Tanácsköztársaság

Tanácsköztársaság – az első szabad május elseje – az alkotmány

MÁJUS ELSEJE: ÜNNEP ÉS KRÍZIS

Május 1-éré a Tanácsköztársaság katasztrofális helyzetbe került: területe a Dunántúlra és a Duna—Tisza közére korlátozódott, de ebből is kiesett a jugoszlávok által megszállt baranyai—bajai sáv, a csehszlovák hadsereg Salgótarjánon át a forradalom fővárosát fenyegette; a román hadsereg bármikor átkelhetett a csaknem védtelen Tiszán, hogy Budapest alatt találkozzon szövetségeseivel.

Kapcsolódó kép

A forradalom helyzete soha ilyen ellentmondásos nem volt. A városok és a falvak lelkesen, a világforradalomba vetett hittel ünnepelték az első szabad május elsejét, a magyar proletárdiktatúra sorsa pedig egy hajszálon függött. Budapest munkássága évtizedekre emlékezetes, példátlanul impozáns felvonulásával tett hitet a szocializmus mellett: az egész város vörösbe öltözött. Szónokok buzdítottak kitartásra, ígérték, hogy a múlt nem térhet vissza. Münchenben azonban ezen a napon verték le a Tanácsköztársaság egyetlen nyugati szövetségesét, a Bajor Tanácsköztársaságot.

Budapesten felvonultak a munkászászlóaljak, s eközben elesett a szolnoki hídfő, és olyan — téves — hírek érkeztek, hogy az ellenség átkelt a Tiszán, és elfoglalta Szolnokot. Május elsején kiürítették Miskolcot, Diósgyőrt és Ózdot; ha a román hadsereg átkel a Tiszán, a Zagyvától keletre elhelyezett, Egert védő csapatokat az elvágás veszélye fenyegeti.

Salgótarjánt 2500 katona védte. Az üzemek főbizalmijai április végén felkeresték Kun Bélát, és fegyvert kértek. Április 29-én Kun Béla utasítására három vagon új katonai felszerelés érkezett, és másnap megalakult a salgótarjáni munkásezred. A bányászok és a fiatal munkások harcolni akartak, viszont az idősebb acélgyári „hadviselt munkások ülést tartottak, amelyen elhatározták, hogy fegyvert nem fognak”, mert a küzdelem kilátástalan. Május elsején Hevesi népbiztos beszélt a salgótarjáni gyűlésen. Kemény szavai, a felszólalók őszinte vitája nyomán a bányászok és a gyáriak a katonákkal együtt sorakoztak fel a front védelmére.

Kun Béla és Szántó Béla a Hadügyi Népbiztosság nevében a következő utasítást adta május elsején a hadsereg-parancsnokságnak: „Feladata hadműveleti körzetében a románoknak a Tiszán át való átkelését megakadályozni, a cseheknek előnyomulását a Duna és a Tisza között feltartóztatni és a harcvonalból jelenleg visszavont erőket mielőbb harckész állapotba helyezni, abból a célból, hogy ezekkel az erőkkel egységes ellentámadást intézhessen az ellenségnek ama részei ellen, amelyek a Tanácsköztársaság központját, Budapestet, a leghathatósabban veszélyeztetik vagy amelyek ellen az ellentámadásnak a legtöbb sikerre van kilátása.”

Május elsején Budapestre érkezett az addig külföldi támogatást kereső József főherceg, és lakosztályt nyittatott a Ritz-szállóban. Késő este, míg a tűzijáték fényei gyönyörködtették az ünneplő népet, a jobboldali szakszervezeti vezetők küldöttsége lemondásra szólította fel a kormányzótanácsot, követelve, hogy a hatalmat egyelőre adják át az általuk alakítandó 12 tagú direktóriumnak. Döntés nem született: másnapra hívták össze a kormányzótanácsot, a munkástanácsot, a fővárosi munkásezredek képviselőit, a vasasszakszervezet bizalmi testületét. Megvitatták a katonai helyzetet. A centristák meginogtak a válságos pillanatban, és a kapitulánsokat támogatták. Böhm felajánlotta — Landler emlékezése szerint—, hogy, „parlamentereket küld a románokhoz a rögtön megkötendő fegyverszünet megtárgyalására. Az ajánlat helyeslésre talált. De az ülésen részt vevő kommunisták azt ajánlották, hogy azonnal forduljunk a felfegyverzett proletariátushoz, avval a felhívással, hogy haladéktalanul menjen a frontra, a diktatúra megvédésére. A szociáldemokrata főparancsnok, Böhm Vilmos, határozottan visszautasította ezt a »forradalmi romanticizmust«.”

Böhm az ülés eredményét a maga módján értelmezte: május 2-án reggel elrendelte a hadműveletek leállítását, majd parancsot adott egy-egy tisztnek, hogy Miskolcon, Baján és Szolnoknál tegyen fegyverszüneti ajánlatot a három szomszéd állam hadseregének. Kun Béla viszont parancsot adott a szolnoki vasúti híd felrobbantására. A nap folyamán a csapatoktól a valóságosnál is rosszabb hírek érkeztek, s ezekből a teljes bomlás képe rajzolódott ki. A Hadügyi Népbiztosság intézkedett, hogy a harcképtelen egységeket megállás nélkül szállítsák Budapesten át rendeltetési helyükre, nehogy a fővárosban pánikot keltsenek vagy fosztogassanak. Estefele azonban jobb híreket is kapott a kormányzótanács: kiderült, hogy a román hadsereg egyelőre nem kezdte meg az átkelést a Tiszán, a csehszlovák hadsereghez küldött parlamenter észrevette, hogy a vele tárgyaló olasz ezredes meglepődött ajánlatán, s 4-ére ígért választ azzal, hogy 3-án nem folytatják az előnyomulást. Miután a déli fronton sem történt semmi, a Vörös Hadsereg egy-két napos lélegzetvételnyi szünetre számíthatott.

Május 2-án délben ült össze a kormányzótanács, a „jól értesültek” szerint azért, hogy lemondjon. Meghívták a párttitkárság tagjait, a szakszervezetek vezetőit — akik nevében a jobboldali Peyer Károly és Miákits Ferenc vitték a szót —, hiányoztak viszont a csapatoknál tartózkodó népbiztosok. Az ülés hangulatát azonban Kun Béla váratlan fellépése határozta meg. Akik előző nap látták, egy megtört, könnyező, depresszióba süllyedt beteg emberre emlékeztek. Reggelre összeszedte magát, biztosította a forradalommal rokonszenvező katonai vezetők támogatását, és magához ragadta az események irányítását. Miután a déli ülésen szépítés nélkül ismertette a helyzetet és az esti ülést, meglepetésszerűen bejelentette: „intézkedést tett a hadműveleteknek további folytatása iránt”.

Kun határozott állásfoglalását a diktatúra fenntartása és a harc folytatása mellett támogatta a baloldal és egy-két reformista szociáldemokrata is, félve a lemondás várható következményeitől. A centrum nevében felszólaló Kunfi, valamint Bokányi és Weltner hitet tettek március 21-e mellett, de nem láttak reális lehetőséget a harc folytatására. Kunfi javasolta, hogy adják át a hatalmat a szakszervezeteknek, mert az antant a kormányzótanáccsal nem áll szóba; a megalakítandó direktórium ragaszkodjon a Tanácsköztársaság szociális vívmányaihoz, de számolja fel a diktatúrát, és kérje meg az osztrák kormányt az antanttal való közvetítésre. Peyerék fellépéséből viszont kitűnt, hogy a szakszervezeti kormány ennél — logikusan — továbbmenne: olyan polgári demokratikus koalíció felállítását javasolták, amely alkalmas az antanttal való megegyezésre. Arra hivatkoztak, hogy a Tanácsköztársaság nem kapott közvetlen segítséget a külföldi proletároktól, Szovjet-Oroszországtól, elmaradt a várt világforradalom, az imperialista hatalmak pedig nem fognak belenyugodni a proletárdiktatúra létébe Európa szívében, és így a további vérontás hiábavaló.

A baloldal hívei nem voltak hajlandók belátni, hogy ezekben az érvekben volt realitás, azt viszont tisztán látták, hogy nem lehetséges a „visszatérés októberhez”, a kapituláció nemcsak a proletárforradalom, hanem a polgári demokratikus forradalom politikai és szociális vívmányairól való lemondást is elkerülhetetlenül maga után vonná. Kun és a baloldal határozottsága végül eredménnyel járt, az ülés határozata kimondta, hogy a kormányzótanács a helyén marad, „kellő időben gondoskodik a város védelméről”. Egyben Böhm kívánságára, ha nem is politikai hatalommal rendelkező diktátorrá, de az összes budapesti fegyveres erő parancsnokává nevezték ki Haubrich Józsefet. Haubrich személye, mint egy az együttműködés záloga volt a szakszervezeti vezetés és a kormányzótanács között: a vasöntőből lett szakszervezeti tisztviselő, aki tűzmesterként végigharcolta a világháborút, a közhangulatot mozgékonyan követő, gyakorlatias politikus volt, korábbi meggyőződése ellenére fenntartások nélkül vett részt a Tanácsköztársaság létrehozásában, s számítani lehetett rá, amíg a munkásság többsége kitart.

A főváros és környékének vasas bizalmi-értekezletén az ezernél is több résztvevő egységesen a harc mellett szavazott. A gyári munkásezredek bizalmijainak állásfoglalása nem volt ilyen egyöntetű, de Budapest védelmére mindenesetre hajlandónak mutatkoztak. Az összkép tehát már nem volt reménytelen, és a Munkástanács esti ülésén Kun egyértelműben foglalhatott állást, mint a kormányzótanácsban; drámai erejű szónoklata végén már nem annak eldöntését kérte, hogy folytassák-e a harcot vagy sem, hanem úgy tette fel a kérdést: hogyan védhető meg Budapest? A beszéd lendülete magával ragadta a Munkástanácsot, a kapitulánsok alig jutottak szóhoz, a tennivalók mikéntjéről elmélkedő szónokokat is türelmetlenül lehurrogták. A szocialista nőmozgalom képviselője felszólította a férfiakat: vonuljanak az ellenség elé, a fővárosban a munkásnők megfékezik az ellenforradalmat.

A Munkástanács ülése este fél tízkor ért véget, utána folytatták a kormányzótanács ülését. A vita nélkül elfogadott határozat az egész proletariátus talpra állítását tűzte ki célul. A népbiztosok hajnali háromkor búcsúztak el egymástól, egy-két órás pihenés után valamennyien a gyárakba siettek, hogy fegyverbe szólítsák a munkásokat. Még együtt volt a kormányzótanács, mikor utasítására éjfél előtt Tombor parancsot adott az összes elérhető parancsnokságnak: „A Kormányzótanács az összes frontok részére a legerélyesebb ellenállás kifejtését rendeli el. Budapest összes munkásai kiküldetnek a frontra, hogy a csapatokat megerősítsék. A csapatok frontról való visszaszállítása haladéktalanul beszüntetendő, és a már esetleg visszairányított csapatok is azonnal a frontra rendelendők vissza.”

Reggel az üzemek munkásai, a kerületi tanácsok, majd a vidéki munkástanácsok is lelkesen csatlakoztak a Budapesti Munkástanácshoz. A kommunisták optimizmusa ezúttal helyesnek bizonyult.

Tanácsköztársaság alkotmánya
A Tanácsköztársaság azt a feladatot, amelyet a történelem eléje szabott: a kapitalizmus szétzúzását, az ország védelmét, a nemzetközi munkásmozgalom világméretű harcának vállalását a magyarországi proletárdiktatúra amennyire erejéből tellett, becsülettel teljesíteni kívánta.
A Tanácsköztársaság kormánya, a Forradalmi Kormányzótanács államosította a 20-nál több munkást foglalkoztató üzemeket, a bankokat, a nagykereskedelmet, a bérházakat, a 100 holdon felüli földbirtokokat. Szociálpolitikai téren erélyes intézkedéseket hozott a tűrhetetlen lakásviszonyok megjavítására, kiterjesztette a társadalombiztosítást, és a különleges intézkedések egész sorával védte a fiatal anyák, a csecsemők, a gyermekek érdekeit. Kulturális téren végrehajtotta az iskolák államosítását, és messzemenő reformterveket dolgozott ki a közoktatás kiterjesztése, az új, haladó eszmék elterjedése érdekében. A később kultúraellenesnek beállított Tanácsköztársaság az írókról, a művészekről és a tudósokról messzemenően gondoskodott.

A Tanácsköztársaság alkotmánya leszögezte: „A Tanácsköztársaság nem ismer faji vagy nemzeti különbségeket. Nem tűri a nemzeti kisebbségek bármilyen elnyomását és nyelvük használatának bárminő korlátozását.” Az alkotmány a nem összefüggő területen élő nemzetek számára kultúrautonómiát, a nagyobb, összefüggő területen többséget alkotó nemzetek számára területi autonómiát biztosított, és lehetővé tette, hogy az arra képes nemzetek – amennyiben kívánják – élhessenek az önálló államalkotás jogával.

A proletárdiktatúra vezetői a Magyarországi Tanácsköztársaságot kezdettől fogva föderatív alapon – „szabad népek szabad szövetségeként” – kívánták létrehozni. E szándékról tanúskodott a Tanácsköztársaság hivatalos elnevezése: „Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság.”

A MAGYARORSZÁGI SZOCIALISTA SZÖVETSÉGES TANÁCSKÖZTÁRSASÁG
ALKOTMÁNYA

(Elfogadta a szövetséges tanácsok országos gyűlése 1919 június 23-án)
A Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság alkotmányának alapelvei.

1. §. A Tanácsköztársaságban a proletárság minden szabadságot, jogot és hatalmat kezébe vett, abból a célból, hogy megszüntesse a kapitalista rendet és a burzsoázia uralmát s ennek helyébe a szocialista termelési és társadalmi rendet tegye. A proletariátus diktatúrája azonban csupán eszköz mindennemű kizsákmányolás és mindenfajta osztályuralom megszüntetésére és előkészítése annak a társadalmi rendnek, amely nem ismer osztályokat, és amelyben megszűnik az osztályuralom legfőbb eszköze, az állam hatalma is.
2. §. A Tanácsköztársaság a munkások, katonák és földmívesek tanácsainak köztársasága.
A Tanácsköztársaság a kizsákmányolóknak semmiféle tanácsban helyet nem ad.
A munkások, katonák és földmívesek tanácsaiban a dolgozó nép hozza a törvényeket, hajtja azokat végre és bíráskodik azok megszegői fölött.
A proletárság a tanácsokban gyakorol minden központi és helyi hatalmat.
3. §. A Tanácsköztársaság szabad népek szabad szövetsége.
A Tanácsköztársaság külpolitikája a világforradalom segítségével el akarja érni a dolgozók világának békéjét. Békét akar minden hódítás és hadikárpótlás nélkül, a dolgozók önrendelkezési joga alapján.
A világháborút előidéző imperializmus helyett a Tanácsköztársaság a világ proletárjainak egyesülését, szövetségét, a dolgozók nemzetközi tanácsköztársaságát akarja. Ezért ellensége a kizsákmányoló háborúnak, a népek minden elnyomásának és leigázásának. Az osztályállam külpolitikájának eszközeit, különösen a titkos diplomáciát elveti.
A dolgozók jogai és kötelességei a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaságban.
4. §. A Tanácsköztársaság arra törekszik, hogy a dolgozók társadalmának tulajdonába jusson minden termelőeszköz a kizsákmányolás megszüntetése s a termelés szervezése és fokozása érdekében. Ezért köztulajdonba vesz a kisüzem kereteit meghaladó minden mezőgazdasági, ipari, bánya- és közlekedési üzemet.
5. §. A finánctőke uralma azzal szűnik meg a Tanácsköztársaságban, hogy köztulajdonba mennek át a pénzintézetek és a biztosító-intézetek.
6. §. A Tanácsköztársaságban csak annak van helye, aki dolgozik. A Tanácsköztársaság elrendeli az általános munkakényszert, ezzel szemben megállapítja a munkára való jogot. A munkaképteleneket, valamint azokat, akik dolgozni akarnak, de akiknek az állam munkát juttatni nem tud, az állam tartja el.
7. §. A dolgozó tömegek hatalmának biztosítása, a kizsákmányolok hatalma visszaállításának meggátlása érdekében a Tanácsköztársaság felfegyverzi a dolgozókat és lefegyverzi a kizsákmányolókat. A Vörös Hadsereg a proletárság osztályhadserege.
8. §. A Tanácsköztársaságban a dolgozók véleményüket írásban és szóban szabadon nyilváníthatják, de megszűnt a tőkének az a hatalma, amellyel a sajtót a kapitalista gondolkodásmód terjesztésének és a proletáröntudat elhomályosításának eszközévé alacsonyította. Megszűnt a sajtónak a tőkétől való függése is. Minden nyomtatvány kiadásának joga a munkásságé és a Tanácsköztársaság gondoskodik arról, hogy a szocialista eszme az egész országban szabadon terjedjen.
9. §. A Tanácsköztársaságban a munkásság gyülekezési szabadsága teljes. Minden proletárnak jogában áll, hogy szabadon gyülekezhessen és fölvonulásokat rendezhessen. A burzsoázia uralmának megtörésével elhárult a munkások szabad egyesülési joga útjából minden gát és a Tanácsköztársaság nemcsak megadja a munkásoknak és földmíveseknek a legteljesebb egyesülési és szervezkedési szabadságot, hanem egyesülési szabadságuk kifejlesztése és biztosítása céljából minden anyagi és szellemi támogatásban részesíti őket.
10. §. A Tanácsköztársaság megszünteti a burzsoázia műveltségi kiváltságát és megnyitja a dolgozók előtt a műveltség tényleges megszerzésének lehetőségét. Ezért a munkások és földmívesek számára ingyenes és a műveltség magas fokát nyújtó tanítást biztosít.
11. §. A dolgozók igazi lelkiismeret-szabadságát azzal védi a Tanácsköztársaság, hogy elválasztja teljesen az egyházat az államtól, az iskolát az egyháztól. Vallását mindenki szabadon gyakorolhatja.
12. §. A Tanácsköztársaság a világ proletárjai egyesülésének a gondolatát hirdeti és ezért minden külföldi proletárnak megadja mindazokat a jogokat, amelyek a magyar proletárt megilletik és fölhatalmaz minden helyi tanácsot, hogy a külföldi munkásokat kérelmükre magyar honosoknak nyilváníthassa.
13. §. A Tanácsköztársaságban minden külföldi forradalmárnak menedékjoga van.
14. §. A Tanácsköztársaság nem ismer faji vagy nemzeti különbséget. Nem tűri a nemzeti kisebbségek bármilyen elnyomását és nyelvük használatának bárminő korlátozását. Mindenki szabadon használhatja anyanyelvét és minden hatóság köteles a Magyarországon használatos nyelvek bármelyikén kiállított hozzátartozó beadványt elfogadni s mindenkit saját anyanyelvén meghallgatni és vele tárgyalni.

SaLa

Nagy munka, nagy feladat vár RÁNK – MAGYAROKRA! – ha akarunk mégegyszer egy SAJÁT országot. Ehhez össze kell fognunk, és április 8-án NAGYON SOKAN KELL HOGY ELMENJÜNK SZAVAZNI, a legesélyesebb antidöbrögista jelöltre!

Hogy melyik egyéni választókerületben ki az? Azt ideideide vagy ide kattintva megnézheti!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

“Tanácsköztársaság” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. „A Tanácsköztársaság nem ismer faji vagy nemzeti különbségeket. Nem tűri a nemzeti kisebbségek bármilyen elnyomását és nyelvük használatának bárminő korlátozását.” Az alkotmány a nem összefüggő területen élő nemzetek számára kultúrautonómiát, a nagyobb, összefüggő területen többséget alkotó nemzetek számára területi autonómiát biztosított, és lehetővé tette, hogy az arra képes nemzetek – amennyiben kívánják – élhessenek az önálló államalkotás jogával.”
    Szép. Dícséretére válna egy mai, valóban nemzeti elkötelezett kormánynak is.
    Ellenben: http://www.parlament.hu/irom39/02627/02627.pdf
    Végy erőt magadon, és legyőzve az undort, kapcsold be az oldal keresőjét (nem kell végigolvasni, Iten őrízz), és írd be ezt a két szót: autonómia, aztán kisebbség.

  2. Azt hiszem, sőt, meggyőződésem: ideje lenne csinálni végre egy VALÓDI május elsejét!
    Nem retrót, nem nosztalgiázni, és nem visszasírni, hanem újra elhozni!
    Nem forradalmat, annál sokkal többet kell csinálni!
    Magát a Munkásosztályt kell újra összerakni, darabokból.
    Igen erőteljes propagandát kellene folytatni, mert most már valóban az életünkre törnek Ezek a trágyák, a Demjánok, Szélesek, és egyéb vidéki basák, akik terror alatt tartják a még (még) élő, és munkaképes magyar állampolgárokat.
    Mivel semmiféle “felső”, a nagypolitikához köthető támogatásra nem számíthatunk, ezért muszáj a nulláról indulni, sőt, lehet hogy ez a nulla inkább negatív egyenlegű. De élni kell, és itt már nem nagyon lehet, szép lassan elfogyunk!
    Ezerszer bebizonyosodott, hogy a Tőkéssel való egyetlen közös nyelv a KÉNYSZERÍTÉS! A Tőke csak akkor enged, ha nincs más választása. A gyengéket lenyomják, kiraknak a lakásodból, mehetsz az ingen parcellába.
    Kell egy Május elseje. Mindegy, ki lesz kormányon, mindenképpen kell!

  3. Igen!Mert a Soros elhitette a magyarral,hogy Ő munkavállalkozó.Meg tud egyezni arról,hogy mennyiért dolgozik neki.Cserébe elvették minden jogát.Mert kéát vállalkozó alkujáról van szó.Az erőséé és a gyengéé.És elhitték,hogy a két fél egyenlő esélyel állapodik meg.Vagy nem.Hát ez a nagy tévedés.Magyar munkavállaló átbasztak mint szart a palánkon.

  4. Egy elfelejtett teny hogy Karolyi es koreinek aa Tanacskoztarsasag felallitasahoz vezeto politikai akcioinak eredmenyekeppen kaptuk Trianont. Karolyi feloszlatta a magyar vedelmi eroket mert tudta hogy nem fogjak tamogatni a Tancskoztarsasag letrehozasat es igy lehetove tette az orszag szetrablasat. Kun Bela levelben kozolte az antant-al hogy ha meghagyjak oket hatalomban akkor nem ragaszkodik Magyarorszag teruleti egysegehez. A baloldal mar akkor is kiarusitotta az orszagot hatalmi erdekei miatt…

    1. Jajj hát persze, a világháborús vereséget is a kommunisták nyakába kell varrni, így kerek a világ!
      A “bitang úri rend” elkártyázta gyakorlatilag az országot. Ha nem lettek volna ott a kommunisták 19-ben, ma Debrecen főtere piros-sárga-kék kockákkal lenne kirakva. Bizony. És a Tisza hidat átlépve nem az lenne kiírva, hogy Hajdú-Bihar megye, hanem hogy “Dumnezeu m-a adus în România” (elnézést, a gugliból fordítottam, de biztos, hogy valami hasonlót látna).

    2. Commenter!
      Olvasd el még egyszer az írást. Az első világháború imperialista népirtás volt. A királyok, cárok, és a kapitalisták kiirtottak 20 millió dolgozót a hatalmuk, gyarmatuk, vagyonukért. Károlyi nem proletár dolgozó volt. Ezért képtelen volt a problémát a haza védelmét megoldani. A vörösök harcoltak egyedül a hazáért, még a magyar urak ellen is. A magyar urak hazaárulók voltak. Trianon ennek és a népirtó világháborúnak a következménye. Az elvesztett világháborúért és ennek következményéért a gazdagok népirtó bűncselekedete a felelős. A proletárok a vörösök irányításával, honvédő harcokban ezt a hazaárulást nem tudták legyőzni, ezért Trianon az urak bűne. Persze az antant a népi demokráciát nem szerette, de a magyar urak sem, így összefogtak a nép ellen.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .