Írta: J. V. Sztálin

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt XIII. Kongresszusának eredményeiről

Előadás az OK(b)P Központi Bizottsága mellett a kerületi pártbizottságok titkárai részére rendezett tanfolyamon

1924. június 17

Elvtársak! Nem fogom részletesen elemezni a XIII. kongresszus határozatait. A kongresszus meglehetősen sok határozatot hozott, egész brosúrára valót, és aligha van most módunk arra, hogy részletesen elemezzük őket, annál is kevésbé, mert pillanatnyilag sem nekem, sem önöknek nincs időnk erre. Ezért azt hiszem, célszerűbb lesz előadásomban a főbb kiinduló pontokat megjelölni és ezeket megmagyarázni, hogy azután önök otthon könnyebben tanulmányozhassák a határozatokat.

Így tehát, ha elővesszük a XIII. kongresszus határozatait és tüzetesen tanulmányozzuk őket, a határozatokban felmerült különféle kérdéseket négy főkérdésre lehet visszavezetni, amelyek vörös fonálként húzódnak végig valamennyi határozaton.

Melyek ezek a kérdések?

Az első főkérdéshez, illetőleg az első kérdéscsoportba azok a kérdések tartoznak, amelyek Köztársaságunk nemzetközi helyzetére, Köztársaságunk nemzetközi helyzetének megszilárdítására vonatkoznak.

A második főkérdés, illetőleg második kérdéscsoport az állami ipar és a parasztgazdaság összekapcsolásának, a proletariátus és a parasztság szövetségének kérdéseivel függ össze.

A harmadik kérdéscsoport azokat a kérdéseket öleli fel, amelyek a dolgozó tömegeknek a proletárdiktatúra és a szocializmus szellemében való nevelésével és átnevelésével kapcsolatosak. Ide tartoznak olyan kérdések, mint az államapparátus, a parasztok közötti munka, a dolgozó nők közötti munka, az ifjúság közötti munka.

Végül, a negyedik kérdéscsoportba tartoznak azok a kérdések, amelyek magára a pártra, a párt belső életére, létére, fejlődésére vonatkoznak.

Előadásom végén külön fogok szólni arról, hogy mik a kerületi funkcionáriusok feladatai a XIII. kongresszus határozataival kapcsolatban.

Külpolitikai kérdések

Mi újat hozott az elmúlt év Szovjetoroszország nemzetközi helyzete tekintetében? Mi az az új és fő mozzanat a nemzetközi helyzetben, amelyet figyelembe kell vennünk, amikor az elmúlt esztendőből átlépünk az új esztendőbe és amelyet figyelembe kellett vennie a XIII. kongresszusnak is?

Ez az új mozzanat, előszöris az, hogy az elmúlt év folyamán számos olyan kísérletet volt alkalmunk látni, amelyek Nyugat-Európa belpolitikájának nyílt fasizálására irányultak, és ezek a kísérletek talajtalanoknak bizonyultak, meghiúsultak. Ha eltekintünk Olaszországtól, ahol a fasizmus bomladozóban van, Európa vezető országaiban, Franciaországban és Angliában, az európai politika fasizálására irányuló kísérletek meghiúsultak, a kísérletek szerzői pedig, Poincaré és Curzon egyszerűen szólva repültek, elsöpörték őket.

Ez az első új mozzanat, melyet az elmúlt esztendő hozott.

A második mozzanat, melyet az elmúlt év hozott — Anglia és Franciaország kardcsörtető imperialistáinak számos kísérlete országunk elszigetelésére és e kísérletek kudarca. Aligha lehet kétséges, hogy Poincaré rengeteg mesterkedése a Szovjetunió ellen és Curzon ismeretes ultimátuma országunk elszigetelését célozta. És az eredmény? A Szovjetunió elszigetelése helyett a Szovjetunió tényleges elismerése. Sőt, a Szovjetunió elszigetelése helyett az elszigetelők szigetelődtek el, Poincaré és Curzon nyugalomba vonult. Országunk súlya tekintélyesebbnek bizonyult, mint az imperializmus egyes régi politikusai hitték.

Ez a második új mozzanat, melyet az elmúlt év a külpolitika terén hozott.

Mi a magyarázata mindennek?

Egyesek hajlamosak ezt bölcs politikánkkal magyarázni. Nem vonom kétségbe, hogy politikánk, ha nem is bölcs, de mindenesetre helyes volt — ezt a XIII. kongresszus megerősítette. De a bölcs vagy helyes politika egymagában nem magyaráz meg mindent. Itt nem annyira politikánk helyességében kell keresni a magyarázatot, mint inkább abban a helyzetben, amely Európában az utóbbi időben kialakult, és amely meghatározta politikánk sikereit.

Ezzel kapcsolatban három körülményre kell rámutatnom.

Először. Az imperialista hatalmak gyengék ahhoz, hogy megemésszék katonai győzelmeik gyümölcseit, és hogy Európában valamennyire is elviselhető békét teremtsenek, képtelenek továbbfejlődni a legyőzött országok és a gyarmatok kirablása nélkül, anélkül, hogy a rabolt zsákmányon való osztozkodás miatt ne legyenek összetűzések és összeütközések közöttük. Ez az oka az újabb fegyverkezésnek. Ebből fakad az új háború veszélye. Csakhogy a néptömegek nem akarnak háborút, mert még nem felejtették el azokat az áldozatokat, amelyeket a tőkések profitja miatt kellett meghozniok. Innen ered a népek fokozódó elégedetlensége a kardcsörtető imperializmus politikájával.

Ez az oka az imperializmus belső gyengeségének. Miért kergették el Curzont és Poincarét? Azért, mert a népi közvélemény egy újabb háború kezdeményezőinek tartja őket. Azért, mert nyílt háborús politikájukkal felszították a tömegek elégedetlenségét az imperializmussal általában és ezzel veszélybe sodorták az imperializmust.

Másodszor. A Szovjethatalom megszilárdult az országon belül. A tőkés államok arra számítottak, hogy a Szovjethatalom az országon belül meg fog bukni. A zsoltáríró azt mondja, hogy a kisdedek ajkával néha isten nyilatkoztatja ki az igazságot. Ha a nyugati imperializmust istennek tekintjük, természetes, hogy nem tud meglenni ilyen kisded nélkül. És lám, akadt neki ilyen kisdede, ismerősünk, Benes, a csehszlovák külügyminiszter személyében, akinek ajkával kinyilatkoztatta, hogy, tekintettel a Szovjethatalom ingadozó voltára, nem kell sietni a Köztársaságok Szövetségének elismerésével, hogy, mivel a Szovjethatalmat rövidesen egy új polgári-demokratikus hatalom fogja felváltani, jobb volna egyelőre „tartózkodni” a Szovjetunióval való „normális kapcsolatoktól”. Nem is olyan régen még ez volt a helyzet. De az imperializmus „igazságából”, amelyet kisdede kinyilatkoztatott, alig futotta egypár hónapra, mert, mint ismeretes, a „tartózkodás” politikáját rövidesen számos országban az „elismerés” politikája váltotta fel. Miért? Azért, mert nyilvánvaló dolog ellen nehéz vitázni, márpedig nyilvánvaló, hogy a Szovjethatalom erős, mint a szikla. Előszöris, a nyárspolgárnak, bármilyen naiv is a politikában, észre kellett vennie, hogy a Szovjethatalom alkalmasint szilárdabb minden burzsoá kormánynál, hiszen a proletárdiktatúra hét esztendeje alatt a burzsoá kormányok folyvást jönnek és mennek, de a Szovjethatalom marad. Továbbá, ugyanennek a nyárspolgárnak azt is észre kellett vennie, hogy országunk gazdasága fejlődik már azért is, mert kivitelünk állandóan növekszik. Vajon nem világos-e, hogy ezek a körülmények a Szovjetunió mellett, nem pedig ellene szólnak? Azzal vádolnak bennünket, hogy Nyugat- Európában propagandát folytatunk a kapitalizmus ellen. Leszögezem, hogy nekünk ilyen propaganda nem kell, ilyen propagandára nincs szükségünk. Maga a Szovjethatalom léte, fejlődése, komoly anyagi sikerei, kétségtelen megszilárdulása a legkomolyabb propaganda az európai munkások körében a Szovjethatalom mellett. Bármelyik munkás, aki eljön a Szovjetországba és megtekinti proletár rendünket, megláthatja, mi a Szovjethatalom és mire képes a munkásosztály, amikor hatalmon van. Ez csakugyan propaganda, igazi propaganda, de tényekkel folytatott propaganda, amely sokkal inkább hat a munkásokra, mint a szóbeli vagy sajtó útján folytatott propaganda. Azzal vádolnak bennünket, hogy Keleten propagandát folytatunk. Ez szintén üres fecsegés. Nincs szükségünk propagandára Keleten. Egy függő ország vagy egy gyarmat bármely polgárának csak el kell jönnie a Szovjetországba és meg kell néznie, hogyan kormányozzák nálunk az emberek az országot, csak meg kell néznie, hogy feketék és fehérek, oroszok és nem-oroszok, minden színű és nemzetiségű emberek egy művön dolgoznak és közös erőfeszítéssel vezetik ezt a nagy országot — csak meg kell néznie ezt, és meggyőződik róla, hogy ez az egyetlen ország, ahol a népek testvérisége nem frázis, hanem valóság. Nem kell nekünk semmilyen szóbeli vagy sajtópropaganda, amikor van olyan ténybeli propagandánk, mint a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége.

Harmadszor. Nő a Szovjethatalom súlya, nő a Szovjethatalom népszerűsége a tőkés országok néptömegei körében, aminek elsősorban az a magyarázata, hogy a mi országunk az egyetlen ország a világon, amely békepolitika folytatására képes és valóban békepolitikát is folytat, nem farizeus módjára, hanem becsületesen és őszintén, erélyesen és következetesen. Ma mindenki, barát és ellenség egyaránt elismeri, hogy a mi országunk az egyetlen ország, amelyről joggal el lehet mondani, hogy a békepolitika támasza és zászlóvivője az egész világon. Kell-e bizonyítanom, hogy ez a körülmény szükségképpen fokozta az európai néptömegek rokonszenvét és baráti érzését a Szovjethatalom iránt? Észrevették-e önök azt, hogy egyes európai államférfiak karrierjüket a Szovjetunióval való „barátságra” igyekeznek építeni, sőt, még Mussolini is hajlandó néha „keresni” ezen a „barátságon”? Ez közvetlen bizonysága annak, hogy a Szovjethatalom valóban népszerűvé lett a tőkés államok széles néptömegei között. De semmi sem növelte a Szovjethatalom népszerűségét annyira, mint az a békepolitika, amelyet a Szovjethatalom a kapitalista környezet nehéz viszonyai között becsületesen és bátran folytat.

Nagyjából ezek azok a körülmények, amelyek külpolitikánk sikereit az elmúlt évben meghatározták.

A XIII. kongresszus a Központi Bizottságnak a külföldi kapcsolatok terén folytatott politikáját határozatában jóváhagyta. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a kongresszus kötelezte a pártot arra, hogy a jövőben is folytassa a béke politikáját, az új háború elleni erélyes harc politikáját, azt a politikát, amely kíméletlenül leleplezi az újabb fegyverkezések, az újabb összeütközések minden rendű és rangú hívét és azokat is, akik az újabb fegyverkezéseket, az újabb összeütközéseket azzal segítik elő, hogy szemet hunynak fölöttük.

A munkás-paraszt összefogás kérdései

Mi a munkás-paraszt összefogás? A munkásparaszt összefogás állandó kapcsolat, állandó csere a város és a falu között, iparunk és a parasztgazdaság között, iparunk gyártmányai és a parasztgazdaság élelmicikkei és nyersanyaga között. A parasztgazdaság nem élhet, nem létezhet, ha nem adja el a városi piacon az élelmicikkeket és a nyersanyagot, és nem kapja meg cserébe a városból a szükséges gyártmányokat és munkaeszközöket. Ugyanígy az állami ipar sem fejlődhet, ha a paraszti piacon nem értékesíti gyártmányait és nem látja el magát a faluból élelmicikkekkel és nyersanyaggal. Így tehát szocialista iparunk létének forrása a belső piac, és elsősorban a paraszti piac, a parasztgazdaság. A munkásparaszt összefogás kérdése ezért iparunk létkérdése, magának a proletariátusnak létkérdése, köztársaságunk élet-halál kérdése, a szocializmus országunkban való győzelmének kérdése.

Ezt az összefogást, a város és a falu, az ipar és a parasztgazdaság közötti állandó kapcsolatot az ipar és a parasztgazdaság termékeinek közvetlen cseréje útján nem sikerült megvalósítanunk. Nem sikerült azért, mert iparunk kevéssé fejlett, mert nem voltak az egész országban szétágazó ellátó szervezeteink s az egész népgazdaság — a háború után — le volt romolva. Ezért kénytelenek voltunk az úgynevezett új gazdasági politikát bevezetni, vagyis kénytelenek voltunk a kereskedelem, az áruforgalom szabadságát kihirdetni, megtűrni a kapitalizmust és mozgósítani a parasztok és kisvállalkozók millióinak erőfeszítését, hogy az országban megteremtsük az áruforgalom áramlását, kifejlesszük a kereskedelmet s hogy azután, miután a kereskedelem terén meghódítottuk a döntő állásokat, megteremtsük az összefogást az ipar és a parasztgazdaság között a kereskedelem közvetítésével. Ez a munkás-paraszt összefogás megteremtése kerülő úton, mint Lenin mondja, nem közvetlenül, nem a parasztgazdaság és az ipar termékeinek közvetlen cseréje útján, hanem a kereskedelem közvetítésével.

A feladat az, hogy felhasználva a kistermelők millióinak erőfeszítését, úrrá legyünk a kereskedelmen, az állam és a szövetkezetek kezében összpontosítsuk a falu és a város ellátásának fő szálait és ilyképpen megszervezzük az ipar és a parasztgazdaság között az elszakíthatatlan kapcsolatot, az elszakíthatatlan összefogást.

Nem mondhatjuk azt, hogy ez a feladat meghaladja erőnket. Nem mondhatjuk azért, mert a hatalmon levő proletariátusnak úgyszólván minden alapvető eszköze megvan ahhoz, hogy ezt az összefogást a kereskedelem közvetítésével kerülő úton megvalósítsa. Előszöris, kezében van a hatalom. Másodszor, van ipara. Harmadszor, rendelkezik hitellel, a hitel pedig hatalmas erő az állam kezében. Negyedszer, van saját kereskedelmi apparátusa, amely rossz vagy jó, de mindenesetre olyan apparátus, amely fejlődik és erősödik. Végül, vannak bizonyos árukészletei, amelyeket időnként piacra dobhat, hogy megfékezze vagy ellensúlyozza a piac szeszélyeit, befolyásolja az árakat stb. A munkásállam rendelkezik mindezekkel az eszközökkel, és ezért nem lehet azt mondani, hogy a munkás-paraszt összefogás megvalósítása a kereskedelem útján — erőnket meghaladó feladat.

Így vagyunk a város és a falu közötti összefogás megszervezésének kérdésével, az összefogás lehetőségeivel.

Így tehát, mi újat és lényegeset hozott az elmúlt év a város és a falu közötti összefogás megteremtése szempontjából?

Milyen új anyaggal volt dolga a XIII. kongresszusnak az összefogás kérdéseinek eldöntésével kapcsolatban?

Az év újdonsága ezen a téren az, hogy gyakorlati tevékenységünkben a múlt évben először akadt dolgunk népgazdaságunk szocialista és magántőkés elemeinek széleskörű, nagyarányú harcával, és miután ez a harc kibontakozott, először helyeztük gyakorlati talajra a munkás-paraszt összefogás kérdését egész konkrét valóságában. Az összefogás és a kereskedelem kérdései már nem mint elméleti kérdések, hanem mint a közvetlen gyakorlat azonnali megoldást követelő, égető kérdései merültek fel előttünk.

Ha emlékeznek rá, Lenin már a XI. kongresszuson azt mondotta, hogy a piac átkarolása az állam és a szövetkezetek erőivel, a kereskedelem fő szálainak birtokbavétele nem békés munka során, hanem a szocialista és a magántőkés elemek közötti harc során fog végbemenni, hogy ez a munka népgazdaságunk ez ellentétes elemei közötti elkeseredett versengés során fog végbemenni. Nos, ez a harc kitört. Főképpen két vonalon lett láthatóvá: a város és a falu közötti kereskedelem vonalán és a hitel vonalán, főképpen a falun.

Milyen eredményei vannak ennek a harcnak?

Először. Kiderült, hogy a magántőke nem a termelésbe hatolt be, ahol nagyobb a kockázat és a tőke lassabban forog, hanem a kereskedelembe, éppen a kereskedelembe, amely, mint Lenin mondja, a mi átmeneti időnkben a fő láncszem a folyamatok láncolatában. És a magántőke, miután behatolt a kereskedelembe, annyira megerősödött ott, hogy az ország kiskereskedelmének körülbelül 80 százaléka és az egész nagy- és kiskereskedelemnek körülbelül 50 százaléka a kezébe került. Ennek magyarázata: kereskedelmi és szövetkezeti apparátusunk fiatalsága és rendezetlensége, a monopolhelyzetükkel visszaélő és az áruk árait felduzzasztó szindikátusaink helytelen politikája, a kereskedelmet az állam szemszögéből szabályozni köteles Belkereskedelmi Bizottságunk gyengesége, és végül, akkori papírpénz-valutánk labilitása, amely leginkább a parasztot sújtotta és ezzel csökkentette vásárlóképességét.

Másodszor. Kiderült, hogy falun a hitel teljesen a kulák és az uzsorás kezében van, hogy a szegényebb parasztság, nem lévén felszerelése, kénytelen az uzsorás igájába hajtani a fejét, kénytelen istentelen kamatokat fizetni és zúgolódás nélkül elviselni az uzsorás uralmát. Ez azzal magyarázható, hogy nálunk még nincs meg a mezőgazdasági hitel alsóbb szerveinek hálózata, amely olcsó hitellel tudná ellátni a parasztot és háttérbe tudná szorítani az uzsorást, — azzal magyarázható tehát, hogy ezen a porondon az uzsorás korlátlanul uralkodik.

Ilyképpen egyrészt az állam és másrészt a parasztgazdaság közé beékelődött a kereskedő és az uzsorás, s emiatt a szocialista ipar és a parasztgazdaság összefogása különösen nehéznek és szervezetlennek bizonyult. A nyári értékesítési válság a múlt évben ennek a nehézségnek és szervezetlenségnek a megnyilvánulása volt.

A párt azonnal, még a kongresszus előtt megtette a lépéseket arra, hogy az értékesítési válságot felszámolják és a mezőgazdasági hitel alapjait lefektessék. Új, szilárd valutát vezettünk be, amely javított a dolgon. Árutömegeket dobtunk a piacra az árak leszorítása céljából, s ennek is megvolt a kedvező hatása. Újjászerveztük a Belkereskedelmi Bizottságot olyan elvek szerint, amelyek biztosították az eredményes harcot a magántőke ellen. Megkezdtük a kereskedelmi és szövetkezeti szervek munkájának átszervezését az összefogás érdekeinek megfelelően. Az értékesítési válságot lényegében felszámoltuk.

De a párt nem elégedhetett meg ezekkel az intézkedésekkel. A XIII. kongresszusnak az volt a feladata, hogy ismét felvesse a munkás-paraszt összefogás kérdését teljes nagyságában és megjelölje e kérdés megoldásának alapvonalait az új körülmények között, az értékesítési válság felszámolása után.

Mit adott hát nekünk a XIII. kongresszus ezen a téren?

Először. A kongresszus kiadta az ipar, elsősorban a könnyűipar, valamint a fémipar további kibővítésének jelszavát, mert világos, hogy a rendelkezésünkre álló gyártmánykészletekkel nem tudjuk csillapítani a parasztok áruszomját. A munkanélküliség növekedéséről, amely nyomatékosan követeli az ipar kibővítését, már nem is beszélek. Az ipar további kibővítése tehát létkérdés (lásd a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatos kongresszusi határozatot).

Másodszor. A kongresszus kiadta a parasztgazdaság további kibővítésének jelszavát, azt a jelszót, amely szerint a parasztgazdaságot a szántóterület további kiszélesítésében meg kell segíteni. Ez is szükséges az összefogás szempontjából, mert világos, hogy a parasztságnak nemcsak az az érdeke, hogy iparunk szükségleteit kielégítse, természetesen cserébe a gyártmányokért, hanem az is, hogy kielégítse a külső piac szükségleteit, természetesen cserébe a gépekért. Ezért a parasztgazdaság további kibővítése a pártpolitika soron levő feladata (lásd „A falusi munkáról” hozott határozatot.).

Harmadszor. A kongresszus kimondta, hogy meg kell alakítani a Belkereskedelmi Népbiztosságot és valamennyi kereskedelmi és szövetkezeti szervünk elé főfeladatul kitűzte a magántőke elleni harcot, vagyis azt a feladatot, hogy hódítsák meg a piacot, azt a feladatot, hogy a kereskedelem területéről gazdasági jellegű intézkedésekkel — az áruk árának leszállításával és az áruk minőségének megjavításával, árutömegekkel való manőverezés, a kedvezményes hitel felhasználása stb. útján — szorítsák ki a magántőkét (lásd „A belkereskedelemről” és „A szövetkezetekről” szóló határozatokat).

Negyedszer. A kongresszus feltette és megoldotta a mezőgazdasági hitel rendkívül fontos kérdését. Nemcsak a Központi Mezőgazdasági Bankról vagy éppen a mezőgazdasági hitel kormányzósági bizottságairól van szó. Főleg a hitelszövetkezet alsóbb hálózatának a kerületekben és járásokban való megszervezéséről van szó, arról, hogy demokratizáljuk a hitelt, hogy a mezőgazdasági hitelt a paraszt számára hozzáférhetővé tegyük, az uzsorás leigázó hitelét az állam olcsó hitelével cseréljük fel és az uzsorást a faluból kifüstöljük. Ez egész gazdasági életünknek roppant fontos kérdése, amelynek megoldása nélkül lehetetlen valamennyire is tartós összefogás a proletariátus és a parasztság között. Ezért fordított a XIII. kongresszus különös figyelmet erre a kérdésre (lásd „A falusi munkáról” szóló határozatot). A Központi Bizottság keresztülvitte azt, hogy a mezőgazdasági bank alaptőkéjére 40 millió rubelt folyósítottak s hogy ezt a 40 milliót az Állami Bankkal való bizonyos tranzakció útján 80 millióra egészítsék majd ki. Azt hiszem, ezt az összeget némi erőfeszítéssel 100 millió rubelre lehetne felemelni. Ez természetesen nem olyan sok egy olyan óriás számára, mint a mi Szövetségünk, de mégis valamelyest hozzá fog járulni ahhoz, hogy a parasztnak könnyebb legyen gazdaságát megjavítania, és hogy lazítsuk az uzsorástól való függőségét. Fentebb említettem, mily nagyjelentőségű az alsóbb paraszti hitelszövetkezet a szegényebb parasztok számára, a parasztság és a munkásállam közötti összefogás szempontjából. De az alsóbb hitelszövetkezet nemcsak a parasztnak segíthet. Bizonyos feltételek mellett hatalmas forrása lehet nemcsak a paraszt megsegítésének az állam részéről, hanem az állam megsegítésének is a paraszt részéről. Valóban, ha nálunk a vidéken, a kerületekben és a járásokban kifejlődik a mezőgazdasági hitel széles hálózata és a megfelelő intézményeknek tekintélyük lesz a paraszti tömegek előtt, akkor a parasztság nem mindig csak kölcsönözni fog az államtól, vagyis ezek az intézmények nemcsak aktív műveleteket fognak végezni, hanem betéteik is lesznek, vagyis majd végeznek ott passzív műveleteket is. Nem nehéz elképzelni, hogy ha az alsóbb hitelintézetekben az ügyek kedvezően alakulnak, akkor e hitelintézetek révén a sokmilliós parasztság az államnak olyan komoly segítséget nyújthat majd, amellyel semmilyen külföldi kölcsön sem vetekedhet. Amint látják, a kongresszus nem tévedett, amikor különös figyelmet fordított az olcsó falusi hitel megszervezésére.

Ötödször. A kongresszus még egyszer leszegezte a külkereskedelmi monopólium megingathatatlanságát. Azt hiszem, nem szükséges magyaráznom, milyen jelentősége van ennek az intézménynek az ipar és a mezőgazdaság szempontjából, valamint a kettő közti összefogás szempontjából. A külkereskedelmi monopólium sarkalatos jelentősége nem szorul újabb bizonyítékokra (lásd a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatban hozott határozatot).

Hatodszor. A kongresszus megerősítette általában a kivitel és elsősorban a gabonakivitel fokozásának szükségességét. Azt hiszem, hogy ez a határozat sem szorul magyarázatra (lásd a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatban hozott határozatot).

Hetedszer. A kongresszus határozatot hozott arról, hogy minden intézkedést meg kell tenni azért, hogy a pénzreformot, amely megkönnyítette az áruforgalmat és az ipar és a parasztgazdaság közötti tartós kapcsolat kiépítését, — hogy ezt a pénzreformot teljesen végrehajtsák, és hogy az ehhez szükséges feltételeket megteremtsék mind a központ, mind a vidék erőivel (lásd a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatban hozott határozatot).

Ezek a XIII. kongresszus jelszavai a munkás-paraszt összefogás kérdésében, amelyek arra irányulnak, hogy hatalmunkba kerítsük a kereskedelmet, tartós összefogást létesítsünk iparunk és parasztgazdaságunk között, és ilyképpen megteremtsük azokat a feltételeket, amelyek elengedhetetlenek a népgazdaság szocialista elemeinek a kapitalista elemek feletti győzelméhez.

A dolgozó tömegek nevelésének és átnevelésének kérdései

A proletárdiktatúra korszakában a párt egyik lényeges feladata munkálkodni a régi és az új nemzedéknek a proletárdiktatúra és a szocializmus szellemében való átnevelésén illetve nevelésén. A régi szokások és módszerek, hagyományok és előítéletek, amelyeket a régi társadalomtól örököltünk, nagyon veszélyes ellenségei a szocializmusnak. Ezek a hagyományok és szokások hatalmukban tartják a dolgozók milliós tömegeit, néha magukkal sodorják a proletariátus egész rétegeit, néha még a proletárdiktatúra létét is igen nagy mértékben veszélyeztetik. Ezért a harc e hagyományok és szokások ellen, feltétlen leküzdésük munkánk minden területén, végül az új nemzedékek nevelése a proletár szocializmus szellemében — pártunknak olyan soron levő feladatai, amelyeknek teljesítése nélkül a szocializmus győzelme lehetetlen. E feladatok megvalósításával kapcsolatban a párt tevékenységének legfőbb területei: az államapparátus tökéletesítésére irányuló munka, a falusi munka, a dolgozó nők közötti munka, az ifjúság közötti munka.

a) Harc az államapparátus tökéletesítéséért. A kongresszus keveset foglalkozott az államapparátus kérdésével. A Központi Ellenőrző Bizottságnak az államapparátus fogyatékosságai elleni küzdelemről szóló jelentését vita nélkül jóváhagyták. „Az ellenőrző bizottságok munkájáról” szóló határozatot szintén vita nélkül fogadták el. Ez szerintem azért történt, mert kevés volt az idő és a kongresszus napirendje túlzsúfolt volt. De teljesen helytelen volna ebből azt a következtetést levonni, hogy a párt nem tartja igen fontos kérdésnek az államapparátus kérdését. Ellenkezőleg, az államapparátus kérdése egész építésünk egyik leglényegesebb kérdése. Becsületesen dolgozik-e az államapparátus avagy megvesztegethető; takarékos-e a kiadásokban avagy pocsékolja a nép vagyonát; csal-e a munkában avagy híven és őszintén szolgálja az államot; nyűg-e a dolgozókon avagy a dolgozók megsegítésének szervezete; a proletár törvényesség eszméjét honosítja-e meg avagy ennek az eszmének a tagadása szellemében mételyezi a lakosság tudatát; az államnélküli kommunista társadalom felé fejlődik-e avagy visszafelé húz a közönséges burzsoá állam rothadt bürokratizmusához — mindezek olyan kérdések, amelyeknek helyes megoldása feltétlenül döntő jelentőségű a párt és a szocializmus szempontjából. Aligha lehet kétséges, hogy államapparátusunk tele van fogyatékosságokkal, hogy nehézkes és drága, hogy kilenctized részében bürokratikus, hogy az államapparátus bürokratizmusa nyomást gyakorol a pártra és szervezeteire, megnehezíti az államapparátus tökéletesítéséért folytatott harcot. Holott világos, hogy államapparátusunk, ha mentesülne legalább egyes lényegesebb fogyatékosságaitól — a proletariátus kezében a lakosság széles rétegei nevelésének, mégpedig a proletárdiktatúra és a szocializmus szellemében való nevelésének és átnevelésének hatalmas eszköze lehetne.

Ezért fordított Lenin különös figyelmet az államapparátus tökéletesítésének kérdésére.

Ezért alakított a párt munkásokból és parasztokból külön szervezeteket (az újjászervezett Munkás-Paraszt Inspekciót és a kibővített Központi Ellenőrző Bizottságot) az államapparátus fogyatékosságai elleni harc céljából.

A feladat az, hogy segítsünk a Központi Ellenőrző Bizottságnak és a Munkás-Paraszt Inspekciónak abban a nehéz munkában, amelyet az egész államapparátus tökéletesítése, egyszerűsítése, olcsóbbítása és erkölcsi színvonalának emelése érdekében végeznek (lásd a kongresszus határozatát „Az ellenőrző bizottságok munkájáról”).

b) A falusi munkáról. Ez a kérdés pártunk gyakorlatának egyik legbonyolultabb és legnehezebb kérdése. A kongresszus falusi munkánkról kitűnő határozatot hozott, amelyben megjelölte e munka fő vonalait. Csak össze kell hasonlítanunk ezt a határozatot a VIII. kongresszusnak a falusi munkáról hozott határozatával, hogy megértsük, mekkorát haladt a párt ezen a területen. De hiba volna azt gondolni, hogy a XIII. kongresszus kimerítő módon megoldotta vagy megoldhatta az idén a rendkívül bonyolult falusi kérdést. Olyan kérdések, mint a kolhozok szervezeti formái, a szovhozok átalakítása, a földrendezés szabályozása a központban és a végvidékeken, a munka megszervezésének újabb formái a mezőgazdasági szövetkezet munkájával kapcsolatban, a Szovjetunió különböző vidékei sajátosságainak számbavétele és e sajátosságok szemmel tartása munkánkban — mindezeket a kérdéseket a kongresszus határozata érthető okokból nem tudta kimerítő módon megoldani. A kongresszus határozata abban a tekintetben fontos, hogy, mivel megjelöli a munka fő vonalait, megkönnyíti ezeknek a kérdéseknek további feldolgozását. Önöknek nyilván tudomásuk van arról, hogy a Központi Bizottság plénuma e kérdések részletes feldolgozása céljából megalakította a falusi munka állandó bizottságát.

A határozat tengelye a paraszti tömegek szövetkezetekbe való tömörítésének jelszava. A szövetkezetekbe való tömörítést három vonalon kell folytatni: a fogyasztási szövetkezet vonalán, a mezőgazdasági szövetkezet vonalán és a hitelszövetkezet vonalán. Ez egyik legbiztosabb útja annak, hogy a parasztság, a parasztság kisparaszti és középparaszti rétegei körében elültessük a kollektivizmus eszméit és módszereit (lásd a kongresszus határozatát „A falusi munkáról”).

c) A dolgozó nők közötti munkáról. Már kongresszusi előadói beszédemben mondottam, hogy ezt a munkaterületet elhanyagoltuk, hogy ez a munka a párt szempontjából rendkívül fontos, bizonyos esetekben pedig döntő jelentőségű az ifjabb nemzedék szocialista szellemű nevelésében. Természetesen nem érdemes még egyszer elmondanom azt, ami a kongresszuson már elhangzott. Csak arra szeretném felhívni a figyelmüket, hogy a kongresszus, noha sajnos nem volt módjában külön megvitatni a dolgozó nők közötti munka kérdését, mégis külön határozatot hozott arról, hogy a „kongresszus felhívja az egész párt különös figyelmét arra, hogy fokozni kell a munkát a munkásnők és parasztnők körében és be kell vonni őket minden választott párt- és szovjet szervbe” (lásd a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatban hozott határozatot). Azt hiszem, a következő kongresszuson ezzel a kérdéssel külön kell foglalkoznunk. A kongresszus határozata értelmében a Központi Bizottság plénuma nyomban a kongresszus bezárása után határozatilag megbízta Központi Bizottságunk Szervező Irodáját, hogy tegyen külön lépéseket abban az irányban, hogy a dolgozó nők közötti munkát a kellő színvonalra emeljük.

d) Az ifjúság közötti munkáról. Az ifjúság közötti munka kérdésére a kongresszus fokozott figyelmet fordított. A kongresszus erre vonatkozó határozata szerintem a legalaposabban kidolgozott és legkimerítőbb a kongresszus határozatai között. Ezért nagyon értékes a párt és az ifjúság számára.

Az ifjúság jelentősége — a munkás-paraszt ifjúságról beszélek — abban rejlik, hogy az ifjúság a leghálásabb talaj a jövő felépítése számára, hogy az ifjúság országunk jövője és a jövő hordozója. Az államapparátusban, a parasztok között, a dolgozó nők között végzett munkánknak a régi szokások és hagyományok leküzdésében, a dolgozó tömegek idősebb nemzedékeinek átnevelésében van óriási jelentősége, viszont az ifjúság között végzett munka, minthogy az ifjúság e hagyományoktól és szokásoktól többé-kevésbé mentes, a dolgozók új kádereinek a proletárdiktatúra és a szocializmus szellemében való nevelésében tesz szert felbecsülhetetlen jelentőségre, hiszen itt a talaj — magától értetődik — rendkívül kedvező.

Ezért van igen komoly jelentősége az ifjúsági szövetségnek és az úttörők közötti elágazásainak.

Az ifjúsági szövetség a munkás- és parasztifjúság önkéntes szervezete. Központja, magva — a munkásifjúság. Támasza — a parasztifjúság. A munkásifjúság és parasztifjúság szövetsége — az ifjúsági szervezet alapja. Az ifjúsági szövetség feladatai: összegyűjteni a proletár mag köré minden becsületes és forradalmi elemet a parasztifjúságból; bevonni tagjait minden munkaterületre, a gazdasági, a kulturális, a katonai és a közigazgatási munkába egyaránt; tagjait országunk harcosaivá, építőivé, dolgozóivá és vezetőivé nevelni (lásd „Az ifjúság közötti munkáról” hozott határozatot).

A párt

Itt négy kérdésről van szó: az ellenzék kérdéséről, a lenini behívó kérdéséről, a pártvezetés demokratizálásának kérdéséről, az elméletnek és különösen a leninizmus propagandájának kérdéséről.

a) Az ellenzékről. Ma, amikor az ellenzék kérdését a kongresszus eldöntötte és következésképpen az ügyet felszámolta, fel lehetne tenni a kérdést: mi az ellenzék és tulajdonképpen mi körül folyt a harc a vita időszakában? Azt hiszem, elvtársak, ebben a harcban a párt életéről vagy haláláról volt szó. Az ellenzék talán maga sem volt ennek tudatában. De nem ez a döntő. Nem az a döntő, hogy milyen célokat tűz maga elé egyik-másik elvtárs, egyik-másik ellenzéki csoport. Döntő az, hogy melyek azok az objektív eredmények, amelyek elkerülhetetlenül következnek valamely adott csoport cselekedeteiből. Mert hiszen mit jelent az, ha valaki hadat üzen a pártapparátusnak? Azt jelenti, hogy rombolja a pártot. Mit jelent az, ha valaki lázitja az ifjúságot a káderek ellen? Azt jelenti, hogy bomlasztja a pártot. Mit jelent az, ha valaki a csoportalakítás szabadságáért harcol? Azt jelenti, hogy a pártnak, a párt egységének megbontásával próbálkozik. Mit jelent az, ha valaki az elfajulásról való fecsegéssel befeketíti a párt kádereit? Azt jelenti, hogy megpróbálja felforgatni a pártot, megtörni gerincét. Igen, elvtársak, a párt életéről vagy haláláról volt szó. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak a szenvedélyességnek, amellyel nálunk a vita folyt. Ezzel kell magyaráznunk azt a pártunk történetében egyedülálló tényt is, hogy a kongresszus egyhangúlag elítélte az ellenzék platformját. A rendkívül komoly veszély egyetlen tömör vasgyűrűvé kovácsolta össze a pártot.

Érdemes visszapillantani az ellenzék történetére. Kezdjük akár pártunk VII. kongresszusával. Ez volt az első kongresszus a Szovjethatalom létrejötte után (1918 elején). Ezen a kongresszuson az ellenzék élén ugyanazok a személyek álltak, mint a XIII. kongresszuson. A háborúról és a békéről, a breszti békéről volt szó. Akkor a kongresszus egynegyede az ellenzék pártján volt. Ez, mi tagadás, nem csekélység. Nem hiába beszéltek akkor szakadásról.

Két évvel később, a X. kongresszuson újra fel … minden nap. Másodszor azért, mert a Petrográdi Szovjet hibáját, amelyet azzal követett el, hogy nyíltan kitűzte és nyilvánosságra hozta a felkelés napját (október 25-ét), csakis úgy lehetett helyreütni, ha a tényleges felkelés a felkelésnek e legális időpontja előtt megkezdődik. Lenin ugyanis művészetnek tekintette a felkelést és neki tudnia kellett, hogy az ellenség, amelynek tudomására jutott (a Petrográdi Szovjet elővigyázatlansága következtében) a felkelés napja, okvetlenül igyekszik felkészülni erre a napra, ezért tehát meg kellett előzni az ellenséget, vagyis okvetlenül a legális időpont előtt kellett megkezdeni a felkelést. Főképpen ez a magyarázata annak a szenvedélyességnek, amellyel Lenin az október 25-i dátum fetisizálóit leveleiben ostorozta. Az események megmutatták, hogy Leninnek tökéletesen igaza volt. Tudvalevő, hogy a felkelést az Összoroszországi Szovjetkongresszus előtt kezdtük meg. Tudvalevő, hogy a hatalom megragadása ténylegesen az Összoroszországi Szovjetkongresszus megnyitása előtt történt, és nem a Szovjetkongresszus ragadta meg a hatalmat, hanem a Petrográdi Szovjet, a Forradalmi Katonai Bizottság. A Szovjetkongresszus csak átvette a hatalmat a Petrográdi Szovjet kezéből. Ezért Trockijnak a szovjet legalitás jelentőségével kapcsolatos hosszú elmefuttatásai teljesen fölöslegesek.

A burzsoá hatalmat megrohamozó és megdöntő forradalmi tömegek élén álló eleven és hatalmas párt — ilyen volt pártunk állapota ebben az időszakban.

Ennyit az Október előkészítéséről költött legendákról. Kizárólag elvtársi politika legyen. Mindent el kell követnünk, hogy megkönnyítsük ezeknek az elvtársaknak a párt alapvető magvához való átállást, a párt alapvető magvával való együttes és vállvetett munkát.

b) A lenini behívóról. Nem fogok kitérni arra, hogy a lenini behívó, vagyis az a tény, hogy 250 000 új munkást vettünk fel a pártba, pártunk mélységes demokratizmusáról, arról tanúskodik, hogy pártunk lényegében a munkásosztály választott szerve. Ebben az értelemben a lenini behívó jelentősége feltétlenül kolosszális. De ma nem erről akarok beszélni. Arra a veszélyes szertelenségre szeretném felhívni figyelmüket, amely az utóbbi időben a lenini behívóval kapcsolatban pártunkban észlelhető. Egyesek azt mondják, hogy még tovább kell mennünk, fel kell emelni egy millióra tagjaink létszámát. Mások még ennél is tovább mennek, azt állítják, hogy jobb volna két millióra emelni. Bizonyos vagyok benne, hogy akadnak olyanok is, akiknek még ez sem elég. Ez, elvtársak, veszedelmes szertelenség. A világ legnagyobb hadseregei azért pusztultak el, mert szertelenek voltak, sokat markoltak s azután képtelenek lévén a zsákmány megemésztésére, felbomlottak. A legnagyobb pártok is elpusztulhatnak, ha szertelenek, túlságosan sokat markolnak és azután képtelenek megtartani, megemészteni azt, amit markoltak. Ítéljenek önök maguk. Pártunkban a politikailag iskolázatlanok számaránya 60 százalék. 60 százalékos politikai iskolázatlanság a lenini behívó előtt, — a behívó után pedig, attól tartok, ez a százalék 80-ra emelkedik. Vajon nem ideje-e, elvtársak, hogy megálljunk? Nem ideje-e beérni nyolcszázezer taggal és napirendre tűzni azt a kérdést, mégpedig élesen és határozottan, hogyan javítjuk meg pártunk minőségi összetételét, hogyan tanítjuk meg a lenini behívóra belépett párttagokat a leninizmus alapjaira, hogyan változtatjuk ezeket az új párttagokat öntudatos leninistákká? Azt hiszem, ennek itt az ideje.

c) A pártvezetés demokratizálásáról. A lenini behívó pártunk mélységes demokratizmusáról, alapvető sejtjeinek proletár összetételéről és arról tanúskodik, hogy a pártonkívüli tömegek milliói kétségtelenül bizalommal viseltetnek pártunk iránt. De pártunk demokratizmusa nemcsak ebből áll. Ez a demokratizmusnak csak egyik oldala. Másik oldala az, hogy maga a pártvezetés mindinkább demokratizálódik. A kongresszuson már rámutattak arra, hogy a pártvezetés súlypontja egyre jobban áthelyeződik a szakkörű vezetőségekről és irodákról a szélesebb körű szervezetekre, a helyi és központi szervezetek plénumaira, s ugyanakkor maguk a plénumok is bővülnek, összetételükben javulnak. Önök nyilván tudják, hogy a kongresszus teljes egészében jóváhagyta vezető szervezeteink fejlődésének ezt a tendenciáját. Miről tanúskodik mindez? Arról, hogy vezető szervezeteink mély gyökereket kezdenek ereszteni a proletár tömegek sűrűjébe. Érdemes nyomon követnünk pártunk Központi Bizottságának az utóbbi hat év folyamán megtett fejlődését a tagok száma és a szociális összetétel szempontjából. A VII. kongresszus idején (1918) Központi Bizottságunk 15 tagból állt, akik közül munkás — egy (7 százalék), értelmiségi 14 (93 százalék) volt. Ez volt a helyzet a VII. kongresszuson. Ma, a XIII. kongresszus után a Központi Bizottságnak már 54 tagja van, akik közül 29 a munkás (53 százalék) és 25 az értelmiségi (47 százalék). Ez a legfelsőbb pártvezetés demokratizálódásának kétségbevonhatatlan jele.

d) Az elméletről általában és különösen a leninizmus propagandájáról. Pártunk egyik aggasztó fogyatékossága abban áll, hogy tagjainak elméleti színvonala süllyedt. Ennek oka — a pokolian sok gyakorlati munka, amely elveszi a kedvet az elmélet tanulmányozásától és — enyhén szólva — bizonyos veszélyes nemtörődömségre szoktatja az embereket az elmélet kérdéseivel szemben. Elmondok néhány példát.

Nemrég olvastam az egyik elvtársnak (azt hiszem Kamenyevnek) a XIII. kongresszusról tartott előadását. Ebben szóról-szóra azt mondja, hogy pártunk soron következő jelszava a „nepmani Oroszországnak” szocialista Oroszországgá való változtatása. S tetejébe — ami még rosszabb — azt állítják, hogy ez a furcsa jelszó nem mástól, mint magától Lenintől származik. Sem többet, sem kevesebbet! Pedig tudott dolog, hogy Lenin nem mondott semmi ilyesmit és nem is mondhatott, mivel „nepmani” Oroszország, mint tudjuk, nem létezik. Igaz, hogy Lenin beszélt „nep” Oroszországáról. De más a „nep” Oroszországa (vagyis Szovjetoroszország, amely az új gazdasági politikát folytatja), és teljesen más dolog a „nepmani” Oroszország (vagyis olyan Oroszország, amelynek élén a nepmanok állnak). Érti-e Kamenyev ezt az elvi különbséget? Persze, hogy érti. Miért dobta be akkor ezt a furcsa jelszót? Az elmélet kérdéseivel, a pontos elméleti meghatározásokkal szemben táplált megszokott nemtörődömség miatt. Márpedig nagyonis valószínű, hogy ez a furcsa jelszó rengeteg félreértésre adhat okot a pártban, ha a hibát nem javítják ki.

Egy másik példa. Gyakran mondják, hogy nálunk „pártdiktatúra” van. Én a pártdiktatúra híve vagyok — így beszélnek. Emlékszem, hogy kongresszusunk egyik határozatába, ha nem tévedek, még a XII. kongresszus határozatába is becsúszott ez a kifejezés és benn is maradt, természetesen figyelmetlenségből. Egyik-másik elvtársunk nyilván azt hiszi, hogy nálunk pártdiktatúra van, nem pedig a munkásosztály diktatúrája. De ez badarság, elvtársak. Ha ez igaz, akkor nincs igaza Leninnek, aki arra tanított bennünket, hogy a Szovjetek gyakorolják a diktatúrát, a párt pedig vezeti a Szovjeteket. Akkor nincs igaza Leninnek, aki a proletariátus diktatúrájáról, nem pedig a párt diktatúrájáról beszélt. Ha ez igaz, akkor nem kellenek Szovjetek, akkor Leninnek nem kellett volna a XI. kongresszuson arról beszélnie, hogy „el kell határolni egymástól a pártszerveket és a szovjetszerveket”. De honnan és hogyan hatolt be pártkörökbe ez a badarság? Úgy, hogy sokan imádni kezdték a „pártosságot”, amely a legtöbb kárt okozza éppen az idézőjel nélküli pártosságnak, hogy nem törődnek az elmélet kérdéseivel, hogy nem szokták meggondolni a jelszavakat, mielőtt kiadnák, mert hiszen egy pillanatnyi gondolkodással is meg kell érteni, mennyire képtelen dolog az osztály diktatúrájának a párt diktatúrájával való felcserélése. Kell-e bizonyítanunk, hogy ez a képtelenség a pártban zavart és káoszt szülhet?

Vagy még egy példa. Mindenki tudja, hogy a vita idején pártunk egy része felült az ellenzékiek által a leninizmus szervezeti alapjai ellen folytatott pártellenes agitációnak. Bármelyik bolsevik, aki kijárta a leninizmus elméletének akárha legelemibb iskoláját is, rögtön rájött volna, hogy az ellenzék propagandájának semmi köze sincs a leninizmushoz. A párt egy része azonban, mint ismeretes, nem tudta rögtön felismerni az ellenzék igazi arculatát. Mi ennek a magyarázata? Ennek szintén az a magyarázata, hogy nem törődnek az elmélettel, hogy pártunk tagjainak elméleti színvonala alacsony.

A vita napirendre tűzte a leninizmus tanulmányozásának kérdését. Lenin halála még nagyobb súlyt adott ennek a kérdésnek, a párttagok körében fokozta az érdeklődést az elmélet iránt. A XIII. kongresszus csak tükrözte ezt az érdeklődést, amikor több határozatban hangsúlyozta a leninizmus tanulmányozásának és propagálásának szükségességét. A párt feladata, hogy az elmélet kérdései iránt megnövekedett érdeklődést kihasználja és mindent elkövessen annak érdekében, hogy a párt elméleti színvonalát végre a kellő színvonalra emelje. Nem szabad megfeledkeznünk Lenin szavairól, hogy világos és helyes elmélet nélkül nem lehetséges helyes gyakorlat sem.

A kerületi pártmunkások feladatairól

Elvtársak! Nem véletlen, hogy éppen önökhöz jöttem előadást tartani a kongresszusról. Nemcsak azért jöttem el önökhöz, mert önök akarták, hanem azért is, mert a fejlődés mostani szakaszán a kerületek és különösen a kerületi pártmunkások alkotják a fő összekötő láncszemet a párt és a parasztság, a város és a falu között. Márpedig önök jól tudják, hogy a város és a falu közötti összefogás megteremtése most pártunk és államunk legfőbb gyakorlati kérdése.

Fentebb azt mondottam, hogy az állami ipar és a parasztgazdaság közötti összefogás megteremtését három vonalon kell folytatni: a fogyasztási szövetkezet, a mezőgazdasági szövetkezet és az alsóbb fokú hitelszövetkezet vonalán. Azt mondottam, hogy ez a három út az összefogás megszervezésének három fő útja. De túlzás volna azt hinni, hogy az ipart és a parasztgazdaságot sikerülni fog azonnal közvetlenül a járáson keresztül, a kerület megkerülésével összekapcsolnunk. Nem szorul bizonyításra, hogy ehhez nincs sem elég erőnk, sem elég hozzáértésünk, sem elég pénzünk. Ezért a város és a falu közötti összefogás csomópontja ezidőszerint a kerület marad. Ahhoz, hogy a kereskedelemben erősek legyünk, egyáltalán nem kell kifüstölnünk az utolsó szatócsot is az utolsó járásban — elegendő, ha a kerületet tesszük meg a szovjet kereskedelem bázisává, s akkor a kerületi szövetkezeti-szovjet üzlet körül a különféle szatócsok kénytelenek lesznek úgy keringeni, mint a bolygók a nap körül. Ahhoz, hogy a hitel a mi kezünkbe kerüljön, korántsem kell azonnal kiterjeszteni a hitelszövetkezeti hálózatot a járásokra és a falvakra — elegendő megteremteni a bázist a kerületben, és a parasztság azonnal kezd majd elfordulni a kuláktól és az uzsorástól. És így tovább, és így tovább.

Röviden: egyelőre, a legközelebbi jövőben még a kerületnek kell a város és a falu, a proletariátus és a parasztság közötti kapcsolat fő szervezeti bázisává válnia.

Hogy milyen hamar fog megtörténni ez az átalakulás — ez önöktől függ, kerületi pártmunkás elvtársak. Önök most 300-an vannak. Egész hadsereg. Önöktől és az önök elvtársaitól, akikkel országunk kerületeiben együtt dolgoznak, függ az, hogy a kerületeket már a közeljövőben az ipar és a paraszti gazdaság közötti összefogás megteremtésére irányuló párt- és állami munkánk csomópontjává változtassuk. Nem kételkedem abban, hogy a kerületi funkcionáriusok teljesíteni fogják kötelességüket a párt és az ország irányában.

„Pravda” 136. és 137. sz.
1924. június 19. és 20.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .