Írta: J. V. Sztálin

Távlatok

A nemzetközi helyzetnek elsőrendű jelentősége van Oroszország életében. Nemcsak azért, mert Oroszországot, mint Európa minden más országát, számtalan fonál köti össze a szomszéd tőkés országokkal, hanem elsősorban azért is, mert a dolgok úgy alakultak, hogy Oroszországot, mint szovjet országot, mely a burzsoá világot „fenyegeti”, a burzsoá államok ellenséges tábora zárja körül. Érthető tehát, hogy e tábor belső helyzete, a harcoló erők kölcsönös viszonya e táboron belül, Oroszország szempontjából elsőrendű jelentőségű.

A nemzetközi helyzetet jellemző legfontosabb ténynek azt a körülményt kell tekintenünk, hogy a nyílt háború időszakát a „békés” harc időszaka váltotta fel, hogy bekövetkezett a harcban álló erők bizonyos kölcsönös elismerése, hogy egyfelől az Antant, mint a burzsoá ellenforradalom feje, és másfelől Oroszország, mint a proletárforradalom élcsapata között fegyverszünet állt be. A harc bebizonyította, hogy mi (munkások) még nem vagyunk olyan erősek, hogy máris végezzünk az imperializmussal. De a harc bebizonyította azt is, hogy ők (a burzsoák) már nem olyan erősek, hogy megfojthassák Szovjet-Oroszországot.

Ennek következtében elmúlt, eloszlott a világburzsoáziának az a „félelme” vagy „rettegése” a proletárforradalomtól, amely például azokban a napokban fogta el, amikor a Vörös Hadsereg Varsó ellen nyomult előre. Ugyanakkor elmúlik Európa munkásainak az a határtalan lelkesedése is, amellyel úgyszólván minden Szovjet-Oroszországról szóló hírecskét fogadtak.

Bekövetkezett az az időszak, amikor józanul számba veszik az erőket, amikor apró, láthatatlan munkával készítik elő és gyűjtik az erőket a jövendő harcokra.

Ez nem azt jelenti, hogy az a bizonyos erőegyensúly, amely már 1921 elején beállt, továbbra is változatlan marad. Korántsem.

A világburzsoázia kiheverte a forradalom csapásait, melyek az imperialista háború következményeivel kapcsolatban érték, s magához térve, védelemből támadásba ment át „saját” munkásai ellen, ügyesen kihasználta az ipari válságot, s a munkásokat rosszabb életviszonyok közé vetette vissza (munkabércsökkentés, a munkanap meghosszabbítása, tömeges munkanélküliség). Ennek a támadásnak különösen súlyos következményei voltak Németországban, ahol (minden egyeben kívül) a márka árfolyamának rohamos zuhanása még jobban rontotta a munkások helyzetét.

Ezen a talajon jött létre a munkásosztályban az a hatalmas mozgalom (különösen Németországban), mely a munkások egységfrontjának megteremtésére, munkáskormány alakítására irányul, s azt követeli, hogy a munkásosztály többé-kevésbé forradalmi frakciói, a „mérsékeltektől” kezdve a „legszélsőségesebbekig”, egyezzenek meg és együttesen harcoljanak a közös ellenség ellen. Nincs okunk kételkedni, hogy a munkáskormányért folyó harcban a kommunisták az első sorokban lesznek, mert ennek a harcnak a burzsoázia további bomlására kell vezetnie és a mai kommunista pártokat valóban tömegpártokká, a munkások tömegpártjaivá kell változtatnia.

De korántsem csak arról van szó, hogy a burzsoázia támadást indított „saját” munkásai ellen. A burzsoázia tudja, hogy Oroszország ártalmatlanná tétele nélkül, nem képes megtörni „saját” munkásait. Ezért a burzsoázia egyre erősebben fokozza tevékenységét abban az irányban, hogy újabb, minden eddiginél bonyolultabb és alaposabb támadást készítsen elő Oroszország ellen.

Természetesen, kereskedelmi és egyéb szerződéseket kötnek és ezután is fognak kötni Oroszországgal, s ennek Oroszország számára igen nagy a jelentősége. De nem szabad megfeledkezni arról, hogy a kereskedelmi és egyéb missziók és társaságok, amelyek elárasztják Oroszországot, kereskednek vele és segítik, egyszersmind a világburzsoázia legjobb kémei is, hogy ennek következtében a világburzsoázia most jól ismeri Szovjet-Oroszországot, gyenge és erős oldalait, jobban ismeri, mint bármikor. Ez olyan körülmény, amely új intervenciók esetén komoly veszélyt rejt magában.

Igaz, a keleti kérdéssel kapcsolatos súrlódásokat „félreértésekre” vezették vissza. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy Törökországot, Perzsiát, Afganisztánt, a Távol-Keletet imperialista ügynökök árasztják el, arannyal és más „jótéteményekkel” igyekeznek Szovjet-Oroszországot gazdasági (és nemcsak gazdasági) gyűrűbe zárni. Aligha szorul bizonyításra, hogy az úgynevezett washingtoni „béke”- konferencia nem kecsegtet bennünket igazi békével.

Igaz, mi a „legjobb” viszonyban vagyunk Lengyelországgal is, Romániával is, Finnországgal is. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy ezek az országok, különösen Lengyelország és Románia, az Antant jóvoltából fokozottan fegyverkeznek, háborúra készülődnek (ki ellen, ha nem Oroszország ellen?), hogy ezek az országok, mint korábban, most is az imperializmus legközelebbi tartalékai, hogy éppen ezek az országok voltak azok, amelyek nemrégen (kémkedés céljából?) szavinkovista és petljurista fehérgárdista osztagokat dobtak át Oroszország területére.

Nyilvánvaló, hogy mindezek és más efféle tények csak egyes láncszemei az Oroszország elleni új támadást előkészítő általános munkának.

A gazdasági harc és a fegyveres harc egybekapcsolása, az ország belsejében szervezett roham és a kívülről indított roham egyesítése — ez lesz ennek a támadásnak legvalószínűbb formája.

A hátország és a hadsereg kommunistáinak éberségétől, gazdasági munkánk sikereitől, végül a Vörös Hadsereg szilárdságától függ, hogy sikerül-e lehetetlenné tennünk ezt a támadást, vagy, ha az mégis megkezdődnék, sikerül-e abból halálos fegyvert kovácsolnunk a világburzsoázia ellen.

Nagy vonásokban ilyen a külpolitikai helyzet.

Nem kevésbé bonyolult, vagy ha úgy tetszik, nem kevésbé „eredeti” Szovjet-Oroszország belső helyzete. Ezt a helyzetet így lehetne jellemezni: harc új, gazdasági alapon a munkások és parasztok szövetségének erősítéséért az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés fejlesztése érdekében; vagy más szavakkal: harc a proletárdiktatúra fenntartásáért és erősítéséért a gazdasági bomlás viszonyai között.

Egy nyugati elmélet szerint a munkások csak abban az országban ragadhatják meg és tarthatják meg a hatalmat, ahol többségben vannak, vagy mindenesetre csak ott, ahol az iparban foglalkoztatott lakosság többségben van. Kautsky úrék éppen ezen az alapon tagadják a proletárforradalom „jogosultságát” Oroszországban, ahol a proletariátus kisebbségben van. Ez az elmélet hallgatólagosan abból a feltevésből indul ki, hogy a kispolgárság, mindenekelőtt a parasztság, nem támogathatja a munkások hatalomért folyó harcát, hogy a parasztság zöme nem a proletariátus, hanem a burzsoázia tartaléka. Ennek a feltevésnek az a történelmi alapja, hogy a Nyugaton (Franciaországban, Németországban) a kispolgárság (parasztság) válságos pillanatokban rendszerint a burzsoázia oldalán állott (Franciaországban 1848-ban és 1871-ben, Németországban 1918 után, a proletárforradalomra irányuló kísérletek idején). Ennek a jelenségnek okai:

1. Nyugaton a burzsoá forradalom a burzsoázia vezetésével ment végbe (a proletariátus akkor csak a forradalom ütőereje volt), a parasztság ott — mondhatni — a burzsoázia kezéből kapta a földet és a feudális szolgaság alóli felszabadulást, s ezért a burzsoázia befolyását a parasztságra már akkor biztosítottnak tekintették.

2. A nyugati burzsoá forradalom kezdetétől a proletárforradalom első szárnypróbálgatásáig több mint fél évszázad telt el, s ez alatt az idő alatt a parasztság erős és befolyásos falusi burzsoáziát termelt ki magából, amely összekötő híd volt a parasztság és a városi nagytőke között és ezzel megszilárdította a burzsoázia hegemóniáját a parasztság fölött.

Ebben a történelmi helyzetben született az előbb említett elmélet.

Egészen más kép tárul elénk Oroszországban.

Először, az oroszországi burzsoá forradalom (1917 február—március), a Nyugattal ellentétben, a proletariátus vezetésével ment végbe, a burzsoázia ellen vívott kemény csatákban, amelyek folyamán a parasztság a proletariátus köré mint vezére köré tömörült.

Másodszor, Oroszországban a proletárforradalom kísérlete (sikeres kísérlete) (1917 október), szintén a Nyugattal ellentétben, nem fél évszázaddal a burzsoá forradalom után, hanem annak nyomában, mintegy 6—8 hónappal utána kezdődött, s ez alatt az idő alatt a parasztság természetesen nem termelhetett ki erős és szervezett falusi burzsoáziát, a nagyburzsoázia pedig, melyet 1917 októberében megdöntöttek, később már nem tudott lábra állni.

Ez az utóbbi körülmény még jobban megerősítette a munkások és parasztok szövetségét.

Ez a magyarázata annak, hogy az orosz munkások, akik Oroszország népességének kisebbségét alkotják, ennek ellenére az ország gazdái lettek, megnyerték a lakosság óriási többségének, mégpedig elsősorban a parasztságnak a rokonszenvét és támogatását, megragadták és megtartották a hatalmat, a burzsoázia pedig — minden elmélet ellenére — elszigetelődött, nem voltak paraszti tartalékai.

Ebből következik, hogy:

1. A lakosság „kötelező proletár többségének” fentebb vázolt elmélete az orosz valóság szempontjából elégtelen, helytelen, illetve Kautsky úrék mindenesetre nagyon leegyszerűsítve, sekélyesen értelmezik.
2. A proletariátusnak és a dolgozó parasztságnak a forradalom folyamán kialakult tényleges szövetsége az adott történelmi viszonyok között az oroszországi Szovjethatalom alapja.
3. A kommunisták kötelessége megóvni és erősíteni ezt a tényleges szövetséget.
De tudni kell, hogy ennek a szövetségnek a formái nem mindig ugyanazok.

Ezelőtt, a háború idején, ez a szövetség főleg katonai és politikai szövetség volt, azaz Oroszországból kiűztük a földbirtokosokat, a földet használatra átadtuk a parasztoknak, s amikor a földbirtokosok háborút indítottak, hogy visszaszerezzék „sajátjukat”, harcoltunk ellenük és védtük a forradalom vívmányait, amiért a paraszt élelmiszert adott a munkásoknak és embereket a hadseregnek. Ez volt a szövetség egyik formája.

Most, amikor a háború befejeződött, a földet pedig nem fenyegeti többé veszély, a szövetség régi formája már elégtelen. A szövetség más formájára van szükség. Most már nem arról van szó, hogy a paraszt számára biztosítsuk a földet, hanem arról, hogy a parasztnak biztosítsuk azt a jogot, hogy a föld termékeivel szabadon rendelkezzék. E jog biztosítása nélkül elkerülhetetlen a felszántott terület további csökkenése, a mezőgazdaság fokozódó hanyatlása, a közlekedés és az ipar megbénulása (kenyérhiány miatt), a hadsereg felbomlása (kenyérhiány miatt) és mint mindennek az eredménye: a munkások és parasztok tényleges szövetségének elkerülhetetlen felbomlása. Aligha szorul bizonyításra, hogy bizonyos minimális gabonatartalék az állam kezében — ez az ipar újjászületésének és a szovjet állam megmaradásának döntő fontosságú eszköze. Kronstadt (1921 tavaszán) arra figyelmeztetett, hogy a szövetség régi formája már alkalmatlan, hogy a szövetségnek új formájára, gazdasági formájára van szükség, mely a munkásoknak is, a parasztoknak is gazdasági előnyt biztosít.

Itt a nyitja az új gazdasági politika megértésének.

A gabonafölösleg kötelező teljes beszolgáltatásának megszüntetése és más ehhez hasonló akadályok elhárítása az első lépés az új úton, az első lépés, amely szabaddá tette a kistermelő kezét és lökést adott az élelmiszer, nyersanyag és más termékek termelésének fokozására. Nem nehéz megérteni ennek a lépésnek óriási jelentőségét, ha figyelembe vesszük, hogy Oroszországban ma a termelőerők ugyanolyan rohamos, tömeges fejlődése indult meg, mint Észak-Amerikában a polgárháború után. Kétségtelen, hogy ez a lépés, amely felszabadította a kistermelő termelő energiáját és bizonyos előnyt biztosít a kistermelőnek, ugyanakkor olyan helyzetbe hozza őt — mert hiszen a közlekedés és az ipar az állam kezében maradt —, hogy kénytelen lesz a szovjet állam malmára hajtani a vizet.

Ámde az élelmiszer- és nyersanyagtermelés növelése még nem minden. Még be is kell gyűjteni a terméket, legalább annyi terméket, amennyi a közlekedés, az ipar, a hadsereg stb. fenntartásához feltétlenül szükséges. Ezért, mellőzve a terményadót, amely nem egyéb, mint minden terményfölösleg kötelező beszolgáltatásának helyettesítése, a második lépésnek azt kell tekintenünk, hogy az élelmiszer- és nyers- anyagbegyűjtést átadtuk a Fogyasztási Szövetkezetek Központi Szövetségének (Centroszojuz). Igaz, hogy a Centroszojuz helyi szervezeteinek fegyelmezetlensége, továbbá az a körülmény, hogy ezek a szervek nincsenek arra felkészülve, hogy a gyorsan fejlődő árupiac viszonyaihoz alkalmazkodjanak, az árucsere naturális formájának célszerűtlensége és az árucsere pénzformájának gyors fejlődése, a kellő mennyiségű pénz hiánya stb. lehetetlenné tette, hogy a Centroszojuz teljesítse a rárótt feladatokat. De nincs okunk kételkedni abban, hogy a Centroszojuz, mint a legfontosabb élelmicikkek és nyersanyagok tömeges begyűjtésének legfőbb apparátusa, napról-napra növekvő szerepet fog betölteni. Csak az szükséges, hogy az állam:

a) a Centroszojuzt tegye meg az országon belüli kereskedelmi (nem állami) műveletek finanszírozásának központjává;
b) pénzügyi tekintetben a Centroszojuznak rendelje alá a másfajta szövetkezeteket is, amelyek még mindig ellenséges szemmel néznek az államra;
c) valamilyen formában tegye lehetővé, hogy a Centroszojuz részt vegyen a külkereskedelemben.

A harmadik lépésnek kell tekintenünk az Állami Bank megnyitását, mert az Állami Bank az ország pénzforgalmának szabályozó szerve. Az árupiac és a pénzforgalom fejlődése két fő következménnyel jár:

1) teljesen a rubel ingadozásától teszi függővé a kereskedelmi (magán és állami), úgyszintén a termelési műveleteket (tarifákat stb.);
2) Oroszország népgazdaságát zárt, kizárólag önmagára utalt gazdaságból, amilyen a blokád idején volt — a külvilággal kereskedelmet folytató cseregazdasággá, vagyis a rubel árfolyamának esetleges ingadozásaitól függő gazdasággá változtatja.
Ebből azonban az következik, hogy a pénzforgalom szabályozása és a rubel árfolyamának javítása nélkül belső és külső gazdasági műveleteink erősen sántítani fognak. Az Állami Bank, mint a pénzforgalom szabályozója, amely nemcsak hitelező, hanem szivattyú is lehet, óriási magán megtakarításokat szivattyúzhat ki, amelyek révén új pénzkibocsátások nélkül is elegendő forgalmi eszközre tehetnénk szert — ez az Állami Bank még a „jövő zenéje”, noha minden jel arra mutat, hogy nagy jövő vár rá.

A rubel árfolyamát még azzal is emelnünk kell, hogy fokozzuk kivitelünket és megjavítjuk kétségbeejtően passzív kereskedelmi mérlegünket. Reméljük, hogy a Centroszojuz bevonása a külkereskedelmi műveletekbe csak segíthet ezen a téren.

Szükségünk van továbbá külföldi kölcsönre is, nemcsak mint fizetési eszközre, hanem mint olyan tényezőre, amely emeli Oroszország külföldi hitelét, tehát a rubelunk iránti bizalmat is.

Továbbá, kétségtelenül megkönnyítenék ügyünket a vegyes kereskedelmi és tranzitóforgalmi és más társaságok, amelyekről nemrégen Szokolnyikov írt a „Pravdá”-ban. De itt máris meg kell jegyeznünk, hogy az ipari koncessziók meghonosítása és nyersanyagunknak külföldi gépekre és gyári berendezésre való rendszeres becserélése, s ennek a cserének a fejlesztése, amiről valamikor annyit írtak a lapok, mivel ezek a műveletek a pénzgazdaság fejlesztésének tényezői, teljesen a rubel árfolyamának előzetes megjavításától függenek.

Végül, a negyedik lépés: vállalatainknak a gazdaságosság elvére való átállítása, a nem jövedelmező kisvállalatok bezárása, illetve bérbeadása, a legéletképesebb nagyüzemek kiválasztása, szertelenül felduzzasztott intézményeink személyi létszámának jelentős csökkentése, szilárd anyagi és pénzügyi állami költségvetés megteremtése, és mint mindennek az eredménye — az üzemeket és hivatalokat jóléti intézményeknek tekintő felfogás kiűzése, a munkások és alkalmazottak szigorúbb fegyelmezése, munkájuk javítása, termelékenységének emelése.

Általában ezek azok a megvalósított és megvalósítandó rendszabályok, amelyek összessége alkotja az úgynevezett új gazdasági politikát.

Mondanunk sem kell, hogy e rendszabályok megvalósítása közben — mint várni lehetett — temérdek hibát követtünk el, eltorzítottuk e rendszabályok igazi jellegét. De e hibák ellenére is bebizonyítottnak tekinthető, hogy csakis ezek a rendszabályok nyitják meg azt az utat, amelyen haladva előbbre vihetjük az ország gazdasági újjászületésének ügyét, fellendíthetjük a mezőgazdaságot és az ipart, megerősíthetjük a proletárok és a dolgozó parasztok gazdasági szövetségét — minden akadály ellenére, bármi fenyeget is kívülről és bármilyen fenyegető is az éhség Oroszországban.

Az új gazdasági politika első eredményei: a felszántott terület kezdődő bővülése, a munka termelékenységének növekedése az üzemekben és a parasztok hangulatának javulása (a tömeges banditizmus megszűnése) kétségtelenül igazolják ezt a következtetést.

„Pravda” 286. sz.
1921. december 18.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .