Írta: J. V. Sztálin

Mégegyszer a nemzeti kérdésről

Szemics cikkével kapcsolatban

Csak örülhetünk annak, hogy Szemics most, a jugoszláv bizottságban folytatott vita után, cikkében mindenben csatlakozik az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt kominterni delegációjának álláspontjához, de helytelen volna ezen az alapon azt hinni, hogy a jugoszláv bizottságban lefolyt vita előtt vagy a vita során nem voltak nézeteltérések az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt delegációja és Szemics között. Szemics nyilván hajlik arra, hogy igenis így értelmezze a nemzeti kérdésben felmerült nézeteltéréseket, és félreértésekre akarja őket visszavezetni. De, sajnos, nagyon téved. Cikkében azt állítja, hogy a vele való vita „félreértéseken” alapszik, amelyekre a jugoszláv bizottságban mondott „egyik nem teljes egészében lefordított” beszéde adott alkalmat. Másszóval megvan a bűnbak — a fordító, aki valamilyen okból Szemics beszédét nem fordította le teljes egészében. Az igazság érdekében kénytelen vagyok kijelenteni, hogy Szemicsnek ez az állítása egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Persze jobb lett volna, ha Szemics e kijelentésének alátámasztására saját, a jugoszláv bizottságban mondott beszédéből idézett volna, amelyet a Kommunista Internacionále irattárában őriznek. De ezt hogy-hogy nem, nem tette. Ennélfogva én vagyok kénytelen Szemics helyett ezt a nem nagyon kellemes, de feltétlenül szükséges műveletet elvégezni.

Erre annál is inkább szükség van, mert Szemics jelenlegi álláspontjában még most is, amikor mindenben azonosítja magát az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt delegációjának álláspontjával, elég sok homályos rész maradt.

A jugoszláv bizottságban mondott beszédemben („Bolsevik”40 7. sz.) három kérdésre vonatkozólag beszéltem nézeteltérésekről: 1) hogy melyek a nemzeti kérdés megoldásának útjai, 2) hogy az adott történelmi szakaszban mi a nemzeti mozgalom belső szociális tartalma és 3) hogy mi a nemzetközi mozzanat jelentősége a nemzeti kérdésben.

Az első kérdést illetőleg azt állítottam, hogy Szemics „nincs egészen tisztában azzal, hogy a nemzeti kérdés bolsevik kérdésfeltevésének mi a döntő lényege”, hogy Szemics elszakítja a nemzeti kérdést a forradalom általános kérdésétől és hogy ilyenformán arra az útra lép, amelyen a nemzeti kérdés alkotmányos kérdésre redukálódik.

Igaz-e mindez?

Olvassák el az alábbi részeket Szemicsnek a jugoszláv bizottságban (1925. március 30-án) mondott beszédéből és ítéljék meg önök maguk:

„Lehet-e a nemzeti kérdést alkotmányos kérdéssé zsugorítani? Vessünk fel mindenekelőtt egy elméleti kérdést. Mondjuk X. államban három nemzet él: az A, a B és a C nemzet. Ez a három nemzet kifejezi azt az óhaját, hogy egy államban akarnak élni. Miről van hát szó ebben az esetben? Természetesen ez állam belső viszonyainak ez államon belül való szabályozásáról. Tehát alkotmányos természetű kérdésről. Ebben az elméleti esetben a nemzeti kérdés csupán alkotmányos kérdés . . . Ha egy ilyen elméleti esetben alkotmányos kérdésre redukáljuk a nemzeti kérdést, akkor azt kell mondanunk — és én ezt állandóan hangsúlyoztam —, hogy a népeknek a különválás jogáig terjedő önrendelkezési joga előfeltétele az alkotmányos kérdés megoldásának. S én csak ilyen értelemben vetem fel az alkotmányos kérdést.”

Azt hiszem, Szemics beszédének ezek a részei nem szorulnak további magyarázatra. Világos, hogy az, aki a nemzeti kérdésben a proletárforradalom általános kérdésének alkatrészét látja, nem szűkítheti azt alkotmányos kérdéssé. És fordítva: csak az szűkítheti alkotmányos kérdéssé a nemzeti kérdést, aki elszakítja a proletárforradalom általános kérdésétől.

Szemics beszédében utal arra, hogy a nemzeti önrendelkezés jogát nem lehet forradalmi harc nélkül kivívni. Szemics ezt mondja: „Érthető, hogy ilyen jogokat csakis forradalmi harccal lehet kivívni. Parlamenti úton nem lehet ezeket kivívni, hanem csakis forradalmi tömegakciók útján.” De mit jelent a „forradalmi harc”, mit jelentenek a „forradalmi akciók”? Vajon azonosíthatjuk-e a „forradalmi harcot” és a „forradalmi akciókat” az uralkodó osztály megdöntésével, a hatalom megragadásával, a forradalom győzelmével, mint a nemzeti kérdés megoldásának előfeltételével? Persze, hogy nem. Más az, amikor az ember a forradalom győzelméről, mint a nemzeti kérdés megoldásának döntő feltételéről beszél, és egészen más, amikor a nemzeti kérdés megoldásának feltételéül „forradalmi akciókat” és „forradalmi harcot” jelöl meg. Meg kell jegyeznem, hogy a reformok útja, az alkotmányos út egyáltalán nem zárja ki a „forradalmi akciókat” és a „forradalmi harcot”. Valamely párt forradalmi vagy reformista jellegének megállapításánál nem magukban véve a „forradalmi akciókat” kell döntőnek tekinteni, hanem azokat a politikai célokat és feladatokat, amelyek érdekében a párt ezeket az akciókat megindította és amelyek érdekében ezeket az akciókat felhasználja. 1906-ban az orosz mensevikek az első duma szétkergetése után tudvalevőleg „általános sztrájk”, sőt mi több, „fegyveres felkelés” szervezését javasolták. Ez azonban egyáltalában nem akadályozta meg őket abban, hogy megmaradjanak mensevikeknek. Mert miért is javasolták ők akkor mindezt? Persze, nem a cárizmus megdöntése és a forradalom teljes győzelmének megszervezése céljából, hanem azért, hogy reformok kivívása, az „alkotmány kiterjesztése”, egy „javított” duma összehívása érdekében „nyomást gyakoroljanak” a cári kormányra. Más az, amikor „forradalmi akciókat” a régi rendszer megreformálása céljából hajtanak végre úgy, hogy a hatalom az uralkodó osztály kezében marad — ez az alkotmányos út. És ismét más az, amikor „forradalmi akciókat” a régi rend összezúzása, az uralkodó osztály megdöntése céljából hajtanak végre — ez a forradalmi út, a forradalom teljes győzelmének útja. A kettő között gyökeres különbség van.

Ezért gondolom, hogy Szemics, amikor a „forradalmi harcra” hivatkozik és ugyanakkor a nemzeti kérdést alkotmányos kérdéssé szűkíti le, nem cáfolja, hanem csak megerősíti azt a kijelentésemet, hogy Szemics „nincs egészen tisztában azzal, hogy a nemzeti kérdés bolsevik kérdésfeltevésének mi a döntő lényege”, mert nem értette meg, hogy a nemzeti kérdést nem elszigetelten kell vizsgálni, hanem elszakíthatatlan kapcsolatban a forradalom győzelmének kérdésével, mint a forradalom általános kérdésének egy részét.

Amikor ezt hangsúlyozom, egyáltalán nem akarom azt állítani, hogy valami újat mondottam Szemicsnek ebben a kérdésben elkövetett hibájáról. Szó sincs róla. Szemics e hibájáról Manuilszkij elvtárs már a Kommunista Internacionále V. kongresszusán beszélt, amikor kijelentette, hogy:

„Szemics «A nemzeti kérdés a marxizmus megvilágításában» című brosúrájában és több cikkében, amelyek a jugoszláv kommunista párt «Radnik» című lapjában jelentek meg, a kommunista párt számára gyakorlati jelszóként az alkotmány revíziójáért folyó harcot tűzi ki, vagyis a nemzetek önrendelkezésének kérdését valójában kizárólag alkotmányos alapra szűkíti le” (lásd az V. kongresszus gyorsírói jegyzőkönyvét, 596—597. old.).

Ugyanerről a hibáról beszélt Zinovjev a jugoszláv bizottságban, amikor kijelentette, hogy:

„Szemics perspektívájából — mint kiderül — hiányzik egy csekélység — a forradalom”, az, hogy a nemzeti kérdés „forradalmi és nem alkotmányos” probléma („Pravda” 83. sz.).

Lehetetlen, hogy mindezek a megjegyzések, amelyeket az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt képviselői a Kommunista Internacionáléban Szemics hibájával kapcsolatban tettek, véletlenek és alaptalanok voltak. Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél!

Így áll a dolog Szemics első, alapvető hibájával.

Többi hibája közvetlenül ebből az alapvető hibából következik.

A második kérdésre vonatkozólag azt állítottam beszédemben („Bolsevik” 7. sz.), hogy Szemics „nem akarja a nemzeti kérdést lényegében parasztkérdésnek tekinteni”.

Igaz-e ez?

Olvassák el Szemicsnek a jugoszláv bizottságban mondott beszédéből a következő részt és ítéljenek önök maguk:

„Mi a jugoszláv nemzeti mozgalom szociális tartalma?” — kérdi Szemics. És ugyanott ezt feleli: „Ez a szociális tartalom a konkurencia-harc” egyfelől a szerb tőke, másfelől a horvát és a szlovén tőke között (lásd Szemicsnek a jugoszláv bizottságban tartott beszédét).

Persze nem fér kétség ahhoz, hogy annak a konkurencia-harcnak, amely egyfelől a szlovén és a horvát burzsoázia és másfelől a szerb burzsoázia között folyik, feltétlenül van itt bizonyos szerepe. De ugyanolyan kétségtelen az is, hogy az az ember, aki a nemzeti mozgalom szociális tartalmát a különböző nemzetiségek burzsoáziájának konkurencia- harcában látja, nem tekintheti a nemzeti kérdést lényegében parasztkérdésnek. Mi a nemzeti kérdés lényege most, amikor a nemzeti kérdés helyi és belső állami kérdésből világkérdéssé, a gyarmatok és a függő nemzetiségek imperializmusellenes harcának kérdésévé vált? A nemzeti kérdés lényege most az a harc, amelyet a gyarmatok és a függő nemzetiségek néptömegei folytatnak az ellen, hogy az uralkodó nemzet burzsoáziája pénzügyileg kizsákmányolja, politikailag leigázza és kulturális sajátosságaiktól megfossza ezeket a gyarmatokat és nemzetiségeket. Miféle jelentősége lehet a nemzeti kérdés ilyen feltevése mellett a különböző nemzetiségek burzsoáziája közt folyó konkurencia-harcnak? Semmiesetre sem lehet döntő jelentősége és egyes esetekben még csak komoly jelentősége sem lehet. Teljesen nyilvánvaló, hogy itt legfőképpen nem arról van szó, hogy az egyik nemzetiség burzsoáziája konkurencia-harcban legyőzi vagy legyőzheti a másik nemzetiség burzsoáziáját, hanem arról, hogy az uralkodó nemzetiség imperialista csoportja kizsákmányolja és elnyomja a gyarmatok és a függő nemzetiségek tömegeinek zömét, elsősorban paraszti tömegeit, és azzal, hogy elnyomja és kizsákmányolja ezeket a tömegeket, egyúttal bevonja őket az imperializmus elleni harcba, a proletárforradalom szövetségeseivé teszi őket. Nem lehet a nemzeti kérdést lényegében parasztkérdésnek tekinteni, ha a nemzeti mozgalom szociális tartalmát a különböző nemzetiségek burzsoáziájának konkurencia-harcára vezetjük vissza. És fordítva: nem lehet a nemzeti mozgalom szociális tartalmát a különböző nemzetiségek burzsoáziájának konkurencia-harcában látni, ha a nemzeti kérdést lényegében parasztkérdésnek tekintjük. Teljességgel lehetetlen egyenlőségi jelet tenni e két formula közé.

Szemics hivatkozik Sztálin 1912 végén írt „Marxizmus és nemzeti kérdés” c. brosúrájának egyik helyére. Ott az áll, hogy „a felfeléhaladókapitalizmus viszonyai között a nemzeti harc a burzsoá osztályok egymás közötti harca”. Ezzel Szemics nyilván arra akar célozni, hogy az ő tétele, amelyben meghatározza a nemzeti mozgalom szociális tartalmát a jelenlegi történelmi viszonyok között, helyes. Sztálin azonban brosúráját az imperialista háború előtt írta, amikor a nemzeti kérdésnek a marxisták elgondolásában még nem volt világméretű jelentősége, amikor a marxisták alapkövetelésüket, az önrendelkezés jogát, nem a proletárforradalom részének, hanem a burzsoá-demokratikus forradalom részének tekintették. Nevetséges volna, ha nem látnók, hogy azóta a nemzetközi helyzet gyökeresen megváltozott, hogy egyfelől a háború, másfelől az oroszországi Októberi Forradalom a nemzeti kérdést a burzsoá-demokratikus forradalom tartozékából a proletár-szocialista forradalom tartozékává változtatta. Lenin „Az önrendelkezésről folytatott vita eredményei” c. cikkében már 1916 októberében azt mondotta, hogy a nemzeti kérdés ugrópontja, az önrendelkezési jog kérdése, többé már nem az általánosan demokratikus mozgalom alkotó része, hogy már az általános proletár, szocialista forradalom alkotó részévé vált. Leninnek és az orosz kommunizmus más képviselőinek többi munkáira, amelyek a nemzeti kérdéssel foglalkoznak, már nem is térek ki. Mit jelenthet mindezek után az, hogy Szemics Sztálinnak az oroszországi burzsoá-demokratikus forradalom időszakában írt brosúrájából idéz egy ismert részt ma, amikor az új történelmi helyzet folytán új korszakba, a proletárforradalom korszakába léptünk? Ez csak azt jelentheti, hogy Szemics tértől és időtől elvonatkoztatva idéz, függetlenül a valóságos történelmi helyzettől, s ezzel vét a dialektika legelemibb követelményei ellen, mert nem számol azzal, hogy ami helyes az egyik történelmi helyzetben, hibásnak bizonyulhat egy másik történelmi helyzetben. A jugoszláv bizottságban már mondottam, hogy az orosz bolsevikoknál a nemzeti kérdés feltevésében két szakaszt kell megkülönböztetni: az Október előtti szakaszt, amikor burzsoá-demokratikus forradalomról volt szó és a nemzeti kérdést az általános demokratikus mozgalom alkotó részének tekintettük, s az októberi szakaszt, amikor már a proletárforradalomról volt szó és a nemzeti kérdés a proletárforradalom részévé változott át. Aligha szorul bizonyításra, hogy ennek a különbségnek döntő jelentősége van. Attól tartok, hogy Szemics még mindig nincs tisztában azzal, hogy mi az értelme és jelentősége ennek a különbségnek, amely a nemzeti kérdés feltevésében a két szakasz között fennáll.

Ezért gondolom, hogy Szemics ama próbálkozásának, hogy a nemzetiségi kérdést ne lényegében parasztkérdésnek, hanem a különböző nemzetiségek burzsoáziája között folyó konkurencia kérdésének tekintse, — „az az alapja, hogy Szemics alábecsüli a nemzeti mozgalom belső erejét és nem érti a nemzeti mozgalom mélyen népi, mélyen forradalmi jellegét” („Bolsevik”, 7. sz.).

Ez a helyzet Szemics második hibájával.

Jellemző, hogy Szemics e hibájáról ugyanezt mondta Zinovjev is a jugoszláv bizottságban, amikor beszédében kijelentette:

„Helytelen Szemicsnek az az állítása, hogy Jugoszláviában a parasztmozgalom élén a burzsoázia áll, és ezért az nem forradalmi mozgalom” (lásd „Pravda” 83. sz.).

Véletlen-e ez az egybehangzás? Persze, hogy nem!

Újra csak azt kell mondanom: nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél.

Végül, a harmadik kérdésre vonatkozólag azt állítottam, hogy Szemics azzal „próbálkozik, hogy a jugoszláviai nemzeti kérdést a nemzetközi helyzettől és Európa valószínű perspektíváitól függetlenül tárgyalja”.

Igaz-e ez?

Igen, igaz. Mert Szemics még távoli célzást sem tett beszédében arra, hogy a nemzetközi helyzet a mai viszonyok között, különösen Jugoszláviával kapcsolatban, a nemzeti kérdés megoldásának rendkívül fontos tényezője. Azt a tényt, hogy maga a jugoszláv állam a két legfőbb imperialista koalíció tusájának eredményeképpen alakult ki, hogy Jugoszlávia nem ugorhat ki az erőknek abból a nagy játékából, amely ma a környező imperialista államokban végbemegy, — mindezt Szemics figyelmen kívül hagyta. Szemicsnek azt a kijelentését, hogy teljes mértékben el tud képzelni bizonyos változásokat a nemzetközi helyzetben, amelyek következtében az önrendelkezés kérdése aktuális gyakorlati kérdéssé válhat, a mai nemzetközi helyzetben már elégtelennek kell minősítenünk. Most egyáltalán nem arról van szó, hogy egy lehetséges és távoli jövő nemzetközi helyzetének bizonyos változásai esetére elismerjük a nemzetek önrendelkezési jogának aktualitását, — ezt, mint perspektívát, szükség esetén még burzsoá demokraták is elismerhetnék. Most nem erről van szó, hanem arról, hogy a jugoszláv állam háború és erőszak eredményeképpen kialakult mai határait ne tegyük a nemzeti kérdés megoldásának kiindulópontjává és törvényes alapjává. Két eset lehetséges: a nemzeti önrendelkezés kérdése, azaz a jugoszláv határok gyökeres megváltoztatásának kérdése vagy függeléke annak a nemzetiségi programnak, amelynek körvonalai egy távoli jövőből halványan derengenek, — vagypedig ez a kérdés a nemzetiségi program alapja. Mindenesetre világos, hogy az önrendelkezési jogról szóló pont nem lehet egyidőben a jugoszláv kommunista párt nemzetiségi programjának függeléke is, meg alapja is. Attól tartok, hogy Szemics az önrendelkezési jogot még mindig a nemzetiségi program perspektívában levő függelékének tekinti.

Ezért gondolom, hogy Szemics elszakítja a nemzeti kérdést az általános nemzetközi helyzet kérdésétől, aminek következtében nála az önrendelkezésnek, vagyis a jugoszláv határok megváltoztatásának kérdése lényegében nem aktuális, hanem akadémikus kérdés.

Így áll a dolog Szemics harmadik hibájával.

Jellemző, hogy Szemics hibájáról ugyanezt mondja Manuilszkij elvtárs a Kommunista Internacionále V. kongresszusán tartott előadói beszédében:

„Szemicsnél a nemzeti kérdés feltevésének legfőbb előfeltétele az a gondolat, hogy a proletariátusnak a burzsoá államot azok között a határok között kell elfogadnia, amelyek a háborúk és erőszakos beavatkozások során jöttek létre” (lásd a Komintern V. kongresszusának gyorsírói jegyzőkönyvét, 597. old.).

Tekinthetjük-e véletlennek ezt az összetalálkozást? Persze, hogy nem!

Ismét csak azt kell mondanom: nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél.

„Bolsevik” 11—12. sz.
1925. június 30.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .