Fejlődünk – visszafelé

Milyen a kapitalista termelés működési modellje?

A polgári demokrácia keretében működő kapitalista gazdaságban úgyszólván minden érték pénzel mérhető. Ez a feudális hűbéresi modellhez képest sokkal nagyobb termelési képességet valósít meg. A pénzel mérhető értékek, termékek előállítása, termelése nagy általánosságban a munkavégzéssel történik. A munkával előállított termékek valóságos értéke a befektetett munkával azonos, árát a kereslet, kínálat módosíthatja. A kapitalizmusban a termeléshez szükséges minden tényező, a munkaerő is pénzért megvásárolható, ettől tőkés társadalom. A munkaerő értéke, kiképzése szintén pénzbe kerül, ami a proletár bérében is megjelenik. A pénzért megvásárolható munkaerőt a proletár ember testesíti meg, akinek csak eladható munkaereje van. A munkaerő jelenleg túlnyomóan emberi formában létezik. A munkaerővel létrehozott értékek, termékek azonban nem azoké, akik ezt létrehozzák, hanem a termelőeszközök tulajdonosaié, a kapitalistáké, akiknek a munkája elenyésző a termék előállításában. Tehát, ha az érték, termék termelése munkával történik, akkor a termelőeszköz tulajdonosa a kapitalista értéket nem hoz létre, a termelés folyamatában szerepe elhanyagolható, mellőzhető. A kapitalista a tőkés vállalkozó, működéshez szükséges tőke –pénz- befektető a termelésben, ami ebben a modellben meghatározó ezért az előállított termék, érték is az övé, valamint a termék értékesítése után a nyereség, a profit is. A pénzért megvásárolt munkaerő ember a termelésben így csak pénzért vásárolt bérrabszolga, ha élni akar, akkor kénytelen eladnia a munkaerejét. A bérrabszolgák által termelt értékek fogyasztói elsősorban a bérrabszolgák, a proletárok. Vajon mi szükség van így a tőkésekre, ha a munkájuknak nincs értéke és a termelési folyamatban elenyésző a szerepük? A termelés minden munkafázisához csak munkaerő szükséges, a tőkés pedig nem munkaerő, így jövedelme nem a munkája, hanem a vállalkozásba befektetett tőkéje szerint, a profit. Ez a leegyszerűsített modell a kapitalizmus embertelen élősködő jellegét mutatja be a termelés oldaláról.

Miért kizsákmányoló és élősködő a kapitalista termelési modell?

Mivel a kapitalista a termelésben nem hoz létre értéket, ellenben a munkával termelt értékek tulajdonosa és a bérrabszolgák ura, nagyon embertelen, megalázó viszonyokat teremt, a modern rabszolgaságot. Súlyosan megsérti az emberi jogokat, a saját hasznáért szolgarendszert üzemeltet. Nem is tehet mást, a modell így működik.
A profit keletkezése a polgári demokráciában a törvényes kizsákmányolással, a bérrabszolgáktól elvont nyereség, miáltal a tőkés élősködővé válik. Emberséges társadalomban a nyereségből a munkaerő embereknek, a munkájával termelt értékeknek megfelelően kellene részesedniük. De mivel proletárok, a termelési tényezőkből csak a munkaerejükkel rendelkeznek, ezért a bérükért megvásárolt szolgák, bérrabszolgák, a tőkés kizsákmányolás alanyai. A tőkés, mivel munkája a termelésben elenyésző, de a proletárok által termelt érték, termék, és a profit a tőkéseké, így a tőkés élősködő. A tőkés a kizsákmányolással élősködik a proletárok felett.

Mivel a tőkés és a proletár közötti gazdasági, politikai, emberi viszony alárendelt a tőkések javára, így a kapitalizmusban a proletárok alsóbbrendű helyzetben vannak, hasonlóan a feudális földesúr-jobbágy viszonyhoz. A polgári demokrácia nem demokrácia a proletároknak. A tőkés és a proletár érdekei nem egyeztethetők össze.
A népi demokrácia a szocializmus termelési gazdasági modelljével ezt a termelési modellt váltja fel, kihagyja a termelésben felesleges, csak élősködő szerepet betöltőket. A népi demokrácia a dolgozó nép demokráciája.

Kiket szolgált a magyar nemzetgazdaság a Horthy rendszerben?

 

„Ipar nélkül félkarú óriás a nemzet” — mondotta Kossuth Lajos. Közben egy évszázad telt el, mégis a második világháború előtt Magyarország még mindig elmaradott agrár-ipari ország volt. 1938-ban a nemzeti jövedelemnek csak 37 százaléka származott az iparból, melynek termelése körülbelül negyedével volt több, mint 1913-ban. Ha figyelembe vesszük, hogy közben – mint az előbbi adat, ez is azonos területre számítva — az ország lakosságának száma is mintegy 15 százalékkal nőtt, joggal elmondhatjuk, hogy a Horthy-rendszer éveiben a magyar ipar fejlődése alig haladta meg a lakosság szaporodásának ütemét. És még ez a fejlődés sem volt egyenletes, hiszen az 1929—1932-es gazdasági válság éveiben meredeken zuhant a termelés és a foglalkoztatottság görbéje, és csak a győri háborús program, a Szovjetunió elleni rablóháborúra való felkészülés ösztökélte ismét gyorsabb ütemre a magyar ipart.

S mert a félfeudális agrárviszonyok gúzsba kötötték a mezőgazdaságot, az még inkább egyhelyben topogott, mint az ipar. Míg az ipari termelés 1925—1926 és 1937—1938 között — elsősorban az 1935-től kezdődő konjunktúra eredményeként — évi átlagban 3,8 százalékkal növekedett, a mezőgazdasági termelés évi átlagos gyarapodása ugyanezekben az években csak 0,5 százalék volt. Így azután e tizenkét esztendőben az egy főre jutó nemzeti jövedelem is csak mintegy egy százalékkal, az egy főre jutó fogyasztás pedig csak 0,6 százalékkal növekedett.
Ezek a számok félrevezethetnek bennünket. Értékelésükkor sohase felejtsük el, hogy a kapitalista Magyarországról van szó, ahol a nemzeti jövedelem növekedése a tőkések és földesurak hasznát duzzasztotta, ahol az egy főre jutó átlagos fogyasztás növekedése nagyon is megfért a dolgozók átlagos fogyasztásának csökkenésével. Ezt bizonyítja, hogy miközben a nemzeti jövedelem emelkedett, az ipari munkások reálbére 1937-ben 9,4 százalékkal, a mezőgazdasági lakosság reáljövedelme 20,6 százalékkal volt alacsonyabb, mint 1929-ben.

Kit szolgált akkor a magyar nemzetgazdaság? A tőkéseket, a földesurakat. A lakosságnak nem egészen egy tizede az összes egyéni jövedelmeknek majdnem kétötödét vágta zsebre, s az ipari munkások évi átlagos 681 pengős, a mezőgazdasági munkások 372 pengős jövedelmével szemben a nagytőkések és nagybirtokosok átlagos évi jövedelme 126 ezer pengő volt.
A magyar ipar zöme lényegében 50, egymással szorosan összefonódott nagytőkés család kezében volt. Az öt legnagyobb magyar bank fiókintézetein, leányvállalatain, érdekeltségein keresztül lényegében az egész magyar ipar felett parancsnokolt. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank például 56 nagy ipari és bányavállalatot irányított. Igazgatói és főrészvényesei között ott volt Weiss Manfréd, a csepeli iparbáró; sógora, Chorin Ferenc, a Salgótarjáni Kőszénbánya tulajdonosa; Biró Pál, a Rimamurányi—Salgótarjáni Rt. vezérigazgatója; Aschner Lipót, az Egyesült Izzó vezérigazgatója; a Heinrich-család, az ország legnagyobb vaskereskedői (e család rokonságába tartozott a háborús bűnös Imrédy miniszterelnök is); a Dreher—Haggenmacher-család, a sör-, keksz- és csokoládégyárak tulajdonosa, a Goldberger textilgyáros család stb. A nagytőkések bevonták a bankok vezetésébe a nagybirtokos arisztokrácia néhány képviselőjét, az Esterházy hercegeket, a Hadik, a Somssich, Széchenyi és Zichy grófokat.
S hogy kinek termett a magyar föld kincse, azt jól mutatják a földbirtok megoszlásának adatai.
A felszabadulás előtt körülbelül 4,5 millió ember, az ország lakosságának majdnem a fele élt a mezőgazdaságiból. De a szántóterületnek több mint a fele a gazdaságok 2 százalékának birtokában volt.

A magyar tőkések és földbirtokosok nem törték magukat különösebben a nemzetgazdaság fejlesztéséért, hiszen monopolhelyzetük és az őket szolgáló, velejéig korrupt államgépezet segítségével enélkül is busás hasznot vágtak zsebre. Miközben Lillafüreden és másutt kastélyok, nyaralók épültek a felső tízezer számára, az ország adósságának évi növekedése körülbelül olyan mértékű volt, mint az évente beruházásokra fordított összeg. 1938 végén a külföldi adósságok meghaladták az egymilliárd pengőt. A külföldi tőke közvetlen behatolása is jelentős volt. 1932-ben az ipari érdekeltségeknek mintegy negyede volt külföldi. Az egyre növekvő hitelek kamatai és a profit fejében a magyar munkások és parasztok munkájának egyre nagyobb része most már nemcsak a hazai, de a külföldi tőkések páncélszekrényeit is duzzasztotta.

Az elmaradott gazdasági viszonyok, a pusztító gazdasági válság, majd a nemzetvesztő háború minden terhe a magyar dolgozók vállára nehezedett. Az állandó és tömeges munkanélküliség, amely a konjunktúra éveiben is elérte a 2—300 ezret, a válság idején 7—800 ezerre nőtt, és tovább súlyosbította a munkásság helyzetét. Kiáltó társadalmi igazságtalanságok, embertelen munkakörülmények, éhbér, teljes létbizonytalanság, kényszerű tudatlanság, nyomortanyák és kivándorlás — ezt jelentette a kapitalizmus az ország lakossága nagy többségének.

Részlet: Két évtized 1945-1965 című könyvből

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

“Fejlődünk – visszafelé” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Ráadásul az ország nemzeti vagyonának 95 %-a anélkül veszett el,hogy háború lett volna,a szegénység már most meghaladja a 4,4 milliót!
    Mi lesz itt még,ha Orbán még bosszút is fog állni azokon,akik a leváltására törekedtek!
    Aztán még ott van az is,hogy az első h-k-ban azért volt szakértői gárda,de ma már egy szakmunkást is nagyítóval kell keresni,és azok,akik még birtokában vannak egy ország működtetéséhez szükséges ipari-szakmai tudásnak,azok egy része már kihalt,másik részük öreg már,és a fiatalok,akik még számba jöhettek volna ebben,azok már elmentek!
    Húsz év,(sokat mondtam nagyon!!)és sehol nem vagyunk,mindenki zsákmánya leszünk,mind az ország,és a z itt maradt lakosság,osztályrésze a nyomor,a rabszolgaság,a számkivetettség lesz!Bár már most is az!!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..