Írta: J. V. Sztálin

A proletárdiktatúra három éve

Előadói beszéd a Bakul Szovjet ünnepi ülésén
1920. november 6

Elvtársak! Mielőtt rátérnék előadói beszédemre, engedjék meg, hogy átadjam önöknek, a Bakui Munkásküldöttek Szovjetjének, az Oroszországi Szovjetek összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága üdvözletét, hogy Azerbajdzsán Forradalmi Bizottságának és vezetőjének, Narimanov elvtársnak átadjam a Népbiztosok Tanácsának üdvözletét, hogy a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsa nevében forrón üdvözöljem a Vörös XI. Hadsereget, amely felszabadította Azerbajdzsánt és önfeláldozóan védelmezi Azerbajdzsán szabadságát. (Taps.)

——–

Kétségtelen, hogy a Szovjethatalom háromévi tevékenységének ideje alatt Oroszország nemzetközi helyzete volt Oroszország életének alapvető kérdése. Volt idő, amikor Szovjet-Oroszországot nem vették észre, nem számoltak vele, nem ismerték el. Ez volt az első időszak, mely az oroszországi Szovjethatalom megszületésétől a német imperializmus szétzúzásáig tartott. Ebben az időszakban a Nyugat imperialistái, a két koalíció, a német és az angol koalíció egymással tusakodtak, nem vették észre Szovjet-Oroszországot, hogy úgy mondjam, más gondjuk volt.

A második időszak a német imperializmus szétzúzásától és a német forradalom kezdetétől addig az időpontig tartott, amikor Gyenyikin nagyszabású támadást indított Oroszország ellen, amikor Gyenyikin Tula kapui előtt állott. Ezt az időszakot Oroszország nemzetközi helyzete szempontjából az jellemzi, hogy az Antant — az angol-francia-amerikai koalíció —, miután Németországot szétzúzta, minden szabad erejét Szovjet-Oroszország ellen fordította. Ez az az időszak, amikor tizennégy állam — utóbb mesének bizonyult — szövetségével fenyegettek meg minket.

A harmadik időszak az, amelyben most élünk, amikor már nemcsak hogy észrevesznek minket, mint szocialista hatalmat, nemcsak hogy ténylegesen elismernek minket, hanem félnek is tőlünk.

Az első időszak

Három évvel ezelőtt, 1917. október 25-én (vagy az új naptár szerint november 7-én) — a bolsevikok egy kis csoportja, a Petrográdi Szovjet tagjai, egybegyűltek és elhatározták, hogy körülzárják Kerenszkij palotáját, foglyul ejtik felbomlott csapatait és a hatalmat átadják a Munkás-, Paraszt- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek, amelyek akkor gyűltek egybe II. kongresszusukra.

Abban az időben sokan úgy néztek ránk, mint különcökre — s ez volt a jobbik eset —, de voltak sokan olyanok is, akik a,„német imperializmus ügynökeinek” tartottak bennünket.

Ezt az időszakot Szovjet-Oroszország nemzetközi helyzete szempontjából a teljes elszigeteltség időszakának lehetne nevezni.

Nemcsak a környező burzsoá államok viseltettek velünk szemben ellenségesen, hanem még nyugati szocialista „elvtársaink” is bizalmatlanul tekintettek ránk.

Ha akkor Szovjet-Oroszország mint állam mégis fennmaradt, ez csak azért volt, mert Nyugat imperialistái komoly harcot folytattak egymás ellen s ez lekötötte őket. Azon kívül gúnyosan mosolyogtak a bolsevikok oroszországi kísérletén: arra számítottak, hogy a bolsevikok maguktól elhaláloznak.

Ezt az időszakot Oroszország belső helyzete szempontjából úgy jellemezhetjük, mint a régi Oroszország lerombolásának, az egész régi, burzsoá hatalmi gépezet összetörésének időszakát.

Elméletileg tudtuk, hogy a proletariátus nem veheti egyszerűen birtokába a régi államgépezetet, hogy azt saját céljaira mozgásba hozza. Ezt a Marxtól származó elméleti tételünket teljesen igazolták a tények, amikor a cári hivatalnokok, alkalmazottak serege és a proletariátus felső rétegének egy része rendszeresen szabotált, amikor a szabotázs és az államhatalom teljes dezorganizálásának egész szakaszán mentünk át.

A burzsoá állam első és legfontosabb apparátusát, a régi hadsereget tábornoki karával együtt összetörtük, zúzdába adtuk. Ezt drágán fizettük meg. A régi hadsereg szétzúzása következtében ideiglenesen nem volt semmiféle hadseregünk és kénytelenek voltunk aláírni a breszti békét. Más kiút azonban nem volt, a történelem nem adott nekünk semmilyen más utat a proletariátus felszabadítására.

Továbbá, széttörtük, zúzdába adtuk a burzsoázia másik, nem kevésbé fontos apparátusát is — a hivatalnoki apparátust, a burzsoá közigazgatási apparátust.

Az ország gazdasági vezetése terén a legjellemzőbb az, hogy a burzsoázia gazdasági életének legfontosabb idegszálát — a bankokat — kivettük a burzsoázia kezéből. A bankokat kivettük a burzsoázia kezéből és a burzsoázia, hogy úgy mondjuk, lélek nélkül maradt. Ezt követte a gazdasági élet régi apparátusának összetörése és a burzsoázia kisajátítása: a gyárakat elvettük a burzsoáziától és átadtuk a munkásosztály kezébe. Végül következett a közellátási apparátus összetörése és egy új, olyan apparátus kiépítésének a megkísérlése, amely alkalmas a gabona begyűjtésére és a lakosság közötti szétosztására. A befejezés — az Alkotmányozó Gyűlés felszámolása. Körülbelül ezek azok a rendszabályok, amelyeket Szovjet-Oroszország ebben az időszakban a burzsoá államgépezet lerombolása céljából kénytelen volt foganatosítani.

A második időszak

A második időszak attól az időponttól kezdődik, mikor az angol-francia-amerikai koalíció, a német imperializmus összezúzása után, nekilátott, hogy Szovjet-Oroszországgal leszámoljon.

Ez az időszak nemzetközi szempontból úgy jellemezhető, mint az Antant erői és Szovjet-Oroszország erői közt folyó nyílt háború időszaka. Az első időszakban nem vettek észre minket, nevettek rajtunk és kigúnyoltak bennünket — ebben az időszakban, ellenkezőleg, minden sötét erő riadót fújt és összeállt, hogy véget vessen az oroszországi úgynevezett „anarchiának”, amely az egész kapitalista világot a felbomlasztás veszélyével fenyegeti.

A belső viszonyok szempontjából úgy kell jellemeznünk ezt az időszakot, mint az építés időszakát, mint olyan időszakot, amikor a burzsoá állam régi gépezeteinek összetörése alapjában véve befejeződött és újból megkezdődött az építés szakasza; amikor rendbe hozzák a tulajdonosoktól elvett gyárakat, kiépül a valóban munkás-ellenőrzés, majd az ellenőrzésről a proletariátus a közvetlen igazgatásra tér át; amikor a szétrombolt közellátási apparátus helyébe újat építenek, a szétrombolt vasúti apparátus helyébe a központban és a vidéken új szerveket, a régi hadsereg helyébe új hadsereget teremtenek.

Be kell vallani, hogy az építés ebben az időszakban általában nehezen halad előre, mert az alapvető építőerőt — ennek az erőnek kilenctizedrészét — a Vörös Hadsereg megteremtésére kell fordítani, mivel az Antant erői ellen folyó élethalálharcban Szovjet-Oroszországnak léte forog kockán, Szovjet-Oroszország létét pedig ebben az időszakban csak egy hatalmas Vörös Hadsereg erőivel lehetett biztosítani. És meg kell állapítani, hogy erőfeszítésünk nem volt hiábavaló, mert a Vörös Hadsereg, amely legyőzte Jugyenyicsot és Kolcsakot, már ebben az időszakban is megmutatta nagy erejét.

Oroszország nemzetközi helyzetének szempontjából a második időszakot Oroszország egyedülállásának, elszigeteltségének fokozatos megszűnése jellemzi. Megjelennek Oroszország első szövetségesei. A német forradalom egybeforrt munkáskádereket, kommunista kádereket hív életre s Liebknecht csoportja lerakja az új, kommunista párt alapjait.

Franciaországban egy kis csoport, amelyet azelőtt észre sem vettek, Loriot csoportja, a kommunista mozgalom komoly csoportjává válik. Az olaszországi kommunista mozgalom, amely eleinte gyenge volt, hatalmába keríti majdnem az egész olasz szocialista pártot, annak többségét.

Keleten, a Vörös Hadsereg sikereivel kapcsolatban, forrongás kezdődik, amely, például Törökországban, nyílt háborúba csap át az Antant és szövetségesei ellen.

Maguk a burzsoá államok ebben az időszakban már nem alkotnak olyan egybeforrt ellenséges tömböt Oroszországgal szemben, mint az első időszakban, nem is beszélve arról, hogy az Antanton belül Szovjet-Oroszország elismerésének kérdésében mindinkább komolyodó nézeteltérések észlelhetők. Beszélni kezdenek az Oroszországgal való tárgyalásokról, a vele való megegyezésről. Példa — Észtország, Lettország, Finnország.

Végül, az angol és francia munkások között népszerűvé vált jelszó: „El a kezet Oroszországtól” — lehetetlenné teszi, hogy az Antant Oroszország ügyeibe közvetlenül fegyveresen beavatkozzék. Az Antant kénytelen lemondani arról, hogy angol és francia katonákat küldjön Oroszország ellen. Az Antant kénytelen beérni azzal, hogy idegen hadseregeket használ fel Oroszország ellen, de ezekkel nem rendelkezhetik saját belátása szerint.

A harmadik időszak

A harmadik időszak az, amelyben most élünk. Ezt átmeneti időszaknak lehet nevezni. Ennek az időszaknak első felét az jellemzi, hogy Oroszország, miután szétverte fő ellenségét, Gyenyikint, és a háború befejezésére vett irányt, azt a feladatot tűzte maga elé, hogy a háborúra beállított állami apparátust új vágányra, a gazdasági építés vágányára állítsa át. Míg azelőtt azt mondtuk: „mindent a háborúra”, „mindent a Vörös Hadseregnek”, „mindent a külső ellenség feletti győzelemért”, most azt mondottuk: „mindent a gazdasági élet megszilárdítására”. A harmadik időszaknak ezt a szakaszát azonban, amely Gyenyikin szétverése és Ukrajnából való kiűzése után kezdődött, megszakította Lengyelországnak Oroszország ellen indított támadása. Az Antant ezzel meg akarta akadályozni, hogy Szovjet-Oroszország gazdaságilag megerősödjék és a világ legerősebb hatalmává váljék. Az Antant félt ettől és Lengyelországot ráuszította Oroszországra.

Az államapparátust, amely már átállott a gazdasági építés vágányára, újból át kellett szervezni, az Ukrajnában, az Urálban és a Don-vidéken létesített munkahadseregeket ismét katonai alakulatokká kellett átformálni, hogy harci seregeket tömörítve köréjük, Lengyelország ellen indítsuk őket. Ez az időszak azzal végződik, hogy Lengyelország már semleges, és új külső ellenségeink egyelőre nincsenek. Egyetlen nyílt ellenségünk a gyenyikini hadsereg maradványaiból álló Vrangel-haderő, amelyet most Bugyonnij elvtársunk zúz pozdorjává.

Most már alaposan feltehető, hogy Szovjet-Oroszország, legalábbis kis időre, lélegzethez jut, hogy fáradhatatlan funkcionáriusait, akik a Vörös Hadsereget úgyszólván egy nap alatt a föld alól varázsolták elő, hogy a funkcionáriusok minden energiáját a gazdasági építés útjára irányítsa, hogy a gyárakat, a mezőgazdaságot és a közellátási szerveket talpra állítsa.

A külső, nemzetközi viszonyok szempontjából az jellemzi a harmadik időszakot, hogy Oroszországot nemcsak észrevették, nemcsak hogy hadakozni kezdtek ellene, minden erejük megfeszítésével felvonszolva a színre még azt a mesebeli tizennégy államot is, amelyekkel Churchill fenyegette Oroszországot, hanem, miután néhányszor vereséget szenvedtek, félni kezdtek Oroszországtól, mert érezték, hogy Oroszországban egy óriási szocialista népi hatalom nő fel, amely nem engedi magát bántani.

A belső viszonyok szempontjából az jellemzi ezt az időszakot, hogy Vrangel szétzúzása után Oroszország keze felszabadul és minden erejét a belső építésre fordítja. Már most megfigyelhető, hogy gazdasági szerveink sokkal jobban, sokkal alaposabban dolgoznak, mint a második időszakban. 1918 nyarán a moszkvai munkások két napban egyszer kaptak egynyolcad font, kisajtolt olajmagvak maradékával kevert kenyeret. Ez a szomorú, ez a nehéz időszak elmúlt. A moszkvai és petrográdi munkások ma másfél font kenyeret kapnak naponként. Ez azt jelenti, hogy közellátási szerveink rendesen dolgoznak, jobbak lettek, megtanulták a gabonabegyűjtést.

Ami a belső ellenségeinkkel szemben követett politikánkat illeti, annak továbbra is olyannak kell maradnia és olyan is marad, amilyen a három időszakban volt, azaz folytatjuk a proletariátus ellenségeinek elnyomását. Ez a politika természetesen nem tekinthető az „általános szabadság” politikájának — a proletárdiktatúra korszakában szó sem lehet általános szabadságról, vagyis a burzsoáziának nem adhatunk semmiféle szólásszabadságot, sajtószabadságot stb. A mi belpolitikánk abban foglalható össze, hogy a város és falu proletár rétegeinek a legnagyobb szabadságot adjuk azért, hogy a burzsoá osztály maradványai még a szabadság minimumát se élvezhessék.

Ez a lényege politikánknak, mely a proletariátus diktatúrájára támaszkodik.

Perspektívák

Építőmunkánk az elmúlt három év alatt természetesen nem volt olyan sikeres, mint ahogy szerettük volna, de figyelembe kell venni munkánk nehéz, lehetetlen feltételeit, amelyek elől nem lehetett kitérni, amelyeket nem lehetett vitákkal elintézni, hanem le kellett küzdeni.

Előszöris, nekünk a harc tüzében kellett építeni. Képzeljenek el egy kőművest, aki, mialatt egyik kezével épít, másik kezével védi azt a házat, amelyet épít.

Másodszor, mi nem burzsoá gazdaságot építettünk, ahol mindenki csak saját magánérdekeivel törődik és senki sem törődik az állammal, mint egésszel, ahol senkit sem érdekel a gazdaság tervszerű szervezése állami méretekben. Nem, mi szocialista társadalmat építettünk. Ez azt jelenti, hogy nekünk számolni kell a társadalom mint egész szükségleteivel, azt jelenti, hogy tervszerűen, tudatosan, összoroszországi méretekben kell megszervezni a gazdaságot. Kétségtelen, hogy ez a feladat összehasonlíthatatlanul bonyolultabb és nehezebb.

Íme, ez az oka annak, hogy építőmunkánknak nem lehettek maximális eredményei.

Ilyen körülmények között kilátásaink világosak: külső ellenségeink felszámolásának küszöbén állunk és közel a pillanat, amikor államunk valamennyi apparátusát a háború vágányáról gazdasági vágányra állítjuk át. Külpolitikánkban a békéért küzdünk, nem vagyunk hívei a háborúnak. Ha azonban ránk kényszerítik a háborút, márpedig több jel arra mutat, hogy az Antant délre, a Kaukázuson túlra igyekszik áthelyezni a hadműveletek színterét, — ha az Antant, amelyet már néhányszor megvertünk, még egyszer háborúra kényszerít bennünket, akkor magától értetődik, hogy nem engedjük ki a fegyvert kezünkből, nem oszlatjuk fel haderőnket. Mint azelőtt, most is latba fogunk vetni minden eszközt, hogy a Vörös Hadsereg erőtől duzzadjon, és harci készenlétben álljon, hogy Szovjet-Oroszországot ugyanolyan vitézül és bátran védhesse az ellenségek ellen, mint ahogy eddig is védelmezte.

Ha áttekintem a Szovjethatalom múltját, akaratlanul is 1917. október 25-ének estéjére gondolok. Akkor, három évvel ezelőtt, mi, egy kis bolsevik csoport, élünkön Lenin elvtárssal, kezünkben a Petrográdi Szovjettel (amely akkor már bolsevik volt) és egy jelentéktelen Vörös Gárdával, mi, akik akkor egy kicsiny kommunista párttal rendelkeztünk, amely mindössze 200—250 000 embert számlált és még nem forrott egybe szorosan — mi, ez a kis csoport, kivetettük a hatalomból a burzsoázia képviselőit és átadtuk a hatalmat a Munkás-, Paraszt- és Katonaküldöttek Szovjetjei II. Kongresszusának.

Azóta három év telt el.

És íme, ezalatt az idő alatt Oroszország, viharban, vészben, tűzön-vízen át, a világ óriási szocialista hatalmává kovácsolódott.

Akkor csak a Petrográdi Szovjet volt a kezünkben — most, három év elmúltával, Oroszország valamennyi Szovjetje körénk tömörül.

Az Alkotmányozó Gyűlés helyett, amelyre ellenfeleink számítottak, most itt áll a Szovjetek Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága, mely a Petrográdi Szovjetből nőtt ki.

Akkor kis gárdánk volt, amely azokból a petrográdi munkásokból állott, akik le tudták verni a Petrográdon fellázadt hadapródiskolásokat, de nem tudtak harcolni a külső ellenség ellen, mert gyengék voltak — most sokmilliós, dicső Vörös Hadseregünk van, amely egyik csapást a másik után méri Szovjet-Oroszország ellenségeire, legyőzte Kolcsakot, Gyenyikint, most pedig, lovasságunk kipróbált vezére, Bugyonnij elvtárs öklével zúzza szét Vrangel hadseregének utolsó maradványait.

Akkor, három évvel ezelőtt, kicsiny, még nem teljesen egybeforrott kommunista pártunk volt, mindössze 200—250 000 taggal — most, három év elmúltával, annyi vihar és vész után, amelyen Szovjet-Oroszország keresztülment, 700 000 tagot számláló pártunk van, olyan pártunk, amely acélból van kovácsolva, olyan pártunk, amelynek tagjai bármely pillanatban átcsoportosítva felsorakoztathatók és százezrével bármely pártmunkára összpontosíthatok, olyan pártunk van, amely — anélkül, hogy soraiban zavartól kellene tartani — a Központi Bizottság egyetlen intésére átcsoportosíthatja sorait és az ellenség ellen vonulhat.

Akkor, három évvel ezelőtt, Nyugaton csak kis csoportok rokonszenveztek velünk, Loriot csoportja Franciaországban, MacLean csoportja Angliában, a kapitalizmus banditái által meggyilkolt Liebknecht csoportja Németországban — most, három év múltán, szemünk előtt nőtt fel a nemzetközi forradalmi mozgalom hatalmas szervezete, a III., Kommunista Internacionále, amely meghódította a legfontosabb európai pártokat: a német, francia, olasz pártot. Most már kialakult a nemzetközi szocialista mozgalom fő magva, a Kommunista Internacionále, amely szétverte a II. Internacionálét.

És nem véletlen, hogy a forradalom kihajította Németországból a II. Internacionále vezérét, Kautsky urat, aki most az elmaradt Tifliszben, a grúz szociál-kocsmárosoknál kénytelen menedéket keresni.

Végül, három évvel ezelőtt az elnyomott Kelet országaiban, a forradalom irányában csak közömbösséget észlelhettünk — most ellenben azt látjuk, hogy a Kelet megmozdult, a Keleten már egész sor szabadságmozgalom indult meg az Antant és az imperializmus ellen. Most van forradalmi góc — Kemál kormánya —, amely, ha burzsoá-forradalmi is, de fegyveresen harcol az Antant ellen és maga köré tömöríti a többi gyarmatot és félgyarmatot.

Három évvel ezelőtt még álmodni sem mertünk arról, hogy a Kelet megmozdul — most pedig a Keletnek van forradalmi magva — a burzsoá-forradalmi Törökország, sőt, még szocialista szervünk is van a Keleten — az „Akció- és Propagandabizottság”.

Mindezek a tények, amelyek arról tanúskodnak, hogy forradalmi tekintetben mennyire szegények voltunk három évvel ezelőtt és milyen gazdagok lettünk most, mindezek a tények feljogosítanak annak a kijelentésére, hogy Szovjet-Oroszország élni fog, fejlődni fog és le fogja győzni ellenségeit.

Kétségtelen, hogy utunk nem könnyű, de az, is kétségtelen, hogy a nehézségektől nem ijedünk meg. Luther szavait módosítva, Oroszország is azt mondhatja:

„Itt állok, a régi, kapitalista és az új, szocialista világ határán, itt, ezen a határon egyesítem Nyugat proletárjainak erőfeszítéseit Kelet parasztságának erőfeszítéseivel, hogy megsemmisítsem a régi világot. A történelem istene legyen nekem segítségemre.”

„Kommunyiszt” („A Kommunista”)
(Baku) 157. és 160. sz.
1920. november 7 és 11.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .