Fóbiák

Társadalmi robbanással ér majd véget Orbán Viktor hatalma?

Ha a nép nem zavar el egy diktátort, azt nem azért nem teszi, mert elégedett vele. Inkább azért tart ki mellette, mert nem lát kormányképes alternatívát. Vélemény.

Sokan latolgatják Orbán Viktor és az általa teremtett, illiberális – valójában diktatórikus – rendszer jövőjét. Két éve két kutató matematikai modellekkel eredt a nyomába annak, milyen hatások formálják a 21. század új típusú diktátorainak sorsát (S. Guriev, D. Treisman: How Modern Dictators Survive: Cooptation, Censorship, Propaganda, and Repression.).

Kiindulópontjuk: a globalizáció és a szociális média korában a diktátorok stratégiája megváltozott. Egykor a féktelen erőszakra és az ideológia monopóliumának kisajátítására alapoztak. Korunk modern diktátorai csak kivételes esetben – bár akkor habozás nélkül – alkalmazzák a tömeges erőszakot. Inkább, kisajátítva a társadalom pénzügyi forrásait és a véleményformáló médiát, manipulálják a társadalmat és arról igyekeznek meggyőzni a polgárokat: kompetensek és hatékonyan kormányoznak.

Stratégiájuk lényege: országaikon belül „megvásárolnak” kiválasztott társadalmi csoportokat, az országaikban tevékenykedő nemzetközi szervezeteket viszont zsarolják. Ennek példája Orbán Viktor civilek elleni támadása, és egyes külföldi nagyvállalatok „szívatása”. Gyakran – pusztán szeszélyeik érvényesítése érdekében – túszokat szednek, és azokat használják eszközként céljaik valóra váltására. Ez a gyökere Orbán Viktor CEU-val kapcsolatos akciójának. „Nem tárgyalnak velem az amerikaiak? Túszul ejtem a CEU-t. Majd kijelentem: a CEU sorsa az amerikai és magyar kormány közötti tárgyaláson múlik”. Az efféle túszejtés nehezen megoldható problémák elé állítja a diktátorok racionális és a morál által is vezérelt partnereit.

Ez a fajta stratégia azért lehet gyakran sikeres, mert az átlagpolgárok nem rendelkeznek reális képpel a társadalom tényleges állapotáról, és gyakran nem is érdeklődnek az iránt. Benyomásaik viszonylag egyszerűen manipulálhatók. Egyrészt, a totálisan kisajátított média azt sulykolja: minden rendben és minden a polgár érdekében történik. Azért, hogy az „agymosás” tökéletes legyen, a diktátorok ellehetetlenítik a független médiát, kiszorítják mindenhonnan a hozzáértő és kritikus szakembergárdát, és kizárólag hozzájuk hű „véleményvezéreket” neveznek ki. Másrészt, különböző fortélyos módon megvesztegetik a polgárok nagyobb csoportjait. Számtalan lehetőség van a társadalmi szolgáltatások költségeinek a valóságostól való eltérítésére – lásd rezsicsökkentés – vagy meghatározott térségek és rétegek ígéretekkel vagy juttatásokkal való megvásárlására.

Ha a média a helyzetet nagyjából rendben levőnek, sőt sikeresnek tűnteti fel, az esetleges problémákat meg külső támadás következményének mutatja be, a polgár békén marad, sőt támogatja a diktátort. Ám e manipulációs stratégia sikerességét két tényező behatárolja: képes-e finanszírozni a diktátor a támogatás megvásárlásának költségeit, és létezik-e a diktatórikus hatalomnak működőképes alternatívája, olyan ellenzéki csoportosulás, amelyet a polgárok, kormányképesnek tekintenek?

Amíg a gazdaság működik – érveltek a kutatók – a diktátor meg tudja vásárolni a támogatást. Ezt egészíti ki a veszélyhelyzet érzetének kialakítása, amely a „ne rázd a csónakot” nyugalomra intő figyelmeztetését üzeni. A diktátor így nem csupán hatalmon képes maradni, a stabilitást idővel személyes kompetenciájának tulajdonítják. S bár a diktátorok mindig készek a különböző típusú – jogi, intézményi, politikailag szervezett – erőszakot alkalmazni, a modern autokraták inkább kompetens vezetőként igyekeznek feltüntetni magukat.

Napjaink polgára megszokta, hogy az életében előbukkanó lehetőségek között az alternatívák összevetésével válasszon. Ennek mintájára politikai támogatásának „odaítélésénél” is azt latolgatja: vajon van-e másik alternatíva, és azt támogatva jobban jár-e? Vagyis, ki tudatosan, ki ösztönszerűen azt kutatja, van-e jelenleginek kormányképes alternatívája? Ha ilyent nem lát, akkor – miként a piacon – hajlandó belenyugodni egy sérült termékbe, amennyiben az működőképesnek látszik, legfeljebb morgolódik. Ezért a diktatúrák többnyire akkor roppannak meg – érvelnek a hivatkozott cikk szerzői – ha váratlanul megromlik a gazdasági helyzet, és finanszírozhatatlanná válik a támogatás-vásárlás.

Eddig az Orbán kormány, döntően az EU pénzeinek köszönhetően, képes volt fenntartani a gazdasági stabilitást. Alapvetően nem a gazdaság versenyképességének és a társadalom alkalmazkodóképességének javítására törekedett. Inkább a „leghangosabban nyikorgó kerékre figyelj” stratégiát alkalmazta. Ahol látványossá vált a leromlás, vagy erős társadalmi ellenállás mutatkozott, oda gyorsan átcsoportosított erőforrásokat. Így érte el, hogy a rendre felbukkanó összeomlást vizionáló jövendölések ellenére a szekér halad, bár inkább csak döcög, és mind jobban lemarad a környezetétől.

Figyelemmel azonban az éleződő globális problémákra valamint a világpolitika és a világgazdaság bizonytalan helyzetére, krízishelyzetek nagy valószínűséggel bekövetkezhetnek öt éven belül. Hasonló destabilizáló hatást váltana ki, ha valamilyen politikai vagy gazdasági ok miatt az EU kiegyensúlyozó szerepe jelentősen meggyengülne.

Az ilyen helyzet szinte azonnal megroppantja a diktátorok – estünkben Orbán Viktor – korábban olajozottan működő rendszerét. Ugyanakkor éppen a demokrácia hiánya miatt a változások ilyenkor többnyire társadalmi robbanás formájában mennek végbe. És ez a lehetőség irányítja rá a figyelmet a diktatúrák bukásának másik fontos tényezőjére: kormányképes alternatíva létrejöttére. Ha a nép nem zavar el egy diktátort, azt nem azért nem teszi, mert elégedett vele. Inkább azért tart ki mellette, mert nem lát kormányképes alternatívát.

Ám éppen a diktatúrák bukásának idején növekszik meg a demokratikus ellenzék elháríthatatlan felelőssége: képes-e összetartó, magas szakmai színvonalú, gyakorlottan működő, vagyis kormányképes koalíciót létrehozni. Ez nem egy éppen előbukkanó választásra összeszerveződő, ideiglenes szövetséget jelent. Egy diktatórikus rendszer „leváltása” nem egyéjszakás kaland. A diktatúrák ugyanis – elvonva a forrásokat a fejlődést meghatározó területeiről, és elhanyagolva az alkalmazkodás intézményeinek kialakítását – gazdaságilag és morálisan egyaránt lepusztítják a társadalmat. Az újrakezdés pillanatában a társadalom a végtelenségig kiéheztetett és kivéreztetett. A győztesek – ösztönszerűen – „osztogatással” akarják megszilárdítani hatalmukat, ami középtávon tovább súlyosbítja a helyzetet.

Ezek a körülmények ezért nem kedveznek a gyors javulásnak. Még ha a társadalom céltudatosan és kitartóan a felzárkózást segítő területek fejlesztésére összpontosít, akkor is csak hosszú távon és fokozatosan lehet enyhíteni helyzeten. Erre egy olyan koalíció, amely a diktátor leváltását követően gyorsan felbomlik, majd mindenki a maga külön útján keresi a kibontakozást, nem képes. Olyan tartós szövetségre van szükség, amely akár másfél évtizedig együtt és egy irányba „menetel”, miközben résztvevői megtartják a maguk identitását. Olyan, amelyikről az értékek különbözősége ellenére hihető, hogy nem esik szét az első viták során.

Ha erre képtelenek – márpedig az elmúlt nyolc év hazánkban ezt mutatta – akkor miért higgyen nekik bárki? A polgár nem bízik azokban, akik nem tudnak, és nem is hajlandók egymással szót érteni, pusztán csak arra várnak, majd egyszer rájuk mosolyog a történelem.

Ha ilyen helyzetben rendül meg a diktatúra és robban ki a lázadás, az többnyire borzalmakat szül. Erre azoknak, akik reális alternatívának gondolják magukat, fel kell készülni. Ez már csak azért is szükséges, mert a diktátorok előtt még válsághelyzetekben is lehetőségek széles tárháza nyílik. Feláldozhatják saját régebbi támogatóikat, leváltják kompromittálódott kiszolgálóikat, megvásárolják az ellenzék egyik vagy másik csoportját, maguk indítanak el ellenzékinek feltüntetett mozgalmakat, és újabb szervezetet, társadalmi csoportot ejthetnek túszul. Főként azonban: igénybe vehetik diktátor-társak támogatását. És minél keletebbre van ez a diktátor-társ, annál kíméletlenebb és erőszakosabb eszközökkel képes és hajlandó segítségre sietni.

Sokkoló látni, hogy a demokratikus ellenzék – hosszú évek tapasztalata után – még mindig csak az ezernyi zsibbadt vágy lázában ég. A polgár meg egyre csak azt kérdezi: mikor születik végre meg az egy erős akarat siker-forgatókönyve?
(HVG)

Bal-Rad komm: A véleménycikk végére azért megjelent a szándék is. “A’ zoroszok-Putyin hadai”-majd kimentik a vajdát!

“…Sokkoló látni, hogy a demokratikus ellenzék – hosszú évek tapasztalata után – még mindig csak az ezernyi zsibbadt vágy lázában ég. A polgár meg egyre csak azt kérdezi: mikor születik végre meg az egy erős akarat siker-forgatókönyve?”

-A “demokratikus” álellenzék ugyanabban a szindrómában szenved, mint a döbrögista horda! Fóbiában!

Döbrögistáéknak “mindenről ugyanaz jut az eszükbe!” A SOROS!

A “demokratikus” álellenzéknek is “mindenről ugyanaz jut az eszébe!” A Putyin!

Érdekes módon a NÉPRE EGYIK SEM HIVATKOZIK! Ez is a fóbiájuk része! Illetve mindkettő CSAK A NÉPRE HIVATKOZIK, amelynek kizárólag ŐK a hiteles és fölkent képviselőik!

Pedig a nép az csak legyint rájuk! A nép, amely Petropavlovszk Kamcsatszkijtól-Gibraltárig ugyanaz! Csak a politikusaik másabbak-MINT A MAGYAR NÉP POLITIKUSAI! Mert nekünk EBBŐL A FAJBÓL A LEHETŐ LEGGONOSZABB JUTOTT! És ha már itt tartunk, akkor meg kell említenünk: KÖZVETVE-VAGY KÖZVETLENÜL!-de mindegyik Soros-neveltje!

Akik most Putyinnal ijesztgetve mentegetik a sorosizmust, bőszen kerülik a témát: A KÁRTÉTELT! Amelyet a tanítványok okoztak! A NÉPNEK OKOZOTT KÁRT!

Akik most Putyinnal ijesztgetnek, bőszen kerülik a témát, miszerint a sorosizmus legádázabb ellenfele a “putyinizmus”!

Akik most Putyinnal ijesztegetnek, azok elfeledkeznek az oroszokra jellemző praktikus gondolkodási-és cselekvési módokról. És lelkületről. És emlékezetről.

Oroszország SOHA NEM FOGJA MEGSEGÍTENI DÖBRÖGIT, a sorosizmus kegyeltjét. (Legfeljebb fel-és kihasználja!)

Lesz társadalmi robbanás Döbrögisztán ura ellen! A sorosizmus valamely elszánt-ma még meglehet, kevésbé ismert-jelese vezetésével.

Putyint-ha szabad így fogalmazni-ez a jelenség hidegen hagyja.

Putyin van annyira pragmatikus, és van olyan felfogó képessége, hogy tudja: A MAGYAR NÉPNEK KÖZE NEM LESZ a pesti Majdanhoz! Az egy alombéli belső ügy lesz!

A MAGYAR NÉP pedig sodródik majd tovább! Döbrögi nem Moszkvától kap segítséget, és nem Moszkvában lel menedékre! Döbrögi senkitől sem kap segítséget! Ő már a múlt! A maga kártételével. Még persze fog okozni kárt-talán minden eddiginél nagyobbat!-de az az utolsó marása lesz. A MAGYAR NÉP testébe fog marni, de már megszoktuk.

A közeljövőben pedig nem várható, hogy a MAGYAR NÉP ZAVARJA EL bármelyik kártevőjét is!

NINCS AKI/AMI EZT MEGSZERVEZZE-LEVEZÉNYELJE! Látja-tudja ezt a Putyin is! Aki hülyeségekbe nem szokott belemenni!

Márpedig egy NÉP ÁLTAL ÚTÁLT vajdát-aki elég sokat ártott “neki”-hülyeség lenne segíteni! Ezzel ő nagyon is tisztában van!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Molnár Erzsébet

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk!

“Fóbiák” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Lehet szépen fogalmazni, amiből csak úgy sugárzik az okosság.
    Látszik, hogy az iromány szerzője a saját kis keretét kihasználva biggyesztett egy írást .
    A téma is szinte már klasszikus. Hogyan fogják Döbrögit leváltani.
    Az úgynevezett nép (vagy a Magyarság) az szinte olyan mint az ultiban a piros ász . Vagy a betliben a hetes.
    Azért van egy kis bökkenő.
    Aki népnek érzi saját magát, vagy esetleg magyarnak, az olyan a politikusoknak mint egy szem szőlő a présben. Szépen kipréselik a levét . és a politikusok meg ezt isszák.
    Magyarán jól át lett baszva a nép.
    Mi nem nép vagyunk, mi nem Magyarok vagyunk, hanem egyéniségek , nem pedig egy hamutartó ahol a politikus elnyomja a csikkeket.
    Aki még mindig benyalja és elfogadja, hogy őt úgy állítsák be mint egy grafikon részét,az még nem látja a szentelt víztől a légycsapót.
    Sokan vannak még akik hagyják magukat mások által meghatározni.
    A Következő lépés, hogy az egyén saját magát határozza meg .
    Ez nem kis meló, mert amikor az egyén lemerül a saját lelki világába olyasmiket láthat, amitől ijedtében elbújik a hűtőszekrénybe.
    Ellehet hinni amit az okoskodok szépen levezetnek a pallérozott agyukkal.
    Vagy pedig beinteni mindenkinek.
    Mert lehetősége van mindenkinek saját maga meghatározni magát .
    De ez egy érdekes út. Hogy miért írtam ? Mert ez fog következni.
    Egyébként ez egy érdekes világ , már mint a saját lelki világunk. Sokféle kincs rejlik benne amit el sem tudnak sokan képzelni.
    Ahogy Jézus is mondaná. Ha perecet eszel ,akkor van pénzed perecre.
    Tovább szép napot mindenkinek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .