Döbrögi: akarom-akarom-akarom!

Döbrögi: birtokom újabb világszintű sporteseményekre pályázik

Orbán Viktor miniszterelnök vasárnap délután az Országházban fogadta Thomas Bachot, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökét, aki a cselgáncs világbajnokság eseményeire érkezett Budapestre – tájékoztatta az MTI-t Havasi Bertalan, a kormányfő sajtófőnöke.

Orbán Viktor megerősítette, hogy Magyarország elkötelezettsége és támogatása töretlen az olimpiai mozgalom iránt. Budapest nemzetközi sportvárossá vált, olyan hellyé, amely a jövőben is örömmel áll a világ sportolóinak rendelkezésére – fogalmazott a miniszterelnök.

“Ennek megfelelően Magyarország készen áll és pályázni fog további világszintű sportesemények megszervezésére” – ismertette a megbeszélésen elhangzottakat a Miniszterelnöki Sajtóirodát vezető helyettes államtitkár.

A nyári vizes vb után múlt héten rendezték Budapesten a dzsódó vb-t, amelyre Vlagyimir Putyin orosz elnök is ellátogatott a szövetség tiszteletbeli elnökeként, most pedig a cselgáncs vb zajlik a fővárosban.
(portfolio)

Bal-Rad komm: Döbrögisztán vajdaság bármilyen világ-vagy kontinens szintű sportversenyt bevállal. A saját lábon álló Rasi hercegnő birtokolja a nívós vendéglátáshoz szükséges infrastruktúrát. A kiagyalói stáb ötletekben nem szűkölködik. Az NVI riasztva! (Népszavazás SEMMIRŐL NEMLESZ!) A Jó Lőrinc Koma és Garancsi Kötélbarát cégei ugrásra készen várjáka létesítménykivitelezési pályázatokat!

FÖL VAGYUNK KÉSZÜLVE BÁRMIRE!

Olimpiát akarunk! Futballvébét akarunk! Mindent akarunk! – ami sokba kerül, és nem gazdasági jellegű beruházás!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Molnár Erzsébet

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk!

“Döbrögi: akarom-akarom-akarom!” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Szerk
    Egyéb | 2017-09-03
    Mi van, ha végig Marxnak volt igaza, és a társadalmi-politikai viszonyok tényleg a termelési viszonyok által meghatározott felépítmények?

    Mi van, ha az emberi jogok nem azzal jöttek létre, hogy megalkották őket, hanem a gazdasági-társadalmi fejlődések nyomán, és csak felfedezésüket jelentették be? Mi van, ha az emberi jogok bővülése, a női választójog, a liberális demokráciák térhódítása és a jóléti állam kiépülése az ipari társadalmak a bérmunkától, illetve a sorozott tömeghadsereg az állampolgári engedelmességtől való fokozott függésének eredményei – míg az emberi jogok megkérdőjelezése és az illiberális rendszerek kiépülése az automatizáción és az ipar leépítésén keresztül a bérmunka eljelentéktelenedésének következményei, a jobb és baloldali populizmusok térhódítása pedig egy elavult termelési mód és az általa biztosított jogosultságok (entitlement) visszaszorulása ellen folytatott utóvédharc valójában?

    Mi van, ha a XX. század nagyvonalú menekültpolitikája a fejlett ipari gazdaságok munkaerőigénye tette lehetővé – míg a külföldiekkel szembeni megerősödő gyűlölet ezen munkaerőigény eltűnésének a következménye? Mi van, ha a magországokban tapasztalható fél évszázados béke a globalizáció nyomán a végtelenségig meghosszabbodott és világkereskedelmet feltételező termelési láncok létrejöttének az eredménye – míg a magországok közelében megszaporodó fegyveres konfliktusok abból fakadnak, hogy a világkereskedelem az automatizáció nyomán eljelentéktelenedik?

    Egyszóval: mi van, ha a XXI. század meghatározó gazdasági és technológiai változásai nemcsak környezetvédelmi szempontból jelentenek kihívást, nemcsak munkások tömegeinek a munkáját teszik feleslegessé ezzel társadalmi feszültségeket generálva, hanem a liberális demokrácia gazdasági-társadalmi alapját kérdőjelezik meg, amennyiben az állampolgár mint bérmunkás és az állampolgár mint katona megszűnnek az államok számára elengedhetetlen és kiválthatatlan erőforrások lenni. Tehát mi van, ha az a történelmi tendencia, amelynek nyomán a reneszánsztól kezdve egyre több problémára csak állami szintű megoldást lehetett találni, megfordult, és a XXI. század meghatározó politikai-társadalmi szereplői már csak határeseti jelentésben nevezhetők államnak (mint Jan Dehn szellemes jellemezése szerint Venezuela, amely „de facto egy olajtársaság egy csatolt országgal, ahol az ország egyre kevésbé fontos“)? Mi van, ha

    a jelenlegi gazdasági-technikai realitások mellett a globális elitnek egyszerűen nincsen szüksége a népre, az államoknak az országokra?
    Nem állítom, hogy az a felvetés, miszerint az állami szereplők súlya csökken a globalizált világban, illetve hogy ez kihívást jelent a demokratikus alapértékekre, egy forradalmian újszerű felvetés lenne. Azonban azt állítom, hogy abból a kritikai diskurzusból, amely a kritikáját pusztán normatív állításokra alapozza hiányzik alap és felépítmény viszonyára való kritikus reflexió, amikor a progresszív változást mint pusztán morális igényt állítja be. Így tesz Kapelner Zsolt, aki a Kettős Mércén megjelenő sorozatában a társadalmi elvárások jogosságával alapozza meg az általános választójog szükségességét; Tamás Gáspár Miklós, aki „kockázatvállalásra és önföláldozásra és bátorságra és hűségre és állhatatosságra” alapozza Orbán Viktor leváltását; Jámbor András, aki a Közös Ország Mozgalom sikerét attól teszi függővé, hogy hányan hisznek benne, illetve mint morális imperatívuszt vezeti be, hogy a gyűlölet sosem visz előre; vagy B.F. aki kijelenti, hogy a baloldalon „nem gondoljuk azt, hogy az ember alapvetően lusta”, hogy csak pár példát említsek.

    Ezekkel a normatív kijelentésekkel nem az a baj, hogy ne lennének nagyon szimpatikusak, hanem hogy nem teljesen világos, hogy mi a viszonyuk a társadalmi valósághoz. Míg egy liberális diskurzusban valóban gondolhatjuk úgy, hogy az ember önmegvalósításra való képessége szinte végtelen (a siker mindenkinek osztályrésze, aki megdolgozott érte), hogy az ember választásai normál körülmények között – ha nincsen tudatmódosító szerek hatása alatt, megtévesztve stb. – szabad (válassza akár a bankárszakmát, akár a prostitúciót), és hogy az egyén határozza meg identitását és közösségeit, azokat a társadalmi struktúrákat, amelyekben részt vesz. Ezzel szemben a marxista hagyomány ezt a nézetet hamis tudatnak tekinti, ideológiának, amelynek célja, hogy elfedje a társadalmi és kulturális struktúrák gazdasági és technikai struktúrák általi valódi meghatározottságát. Ismeretes módon Marx Heuréka-pillanata a falopási törvény vitája volt a rajnai tartományi gyűlésben, ahol megfogalmazta elméletét, miszerint az egyes szereplők nem azért tartják álláspontjukat igaznak, mert a probléma ésszerű végig gondolása után így döntöttek, hanem azért, mert az szolgálja gazdasági érdekeiket.

    Vagyis ebből a baloldali diskurzusból mintha hiányozna a számvetés ezzel a marxi tézissel, hiányzik annak a lehetőségnek a megvitatása, hogy mi van, ha a gazdasági-technikai termelési viszonyok valóban meghatározzák a társadalmi-politikai viszonyokat? Mi van akkor, ha az egyes szereplők nem azért képviselnek szörnyűséges és elnyomó álláspontokat, mert ésszerű vita során erre a döntésre jutottak, hanem azért, mert ez szolgálja az érdekeiket? Ebben az esetben azt várni, hogy az érvek ereje majd meggyőzi őket arról, hogy álláspontjuk szörnyűséges és elnyomó, színtiszta ideológia. Hiszen ebben az esetben a valódi változás feltétele nem pusztán a változás normatív igényének a felismerése, hanem egyúttal a gazdasági-technikai viszonyok megváltoztatása. Ebben az esetben a kritika nem állhat meg ott, hogy a világ egy tetszőleges tényéről – a menekültekkel szembeni intézményesített erőszaktól kezdve az egész magyar társadalom szisztematikus kifosztásán és elnyomásán keresztül a harmadik világ kizsákmányolásáig – kimutatjuk, hogy normatív értelemben elfogadhatatlan, a tény fennállását elviselő közvélemény cinikus és nevetséges, megváltoztatása emberi minimum. Hiszen ebben az esetben a forradalmi cselekvés céljának az alap és nem a felépítmény megváltoztatásának kell lennie. A kritika céljának ebben az esetben annak kell lennie, hogy egy olyan változást eszközöljön ki az alapban, amelynek nyomán a felépítményben normatív értelemben helyes változás megy végbe. Vagyis nem elég a kritikát pusztán normatív állításokra alapozni, hanem meg kell mutatni, hogy milyen gazdasági-társadalmi változások elérésére van szükség ahhoz, hogy a normatív állítások anyagi hatóerővé váljanak.

    Gyakori vád a magyarországi ellenzéki pártokkal szemben, hogy miközben másról se prédikálnak, mint hogy a hatályos alkotmány illegitim módon lett elfogadva, a választási rendszer lehetetlenné teszi a tisztességes választásokat, a sajtó helyzete a demokratikus eszmecserét, egyszóval képviselőik szerint ma Magyarországon nincsen demokrácia, mégis 4 évenként úgy tesznek, mintha demokrácia lenne, és engedelmesen asszisztálnak a Fidesz-újabb győzelméhez. Mintha itt is hasonló jelenséget tapasztalnánk: miközben az említett baloldali szerzők valószínűleg nem vonják kétségbe a marxista tézist alap és felépítmény viszonyáról, közben a publicisztikáikban mégis úgy tesznek, mintha csak egy morális álláspont igazként való belátása hiányozna a haza felvirágzásához.

    Vagyis sokkal kevésbé arról kellene beszélni, hogy fontos-e a feltétel nélküli általános alapjövedelem, hanem hogy milyen gazdasági változások kellenek ahhoz, hogy bevezetése szükségszerű legyen. Ahogyan nem azért győzött a marxista elképzelés szerint a francia polgári forradalom, mert az emberi jogok szép és helyes elvek, hanem mert a polgári kapitalista rendszer jobban képes fejleszteni a termelőerőket, mint a feudális rendszer, úgy a feltétel nélküli általános alapjövedelem sem azért fog győzni – ha győzni fog –, mert szép és helyes, hanem mert jobban képes fejleszteni a termelőerőket, mint a jelenlegi rendszer. Vagyis nem az a kérdés, hogy be lehet-e vezetni – hiszen az utópista szocialistákat sem azért hívják utópistáknak, mert lehetetlen volt falansztert építeni –, hanem hogy bevezetése valódi alternatívája-e a jelenlegi termelési módnak?

    Kevésbé arról kellene beszélni, hogy az illiberális magyar kormány milyen szörnyűségeket tesz a társadalom peremén élőkkel, mint inkább arról, hogy milyen gazdasági változások tennék lehetetlenné azt, hogy továbbra is akadálytalanul és szisztematikusan így tegyen.
    Ilyenek lehetnek a Fidesz gazdasági hátországának felszámolása, a szociális állam radikális és hatékony visszaépítése és kibővítése, a sajtó- és reklámszabályozás módosítása stb. Azonban minden olyan magyarázat, amely a Nemzeti Együttműködés Rendszerét egyes személyek erényeiből vagy vétkeiből (esetleg, mint TGM: műveletlenségéből), és nem a rendszerváltás utáni magyar társadalom és gazdasági fejlődéséből vezeti le, ideologikus magyarázat. Éppen ezért, a NER felszámolása sem lehetséges csak ezeknek a társadalmi és gazdasági viszonyoknak a megváltoztatásával.

    Mindeközben természetesen nem állítom azt, hogy Marxnak mindenben igaza volt, sem azt, hogy jó nekünk az, ha igaza van, vagy hogy ez mindenre magyarázattal szolgálna Platóntól a NATO-ig. De mivel a tét nem kicsi, főleg az emancipációt zászlajára tűző kritikai oldal számára – hiszen tudjuk, hogy a rendszer önmozgása ritkábban halad az emancipáció, mint a kizsákmányolás kiszélesedése irányába –, talán érdemes lenne számot vetni azzal a kérdéssel: mi van, ha?

    Forrás: http://kettosmerce.blog.hu/2017/09/03/mi_van_ha_marxnak_van_igaza

    ROGÁN VÁRHATÓ UTCAI ZAVARGÁSOKRÓL BESZÉL

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .