Írta: J. V. Sztálin

A leninizmus alapjairól

A Szverdlov egyetemen tartott előadások

Az új lenini
csapatnak ajánlom
I. Sztálin

A leninizmus alapjai — nagy téma. Kimerítéséhez egész könyv, mi több: a könyvek egész sora kellene. Magától értetődő tehát, hogy előadásaim nem tartalmazhatják a leninizmus kimerítő kifejtését, hanem, a legjobb esetben is, csak a leninizmus alapjainak tömör összefoglalását. Mindazonáltal hasznosnak tartom ennek az összefoglalásnak ismertetését, hogy bizonyos alapvető kiindulópontokat nyújtsak, amelyek a leninizmus sikeres tanulmányozásához szükségesek.

A leninizmus alapjait kifejteni — ez még nem jelenti azt, hogy Lenin világszemléletének alapjait fejtjük ki. Lenin világszemlélete és a leninizmus alapjai — terjedelemre nézve nem egy és ugyanaz. Lenin marxista és világszemléletének alapja természetesen a marxizmus. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy a leninizmus kifejtését a marxizmus alapjainak ismertetésével kell kezdenünk. A leninizmust kifejteni azt jelenti, hogy azt fejtjük ki, ami Lenin munkáiban különleges és új, amit Lenin a marxizmus általános kincsesházához hozzáadott, és ami természetesen az ő nevéhez fűződik. Előadásaimban csakis ebben az értelemben fogok a leninizmus alapjairól beszélni.

Mi hát a leninizmus?

Egyesek azt mondják, hogy a leninizmus a marxizmus alkalmazása az oroszországi helyzet sajátos viszonyaira. Ebben a meghatározásban van némi igazság, de ez korántsem meríti ki az egész igazságot. Lenin valóban alkalmazta, mégpedig mesterien alkalmazta a marxizmust az oroszországi valóságra. De ha a leninizmus nem volna egyéb, mint a marxizmus alkalmazása Oroszország sajátos viszonyaira, akkor a leninizmus merőben nemzeti és csakis nemzeti, merőben orosz és csakis orosz jelenség volna. Márpedig tudjuk, hogy a leninizmus nem csupán orosz, hanem nemzetközi jelenség, amely az egész nemzetközi fejlődésben gyökerezik. Ezért úgy vélem, hogy ez a meghatározás egyoldalú.

Mások azt mondják, hogy a leninizmusban a marxizmusnak azok a forradalmi elemei keltek új életre, amelyek a XIX. század negyvenes éveinek marxizmusát jellemzik, eltérően a későbbi évek marxizmusától, amikor a marxizmus állítólag mérsékeltté, nem-forradalmivá vált. Ha eltekintünk Marx tanításának ettől az ostoba és sekélyes széttagolásától, mely a marxizmust két részre, forradalmi és mérsékelt részre osztja, akkor el kell ismernünk, hogy még ebben a teljesen hiányos és semmiképpen sem kielégítő meghatározásban is van némi igazság. Mégpedig az, hogy Lenin valóban új életre keltette a marxizmus forradalmi tartalmát, melyet a II. Internacionále opportunistái befalaztak. De ez az igazságnak csak egy része. Az egész igazság a leninizmusra vonatkozólag az, hogy a leninizmus a marxizmust nem csupán új életre keltette, hanem egy lépéssel előbbre is ment: továbbfejlesztette a marxizmust a kapitalizmusnak és a proletariátus osztályharcának új feltételei között.

Végeredményben mi hát a leninizmus?

A leninizmus az imperializmus és a proletárforradalom korszakának marxizmusa. Pontosabban: a leninizmus a proletárforradalom elmélete és taktikája általában, a proletárdiktatúra elmélete és taktikája különösen. Marx és Engels a forradalomelőtti (úgy értjük, hogy a proletárforradalom előtti) korszakban működtek, amikor még nem volt fejlett imperializmus, a proletárok forradalomra való előkészítésének korszakában, abban a korszakban, mikor a proletárforradalom nem volt közvetlen gyakorlati szükségszerűség. Viszont Lenin, Marx és Engels tanítványa, a kifejlett imperializmus korszakában működött, a kibontakozó proletárforradalom korszakában, amikor a proletárforradalom már győzött egy országban, a burzsoá-demokráciát összetörte, és megnyitotta a proletárdemokrácia korát, a Szovjetek korát.

Íme, ez az oka annak, hogy a leninizmus a marxizmus továbbfejlesztése.

Rendszerint kiemelik a leninizmus rendkívül harcias és rendkívül forradalmi jellegét. Ez nagyon helyes is. De a leninizmusnak ezt a sajátosságát két ok magyarázza meg: az első, hogy a leninizmus a proletárforradalom mélyéből származott s ezért szükségképpen magán viseli a proletárforradalom bélyegét; a második, hogy a II. Internacionále opportunizmusa ellen vívott harcokban nőtt és erősödött meg, ez a harc pedig a kapitalizmus elleni sikeres küzdelem szükséges előfeltétele volt és maradt. Nem szabad elfelejteni, hogy egyfelől Marx és Engels, másfelől Lenin között egy egész korszakon át a II. Internacionále opportunizmusa osztatlanul uralkodott, és hogy a kíméletlen harc ez ellen az opportunizmus ellen a leninizmusnak szükségképpen egyik legfőbb feladata volt.

I
A leninizmus történelmi gyökerei

A leninizmus az imperializmus körülményei között fejlődött és alakult ki, amikor a kapitalizmus ellentétei a végsőkig kiéleződtek, amikor a proletárforradalom a közvetlen gyakorlat kérdésévé vált, amikor a régi, a munkásosztályt a forradalomra előkészítő korszak lezárult és átnőtt a kapitalizmus közvetlen ostromának új korszakába.

Lenin az imperializmust „halódó kapitalizmusnak” nevezte. Miért? Mert az imperializmus a kapitalizmus ellentéteit a legvégső fokig, a legszélső határokig élezi ki, amelyeken túl a forradalom kezdődik. Ez ellentétek közül hármat kell a legfontosabbnak tekintenünk.

Az első ellentét — a munka és a tőke közti ellentét. Az imperializmus a monopolista trösztök és szindikátusok, a bankok és a fináncoligarchia mindenhatósága az ipari országokban. E mindenhatóság ellen vívott harcban a munkásosztály szokásos módszerei – a szakszervezetek és szövetkezetek, a parlamenti pártok és a parlamenti harc — teljességgel elégteleneknek bizonyultak. Vagy add meg magad kényre-kedvre a tőkének, tengődj a régi módon és süllyedj mind lejjebb, vagy nyúlj új fegyver után — így veti fel a kérdést az imperializmus a proletariátus milliós tömegei előtt. Az imperializmus a munkásosztályt elvezeti a forradalomhoz.

A második ellentét — a különböző pénzcsoportok és imperialista hatalmak közti ellentét a nyersanyagforrásokért, idegen területekért folyó harcukban. Az imperializmus — tőkekivitel a nyersanyagok forrásaihoz, eszeveszett harc ezeknek a forrásoknak monopolista birtoklásáért; harc a már felosztott világ újrafelosztásáért, harc, melyet az újabb pénzcsoportok és hatalmak, amelyek „helyet keresnek a nap alatt”, ádáz dühvel folytatnak a zsákmányukhoz görcsösen ragaszkodó régi csoportok és hatalmak ellen. Ez az ádáz harc, mely a kapitalisták különböző csoportjai között folyik, figyelemreméltó abban a tekintetben, hogy elkerülhetetlenül imperialista háborúkra, idegen területek meghódításáért folytatott háborúkra vezet. Ez a körülmény viszont abban a tekintetben figyelemreméltó, hogy kölcsönösen gyengíti az imperialistákat, gyengíti a kapitalizmus pozícióit általában, közelebb hozza a proletárforradalom pillanatát, amikor a forradalom gyakorlati szükségességgé válik.

A harmadik ellentét — a maroknyi uralkodó „civilizált” nemzet és a világ sokszázmilliós gyarmati és függő helyzetben levő népei közti ellentét. Az imperializmus rendkívül nagy területű gyarmatok és függő országok száz- és százmilliónyi népességének legarcátlanabb kizsákmányolása és legembertelenebb elnyomása. Extraprofit kisajtolása — ez a kizsákmányolás és elnyomás célja. De, miközben az imperializmus ezeket az országokat kizsákmányolja, kénytelen ott vasutakat, gyárakat és üzemeket, ipari és kereskedelmi központokat építeni. Ennek a „politikának” elkerülhetetlen következményei: a proletariátus osztályának megjelenése, helyi értelmiség keletkezése, a nemzeti öntudat felébredése, a szabadságmozgalom erősödése. A forradalmi mozgalom erősödése kivétel nélkül minden gyarmati és függő országban világos bizonyítéka annak, hogy ezek a következmények elkerülhetetlenek. Ez a körülmény fontos a proletariátusra nézve abban a tekintetben, hogy alapjukban aláássa a kapitalizmus hadállásait, minthogy a gyarmatokat és a függő helyzetben levő országokat az imperializmus tartalékaiból a proletárforradalom tartalékaivá változtatja.

Nagy vonásokban ezek az imperializmus fő ellentétei, amelyek a régi „virágzó” kapitalizmust halódó kapitalizmussá változtatták.

A tíz év előtt kitört imperialista háború jelentősége többek között abban áll, hogy mindezeket az ellentéteket egy csomóba kötötte és a mérleg serpenyőjébe vetette, s ezzel meggyorsította és megkönnyítette a proletariátus forradalmi csatáit.

Más szóval, az imperializmus nemcsak arra vezetett, hogy a forradalom gyakorlatilag elkerülhetetlenné vált, hanem arra is, hogy kedvező feltételek alakultak ki a kapitalizmus erődjeinek közvetlen megrohamozására.

Ezek a nemzetközi körülmények szülték a leninizmust.

Mindez helyes — mondják majd —, de mi köze ehhez Oroszországnak, amely nem volt és nem is lehetett az imperializmus klasszikus földje? Mi köze ehhez Leninnek, aki mindenekelőtt Oroszországban és Oroszországért dolgozott? Miért éppen Oroszország lett a leninizmus fészkévé, a proletárforradalom elméletének és taktikájának szülőhazájává?

Azért, mert Oroszország az imperializmus mindezen ellentéteinek csomópontja volt.

Azért, mert Oroszország minden más országnál inkább méhében hordta a forradalmat és ennek következtében egyes egyedül Oroszország volt képes arra, hogy ezeket az ellentéteket forradalmi úton megoldja.

Kezdjük azzal, hogy a cári Oroszország gócpontja volt mindenféle és fajta elnyomásnak — a kapitalista, a gyarmati, a katonai elnyomásnak —, mégpedig a legembertelenebb és legbarbárabb formában. Ki ne tudná, hogy a tőke mindenhatósága Oroszországban egybeolvadt a cárizmus zsarnokságával, az orosz nacionalizmus agresszivitása a cárizmus hóhérkodásával, a nem-orosz népekkel szemben, és hatalmas — török, perzsa, kínai — területek kizsákmányolása együtt járt azzal, hogy a cárizmus elrabolta e területeket, hódító háborúkat viselt érettük? Leninnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy a cárizmus „katonai-feudális imperializmus”. A cárizmus az imperializmus legrosszabb vonásainak hatványozott összpontosulása volt.

Továbbá. A cári Oroszország a nyugati imperializmusnak nemcsak abban az értelemben volt hatalmas tartaléka, hogy szabad utat nyitott a külföldi tökének, mely az orosz nemzetgazdaság oly döntő ágait tartotta kezében, mint a fűtőanyagipart és a vas- és fémkohászatot, hanem abban az értelemben is, hogy a katonák millióit szállíthatta a nyugati imperialistáknak. Emlékezzünk a tizennégymilliós orosz hadseregre, mely az imperialista frontokon az angol és francia tőke hatalmas profitjának biztosításáért hullatta vérét.

Továbbá. A cárizmus nemcsak házőrző ebe volt az imperializmusnak Európa keleti részén, hanem még ügynöksége is volt a nyugati imperializmusnak, amely a cárizmus segítségével préselte ki a lakosságból a százmilliós kamatokat a Párizsban és Londonban, Berlinben és Brüsszelben folyósított kölcsönökért.

És végül, Törökország, Perzsia, Kína stb. felosztásában a cárizmus a nyugati imperializmus leghűségesebb szövetségese volt. Ki ne tudná, hogy az imperialista háborút a cárizmus az Antant imperialistáival szövetségben viselte, hogy Oroszország ennek a háborúnak lényeges eleme volt?

Íme, ezért fonódtak össze a cárizmus és a nyugati imperializmus érdekei s ezért csomósodtak össze végül az imperialista érdekek egységes gombolyagává.

Megbékélhetett-e a nyugati imperializmus azzal, hogy elveszítse egy olyan hatalmas támaszát a Keleten, az erőnek és az anyagi eszközöknek olyan gazdag tartalékát, amilyen a régi, cári burzsoá Oroszország volt, — megbékélhetett-e ezzel anélkül, hogy össze ne szedje minden erejét az orosz forradalommal való élethalálharcra, a cárizmus megvédésére és fenntartására? Világos, hogy ezzel nem békélhetett meg!

Ebből azonban az következik, hogy aki a cárizmusra akart csapást mérni, az elkerülhetetlenül kezet emelt az imperializmusra is, aki a cárizmus ellen kelt hadra, annak az imperializmus ellen is hadra kellett kelnie, mert aki a cárizmust készült megdönteni, annak meg kellett döntenie az imperializmust is, ha valóban azt akarta, hogy a cárizmust ne csak megverje, hanem teljesen meg is semmisítse. A cárizmus elleni forradalom ily módon közelkerült az imperializmus elleni forradalomhoz, a proletárforradalomhoz, át kellett nőnie abba.

Ugyanakkor Oroszországban rendkívül hatalmas népforradalom bontakozott ki, élén a világ legforradalmibb proletariátusával, amelynek olyan komoly szövetségese volt, mint Oroszország forradalmi parasztsága. Kell-e bizonyítani, hogy egy ilyen forradalom nem állhatott meg a félúton, hogy siker esetén tovább kellett mennie, ki kellett bontania a felkelés zászlaját az imperializmus ellen?

Ezért vált Oroszország szükségképpen az imperializmus ellentéteinek csomópontjává, nemcsak abban az értelemben, hogy ezek az ellentétek, különösen felháborító és különösen elviselhetetlen jellegüknél fogva, éppen Oroszországban fakadtak fel a legkönnyebben, és nemcsak azért, mert Oroszország a nyugati imperializmus nagyfontosságú támasza volt, mely a nyugati finánctőkét Kelet gyarmataival kötötte össze, hanem azért is, mert csak Oroszországban volt meg az a reális erő, amely képes volt az imperializmus ellentéteit forradalmi úton megoldani.

De ebből az következik, hogy a forradalomnak Oroszországban szükségképpen proletárforradalommá kellett lennie, hogy kifejlődésének már első napjaiban szükségképpen nemzetközi jelleget kellett öltenie, hogy ilyenformán feltétlenül alapjaiban kellett megrendítenie a világimperializmust.

Ha így álltak a dolgok, szorítkozhattak-e munkájukban az orosz kommunisták az orosz forradalom szűk nemzeti kereteire? Természetes, hogy nem! Ellenkezőleg, az egész helyzet, mind a belső (a mély, forradalmi válság), mind a külső (a háború), arra sarkalta őket, hogy munkájukban ezeket a kereteket túllépjék, a harcot átvigyék a nemzetközi színtérre, az imperializmus fekélyeit feltárják, a kapitalizmus összeomlásának elkerülhetetlenségét bebizonyítsák, a szociálsovinizmust és szociálpacifizmust szétzúzzák, s végül, hogy saját országukban a kapitalizmust megdöntsék s a proletariátus számára új harci fegyvert kovácsoljanak — a proletárforradalom elméletét és taktikáját, abból a célból, hogy minden ország proletariátusának megkönnyítsék a kapitalizmus megdöntését. Az orosz kommunisták nem is cselekedhettek másként, mert csak ezen az úton számíthattak a nemzetközi helyzet bizonyos változásaira, amelyek Oroszországnak biztosítékot nyújthattak a burzsoá rend visszaállítása ellen.

Íme, ezért lett Oroszország a leninizmus szülőföldje és az orosz kommunisták vezére, Lenin, annak megteremtője.

Oroszországgal és Leninnel körülbelül az „esett meg”, ami Németországgal és Marx-szal, Engels-szel a múlt század negyvenes éveiben. Németország akkor ugyanúgy, mint Oroszország a XX. század elején, polgári forradalommal volt terhes. Marx a „Kommunista kiáltványában akkor ezt írta:„Németországra azért irányítják a kommunisták legnagyobb figyelmüket, mert Németország a polgári forradalom küszöbén áll, és mert ezt a forradalmat általában az európai civilizáció fejlettebb feltételei között és sokkal fejlettebb proletariátussal hajtja végre, mint Anglia a XVII. és Franciaország a XVIII. században. A német polgári forradalom tehát csak közvetlen előjátéka lehet egy proletárforradalomnak”.

Más szóval — a forradalmi mozgalom központja Németországba helyeződött át.

Aligha kételkedhetünk abban, hogy éppen az a körülmény, melyet Marx a fenti idézetben kiemel, volt a valószínű oka annak, hogy éppen Németország lett a tudományos szocializmus hazája s hogy éppen a német proletariátus vezérei, Marx és Engels lettek annak megteremtői.

Ugyanez áll, de még fokozottabb mértékben, a XX. század kezdetének Oroszországára. Oroszország ebben az időszakban a polgári forradalom előestéjén állott, s ezt a forradalmat előrehaladottabb európai viszonyok között és fejlettebb proletariátussal kellett véghezvinnie, mint Németországnak (Angliáról és Franciaországról nem is beszélve), s amellett minden jel arra mutatott, hogy ez a forradalom a proletárforradalom erjesztője és előjátéka lesz.

Nem lehet véletlennek tartani azt a tényt, hogy Lenin már 1902-ben, amikor az orosz forradalom még csak kezdődőben volt, „Mi a teendő?” című brosúrájában ezeket a látnoki szavakat írta:

„Az a legközelebbi feladat, melyet a történelem most elénk (azaz az orosz marxisták elé — I. Szt.) tűzött, bármely más ország proletariátusának legközelebbi feladatai közül a legforradalmibb.”

„… ennek a feladatnak a megvalósítása, az európai és (most már mondhatjuk) egyben az ázsiai reakció leghatalmasabb bástyájának lerombolása, az orosz proletariátust a nemzetközi forradalmi proletariátus élcsapatává tenné” (IV. köt. 382. old.).

Más szóval, a forradalmi mozgalom központjának Oroszországba kellett áthelyeződnie.

Ismeretes, hogy a forradalom menete Oroszországban Leninnek ezt a jóslatát mindenben igazolta.

Lehet-e csodálni ezek után, hogy az az ország, amely ilyen forradalmat vitt véghez, amelynek ilyen proletariátusa van, a proletárforradalom elméletének és taktikájának szülőhazája lett?

Lehet-e csodálni, hogy az oroszországi proletariátus vezére, Lenin lett egyben ennek az elméletnek és taktikának a megteremtője s a nemzetközi proletariátus vezére?

II
A módszer

Fentebb beszéltem arról, hogy egyfelől Marx és Engels, másfelől Lenin között a II. Internacionále opportunizmusa uralmának egész korszaka van. Pontosság kedvéért hozzá kell fűznöm, hogy az opportunizmusnak nem formaszerinti, hanem csak tényleges uralmáról van itt szó. Forma szerint a II. Internacionále élén „igazhitű” marxisták, „ortodoxok” álltak — Kautsky és mások. Valójában azonban a II. Internacionále fő munkája az opportunizmus vonalán mozgott. Az opportunisták kispolgári, alkalmazkodó természetüknél fogva a burzsoáziához alkalmazkodtak, az „ortodoxok” viszont az „egység megőrzése” érdekében, a „pártonbelüli béke” érdekében, az opportunistákhoz alkalmazkodtak. Az eredmény az opportunizmus uralma lett, mert a burzsoázia politikája és az „ortodoxok” politikája között a lánc bezárult.

A kapitalizmus aránylag békés fejlődésének időszaka volt ez, hogy úgy mondjuk, háborúelőtti időszak, amikor az imperializmus katasztrofális ellentétei még nem tárultak fel teljes nyíltságukban, amikor a munkások gazdasági sztrájkjai és a szak- szervezetek többé-kevésbé „normálisan” fejlődtek, amikor a választási harcok és parlamenti frakciók „szédítő” sikereket értek el, amikor a harc legális formáit az egekig magasztalták és a kapitalizmust a legalitással akarták „megölni”, — szóval, amikor a II. Internacionále pártjai elhájasodtak és nem akaródzott nekik komolyan a forradalomra, a proletariátus diktatúrájára, a tömegek forradalmi nevelésére gondolni.

Egységes és egész forradalmi elmélet helyett — egymásnak ellentmondó elméleti tételek és elméletforgácsok, amelyek elszakadtak a tömegek élő forradalmi harcától s elavult dogmákká váltak. Persze a látszat kedvéért emlegették Marx elméletét, de csak azért, hogy az élő forradalmi lelket kiirtsák belőle.

Forradalmi politika helyett — petyhüdt filiszterség és kicsinyes politikai mesterkedések, parlamenti diplomatizálás és parlamenti kombinációk. A látszat kedvéért persze hoztak „forradalmi” határozatokat „forradalmi” jelszavakkal, de csak azért, hogy aztán az asztalfiókba rejtsék őket.

Ahelyett, hogy a pártot saját hibáin tanították és nevelték volna helyes forradalmi taktikára — gondosan elkerülték a beteg kérdéseket, elpalástolták és elkenték őket. A látszat kedvéért persze hajlandók voltak beszélni is ezekről a beteg kérdésekről, de csak azért, hogy az ügyet valamilyen „kaucsuk-határozattal” intézzék el.

Ilyen volt a II. Internacionále arculata, munka- módszere, fegyvertára.

Közben azonban közeledett egy új időszak, az imperialista háborúk és a proletariátus forradalmi csatáinak időszaka. A harc régi módszerei a finánctőke mindenhatóságával szemben nyilvánvalóan elégteleneknek és erőtleneknek bizonyultak.

Felül kellett vizsgálni a II. Internacionále egész munkáját, egész munkamódszerét, ki kellett űzni a filiszterséget, a korlátoltságot, az elvtelen politikai mesterkedést, az árulást, a szociálsovinizmust, a szociálpacifizmust. A II. Internacionále egész fegyvertárát át kellett vizsgálni s kidobni onnan mindent, ami rozsdás és ócska, új fajtájú fegyvereket kellett kovácsolni. Ilyen előzetes munka nélkül a kapitalizmus elleni hadba vonulásról szó sem lehetett. Enélkül a proletariátus azt kockáztatta, hogy az új forradalmi ütközetekben nem lesz eléggé felfegyverezve vagy akár egyszerűen fegyvertelen lesz.

A leninizmusnak jutott osztályrészül az a tisztesség, hogy a II. Internacionálét mindenestül felülvizsgálja és Augiász-istállóját kitakarítsa.

Ilyen körülmények között született meg és kovácsolódott ki a leninizmus módszere.

Mit követel ez a módszer?

Először, a II. Internacionále elméleti dogmáinak felülvizsgálását a tömegek forradalmi harca, az élő gyakorlat tüzében, azaz követeli az elmélet és a gyakorlat megbontott egységének helyreállítását és a közöttük beállott szakadás megszüntetését, mert csak így lehet megteremteni a forradalmi elmélettel felfegyverzett igazi forradalmi pártot.

Másodszor, a II. Internacionáléhoz tartozó pártok politikájának felülvizsgálását, nem jelszavaik és határozataik alapján (ezeknek hinni nem szabad), hanem tetteik, cselekedeteik alapján, mert csak így lehet a proletártömegek bizalmát kivívni és megérdemelni.

Harmadszor, az egész pártmunka átépítését új, forradalmi módon, a tömegek forradalmi harcra való nevelésének és előkészítésének szellemében, mert csak így lehet a tömegeket a proletárforradalomra előkészíteni.

Negyedszer, a proletárpártok önkritikáját, saját hibáikon való nevelését és tanítását, mert csak így lehet igazi pártkádereket és igazi pártvezetőket nevelni.

Ez a leninizmus módszerének alapja és lényege.

Hogyan alkalmazták ezt a módszert a gyakorlatban?

A II. Internacionále opportunistáinak számos elméleti dogmája van, melyektől sohasem hajlandók tágítani. Vegyünk elő ezek közül néhányat.

Az első dogma arra a kérdésre vonatkozik, hogy minő feltételek mellett ragadhatja meg a proletariátus a hatalmat. Az opportunisták erősködnek, hogy a proletariátusnak addig nem lehet és nem is szabad megragadnia a hatalmat, amíg egymaga nem alkotja az ország lakosságának többségét. Bizonyítékok erre nincsenek, hiszen ezt a képtelen tételt sem elméletileg, sem gyakorlatilag igazolni nem lehet. Jó, feleli Lenin ezeknek a II. Internacionálébeli uraknak. De ha adódik egy olyan történelmi helyzet (háború, agrárválság stb.), melyben a proletariátusnak, a lakosság kisebbségének lehetősége nyílik arra, hogy a dolgozó tömegek hatalmas többségét maga köré tömörítse — miért ne ragadja meg a hatalmat? Miért ne használja ki a proletariátus a kedvező nemzetközi és belső helyzetet arra, hogy a tőke arcvonalát áttörje és az általános döntést meggyorsítsa? Vajon nem beszélt-e Marx már a múlt század ötvenes éveiben arról, hogy a proletárforradalom ügye Németországban „kitűnően” állna, ha a proletárforradalmat sikerülne alátámasztani „a parasztháborúnak valamiféle második kiadásával”? Vajon nem tudja-e mindenki, hogy Németországban akkor aránylag kevesebb volt a proletár, mint például Oroszországban 1917-ben? Vajon nem mutatta-e meg az orosz proletárforradalom gyakorlata azt, hogy a II. Internacionále hőseinek ez a kedvenc dogmája a proletariátus számára teljesen hasznavehetetlen? Vajon nem világos-e, hogy a forradalmi tömegharcok gyakorlata ezt az ócska dogmát megcáfolja és megsemmisíti?

A másik dogma: a proletariátus a hatalmat nem tarthatja meg, ha nincs elegendő számú kiképzett kulturális és adminisztratív kádere, mely az ország igazgatását el tudja látni, — előbb létre kell hozni ezeket a kádereket a kapitalizmus viszonyai között s csak azután megragadni a hatalmat. Jó, feleli erre Lenin; de miért nem lehet a dolgot megfordítani, úgy, hogy előbb megragadjuk a hatalmat, kedvező fejlődési viszonyokat teremtünk a proletariátus számára és azután — hétmérföldes léptekkel haladunk előre a dolgozó tömegek kulturális színvonalának felemelése, a munkásokból kikerülő vezetők és adminisztrátorok nagyszámú kádereinek kiképzése terén? Vajon az oroszországi gyakorlat nem mutatta-e meg, hogy a munkássorokból jövő vezetők káderei a proletárhatalom alatt százszor gyorsabban és jobban fejlődnek, mint a tőke hatalma alatt? Vajon nem világos-e, hogy a tömegek forradalmi harcának gyakorlata könyörtelenül megsemmisíti az opportunistáknak ezt az elméleti dogmáját is?

A harmadik dogma: az általános politikai sztrájk módszere a proletariátus számára alkalmatlan, mert elméletileg nem helytálló (lásd Engels bírálatát), gyakorlatilag veszélyes (az ország gazdasági életének normális menetét kizökkentheti a kerékvágásból, a szakszervezetek pénztárait kiürítheti), nem pótolhatja a harc parlamenti formáit, amelyek a proletariátus osztályharcának fő formái. Rendben van, felelik erre a leninisták. De, először, Engels nem bármiféle általános sztrájkot bírált, hanem csak az általános sztrájk egy bizonyos fajtáját, az anarchisták általános gazdasági sztrájkját, melyet az anarchisták a proletariátus politikai harca helyett javasoltak. Mi köze ennek az általános politikai sztrájk módszeréhez? Másodszor, ki és hol bizonyította be, hogy a proletariátus harcának a parlamenti harc a fő formája? Vajon a forradalmi mozgalom története nem azt bizonyítja-e, hogy a parlamenti harc csak iskola és segédeszköz a proletariátus parlamenten-kívüli harcainak megszervezésére, hogy a munkásmozgalom alapvető kérdéseit a kapitalizmus idején az erő dönti el, a proletártömegek közvetlen harca, általános sztrájkja, felkelése? Harmadszor, honnan vették azt, hogy a parlamenti harcot az általános politikai sztrájk módszerével kell helyettesíteni? Hol és mikor próbálták az általános politikai sztrájk hívei a harc parlamenti formáit a harc parlamenten-kívüli formáival helyettesíteni? Negyedszer, vajon az oroszországi forradalom nem mutatta-e meg, hogy az általános politikai sztrájk a proletárforradalom hatalmas iskolája, a legszélesebb proletártömegek mozgósításának és megszervezésének pótolhatatlan eszköze a kapitalizmus erődjei megrohamozásának küszöbén? Mire való hát a nyárspolgári siránkozás a gazdasági élet normális menetének megzavarása és a szakszervezeti pénztárak miatt? Vajon nem világos, hogy a forradalmi harc gyakorlata az opportunistáknak ezt a dogmáját is szétzúzza?

És így tovább, és így tovább.

Ezért mondotta Lenin, hogy „a forradalmi elmélet nem dogma”, hogy „az elmélet csak a valóban tömegjellegű és valóban forradalmi mozgalom gyakorlatával való szoros kapcsolatban alakul ki véglegesen” („Baloldaliság”), mert az elméletnek a gyakorlatot kell szolgálnia, mert az „elméletnek azokra a kérdésekre kell válaszolnia, amelyeket a gyakorlat vet fel” („Kik azok a «népbarátok»?”), mert az elméletet ellenőrizni kell a gyakorlat adatain.

Ami a II. Internacionále pártjainak politikai jelszavait és politikai döntéseit illeti, csak a „háborút a háború ellen” jelszó történetére kell emlékeznünk, hogy megértsük, milyen hazug és rothadt e pártok gyakorlata, amelyek forradalomellenes tevékenységüket nagyhangú forradalmi jelszavakba és határozatokba burkolják. Mindenki emlékszik még a II. Internacionále bázeli kongresszusának pompázatos demonstrációjára, amikor az imperialistákat, arra az esetre, ha háborút mernének kezdeni, megfenyegették a felkelés minden borzalmával és kiadták a „háborút a háború ellen” fenyegető jelszavát. De ki nem emlékszik arra is, hogy kevéssel azután, közvetlenül a háború megkezdése előtt, a bázeli határozatot elsikkasztották és a munkásoknak új jelszót adtak — irtsátok egymást a kapitalista haza dicsőségére? Vajon nem világos-e, hogy a forradalmi jelszavak és határozatok fabatkát sem érnek, ha nem erősítik meg őket tettekkel? Csak össze kell hasonlítani az imperialista háború polgárháborúvá való átváltoztatásának lenini politikáját a II. Internacionále háborúalatti áruló politikájával, és rögtön megértjük az opportunizmus elvtelen politikusainak laposságával szemben a leninizmus módszerének egész nagyságát.

Idéznem kell itt Lenin „A proletárforradalom és a renegát Kautsky” című könyvéből egy helyet, ahol Lenin keményen ostorozza a II. Internacionále vezető politikusának, Kautskynak, opportunista kísérletét, hogy a pártokat ne tetteik, hanem papiros jelszavaik és dokumentumaik alapján ítélje meg:

„Kautsky tipikusan kispolgári, filiszteri politikát folytat, mikor azt képzeli . . . hogy a jelszó kiadása változtat a dolgon. A burzsoá demokrácia egész története leleplezi ezt az illúziót: a burzsoá demokraták a nép becsapására mindig kiadtak és mindig ki is adnak tetszésszerinti «jelszavakat». De a fontos az, hogy ellenőrizzük őszinteségüket, hogy a szavakkal szembeszegezzük a tényeket, hogy ne érjük be az idealista vagy sarlatán frázissal, hanem tárjuk fel az osztályvalóságot” (XXIII. köt. 377. old.).

Arról nem is beszélek, hogy a II. Internacionále pártjai félnek az önkritikától, nem beszélek arról a módról, ahogy hibáikat rejtegetik, ahogy elkenik a beteg kérdéseket, ahogy fogyatékosságaikat takargatják a „minden rendben van” hazug parádéjával, ami az élő gondolatot eltompítja és meggátolja azt, hogy a pártot forradalmi módon, a saját hibáin lehessen nevelni. Ezt a módszert Lenin kigúnyolta és pellengérre állította. Íme, mit mond Lenin „Baloldaliság” című brosúrájában a proletárpártok önkritikájáról:

„A politikai pártnak saját hibáihoz való viszonya egyik legfontosabb és legbiztosabb ismérve a párt komolyságának, s annak, hogy miként teljesíti a valóságban kötelességét osztálya és a dolgozó tömegekirányában. A hibát nyíltan beismerni, okait feltárni, kielemezni a helyzetet, amely a hibát szülte, gondosan megvitatni, hogy milyen eszközökkel lehet a hibát kijavítani — ez jellemzi a komoly pártot, így teljesíti a párt kötelességét, így neveli és tanítja az osztályt s azután a tömegeket is” (XXV. köt. 200. old.).

Egyesek azt mondják, hogy saját hibáinak feltárása és az önkritika veszélyes a pártra, mert az ellenség ezt kihasználhatja a proletárpárt ellen. Lenin az ilyen ellenvetéseket komolytalannak és teljesen helytelennek tartotta. Íme, mit mondott erről a kérdésről „Egy lépés előre, két lépés hátra” című brosúrájában már 1904-ben, amikor pártunk még gyenge és kicsiny volt:

„Ezek (vagyis a marxisták ellenfelei — I. Szt.) kárörömmel és kaján ujjongással figyelik vitáinkat; ők persze rajta lesznek, hogy pártunk hiányosságainak és fogyatékosságainak szentelt brosúrámból egyes helyeket saját céljaiknak megfelelő módon ráncigáljanak elő. Az orosz szociáldemokraták már elég puskaport szagoltak a csatákban, hogy rá se hederítsenek ezekre a csipkelődésekre, hogy ezek ellenére folytassák munkájukat az önbírálat és saját hiányosságaik kíméletlen leleplezése terén, amelyeket a munkásmozgalom növekedése okvetlenül és elmaradhatatlanul le fog gyűrni” (VI. köt. 161. old.).

Ezek a leninizmus módszerének jellemző vonásai általában.

Ami Lenin módszerét jellemzi, az alapjában már megvolt Marx tanításában, amely, Marx szavai szerint, „lényegileg kritikai és forradalmi”. Éppen ez a kritikai és forradalmi szellem az, ami Lenin módszerét keresztül-kasul áthatja. De helytelen volna azt gondolni, hogy Lenin módszere egyszerűen Marx módszerének felújítása. Valójában Lenin módszere Marx kritikai és forradalmi módszerének, materialista dialektikájának nemcsak felújítása, hanem konkretizálása és továbbfejlesztése is.

III
Az elmélet

Ebből a témából három kérdést ragadok ki. Ezek:

a) az elmélet jelentősége a proletármozgalom számára,
b) az ösztönösség „elméletének” kritikája,
c) a proletárforradalom elmélete.

1. Az elmélet jelentőségéről. Egyesek úgy vélik, hogy a leninizmus a gyakorlat elsőbbsége az elmélettel szemben, oly értelemben, hogy a legfontosabb benne a marxista tételek tettre váltása, ezeknek a tételeknek „végrehajtása”, ami pedig az elméletet illeti, e tekintetben a leninizmus — állítólag — meglehetősen közömbös. Ismeretes, hogy Plehanov nem egyszer élcelődött azon, hogy Lenin „közömbös” az elmélet s különösen a filozófia iránt. Az is ismeretes, hogy a jelenlegi gyakorlati leninisták közül sokan nem nagy barátai az elméletnek, különösen azért nem, mert a viszonyok kényszere következtében rengeteg gyakorlati munkát kell végezniök. Ki kell jelentenem, hogy egyeseknek ez az enyhén szólva különös véleménye Leninről és a leninizmusról teljességgel hibás, a valóságnak semmiképpen sem felel meg, s hogy a gyakorlat embereinek az az igyekezete, hogy az elméletnek hátat fordítsanak, ellentmond a leninizmus egész szellemének és nagy veszélyekkel járhat az ügyre nézve.

Az elmélet valamennyi ország munkásmozgalmának általánosított tapasztalata. Az elmélet természetesen tárgytalanná válik, ha nem kapcsolódik egybe a forradalmi gyakorlattal, éppúgy, mint ahogy a gyakorlat is vakká lesz, ha nem világítja meg útját a forradalmi elmélettel. De az elmélet a munkásmozgalom hatalmas erejévé válhat, ha a forradalmi gyakorlattal elválaszthatatlan kapcsolatban formálódik ki, mert az elmélet és csakis az elmélet adhatja meg a mozgalomnak a biztonságot, a tájékozódás erejét és a környező események belső összefüggésének megértését, mert az elmélet, és csakis az elmélet segíthet a gyakorlatnak megérteni nem csupán azt, hogyan és hova haladnak az osztályok a jelenben, hanem azt is, hogyan és hova kell haladniok a közeljövőben. Éppen Lenin volt az, aki kimondotta és sokszor ismételte az ismert tételt:

Forradalmi elmélet nélkül nem lehet forradalmi mozgalom sem” (IV. köt. 380. old.).

Lenin mindenki másnál jobban megértette az elmélet nagy jelentőségét, különösen az olyan párt számára, amilyen a mienk, melynek az jutott osztályrészül, hogy a nemzetközi proletariátusnak élenjáró harcosa legyen, s amelyet annyira bonyolult belső és nemzetközi helyzet vesz körül. Pártunknak ezt a különleges szerepét Lenin már 1902-ben előre látta és már akkor szükségesnek tartotta azt a figyelmeztetést, hogy:

Az élenjáró harcos szerepét csak az a párt tudja betölteni, amelyet élenjáró elmélet vezet” (IV. köt. 380. old.).

Aligha szorul bizonyításra, hogy most, amikor Lenin pártunk szerepéről mondott jóslata már valóra vált, Leninnek ez a tétele különös erőre és különös jelentőségre tesz szert.

Hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonított Lenin az elméletnek, annak legvilágosabb jelét talán abban a tényben kell látnunk, hogy éppen Lenin vállalta azt a rendkívül komoly feladatot, hogy a materialista filozófia szellemében általánosítsa a legfontosabbat abból, amit a tudomány Engelstől Leninig alkotott, s hogy a marxisták soraiban mutatkozó materialistaellenes áramlatokat sokoldalú kritikának vesse alá. Engels mondotta, hogy „a materializmusnak minden új nagy felfedezéssel új alakot kell öltenie”. Ismeretes, hogy éppen Lenin volt az, aki a maga idejére vonatkozólag ezt a feladatot a „Materializmus és empíriokriticizmus” című kitűnő könyvével teljesítette. Ismeretes, hogy az a Plehanov, aki szeretett Lenin filozófiai „közömbösségén” élcelődni, még csak arra sem szánta rá magát, hogy komolyan hozzáfogjon e feladat megvalósításához.

2. Az ösztönösség „elméletének” kritikája, vagy az élcsapat szerepe a mozgalomban. Az ösztönösség „elmélete” az opportunizmus elmélete, amely meghajol a munkásmozgalom ösztönössége előtt, — olyan elmélet, mely valójában tagadja a munkásosztály élcsapatának, a munkásosztály pártjának vezető szerepét.

Az ösztönösség előtti meghajlás elmélete határozottan hadat üzen a munkásmozgalom forradalmi jellegének, ellene van annak, hogy a mozgalom a kapitalizmus alapjai ellen irányuló harc vonalán haladjon, — azt akarja, hogy a mozgalom csakis a kapitalizmus által „teljesíthető”, a kapitalizmus számára „elfogadható” követelések vonalán haladjon, mindenképpen a „legkisebb ellenállás vonala” mellett van. Az ösztönösség elmélete a trade-unionizmus ideológiája.

Az ösztönösség előtti meghajlás elmélete határozottan ellene van annak, hogy az ösztönös mozgalomnak tudatos, tervszerű jelleget adjunk, ellene van annak, hogy a párt a munkásosztály élén haladjon, hogy a párt a tömegeket a tudatosság színvonalára emelje, hogy a párt vezesse a mozgalmat, — azt akarja, hogy a mozgalom tudatos elemei ne zavarják a mozgalmat abban, hogy a saját útján menjen, azt akarja, hogy a párt csak figyelje az ösztönös mozgalmat és annak uszályában kullogjon. Az ösztönösség elmélete olyan elmélet, mely a tudatos elem szerepét a mozgalomban lekicsinyli, az ösztönösség elmélete az „uszálypolitika” ideológiája, mindenfajta opportunizmusnak logikai alapja.

Ez az elmélet, amely Oroszországban még az első forradalom előtt lépett a színre, a gyakorlatban arra vezetett, hogy követői, az úgynevezett „ökonomisták”, tagadták az önálló munkáspárt szükségességét Oroszországban, állást foglaltak a munkásosztálynak a cárizmus megdöntéséért folytatott forradalmi harca ellen, a mozgalomban trade-unionista politikát hirdettek s a munkásmozgalmat általában kiszolgáltatták a liberális burzsoázia hegemóniájának.

A régi „Iszkra” harca és az „uszálypolitika” elméletének az a ragyogó kritikája, amelyet Lenin „Mi a teendő?” című brosúrájában adott, nemcsak az úgynevezett „ökonomizmust” semmisítette meg, hanem az orosz munkásosztály valóban forradalmi mozgalmának elméleti alapjait is megteremtette.

E nélkül a harc nélkül gondolni sem lehetett önálló munkáspárt megteremtésére Oroszországban és e párt vezető szerepére a forradalomban.

De az ösztönösség előtti meghajlás elmélete nemcsak orosz jelenség. A legnagyobb mértékben el van terjedve — ha némileg más formában is — a II. Internacionále valamennyi pártjában, kivétel nélkül. A II. Internacionále vezetői által elposványosított úgynevezett „termelőerő”-teóriára gondolok itt, amely mindent igazol és mindenkit kibékít, mely a tényeket akkor állapítja meg, és akkor magyarázza meg, amikor már mindenkinek a könyökén nőttek ki, és miután megállapította őket, megnyugszik bennük. Marx azt mondta, hogy a materialista elmélet nem szorítkozhatik a világ megmagyarázására, meg is kell változtatnia a világot. Kautsky és társai azonban ezzel mit sem törődnek, ők jobbnak látják, ha megmaradnak a marxi tétel első felénél.

Lássunk egy példát a sok közül arra, hogyan alkalmazzák ezt az „elméletet”. Beszélik, hogy az imperialista háború előtt a II. Internacionále pártjai fenyegetőztek, hogy megüzenik a „háborút a háborúnak”, ha az imperialisták háborút kezdenének. Beszélik, hogy közvetlenül a háború megkezdése előtt ugyanezek a pártok a „háborút a háború ellen” jelszavát sutba dobták és a vele ellentétes jelszót valósították meg, a „háborút az imperialista hazáért”. Beszélik, hogy ennek a jelszó-cserének sokmillió munkás esett áldozatul. De hiba volna azt hinni, hogy valaki bűnös ebben, hogy valaki elárulta vagy eladta a munkásosztályt. Erről szó sincs! Minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Előszöris, mert az Internacionále a „béke eszköze” és nem a háborúé. Másodszor, mert a „termelőerők” akkori „színvonala” mellett semmi mást tenni nem lehetett. „Bűnösök” a „termelőerők”. Mindezt pontosan megmagyarázza „nekünk” Kautsky úr „termelőerő-elmélete”. S aki nem hisz ebben az „elméletben”, az nem marxista. A pártok szerepe? Jelentőségük a mozgalomban? De mit tehet a párt egy olyan döntő tényező ellen, mint a „termelőerők színvonala”?..

A marxizmus meghamisításának ilyen példáit halomszámra lehetne idézni.

Aligha szorul bizonyításra, hogy ez a meghamisított „marxizmus”, melynek csak az a hivatása, hogy az opportunizmus mezítelenségét takargassa, nem egyéb, mint annak az „uszálypolitikának” az európai kiadása, amely ellen Lenin már az első orosz forradalom előtt küzdött.

Aligha szorul bizonyításra, hogy ennek az elméleti hamisításnak a megsemmisítése előfeltétele annak, hogy a Nyugaton valóban forradalmi pártok alakuljanak.

3. A proletárforradalom elmélete. A proletárforradalom lenini elmélete három alaptételből indul ki.

Az első tétel. A finánctőke uralma a kapitalizmus vezető országaiban; értékpapírok kibocsátása, mint a finánctőke egyik legfőbb művelete; a tőkekivitel nyersanyagforrásokhoz, mint az imperializmus egyik alapja; a fináncoligarchia mindenhatósága, mint a finánctőke uralmának következménye — mindez feltárja a monopolista kapitalizmus durván élősdi jellegét, százszor érezhetőbbé teszi a kapitalista trösztök és szindikátusok nyomását, növeli a munkásosztály felháborodását a kapitalizmus alapjai ellen s a tömegeket elvezeti a proletárforradalomhoz, mint az egyetlen menedékhez (lásd Lenin „Imperializmus” c. művét).

Ebből adódik az első következtetés: a forradalmi válság a kapitalista országokon belül kiéleződik; az „anyaországokban”, a belső, proletár fronton halmozódnak a kirobbanás elemei.

A második tétel. Fokozott tőkekivitel a gyarmati és a függő országokba; az „érdekszférák” és a gyarmati birtokok kiterjesztése annyira, hogy átfogják az egész földkerekséget; a kapitalizmus átalakulása olyan világrendszerré, melyben a maroknyi „előrehaladott” ország a földgömb lakosságának roppant többségét pénzügyi rabságban és gyarmati elnyomatásban tartja — mindez egyfelől az egyes nemzeti gazdaságokat és nemzeti területeket egy egységes lánc, az úgynevezett világgazdaság láncszemeivé tette, másfelől a földkerekség lakosságát két táborra szakította: egy maroknyi „előrehaladott” kapitalista országra, amelyek nagykiterjedésű gyarmati és függő országokat tartanak elnyomatásban, s a gyarmati és függő országok óriási többségére, amelyek kénytelenek harcot folytatni az imperialista elnyomás alól való felszabadulásukért (lásd „Imperializmus”).

Ebből adódik a második következtetés: a forradalmi válság kiéleződik a gyarmati országokban, a külső, gyarmati fronton halmozódnak az imperializmus elleni felháborodás elemei.

A harmadik tétel. Az „érdekszférák” és gyarmatok monopolisztikus birtoklása; a különböző kapitalista országok egyenlőtlen fejlődése, mely eszeveszett harcra vezet a világ felosztásáért azon államok között, amelyek már hódítottak területeket és azon államok között, melyek még csak ezután akarják a maguk „részét” megkapni; imperialista háborúk, mint a felborult „egyensúly” helyreállításának egyetlen eszköze — mindez a harmadik fronton, a kapitalisták egymással szembeni frontján folyó harc fokozódására, az imperializmus gyengülésére vezet s arra, hogy az első két front, a forradalmi proletárfront és a gyarmati szabadságharc frontja, könnyebben egyesül az imperializmus ellen (lásd „Imperializmus”).

Ebből adódik a harmadik következtetés: az imperializmus fennállása mellett elháríthatatlanok a háborúk és elkerülhetetlen az európai proletárforradalom koalíciója a Kelet gyarmati forradalmával, a forradalom egységes világfrontjában, az imperializmus világfrontja ellen.

Mindezeket a következtetéseket Lenin egyetlen általános végkövetkeztetésben foglalja össze, abban, hogy „az imperializmus a szocialista forradalom előestéje” (XIX. köt. 71. old.).

Ennek megfelelően megváltozik az a szemszög is, amelyből a proletárforradalom kérdését, a forradalom jellegének, terjedelmének, mélységének kérdését vizsgáljuk, változik a forradalom sémája általában.

Régebben a proletárforradalom előfeltételeinek elemzéséhez rendszerint egyik vagy másik ország gazdasági helyzetének szempontjából fogtak hozzá. Ma ez a szempont már nem kielégítő. Ma valamennyi ország, vagy legalábbis az országok többsége szempontjából kell a kérdést vizsgálni, mert az egyes országok és az egyes nemzetgazdaságok már nem önmagukban zárt egységek, hanem a világgazdaságnak nevezett egységes lánc szemeivé lettek, mert a régi „kulturált” kapitalizmus imperializmusba nőtt át, az imperializmus pedig olyan világrendszer, mely a föld lakosságának óriási többségét maroknyi „előrehaladott” ország pénzügyi rabságában és gyarmati elnyomásában tartja.

Régebben szokás volt arról beszélni, hogy a proletárforradalom objektív előfeltételei megvannak-e vagy hiányzanak-e egyik vagy másik országban, illetve pontosabban — egyik vagy másik fejlett országban. Ma ez a szempont már nem kielégítő. Ma arról kell beszélni, hogy az objektív forradalmi előfeltételek az imperialista világgazdaság egész rendszerében, mint egységes egészben megvannak, — és az, hogy ebben a rendszerben van egynéhány ország, amely ipari tekintetben nem eléggé fejlett, a forradalomnak nem lehet áthághatatlan akadálya, ha a rendszer a maga egészében, azaz helyesebben — minthogy a rendszer a maga egészében már érett a forradalomra.

Régebben szokás volt egyik vagy másik fejlett ország proletárforradalmáról, mint külön, teljesen önálló tényezőről beszélni, melyet szembeállítottak a tőke külön, nemzeti frontjával, mint ellenlábasával. Ma ez a szempont már nem kielégítő. Ma a proletár világforradalomról kell beszélni, mert a tőke különálló nemzeti frontjai az imperializmus világfrontjának nevezett egységes lánc szemeivé lettek s ezzel a fronttal a világ forradalmi mozgalmának közös frontját kell szembeszegezni.

Régebben a proletárforradalmat, mint valamely adott ország kizárólagosan belső fejlődésének eredményét tekintették. Ma ez a szempont már nem kielégítő. A proletárforradalmat ma elsősorban, mint az imperializmus világrendszerén belüli ellentétek fejlődésének eredményét kell tekinteni, mint annak eredményét, hogy az imperialista világfront lánca egyik vagy másik országban megszakad.

Hol kezdődik majd a forradalom, hol, melyik országban lehet legelőbb áttörni a tőke frontját?

Ott, ahol fejlettebb az ipar, ahol a proletariátus a lakosság többsége, ahol több a kultúra, több a demokrácia — így szoktak régebben felelni erre a kérdésre.

Nem — veti ellene a forradalom lenini elmélete — nem feltétlenül ott, ahol fejlettebb az ipar stb. A tőke frontja ott fog átszakadni, ahol az imperializmus lánca gyengébb, mert hiszen a proletárforradalom annak eredménye, hogy a világimperializmus frontjának lánca a leggyengébb helyén elszakad, s megeshetik, hogy az az ország, mely a forradalmat elkezdte, az az ország, mely a tőke frontját áttörte, kapitalista viszonylatban kevésbé fejlett, mint más országok, amelyek fejlettebbek ugyan, de mégis megmaradtak a kapitalizmus keretei között.

1917-ben az imperialista világfront lánca Oroszországban gyengébbnek bizonyult, mint a többi országban. És csakugyan ott is szakadt el s megnyitotta a kivezető utat a proletárforradalomhoz. Miért? Azért, mert Oroszországban hatalmas népforradalom bontakozott ki, élén a forradalmi proletariátussal, amelynek olyan komoly szövetségese volt, mint a földesuraitól elnyomott és kizsákmányolt sokmilliós parasztság. Azért, mert a forradalommal szemben az imperializmusnak olyan undorító képviselője állott, mint a cárizmus, amelynek nem volt semmiféle erkölcsi súlya és rászolgált a lakosság általános gyűlöletére. Oroszországban a lánc gyengébbnek bizonyult, jóllehet Oroszország kapitalista viszonylatban fejletlenebb volt, mint, mondjuk, Franciaország vagy Németország, Anglia vagy Amerika.

Hol szakad el a lánc a legközelebbi jövőben? Ismét csak ott, ahol gyengébb. Nincs kizárva, hogy a lánc, mondjuk, Indiában szakadhat el. Miért? Mert ott fiatal, harcos forradalmi proletariátus van, amelynek olyan kétségtelenül nagy és kétségtelenül komoly szövetségese van, mint a nemzeti szabadságmozgalom. Mert a forradalommal szemben olyan mindenki előtt ismeretes ellenfél áll, mint a külföldi imperializmus, amelynek nincsen erkölcsi hitele, és amely rászolgált India elnyomott és kizsákmányolt tömegeinek általános gyűlöletére.

Teljesen lehetséges az is, hogy a lánc Németországban szakad el. Miért? Mert azok a tényezők, amelyek, mondjuk, Indiában működnek, Németországban is működni kezdenek. Persze, az az óriási különbség, mely India és Németország fejlődési színvonala között van, rányomja majd bélyegét a német forradalom egész menetére és kimenetelére.

Ezért mondja Lenin:

„A nyugateurópai kapitalista országok fejlődése a szocializmus felé nem oly módon megy végbe. . . hogy a szocializmus bennük egyenletesen «megérik», hanem olyan viszonyok között, amikor egyes államokat kizsákmányolnak más államok, amikor az imperialista háborúban elsőnek legyőzött államot kizsákmányolják, s ugyanakkor az egész Keletet is kizsákmányolják. A Kelet viszont, éppen az első imperialista háború következtében, végleg belépett a forradalmi mozgalomba, végleg belesodródott a világforradalmi mozgalom általános forgatagába” (XXVII. 415—416. old.).

Röviden: az imperialista front láncának rendszerint ott kell elszakadnia, ahol a lánc szemei gyengébbek, és minden bizonnyal nem feltétlenül ott, ahol a kapitalizmus fejlettebb, ahol a proletariátus ennyi meg ennyi, a parasztság annyi meg annyi százalék és így tovább.

Ezért tehát a proletárforradalom kérdésének eldöntésében a statisztikai számítgatásoknak arról, hogy hány százalék a lakosság proletár állománya az egyes országokban, nincsen olyan rendkívüli jelentőségük, amilyet oly szívesen tulajdonítottak neki a II. Internacionále betűrágói, akik nem értették meg az imperializmust és a forradalomtól féltek, mint a pestistől.

Továbbá. A II. Internacionále hősei azt erősítgették (és most is erősítgetik), hogy a polgári demokratikus forradalom és a proletárforradalom között szakadék vagy legalábbis kínai fal van, amely többé-kevésbé hosszú időközzel választja el egyiket a másiktól s ez alatt az idő alatt a hatalomra jutott burzsoázia fejleszti a kapitalizmust, a proletariátus pedig erőt gyűjt és készül a „döntő harcra” a kapitalizmus ellen. Ezt az időközt rendszerint sok évtizedre, sőt még többre is becsülik. Aligha szorul bizonyításra, hogy ennek a kínai fal „elméletnek” az imperializmus körülményei között semmi tudományos jellege nincs és hogy az nem más, nem lehet más, mint a burzsoázia ellenforradalmi vágyainak palástolása, kendőzése. Aligha szorul bizonyításra, hogy az összeütközésekkel és háborúkkal terhes imperializmus idején, a „szocialista forradalom előestéjén”, amikor a „virágzó” kapitalizmus „halódó” kapitalizmussá változik (Lenin), a forradalmi mozgalom pedig a világ minden országában nő, amikor az imperializmus egyesül kivétel nélkül minden reakciós erővel, még a cárizmussal és a feudalizmussal is és így a forradalmi erők számára is szükségessé teszi az összefogást a Nyugat proletármozgalmától kezdve a Kelet nemzeti szabadságmozgalmáig, amikor a feudális jobbágytartó rend maradványainak lerombolása az imperializmussal való forradalmi harc nélkül lehetetlenné válik — aligha szorul bizonyításra, hogy a polgári-demokratikus forradalomnak egy többé-kevésbé fejlett országban ilyen viszonyok között a proletárforradalomhoz kell közelednie, hogy az elsőnek át kell nőnie a másodikba. Az oroszországi forradalom története kézzelfoghatóan bebizonyította e tétel helyességét és elvitathatatlanságát. Nem hiába rajzolta meg Lenin már 1905-ben, az első orosz forradalom előestéjén, a „Két taktika” című brosúrájában a polgári-demokratikus forradalmat és a szocialista forradalmat úgy, mint ugyanazon lánc két láncszemét, mint az orosz forradalom lendületének egységes egészét alkotó képét:

A proletariátusnak végig kell vinnie a demokratikus forradalmat — maga mellé állítva a parasztság tömegét —, hogy erőszakkal eltiporja az önkényuralom ellenállását és ellensúlyozza a burzsoázia ingadozását. A proletariátusnak végre kell hajtania a szocialista forradalmat — maga mellé állítva a lakosság félproletár elemeinek tömegét —, hogy erőszakkal letörje a burzsoázia ellenállását és ellensúlyozza a parasztság és a kispolgárság ingadozását. Ezek a proletariátus feladatai, amelyeket az új-iszkrások oly szűklátókörűen gondolnak el a forradalom lendületéről szóló fejtegetéseikben és határozataikban” (VIII. köt. 96. old.).

Nem is beszélek Lenin más, későbbi munkáiról, melyekben a polgári forradalom proletárforradalomba való átnövésének eszméje, mint a lenini forradalmi elmélet egyik sarkköve, még élesebben domborodik ki, mint a „Két taktikádban.

Egyes elvtársak, úgy látszik, azt hiszik, hogy Lenin erre az eszmére csak 1916-ban jött rá és hogy mindaddig úgy vélekedett, hogy a forradalom Oroszországban megreked a polgári keretek között, hogy tehát a hatalom a proletár- és paraszt-diktatúra szerveinek kezéből a burzsoázia, nem pedig a proletariátus kezébe megy majd át. Azt mondják, hogy ez az állítás még a mi kommunista sajtónkba is behatolt. Le kell szögeznem, hogy ez az állítás teljesen helytelen és egyáltalán nem felel meg a valóságnak.

Hivatkozhatom Lenin ismert beszédére, amelyet a III. pártkongresszuson (1905) tartott és amelyben a proletariátus és parasztság diktatúráját, azaz a demokratikus forradalom győzelmét úgy jellemezte, hogy az nem „a «rend» megszervezése”, hanem a „háború megszervezése” (VII. köt. 264. old.).

Hivatkozhatom továbbá Lenin ismert cikkeire „Az ideiglenes kormányról” (1905), amelyekben, az orosz forradalom kifejlődésének várható kilátásait ábrázolva, a párt elé azt tűzi ki feladatul: „el kell érni, hogy az orosz forradalom ne néhány hónap, hanem sok év mozgalma legyen, hogy a forradalom ne csak a hatalom birtokosainak apró engedményeire, hanem e hatalom teljes megdöntésére vezessen”, s ugyanott Lenin, ezt a perspektívát továbbfejlesztve és az európai forradalommal kapcsolatba hozva, így folytatja:

„És ha ez sikerül, akkor… akkor a forradalmi tűz lángra lobbantja Európát; a burzsoá reakciótól elgyötört európai munkás felkel és megmutatja nekünk, «hogyan kell ezt csinálni»; akkor az európai forradalmi fellendülés visszahat Oroszországra és a néhány forradalmi év korszakát néhány forradalmi évtized korszakává teszi. . .” (ugyanott, 191. old.).

Hivatkozhatom továbbá Lenin ismert cikkére, melyet 1915 novemberében tett közzé, és amelyben a következőket írja:

„A proletariátus önfeláldozóan harcol és fog harcolni a hatalom megragadásáért, a köztársaságért, a föld elkobzásáért .. . azért, hogy a «nem-proletár néptömegek» részt vegyenek a polgári Oroszország felszabadításában a katonai-feudális «imperializmus» (= cárizmus) alól. A polgári Oroszországnak ezt a felszabadítását a cárizmus alól, a földesurak földet bitorló hatalma alól a proletariátus haladéktalanul fel fogja használni, de nem arra, hogy a gazdag parasztokat segítse a mezőgazdasági munkások elleni harcukban, hanem, hogy Európa proletariátusával szövetségben szocialista forradalmat hajtson végre …” (XVIII. köt. 318. old.).

Hivatkozhatom végül Lenin „A proletárforradalom és a renegát Kautsky” című brosúrájának ismert helyére, ahol Lenin utal arra a tételre, amelyet az imént az orosz forradalom fellendüléséről, a „Két taktiká”-ból idéztem s az alábbi következtetésre jut:

„Úgy történt, ahogy megmondtuk. A forradalom menete igazolta érvelésünk helyességét. Kezdetben az a «egész» parasztsággal a monarchia ellen, a földesurak ellen, a középkoriság ellen (és ennyiben a forradalom burzsoá, burzsoá-demokratikus marad). Azután a szegényparasztsággal együtt, a félproletariátussal együtt, valamennyi kizsákmányolttal együtt a kapitalizmus ellen, ideértve a falusi gazdagokat, kulákokat, spekulánsokat — és ennyiben a forradalom szocialistává válik. Aki megpróbálja, hogy mesterségesen kínai falat vonjon a kettő közé, aki mással is el akarja választani őket, mint a proletariátus felkészültségének fokával és a szegényparasztsággal való összefogásának fokával, az a marxizmust a legnagyobb mértékben elferdíti, elposványosítja, liberalizmussal cseréli fel” (XXIII. köt. 391. old.).

Azt hiszem, ennyi elég.

Jó, mondják majd nekünk, de akkor miért hadakozott Lenin a „permanens (megszakítás nélküli) forradalom” eszméje ellen?

Azért, mert Lenin azt javasolta, hogy a parasztság forradalmi képességeit „aknázzuk ki” és egész forradalmi energiáját használjuk fel arra, hogy a cárizmust teljesen felszámoljuk, arra, hogy a proletárforradalomra áttérhessünk, a „permanens forradalom” hívei ellenben nem értették meg, milyen komoly szerepe van a parasztságnak az orosz forradalomban, lebecsülték a parasztság forradalmi energiájának erejét, lebecsülték az orosz proletariátus erejét és képességét arra, hogy a parasztságot magával vigye, és ezzel megnehezítették a parasztság kiszabadítását a burzsoázia befolyása alól, a parasztság tömörülését a proletariátus köré.

Azért, mert Lenin azt javasolta, hogy a forradalom művét tetőzzük be a proletár hatalomra való átmenettel, a „permanens” forradalom hívei ellenben úgy gondolták, hogy közvetlenül a proletariátus hatalmával kell kezdeni, mert nem értették meg azt, hogy ezzel olyan „apróság” fölött hánynak szemet, mint a feudális csökevények és nem vesznek számba olyan komoly erőt, mint az orosz parasztság, mert nem értették meg azt, hogy az ilyen politika csak akadálya lehet annak, hogy a proletariátus a parasztságot megnyerje.

Lenin tehát a „permanens” forradalom hívei ellen nem a megszakítatlanság kérdése miatt hadakozott, hiszen Lenin maga is a megszakítás nélküli forradalom álláspontján állott, hanem mert lebecsülték a parasztságnak, a proletariátus hatalmas tartalékának szerepét, mert nem értették meg a proletariátus hegemóniájának eszméjét.

A „permanens” forradalom eszméje nem új. Először Marx vetette fel a negyvenes évek végén a „Kommunisták Szövetségéhez” intézett ismert „Üzenetében” (1850). A mi „permanenseink” a megszakítás nélküli forradalom eszméjét ebből a dokumentumból vették. Meg kell azonban jegyezni, hogy „permanenseink”, amikor átvették ezt az eszmét Marxtól, némileg átgyúrták azt és átgyúrván, „elrontották”, a gyakorlati használatra alkalmatlanná tették. Lenin tapasztalt kezére volt szükség, hogy ezt a hibát kijavítsa, hogy Marx eszméjét a megszakítás nélküli forradalomról eredeti formájában használja fel és forradalom-elméletének egyik sarkkövévé tegye.

Lássuk, mit mond Marx az „Üzenetben” a megszakítás nélküli forradalomról, miután több forradalmi demokratikus követelést sorol fel, amelyeknek kivívására a kommunistákat felhívja:

„A demokratikus kispolgárok a forradalmat a lehető leggyorsabban és legfeljebb a fenti követelések megvalósításával akarják befejezni, ezzel szemben a mi érdekünk és feladatunk az, hogy a forradalmat permanenssé tegyük mindaddig, amíg valamennyi többé-kevésbé vagyonos osztály nincs kiszorítva a hatalomból, mindaddig, amíg a proletariátus nem hódította meg az államhatalmat és a proletárok egyesülése nemcsak egy országban, hanem a világ valamennyi uralkodó országában nem fejlődött odáig, hogy a proletárok egymásközti versenye ezekben az országokban megszűnt s hogy legalább a döntő termelőerők a proletárok kezében összpontosultak”.

Más szóval:

a) Marx, ellentétben a mi orosz „permanenseink” terveivel, egyáltalában nem javasolta azt, hogy a forradalmat az ötvenes évek Németországában közvetlenül a proletár hatalommal kell elkezdeni;

b) Marx csupán azt javasolta, hogy a forradalom művét a proletár hatalommal tetőzzük be, lépésről- lépésre letaszítva a hatalom magaslatáról az egyik burzsoá frakciót a másik után, hogy aztán, miután a proletariátus hatalomra jutott, lángra lehessen lobbantam a forradalmat minden országban, — ami teljesen megfelel mindannak, amit Lenin tanított és forradalmunk során megvalósított, követve saját elméletét az imperializmus viszonyai között végbemenő proletárforradalomról.

Kiderül, hogy a mi orosz „permanenseink” nemcsak hogy lebecsülték a parasztság szerepét az orosz forradalomban, valamint a proletárhegemónia eszméjének jelentőségét, hanem még a „permanens” forradalom marxi eszméjét is módosították (elferdítették) s ezzel a gyakorlat számára alkalmatlanná tették.

Ezért gúnyolta ki Lenin a mi „permanenseink” elméletét, melyet „eredetinek” és „gyönyörűnek” nevezett s ezért vádolta őket azzal, hogy nem akarnak „gondolkozni azon, mi az oka annak, hogy az élet teljes tíz éven át mit sem törődött ezzel a gyönyörű elmélettel” (Lenin 1915-ben írta cikkét, tehát tíz évvel azután, hogy Oroszországban a „permanensek” teóriája felbukkant, — lásd XVIII. köt. 317. old.).

Ezért tartotta Lenin ezt az elméletet félig menseviknek, ezért mondotta, hogy a „bolsevikoktól átveszi a proletariátust döntő forradalmi harcra és a politikai hatalom meghódítására szólító felhívást, a mensevikektől pedig — a parasztság szerepének «tagadását»” (lásd Lenin cikkét a „Forradalom két vonaláról”, — ugyanott).

Így áll a dolog Lenin eszméjével a polgári-demokratikus forradalom proletárforradalomba való átnövéséről, arról, hogy a polgári forradalmat hogyan kell kihasználni a proletárforradalomba való „haladéktalan” átmenet érdekében.

Továbbá. Azelőtt a forradalom győzelmét egy országban lehetetlennek tartották, úgy vélték, hogy a burzsoázia fölötti győzelemhez elengedhetetlen valamennyi előrehaladott ország, vagy legalábbis az ilyen országok többsége proletárjainak együttes fellépése. Ma ez a szempont már nem felel meg a való helyzetnek. Ma abból kell kiindulni, hogy ilyen győzelem lehetséges, mert a különböző kapitalista országok fejlődésének egyenlőtlen és ugrásszerű jellege az imperializmus viszonyai között, az imperializmuson belül fejlődő és elkerülhetetlenül háborúkat előidéző katasztrofális ellentétek, a forradalmi mozgalom növekedése a világ valamennyi országában — mindez arra vezet, hogy a proletariátus győzelme egyes országokban nemcsak lehetséges, hanem szükségszerű is. A forradalom története Oroszországban mindennek közvetlen bizonyítéka. Csak nem szabad emellett megfeledkezni arról, hogy a burzsoázia megdöntését csak abban az esetben lehet sikerrel végrehajtani, ha megvannak bizonyos elengedhetetlen feltételek, amelyek megléte nélkül gondolni sem lehet arra, hogy a proletariátus a hatalmat átvegye.

A „Baloldaliság” című brosúrájában Lenin ezekről a feltételekről a következőket mondja:

„A forradalom alaptörvénye, melyet minden forradalom és különösképpen a XX. század mindhárom orosz forradalma megerősít, a következő: a forradalomhoz nem elegendő az, hogy a kizsákmányolt és elnyomott tömegek belássák, hogy a régi módon lehetetlen tovább élniök és változást követeljenek; a forradalomhoz az is szükséges, hogy a kizsákmányolok, ne tudjanak élni és kormányozni a régi módon. Csak akkor, ha az «alul levők» nem akarják a régit, a «felül levők» pedig nem tudnak tovább élni és kormányozni a régi módon, csak akkor győzhet a forradalom. Ezt az igazságot más szavakkal így fejezhetjük ki: a forradalom nem lehetséges általános nemzeti (a kizsákmányoltakat és a kizsákmányolókat egyaránt érintő) válság nélkül.

Tehát a forradalomhoz előszöris azt kell elérnünk, hogy a munkások többsége (vagy mindenesetre a tudatos, gondolkodó, politikailag aktív munkások többsége) teljesen megértse a forradalom szükségességét és kész legyen érte akár halálba menni; másodszor, hogy a kormányzó osztályok olyan kormányzati válságot éljenek át, amely a legelmaradottabb tömegeket is bevonja a politikába . . ., meggyengíti a kormányt és lehetővé teszi, hogy a forradalmárok gyorsan megdöntsék” (XXV. köt. 222. old.).

De a burzsoázia hatalmának megdöntése és a proletariátus hatalmának megteremtése egy országban még nem jelenti a szocializmus teljes győzelmének a biztosítását. A győztes ország proletariátusának, miután hatalmát megszilárdította és a parasztságot maga köré tömörítette, fel lehet és fel kell építenie a szocialista társadalmat. De azt jelenti-e ez, hogy a győztes ország proletariátusa ezzel kivívta a szocializmus teljes, végleges győzelmét, vagyis azt jelenti-e, hogy a proletariátus csak egy ország erőivel a szocializmust véglegesen megszilárdíthatja és az országot teljes mértékben biztosíthatja az intervenció, tehát a restauráció ellen? Nem, nem ezt jelenti. Ehhez elengedhetetlen a forradalom győzelme legalábbis néhány országban. Ezért a győztes ország forradalmának lényeges feladata, hogy fejlessze és támogassa a forradalmat más országokban. Ezért a győztes ország forradalma ne tekintse magát önmagáért való egységnek, hanem a proletariátus győzelmét a többi országokban siettető támasznak, eszköznek.

Lenin ezt a gondolatot két szóban fejezte ki, amikor azt mondta, hogy a győztes forradalom feladata — megtenni „a maximumát annak, ami egy országban valamennyi ország forradalmának fejlesztése, támogatása, felébresztése érdekében megvalósítható” (XXIII. köt. 385. old.).

Ezek, általában, a proletárforradalom lenini elméletének jellegzetes vonásai.

IV
A proletariátus diktatúrája

Ebből a témából három alapkérdést ragadok ki. Ezek:

a) a proletariátus diktatúrája, mint a proletárforradalom eszköze;
b) a proletariátus diktatúrája, mint a proletariátus uralma a burzsoázia felett;
c) a szovjethatalom, mint a proletárdiktatúra állami formája.

1. A proletariátus diktatúrája, mint a proletárforradalom eszköze. A proletárdiktatúra kérdése mindenekelőtt a proletárforradalom alapvető tartalmának kérdése. A proletárforradalom, ennek haladása, lendülete, vívmányai csak a proletariátus diktatúrája által öltenek testet. A proletariátus diktatúrája a proletárforradalom eszköze, szerve, legfontosabb támaszpontja, amelyet azért hívnak életre, hogy, előszöris, a megdöntött kizsákmányolók ellenállását megtörjék és az elért vívmányokat biztosítsák, másodszor, hogy a proletárforradalmat végigvigyék, a forradalmat a szocializmus teljes győzelméig vezessék. A forradalom legyőzheti a burzsoáziát, megdöntheti hatalmát a proletariátus diktatúrája nélkül is. De a burzsoázia ellenállását elnyomni, a győzelmet megtartani és a szocializmus végleges győzelméig tovább menni a forradalom már nem képes, ha fejlődésének bizonyos fokán nem teremti meg a proletárdiktatúra formájában speciális szervét, mint legfőbb támaszpontját.

„A forradalom alapkérdése a hatalom kérdése” (Lenin). Azt jelenti-e ez, hogy csak át kell venni, csak meg kell ragadni a hatalmat? Nem, nem azt jelenti. A hatalom megragadása csak a dolog kezdete. Az egy országban megdöntött burzsoázia különböző okoknál fogva még sokáig erősebb marad, mint a proletariátus, amely megdöntötte. Ebből következik, hogy megtartani a hatalmat, megszilárdítani és legyőzhetetlenné tenni — ez a legfőbb dolog. Mi kell e cél eléréséhez? Ehhez legalábbis három fő feladatot kell teljesíteni, amelyek már a „győzelem másnapján” felmerülnek a proletariátus diktatúrája előtt:

a) meg kell törni a forradalom által megdöntött és kisajátított földbirtokosok és kapitalisták ellenállását, meg kell semmisíteni a tőke hatalmának visszaállítására irányuló minden néven nevezendő kísérletüket;
b) meg kell szervezni — az egész dolgozó népet a proletariátus köré tömörítve — az építőmunkát, és ezt a munkát az osztályok felszámolásának, megszüntetésének előkészítése irányában kell folytatni;
c) fel kell fegyverezni a forradalmat, meg kell szervezni a forradalom hadseregét a külső ellenség, az imperializmus elleni harcra.

A proletariátus diktatúrája arra kell, hogy ezeket a feladatokat végrehajtsa, teljesítse.

„Az átmenet a kapitalizmusból a kommunizmusba — mondja Lenin — egész történelmi korszak. Amíg ez a korszak be nem fejeződik, a kizsákmányolok, okvetlenül megőrzik reményüket a restaurációra, s ebből a reményből restaurációs kísérletek lesznek. A megdöntött kizsákmányolók, akik megdöntésüket nem várták, nem hittek benne, még csak gondolni sem akartak rá, az első komoly vereség után megtízszerezett energiával, dühödt szenvedéllyel, százszorosán felfokozott gyűlölettel vetik magukat harcba a tőlük elvett «paradicsom» visszaszerzéséért, családjaikért, amelyek oly gondtalanul éltek, és amelyeket most a «csőcselék» pusztulásra és nyomorra (vagy «közönséges» munkára .. .) ítél. S a kizsákmányoló kapitalistákhoz húz a kispolgárság széles tömege. Évtizedek történeti tapasztalatai tanúsítják minden országban, hogy ez a kispolgárság ide-oda ingadozik, ma a proletariátussal megy együtt, holnap visszaretten a forradalom nehézségeitől, a munkások legelső vereségére, vagy csak félvereségére is pánikba esik, idegeskedik, kapkod, siránkozik, egyik táborból a másikba futkos” (XXIII. köt. 355. old.).

A burzsoáziának van alapja arra, hogy restaurációs kísérleteket tegyen, hiszen megdöntése után még sokáig erősebb, mint a proletariátus, amely megdöntötte.

„Ha a kizsákmányolókat csak egy országban verik szét — mondja Lenin — és természetesen ez a tipikus eset, mert a forradalom egyidejűleg több országban ritka kivétel —, akkor még mindig erősebbeklesznek, mint a kizsákmányoltak” (ugyanott, 354. old,).

Miben rejlik a megdöntött burzsoázia ereje?

Először, „a nemzetközi tőke erejében, a burzsoázia nemzetközi kapcsolatainak erejében és szilárdságában” (XXV. köt. 173. old.).

Másodszor abban, hogy „a kizsákmányolók a forradalom után még hosszú ideig elkerülhetetlenül megtartják sok hatalmas tényleges kiváltságukat; marad náluk pénz (a pénzt egyszerre megszüntetni nem lehet), különböző — gyakran jelentős — ingó vagyon, megmaradnak összeköttetéseik, megmarad a szervezésben és kormányzásban való jártasságuk, a kormányzás összes «titkainak» (szokásainak, fogásainak, eszközeinek, lehetőségeinek) ismerete, megmarad magasabb képzettségük, közeli kapcsolataik a felsőbb, műszaki személyzethez (amely burzsoá módon él és gondolkodik), megmarad összehasonlíthatatlanul nagyobb jártasságuk a katonai ügyekben (ez igen fontos) és így tovább és így tovább’’(XXIII. köt. 354. old.).

Harmadszor „a szokás erejében, a kisüzemi termelés erejében. Mert kisüzem, sajnos, még nagyon-nagyon sok maradt a világon és a kisüzem állandóan, minden nap, minden órájában, magától és tömegméretekben szüli a kapitalizmust és a burzsoáziát” …, mert „az osztályokat megszüntetni nemcsak azt jelenti, hogy elkergetjük a földbirtokosokat meg a tőkéseket — ezt viszonylag könnyen elvégeztük —, hanem jelenti azt is, hogy felszámoljuk a kis árutermelőket, márpedig ezeket nem lehet elkergetni, nem lehet elnyomni, ezekkel össze kell férni, ezeket csak igen hosszadalmas, igen lassú, óvatos szervező munkával lehet (és kell) átformálni, átnevelni” (XXV. köt. 173. és 189. old.).

Ezért mondja Lenin, hogy:

„A proletariátus diktatúrája az új osztály legádázabb és legkíméletlenebb háborúja a hatalmasabb ellenség ellen, a burzsoázia ellen, melynek ellenállását megtízszerezte az, hogy megdöntötték”, hogy „a proletariátus diktatúrája szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen” (ugyanott, 173. és 190. old.).

Aligha szorul bizonyításra, hogy mindezeket a feladatokat rövid időn belül teljesíteni, néhány év alatt végrehajtani teljességgel lehetetlen. Ezért a proletariátus diktatúráját, a kapitalizmusról a kommunizmusra való átmenetet nem szabad néhány „különösen forradalmi” cselekedet és dekrétum röpke időszakának felfogni, hanem úgy kell felfogni, mint egész történelmi korszakot, amelyet polgárháborúk és külső összeütközések, szívós szervező munka és gazdasági építés, támadások és visszavonulások, győzelmek és vereségek töltenek be. Erre a történelmi korszakra nemcsak azért van szükség, hogy meg lehessen teremteni a szocializmus teljes győzelmének gazdasági és kulturális előfeltételeit, hanem azért is, hogy a proletariátusnak módjában legyen, először — hogy önmagát az ország vezetésére képes erővé nevelje és kovácsolja, másodszor — hogy a kispolgári rétegeket olyan irányban képezze és gyúrja át, mely a szocialista termelés megszervezését biztosítja.

„Tizenöt, húsz, huszonöt év polgárháborúin és népek közti harcain kell átmennetek — mondotta Marx a munkásoknak —, nemcsak azért, hogy a viszonyokat megváltoztassátok, hanem azért, hogy magatokat is megváltoztassátok és a politikai uralomra képessé tegyétek” (K. Marx és F. Engels Művei. VIII. köt. 506. old.).

Marx gondolatát folytatva és továbbfejlesztve, Lenin ezt írja:

„A proletárdiktatúra idején a parasztok és kistermelők millióit, az alkalmazottak, hivatalnokok, polgári értelmiségiek százezreit kell átnevelni, valamennyiüket a proletár államnak és a proletár vezetésnek kell alárendelni, le kell bennük győzni a burzsoá szokásokat és hagyományokat”, éppen úgy, mint ahogy szükséges lesz „a proletariátus diktatúrája talaján, hosszas harcban átnevelni magukat a proletárokat is, akik saját kispolgári előítéleteiktől nem egyszerre, nem csoda útján, nem a szűzanya parancsára, nem valami jelszó, határozat, rendelet parancsára szabadulnak meg, hanem csak a kispolgári tömegbefolyások ellen folytatott hosszú és fáradságos tömegharc útján” (XXV. köt. 248. és 247. old.).

2. A proletariátus diktatúrája, mint a proletariátus uralma a burzsoázia felett. Már a mondottakból is látható, hogy a proletariátus diktatúrája nem egyszerű személycsere a kormányban, nem „kabinet”- változás stb., amely a régi gazdasági és politikai rendet érintetlenül hagyja. Minden ország mensevikjei és opportunistái, akik úgy félnek a diktatúrától, mint a tűztől s rémületükben a diktatúra fogalmát a „hatalom meghódításának” a fogalmával helyettesítik, a „hatalom meghódítását” rendszerint „kabinet”-változásra korlátozzák, arra, hogy a hatalmon új kormány jelenik meg, olyanfajta emberekből, mint Scheidemann és Noske, MacDonald és Henderson. Aligha szorul magyarázatra, hogy az ilyen és hasonló kabinetváltozásoknak semmi közük a proletariátus diktatúrájához, az igazi hatalom meghódításához az igazi proletariátus által. Amikor MacDonaldok és Scheidemannok vannak hatalmon és a régi burzsoá rend megmarad, akkor az ő úgynevezett kormányaik nem lehetnek egyebek, mint kiszolgáló apparátusok a burzsoázia kezében, mint az imperializmus fekélyeinek takarói, mint a burzsoázia eszközei az elnyomott és kizsákmányolt tömegek forradalmi mozgalma ellen. A tőkének ezekre a kormányokra akkor van szüksége, mint spanyolfalra, amikor a tömegeket nyíltan elnyomni és kizsákmányolni nehéz, kényelmetlen, nem előnyös. Az ilyenfajta kormányok megjelenése természetesen annak jele, hogy „ott náluk” (vagyis a kapitalistáknál), a „Sipka-szorosban” nem minden csendes, de az ilyenfajta kormányok, tekintet nélkül erre, elkerülhetetlenül a tőke kendőzött kormányai maradnak. Egy MacDonald vagy Scheidemann kormánytól a hatalomnak a proletariátus által való meghódításáig a távolság akkora, mint földtől az égig. A proletariátus diktatúrája nem kormányváltozás, hanem új állam, amelynek új hatalmi szervei vannak a központban és az egész országban, — a proletariátus diktatúrája a proletariátus állama, mely a régi állam, a burzsoázia államának romjain jött létre.

A proletariátus diktatúrája nem a burzsoá rend alapján, hanem e rend szétzúzása folyamán, a burzsoázia megdöntése után, a földbirtokosok és kapitalisták kisajátítása folyamán, a fő termelési eszközök társadalmasítása folyamán, a proletariátus erőszakos forradalma folyamán jön létre. A proletariátus diktatúrája forradalmi hatalom, mely a burzsoázia elleni erőszakra támaszkodik.

Az állam — gépezet az uralkodó osztály kezében, hogy vele osztályellenségei ellenállását elnyomja. Ebben a vonatkozásban a proletariátus diktatúrája lényegében semmiben sem különbözik bármely más osztály diktatúrájától, mert a proletárállam — gépezet a burzsoázia elnyomására. De van egy lényeges különbség. Éspedig az, hogy minden eddigi osztályállam a kizsákmányoló kisebbség diktatúrája volt a kizsákmányolt többség fölött, a proletariátus diktatúrája ellenben a kizsákmányolt többség diktatúrája a kizsákmányoló kisebbség fölött.

Röviden: a proletariátus diktatúrája a proletariátusnak törvény által nem korlátozott, erőszakra támaszkodó uralma a burzsoázia fölött, amely uralom a dolgozó és kizsákmányolt tömegek rokonszenvét és támogatását élvezi (Lenin. „Állam és forradalom”).

Ebből két alapvető következtetés adódik:

Az első következtetés. A proletariátus diktatúrája nem lehet „teljes” demokrácia, nem lehet mindenkire, gazdagra is, szegényre is kiterjedő demokrácia — a proletariátus diktatúrájának „új módon (a proletárok és általában a nincstelenek érdekében) demokratikus államnak kell lennie és új módon diktatórikusnak (a burzsoázia ellen) …” (XXI. köt. 393. old.). Kautskynak és társainak az általános egyenlőségről, a „tiszta” demokráciáról, a „tökéletes” demokráciáról és hasonlókról való fecsegése csak burzsoá leplezése annak a kétségtelen ténynek, hogy a kizsákmányolok és kizsákmányoltak egyenlősége lehetetlen. A „tiszta” demokrácia elmélete a munkásosztály ama felső rétegének elmélete, melyet az imperialista rablók kezessé tettek és hizlalnak. Azért találták ki, hogy a kapitalizmus fekélyeit takargassák, az imperializmust kendőzzék, és erkölcsi erőt adjanak neki a kizsákmányolt tömegek elleni harcban. A kapitalizmusban a kizsákmányoltaknak nincsenek és nem is lehetnek igazi „szabadságjogaik”, már csak azért sem, mert a helyiségek, nyomdák, papírraktárak stb., melyek a „szabadságjogok” gyakorlásához feltétlenül szükségesek, a kizsákmányolók privilégiumai. A kapitalizmusban a kizsákmányolt tömegeknek nincs és nem is lehet tényleges részük az ország vezetésében, már csak azért sem, mert a kapitalizmusban, még a legdemokratikusabb rend esetén is, a kormányokat nem a nép nevezi ki, hanem a Rothschildok és Stinnesek, a Rockefellerek és Morganok. A demokrácia a kapitalizmusban kapitalista demokrácia, a kizsákmányoló kisebbség demokráciája, mely a kizsákmányolt többség jogainak korlátozásán alapszik és ez ellen a többség ellen irányul. Csak a proletárdiktatúrában lehetnek a kizsákmányoltaknak igazi „szabadságjogai” és lehet a proletároknak és parasztoknak valóban része az ország vezetésében. A demokrácia a proletárdiktatúrában proletár demokrácia, a kizsákmányolt többség demokráciája, mely a kizsákmányoló kisebbség jogainak korlátozásán alapszik és ez ellen a kisebbség ellen irányul.

A második következtetés. A proletariátus diktatúrája nem jöhet létre a burzsoá társadalom és burzsoá demokrácia békés fejlődésének eredményeként, hanem csak a burzsoá államgépezet, a burzsoá hadsereg, a burzsoá hivatalnoki apparátus, a burzsoá rendőri apparátus összetörésének eredményeként jöhet létre.

„A munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokba a kész államgépezetet, hogy azt saját céljaira mozgásba hozza” — mondják Marx és Engels a „Kommunista Párt kiáltványa” előszavában. — A proletárforradalom feladata „… nem az, hogy a bürokratikus-katonai gépezetet egyik kézből a másikba adja, ahogy eddig történt, hanem hogy azt szétzúzza… — ez előfeltétele minden valódi népforradalomnak a kontinensen” — mondja Marx Kugelmannhoz intézett levelében, 1871-ben.

Marx a kontinensre korlátozza tételét — ezt a megszorítást a világ összes opportunistái és mensevikjei ürügyül használták fel annak hangoztatására, hogy Marx lehetőnek tartotta a polgári demokrácia békés átfejlődését proletár demokráciába, legalábbis néhány olyan országban, amelyek nem tartoznak az európai kontinenshez (Anglia, Amerika). Marx ezt valóban lehetségesnek tartotta és erre volt is alapja a múlt század hetvenes éveinek Angliájára és Amerikájára vonatkozólag, amikor még nem volt monopolkapitalizmus, amikor még nem volt imperializmus és ezekben az országokban, fejlődésük különleges feltételei folytán, nem volt kifejlett militarizmus és bürokratizmus. Ez volt a helyzet, amíg nem jelent még a kifejlett imperializmus. De utóbb, 30—40 év múlva, amikor a helyzet ezekben az országokban gyökeresen megváltozott, amikor az imperializmus kifejlődött és kivétel nélkül minden kapitalista országra kiterjedt, amikor a militarizmus és bürokratizmus Angliában és Amerikában is megjelent, amikor Anglia és Amerika békés fejlődésének különleges feltételei eltűntek — magától el kellett esnie az ezekre az országokra vonatkozó megszorításnak.

„Most — mondja Lenin —, 1917-ben, az első nagy imperialista háború korában, Marxnak ez a korlátozása elesik. Anglia is, Amerika is, az angolszász «szabadságnak» — a militarizmus és bürokratizmus hiánya értelmében vett „szabadságnak” — ezek a legnagyobb és az egész földkerekségen legutolsó képviselői egészen elmerültek a szennyes és véres általános európai mocsárban, a mindent maguk alá gyűrő, mindent elnyomó bürokratikus-militarista intézmények mocsarában. Most Angliában is, Amerikában is «minden valóban népi forradalomnak előfeltétele» a «kész államgépezetnek» (melyet ott az 1914— 1917-es években formáltak ki késszé az „európai”, általános imperialista tökéletesség értelmében) összetörése, szétzúzása” (XXI. köt. 395. old.).

Más szóval, a proletariátus erőszakos forradalmáról szóló törvény, a burzsoá államgépezet összetöréséről, mint e forradalom előzetes feltételéről szóló törvény a világ imperialista országai forradalmi mozgalmának elkerülhetetlen törvénye.

A távoli jövőben természetesen, ha majd a proletariátus a kapitalizmus legfontosabb országaiban győz, és ha a jelenlegi kapitalista környezetet szocialista környezet váltja majd fel, egyes kapitalista országok számára minden bizonnyal lehetséges lesz a fejlődés „békés” útja. Ez országok kapitalistái, a „kedvezőtlen” nemzetközi viszonyok következtében, célszerűnek fogják tartani, hogy a proletariátusnak „önként” komoly engedményeket tegyenek. De ez a feltételezés csak a távoli és lehetséges jövőre vonatkozik. A közeljövőre vonatkozólag ennek a feltételezésnek semmi, de semmi alapja sincsen.

Ezért Leninnek igaza van, mikor ezt mondja:

„A proletárforradalom lehetetlen a polgári államgépezet erőszakos szétzúzása és újjal való felváltása nélkül” (XXIII. köt. 342. old.).

3. A szovjethatalom, mint a proletariátus diktatúrájának államformája. A proletariátus diktatúrájának győzelme a burzsoázia elnyomását, a burzsoá államgépezet széttörését, a burzsoá demokráciának proletár demokráciával való felváltását jelenti. Ez világos. De melyek azok a szervezetek, amelyek segítségével ez a kolosszális munka elvégezhető? Hogy a proletár szervezetek régi formái, amelyek a burzsoá parlamentarizmus alapján fejlődtek ki, erre a munkára nem alkalmasak, ehhez aligha fér kétség. Melyek tehát a proletariátusnak azok az új szervezeti formái, amelyek a burzsoá államgépezet sírásójának szerepét játszhatják, amelyek nemcsak arra képesek, hogy ezt a gépezetet összetörjék és a burzsoá demokráciát proletár demokráciával váltsák fel, hanem arra is, hogy a proletár államhatalom alapjává legyenek?

A proletariátusnak ezek az új szervezeti formái a szovjetek.

Miben rejlik a szovjetek ereje a régi szervezeti formákhoz képest?

Abban, hogy a szovjetek a proletariátus legátfogóbb tömegszervezetei, mert a szovjetek, csakis a szovjetek fogják át kivétel nélkül az összes munkásokat.

Abban, hogy a szovjetek azok az egyedüli tömegszervezetek, amelyek az összes elnyomottakat és kizsákmányoltakat, munkásokat és parasztokat, katonákat és matrózokat egyesítik és amelyekben, ennek folytán, a tömegek élcsapata, a proletariátus, a legkönnyebben és a legteljesebben tudja a tömegek harcának politikai vezetését a gyakorlatban megvalósítani.

Abban, hogy a szovjetek a tömegek forradalmi harcának, a tömegek politikai akcióinak, a tömegek felkelésének leghatalmasabb szervei, olyan szervek, amelyek képesek a finánctőkének és a finánctőke politikai függvényeinek mindenhatóságát megtörni.

Abban, hogy a szovjetek maguknak a tömegeknek közvetlen szervezetei, vagyis legdemokratikusabb szervezetei, tehát a tömegek legnagyobb tekintélyű szervezetei, amelyek maximálisan megkönnyítik nekik, hogy az új állam berendezésében és igazgatásában részt vegyenek s maximálisan kifejlesztik a tömegek forradalmi energiáját, kezdeményező készségét, alkotó képességét a régi rend szétzúzásáért, az új, a proletár rendért vívott harcban.

A szovjethatalomban a helyi szovjetek egyetlen általános államszervezetté egyesülnek és formálódnak, a proletariátusnak, mint az elnyomott és kizsákmányolt tömegek élcsapatának, és mint uralkodó osztálynak államszervezetévé, a Szovjetek Köztársaságává.

A szovjethatalom lényege abban van, hogy éppen azoknak az osztályoknak, amelyeket a tőkések és földbirtokosok elnyomtak, a legtömegesebb és legforradalmibb szervezetei alkotják most „az egész államhatalom, az egész állami apparátus állandó és egyetlen alapját”, hogy „éppen azokat a tömegeket vonja be az állam demokratikus igazgatásában való állandó, feltétlen, mégpedig döntő részvételre, amelyeket még a legdemokratikusabb burzsoá köztársaságokban is”, jóllehet törvény szerint egyenjogúak, „a valóságban a politikai életből és a demokratikus jogok és szabadságjogok gyakorlásából ezer fogással és fortéllyal kizártak” (Lenin, XXIV. köt. 13. old.).

Ezért a szovjethatalom az államszervezet új formája, amely elvileg különbözik a régi, polgári-demokratikus és parlamenti formától, az állam új típusa, amely nem a dolgozó tömegek kizsákmányolásának és elnyomásának feladataira van berendezve, hanem arra, hogy a dolgozó tömegeket minden elnyomás és kizsákmányolás alól teljesen felszabadítsa — a proletariátus diktatúrájának feladataira.

Igaza van Leninnek, amikor azt mondja, hogy a szovjetek hatalmának megjelenésével „befejeződött a polgári-demokratikus parlamentarizmus korszaka s a világtörténelem új fejezete kezdődött el: a proletárdiktatúra korszaka”.

Miben állanak a szovjethatalom jellemző sajátosságai?

Abban, hogy a szovjethatalom az osztályok létezése mellett lehetséges minden államszervezet közül a legnagyobb tömegeket átfogó és a legdemokratikusabb államszervezet, mert a szovjethatalom, minthogy a kizsákmányolok elleni harcban a munkások és kizsákmányolt parasztok összefogásának és együttműködésének színtere s munkájában erre az összefogásra és erre az együttműködésre támaszkodik — a lakosság többségének hatalma a kisebbség felett, ennek a többségnek az állama, diktatúrájának kifejezése.

Abban, hogy a szovjethatalom az osztálytársadalom minden államszervezete közül a legnemzetközibb, mert a szovjethatalom, minthogy szétzúzza minden nemzeti elnyomás jármát és a különböző nemzetek dolgozó tömegeinek együttműködésére támaszkodik — megkönnyíti ezeknek a tömegeknek egyesítését egy egységes állami szövetségben.

Abban, hogy a szovjethatalom már szerkezeténél fogva is megkönnyíti, hogy az elnyomott és kizsákmányolt tömegeket e tömegek élcsapata, a proletariátus vezesse, mint a szovjetek legjobban egybeforrott és legtudatosabb magja.

„Az elnyomott osztályok valamennyi forradalmának és mozgalmának tapasztalata, a világ szocialista mozgalmának tapasztalata arra tanít bennünket — mondja Lenin —, hogy csak a proletariátus képes egyesíteni és vezetni a dolgozó és kizsákmányolt tömegek szétforgácsolt és elmaradott rétegeit” (XXIV. köt. 14. old). A szovjethatalom szerkezete pedig megkönnyíti e tapasztalatok útmutatásainak megvalósítását.

Abban, hogy a szovjethatalom, amely a törvényhozó és végrehajtó hatalmat az állam egységes szervezetében egyesíti s a területi választókörzeteket termelési egységekkel, üzemekkel és gyárakkal helyettesíti — közvetlenül összekapcsolja a munkásokat és általában a dolgozó tömegeket az államigazgatás apparátusával, tanítja őket az ország vezetésére.

Abban, hogy csakis a szovjethatalom képes a hadsereget felszabadítani a burzsoá vezénylet alól és népelnyomó eszközből, ami a hadsereg a burzsoá rend alatt, szabadító eszközzé tenni, amely a népet felszabadítja saját burzsoáziája és az idegen burzsoázia járma alól.

Abban, hogy csakis „az állam szovjet szervezete tudja valóban egy csapással összetörni és végleg szétzúzni a régi, vagyis burzsoá hivatalnoki és bírósági apparátust” (ugyanott).

Abban, hogy csakis az állam szovjet formája, amely a dolgozók és kizsákmányoltak tömegszervezeteit bevonja az államigazgatásban való állandó és feltétlen részvételbe, képes előkészíteni az államiságnak azt az elhalását, mely az eljövendő államnélküli, kommunista társadalom egyik alapvető eleme.

A Szovjetek Köztársasága tehát az a keresett és végre megtalált politikai forma, amelynek keretein belül kell végbemennie a proletariátus gazdasági felszabadításának, a szocializmus teljes győzelmének.

A Párizsi Kommün csírája volt ennek a formának. A Szovjethatalom — kifejlesztése és betetőzése.

Ezért mondja Lenin, hogy:

„A Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek Köztársasága nemcsak magasabb típusú formája a demokratikus intézményeknek … hanem az egyetlen forma is, amely a legkevesebb megrázkódtatással járó átmenetet tudja biztosítani a szocializmushoz” (XXII. köt. 131. old.).

V
A parasztkérdés

Ebből a témából négy kérdést ragadok ki. Ezek:

a) a kérdés feltevése;
b) a parasztság a polgári-demokratikus forradalom idején;
c) a parasztság a proletárforradalom idején;
d) a parasztság a Szovjethatalom megszilárdulása után.

1. A kérdés feltevése. Vannak, akik azt hiszik, hogy a leninizmusban a parasztkérdés a leglényegesebb, hogy a leninizmus kiindulópontja a parasztkérdés, a parasztság szerepének, jelentőségének kérdése. Ez teljesen helytelen. A leninizmus alapkérdése, kiindulópontja nem a parasztkérdés, hanem a proletárdiktatúra kérdése, e diktatúra kivívása feltételeinek, megszilárdítása feltételeinek kérdése. A parasztkérdés, mint a proletariátus szövetségesének a kérdése a hatalomért folytatott harcában, ebből a problémából következik.

Ez a körülmény azonban a legcsekélyebb mértékben sem csökkenti a parasztkérdésnek a proletárforradalom szempontjából kétségtelenül komoly, égetően aktuális jelentőségét. Ismeretes, hogy a parasztkérdést az orosz marxisták körében éppen az első forradalom előestéjén (1905) kezdték komolyan feldolgozni, amikor a cárizmus megdöntésének és a proletár hegemónia megvalósításának kérdése teljes nagyságában merült fel a párt előtt, a proletariátus szövetségesének kérdése pedig a küszöbönálló polgári forradalomban égetően aktuális jelleget öltött. Ismeretes az is, hogy a parasztkérdés Oroszországban még aktuálisabb jellegű lett a proletárforradalom idején, amikor a proletariátus diktatúrájának, a diktatúra kiharcolásának és megszilárdításának kérdése azt a kérdést vetette fel, kik lesznek a proletariátus szövetségesei a küszöbönálló proletárforradalomban. És ez érthető: aki a hatalom felé tart, aki a hatalomra készülődik, azt szükségképpen érdekli az a kérdés, kik az ő igazi szövetségesei.

Ebben az értelemben a parasztkérdés a proletárdiktatúra általános kérdésének egy része és mint ilyen, a leninizmus egyik legégetőbben aktuális kérdése.

A II. Internacionále pártjainak a parasztkérdéssel szemben tanúsított közönye, sőt határozottan elutasító magatartása nem magyarázható kizárólag a nyugati fejlődés sajátosságaival. Ez a magatartás mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy ezek a pártok a proletárdiktatúrában nem hisznek, a forradalomtól félnek és nem is gondolnak arra, hogy a proletariátust hatalomra vezessék. Márpedig, aki a forradalomtól fél, aki a proletárokat nem akarja hatalomra vezetni, azt nem is érdekelhetik a proletariátus szövetségesei a forradalomban — annak közömbös és nem aktuális a szövetségesek kérdése. A II. Internacionále hőseinek a parasztkérdéssel szemben tanúsított ironikus magatartása náluk a jó modor jelének, az „igazi” marxizmus jelének számít. A valóságban persze nincs ebben szemernyi marxizmus sem, mert hiszen a közönyösség egy olyan fontos kérdéssel szemben, mint a parasztkérdés, a proletárforradalom előestéjén annyi, mint a proletariátus diktatúrája tagadásának másik oldala, a marxizmus egyenes elárulásának kétségtelen jele.

A kérdés ez: ki vannak-e már merítve azok a forradalmi lehetőségek, melyek a parasztság mélyén, létének bizonyos feltételeinél fogva lappanganak, vagy sem, és ha nincsenek kimerítve, van-e reménység, van-e alap arra, hogy ezeket a lehetőségeket a proletárforradalom érdekében kihasználjuk, van-e alap arra, hogy a parasztságot, a parasztság kizsákmányolt többségét, a burzsoázia tartalékából, ami a nyugati burzsoá forradalmak idején volt és ami még ma is, a proletariátus tartalékává, szövetségesévé változtassuk?

A leninizmus erre a kérdésre igennel felel, vagyis elismeri, hogy a parasztság többségének soraiban forradalmi képességek rejlenek, és hogy azokat fel lehet használni a proletárdiktatúra érdekében.

A három oroszországi forradalom története a leninizmus idevonatkozó következtetéseit teljesen igazolja.

Ebből adódik az a gyakorlati következtetés, hogy a parasztság dolgozó tömegeit a szolgaság és kizsákmányolás elleni harcukban, az elnyomástól és nyomortól való megszabadulásért folyó harcukban támogatni kell. Ez persze nem azt jelenti, hogy a proletariátusnak minden parasztmozgalmat támogatnia kell. A parasztság olyan harcának és olyan mozgalmának támogatásáról van itt szó, amely közvetlenül vagy közvetve megkönnyíti a proletariátus szabadságmozgalmát, amely így vagy amúgy a proletárforradalom malmára hajtja a vizet, amely elősegíti, hogy a parasztság a munkásosztály tartalékává és szövetségesévé váljék.

2. A parasztság a polgári-demokratikus forradalom idején. Ez az időszak az első orosz forradalomtól (1905) a másodikig terjed (1917 februárjáig bezárólag). Ennek az időszaknak jellegzetes vonása — a parasztság felszabadulása a liberális burzsoázia befolyása alól, a parasztság eltávolodása a kadetoktól, a parasztság fordulata a proletariátus felé, a bolsevikok pártja felé. Ez időszak története a kadetok (liberális burzsoázia) és a bolsevikok (proletariátus) harcának története a parasztságért. E harc sorsát a dumaperiódus döntötte el, mert a négy duma időszaka szemléltető oktatást nyújtott a parasztságnak s ez a lecke napnál világosabban megmutatta a parasztságnak, hogy a kadetok kezéből sem földet, sem szabadságot nem kap, hogy a cár teljesen a földesurakkal tart, a kadetok pedig a cárt támogatják, s hogy az egyetlen erő, amelynek segítségére számítani lehet — a városi munkásság, a proletariátus. Az imperialista háború csak megerősítette a duma-periódusnak ezt a tanulságát és betetőzte a parasztság elfordulását a burzsoáziától, teljessé tette a liberális burzsoázia elszigetelését, mert a háború évei megmutatták, milyen hiú, mennyire csalóka az a remény, hogy a cártól és a cár burzsoá szövetségeseitől meg lehet kapni a békét. A duma-periódus szemléltető oktatása nélkül a proletariátus hegemóniája lehetetlen lett volna.

Így alakult ki a munkások és parasztok szövetsége a polgári-demokratikus forradalomban. Így alakult ki a proletariátus hegemóniája (vezető szerepe) a cárizmus megdöntéséért vívott közös harcban, az a hegemónia, mely az 1917.-es februári forradalomra vezetett.

A Nyugat polgári forradalmai (Anglia, Franciaország, Németország, Ausztria), mint ismeretes, más úton jártak. Ott a forradalomban a hegemónia nem a proletariátusé volt, amely gyengesége miatt nem volt és nem is lehetett önálló politikai erő, hanem a liberális burzsoáziáé. Ott a parasztság a feudális rend alól való felszabadulását nem a kisszámú és szervezetlen proletariátus, hanem a burzsoázia kezéből kapta. Ott a parasztság a régi rend ellen a liberális burzsoáziával haladt együtt. Ott a parasztság a burzsoázia tartaléka volt. Ott a forradalom, ennek folytán, a burzsoázia politikai súlyának hatalmas megnövekedésére vezetett.

Oroszországban viszont a burzsoá forradalom éppen ellenkező eredményekkel járt. A forradalom Oroszországban a burzsoáziának, mint politikai hatalomnak, nem megerősödésére, hanem gyengülésére, nem politikai tartalékainak növekedésére, hanem fő tartaléka, a parasztság elvesztésére vezetett. A burzsoá forradalom Oroszországban nem a liberális burzsoáziát vetette az élre, hanem a forradalmi proletariátust és köréje tömörítette a sokmilliós parasztságot.

Egyebek közt ez magyarázza meg azt a tényt, hogy a burzsoá forradalom Oroszországban viszonylag rövid idő alatt nőtt át proletárforradalommá. A proletariátus hegemóniája a proletariátus diktatúrájának csírája volt, az a lépcsőfok, amely lehetővé tette az átmenetet a proletárdiktatúrára.

Mivel magyarázható az orosz forradalomnak ez a sajátossága, amelyre a nyugati burzsoá forradalmak történetében nem találunk példát? Minek tulajdonítsuk ezt a sajátosságot?

A magyarázat az, hogy a burzsoá forradalom Oroszországban az osztályharc fejlettebb körülményei közt bontakozott ki, mint a Nyugaton, hogy az orosz proletariátusnak erre az időre már sikerült önálló politikai erővé válnia, míg a liberális burzsoázia, melyet a proletariátus forradalmisága megrémített, forradalmiságának még az árnyékát is elvesztette (különösen 1905 tanulságai után) s a cárral és a földbirtokosokkal igyekezett szövetségre lépni a forradalom ellen, a munkások és parasztok ellen.

Figyelembe kell venni a következő körülményeket, amelyek az orosz burzsoá forradalom sajátosságát meghatározták:

a) Az orosz ipar példátlan koncentrációja a forradalom előestéjén. Ismeretes például, hogy Oroszországban az ötszáznál több munkást foglalkoztató üzemekben a munkások 54 százaléka dolgozott, míg olyan fejlett országban, mint az Északamerikai Egyesült Államok, a munkásságnak mindössze 33 százaléka dolgozott hasonló üzemekben. Aligha szorul bizonyításra, hogy már ez az egy körülmény is, kapcsolatban azzal, hogy volt egy olyan forradalmi párt, mint a bolsevikok pártja, Oroszország munkásosztályát az ország politikai életében hatalmas erővé tette.

b) Az üzemi kizsákmányolás elviselhetetlen formái, párosulva a cári népelnyomók tűrhetetlen rendőri rendszerével, a munkások minden komolyabb sztrájkját hatalmas politikai megmozdulássá tették s a munkásosztályt következetesen forradalmi erővé acélozták.

c) Az orosz burzsoázia politikai petyhüdtsége, mely az 1905-ös forradalom után a cárizmus előtti lakájkodássá és nyílt ellenforradalmisággá vált, nemcsak az orosz proletariátus forradalmiságával magyarázható, mely az orosz burzsoáziát a cárizmus karjaiba kergette, hanem azzal is, hogy ez a burzsoázia közvetlenül függött az állami rendelésektől.

d) A falun még megvoltak a hűbériség leggyalázatosabb és legtűrhetetlenebb csökevényei, amelyekhez hozzájárult még a földesúr mindenhatósága, s ez a parasztságot a forradalom karjaiba kergette.

e) A cárizmus minden eleven életet elfojtott, önkényével fokozta a tőkések és a földbirtokosok nyomását, s ez a munkások és parasztok harcát egyetlen forradalmi áradatban egyesítette.

f) Az imperialista háború Oroszország politikai életének mindezeket az ellentéteit mély forradalmi válsággá sűrítette és a forradalomnak hihetetlen támadó erőt adott.

Hová, kihez fordulhatott ilyen körülmények között a parasztság? Kinél kereshetett támogatást a mindenható földbirtokos ellen, a cár önkénye ellen, a pusztító háború ellen, amely gazdaságát tönkretette? A liberális burzsoáziánál? De hiszen az ellensége volt, ezt a négy duma sokévi tapasztalata tanúsította, Az eszereknél? Az eszerek persze „jobbak” a kadetoknál, a programjuk is „megjárná”, majdhogynem paraszti program, de mit adhatnak az eszerek, ha csak a parasztságra akarnak támaszkodni, ellenben gyengék a városban, ahonnan az ellenség elsősorban meríti erőit? Hol van az az új erő, amely sem a falun, sem a városban nem fog megtorpanni, amely bátran áll majd a cár és a földbirtokos ellen folyó harc első sorában, amely segíteni fog a parasztságnak, hogy kitépje magát a szolgaságból, a földtelenségből, az elnyomatásból, a háborúból? Volt-e egyáltalán ilyen erő Oroszországban? Volt. Az orosz proletariátus volt ez, amely már 1905-ben megmutatta erejét, megmutatta, hogy a végsőkig tud harcolni, bebizonyította bátorságát, forradalmiságát.

Mindenesetre: más ilyen erő nem volt és honnan venni sem volt.

Íme, ez az oka annak, hogy a parasztság, miután a kadetoknak hátat fordított és az eszerekhez csatlakozott, egyúttal olyan helyzetbe került, hogy szükségképpen követnie kellett a forradalom olyan bátor vezérét, amilyen az orosz proletariátus.

Ezek a körülmények határozták meg az orosz polgári forradalom sajátos jellegét.

3. A parasztság a proletárforradalom idején. Ez az időszak a februári forradalomtól az Októberi Forradalomig (1917) terjedő időközt fogja át. Ez az időszak viszonylag nem hosszú, mindössze nyolc hónap, — de ezt a nyolc hónapot a tömegek politikai felvilágosítássá és forradalmi nevelése szempontjából bátran állíthatjuk egy sorba a rendes alkotmányos fejlődés egész évtizedeivel, hiszen ez a nyolc hónap nyolc hónap forradalmat jelent. Ennek az időszaknak jellegzetes vonása a parasztság további forradalmasodása, kiábrándulása az eszerekből, a parasztság eltávolodása az eszerektől, a parasztság újabb fordulata a proletariátus felé, közvetlen tömörülése a proletariátus köré, mint az egyetlen mindvégig forradalmi erő köré, mely az országot el tudja vezetni a béke révébe. Ennek az időszaknak a története az eszerek (kispolgári demokrácia) és bolsevikok (proletár demokrácia) harcának története a parasztságért, a parasztság többségének meghódításáért. E harc sorsát a koalíciós időszak, a Kerenszkij-uralom időszaka döntötte el, az eszerek és a mensevikek elutasító magatartása a földesúri földek elkobzásával szemben, az eszerek és a mensevikek harca a háború folytatásáért, a júniusi offenzíva a fronton, a halálos ítélet bevezetése a hadseregben, a Kornyilov-lázadás.

Azelőtt, a megelőző időszakban, a forradalom főkérdése a cár és a földesúri hatalom megdöntése volt, most ellenben, a februári forradalmat követő időszakban, amikor már nem volt cár és a véget nem érő háború az ország gazdaságát végkép aláásta, a parasztságot teljesen tönkretette — most a forradalom fő kérdése a háború megszüntetésének kérdése lett. A tisztán belső jellegű kérdésekről a súlypont határozottan a fő kérdésre, a háború kérdésére tolódott át. „Végezni a háborúval”, „kiszabadulni a háborúból” — ezt kiáltotta az egész kimerült ország és mindenekelőtt a parasztság.

De ahhoz, hogy végezni lehessen a háborúval, meg kellett dönteni az Ideiglenes Kormányt, meg kellett dönteni a burzsoázia hatalmát, meg kellett dönteni az eszerek és mensevikek hatalmát, mert ezek, és csakis ezek akarták a „végső győzelemig” elhúzni a háborút. Más kivezető út a háborúból, mint a burzsoázia megdöntése, a gyakorlatban nem volt.

Ez újabb forradalom volt, proletárforradalom, amely kivetette a hatalomból az imperialista burzsoázia utolsó, szélsőbaloldali frakcióját, az eszerek és a mensevikek pártját azért, hogy új, proletár hatalmat teremtsen, hogy megteremtse a Szovjetek hatalmát, — azért, hogy a forradalmi proletariátus pártját emelje hatalomra, a bolsevikok pártját, azt a pártot, amely forradalmi harcot vív az imperialista háború ellen, a demokratikus békéért. A parasztság többsége támogatta a munkások harcát a békéért, a Szovjetek hatalmáért.

Más kiút a parasztság számára nem volt, más kiút nem is lehetett.

A Kerenszkij-uralom időszaka ily módon a parasztság dolgozó tömegei számára nagyarányú szemléltető oktatás volt, mert világosan megmutatta, hogy az eszerek és a mensevikek hatalma alatt az ország a háborúból nem fogja magát kiszakítani, hogy a parasztok se földet, se szabadságot nem kapnak, hogy a mensevikek és az eszerek a kadetoktól csak édeskés szólamaikban és hazug ígéreteikben különböznek, valójában azonban ugyanazt az imperialista, kadét politikát folytatják, s hogy az egyetlen hatalom, amely az országot a zsákutcából ki tudja vezetni, csak a Szovjetek hatalma lehet. A háború további elhúzódása ennek a leckének igazságát még jobban megerősítette, a forradalmat előrehajtotta, a parasztok és katonák milliós tömegéit rászorította arra, hogy közvetlenül a proletárforradalom körül tömörüljenek. Az eszerek és mensevikek elszigetelődése vitathatatlan ténnyé vált. A koalíciós időszak szemléltető leckéi nélkül a proletariátus diktatúrája lehetetlen lett volna.

Ezek voltak azok a körülmények, amelyek megkönnyítették a polgári forradalom proletárforradalomba való átnövésének folyamatát.

Így alakult ki a proletariátus diktatúrája Oroszországban.

4. A parasztság a Szovjethatalom megszilárdulása után. Régebben, a forradalom első időszakában, főként a cárizmus megdöntéséről volt szó, a februári forradalom után pedig mindenekelőtt arról, hogy az imperialista háborúból ki kell szabadulni a burzsoázia megdöntése útján, most ellenben, a polgárháború felszámolása, a Szovjethatalom megszilárdulása után, a gazdasági építőmunka kérdései léptek előtérbe. Erősíteni és fejleszteni az államosított ipart; e célból az állam által szabályozott kereskedelem segítségével az ipart a parasztgazdasággal összekapcsolni; az egész gabonafölösleg kötelező beszolgáltatását a terményadóval helyettesíteni, hogy aztán, a terményadó mértékét fokozatosan csökkentve, rátérjünk az ipar termékeinek a parasztgazdaság termékeivel való cseréjére; élénkíteni a kereskedelmet és fejleszteni a szövetkezeteket, bevonva oda a parasztság millióit — így vázolta Lenin a gazdasági építőmunka soron levő feladatait a szocialista gazdaság alapzatának megteremtéséhez vezető úton.

Azt mondják, hogy ez a feladat, úgy lehet, meghaladja egy olyan paraszt ország erőit, amilyen Oroszország. Sőt, egyes szkeptikusok egyenesen arról beszélnek, hogy ez a feladat éppenséggel utópikus, teljesíthetetlen, mert a parasztság csak parasztság — a parasztság kistermelőkből áll és ezért a szocialista termelés alapjainak megszervezésére nem használható fel.

De a szkeptikusok tévednek, mert nem számolnak bizonyos körülményekkel, amelyek az adott esetben döntő jelentőségűek. Vegyük szemügyre a legfontosabbakat.

Először. Nem szabad összecserélni a Szovjetunió parasztságát a Nyugat parasztságával. Az a parasztság, amely három forradalom iskoláján ment át, amely a proletariátussal együtt és a proletariátus vezetésével harcolt a cár és a burzsoá hatalom ellen, az a parasztság, amely a proletárforradalom kezéből kapott földet és békét s ennek következtében a proletariátusnak lett tartaléka — ez a parasztság szükségképpen különbözik attól a parasztságtól, amely a burzsoá forradalom idején a liberális burzsoázia vezetése alatt harcolt, e burzsoázia, kezéből kapott földet s ennek következtében a burzsoázia tartaléka lett. Aligha szorul bizonyításra, hogy a szovjet parasztság, amely megszokta, hogy a proletariátussal való politikai barátságot és politikai együttműködést megbecsülje, amely ennek a barátságnak és ennek az együttműködésnek köszönheti szabadságát feltétlenül rendkívül hajlamos a proletariátussal való gazdasági együttműködésre.

Engels azt írta, hogy „a politikai hatalomnak a szocialista párt által való meghódítása belátható közelségbe került. Ahhoz azonban, hogy a politikai hatalmat meghódítsa, ennek a pártnak előbb a városból ki kell mennie a falura, hatalommá kell lennie a falun” (Engels. A parasztkérdés. 1922-es kiadás). Engels ezt a múlt század kilencvenes éveiben írta, a nyugati parasztságot tartva szem előtt. Kell-e bizonyítani, hogy az orosz kommunistáknak, akik ebben az irányban három forradalom folyamán hatalmas munkát végeztek, már sikerült a falun olyan befolyásra szert tenniök és már teremtettek maguknak a falun olyan támaszt, amilyenről nyugati elvtársaink még álmodni sem mernek? Hogyan lehet tagadni, hogy ez a körülmény lényegesen megkönnyíti a gazdasági együttműködés megszervezését Oroszország munkásosztálya és parasztsága között?

A szkeptikusok azt hajtogatják, hogy a kisparasztság olyan tényező, mely a szocialista építéssel összeférhetetlen. De hallgassuk meg, mit mond Engels a Nyugat kisparasztjairól:

„Mi határozottan a kisparaszt mellett állunk; minden lehetőt el fogunk követni, hogy sorsát elviselhetőbbé tegyük, hogy megkönnyítsük neki az átmenetet a szövetkezetre, ha erre rászánja magát, sőt, hogy abban az esetben, ha erre még nem tudja magát elhatározni, meghosszabbított gondolkodási időt biztosítsunk neki saját parcelláján. Ezt nem csupán azért tesszük, mert a kisparasztot, aki saját munkájából él, lehetséges szövetségesünknek tekintjük, hanem közvetlen pártérdekből is. Minél nagyobb azoknak a parasztoknak a száma, akiket megkímélünk a proletariátusba való tényleges lezuhanástól, akiket már, mint parasztokat meg tudunk nyerni magunknak, annál gyorsabban és könnyebben fog a társadalmi átalakulás végbemenni. Nekünk az nem volna hasznunkra, ha a társadalmi átalakulással addig kellene várnunk, míg a tőkés termelés mindenütt a végsőkig kifejlődött, míg a legutolsó kisiparos és a legutolsó kisparaszt is áldozatául esett a tőkés nagyüzemnek. Az anyagi áldozat, amit ebben az értelemben a parasztok javára a köz anyagi eszközeiből hozni kell, a tőkés gazdaság szempontjából csak kidobott pénznek tetszhetik, de mégis kitűnő beruházás, mert a társadalmi átszervezés költségeinél ezzel talán tízszer annyi összeget takarítunk meg. Ilyen értelemben tehát igen bőkezűek lehetünk a parasztság irányában” (yanott30).

Így beszélt Engels, a nyugati parasztságot tartva szem előtt. De vajon nem világos-e, hogy amit Engels mondott, azt sehol sem lehet olyan könnyen és teljesen megvalósítani, mint a proletárdiktatúra országában? Vajon nem világos-e, hogy csak Szovjet-Oroszországban lehet máris és teljességgel valóra váltani, hogy „a saját munkájából élő kisparaszt mellénk álljon”, hogy meghozzuk az ehhez szükséges „anyagi áldozatokat” és „bőkezűek legyünk a parasztság irányában” és hogy ezek és hasonló intézkedések Oroszországban már meg is valósulnak? Hogyan lehet tagadni, hogy ez a körülmény feltétlenül meg fogja könnyíteni és előre fogja vinni a Szovjetország gazdasági építését?

Másodszor. Nem szabad összecserélni Oroszország mezőgazdaságát a Nyugat mezőgazdaságával. Ott a mezőgazdaság fejlődése a kapitalizmus szokott vonalán halad, amelyet a parasztság mélyreható rétegződése s az egyik póluson a nagy uradalmak és a magánkapitalista latifundiumok, a másikon pauperizmus, nyomor és bérrabszolgaság jellemeznek. Ennek következtében ott a züllés és bomlás egészen természetes. Nem így Oroszországban. Nálunk a mezőgazdaság fejlődése már csak azért sem haladhat ilyen úton, mert a Szovjethatalom léte és a döntő munka- és termelési eszközök nacionalizálása ilyen irányú fejlődést nem enged meg. Oroszországban a mezőgazdaság fejlődésének más úton kell haladnia, a sokmilliós kis- és középparasztság szövetkezeti tömörülésének útján, a tömegeket átfogó falusi szövetkezetek fejlődésének útján, melyeket az állam hitelkedvezményekkel támogat. Lenin a szövetkezetekről szóló cikkeiben helyesen utalt arra, hogy a mezőgazdaság fejlődésének nálunk új úton kell haladnia, azon az úton, amelyen a parasztság többségét a szövetkezeteken keresztül bevonjuk a szocialista építésbe, azon az úton, amelyen a kollektivizmus elveit fokozatosan meghonosítjuk a mezőgazdaságban, előbb a termékek értékesítése, később pedig a mezőgazdasági termékek termelése terén is.

Ebben a vonatkozásban rendkívül érdekes új jelenségeket észlelhetünk a falun a mezőgazdasági szövetkezetek működésével kapcsolatban. Ismeretes, hogy a Mezőgazdasági Szövetkezeti Központon belül az egyes mezőgazdasági ágak — a len, burgonya, vaj stb. — számára újabb nagy szervezetek keletkeztek, amelyeknek nagy jövőjük van. Ezek közül például a Lenközpont a lentermelő parasztok termelőszövetkezeteinek egész hálózatát egyesíti. A Lenközpont azzal foglalkozik, hogy a parasztokat vetőmaggal és munkaeszközökkel látja el s azután ugyanezektől a parasztoktól megvásárolja az egész lentermést s azt tömegméretekben elhelyezi a piacon; a parasztok számára biztosítja a nyereségben való részesedést s ily módon a parasztgazdaságot, a Mező- gazdasági Szövetkezeti Központon keresztül, összeköti az állami iparral. Miféle formája ez a termelés megszervezésének? Véleményem szerint ez az államszocialista nagytermelés háziipari rendszere a mező- gazdaság terén. Az államszocialista termelés háziipari rendszeréről a kapitalizmus háziipari rendszerével való analógia alapján beszélek; ilyen rendszer volt például a textilipar terén, ahol a kézművesek a tőkéstől nyersanyagot és szerszámot kaptak, egész termelésüket beszolgáltatták neki s így valójában otthon dolgozó fél-bérmunkások voltak. A sok iránymutató jelenség közül ez az egyik, amely jelzi azt az utat, melyen a mezőgazdaság fejlődésének nálunk haladnia kell. A mezőgazdaság egyéb ágaira vonatkozó más hasonló iránymutató jelenségekről ezúttal nem is beszélek.

Aligha szorul bizonyításra, hogy a parasztság óriási többsége szívesen lép majd a fejlődésnek erre az új útjára s otthagyja a magánkapitalista latifundiumok és a bérrabszolgaság, a nyomor és pusztulás útját.

Lenin mezőgazdaságunk fejlődésének útjairól ezt mondja:

„Minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sok millió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezető szerepe a parasztság irányában biztosítva van stb., — hát ez nem minden, ami kell ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyes egyedül a szövetkezetekből, amelyeket azelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most az új gazdasági politika idején bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni, — vajon ez nem minden, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő” (XXVII. köt. 392. old.).

A továbbiakban Lenin arról beszél, hogy a szövetkezeti szervezkedést, mely a proletárdiktatúra fennállása mellett a „lakosság megszervezésének új elve” és új „társadalmi rendszer”, pénzügyi és egyéb tekintetben támogatni kell és így folytatja:

„Minden társadalmi rendszer csakis egy bizonyos osztály pénzügyi támogatásával jön létre. Említenünk sem kell azt a sok száz meg százmillió rubelt, amelybe a «szabad» kapitalizmus születése került. Most meg kell értenünk és gyakorlatilag valóra kell váltanunk azt, hogy ezidőszerint az a társadalmi rendszer, melyet a szokottnál nagyobb mértékben kell támogatnunk: a szövetkezeti rendszer. De a szó valódi értelmében kell támogatnunk, vagyis e támogatáson nem elég bárminő szövetkezeti forgalom támogatását érteni, — ezen a támogatáson olyan szövetkezeti forgalom támogatását kell érteni, amelyben a lakosság tényleges tömegei valóban részt vesznek” (ugyanott, 393. old.).

Miről tanúskodnak mind e körülmények? Arról, hogy a szkeptikusoknak nincs igazuk.

Arról, hogy a leninizmusnak van igaza, mely a dolgozó parasztság tömegeit a proletariátus tartalékának tekinti.

Arról, hogy a hatalmon levő proletariátusnak ezt a tartalékot ki lehet és ki is kell használnia arra, hogy az ipart a mezőgazdasággal összekapcsolja, a szocialista építés színvonalát emelje és a proletariátus diktatúrájának megadja azt a szükséges alapot, amely nélkül lehetetlen áttérni a szocialista gazdasági rendre.

VI
A nemzeti kérdés

Ebből a témából két fő kérdést ragadok ki. Ezek:

a) a kérdés feltevése,
b) az elnyomott népek szabadságmozgalma és a proletárforradalom.

1. A kérdés feltevése. Az utolsó két évtized során a nemzeti kérdés több igen komoly változáson ment át. A nemzeti kérdés a II. Internacionále időszakában és a nemzeti kérdés a leninizmus időszakában korántsem egy és ugyanaz. Egymástól nemcsak terjedelmükben, hanem belső jellegükben is mélységesen különböznek.

Azelőtt a nemzeti kérdés rendszerint szűk körben mozgott, főképpen a „kulturált” nemzetiségeket érintő kérdésekre szorítkozott. Írek, magyarok, lengyelek, finnek, szerbek és Európa egynéhány más nemzetisége — ez volt a nemteljesjogú népeknek az a köre, melyeknek sorsa iránt a II. Internacionále politikusai érdeklődtek. Az ázsiai és afrikai népek tíz- és százmilliói, amelyeket a legdurvább és legkegyetlenebb nemzeti elnyomás gyötört, rendszerint a látókörön kívül maradtak. A fehéreket és feketéket, a „művelteket” és „műveletleneket” nem merték egyformán kezelni. Két-három üres, se hideg, se meleg határozat, amely gondosan megkerülte a gyarmatok felszabadításának kérdését — ez minden, amivel a II. Internacionále politikusai dicsekedhettek. Ma már ez a kettősség és felemásság a nemzeti kérdés terén felszámoltnak tekinthető. A leninizmus leplezte ezt a kiáltó igazságtalanságot, ledöntötte a válaszfalat fehérek és feketék között, európaiak és ázsiaiak között, az imperializmus „művelt” és „műveletlen” rabszolgái között és ily módon a nemzeti kérdést egybekapcsolta a gyarmati kérdéssel. Ezzel a nemzeti kérdés részletkérdésből, egy-egy államon belüli kérdésből általános és nemzetközi kérdéssé lett, a függő országokban és a gyarmatokon élő elnyomott népeknek az imperializmus igája alóli felszabadítását felölelő világkérdéssé.

Azelőtt a nemzetek önrendelkezési jogának elvét rendszerint helytelenül értelmezték, gyakran arra szűkítették, hogy a nemzeteknek joguk van autonómiára. A II. Internacionále némelyik vezetője ebben odáig ment, hogy az önrendelkezési jogot a kulturális autonómia jogára változtatta át, az elnyomott nemzeteknek arra a jogára, hogy saját kulturális intézményeik lehetnek, de a politikai hatalomnak teljes egészében az uralkodó nemzet kezében kell maradnia. Ily módon attól lehetett tartani, hogy az önrendelkezés eszméje az annexió elleni harc eszközéből már-már az annexió igazolásának eszközévé válik. Ez a zűrzavar most már felszámoltnak tekinthető. A leninizmus az önrendelkezés fogalmát kiszélesítette, ennek a fogalomnak olyan értelmezést adott, hogy a függő országok és a gyarmatok elnyomott népeinek joguk van a teljes különválásra, hogy a nemzeteknek önálló állami létre van joguk. A leninizmus ezzel lehetetlenné tette, hogy az önrendelkezési jogot autonómiára való jogként értelmezve igazolni próbálják az annexiókat. Magát az önrendelkezési elvet pedig ily módon a tömegek becsapásának eszközéből — mert a szociál-soviniszták kezében az imperialista háború idején kétségtelenül az volt — mindennemű imperialista törekvések és soviniszta mesterkedések leleplezésére szolgáló eszközzé, a tömegek internacionalista szellemű politikai felvilágosításának eszközévé tette.

Azelőtt az elnyomott nemzetek kérdését rendszerint merőben jogi kérdésnek tekintették. A II. Internacionále pártjai a „nemzeti egyenjogúság” ünnepélyes proklamálásával a „nemzetek egyenlőségét” hangoztató számtalan deklarációval szórakoztak, elkenve azt a tényt, hogy a „nemzetek egyenlősége” az imperializmus alatt, mikor a nemzetek egyik csoportja (a kisebbség) a nemzetek másik csoportjának kizsákmányolásából él, nem egyéb, mint a kizsákmányolt népek kigúnyolása. Ma ez a burzsoá jogi álláspont a nemzeti kérdésben leleplezettnek tekinthető. A leninizmus a nemzeti kérdést a fellengzős deklarációk magaslatáról lehozta a földre, kijelentvén, hogy a „nemzetek egyenlőségét” hangoztató deklarációk, ha a proletárpártok nem pecsételik meg őket az elnyomott népek szabadságharcának közvetlen támogatásával, nem egyebek, mint üres és hazug deklarációk. Ezzel az elnyomott nemzetek kérdése azzá a kérdéssé vált, hogyan lehet és kell az elnyomott nemzeteket támogatni, megsegíteni, hogyan lehet és kell igazi és állandó segítséget nyújtani nekik abban a harcban, melyet e nemzetek igazi egyenlőségükért, önálló állami létükért az imperializmus ellen folytatnak.

Azelőtt a nemzeti kérdést reformista módon, mint külön, önálló kérdést vizsgálták, függetlenül a tőke hatalmának, az imperializmus megdöntésének, a proletárforradalomnak általános kérdésétől. Hallgatólagosan feltételezték, hogy az európai proletariátus győzelme a gyarmati szabadságmozgalommal való közvetlen szövetség nélkül is lehetséges, hogy a nemzeti-gyarmati kérdés megoldható mellékesen, „automatikusan”, távol a proletárforradalom nagy országútjától, az imperializmus ellen vívott forradalmi harc nélkül. Ma ez a forradalomellenes álláspont leleplezettnek tekinthető. A leninizmus bebizonyította és az imperialista háború és az oroszországi forradalom igazolta, hogy a nemzeti kérdés csakis a proletárforradalommal kapcsolatban és a proletárforradalom talaján oldható meg, hogy a nyugati forradalom győzelmének útja a gyarmatok és a függő országok imperializmusellenes szabadságmozgalmával való forradalmi szövetségen keresztül visz. A nemzeti kérdés a proletárforradalom általános kérdésének egy része, a proletárdiktatúra kérdésének egy része.

A kérdés ez: kimerültek-e már azok a forradalmi lehetőségek, amelyek az elnyomott országok forradalmi szabadságmozgalmaiban rejlenek vagy sem, s ha nem merültek ki, van-e remény, van-e alap arra, hogy ezeket a lehetőségeket a proletárforradalom érdekében kihasználjuk, hogy a függő helyzetben levő és a gyarmati országokat az imperialista burzsoázia tartalékából a forradalmi proletariátus tartalékává, szövetségesévé változtassuk?

A leninizmus erre a kérdésre igennel felel, azaz elismeri, hogy az elnyomott országok nemzeti szabadságmozgalmának mélyén forradalmi lehetőségek rejlenek, s hogy ezeket a lehetőségeket valóban ki lehet használni a közös ellenség megdöntése, az imperializmus megdöntése érdekében. Az imperializmus fejlődésének mozgástörvényei, az imperialista háború és az oroszországi forradalom teljesen megerősítik a leninizmus idevonatkozó következtetéseit.

Ebből következik, hogy az „uralkodó” nemzetek proletariátusának támogatnia kell, mégpedig határozottan és aktívan kell támogatnia az elnyomott és függő népek nemzeti szabadságmozgalmát.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a proletariátusnak minden nemzeti mozgalmat, mindenütt és mindig, minden egyes konkrét esetben támogatnia kell. Az olyan nemzeti mozgalmak támogatásáról van itt szó, amelyek az imperializmus gyengítésére, megdöntésére, nem pedig megerősítésére és fenntartására irányulnak. Vannak esetek, amikor egyes elnyomott országok nemzeti mozgalmai összeütköznek a proletármozgalom fejlődésének érdekeivel. Magától értetődik, hogy ilyen esetekben szó sem lehet támogatásról. A nemzetek jogainak kérdése nem elszigetelt és öncélú kérdés, hanem a proletárforradalom általános kérdésének egy része, mely az egésznek alá van rendelve, s amelyet az egésznek a nézőpontjából kell vizsgálni. Marx a múlt század negyvenes éveiben a lengyelek és magyarok nemzeti mozgalmai mellett, a csehek és délszlávok nemzeti mozgalma ellen foglalt állást. Miért? Azért, mert a csehek és délszlávok akkor „reakciós népek” voltak, „orosz előőrsök” Európában, az abszolutizmus előőrsei, a magyarok és lengyelek viszont az abszolutizmus ellen harcoló „forradalmi népek” voltak. Azért, mert a csehek és a délszlávok nemzeti mozgalmainak támogatása akkor a cárizmusnak, a forradalmi mozgalom legveszélyesebb európai ellenségének közvetett támogatását jelentette.

„A demokrácia egyes követelései — mondja Lenin —, közöttük az önrendelkezés, nem abszolútumok, hanem az általános demokratikus (ma: az általános szocialista) világmozgalomnak részei. Lehetséges, hogy egyes konkrét esetekben a rész ellentmond az egésznek, ilyenkor el kell vetni” (XIX. köt. 257—258. old.).

Ezt kell mondanunk az egyes nemzeti mozgalmak kérdéséről, e mozgalmak esetleges reakciós jellegéről, persze csak akkor, ha nem formális szempontból, nem elvont jogok szempontjából, hanem konkrétan, a forradalmi mozgalom szempontjából ítéljük meg őket.

Ugyanezt kell mondanunk a nemzeti mozgalmak forradalmi jellegéről általában. A nemzeti mozgalmak óriási többségének kétségtelen forradalmi jellege épp annyira viszonylagos és sajátszerű, mint amennyire viszonylagos és sajátszerű egyes külön nemzeti mozgalmak esetleges reakciós jellege. Az imperialista elnyomás körülményei között valamely nemzeti mozgalom forradalmi jellege egyáltalán nem tételezi fel azt, hogy a mozgalomban okvetlenül legyenek proletár elemek, nem tételezi fel a mozgalom forradalmi vagy köztársasági programját, a mozgalom demokratikus alapjait. Az afgán emír harca Afganisztán függetlenségéért objektív szerepét tekintve forradalmi harc, noha az emírnek és híveinek monarchista nézetei vannak, mert ez a harc gyengíti, bomlasztja, aláássa az imperializmust, ellenben az olyan „elszánt” demokraták és „szocialisták”, „forradalmárok” és republikánusok harca, amilyenek például Kerenszkij és Cereteli, Renaudel és Scheidemann, Csernov és Dan, Henderson és Clynes, az imperialista háború idején reakciós harc volt, mert e harc eredménye az imperializmus szépítgetése, erősítése, győzelme lett. Az egyiptomi kereskedők és burzsoá intellektuelek harca Egyiptom függetlenségéért, ugyanezen okból, objektív szerepét tekintve forradalmi harc, noha az egyiptomi nemzeti mozgalom vezetői származásukra és helyzetükre nézve burzsoák, noha a szocializmus ellen vannak, ezzel szemben az angol munkáskormány harca Egyiptom függő helyzetének fenntartásáért, ugyanezen okból, reakciós harc, noha e kormány tagjainak proletár a származása és a szocializmus „mellett” vannak. Már nem is beszélek nagyobb gyarmati vagy függő országok nemzeti mozgalmairól, olyanokról, mint India és Kína, amelyeknek minden egyes lépése, melyet felszabadulásuk irányában tesznek, még ha a formális demokrácia követelményeit sérti is, egy-egy gőzkalapács-ütés az imperializmusra, azaz kétségkívül forradalmi lépés.

Leninnek igaza van, mikor azt mondja, hogy az elnyomott országok nemzeti mozgalmait nem a formális demokrácia szempontjából, hanem az imperializmus elleni harc általános mérlegében mutatkozó tényleges eredmények szempontjából kell megítélni, vagyis „nem elszigetelten, hanem világméretekben” (XIX. köt. 257. old.).

2. Az elnyomott népek szabadságmozgalma és a proletárforradalom. A nemzeti kérdés megoldásában a leninizmus az alábbi tételekből indul ki:

a) a világ két táborra oszlott: az egyik táborban van az a maroknyi civilizált nemzet, amelyekben a finánctőke összpontosul és amelyek kizsákmányolják a földkerekség lakosságának óriási többségét, a másik táborban vannak a gyarmatok és függő országok elnyomott és kizsákmányolt népei, amelyek ezt a többséget alkotják;
b) a gyarmati és függő országok, melyeket a finánctőke elnyom és kizsákmányol, az imperializmus hatalmas tartalékai és nagyon komoly erőforrásai;
c) a függő és gyarmati országok elnyomott népei az elnyomás és kizsákmányolás alól csakis az imperializmus ellen folytatott forradalmi harc útján szabadulhatnak fel;
d) a legfontosabb gyarmati és függő országok már ráléptek a nemzeti szabadságmozgalom útjára, amelynek szükségképpen a világkapitalizmus válságára kell vezetnie;
e) a fejlett országok proletármozgalmának és a gyarmatok nemzeti szabadságmozgalmának érdekei megkövetelik a forradalmi mozgalom e két fajtájának közös fronttá egyesítését a közös ellenség, az imperializmus ellen;
f) a munkásosztály győzelme a fejlett országokban és az elnyomott népek felszabadulása az imperializmus igája alól általános forradalmi front kialakulása és megerősödése nélkül lehetetlen;
g) a közös forradalmi front kialakítása lehetetlen, ha az elnyomó nemzet proletariátusa nem támogatja közvetlenül és erélyesen az elnyomott nép szabadságmozgalmát a „hazai” imperializmus ellen, mert „nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom” (Engels);
h) ez a támogatás azt jelenti, hogy síkra kell szállni a nemzetek különválásra és önálló állami létre való jogának jelszaváért, meg kell védeni, tettre kell váltani ezt a jelszót;
i) e jelszó megvalósítása nélkül lehetetlen megszervezni a nemzetek egyesülését és együttműködését egy egységes világgazdaságban, mely a világszocializmus győzelmének anyagi bázisa;
j) ez az egyesülés csakis önkéntes lehet, csakis a népek kölcsönös bizalma és testvéri viszonya alapján jöhet létre.

Ebből következik, hogy a nemzeti kérdésnek két oldala, két tendenciája van: az egyik az imperialista béklyókból való politikai szabadulásra, önálló nemzeti állam alakítására irányuló tendencia, mely az imperialista elnyomás és a gyarmati kizsákmányolás alapján keletkezett, — a másik a nemzetek gazdasági közeledésére irányuló tendencia, mely a világpiac és a világgazdaság kialakulása eredményeképpen jött létre.

„A fejlődő kapitalizmus — mondja Lenin — a nemzeti kérdésben két történelmi tendenciát mutat. Az első: a nemzeti élet és a nemzeti mozgalmak ébredése, a harc minden nemzeti elnyomás ellen, nemzeti államok megteremtése. A második: a nemzetek közti mindennemű kapcsolatok kifejlődése és sűrűsödése, a nemzeti válaszfalak lerombolása, a tőke, általában a gazdasági élet, a politika, a tudomány stb. nemzetközi egységének megteremtése.

Mindkét tendencia a kapitalizmus egyetemes törvénye. Az első a kapitalista fejlődés kezdetén van túlsúlyban, a második az érett, a szocialista társadalmi átalakulás felé haladó kapitalizmusra jellemző” (XVII. köt. 139— 140. old.).

Az imperializmus számára ez a két tendencia kibékíthetetlen ellentmondást jelent, mert az imperializmus nem élhet kizsákmányolás nélkül, nem élhet anélkül, hogy a gyarmatokat erőszakkal vissza ne tartsa az „egységes egész” keretében, mert az imperializmus a nemzeteket csak annexiók és gyarmati hódítások útján tudja egymáshoz közelíteni, ezek nélkül az imperializmus általában elképzelhetetlen.

A kommunizmus számára, ellenkezőleg, ezek a tendenciák csak két oldalát jelentik ugyanazon ügynek, az elnyomott népek felszabadításának az imperialista iga alól, mert a kommunizmus tudja, hogy a népek egységes világgazdaságban való egyesülése csak kölcsönös bizalom és önkéntes megegyezés alapján lehetséges, hogy a népek önkéntes egyesülésének útja csakis a gyarmatoknak az „egységes” imperialista „egésztől” való elszakadásán át, önálló államokká alakulásán át vezet.

Ebből következik, hogy szívós, szakadatlan, erélyes harcot kell folytatni az uralkodó nemzetek (Anglia, Franciaország, Amerika, Olaszország, Japán stb.) „szocialistáinak” nagyhatalmi sovinizmusa ellen, akik nem akarnak saját imperialista kormányaik ellen harcolni, akik nem akarják támogatni „saját” gyarmataik elnyomott népeinek harcát az elnyomás alól való felszabadulásért, az állami különválásért.

Enélkül a harc nélkül lehetetlen az uralkodó nemzetek munkásosztályának nevelése az igazi nemzetköziség szellemében, a függő országok és gyarmatok dolgozó tömegeihez való közeledés szellemében, a proletárforradalom tényleges előkészítésének szellemében. A forradalom Oroszországban nem győzött volna, Kolcsakot és Gyenyikint nem verték volna szét, ha a volt Orosz Birodalom elnyomott népei nem rokonszenveztek volna az orosz proletariátussal, ha nem támogatták volna. De ahhoz, hogy az orosz proletariátus e népek rokonszenvét és támogatását kivívja, mindenekelőtt szét kellett zúznia az orosz imperializmus bilincseit és fel kellett szabadítania e népeket a nemzeti elnyomás alól.

Máskülönben lehetetlen lett volna a Szovjethatalmat megszilárdítani, az igazi nemzetköziség magvait elültetni és a népek együttműködésének azt a nagyszerű szervezetét megteremteni, amelyet a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének nevezünk, és amely élő mintaképe a népek egységes világgazdaságban való jövendő egyesülésének.

Ebből következik, hogy harcolni kell az elnyomott országok szocialistáinak nemzeti elzárkózása, szűk látóköre, elkülönülése ellen, azok ellen, akik nem akarnak a saját nemzetük templomtornyánál magasabbra emelkedni és akik nem értik meg a kapcsolatot saját országuk szabadságmozgalma és az uralkodó országok proletármozgalma között.

Enélkül a harc nélkül lehetetlen megvédeni az elnyomott nemzetek proletariátusának önálló politikáját és az uralkodó osztályok proletariátusával való osztályszolidaritását a közös ellenség, az imperializmus megdöntéséért folyó harcban.

Enélkül a harc nélkül a nemzetköziség lehetetlen                volna.

Ezen az úton neveljük az uralkodó és elnyomott nemzetek dolgozó tömegeit a forradalmi nemzetköziség szellemében.

Lenin a kommunizmusnak erről a kétirányú munkájáról, amelyet a munkásoknak a nemzetköziség szellemében való nevelése terén végez, ezt mondja:

… „Lehet-e ez a nevelés . . . konkrétan egyforma a nagy, az elnyomó és a kis, az elnyomott nemzeteknél? Az annektáló nemzeteknél és az annektált nemzeteknél?

Nyilvánvaló, hogy nem lehet. Az egységes célhoz: a teljes egyenjogúsághoz, minden nemzet legszorosabb közeledéséhez és utóbb egybeolvadásához, itt nyilvánvalóan különböző konkrét utak vezetnek — éppen úgy, mint ahogy például egy papírlap közepén fekvő ponthoz a papírlap egyik szélétől balfelé, a szemközti szélétől jobbfelé vezet az út. Ha a nagy, elnyomó, annektáló nemzet szociáldemokratája, aki a nemzetek egyesülését általánosságban vallja, csak egy pillanatra is elfelejti, hogy «az ő» II. Miklósa, «az ő» Vilmosa, Györgye, Poincaréja stb. szintén a kis nemzetekkel való egyesülés mellett van (annexió útján) — II. Miklós a Galíciával való «egyesülés», II. Vilmos a Belgiummal való «egyesülés» mellett stb. —, akkor az ilyen szociáldemokrata nevetséges doktriner az elméletben, az imperializmus szekértolója a gyakorlatban.

Az elnyomó országokban a munkások internacionalista nevelésének súlypontját feltétlenül arra kell helyezni, hogy propagálják és védelmezzék az elnyomott országok jogát az elszakadásra. Enélkül nincsnemzetköziség. Jogunk és kötelességünk az elnyomó nemzetek minden szociáldemokratáját, aki ilyen propagandát nem folytat, imperialistának, gazembernek nevezni. Ez feltétlen követelmény, még akkor is, ha az elszakadás megtörténte a szocializmus győzelme előtt ezer eset közül csak egyben lehetséges és «megvalósítható». . .

Másfelől: a kis nemzet szociáldemokratájának agitációja súlypontját általános formulánk második szavára kell helyeznie, a nemzetek «önkéntes egyesülésére». Nem sérti meg nemzetközisége követelményeit akkor sem, ha saját nemzete politikai függetlensége mellett foglal állást, akkor sem, ha a szomszédos X, Y, Z stb. államhoz való csatlakozás mellett van. De minden esetben köteles a kisnemzeti szűk látókör, elzárkózás, elkülönülés ellen harcolni, az egész és az általános figyelembevételéért, azért, hogy a részletérdekeket az általános érdekeknek rendeljék alá.

Akik ezt a kérdést nem gondolták át, «ellentmondásnak» vélik, hogy az elnyomó nemzetek szociáldemokratáinak a «különválás szabadságát», az elnyomott nemzetek szociáldemokratáinak az «egyesülésszabadságát» kell követelniük. De némi gondolkodás után rá kell jönniök arra, hogy más út az internacionalizmushoz és a nemzetek egybeolvadásához, más út, mely az adott helyzetből ehhez a célhoz vezetne, nincs és nem is lehet” (XIX. köt. 261— 262. old.).

VII
Stratégia és taktika

Ebből a témából hat kérdést ragadok ki. Ezek:

a) a stratégia és taktika, mint a proletár osztályharc vezetésének tudománya;
b) a forradalom szakaszai és a stratégia
c) ár és apály a mozgalomban és a taktika;
d) a stratégiai vezetés;
e) a taktikai vezetés;
f) reformizmus és forradalmiság.

1. A stratégia és taktika, mint a proletár osztályharc vezetésének tudománya. A II. Internacionále uralmának időszaka az az időszak volt, amikor főképpen a proletár hadseregek szervezése és kiképzése volt napirenden a többé-kevésbé békés fejlődés körülményei között. Ez volt az az időszak, amikor az osztályharc túlsúlyban levő formája a parlamentarizmus volt. Az osztályok nagy összeütközései, a proletariátus előkészítése a forradalmi harcokra, a proletárdiktatúra kivívásának útjai — ezek a kérdések, úgy látszott, akkor nem voltak napirenden. A feladat arra korlátozódott, hogy kihasználják a legális fejlődés minden útját a proletár hadseregek szervezésére és kiképzésére, hogy kihasználják a parlamentarizmust azoknak a viszonyoknak megfelelően, amelyek közt a proletariátus csak ellenzék és, úgy látszott, mindig is csak ellenzéknek kell maradnia. Aligha szorul bizonyításra, hogy ebben az időszakban és a proletariátus feladatainak ilyen felfogása mellett sem céltudatos stratégiáról, sem kidolgozott taktikáról nem lehetett szó. Voltak taktikai és stratégiai töredékek, egyes taktikai és stratégiai gondolatok, de taktika és stratégia nem volt.

A II. Internacionále halálos bűne nem az, hogy annakidején a parlamenti harci formák kihasználásának taktikáját alkalmazta, hanem az, hogy túlbecsülte e formák jelentőségét, majdhogynem egyedüli harci formáknak tekintette őket és amikor elkövetkezett a nyílt forradalmi harcok időszaka és a parlamenten kívüli harci formák kérdése került homloktérbe, akkor a II. Internacionále pártjai az új feladatoktól elfordultak, nem vállalták őket.

Csak a következő időszakban, a proletariátus nyílt akciói időszakában, a proletárforradalom időszakában, mikor a burzsoázia megdöntésének kérdése a közvetlen gyakorlat kérdésévé vált, amikor a proletariátus tartalékainak kérdése (stratégia) az egyik legégetőbben aktuális kérdéssé lett, amikor az összes harci és szervezeti formák — a parlamentiek éppúgy, mint a parlamenten kívüliek (taktika) — teljesen határozott körvonalakban rajzolódtak ki, — csak ebben az időszakban lehetett a proletariátus harcának egyöntetű stratégiáját és részletes taktikáját kidolgozni. Marxnak és Engelsnek a taktikára és a stratégiára vonatkozó, zseniális gondolatait, melyeket a II. Internacionále opportunistái befalaztak, Lenin éppen ebben az időszakban hozta napfényre. De Lenin nem szorítkozott arra, hogy Marx és Engels egyes taktikai tételeit felújítsa, hanem továbbfejlesztette, új gondolatokkal és tételekkel egészítette ki őket és mindezt egyesítette a proletariátus osztályharcának vezetésére vonatkozó szabályok és irányelvek rendszerében. Lenin olyan brosúrái, mint a „Mi a teendő?”, a „Két taktika”, az „Imperializmus”, az „Állam és forradalom”, „A proletárforradalom és a renegát Kautsky”, a „Baloldaliság” kétségtelenül felbecsülhetetlen értékekkel gazdagították a marxizmus általános kincsesházát, forradalmi fegyvertárát. A leninizmus stratégiája és taktikája a proletariátus forradalmi harcainak vezetéséről szóló tudomány.

2. A forradalom szakaszai és a stratégia. A stratégia meghatározza azt az irányt, amelyben a proletariátusnak, a forradalom adott szakasza alapján, a főcsapást mérnie kell; kidolgozza a forradalmi erők (a fő- és melléktartalékok) elosztására vonatkozó megfelelő tervet; harcol ennek a tervnek a megvalósításáért a forradalom szóban forgó szakaszának egész folyamán.

Forradalmunk már átélt két szakaszt és az Októberi Forradalom után a harmadik szakaszba lépett. Ennek megfelelően változott a stratégia.

Az első szakasz. 1903—1917 február. A cél: megdönteni a cárizmust, teljesen felszámolni a középkori csökevényeket. A forradalom legfőbb ereje: a proletariátus. A legközelebbi tartalék: a parasztság. A főcsapás arra irányul, hogy elszigetelje a liberális- monarchista burzsoáziát, amely azon van, hogy a parasztságot megnyerje és a forradalmat a cárizmussal való megegyezés útján felszámolja. Az erők elosztásának terve: a munkásosztály szövetsége a parasztsággal. „A proletariátusnak végig kell vinnie a demokratikus forradalmat — maga mellé állítva a parasztság tömegét —, hogy erőszakkal eltiporja az önkényuralom ellenállását és ellensúlyozza a burzsoázia ingadozását” (Lenin, VIII. köt. 96. old.).

A második szakasz. 1917 márciusától 1917 októberéig. A cél: megdönteni az imperializmust Oroszországban és kijutni az imperialista háborúból. A forradalom legfőbb ereje: a proletariátus. A legközelebbi tartalék: a szegényparasztság. A szomszédos országok proletariátusa — valószínű tartalék. Az elhúzódó háború és az imperializmus válsága — kedvező mozzanat. A főcsapás arra irányul, hogy elszigetelje a kispolgári demokráciát (mensevikeket, eszereket), amely azon van, hogy a dolgozó parasztság tömegeit megnyerje és a forradalomnak az imperializmussal való megegyezés útján véget vessen. Az erők elosztásának terve: a proletariátus szövetsége a szegényparasztsággal. „A proletariátusnak végre kell hajtania a szocialista forradalmat — maga mellé állítva a lakosság félproletár elemeinek tömegét —, hogy erőszakkal letörje a burzsoázia ellenállását és ellensúlyozza a parasztság és a kispolgárság ingadozását” (ugyanott).

A harmadik szakasz. Ez a szakasz az Októberi Forradalom után kezdődött. A cél: megszilárdítani a proletariátus diktatúráját egy országban, támaszpontként használva fel ezt a diktatúrát az imperializmus megdöntésére minden országban. A forradalom túllépi egy ország kereteit, megkezdődött a világforradalom korszaka. A forradalom legfőbb erői: a proletariátus diktatúrája egy országban, a proletariátus forradalmi mozgalma az egész világon. Fő tartalékok: a félproletár és kisparaszti tömegek a fejlett országokban, a szabadságmozgalom a gyarmatokon és a függő országokban. A főcsapás arra irányul, hogy elszigetelje a kispolgári demokráciát, a II. Internacionále pártjait, melyek az imperializmussal való megegyezés politikájának fő támaszai. Az erők elosztásának terve: a proletárforradalom szövetsége a gyarmatok és a függő országok szabadságmozgalmaival.

A stratégiának a forradalom fő erőivel és azok tartalékaival van dolga. A stratégia mindannyiszor megváltozik, amikor a forradalom az egyik szakaszból átmegy a másikba, de az adott szakasz egész ideje alatt alapjában véve nem változik.

3. Ár és apály a mozgalomban és a taktika. A taktika meghatározza a proletariátus magatartásának irányvonalát a mozgalom árjának illetőleg apályának, a forradalom fellendülésének illetőleg ellanyhulásának viszonylag rövid idejére; harcol ennek az irányvonalnak a megvalósításáért a régi harci és szervezeti formáknak, a régi jelszavaknak újakkal való felcserélése, e formák kombinálása stb. útján. A stratégiának az a célja, hogy megnyerje a háborút mondjuk a cárizmus vagy a burzsoázia ellen, hogy végigvívja a harcot a cárizmussal vagy a burzsoáziával szemben, a taktika viszont kevésbé lényegbevágó célokat tűz ki maga elé, mert nem az a célja, hogy az egész háborút megnyerje, hanem az, hogy megnyerje ezt vagy azt az ütközetet, ezt vagy azt a csatát, hogy sikeresen végigvigye ezt vagy azt a kampányt, ezt vagy azt az akciót, mely a forradalom adott fellendülési vagy ellanyhulási időszaka konkrét körülményeinek éppen megfelel. A taktika része a stratégiának, annak van alárendelve, azt szolgálja.

A taktika az árnak és apálynak megfelelően változik. A forradalom első szakaszának idején (1903—1917 február) a stratégiai terv változatlan volt, a taktika viszont ez idő alatt több ízben változott. Az 1903—1905 közti időszakban a párt taktikája támadó volt, mert érezhető volt a forradalmi ár, a mozgalom felfelé ívelt és a taktikának ebből a tényből kellett kiindulnia. Ennek megfelelően a harc formái is forradalmiak voltak, ahogy a forradalom árjának emelkedése megkövetelte. Helyi jellegű politikai sztrájkok, politikai tüntetések, általános politikai sztrájk, a duma bojkottja, felkelés, forradalmi harci jelszavak — ezek voltak ebben az időszakban az egymást felváltó harci formák. A harc formáival kapcsolatban megváltoztak akkor a szervezeti formák is. Üzemi bizottságok, forradalmi parasztbizottságok, sztrájkbizottságok, munkásküldöttek szovjetjei, többé-kevésbé nyílt munkáspárt — ezek voltak a szervezeti formák ebben az időszakban.

Az 1907—1912 közti időszakban a pártnak át kellett térnie a visszavonulás taktikájára, mert a forradalmi mozgalom lanyhulását, a forradalom apályát éltük át és a taktikának számolnia kellett ezzel a ténnyel. Ennek megfelelően megváltoztak a harci formák is, a szervezeti formák is. A duma bojkottja helyett — részvétel a dumában; a dumán-kívüli nyílt forradalmi akciók helyett — duma-akciók és munka a dumában; általános politikai sztrájkok helyett — gazdasági részletsztrájkok, vagy egyszerűen szélcsend. Érthető, hogy a pártnak ebben az időben a föld alá kellett mennie, a forradalmi tömegszervezeteket pedig kulturális és felvilágosító munkát végző, szövetkezeti, biztosítási és egyéb legális szervezetek váltották fel.

Ugyanezt kell mondanunk a forradalom második és harmadik szakaszáról, amelyek folyamán a taktika igen gyakran változott, a stratégiai tervek ellenben változatlanok maradtak.

A taktikának a proletariátus harci és szervezeti formáival van dolga, változásaikkal, kombinálásukkal. A forradalom valamely adott szakaszában a taktika többször is változhat, a forradalom árja vagy apálya, fellendülése vagy ellanyhulása szerint.

4. A stratégiai vezetés. A forradalomnak a következő tartalékai vannak:

közvetlen tartalékai: a) a parasztság és általában az illető ország átmeneti rétegei; b) a szomszédos országok proletariátusa; c) a gyarmatok és a függő országok forradalmi mozgalma; d) a proletariátus diktatúrájának eredményei és vívmányai — melyeknek egy részéről a proletariátus, megtartva erőfölényét ideiglenesen lemondhat, hogy ezzel az erős ellenséget „leszerelje” és lélegzethez jusson — és

közvetett tartalékai: a) az illető ország nemproletár osztályai közti ellentétek és konfliktusok, amelyeket a proletariátus az ellenség gyengítésére, saját tartalékainak megerősítésére használhat ki;b) a proletárállammal szemben ellenséges burzsoáállamok közti ellentétek, konfliktusok és háborúk (például az imperialista háború), amelyeket a proletariátus a támadásban, illetve a kényszerű visszavonulás esetén a manőverezésben kihasználhat.

A tartalékok első fajtájával felesleges részletesen foglalkoznom, jelentőségüket amúgy is megérti mindenki. Ami azonban a tartalékok második fajtáját illeti, amelyeknek jelentősége nem mindig világos, le kell szegeznünk, hogy néha elsőrangú jelentőségük van a forradalom menete szempontjából. Aligha lehet, például, annak a konfliktusnak hatalmas jelentőségét kétségbe vonni, amely a kispolgári demokrácia (eszerek) és a liberális-monarchista burzsoázia (kadetok) között az első forradalom alatt és után támadt, és amely kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a parasztságot sikerült kivonnunk a burzsoázia befolyása alól. Még kevésbé lehet kétségbe vonni az imperialisták vezető csoportjai közti élethalálharc tényének roppant jelentőségét az Októberi Forradalom időszakában, amikor az imperialistáknak, minthogy el voltak foglalva egymásközti háborújukkal, nem volt módjukban erőiket a fiatal Szovjethatalom ellen összpontosítani, a proletariátus számára viszont éppen ez tette lehetővé, hogy erőit alaposan megszervezze, hatalmát megszilárdítsa s Kolcsak és Gyenyikin szétzúzását előkészítse. Feltehető, hogy most, amikor az imperialista csoportok közti ellentétek mindinkább elmélyülnek és amikor az új háború köztük elkerülhetetlenné válik, az ilyenfajtájú tartalékok a proletariátus szempontjából egyre komolyabb jelentőségre tesznek szert.

A stratégiai vezetés feladata abban áll, hogy mindezeket a tartalékokat helyesen használja fel a forradalom fejlődésének valamely adott szakaszán a forradalom fő céljainak elérésére.

Mit jelent az, hogy a tartalékokat helyesen használjuk fel?

Azt jelenti, hogy teljesítünk bizonyos szükséges feltételeket, amelyek közül fő feltételeknek az alábbiak tekintendők:

Először. Amikor már megérett a forradalom, amikor a támadás teljes gőzzel halad, amikor a felkelés az ajtót döngeti, és amikor a siker döntő feltétele a tartalékok felsorakoztatása az élcsapat mellé — a forradalom fő erőit a döntő pillanatban az ellenfél legsebezhetőbb pontjára kell összpontosítani. A tartalékok ilyenfajta felhasználásának szemléltető példája a párt stratégiája az 1917 áprilisától októberig terjedő időszakban. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban a háború volt az ellenség legsebezhetőbb pontja. Kétségtelen, hogy ez volt az a döntő kérdés, amely lehetővé tette, hogy a párt a lakosság széles rétegeit a proletár élcsapat köré gyűjtse. A párt stratégiája ebben az időszakban arra irányult, hogy az élcsapatot tüntetések és felvonulások által az utcai akciókra megtanítsa s ezzel egyidejűleg a tartalékokat — a hátországban a Szovjeteken keresztül, a fronton a katonabizottságokon keresztül — az élcsapat mellé felsorakoztassa. A forradalom kimenetele megmutatta, hogy a tartalékok felhasználása helyes volt.

Marxnak és Engelsnek a felkelésre vonatkozó ismert tételeit alkalmazva, Lenin a következőket mondja a forradalmi erők stratégiai felhasználásának erről az előfeltételéről:

„1) Sohasem szabad játszani a felkeléssel, hanem ha megkezdjük, határozottan tudnunk kell, hogy végig is kell vinni.
2) Nagy túlerőt kell összpontosítani a döntő helyen és a döntő pillanatban, mert különben az ellenség, amelynek jobb a kiképzése és a szervezete, a felkelőket megsemmisíti.
3) Ha a felkelés már megkezdődött, a legnagyobb határozottsággal kell cselekedni és okvetlenül, feltétlenül támadásba kell átmenni. «A védekezés a fegyveres felkelés halála.»
4) Igyekezni kell az ellenséget váratlanul meglepni és kilesni a pillanatot, amíg csapatai szét vannak szórva.
5) Törekedni kell naponként (ha egy városról van szó, mondhatnánk: óránként) újabb és újabb, bármily csekély sikereket is elérni, mindenáron fenntartani az «erkölcsi fölényt»” (XXI. köt. 319—320. old.).

Másodszor. A döntő csapás pillanatát, a felkelés megindításának pillanatát akkorra kell kitűzni, amikor számíthatunk arra, hogy a krízis elérte tetőfokát, hogy az élcsapat kész a végsőkig harcolni, hogy a tartalék hajlandó támogatni az élcsapatot és hogy az ellenfél soraiban maximális a fejvesztettség.

A helyzetet teljesen érettnek tekinthetjük a döntő ütközetre — mondja Lenin — ha „(1) az összes velünk szemben álló ellenséges osztályerők már eléggé tanácstalanok, eléggé hajba kaptak egymással, eléggé legyengítették egymást az erejüket meghaladó harcokban”; ha „(2) valamennyi ingadozó, tétovázó, állhatatlan közbenső elem, azaz a kisburzsoázia — nem a burzsoáziáról van szó —, a kispolgári demokrácia eléggé leleplezte magát a nép előtt és gyakorlati csődjével eléggé szégyent vallott”; ha „(3) a proletariátus soraiban megkezdődött s egyre hatalmasabbá vált a burzsoázia elleni legerélyesebb, halálmegvetően bátor forradalmi akciók támogatásának kedvező tömeghangulat. Akkor aztán a forradalom megérett, akkor győzelmünk, ha helyesen vettük számba az összes fentebb jelzett. . . feltételeket és helyesen választottuk meg a pillanatot — biztosított” (XXV. köt. 229. old.).

Az ilyen stratégia mintaképének az Októberi Felkelés végrehajtása tekinthető.

A második feltétel mellőzésének az a veszélyes hiba lehet a következménye, melynek „tempóvesztés” a neve, ami azt jelenti, hogy a párt vagy elmarad a mozgalom menetétől, vagy túlságosan előreszalad s ezzel a bukás veszedelmét idézi fel. Az ilyen „tempóvesztés” példájául, példájául annak, miként nem szabad megválasztani a felkelés pillanatát, az elvtársak egy részének azt a kísérletét kell tekintenünk, hogy a felkelést 1917 szeptemberében, a Demokratikus Tanácskozás letartóztatásával kezdjék meg, amikor a Szovjetekben még érezhető volt az ingadozás, a front még a válaszúton állt, a tartalékok még nem zárkóztak fel az élcsapat mellé.

Harmadszor. A már elhatározott irányvonalat a célhoz vezető úton adódó bármilyen nehézségek és bonyodalmak ellenére hajthatatlanul végig kell vinni, ami azért szükséges, hogy az élcsapat ne veszítse el szeme elől a harc fő célját, hogy a tömegek, amelyek ugyanezen cél felé tartanak és az élcsapat körül igyekszenek tömörülni, ne térjenek le az útról. E feltétel mellőzésének az a roppant hiba lehet a következménye, amelyet a tengerészek „irányvesztés” néven jól ismernek. Az ilyen „irányvesztés” példájának kell tekintenünk pártunk hibás magatartását közvetlenül a Demokratikus Tanácskozás után, amikor pártunk elhatározta, hogy részt vesz az Előparlamentben. A párt ebben a pillanatban mintegy megfeledkezett arról, hogy a burzsoázia az Előparlamenttel az országot a Szovjetek útjáról a burzsoá parlamentarizmus útjára igyekszik terelni, hogy a párt részvétele ebben az intézményben mindent összekuszálhat s letérítheti az útról a munkásokat és parasztokat, akik a forradalmi harcot a „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” jelszóval vívják. Ezt a hibát a bolsevikok helyreütötték azzal, hogy kivonultak az Előparlamentből.

Negyedszer. A tartalékokkal úgy kell manőverezni, hogy számításba vesszük a rendezett visszavonulást arra az esetre, ha az ellenség erős, ha a visszavonulás elkerülhetetlen, ha nyilvánvalóan nem előnyös felvenni a harcot, melyet az ellenfél ránk akar erőszakolni, ha az adott erőviszonyok között a visszavonulás az egyetlen módja annak, hogy az élcsapatot kivonjuk az ellenség csapásai alól s megóvjuk tartalékait.

„A forradalmi pártoknak — mondja Lenin — tovább kell tanulniok. Támadni megtanultak. Most meg kell érteni, hogy ezt a tudományt ki kell egészíteni a minél rendezettebb visszavonulás tudományával. Meg kell érteni — és a forradalmi osztály a saját keserű tapasztalatán okulva érti meg —, hogy nem lehet győzni, ha nem tanulja meg a szabályszerű támadást és a szabályszerű visszavonulást” (XXV. köt. 177. old.).

Az ilyen stratégia célja az időnyerés, az ellenfél bomlasztása, és erőgyűjtés arra, hogy később támadásba menjünk át.

Az ilyen stratégia mintaképének a breszti béke megkötését tekinthetjük, mert ez a pártnak lehetőséget nyújtott arra, hogy időt nyerjen, hogy az imperializmus táborában dúló konfliktusokat kihasználja, hogy az ellenfél erőit bomlassza, a parasztságot megtartsa a maga oldalán és erőt gyűjtsön a Kolcsak és Gyenyikin elleni támadás előkészítésére.

„A különbéke megkötésével — mondotta akkoriban Lenin — a jelen pillanatban lehetséges legnagyobb mértékben megszabadulunk mindkét egymással ellenségeskedő imperialista csoporttól, kihasználjuk ellenségeskedésüket és háborújukat — amely megnehezíti ellenünk való megegyezésüket —, kihasználjuk, és bizonyos időre szabad kezünk lesz a szocialista forradalom folytatására és megszilárdítására” (XXII. köt. 198. old.).

„Most még a bolond is” látja — mondotta Lenin három évvel a breszti béke után —, „hogy a «breszti béke» olyan engedmény volt, amely bennünket megerősített, a nemzetközi imperializmus erőit pedig szétforgácsolta” (XXVII. köt. 7. old.).

Ezek a fő feltételek, amelyek a stratégiai vezetés helyességét biztosítják.

5. A taktikai vezetés. A taktikai vezetés a stratégiai vezetés része s alá van rendelve a stratégiai vezetés feladatainak és követelményeinek. A taktikai vezetés feladata az, hogy a proletariátus valamennyi harci és szervezeti formáját elsajátítsa és helyes felhasználásukat biztosítsa abból a célból, hogy az adott erőviszonyok mellett a stratégiai siker előkészítéséhez szükséges eredmények maximuma legyen elérhető.

Mit jelent az, hogy a proletariátus harci és szervezeti formáit helyesen használjuk fel?

Azt jelenti, hogy teljesítünk bizonyos szükséges feltételeket, amelyek közül fő feltételeknek az alábbiak tekintendők.

Először. Pontosan azokat a harci és szervezeti formákat kell homloktérbe állítani, amelyek, minthogy legjobban megfelelnek a mozgalom adott fellendülésének vagy hanyatlásának, meg tudják könnyíteni és biztosítani tudják a tömegek felsorakoztatását a forradalmi pozíciókhoz, a milliós tömegek felsorakoztatását a forradalom frontjára, e tömegek elhelyezését a forradalom frontján.

Nem arról van szó, hogy az élcsapat ismerje fel a régi rend fennmaradásának lehetetlenségét, megdöntésének elkerülhetetlenségét. Arról van szó, hogy a tömegek, a milliós tömegek értsék meg ezt az elkerülhetetlenséget és hajlandónak mutatkozzanak az élcsapat támogatására. A tömegek azonban ezt csak saját tapasztalataik alapján érthetik meg. A feladat tehát: a milliós tömegeknek lehetőséget kell adni arra, hogy saját tapasztalataik alapján megértsék a régi hatalom megdöntésének szükségességét, olyan harci módszereket és szervezeti formákat kell előtérbe helyezni, amelyek a tömegek számára megkönnyítik azt, hogy a forradalmi jelszavak helyességét a tapasztalat alapján felismerjék.

Az élcsapat elszakadt volna a munkásosztálytól, és a munkásosztály elvesztette volna kapcsolatát a tömegekkel, ha annakidején a párt nem határozta volna el, hogy részt vesz a dumában, ha nem határozta volna el, hogy erőket összpontosít a dumabeli munkára és e munka alapján folytat harcot azért, hogy ezáltal a tömegeknek megkönnyítse, hogy saját tapasztalataik alapján felismerjék a duma értéktelenségét, a kadét ígéretek hazug voltát, a cárizmussal való megegyezés lehetetlenségét, a parasztság és a munkásosztály szövetségének szükségességét. A tömegeknek a duma-időszakban szerzett tapasztalata nélkül a kadetok leleplezése és a proletariátus hegemóniája lehetetlen lett volna.

Az otzovista taktika azért volt veszélyes, mert azzal fenyegetett, hogy az élcsapatot elszakítja milliós tartalékaitól.

A párt elszakadt volna a munkásosztálytól, a munkásosztály pedig elvesztette volna a parasztok és katonák széles tömegeire gyakorolt befolyását, ha a proletariátus követte volna a „baloldali” kommunistákat, akik 1917 áprilisában kiadták a felkelés jelszavát, akkor, amikor a mensevikek és az eszerek még nem leplezték le magukat, mint a háború és az imperializmus hívei, amikor a tömegek még nem ismerték fel saját tapasztalatuk alapján a békéről, a földről, a szabadságról szóló mensevik-eszer beszédek hazug voltát. A tömegeknek a Kerenszkij-uralom idején szerzett tapasztalata nélkül nem lehetett volna elszigetelni a mensevikeket és eszereket s a proletariátus diktatúrája lehetetlen lett volna. Ezért a kispolgári pártok hibáinak „türelmes megmagyarázására” irányuló taktika, kapcsolatban a szovjeteken belüli nyílt harc taktikájával, az egyetlen helyes taktika volt.

A „baloldali” kommunisták taktikája azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a pártot a proletárforradalom vezetőjéből komolytalan és talajtalan összeesküvők maroknyi csoportjává változtatja.

„Csupán az élcsapattal — mondja Lenin — győzni nem lehet. Csupán az élcsapatot a döntő harcba vetni, mikor még az egész osztály, mikor még a széles tömegek nem helyezkedtek arra az álláspontra, hogy vagy közvetlenül támogatják az élcsapatot, vagy legalábbis jóindulatú semlegességet tanúsítanak irányában . . . nemcsak ostobaság, hanem bűn is lenne. Ahhoz azonban, hogy valóban az egész osztály, hogy valóban a dolgozók és a tőke elnyomottainak széles tömegei jussanak el erre az álláspontra, ahhoz a propaganda egymagában, az agitáció egymagában kevés. Ahhoz ezeknek a tömegeknek saját politikai tapasztalata szükséges. Ez minden nagy forradalom legfőbb törvénye, amelyet most nemcsak Oroszország, hanem Németország is meglepő erővel és szemléletességgel bizonyít! Nemcsak Oroszország műveletlen, jórészt írástudatlan tömegeinek, hanem Németország nagyműveltségű, százszázalékosan írástudó tömegeinek is azt, hogy a II. Internacionále lovagjaiból álló kormány mennyire erőtlen, mennyire jellemtelen, mennyire gyámoltalan, mennyire lakájkodik a burzsoázia előtt, mennyire gálád, azt, hogy a szélsőséges reakciósok diktatúrája (Oroszországban Kornyilov, Németországban Kapp és társai) mint a proletárdiktatúra egyetlen alternatívája mennyire elkerülhetetlen, a saját bőrükön kellett tapasztalnak ahhoz, hogy határozottan a kommunizmus felé forduljanak” (XXV. köt. 228. old.).

Másodszor. Minden adott pillanatban meg kell találni a folyamatok láncolatában éppen azt a láncszemet, amelyet ha megragadunk, az egész láncot kézben tarthatjuk és előkészíthetjük a stratégiai siker eléréséhez szükséges feltételeket.

Ez azt jelenti, hogy a pártra váró feladatok sorából ki kell választanunk azt a soron levő feladatot, amelynek megoldása központi jelentőségű és megvalósítása biztosítja a többi soron levő feladat sikeres megoldását.

E tétel jelentőségét két példán lehet bemutatni, amelyek közül az egyiket a távoli múltból (a párt megalakulásának korából), a másikat a hozzánk egészen közel álló jelenből vehetjük (a „nep” időszaka).

A párt megalakulásának idején, amikor a számtalan kör és szervezet még nem kapcsolódott egybe, amikor a kontárkodás és a körösdi a pártot fent is, lent is emésztette, amikor az eszmei zűrzavar volt a párt belső életének fő jellegzetessége — ebben az időszakban a döntő láncszem a láncban, a döntő feladat a párt előtt álló feladatok sorozatában az országos illegális lap megteremtése volt. Miért? Azért, mert csak az országos illegális lap révén lehetett az akkori viszonyok között megteremteni a párt jól együttműködő magvát, amely képes volt számtalan kört és szervezetet egymással egybekapcsolni, az eszmei és taktikai egységet előkészíteni és ily módon az igazi párt megalakításának alapját megteremteni.

Abban az időszakban, amikor a háborúról áttértünk a gazdasági építésre, amikor az ipart a gazdasági bomlás megbénította, a mezőgazdaság pedig a városi áruk hiánya miatt sínylődött, amikor az állami iparnak a parasztgazdasággal való összefogása a sikeres szocialista építés döntő feltételévé vált — abban az időszakban a döntő láncszem a folyamatok láncolatában, a döntő feladat a többi feladat sorában a kereskedelem fejlesztése lett. Miért? Azért, mert a „nep” viszonyai között az iparnak a parasztgazdasággal való összefogása máskép, mint a kereskedelem révén nem lehetséges, mert az adás-vétel nélküli termelés a „nep” viszonyai között az ipar halála; azért, mert az ipart csak a kereskedelem fejlesztése által fokozott adás-vétel útján lehet fejleszteni; mert csak akkor, ha a kereskedelem terén megerősödünk, csak akkor, ha a kereskedelmet kézben tartjuk, csak akkor, ha ezt a láncszemet megragadjuk, remélhetjük majd azt, hogy az ipart összekötjük a paraszti piaccal és sikeresen megoldjuk a többi soron levő feladatot is, hogy ezzel megteremtsük a szocialista gazdaság alapzatának lerakásához szükséges előfeltételeket.

„Nem elég általában forradalmárnak, a szocializmus hívének vagy kommunistának lenni… — mondja Lenin. — Minden pillanatban meg kell tudni találni éppen azt a láncszemet, amelyet ha teljes erővel megragadunk, akkor ezzel az egész láncot kezünkben tartjuk és előkészítjük a biztos átmenetet a következő láncszemhez” . ..

„A jelen pillanatban ez a láncszem … a belső kereskedelem élénkítése, helyes állami szabályozása (irányítása). A kereskedelem — ez az a «láncszem» az események történeti láncolatában, 1921—1922-es szocialista építésünk átmeneti formái között, «amelyet teljes erővel meg kell ragadnunk» …” (XXVII. köt. 82. old.).

Ezek azok a fő feltételek, amelyek a taktikai vezetés helyességét biztosítják.

6. Reformizmus és forradalmiság. Miben különbözik a forradalmi taktika a reformista taktikától?

Némelyek úgy vélik, hogy a leninizmus általában ellene van a reformoknak, a kompromisszumoknak és egyességeknek. Ez egyáltalán nem igaz. A bolsevikok éppúgy tudják, mint bárki más, hogy bizonyos értelemben „minden adomány üdvös”, hogy bizonyos körülmények közt a reformok általában és különösen a kompromisszumok és egyességek szükségesek és hasznosak.

„Háborút folytatni — mondja Lenin — a nemzetközi burzsoázia megdöntéséért, százszorta nehezebb, hosszabb, bonyolultabb háborút, mint az államok közötti szokásos háborúk legádázabbja, és emellett eleve lemondani a lavírozásról, az ellenségek közötti érdekellentétek (még ha csak ideiglenes) kihasználásáról, a lehetséges (bár esetleg csak ideiglenes, megbízhatatlan, ingadozó, feltételes) szövetségesekkel való egyességekről és kompromisszumokról — vajon nem határtalanul nevetséges dolog ez? Nem olyan-e ez, mintha egy még ki nem kutatott és eddig hozzáférhetetlen hegy nehéz megmászásánál eleve lemondanánk arról, hogy néha cikk-cakkos vonalban haladjunk, néha visszaforduljunk, feladjuk a már kiválasztott irányt és különböző irányokat próbáljunk meg?” (XXV. köt. 210. old.).

Nyilvánvaló, hogy nem a reformokon vagy a kompromisszumokon és az egyességeken fordul meg a dolog, hanem azon, hogy mire és hogyan használják fel a reformokat és megegyezéseket.

A reformista számára a reform — minden, a forradalmi munka ellenben — mellékes valami, csak szóbeszéd, csak szemfényvesztés. Ezért, amikor a burzsoázia van hatalmon, a reform, reformista taktika esetén elkerülhetetlenül a burzsoá hatalom megerősödésének fegyverévé, a forradalom bomlasztásának eszközévé válik.

A forradalmár számára viszont, ellenkezőleg, a forradalmi munka a fő és nem a reform, az ő számára a reform — a forradalom mellékterméke. Ezért, amikor a burzsoázia van hatalmon, a reform, forradalmi taktika esetén természetszerűleg a burzsoá hatalom bomlasztásának fegyverévé, a forradalom megszilárdításának eszközévé, a forradalmi mozgalom továbbfejlesztésének támaszpontjává válik.

A forradalmár azért fogadja el a reformot, hogy fogódzónak használja a legális és illegális munka összekapcsolására, hogy fedezékül használja az illegális munka megerősítésére, melynek célja a tömegek forradalmi előkészítése a burzsoázia megdöntésére.

Ebben van a reformok és egyességek forradalmi felhasználásának lényege az imperializmus viszonyai között.

A reformista viszont, ellenkezőleg, azért fogadja el a reformokat, hogy lemondjon minden illegális munkáról, hogy a tömegek forradalomra előkészítésének ügyét aláássa és az „ajándékozott” reform árnyékában megpihenjen.

Ebben van a reformista taktika lényege.

Így áll a dolog a reformokkal és egyességekkel az imperializmus viszonyai között.

Az imperializmus megdöntése után azonban, a proletárdiktatúra alatt, a dolog némileg megváltozik. Bizonyos feltételek mellett a proletárhatalom olyan helyzetbe juthat, hogy időlegesen kénytelen áttérni a meglevő rend forradalmi átépítésének útjáról a fokozatos átalakítás útjára, a „reformista útra”, mint ahogy Lenin „Az arany jelentőségéről” című ismert cikkében mondja, a megkerülő mozdulatok útjára, a reformok és a nem-proletár osztályoknak tett engedmények útjára azért, hogy ezeket az osztályokat bomlassza, a forradalomnak lélegzetvételi időt adjon, erőit összeszedje és az újabb előnyomulás feltételeit előkészítse. Nem tagadható, hogy ez az út, bizonyos értelemben, reformista út. Csak nem szabad megfeledkezni arról a döntő különbségről, amely abban áll, hogy ebben az esetben a reform a proletár hatalomtól indul ki, hogy a proletár hatalmat erősíti, hogy a proletár hatalomnak adja meg a szükséges lélegzetvételi időt, s hogy a hivatása nem az, hogy a forradalmat, hanem hogy a nem-proletár osztályokat bomlassza.

Ilyen körülmények között tehát a reform a saját ellentétébe csap át.

Hogy a proletárhatalom ilyen politikát folytathat, az azért és csakis azért válik lehetségessé, mert a forradalom lendülete a megelőző időszakban elég nagy volt ahhoz, hogy elég széles teret nyisson, ahová vissza lehet vonulni, hogy így a támadás taktikáját az ideiglenes visszavonulás taktikájával, a megkerülő mozdulatok taktikájával lehessen felcserélni.

Ily módon, míg régebben, a burzsoá hatalom alatt, a reformok a forradalom melléktermékei voltak, most, a proletariátus diktatúrája alatt, a reformok forrásai: a proletariátus forradalmi vívmányai, vagyis azok a tartalékok, amelyek a proletariátus kezében ezekből a vívmányokból felhalmozódtak.

„A reformok viszonyát a forradalomhoz — mondja Lenin — pontosan és helyesen csak a marxizmus határozta meg. Marx ezt a viszonyt csak az egyik oldalról láthatta, azaz a proletariátus első, legalább egyországban kivívott valamennyire szilárd, valamennyire is tartós győzelmét megelőző helyzetben. Ilyen körülmények között a helyes viszony alapja ez volt: a reformok a proletariátus forradalmi osztályharcának melléktermékei… A proletariátusnak legalább egy országban kivívott győzelme után új mozzanat lép fel a reformnak a forradalomhoz való viszonyában. Elvileg a viszony ugyanaz marad, de a formában változás áll be, amelyet Marx személyesen nem láthatott előre, de amelyet csak a marxizmus filozófiája és politikája alapján lehet megérteni . . . Ezek (t. i. a reformok — I. Szt.) (amelyek nemzetközi méretekben továbbra is „melléktermékek” maradnak) a győzelem után azon ország számára, melyben a győzelmet kivívták, ezen kívül még szükséges és jogos lélegzetvételi időt is jelentenek olyan esetekben, amikor nyilvánvaló, hogy miután erőinket maximálisan megfeszítettük, nem maradt elegendő erő valamely átmenet forradalmi végrehajtására. A győzelem olyan «erőtartalékot» ad, hogy még kikényszerített visszavonulás esetén is van mivel kitartanunk, kitartanunk anyagilag is, erkölcsileg is” (XXVII. köt. 84—85. old.).

VIII
A párt

A forradalomelőtti időszakban, a többé-kevésbé békés fejlődés időszakában, mikor a II. Internacionále pártjai voltak a munkásmozgalom uralkodó tényezői és a harc parlamenti formáit tekintették a harc fő formáinak — ilyen viszonyok között a pártnak nem volt és nem is lehetett az a komoly és döntő jelentősége, amelyre később, a nyílt forradalmi összeütközések idején tett szert. Kautsky, amikor a II. Internacionálét az ellene irányuló támadásokkal szemben védelmezte, azt mondta, hogy a II. Internacionále pártjai a béke és nem a háború eszközei, hogy éppen ezért nem tudtak semmi komoly lépést tenni a háború idején, a proletariátus forradalmi akcióinak időszakában. Ez csakugyan igaz. De mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a II. Internacionále pártjai nem alkalmasak a proletariátus forradalmi harcára, azt jelenti, hogy ezek nem harcos proletár pártok, amelyek a munkásokat a hatalomra vezetik, hanem a parlamenti választásokhoz és parlamenti harchoz alkalmazkodó választási apparátusok. Ezzel magyarázható tulajdonképpen az a tény, hogy a II. Internacionále opportunistáinak uralma idején nem a párt, hanem a parlamenti frakció volt a proletariátus fő politikai szervezete. Közismert dolog, hogy a párt abban az időben, a valóságban csak a parlamenti frakció függeléke, segédeszköze volt. Aligha szorul bizonyításra, hogy ilyen viszonyok között, amikor a proletariátus élén ilyen párt állott, szó sem lehetett a proletariátus forradalomra való előkészítéséről.

Gyökeresen megváltozott azonban a helyzet az új időszak beálltával. Az új időszak az osztályok nyílt összeütközéseinek időszaka, a proletariátus forradalmi fellépéseinek időszaka, a proletárforradalom időszaka, az az időszak, melyben az erőket közvetlenül elő kell készíteni az imperializmus megdöntésére, arra, hogy a proletariátus a hatalmat kezébe ragadja. Ez az időszak új feladatokat állít a proletariátus elé. Ezek az új feladatok: az egész pártmunka átépítése új, forradalmi alapokon, a munkásoknak a hatalomért folytatott forradalmi harc szellemében való nevelése, a tartalékok előkészítése és felzárkóztatása, szövetség a szomszédos országok proletariátusával, szilárd kapcsolat létesítése a gyarmatok és a függő országok szabadságmozgalmával stb. stb. Azt hinni, hogy ezek az új feladatok megoldhatók a parlamentarizmus békés viszonyai között nevelkedett szociáldemokrata pártok erőivel — annyit jelent, mint reménytelen kétségbeesésre és elkerülhetetlen vereségre kárhoztatni magunkat. Ha a proletariátus, amelynek vállára ilyen feladatok nehezednek, továbbra is megmarad a régi pártok vezetése alatt, ez azt jelenti, hogy a teljes lefegyverzettség állapotába kerül. Aligha szorul bizonyításra, hogy a proletariátus a dolgok ilyen alakulásába nem nyugodhatott bele.

Ezért volt szükség új pártra, harcos pártra, forradalmi pártra, olyan pártra, amely elég bátor ahhoz, hogy a proletariátust harcba vezesse a hatalomért, eléggé tapasztalt ahhoz, hogy a forradalmi helyzet bonyolult viszonyai között eligazodjék és eléggé rugalmas ahhoz, hogy a céljához vezető úton minden zátonyt elkerüljön.

Ilyen párt nélkül gondolni sem lehet az imperializmus megdöntésére, a proletárdiktatúra kivívására.

Ez az új párt a leninizmus pártja.

Melyek ennek az új pártnak sajátosságai?

1. A párt, mint a munkásosztály élcsapata. A pártnak mindenekelőtt a munkásosztály élcsapatának kell lennie. A pártnak fel kell vennie magába a munkásosztály legjobb elemeit, tapasztalataikat, forradalmiságukat, határtalan odaadásukat a proletariátus ügye iránt. De ahhoz, hogy valóban élcsapat legyen, a pártnak fel kell magát vérteznie forradalmi elmélettel, a mozgalom törvényeinek ismeretével, a forradalom törvényeinek ismeretével. E nélkül nem képes a proletariátus harcát vezetni, nem képes a proletariátust magával vinni. A párt nem lehet igazi párt, ha csak annak regisztrálására szorítkozik, amit a munkásosztály tömegei átélnek és gondolnak, ha az ösztönös mozgalom uszályában kullog, ha nem ért hozzá, hogy az ösztönös mozgalom maradiságát és politikai közömbösségét legyűrje, ha nem tud a proletariátus pillanatnyi érdekeinél magasabbra emelkedni, ha nem tudja a tömegeket olyan színvonalra emelni, hogy megértsék a proletariátus osztályérdekeit. A pártnak a munkásosztály előtt kell járnia, a munkásosztálynál messzebb kell látnia, vezetnie kell a proletariátust, nem pedig az ösztönösség uszályában kullognia. A II. Internacionále „uszálypolitikát” prédikáló pártjai burzsoá politikát folytatnak, mely a proletariátust arra ítéli, hogy eszköz legyen a burzsoázia kezében. Csak az a párt, mely a proletariátus élcsapatának álláspontjára helyezkedett és a tömegeket fel tudja emelni a proletár osztályérdekek megértésének színvonalára — csak az ilyen párt képes a munkásosztályt a trade-unionizmus útjáról letéríteni és önálló politikai erővé tenni.

A párt a munkásosztály politikai vezére.

Előbb már beszéltem a munkásosztály harcának nehézségeiről, a harc feltételeinek bonyolult voltáról, stratégiáról és taktikáról, tartalékokról és manőverezésről, előnyomulásról és visszavonulásról. Ezek a feltételek nem kevésbé bonyolultak, ha ugyan nem bonyolultabbak, mint a háború feltételei. Ki tud ezek között a feltételek között eligazodni, kiadhat a proletariátus milliós tömegeinek helyes orientációt? Nincs hadsereg, amely háborúban tapasztalt vezérkar nélkül meglehetne, hacsak nem akarja magát vereségre kárhoztatni. Vajon nemvilágos-e, hogy a proletariátus még kevésbé lehet meg ilyen tapasztalt vezérkar nélkül, hacsak nem akarja magát esküdt ellenségei kényére-kedvére kiszolgáltatni? De hol ez a vezérkar? Ez a vezérkar csak a proletariátus forradalmi pártja lehet. A munkásosztály, ha nincs forradalmi pártja, vezérkarnélküli hadsereg.

A párt a proletariátus harci vezérkara.

A párt azonban nem lehet csak élenjáró csapat. Egyszersmind az osztály csapatának is kell lennie, az osztály részének, amelyet léte összes gyökerei szorosan az osztályhoz kapcsolnak. Az élcsapat és a munkásosztály egyéb tömege közti különbség, a párttagság és a pártonkívüliek közti különbség nem tűnhetik el, amíg az osztályok el nem tűntek, amíg a proletariátus más osztályokból egészül ki, amíg az egész munkásosztály nem emelkedhet fel az élcsapat színvonalára. Ámde a párt megszűnnék párt lenni, ha ez a különbség szakadássá válna, ha a párt önmagába zárkóznék és a pártonkívüli tömegektől elszakadna. A párt nem vezetheti az osztályt, ha nem kapcsolódik össze a pártonkívüli tömegekkel, ha a párt és a pártonkívüli tömegek között nincs összefogás, ha ezek a tömegek nem fogadják el a párt vezetését, ha a pártnak a tömegeknél nincs erkölcsi és politikai hitele.

Nemrégiben pártunk kétszázezer új munkástagot vett fel. Figyelemreméltó ebben az a körülmény, hogy ezek nem annyira maguktól jöttek a pártba, mint inkább a pártonkívüli tömeg küldte őket, mely az új tagok felvételében aktív szerepet játszott s amelynek jóváhagyása nélkül új tagot egyáltalán nem vettek fel. Ez a tény arról tanúskodik, hogy a pártonkívüli munkások széles tömegei pártunkat a saját pártjuknak, hozzájuk közelálló, szívüknek kedves pártnak tekintik, melynek kiszélesítésében és megerősítésében mélységesen érdekeltek s melynek vezetésére önként rábízzák sorsukat. Aligha szorul bizonyításra, hogy e megfoghatatlan erkölcsi szálak nélkül, melyek a pártot a pártonkívüli tömegekkel összefűzik, a párt nem lehetne osztályának döntő ereje.

A párt a munkásosztály elszakíthatatlan része.

„Mi — mondja Lenin — az osztály pártja vagyunk, és ezért csaknem az egész osztálynak (háborús időkben, a polgárháború korszakában pedig éppenséggel az egész osztálynak) pártunk vezetése alatt kell cselekednie, minél szorosabban kell pártunkhoz csatlakoznia, de puszta ábrándozás és «uszálypolitika» volna azt hinni, hogy valaha majdnem az egész osztály, vagy az egész osztály képes lesz a kapitalizmuson belül élcsapata, szociáldemokrata pártja tudatosságáig és aktivitásáig felemelkedni. Egyetlen értelmes szociáldemokrata sem kételkedett abban, hogy a kapitalizmus alatt még a szakszervezet (ez az egyszerűbb, a kevéssé fejlett rétegek tudatosságához közelebb álló szervezet) sem képes átfogni majdnem az egész, vagy az egész munkásosztályt. Csak magunk átámítanók, behunynók szemünket óriási feladataink előtt, szűkebbre vonnók ezeket a feladatokat, ha megfeledkeznénk az élcsapat és az élcsapat felé vonzódó tömegek közötti különbségről, ha megfeledkeznénk az élcsapat állandó kötelességéről, hogy mind szélesebb és szélesebb tömegeket emeljen fel az élcsapat színvonalára” (VI. köt.205—206. old.).

2. A párt, mint a munkásosztály szervezett csapata. A párt nemcsak élenjáró csapata a munkásosztálynak. Ha az osztály harcát valóban vezetni akarja, akkor egyszersmind osztálya szervezett csapatának is kell lennie. A párt feladatai a kapitalizmusviszonyai között rendkívül nagyok és változatosak. A pártnak a proletariátus harcát rendkívül nehéz belső és külső fejlődési viszonyok között kell vezetnie, — támadásra kell vezetnie a proletariátust, amikor a körülmények támadást követelnek, ki kell vonnia a proletariátust az erős ellenfél csapásai alól, amikor a körülmények visszavonulást követelnek, a pártonkívüli szervezetlen munkások milliós tömegeibe bele kell nevelnie a harci fegyelem és a tervszerűség szellemét, a szervezettség és a kitartás szellemét. De a párt csak akkor teljesítheti ezt a feladatát, ha a párt maga a fegyelmezettség és szervezettség megtestesülése, ha maga a párt a proletariátus szervezett csapata. Máskülönben szó sem lehet arról, hogy a párt valóban vezesse a proletariátus milliós tömegeit.

A párt a munkásosztály szervezett csapata.

Az a gondolat, hogy a párt szervezett egész, le van rögzítve pártunk szervezeti szabályzatának első pontjában, Lenin ismeretes fogalmazásában, mely a pártot a szervezetek összességének tekinti, a párttagjait pedig valamelyik pártszervezet tagjainak. A mensevikek, akik már 1903-ban kifogásolták ezt a fogalmazást, helyette azt a „rendszert” ajánlották, hogy párttag az legyen, aki a párthoz tartozónak számítja magát; ez a „rendszer” a párttag „címet”kiterjesztette volna minden „tanárra” és „gimnazistára”, minden „szimpatizálóra” és „sztrájkolóra”, aki a pártot valami módon támogatja, de nem tartozik és nem is akar tartozni egyetlen pártszervezethez sem. Aligha szorul bizonyításra, hogy ha ez az eredeti „rendszer” megszilárdult volna pártunkban, ez elkerülhetetlenül arra vezetett volna, hogy a pártot elárasztották volna tanárok és gimnazisták s hogy a párt szétfolyó, formátlan, dezorganizált „alakulattá” fajult volna, amely elvész a „szimpatizálók” tengerében, amelynél elmosódik a határvonal párt és osztály között és amely meghiúsítja a pártnak azt a feladatát, hogy a szervezetlen tömegeket az élcsapat színvonalára emelje. Mondanunk sem kell, hogy ilyen opportunista „rendszer” mellett pártunk a forradalom folyamán nem lett volna képes betölteni szerepét, mint a munkásosztály szervezett magja.

„Martov elvtárs álláspontja szerint — mondja Lenin — a párt határa teljesen elmosódó lesz, mert hiszen «minden sztrájkoló» megteheti, hogy «párttagnak nyilvánítja magát». Mi a haszna ennek az elmosódottságnak? Az «elnevezés» széles elterjedtsége. A kára pedig az, hogy behozza azt a dezorganizáló eszmét, hogy osztály és párt összecserélhető …” (VI. köt. 211. old.).

De a párt nemcsak a pártszervezetek összessége. A párt egyszersmind ezeknek a szervezeteknek egységes rendszere, e szervezetek megformált egyesülése egységes egésszé, amelyben vannak felső és alsó vezetőszervek, amelyben a kisebbség alá van rendelve a többségnek, s amely a párt minden tagjára kötelező gyakorlati határozatokat hoz. E feltételhíján a párt nem lehet olyan egységes és szervezett egész, mely a munkásosztály harcának tervszerű és szervezett vezetését megvalósítani képes.

Azelőtt — mondotta Lenin — pártunk nem voltszabályszerűen megszervezett egész, hanem csak külön csoportok összege és ezért más viszony e csoportok között, mint az eszmei befolyásolás, nem is lehetett. Most szervezett párt lettünk és ez igenis hatalom létesítését jelenti, azt, hogy az eszmék tekintélye a hatalom tekintélyévé változik át, azt, hogy az alsó pártfórumok alá vannak rendelve a felsőbbeknek” (VI. köt. 291. old.).

Az az elv, amely a kisebbséget a többségnek alárendeli, amely megköveteli, hogy a pártmunkát a központból vezessék, egyes ingatag elemek részéről nem ritkán támadásokat, „bürokratizmust”, „formalizmust” stb. emlegető vádaskodásokat vált ki. Aligha szorul bizonyításra, hogy a pártnak, mint egésznek, tervszerű munkája és a munkásosztály harcának vezetése ez elvek megvalósítása nélkül lehetetlen volna. A leninizmus a szervezeti kérdés terén ezeknek az elveknek hajthatatlan megvalósítása. A harcot ez elvek ellen Lenin „orosz nihilizmusnak” és „úri anarchizmusnak” nevezi, mely megérdemli, hogy kinevessük és félretaszítsuk.

„Egy lépés előre” című könyvében Lenin ezekről az ingatag elemekről ezt mondja:

„Ez az úri anarchizmus különösen az orosz nihilista jellemző tulajdonsága. A pártszervezetet szörnyű «gyárnak» látja, abban, hogy a rész aláveti magát az egésznek, a kisebbség a többségnek . . . «jobbágyságot» lát, a központi vezetés alatti munkamegosztás tragikomikus siránkozásra fakasztja afölött, hogy az embereket «kerekecskékké és csavarocskákká» változtatják… a párt szervezeti szabályzatának említésére megvető fintorral válaszol és .. . lenézően kijelenti, hogy meglehetnénk minden szervezeti szabályzat nélkül is.”

„Azt hisszük, világos, hogy amikor a hírhedt bürokratizmus ellen tiltakoznak, ezzel csak leplezik elégedetlenségüket a központok személyi összetétele miatt, ez csak fügefalevél. .. Bürokrata vagy, mert a kongresszus nem akaratomnak megfelelően, hanem annak ellenére nevezett ki; formalista vagy, mert a kongresszus szabályszerű határozataira, nem pedig az én beleegyezésemre támaszkodol; durván mechanikus módon cselekszel, mert a pártkongresszus «mechanikus» többségére hivatkozol és nem számolsz azzal a kívánságommal, hogy kooptáljanak; önkényuralkodó vagy, mert nem akarod a hatalmat a régi, jól összemelegedett társaság kezébe adni” (VI. köt.310. és 287. old.).

3. A párt, mint a proletariátus osztályszervezetének legmagasabb formája. A párt a munkásosztály szervezett csapata. De a párt a munkásosztálynak nem egyetlen szervezete. A proletariátusnak még egész sor más szervezete is van, melyek nélkül sikeres harcot a tőke ellen nem vívhat: szakszervezetek, szövetkezetek, üzemi szervezetek, parlamenti frakciók, a pártonkívüli nő-szervezetek, a sajtó, kultúrszervezetek és oktató szervezetek, ifjúsági szövetségek, forradalmi harci szervezetek (nyílt forradalmi akciók idején), szovjetek, mint államszervezeti forma (amikor a proletariátus hatalmon van) stb. Ezeknek a szervezeteknek igen nagy többsége pártonkívüli s csak egy részük kapcsolódik közvetlenül a párthoz, vagy alkotja annak valamely elágazását. Mindezekre a szervezetekre a munkásosztálynak bizonyos körülmények között feltétlenül szüksége van, mert nélkülük lehetetlen a proletariátus osztálypozícióit a harc különböző területein megszilárdítani, mert nélkülük lehetetlen megacélozni a proletariátust, mint azt az erőt, mely arra hivatott, hogy a burzsoá rendet a szocialista renddel felváltsa. De ha ilyen sok a szervezet, hogyan lehet az egységes vezetést megvalósítani? Mi a biztosítéka annak, hogy a szervezetek ilyen sokasága nem visz összevisszaságot a vezetésbe? Azt mondhatná valaki, hogy e szervezetek között mindegyik a maga külön területén végzi munkáját és ennek folytán egyik a másikat nem zavarhatja. Ez természetesen igaz. De az is igaz, hogy mindezeknek a szervezeteknek egy irányban kell dolgozniok, mert hiszen egy osztályt szolgálnak, a proletariátus osztályát. Kérdés: ki szabja meg azt a vonalat, azt az általános irányt, amely szerint mindezeknek a szervezeteknek munkájukat végezniük kell? Hol van az a központi szervezet, amely nemcsak kidolgozni képes ezt az általános vonalat, minthogy a szükséges tapasztalatokkal rendelkezik, hanem ezenfelül — mert megfelelő tekintélye is van — mindezeket a szervezeteket rá is tudja bírni, hogy ezt az irányvonalat keresztül vigyék, hogy így elérjük a vezetés egységét és kizárjuk a fennakadás lehetőségét?

Ez a szervezet a proletariátus pártja.

A pártnak ehhez megvan minden adottsága, először azért, mert a párt gyűjtőhelye a munkásosztály legjobb elemeinek, akiknek közvetlen kapcsolatuk van a proletariátus pártonkívüli szervezeteivel s igen gyakran vezetik is ezeket a szervezeteket; másodszor, mert a párt, mint a munkásosztály legjobbjainak gyűjtőhelye, a legjobb iskola, amelyben a munkásosztály olyan vezetőit lehet kiképezni, akik osztályuk minden szervezeti formáját vezetni tudják; harmadszor, mert a párt, mint a munkás-osztály vezetőinek legjobb iskolája, tapasztaltságánál és tekintélyénél fogva az egyetlen szervezet, mely a proletariátus harcának vezetését központosítani tudja és ily módon a munkásosztály valamennyi és mindennemű pártonkívüli szervezetét kisegítő szervekké és hajtószíjakká változtatja, amelyek a pártot az osztállyal összekötik.

A párt a proletariátus osztályszervezetének legmagasabb formája.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a pártonkívüli szervezeteket, szakszervezeteket, szövetkezeteket stb. formailag is a párt vezetésének kell alárendelni. Csak arról van szó, hogy az ezekhez a szervezetekhez tartozó párttagok, mint kétségkívül befolyással bíró emberek, a meggyőzés minden eszközével igyekezzenek elérni, hogy a pártonkívüli szervezetek munkájukban közeledjenek a proletariátus pártjához és önként elfogadják politikai vezetését.

Ezért mondja Lenin, hogy a párt „a proletárok osztályegyesülésének legmagasabb formája”, melynek politikai vezetését a proletariátus szervezeteinek valamennyi többi formájára is ki kell terjeszteni (XXV. köt. 194. old.).

Ezért teljesen összeegyeztethetetlen a leninizmus elméletével és gyakorlatával a pártonkívüli szervezetek „függetlenségének” és „semlegességének” opportunista elmélete, amely csak arra jó, hogy függetlenparlamenti politikusokat és a párttól elszakadt publicistákat, szűklátókörű szakszervezeti embereket és elnyárspolgáriasodott szövetkezeti hivatalnokokat tenyésszen ki.

4. A párt, mint a proletariátus diktatúrájának eszköze. A párt a proletariátus szervezetének legmagasabb formája. A párt a proletárok osztályán belül és ennek az osztálynak a szervezetei között a legfontosabb vezető tényező. De ebből egyáltalán nem következik az, hogy a párt öncélnak, önmagáért való erőnek tekinthető. A párt nemcsak a proletariátus osztályegyesülésének legmagasabb formája, hanem egyben eszköz is a proletariátus kezében a diktatúra kiharcolására, amikor azt még nem vívtuk ki, s a diktatúra megszilárdítására és kiépítésére, amikor azt már kivívtuk. A párt nem emelkedhetett volna jelentőségében olyan magasra és nem szárnyalhatta volna túl a proletariátus szervezetének valamennyi többi formáját, ha a proletariátus nem állott volna a hatalom kérdése előtt, ha az imperializmus viszonyai, a háború elkerülhetetlensége, a krízis nem követelték volna meg a proletariátus minden erejének egy pontra koncentrálását, a forradalmi mozgalom valamennyi szálának összpontosítását egy helyre azért, hogy megdöntsük a burzsoáziát, hogy kivívjuk a proletariátus diktatúráját. A proletariátusnak a párt mindenekelőtt, mint harci vezérkar kell, amely nélkül a hatalom sikeres megragadása lehetetlen. Aligha szorul bizonyításra, hogy párt nélkül, mely a proletariátus tömegszervezeteit maga köré gyűjteni és a harc során az egész mozgalmat központosítani képes, a proletariátus Oroszországban nem valósíthatta volna meg forradalmi diktatúráját.

De a párt a proletariátusnak nemcsak a diktatúra kiharcolására kell, még jobban szüksége van rá azért, hogy a diktatúrát a szocializmus teljes győzelme érdekében megtartsa, megszilárdítsa és kiszélesítse.

„Ma már bizonyára majdnem mindenki látja —mondja Lenin —, hogy a bolsevikok nemhogy két és félévig, de két és fél hónapig sem tarthatták volna magukat hatalmon, ha pártunkban nem lett volna a legszigorúbb fegyelem, valóságos vasfegyelem, ha a párt nem élvezte volna a munkásosztály egész tömegének, azaz mindazoknak legteljesebb és legodaadóbb támogatását, akik a munkásosztály gondolkodó, tisztességes, önfeláldozó, befolyásos, az elmaradt rétegeket vezetni vagy magukkal ragadni képes elemei” (XXV. köt. 173. old.).

De mit jelent a diktatúra „megtartása” és „kiszélesítése”? Azt jelenti, hogy a proletárok milliós tömegeibe be kell vinni a fegyelem és szervezettség szellemét; ez azt jelenti, hogy a proletártömegek között védőgátat és bástyát kell emelni a kispolgári ösztönösség és kispolgári szokások romboló befolyása ellen; azt jelenti, hogy erősíteni kell a proletárok szervező munkáját, mellyel a kispolgári rétegeket átnevelik és átgyúrják; azt jelenti, hogy segítséget kell nyújtani a proletártömegeknek ahhoz, hogy magukat olyan erővé neveljék, amely képes megszüntetni az osztályokat és előkészíteni a szocialista termelés megszervezésének feltételeit. Mindezt azonban lehetetlen elvégezni párt nélkül, olyan párt nélkül, amelyet egybeforrottsága és fegyelme erőssé tesz.

„A proletariátus diktatúrája — mondja Lenin —szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen. Milliók és tízmilliók szokásainak ereje — a legrettenetesebb erő. Vaskemény és harcedzett párt nélkül, az osztály valamennyi becsületes elemének bizalmát élvező párt nélkül, olyan párt nélkül, amely figyelemmel tudja kísérni és befolyásolni tudja a tömegek hangulatát — ilyen harcot sikeresen vívni lehetetlen” (XXV. köt. 190. old.).

A pártra a proletariátusnak azért van szüksége, hogy a diktatúrát kiharcolja és megtartsa. A párta proletariátus diktatúrájának eszköze.

Ebből azonban az következik, hogy az osztályok eltűnésével, a proletariátus diktatúrájának elhalásával, a pártnak is el kell halnia.

5. A párt, mint az akarat egysége, mellyel összeegyeztethetetlen frakciók létezése. A proletariátus diktatúrájának kivívása és megtartása lehetetlen olyan párt nélkül, amelyet egybeforrottsága és vasfegyelme erőssé tesz. A párt vasfegyelme azonban elképzelhetetlen az akarat egysége nélkül, a párt összes tagjainak teljes és feltétlen cselekvésbeli egysége nélkül. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezzel a párton belül ki van zárva a vélemények harcának lehetősége. Ellenkezőleg, a vasfegyelem nemcsak nem zárja ki, hanem feltételezi a bírálatot és a vélemények harcát a párton belül. Még kevésbé jelenti ez azt, hogy a fegyelemnek „vaknak” kell lennie. Ellenkezőleg. A vasfegyelem nemcsak nem zárja ki, hanem feltételezi a fegyelem tudatosságát és önkéntességét, mert csak a tudatos fegyelem lehet igazi vasfegyelem. De amikor a vélemények harca már befejeződött, már minden bírálat elhangzott és a határozatot meghozták, akkor a párt összes tagjainak akarat- és cselekvésbeli egysége az az elengedhetetlen feltétel, amely nélkül nem képzelhető el sem egységes párt, sem vasfegyelem a pártban.

„A polgárháború kiéleződésének jelenlegi korszakában — mondja Lenin — a kommunista párt csak abban az esetben tudja majd kötelességét teljesíteni, ha a legmesszebbmenő centralizmus alapján lesz megszervezve, ha a katonai fegyelemmel határos vasfegyelem fog uralkodni benne, és ha a párt központja hatalommal és tekintéllyel bíró szerv lesz, amelynek széles a jogköre, s amely a párt tagjainak általános bizalmát élvezi” (XXV. köt.282—283. old.).

Így áll a dolog a párton belüli fegyelemmel a diktatúra kivívását megelőző viszonyok között.

Ugyanez áll a párton belüli fegyelemre a diktatúra kivívása után is, de még fokozottabb mértékben.

„Aki csak valamelyest is gyengíti — mondja Lenin —a proletariátus pártjának vasfegyelmét (különösen a proletariátus diktatúrája idején), az ténylegesen a burzsoáziát segíti a proletariátus ellen” (XXV. köt. 191. old.).

De ebből az következik, hogy frakciók fennállása nem fér össze sem a párt egységével, sem a párt vasfegyelmével. Aligha szorul bizonyításra, hogy a frakciók arra vezetnek, hogy több központ alakul ki, több központ pedig azt jelenti, hogy a pártban nincs közös központ, nincs többé egységes akarat, gyengül és bomlik a fegyelem, gyengül és bomlik a diktatúra. Magától értetődik, hogy a II. Internacionále pártjai, amelyek a proletariátus diktatúrája ellen harcolnak és a proletárokat hatalomra vinni nem akarják, megengedhetik maguknak a frakciószabadság liberalizmusát, mert nincs szükségük vasfegyelemre. De a Kommunista Internacionále pártjai, amelyeknek munkáját a proletárdiktatúra kivívásának és megszilárdításának feladata szabja meg, nem tűrhetik meg sem a „liberalizmust”, sem a frakciók szabadságát.

A párt az akarat egysége, s ez kizár minden frakciózást, kizárja a párton belül a hatalom minden szétforgácsolását.

Ezért állapította meg Lenin, hogy „a frakciózás veszedelmes a pártegység és a proletár élcsapat akarategységének megvalósítása szempontjából, ami alapfeltétele a proletárdiktatúra sikerének”. Ezt a megállapítást pártunk X. kongresszusa „A pártegységről” szóló külön határozatban le is rögzítette.

Ezért követelte Lenin, hogy „minden frakciózást teljesen meg kell szüntetni” s hogy „kivétel nélkül, haladéktalanul fel kell oszlatni minden csoportot, bármiféle platform alapján alakult is”, „a pártból való feltétlen és azonnali kizárás” terhe alatt (lásd „A pártegységről” szóló határozatot).

6. A párt erősödik azáltal, hogy megtisztítja magát az opportunista elemektől. A párton belüli frakciózás forrása — a párt opportunista elemei. A proletariátus nem zárt osztály. Szüntelenül ömlenek bele a parasztság, a kispolgárság, az értelmiség soraiból származó, a kapitalizmus fejlődése által proletarizált elemek. Ezzel egyidejűleg megy végbe a proletariátus legfelsőbb rétegeinek elfajulási folyamata, főként olyan szakszervezeti és parlamenti elemeké, melyeket a burzsoázia a gyarmati extraprofitból hizlal. „Az elpolgáriasodott munkásoknak vagy a «munkás-arisztokráciának» ez a rétege — mondotta Lenin —, ez az életmódja, keresetének nagysága, egész világnézete szerint teljesen kispolgári réteg a II. Internacionále fő támasza, napjainkban pedig a burzsoázia legfőbb szociális (nem katonai) támasza. Mert ezek az elemek a burzsoázia tényleges ügynökei a munkásmozgalmon belül, a kapitalisták osztályának munkás ügyvivői…, a reformizmus és a sovinizmus igazi közvetítői” (XIX. köt. 77. old.).

Mindezek a kispolgári csoportok valami módon behatolnak a pártba, beviszik oda az ingadozás és az opportunizmus szellemét, a bomlás és a bizonytalanság szellemét. Főképpen ők a frakciózás és bomlás forrásai, a dezorganizáció és a párton belüli aknamunka forrásai. Harcolni az imperializmus ellen, amikor hátunkban ilyen „szövetségesek” vannak, azt jelenti, hogy kétfelől lőnek ránk, a front felől is, hátulról is. Ezért az imperializmus elleni sikeres harc előfeltétele, hogy az ilyen elemek ellen könyörtelen harcot folytassunk, hogy őket a pártból kiűzzük.

Van olyan, elmélet, amely azt tanítja, hogy az opportunista elemeket párton belüli eszmei harccal kell „leküzdeni”, hogy ezekkel az elemekkel egy párt keretében kell „megbirkózni”. Ez rothadt és veszélyes elmélet, veszélyes azért, mert azzal fenyeget, hogy a pártot bénaságra és krónikus sorvadásra ítéli, hogy a pártot kiszolgáltatja az opportunizmusnak, hogy a proletariátust megfosztja forradalmi pártjától, megfosztja legfontosabb fegyverétől az imperializmus elleni harcban. Pártunk nem törhetett volna magának széles utat, nem ragadhatta volna meg a hatalmat és nem szervezhette volna meg a proletárdiktatúrát, nem kerülhetett volna ki győztesként a polgárháborúból, ha soraiban Martovok és Danok, Potreszovok és Akszelrodok lettek volna. Ha pártunknak sikerült a maga belső egységét és sorainak példátlan egybeforrottságát megteremtenie,ez mindenekelőtt annak köszönhető, hogy idejében meg tudta tisztítani magát az opportunizmus szennyétől, ki tudta űzni soraiból a likvidátorokat, a mensevikeket. A proletárpártok fejlődésének és megerősödésének útja a pártnak az opportunistáktól és reformistáktól, a szociálimperialistáktól és szociálsovinisztáktól, a szociálpatriótáktól és szociálpacifistáktól való megtisztításán keresztül vezet.

A párt erősödik azáltal, hogy megtisztítja magát az opportunista elemektől.

Nem lehet győzni a proletárforradalomban — mondja Lenin —, nem lehet a proletárforradalmat megvédelmezni, ha sorainkban reformisták, mensevikek vannak. Ez elvi szempontból teljesen világos. Szemléltető módon igazolják ezt mind az oroszországi, mind a magyarországi tapasztalatok … Oroszországban sokszor voltunk olyan nehéz helyzetben, hogy a szovjetrendszer biztosan megbukott volna, ha a mensevikek, a reformisták, a kispolgári demokraták pártunkban maradtak volna … Olaszországban a helyzet alakulását általában úgy ítélik meg, hogy a proletariátus meg fogja vívni döntő csatáit a burzsoáziával az államhatalomért. Ilyen helyzetben nemcsak a mensevikeket, reformistákat, turatistákat kell a pártból feltétlenül eltávolítani, hanem az is hasznosnak bizonyulhat, hogy még kitűnő kommunistákat is eltávolítanak minden felelős állásból, ha ingadozók, ha hajlamosaknak mutatkoznak arra, hogy a reformistákkal való «egység» irányában ingadozzanak … A forradalom előestéjén és a forradalom győzelméért vívott legelkeseredettebb harc pillanatában a párton belüli legcsekélyebb ingadozás is mindent tönkretehet, elbuktathatja a forradalmat, kiütheti a hatalmat a proletariátus kezéből, mert ez a hatalom még nem szilárd, a ránehezedő nyomás még túlságosan erős. Ha az ingadozó vezérek ilyenkor félrevonulnak, ez nem gyengíti, hanem erősíti a pártot, a munkásmozgalmat, a forradalmat” (XXV. köt. 462—464. old.).

IX
A munka-stílus

Nem irodalmi stílusról van itt szó. A munkastílusra gondolok, arra a jellegzetes és sajátságos valamire a leninizmus gyakorlatában, ami a leninista funkcionárius különleges típusát hozza létre. A leninizmus olyan elméleti és gyakorlati iskola, mely a párt- és állami funkcionárius különleges típusát kovácsolja ki s a munka különleges, lenini stílusát teremti meg.

Melyek e stílus jellegzetes vonásai? Melyek a sajátosságai?

Ennek a stílusnak két sajátossága van:

a) az orosz forradalmi lendület, és
b) az amerikai gyakorlatiasság.

A leninizmus stílusát az határozza meg, hogy a párt- és az állami munkában ezt a két sajátosságot egyesíti.

Az orosz forradalmi lendület ellenmérge a begyepesedettségnek, a megszokotthoz való ragaszkodásnak, a maradiságnak, a gondolkodás renyheségének s az ősi tradíciók rabszolgai követésének. Az orosz forradalmi lendület az az éltető erő, amely gondolatot ébreszt, amely előre hajt, a múltat rombolja, távlatot nyit. Nélküle nincs előrehaladás.

De az orosz forradalmi lendület a gyakorlatban igen könnyen üres „forradalmi” ábrándozássá fajulhat, ha nem egyesítik amerikai gyakorlatiassággal a munkában. Ilyen elfajulásra nagyon sok példa van. Ki nem ismeri a „forradalmi” fantáziálás és a „forradalmi” tervkovácsolás betegségét, melynek forrása a rendelet erejébe vetett hit, az a hit, hogy a rendelet majd mindent elintéz és átalakít? Egy orosz író,Ilja Erenburg, „Tökkomemb” (Tökéletes kommunista ember) című elbeszélésében ábrázolja az ebbe a betegségbe esett „bolsevik” típusát, aki azt tűzte ki maga elé célul, hogy megrajzolja az ideálisan tökéletesített ember sémáját és … „belefulladt” ebbe a „munkába”. Az elbeszélésben sok a túlzás, de hogy a betegséget helyesen tapintja ki, az kétségtelen. De, azt hiszem, senki sem csúfolta ki oly maróan és kíméletlenül az ilyen betegeket, mint Lenin. „Kommunista hencegés” — így gúnyolja ezt a fantáziálásba és rendeletgyártásba vetett beteges hitet.

„A kommunista hencegés — mondja Lenin — azt jelenti, hogy egy ember, aki benn van a kommunista pártban és akit onnan még nem sepertek ki, azt képzeli, hogy minden feladatot meg tud oldani kommunista rendeletgyártással” (XXVII. köt. 50—51. old.).

A „forradalmi” szószátyársággal Lenin rendesen az egyszerű és hétköznapi tetteket állította szembe, aláhúzván ezzel, hogy a „forradalmi” fantáziálás a valódi leninizmusnak szellemével is, betűjével is ellenkezik.

„Kevesebb dagályos frázist — mondja Lenin —, több egyszerű, hétköznapi munkát.. .”

„Kevesebb politikai fecsegést, de fordítsunk több figyelmet a kommunista építés legegyszerűbb, de eleven… tényeire” (XXIV. köt. 343. és 335. old.).

Az amerikai gyakorlatiasság viszont az üres „forradalmi” ábrándozás és a fantasztikus tervkovácsolás ellenmérge. Az amerikai gyakorlatiasság az a leküzdhetetlen erő, amely nem ismer, és nem ismer el gátakat, amely gyakorlati szívósságával minden akadályt elsodor útjából, amely feltétlenül befejez mindent, amit egyszer elkezdett, ha még oly kis dologról van is szó, és amely nélkül komoly építőmunka elképzelhetetlen.

De az amerikai gyakorlatiasság igen könnyen szűklátókörű és elvtelen ügyeskedéssé fajulhat, hanem egyesül orosz forradalmi lendülettel. Ki ne ismerné a korlátolt prakticizmusnak és az elvtelen ügyeskedésnek azt a betegségét, amely egyes „bolsevikokat” nemritkán odajuttat, hogy elfajulnak és a forradalom ügyétől eltávolodnak? Ez a különös betegség tükröződik B. Pilnyak „A meztelen év” című elbeszélésében, ahol az író az olyan orosz „bolsevikok” típusait rajzolja meg, akik tele vannak akarattal és tetterővel, akik igen „energikusan” „funkcionálnak”, de híjával vannak a perspektívának, nem tudják, „mi mire való” és ennek folytán letévednek a forradalmi munka útjáról. Senki olyan maró szatírával nem gúnyolódott a korlátolt prakticizmusnak ezen a betegségén, mint Lenin. „Korlátolt prakticizmus”, „fejnélküli ügyeskedés”, így gúnyolta Lenin ezt a betegséget. Rendszerint szembeállította vele az eleven forradalmi szellemű munkát és a forradalmi távlatok szükségességét mindennapos munkánk minden dolgában, hangsúlyozva ezzel azt, hogy az elveket szem elől tévesztő ügyeskedés éppannyira ellenkezik az igazi leninizmus szellemével, mint a „forradalmi” fantáziálás.

Az orosz forradalmi lendület egyesítése az amerikai gyakorlatiassággal: ez a leninizmus lényege a párt- és az állami munkában.

Csak ez az egyesülés adja a lenini funkcionárius kiforrott típusát, a leninizmus munka-stílusát.

„Pravda” 96, 97, 103,105, 107, 108. és 111. sz.
1924. április 26. és 30. és május 9, 11, 14, 15. és 18.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .