A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborúja – partizánháború

Partizánháború (1943 – 1944) – Arcanum
„A keleti hadszíntéren harcoló német Wehrmacht 1943-tól nemcsak az arcvonalon, hanem a csapatok mögöttes területein is egyre nehezebben kezelhető helyzettel szembesült. A mind szélesebb területeken fellángoló partizánháború nemcsak jelentős erőket kötött le, hanem a hadianyag és élőerő szállítását vasúton és közúton egyaránt alapvetően megnehezítette.

A legkiterjedtebb fegyveres ellenállás a német Közép Hadseregcsoport mögöttes területén bontakozott ki. A harcoló csapatok hátát és a létfontosságú közlekedési vonalakat 1943 áprilisában a 203., 221., 286. biztosító hadosztály, a 390. tábori építőhadosztály, a magyar VIII. hadtest 102., 105., és 108. könnyűhadosztálya, valamint a Keleti Csapatok Parancsnokságának 56 önálló biztosító zászlóalja próbálta meg biztosítani. Ezen utóbbi 56 zászlóaljba 1943 májusában 23 német területvédelmi lövészzászlóalj, négy rendőr-zászlóalj, 15 magyar, egy francia és 13 orosz önkéntes, úgynevezett keleti zászlóalj tartozott. 36 zászlóalj a vasútvonalakat őrizte, nyolc a közutakat, 12 zászlóalj pedig egyéb, gazdasági szempontból fontos objektumot biztosított.

Az arcvonal mögötti helyzet a németek szempontjából 1943 nyarán rohamosan megromlott. A létfontosságú utánpótlási vonalakat a fokozatosan visszavonuló hadseregek hátában csupán részben sikerült biztosítani. A közutak és vasútvonalak minden 200 méteres szakaszára támpontokat kellett építeni, amelyeket egy raj vagy szakasz szállt meg. Éjszaka ezeket a támpontokat a partizánok rajtaütései miatt életveszélyes volt elhagyni.

A kurszki páncéloscsata idején a szovjet partizánok leginkább a német utánszállítást próbálták megbénítani. Tevékenységüket sokszor a szovjet front- és hadsereg-parancsnokságok irányították. A legeredményesebb támadásokat 1943 augusztusában hajtották végre. Augusztus 3-án 8422 helyen robbantották fel a német vasútvonalakat. A szovjet fegyveres ellenállás egyik leghatékonyabb rajtaütése 1943. szeptember 22-én történt, amikor három partizán és egy segítőjük felrobbantotta Kube körzetvezetőt.

A küzdelem mindkét részről könyörtelen, és sokszor kegyetlen volt. A szovjet kommunista párt is hatékonyan közreműködött a partizáncsoportok közötti kommunikáció és a propaganda megszervezésében.

1944 tavaszán a szovjet partizántevékenység súlypontja leginkább Minszk és a Pripjaty-mocsarak térségébe tevődött át. A Közép és Észak Hadseregcsoport elleni leghatékonyabb, jól összehangolt partizántámadást 1944. június 20-án éjszaka, a szovjet “Bagratyion” hadművelet előkészítése során hajtották végre, amikor a német arcvonal mögött néhány óra leforgása alatt 10 ezer 500 ponton robbantották fel a vasúti síneket. A rombolások nagy részét gyorsan ki lehetett javítani, de a vasúti szállítmányok késtek, s ennek jelentős szerepe volt a Közép Hadseregcsoport 1944. nyári katasztrofális összeomlásában. A hadseregcsoport szétvert, kisebb-nagyobb csoportokban visszavonuló csapatai súlyos veszteségeket szenvedtek a partizáncsoportok rajtaütéseitől.”

Szovjet vihar II. Világháború keleten(A Partizán Háború 1941)

„A kisebb csoportok vagy visszavonuló, hadseregüktől elszakadt katonák egy-egy nagyobb egysége is fejtett ki ellenállást. A csoportos ellenállás mellett az egyéni hőstetteknek már egész sora – mint például az 1941 decemberében kivégzett Zoja Koszmogyemjanszkaja esete – jelezte a szovjet nép ellenállókészségét.

Kapcsolódó kép

Képtalálat a következőre: „Zoja Koszmogyemjanszkaja - kép”

1942 tavaszán a partizánmozgalom figyelemre méltóan terebélyesedett Ukrajnában, a Leningrád környéki területen, Belorussziában, Szmolenszk vidékén és a brjanszki erdőben. A szovjet hadsereg helyzetének megszilárdulása, a spontán ellenállók számának gyarapodása 1942 májusában időszerűvé tette, hogy Moszkvában létrehozzák a Partizánmozgalom Központi Törzsét. Ennek a központnak volt a feladata, hogy rádió útján összeköttetést tartson az alakuló és gyarapodó ellenálló csapatokkal, meghatározza alapvető feladataikat, továbbá, hogy ellássa őket fegyverrel, orvossággal. A csatlakozók száma rohamosan gyarapodott. A német megszállási politika a totális terrorral, a szovjet emberek tízezreinek legyilkolásával és százezreinek kényszermunkára hurcolásával napról napra fokozta a megszállók elleni gyűlöletet. Hiába léptek fel a német megszállók könyörtelenül azok ellen, akik a legcsekélyebb támogatást nyújtották a partizánoknak, hiába rombolták le házaikat, gyújtották fel a falvakat, 1942 végén már mintegy 120 000 ember harcolt a partizánok soraiban. A Kommunista Párt területi és kerületi bizottságokat létesített az ellenállás szervezésére. 1942 szeptemberében Sztálin külön utasítást adott valamennyi partizáncsoport számára, hogy állandó támadásaikkal zavarják és bénítsák meg a német front mögötti vasút- és úthálózatot. A partizánharc eredményeiről, hatásáról kevésbé rendelkezünk pontos adatokkal, mint más hadműveletek esetében, mégis egyes források alapján valószínűnek tekinthetjük, hogy a szovjet partizánok 1942-43 fordulóján mintegy 3000 helyen rongálták meg a németek vasútvonalait hidak, sínek, olykor a mozdonyok felrobbantásával. Szellemesen állapítja meg Fuller, hogy a német közlekedés szempontjából a szovjet partizánok lassan „ugyanolyan szerepet töltöttek be, mint a tengeralattjárók az Atlanti-óceánon”.

Még az 1942-es év folyamán a német vonalak mögött a partizánok tekintélyes területeket tartottak ellenőrzésük alatt, s tulajdonképpen visszaállították a szovjet rendszert. Belorussziában a kiterjedt erdőségek kedvező terepet biztosítottak a partizántevékenységnek, az ország területének több mint fele, a német megszállás ellenére is szovjet föld maradt. Egyes körzetekben tízezerre rúgott a partizánok száma (Orjol, Szmolenszk). A partizánok, többnyire kisebb századot nem meghaladó egységekbe tömörültek, harci tevékenységük összehangolása folytán azonban figyelemre méltó fegyveres erőnek számítottak. Viszonylag széles területeket ellenőriztek, s lehetővé vált a Nagy Földről, azaz a hátországból az ellátásuk is. A repülő összeköttetés rendszeressé vált, s nem egy esetben Moszkvából érkeztek vezetők, robbantási vagy rádiószakértők, a visszatérő gépek pedig sebesülteket szállítottak a hátország kórházaiba.

1942 végén a partizánok már nemcsak károkat okoztak a németeknek, hanem akcióikkal egész hadjáratokat befolyásoltak. 1942 decemberében a Sztálingrádnál bekerített egységek kiszabadítására törekvő Hoth vezette hadsereg offenzívája – többek között – azért sem tudott kibontakozni, mert a partizánok rendszeres támadásaikkal az utánpótlást lelassították és megbízhatatlanná tették.

A partizánmozgalmak vezetőinek 1942. szeptemberi moszkvai megbeszélése, majd a sztálingrádi győzelem új fordulatot adott a partizánmozgalom terjedésének. A partizánmozgalom tömegmozgalommá terebélyesedett. 1943 végén Belorussziában 350 000-re, Ukrajnában több mint 200 000-re becsülték a partizánok számát. Már nemcsak családok, hanem olykor egész falvak álltak be partizánnak. Nemcsak kézifegyverekkel, hanem géppuskákkal, ágyúkkal, sőt tankelhárító ágyúkkal is rendelkeztek. Élelmezésük, gyógyszerellátásuk jobb és rendszeresebb lett, bár a hiányos gyógyszerkészlet miatt nemegyszer a könnyebb sebesülés is halállal járt.

1943 júliusában a kurszki szovjet ellentámadással egyidőben megindult az ún. vágánycsata. Koordinált terv szerint egyetlen éjszaka Branszk, Orjol és Gomel környékén 5800 helyen robbantottak fel vasutakat. Az akció során az év végéig egyes adatok szerint több tízezres nagyságrendűre teszik a vasúti robbantások, illetve rombolások számát. Egyes nagyobb partizáncsoportok, mint Kovpak, Fjodorov osztagai, Naumov lovaspartizánjai, szabályos háborút folytattak, s a németeknek viszonylag tekintélyes erőket kellett összevonniuk a partizánok elleni harcra. A 2. magyar hadsereg voronyezsi pusztulása után a Szovjetunióban állomásozó magyar katonákat elsősorban a partizánok ellen használták fel, s hasonló feladatokat kapott a többi csatlós állam hadserege is.

1943 őszén a partizánok részt vettek a Vörös Hadsereg olyan fontos hadműveleteiben, mint a Dnyeper-folyón való átkelés. A partizánokra bízták a németek visszavonulásakor néhány fontos átkelőhely elfoglalását és megtartását a szovjet reguláris erők megérkezéséig. 1944-ben, midőn befejeződött a szovjet föld felszabadítása, a náci hódítók kiűzése, a partizánmozgalom új formákat öltött. A partizánmozgalom központi moszkvai törzskara már betöltötte feladatát, s az ellenállás irányítását a különböző köztársaságok kommunista pártjaira bízták. A megszállt szovjet területek tekintélyes részeinek felszabadulása után – a partizánok száma már csökkent -1113 pártszervezet dolgozott, és ezeket 184 illegális területi szervezet fogta össze. Egyes adatok szerint a párt- és komszomoltagok száma a partizánok között 15-20% körül mozgott. A híres krasznodari Ifjú Gárda hőstetteit – rendőröket és katonatiszteket semmisítettek meg, s felgyújtották azt az épületet, ahol a németek a kényszermunkára kijelöltek listáját őrizték – az irodalom is méltó módon megörökítette. De más szervezetek is, mint a kijevi vasutasok földalatti csoportja, a rovnói, a minszki szervezet, és a sort még hosszan folytathatnánk, nagy szerepet játszottak a népi felszabadító küzdelemben. Pontos adatok a partizánok által okozott károk nagyságára nem állnak rendelkezésünkre, hozzávetőlegesen azonban elfogadhatók Boltyin szovjet történész adatai. Szerinte „a partizánok megöltek vagy megsebesítettek mintegy egymillió embert a megszállók és segítőtársaik közül, használhatatlanná tettek 4000 tankot, önjáró löveget, páncélkocsit, 2000 ágyút és mozsarat, 18 000 helyen robbantották fel a vasútvonalakat, megsemmisítettek 2400 mozdonyt és 85 000 vagont, felrobbantottak vagy megrongáltak 1600 vasúti hidat.

A partizánok áldozatai között 47 német főtiszt volt, sőt Wilhelm Kubét, a keleti területek birodalmi biztosának helyettesét is megölték. Nem volt túlzás azt állítani, hogy hosszú ideig – egészen az 1944-es franciaországi partraszállásig – valójában a partizánmozgalom töltötte be a Szovjetunió számára a második front szerepét.

A partizánmozgalom romantikája és emberfeletti hősiessége sem leplezheti el a harc különös nehézségeit, drámaiságát. Az árulóktól való állandó félelem, a bizonyos fokig mindig egyenlőtlen harc, a németek brutális megtorlásai a partizánmozgalmat a frontok egyik legnehezebbikévé tették. A németek 1943-tól egységes partizánellenes háborút indítottak. Bach Zelewskit, az SS egyik tábornokát bízták meg a partizánellenes akció irányításával. Nem volt ritka az olyan eset, hogy a megölt 5000 partizánnál mindössze 492 puskát találtak. Hitler 1942. december 16-i rendelete a következőképpen szólt: „Ha a banditizmus megtorlása Keleten éppúgy, mint a Balkánon nem a legbrutálisabb eszközökkel történik, akkor a rendelkezésünkre állók hamarosan elégtelenek lesznek a járvány kiirtására. A csapatoknak tehát joguk van, sőt kötelességük minden eszközt felhasználni nők és gyermekek ellen is, a siker érdekében . . . Egyetlen németet sem lehet fegyelmi vagy jogi szempontból a banditák és társaik ellen folytatott harcok során esetleges erőszakoskodások miatt felelősségre vonni.”

A németek brutalitása sem akadályozta meg a partizánharcot, és 1944-ben a partizánok többségét az előrenyomuló szovjet csapatok reguláris egységeibe osztották be. Az orvosi vizsgálatok a partizánok közel 20%-át nem tartotta katonai szolgálatra alkalmasnak, részben fiatal kora miatt, részben a kiállott emberfeletti nehézségek következtében.

1943-tól a szovjet partizánok soraiban mind nagyobb számmal találtunk a csatlós hadseregekből átállt katonákat, szép számban magyarokat is. Kovpak partizánjai között, Versigora egységében, a Fjodorov-csoportban, a brjanszki partizánok között harcoltak kisebb-nagyobb magyar csapatok is. Szovjet partizánok csatlakoztak a különböző kelet-európai partizánalakulatokhoz, amikor a harc már nem a Szovjetunió területén folyt. Lengyel földön, a szlovák felkelésben az egyszerű harcosok és a vezetők között is találhatunk szovjet partizánokat. A Vörös Hadsereg az elfogott ellenséges katonák közül az önként jelentkezettek kis részét antifasiszta iskolára küldte, hogy majd a hazai partizánmozgalmat fellendítsék. A szovjet partizánmozgalom a második világháború legragyogóbb, s ugyanakkor katonailag is jelentős fejezete volt. „A Szovjetunió egész lakossága, öregek, fiatalok, asszonyok – foglalja össze a partizánháború jelentőségét Pietro Secchia -, a fasizmus ellen harcoló népek csodálatát és lelkesedését váltotta ki, és példájuk valamennyi megszállt országban követésre ösztönzött. A Szovjetunió minden ellenálló példaképe, mert megmutatta, hogyan kell harcolni a szabadságért.”

(idézet: Ránki György – Második világháború története – című könyvből)

A fasizmus lényege: Nem az eredete a fontos, hanem a történelmi tapasztalatok alapján a hitleri fasizmus, mint alapvető társadalmi, emberi jelenség a meghatározó a besorolásnál. Így a hitleri fasizmus az alap fasizmus, a minta. Az ehhez hasonló jelenségek legfontosabb hasonlóságait tartalmazó minta.

A fasizmusnak Dimitrov-féle meghatározása,,A fasizmus a finánctőke legreakciósabb, legagresszívabb,legsovinisztább csoportjainak nyílt terrorisztikus diktatúrája!” A hitleri fasizmus idejének fasizmus meghatározása az amerikai módszerrel módosult a mosolygó fasizmusra. Már nem nyílt, hanem a polgári „demokrácia” álcája alatt megvalósuló totális diktatúra, a kapitalista elit uralma a világ népei felett működik. Egyre kevésbé a nemzeti és faji felsőbbrendűsége a meghatározója, mert a multinacionális világméretű vállalatok föld méretekben érdekeltek a kizsákmányolásban. A nemzeti és faji ellentétek még a nem teljesen világméretűvé válásuk maradványa, de ugyanúgy kimutatja időnként az eredeti hitleri fasiszta módszereit. Egyre inkább a föld méretekben megosztott világ a jellemzője, a dolgozókra és a felsőbbrendű kizsákmányolókra. Az emberiség világméretű megosztottsága kizsákmányolókra és dolgozókra, a totális mosolygó-fasiszta diktatúra megvalósulása. A következő lépcsőfok a robotok világméretű elterjedésével a dolgozó osztályok megszűnése lehet. A felsőbbrendűség ebben az esetben katasztrofális lehet az emberiségre nézve.

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

“A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborúja – partizánháború” bejegyzéshez 4 hozzászólás

      1. 10 évvel a holodomor és hasonló népirtások után nem lett volna nehéz a nemzetiségeket a nemzetiszocializmus mellé állítani. Magyarországtól sem katonákat kellett volna Hitlernek követelni, hanem élelmiszert! Szálin sem véletlenül volt a német támadás után egy hétig részeg! Szovjetunió-szerte pánik tört ki, a visszavonuló NKVD csapatok kivégezték foglyaikat, de sok más esetben a németek érkezése előtt a lakosság kommunista párttitkárokat, helyi zsidókat vagy NKVD-seket lincselt meg. A bolsevik hatalmat elsöpörte volna a népharag, ha a német hadsereg felszabadítóként érkezik!

  1. Nem kívánok semmilyen számháborúba beszállni, sem a leírtakkal vitázni. De, lenne egy rövid megjegyzésem, az ellenállók hőstetteit nem vitatva: a partizánok jelentős része nem volt más, mint a szovjet reguláris haderő, szétvert, a rendezetlen visszavonulásban leszakadt, gerilla hadviselésre átállt katonája. Persze a propaganda erről nem beszélhetett. Annyira sikeresen tálalták, magyarázták a kudarc következményeit, hogy később az tananyaggá vált. Ezt a stratégiát követte az iraki hadsereg a második öbölháborúban. Tudták, nem képesek eredményesen ellenállni az amerikai hadseregnek, ezért elrejtették a fegyvereket, lőszereket, előkészítve a későbbi gerilla harcot. Természetesen, az iraki hadsereg főtanácsadója egy orosz tábornok volt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .