Egy kis döbrögisztáni szociográfia

A szűz lányok fehérbe öltöznek és vállukra veszik a Mosolygó Madonnát

Rábaköz egyik leghíresebb búcsújáróhelyén, Osliban egy évben hétszer ünneplik meg a Mária napot. Ezek közül a legjelentősebb augusztusban van, ilyenkor fehér ruhás szűz lányok vállukra veszik a Mosolygó Madonnát, és elindulnak a falu Fő utcáján, amit valaha Máriának hívtak, korábban pedig Öreg útnak.

Osliba a zarándokok egy része gyalog érkezik. A falu szélén, a Szent Vendel kápolnánál kis időre megállnak, majd a hetvennégy éves előénekes és előimádkozó, akinek derekára kihangosítót rögzítettek, beleszól a mikrofonjába, és a menet máris folytatja útját a Madonnához. A gyaloglókat zarándok biciklisek előzik meg és zarándok lovasok. Az egyik lovon férfi, a másikon uszályos ruhájú fiatal nő ül, és begördül egy hintó is. Mindenki a Madonnához igyekszik, aki már nagyon öreg. Több mint háromszáz évvel ezelőtt érkezett a faluba, úgy hozták egy hajóval a Fertő tavon át; Esterházy Pál küldte el kismartoni várából azért, hogy megmenekítse a veszedelemtől.

A Madonna 77,5 centis és harminchárom ruhája van

Az osliak szeretik mesélni a múltat: „Megérkezett a hajó, kikötött a Fertő tó partján, ami akkoriban még itt volt, a lányok az út széléről a vadvirágokat letépték, és mind a Mosolygó Madonna elé szórták… Aztán az osliak úgy megszerették, hogy többé el sem akarták engedni, még akkor sem, amikor a veszedelem elmúlt, és Esterházy Pál kétökrös szekeret küldetett érte. Csakhogy épp nagy volt a sár. Akkora, hogy hiába erőlködtek az ökrök, a szekér nem mozdult. Ekkor elébe fogtak még két ökröt meg még kettőt… Már hat ökör próbálta a Madonnát Osliból elvinni. Már csupa vér volt a testük az erőlködéstől, ám a szekér nem mozdult… Így értette meg a falu Esterházy Pállal, hogy a Madonna nem akar elmenni, már ide tartozik.”

Az osliak az évenkénti körmenettel erre is emlékeznek. Elől fiúk haladnak, a fiúk zászlajával, őket követik a férfiak. Közülük a legöregebb a nyolcvanhat éves Tóth Csicsa – errefelé annyi a Tóth, a Fodor, a Bodrogi, a Kapui, a Horváth… meg a Varga, hogy muszáj mindenkinek ragadványnevet adni. Tóth Csicsa apja a falu megbecsült embere volt: Hany-őr az Esterházy uradalomban. Errefelé Hanynak nevezik a Hanságot, ezt a különös, lápos, mocsaras, tőzeges vidéket.

Szüzességi vizsgálat nincsen

A körmenetben az osli férfiak után a lányok jönnek zászlókkal, aztán a fehér ruhás szüzek, akik vállukon hozzák a Madonna másolatát.

Az eredeti ugyanis már túlságosan öreg ahhoz, hogy évenként körbehordozzák, de a másolaton is nagyon szép a ruha, és a helyiek szerint a másolat mosolya az eredetinél is megejtőbb. A szűz lányok között ott van Tóth Csicsa tizenhat éves unokája, aki gimnazista. Aztán jönnek a papok. Utánuk pedig a családosok, gyerekek, szülők, öregek, köztük Tóth Csicsa nyolcvanéves felesége, a Juliska. Ide-oda hullámzik a körmenet, és Juliska egyszer csak emlékezni kezd, hiszen ő is volt Mária-vivő szűz lány.

Nem, szüzességi vizsgálat ehhez nem kellett, a templomdíszítő asszony úgyis tudott mindenről, különben is az a leány, akinek már volt udvarlója, többé nem lehetett Mária-vivő.

Osliban csak egyetlen egyszer történhetett meg az a csúfság, hogy egy tizenöt és fél éves leány „elvitte a Máriát, egy hónap múlva pedig lebabázott”.

– Hiszen én is csak egyszer lehettem Mária-vivő – mondja Tóth Csicsa felesége. – Mert akkoriban még sok volt a lány, harminc-negyven-ötven, és mindenki azon kapatozott, bárcsak rákerülhetne a sor. Nekem az édesanyám esküvői ruháját alakította át a mostohám, kis csillagfélék voltak azon, de nem annyira rikítós. Hiszen a többi szűz lánynak is jobbára csak úgy lett fehér ruhája, ha megörökölte, kivéve, ha olyan gazdag volt, mint a Malacos Gizus, aki tovább is tanulhatott. Az iskolában az öreg mester akarta volna, hogy menjek gimnáziumba, Sopronba, de eléje kellett állnom és azt mondani: tessék ide figyelni, az én édesapámnak nincsen annyi jövedelme. És ha el is mennék, nem érezném jól magamat, mert szegény édesanyám után, aki tüdőbajban halt meg, földek maradtak rám, három-négy hold, és most már az egész életem erről szól. És ha elmegyek gimnáziumba, a mostohám belegebed a sok a földmunkába, még akkor is, ha van lókapánk… Tóth Csicsát tizenegy-tizenkét éves koromban ismertem meg. Itt, az Öreg utcában. Álltam az artézi kútnál, ahová a nagylányok érkeztek azért, hogy megsirathassák Tóth Csicsát, mielőtt elviszik katonának. Három év múlva szabadságra hazaérkezett, én meg a kapuban épp az öreg disznó hátsóját böktem meg, hogy menjen már, amikor Tóth Csicsa meglátott. Errefelé az volt a szokás, a fiúk öt-hat évvel fiatalabb lányoknak udvarolnak. Az is szokás volt, hogy szombaton vagy vasárnap este az Öreg utca közepén a lányok összekarolva sétálnak, le-föl, le-föl, tizenötször-hússzor, akinek meg volt udvarlója, azok kettesben. Akkoriban az utca mindkét oldalán hársfák álltak, az egyiken két sorban, s aki nagyon szerelmesnek érezte magát, az az udvarlójával bement a hársfák alá. Aztán volt egy pap, akinek ez nem tetszett, és azt csinálta, hogy előbb bement kuglizni a kocsmába, ivott egy-két decit, aztán végigszaladt a hársfák alatt, ahonnan mindenkit kitakarított.

Hatvan éve házasságban, közös ágyban

– A mi házunk előtt – emlékezik Juliska – állt egy nagy pad. Szemben a kocsmával. Csak az volt a probléma, hogy folyton harminc öregember ült rajta, akik a lányokat lesték. Tóth Csicsa meg egyre azt akarta, menjünk végre a kapun belülre, de hogy lehetett volna, ha egyszer ott az a sok öregember. Így aztán, amikor sötétes lett, megálltunk a szomszéd fája alatt. Egy lányunk született, a Panni. Tanár az osli iskolában, és most már mi lettünk az öregek… Érdekes ember a papa. Hatvan éve egy ágyban alszunk, én lefekvés előtt minden éjjel hozzáhajolok, és azt mondom, ide figyelj, adok neked jó éjt puszit, mire azt feleli, nem nyalakodunk. Vagy csak akkor, amikor ő szeretné. Nyolcvan éves lettem, és az a vágyam, azt szeretném, ha még sokáig meglennénk a papával. Ketten.

Útban a Döri domb felé

Tóth Csicsa, a körmenet után a családjával megebédelt, aztán elugrott a Vén diófa vendéglőbe, ahol kávét szokott inni. Aztán a vejével meg az unokájával, a Mária-vivő Julcsival elindultak a Hanyba. A Döri dombhoz, ahol valamikor a házuk, a Hany-őr háza állt. Nádtetővel, hajópadlóval.

Tóth Csicsa mérgelődik. Hogy minek kellett mindent fölszámolni. A két téeszből egyet csináltak, ma pedig már egy sincs… Amikor berukkoltam katonának, a Hanyból akkor kezdték kitermelni a tőzeget. Csakhogy mi úgy csináltuk, hogy a földet lehánytuk, a tőzeget kitermeltük, és visszaraktuk a földet. Most meg markolóval a tőzeget földestül hordják el kamionszámra. Hogy mi marad? Az agyag. Télen térdig érő víz áll benne, nyáron meg a béka szeme is kisül. A vad nem marad meg, kietlen területté válik.”

– Papa, – mondja Tóth Csicsa veje, – nézzük meg a Király-tavat! És elindulnak a Fertő-Hanság Nemzeti Parkban. A tanösvényen, mely ahhoz a tóhoz vezet, amelyikben 1749-ben a kapuvári halászok egy tíz év körüli szörnyszülött gyermeket találtak. Kifogták, és a templomban Hany Istóknak keresztelték el. Botladozunk a Király-tóhoz vezető tanösvényen. Mintha a senki földjén járnánk, minden olyan elhanyagolt.

Hiszen itt a gaz megeszi a fákat! Hiszen ezeknek a fáknak már lejárt az idejük! Hiszen olyan elvadult minden, hogy ide már az állatok sem tudnak bejutni. Tiszta dzsungel, elhagyott világ, hanyagság van… Hol van már az a Király-tó!
– zsörtölődik Tóth Csicsa, és a Hany-őr nyolcvanhat éves fia fölmászik a deszkából ácsolt kilátóra, körülnéz, és azt mondja, hiába olvassuk a táblán, hogy „ez a Hanság egyik legjelentősebb lápi tava, ahol a halban gazdag vízben különösen jól érzik magukat a vidrák”, mert hogy itt nincs tó, csak egy egy méterszer kétméteres pocsolya, és hogy ő most azonnal lemegy innen, hátha mindjárt a kilátó is megszűnik, összedől alatta. „Tiszta dzsungel, mormolja, elhagyott világ, hol vannak a Hany-őrök.”

Ez a Dél-Hanság. A legmeghatóbbak a támasztógyökeres csíkos égerfák. Nevüket onnan kapták, hogy valamikor csíkhalak úszkáltak alattuk.

Megyünk vissza, Osliba, az öreglegények és idős özvegyek falujába. A férfi lakosság negyvennégy százaléka nőtlen.

Itt is minden változóban van. Egyesek épp azt tárgyalják, hogy a faluban kezdenek kihalni az osztrák nyugdíjasok, s a gyermekeik már nem gondolják úgy, hogy ezek a házak aranyat érnének. Mások annak örülnek, hogy végre jönnek a faluba fiatalok. Családok, gyári munkások az ország északi és keleti feléből. Ózdról, Miskolcról… És ha gyermekeik születnek, akkor megmarad Osliban az óvoda, az iskola alsó tagozata…

Szegény szülők, sóhajtják mások, mennek rabszolgának a burgenlandi gazdákhoz, de rabszolgamunkával is jobban boldogulnak, mint idehaza, Magyarországon.
(Forrás: 24.hu)

Bal-Rad komm: Akár szociográfiai tanulmány is lehetne! Döbrögisztán vidéki létéről.

“…mennek rabszolgának a burgenlandi gazdákhoz, de rabszolgamunkával is jobban boldogulnak, mint idehaza…”

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Molnár Erzsébet

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk!

“Egy kis döbrögisztáni szociográfia” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. A sötét Szabolcs után íme egy kis fényes Pannónia! Minden csillog-villog, az ottaniak meg maguknak köszönhetik a jólétet, nem azért mert a nyugati határ közelébe születtek. Röhej.
    Voltam arra tényleg minden tele van szeméttel meg rohad. 10 éve is rohadt, koszos minden.

    1. Kötődöm Szabolcshoz is, de Pannónia bizonyos részein tényleg könnyebb csilli-villi falvakat találni. Ez nem a szabolcsiak hibája persze, ahogy a “pannonok” sem érnek többet. Nekem legalábbis nem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .