Írta: J. V. Sztálin

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának a nemzeti köztársaságok és területek felelős funkcionáriusaival tartott negyedik tanácskozása

1923. június 9—12

Az OKP Központi Bizottságának a nemzeti köztársaságok és
területek felelős funkcionáriusaival tartott negyedik tanácskozása.
Gyorsírói jegyzőkönyv.
Moszkva 1923.

1. A Központi Bizottság Politikai Irodája által jóváhagyott és a IV. tanácskozás elé terjesztett platformtervezet a nemzeti kérdésben

A pártmunka általános vonala a nemzeti kérdés terén

A nemzeti kérdés terén a pártmunka vonalát a XII. pártkongresszus álláspontjától való elhajlások elleni harcban e kongresszusnak a nemzeti kérdésben hozott határozata, mégpedig annak négy pontja: az első rész 7. pontja és a második rész 1, 2. és 3. pontja kell, hogy meghatározza.

Pártunk egyik legfőbb feladata, hogy a helyi lakosság proletár és félproletár elemeiből kinevelje és fejlessze a nemzeti köztársaságok és területek fiatal kommunista szervezeteit, hogy minden eszközzel elősegítse e szervezetek talpra állását, hogy valóban kommunista nevelést biztosítson számukra, hogy, ha kezdetben nem is nagyszámú, de valóban internacionalista kommunista kádereket kovácsoljon ki. A Szovjethatalom csak akkor lesz erős a köztársaságokban és a területeken, ha ott megszilárdulnak a valóban komoly kommunista szervezetek.

De a köztársaságok és területek kommunistáinak nem szabad megfeledkezniök arról, hogy az ő helyzetük, már azért is, mert más a lakosság társadalmi összetétele, lényegesen különbözik a Szövetség ipari központjainak helyzetétől, s ezért a végvidékeken gyakran más munkamódszereket kell alkalmazni. Itt, ha meg akarjuk nyerni a helyi lakosság dolgozó tömegeinek támogatását, engedékenyebbnek kell lennünk a forradalmi-demokratikus, sőt még a Szovjethatalom iránt egyszerűen lojális elemekkel is, mint a központi területeken. A nemzeti köztársaságokban és területeken a helyi értelmiség szerepe sok tekintetben más, mint a Köztársaságok Szövetsége központi területeinek értelmiségéé. A végvidékek annyira szűkölködnek helyi szellemi munkásokban, hogy azok mindegyikét minden erővel a Szovjethatalom oldalára kell vonni.

A végvidékek kommunistáinak ezt kell szem előtt tartaniok: én kommunista vagyok, ezért az adott környezetnek megfelelően engedményeket kell tennem azoknak a helyi nemzeti elemeknek, akik a szovjet rendszer keretében lojálisan akarnak és tudnak dolgozni. Ez nem zárja ki, hanem feltételezi, hogy a nacionalista elhajlás ellen rendszeres eszmei harcot folytassunk a marxizmus elveiért és az igazi internacionalizmusért. Csak így lehet sikeresen megszüntetni a helyi nacionalizmust, csak így lehet a Szovjethatalom mellé állítani a helyi lakosság széles rétegeit.

A Szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság második kamarájának létesítésével és a szövetség népbiztosságainak szervezésével összefüggő kérdések

A rendelkezésre álló, még hiányos adatok szerint hét ilyen kérdést kell megoldanunk:

a) A második kamara összetétele. Ennek a kamarának az autonóm és független köztársaságok képviselőiből és a nemzeti területek képviselőiből kell állania (az autonóm és független köztársaságok mindegyike 4—4 vagy több képviselőt, a nemzeti területek mindegyike elég, ha 1—1 képviselőt küld). Kívánatos, hogy az első kamara tagjai általában ne legyenek egyidejűleg a második kamara tagjai is. A köztársaságok és területek képviselőit a Köztársaságok Szövetségének Szovjetkongresszusa erősíti meg. Az első kamarát Szövetségi Tanácsnak, a másodikat a Nemzetiségek Tanácsának kell nevezni.

b) A második kamara jogai az első kamarához való viszonyában. Ki kell mondani, hogy az első és a második kamarának egyenlő jogai vannak, mindegyik kamarának van törvény kezdeményezési joga és minden törvényjavaslatból, melyet az első vagy a második kamara elé terjesztenek, csak akkor lesz törvény, ha ahhoz mindkét kamara, külön-külön szavazással, hozzájárul. Vitás kérdéseket döntés végett a két kamara képviselőiből alakított egyeztető bizottságnak adnak át, s abban az esetben, ha nem jön létre megegyezés, a két kamara együttes ülésén újabb szavazásra bocsátják a kérdést. Ha az ily módon kijavított vitás törvényjavaslat nem kapja meg mindkét kamara többségét, a kérdést a Köztársaságok Szövetségének rendkívüli vagy soron következő Szovjetkongresszusa elé kell vinni.

c) A második kamara hatásköre. A második (éppúgy, mint az első) kamara hatáskörébe azok a kérdések tartoznak, melyeket a Szovjetunió Alkotmányának első pontja odautal. A Szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság Elnökségének és a Szövetségi Népbiztosok Tanácsának törvényhozói funkciói érvényben maradnak.

d) A Köztársaságok Szövetsége Központi Végrehajtó Bizottságának Elnöksége. A Központi Végrehajtó Bizottságnak csak egy Elnöksége lehet. Az Elnökséget a Központi Végrehajtó Bizottság mindkét kamarája választja, természetesen gondoskodva a nemzetiségek, legalább a legnagyobb nemzetiségek képviseletéről. Az ukránoknak az a javaslata, hogy a Szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság egyElnöksége helyett a két kamarának megfelelően két, törvényhozási joggal felruházott elnökséget létesítsenek, célszerűtlen. Az Elnökség a Szövetség legfelsőbb hatalma, amely egyik ülésszaktól a másik ülésszakig állandóan, megszakítás nélkül működik. Két, törvényhozási joggal felruházott elnökség létesítésével a legfelsőbb hatalom kettéoszlanék, s ez elkerülhetetlenül sok nehézséget okozna a munkában. Mindkét kamarának van elnöksége, de törvényhozási funkciók nélkül.

e) A központosított népbiztosságok száma. A Központi Bizottság előző plénumainak határozatai szerint öt központosított és öt irányító népbiztosságnak kell lennie (központosított: a Külügyi, Külkereskedelmi, Hadügyi, Vasúti és Postaügyi Népbiztosság; irányító: a Pénzügyi, Közellátási, Munkaügyi Népbiztosság, a Legfőbb Népgazdasági Tanács, a Munkás-Paraszt Inspekció). A többi népbiztosság teljesen autonóm. Az ukránok azt javasolják, hogy a Külügyi és a Külkereskedelmi Népbiztosságok ne központosított, hanem irányító népbiztosságok legyenek, vagyis a Szövetségi Külügyi és Külkereskedelmi Népbiztossággal párhuzamosan maradjanak meg a köztársaságokban is a Külügyi és a Külkereskedelmi Népbiztosságok, amelyekre kőtelezők a megfelelő Szövetségi Népbiztosságok utasításai. Ez a javaslat nem fogadható el, mert valóban egy szovjet államot akarunk alkotni, amelynek a külvilág előtt, mint egységes egésznek kell fellépnie. Ugyanezt kell mondanunk a koncessziós szerződésekről is, amelyek megkötését a Köztársaságok Szövetségében kell összpontosítani.

f) A Szövetségi Népbiztosságok összeállítása. A Szövetségi Népbiztosságok kollégiumait ki kell bővíteni a legnagyobb és legfontosabb nemzetiségek képviselőivel.

g) A köztársaságok költségvetési jogai. A köztársaságok számára megállapított kereteken belül, amelyek nagyságát külön kell meghatározni, ki kell terjeszteni a köztársaságok költségvetési önállóságát.

Rendszabályok a helyi lakosság dolgozó elemeinek a párt- és szovjetépítésbe való bevonására

Nem teljes adatok alapján egyelőre négy rendszabályt lehetne javasolni:

a) Az állam és a párt apparátusait meg kell tisztítani a nacionalista elemektől (elsősorban a nagyorosz nacionalistáktól, de az oroszellenes és más nacionalistáktól is). A tisztítást óvatosan, felülvizsgált adatok alapján, a párt Központi Bizottságának ellenőrzése alatt kell végrehajtani.

b) Rendszeres és lankadatlan munkával nemzetiesíteni kell a köztársaságok és területek állami és pártintézményeit abban az értelemben, hogy fokozatosan bevezetik a helyi nyelv használatát s a felelős funkcionáriusokat a helyi nyelv megtanulására kötelezik.

c) Ki kell válogatni a helyi értelmiség többé-kevésbé lojális elemeit és be kell vonni őket a szovjet intézményekbe, ugyanakkor felelős funkcionáriusainknak a köztársaságokban és a területeken azon kell lenniök, hogy szovjet és pártfunkcionáriusokat képezzenek ki a párt tagjai közül.

d) Pártonkívüli munkás- és parasztkonferenciákat kell szervezni, amelyeken a népbiztosok és általában a felelős pártmunkások beszámolnak a Szovjethatalom légfontosabb intézkedéseiről.

Rendszabályok a helyi lakosság kulturális helyzetének javítása érdekében

Nagyjából a következő rendszabályokra van szükség:

a) a helyi lakosság nyelvén működő (pártonkívüli) klubok és más művelődési intézmények létesítése;
b) a helyi lakosság nyelvén működő iskolák hálózatának kibővítése;
c) a helyi származású, többé-kevésbé lojális néptanítók bevonása az iskolai oktatásba;
d) az írás-olvasást a helyi nyelveken terjesztő társaságok hálózatának megszervezése;
e) könyvkiadás megszervezése.

Gazdasági építés a nemzeti köztársaságokban és területeken a nemzeti életmód sajátosságai szempontjából

Nagyjából a következőkre van szükség:

a) az áttelepítés szabályozása, és ahol szükséges, megszüntetése;
b) amennyire lehet, a helyi dolgozó lakosság földhöz juttatása az állami földalapból;
c) megfelelő mezőgazdasági hitelnyújtás a helyi lakosságnak;
d) az öntözőmunkálatok fokozása;
e) a szövetkezetek, különösen a falusi ipari szövetkezetek minden módon való támogatása (a házi iparosok bevonására törekedve);
f) gyárak átvitele a megfelelő nyersanyagban bővelkedő köztársaságokba;
g) kisipari és műszaki iskolák létesítése a helyi lakosság számára;
h) mezőgazdasági tanfolyamok szervezése a helyi lakosság számára.

Gyakorlati intézkedések nemzeti katonai egységek szervezése érdekében

A köztársaságokban és a területeken már most hozzá kell fogni katonai iskolák létesítéséhez, hogy helyi emberekből bizonyos időn belül parancsnoki kart képezzenek ki, amely majd a nemzeti katonai egységek megszervezésének magjává válhat. Magától értetődik, hogy kellő mértékben biztosítani kell a nemzeti egységek, különösen a parancsnoki kar párt- és szociális összetételét. Ott, ahol helyi származású, régi katonai káderek vannak (Tatária, részben Baskíria), azonnal nemzeti milícia-ezredeket lehetne szervezni. Ha nem tévedek, Grúziában, Örményországban és Azerbajdzsánban már van egy-egy ilyen hadosztály. Ukrajnában és Belorussziában (különösen Ukrajnában) azonnal lehetne egy-egy milícia-hadosztályt szervezni.

Nemzeti katonai egységek szervezése elsőrendű fontosságú kérdés, mert fel kell készülnünk a védelemre Törökország, Afganisztán, Lengyelország stb. esetleges támadásaival szemben és mert lehetséges az is, hogy a Köztársaságok Szövetsége kényszerül akcióra a szomszéd államok ellen. Nem szorul bizonyításra, hogy a nemzeti katonai egységek milyen fontosak a Köztársaságok Szövetségének belső helyzete szempontjából. Azt gondolom, hogy ezzel kapcsolatban körülbelül 20—25 000 fővel kell majd növelni hadseregünk létszámát.

A párt oktatási munkájának megszervezése

Nagyjából a következőkre van szükség:

a) alsófokú politikai iskolák szervezése a helyi lakosság nyelvén;
b) marxista irodalom megteremtése a helyi lakosság nyelvén;
c) jól szerkesztett időszaki sajtó szervezése a helyi lakosság nyelvén;
d) a Keleti Népek Egyeteme munkájának kibővítése a központban és a vidéken, az egyetem anyagiakkal való ellátása;
e) a Keleti Népek Egyeteme mellett, a Moszkvában tartózkodó központi bizottsági tagok bevonásával, párt-vitaklub alakítása;
f) a köztársaságokban és a területeken az ifjúsági szövetségben és a nők között folyó munka fokozása.

Párt- és szovjet funkcionáriusok kiválogatása a nemzeti kérdésben a XII. kongresszuson hozott határozat végrehajtása szempontjából

A Központi Bizottság káderosztályába, agitációs- és propagandaosztályába, szervezési osztályába, nőosztályába és instruktori apparátusába megfelelő számú (2—2 vagy 3—3) nemzetiségi elvtársat kell bevonni, hogy azok segítségével megkönnyítsék a Központi Bizottság mindennapi pártmunkáját a végvidékeken, s hogy a köztársaságokban és a területeken helyesen osszák el a párt- és szovjet funkcionáriusokat, vagyis szem előtt tartva az Oroszországi Kommunista Párt XII. kongresszusán a nemzeti kérdésben hozott határozat vonalának biztosítását.

2. Jobboldaliak és „baloldaliak”a nemzeti köztársaságokban és területeken

Beszéd a tanácskozás napirendjének első pontja:
„A Szultán-Galijev ügy” tárgyában

Június 10

Azért szólalok fel, hogy néhány megjegyzést fűzzek az elvtársak beszédeihez. Ami a Szultán-Galijev ügyével kapcsolatban felmerült kérdés elvi oldalát illeti, azt a napirend második pontjáról szóló előadói beszédemben igyekszem majd megvilágítani.

Mindenekelőtt magáról a tanácskozásról. Itt valaki (elfelejtettem, ki) azt mondotta, hogy ez a tanácskozás valami rendkívüli jelenség. Ez nem igaz. Az ilyen tanácskozások nem újak pártunkban. A mai tanácskozás szám szerint a negyedik a Szovjethatalom fennállása óta. 1919 elejéig három tanácskozást tartottunk. Az akkori helyzet megengedte, hogy ilyen tanácskozásokat tartsunk. Később, 1919 után, 1920—1921-ben, amikor nyakig voltunk a polgárháborúban, nem volt időnk ilyen tanácskozásokra. És csak most, miután végeztünk a polgárháborúval, amikor a gazdasági építés vonalán munkánk elmélyült, miután maga a pártmunka is — különösen a nemzetiségek lakta területeken és köztársaságokban — konkrétabbá lett, csak most nyílt ismét lehetőségünk arra, hogy ilyen tanácskozást egybehívjunk. Azt hiszem, a Központi Bizottság gyakran fog ehhez az eszközhöz folyamodni, hogy teljes kölcsönös megértést hozzon létre azok között, akik a politikát a helyszínen végrehajtják és azok között, akik ezt a politikát kidolgozzák. Azt hiszem, nemcsak olyan konferenciákat kell tartani, amelyeken valamennyi köztársaság és terület képviselteti magát, hanem külön konferenciákat is az egyes területekkel és az egyes köztársaságokkal konkrétabb határozatok kidolgozása céljából. Csakis ily módon lehet a Központi Bizottságot is, a helyi funkcionáriusokat is kielégíteni.

Meghallgattam néhány elvtársat, akik arról beszéltek, hogyan figyelmeztettem Szultán-Galijevot, amikor elolvastam első konspiratív levelét, amely, azt hiszem, Adigamovnak szólt, aki valami okból hallgat, nem szólal fel, holott éppen neki kellene legelsősorban és legtöbbet beszélnie. Ezek az elvtársak szememre vetették, hogy túlságosan védtem Szultán-Galijevot. Igen, valóban a végsőkig védtem, mert ezt kötelességemnek tartottam és ma is az a véleményem, hogy ez kötelességem volt. De csak bizonyos határon belül védelmeztem őt. És amikor Szultán-Galijev átlépte ezt a határt, elfordultam tőle. Első konspiratív levele arról tanúskodik, hogy ő, Szultán-Galijev, már szakít a párttal, mert levelében majdnem fehérgárdista hangot üt meg, mert úgy ír a Központi Bizottság tagjairól, ahogyan az ellenségről szoktak írni. Véletlenül találkoztam vele a Politikai Irodában, ahol a Tatár Köztársaságnak a Földművelésügyi Népbiztosság vonalán támasztott követeléseit képviselte. Nyomban figyelmeztettem őt, átadtam neki egy kis feljegyzést, amelyben pártellenesnek minősítettem konspiratív levelét, vádoltam, hogy validovi szervezetet alakít és megmondottam neki, hogy ha nem hagyja abba az illegális, pártellenes munkát, rossz vége lesz a dolognak és részemről ne számítson semmiféle támogatásra. Szultán-Galijev nagy zavarba jött és azt felelte, hogy engem félrevezettek, hogy ő valóban írt Adigamovnak, de nem azt írta, hanem valami mást, ő mindig párthű ember volt és az is marad, becsületszavára fogadja, hogy a jövőben is hű marad a párthoz. Ennek ellenére egy hét múlva újabb konspiratív levelet küld, amelyben arra kötelezi Adigamovot, hogy vegye fel a kapcsolatot a baszmacsokkal és vezérükkel, Validovval, a levelet pedig „égesse el”. Ez aljasság volt, ez csalás volt, ami arra késztetett engem, hogy Szultán-Galijevval megszakítsak minden kapcsolatot. Ettől kezdve Szultán-Galijevra úgy tekintettem, mint aki a párton kívül, a Szovjeteken kívül áll, és nem tartottam többé lehetségesnek, hogy szóba álljak vele, noha több ízben tolakodóan kereste az alkalmat, hogy „beszélgessen” velem. A „baloldali” elvtársak már 1919 elején szememre vetették, hogy támogatom Szultán-Galijevot, meg akarom tartani a pártnak, hogy kímélem őt, abban a reményben, hogy nem lesz nacionalista, marxistává válik. Én valóban kötelességemnek tartottam, hogy Szultán-Galijevot egy ideig támogassam. A keleti köztársaságokban és területeken olyan kevesen vannak értelmiségiek, gondolkodó, sőt általában írni-olvasni tudó emberek, hogy úgyszólván öt ujjunkon meg lehet őket számlálni — hogy is ne becsülnők meg őket. Vétek lenne, ha nem tennénk meg mindent, hogy azokat a keletieket, akikre szükségünk van, megóvjuk az elzülléstől, megmentsük a pártnak. De mindennek van határa. Ezt a határt akkor lépte át Szultán-Galijev, mikor a kommunisták táborából átállt a baszmacsok táborába. Ettől az időtől kezdve nem létezik többé a párt számára. Ezért volt kedvesebb neki a török követ, mint pártunk Központi Bizottsága.

Samigulov hasonló szemrehányással illetett, mondván, hogy ő több ízben tanácsolta, végezzünk Validovval egy csapásra, én azonban Validov védelmére keltem, meg akartam tartani a pártnak. Én valóban védtem Validovot, mert azt reméltem, hogy megjavul. A politikai pártok történetéből tudjuk, hogy másmilyen emberek is megjavultak már. Úgy láttam, hogy Samigulov nagyon egyszerűen szeretné eldönteni a kérdést. Ezért nem fogadtam meg a tanácsát. Igaz, egy év múlva bekövetkezett, amit Samigulov előre megmondott, Validov nem javult meg, átment a baszmacsokhoz. De a párt mégis nyert azzal, hogy egy évig késleltettük Validov kilépését a pártból. Ha 1918-ban leszámoltunk volna Validovval, meg vagyok róla győződve, hogy akkor olyan elvtársak, mint Murtazin, Adigamov, Halikov és mások nem maradtak volna meg sorainkban. (Közbeszólás: „Halikov megmaradt volna”.) Halikov talán nem ment volna el, de a sorainkban dolgozó elvtársak egész csoportja Validovval együtt távozott volna. Ezt értük el türelmünkkel és körültekintésünkkel.

Meghallgattam Riszkulovot és meg kell mondanom, hogy beszéde nem volt egészen őszinte, félig-meddig diplomata beszéd volt (közbeszólás: „Igaz”) és általában beszéde nyomasztóan hatott. Világosabb beszédet és több őszinteséget vártam tőle. Bármit mond is Riszkulov, kétségtelen, hogy Szultán-Galijev két konspiratív levelét őrzi odahaza, melyeket senkinek sem mutatott meg, kétségtelen, hogy Riszkulov eszmeileg kapcsolatban állott Szultán-Galijevval. Riszkulov azt állítja, hogy neki semmi köze sincs Szultán-Galijev bűnügyéhez, mert a baszmacsokhoz vezető vonalon nincsen kapcsolata Szultán-Galijevval. Ez lényegtelen. Nem erről van szó a mai tanácskozáson. A szultán-galijevizmussal való eszmei, ideológiai kapcsolatról van szó. Márpedig hogy ilyen kapcsolat Riszkulov és Szultán-Galijev között volt, ez világos, elvtársak, ezt Riszkulov maga sem tagadhatja. De nem jött-e már el az ideje annak, hogy itt, erről a szószékről, nyíltan és fenntartás nélkül elítéljék a szultán-galijevizmust? Ebben az értelemben Riszkulov beszéde nem volt kielégítő, félig-meddig diplomata beszéd volt.

Jenbajev szintén diplomata, nem őszinte beszédet mondott. Vajon nem tény-e, hogy Jenbajev és a tatár funkcionáriusok egy csoportja, akiket kitűnő gyakorlati embereknek tartok, noha ideológiailag ingadozók, nem tény-e, hogy ők Szultán-Galijev letartóztatása után a Központi Bizottságtól Szultán-Galijev szabadon bocsátását követelték, teljes kezességet vállaltak Szultán-Galijevért és célzásokat tettek arra, hogy a Szultán-Galijevnál lefoglalt okmányok nem valódiak? Vajon nem tény ez? És mi derült ki a vizsgálat során? Az derült ki, hogy a lefoglalt okmányok egytől-egyig valódiak. Valódiságukat maga Szultán-Galijev is elismerte és többet mondott el bűneiről, mint amennyit az okmányok mondanak, teljesen beismerte bűnét, beismerte és megbánta. Hát nem világos-e, hogy mindezek után Jenbajevnak határozottan és visszavonhatatlanul el kellett volna ismernie hibáit és el kellett volna ítélnie Szultán-Galijevot? Ezt azonban Jenbajev nem tette. Felhasználta az alkalmat, hogy gúnyolódjék a „baloldaliakon”, de a szultán-galijevizmust határozottan, ahogyan kommunistához illik, nem volt hajlandó elítélni, nem akarta magát kiszakítani abból a mocsárból, ahová Szultán-Galijev süllyedt — nyilván azt gondolta, hogy a diplomatizálás majd segít.

Firdevsz beszéde merő diplomatizálás volt. Ki kit vezetett eszmeileg: Szultán-Galijev vezette-e Firdevszet, vagy Firdevsz vezette-e Szultán-Galijevot — ám legyen ez nyílt kérdés. Mégis azt hiszem, hogy eszmeileg inkább Firdevsz vezette Szultán-Galijevot, semmint fordítva. Szultán-Galijev elméleti próbálkozásait nem tartom okvetlenül megengedhetetlennek. Ha Szultán-Galijevnál csupán a pántürkizmus és pániszlamizmus ideológiájáról lett volna szó, ez még nem lett volna olyan nagy baj, azt mondanám, hogy ez az ideológia, bár a X. pártkongresszusnak a nemzeti kérdésben hozott határozata tiltja, megtűrhetőnek tekinthető és beérhetnők azzal, hogy pártunkon belül bíráljuk. Mikor azonban az ideológiai próbálkozásoknak az a vége, hogy kapcsolatot létesítenek a baszmacsok vezéreivel, Validovval és másokkal, akkor semmi esetre sem szabad a baszmacs gyakorlatot holmi ártatlan ideológiával mentegetni, ahogy azt Firdevsz próbálja. Szultán-Galijev működésének ezzel a mentegetésével senkit sem fognak megtéveszteni. Ily módon az imperializmust is, a cárizmust is igazolni lehetne, hiszen azoknak is megvan a maguk ideológiája, amely látszatra olykor meglehetősen ártatlan. Így nem szabad érvelni. Önök itt nem bíróság előtt állanak, hanem felhős funkcionáriusok tanácskozásán vannak, amely nyíltságot és őszinteséget követel önöktől, nem diplomáciát.

Jól beszélt véleményem szerint Hodzsanov. Ikramov sem beszélt rosszul. De ezeknek az elvtársaknak a beszédében van egy pont, amely gondolkodóba ejt. Mindketten azt mondották, hogy a mai Turkesztán és a cári Turkesztán között semmi különbség sincs, csak a cégér változott, Turkesztán olyan maradt, amilyen a cár alatt volt. Elvtársak, ha ez nem nyelvbotlás, ha ez tudatos beszéd, ha ezt jól átgondolva mondották, akkor ki kell jelentenem, hogy ebben az esetben a baszmacsoknak igazuk van, nekünk pedig nincs igazunk. Ha Turkesztán valóban gyarmat, mint a cárizmus idején volt, akkor a baszmacsoknak igazuk van, akkor nem nekünk kell törvényt ülni Szultán-Galijev fölött, hanem neki kell törvényt ülnie fölöttünk, mint olyan emberek fölött, akik eltűrik, hogy a Szovjethatalom határain belül gyarmatok legyenek. Ha ez igaz, akkor nem értem, miért nem mentek át önök is a baszmacsokhoz? Hodzsanov és Ikramov nyilván nem gondolták át beszédüknek ezt a részét, mert lehetetlen, hogy ne tudnák, hogy a mai Szovjet-Turkesztán gyökeresen különbözik a cári Turkesztántól. Az elvtársak beszédeiből azért ragadtam ki ezt a homályos helyet, hogy az elvtársak gondolkozzanak rajta és javítsák ki hibájukat.

Vállalom azoknak a vádaknak egy részét, amelyeket Ikramov fejtett ki a Központi Bizottság tevékenységével kapcsolatban, mert nem voltunk mindig figyelmesek és nem sikerült mindig idejében napirendre tűznünk azokat a gyakorlati kérdéseket, melyeket a keleti köztársaságok és területek helyzete diktált. A Központi Bizottság természetesen túl van terhelve és kénytelen egyet-mást elodázni. Nevetséges volna azonban azt hinni, hogy a Központi Bizottság mindent meg tud tenni a kívánatos ütemben. Igaz, Turkesztánban kevés az iskola. A helyi nyelvek még nem honosodtak meg az állami intézményekben, az intézmények még nincsenek nemzetiesítve. A kultúra általában alacsony színvonalú. Mindez igaz. De hiheti-e valaki komolyan, hogy a Központi Bizottság vagy az egész párt két-három év alatt fel tudja lendíteni Turkesztán kultúráját? Mindnyájan jajgatunk és panaszkodunk, hogy az orosz kultúra, a Köztársaságok Szövetségének többi népénél kulturáltabb orosz nép kultúrája alacsony színvonalú. Iljics többízben leszögezte, hogy kevés a kultúránk, hogy két-három, sőt tíz év alatt sem lehet lényegesen emelni az orosz kultúrát. De ha az orosz kultúrát sem lehet két-három, sőt tíz év alatt sem lényegesen emelni, akkor hogyan követelhetik, hogy a nem-orosz, elmaradt, csaknem analfabéta területek kultúráját egykettőre fellendítsük? Hát nem világos-e, hogy ebben kilenctized részben maga a helyzet, az elmaradottság a „hibás”, s hogy ezt — mint mondani szokás — okvetlenül tekintetbe kell venni.

Most áttérek a „baloldaliak” és jobboldaliak kérdésére.

Vannak-e „baloldaliak” és jobboldaliak a területek és köztársaságok kommunista szervezeteiben? Persze, hogy vannak. Ez tagadhatatlan.

Mi a jobboldaliak bűne? A jobboldaliak bűne az, hogy ők nem tekinthetők ellenméregnek és nem nyújtanak megbízható védelmet a „nep”-pel kapcsolatban fejlődő és erősödő nacionalista áramlatokkal szemben. A szultán-galijevizmus ténye, az a tény, hogy a keleti köztársaságok, különösen Baskíria és Tatária bizonyos köreiben vannak hívei, kétségtelenül azt bizonyítja, hogy a jobboldali elemek, amelyek ott, ezekben a köztársaságokban túlnyomó többségben vannak, nem nyújtanak elegendő védelmet a nacionalizmussal szemben.

Nem szabad elfelejteni, hogy a végvidékeken, a köztársaságokban és területeken kommunista szervezeteink csak abban az esetben fejlődhetnek és erősödhetnek meg, csak abban az esetben válhatnak igazi internacionalista, marxista káderekké, ha leküzdik a nacionalizmust. A végvidékeken és a köztársaságokban a marxista káderek, a marxista élcsapat kinevelésének legfőbb eszmei akadálya a nacionalizmus. Pártunk története azt tanítja, hogy a bolsevikok pártjának orosz része a mensevizmus elleni harcban nőtt és erősödött, mert a mensevizmus a burzsoázia ideológiája, a mensevizmus közvetíti a burzsoá ideológiát pártunkba és a mensevizmus leküzdése nélkül pártunk nem izmosodhatott volna meg. Iljics többízben írt erről. A bolsevizmus csak abban a mértékben nőtt és szilárdult meg mint igazi vezető párt, amilyen mértékben a szervezeti és ideológiai mensevizmust le tudta győzni. Ugyanezt kell mondanunk a végvidékek és köztársaságok kommunista szervezeteinek a nacionalizmushoz való viszonyáról is. Ezeknek a szervezeteknek a szempontjából a nacionalizmusnak ugyanaz a szerepe, mint ami a múltban a mensevizmus szerepe volt a bolsevikok pártja szempontjából. Csakis nacionalista lepel alatt hatolhat be végvidéki szervezeteinkbe mindenféle burzsoá befolyás, s köztük a mensevik befolyás is. A köztársaságokban működő szervezeteink csak abban az esetben válhatnak marxista szervezetekké, ha ellen tudnak állni annak a nacionalista áramlatnak, amely a végvidékeken pártunkat ostromolja, — ostromolja, mert a burzsoázia újjászületik, a „nep” növekszik, a nacionalizmus erősödik, még megvannak a nagyorosz sovinizmus maradványai, amelyek egyúttal táplálják a helyi nacionalizmust, és hatnak a külföldi államok, amelyek minden módon szítják a nacionalizmust. Harc a köztársaságokban és a területeken ez ellen az ellenség ellen — ez az a szakasz, amelyen a nemzeti köztársaságokban kommunista szervezeteinknek keresztül kell menniök, ha mint valóban marxista szervezetek meg akarnak szilárdulni. Nincs más út. És ebben a harcban a jobboldaliak gyengék. Gyengék, mert a párttal szemben kételyeik vannak és könnyen a nacionalizmus befolyása alá kerülnek. Ez a bűne a nemzeti területeken és köztársaságokban működő kommunista szervezetek jobbszárnyának.

De nem kevésbbé bűnösök, ha nem bűnösebbek, a „baloldaliak”. Amilyen kétségtelen, hogy a végvidékek kommunista szervezetei a nacionalizmus leküzdése nélkül nem szilárdulhatnak meg és nem fejlődhetnek igazi marxista káderekké, éppoly kétségtelen, hogy ezek a káderek csak abban az esetben válhatnak tömegszervezetekké, csak abban az esetben tömöríthetik maguk köré a dolgozó tömegek többségét, ha eléggé rugalmasak lesznek ahhoz, hogy állami intézményeinkbe bizonyos engedmények útján bevonjanak minden valamennyire lojális nemzetiségi elemet, ha megtanulnak manőverezni, ha a pártban erélyes harcot fognak folytatni a nacionalizmus ellen és párhuzamosan ugyanolyan erélyesen fognak harcolni azért, hogy a helyi emberek, a helyi értelmiség stb. többé-kevésbé lojális elemeit bevonják a szovjet munkába. A végvidéki „baloldaliaknak” nem igen vannak kételyeik a párttal szemben és nem igen kerülnek a nacionalizmus befolyása alá. De a „baloldaliaknak” az a bűnük, hogy nem tudnak eléggé rugalmasak lenni a lakosság burzsoá-demokratikus, illetve egyszerűen lojális elemei irányában, nem tudnak és nem is akarnak manőverezni ezeknek az elemeknek a bevonása érdekében, meghamisítják a párt vonalát, amely arra irányul, hogy megnyerje az ország dolgozó lakosságának többségét. Holott ezt a rugalmasságot, ezt a manőverező képességet bármi áron is, de el kell sajátítaniok, ki kell fejleszteniük, hogy tudjanak harcolni a nacionalizmus ellen és ugyanakkor értsenek ahhoz is, hogy a többé-kevésbé lojális elemeket bevonják állami intézményeinkbe. De ezt a képességet csak abban az esetben lehet elsajátítani és kifejleszteni, ha a leggondosabban figyelembe vesszük területeink és köztársaságaink bonyolult és sajátos viszonyait; ha nem fogjuk egyszerűen csak lemásolni és átültetni a központi ipari területeken kidolgozott mintákat, melyeket nem lehet mechanikusan átültetni a végvidékekre; ha nem fogunk egy kézlegyintéssel lemondani a lakosság nacionalista érzelmű elemeiről, a nacionalista érzelmű kispolgárokról; hamegtanuljuk, hogyan kell ezeket az elemeket az általános állami munkába bevonni. A „baloldaliak” bűne az, hogy szektaszellemmel vannak megmételyezve és nem értik meg, hogy ezek a bonyolult pártfeladatok a nemzeti köztársaságokban és területeken elsőrendű fontosságúak.

A jobboldaliak azért veszélyesek, mert a nacionalizmus iránti engedékenységükkel megnehezíthetik végvidéki kommunista kádereink fejlődését, a „baloldaliak” viszont azért veszélyesek a pártra nézve, mert leegyszerűsített és hebehurgya „kommunizmusuk” hevében pártunkat elszakíthatják a parasztságtól és a helyi lakosság széles rétegeitől.

E kettő közül melyik a nagyobb veszély? Ha a „balra” elhajló elvtársak a jövőben is olyan politikát szándékoznak folytatni, amely a helyi népességet mesterségesen rétegekre tagolja — és ha ezt a politikát nemcsak Csecsnában és a Jakut területen, nemcsak Turkesztánban … (Ibragimov: „Ez a differenciálás taktikája”.) Ibragimov most hirtelenében a rétegekre tagolás politikáját a differenciálás politikájával akarja helyettesíteni, ez azonban mit sem változtat a dolgon — ha, mint mondom, a „baloldaliak” a jövőben is a felülről jövő széttagolás politikáját szándékoznak folytatni; ha azt gondolják, hogy az orosz mintákat mechanikusan át lehet ültetni sajátos nemzeti környezetbe anélkül, hogy a lakosság életmódját és a konkrét viszonyokat tekintetbe vennék; ha azt gondolják, hogy a nacionalizmus ellen harcolva ki kell dobni mindent, ami nemzeti; szóval, ha a végvidéki „baloldali” kommunisták nem szándékoznak megjavulni — akkor ki kell jelentenem, hogy a két veszély közül a „baloldali” veszély bizonyulhat veszélyesebbnek.

Ezt kívántam mondani a „baloldaliak” és jobboldaliak kérdéséről. Kissé elébe vágtam a tárgyalások menetének, de ez azért történt, mert maga a tanácskozás is kissé előreszaladt, amikor belekezdett a napirend második pontjára tartozó egyes kérdések megvitatásába.

Ostorozni, sarkalni kell a jobboldaliakat, hogy tanuljanak meg harcolni a nacionalizmus ellen azért, hogy a helyi emberekből igazi kommunista kádereket kovácsoljanak ki. De ostorozni kell a „baloldaliakat” is, hogy tanuljanak meg rugalmasnak lenni és ügyesen manőverezni azért, hogy megnyerjék a lakosság széles tömegeit. Minderre azért van szükség, mert — helyesen mondotta Hodzsanov — az igazság a „középen” van, a jobboldaliak és a „baloldaliak” között.

3. Gyakorlati rendszabályok a nemzeti kérdésben a XII. pártkongresszuson hozott határozat végrehajtására

Előadói beszéd a napirend második pontjához

Június 10

Elvtársak! Önök már bizonyára megkapták a Központi Bizottság Politikai Irodájának a nemzeti kérdésre vonatkozó platformtervezetét. (Közbeszólások: „Nem kaptuk meg valamennyien”.) Ez a platform a napirend második pontjához készült és annak minden alpontjára kiterjed. A tanácskozás napirendjét, melyet a Központi Bizottság rejtjeles táviratban közölt, mindenesetre valamennyien megkapták.

A Politikai Iroda javaslatai három csoportra oszthatók.

Az első kérdéscsoport a köztársaságok és területek kommunista kádereinek helyi emberekkel való megerősítésére vonatkozik.

A második csoport azokat a kérdéseket öleli fel, amelyek a nemzeti kérdésben a XII. kongresszuson hozott konkrét határozatok gyakorlati végrehajtásával függenek össze. Ezek a kérdések: a helyi lakosság dolgozó elemeinek a párt- és államépítésbe való bevonása; a helyi lakosság kultúrszínvonalának emeléséhez szükséges intézkedések; a köztársaságok és területek gazdasági helyzetének javítása, tekintettel az életviszonyok különleges sajátosságaira; végül a szövetkezeti kérdés a területeken és köztársaságokban, a gyárak áthelyezése, ipari gócok teremtése stb. Ez a kérdéscsoport a területek és köztársaságok gazdasági, kulturális és állami feladatait érinti, melyeket a helyi viszonyoknak megfelelően kell megoldani.

A harmadik kérdéscsoport a Köztársaságok Szövetségének Alkotmányára vonatkozik, különösen arra a kérdésre, hogy a Szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság második kamarájának létesítésével kapcsolatban minő módosításokat kell tenni az Alkotmányon. Ez a kérdéscsoport, mint tudjuk, a Szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság küszöbönálló ülésszakával függ össze.

Rátérek az első kérdéscsoportra, arra a kérdésre, mi módon neveljünk ki és fejlesszünk helyi emberekből marxista kádereket, olyan kádereket, amelyek a Szovjethatalom legfontosabb és végeredményben döntő támaszai lehetnek a végvidékeken. Ha pártunk fejlődését tekintjük (pártunk orosz részéről beszélek, mert az a legfontosabb), ha nyomon követjük pártunk fejlődésének fő szakaszait s ha ennek analógiájára felvázoljuk a területek és köztársaságok kommunista szervezeteinek legközelebbi fejlődési útját, akkor, azt hiszem, meg tudjuk majd érteni pártunk fejlődésének sajátosságait a végvidéki országokban.

Pártunknak, pártunk orosz részének első fejlődési szakaszában az volt a legfőbb feladat, hogy kádereket, marxista kádereket teremtsünk. Ezeket a marxista kádereket a mensevizmus elleni harcban teremtettük meg és kovácsoltuk ki. Akkor, abban az időszakban — ez az időszak a bolsevik párt megalapításától a likvidátoroknak mint a mensevizmus legtökéletesebb kifejezőinek a pártból való kiűzéséig tart — e káderek legfőbb feladata az volt, hogy a bolsevizmusnak megnyerjék a munkásosztály legaktívabb, legbecsületesebb és legkiválóbb elemeit, hogy kiegészítsék a kádereket, hogy kikovácsolják az élcsapatot. Akkor elsősorban azok ellen a burzsoá jellegű áramlatok ellen, különösen a mensevizmus ellen folyt a harc, amelyek gátolták a káderek tömörítését, gátolták, hogy a káderek egységes egésszé, a párt alapvető magjává forrjanak össze. A pártnak akkor még nem az volt a legközelebbi és legéletbevágóbb feladata, hogy messze ágazó kapcsolatokat teremtsen a munkásosztály és a dolgozó parasztság milliós tömegeivel, hogy megnyerje ezeket a tömegeket, hogy meghódítsa az ország többségét. A párt akkor még nem jutott el idáig.

Csak pártunk fejlődésének következő, második szakaszában, amikor ezek a káderek kifejlődtek, amikor pártunk alapvető magjává jegecesedtek, amikor már megnyertük vagy majdnem megnyertük a munkásosztály legjobb elemeinek rokonszenvét, csak ezután merült fel a párt előtt az a legközelebbi, elodázhatatlan feladat, hogy megnyerje a milliós tömegeket, hogy a pártkádereket igazi munkás tömegpárttá változtassa. Ebben az időszakban pártunk magvának nem annyira a mensevizmus ellen, mint inkább pártunk „baloldali” elemei ellen, a különböző „otzovisták” ellen kellett harcolnia, akik az 1905 után bekövetkezett új viszonyok sajátosságainak komoly tanulmányozása helyett forradalmi fázisokat pufogtattak, leegyszerűsített „forradalmi” taktikájukkal gátolták, hogy pártunk káderei igazi tömegpárttá váljanak, egész munkájukkal annak a veszélynek tették ki a pártot, hogy elszakad a széles munkástömegektől. Aligha kell bizonyítani, hogy a párt nem tudta volna megnyerni a dolgozó tömegek millióit, ha nem harcolt volna erélyesen ez ellen a „baloldali” veszély ellen.

Nagy vonásokban ez a képe annak a harcnak, melyet pártunk orosz része két fronton, a jobboldaliak, vagyis a mensevikek, és a „baloldaliak” ellen folytatott, ezt a képet mutatja pártunk legfontosabb részének, orosz részének fejlődése.

Lenin elvtárs „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” című brosúrájában eléggé meggyőzően vázolta a kommunista pártok fejlődésének ezt a szükségszerű, elkerülhetetlen útját. Lenin elvtárs ebben a brosúrában kimutatta, hogy a nyugati kommunista pártoknak körülbelül ugyanezeken a fejlődési fokokon kell átmenniök és már át is mennek azokon. A magam részéről hozzáfűzöm, hogy ugyanezt elmondhatjuk végvidéki kommunista pártjaink és kommunista szervezeteink fejlődéséről is.

Hangsúlyoznom kell azonban, hogy pártunk múltjának és végvidéki párszervezeteink jelenének hasonlóságai ellenére a nemzeti köztársaságokban és területeken pártunk fejlődésének mégis vannak lényeges sajátosságai, amelyekkel okvetlenül számolnunk kell, mert ha nem számolunk velük a leggondosabban, könnyen megeshetik, hogy egész sor igen durva hibát követünk el, amikor meghatározzuk azokat a feladatokat, amelyek a végvidéki, marxista kádereknek helyi emberekből való kinevelésével kapcsolatosak.

Vizsgáljuk meg ezeket a sajátosságokat.

Végvidéki szervezeteinkben a jobboldali és a „baloldali” elemek elleni harc szükséges és elengedhetetlen, mert máskülönben nem nevelhetünk ki a tömegekkel szoros kapcsolatban álló marxista kádereket. Ez világos. De a végvidékek helyzetének pártunk múltbeli fejlődésétől eltérően az a sajátossága, hogy a káderek kikovácsolása és tömegpárttá való átfejlesztése a végvidékeken nem a burzsoá rend viszonyai között megy végbe, mint egykor pártunk történetében, hanem a szovjet rend, a proletárdiktatúra viszonyai között. Akkor, a burzsoá rendben, az akkori viszonyoknak megfelelően lehetséges és szükséges is volt, hogy előbb a mensevikeket üssük (hogy marxista kádereket neveljünk), azután pedig az otzovistákat (hogy ezeket a kádereket tömegpárttá fejlesszük). E két elhajlás ellen folyó harccal volt tele pártunk történetének két időszaka. Most, a mai viszonyok között, ezt semmiképpen sem tehetjük ugyanígy, mert ma a párt hatalmon van, a hatalmon levő pártnak pedig feltétlenül szüksége van arra, hogy a végvidékeken marxista szempontból megbízható, helyi emberekből nevelt káderei legyenek, akik kapcsolatban vannak a lakosság nagy tömegeivel. Most nincs meg az a lehetőségünk, hogy előbb a jobboldali veszélyt küzdjük le a „baloldaliak” segítségével — ahogy pártunk múltjában történt —, s azután a „baloldali” veszélyt a jobboldaliak segítségével —, most mindkét fronton egyidejűleg kell harcolnunk, mindkét veszély leküzdésére törekedve, hogy a harc eredményeképpen helyi emberekből kikerülő, a tömegekkel kapcsolatban álló képzett marxista kádereink legyenek a végvidékeken. Akkor még lehettek olyan kádereink, akik nem voltak kapcsolatban a nagy tömegekkel, s akiknek a fejlődés következő szakaszában kellett megteremteniük ezt a kapcsolatot — most azonban beszélni is nevetséges erről, mert a Szovjethatalom idején nem lehet elképzelni olyan marxista kádereket, akik egy vagy más módon nincsenek kapcsolatban a széles tömegekkel. Ezek olyan káderek volnának, akiknek semmi közük sincs sem a marxizmushoz, sem a tömegpárthoz. Mindez jóval bonyolultabbá teszi a dolgot és arra kötelezi végvidéki pártszervezeteinket, hogy a jobboldaliak és a „baloldaliak” ellen egyidejűleg harcoljanak. Ezért mondja pártunk, hogy a két elhajlás ellen két fronton egyidejűleg kell harcolni.

Rá kell mutatnom továbbá arra a körülményre, hogy végvidéki kommunista szervezeteink nem elszigetelten fejlődnek, ahogyan a múltban pártunk orosz része fejlődött, hanem úgy, hogy fejlődésüket közvetlenül befolyásolja pártunk központi magva, amely megmutatta nemcsak azt, hogy ki tud alakítani marxista kádereket, hanem azt is, hogy ezeket a kádereket egybe tudja kapcsolni a lakosság nagy tömegeivel, hogy forradalmi módon tud manőverezni a Szovjethatalomért folyó harcban. E tekintetben a végvidékek helyzetének sajátossága az, hogy ezekben az országokban pártszervezeteink a Szovjethatalom ottani fejlődési viszonyainak megfelelően saját erőikkel úgy manőverezhetnek és úgy is kell, hogy manőverezzenek a lakosság széles, tömegeihez fűződő kapcsolataik megszilárdítása érdekében, hogy kihasználják pártunk előző fejlődési szakaszának gazdag tapasztalatait. Az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottsága egészen a legutóbbi időkig rendszerint közvetlenül, a végvidéki kommunista szervezetek feje fölött, sőt olykor e szervezetek megkerülésével manőverezett, s mindenféle többé-kevésbé lojális nemzetiségi elemet bevont a szovjet építés közös munkájába. Most a végvidéki pártszervezeteknek maguknak kell ezt a munkát elvégezniök. Ezt megtehetik és meg is kell tenniök, mert ez a legjobb módja annak, hogy a helyi emberekből nevelt kádereket igazi tömegpárttá fejlesszék, amely magával tudja vinni az ország lakosságának többségét.

Ez az a két sajátosság, amelyekkel feltétlenül számolni kell, amikor meghatározzuk, milyen vonalat kövessen pártunk a végvidékeken a marxista káderek nevelése terén és annak érdekében, hogy e káderek segítségével megnyerje a lakosság széles tömegeit.

Áttérek a második kérdéscsoportra. Mivel nem mindenki kapta meg a platformtervezetet, felolvasom és megmagyarázom.

Először: „rendszabályok proletár és félproletár elemeknek a párt- és szovjetépítésbe való bevonására”. Mire kellenek ezek? Arra kellenek, hogy a párt- és különösen a szovjetapparátust közelebb hozzuk a lakossághoz. Elengedhetetlen, hogy ezek az apparátusok olyan nyelven működjenek, melyet a lakosság nagy tömegei megértenek, különben lehetetlen az apparátust közelebb hozni a lakossághoz. Pártunknak az a feladata, hogy a Szovjethatalmat a tömegek szívügyévé tegye, s ezt a feladatot csak úgy lehet teljesíteni, ha a Szovjethatalmat érthetővé tesszük a tömegek számára. Az állami intézmények vezetőinek és maguknak az intézményeknek is olyan nyelven kell dolgozniok, melyet a lakosság megért. Az intézményekből ki kell űzni a soviniszta elemeket, akik megbontják a Köztársaságok Szövetségében élő népek kölcsönös barátságát és szolidaritását, az ilyen elemektől meg kell tisztítani intézményeinket Moszkvában éppúgy, mint a köztársaságokban, s a köztársaságokban az állami intézmények élére helyi embereket kell állítani, akik ismerik a lakosság nyelvét és szokásait.

Emlékszem, két évvel ezelőtt a kirgiz köztársaságban a Népbiztosok Tanácsának elnöke Pesztkovszkij volt, aki nem tudott kirgizül. Ez már akkor igen nagy nehézségeket okozott — gátolta a Kirgiz Köztársaság Népbiztosi Tanácsa és a kirgiz paraszttömegek közötti kapcsolat megszilárdítását. Éppen ezért a párt beavatkozott a dologba és elérte, hogy a Kirgiz Köztársaság Népbiztosi Tanácsának most kirgiz elnöke van.

Emlékszem, továbbá, hogy a múlt évben a baskíriai elvtársak egy csoportja azt javasolta, hogy Baskíria Népbiztosi Tanácsának elnökéül orosz elvtársat szemeljenek ki. A párt határozottan elvetette ezt a javaslatot és elérte, hogy erre az állásra baskír elvtársat jelöljenek.

A feladat az, hogy ezt a vonalat és általában a kormányintézmények fokozatos nemzetiesítésének vonalát érvényesítsék valamennyi nemzeti köztársaságban és területen és elsősorban olyan fontos köztársaságban, mint Ukrajna.

Másodszor: „a helyi értelmiség többé-kevésbé lojális elemeinek kiválogatása és bevonása, s ezzel egyidejűleg szovjet káderek nevelése a párt tagjai sorából”. Ez a tétel nem szorul bővebb magyarázatra. Most, amikor a munkásosztály van hatalmon, amely maga köré tömörítette a lakosság többségét, nem kell félni attól, hogy a többé-kevésbé lojális elemeket, még a volt „októbristákat” is, bevonjuk a szovjet építésbe. Ellenkezőleg, a nemzeti területeken és köztársaságokban ezeket az elemeket feltétlenül be kell vonni a munkába, hogy a munka folyamán átgyúrjuk és szovjetizáljuk őket.

Harmadszor: „pártonkívüli munkás- és parasztkonferenciák szervezése, melyeken a kormány tagjai beszámolnak a Szovjethatalom intézkedéseiről”. Tudom, hogy a köztársaságokban, például a Kirgiz Köztársaságban, sok népbiztos idegenkedik attól, hogy beutazza a vidéket, hogy jelen legyen a parasztok gyűlésein, felszólaljon a népgyűléseken és a nagy tömegeket megismertesse azzal a munkával, melyet a párt és a Szovjethatalom a parasztokat különösen érdeklő kérdések terén végez. Ennek véget kell vetni. Okvetlenül egybe kell hívni a parasztok és munkások pártonkívüli konferenciáit és ezeken a konferenciákon meg kell ismertetni a tömegeket a Szovjethatalom munkájával. Enélkül álmodni sem lehet arról, hogy az államapparátus és a nép egymáshoz közelebb kerül.

Továbbá: „rendszabályok a helyi lakosság kulturális helyzetének javítása érdekében”. Több rendszabályt javasolunk, melyeket persze nem szabad kimerítőeknek tekinteni. Ilyen rendszabályok: a) „a helyi lakosság nyelvén működő (pártonkívüli) klubok és más művelődési intézmények létesítése”; b) „a helyi lakosság nyelvén működő különböző fokú iskolák hálózatának kibővítése”; c) „a többé-kevésbé lojális néptanítók bevonása”; d) „az írástudást a helyi nyelveken terjesztő társaságok hálózatának megszervezése”; e) „könyvkiadás megszervezése”. Ezek a rendszabályok világosak és érthetők. Ezért nem szorulnak bővebb magyarázatra.

Továbbá: „gazdasági építés a nemzeti köztársaságokban és területeken a nemzeti életmód sajátosságainak szempontjából”. A Politikai Iroda a következő rendszabályokat javasolja: a) „az áttelepítés szabályozása, és ahol szükséges, megszüntetése”; b) „a helyi dolgozó lakosságnak földhöz juttatása az állami földalapból”; c) „megfelelő mezőgazdasági hitelnyújtás a helyi lakosságnak”; d) „az öntözési munkálatok fokozása”; e) „gyárak átvitele a nyersanyagokban bővelkedő köztársaságokba”; f) „kisipari és műszaki iskolák létesítése”; g) „mezőgazdasági tanfolyamok szervezése” és végül h) „a szövetkezetek, különösen a falusi ipari szövetkezetek minden módon való támogatása (a piacra dolgozó házi iparosok bevonásával)”.

Az utolsó ponttal bővebben kell foglalkoznom, mert annak különös jelentősége van. Azelőtt, a cár idején, az volt a fejlődés útja, hogy a kulák gyarapodott, a mezőgazdasági tőke erősödött, a középparaszti tömeg bizonytalan egyensúlyban volt, a parasztság nagy tömegei, a földet túró törpebirtokosok nagy tömegei pedig kénytelenek voltak a pusztulás és elszegényedés szorítójában vergődni, — most ellenben, a proletárdiktatúra idején, mikor a hitel, a föld, a hatalom a munkásosztály kezében van, most a fejlődés útja nem lehet többé a régi, még a „nep” viszonyai ellenére sem, a magántőke újjászületése ellenére sem. Egyáltalán nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik azt állítják, hogy mert a „nep” fejlődik, ezért kénytelenek leszünk megismételni a régi históriát, kénytelenek leszünk a parasztság többségének tömeges tönkretétele útján kulákokat tenyészteni. Ez az út — nem a mi utunk. Az új viszonyok között, mikor a proletariátus van hatalmon és a proletariátus kezében futnak össze a gazdaság legfőbb szálai, a fejlődésnek más úton kell haladnia, mely arra vezet, hogy a falusi kistermelők különböző szövetkezetekben egyesülnek, melyeket a magántőke ellen folyó harcukban az állam támogat, olyan úton, mely arra vezet, hogy a kistermelők milliói a szövetkezetek révén fokozatosan bekapcsolódnak a szocialista építésbe, olyan úton, mely a falusi kisbirtokos parasztok gazdasági helyzetének fokozatos javulására (nem pedig pusztulásukra) vezet. Ebben az értelemben, a Köztársaságok Szövetségének jövendő gazdasági fejlődése szempontjából, elsőrendű jelentőségű, hogy a végvidékeken, ezekben a főleg paraszti országokban, „minden módon támogassuk a szövetkezeteket”.

Továbbá: „gyakorlati intézkedések nemzeti katonai egységek szervezése érdekében”. Azt hiszem, hogy alaposan elkéstünk ezekkel a rendszabályokkal. Nemzeti katonai egységeket kell teremtenünk. Természetesen máról-holnapra nem lehet ilyen katonai egységeket teremteni, de a köztársaságokban és a területeken már most hozzá lehet és hozzá is kell fogni katonai iskolák létesítéséhez, hogy helyi emberekből bizonyos idő alatt olyan parancsnoki kart neveljünk, amely azután magva lehet a nemzeti katonai egységek megszervezésének. El kell kezdeni s azután tovább kell fejleszteni ezt az ügyet. Ez elengedhetetlen. Ha olyan köztársaságokban, mint Turkesztán, Ukrajna, Belorusszia, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán, megbízható parancsnoki karral rendelkező hű nemzeti katonai egységeink volnának, akkor köztársaságunk a védelem és az esetleges kikényszerített akciók szempontjából sokkal jobban volna biztosítva, mint most. Haladéktalanul el kell indítanunk ezt a munkát. Ezzel kapcsolatban természetesen hadseregünk létszámát mintegy 20—25 000 fővel kell majd növelni, ez azonban nem leküzdhetetlen akadály.

A többi pontra nem térek ki részletesen, mert azok amúgyis érthetők és nem szorulnak magyarázatra (lásd a platformtervezetet).

A kérdések harmadik csoportja a Szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság második kamarájának létesítésével és a Köztársaságok Szövetsége népbiztosságainak szervezésével függ össze. Itt a Politikai Iroda a legfőbb kérdéseket emelte ki, azokat, amelyek elsősorban vetődnek fel. De e kérdések felsorolását nem szabad kimerítőnek tekinteni.

A Politikai Iroda véleménye szerint a második kamarának a Szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság alkotórészének kell lennie. Egyesek azt javasolták, hogy létesítsünk a fennálló Központi Végrehajtó Bizottsággal párhuzamos Legfelsőbb Nemzetiségi Szovjetet, amely nem lenne a Központi Végrehajtó Bizottság alkotórésze. A Politikai Iroda elvetette ezt a tervet és amellett foglalt állást, hogy célszerűbb magát a Központi Végrehajtó Bizottságot két kamarára osztani. Az első kamara Szövetségi Szovjetnek nevezhető s ezt a Köztársaságok Szövetségének Szovjetkongresszusán választják meg, a második kamarát pedig a Nemzetiségek Szovjetjének lehetne nevezni, s ezt a köztársaságok Központi Végrehajtó Bizottságai és a nemzeti területek területi kongresszusai választják meg oly módon, hogy minden köztársaság 5—5 és minden terület 1—1 képviselőt választ, a megválasztott képviselőket pedig a Köztársaságok Szövetségének Szovjetkongresszusa megerősíti.

Ami a második kamara és az első kamara jogi viszonyát illeti, úgy döntöttünk, hogy a két kamarának egyenjogúnak kell lennie. Mindkét kamarának van elnöksége, de ezeknek az elnökségeknek nincsen törvényhozási joguk. A két kamara együttes ülésen közös Elnökséget választ, mely a Központi Végrehajtó Bizottság ülésszakai közötti időben a legfelsőbb hatalom hordozója. Egyetlenegy törvényjavaslatnak sem lehet törvényereje, ha nem fogadta el mind a két kamara, azaz a két kamara teljesen egyenlő jogú.

Továbbá, néhány szót a Központi Végrehajtó Bizottság Elnökségéről. Ezt a kérdést már érintettem. A Politikai Irodának az a véleménye, hogy lehetetlen megtűrni két törvényhozói funkcióval bíró elnökséget. Az elnökség, ha legfelsőbb hatalom, nem osztható két vagy több részre, legfelsőbb hatalom csak egy lehet. A Szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság közös Elnökségét célszerű lesz az első és a második kamara elnökségéből összeállítani és ki kell egészíteni néhány taggal, akiket mindkét kamara közös ülésén, vagyis a Központi Végrehajtó Bizottság plenáris ülésén választanak.

A központosított népbiztosságok számáról. Önök tudják, hogy a régi Alkotmány szerint — melyet a múlt évben hagyott jóvá a Köztársaságok Szövetségének Szovjetkongresszusa — a hadügy, külügy, külkereskedelem, posta-távíró és vasút vezetése a Köztársaságok Szövetségének Népbiztosi Tanácsában összpontosul és másik öt népbiztosság: a Legfőbb Népgazdasági Tanács, a Közellátási Népbiztosság, a Pénzügyi Népbiztosság, a Munkaügyi Népbiztosság és a Munkás-Paraszt Inspekció irányító, kettős alárendeltségű népbiztosság, a többi hat népbiztosság pedig független. Ezt a javaslatot az ukránok egy része, Rakovszkij, Szkripnyik és mások erősen bírálták. A Politikai Iroda azonban elvetette az ukránoknak azt a javaslatát, hogy a Külügyi Népbiztosságot és a Külkereskedelmi Népbiztosságot kivegyék a központosított népbiztosságok sorából s az irányító népbiztosságok közé sorolják, és a múlt évi határozatok szellemében, alapjában elfogadta az Alkotmány fő tételeit.

Nagyjából ezek a meggondolások vezették a Politikai Irodát a platformtervezet kidolgozásánál.

Azt ajánlom, hogy a tanácskozás a Szövetségi Alkotmány és a második kamara kérdését csak röviden vitassa meg, annál is inkább, mert ezt a kérdést a Központi Bizottság plénumának bizottságában dolgozzák ki. Véleményem szerint bővebben kellene beszélni a XII. kongresszus határozatainak végrehajtására vonatkozó gyakorlati rendszabályokról. Főleg annak a kérdésnek kellene szentelni a vita nagyobb részét, hogyan erősítsük meg a helyi emberekből kikerülő marxista kádereket.

Mielőtt megindulna a vita, azt hiszem, célszerű lenne meghallgatni a köztársaságok és területek képviselőinek helyi anyag alapján készült jelentéseit.

4. Zárszó
Június 12

Mindenekelőtt néhány szót akarok mondani az elvtársak jelentéseiről és e jelentésekkel kapcsolatban a tanácskozás általános jellegéről. Ez már a negyedik tanácskozás a Szovjethatalom fennállása óta, de csak ez a tanácskozás igazán teljes, csak ezen a tanácskozáson hallottuk a köztársaságok és területek többé-kevésbé teljes és alapos jelentéseit. A jelentésekből megállapítható, hogy a területeken és a köztársaságokban a kommunista káderek fejlődtek, megtanulják, hogyan kell önállóan dolgozni. Azt hiszem, hogy azt a gazdag anyagot, amelyet az elvtársak itt ismertettek, a területek és a köztársaságok munkájának tapasztalatát, melyről az elvtársak beszámoltak, a tanácskozás jegyzőkönyve formájában feltétlenül az egész párt közkincsévé kell tenni. Az emberek fejlődtek, haladnak, meg tanulnak kormányozni — elsősorban ezt a benyomást keltik bennünk a jelentések, ez az első következtetés, melyet a jelentések alapján levonhatunk.

A jelentések tartalmát tekintve, az előterjesztett anyag két csoportra osztható: a szocialista köztársaságok jelentéseire és a népi, nem szocialista köztársaságok (Buhara, Horezm) jelentéseire.

Térjünk rá a jelentések első csoportjának vizsgálatára. A jelentésekből látható, hogy a párt- és különösen az államapparátusnak a nép nyelvéhez és életviszonyaihoz való közeledése tekintetében a Grúziai Köztársaság a legfejlettebb és első helyen áll. Grúzia után Örményország következik. Utánuk pedig a többi köztársaság és terület. Ez a megállapítás szerintem vitathatatlan. Ez a jelenség Grúzia és Örményország fejlettebb kultúrájával magyarázható. Grúziában az írni-olvasni tudók arányszáma meglehetősen nagy, eléri a 80 százalékot, Örményországban az írni-olvasni tudók száma legalább 40 százalék. Ez a titka annak, hogy ez a két ország megelőzi a többi köztársaságot. Ebből következik, hogy minél több az írni-olvasni tudók száma, minél kulturáltabb valamely ország, köztársaság, terület, annál közelebb áll ott a párt- és szovjetapparátus a néphez, a nép nyelvéhez, életviszonyaihoz. Természetesen csak akkor, ha a többi feltétel egyenlő. Ez világos. Ez a következtetés nem új és éppen azért, mert nem új, gyakran elfelejtik és a kulturális elmaradottságot, egyben tehát az állami elmaradottságot is, gyakran a párt politikai „hibáinak” számlájára, konfliktusok stb. számlájára írják, holott az ok az, hogy a műveltség alacsonyfokú, nincsen kultúra. Ha országodat fejlett állammá akarod tenni, emeld a lakosság műveltségét, emeld országod kultúráját — akkor minden egyéb is meglesz.

Ha ebből a szempontból nézzük a dolgot és a jelentések alapján ítéljük meg az egyes köztársaságok helyzetét, akkor meg kell állapítani, hogy Turkesztán helyzete, mai állapota a legkedvezőtlenebb, a legnyugtalanítóbb. Kulturális elmaradottság, az írni-olvasni tudók elképesztően csekély száma, olyan államapparátus, mely elszakadt Turkesztán népeinek nyelvétől és életviszonyaitól, a fejlődési ütem halálos lassúsága — ezt a képet tárja elénk a mai Turkesztán. Pedig világos, hogy a Kelet forradalmasítása szempontjából valamennyi szovjet köztársaság közül Turkesztán a legfontosabb, nemcsak azért, mert Turkesztánt a Kelettel leginkább kapcsolatban álló nemzetiségek lakják, hanem azért is, mert földrajzi fekvésénél fogva beékelődik annak a legjobban kizsákmányolt Keletnek a szívébe, amely a legtöbb puskaport halmozta föl az imperializmus elleni harcra. Ezért mondjuk, hogy a mai Turkesztán a Szovjethatalom leggyengébb pontja. Feladatunk, hogy Turkesztánt mintaköztársasággá, Kelet forradalmasításának legelőretoltabb állásává tegyük. Éppen ezért Turkesztánra különös figyelmet kell fordítanunk abban az értelemben, hogy emeljük a tömegek kultúrszínvonalát, hogy nemzetiesítsük az államapparátust stb. Nem kímélve erőnket, nem riadva vissza semmiféle áldozattól, bármi áron, de ezt a feladatot végre kell hajtani.

A Szovjethatalom másik gyenge pontja Ukrajna. Műveltség és kultúra tekintetében Ukrajnában ugyanaz, vagy majdnem ugyanaz a helyzet, mint Turkesztánban. Az államapparátus éppoly messze van a nép nyelvétől és életviszonyaitól, mint Turkesztánban. Pedig Ukrajna ugyanolyan jelentőségű Nyugat népeire nézve, mint Turkesztán Kelet népeire nézve. Ukrajna helyzetét még az ország ipari fejlődésének bizonyos sajátosságai is bonyolítják. Ukrajna fő iparágai ugyanig a szénipar és a kohászat, nem alulról, nem a népgazdaság természetes fejlődése folyamán, hanem felülről jöttek létre, ezeket kívülről vitték be, mesterségesen honosították meg. Ennek következtében ezekben az iparágakban a proletariátus nem helyi, nem ukrán anyanyelvű. Ez pedig jelentősen megnehezíti a város kulturális befolyását a falura, a proletariátus és a parasztság összefogását, mert a proletariátus és a parasztság nemzeti összetétele különböző. Ezzel számolnunk kell, ha Ukrajnát mintaköztársasággá akarjuk tenni. Márpedig feltétlenül mintaköztársasággá kell tenni, mert Ukrajnának óriási jelentősége van Nyugat népeire nézve.

Áttérek a horezmi és buharai jelentésekre. Horezmról nem fogok beszélni, mert Horezm képviselője nincs jelen: nem akarom a horezmi kommunista párt és a horezmi kormány munkáját pusztán annak az anyagnak alapján bírálni, mely a Központi Bizottság rendelkezésére áll. Amit itt Brojdo mondott Horezmról, a múltra vonatkozik. Annak alig van valami köze Horezm mai helyzetéhez. Az ottani pártról azt mondotta, hogy annak 50 százaléka kereskedő stb. Lehet, hogy ez így volt a múltban, de ott most párttisztítás folyik, még egyetlen „egységes tagsági könyvet” sem adtak ki Horezmnak, tulajdonképpen nincs is ottan párt, pártról csak a tisztítás után lehet majd beszélni. Azt mondják, hogy ott a pártnak néhányezer tagja van. Azt hiszem, hogy a párttisztítás után aligha marad ott több mint néhányszáz párttag. Tavaly Buharában is ez volt a helyzet: 16 000 tagja volt a pártnak, a párttisztítás után azonban legfeljebb ezer tagja maradt.

Áttérek a buharai jelentésre. Buharáról szólva előzetesen néhány szót kell mondanom a jelentések általános hangjáról és jellegéről. Véleményem szerint a köztársaságok és területek jelentései általában megbízhatók voltak, általában megfeleltek a valóságnak. Csak egy jelentés ellenkezett lényegesen a valósággal — a buharai jelentés. Ez nem is jelentés, hanem elejétől végig diplomácia, mert azt, ami rossz Buharában, elleplezi, elkeni, s ami külsőleg csillog és szembeötlő, azt homloktérbe, közszemlére állítja. Következtetése az, hogy Buharában minden rendben van. Azt hiszem, nem azért jöttünk erre a tanácskozásra, hogy diplomatizáljunk egymással, hogy szemtől-szembe nyájaskodjunk, egymás háta mögött pedig rászedjük egymást, hanem azért, hogy megmondjuk a teljes igazságot, kommunistákhoz illően megmutassuk, feltárjuk a fekélyeket és megtaláljuk orvosságukat. Csakis ily módon haladhatunk előre. A buharai jelentés ebből a szempontból abban különbözik valamennyi többi jelentéstől, hogy nem igazmondó. Nem volt véletlen, hogy a buharai előadónál a buharai Nazirok Tanácsának összetétele iránt érdeklődtem. A Nazirok Tanácsa — a Népbiztosok Tanácsa. Vannak-e ott dehkánok, azaz parasztok? Az előadó nem válaszolt. Nekem azonban tudomásom van arról, hogy a buharai kormányban egyetlen paraszt sincs. A kormány 9 vagy 11 tagja közül az egyik egy gazdag kereskedő fia, a másik kereskedő, a harmadik intellektuel, a negyedik molla, az ötödik kereskedő, a hatodik intellektuel, aztán ismét egy kereskedő és így tovább, de nem találunk ott egyetlenegy dehkánt sem. Pedig Buhara, mint tudják, kizárólag paraszti ország.

Ez a kérdés közvetlenül összefügg Buhara kormányának politikájával. Milyen politikát folytat ez a kormány, amelynek élén kommunisták állnak, számol-e a parasztság érdekeivel, saját parasztságának érdekeivel? Csak két tényre szeretnék rámutatni, amelyek szemléltetik a kommunisták által vezetett buharai kormány politikáját. A legfelelősebb elvtársak és régi párttagok aláírásával ellátott okmányból kitűnik például, hogy a buharai állami bank által fennállása óta nyújtott hitelek 75 százalékát magánkereskedők kapták, és csak 2 százalékát a paraszti szövetkezetek. Abszolút számokban kifejezve: 7 000 000 aranyrubelt kereskedőknek adtak, a parasztoknak pedig 220 000 aranyrubel jutott. Továbbá: Buharában nem kobozták el a földeket. De elkobozták az emír állatállományát … a parasztok javára. És mi történt azzal? Ugyanabból az okmányból kitűnik, hogy körülbelül 2 000 darab állatot koboztak el a parasztok javára, abból azonban a parasztok körülbelül 200 darab állatot kaptak, a többit eladták, természetesen jómódú polgároknak.

És ez a kormány szovjet, népi kormánynak nevezi magát! Aligha szorul bizonyításra, hogy a buharai kormány itt vázolt tevékenységének semmi köze sincs ahhoz, ami népi, ami szovjet.

Az előadó szivárványszínekben ecsetelte a buharai népnek az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársasághoz és a Köztársaságok Szövetségéhez való viszonyát. Szerinte ezen a téren is minden a legnagyobb rendben van. Kitűnik, hogy a buharai köztársaság be akar lépni a Köztársaságok Szövetségébe. Az előadó nyilván azt gondolja, hogy csak akarni kell, és azonnal kitárulnak előtte a Köztársaságok Szövetségének kapui. Nem, elvtársak, a dolog nem ilyen egyszerű. Előbb meg kell kérdezni, beengedik-e a Köztársaságok Szövetségébe? Aki azt akarja, hogy befogadják a Szövetségbe, annak előbb a Szövetség népei előtt ki kell érdemelnie a Szövetségbe való belépés jogát, ki kell vívnia magának ezt a jogot. Figyelmeztetnem kell a buharai elvtársakat, hogy a Köztársaságok Szövetsége nem szemétlerakodó hely.

Mielőtt a jelentésekkel foglalkozó zárszavam első részét befejezném, szeretnék még a jelentések egyik jellemző vonására rámutatni. Senki, egyetlen előadó sem felelt arra a tanácskozás napirendjén szereplő kérdésre, hogy vannak-e szabad, fel nem használt helyi funkcionáriusok. Erre a kérdésre senki sem válaszolt, ezt a kérdést — Grinykót kivéve, aki azonban nem előadó — senki sem érintette. Pedig ez a kérdés elsőrendű fontosságú. Vannak-e a köztársaságokban és a területeken szabad, fel nem használt helyi emberekből lett funkcionáriusok, s ha vannak, miért nincsenek felhasználva, ha pedig nincsenek ilyen tartalékok, de mégis szükség van funkcionáriusokra, milyen nemzetiségi elemekkel töltik be a párt- és szovjetapparátus betöltésre váró helyeit. Ezeknek a kérdéseknek igen nagy jelentőségük van a pártra nézve. Tudomásom van arról, hogy a köztársaságokban és a területeken a vezető funkcionáriusok, főleg az oroszok egy része olykor nem ad teret a helyi emberekből lett funkcionáriusoknak, gátolják, hogy bizonyos állásokba előléptessék őket, háttérbe szorítják őket. Ilyen esetek előfordulnak, és ez is egyik oka a köztársaságokban és a területeken észlelhető elégedetlenségnek. De az elégedetlenség legfőbb oka az, hogy alig van, vagy helyesebben egyáltalán nincs munkára alkalmas, helyi emberekből álló szabad tartalék. Ezen fordul meg minden. Ha nincs elegendő helyi funkcionárius, akkor persze nem-helyi funkcionáriusokat kell alkalmazni, másnemzetiségű embereket kell munkába állítani, mert az idő nem vár, mert építeni és igazgatni kell, a helyi emberekből lett káderek pedig lassan nőnek. Azt hiszem, hogy a területek és a köztársaságok funkcionáriusai kissé ravaszkodtak, amikor hallgattak erről. Pedig világos, hogy a félreértések kilenctized része abból származik, hogy nincsen elegendő helyi funkcionárius. Ebből azt a következtetést kell levonni, hogy sürgősen kádereket, szovjet és pártfunkcionáriusokat kell kiképezni helyi emberekből. Ez a párt harci feladata.

A jelentésekről áttérek a beszédekre. Meg kell jegyeznem, elvtársak, hogy senki, egy szónok sem bírálta a Politikai Iroda platformtervezetének elvi részét. (Közbeszólás: „Az helyes, nincs azon mit bírálni”.) Ez annak a jele, hogy a tanácskozás egyetért, szolidáris a platform elvi részében kifejtett tételekkel. (Felkiáltások: „Helyes”.)

Trockij pótlását vagy beszúrását (ez a pótlás az elvi részt érinti) el kell fogadni, mert egyáltalán semmit sem változtat a határozati javaslat elvi részének jellegén, sőt, természetszerűen következik belőle. Annál is inkább el kell fogadni, mert Trockij pótlása voltaképpen a X. kongresszusnak a nemzeti kérdésben hozott határozatát, ennek a határozatnak azt a pontját ismétli, amely kimondja, hogy a petrográdi és moszkvai példákat nem szabad mechanikusan átültetni a területekre és a köztársaságokba. Ez persze ismétlés, de azt tartom, hogy olykor nem árt bizonyos dolgokat ismételni. Ennél fogva nem szándékozom bővebben foglalkozni a határozati javaslat elvi részével. Szkripnyik beszédéből kivehető, hogy ő a maga módján értelmezi a határozati javaslat elvi részét. Homloktérbe állítja a fő feladatot: a legnagyobb veszélyt jelentő nagyorosz sovinizmus elleni harcot, s ezt alkalmul használja fel arra, hogy a másik veszélyt, a helyi nacionalizmus veszélyét árnyékba borítsa. Az elvi rész ilyen értelmezése azonban nagyon téves.

A Politikai Iroda platformjának második része a Köztársaságok Szövetségének jellegére és a Szövetségi Alkotmánynak az úgynevezett második kamara létesítésével összefüggő néhány módosítására vonatkozik. Meg kell mondanom, hogy ezekben a kérdésekben a Politikai Iroda és az ukrán elvtársak között nézeteltérések vannak. A Politikai Iroda egyhangúlag fogadta el a platformtervezetet. Rakovszkij azonban egyes pontokat kifogásol. Ez a Központi Bizottság plénumának bizottságában is megmutatkozott. Talán nem kellene itt erről beszélni, mert nem itt döntik el ezt a kérdést. Már ismertettem a platformnak ezt a részét, és mondottam, hogy ezt a kérdést a Központi Bizottság plénumának bizottságában és a Szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság Elnökségének bizottságában dolgozzák ki. De ha már szóba került, nem térhetek ki előle.

Nem igaz, hogy a konföderáció és a föderáció kérdése lényegtelen kérdés. Vajon véletlen az, hogy az ukrán elvtársak a Köztársaságok Szövetségének kongresszusán elfogadott alkotmánytervezet tárgyalása alkalmával kihúzták azt a mondatot, hogy a köztársaságok „egy szövetséges államban egyesülnek”? Vajon véletlen ez, és nem ezt tették-e az ukrán elvtársak? Miért törölték ezt a mondatot? Vajon véletlen az, hogy az ukrán elvtársak ellenjavaslatukban azt ajánlották, hogy a Külkereskedelmi Népbiztosságot és a Külügyi Népbiztosságot ne központosítsák, hanem tegyék irányító népbiztosságokká? Hol van akkor az egységes szövetséges állam, ha minden köztársaságnak meglesz a maga Külügyi és Külkereskedelmi Népbiztossága? Vajon véletlen az, hogy az ukránok ellenjavaslatukban a két kamara két elnöksége között osztják fel a Központi Végrehajtó Bizottság Elnökségének hatalmát és ezzel voltaképpen megszüntetik azt? A Központi Bizottság plénumának bizottsága megvizsgálta és letárgyalta Rakovszkij idevonatkozó összes módosításait és elvetette azokat. Miért kell hát azokat itt megismételni? Ez a makacsság arra vall, hogy egyes ukrán elvtársak meg akarják változtatni a Szövetség jellegét, olyasvalamit akarnak, ami a konföderáció és a föderáció között van, de ami inkább konföderáció, mint föderáció. Pedig világos, hogy mi nem konföderációt, hanem a köztársaságok föderációját, egységes szövetséges államot alkotunk, mely a hadügyet, a külügyet, a külkereskedelmet stb. egyesíti, olyan államot, amelynek léte nem csorbítja az egyes köztársaságok szuverenitását.

Ha a Szövetségnek Külügyi, Külkereskedelmi stb. Népbiztossága van és ugyanakkor a Szövetséghez tartozó köztársaságokban is megvannak ezek a népbiztosságok, akkor a Szövetség nyilván nem léphet fel a külvilág előtt mint egységes állam, mert vagy központosítjuk ezeket a népbiztosságokat és mint egységes szövetség lépünk fel a külső ellenséggel szemben, vagy pedig nem központosítjuk ezeket a népbiztosságokat s nem szövetséges államot alkotunk, hanem köztársaságok konglomerátumát, és akkor minden köztársaságnak saját párhuzamos apparátussal kell rendelkeznie. Azt hiszem, hogy ebben a kérdésben nem Rakovszkijnak és Szkripnyiknek, hanem Manuilszkij elvtársnak van igaza.

Az államot illető kérdésekről áttérek a tisztán konkrét, gyakorlati jellegű kérdésekre, amelyek részben a Politikai Iroda gyakorlati javaslatával, részben pedig azokkal a módosításokkal függenek össze, amelyeket gyakorlati téren működő elvtársaink itt tehetnek. Mint a Politikai Iroda előadója, nem mondottam és nem is mondhattam, hogy a Politikai Iroda konkrét, gyakorlati javaslatai kimerítők. Ellenkezőleg, előrebocsátottam, hogy a javaslatokból kimaradhatott egy és más s ezért elkerülhetetlenek a pótlások. Az egyik ilyen pótlás az, amelyet a szakszervezetekkel kapcsolatban Szkripnyik indítványozott. Ez a pótlás elfogadható. Mikojan elvtárs kiegészítéseit szintén elfogadom. Valóban módosításra van szükség egyes elmaradt köztársaságok és területek kiadói és általában sajtóalapját illetően. Ezt a kérdést szem elől tévesztettük. Szem elől tévesztettük egyes területek, sőt köztársaságok iskolai kérdését is. Az elemi iskolákat nem kapcsoltuk be az állami költségvetésbe. Ez valóban mulasztás és lehetséges, hogy ilyen természetű mulasztás van még egész halomra való. Ezért azt ajánlom a gyakorlati téren dolgozó elvtársaknak, akik sokat beszéltek szervezetük állapotáról, de annál kevesebb konkrét javaslatot tettek, hogy gondolkodjanak erről és konkrét pótlásaikat, módosításaikat stb. terjesszék a Központi Bizottság elé, amely egybegyűjti azokat, a megfelelő pontokat kiegészíti velük és megküldi a szervezeteknek.

Beszélnem kell Grinyko egyik javaslatáról, melyben azt ajánlja, hogy a kevésbé kulturált és esetleg kevésbé proletár nemzetiségek helyi emberei kedvezményes feltételekkel léphessenek be a pártba, illetve legyenek előléptethetők vezető szervekbe. Ez a javaslat helyes, és véleményem szerint el kell fogadni.

A következő javaslattal fejezem be zárszómat: fogadjuk el alapul a Politikai Irodának a nemzeti kérdésben előterjesztett platformtervezetét, Trockij módosításának figyelembevételével. Kérjük fel a Központi Bizottságot, hogy a beküldött és még beküldendő gyakorlati jellegű módosításokat osztályozza és a platform megfelelő pontjaiban érvényesítse. Kérjük fel a Központi Bizottságot, hogy a platformtervezetet, a jegyzőkönyveket, a határozati javaslatot, az előadók által beterjesztett fontosabb okmányokat egy héten belül nyomassa ki és küldje szét a szervezeteknek. Fogadjuk el a platformtervezetet anélkül, hogy előbb külön bizottság elé utalnók.

Nem érintettem azt a kérdést, hogy létesítsünk-e a Központi Bizottság mellett külön bizottságot, mely a nemzeti kérdéssel kapcsolatban felmerülő ügyeket intézné. Elvtársak, nem tartom egészen célszerűnek, hogy ilyen bizottságot szervezzünk. Először, meg vagyok róla győződve, hogy a köztársaságok és a területek erre a célra nem fognak kiváló funkcionáriusokat a rendelkezésünkre bocsátani. Másodszor, azt hiszem, hogy a területi pártbizottságok és a nemzeti Központi Bizottságok nem fognak beleegyezni abba, hogy a funkcionáriusok elosztására vonatkozó jogaikat átengedjék a Központi Bizottság mellett szervezendő külön bizottságnak. Most, amikor elosztjuk az erőket, rendszerint megkérdezzük a területi pártbizottságokat és a nemzeti Központi Bizottságokat. Ha a Központi Bizottság mellett külön bizottság lenne, a súlypont természetesen oda helyeződnék át. Nincs semmi hasonlóság a nemzeti kérdéssel kapcsolatban felmerülő ügyek intézésére ajánlott bizottság és a szövetkezeti kérdéssel vagy a falusi munka kérdésével foglalkozó bizottság között. A falusi munkával foglalkozó bizottság és a szövetkezeti bizottság rendszerint általános útmutatásokat dolgoz ki. A nemzeti kérdésben azonban nem általános útmutatásokra van szükség, hanem egyes köztársaságokat és területeket illető konkrét intézkedések megjelölésére, amire egy közös bizottság nem képes. Aligha van olyan bizottság, amely, mondjuk, az ukrán köztársaság részére valamilyen határozatot tudna kidolgozni és elfogadni: két vagy három ukrán ember nem helyettesítheti Ukrajna Kommunista (bolsevik) Pártjának Központi Bizottságát. Ezért gondolom, hogy ez a bizottság semmi lényegeset nem adhat. Azt hiszem, hogy egyelőre teljesen elegendő, ha — amint javasolják — a Központi Bizottság fontosabb osztályaiba nemzetiségi elvtársakat viszünk be. Ha fél év alatt ennek nem lesz különösebb eredménye, akkor napirendre tűzhetjük egy különbizottság létesítésének kérdését.

5. Válasz a felszólalásokra
Június 12

Mivel megtámadtak (derültség), engedjék meg, hogy az „egységessel és oszthatatlannal” kapcsolatban válaszoljak. Éppen Sztálin volt az, aki a nemzeti kérdésről szóló határozati javaslat 7. pontjában megbélyegezte az „egységeset és oszthatatlant”. Világos, hogy nem „oszthatatlant”, hanem föderációt akarunk, az ukránok ellenben konföderációt akarnak ránk tukmálni. Ez az egyik kérdés.

A második kérdés Rakovszkijjal kapcsolatos. Ismétlem, már megmondottam, hogy a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének első Szovjetkongresszusán elfogadott Alkotmány úgy szól, hogy ezek és ezek a köztársaságok „egy szövetséges államban egyesülnek” — a „Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségében”. Az ukránok ellenjavaslatot küldtek a Központi Bizottságnak. Az úgy szól, hogy ezek és ezek a köztársaságok a „Szocialista Köztársaságok Szövetségét alkotják”. Kihagyták ezeket a szavakat: „egy szövetséges államban egyesülnek”. Három szót kihagytak. Miért? Ez talán véletlenség? Hol itt a föderáció? Másodszor: abban is a konföderalizmus csíráját látom, hogy Rakovszkij az első kongresszuson elfogadott Alkotmány egyik pontjából az Elnökségről szóló szavakat, amelyek szerint az Elnökség „az ülésszakok közötti időben a legfelsőbb hatalom viselője”, kihagyta s a hatalmat a két kamara elnökségei között osztotta fel, vagyis a szövetségi hatalmat fikcióvá tette. Miért tette ezt? Azért, mert ellenzi a szövetséges állam eszméjét, mert ellene van egy igazi szövetséges hatalom megteremtésének. Ez volt a második kérdés.

A harmadik: az ukránok tervezete szerint a Külügyi és a Külkereskedelmi Népbiztosságot nem központosítanák, hanem a központosított népbiztosságok sorából az irányító népbiztosságok sorába kerülnének.

Ez a három pont az, amelyek miatt Rakovszkij javaslataiban a konföderáció csíráit látom. Miért tér el az ön véleménye az ukrán küldöttség által is elfogadott Alkotmány szövegétől? (Rakovszkij: „XII. kongresszus is volt”.)

Engedelmet kérek. A XII. kongresszus az ön módosításait elvetette és ezt a szövegezést fogadta el: „a köztársaságok egy szövetséges államban egyesülnek”.

Úgy látom, hogy egyes ukrán elvtársak a Köztársaságok Szövetségének első kongresszusától a párt XII. kongresszusáig és a jelen tanácskozásig terjedő időben a föderalizmustól valamelyest a konföderalizmus felé „fejlődtek”. Nos, én a föderáció mellett, vagyis a konföderáció ellen, vagyis Rakovszkij és Szkripnyik javaslatai ellen szállók síkra.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .