A Szovjethatalom győzelme vidéken – 1917

Így élt Lenin

bolsevikok nagyon jól tudták, hogy a kapitalizmus a jobboldali felsőbbrendű kizsákmányoló és élősködő, a profitért akár gyilkoló népség. Ilyenek voltak a mensevikek, eszerek, kadetok, kapitalisták és a többi élősködők és híveik, nemzetiségre, fajra való tekintet nélkül. A csőcselékké nevelt proletárok és parasztok közül toborozták seregüket, akik a becsületes dolgozó proletárok bolsevik vezette tömegeit, a népet akarták szolgaságban tartani. Mivel a jobboldali erkölcs lényege a felsőbbrendűségre alapuló élősködés, vagyis a törvényes lopás, ezt az urak fehérterrorral akarták érvényesíteni, és a proletárokat akarták továbbra is lemészárolni a saját hatalmuk érdekében. Ugyanis a fehérek és a vörösök katonái is a prolikból, parasztokból ált. A bolsevikok a nép szabadságáért a fehérek a további élősködésért harcoltak, miközben a dolgozó prolik vére hullott. Tehát a jobboldali erkölcs a rablók és rablógyilkosok erkölcse, erre kellett a proletárdiktatúra, amit a bolsevikok remekül megszerveztek. Lehet sápítozni a bolsevikok kíméletlen áldozatai után, de ezek kik voltak? A dolgozó osztályok, munkások, parasztok osztályellenségei, akik élősködni, kizsákmányolni, szolgaságban tartani akarták a népet; profitért a nemzetek dolgozóit katonaruhába bujtatták, hogy gyilkolják egymást, miközben az urak a nép vérén, verejtékén gazdagodott. Ilyen „emberek” a jobboldaliak, véleményük a rablók véleménye, bármennyire is ravaszkodnak a bolsevikokat nem lehetett becsapni, Lenin vezetésével.

„A Szovjethatalom, hogy a feudalizmusnak, a rendiségnek és a jogegyenlőtlenségnek maradványait a társadalmi élet minden terén végleg megszüntesse, rendeleteket bocsátott ki a rendek eltörléséről, a nemzetiségi és vallásfelekezeti megszorítások eltörléséről, az egyháznak az államtól és az iskolának az egyháztól való elválasztásáról, a nők egyenjogúságáról, Oroszország összes nemzetiségeinek egyenjogúságáról.

Külön rendeletben, amely «Az oroszországi népek jogainak kinyilatkoztatása» néven ismeretes, iktatta törvénybe a Szovjetkormány Oroszország összes népeinek jogát a szabad fejlődésre és teljes jogegyenlőségüket.

A burzsoázia gazdasági erejének megtörése és az új szovjet népgazdaság megszervezése, s elsősorban az új szovjetipar megszervezése céljából, államosították a bankokat, vasutakat, a külkereskedelmet, a kereskedelmi flottát és az egész nagyipart, annak összes ágaival: a szén-, fém-, nafta-, vegyi-, gép-, textil-, cukoripart stb.

A Szovjetkormány, hogy az országot a külföldi tőkésektől való pénzügyi függésből s az azok által való kizsákmányolás alól felszabadítsa, semmisnek nyilvánította Oroszország kölcsönszerződéseit a külfölddel, amelyeket a cár és az Ideiglenes Kormány kötött. Országunk népei nem óhajtották megfizetni azokat az adósságokat, amelyeket a cárizmus a rablóháború folytatása céljából csinált, s amelyek országunkat a külföldi tőkétől való függés nyűgöző igájába hajtották.

Mindezek s ezekhez hasonló más intézkedések gyökerében ásták alá a burzsoáziának, a földesuraknak, a reakciós hivatalnoki karnak és az ellenforradalmi pártoknak erőit és jelentékenyen megszilárdították a Szovjethatalmat az ország belsejében.

De a Szovjethatalom helyzetét nem lehetett teljesen szilárdnak tekinteni mindaddig, míg Oroszország háborúban volt Németországgal és Ausztriával. Ahhoz, hogy a Szovjethatalom teljesen megszilárduljon, véget kellett vetni a háborúnak. Ezért a párt, az Októberi Forradalom győzelmének legelső napjaitól kezdve, harcot folytatott a békéért.”
(idézet: – A szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története – című könyvből)

„A szocialista forradalom bázisa Oroszország központi területe volt, fejlett ipari és kulturális politikai központjaival. A forradalom első napjaiban — október 25-étől 31-éig (november 7-étől 13-áig) — a szovjetek 16 kormányzósági központban vették át a hatalmat, november végére pedig már valamennyi fontosabb ipari központban és a harcoló hadsereg legfontosabb frontjain létrejött a szovjethatalom. A szovjethatalom megteremtésében a vidéken nagy szerepük volt Pétervár, Moszkva és a többi proletárközpont munkásainak. A pétervári Forradalmi Katonai Bizottság több mint 600 agitátort, 106 politikai megbízottat, valamint 61 instruktort küldött a különböző kormányzóságokba. A szovjet kormány mintegy tízezer munkást irányított vidékre, forradalmi munkára.

A szovjethatalom megteremtése nem egyformán történt az ország egyes vidékein. Számos nagy ipari és politikai központban, ahol a szovjetek már a szocialista forradalom előkészítésének időszakában a bolsevikok oldalára álltak és gyakorlatilag a helyzet urai voltak, a szovjethatalom gyorsan és nagyobbrészt békés úton született meg. Ez volt a helyzet Luganszkban, Ivanovo-Voznyeszenszkben és az egész ivanovo—kinyesmai munkásvidéken, Jekatyerinburgban, Ufában, az uráli városok többségében, továbbá a Volga-vidék városaiban: Nyizsnyij Novgorodban, Szamarában, Caricinben. Néhány városban viszont az ellenforradalom fegyveres harcra kényszerítette a munkásokat és parasztokat.

Bonyolult körülmények között teremtették meg a szovjethatalmat Szibéria és a Távol-Kelet végtelen térségein. Itt a földesúri nagybirtokok és a fejlett ipar hiánya következtében az osztályharc nem volt olyan éles. Falun az erős kulákréteg uralkodott. A kis létszámú munkásság szétszórtan élt az egyes ipari oázisokon, főként a szibériai vasútvonal mentén. A bolsevik szervezetek száma csekély volt; a munkások, különösen pedig a parasztok körében jelentős befolyásuk volt az eszereknek és a mensevikeknek. Omszkban, Irkutszkban, Csitában és másutt egészen 1917 őszéig egységes szociáldemokrata szervezetek működtek, amelyekben együtt voltak a bolsevikok és a mensevikek; ez is gátolta a szovjetek hatalmáért vívott harcot.

Szibéria és a Távol-Kelet bolsevikjai a párt Központi Bizottságának irányításával rövid időn belül harci szervezeteket teremtettek, és sikeres küzdelmet indítottak a szocialista forradalom győzelméért. Október 29-én (november 11-én) megszületett a szovjethatalom Krasznojarszkban, november 29-én (december 12-én) pedig Vlagyivosztokban. November 30-án (december 13-án) az omszki szovjet is magához ragadta a hatalmat, miután fegyveres harcban szétzúzta az ellenforradalom erőit. December 10-én (23-án) Nyugat-Szibéria szovjetjeinek III. területi kongresszusa, amely Omszkban ülésezett, kikiáltotta a szovjethatalmat egész Nyugat-Szibériában. Krasznojarszk és más városok vörösgárdistáinak támogatásával Irkutszk dolgozói 1917. december végén szétverték a szovjethatalom ellen lázadó fehérgárdistákat. December 6-án (19-én) Habarovszkban is a szovjet kezébe került a hatalom. December 14-én (27-én) a Távol-Kelet szovjetjeinek III. területi kongresszusa deklarációt fogadott el arról, hogy a tengermelléki és az amuri területeken minden hatalom a szovjetek kezébe megy át. 1918. január végére felszámolták és kiűzték Tomszkból az úgynevezett Szibériai Területi Dumát, amely magának követelte a hatalmat Szibériában. A szovjethatalom győzelmét Szibériában és a Távol-Keleten a szovjetek II. összszibériai kongresszusa erősített meg, amelyet 1918 februárjában tartottak Irkutszkban.

A szovjethatalomnak komoly erőfeszítéseket kellett tennie, hogy szétzúzza a doni kozák ellenforradalmat, amelynek élén Kalegyin atamán állt. Kalegyin bejelentette, hogy a doni hadsereg nem engedelmeskedik a szovjet kormánynak, s a szovjethatalom elleni nyílt harc útjára lépett. A Donnál gyülekeztek az oroszországi ellenforradalom főkolomposai: Miljukov, Kornyilov, Gyenyikin és cinkosaik. Kalegyin kapcsolatot teremtett a kubáni, tyereki és asztrahanyi ellenforradalmi kozáksággal, Dutov orenburgi kozákatamánnal és más ellenforradalmi erőkkel. Az imperialista államok pénzzel és fegyverrel támogatták Kalegyint.

Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok kormányai abban reménykedtek, hogy Kalegyin segítségével megdönthetik a szovjethatalmat. Lansing, az Egyesült Államok külügyminisztere, jelentésében a következőket írta Wilson elnöknek: „A legszervezettebb erő, amely végezni tud a bolsevizmussal és meg tudja fojtani a kormányt, Kalegyin tábornok csoportja. . . E csoport megsemmisülése azt jelentené, hogy az egész ország a bolsevikok kezébe kerül… Kalegyin szövetségeseiben erősíteni kell azt a reményt, hogy ha mozgalmuk elég erős lesz, kormányunktól erkölcsi és anyagi támogatást kapnak.” Az amerikai pénzemberek, a francia és az angol kormány hatalmas összegeket küldtek Kalegyinnek az ellenforradalmi lázadás szervezésére. A Vöröskereszt amerikai missziója páncélautókat és gépkocsikat próbált átjuttatni a Donon. Alekszejev és Kornyilov cári tábornokok hozzáláttak, hogy a külföldi imperialisták pénzén fehérgárdista — úgynevezett önkéntes — hadsereget szervezzenek.

Kalegyinnek novemberben sikerült bevennie a Don melletti Rosztovot, majd Taganrogot is. Miután ezekben a városokban véres rémuralmat teremtett, bejelentette azt a szándékát, hogy Moszkva ellen vonul.

A szovjet kormány Moszkvából, Pétervárról és a Donyec-medencéből vörösgárdista osztagokat és forradalmi egységeket küldött Kalegyin megsemmisítésére. A bolsevik párt felvilágosító munkát végzett a kozákok között. Januárban Kamenszka kozákfaluban megtartották a kozák-frontkatonák gyűlését, amelyen részt vettek a bolsevik párt Központi Bizottságának és illegális Rosztovi Bizottságának képviselői. A gyűlés elismerte a szovjethatalmat, F. G. Podtyelkov kozák vezetésével megalakította a Doni Forradalmi Bizottságot, küldöttséget választott a küszöbön álló III. összoroszországi szovjetkongresszusra és hadat üzent Kalegyinnek. Kalegyin két tűz közé került. Belátta, hogy a helyzet reménytelen, és agyonlőtte magát.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

Így élt Lenin
„A szovjet kormány 1918 márciusáig tartózkodott Petrográdban. Azután átköltöztek Moszkvába. Az Októberi Forradalmat követő e néhány hónap alatt teremtették meg a szovjet államapparátust, mely később rendkívül teherbírónak bizonyult: kiállta az intervenció, a polgárháború minden megpróbáltatását.

„Ez a lázas munka igénybe vett minden erőt, a végsőkig feszítette az idegeket – olvassuk Krupszkaja visszaemlékezéseiben. – Hihetetlen nehézségeket kellett leküzdeni, elkeseredett harcokat kellett folytatni, nemegyszer közeli munkatársainkkal is. Nem csoda hát, hogy Iljics, amikor késő éjszaka aludni tértünk, nemegyszer álmatlanul forgolódott, s újra meg újra felkelt, hogy valakinek valamilyen halaszthatatlan utasítást adjon. S amikor végre mégis elaludt, álmában is a feladatokról beszélt…”

Petrográdi életük egyik legsúlyosabb küzdelme a breszti béke megkötéséhez kapcsolódik. A békedekrétumra a kapitalista kormányoktól nem érkezett visszhang. Az európai országokban a forradalom késlekedett – kívülről nem számíthattak gyors támogatásra. A német hadsereg támadásba lendült: előrenyomult Ukrajnában, s a Baltikum felől már-már Petrográdot fenyegette. Ilyen körülmények között a szovjet kormány – Lenin kezdeményezésére – szükségesnek látta, hogy különbéke-tárgyalásokat kezdjen. A császári kormány a szovjetek szempontjából rendkívül kedvezőtlen, megalázó békefeltételeket diktált. A bolsevik pártban és a szovjet kormányban roppant erős ellenzéke volt a békekötésnek. (Különösen ellenezte a békekötést Trockij.) Lenint többször leszavazták; számosan funkciójukról is lemondtak.

Lenin gyötrődött, töprengett, rengeteget tárgyalt, vitatkozott. Ezerszer ellenőrizte önmagát, s ő lett volna a legboldogabb, ha kiderül, hogy téved: hogy van olyan ütőképes hadsereg, amely ellen tud állni a németeknek, vagy ha számítani lehet rá, hogy Németországban hamarosan kitör a forradalom. A realitásokat azonban jobban tisztelte, mint vágyait.

Podvojszkij, a szovjethatalom egyik katonai vezetője jegyezte fel emlékirataiban, hogy 1918 januárjában, az első általános hadseregkongresszus küldötteinek tanácskozásán Lenin kérdőívet osztott szét, melyen az egységek harcképességére vonatkozó kérdések szerepeltek. A válaszok összegezése után kiderült: alig-alig van harcképes alakulat. A katonák belefáradtak a háborúzásba, haza akarnak menni. Egyre több a szökés. Lőszer, fegyver, ruhanemű, szállítóeszköz alig. Ami van, az is rossz állapotban. A lovak a rossz takarmányellátás miatt annyira legyengültek, hogy semmire sem lehet őket használni…

Ilyen módon tájékozódott Lenin, s így győződött meg róla, hogy a békekötés: rossz dolog, de szükséges megalkuvás; a háborút vállalni ebben a pillanatban – életveszélyes kaland.

A békét Bresztben végül is – még az eredetinél is rosszabb feltételek között – 1918. február végén megkötötték. A szovjet állam időt nyert – egyebek között – arra is, hogy a széthullott hadsereg helyébe megszervezze a saját, új hadseregét.”
(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

“A Szovjethatalom győzelme vidéken – 1917” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Miért vett ilyen brutális irányt az eredetileg „békés átmenet”, a proletár forradalom? A polgárháború része, vagy következménye a lenini permanens felfordulásnak? Ha, eltekintünk a kettős hatalom rögeszméjétől és a bolsevik propagandától, akkor látható, hogy a történések egy szerves egységet alkotnak. (Szerves: olyan egész, amely a különféle részek vagy elemek természetes összefüggésének az eredménye.) A permanens felfordulás meghirdetése és megvalósítása egy szervetlen rész, nem illik az egészbe. (Szervetlen: a többitől elkülönülő, belső kapcsolatok nélküli rész.) Az októberi bolsevik erőszakos fordulat, széleskörű támogatottságot nem élvező kisebbség puccsa, mely a későbbi polgárháború gyújtózsinórja. A bolsevik kormányzat ellentmondásos intézkedései igazolják, hogy a szervetlen elgondolásból rendre hiányoznak az életszerű összefüggések. A bolsevik mozgalmárok ámokfutására igaz Marx kifakadása: „amennyiben ezek az urak marxisták, úgy én nem vagyok az”.
    Ismétlés: http://beszelo.c3.hu/cikkek/az-orosz-parlament-tundoklese-es-bukasa

    1. Bocsi, de ez nem a szovjet időkre vonatkozott, Marx 1883-ban meghalt.

      “Gyakran szokás idézni Marxot, aki egy ízben kijelentette: „nem vagyok marxista”. A kontextus általában elsikkad. Marx saját epigonjait, kora mindenféle zavaros szocialistáit (köztük vejeit) szemlélve fakadt ki így: „amennyiben ezek az urak marxisták, úgy én nem vagyok az”.
      Úgy is mondhatnánk a szociáldemokráciára érthette.
      Ebben a kontextusban igaz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .