Írta: J. V. Sztálin

Jobboldali elhajlás a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) pártjában

Beszéd a SzK(b)P Központi Bizottságának és Központi Ellenőrző Bizottságának 1929 áprilisi plénumán
(Gyorsírói feljegyzés)

Elvtársak! Nem fogok személyi mozzanatokra kitérni, noha a Buharin csoportjához tartozó elvtársak közül egyesek beszédeiben jókora szerepe volt a személyi mozzanatoknak. Nem fogok kitérni rájuk, mivel a személyi dolgok csak apróságok, apróságokkal pedig nem érdemes foglalkozni. Buharin beszélt a velem folytatott személyes levelezésről. Felolvasott néhány levelet, amelyekből kitűnik, hogy tegnap még személyes barátok voltunk, most pedig a politikában eltérnek útjaink. Ugyanez csengett ki Uglanov és Tomszkij beszédéből is. Hogyan — úgymond —, hiszen mi régi bolsevikok vagyunk, és egyszerre csak eltérnek útjaink, nem tiszteljük egymást.

Azt hiszem, hogy ezek a panaszok és sirámok fityinget sem érnek. Hiszen mi nem családi kör, nem személyes jóbarátok asztaltársasága vagyunk, hanem a munkásosztály politikai pártja. Nem szabad megengedni, hogy a személyes barátság érdekeit fölébe helyezzék az ügy érdekeinek.

Ha minket csak azért neveznek öreg bolsevikoknak, mert öregek vagyunk, akkor rosszul áll a szénánk, elvtársak. Az öreg bolsevikokat nem azért tisztelik, mert öregek, hanem azért, mert ugyanakkor örökké friss, nem öregedő forradalmárok. Ha az öreg bolsevik letért a forradalom útjáról, vagy elsekélyesedik és politikailag elsatnyul, akkor ha százesztendős is, még sincs joga öreg bolseviknak nevezni magát, nincs joga arra, hogy a párttól tiszteletet követeljen.

Aztán ne tévesszük össze a személyes barátság kérdéseit a politika kérdéseivel, mert, mint mondani szokás, más a barátság és megint más az ügy. Mi valamennyien a munkásosztályt szolgáljuk, és ha a személyes barátság érdekei nem egyeznek a forradalom érdekeivel, akkor a személyes barátságnak háttérbe kell szorulnia. Mint bolsevikok, másképpen nem vethetjük fel a kérdést.

Nem fogok kitérni azokra a személyi vonatkozású célzásokra és burkolt vádakra sem, amelyekkel tele voltak tűzdelve a buharini ellenzékhez tartozó elvtársak beszédei. Ezek az elvtársak célzásokkal és kétértelműségekkel nyilván el akarják takarni nézeteltéréseink politikai alapját. Politika helyett intrikát akarnak. Ebben a tekintetben különösen jellemző Tomszkij beszéde. Beszéde egy tipikus trade-unionista intrikus beszéde volt, aki a politika kérdéseit politikai intrikával próbálja felcserélni. De ez a bűvészmutatványuk nem fog sikerülni.

Térjünk a tárgyra.

I
Egy vonal vagy kettő?

Egy közös vezérvonalunk van-e, vagypedig két vonalunk van — ez a legfőbb kérdés, elvtársak.

Rikov itt azt mondotta beszédében, hogy egy vezérvonalunk van, és ha vannak is bizonyos „jelentéktelen” nézeteltéréseink, annak az az oka, hogy „árnyalati” különbségek vannak a vezérvonal értelmezése körül.

Igaz-e ez? Sajnos, nem igaz. És nemcsak nem igaz, hanem szöges ellentéte az igazságnak. Valóban, ha a vonalunk egy, és ha csupán árnyalati különbségek vannak köztünk, akkor miért futkosott Buharin a tegnapi trockistákhoz és azok fejéhez, Kamenyevhez, miért próbált velük frakciós blokkot alakítani a Központi Bizottság és annak Politikai Irodája ellen? Vajon nem megtörtént tény, hogy Buharin a Központi Bizottság vonalának „végzetes” voltáról beszélt velük, nem azt mondotta-e ottan, hogy egyfelől Buharin, Tomszkij, Rikov, s másfelől a Központi Bizottság között elvi nézeteltérések vannak, hogy gyökeresen meg kell változtatni a Központi Bizottság Politikai Irodájának személyi összetételét.

Ha egy a vonalunk, akkor miért konspirált Buharin a tegnapi trockistákkal a Központi Bizottság ellen és miért támogatta őt ebben Rikov és Tomszkij?

Ha egy a vezérvonalunk, akkor hogyan lehetséges, hogy a Politikai Iroda egyik része, amely egy közös vezérvonalat tart követendőnek, vermet ás a Politikai Iroda másik részének, amely ugyanazt a vezérvonalat tartja követendőnek?

Vajon lehetséges-e az ilyen politikai csapongás, ha közös a vezérvonal?

Ha egy a vonal, akkor hogyan jött létre Buharin január 30-i nyilatkozata, amely teljes egészében a Központi Bizottság és annak vezérvonala ellen irányult?

Ha egy a vonal, akkor hogyan jött létre a hármak (Buharin, Rikov és Tomszkij) február 9-i nyilatkozata, amelyben arcátlanul és durván rágalmazó módon azzal vádolják a pártot, hogy politikája a) a parasztság katonai-feudális kizsákmányolásának politikája, b) bürokratizmust tenyésztő politika és c) a Kommunista Internacionále bomlasztásának politikája?

Vagy talán már nem léteznek többé ezek a nyilatkozatok? Talán most hibásaknak tartják ezeket a nyilatkozatokat? Talán Rikov, Buharin és Tomszkij hajlandó most visszavonni ezeket a feltétlenül hibás és pártellenes nyilatkozatokat? Akkor mondják meg nyíltan és becsületesen. Akkor mindenki világosan fogja látni, hogy egy vonalunk van és csak jelentéktelen árnyalati különbségek vannak közöttünk. De ezt nem akarták megtenni, mint Buharin, Rikov és Tomszkij beszédeiből kitűnik. És nemcsak hogy nem akarták megtenni, hanem még a jövőben sem szándékoznak visszavonni ezeket a nyilatkozatokat, hiszen kijelentették, hogy fenntartják a nyilatkozatokban kifejtett nézeteiket.

Hol van akkor az egy közös vonal?

Ha egy a vonal, s ha a párt vonala a Buharin csoport véleménye szerint abban áll, hogy a parasztság katonai-feudális kizsákmányolásának politikáját kell folytatni, akkor lehetséges-e, hogy Buharin, Rikov és Tomszkij velünk együtt akarják megvalósítani ezt a végzetes politikát, ahelyett hogy harcolnának ellene? Hát nem badarság ez?

Ha egy a vonal, s ha a párt vonala a buharini ellenzék véleménye szerint a bürokratizmus tenyésztését jelenti, akkor lehetséges-e, hogy Rikov, Buharin és Tomszkij velünk együtt akarják tenyészteni a bürokratizmust a pártban, ahelyett hogy harcolnának ellene? Hát nem képtelenség ez?

Ha egy a vonal, s ha a párt vonala a buharini ellenzék véleménye szerint a Kommunista Internacionále bomlasztására irányul, akkor lehetséges-e, hogy Rikov, Buharin és Tomszkij velünk együtt akarják bomlasztani a Kommunista Internacionálét, ahelyett hogy harcolnának a Kommunista Internacionále bomlasztására irányuló politika ellen? Hogy lehet elhinni ezt a lehetetlenséget?

Nem, elvtársak, itt valami nincs rendben, amikor Rikov azt mondja, hogy közös a vonalunk. Akárhogy forgatjuk a dolgot, ha azokat a tényeket tartjuk szem előtt, amelyekről Buharin csoportjának nyilatkozataival és magatartásával kapcsolatban az imént beszéltem, akkor a közös vonalnak nyomát se találjuk.

Ha egy a vonal, akkor honnan eredt Buharin, Rikov és Tomszkij lemondogató politikája? Közös vezérvonal esetén elképzelhető-e, hogy a Politikai Iroda egyik része rendszeresen megtagadja a Központi Bizottság ismételt határozatainak teljesítését s fél évig szabotálja a pártmunkát? Ha valóban egy és közös vezérvonalunk van, akkor mi az indítóoka ennek a bomlasztó lemondás-politikának, melyet a Politikai Iroda egyik része oly megfontoltan folytat?

Pártunk történetében már voltak példák a lemondás-politikára. Ismeretes, például, hogy közvetlenül az Októberi Forradalom után az elvtársak egy része, élén Kamenyevvel és Zinovjevvel, nem fogadta el a felajánlott állásokat, azt követelve, hogy a párt változtassa meg politikáját. Ismeretes, hogy a lemondás-politikát akkor azzal indokolták, hogy pártunk Központi Bizottságának politikája tisztán bolsevik kormány alakítására irányul, ők viszont, ezzel szemben, azt követelik, hogy a bolsevikok koalíciós kormányt alakítsanak a mensevikekkel és eszerekkel együtt. De a lemondás-politikának akkor volt értelme, mert azon alapult, hogy csakugyan két különböző vonal volt, amelyek közül az egyik vonal tisztán bolsevik kormány alakítására, a másik vonal pedig a mensevikekkel és eszerekkel közös koalíciós kormány alakítására irányult. Ez világos és érthető volt. De semmi, éppenséggel semmi logika sincs abban, hogy a buharini ellenzék egyrészt a vezérvonal egységét hangoztatja, másrészt pedig ugyanolyan lemondogató politikát folytat, amilyet Zinovjev és Kamenyev folytatott az Októberi Forradalom időszakában.

Vagy — vagy: vagy egy vonal van — s akkor Buharinnak és barátainak lemondás-politikája érthetetlen és megmagyarázhatatlan; vagypedig két vonal van — s akkor a lemondás-politika teljesen érthető és megmagyarázható.

Ha egy a vonal, akkor hogyan történhetett, hogy amikor a Politikai Irodában az ötéves terv és a parasztkérdés alaptéziseiről szavaztak, a Politikai Iroda három tagja, Rikov, Buharin és Tomszkij, lehetségesnek tartotta, hogy tartózkodjék a szavazástól? Vajon előfordulhat-e, hogy amikor egy a vezérvonal, az elvtársak egy része a gazdasági politika alapkérdéseiben tartózkodjék a szavazástól? Nem, elvtársak, ilyen csodák nincsenek a világon.

Végül, ha egy a vonal és csak árnyalati különbségek vannak köztünk, akkor a buharini ellenzékhez tartozó elvtársak, Buharin, Rikov és Tomszkij, miért nem voltak hajlandók elfogadni azt a kompromisszumot, amelyet a Politikai Iroda bizottsága ez év február 7-én ajánlott fel nekik? Tagadható-e, hogy ez a kompromisszum Buharin csoportjának teljesen elfogadható menekvést biztosított abból a zsákutcából, amelybe saját hibájából jutott?

Felolvasom ennek a kompromisszumnak a szövegét, amelyet a Központi Bizottság többsége ez év február 7-én felajánlott:

„A bizottságban elhangzott véleménycsere során tisztázódott, hogy:

1. Buharin politikai hibának ismeri el a Kamenyevvel folytatott tárgyal sokat;

2. Buharin elismeri, hogy 1929 január 30-i «nyilatkozatában» foglalt állításai arról, hogy a Központi Bizottság valójában a «parasztság katonai-feudális kizsákmányolására» irányuló politikát folytat, hogy a Központi Bizottság bomlasztja a Kommunista Internacionálét és bürokratizmust tenyészt a pártban — a vita hevében elhamarkodva tett kijelentések, ezeket az állításokat nem tartja fenn többé és ezekben a kérdésekben nincsenek nézeteltérései a Központi Bizottsággal;

3. Buharin ennek alapján elismeri, hogy teljes egyetértésben lehetséges és kell dolgozni a Politikai Irodában;

4. Buharin visszavonja mind a «Pravdá»-ra, mind a Kommunista Internacionáléra vonatkozó lemondását;

5. Buharin ennek következtében visszavonja január 30-i nyilatkozatát.

A kifejtettek alapján a bizottság lehetségesnek tartja, hogy eltekintsen annak a határozati javaslatnak a Politikai Iroda és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnökségének együttes ülése elé terjesztésétől, amely Buharin hibáinak politikai minősítéséről szól és azt javasolja a Politikai Iroda és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnöksége együttes ülésének, hogy vonjon ki a használatból minden idevágó okmányt (beszédek gyorsírói feljegyzését stb.)

A bizottság javasolja a Politikai Irodának és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnökségének, hogy biztosítsa Buharinnak, mint a «Pravda» felelős szerkesztőjének és a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága titkárának a normális munkához szükséges feltételeket.”

Miért utasították vissza Buharin és barátai ezt a kompromisszumot, ha valóban egy a vonalunk és csak jelentéktelen árnyalati különbségek vannak közöttünk? Vajon nehéz megérteni, hogy Buharinnak és barátainak örömmel kellett volna kapniok a Politikai Iroda által felajánlott kompromisszumon, hogy ezzel élét vegyék a párton belüli helyzetnek és olyan légkört teremtsenek, amely lehetővé teszi a Politikai Irodában az összhangzatos és egyetértő munkát?

Pártegységről beszélnek, meg arról, hogy a Politikai Irodában kollegiális munkára van szükség. De nem világos-e, hogy aki valóságos egységet akar és becsüli a kollegiális munkát, annak el kellett volna fogadnia ezt a kompromisszumot? Akkor miért utasították vissza Buharin és barátai ezt a kompromisszumot?

Nem világos-e, hogy ha egy vonalunk volna, akkor nem léteznék a hármak február 9-i nyilatkozata sem, s Buharin és barátai nem utasították volna vissza a Központi Bizottság Politikai Irodája által nekik felajánlott kompromisszumot?

Nem, elvtársak, önök hasztalan beszélnek közös vonalról, ezzel semmire sem mennek, ha szem előtt tartjuk a fentebb ismertetett tényeket.

A valóság az, hogy nem egy vonalunk van, hanem kettő: az egyik a Központi Bizottság vonala, a másik a Buharin-csoport vonala.

Rikov nem mondott igazat beszédében, amikor kijelentette, hogy egy vezérvonalunk van. Ezzel saját, a párt vonalától eltérő vonalát akarta álcázni, hogy alattomban a párt vonala ellen áskálódhassék. Hiszen az opportunizmus politikája éppen az, hogy igyekszik elkenni a nézeteltéréseket, elködösíteni a pártonbelüli valóságos helyzetet, álcázni saját álláspontját és lehetetlenné tenni, hogy a párt tiszta képet kapjon.

Mit akar elérni az opportunizmus ezzel a politikával? Azt, hogy a vonal egységének hangoztatása mögé rejtőzve valójában saját vonalát vigye keresztül, amely eltér a párt vonalától. Rikov a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság mostani plénumán mondott beszédében erre az opportunista álláspontra helyezkedett.

Hallgassuk meg talán, hogyan jellemzi Lenin elvtárs egyik cikkében az opportunistát általában. Ez a jellemzés nemcsak általános jelentősége miatt fontos számunkra, hanem azért is, mert teljesen ráillik Rikovra.

Lenin a következőket mondja az opportunizmus és az opportunisták sajátosságairól:

„Az opportunizmus elleni harcról beszélve soha sem szabad megfeledkezni az egész mai opportunizmus jellegzetes, minden elképzelhető-téren megnyilvánuló vonásairól: határozatlanságáról, elmosódottságáról, megfoghatatlanságáról. Az opportunista alaptermészeténél fogva mindig kitér a határozott és végleges kérdésfeltevés elől, középutat keres, kígyóként tekergődzik egymást kizáró szempontok között, igyekszik «egyetérteni» ezzel is, azzal is és nézeteltéréseit apró javításokra, kételyekre, ártatlan kívánságokra stb. stb. redukálja” (VI. köt. 320. old.).

Ilyen az opportunista, aki fél a világosságtól és a határozottságtól, aki elkenni igyekszik a dolgok valódi állását, palástolni igyekszik a pártban valóban meglevő nézeteltéréseket.

Igen, elvtársak, bármilyen kellemetlen is a valóság, szembe kell nézni vele. Ne adja isten, hogy az igazságtól való félelem betegségébe essünk. A bolsevikok egyebek közt abban különböznek minden más párttól, hogy nem félnek az igazságtól, nem félnek szembenézni az igazsággal, bármilyen keserű is az. Az ilyen esetben pedig az az igazság, hogy valójában nincs közös vonalunk. Van egy vonal, a párt vonala, a forradalmi, lenini vonal. De kívüle van még egy másik vonal is, a Buharin-csoport vonala, amely pártellenes nyilatkozatokkal, lemondásokkal, a párt rágalmazásával, a párt elleni áskálódással, a tegnapi trockistákkal pártellenes blokk megszervezése végett folytatott kulisszamögötti tárgyalásokkal harcol a párt vonala ellen. Ez a másik vonal opportunista vonal.

Ez tény, amelyet nem lehet elkenni semmiféle diplomatikus szónoklatokkal, semmilyen agyafúrt kijelentésekkel állítólagos egységes vonalról stb. stb.

II
Osztályeltolódások és nézeteltéréseink

Miben állnak nézeteltéréseink, mivel vannak kapcsolatban?

Mindenekelőtt azoknak az osztályeltolódásoknak kérdésével vannak kapcsolatban, melyek az utóbbi időben országunkban és a tőkés országokban végbemennek. Egyes elvtársak azt hiszik, hogy pártunkban a nézeteltérések véletlen jellegűek. Ez, elvtársak, nem igaz. Ez egyáltalán nem igaz. Pártunkban a nézeteltérések az osztályeltolódások talaján, az osztályharc ama kiélesedésének talaján keletkeztek, amely az utóbbi időben végbemegy és a fejlődésben fordulatot idéz elő.

Buharin csoportjának az a fő hibája, hogy nem látja ezeket az eltolódásokat és ezt a fordulatot, nem látja és nem akarja észrevenni azokat. Tulajdonképpen ezzel magyarázható a párt és a Kommunista Internacionále új feladatainak az a megnemértése, amely a buharinista ellenzék jellemző vonása.

Észrevették-e, elvtársak, hogy a buharinista ellenzék vezetői a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumán mondott beszédeikben teljesen megkerülték az országunkban végbemenő osztályeltolódások kérdését, egy árva szót sem szóltak az osztályharc élesedéséről, még csak halvány célzást sem tettek arra, hogy nézeteltéréseink az osztályharcnak éppen ezzel az élesedésével vannak kapcsolatban? Beszéltek mindenről, filozófiáról, elméletről, de egy árva szót sem szóltak azokról az osztályeltolódásokról, amelyek a mai helyzetben pártunk irányvételét és gyakorlatát meghatározzák.

Mivel magyarázható ez a különös jelenség? Talán feledékenységgel? Dehogy is! Politikusok nem feledkezhetnek meg a legfontosabbról. Ez a különös jelenség azzal magyarázható, hogy nem látják és nem értik az országunkban és a tőkés országokban most végbemenő új forradalmi folyamatokat. Azzal magyarázható, hogy nem látták meg a legfontosabbat, nem vették észre azokat az osztályeltolódásokat, melyeket a politikusnak nincs joga észre nem venni. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy a buharinista ellenzék fejvesztetten és felkészületlenül áll pártunk új feladataival szemben.

Gondoljanak pártunk életének legutóbbi eseményeire. Gondoljanak azokra a jelszavakra, melyeket a párt az országunkban végbemenő új osztályeltolódásokkal kapcsolatban az utóbbi időben kiadott. Olyan jelszavakról beszélek, mint az önbírálat jelszava, a bürokratizmus elleni harc kiélezésének és a szovjet apparátus megtisztításának jelszava, az új gazdasági káderek szervezésének és vörös szakemberek kiképzésének jelszava, a kolhoz- és szovhozmozgalom fokozásának jelszava, a kulák elleni támadás jelszava, az önköltség csökkentésének és a szakszervezeti gyakorlati munka gyökeres megjavításánakjelszava, a párttisztítás jelszava stb. Egyes elvtársak előtt úgy tűnt fel, hogy ezek a jelszavak hajmeresztők és szédületesek. Pedig világos, hogy ezek a jelszavak az adott helyzetben a párt legszükségesebb és legidőszerűbb jelszavai.

A dolog azzal kezdődött, hogy a Sahti-üggyel kapcsolatban új módon vetettük fel az új gazdasági káderek kérdését, azt a kérdést, hogy a régi szakemberek helyébe a munkásosztály soraiból kell vörös szakembereket kiképezni.

Mi derült ki a Sahti-üggyel kapcsolatban? Kiderült, hogy a burzsoáziát még korántsem tettük teljesen ártalmatlanná, hogy a burzsoázia kártevést szervez és fog még szervezni gazdasági építésünk terén, hogy gazdasági, szakszervezeti és részben pártszervezeteink nem vették észre osztályellenségeink aknamunkáját, hogy tehát minden erőnkből és minden eszközzel erősíteni és javítani kell szervezeteinket, fejleszteni és fokozni kell osztályéberségüket.

Ezzel kapcsolatban kiéleződött az önbírálat jelszavának kérdése. Miért? Azért, mert nem lehet megjavítani gazdasági, szakszervezeti és pártszervezeteinket, nem lehet előbbre vinni a szocializmus építésének ügyét és megfékezni a burzsoá kártevést, ha nem fejlesztjük teljes erőnkből a bírálatot és az önbírálatot, ha szervezeteink munkáját nem helyezzük a tömegek ellenőrzése alá. Már pedig tény, hogy nemcsak a szénipari vidékeken volt és még mindig van kártevés, hanem kártevés volt és van a vas- és fémipari termelés terén is, a hadiiparban is, a Közlekedés ügyi Népbiztosságban is, az arany- és platinaiparban is stb. stb. Ezért kellett az önbírálat jelszava.

Továbbá, a gabonabegyűjtési nehézségekkel kapcsolatban, a kulákságnak a szovjet árpolitika ellen irányuló fellépésével kapcsolatban, élére állítottuk a kolhozok és szovhozok minden módon való fejlesztésének, a kulák elleni támadásnak, a gabonabegyűjtés olymódon való megszervezésének kérdését, hogy nyomást gyakoroljunk a tehetős kulák elemekre.

Mit mutattak meg a gabonabegyűjtési nehézségek? Azt mutatták meg, hogy a kulák nem szunnyad, hogy a kulák gyarapodik és aknamunkát szervez a Szovjethatalom politikája ellen, viszont párt-, szovjet és szövetkezeti szervezeteink—legalábbis egy részük — vagy nem látják az ellenséget, vagy pedig alkalmazkodnak hozzá, ahelyett hogy harcolnának ellene.

Ezért kellett az önbírálat jelszavát, a párt- szervezetek, a szövetkezeti és általában a begyűjtő szervezetek ellenőrzésének és megjavításának jelszavát újból élére állítanunk.

Továbbá, az ipar és a mezőgazdaság szocialista alapon való újjáalakításának új feladataival kapcsolatban létrejött az önköltség rendszeres csökkentésének, a munkafegyelem megszilárdításának, a szocialista verseny kifejlesztésének stb. jelszava. Ezek a feladatok a szakszervezetek és a szovjet apparátus egész gyakorlati tevékenységének felülvizsgálását, e szervezetek gyökeres felfrissítését és e szervezeteknek a bürokratizmus elemeitől való megtisztítását követelték.

Ezért kellett élére állítanunk a szakszervezetekben és a szovjet apparátusban meglevő bürokratizmus elleni harc jelszavát.

Végül, a párttisztítás jelszavának kérdése. Nevetséges volna azt hinni, hogy szovjet és gazdasági szervezeteinket, szakszervezeteinket és szövetkezeteinket meg lehet szilárdítani, hogy meg lehet őket a bürokratizmus szennyétől tisztítani, ha nem tisztítjuk meg magát a pártot is. Nem lehet kétséges, hogy a bürokratikus elemek nemcsak a gazdasági és szövetkezeti szervezetekben, nemcsak a szakszervezetekben és szovjet szervezetekben élnek, hanem ott találhatók a párt szervezeteiben is. Ha a párt mindezeknek a szervezeteknek vezető ereje, akkor világos, hogy a párttisztítás nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy a munkásosztály valamennyi többi szervezetének felfrissítését és megjavítását sikeresen dűlőre vigyük. Ezért kellett a párttisztítás jelszava.

Véletlenek-e ezek a jelszavak? Nem, nem véletlenek. Önök is látják, hogy nem véletlenek. Nélkülözhetetlen láncszemei ezek egy elszakíthatatlan láncnak, amelynek neve: a szocializmus támadása a kapitalizmus elemei ellen.

Ezek a jelszavak mindenekelőtt iparunknak és mezőgazdáságunknak a szocializmus alapján való újjáalakítási időszakával vannak kapcsolatban. De mit jelent a népgazdaság újjáalakítása a szocializmus alapján? Azt jelenti, hogy a szocializmus az egész fronton támadásba megy a népgazdaság tőkés elemei ellen. Ez országunk munkásosztályának igen komoly haladása a szocializmus felépítése irányában. De ahhoz, hogy ezt az újjáalakítást megvalósítsuk, mindenekelőtt meg kell javítani és meg kell erősíteni a szocialista építés gazdasági, szovjet, szakszervezeti, párt- és szövetkezeti kádereit, harcképesebbé kell tenni összes szervezeteinket, azokat meg kell tisztítani a szennytől, fokozni kell a munkásosztály és a parasztság milliós tömegeinek aktivitását.

Továbbá, ezek a jelszavak kapcsolatban vannak azzal a ténnyel, hogy a népgazdaság tőkés elemei a szocializmus támadásával szemben ellenállást fejtenek ki. Nem lehet véletlennek tekinteni az úgynevezett Sahti-ügyet. „Sahti-emberek” vannak ma nálunk valamennyi iparágban. Közülük már sokat kihalásztak, de még korántsem valamennyit. A burzsoá értelmiség kártevése a fejlődő szocializmussal szemben megnyilvánuló ellenállás egyik legveszedelmesebb formája. A kártevést különösen veszedelmessé teszi az, hogy a nemzetközi tőkével van kapcsolatban. A burzsoá kártevés kétségtelen bizonyítéka annak, hogy a tőkés elemek még korántsem tették le a fegyvert, hogy erőt gyűjtenek a Szovjethatalom ellen irányuló újabb akciókra.

Ami a falu tőkés elemeit illeti, ott még kevésbé lehet véletlennek tekinteni a kulákságnak a szovjet árpolitika ellen irányuló akcióját, amely immár második éve tart. Sokan még mindig nem tudják megmagyarázni azt a tényt, hogy a kulák 1927-ig magától adott gabonát, de 1927 után nem akar többé önként gabonát adni. Ezen azonban nincs mit csodálkozni. Azelőtt a kulák még aránylag gyenge volt, nem állt módjában, hogy gazdaságát komolyan rendbehozza, nem volt elegendő tőkéje gazdasága megszilárdításához, s ennek következtében gabonatermésének egész vagy csaknem egész feleslegét kénytelen volt piacra vinni, most ellenben, néhány jótermésű év után, amikor már sikerült gazdaságát rendbeszedni, amikor sikerült neki a szükséges tőkét felhalmozni — most már megvan a lehetősége arra, hogy a piacon manőverezzen, hogy a gabonát, a valutáknak ezt a valutáját, a maga számára tartalékolja, és inkább húst, zabot, árpát és más kevésbé fontos terményt vigyen a piacra. Nevetséges volna most azt remélni, hogy a kulák jószántából ad majd gabonát.

Íme, itt van annak az ellenállásnak a gyökere, amelyet most a kulák a Szovjethatalom politikájával szemben kifejt.

De mit jelent a város és a falu tőkés elemeinek ellenállása a szocializmus támadásával szemben? Ez a proletariátus osztályellenségeinek erőátcsoportosulása, melynek az a célja, hogy a régit az újjal szemben megvédje. Nem nehéz megérteni, hogy ezek a körülmények feltétlenül az osztályharc kiéleződését vonják maguk után. De ahhoz, hogy osztályellenségeink ellenállását letörjük és szabaddá tegyük az utat a szocializmus előnyomulása számára — minden egyében kívül az kell, hogy valamennyi szervezetünket harcképesebbé tegyük, megtisztítsuk őket a bürokratizmustól, kádereiket javítsuk, s hogy a munkásosztálynak és a falu dolgozó rétegeinek milliós tömegeit a város és a falu tőkés elemei ellen mozgósítsuk.

Ilyen osztályeltolódások talaján keletkeztek pártunk mostani jelszavai.

Ugyanezt kell mondani a tőkés országokban észlelhető osztályeltolódásokról is. Nevetséges volna azt hinni, hogy a kapitalizmus stabilizációja változatlan maradt. Még nevetségesebb volna azt állítani,, hogy a stabilizáció erősbödik, tartóssá válik. Valójában a kapitalizmus stabilizációját minden hónap, minden nap egyre jobban aláássa és egyre ingatagabbá teszi. A külső piacokért és a nyersanyagokért folyó harc élesedése, a növekvő fegyverkezés, az Amerika és Anglia közötti ellentét fokozódása, a szocializmus növekedése a Szovjetunióban, a tőkés országok munkásosztályának balratolódása, a sztrájkok és osztályösszeütközések szakasza Európa országaiban, a forradalmi mozgalom növekedése a gyarmatokon, közöttük Indiában is, a kommunizmus növekedése a világ minden országában — mindezek olyan tények, amelyek kétségtelenül arról tanúskodnak, hogy a kapitalizmus országaiban halmozódnak egy újabb forradalmi fellendülés elemei.

Ebből következik, hogy élesebben kell harcolni a Szociáldemokrácia és mindenekelőtt annak „bal”- szárnya ellen, mint a kapitalizmus szociális támasza ellen.

Ebből következik, hogy élesebben kell harcolni a kommunista pártokban levő jobboldali elemek ellen, mint a szociáldemokrata befolyás ügynöksége ellen.

Ebből következik, hogy élesebben kell harcolni a jobboldali elhajlás irányában megnyilvánuló békülékenység ellen, amely az opportunizmus menhelye a kommunista pártokban.

Ebből következik az a jelszó, hogy a kommunista pártokat meg kell tisztítani a szociáldemokrata hagyományoktól.

Ebből következik a kommunizmus úgynevezett új taktikája a szakszervezetekben.

Egyes elvtársak nem fogják fel e jelszavak értelmét és jelentőségét. De a marxista mindenkor megérti, hogy e jelszavak megvalósítása nélkül elképzelhetetlen a proletártömegek előkészítése új osztályütközetekre, elképzelhetetlen a szociáldemokrácia legyőzése, lehetetlen kiválasztani a kommunista mozgalom igazi vezéreit, akik a munkásosztályt harcba tudják vinni a kapitalizmus ellen.

Íme, elvtársak, ezek azok az osztályeltolódások országunkban és a kapitalizmus országaiban, melyek a belpolitika és a Kommunista Internacionále vonalán megszabták pártunk mostani jelszavait.

Pártunk látja ezeket az osztályeltolódásokat. Megérti az új feladatok jelentőségét és e feladatok megoldására mozgósítja az erőket. Ezért teljesen felvértezve fogadja az eseményeket. Ezért nem fél az előtte álló nehézségektől, mert felkészült, hogy leküzdje azokat.

Buharin csoportjának az a baja, hogy nem látja ezeket az osztályeltolódásokat és nem érti a párt új feladatait. És éppen azért, mert nem érti azokat, teljesen elveszti a fejét, hajlandó a nehézségek elől megfutamodni, meghátrálni előttük, feladni az állásokat.

Láttak-e már halászokat vihar előtt egy nagy folyón, amilyen például a Jeniszej? Én nem egyszer láttam. Előfordul, hogy az egyik halászcsoport minden erejét mozgósítja a tomboló vihar ellen, lelkesíti embereit és bátran vezeti a csónakot a viharral szemben: „Kitartás, fiúk! Fogd jól a kormányt! Hasítsd a hullámot! Megbirkózunk vele!”

De akadnak másfajta halászok is, akik, mikor a vihart érzik, elcsüggednek, sopánkodni kezdenek és saját soraikat demoralizálják. „Jaj, jön a vihar! Fiúk, feküdjetek a csónak fenekére! Hunyjátok be a szemeteket! Hátha kijutunk valahogy a partra!” (Általános derültség.)

Bizonyításra szorul-e még, hogy a Buharin-csoport gondolkodása és viselkedése — szakasztott mása a nehézségek elől pánikszerűen meghátráló második halászcsoport gondolkodásának és viselkedésének?

Mi azt mondjuk, hogy Európában újabb forradalmi fellendülés feltételei érlelődnek, hogy ez a körülmény új feladatokat diktál nekünk, melyek azt követelik, hogy kettőzzük a harcot a jobboldali elhajlás ellen a kommunista pártokban és űzzük ki a pártból a jobboldali elhajlókat, hogy kettőzzük a harcot a jobboldali elhajlást leplező békülékenység ellen, hogy kettőzzük a harcot a kommunista pártokban fennmaradt szociáldemokrata hagyományok ellen stb. stb. De Buharin azt feleli erre, hogy mindez gyerekség, hogy nincsenek előttünk semmiféle új feladatok, s valójában csak arról van szó, hogy a Központi Bizottság többsége őt, már mint Buharint, „ki akarja kezdeni”.

Mi azt mondjuk, hogy az országunkban végbemenő osztályeltolódások új feladatokat diktálnak nekünk, melyek azt követelik, hogy rendszeresen csökkentsük az önköltséget és szilárdítsuk meg az üzemek munkafegyelmét; mi azt mondjuk, hogy e feladatok végrehajtása lehetetlen a szakszervezetek egész gyakorlati munkájának gyökeres megváltoztatása nélkül. De Tomszkij azt feleli erre, hogy mindez gyerekség, hogy nincsenek előttünk semmi féle új feladatok, s valójában csak arról van szó, hogy a Központi Bizottság többsége őt, már mint Tomszkijt, „ki akarja kezdeni”.

Mi azt mondjuk, hogy a népgazdaság újjáalakítása új feladatokat diktál nekünk, amelyek azt követelik, hogy kettőzzük a harcot a szovjet és a gazdasági apparátus bürokratizmusa ellen, hogy ezt az apparátust tisztítsuk meg a rothadt és idegen elemektől, a kártevőktől stb. stb. De Rikov azt feleli erre, hogy mindez gyerekség, hogy nincsenek előttünk semmiféle új feladatok, s valójában csak arról van szó, hogy a Központi Bizottság többsége őt, már mint Rikovot, „ki akarja kezdeni”.

Hát nem nevetséges ez, elvtársak? Hát nem világos, hogy Buharin, Rikov és Tomszkij csak a maguk köldökét látják és semmi egyebet?

Buharin csoportjának az a szerencsétlensége, hogy nem látja az új osztály eltolódásokat és nem érti a párt új feladatait. És éppen azért, mert nem érti azokat, kénytelen az események után kullogni és a nehézségek elől meghátrálni.

Íme, itt van nézeteltéréseink gyökere.

III
Nézeteltérések a Kommunista Internacionále vonalán

Mondottam már, hogy Buharin nem látja és nem érti azokat az új feladatokat, amelyeket egy újabb forradalmi fellendülés halmozódó feltételei diktálnak a Kommunista Internacionálénak, nem látja és nem érti, hogy a jobboldaliakat ki kell űzni a kommunista pártokból, hogy a békülékenységet ártalmatlanná kell tenni, hogy a kommunista pártokat meg kell tisztítani a szociáldemokrata hagyományoktól. A Kommunista Internacionále kérdéseiben felmerült nézeteltéréseink teljesen megerősítik ezt a tételt.

Mivel kezdődtek ezen a téren a nézeteltérések?

A dolog azzal kezdődött, hogy Buharin a VI. kongresszus elé terjesztette a nemzetközi helyzetről szóló téziseit. Eddig az volt a dolgok rendje, hogy a téziseket a SzK(b)P küldöttségében előzőleg megtárgyalták. Az adott esetben azonban ezt a feltételt mellőzték. Az történt ugyanis, hogy a SzK(b)P delegációjának megküldött, Buharin által aláírt téziseket egyidejűleg megküldötték a VI. kongresszus külföldi delegációinak is. De a tézisek számos pontja helytelennek bizonyult. A SzK(b)P delegációjának körülbelül húsz helyen kellett módosítania a téziseket.

Ez kissé kényes helyzetbe hozta Buharint. De ki ebben a hibás? Miért küldte szét Buharin a téziseket a külföldi delegációknak, még mielőtt a SzK(b)P delegációja megvizsgálta volna azokat? Megtehette-e a SzK(b)P delegációja, hogy ne módosítsa a téziseket, ha azok helytelennek bizonyultak? Így aztán az történt, hogy a SzK(b)P delegációjából a nemzetközi helyzetről lényegében új tézisek kerültek ki, melyeket a külföldi delegációk szembeállítottak a Buharin által aláirt régi tézisekkel. Világos, hogy ez a fonák helyzet nem állott volna elő, ha Buharin nem sietett volna téziseit a külföldi delegációknak szétküldeni.

Négy alapvető módosítást akarok kiemelni azok közül, amelyeket a SzK(b)P delegációja Buharin tézisein tett. Ezeket az alapvető módosításokat azért kívánom kiemelni, hogy világosabban szemléltessem a Kommunista Internacionále kérdéseiben felmerült nézeteltérések jellegét.

Az első kérdés a kapitalizmus stabilizációjának jellegére vonatkozik. Buharin tézisei szerint a mai helyzetben nem észlelhető semmiféle új jelenség, amely a tőkés stabilizációt megingatná, ellenkezőleg, a kapitalizmus újjáalakul és alapjában véve többé-kevésbbé szilárdan áll. Világos, hogy a SzK(b)P delegációja nem érthetett egyet az úgynevezett harmadik időszaknak, vagyis a mostani időszaknak ilyen jellemzésével. Nem érthetett egyet ezzel azért, mert ha meghagytuk volna a harmadik időszak ilyen jellemzését, ennek alapján kritikusaink azt mondhatták volna, hogy mi a kapitalizmus úgynevezett „szanálásának” álláspontjára, vagyis Hilferding álláspontjára helyezkedünk, olyan álláspontra, amelyet mi, kommunisták, nem fogadhatunk el. Ezért a SzK(b)P delegációja olyan módosítást tett, amelyből kitűnik, hogy a tőkés stabilizáció nem szilárd és nem is lehet szilárd, hogy a világkapitalizmus válságának kiéleződése következtében az események menete megrendíti és egyre jobban meg fogja rendíteni.

Ez a kérdés, elvtársak, a Kommunista Internacionále szekciói számára döntő jelentőségű. Inog-e vagy megszilárdul a tőkés stabilizáció — ettől függ a kommunista pártok irányvonala mindennapi politikai munkájukban. A forradalmi mozgalom hanyatlásának szakaszában, az egyszerű erőgyűjtés szakaszában vagyunk-e, vagypedig olyan szakaszban, amikor az új forradalmi fellendülés feltételei halmozódnak, amikor a munkásosztály a küszöbönálló osztályütközetekre készülődik — ettől függ a kommunista pártok taktikai vonala. A SzK(b)P delegációjának módosítása, melyet később a kongresszus el is fogadott, éppen azért jó, mert világosan a második perspektívára, vagyis arra a perspektívára vesz irányt, hogy az új forradalmi fellendülés feltételei halmozódnak.

A második kérdés — a szociáldemokrácia elleni harc kérdése. Buharin téziseiben szó volt arról, hogy a szociáldemokrácia elleni harc a Kommunista Internacionále szekcióinak egyik főfeladata. Ez természetesen igaz. De nem elég. Ahhoz, hogy a szociáldemokrácia elleni harc sikerrel járjon, a kérdést a szociáldemokrácia úgynevezett „bal”-szárnya elleni harcra kell kiélezni, harcra az ellen a „bal”-szárny ellen, amely „baloldali” frázisokkal játszva, ügyesen ámítja a munkásokat és így gátolja azt, hogy a munkástömegek a szociáldemokráciától elforduljanak. Világos, hogy a „baloldali” szociáldemokraták szétverése nélkül lehetetlen általában a szociáldemokrácia leküzdése. Buharin tézisei azonban teljesen megkerülték a „baloldali” szociáldemokrácia kérdését. Ez, persze, nagy fogyatékosság. Ezért a SzK(b)P delegációjának megfelelően módosítania kellett Buharin téziseit, s ezt a módosítást a kongresszus utóbb elfogadta.

A harmadik kérdés — a Kommunista Internacionále szekcióiban észlelhető békülékenység kérdése. Buharin téziseiben szó esett arról, hogy harcolni kell a jobboldali elhajlás ellen, de egy árva szó sem volt arról, hogy a jobboldali elhajlás irányában megnyilvánuló békülékenység ellen is harcolni kell. Ez, persze, nagy fogyatékosság. Ugyanis úgy áll a dolog, hogy amikor hadat üzenünk a jobboldali elhajlásnak, a jobboldali elhajlók rendszerint a békülékenyek mezét öltik magukra és a pártot nehéz helyzetbe hozzák. Hogy megelőzzük a jobboldali elhajlóknak ezt a manőverét, napirendre kell tűzni a békülékenység elleni erélyes harc kérdését is. Ezért a SzK(b)P delegációja szükségesnek tartotta, hogy Buharin téziseit megfelelően módosítsa s ezt a módosítást a kongresszus utóbb elfogadta.

A negyedik kérdés — a pártfegyelem kérdése. Buharin téziseiben egy árva szó sincs arról, hogy a kommunista pártokban vasfegyelemnek kell lenni. Ez se csekély jelentőségű hiányosság. Miért? Azért, mert amikor a jobboldali elhajlás ellen fokozzuk a harcot, amikor megvalósítjuk azt a jelszót, hogy a kommunista pártokat meg kell tisztítani az opportunista elemektől, az ilyen időszakban a jobboldali elhajlók rendszerint frakcióban szervezkednek, megteremtik a maguk frakció-fegyelmét, a pártfegyelmet pedig megszegik és szétrombolják. Hogy a pártot megvédjük a jobboldali elhajlók frakciós kirohanásai ellen, napirendre kell tűzni a párt vasfegyelmének kérdését és azt a kérdést, hogy a párt tagjai feltétlenül kötelesek alávetni magukat a pártfegyelemnek. Enélkül gondolni sem lehet a jobboldali elhajlás elleni komoly harcra. Ezért a SzK(b)P delegációja megfelelően módosította Buharin téziseit, s ezt a módosítást a VI. kongresszus utóbb el is fogadta.

Megtehettük volna-e azt, hogy Buharin téziseit ne módosítsuk? Világos, hogy ezt nem tehettük. Az ókorban a filozófus Platonról ezt mondották: Szeretjük Platont, de az igazságot még jobban szeretjük. Ugyanezt lehetne elmondani Buharinról is: szeretjük Buharint, de az igazságot, de a pártot, de a Kommunista Internacionálét még jobban szeretjük. Ezért a SzK(b)P delegációja kénytelen volt Buharin téziseit módosítani.

Ez a Kommunista Internacionále kérdéseiben felmerült nézeteltéréseinknek, mondhatjuk, első szakasza.

Nézeteltéréseink második szakasza az úgynevezett Wittorf—Thálmann üggyel kapcsolatos. Wittorf a hamburgi szervezet volt titkára, akit pártpénzek elsikkasztásával vádoltak. Ezért a pártból kizárták. A német kommunista párt Központi Bizottságában ülő békülékenyek kihasználták, hogy Wittorf közelállott Thálmann elvtárshoz, s bár Thálmann elvtársnak semmi köze sem volt Wittorf bűnéhez — a Wittorf-ügyből Thálmann-ügyet csináltak és nekiláttak, hogy a német kommunista párt vezetőségét megdöntsék. A sajtóközleményekből már bizonyára tudják, hogy két békülékenynek, Ewertnek és Gerhartnak, sikerült akkor ideiglenesen magukkal rántaniok a német kommunista párt Központi Bizottságának többségét Thálmann elvtárs ellen. És mi történt? Thálmannt eltávolították a vezetőségből, korrupcióval kezdték vádolni és a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának tudta és jóváhagyása nélkül „megfelelő” határozatot tettek közzé.

Ilymódon ahelyett, hogy végrehajtották volna a Kommunista Internacionále VI. kongresszusának a békülékenység elleni harcra kötelező utasítását, ahelyett hogy harcot indítottak volna a jobboldali elhajlás és a békülékenység ellen, valójában a legdurvább módon megszegték ezt az utasítást, harcot indítottak a németországi kommunista párt forradalmi vezetősége ellen, harcot indítottak Thálmann elvtárs ellen, vagyis azzal a céllal indítottak harcot, hogy a német kommunisták soraiban a jobboldali elhajlást leplezzék és a békülékenységet megszilárdítsák.

Buharin pedig, ahelyett hogy a kormányrudat megfordítaná és rendet teremtene, ahelyett hogy a VI. kongresszus megszegett utasításainak érvényt szerezne és rendreutasítaná a békülékenyeket, ismert levelében azt javasolja, hogy a békülékenyek csínyjét hagyjuk jóvá, a Kommunisták Németországi Pártját szolgáltassuk ki a békülékenyeknek, Thálmann elvtársat pedig újból állítsuk pellengérre a sajtóban és jelentsük ki mégegyszer, hogy bűnös! És ezt az embert a Kommunista Internacionále „vezetőjének” nevezik! Hát vannak a világon ilyen „vezetők”?

A Központi Bizottság megvitatta Buharin javaslatát és elvetette. Ez, persze, nem tetszett Buharinnak. De ki itt a hibás? A VI. kongresszus határozatait nem azért hozták, hogy megszegjék, hanem azért, hogy végrehajtsák azokat. Ha a VI. kongresszus azt határozta, hogy hadat üzen a jobboldali elhajlásnak és az irányában tanúsított békülékenységnek, a Kommunisták Németországi Pártjának vezetését pedig e párt magvának kezében hagyja, melynek élén Thálmann elvtárs áll, s ha ezzel szemben a békülékeny Ewertnek és Gerhartnak az jutott eszébe, hogy ezt a határozatot felborítja, akkor Buharin kötelessége az volt, hogy a békülékenyeket rendreutasítsa, nem pedig az, hogy kezükben hagyja a német kommunista párt vezetését. Buharin a hibás, mert „megfeledkezett” a VI. kongresszus határozatairól.

Nézeteltéréseink harmadik szakasza a német kommunista párt jobboldali elemei elleni harc kérdésével, Brandler és Thalheimer frakciójának szétverésével és e frakció vezetőinek a német kommunista pártból való kizárásával van kapcsolatban. Buharinnak és barátainak „álláspontja” ebben a sarkalatos kérdésben az volt, hogy állandóan kitértek az elől, hogy e kérdés eldöntésében résztvegyenek. Lényegében a német kommunista párt sorsáról volt szó. De Buharin és barátai, bár tudták ezt, állandóan akadályozták a dolgot, rendszeresen kitértek a megfelelő szervek ülésein való részvétel elől. Miért tették ezt? Bizonyára azért, hogy „tisztán” maradjanak mind a Kommunista Internacionále, mind a német kommunista párt jobboldali elemei szemében. Azért, hogy utóbb azt mondhassák: „Nem mi, buharinisták, hanem ők, a Központi Bizottság többsége, határozták el Brandler és Thalheimer kizárását a kommunista pártból.” És ezt nevezik a jobboldali veszély elleni harcnak!

Végül nézeteltéréseink negyedik szakasza. Ez azzal van kapcsolatban, hogy Buharin a Központi Bizottság novemberi plénuma előtt azt követelte, hogy Neumannt hívják vissza Németországból, Thálmann elvtársat pedig utasítsák rendre, mert egyik beszédében bírálta Buharin VI. kongresszusi beszámolóját. Mi természetesen nem érthettünk egyet Buharinnal, mert nem volt a kezünkben semmiféle okmány, amely Buharin követelésének jogosságát igazolta volna. Buharin ígérgette, hogy majd előterjeszti a Thálmann és Neumann ellen szóló okmányokat. De nem terjesztett elő semmiféle okmányt. Okmányok helyett Humbert-Droznak a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Politikai Titkárságában mondott ismeretes beszédét küldte meg a SzK(b)P-delegáció tagjainak, ugyanazt a beszédet, amelyet utóbb a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Elnöksége opportunista beszédnek minősített. Amikor Buharin a SzK(b)P-delegáció tagjainak megküldte Humbert-Droz beszédét és azt mint Thálmann elleni anyagot ajánlotta, ezzel azt akarta bizonyítani, hogy a Neumann visszahívására és Thálmann elvtárs rendreutasítására vonatkozó követelése jogosult. Valójában pedig csak azt bizonyította be, hogy szolidáris Humbert-Droz-val, akinek álláspontját a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága opportunista álláspontnak tekinti.

Ezek, elvtársak, a Kommunista Internacionále kérdéseiben felmerült nézeteltéréseink fő pontjai.

Buharin azt hiszi, hogy amikor a Kommunista Internacionále szekcióiban harcot folytatunk a jobboldali elhajlás és az irányában tanúsított békülékenység ellen, amikor a német és a csehszlovák kommunista pártot megtisztítjuk a szociáldemokrata elemektől és hagyományoktól, amikor a Brandlereket és Thalheimereket kizárjuk a kommunista pártokból, akkor ezzel „bomlasztjuk”, „tönkretesszük” a Kommunista Internacionálét. Mi viszont azt hisszük, hogy amikor ilyen politikát folytatunk, s a jobboldali elhajlás és az irányában tanúsított békülékenység elleni harc kérdését kiélezzük, akkor a Kommunista Internacionálét erősbítjük, az opportunistáktól megtisztítjuk, szekcióit bolsevizáljuk és a kommunista pártoknak segítünk, hogy a munkásosztályt a közeledő forradalmi összecsapásokra előkészíthessék, mert a párt erősödik azzal, hogy megtisztítja magát a rothadó elemektől.

Mint látják, ezek nem egyszerű árnyalati eltérések a SzK(b)P Központi Bizottsága soraiban, hanem meglehetősen komoly nézeteltérések a Kommunista Internacionále politikájának döntő kérdéseiben.

IV
Nézeteltérések a belpolitika vonalán

Fentebb az országunkban végbemenő osztályeltolódásokról és az országunkban folyó osztályharcról beszéltem. Mondottam, hogy Buharin csoportja politikai vakságban szenved, nem látja ezeket az eltolódásokat, nem érti a párt új feladatait. Mondottam, hogy a buharinista ellenzék ennek következtében fejét vesztette, fél a nehézségektől, kész meghátrálni a nehézségek elől.

Nem mondhatjuk, hogy a buharinisták e hibái az égből pottyantak le. Ellenkezőleg, ezek a hibák a fejlődésnek azzal a szakaszával függenek össze, amelyen már túljutottunk és amelyet a népgazdaság helyreállítási időszakának nevezünk, amikor az építés békés úton, úgyszólván önmagától haladt, amikor még nem voltak meg azok az osztályeltolódások, amelyek most megvannak, amikor az osztályharc még nem éleződött ki annyira, mint most.

De most a fejlődés új szakaszában vagyunk, amely elüt a régi szakasztól, a helyreállítás időszakától. Most az építés új szakaszában vagyunk, amikor az egész népgazdaságot a szocializmus alapján újjáalakítjuk. Ez az új szakasz új osztályeltolódásokat idéz elő, az osztályharc élesedésére vezet. Ez az új szakasz új harci módszereket követel, megköveteli erőink átcsoportosítását, valamennyi szervezetünk megjavítását és erősítését.

Buharin csoportjának éppen az a szerencsétlensége, hogy a múltban él, nem látja ennek az új időszaknak jellemző sajátságait és nem érti az új harci módszerek szükségességét. Innen ered vaksága, fejvesztettsége, ezért rémüldözik a nehézségek láttán.

a) Az osztályharcról

Mi a Buharin-csoport vakságának és fejvesztettségének elméleti alapja?

Azt hiszem, hogy e vakság és fejvesztettség elméleti alapja az a helytelen, nem marxista szempont, amelyből Buharin az országunkban folyó osztályharc kérdését megítéli. Buharinnak arra a nem marxista elméletére gondolok, amely szerint a kulákság belenő a szocializmusba, arra gondolok, hogy Buharin nem érti a proletárdiktatúra viszonyai közt folyó osztályharc mechanikáját.

Itt több ízben idézték Buharin „A szocializmushoz vezető út” című könyvének azt a helyét, ahol Buharin arról beszél, hogy a kulákság belenő a szocializmusba. De bizonyos kihagyásokkal idézték. Engedjék meg, hogy ezt a részletet teljesen idézzem. Ez, elvtársak, azért szükséges, hogy bemutassam Önöknek, milyen messzire távolodott el Buharin az osztályharc marxista elméletétől.

Halljuk csak:

„Szövetkezeti parasztszervezeteink fő hálózata nem kulák, hanem «dolgozó» típusú szövetkezeti sejtekből fog állani, olyan sejtekből, amelyek belenőnek általános állami szerveink rendszerébe és ilymódon a szocialista gazdaság egységes láncának láncszemeivé válnak. Másrészről, a kulák szövetkezeti fészkek a bankok stb. útján éppen így bele fognak nőni ugyanebbe a rendszerbe; de bizonyos fokig idegen testek lesznek, mint például a koncessziós vállalatok”.

Egyes elvtársak, amikor Buharin brosúrájának ezt a helyét idézték, valami okból elhagyták a koncessziótulajdonosokról szóló utolsó kitételt. Rozit, nyilván azért, hogy segítsen Buharinnak, kihasználta ezt és közbekiáltott, hogy Buharint elferdítik. Holott az egész idézet zamatját éppen a koncessziótulajdonosokról szóló utolsó kitétel adja meg. Mert ha a koncessziótulajdonosokat egy sorba állítják a kulákokkal, s ha a kulákok belenőnek a szocializmusba, akkor mi sül ki ebből? Ebből csak egy dolog sül ki, nevezetesen az, hogy a koncessziótulajdonosok szintén belenőnek a szocializmusba, hogy nemcsak a kulákok, hanem a koncessziótulajdonosok is belenőnek a szocializmusba. (Általános derültség.)

Lám, mi sül ki ebből.

Rozit. Buharin azt mondja, hogy „idegen testek”.

Sztálin. Buharin nem azt mondja, hogy „idegen testek”, hanem hogy „bizonyos fokig idegen testek”. Tehát a kulákok és a koncessziótulajdonosok „bizonyos fokig” idegen testek a szocializmus rendszerében. De Buharin hibája éppen abban áll, hogy szerinte a kulákok és a koncessziótulajdonosok, habár „bizonyos fokig” idegen testek, mégis belenőnek a szocializmusba.

Ilyen sületlenségre vezet Buharin elmélete.

Városi és falusi tőkések, kulákok és koncessziótulajdonosok, akik belenőnek a szocializmusba — íme ilyen ostobaságot nem átalt kimondani Buharin.

Nem, elvtársak, ilyen „szocializmus” nem kell nekünk. Ezt csak tartsa meg Buharin magának.

Eddig mi, marxisták-leninisták, azt hittük, hogy egyfelől a város és falu tőkései és másfelől a munkásosztály között kibékíthetetlen érdekellentétek vannak. Ezen alapszik az osztályharc marxista elmélete. Most azonban, ha elfogadjuk Buharin elméletét, amely szerint a kapitalisták békésen belenőnek a szocializmusba, mindez fenekestől felfordul, a kizsákmányolok és kizsákmányoltak osztályérdekeinek kibékíthetetlen ellentéte eltűnik, a kizsákmányolok belenőnek a szocializmusba.

Rozit. Ez nem igaz, Buharin feltételezi a proletariátus diktatúráját.

Sztálin. De a proletariátus diktatúrája az osztályharc legélesebb formája.

Rozit. Éppen erről van szó.

Sztálin. Buharin azonban azt állítja, hogy a tőkések belenőnek a proletárdiktatúrába. Miért nem akarja ezt megérteni, Rozit? Ki ellen kell akkor harcolni, ki ellen kell akkor a legélesebb formájú osztályharcot folytatni, ha a város és a falu tőkései belenőnek a proletárdiktatúra rendszerébe?

A proletariátus diktatúrája arra kell, hogy engesztelhetetlen harcot folytassunk a tőkés elemek ellen, arra kell, hogy elnyomjuk a burzsoáziát és gyökerestől kitépjük a kapitalizmust. Ha azonban a város és a falu tőkései, a kulákok és a koncessziótulajdonosok belenőnek a szocializmusba, akkor szükséges-e egyáltalán a proletariátus diktatúrája, és ha szükséges, milyen osztály elnyomására?

Rozit. Éppen arról van szó, hogy Buharinnál a belenövés feltételezi az osztályharcot.

Sztálin. Látom, Rozit megesküdött, hogy mindenáron szolgálatot tesz Buharinnak. De ez olyan szolgálat, mint a mesebeli medvéé, mert amikor menteni igyekszik Buharint, valójában vízbefojtja. Nemhiába mondják, hogy „a szolgálatkész medve rosszabb az ellenségnél”. (Általános kacagás.)

Vagy — vagy: vagy engesztelhetetlen érdekellentét van a tőkésosztály és a munkásosztály között, amely hatalomra jutott s megszervezte a diktatúráját, vagypedig nincs meg ez az érdekellentét és akkor csak egy marad hátra — hirdessük ki az osztályérdekek összhangját.

Vagy — vagy:

vagy az osztályharc marxi elmélete, vagy az az elmélet, mely azt hirdeti, hogy a tőkések belenőnek a szocializmusba;

vagy az osztályérdekek kibékíthetetlen ellentéte, vagy az osztály érdekek összhangjának elmélete.

Még meg lehet érteni a Brentano vagy a Sidney Webb típusú „szocialistákat”, akik a szocializmusnak a kapitalizmusba és a kapitalizmusnak a szocializmusba való belenövését hirdetik, mert ezek a „szocialisták” valójában szocialistaellenesek, burzsoá liberálisok. De nem lehet megérteni azt az embert, aki marxista akar lenni és ugyanakkor azt az elméletet hirdeti, hogy a tőkésosztály belenő a szocializmusba.

Buharin beszédében egy ismert Lenin-idézetre való hivatkozással igyekezett alátámasztani azt az elméletet, hogy a kulákság belenő a szocializmusba. És azt állította, hogy Lenin ugyanazt mondja, mint Buharin.

Ez nem igaz, elvtársak. Ez Lenin durva és megengedhetetlen megrágalmazása.

Íme a Lenin-idézet szövege:

„Természetesen, Szovjetköztársaságunkban a társadalmi rend két osztály: a munkásosztály és a parasztság együttműködésén alapszik, amelyhez most, bizonyos feltételek mellett, odaengedtük a «nepmanokat», vagyis a burzsoáziát is” (XXVII. köt. 405. old.).

Láthatják, itt egyetlen szó sincs arról, hogy a tőkésosztály belenő a szocializmusba. Itt csak arról van szó, hogy „bizonyos feltételek mellett” a nepmanokat, azaz a burzsoáziát is „odaengedtük” a munkások és parasztok együttműködéséhez.

Mit jelent ez? Azt jelenti-e ez, hogy elismertük annak a lehetőségét, hogy a nepmanok belenőnek a szocializmusba? Dehogy is. Lenin-idézetet így csak olyan emberek magyarázhatnak, akikből kiveszett a szégyen érzete. A Lenin-idézet értelme az, hogy a burzsoáziát most nem semmisítjük meg, hogy most nem sajátítjuk ki, hanem bizonyos feltételek mellett megengedjük a létezését, vagyis azon az alapon, hogy feltétlenül aláveti magát a proletárdiktatúra törvényeinek, melyek a tőkések szakadatlan korlátozására és népgazdaságunk életéből való fokozatos kiszorítására vezetnek.

De ki lehet-e szorítani a tőkéseket és meg lehet-e semmisíteni a kapitalizmus gyökereit elkeseredett osztályharc nélkül? Nem, nem lehet.

Meg lehet-e szüntetni az osztályokat, ha elméletben és gyakorlatban az az álláspontunk, hogy a tőkések belenőnek a szocializmusba? Nem, nem lehet. Az ilyen elmélet és gyakorlat csak ápolhatja és örökkévalóvá teheti az osztályokat, mert ez az elmélet ellentmond az osztályharc marxi elméletének.

Márpedig a Lenin-idézet teljesen a proletárdiktatúra viszonyai közt folyó osztályharc marxista elméletén alapszik.

Mi köze lehet tehát Buharin elméletének, mely azt hirdeti, hogy a kulák belenő a szocializmusba, Lenin elméletéhez, mely azt tanítja, hogy a diktatúra elkeseredett osztályharc? Világos, hogy e két elméletnek nincs és nem is lehet semmi köze egymáshoz.

Buharin azt hiszi, hogy a proletárdiktatúra idején az osztályharcnak ki kell aludnia és meg kell szűnnie, hogy megszűnhessenek az osztályok. Ezzel szemben Lenin azt tanítja, hogy az osztályokat csakis szívós osztályharc útján lehet megszüntetni, s hogy az osztályharc a proletárdiktatúra viszonyai közt még elkeseredettebbé válik, mint amilyen a proletariátus diktatúrája előtt volt.

„Az osztályok megszüntetése — mondja Lenin — hosszú, nehéz, szívós osztályharc műve, s az osztályharc a tőke hatalmának megdöntése után, a burzsoá állam lerombolása után, a proletárdiktatúra megteremtése utánnem tűnik el (miként ezt a régi szocializmus és a régi szociáldemokrácia sekélyes «teoretikusai» képzelik), hanem csak formáit változtatja és sok tekintetben még elkeseredettebbé válik” (XXIV. köt. 315. old.).

Ezt mondja Lenin az osztályok megszüntetéséről.

Az osztályok megszüntetése a proletariátus elkeseredett osztályharca útján — ez Lenin tétele.

Az osztályok megszüntetése az osztályharc kialvása és a tőkéseknek a szocializmusba való belenövése útján — ez Buharin tétele.

Mi köze lehet ennek a két tételnek egymáshoz?

Buharin elmélete tehát, mely azt hirdeti, hogy a kulákság belenő a szocializmusba, eltávolodás az osztályharc marxista-leninista elméletétől. Buharin elmélete közeledés a katedra-szocializmus elméletéhez.

Ebben van Buharin és barátai minden hibájának az alapja.

Azt mondhatnák, nem érdemes sok időt vesztegetni arra a buharini elméletre, hogy a kulákság belenő a szocializmusba, mivel ez az elmélet maga beszél Buharin ellen — sőt nemcsak beszél, hanem kiabál ellene. Ez helytelen volna, elvtársak! Amíg ez az elmélet véka alá volt rejtve, addig megtehettük, hogy nem fordítottunk rá figyelmet: hiszen nem kevés ostobaság akad különböző elvtársak firkáiban! Így is jártunk el a legutóbbi időkig. De az utóbbi időben a helyzet megváltozott. A kispolgári légkör, amely az utóbbi években megélénkült, kezdett életet lehelni ebbe a marxista-ellenes elméletbe és aktuális jellegűvé tette azt. Most már nem lehet azt mondani, hogy ez az elmélet véka alá van rejtve. Buharinnak ez a furcsa elmélete most arra tart igényt, hogy pártunkban a jobboldali elhajlás zászlajává, az opportunizmus zászlajává legyen. Ezért most már nem hagyhatjuk szó nélkül ezt az elméletet. Ezért kötelességünk ezt az elméletet, mint helytelen és káros elméletet, ízzé-porrá törni, hogy elvtársainknak, pártunk tagjainak megkönnyítsük a jobboldali elhajlás elleni harcot.

b) Az osztályharc élesedéséről

Buharin második hibája, amely első hibájából következik, az, hogy helytelen, nem marxista szempontból vizsgálja az osztályharc élesedésének kérdését, azt a kérdést, mely a tőkés elemeknek a Szovjethatalom szocialista politikájával szemben fokozódó ellenállására vonatkozik.

Miről van itt szó? Nem arról-e, hogy a tőkés elemek gyorsabban növekednek, mint gazdaságunk szocialista szektora és ennek következtében fokozzák ellenállásukat, aláássák a szocialista építést? Nem, nem erről van szó. Hiszen nem is igaz, hogy a tőkés elemek gyorsabban növekednek, mint a szocialista szektor. Ha ez igaz volna, akkor a szocialista építés már a pusztulás szélén állna.

Itt arról van szó, hogy a szocializmus sikeresen támadja a tőkés elemeket, a szocializmus gyorsabban nő, mint a tőkés elemek, a tőkés elemek viszonylagos súlya ennek folytán csökken, és éppen azért, mert

a tőkés elemek viszonylagos súlya csökken, a tőkés elemek érzik a halálos veszélyt és fokozzák ellenállásukat.

Ellenállásukat pedig egyelőre még fokozhatják, nemcsak azért, mert a világkapitalizmus támogatja őket, hanem azért is, mert bár viszonylagos súlyuk csökken, bár növekedésük a szocializmus növekedéséhez képest viszonylag csökken, abszolút számban mégis növekednek, ez pedig bizonyos lehetőséget nyújt nekik arra, hogy erőt gyűjtsenek az ellenállásra a szocializmus növekedésével szemben.

Ez az alapja annak, hogy a fejlődés adott szakaszán, az erőviszonyok adott körülményei között, az osztályharc élesedik és a város és falu tőkés elemeinek ellenállása fokozódik.

Buharinnak és barátainak hibája abban áll, hogy nem értik ezt az egyszerű és nyilvánvaló igazságot. Az a hibájuk, hogy nem marxista módon, hanem nyárspolgárok módjára nézik a dolgot, amikor az osztályharc élesedését mindenféle véletlen okkal, mint például a szovjet apparátus „alkalmatlanságával”, a vidéki elvtársak „vigyázatlan” politikájával, a kellő rugalmasság „hiányával”, „túlkapásokkal” stb. stb. próbálják magyarázni.

Lássunk például egy idézetet Buharin „A szocializmushoz vezető út” című brosúrájából, amely megmutatja, hogy Buharin egyáltalában nem marxista módon magyarázza az osztályharc élesedésének kérdését:

„A falusi osztályharc hol itt, hol ott korábbi megnyilvánulási formáiban lobban fel, s ezt az élesedést rendszerint kulák elemek idézik elő. Amikor például a kulákok, vagy a mások rovására gazdagodó és a Szovjethatalom szerveibe befurakodott emberek a falusi levelezőkre kezdenek lövöldözni — ez az osztályharc legélesebb megnyilvánulási formája. (Ez nem igaz, mert a harc legélesebb formája a felkelés. — I. Sztálin.) Az ilyen esetek azonban rendszerint ott fordulnak elő, ahol a szovjet helyi apparátus még gyenge. Amilyen mértékben javul ez az apparátus, amilyen mértékben erősödnek a Szovjethatalom alsó sejtjei, amilyen mértékben javulnak és erősödnek a helyi falusi párt- és komszomol szervezetek — az ilyen jelenségek, s ez teljesen nyilvánvaló, egyre ritkábban fognak előfordulni, míg végül nyomtalanul eltűnnek”.

Eszerint az osztályharc élesedésének okai az apparátusban: alsó szervezeteink alkalmasságában vagy alkalmatlanságában, gyöngeségében vagy erejében keresendők.

Eszerint például a Sahti-ügy, a burzsoá intellektuelek kártevése, amely a burzsoá elemek részéről a Szovjethatalommal szemben kifejtett ellenállásnak és az osztályharc élesedésének formája, nem az osztályerőviszonyokkal, nem a szocializmus növekedésével magyarázandó, hanem azzal, hogy rossz az apparátusunk.

Eszerint, mielőtt a Sahti körzetében elkövetett tömeges kártevés kitudódott, apparátusunk jó volt, később azonban, amikor a tömeges kártevés kitudódott, az apparátus, ki tudja mi okból, egyszerre csapnivalóan rossz lett.

Eszerint a múlt évig, amíg a gabonabegyűjtés magától ment és az osztályharc különösebb élesedése nem volt észlelhető, helyi szervezeteink jók, sőt talán ideálisak voltak, de a múlt év óta, amikor a kulákság ellenállása feltűnően éles formákat öltött, szervezeteink egyszerre rosszak, sőt csapnivalóan rosszak lettek.

Ez nem magyarázat, hanem a magyarázat kicsúfolása, ez nem tudomány, hanem kuruzslás.

Akkor hát valójában mivel magyarázható az osztályharcnak ez az élesedése?

Két okkal.

Az egyik ok: előrehaladásunk, támadásunk, a szocialista gazdasági formák növekedése mind az iparban, mind a mezőgazdaságban, növekedésünk, mely a város és falu bizonyos tőkés osztagainak megfelelő kiszorításával jár együtt. A dolog úgy áll, hogy Lenin formulája szerint élünk: „ki-kit?” — mi fogjuk-e őket, a tőkéseket, két vállra fektetni és — mint Lenin mondta — mi mérjük-e rájuk a végső, döntő csapást, vagy pedig ők fektetnek bennünket kétvállra.

A másik ok az, hogy a tőkés elemek nem akarnak önként távozni a színről: ellenállást fejtenek ki és fognak is kifejteni a szocializmussal szemben, mert látják, hogy utolsó napjaik közelednek. Ellenállni pedig egyelőre még tudnak, mert bár viszonylagos súlyuk csökken, abszolút értelemben mégis gyarapodnak: a városi és a falusi kispolgárság, mint Lenin mondotta, minden nap, minden órában tőkéseket és kistőkéseket termel ki soraiból, és ezek a tőkés elemek mindent elkövetnek, hogy létüket megvédjék.

Még nem fordult elő a történelemben, hogy a halódó osztályok önként távoztak volna a színről. Még nem fordult elő a történelemben, hogy a halódó burzsoázia létének védelmére ne vetette volna latba minden csepp maradék erejét. Akár jó lesz alsófokú szovjet apparátusunk, akár rossz — előrehaladásunk, támadásunk ritkítani fogja a tőkés elemek sorait és ki fogja őket szorítani, ők pedig, a halódó osztályok, bármi történjék is, ellenállást fognak kifejteni.

Ez az osztályharc élesedésének alapja országunkban.

Buharin és barátai abban tévednek, hogy ők a tőkések ellenállásának növekedését azonosítják viszonylagos súlyuk növekedésével. De ennek az azonosításnak nincs semmiféle alapja. Nincs alapja azért, mert ha ők, a tőkések, ellenállnak, ez még korántsem jelenti azt, hogy erősebbek lettek, mint mi. Éppen ellenkezőleg. A letűnő osztályok nem azért fejtenek ki ellenállást, mert erősebbek lettek, mint mi, hanem azért, mert a szocializmus gyorsabban növekszik, mint ők és ők gyengébbé válnak, mint mi. És éppen azért, mert gyengébbé válnak, érzik, hogy utolsó napjaik közelednek és kénytelenek minden erővel, minden eszközzel ellenállni.

Az adott történelmi helyzetben ilyen az osztályharc élesedésének és a tőkések ellenállásának a mechanikája.

Mi légyen a párt politikája, ha így állanak a dolgok?

Az, hogy a munkásosztályt és a falu kizsákmányolt tömegeit felébressze, harcképességüket fokozza, és mozgósítási készenlétüket fejlessze — harcra a város és a falu tőkés elemei ellen, harcra az ellenálló osztályellenségek ellen.

Az osztályharc marxista-leninista elméletének — egyebek közt — éppen az az előnye, hogy megkönnyíti a munkásosztály mozgósítását a proletárdiktatúra ellenségei ellen.

Miért káros az a buharini elmélet, hogy a tőkések belenőnek a szocializmusba, miért káros az osztályharc élesedése kérdésének buharini értelmezése?

Azért, mert elaltatja a munkásosztályt, aláássa országunk forradalmi erőinek mozgósítási készenlétét, leszereli a munkásosztályt és megkönnyíti a tőkés elemek támadását a Szovjethatalom ellen.

c) A parasztságról

Buharin harmadik hibája a parasztság kérdésére vonatkozik. Ismeretes, hogy a parasztság kérdése politikánk egyik legfontosabb kérdése. A parasztság a mi viszonyaink közt különböző szociális csoportokból áll, mégpedig; szegényparasztokból, középparasztokból és kulákokból. Érthető, hogy ezekhez a csoportokhoz való viszonyunk nem lehet egyforma. A szegényparasztság a munkásosztály támasza, a középparasztság szövetségesünk és a kulák osztályellenségünk — ilyen ezekhez a szociális csoportokhoz való viszonyunk. Mindez világos és köztudomású.

Buharin azonban kissé másképpen ítéli meg ezt a dolgot. A parasztság jellemzése során kiesik nála a parasztság rétegeződésének ténye, valahová eltűnnek a szociális csoportok, és csak egy falunak nevezett szürke folt marad. Nála sem a kulák nem kulák, sem a középparaszt nem középparaszt, hanem valami általános nyomorúság van a faluban. Itt is ezt mondotta beszédében: hát lehet a mi kulákunkat kuláknak nevezni? Hiszen ez a kulák koldus — mondotta. És a mi középparasztunk — hát hasonlít az a középparaszthoz? — mondotta itt Buharin. — Hiszen ez a középparaszt koldus, aki éhezik. Világos, hogy a parasztság ilyen jellemzése gyökerében téves, ez a nézet összeférhetetlen a leninizmussal.

Lenin azt mondta, hogy az egyéni gazdálkodást folytató parasztság az utolsó tőkés osztály. Igaz-e ez a tétel? Igen, feltétlenül igaz. Miért minősítjük az egyéni gazdálkodást folytató parasztságot az utolsó tőkés osztálynak? Azért, mert a közül a két fő osztály közül, amelyekből társadalmunk áll, a parasztság az az osztály, amelynek gazdasága a magántulajdonon és a kis árutermelésen alapszik. Azért, mert a parasztság, amíg egyénileg gazdálkodó, kis árutermelést folytató parasztság marad, soraiból állandóan és szakadatlanul tőkéseket termel ki, s ez nem is lehet másképp.

Ez a körülmény ránk nézve döntő jelentőségű a munkásosztály és parasztság szövetségének problémájával kapcsolatos marxista állásfoglalásunk kérdésében. Ez azt jelenti, hogy nekünk a parasztsággal nem akármilyen szövetség kell, hanem csakis olyan szövetség, amely a parasztság tőkés elemei elleni harcon alapszik.

Amint látják, Leninnek az a tétele, hogy a parasztság az utolsó tőkés osztály, nemcsak nem mond ellent a munkásosztály és parasztság szövetsége eszméjének, hanem ellenkezőleg, megokolja ezt a szövetséget, mint a munkásosztálynak és a parasztság többségének a szövetségét, mely általában a tőkés elemek ellen, s különösen a falusi parasztság tőkés elemei ellen irányul.

Lenin azért állította fel ezt a tételt, hogy megmutassa, hogy a munkásosztály és a parasztság szövetsége csak abban az esetben lehet tartós, ha az éppen azok ellen a tőkés elemek ellen folytatott harcon alapszik, amelyeket a parasztság magából kitermel.

Buharinnak az a hibája, hogy nem érti és nem fogadja el ezt az egyszerű dolgot, megfeledkezik a falu szociális csoportjairól, látóköréből eltűnik a kulákság és a szegényparasztság s csak egy csupa középparasztból álló tömeg marad nála.

Buharin itt kétségtelenül jobbfelé hajlik el, ellentétben a trockista „baloldali” elhajlással, mely a falun nem lát más szociális csoportot, csak szegényparasztságot és kulákságot, s amelynek látóköréből eltűnik a középparasztság.

Mi a különbség a trockizmus és a Buharin-csoport között a parasztsággal való szövetség kérdésében? Az, hogy a trockizmus a középparasztság tömegeivel való tartós szövetség politikáját ellenzi, a buharinista csoport pedig általában a parasztsággal való akármilyen szövetség híve. Felesleges bizonyítani, hogy mindkét álláspont helytelen és az egyik annyit ér, mint a másik.

A leninizmus feltétlenül a parasztság zömével való tartós szövetséget, a középparasztsággal való szövetséget akarja, de nem akármilyen szövetséget akar, hanem a középparasztsággal kötött olyan szövetséget, mely biztosítja a munkásosztály vezetőszerepét, erősíti a proletariátus diktatúráját és megkönnyíti az osztályok megszüntetésinek művét.

„A munkásosztály és a parasztság megegyezésén — mondja Lenin — mindenki azt értheti, amit akar. Ha nem tartjuk szem előtt, hogy a megegyezés, a munkásosztály szempontjából, csak akkor megengedhető, helyes és elvileg lehetséges, ha az a munkásosztály diktatúráját támogatja s egyike azoknak a rendszabályoknak, melyek az osztályok megszüntetésére irányulnak — akkor a munkásosztály és a parasztság megegyezésének tétele természetesen olyan tétel, amelyet a Szovjethatalom valamennyi ellensége és a diktatúra valamennyi ellensége is érvényre juttat nézeteiben” (XXVI. köt. 387, old.).

Továbbá:

„Most — mondja Lenin — a proletariátus tartja kezében a hatalmat és azzal vezet. Vezeti a parasztságot. Mit jelent az—vezetni a parasztságot? Ez először azt jelenti, hogy az osztályok megszüntetésére, nem pedig a kistermelőre vesszük az irányt. Ha letérnénk erről a döntő és fő vonalról, akkor nem lennénk többé szocialisták és azoknak a kispolgároknak táborába, az eszerek és a mensevikek táborába jutnánk, akik most a proletariátus legádázabb ellenségei” (ugyanott, 399—400. old.).

Ez Lenin álláspontja a parasztság zömével való szövetség, a középparasztsággal való szövetség kérdésében.

A középparasztság kérdésében Buharin csoportjának az a hibája, hogy nem látja a középparaszt kettős természetét, a munkásosztály és a tőkések között elfoglalt kettős helyzetét. „A középparaszt ingadozó osztály” — mondotta Lenin. Miért? Azért, mert a középparaszt egyrészt dolgozó, s mint ilyen, közelebb áll a munkásosztályhoz, másrészt tulajdonos, s mint ilyen, közelebb áll a kulákhoz. Innen erednek a középparaszt ingadozásai. És ez nemcsak elméletileg igaz. Ezek az ingadozások a gyakorlatban is, minden nap, minden órában megnyilvánulnak.

„A paraszt — mondja Lenin — mint dolgozó a szocializmushoz húz, szívesebben látja a munkások diktatúráját, mint a burzsoázia diktatúráját. A paraszt mint gabonaeladó a burzsoáziához, a szabadkereskedelemhez húz, vagyis visszafelé húz a «megszokott», régi, «ősidőktől» való kapitalizmushoz” (XXIV. köt. 314. old.).

Ezért a középparaszttal való szövetség csak abban az esetben lehet tartós, ha a tőkés elemek ellen, ha általában a kapitalizmus ellen irányul, ha biztosítja a munkásosztály vezető szerepét e szövetségen belül, ha megkönnyíti az osztályok megszüntetését.

Buharin csoportja ezekről az egyszerű és világos dolgokról megfeledkezik.

d) Az új gazdasági politikáról és a piaci viszonyokról

Buharin negyedik hibája a „nep” (az új gazdasági politika) kérdésével függ össze. Buharin hibája itt abban áll, hogy nem látja a „nep” kétoldalúságát, a „nep”-nek csak az egyik oldalát látja. Mikor 1921-ben bevezettük a „nep”-et, akkor annak élét a hadikommunizmus ellen, az ellen a rendszer és azok ellen a viszonyok ellen irányítottuk, amelyek kizárják a magánkereskedelem bárminő szabadságát. Azt tartottuk és ma is azt tartjuk, hogy a „nep” a magánkereskedelem bizonyos szabadságát jelenti. A dolognak ezt az oldalát Buharin megjegyezte magának. És ez nagyon helyes.

De Buharin téved, ha azt hiszi, hogy a dolognak ez az oldala kimeríti a „nep”-et. Buharin elfelejti, hogy a „nep”-nek még egy másik oldala is van. A „nep” ugyanis egyáltalán nem jelenti a magánkereskedelem teljesszabadságát, a piaci árak szabad játékát. A „nep” a magánkereskedelem szabadsága, de csak bizonyos határok között, bizonyos kereteken belül, az állam piacszabályozó szerepének biztosítása mellett. Éppen ez a „nep” másik oldala. S a „nep”-nek ez az oldala fontosabb számunkra, mint az első oldala. A mi piacunkon nincs meg az árak szabad játéka, ami a tőkés országokban rendszerint szabály. Alapjában véve mi szabjuk meg a gabonaárakat. Mi szabjuk meg az iparcikkek árait. Igyekszünk a termelési önköltség csökkentésének és az iparcikkek árai csökkentésének politikáját megvalósítani és ugyanakkor arra törekszünk, hogy fenntartsuk a mezőgazdasági termékek árainak stabilitását. Világos tehát, hogy ilyen különleges és sajátos piaci viszonyok a tőkés országokban nincsenek.

Ebből következik, hogy amíg fennáll a „nep”, addig meg kell őrizni annak mindkét oldalát: az elsőt is, mely a hadikommunizmus rendszere ellen irányul s amelynek célja a magánkereskedelem bizonyosszabadságának a biztosítása, úgyszintén a másodikat is, mely a magánkereskedelem teljes szabadsága ellen irányul s amelynek az a célja, hogy a piacon az állam szabályozó szerepét biztosítsa. Szüntessék meg a „nep” e két oldalának egyikét — s megszűnik az új gazdasági politika.

Buharin azt hiszi, hogy az új gazdasági politikát csak „balról”, vagyis azok részéről fenyegeti veszély, akik a kereskedelem mindennemű szabadságát meg akarják szüntetni. Ez nem igaz. Ez a legdurvább hiba. Azonkívül az ilyen veszély most a legkevésbé reális, mert helyi és központi szervezeteinkben most nincsenek, vagy alig akadnak olyan emberek, akik nem értenék meg, hogy a kereskedelem bizonyosszabadságának fenntartása szükséges és célszerű.

Sokkal reálisabb a jobboldalról fenyegető veszély, vagyis az azok részéről fenyegető veszély, akik meg akarják szüntetni az állam szabályozó szerepét a piacon, akik a piacot fel akarják „szabadítani” és ilymódon meg akarják nyitni a magánkereskedelem teljes szabadságának korát. Nem fér semmi kétség ahhoz, hogy a „nep” meghiúsításának ez a jobboldalról fenyegető veszélye most sokkal reálisabb.

Nem szabad elfelejteni, hogy a kispolgári ösztönösség nyomása éppen ebben az irányban, a „nep” jobbról fenyegető meghiúsításának irányában hat. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a kulákok és a módos elemek jajveszékelése, a spekulánsok és felvásárlók jajveszékelése, amely sok elvtársunkat gyakran megindít, éppen erről az oldalról bombázza a „nep”-et. Az a tény, hogy Buharin nem látja a „nep” meghiúsításának ezt a második, valóban reális veszélyét — ez a tény kétségtelenül azt bizonyítja, hogy engedett a kispolgári ösztönösség nyomásának.

Buharin azt javasolja, hogy „normalizáljuk” a piacot és vidékek szerint „manőverezzünk” a gabonabegyűjtési árakkal, vagyis emeljük fel a gabonaárakat. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy őt nem elégítik ki a szovjet piaci viszonyok, hogy fékezni akarja az állam szabályozó szerepét a piacon és azt javasolja, hogy tegyünk engedményeket a kispolgári ösztönösségnek, amely a „nep”-et jobbról ássa alá.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy megfogadtuk Buharin tanácsait. Mire vezet ez? Mondjuk ősszel, a begyűjtési időszak elején, felemeljük a gabonaárakat. Mivel azonban a piacon mindig akadnak emberek, mindenféle spekulánsok és felvásárlók, akik a gabonáért háromszoros árat tudnak fizetni, s mivel mi nem versenyezhetünk a spekulánsokkal, mert azok mindössze vagy tízmillió pudot vásárolnak, nekünk pedig többszáz-millió pudot kell vásárolni, ezért a gabona tulajdonosok — további áremelkedésre várva — így is, úgy is vissza fogják tartani a gabonát. Vagyis tavasszal, amikor az állam gabonaszükséglete rendszerint a legnagyobb, újból emelnünk kellene a gabona árát. De mit jelent az, ha a gabonaárakat tavasszal emeljük? Azt jelenti, hogy tönkretesszük a szegényparasztságot és a falu kevésbé tehetős rétegeit, amelyek tavasszal — részben vetőmagra, részben táplálkozás céljából — maguk is kénytelenek gabonát vásárolni, ugyanazt a gabonát kénytelenek visszavásárolni, amelyet ősszel olcsóbb áron adtak el. Lesz-e valamilyen komoly eredménye ezeknek a műveleteknek, azaz kapunk-e elegendő gabonát? A legvalószínűbb az, hogy nem érhetünk el komoly eredményt, mert mindig akadnak spekulánsok és felvásárlók, akik újból kétszeres és háromszoros árat tudnak majd fizetni ugyanazért a gabonáért. Következésképpen késznek kell lennünk a gabonaárak újabb emelésére és hiába igyekszünk majd túlszárnyalni a spekulánsokat és felvásárlókat.

Ebből azonban kitűnik, hogy ha egyszer a gabonaárak emelésének útjára léptünk, kénytelenek leszünk tovább zuhanni ezen a lejtőn, és ugyanakkor nem lesz biztosítékunk arra, hogy elegendő mennyiségű gabonát kapunk.

De a dolognak ezzel nincs vége:

Először, ha felemeljük a gabona begyűjtési árát, Utána kénytelenek leszünk a mezőgazdaságban termelt nyersanyagok árait is felemelni, hogy a mezőgazdasági termékek árait bizonyos arányban tartsuk.

Másodszor, ha felemeljük a gabona begyűjtési árát, akkor a városokban sem tudjuk majd az alacsony kenyérárat fenntartani, tehát kénytelenek leszünk a kenyér eladási árát is felemelni. Mivel azonban nem bánthatjuk meg és nem is szabad megbántanunk a munkásokat, kénytelenek leszünk a munkabéreket gyorsított ütemben emelni. De ez feltétlenül maga után vonja az iparcikkek árának emelését is, mert ellenkező esetben megtörténhetik, hogy a pénzeszközök átszívódnak a városból a faluba, ami ellentétben áll az iparosítás érdekeivel.

Végeredményben az iparcikkek és a mezőgazdasági termékek árait nem csökkenő, vagy legalább is stabilizált árak alapján, hanem a gabona és iparcikkek emelkedő árai alapján leszünk kénytelenek kiegyenlíteni.

Más szóval, kénytelenek leszünk irányt venni az iparcikkek és mezőgazdasági termékek drágítására.

Nem nehéz megérteni, hogy az árakkal való ilyen „manőverezésnek” szükségképpen a szovjet árpolitika teljes felszámolására, az állam piacszabályozó szerepének felszámolására kell vezetnie és a kispolgári ösztönösség nyomása át fog törni minden gátat.

Kinek lesz ez előnyös?

Csakis a város és a falu módos rétegeinek, mert a drága iparcikkek és mezőgazdasági termékek a munkásosztály, a szegényparasztság és a falu kevésbé tehetős rétegei számára feltétlenül hozzáférhetetlenné válnak. A nyertesek a kulákok és a tehetősek, a nepmanok és egyéb vagyonos osztályok lesznek.

Ez szintén összefogás, de sajátságos összefogás: összefogás a város és falu gazdag rétegeivel. A munkások és a falu kevésbé tehetős rétegei teljes joggal kérdeznék tőlünk: milyen hatalom is vagyunk, munkás-paraszt hatalom-e, vagypedig kulák-nepman hatalom?

Szakítás a munkásosztállyal és a falu kevésbé tehetős rétegeivel, összefogás a falu és a város gazdag rétegeivel — ez lenne az elkerülhetetlen eredménye a piac buharini „normalizálásának” és a gabonaárakkal való vidékek szerinti „manőverezésnek”.

Világos, hogy a párt nem léphet erre a végzetes útra.

Hogy Buharin fejében mennyire összekuszálódott a „nep” valamennyi kérdése és hogy Buharin mennyire rabjává lett a kispolgári ösztönösségnek, az egyebek közt kitűnik abból az enyhén szólva elutasító álláspontból, amelyet a város és a falu, az állam és a parasztság közötti áruforgalom új formáinak kérdésével szemben foglal el, Buharin fel van háborodva és üvölt az ellen, hogy az állam a parasztság áruszállítójává, a parasztság pedig az állam gabonaszállítójává lett. Ebben a „nep” legelemibb szabályainak megszegését, úgyszólván a „nep” felborítását látja. Miért, kérdezzük, milyen alapon?

Mi lehet kivetnivaló azon, hogy az állam, az állami ipar a parasztság áruszállítója közvetítők nélkül, a parasztság pedig az ipar, az állam gabonaszállítója, szintén közvetítők nélkül?

Mi lehet kivetnivaló a marxizmus és a marxista politika szempontjából azon, hogy a parasztság már az állami ipar gyapot-, cukorrépa-, lenszállítójává, az állami ipar pedig a mezőgazdasági ágak számára a városi áruk, vetőmag és munkaeszközök szállítójává lett?

A termelési szerződések módszere (kontraktáció) az a fő módszer, mellyel a város és a falu közötti áruforgalom ez új formáit létesítettük. Vajon ellentmond-e a termelési szerződések módszere az új gazdasági politika követelményeinek?

Mi lehet kivetnivaló azon, hogy a parasztság a szerződéses módszer révén nemcsak gyapotot, cukorrépát és lent szállít az államnak, hanem ugyane módszer révén az állam gabonaszállítójává is válik?

Miért lehet a kis tételekben folyó kereskedelmet, a kiskereskedelmet áruforgalomnak nevezni, s miért nem lehet áruforgalomnak tekinteni a nagy tételekben, az áruk árát és minőségét előre meghatározó szerződések alapján lebonyolódó kereskedelmet?

Vajon nehéz-e megérteni, hogy a város és a falu között a termelési szerződések módszere szerint lebonyolódó áruforgalomnak ezek az új tömegformái éppen a „nep” alapján keletkeztek és arról tanúskodnak, hogy szervezeteink óriási lépést tettek előre a népgazdaság tervszerű, szocialista vezetésének fokozása értelmében?

Buharin azonban már nem képes megérteni ezeket az egyszerű és érthető dolgokat.

e) Az úgynevezett „sarcról”

Buharin ötödik hibája (legnagyobb hibáiról beszélek) abban áll, hogy a város és a falu közötti „olló” kérdésében, az úgynevezett „sarc” kérdésében opportunista módon meghamisítja a párt vonalát.

Miről van szó a Politikai Iroda és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnöksége együttes (1929 február) ülésének az „olló” kérdéséről hozott határozatában? Arról van szó, hogy a parasztság a szokásos egyenes és közvetett adókon kívül, amelyeket az államnak fizet, még afféle adónfelüli adót is fizet olyanformán, hogy az iparcikkeket túlfizeti és nem kap eleget a mezőgazdasági termékek áraiban.

Igaz-e az, hogy csakugyan van ilyen adónfelüli adó, melyet a parasztságnak kell fizetnie? Igaz. Hogyan nevezzük ezt a külön adót más néven? Még „ollónak”, „átszivattyúzásnak” is nevezzük, ami azt jelenti, hogy iparunk gyors fejlesztése céljából pénzeszközöket „szivattyúzunk át” a mezőgazdaságból az iparba.

Szükség van-e erre az „átszivattyúzásra”? Abban a tekintetben nincs közöttünk nézeteltérés, hogy erre az „átszivattyúzásra” mint ideiglenes rendszabályra szükség van, ha valóban tartani akarjuk az iparfejlesztés gyors ütemét. Az ipar gyors növekedését pedig minden áron biztosítanunk kell, mert arra nemcsak magának az iparnak, hanem elsősorban a mezőgazdaságnak, a parasztságnak van szüksége, amelynek most leginkább traktor, mezőgazdasági gép, műtrágya stb. kell.

Megszüntethetjük-e most ezt az adónfelüli adót? Sajnos, nem szüntethetjük meg. Mihelyt csak lehetséges lesz, a legközelebbi években, meg kell szüntetnünk. De most nem tudjuk megszüntetni.

Nos, az „olló”-ból adódik ez a külön adó, amely „valami sarcféle”. Nem sarc, hanem „valami sarcféle”. Ezzel kell fizetnünk elmaradottságunkért. Erre az adónfelüli adóra azért van szükség, hogy előrelendítsük az ipar fejlődését és véget vessünk elmaradottságunknak.

Vajon azt jelenti-e ez, hogy ennek a külön adónak beszedésével kizsákmányoljuk a parasztságot? Szó sincs róla. A Szovjethatalom természetével nem fér össze az, hogy az állam bármilyen formában is kizsákmányolja a parasztságot. Elvtársaink a júliusi plénumon mondott beszédeikben határozottan kijelentették, hogy a szovjet rendben kizárt dolog, hogy a szocialista állam kizsákmányolja a parasztságot, mert a dolgozó parasztság jólétének szakadatlan növekedése a szovjet társadalom fejlődéstörvénye, ez pedig kizárja a parasztság kizsákmányolásának minden lehetőségét.

Elbírja-e a parasztság ezt a külön adót? Igen, elbírja. Mért?

Először azért, mert ennek a külön adónak beszedésével párhuzamosan a parasztság anyagi helyzete szakadatlanul javul.

Másodszor azért, mert a parasztnak megvan a maga személyes gazdasága, s ebből befolyó jövedelme módot ad neki arra, hogy külön adót fizessen, amit nem mondhatunk a munkásról, akinek nincs személyes gazdasága és aki mégis minden erejét odaadja az iparosítás ügyének.

Harmadszor azért, mert a külön adó mértéke évről-évre csökken.

Helyesen tesszük-e, ha ezt a külön adót úgy nevezzük, hogy „valami sarcféle”? Ez feltétlenül helyes. Ezekkel a szavakkal éreztetjük elvtársainkkal, hogy a külön adó ellenszenves, nem kívánatos valami, amit nem szabad hosszú időn át fenntartani. Amikor így nevezzük a parasztságra kivetett külön adót, ezzel azt akarjuk mondani, hogy azt nem szívesen, hanem kényszerűségből szedjük, hogy nekünk, bolsevikoknak minden tőlünk telhetőt el kell követnünk, hogy ezt a külön adót, mihelyt csak lehetséges, minél előbb megszüntessük.

Ez a lényege az „olló”, az „átszivattyúzás”, az „adónfelüli adó” kérdésének, annak a kérdésnek, amely a fentebb említett okmányokban „valami sarcfélének” minősített adóra vonatkozik.

Buharin, Rikov és Tomszkij megpróbált belekötni a „sarc” szóba és azzal vádolta a pártot, hogy politikája a parasztság katonai-feudális kizsákmányolására irányul. De most már a vakok is látják, hogy ez a buharinisták becstelen kísérlete volt arra, hogy pártunkat a legdurvábban megrágalmazzák. Most hallgatólagosan még ők maguk is kénytelenek beismerni, hogy a katonai-feudális kizsákmányolásról való fecsegéssel csúfosan felsültek.

Mert két eset lehetséges:

vagy elismerik a buharinisták, hogy az adott helyzetben elkerülhetetlen az „olló” és elkerülhetetlen a pénzeszközök „átszivattyúzása” a mezőgazdaságból az iparba — és akkor be kell ismerniök, hogy vádjaik rágalmak és a pártnak teljesen igaza van;

vagy tagadják, hogy az „olló” és az „átszivattyúzás” az adott helyzetben elkerülhetetlen, de akkor ezt mondják meg nyíltan, hogy a párt országunk iparosításának ellenségei közé sorolhassa őket.

Mindenesetre hivatkozhatnék Buharin, Rikov és Tomszkij több beszédére, amelyekben fenntartás nélkül elismerik, hogy az adott helyzetben elkerülhetetlen az „olló”, elkerülhetetlen az anyagi eszközök „átszivattyúzása” a mezőgazdaságból az iparba. Ez pedig nem más, mint annak az elismerése, hogy „valami sarcféle” elkerülhetetlen.

Nos, megmaradnak-e továbbra is az „átszivattyúzás” álláspontján, megmaradnak-e amellett, hogy az adott helyzetben szükség van „olló”-ra, vagy nem maradnak meg? Mondják meg nyiltan.

Buharin. Az átszivattyúzás kell, de a „sarc” nem szerencsés szó. (Általános derültség.)

Sztálin. Tehát a kérdés lényegét illetően nincs közöttünk nézeteltérés, tehát bizonyos pénzeszközök „átszivattyúzása” a mezőgazdaságból az iparba, az úgynevezett „olló”, a külön adó, amely „valami sarcféle” — az adott helyzetben az ország iparosításának szükséges, de ideiglenes eszköze.

Nagyon helyes. Hát akkor mirevaló a sok beszéd, a lárma? Nem tetszik a „sarc” szó, vagy ez a kifejezés: „valami sarcféle”, mivel azt használhatatlannak tartják a marxista irodalomban?

Nos, hát beszéljünk a „sarc” szóról.

Állítom, elvtársak, hogy ez a szó már régen polgárjogot nyert marxista irodalmunkban, például Lenin elvtárs cikkeiben. Ez talán meglep egyeseket, akik nem olvassák Lenint, de ez tény, elvtársak. Buharin egészen „kikelt magából”, mondván, hogy a marxista irodalomban nem tűrhető meg a „sarc” szó. Felháborodva csodálkozott azon, hogy a párt Központi Bizottsága és általában a marxisták használni merik a „sarc” szót. De miért kell ezen csodálkozni, amikor bebizonyított tény, hogy ez a szó már régen polgárjogot nyert egy olyan marxista cikkeiben, mint Lenin elvtárs? Vagy talán Buharin szempontjából Lenin nem kifogástalan marxista? Csak bátran, kedves elvtársak, ki vele egyenesen.

Vegyék elő például a „«Baloldali» gyerekesség és kispolgáriasság” c. cikket (1918 május), melyet egy olyan marxista írt, mint Lenin és olvassák el ott a következő helyet:

„A kispolgár, aki ezerrubeleseket őrizget, ellensége az államkapitalizmusnak és ezeket az ezrecskéket kizárólag a maga javára, a szegénység rovására, mindennemű állami ellenőrzés kizárásával akarja értékesíteni, márpedig ezekből az ezrecskékből lesz a spekuláció sokmilliárdos alapja, amely meghiúsítja szocialista építésünket. Tegyük fel, hogy bizonyos számú munkás néhány nap alatt 1000 egységnyi értéket termel. Tegyük fel továbbá, hogy ebből az összegből 200 elvész a kis spekuláció, mindenféle lopás következtében és azért, mert a kistulajdonosok «kijátsszák» a szovjet törvényeket és rendeleteket. Minden öntudatos munkás azt fogja mondani: ha ezerből háromszázat adhatnék, hogy nagyobb rend és szervezettség legyen, szívesen adnék háromszázat a kétszáz helyett, mert a Szovjethatalom mellett később egészen könnyű feladat lesz ezt a «sarcot», mondjuk, százra vagy ötvenre csökkenteni, ha egyszer rend és szervezettség lesz, ha egyszersmindenkorra véget vetnek annak, hogy a kistulajdonosok meghiúsíthassák az állami monopóliumokat” (XXII. köt. 515. old.).

Azt hiszem, világos. Nem kellene-e ezen az alapon azt mondani, hogy Lenin elvtárs híve a munkásosztály katonai-feudális kizsákmányolásának? Próbálják meg, kedves elvtársak!

Közbeszólás. De a középparaszttal kapcsolatban sohasem használták a „sarc” fogalmát.

Sztálin. Talán csak nem gondolja, hogy a középparaszt közelebb áll a párthoz, mint a munkásosztály? No, maga is kitűnő marxista. (Általános derültség.) Ha beszélhetünk „sarcról” a munkásosztályt illetően, amelynek pártja vagyunk, akkor mért ne beszélhetnénk „sarcról” a középparasztot illetően, aki csak szövetségesünk?

Valaki, aki a kákán is csomót akar keresni, azt gondolhatná, hogy a „sarc” szó Lenin elvtárs „«Baloldali» gyerekesség” c. cikkében csak elszólás, véletlen nyelvbotlás. De ha ellenőrizzük a dolgot, kitűnik, hogy a gáncsoskodók gyanúja teljesen alaptalan. Vegyék elő Lenin elvtárs egy másik cikkét, vagy helyesebben brosúráját „A terményadóról” (1921 április) és olvassák el annak 324. oldalát (XXVI. köt. 324. old.). Meggyőződhetnek, hogy azt a részt, melyet éppen most idéztem a „sarccal” kapcsolatban, Lenin elvtárs ott szóról-szóra megismétli. Végül vegyék elő Lenin elvtársnak „A Szovjethatalom soronlevő feladatai” c. cikkét (XXII. köt. 448. old., 1918 március-április) és meglátják, hogy Lenin itt is beszél „sarcról (már idézőjel nélkül), amit azért kell fizetnünk, mert az egész népre kiterjedő nyilvántartás és az alulról jövő ellenőrzés megszervezése tekintetében elmaradottak vagyunk”.

Kitűnik, hogy a „sarc” szó korántsem véletlen elem Lenin cikkeiben. Ezt a szót Lenin elvtárs azért használja, hogy hangsúlyozza a „sarc” ideiglenes jellegét, hatványozza és arra irányítsa a bolsevikok energiáját, hogy mihelyt lehetséges, azonnal szüntessék meg ezt a „sarcot”, amit a munkásosztály elmaradottságunkért, „rendellenességeinkért” fizet.

Kiderül, hogy amikor ezt a kifejezést használom: „valami sarcféle”, akkor elég jó marxisták társaságában, Lenin elvtárs társaságában vagyok.

Buharin itt arról beszélt, hogy a marxistáknak irodalmukban nem szabad megtűrniök a „sarc” szót. Milyen marxistákról beszélt? Ha — engedelemmel szólva — olyan marxistákra gondolt, mint Szlepkov, Mareckij, Petrovszkij, Rozit meg a többiek, akik inkább liberálisok, semmint marxisták, akkor Buharin felháborodása teljesen érthető. Ha azonban igazi marxistákra gondol, amilyen például Lenin elvtárs, akkor el kell ismerni, hogy a „sarc” szó már régen polgárjogot nyert körükben, Buharin pedig, aki kevéssé ismeri Lenin műveit, bakot lőtt.

De a „sarc” kérdése ezzel még nem merült ki. Buharin és barátai ugyanis belekötöttek a „sarc” szóba és nem véletlenül kezdtek beszélni a parasztság katonai-feudális kizsákmányolására irányuló politikáról. Kétségtelen, hogy amikor katonai feudális kizsákmányolásról kiabáltak, azzal azt akarták kifejezni, hogy a legnagyobb mértékben elégedetlenek pártunknak a kuláksággal szemben folytatott politikájával, amelyet szervezeteink megvalósítanak. Elégedetlenség a pártnak a parasztság vezetése terén követett lenini politikájával, elégedetlenség gabonabegyűjtési politikánkkal, elégedetlenség a kolhozok és szovhozok minden módon való fejlesztésére irányuló politikánkkal, és végül, vágyódás a piac „felszabadítására” és a magánkereskedelem teljes szabadságának biztosítására — ez jutott kifejezésre Buharin jajveszékelésében, melyet a parasztság katonai-feudális kizsákmányolásával kapcsolatban hallottunk.

Nem tudok még egy példát pártunk történetében arra, hogy a pártot a katonai-feudális kizsákmányolás politikájával vádolták. Ez a pártellenes fegyver nem a marxisták fegyvertárából került elő. Hát akkor honnan vették? Miljukovnak, a kadetok vezérének a fegyvertárából. Amikor a kadetok egymásnak akarják ugratni a munkásosztályt és a parasztságot, rendszerint azt mondják: ti, bolsevik urak, a parasztság csontjain építitek a szocializmust. Amikor Buharin lármát csap a „sarc” körül, Miljukov úrék nótáját fújja, a nép ellenségeinek uszályában vonszolódik.

f) Az iparfejlesztés üteméről s a város és a falu összefogásának új formáiról

Végül ez a kérdés: iparfejlesztésünk üteme s a város és a falu összefogásának új formái. Ez a kérdés nézeteltéréseink egyik legfontosabb kérdése. Ez a kérdés azért fontos, mert benne fut össze a párt gazdasági politikájára vonatkozó gyakorlati nézeteltéréseink minden szála.

Mik az összefogás új formái, mit jelentenek azok gazdasági politikánk szempontjából?

Mindenekelőtt azt jelentik, hogy a város és a falu összefogásának régi formáin kívül, amikor az ipar főképpen a paraszt személyi szükségleteit elégítette ki (karton, lábbeli, általában textiláru stb.), szükségünk van még az összefogás újabb formáira is, amikor az ipar a parasztgazdaság termelési szükségleteit fogja kielégíteni (mezőgazdasági gépek, traktorok, nemesített vetőmagvak, műtrágya stb.).

Azelőtt főképpen a paraszt személyi szükségleteit elégítettük ki s keveset foglalkoztunk gazdaságának termelési szükségleteivel, most azonban a paraszt személyi szükségleteinek további kielégítése mellett teljes erővel neki kell feküdnünk annak, hogy mezőgazdasági gépekkel, traktorokkal, műtrágyával stb. lássuk el a paraszt gazdaságát, mert ez közvetlen kapcsolatban áll azzal a feladattal, hogy a mezőgazdasági termelést új technikai alapon újjáalakítsuk.

Addig, amíg arról volt szó, hogy a mezőgazdaságot helyreállítsuk és a parasztok a volt földbirtokosi és kulákföldeket megműveljék, megelégedhettünk az összefogás régi formáival. De most, amikor a mezőgazdaság újjáalakításáról van szó, ez már nem elegendő. Most tovább kell menni, segíteni kell a parasztságot abban, hogy az új technika és a kollektív munka alapján újjászervezze a mezőgazdasági termelést.

Az összefogás új formái, másodszor, azt jelentik, hogy iparunk új felszerelésével egyidejűleg komolyan meg kell kezdenünk a mezőgazdaság új felszerelését is. Újonnan szereljük fel és részben már fel is szereltük iparunkat, új technikai alapot teremtünk számára, új, tökéletesebb gépekkel, új, képzettebb káderekkel látjuk el. Új gyárakat építünk, újjáalakítjuk és kibővítjük a régieket, fejlesztjük a kohászatot, a vegyiipart, a gépgyártást. Ezzel kapcsolatban nőnek a városok, szaporodnak az új ipartelepek, kibővülnek a régiek. Ezzel kapcsolatban nő az élelmiszerkereslet, az ipari nyersanyagkereslet. A mezőgazdaságban ellenben minden a régiben marad, megmaradnak a régi szerszámok, a föld megmunkálásának régi, ükapáktól átvett módszerei, megmarad a régi, primitív, most már használhatatlan vagy csaknem használhatatlan technika, megmaradnak a gazdálkodás és a munka régi, kisparaszti, egyéni formái.

Mi jó van például abban a tényben, hogy a forradalom előtt körülbelül 16 millió parasztgazdaságunk volt, most pedig legalább 25 millió van? Mi mást bizonyít ez, ha nem azt, hogy a mezőgazdaság egyre szétforgácsoltabb, elaprózottabb lesz. Az elaprózott kisgazdaságokat pedig az jellemzi, hogy a technikát, a gépeket és traktorokat, az agronómia vívmányait nem képesek kellő módon kihasználni, hogy azok a legkevésbé árutermelő gazdaságok.

Ezért kerül kevés mezőgazdasági termék a piacra.

Ezért áll fenn a város és a falu, az ipar és a mezőgazdaság közötti szakadás veszélye.

Ezért kell felemelni, előrelendíteni a mezőgazdaságot, hogy megfelelhessen iparunk fejlődési ütemének.

Ahhoz, hogy elhárítsuk a szakadás veszélyét, komolyan hozzá kell látni a mezőgazdaságnak új technikai alapon történő újjáalakításához. De ahhoz, hogy a mezőgazdaságot újjáalakítsuk, a szétforgácsolt egyéni parasztgazdaságokat fokozatosan nagygazdaságokban, kolhozokban kell egyesíteni, a mezőgazdaságot a kollektív munka alapján kell építeni, ki kell bővíteni a kollektívákat, fejleszteni kell a régi és új szovhozokat, a mezőgazdaság valamennyi fontos ágában rendszeresen kell alkalmazni a termelési szerződések tömeges formáit, fejleszteni kell a gép- és traktorállomások rendszerét, amely az új technika elsajátításában és a munka kollektivizálásában segítségére van a parasztságnak — szóval, az egyéni, paraszti kisgazdaságokat fokozatosan át kell vezetni a nagyüzemi, kollektív termelés alapjára, mert csakis a társadalmi típusú nagyüzem képes a tudomány és az új technika vívmányait teljes mértékben kihasználni és mezőgazdaságunk fejlődését hétmérföldes léptekkel előbbre vinni.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy el kell hanyagolnunk az egyéni szegény- és középparaszti gazdaságot. Erről szó sem lehet. Az egyéni szegény- és középparaszti gazdaság még túlnyomó szerepet játszik és a közeljövőben is túlnyomó szerepet fog játszani az ipar élelmiszerrel és nyersanyaggal való ellátása terén. Éppen ezért támogatni kell az egyéni szegény- és középparaszti gazdaságokat, amelyek még nem egyesültek kolhozokban.

De ez mégis azt jelenti, hogy az egyéni parasztgazdaság egymagában már nem elegendő. Erről tanúskodnak gabonabegyűjtési nehézségeink. Ezért az egyéni szegény- és középparaszti gazdaságok fejlesztését ki kell egészíteni a kollektív gazdasági formák és a szovhozok erőteljes fejlesztésével.

Ezért tömeges termelési szerződés, gép- és traktorállomások, a szövetkezeti közszellem erőteljes fejlesztése alakjában hidat kell verni az egyéni szegény- és középparaszti gazdaság és a kollektív, társas gazdasági formák között, hogy a parasztoknak megkönnyítsük egyéni kisgazdaságuknak a kollektív munka vágányára való átállítását.

E feltételek nélkül lehetetlen a mezőgazdaság komoly fejlesztése. E feltételek nélkül lehetetlen a gabonaprobléma megoldása. E feltételek nélkül a parasztság kevésbé tehetős rétegeit lehetetlen megmenteni a tönkremenéstől, a nyomortól.

Az összefogás új formái, végül, azt jelentik, hogy minden módon fejleszteni kell iparunkat, mint a mezőgazdaság újjáalakításának fő éltető forrását, fejleszteni kell a kohászatot, a vegyiipart, a gépgyártást, traktorgyárakat, mezőgazdasági gépgyárakat stb. kell építeni.

Nem szorul bizonyításra, hogy a kolhozokat lehetetlen fejleszteni, a gép- és traktorállomásokat lehetetlen fejleszteni, ha a parasztság zömét tömeges termelési szerződések útján nem hozzuk közelebb a kollektív gazdasági formákhoz, ha a mezőgazdaságot nem látjuk el tetemes mennyiségű traktorral, mezőgazdasági géppel stb.

De a falut lehetetlen gépekkel és traktorokkal ellátni, ha iparunkat nem fejlesztjük gyorsított ütemben. Ezért kell iparunkat gyors ütemben fejleszteni, mert itt a kulcsa annak, hogy a mezőgazdaságot a kollektivizmus alapján újjáalakítsuk.

Ez az értelme és jelentősége az összefogás új formáinak.

Buharin csoportja szavakban kénytelen elismerni az összefogás új formáinak szükségességét. De ez csak szavakban való elismerés, melynek az a célja, hogy az új formák szavakban való elismerésének lobogója alatt azokkal homlokegyenest ellenkező valamit csempésszenek be. Buharin valójában az összefogás új formái ellen van. Buharin kiindulópontja nem az iparnak mint a mezőgazdasági termelés újjáalakítási emelőjének gyorsütemű fejlesztése, hanem az egyéni parasztgazdaság fejlesztése. Buharinnál a piac „normalizálása”, az árak szabad játéka a mezőgazdasági termékek piacán, a magánkereskedelem teljes szabadsága áll előtérben. Ez az oka annak, hogy bizalmatlan a kolhozokkal szemben, ami a Központi Bizottság júliusi plénumán mondott beszédében és a Központi Bizottság júliusi plénuma előtt kifejtett téziseiben is megnyilvánult. Innen ered elutasító magatartása is mindennemű kivételes rendszabállyal szemben, melyeket a gabonabegyűjtéskor a kulákság ellen alkalmaznunk kell.

Ismeretes, hogy Buharin úgy irtózik a kivételes rendszabályoktól, mint ördög a tömjéntől.

Ismeretes, hogy Buharin még mindig nem tudja megérteni, hogy a kulák a mai viszonyok között nem fog magától, jószántából, elegendő mennyiségű gabonát beszolgáltatni.

Gabonabegyűjtő munkánk kétéves tapasztalata ezt most kétségkívül bebizonyította.

De mi történjék, ha mégsem lesz elegendő árugabona? Buharin erre azt válaszolja: ne nyugtalanítsátok a kulákot kivételes rendszabályokkal, hanem hozzatok be gabonát külföldről. Még nemrégiben azt javasolta, hogy hozzunk be külföldről vagy 50 millió púd gabonát, azaz fizessünk vagy 100 millió rubel értékű valutát. De ha a valuta arra kell, hogy az ipar számára berendezést hozzunk be? Buharin erre azt feleli: előnyben kell részesíteni a külföldi gabonabehozatalt s ipari berendezést nyilván csak akkor kell behozni, ha arra is telik.

Kiderül tehát, hogy a gabonaprobléma megoldásának és a mezőgazdaság újjáalakításának alapja nem az iparfejlesztés gyors üteme, hanem az egyéni parasztgazdaság fejlesztése — beleértve a kulákgazdaság fejlesztését is — a szabad piac és a piaci árak szabad játéka alapján.

Vagyis két különböző gazdaságpolitikai tervvel van dolgunk.

A párt terve:

1. Újjáalakítjuk (rekonstruáljuk) az ipart.

2. Komolyan hozzáfogunk a mezőgazdaság újjáalakításához (rekonstrukciójához).

3. Ebből a célból fokozni kell a kolhozok és szovhozok építését, a termelési szerződések és a gép- és traktorállomások tömeges alkalmazását, mint annak eszközét, hogy az ipar és a mezőgazdaság között termelési összefogást létesítsünk.

4. Ami a mostani gabonabegyűjtési nehézségeket illeti, ideiglenesen meg kell engedni a kivételes rendszabályokat, melyeket a közép- és szegényparasztság tömegeinek társadalmi támogatása támaszt alá; ez egyik eszköz arra, hogy a kulákság ellenállását megtörjük és tőle a maximális gabonafölösleget elvegyük, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy nélkülözhessük a gabonabehozatalt, a valutát pedig az ipar fejlesztésére tarthassuk fenn.

5. Az egyéni szegény- és középparaszti gazdaságnak még túlnyomó szerepe van és lesz az ország élelmiszer- és nyersanyagellátása terén, de egymagában véve már nem elegendő — ezért az egyéni szegény- és középparaszti gazdaság fejlesztését ki kell egészíteni a kolhozok és szovhozok fejlesztésével, a tömeges termelési szerződésekkel, a gép- és traktorállomások fokozott fejlesztésével, hogy megkönnyítsük a tőkés elemek kiszorítását a mezőgazdaságból és az egyéni parasztgazdaságok fokozatos átállítását a nagy kollektív gazdaságok, a kollektív munka vágányára.

6. De ahhoz, hogy mindezt elérjük, elsősorban fokozni kell az ipar, a kohászat, a vegyiipar, a gépgyártás, a traktorgyárak, a mezőgazdasági gépgyárak stb. fejlesztését. Enélkül lehetetlenség megoldani a gabonaproblémát, enélkül lehetetlen újjáalakítani a mezőgazdaságot.

Következtetés: a mezőgazdaság újjáalakításának kulcsa iparunk fejlesztésének gyors üteme.

Buharin terve:

1. A piac „normalizálása”, a piaci árak szabad játékának megengedése és a gabonaárak emelése, nem riadva vissza attól, hogy ez az iparcikkek, a nyersanyag, a kenyér drágulására vezethet.

2. Az egyéni parasztgazdaság erőteljes fejlesztése, ugyanakkor a kolhozok és szovhozok fejlesztési ütemének bizonyos lassítása (Buharin júliusi tézisei, Buharin beszéde a júliusi plénumon).

3. Simán folyó gabonabegyűjtés, ami mindenkor és minden körülmények közt kizárja, hogy a kulák ellen kivételes rendszabályokat alkalmazzunk, akárcsak részlegesen is, sőt kizárja a kivételes rendszabályokat még akkor is, ha azokat a közép- és szegényparasztság tömege támogatja.

4. Gabonahiány esetén — 100 millió rubel értékű gabona behozatala.

5. Ha pedig a valuta nem elegendő arra, hogy a gabonabehozatalt és az ipari berendezés behozatalát is fedezze, akkor csökkenteni kell a berendezés behozatalát, tehát iparunk fejlesztésének ütemét is — különben mezőgazdaságunk „egy helyben fog topogni”, sőt „éppenséggel hanyatlani fog”.

Következtetés: a mezőgazdaság újjáalakításának kulcsa az egyéni parasztgazdaság fejlesztése.

Lám, hova lyukad ki a dolog, elvtársak!

Buharin terve az iparfejlesztés üteme lassításának és az összefogás új formái aláásásának a terve.

Ezek a mi nézeteltéréseink.

Néha megkérdezik: nem késtünk-e el az összefogás új formáinak fejlesztésével, a kolhozok, szovhozok stb. fejlesztésével?

Vannak, akik azt állítják, hogy a párt legalább két évvel elkésett ezzel a dologgal. Ez nem igaz, elvtársak. Ez egyáltalán nem igaz. Így csak „baloldali” hangoskodók beszélhetnek, akiknek fogalmuk sincs a Szovjetunió gazdaságáról.

Mit jelent elkésni ebben a dologban? Ha arról van szó, hogy előreláttuk-e a kolhozok és a szovhozok szükségességét — akkor le kell szögeznünk, hogy ezt a dolgot már az Októberi Forradalom idején elkezdtük. Hogy a párt már akkor, az Októberi Forradalom idején, előrelátta a kolhozok és szovhozok szükségességét, ehhez nem fér semmi kétség. Hiszen csak meg kell nézni a VIII. pártkongresszuson (1919 márciusában) elfogadott programunkat. A program egész világosan számol a kolhozok és a szovhozok szükségességével.

De az, hogy pártunk vezetőrétege előrelátta a kolhozok és a szovhozok szükségességét, egymagában még nem elegendő ahhoz, hogy valóra váltsuk és megszervezzük a kolhozok és a szovhozok létesítésére irányuló tömegmozgalmat. Tehát nem az előrelátásról van szó, hanem arról, hogy a kolhoz- és szovhozépítés tervét megvalósítsuk. De ilyen terv megvalósításához több olyan feltétel szükséges, amelyek mindeddig hiányoztak és csak az utóbbi időben jöttek létre.

Ez a dolog lényege, elvtársak.

Ahhoz, hogy a kolhoz- és szovhozépítésre irányuló tömegmozgalom tervét megvalósítsuk, mindenekelőtt az kell, hogy ebben a dologban a párt vezetőrétegét elsősorban a párt a maga tömegében támogassa. Pártunk azonban, mint ismeretes, milliós párt. Tehát a nagy párttömegeket meg kellett győzni a vezetőréteg politikájának helyességéről. Ez az első feltétel.

Ehhez továbbá az kell, hogy a parasztság mélyén tömegmozgalom induljon meg a kolhozok érdekében, hogy a parasztság ne féljen a kolhozoktól, hanem maga menjen a kolhozokba, miután a gyakorlatban meggyőződött, hogy a kolhoz előnyösebb, mint az egyéni gazdaság. Ez pedig komoly dolog, amihez bizonyos időre van szükség. Ez a második feltétel.

Ehhez továbbá az kell, hogy az államnak meglegyenek a kolhozépítés finanszírozásához, a kolhozok és szovhozok finanszírozásához elengedhetetlen anyagi eszközei. Ez pedig száz- és százmilliókat jelent, kedves elvtársak. Ez a harmadik feltétel.

Ehhez, végül, az kell, hogy az ipar többé-kevésbé kielégítően fejlett legyen, hogy a mezőgazdaságot gépekkel, traktorokkal, műtrágyával stb. elláthassa. Ez a negyedik feltétel.

Állíthatjuk-e, hogy már két-három évvel ezelőtt megvoltak nálunk ezek a feltételek? Nem, ezt nem állíthatjuk.

Nem szabad elfelejteni, hogy mi kormányzó, nem pedig ellenzéki párt vagyunk. Egy ellenzéki párt kitűzhet jelszavakat — a mozgalom legfőbb, gyakorlati jelszavairól beszélek — azzal, hogy majd hatalomrajutása után fogja megvalósítani azokat. Egy ellenzéki pártot senkisem vádolhat azzal, hogy nem valósítja meg azonnal legfőbb jelszavait, mert mindenki belátja, hogy nem az ellenzéki párt, hanem más pártok vannak kormányon.

Egészen másképp áll a dolog, ha kormányzó pártról van szó, amilyen a mi bolsevik pártunk. Egy ilyen párt jelszavai nem egyszerű agitációs jelszavak, hanem annál sokkal több valami, mert gyakorlati határozat erejével, törvény erejével bírnak, melyeket rögtön meg kell valósítani. Pártunk nem teheti azt, hogy kiad egy gyakorlati jelszót, azután pedig elhalasztja annak megvalósítását. Ez a tömegek félrevezetése volna. Amikor gyakorlati jelszót adunk ki, különösen olyan komoly jelszót, mint a parasztság milliókat számláló tömegeinek a kollektivizmus vágányára való átállítása, akkor meg kell lenniök a jelszó közvetlen megvalósításához elengedhetetlen feltételeknek, meg kell teremteni, meg kell szervezni ezeket a feltételeket. Ezért nem elegendő egymagában, ha a párt vezetőrétege előrelátja a kolhozok és a szovhozok szükségességét. Ezért kellenek nekünk a jelszavaink azonnali végrehajtásához, megvalósításához elengedhetetlen feltételek is.

Készen volt-e pártunk a maga tömegében, mondjuk, két vagy három évvel ezelőtt arra, hogy a kolhozokat és szovhozokat minden módon fejlessze? Nem, még nem volt erre készen. A párt tömegében csak az első komoly gabonabegyűjtési nehézségekkel kapcsolatban kezdődött komoly fordulat az összefogás új formái felé. Ezek a nehézségek kellettek ahhoz, hogy a párt a maga tömegében érezze az összefogás új formáinak, és mindenekelőtt a kolhozok és szovhozok erőteljes fejlesztésének szükségességét és ebben határozottan támogassa Központi Bizottságát. Ez az egyik feltétel, amely azelőtt hiányzott, most azonban megvan.

Volt-e nálunk két vagy három évvel ezelőtt komoly kolhoz- és szovhozmozgalom, melyben a parasztság milliókat számláló tömegei résztvettek? Nem, nem volt. Mindenki tudja, hogy a parasztság két vagy három évvel ezelőtt ellenséges szemmel nézett a szovhozokra, a kolhozokról pedig megvetéssel beszélt, mint semmirevaló „kommúniákról”. És most? Most — más a helyzet. Most már vannak nálunk a parasztságnak egész rétegei, amelyek úgy tekintik a szovhozokat és kolhozokat, mint a parasztgazdaságok vetőmaggal, fajállatokkal, gépekkel, traktorokkal való segítésének forrásait. Most csak adjunk mennél több gépet és traktort, s a kolhozok ügye gyorsított ütemben fog előrehaladni.

Honnan ez a fordulat, mely a parasztság elég jelentékeny rétegeiben észlelhető? Mi segítette azt elő?

Mindenekelőtt a szövetkezetek és a szövetkezeti közszellem fejlődése. Kétségtelen, hogy ha nem fejlődtek volna hatalmasan a szövetkezetek, különösen a mezőgazdasági szövetkezetek, amelyek a parasztság körében a kolhozok számára pszichológiai alapot teremtettek, most nem nyilvánulna meg a parasztság egész rétegeiben olyan vonzódás a kolhozokhoz.

Nagy szerepe volt itt annak is, hogy vannak jól berendezett kolhozaink, amelyek jó példát mutattak a parasztoknak arra, hogy a kis parasztgazdaságoknak nagy kollektív gazdaságokban való egyesítése útján miképpen lehet a mezőgazdaságot javítani.

Szerepe volt itt annak is, hogy vannak jól berendezett szovhozok, amelyek segítették a parasztokat gazdaságuk javításában. Már nem is beszélek egyéb közismert tényekről. Ez is egy feltétel, amely azelőtt hiányzott, most-azonban megvan.

Továbbá, állíthatjuk-e, hogy két vagy három évvel ezelőtt módunkban volt a kolhozokat és szovhozokat komolyan finanszírozni, hogy módunkban volt erre száz- és százmillió rubelt fordítani? Nem, ezt senkisem állíthatja. Önök jól tudják, hogy nem volt elég pénzeszközünk még az ipar minimális fejlesztésére sem, ami nélkül semmiféle iparosítás sem lehetséges, nem is szólva a mezőgazdaság újjáalakításáról. Elvonhattuk-e ezeket az eszközöket az ipartól, amely az ország iparosításának alapja és átadhattuk-e azokat a kolhozoknak és szovhozoknak? Világos, hogy ezt nem tehettük. Nos, és most? Most már megvannak a kolhozok és szovhozok fejlesztéséhez szükséges pénzeszközeink.

Állíthatjuk-e végül azt, hogy két vagy három évvel ezelőtt elegendő ipari alapunk volt ahhoz, hogy a mezőgazdaságot gépekkel, traktorokkal stb. fokozott mértékben elláthassuk? Nem, ezt senkisem állíthatja. Akkor az volt a feladat, hogy megteremtsük azt a minimális ipari alapot, amely lehetővé teszi, hogy a mezőgazdaságot a jövőben gépekkel és traktorokkal elláthassuk. Ennek az alapnak a megteremtésére fordítottuk akkor szűkös pénzeszközeinket. Nos, és most? Most már van ipari alapunk a mezőgazdaság számára. Mindenesetre gyorsított ütemben létrehozzuk ezt az alapot.

Szóval, a kolhozok és szovhozok tömeges fejlesztéséhez szükséges feltételek nálunk csak az utolsó időben jöttek létre.

Így áll a dolog, elvtársak.

Ezért nem lehet azt mondani, hogy elkéstünk az összefogás új formáinak fejlesztésével.

g) Buharin mint teoretikus

Ezek nagyjában Buharinnak, a jobboldali ellenzék teoretikusának fő hibái politikánk döntő kérdéseiben.

Mondják, hogy Buharin pártunk egyik teoretikusa. Ez, természetesen, igaz. De az a baj, hogy az elmélet terén nála nincs minden rendben. Ez már abból is kitűnik, hogy a pártelmélet és a pártpolitika kérdéseiben egész sereg hibát követett el, amelyeket az imént jellemeztem. Lehetetlenség, hogy ezek a hibák — a Kommunista Internacionále vonalán, az osztályharc, az osztályharc élesedése, a parasztság, a „nep”, az összefogás új formái kérdéseiben elkövetett hibák —, lehetetlen, hogy mindezek a hibái véletlenek voltak. Nem, ezek a hibák nem véletlenek. Buharin e hibái helytelen elméleti álláspontjából, elméleti gyengéiből következnek. Igen, Buharin teoretikus, de nem teljesen marxista teoretikus, olyan teoretikus, akinek még tanulnia kell ahhoz, hogy marxista teoretikussá váljék.

Hivatkoznak Lenin elvtárs ismert levelére, melyben Buharinról mint teoretikusról van szó. Olvassuk csak el ezt a levelet:

„A Központi Bizottság fiatal tagjai közül — mondja Lenin — Buharinról és Pjatakovról szeretnék néhány szót mondani. Ezek, véleményem szerint, a legkimagaslóbb erők (a legfiatalabb erők között) és rájuk vonatkozólag a következőket kellene figyelembe venni: Buharin nemcsak a párt igen értékes és igen jeles teoretikusa, hanem méltán tekintik az egész párt kedvencének is, de elméleti nézeteit csak igen nagy kétkedéssel lehet teljesen marxista nézeteknek tekinteni, mert van benne valami skolasztikus (ő sohasem tanulta meg és azt hiszem, sohasem értette meg teljesen a dialektikát)” (Az 1926 júliusi plénum jegyzőkönyve, IV. köt. 66. old.).

Tehát dialektika nélküli teoretikus. Skolasztikus teoretikus, akinek „elméleti nézeteit csak igen nagy kétkedéssel lehet teljesen marxista nézeteknek tekinteni”. Így jellemzi Lenin Buharint mint teoretikust.

Meg fogják érteni elvtársak, hogy az ilyen teoretikusnak még tanulnia kell. És ha Buharin megértené azt, hogy ő még nem teljesen kiforrott teoretikus, hogy még szüksége van tanulásra, hogy ő olyan teoretikus, aki még nem sajátította el teljesen a dialektikát — pedig a dialektika a marxizmus lelke —, ha ezt Buharin megértené, akkor szerényebb lenne és ez a pártnak csak előnyére válna. De az a baj, hogy Buharinnak nem erénye a szerénység. A baj az, hogy Buharinnak nemcsak nem erénye a szerénység, de Buharin még arra is vállalkozik, hogy Lenint, tanítónkat, több kérdésben, és mindenekelőtt az állam kérdésében, kioktassa. Ez a baja Buharinnak.

Engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatban hivatkozzam Lenin és Buharin ismert elméleti vitájára, amely 1916-ban folyt az állam kérdéséről. Ez azért fontos számunkra, hogy rávilágítsunk Buharin mértéket nem ismerő szerénytelenségére, aki Lenint akarja kioktatni, s egyszersmind feltárjuk Buharin elméleti gyengéinek gyökereit olyan fontos kérdésekben, mint a proletárdiktatúra, az osztályharc stb. kérdése.

Mint ismeretes, Buharin a „Jugend-Internationale” című folyóiratban 1916-ban Nota Bene aláírással cikket tett közzé, amely, lényegében, Lenin elvtárs ellen irányult. Ebben a cikkben Buharin ezt írja:

„… Teljesen téves, ha abban keressük a szocialisták és az anarchisták közti különbséget, hogy az előbbiek az állam hívei, az utóbbiak pedig az állam ellenségei. A különbség valójában az, hogy a forradalmi szociáldemokrácia az új társadalmi termelést mint központosított, vagyis mint technikailag leghaladottabb termelést akarja megszervezni, míg a decentralizált anarchikus termelés csak visszaesést jelentene a régi technika, a régi üzemi forma felé …”

„… A szociáldemokráciának, amely a tömegek nevelője — legalább is annak kellene lennie —, most jobban, mint valaha, hangsúlyoznia kell, hogy elvileg ellensége az államnak… A jelenlegi háború megmutatta, hogy az államiság milyen mély gyökereket vert a munkásság lelkében.”

Lenin, 1916-ban közzétett ismert cikkében, Buharin nézeteit bírálva, azt mondja:

„Ez nem igaz. A szerző azt a kérdést veti fel, miben különbözik a szocialistáknak az államhoz való viszonya az anarchistákétól, de nem erre, hanem egy másik kérdésre felel, arra, hogy miben különbözik a jövendő társadalom gazdasági alapjához való viszonyuk. Ez természetesen igen fontos és szükséges kérdés. Ebből azonban nem következik, hogy meg szabad feledkezni a legfontosabbról, ami megkülönbözteti a szocialistáknak és az anarchistáknak az államhoz való viszonyát. A szocialisták amellett vannak, hogy a mai államot és intézményeit ki kell használni a munkásosztály felszabadításáért folyó harcban, éppígy amellett vannak, hogy az államot ki kell használni mint a kapitalizmusból a szocializmusba vezető átmenet sajátságos formáját. Ilyen átmeneti forma, amely szintén állam, a proletárdiktatúra. Az anarchisták el akarják «törölni», fel akarják «robbantani» («sprengen») az államot, mint Nota Bene elvtárs egyik helyen írja, tévesen a szocialistáknak tulajdonítva ezt a nézetet. A szocialisták — a szerző sajnos nagyon hiányosan idézte Engels idevágó szavait – elismerik az állam «elhalását», fokozatos «elhunyását» a burzsoázia kisajátítása után” …

„Ha valaki «hangsúlyozni» akarja, hogy «elvi ellenséges az államnak, akkor ezt valóban «világosan» meg kell értenie, a szerzőnél pedig éppen ez a világosság hiányzik. Az «államiság gyökereiről» szóló mondat pedig már teljesen zavaros, nem marxista és nem szocialista. Nem az «államiság» ütközött össze az államiság tagadásával, hanem az opportunista politika (vagyis az államhoz való opportunista, reformista, burzsoá viszony) ütközött össze a forradalmi szociáldemokrata politikával (azaz a burzsoá államhoz való forradalmi szociáldemokrata viszonnyal és azzal az állásponttal, hogy az államot a burzsoázia ellen, annak megdöntésére fel kell használni). Ezek egészen, teljesen különböző dolgok” (XIX. köt. 296. old.).

Azt hiszem világos, hogy miről van szó és hogy milyen félanarchista pocsolyába került Buharin!

Szten. Lenin akkor még nem fejtette ki teljesen az állam „felrobbantásának” szükségességét. Buharin, bár anarchista hibákat követett el, megközelítette e kérdés megfogalmazását.

Sztálin. Nem, most nem erről, hanem általában az államhoz való viszonyról van szó, arról van szó, hogy Buharin nézete szerint a munkásosztálynak elvből ellenségesnek kell lennie mindennemű állammal szemben, tehát a munkásosztály államával szemben is.

Szten. Lenin akkor csak az állam felhasználásáról beszélt és Buharint bírálva semmit sem mondott a „felrobbantásról”.

Sztálin. Téved: az állam „felrobbantása” nem marxista, hanem anarchista formula. Merem állítani, itt arról van szó, hogy, Buharin (és az anarchisták) véleménye szerint, a munkásoknak hangsúlyozniok kell elvileg ellenséges álláspontjukat mindennemű állammal, tehát az átmeneti időszak államával, a munkásosztály államával szemben is.

Próbálja csak megmagyarázni munkásainknak, hogy a munkásosztálynak elvileg ellenséges magatartást kell tanúsítania a proletárdiktatúrával szemben, mert hiszen az szintén állam.

Buharin álláspontja, melyet a „Jugend-Internationalé”-ban megjelent cikkében fejtett ki, a kapitalizmusból a szocializmusba vezető átmeneti időszak államának tagadását jelenti.

Buharin itt nem vett észre egy „apróságot”, nem vette észre az egész átmeneti időszakot, amikor a munkásosztály nem tud boldogulni saját állama nélkül, ha valóban el akarja nyomni a burzsoáziát és építeni akarja a szocializmust. Ez az első dolog.

Másodszor, nem igaz, hogy Lenin elvtárs bírálatában nem érintette akkor az állam „felrobbantásának”, „eltörlésének” elméletét. Lenin nemcsak érintette ezt az elméletet, mint az előbbi idézetből látható, hanem azt, mint anarchista elméletet, élesen bírálta is és szembeállította vele azt az elméletet, hogy a burzsoázia megdöntése után meg kell alakítani és fel kell használni egy új államot: a proletárdiktatúra államát.

Végül, az állam „felrobbantásának” és „eltörlésének” anarchista elméletét nem szabad összetéveszteni a proletár állam „elhalásának”, vagy a burzsoá államgépezet „összetörésének”, „szétzúzásának” marxista elméletével. Egyesek hajlandók ezt a két különböző fogalmat összekeverni, mert azt hiszik, hogy ez a két fogalom egy és ugyanannak a gondolatnak a kifejezése. De ez nem igaz. Lenin a burzsoá államgépezet „összetörésének” és a proletár állam „elhalásának” marxista elméletéből indult ki, amikor az állam — általában az állam — „felrobbantásának” és „eltörlésének” anarchista elméletét bírálta.

Nagyobb világosság kedvéért talán nem lesz felesleges, ha idézek Lenin elvtárs egyik kéziratából, mely az államról szól, s amelyet, minden jel szerint, 1916 végén, vagy 1917 elején (az 1917-es februári forradalom előtt) írt. Ebből a kéziratból könnyen megállapítható, hogy:

a) Lenin, Buharinnak az állam kérdésében elkövetett félig anarchista hibáit bírálva, a proletárállam „elhalásának” és a burzsoá államgépezet „összetörésének” marxista elméletéből indult ki,

b) bár Buharin, Lenin kifejezése szerint, „közelebb áll az igazsághoz, mint Kautsky”, mégis, „a kautskysták leleplezése helyett, saját hibáival segített nekik”.

Íme a szóbanforgó kézirat szövege:

„Az állam kérdésében rendkívül nagyfontosságú Engelsnek 1875 március 18—20-án kelt levele Bebelhez.

A legfontosabb rész teljes szövege Így hangzik:

«… A szabad népállamot szabad állammá változtatták át. A szó nyelvtani értelmében szabad állam az olyan állam, amelyben az állam polgáraival szemben szabad, tehát zsarnoki kormányzatú állam. Az államot illető egész fecsegést abba kellene hagyni, különösen a Kommün óta, amely már nem volt tulajdonképpeni értelemben vett állam. A ,népállamot‘ az anarchisták unos-untalan a fejünkhöz vágták, noha már Marx Proudhon ellen írt műve, majd pedig a ,Kommunista kiáltvány’ határozottan megmondja, hogy a szocialista társadalmi rend megvalósításával az állam magától feloszlik (sich auflöst) és eltűnik. Minthogy tehát az állam mégiscsak átmeneti intézmény, melyet a harcban, forradalomban veszünk igénybe, hogy ellenfelünket erőszakkal fékentartsuk, merő értelmetlenség ,szabad népállamról’ beszélni: amíg a proletariátus az államot igénybeveszi, nem a szabadság érdekében, hanem ellenfeleinek elnyomása érdekében veszi igénybe, és mihelyt szabadságról lehel szó, az állam mint olyan megszűnik létezni. Ezért mi azt javasolnék, hogy az állam (Engels aláhúzása) helyett mindenütt írjanak ,közösséget’ (Cemeinwesen), ezt a régi jó német szót, amely megfelel a francia ,komműn‘ kifejezésének. »

Marxnál és Engelsnél talán ez a legjelentősebb és bizonyára a legélesebb hely, hogy úgy mondjam, «az állam ellen».

(1) «Abba kell hagyni az államról szóló egész fecsegést. »

(2) «A Komműn már nem volt tulajdonképpeni értelemben vett állam» (mi volt tehát? nyilván átmeneti forma az államból a nem-államba!).

(3) Az anarchisták éppen eleget «vágták a fejünkhöz» (in die Záhne geworfen — pontosabban: arcunkba vágták) a «népállamot». (Marx és Engels tehát szégyellték német barátaiknak ezt a nyilvánvaló hibáját; de ezt a hibát — az akkori viszonyok között természetesen joggal — sokkal kevésbé fontosnak tartották, mint az anarchisták hibáját. Ezt NB!!)

(4) Az állam «magától felbomlik (,feloszlik’) (Nota Bene) és eltűnik»… (v. ö. később: «elhal») «a szocialista társadalmi rend bevezetésével».. .

(5) Az állam «ideiglenes intézmény», amelyre «harcban, forradalomban»… van szükség (természetesen a proletariátusnak van rá szüksége)…

(6)Az államra nem a szabadság, hanem a proletariátus ellenfeleinek elnyomása (Niederhaltung tulajdonképpen nem elnyomás, hanem a restaurációtól való visszatartás, fékentartás) érdekében van szükség.

(7) Amikor szabadság lesz, akkor nem lesz állam.

(8) «Mi» (azaz Engels és Marx) azt javasolnók, hogy «állam» helyett írják «mindenütt» (a programban) — «közösség» (Gemeinwesen), «komműn»!!!

Ebből látható, hogy nemcsak az opportunisták, hanem Kautsky is mennyire elsekélyesítette, beszennyezte Marxot és Engelst.

Az opportunisták e nyolc, szerfelett gazdag gondolat közül nem értettek meg egyet sem!!

Csak a jelen gyakorlati szükségletét vették figyelembe: kihasználni a politikai harcot, kihasználni a mai államot a proletariátus tanítására, nevelésére, «engedmények kicsikarására». Ez igaz (az anarchistákkal szemben), de ez a marxizmusnak csak 1/100 része, ha lehet számtani kifejezéssel élnünk.

Kautsky propagandisztikus és általában publicisztikai munkáiban teljesen elhomályosította (vagy elfelejtette? vagy nem értette meg?) az 1., 2., 5., 6., 7., 8. pontot s Marxnak «zerbrechen» kitételét (a Pannekoekkal folytatott vitában 1912-ben vagy 1913-ban (lásd alább 45—47. old.) Kautsky ebben a kérdésben már nyakig merült az opportunizmusba).

Az anarchistáktól megkülönböztet bennünket az, hogy (α) az államot ki akarjuk használni most és (ß) a proletariátus forradalma («a proletárdiktatúra») idején — s ez két olyan pont, amelyek a gyakorlat szempontjából — már most — szerfelett fontosak. (Éppen ezekről feledkezett meg Buharin!)

Az opportunistáktól olyan mélyebb, «örökkévalóbb» igazságok különböztetnek meg bennünket, mint az, hogy (αα) az állam «ideiglenes» jellegű, hogy (ßß) erről most káros «fecsegni», hogy (γγ) a proletariátus diktatúrája nem egészen államjellegű; hogy (δδ) az állam és a szabadság ellentmond egymásnak; hogy (εε) az állam helyett helyesebb eszme (fogalom, programbeli meghatározás) a «közösség»; hogy (ζζ) a bürokratikus és katonai gépezetet «szét kell zúzni» (zerbrechen).

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Németország nyílt opportunistái (Bernstein, Kolb stb.) egyenesen tagadják a proletárdiktatúrát, a hivatalos program és Kautsky pedig közvetve teszi ugyanezt, amikor a mindennapi agitációban hallgat a proletárdiktatúráról és tűri Kolbék és társaik renegátságát.

Buharinnak 1916 augusztusában megírtuk: «hagyd az államra vonatkozó gondolataidat megérni». Ő azonban nem hagyta azokat megérni, mint «Nota Bene» kiruccant a sajtóba és ezt úgy tette, hogy a kautskysták hibáinak leleplezése helyett a saját hibáival segített nekik!! Pedig a dolog lényegét tekintve, Buharin közelebb áll az igazsághoz, mint Kautsky”.

Ez az állam kérdésében folytatott elméleti vita rövid története.

Az ember azt hihetné, hogy a dolog világos: Buharin félanarchista hibákat követett el — itt az ideje, hogy ezeket a hibákat kijavítsa és Lenin nyomdokain haladjon tovább. De így csak leninisták gondolkozhatnak. Buharin nyilván nem ért egyet ezzel. Ellenkezőleg, Buharin azt állítja, hogy nem ő tévedett, hanem Lenin, hogy nem ő haladt vagy nem neki kell haladnia Lenin nyomdokain, hanem, ellenkezőleg, Lenin volt kénytelen Buharin nyomdokain haladni.

Az elvtársak talán valószínűtlennek tartják ezt? Akkor hallgassák csak tovább. Ez a vita 1916-ban volt, azóta 9 év múlt el s Buharin az egész idő alatt hallgatott; de egy évvel Lenin halála után, vagyis 1925-ben, Buharin „A jog forradalma” című cikkgyűjteményben közzétette „Az imperialista állam elméletéhez” című cikkét, amelyet annakidején a „Szbornyik Szocial-Demokrata” szerkesztősége (azaz Lenin) visszautasított; Buharin ehhez a cikkhez fűzött megjegyzésében egyenesen kijelenti, hogy ebben a vitában nem Leninnek, hanem neki, Buharinnak volt igaza. Ez hihetetlennek tűnhetik fel, de ez tény, elvtársak.

Hallgassák meg ennek a megjegyzésnek szövegét:

„A «Jugend-Internacionalé»-ban közölt cikk ellen V. I. (azaz Lenin) egy «megjegyzést» írt. Az olvasók könnyen megítélhetik, hogy én nem követtem el a nekem tulajdonított hibát, mert világosan láttam a proletárdiktatúra szükségességét; másrészről Iljics megjegyzéséből látható, hogy ő akkor helytelen álláspontot foglalt el az állam (magától értetődik, a burzsoá állam) «felrobbantásáról» szóló tétellel szemben és ezt a kérdést összekeverte a proletárdiktatúra elhalásának kérdésével. Meglehet, hogy nekem akkor jobban ki kellett volna fejtenem a proletárdiktatúra témáját. De mentségül felhozhatom, hogy a szociáldemokraták akkor a burzsoá államot annyira magasztalták, hogy természetesen minden figyelmünket e gépezet felrobbantásának kérdésére kellett összpontosítani.

Amikor Amerikából visszajöttem Oroszországba és Nagyezsda Konsztantyinovnával találkoztam (ez az illegális VI. kongresszusunkon történt, ebben az időben Vlagyimir Iljics illegalitásba vonult), ezek voltak első szavai: «Vlagyimir Iljics megkért, mondjam meg önnek, hogy az állam kérdésében most már nincsenek maguk között nézeteltérések». Iljics, a kérdéssel foglalkozva, a «felrobbantás» kérdésében ugyanazokra a következtetésekre jutott, de ő továbbfejlesztette ezt a témát, majd a diktatúra elméletét is, úgyannyira, hogy egész korszakot teremtett az elméleti gondolkodás ezirányú fejlődésében.”

Így ír Buharin Leninről egy évvel Lenin halála után.

Íme, kis ízelítő egy félbenmaradt teoretikus nagyzási hóbortjából!

Teljesen lehetséges, hogy Nagyezsda Konsztantyinovna valóban azt mondta Buharinnak, amiről itt Buharin ír. De hát mi következik ebből? Ebből csakis az következik, hogy Leninnek volt némi oka azt hinni, hogy Buharin elállt, avagy kész elállani a hibáitól. Ez az egész. De Buharin mást gondolt. Feltette magában, hogy ezentúl a marxista államelmélet megteremtőjének, vagy legalábbis sugalmazójának nem Lenint, hanem őt, azaz Buharint kell tartani.

Eddig mi leninistáknak tartottuk s ezentúl is leninistáknak tartjuk magunkat. Most pedig kiderül, hogy Lenin is és mi, tanítványai is, buharinisták vagyunk. Ez kissé nevetséges, elvtársak. De mit lehel tenni, ha Buharin nagyzási hóbortjával állunk szemben.

Azt lehetne gondolni, hogy Buharin a fentebb említett cikkhez fűzött megjegyzésében csak elszólta magát, hogy ostobaságot mondott és azután megfeledkezett róla. De ez, mint kitűnik, nem így van. Buharin, mint kitűnik, egészen komolyan beszélt. Ez már abból is látható, hogy Buharinnak Lenin hibáiról és Buharin igazáról szóló megjegyzése nemrég, 1927-ben, azaz két évvel Buharin Lenin elleni első kirohanása után ismét napvilágot látott Mareckijnek Buharinról írt életrajzi vázlatában, és Buharinnak esze-ágában sem volt tiltakozni Mareckijnek ez ellen a . .. merészsége ellen. Világos, hogy Buharin Lenin elleni fellépését nem lehet véletlennek tekinteni.

Eszerint tehát Buharinnak lenne igaza, nem pedig Leninnek s a marxista államelmélet sugalmazója nem Lenin, hanem Buharin.

Ez, elvtársak, Buharin elméleti botlásainak és elméleti elkapatottságának a képe.

És ez az ember mindezek után azt meri mondani a beszédében, hogy pártunk elméleti állásfoglalásában „valami rothadt”, hogy pártunk elméleti állásfoglalásában elhajlik a trockizmus felé!

És ezt ugyanaz a Buharin mondja, aki a legdurvább elméleti és gyakorlati hibák sorát követi el (és követte el a múltban), aki még nemrégiben Trockij tanítványa volt, aki még tegnap blokkra akart lépni a trockistákkal a leninisták ellen és a hátsó lépcsőn futkosott a trockistákhoz!

Hát nem nevetséges ez, elvtársak?

h) Ötéves terv vagy kétéves terv?

Most áttérek Rikov beszédére. Míg Buharin a jobboldali elhajlás elméleti megalapozásával próbálkozott, addig Rikov gyakorlati javaslatokkal igyekszik azt beszédében alátámasztani és a mezőgazdaság terén felmerülő nehézségeinkkel kapcsolatban „rémségekkel” ijesztget bennünket. Ez nem jelenti azt, hogy Rikov nem érintett elméleti kérdéseket. Rikov ilyen kérdéseket is érintett. De ennek során legalább két komoly hibát követett el.

Az ötéves tervről szóló határozati javaslatában, amelyet a Politikai Iroda bizottsága elvetett, Rikov azt mondja, hogy „az ötéves terv központi eszméje a népi munka termelékenységének növelése”. Annak ellenére, hogy a Politikai Iroda bizottsága ezt a teljesen helytelen álláspontot elvetette, Rikov itt mégis védelmezte azt.

Igaz-e az, hogy az ötéves terv központi eszméje a Szovjetek országában a munka termelékenységének növelése? Nem, nem igaz. Nekünk ugyanis a népi munka termelékenységének nem akármilyennövekedése kell. Nekünk a népi munka termelékenységének meghatározott növekedése kell, mégpedig olyan növekedése, amely biztosítja a népgazdaság szocialista szektorának rendszeres túlsúlyát a kapitalista szektorral szemben. Az az ötéves terv, amely erről a központi eszméről megfeledkezik, nem ötéves terv, hanem ötéves sületlenség.

A munka termelékenységének növelése általában minden társadalom érdeke, mind a kapitalista, mind a kapitalizmust megelőző társadalomé. A szovjet társadalom éppen abban különbözik minden más társadalomtól, hogy érdekei a munka termelékenységének nem akármilyen növelését követelik, hanem olyan növelését, amely a szocialista gazdasági formák túlsúlyát biztosítja más formákkal és mindenekelőtt a tőkés gazdasági formákkal szemben, amely tehát a tőkés gazdasági formák leküzdését és kiszorítását biztosítja. De Rikov megfeledkezett a szovjet társadalmi fejlődés ötéves tervének erről a valóban központi eszméjéről. Ez Rikov első elméleti hibája.

Rikov második hibája az, hogy nem látja, illetve nem akarja megérteni azt a különbséget, amely az áruforgalom szempontjából mondjuk a kolhozok és az egyéni gazdaságok között — ideértve az egyéni tőkés gazdaságot is — fennáll. Rikov azt bizonygatja, hogy a gabonapiaci áruforgalom szempontjából, a gabona megszerzése szempontjából, nem lát különbséget a kolhoz és az egyéni gabonatulajdonos között, szerinte tehát egészen mindegy, hogy a kolhoztól, az egyéni tulajdonostól, vagy pedig holmi argentínai gabonakupectól vásárolunk gabonát. Ez egyáltalán nem igaz. Ez Frumkin ismert kijelentésének a megismétlése, aki egy időben azt bizonygatta, hogy neki egészen mindegy, hol és kitől vásárolunk gabonát, az egyéni tulajdonosoktól vagy a kolhoztól.

Ez a gabonapiacon folyó kulák mesterkedések védelmének, rehabilitálásának, igazolásának burkolt formája. Az a tény, hogy ez a védelem az áruforgalom szempontjából történik — ez a tény nem változtat azon, hogy mégiscsak a gabonapiacon folyó kulák mesterkedések igazolása. Ha az áruforgalom szempontjából nincs semmi különbség a kollektív és nem kollektív gazdasági formák között, akkor érdemes-e a kolhozokat fejleszteni, érdemes-e kedvezményeket adni nekik, érdemes-e azzal a nehéz feladattal foglalkozni, hogy a mezőgazdaság terén leküzdjük a tőkés elemeket? Világos, hogy Rikov irányvonala helytelen. Ez Rikov második elméleti hibája.

De ezt csak mellesleg. Térjünk át a Rikov beszédében felvetett gyakorlati kérdésekre.

Rikov itt azt állította, hogy az ötéves terven kívül még egy másik, párhuzamos terv kell, mégpedig a mezőgazdaság fejlesztésének kétéves terve. A párhuzamos kétéves tervről szóló javaslatát mezőgazdasági nehézségeinkkel indokolta. Ezt mondta: az ötéves terv — jó dolog s ő elfogadja azt, de ha ugyanakkor egy mezőgazdasági kétéves tervet is adunk, akkor még jobb lesz — ellenkező esetben a mezőgazdaság kátyúba jut.

Látszólag ezen a javaslaton nincs semmi kivetnivaló. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük a dolgot, akkor kitűnik, hogy a mezőgazdaság kétéves tervét azért gondolták ki, hogy hangsúlyozzák az ötéves terv irreális, papiros jellegét. Hozzájárulhatunk-e ehhez? Világos, hogy nem. Mi azt mondtuk Rikovnak: ha ön a mezőgazdaságot illetőleg nincs megelégedve az ötéves tervvel, ha ön elégtelennek tartja azokat az összegeket, melyeket az ötéves terv a mezőgazdaság fejlesztésére előirányoz, akkor beszéljen nyíltan kiegészítő javaslatairól, javasoljon pótlólagos beruházásokat — mi hajlandók vagyunk felvenni az ötéves tervbe ezeket a mezőgazdasági pótberuházásokat. És mi történt? Kiderült, hogy Rikovnak nincsenek semmiféle kiegészítő javaslatai a mezőgazdasági pótlólagos beruházásokra vonatkozólag. Kérdezzük: minek akkor a mezőgazdaság párhuzamos kétéves terve?

Továbbá ezt mondtuk neki: az ötéves terven kívül vannak még évi tervek, melyek az ötéves terv egy-egy részét alkotják, vegyük hát fel az első két esztendő évi terveibe azokat a kiegészítő konkrét javaslatokat, melyeket a mezőgazdaság fellendítését illetően tenni akar, ha egyáltalán vannak ilyen tervei. És mi történt? Kiderült, hogy Rikov ilyen pótlólagos beruházásokra vonatkozó konkrét terveket nem tud javasolni.

Ekkor megértettük, hogy Rikov kétéves tervének nem a mezőgazdaság fellendítése a célja, hanem az, hogy hangsúlyozza az ötéves terv irreális, papiros jellegét, hogy lejárassa az ötéves tervet. „Lelki vigaszul”, a látszat kedvéért — legyen ötéves terv, a valóság, a gyakorlati munka céljaira pedig — kétéves terv kell: ez Rikov stratégiai terve. Rikov azért hozakodott elő a kétéves tervvel, hogy később, az ötéves terv gyakorlati megvalósítása során, az ötéves tervvel szembeállítsák a kétéves tervet, az ötéves tervet átalakítsák és a kétéves terv kaptafájára húzzák, olymódon, hogy csökkentik és megnyirbálják az iparra előirányzott összegeket.

E meggondolások alapján vetettük el Rikovnak a kétéves párhuzamos tervre vonatkozó indítványát.

i) A vetésterületek kérdése

Rikov itt rémítgette a pártot és azt bizonygatta, hogy a Szovjetunióban a vetésterületek rendszeresen csökkenő irányzatot mutatnak. Eközben a párt felé sandított, arra célozva, hogy a vetésterületek csökkenésében a párt politikája a hibás. Nem mondta egyenesen, hogy a mezőgazdaság visszafejlődése (degradációja) felé visz az utunk. De beszéde azt a benyomást kelti, mintha nálunk valóban valami degradáció féle volna.

Igaz-e az, hogy a vetésterületek rendszeresen csökkenő irányzatot mutatnak? Nem, nem igaz. Rikov itt az országos vetésterület átlagszámait sorakoztatta fel. De az átlagszámok módszere, ha nem helyesbítik az egyes vidékekre vonatkozó adatok alapján, nem tekinthető tudományos módszernek. Rikov talán olvasta valamikor Lenin „A kapitalizmus fejlődése Oroszországban” című művét. Ha olvasta, emlékeznie kell arra, hogyan szidja ott Lenin a polgári közgazdászokat, akik a vetésterületek növekedését mutató átlagszámok módszerét alkalmazzák és nem veszik figyelembe a vidékek szerinti adatokat. Különös, hogy Rikov most a polgári közgazdászok hibáit ismétli. Nos, ha szemügyre vesszük a vetésterületek vidékek szerinti változásait, vagyis ha tudományosan vizsgáljuk a kérdést, akkor kiderül, hogy a vetésterületek egyes vidékeken rendszeresen növekednek, más vidékeken pedig néha, főleg az időjárási viszonyok következtében, csökkennek, és nincsenek olyan adatok, amelyek azt bizonyítanák, hogy valahol, akárcsak egyetlenegy fontosabb gabonavidéken is, a vetésterületek rendszeresen csökkennének.

A valóság az, hogy a vetésterületek a fagy vagy szárazság által sújtott vidékeken, például Ukrajna egyes területein, az utóbbi időben csökkenést mutatnak . ..

Közbeszólás. Nem egész Ukrajnában.

Slihter. Ukrajnában a vetésterületek 2,7%-kal növekedtek.

Sztálin. Az ukrajnai sztyeppe-övezetre gondolok. Más vidékeken viszont, mondjuk Szibériában, a Volga-melléken, Kazahsztánban, Baskíriában, ahol az időjárás nem volt kedvezőtlen, a vetésterületek rendszeresen növekednek.

Mivel magyarázható, hogy a vetésterületek egyes vidékeken rendszeresen növekednek, más vidékeken pedig néha csökkennek? Hiszen lehetetlen komolyan azt állítani, hogy a párt politikája Ukrajnában más, mint keleten, vagy mint a Szovjetunió központi részében. Hiszen ez képtelenség, elvtársak. Világos, hogy az időjárási viszonyoknak itt nem csekély szerepük van.

Igaz, hogy a kulákok az időjárási viszonyoktól függetlenül csökkentik vetésterületüket. Ebben, meglehet, a párt politikája a „hibás”, az a politikánk, hogy a szegény- és középparaszttömegeket támogatjuk a kuláksággal szemben. De mi következik ebből? Vajon köteleztük-e magunkat valaha is arra, hogy olyan politikát fogunk folytatni, amely a falu minden társadalmi csoportját, a kulákokat is kielégíthetné? És ha egyáltalában marxista politikát akarunk folytatni, folytathatunk-e akkor olyan politikát, amely mind a kizsákmányolókat, mind a kizsákmányoltakat kielégíti? Mi különös van hát abban, ha a kulákok a falu tőkés elemeinek korlátozására és leküzdésére irányuló leninista politikánk következtében részben csökkenteni kezdik a bevetett területet? Hát lehet-e ez másképpen?

Talán helytelen ez a politika — akkor mondják meg nekünk nyíltan. Nem különös-e, hogy magukat marxistáknak nevező emberek, látva, hogy a kulákok részben csökkentik vetésterületüket, ezt a jelenséget ijedtükben a vetésterületek általános csökkenésének igyekeznek feltüntetni s megfeledkeznek arról, hogy a kulákokon kívül vannak még szegény- és középparasztok is, akik növelik vetésterületeiket, megfeledkeznek arról, hogy vannak kolhozok és szovhozok, melyeknek vetésterületei gyorsított ütemben bővülnek.

Végül ki kell térnünk Rikovnak még egy helytelen állítására a vetésterületek kérdésével kapcsolatban, Rikov beszédében arról panaszkodott, hogy egyes helyeken, nevezetesen ott, ahol a kolhozok a legjobban fejlődtek, a szegény- és középparasztok egyéni földje csökkenni kezd. Ez igaz. De mi van ezen kivetnivaló? Hát lehet ez másképpen? Ha a szegény- és középparasztgazdaságok kezdik elhagyni az egyéni földművelést és kollektív gazdálkodásra térnek át, vajon nem világos-e, hogy a kolhozok bővülésének és szaporodásának szükségképpen maga után kell vonnia az egyéni szegény- és középparaszti földek csökkenését? Hát hogyan lehetne másképp?

A kolhozoknak most több mint kétmillió hektár földjük van. Az ötéves terv végén több mint 25 millió hektárral fognak rendelkezni. Kinek a földjével bővül a kolhozok földje? Az egyéni szegény- és középparaszti földekkel. Hát hogyan lehetne ez másképp? Hogyan lehet másképpen a szegény- és középparaszti egyéni gazdaságokat a kollektív gazdaság vágányára átvezetni? Nem világos-e, hogy a kolhoz-vetésterület számos vidéken az egyéni vetésterület rovására fog gyarapodni?

Különös, hogy egyes emberek sehogysem akarják megérteni ezeket az egyszerű dolgokat.

k) A gabonabegyűjtésről

Gabonabegyűjtési nehézségeinkről itt egész halom mesét hordtak össze. De figyelmen kívül hagyták átmeneti gabonanehézségeink legfőbb mozzanatait.

Mindenekelőtt megfeledkeztek arról, hogy ebben az évben rozsot és búzát — az összes termésről beszélek — körülbelül 500—600 millió púddal kevesebbet takarítottunk be, mint a múlt évben. Ki kellett-e ennek hatnia gabonabegyűjtésünkre? Magától értetődik, ki kellett hatnia.

Talán a Központi Bizottság politikája hibás ebben? Nem, a Központi Bizottság politikájának ehhez semmi köze sincs. Ez azzal magyarázható, hogy az ukrajnai sztyeppe-vidéken (fagy és szárazság következtében) igen rossz, Észak-Kaukázusban, a Központi Feketeföld Területen és az Északnyugati területen pedig részben rossz volt a termés.

Főképpen ez a magyarázata annak, hogy az elmúlt évben április elsejéig Ukrajnában 200 millió púd gabonát (rozsot és búzát), ebben az évben pedig csak 26—27 millió pudot gyűjtöttünk be.

Ezzel magyarázható az is, hogy a Központi Feketeföld Területen a búza- és rozsbegyűjtés 1/8-ára, Észak-Kaukázusban pedig 1/4-ére csökkent.

Keleten egyes vidékeken a gabonabegyűjtés ebben az évben csaknem megkétszereződött. De ez nem pótolhatta és természetesen nem is pótolta az Ukrajnában, Észak-Kaukázusban és a Központi Feketeföld Területen mutatkozó gabonahiányt.

Nem szabad elfelejteni, hogy normális termés esetén Ukrajna és Észak-Kaukázus szolgáltatja a Szovjetunió egész területén begyűjtött gabonának körülbelül felét.

Különös, hogy Rikov figyelmen kívül hagyta ezt a körülményt.

Végül beszélgetnünk kell még egy körülményről, amely másik fő mozzanata átmeneti gabonabegyűjtési nehézségeinknek. Arról van szó, hogy a falu kulák elemei ellenállást fejtenek ki a Szovjethatalom gabonabegyűjtési politikájával szemben. Rikov ezt a körülményt elhallgatta. De ezt a tényt elhallgatni annyi, mint elhallgatni azt, ami a gabonabegyűjtés terén a legfontosabb. Mit bizonyítanak az utóbbi két év gabonabegyűjtési tapasztalatai? Azt bizonyítják, hogy a falu vagyonos rétegei, amelyek jelentékeny gabonafölöslegeket tartanak kezükben és a gabonapiacon fontos szerepet játszanak, a Szovjethatalom által megszabott áron nem akarják önként átadni a szükséges gabonamennyiséget. A városok és ipartelepek, a Vörös Hadsereg és az ipari növényeket termesztő vidékek gabonaellátásához évenként körülbelül 500 millió púd gabonára van szükségünk. Erőltetés nélkül körülbelül 300—350 millió pudot sikerül begyűjtenünk. A többi 150 millió pudot a falu kulák és jómódú elemeire gyakorolt szervezett nyomás útján vagyunk kénytelenek beszerezni. Ezt bizonyítják az utóbbi két év gabonabegyűjtési tapasztalatai.

Mi történt ez alatt a két év alatt, mi idézte elő ezeket a változásokat, miért segített azelőtt a dolgok sima folyása, s miért nem segít most is, mint korábban? Az történt, hogy a kulák és a tehetős elemek ez alatt az idő alatt megtollasodtak, a jótermésű évek nem tűntek el nyomtalanul felettük, gazdaságilag megerősödtek, jókora tőkécskét gyűjtöttek és most manőverezhetnek a piacon, magas árak reményében visszatartják gabonafeleslegeiket és gabona helyett más termékekkel kereskednek.

A gabona nem egyszerű áru. A gabona nem gyapot, amit nem lehet megenni és amit nem lehet bárkinek eladni. A gyapottól eltérően a gabona mai viszonyaink között olyan áru, amelyet mindenki megvesz és amely nélkül nem lehet meglenni. A kulák számol ezzel, visszatartja a gabonát és ezzel ragadós példát mutat a gabonatulajdonosoknak általában. A kulák tudja, hogy a gabona a valuták valutája. A kulák tudja, hogy a gabonafelesleg nemcsak saját meggazdagodásának, hanem a szegényparasztság gúzsbakötésének is eszköze. A kulák kezén levő gabonafelesleg az adott viszonyok között a kulák elemek gazdasági és politikai megerősödésének eszköze. Ezért, amikor a kuláktól elvesszük ezt a felesleget, nemcsak a városok és a Vörös Hadsereg gabonaellátását könnyítjük meg, hanem a kulákság gazdasági és politikai megerősödésének eszközét is erősen csorbítjuk.

Mit kell tenni, hogy megszerezzük ezt a gabonafelesleget? Mindenekelőtt véget kell vetni annak a káros és veszedelmes hangulatnak, hogy majd minden simán megy magától. A gabonabegyűjtést meg kell szervezni. Mozgósítani kell a szegény- és középparaszti tömegeket a kulákság ellen és meg kell szervezni azt, hogy a szegény- és középparasztság tömegei társadalmi úton támogassák a Szovjethatalom intézkedéseit, melyek a gabonabegyűjtés fokozására irányulnak. Az önmegadóztatás elve alapján alkalmazott uráli és szibériai gabonabegyűjtési módszer jelentősége éppen abban áll, hogy módot nyújt a falu dolgozó rétegeinek mozgósítására a kulákság ellen, a gabonabegyűjtés fokozása érdekében. A tapasztalat megmutatta, hogy ez a módszer kedvező eredménnyel jár. A tapasztalat megmutatta, hogy ezek az eredmények kétszeresen kedvezőek: először, elvesszük a falu vagyonos rétegeitől a gabonafeleslegeket és ezzel megkönnyítjük az ország ellátását; másodszor, ezzel mozgósítjuk a szegény- és középparaszt tömegeket a kulákság ellen, politikailag felvilágosítjuk őket és a falun megszervezzük soraikból hatalmas, sokmilliós politikai hadseregünket. Egyes elvtársak az utóbbi körülményt nem veszik számításba. Holott éppen ez a körülmény az uráli és szibériai gabonabegyűjtési módszer egyik legfontosabb, ha ugyan nem a legfontosabb eredménye.

Igaz, ez a módszer néha a kulákság ellen irányuló rendkívüli intézkedések alkalmazásával párosul, ami Buharint és Rikovot nevetséges siránkozásra készteti. Hát mi van ezeken a rendkívüli intézkedéseken kivetni való? Mért ne lehetne olykor, bizonyos körülmények között, rendkívüli intézkedéseket foganatosítani osztályellenségünk ellen, a kulákság ellen? Miért lehet a városokban a spekulánsok százait letartóztatni és a turuhanszki határvidékre száműzni és miért ne lehetne a gabonával spekuláló kulákoktól, akik a Szovjethatalmat torkon akarják ragadni és a szegényparasztságot gúzsba akarják kötni, társadalmi kényszer útján elvenni a gabonafelesleget olyan áron, amilyet a szegény- és középparasztok kapnak a begyűjtő szerveinknek adott gabonáért? Honnan veszik ezt? Tett-e a párt valaha is olyan elvi nyilatkozatot, hogy a spekulánsokkal és a kuláksággal szemben nem alkalmazhatók rendkívüli intézkedések? Nem hoztunk-e törvényt a spekulánsok ellen?

Rikov és Buharin nyilván elvből ellenzik azt, hogy a kuláksággal szemben bármiféle rendkívüli intézkedést alkalmazzunk. De hiszen ez nem marxista, hanem burzsoá-liberális politika. Önöknek tudniok kell, hogy az új gazdasági politika bevezetése után Lenin állást foglalt még a szegényparasztbizottságok politikájához való visszatérés mellett is — persze, bizonyos feltételek fennforgása esetén. Mi ehhez képest a kulákok elleni rendkívüli intézkedések részleges alkalmazása? A szegényparaszt bizottságok politikájához képest ez még annyi sem, mint csepp a tengerben.

Buharin csoportjának hívei azt remélik, hogy sikerül rábírni az osztályellenséget arra, hogy önként mondjon le érdekeiről és jószántából adja be nekünk gabonafeleslegeit. Azt remélik, hogy a kulák, aki megtollasodott, aki spekulál, akinek módjában van más termékeken nyerészkedni és ezért elrejti gabonafeleslegeit — azt remélik, hogy ez a kulák jószántából hivatalos beszolgáltatási árainkon fogja ideadni gabonafeleslegeit. Ép eszüknél vannak-e ezek az emberek? Nem világos-e, hogy ezek az emberek nem értik az osztályharc mechanikáját, nem tudják, hogy mik az osztályok?

Tudják-e azt, hogy a kulákok a gabonabegyűjtés fokozása érdekében rendezett falusi gyűléseken csúfot űznek funkcionáriusainkból és a Szovjethatalomból? Tudnak-e olyan tényekről, hogy például Kazahsztánban, amikor egyik agitátorunk két óra hosszat igyekezett a gabonatulajdonosokat rábeszélni, hogy az ország ellátása érdekében adják be a gabonát, egy kulák pipával a szájában előrelépett és ezt felelte neki: „Járj egy táncot fiam, akkor adok néked vagy két púd gabonát”.

Közbeszólás. Gazemberek!

Sztálin. Próbálják meggyőzni az ilyen embereket.

Igenis elvtársak, az osztály — osztály. Ez elől az igazság elől nem lehet kitérni. Az uráli és szibériai módszer tulajdonképpen azért helyes, mert megkönnyíti, hogy a szegény- és a középparaszti rétegeket a kulákok ellen mozgósítsuk, megkönnyíti, hogy a kulákok ellenállását megtörjük és arra kényszeríti őket, hogy gabonafeleslegüket a Szovjethatalom szerveinek beszolgáltassák.

„Túlkapások” a gabonabegyűjtés terén — most ez a legdivatosabb szó a Buharin-csoport soraiban. Ez a szó náluk a legkelendőbb áru, mert segít nekik opportunista vonalukat leplezni. Amikor leplezni akarják vonalukat, rendszerint ezt mondják: mi természetesen nem ellenezzük, hogy a kulákra nyomást gyakoroljanak, de ellenezzük az e téren elkövetett túlkapásokat, amelyek elevenébe vágnak a középparasztságnak. Ezt követik a túlkapások borzalmairól szóló elbeszélések, felolvassák „parasztok” leveleit, felolvassák egyes elvtársaknak, például Markovnak, pánikkeltő leveleit és azután levonják a következtetést: meg kell szüntetni a kulákságra gyakorolt nyomás politikáját.

Nem úgy óhajtják-e: minthogy a helyes politika megvalósítása során túlkapásokat követnek el, ezért meg kell szüntetni ezt a helyes politikát. Ez az opportunisták szokásos fogása: a helyes vonal megvalósítása során elkövetett túlkapások miatt meg kell szüntetni ezt a vonalat és opportunista vonallal kell helyettesíteni. Emellett Buharin csoportjának hívei gondosan elhallgatják, hogy van a túlkapásoknak egy másik, veszedelmesebb és károsabb fajtája is, nevezetesen — túlkapások a kuláksággal való összenövés, a falu jómódú rétegeihez való alkalmazkodás irányában, túlkapások abban az irányban, hogy a párt forradalmi politikáját a jobboldali elhajlók opportunista politikájával cseréljék fel.

Természetesen mi mindnyájan ellenezzük ezeket a túlkapásokat. Mi mindnyájan ellene vagyunk annak, hogy a kulákoknak szánt csapások a középparasztokat érjék. Ez világos, ez kétségtelen. De határozottan ellene vagyunk annak, hogy a túlkapásokról szóló fecsegésekkel, amivel Buharin csoportja olyan buzgón foglalkozik, lejárassák pártunk forradalmi politikáját és azt a Buharin-csoport opportunista politikájával cseréljék fel. Nem, ez a csínyjük nem fog sikerülni!

Nincs a pártnak egyetlen egy olyan politikai intézkedése sem, amelynek végrehajtása során ne történtek volna túlkapások. Ebből az következik, hogy harcolni kell a túlkapások ellen. De szabad-e ezen az alaponmagát a vonalat becsmérelni, amely az egyetlen helyes vonal.

Vegyük például az olyan intézkedést, mint a hétórás munkanap bevezetése. Kétségtelen, hogy ez az intézkedés egyike a legforradalmibb intézkedéseknek, amelyeket pártunk a legutóbbi időben végrehajtott. Ki ne tudná azt, hogy ennek a lényegében mélyrehatóan forradalmi intézkedésnek végrehajtása során úton-útfélen túlkapások, olykor a legképtelenebb túlkapások észlelhetők? Azt jelenti-e ez, hogy fel kell hagynunk a hétórás munkanap megvalósításának politikájával?

Megértik-e a buharini ellenzék hívei, hogy milyen pocsolyába kerülnek, amikor a gabonabegyűjtés terén elkövetett túlkapásokat akarják ütőkártyaként kihasználni?

l) A valutatartalékokról és a gabonabehozatalról

Végezetül néhány szót a gabonabehozatalról és a valutatartalékról. Már mondottam, hogy Rikov és legközelebbi barátai már több ízben sürgették a külföldi gabona behozatalát. Rikov eleinte arról beszélt, hogy 80—100 millió púd gabonát kell behozni. Ez valutában körülbelül 200 millió rubel. Azután 50 millió pudot javasolt behozatni, ami valutában 100 millió rubelt jelent. Ezt mi elvetettük s azt határoztuk, hogy jobb megszorítani a kulákot és kipréselni belőle a gabonafelesleget, amivel bőven rendelkezik, semmint elpazarolni az ipari berendezés behozatalára félretett valutát.

Rikov most frontot változtat. Most azt állítja, hogy a tőkések hitelbe adnak nekünk gabonát, de mi nem akarjuk azt elfogadni. Azt mondja, hogy több távirat volt a kezében, amelyekből kitűnik, hogy a tőkések hitelbe akarnak adni nekünk gabonát. S ugyanakkor úgy tüntette fel a dolgot, mintha egyesek szeszélyből, vagy valami más érthetetlen okból nem akarnák a gabonát hitelbe elfogadni.

Mindez üres beszéd, elvtársak. Nevetséges volna azt gondolni, hogy a nyugati kapitalistáknak egyszerre megesett rajtunk a szívük, s most majdnem ingyen vagy hosszúlejáratú hitelre néhány tucat millió púd gabonát akarnak adni nekünk. Mindez üres beszéd, elvtársak.

Miről is van szó? Arról van szó, hogy különböző tőkés körök immár félesztendeje puhatolnak bennünket, puhatolják pénzügyi lehetőségeinket, hitelképességünket, szilárdságunkat. Felkeresik párizsi, csehszlovákiai, amerikai, argentínai kereskedelmi képviselőinket és azt ígérik, hogy a legrövidebb lejáratra, három, vagy legfeljebb hat hónapra, hitelbe fognak nekünk gabonát adni. Nem annyira az a céljuk, hogy nekünk hitelbe eladjanak gabonát, mint inkább az, hogy megtudják, valóban súlyos-e a helyzetünk, valóban kimerültek-e pénzügyi lehetőségeink, pénzügyileg elég erősek vagyunk-e és bekapjuk-e a csalétket, amit nekünk odadobnak?

A kapitalista világban most nagy viták folynak pénzügyi lehetőségeinkről. Egyesek azt mondják, hogy már csődbe jutottunk és a Szovjethatalom összeomlása hónapok, esetleg csak hetek kérdése. Mások azt mondják, hogy ez nem igaz, hogy a Szovjethatalom szilárdan ül a nyeregben, pénzügyileg jól áll és gabonája is van elég.

Most ez a feladat: legyünk szilárdak és állhatatosak, ne üljünk fel a hazug ígéreteknek, hogy majd hitelbe adnak nekünk gabonát, és mutassuk meg a tőkés világnak, hogy megleszünk gabonabehozatal nélkül is. Ez nem csupán az én véleményem. Ez a Politikai Iroda többségének a véleménye.

Ezért utasítottuk vissza Nansennak és a hozzá hasonló különböző jótevőknek azt az ajánlatát, hogy egymillió dollár értékű gabonát hoznak majd hitelbe a Szovjetunióba.

Ezért adtunk tagadó választ a kapitalista világ párizsi, amerikai és csehszlovákiai kémeinek, akik egészen kismennyiségű gabonát ajánlottak fel nekünk hitelbe.

Ezért határoztuk el, hogy a legnagyobb takarékossággal fogjuk felhasználni gabonánkat, hogy a gabonabegyűjtést a lehető legszervezettebben fogjuk előkészíteni és végrehajtani.

Itt két cél lebegett szemünk előtt: egyrészt az volt a célunk, hogy meglegyünk gabonabehozatal nélkül és valutánkat ipari berendezések behozatalára tartogassuk, másrészt pedig meg kellett mutatni valamennyi ellenségünknek, hogy szilárdan állunk és nincs szándékunkban felülni könyöradományokkal kecsegtető ígéreteknek.

Helyes volt-e ez a politika? Azt hiszem, ez volt az egyetlen helyes politika. Nemcsak azért volt helyes, mert itt, az országon belül a gabonabeszerzés új lehetőségeit tártuk fel. Helyes volt még azért is, mert azzal, hogy megtudtunk lenni gabonabehozatal nélkül és leráztuk nyakunkról a kapitalista világ kémeit, megszilárdítottuk nemzetközi helyzetünket, növeltük hitelképességünket és rácáfoltunk a Szovjethatalom „küszöbönálló pusztulását” jósolgató fecsegésekre.

A napokban előzetes tárgyalásokat folytattunk német kapitalisták képviselőivel. Ötszázmilliós hitelt ígérnek nekünk, s úgylátszik, valóban szükségesnek tartják, hogy hitelt adjanak nekünk, mert iparuk számára így akarják biztosítani a szovjet megrendeléseket.

A napokban járt nálunk az angol konzervatívok küldöttsége. Ez szintén kénytelen megállapítani, hogy a Szovjethatalom szilárd, és célszerű hitelt nyújtani nekünk, hogy biztosíthassák maguknak a szovjet ipari megrendeléseket.

Azt hiszem, hogy most nem volnának ilyen új hitellehetőségeink, sem — elsősorban — a németek részéről, sem — azután — az angol tőkéscsoport részéről, ha nem tanúsítottuk volna azt a szilárdságot, amelynek szükségességéről fentebb beszéltem.

Tehát nem arról van szó, hogy talán szeszélyből nem fogadjuk el a képzeletbeli hosszúlejáratú hitelre felajánlott képzeletbeli gabonát. Hanem arról van szó, hogy meg kell fejtenünk, mit forgatnak agyukban ellenségeink, mik is igazi szándékaik és szilárdaknak kell lennünk, mert ez elengedhetetlen nemzetközi helyzetünk megszilárdításához.

Ezért utasítottuk el, elvtársak, a gabonabehozatalt.

Amint látják, a gabonabehozatal kérdése nem olyan egyszerű, mint ahogy Rikov itt feltüntette. A gabonabehozatal kérdése nemzetközi helyzetünk kérdése.

V
A pártvezetés kérdései

Ilyképpen sorravettük mind az elmélet, mind a Kommunista Internacionále és pártunk belpolitikája terén felmerült nézeteltéréseink valamennyi fő kérdését. Az elmondottakból kitűnik, hogy Rikovnak az a kijelentése, hogy egységes vonalunk van, nem felel meg a valóságnak. Az elmondottakból kitűnik, hogy a valóságban két vonal van nálunk. Az egyik vonal — a párt vezérvonala, pártunk forradalmi, lenini vonala. A másik vonal — a Buharin-csoport vonala. Ez a második vonal még nem alakult ki teljesen, részben azért, mert a Buharin-csoport soraiban a nézetek hihetetlen zűrzavara uralkodik, részben azért, mert ez a második vonal a pártban viszonylag gyenge és ezért egy vagy más módon leplezni igyekszik magát. De ez a vonal, amint látják, mégis megvan, létezik, mint a párt vonalától eltérő vonal, mint olyan vonal, amely politikánknak csaknem valamennyi kérdésében szembehelyezkedik a párt vezérvonalával. Ez a második vonal a jobboldali elhajlás vonala.

Most térjünk át a pártvezetés kérdéseire.

a) A Buharin-csoport frakciós jellegéről

Buharin azt mondotta, hogy pártunkban nincs ellenzék, hogy a Buharin-csoport nem ellenzék. Ez nem igaz, elvtársak. A plénumon elhangzott vitákból félreérthetetlenül kiderült, hogy Buharin csoportja igenis új ellenzék. Ennek a csoportnak ellenzéki munkája arra irányul, hogy revideálja a párt vonalát, felülvizsgálja a párt vonalát és előkészítse a talajt arra, hogy a párt vonalát más vonallal, az ellenzék vonalával helyettesítse, ami nem lehet más, mint a jobboldali elhajlás vonala.

Buharin azt mondotta, hogy a hármak nem frakciós csoport. Ez nem igaz, elvtársak. Buharin csoportjában megvan a frakciózás minden ismérve. Fellelhető itt minden: a platform, a frakciós zárkózottság, a lemondás-politika, a szervezett harc a Központi Bizottság ellen. Mi kell még? Minek titkolni az igazságot a Buharin-csoport frakciós jellegéről, amikor ez a napnál is világosabb? A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénuma éppen azért gyűlt itt össze, hogy nézeteltéréseinkről megmondja az egész igazságot. Az igazság pedig az, hogy Buharin csoportja frakciós csoport. És nem egyszerű frakciós csoport, hanem — mondhatni — a legkellemetlenebb és legkicsinyesebb a pártunkban eddig ismert frakciós csoportok közül.

Ez már abból is kitűnik, hogy ez a csoport most egy olyan parányi apróságot próbál frakciós céljaira kihasználni, mint az adzsariai zavargás. Valójában mi ez az adzsariai „felkelés” olyan felkelésekhez képest, amilyen például a kronstadti felkelés volt? Azt hiszem, hogy e felkeléshez képest az adzsariai úgynevezett „felkelés” mégcsak nem is egy csepp a tengerben. Volt-e arra eset, hogy a trockisták vagy zinovjevisták a Központi Bizottság, a párt ellen próbálták kihasználni a komoly kronstadti felkelést? El kell ismernünk, elvtársak, erre nem volt eset. Ellenkezőleg, azok az ellenzéki csoportok, amelyek akkor e komoly felkelés idején a pártban voltak, segítettek a pártnak a felkelés elnyomásában, s nem gondoltak arra, hogy azt a párt ellen kihasználják.

És a mostani Buharin-csoport? Már volt alkalmunk meggyőződni arról, hogy ezt a mikroszkopikus adzsariai „felkelést” a legkicsinyesebb, a legbotrányosabb módon próbálja kihasználni a párt ellen. Mi ez, ha nem a frakciós elvakultság és frakciós elsekélyesedés végső foka?

Nyilván azt követelik tőlünk, hogy ne forduljanak elő zavargások a kapitalista államokkal határos végeken. Nyilván olyan politikát követelnek tőlünk, amely kielégíti társadalmunk valamennyi osztályát, kielégíti a gazdagokat és a szegényeket, a munkásokat és a tőkéseket egyaránt. Nyilván azt követelik tőlünk, hogy ne legyenek nálunk elégedetlen elemek. Hát nem hibbant meg az agyuk ezeknek a Buharin csoportjához tartozó elvtársaknak?

Hogyan követelhetik tőlünk, a proletárdiktatúra embereitől, akik az országon belül és az országon kívül a kapitalista világ ellen harcolunk — hogyan követelhetik tőlünk, hogy országunkban ne legyenek elégedetlenek és hogy itt-ott ne legyenek zavargások az ellenséges államokkal határos végeken? Hát akkor mire való a kapitalista környezet, ha nem arra, hogy a nemzetközi tőke országunk határmenti vidékein minden erejét megfeszítve szervezze az elégedetlen elemek mozgolódását a Szovjethatalom ellen? Üresfejű liberálisokon kívül ki támaszthat még velünk szemben ilyen követeléseket? Hát nem világos, hogy a frakciós kicsinyesség néha liberális vaksággá és korlátoltsággá fajulhat?

b) A lojalitásról és a kollektív vezetésről

Rikov itt azt állította, hogy Buharin, ami a Központi Bizottság iránti magatartását illeti, pártunk egyik „legkifogástalanabb” és „leglojálisabb” tagja.

Legyen szabad ezt kétségbe vonnom. Puszta szóra nem hihetünk Rikovnak. Tényeket követelünk. Rikov pedig nem tud tényeket felhozni.

Viszont például tény, hogy Buharin a kulisszák mögött tárgyalásokat folytatott a trockistákkal kapcsolatban álló Kamenyev-csoporttal, tárgyalásokat folytatott egy frakciós blokk szervezéséről, a Központi Bizottság politikájának megváltoztatásáról, a Politikai Iroda összetételének megváltoztatásáról, tárgyalásokat folytatott arról, hogy a gabonabegyűjtési válságot ki kell használni a Központi Bizottság elleni akcióra. Kérdem, hol van itt Buharin „lojalitása”, „kifogástalan magatartása” Központi Bizottsága iránt?

Nem éppen az ellenkezője ez annak, nem azt jelenti-e ez, hogy a Politikai Iroda egyik tagjának magatartásában nyoma sincs a saját Központi Bizottsága, a saját pártja iránt tartozó lojalitásnak? Ha ezt a Központi Bizottság iránti lojalitásnak nevezik, akkor mit neveznek a Központi Bizottság elárulásának?

Buharin szeret lojalitásról, becsületességről beszélni, de mért nem próbál önmagára tekinteni és mért nem próbálja megkérdezni önmagától: vajon nem ő-e az, aki a legtisztességtelenebbül megszegi a Központi Bizottsága iránti lojalitás legelemibb követelményeit, mikor a kulisszák mögött tárgyalásokat folytat a trockistákkal saját Központi Bizottsága ellen és így elárulja saját Központi Bizottságát?

Buharin itt arról beszél, hogy nincs kollektív vezetés a párt Központi Bizottságában, s azt állította, hogy a Központi Bizottság Politikai Irodájának többsége megszegi a kollektív vezetés követelményeit.

Persze, plénumunk mindent tűr. Tűrheti Buharinnak ezt a szemérmetlen és képmutató kijelentését is. De aki a plénumon ilyen szellemben mer fellépni a Központi Bizottság többsége ellen, abból valóban kiveszett minden szégyenérzet.

Valóban, milyen kollektív vezetésről lehet itt szó, amikor a Központi Bizottság többsége befogja magát az állam szekerébe, minden erejét megfeszítve húzza előre s kéri Buharin csoportját is, hogy segítsen neki ebben a nehéz munkában, Buharin csoportja pedig nemcsak nem segít Központi Bizottságának, hanem ellenkezőleg — minden módon akadályozza, megköti a szekér kerekét, lemondással fenyegetődzik és összebeszél a párt ellenségeivel, a trockistákkal, pártunk Központi Bizottsága ellen?

Ki tagadhatja, hacsak nem képmutató, hogy Buharin, aki a párt ellen blokkot alkot a trockistákkal és elárulja saját Központi Bizottságát, nem akarja és nem is fogja megvalósítani a kollektív vezetést pártunk Központi Bizottságában?

Ki nem látja, hacsak nem vak, hogy ha Buharin mégis a Központi Bizottság kollektív vezetéséről fecseg, a Központi Bizottság többsége felé sandítva, akkor ezt azért teszi, hogy álcázza áruló álláspontját?

Meg kell állapítanom, hogy Buharin nem először szegi meg a párt Központi Bizottsága iránti lojalitás és a kollektív vezetés elemi követelményeit. Pártunk történetében már volt rá példa, hogy Buharin, a breszti béke idején, még Lenin életében, amikor kisebbségben maradt a béke kérdésében, a baloldali eszerekhez, pártunk ellenségeihez futkosott, a kulisszák mögött tárgyalásokat folytatott velük, blokkot próbált alkotni velük Lenin és a Központi Bizottság ellen. Miben állapodott meg akkor a baloldali eszerekkel, azt, sajnos, még nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy a baloldali eszerek akkor le akarták tartóztatni Lenint és szovjetellenes forradalmat akartak csinálni… De a legcsodálatosabb az, hogy amikor Buharin a baloldali eszerekhez futkosott és velük összeesküvést szőtt a Központi Bizottság ellen, akkor is, mint most, a kollektív vezetés szükségességéről kiabált.

Ezenkívül pártunk történetében volt példa arra is, hogy Buharin, Lenin életében, amikor többsége volt pártunk Moszkva-területi irodájában és maga mögött tudta a „baloldali” kommunisták csoportját, felszólította a párt tagjait, fejezzék ki bizalmatlanságukat a párt Központi Bizottsága iránt, ne engedelmeskedjenek neki és vessék fel a szakadás kérdését pártunkban. Ez a breszti béke idején, az után történt, hogy a Központi Bizottság már határozatot hozott, hogy a breszti békefeltételeket el kell fogadni.

Ilyen a buharini lojalitás és kollektív vezetés.

Rikov a kollegiális munka szükségességéről beszélt. Eközben szemrehányó pillantásokat vetett a Politikai Iroda többsége felé s azt hangoztatta, hogy ő és kebelbarátai a kollegiális munka hívei, a Politikai Iroda többsége tehát, következésképpen, a kollegiális munka ellensége. Rikov azonban egyetlen tényt sem hozott fel kijelentése bizonyítására.

Hogy ezt a rikovi mesét leleplezzem, engedjék meg, hogy néhány tényt, néhány példát említsek, amelyekből kitűnik, hogyan gyakorolja Rikov a kollegiális munkát.

Első példa. Önök ismerik az amerikai aranykivitel históriáját. Önök közül sokan talán azt hiszik, hogy az aranyat a Népbiztosok Tanácsának vagy a párt Központi Bizottságának határozata alapján, vagy a Központi Bizottság beleegyezésével, vagy a Központi Bizottság tudtával vitték ki Amerikába. Szó sincs róla, elvtársak. A Központi Bizottságnak és a Népbiztosok Tanácsának ebben az ügyben semmi része sincs. Van egy határozatunk, amely megtiltja az arany kivitelét a Központi Bizottság hozzájárulása nélkül. Ezt a határozatot azonban megszegték. Ki engedélyezte hát az arany kivitelét? Kiderült, hogy az aranyat Rikov egyik helyettesének engedélyével, Rikov tudtával és beleegyezésével vitték ki.

Mi ez — kollegiális munka?

Másik példa. Egy nagy amerikai magánbankkal folytatott tárgyalásokról van szó. Ennek a banknak a vagyonát az Októberi Forradalom után államosítottuk és a bank most kártérítést követel. A Központi Bizottságnak tudomására jutott, hogy Állami Bankunk képviselője a kártérítés feltételeiről tárgyalásokat folytat ezzel a bankkal.

Mint tudják, a magánkövetelések teljesítése rendkívül komoly kérdés, amely közvetlenül összefügg külpolitikánkkal. Önök közül sokan azt hiszik, hogy a Népbiztosok Tanácsának vagy a Központi Bizottságnak engedélyével folytak ezek a tárgyalások. Ez azonban nem így van, elvtársak. A Központi Bizottságnak és a Népbiztosok Tanácsának semmi köze sincs ehhez a dologhoz. A Központi Bizottság később, miután tudomást szerzett ezekről a tárgyalásokról, határozatot hozott, hogy a tárgyalásokat abba kell hagyni. Kérdés azonban: ki hagyta jóvá ezeket a tárgyalásokat? Kiderült, hogy Rikov tudtával és beleegyezésével Rikov egyik helyettese engedélyezte azokat.

Mi ez — kollegiális munka?

Harmadik példa. A kulákok és a középparasztok mezőgazdasági gépekkel való ellátásáról van szó. Arról van szó, hogy az OSzFSzK GT, ahol Rikov egyik helyettese elnököl, elrendelte, hogy csökkentsék a középparasztok mezőgazdasági gépekkel való ellátását és növeljék a falusi felső rétegek, vagyis a kulákok gépekkel való ellátását. Íme az OSzFSzK GT párt- és szovjetellenes rendeletének szövege:

„A Kazah és a Baskír Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságban, a Szibériai és az Alsó-Volga határterületen, továbbá a Közép-Volga és az Urál területen a falu felső rétegei a jelen pontban megszabott százaléknál 20%-kal több, a középparaszti rétegek pedig 30%-kal kevesebb mezőgazdasági gépet és eszközt kapnak.”

Tessék: amikor a párt fokozott erővel támad a kulákok ellen és a szegény- és középparaszti tömegeket a kulákság ellen szervezi, az OSzFSzK GT ugyanakkor elrendeli, hogy a középparasztok gépellátási normáját csökkenteni, a falu felső rétegeinek gépellátási normáját pedig emelni kell.

És ezt nevezik lenini, kommunista politikának!

A Központi Bizottság később, miután tudomást szerzett erről az esetről, hatályon kívül helyezte a GT rendeletét. De ki hagyta jóvá ezt a szovjetellenes rendeletet? Ezt a rendeletet Rikov egyik helyettese, Rikov tudtával és beleegyezésével hagyta jóvá.

Mi ez — kollegiális munka?

Azt hiszem, ezek a példák elég világosan mutatják, hogy Rikov és helyettesei hogyan gyakorolják a kollegiális munkát.

c) A jobboldali elhajlás elleni harcról

Buharin a Politikai Iroda három tagjának „állampolgári kivégzéséről” beszélt, akiket, mint mondja, pártunk szervezeteiben „megdolgoznak”. Azt mondotta, hogy a párt a Politikai Iroda három tagját, Buharint, Rikovot és Tomszkijt „állampolgárilag kivégezte”, amikor a sajtóban és a gyűléseken hibáikat bírálta, míg ők, a Politikai Irodának ez a három tagja, „kénytelenek” voltak hallgatni.

Mindez mende-monda, elvtársak. Ez egy liberáliskodó kommunista ravaszkodása, aki leszerelni próbálja a pártot abban a harcban, melyet a párt a jobboldali elhajlás ellen folytat. Buharin szerint, ha ő és barátai a jobboldali elhajlás hibáiban megrekedtek, akkor a pártnak nincs joga leleplezni ezeket a hibákat, a párt hagyja abba a harcot a jobboldali elhajlás ellen és várjon mindaddig, amíg Buharin és barátai szívesek lesznek hibáiktól elállni.

Nem túlságosan sokat követel-e tőlünk Buharin? Nem azt hiszi-e, hogy a párt az ő kedvéért van, nem pedig ő a párt kedvéért? Hát ki kényszeríti őt, hogy hallgasson, hogy nyugodtan üljön, mikor az egész párt mozgósítva van a jobboldali elhajlás ellen és erélyes támadásokat intézve küzd a nehézségekkel? Miért ne állhatna most csatasorba Buharin is legközelebbi barátaival, miért ne harcolhatnának ők is erélyesen a jobboldali elhajlás és az iránta tanúsított békülékenység ellen? Vajon kételkedhetik-e valaki abban, hogy a párt üdvözölné Buharint és legközelebbi barátait, ha elszánnák magukat erre a nem is olyan nehéz lépésre? Miért nem szánják el magukat erre a lépésre, ami végtére is kötelességük? Vajon nem azért-e, mert csoportérdekeiket a párt érdekei és a párt vezérvonalának érdekei fölé helyezik? Ki az oka annak, hogy a jobboldali elhajlás ellen folyó harcban Buharinnak, Rikovnak és Tomszkijnak még hűlt helyét sem láttuk? Nem világos-e, hogy a Politikai Iroda három tagjának „állampolgári kivégzéséről” szóló mende-monda nem egyéb, mint a Politikai Iroda három tagjának rosszul leplezett kísérlete, hogy a pártot hallgatásra és a jobboldali elhajlás ellen folyó harc beszüntetésére kényszerítsék?

A jobboldali elhajlás elleni harc nem tekinthető pártunk másodrendű feladatának. A jobboldali elhajlás ellen folyó harc pártunk egyik döntő feladata. Ha saját körünkben, saját pártunkban, a proletariátus politikai vezérkarában, mely a mozgalmat vezeti és a proletariátust előre viszi, ha mi ebben a vezérkarban megtűrnők, hogy szabadon létezhessenek és tetszésük szerint tevékenykedjenek a jobboldali elhajlók, akik a pártot demobilizálni, a munkásosztályt bomlasztani próbálják, politikánkat pedig a „szovjet” burzsoázia ízlésének megfelelően akarják irányítani, vagyis szocialista építésünk nehézségei elől készek meghátrálni — ha mindezt megengednék, akkor ez mit jelentene? Nem azt jelentené-e, hogy fékezni akarjuk a forradalmat, hogy bomlasztani akarjuk szocialista építésünket, hogy meg akarunk futamodni a nehézségek elől, hogy készek vagyunk átengedni hadállásainkat a tőkés elemeknek?

Megérti-e Buharin csoportja, hogy a jobboldali elhajlás elleni harcról lemondani annyi, mint a munkásosztályt elárulni, a forradalmat elárulni?

Megérti-e Buharin csoportja, hogy a jobboldali elhajlás és az irányában tanúsított békülékenység leküzdése nélkül lehetetlen leküzdeni az előttünk álló nehézségeket, e nehézségek leküzdése nélkül pedig lehetetlen döntő sikereket elérni szocialista építésünk terén?

Mit érnek mindezek után a Politikai Iroda három tagjának „állampolgári kivégzéséről” szóló szánalmas mesék?

Nem, elvtársak, a buharinisták nem fogják megijeszteni a pártot az „állampolgári kivégzésről” szóló liberális fecsegésükkel. A párt azt követeli tőlük, hogy pártunk Központi Bizottságának valamennyi tagjával egy sorban erélyes harcot folytassanak a jobboldali elhajlás és az irányában tanúsított békülékenység ellen. A párt ezt azért követeli Buharin csoportjától, hogy megkönnyítse a munkásosztály mozgósításának művét, megtörje az osztályellenségek ellenállását és megszervezze szocialista építésünk nehézségeinek erélyes leküzdését.

Vagy teljesítik a buharinisták a párt e követelését s akkor a párt üdvözölni fogja őket, vagy pedig nem teljesítik — s akkor magukra vessenek.

VI
Következtetések

Rátérek a következtetésekre.

A következőket indítványozom:

1. Mindenekelőtt el kell ítélni a Buharin-csoport nézeteit. El kell ítélni a csoport nyilatkozataiban és képviselőinek beszédeiben kifejtett nézeteket, s ki kell mondani, hogy ezek a nézetek összeegyeztethetetlenek a párt vonalával és teljesen egybevágnak a jobboldali elhajlás álláspontjával.

2. El kell ítélni Buharinnak a Kamenyev-csoporttal folytatott kulisszamögötti tárgyalásait, mint a Buharin-csoport illojalitásának és frakciós jellegének legvilágosabb kifejezését.

3. El kell ítélni Buharin és Tomszkij lemondás-politikáját, mint a pártfegyelem elemi követelményeinek durva megszegését.

4. Buharint és Tomszkijt fel kell menteni állásaiktól, s figyelmeztetni kell őket, hogy a Központi Bizottság határozatainak megszegésére irányuló legcsekélyebb kísérlet esetén a Központi Bizottság kénytelen lesz eltávolítani őket a Politikai Irodából.

5. Intézkedni kell, hogy a Politikai Iroda egyes tagjai és póttagjai gyűlési beszédeikben a legcsekélyebb mértékben se térjenek el a párt vonalától, a Központi Bizottság és szervei határozataitól.

6. Intézkedni kell, hogy a párt- és a szovjet sajtószervekben, a lapokban és folyóiratokban kizárólag a párt vonala és a párt vezető szerveinek határozatai érvényesüljenek.

7. Külön rendszabályokat kell alkalmazni azokkal szemben, ha kell, még a Központi Bizottságból és a pártból is ki kell zárni azokat, akik a párt, a Központi Bizottság és a Politikai Iroda határozatainak titkossága ellen próbálnak véteni.

8. A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság együttes plénumának a belső pártkérdésekről szóló határozatát meg kell küldeni valamennyi helyi pártszervezetnek és a XVI. konferencia tagjainak, egyelőre mellőzve a sajtóban való közzétételét.

Szerintem, ez a kivezető út a helyzetből.

Egyes elvtársak azt követelik, hogy Buharint és Tomszkijt azonnal zárjuk ki a Központi Bizottság Politikai Irodájából. Én nem értek egyet ezekkel az elvtársakkal. Szerintem, jelenleg meglehetünk ilyen szélsőséges rendszabály nélkül is.

A teljes szöveg e kötet
orosznyelvű kiadásában
jelent meg először.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.