülettel tűnik ki.

Világos, hogy zsenge nagyüzemi szocialista (kolhoz és szovhoz) földművelésünknek nagy jövője van, hogy az csodával határosan fog növekedni.

Ezt a kolhozépítés terén elért példátlan sikert az okok egész sora magyarázza meg, melyek közül legalábbis a következőket kell kiemelnünk.

Megmagyarázza elsősorban az, hogy a párt, a tömegek nevelésének lenini politikáját folytatva, a parasztság tömegeit a szövetkezetek fejlesztése, a szövetkezeti közszellem meghonosítása útján következetesen a kolhozokhoz vezette. Megmagyarázza az, hogy a párt sikeres harcot folytatott azok ellen is, akik a mozgalomnak elébe próbáltak vágni és a kolhozok fejlődését elrendelni próbálták („baloldali” frázishősök) és azok ellen is, akik visszafelé próbálták húzni a pártot és a mozgalom uszályában akartak maradni (jobboldali tökfilkók). Ha a párt nem ilyen politikát folytatott volna, akkor a kolhozmozgalmat nem tudta volna a parasztok igazi tömeg- mozgalmává fejleszteni.

„Mikor a petrográdi proletariátus és a petrográdi helyőrség katonái megragadták a hatalmat — mondja Lenin —, nagyon jól tudták, hogy az építés a falun nagy nehézségekbe fog ütközni, hogy itt lépésről-lépésre kell haladni, hogy a legnagyobb esztelenség lenne, ha dekrétumokkal, törvényerejű rendelkezésekkel próbálnók a föld társas megművelését bevezetni, hogy ezt csak elenyészően kevés öntudatos paraszt vállalhatta, a parasztság óriási többsége azonban ezt a feladatot nem tűzte maga elé. Ezért mi arra szorítkoztunk, ami a forradalom továbbfejlesztése érdekében feltétlenül szükséges: semmi-esetre sem szabad a tömegek fejlődésének elébevágni, hanem ki kell várni, míg e tömegek saját tapasztalatából, saját harcából fog kifejlődni a további előrehaladás” (XXIII. köt. 252. old.).

Ha a párt a kolhozépítés frontján óriási győzelmet aratott, ezt annak köszönhette, hogy pontosan követte Leninnek ezt a taktikai útmutatását.

A mezőgazdasági építés terén elért példátlan sikerünk másodszor azzal magyarázható, hogy a Szovjethatalom helyesen vette számba a parasztság új felszerelési, új technikai szükségletének növekedését, helyesen vette számba azt, hogy a parasztság helyzete a régi földművelési formák mellett kilátástalan, és mindezt számbavéve, gépkölcsönző állomások, traktorosztagok, gép- és traktorállomások formájában, a föld társas művelésének szervezésével, kolhozok létesítésével a kellő időben segítséget nyújtott a parasztságnak, s végül a szovhozok útján is sokoldalú támogatásban részesítette a parasztgazdaságot.

Az emberiség történetében először jelent meg a világon olyan hatalom, a Szovjethatalom, mely a gyakorlatban bebizonyította, hogy kész és képes rendszeres és tartós termelési segítséget nyújtani a parasztság dolgozó tömegeinek.

Hát nem világos-e, hogy a parasztság dolgozó tömegei, amelyek ősidőktől fogva szükséget szenvedtek felszerelés dolgában, kapva kaptak ezen a segítségen és a kolhozmozgalom útjára tértek?

S lehet-e csodálkozni azon, ha mostantól kezdve a munkások régi jelszavát: „arccal a falu felé”, úgy lehet, ki fogja egészíteni a kolhozparasztok új jelszava: „arccal a város felé”?

A kolhozépítés terén elért példátlan sikerünket végül az magyarázza meg, hogy ezt az ügyet országunk élenjáró munkásai vették a kezükbe. Azokra a munkásbrigádokra gondolok, melyek tízével és százával mentek ki országunk valamennyi főbb kerületébe. El kell ismerni, hogy a kolhozmozgalom meglevő és lehetséges propagandistái közül a munkáspropagandisták a legalkalmasabbak a paraszttömegek közötti propagandamunkára. Mi csodálnivaló van azon, ha a munkásoknak sikerült a parasztokat meggyőzniük, hogy a nagyüzemi kollektív gazdálkodás előnyösebb, mint az egyéni kisgazdaság, különösen, amikor a létező kolhozok és szovhozok ezt az előnyt szemléltetően bizonyítják?

Íme, ebből a talajból fakadt a kolhozépítés terén elért vívmányunk, amely, véleményem szerint, az utóbbi évek valamennyi vívmánya közül a legfontosabb és legdöntőbb jelentőségű vívmány.

Összeomlottak és szétfoszlottak azok a „tudományos” ellenvetések, amelyek tagadták a 40—50 000 hektáros nagy gabonagyárak szervezésének lehetőségét és célszerűségét. A gyakorlat megcáfolta a „tudomány” ellenvetéseit és újból bebizonyította, hogy nemcsak a gyakorlatnak kell tanulnia a „tudománytól”, hanem a „tudománynak” sem ártana egyet-mást a gyakorlattól tanulnia.

A tőkés országokban a nagy gabonagyár-óriások nem tudnak gyökeret verni. De a mi országunk szocialista ország. Nem szabad megfeledkezni erről a „kis” különbségről.

Ott, a tőkéseknél, mivel a föld magántulajdonban van, nem lehet nagy gabonagyárat szervezni, hacsak nem vásárolnak össze sok földet, vagy ha nem fizetnek abszolút földjáradékot, ami óriási költségekkel terheli a termelést. Nálunk, ellenkezőleg, mivel a föld nincs magántulajdonban, nincs abszolút földjáradék sem, s a földet sem lehet adni-venni, s ez szükségképpen kedvező feltételeket teremt a nagy gabonagazdaság fejlődése számára.

Ott, a tőkéseknél, a nagy gabonagazdaságok célja az, hogy maximális hasznot vagy legalábbis az, úgynevezett átlagos haszonrátának megfelelő hasznot hajtsanak, mert enélkül, általában, a tőkének nem érdeke, hogy gabonagazdaságok szervezésével foglalkozzék. Nálunk, ellenkezőleg, a nagy gabonagazdaságoknak, amelyek egyszersmind állami gazdaságok, fejlődésükhöz nincs szükségük sem maximális haszonra, sem átlagos haszonrátára, hanem megelégedhetnek minimális haszonnal is, sőt néha meglehetnek minden haszon nélkül is — ami szintén kedvező feltételeket teremt a nagy gabonagazdaságok fejlődése számára.

Végül, a tőkés rendszerben a nagy gabonagazdaságok nem részesülnek sem külön hitelkedvezményekben, sem külön adókedvezményekben, míg a szovjet rendben, amely a szocialista szektort támogatja, ilyen kedvezmények vannak és a jövőben is lesznek.

A mélyen tisztelt „tudomány” minderről megfeledkezett.

Összeomlottak és szétfoszlottak a jobboldali opportunisták (a Buharin-csoport) állításai, hogy:

a) a parasztok nem mennek majd a kolhozba,
b) a kolhozok fejlesztésének fokozott üteme csak tömeges elégedetlenséget okozhat s a parasztság és a munkásosztály meghasonlására vezethet,
c) a falun a szocialista fejlődés „főútja” nem a kolhoz, hanem a szövetkezet,
d) a kolhozok fejlesztése és a falu tőkés elemei ellen indított támadás azt eredményezheti, hogy az ország kenyér nélkül marad.

Mindez összeomlott és szétfoszlott mint ócska burzsoá-liberális lim-lom.

Előszöris, a parasztok bementek a kolhozokba, egyszerre mentek be egész falvak, járások, kerületek.

Másodszor, a tömeges kolhozmozgalom nem gyengíti, hanem erősíti a munkásosztály és a parasztság összefogását, mert új, termelési bázisra helyezi azt. Ma már a vak is látja, hogy ha a parasztság zömében észlelhető is valamelyes komolyabb elégedetlenség, úgy ennek nem a Szovjethatalom kolhoz-politikája az oka, hanem az, hogy a parasztoknak gépekkel és traktorokkal való ellátása terén a Szovjethatalom nem tud lépést tartani a kolhozmozgalom növekedésével.

Harmadszor, a falu szocialista fejlődésének „főútjáról” folyó vita — skolasztikus vita, mely olyan kispolgári liberális ifjakhoz méltó, mint Ajhenvald és Szlepkov. Világos, hogy amíg nem volt tömeges kolhozmozgalom, addig a szövetkezetek alsóbbrendű formái, a beszerző és értékesítő szövetkezetek alkották a „főutat”, mikor azonban a szövetkezetek magasabb formája, a kolhoz-forma lépett a porondra, akkor az lett a fejlődés „főútja”.

Ha idézőjelek nélkül akarunk beszélni, akkor azt kell mondanunk, hogy a falu szocialista fejlődésének főútja Lenin szövetkezeti terve, mely a mezőgazdasági szövetkezeteknek minden formáját magában foglalja, a legalsóbbaktól (a beszerző és értékesítő szövetkezetektől) kezdve a legmagasabbakig (a termelőszövetkezetekig — kolhozokig). Aki a kolhozokat szembeállítja a szövetkezetekkel, az csúfot űz a leninizmusból és csak saját tudatlanságáról állít ki bizonyítványt.

Negyedszer, ma már a vak is látja, hogy a falu tőkés elemei ellen indított támadás nélkül és a kolhoz- és szovhozmozgalom fejlesztése nélkül az idén nem lehettek volna döntő sikereink a gabonabegyűjtés terén és nem volnának azok a tízmilliókra menő érintetlen gabonatartalékaink sem, amelyek az állam kezében már felhalmozódtak.

Sőt mi több, bátran mondhatjuk, hogy hála a kolhoz- és szovhozmozgalom növekedésének, most már véglegesen kilábolunk, vagy már ki is láboltunk a gabonaválságból. S ha a kolhozok és szovhozok fokozott iramban fognak tovább fejlődni, akkor nincs okunk kételkedni, hogy országunk mintegy három év múlva a világ egyik leggazdagabb, ha ugyan nem a leggazdagabb országa lesz gabonában.

Mi az új a mostani kolhozmozgalomban? A mostani kolhozmozgalomban új és döntő az, hogy a parasztok nem egyes csoportokban lépnek be a kolhozba, mint azelőtt, hanem egész falvak, járások, körzetek, sőt egész kerületek parasztsága lép be egyszerre.

És mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a középparaszt elindult a kolhozba. Ez az alapja annak a mezőgazdaság fejlődésében bekövetkezett gyökeres fordulatnak, amely a Szovjethatalom legfontosabb vívmánya az elmúlt évben.

Összeomlik és semmivé lesz a trockizmus mensevik „elgondolása”, hogy a munkásosztály képtelen a parasztság zömét magával vonni a szocialista építésbe. Ma már a vak is látja, hogy a középparaszt a kolhozok felé fordult. Ma már mindenki világosan látja, hogy az ipar és a mezőgazdaság ötéves terve egyszersmind a szocialista társadalom felépítésének ötéves terve, hogy azoknak, akik nem hisznek abban, hogy országunkban fel lehet építeni a szocializmust, nincs joguk ötéves tervünket üdvözölni.

Összeomlik és semmivé lesz a „magántulajdon szentségének elve”, ez az utolsó reménysége a világ tőkéseinek, akik a kapitalizmusnak a Szovjetunióban való visszaállításáról álmodoznak. A parasztok, akiket a tőkések anyagnak tekintenek, mely a kapitalizmus számára trágyázza a talajt, tömegesen hagyják ott a „magántulajdon” dicsőített zászlaját és a kollektivizmus, a szocializmus útjára térnek. Összeomlik a kapitalizmus visszaállításának utolsó reménysége.

Egyebek között ezzel magyarázhatók országunk tőkés elemeinek elkeseredett kísérletei, hogy az előnyomuló szocializmus ellen csatasorba állítsák a régi világ minden erejét, s amely kísérletek az osztályharc élesedésére vezetnek. A tőke sehogysem akar „belenőni” a szocializmusba.

Ugyancsak ezzel magyarázható a tőke láncos kutyáinak, a különböző Sztruvéknak és Gesszeneknek, Miljukovoknak és Kerenszkijeknek, Danoknak és Abramovicsoknak az utóbbi időben különösen fokozódó dühödt csaholása a bolsevizmus ellen. Hiszen nem tréfáról van szó: eltűnőben van a kapitalizmus visszaállításának végső reménysége.

Miről tanúskodhat még az osztályellenségek veszett dühöngése és a tőke lakájainak ez az őrjöngő üvöltése, ha nem arról, hogy a párt valóban döntő győzelmet aratott a szocialista építés legnehezebb frontján?

„Csakis abban az esetben — mondja Lenin —, ha sikerül a föld társas, kollektív, szövetkezeti, artelban való megmunkálásának előnyeit a parasztnak a gyakorlatban megmutatni, csak ha sikerül a szövetkezeti, artelgazdasággal a parasztnak segítséget nyújtani, csakis akkor fogja majd az államhatalmat kezében tartó munkásosztály a maga igazát a parasztnak valóban bebizonyítani, csakis akkor vonja majd valóban a maga oldalára a sokmilliós paraszttömeget szilárdan és igazán” (XXIV. köt. 579. old.).

Ez a lenini útja annak, hogy a sokmilliós parasztságot a munkásosztály oldalára vonjuk, hogy a parasztságot a kolhozépítés vágányára átállítsuk.

Az elmúlt év bebizonyította, hogy a párt sikeresen birkózik meg ezzel a feladattal és erélyesen leküzd minden útjában álló nehézséget.

„A középparasztság — mondja Lenin — a kommunista társadalomban csak akkor lesz a mi oldalunkon, amikor gazdasági életviszonyait megkönnyítjük és megjavítjuk. Ha holnap százezer elsőrendű traktort tudnánk adni, ha benzinnel, gépészekkel tudnánk ellátni őket (önök nagyon jól tudják, hogy ez egyelőre fantázia), akkor a középparaszt azt mondaná: «én a kommúnia mellett vagyok» (vagyis a kommunizmus mellett). De ahhoz, hogy ezt megtehessük, előbb le kell győznünk a nemzetközi burzsoáziát s arra, kell kényszerítenünk, hogy bocsássa rendelkezésünkre ezeket a traktorokat, vagypedig annyira kell emelnünk termelékenységünket, hogy mi magunk állíthassuk elő azokat. Csakis így lesz helyes a kérdés feltevése” (XXIV. köt. 170. old.).

Ez a lenini útja annak, hogy a középparasztot technikailag újonnan felszereljük és a kommunizmus oldalára vonjuk.

Az elmúlt év megmutatta, hogy a párt ezt a feladatot is sikerrel oldja meg. Tudjuk, hogy a jövő,1930-as év tavaszán szántóföldeinken több mint 60 000 traktorunk lesz, egy évvel ezután több mint 100 000 traktorunk s további két év múlva több mint 250 000 traktorunk. Ma megvan a lehetőségünk arra, hogy azt, amit néhány évvel ezelőtt még „fantáziának” tartottak, valóra váltsuk és túlteljesítsük.

Ez az oka annak, hogy a középparaszt a „kommúnia” felé fordult.

Ennyit a párt harmadik vívmányáról.

Ezek pártunknak az elmúlt esztendőben elért legfőbb vívmányai.

Összefoglalás

Teljes gőzzel haladunk az iparosítás útján — a szocializmus felé, lerázva magunkról évszázados „ős-orosz” elmaradottságunkat.

A vas és fém országává, az automobilosítás országává, a traktorosítás országává válunk.

S amikor majd a Szovjetuniót automobilra, a muzsikot pedig traktorra ültetjük — akkor próbáljanak majd utolérni bennünket a „civilizációjukkal” kérkedő tisztelt tőkések. Akkor majd meglátjuk, hogy mely országokat lehet elmaradottaknak és melyeket előrehaladottaknak „minősíteni”.

1929. november 3.

„Pravda” 259. sz.
1929. november 7.
Aláírás: I. Sztálin

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.