Jeles nap a mai!

November 7.

Mindannyian tudjuk – vagy legalábbis kellene hogy mindannyían tudjuk – hogy 1917 – ben ezen a napon győzött Oroszországban a kommunisták vezette forradalom.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme pedig máig ható, minden vonatkozásában történelemformáló jelentőségű esemény volt. Átrajzolva az addigi világ politikai és gazdasági térképét, népeket – országokat emelt ki a nyomorból, milliárdnyi ember számára emberhez méltó életfeltételeket teremtve.

ÉLJEN A NAGY OKTÓBERI SZOCIALISTA FORRADALOM EMLÉKE!

ÉLJEN A NAGY OKTÓBERI SZOCIALISTA FORRADALOM ESZMÉJE!

Negyven esztendővel a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után, 1957 november 7 – én Budapesten megalakult és hivatali esküt tett a Magyar Népköztársaság Forradalmi Munkás – Paraszt Kormánya.

Miniszterelnöke Kádár János lett.

1957 november 7- én kezdetét vette a magyarok 32 éven át tartó aranykora!

Ennek éppen ma 62 éve!

ÉLJEN ÖRÖKKÉ A MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG EMLÉKE!

ÉLJEN ÖRÖKKÉ A SZOCIALIZMUS ESZMÉJE

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

November 4. – a magyar kisemberek ünnepe!

1956 november 4 – én hajnali 5 óra öt perckor elhangzott Kádár János felhívása az ungvári rádióból, amelyben bejelentik a Magyar Forradalmi Munkás – Paraszt Kormány megalakulását Kádár János, Münnich Ferenc és Marosán György vezetésével. melynek elnöki tisztségét Kádár János tölti be.

A szovjet csapatok elkezdtek bevonulni Magyarországra, és megkezdődött az ellenforradalmi véres tobzódás fölszámolása. Nagy Imre a jugoszláv, Mindszenty az amerikai nagykövetségre rohant.

A hazaárulók kétségbeesett rádiószózatokat tettek. Nagy Imre az ellenforradalmi csőcseléket további harcra buzdítota, Bibó pedig üzenetet küldött Dwight D. Eisenhower amerikai elnöknek az amerikai nagykövetségen keresztül.

Ma 63 éve a Szovjetunió ismét megmentett bennünket!

Ma 63 éve megkezdődött a magyar nemzeti lobogón vágott hatalmas lyuk bestoppolása!

Ma 63 éve új – minden addiginál sikeresebb – korszak kezdődött Magyarországon, a magyar nép törtnelmében!

MA 63 ÉVE MEGSZÜLETETT AZ ÚJ MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG!

MA MINDEN TISZTESSÉGES MAGYAR EMBER ERRE EMLÉKSZIK!

Történelemhamisító – hazaáruló politikai hiénáink pedig gyászoljanak!

LESZ MÉG RÁ OKUK!

MI IS FOGUNK MÉG ÜNNEPELNI!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

101 ÉVE!

Képtalálat a következőre: „az őszirózsás forradalom”

Az első világháború elhúzódása miatt elégedetlenkedő katonák és civilek utcai tüntetésekkel, felvonulásokkal és sztrájkokkal tiltakoztak Budapesten és a nagyvárosokban 1918. október 28. és október 31. között. A katonák tábori sapkáján az uralkodói névjellel ellátott sapkarózsa helyére tűzött, a felkelés jelképévé vált őszirózsát tűztek.

Képtalálat a következőre: „az őszirózsás forradalom”

KITÖRT AZ ŐSZIRÓZSÁS FORRADALOM!

A lánchídi csata néven ismert eseménnyel kezdődött a forradalom, amikor október 28-án a Lánchíd pesti hídfőjénél a rendőrök a tömeg közé lőttek, aminek következtében öten meghaltak és sokan megsebesültek. Október 29-én a Magyar Nemzeti Tanács intézőbizottságot alakított, melynek tagjai: Károlyi Mihály, Batthyány Tivadar, Bíró Lajos, Böhm Vilmos, Garami Ernő, Garbai Sándor, Hock János, Jánossy Zoltán, Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Lovászy Márton, Pattantyús Ábrahám Dezső, Purjesz Lajos, Szende Pál, Weltner Jakab lettek. Október 29-én a rendőrség is bejelentette csatlakozását a Magyar Nemzeti Tanácshoz.

Október 30 – án délután és éjjel – a Magyar Nemzeti Tanács utasítására, de saját kezdeményezésű akcióktól sem mentesen, a Csernyák Imre repülőszázados vezetésével alakított forradalmi testület, a Katonatanács egységei elfoglalták Budapest stratégiai pontjait. Az esti órákban Budapesten két elszállításra váró menetszázad fellázadt és a sapkarózsáik helyére őszirózsát tűztek és egyesülve a fővárosban állandó tüntetésben lévő forradalmi tömeggel megakadályozta a menetszázadok frontra indítását. A Conti utcai börtönből kiszabadították a politikai foglyokat. Október 31 – én reggel József főherceg – mint a királyt teljhatalommal helyettesítő kormányzó – visszavonta gróf Hadik János október 29 – én kelt miniszterelnöki kinevezését, és Károlyi Mihályt, a Magyar Nemzeti Tanács elnökét nevezte ki miniszterelnöknek, aki egy úgynevezett “népkormányt” alakított a Magyar Nemzeti Tanács három pártjának – Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt, Polgári Radikális Párt, Magyarországi Szociáldemokrata Párt – képviselőiből.

Október 31 – én, az őszirózsás forradalom utolsó napján, egy katonai különítmény végzett gróf Tisza István volt miniszterelnökkel, háborús uszítóval.

GYŐZÖTT AZ ŐSZIRÓZSÁS FORRADALOM!

A forradalom győzelmével Magyarország kivált a világháborúban katonai vereséget szenvedett és a nemzetiségi mozgalmak felerősödése miatt felbomlott Osztrák – Magyar Monarchiából, és államformája először alakult köztársasággá.

Képtalálat a következőre: „az őszirózsás forradalom”

MEGSZÜLETETT AZ ELSŐ MAGYAR NÉPKÖZTÁRSASÁG!

Mindezek pedig történtek 101 esztendeje, Magyarországon.

TISZTESSÉGES MAGYAR EMBER MA NEM ÜNNEPEL!

Nagy nap a mai! Tort ül a Magyar Népköztársaság maradványai fölött az országot széjjelrabló, a magyar népet nyomorba-kilátástalanságba-gyarmati sorba taszító idegenlelkű rablóelit.

Döbrögisztánná tett egykori hazánk  hazaáruló rablóelitje az 1956-os pesti Majdan kirobbantásának 63. évfordulóját ünneplik! Véget nem érőn. És ünnepeltetik agymosott fiataljainkkal, akiket kiparancsoltak ünnepelni. Akik előtt fölmagasztalják a köztörvényes és politikai bűnözőket. Közönséges martalócokat, gyilkosokat, hazaárulókat!

FIATALJAINK ELŐTT GONDOSAN ELTITKOLJÁK ÜNNEPÜK LÉNYEGÉT!

Ezt ünneplik, ezt ünnepeltetik:

AZOK, AKIK AZ ESEMÉNYEK BANDITAHAJLAMÚ KIROBBANTÓI SZELLEMI ÖRÖKÖSEINEK VALLJÁK ÉS HIRDETIK MAGUKAT!

Elég csak rájuk nézni, rájuk gondolni, hogy kik is ők!? Kikből lettek mik!?

Ők ülnek ma tort! Ők, akik MEGVALÓSÍTOTTÁK BETEGLELKŰ SZELLEMI ELŐDEIK ALJAS TERVEIT!

Azok ülnek ma tort, akik 1990 – ben ordas hazugságaikkal tudatosan tévedésbe ejtve a magyar népet, győzelemre vitték dicstelen elődeik ügyét-akaratát! “EZEK” az aljas, hazaáruló, tolvaj gazemberek elvárják a kifosztottaktól, hogy velük ünnepeljenek!

AZ Ő ÜNNEPÜKÖN! AZ Ő ÜNNEPEIKEN! MERT MA DUPLÁN ÜNNEPELNEK KIFOSZTÓINK!

Képtalálat a következőre: „A HarmadikMagyar Köztársaság kikiáltása-kép”

Hiszen harminc évvel ezelőtt, 1989. október 23-án jelentette be a Magyar Népköztársaság legyilkolást, és kiáltotta ki a mai Döbrögisztán vajdaság elődjét, a Magyar Köztársaság nevű álságos formációt az egyik legfőbb hazáruló bandita, Szűrös Mátyás.

A TISZTESSÉGES MAGYAR EMBER MA NEM ÜNNEPEL!

A TISZTESSÉGES MAGYAR EMBER MA ÖKÖLBE SZORÍTOTT KÉZZEL GYÁSZOL!

A TISZTESSÉGES MAGYAR EMBER MA SIRATJA SZEBB MÚLTJÁT ÉS ELORZOTT JÖVŐJÉT!

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

AZ ELSŐ FORRADALOM OROSZORSZÁGBAN

Így élt Lenin
AZ ELSŐ FORRADALOM OROSZORSZÁGBAN

Lassan értek, beértek a napok, mint a dinnyék,a proletariátus kinőtt a gyereksorból.

„Mi, Szent-Pétervár munkásai és minden társadalmi rendhez tartozó lakosai, feleségünkkel és gyermekeinkkel és gyámoltalan öreg szüléinkkel együtt eljöttünk hozzád, Felséges Urunk, igazságot és oltalmat keresve… Nincs már több erőnk, Felség. Türelmünk végéhez értünk. Elkövetkezett számunkra az a borzasztó pillanat, amikor jobb meghalni, semmint tovább szenvedni az elviselhetetlen kínokat” – így kezdődött az a petíció (kérvény), amit 1905. január 9-én a pétervári munkások százezres felvonulása akart átadni a cárnak. A felvonulást a Gapon-féle vallásos színezetű – és a rendőrség által támogatott – munkásszervezet javasolta. A pétervári bolsevikok helytelenítették a felvonulást, de mikor látták, hogy nem lehet megakadályozni, bekapcsolódtak a petíció megfogalmazásába, és együtt mentek a többiekkel január 9-én. Így kerültek a kérvénybe forradalmi követelések is, igaz, hogy alázatos könyörgés formájában: a munkások közül ekkor még sokan hittek a „mindenható cár atyuskában”.

Kijózanító, szörnyű leckét kaptak azonban. A kérvényt senki sem olvasta el (a cár nem is volt ekkor Pétervárott), ellenben a jó előre odarendelt katonaság tüzet nyitott a templomi zászlók és szentképek alatt vonuló, védtelen, fegyvertelen tömegre. Több mint ezer halott maradt a Téli Palota előtti hatalmas téren. Csaknem négyezren sebesültek meg. A cári tábornokok, akik az iszonyatos tömegmészárlásra parancsot adtak, a maguk módján logikusan cselekedtek: a népnek önkényuralmi rendszerben még panaszkodni sem szabad. Ha csak kicsit is kevésbé korlátoltak azonban, eszükbe kellett volna jutnia az ókori hadvezér híres mondásának: „Még egy ilyen győzelem, és elvesztünk.” A véres vasárnap még az elmaradott munkásokat is kiábrándította a cárizmusból. Híre újabb lökést adott egész Oroszországban a forradalmi megmozdulásoknak. Pétervár munkáskerületeiben pedig már az nap barikádok emelkedtek.

Leninék Svájcban már másnap értesültek a pétervári eseményekről. „Amikor megérkezett a hír a forradalom kirobbanásának konkrét formájáról, mintha minden megváltozott volna körülöttünk, mintha a távoli múltba veszett volna mindaz, ami eddig történt – írja Krupszkaja visszaemlékezéseiben.

– …Oda indultunk, ahová ösztönszerűen minden bolsevik tartott, akihez eljutott a pétervári események híre: az emigránsok étkezdéjébe, Lepesinszkijékhez. Együtt akartunk lenni. Alig váltottunk szót egymással, valamennyien túlságosan izgatottak voltunk…”

Lenin még ugyanezen a napon megírta Forradalom Oroszországban című cikkét. „Erőszak ellen erőszak. Utcai harc dúl, sortüzek ropognak, ágyúk dörögnek. Patakokban ömlik a vér, lángol a polgárháború a szabadságért. Moszkva és Dél, Kaukázus és Lengyelország készen áll, hogy csatlakozzék a pétervári proletariátushoz. A munkásoknak ez a jelszavuk: szabadság vagy halál!” – írta benne a többi között.

1905 tavasza és nyara forradalmas volt Oroszországban. Igen sok sztrájk, parasztmegmozdulás, kisebb-nagyobb összetűzés tette mind forróbbá a légkört. És kitört az első zendülés a hadseregben: fellázadtak a Patyomkin cirkáló matrózai. Októberben pedig a sztrájk országossá vált, egy időre leállt a vasút és a posta is. Ez már teljes-tökéletesen politikai sztrájk volt, legfőbb jelszava: „Vesszen az önkényuralom, éjen a demokratikus köztársaság!” Ekkor jöttek létre, a forradalmasodó munkásság kezdeményezésére, a proletárhatalom későbbi alapszerveinek ősei, a munkásküldöttek szovjetjei (tanácsai).

Lenin – mint keserűen írta – „az átkozott messzeségből” lázas figyelemmel figyelte a forradalom fejlődését. Nemcsak tájékozódott felőle, hanem nyomban elemezte is. S mert számított rá, hogy a sztrájkharc előbb-utóbb fegyveres felkelésbe csap át, tanulmányozni kezdte a fegyveres népfelkelés katonai problémáit.

„A Société de lecture (olvasókör) tisztviselője mindennap láthatott egy orosz forradalmárt, aki már korán reggel beállított, a sár miatt, svájci szokás szerint, felgyűrt, olcsó szövetből készült nadrágban, amelyet azután elfelejtett lehajtani, elővette a barikádharcról, a támadás technikájáról szóló, előző nap félbehagyott könyvet, leült szokott helyére, az ablak melletti asztalkához, megszokott kézmozdulattal végigsimította kopaszodó fejét, és belemerült az olvasásba. Csak néha kelt fel a helyéről, hogy leemeljen a polcról egy vastag szótárt, s megnézzen benne egy ismeretlen kifejezést, azután egy ideig fel-alá járkált, majd az asztalhoz ült, és négyrét hajtott papírokra gyorsan, megfeszített figyelemmel írt valamit” – olvassuk Krupszkaja visszaemlékezéseiben. Lenin számos levelet, röplapot, üzenetet juttatott ekkoriban Oroszországba. A Patyomkin cirkáló matrózaihoz pedig megpróbálta elküldeni a bolsevikok megbízottját – a megbízott azonban késve érkezett Odesszába.

A forradalmi mozgalmaktól meggyengült cári kormány októberben nagy keservesen bizonyos alkotmányos reformokra szánta el magát, és közkegyelmi rendeletet is kibocsátott. Lenin ekkor lehetőséget látott arra, hogy megvalósítsa mind kínzóbb vágyát: hazatérni a forradalmi Oroszországba. Röviddel az OSZDMP III. kongresszusa után haza is indult, s némi stockholmi várakozás után (a megígért hamis papírok ugyanis késtek) novemberben álnéven megérkezett Pétervárra.

Pétervárott közben nagyarányú letartóztatások voltak. Sok bolsevik börtönbe került, és ez a későbbiekben éreztette is káros hatását. Lenin a legmélyebb illegalitásban élt. Hosszú ideig minden éjjel másik elvtárs. lakásán aludt. Ez nagyon kínos volt számára, sohasem szeretett másokat zavarni, ráadásul így nem tudott annyit dolgozni, amennyit akart volna. Krupszkaja hazaérkezése után nemsokára – természetesen álnéven – lakást béreltek. Nagyon gyorsan el kellett azonban hagyniuk; egy este Krupszkaja figyelmeztette az írásba mélyedt Lenint, hogy a ház körül spiclik ólálkodnak. A hátsó kijáraton, minden csomag nélkül távoztak a lakásból, és újra kezdődött a gyötrelmes vándorlás. A rendőrség nagy erőfeszítéseket tett, hogy Lenint elfogja. Néhányszor nyomára is jutottak – letartóztatniuk azonban nem sikerült.

Bármennyire kevesellte is: valójában rengeteget dolgozott a forradalomért. Irányította a bolsevikok Központi Bizottságának és Pétervári Bizottságának munkáját, beszélt pétervári és moszkvai gyűléseken, találkozott az ország minden részéből érkező munkásokkal, átvette a Novaja Zsizny (Új Élet) című lap vezetését, mely a szociáldemokraták legális újságja lett. Lunacsarszkij visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a lap teljes anyagát – az első betűtől az utolsóig – átnézte. A fontosabb cikkeket szerkesztőségi értekezleten vitatták meg. Lenin saját cikkeit is mindig felolvasta munkatársainak, és meghallgatta észrevételeiket, tanácsaikat. „Lenin – írta Lunacsarszkij – a szó szoros értelmében nagyon szerette a kollektív munkát, vagyis a gondolatok közös kidolgozását valamely nyers kézirat alapján, sok elme közvetlen együttműködésével.”

Közvetlenül részt vett a fegyveres felkelés előkészítésében is. Az első, a legnagyobb szabású fegyveres felkelés decemberben tört ki, Moszkvában. Ez volt az első orosz forradalom tetőpontja. „Nincs már erőnk tovább tűrni! Talpra, elvtársak! Éljen a meggyötört nép fegyveres felkelése!” – visszhangozták Moszkva munkáskerületei az OSZDMP Moszkvai Bizottságának felhívását. Ez bizony már másképp hangzott, mint a januári alázatos kérelem. És a tettek is másmilyenek voltak. Kilenc napon keresztül harcolt a barikádokon Moszkva munkássága a rendőrséggel meg a cári hadsereg mindenfelől összevont, válogatott egységeivel.

A túlerővel szemben a moszkvai felkelés vereséget szenvedett. Utána még fegyveres felkelés robbant ki számos városban, a többi között Harkovban, Nyizsnij-Novgorodban (ma: Gorkij), a Don menti Rosztovban, Ufában, Krasznojarszkban, Csitában. Különösen erős volt a munkások felkelése a Donyec-medencében. Mivel azonban ezek a felkelések egymástól többé-kevésbé elszigetelten folytak, s mivel nem tudták tevékeny részvételre bírni a parasztságot, és nem tudták megnyerni a túlnyomórészt paraszt katonákat sem – sorra-rendre elbuktak.

„Nem kellett volna fegyvert fogni” – jelentette ki ekkor Plehanov. „Ellenkezőleg – válaszolta Lenin sokkal határozottabban kellett volna fegyvert fogni.”

A felkelések veresége után – sztrájkokban, partizánharcokban, falusi földfoglalásokban – még sokáig fel-fellobbant a forradalmi láng, de a forradalom hanyatlása már megkezdődött. Lenin figyelmeztette a szociáldemokratákat: készüljenek fel újból konspiratív munkára. S mert úgy látta, hogy a párt megosztottsága nagy kárára van a forradalomnak, erőfeszítéseket tett a bolsevik és mensevik csoportok merev szembenállásának megszüntetésére. Ez azonban lényegében sem a tamperei konferencián (1905. december), sem a Stockholmban megtartott IV. pártkongresszuson (1906. április 23 – május 8.) nem sikerült. A IV. kongresszuson a mensevikek szerezték meg a vezetést. A bolsevik álláspont majd csak az V. kongresszuson (London, 1907. május 13-június 1.) kap többséget. De a viták – most már nagyon megnehezült feltételek között – tovább folytatódtak.

A cárizmus ugyanis, ahogy a forradalom gyengült, egyre kegyetlenebb és kíméletlenebb elnyomáshoz folyamodott. 1907. június 3-án pedig államcsínyt hajtottak végre: visszavontak minden alkotmányos reformot, s kezdetét vette a legsötétebb reakció korszaka.

Amikor Lenin Londonból, a pártkongresszusról visszatért, Finnországban telepedett meg, de itt is nyomára bukkant a rendőrség. (Finnország akkor a cári birodalomhoz tartozott, csak az Októberi Forradalom után nyerte el függetlenségét.) A bolsevikok úgy határoztak, hogy Leninnek ismét emigrálnia kell. Hajón indult Svédországba – de a rendes kikötőben már nem szállhatott fel, mert ott is rendőrök lestek rá. Jó három kilométert kellett gyalogolnia egy kis szigetig a jégen, a jég azonban vékony volt, több ízben beszakadt alattuk. Lenin majdnem a vízbe fulladt. Mint később elmondta, arra gondolt akkor: milyen ostoba dolog lenne így meghalni.

Krupszkaja követte az emigrációba. Hosszas hányattatás után 1908 elején érkeztek újra Svájcba. Mikor végignézett a csendes, kihaltnak tetsző genfi utcán, Lenin így sóhajtott fel: „Úgy érzem magam, mintha azért jöttem volna ide, hogy belefeküdjek a síromba.”

Megkezdődött második emigrációja, mely egészen 1917-ig tartott, s mely – Krupszkaja szerint – még keservesebb, sokkal nehezebb volt, mint az első.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az első világháború előzményei

Az első világháború előzményei – Az imperializmus és az európai kis országok

Az imperializmus korszakának beköszöntése — különböző mértékben — tükröződött a kisebb európai országok helyzetén is, noha belső gazdasági fejlődésük több esetben még nem ért el a monopolkapitalizmus fokára.

Spanyolország és Portugália. A barcelonai proletariátus „véres hete”
A két legrégibb gyarmati hatalom, Spanyolország és Portugália nem játszott már jelentős szerepet a világgazdaságban és a világpolitikában. A spanyol gazdaság továbbra is félfeudális agrár jellegű maradt. A XX. század elején az ország egész földterületének 45 százaléka 5000 földesúr tulajdonában volt, míg a parasztság milliós tömegei arra kényszerültek, hogy kiszipolyozó uzsorafeltételek mellett béreljenek morzsányi földecskéket; 2,5 millió mezőgazdasági munkásnak pedig semmi földje nem volt. Az ország progresszív fejlődésének útját állta a középkori Spanyolország megtestesítője: az óriási hatalommal rendelkező katolikus egyház is. A lakosság 60 százaléka analfabéta volt.

A spanyol kapitalizmus, ha lassan is, az imperializmus irányában haladt: a XX. század elején megjelentek az első konszernek (Spanyol Hajóépítő Társaság stb.). A spanyol gazdasági életben uralkodó helyzetre tett szert a külföldi tőke. A rendkívül gazdag nyersanyagforrások — vasérc-, szén-, rézbányák stb. — az angol tőke ellenőrzése alá kerültek. Francia és belga tőkések érdekkörébe került Spanyolország csaknem egész vasúti hálózata és városi közlekedése. A német tőke a vegyiparban emelkedett vezető szerepre.

Az 1898. évi háborúban az Egyesült Államoktól elszenvedett vereség nyomán a reakciós nemesi-monarchikus rendszer súlyos válságba került. A monarchista pártok — a konzervatívok és a liberálisok — befolyása hanyatlásnak indult. Ugyanakkor egyre nagyobb befolyásra tett szert a liberális beállítottságú haladó értelmiségi csoport (a „98-as nemzedék”), melynek fő jelszava „Spanyolország feltámasztása és európaizálása” volt. E csoport tevékenysége elősegítette a demokratikus monarchiaellenes mozgalom kibontakozását. Programját azonban a forradalmi tömegmozgalomtól való félelem hatotta át. Jelentősen megerősödött a republikánus csoportok befolyása is — ezek 1903-ban a Salmeron vezette Köztársasági Unióban egyesültek. A monarchikus rendszer ellen irányult Spanyolország különböző részein — főként Katalóniában — a nemzeti autonómiáért küzdő mozgalom is.

A monarchikus rendszerre nézve a fő veszélyt mégis a munkásmozgalom fellendülése jelentette. Az egymást sűrűn követő tömegsztrájkok olyan méreteket öltöttek, hogy még a legreakciósabb politikai körök is belátták: politikai manővert kell végrehajtani. A kormány által nagy hangon beharangozott „reformkorszak” azonban néhány jelentéktelen engedményt hozott csak. A népben tovább nőtt az elégedetlenség. Midőn a kormány az aktív gyarmatpolitika felújítása mellett döntött (Marokkó egy részének elfoglalása), megerősödtek az antimilitarista és forradalmi indulatok. 1909. július 26-án, válaszul a tartalékosok mozgósításáról kiadott kormányrendeletre, Barcelonában barikádokat emeltek. Július 27-ének éjjelén a város több ponton kigyulladt (e gyújtogatásokban nagy része volt az anarchista agitáció hatásának). Több mint 30 épület borult lángba, köztük sok kolostor és templom. A kormány csendőrséggel és katonasággal árasztotta el Katalóniát, és kihirdette az ostromállapotot. Barcelonában megkezdődött a „véres hét”. Több száz munkást letartóztattak. A munkásmegmozdulások vezetőit, köztük az anarchistákhoz közelálló tekintélyes republikánus politikust, Francisco Ferrert, agyonlőtték. Ferrer kivégzése világszerte viharos felháborodást keltett.

Spanyolországtól eltérően Portugáliának számos gyarmata maradt Afrikában, Ázsiában és Óceániában. De mind Portugália, mind gyarmatai pénzügyi és diplomáciai tekintetben egyaránt jóformán teljesen Angliától függtek. Az ország gazdasági fejlődését akadályozó feudális-klerikális reakció uralma ellenállást váltott ki a burzsoázia részéről, amely mind erőteljesebben liberális reformokat követelt, s a hatalom megszerzésére törekedett. 1910-ben a polgári republikánusok a hadsereg támogatásával forradalmi államcsínyt hajtottak végre. Ez a polgári forradalom megdöntötte a Braganza-dinasztiát és köztársasági rendszert létesített, de csaknem érintetlenül hagyta az agrárstruktúrában megőrződött számos feudális maradványt, és nem szüntette meg az országnak az angol imperializmustól való függését sem.

A belga és a holland imperializmus sajátosságai
Sokkal erőteljesebben fejlődött az imperializmus Belgiumban és Hollandiában, ezekben a kis területű és lélekszámú, de nagy gyarmatbirodalommal rendelkező államokban. A rendkívül fejlett gyáriparral rendelkező Belgiumban, amely ipari termelésének túlnyomó részét exportálta, a XX. század elejére már viszonylag erős konszernek létesültek a gépiparban, a vegyiparban, az üvegiparban és más iparágakban, fontos szerephez jutottak a nagybankok, különösen a Société Générale és a Banque Internationale de Bruxelles. A külföldi belga tőkebefektetések összege meghaladta a hárommilliárd frankot (ennek egynegyede Oroszországra jutott). A belga banktőkét szoros szálak fűzték az európai nagyhatalmak, főként Franciaország finánctőkéjéhez.

Az 1880-as évekig Belgiumban az ipari nagyburzsoáziára támaszkodó liberálisok voltak hatalmon, míg az ellenzéket a klerikálisok vezették, ezeket támogatták az agráriusok, a városi kispolgárság és az elmaradott paraszti tömegek. A klerikálisok ügyesen kihasználták azt a körülményt, hogy a liberálisok nem voltak hajlandók engedményeket tenni a flamand nemzeti mozgalomnak. A flamandok követelték, hogy az ország északi részén az államapparátusban vezessék be a kétnyelvűséget (északon a lakosság többsége a flamand nyelvet beszélte, míg a déli, vallon tartományokban a francia dominált). A klerikálisok támogatták e követelést, és az 1884. évi parlamenti választásokon a flamandok szavazatai révén többséget szereztek. Ettől kezdve egészen 1914-ig a klerikálisok álltak a kormány élén.

A XIX. század végére Belgiumban nagy politikai erővé fejlődött a szervezett munkásmozgalom. A mozgalom forradalmi tendenciái érvényesültek többek között a bányászmozgalomban és a belga proletariátusnak az általános választójogért vívott harcában. Különösen nagy jelentőségű volt három politikai tömegsztrájk (1893, 1902 és 1913), amelyek eredményeként a választójogot jelentősen kiterjesztették. A belga munkáspártban azonban, amely végleges formájában 1885-ben alakult meg, és 1914-ben már mintegy 180 000 tagja volt — erős kispolgári illúziók éltek. Ezek az illúziók több tényezőre vezethetők vissza: egyrészt a szövetkezeti mozgalom növekedésére, másrészt arra, hogy a munkásság széles rétege kis földtulajdonnal rendelkezett és végül arra, hogy Kongónak a belga burzsoázia által való kizsákmányolása előmozdította a munkásarisztokrácia kialakulását. A munkáspárt vezetésében felülkerekedett az opportunizmus; a párt vezetői között nagy szerepet játszottak a baloldali polgári körökből származó politikusok, mint például Emilé Vandervelde, aki a kilencvenes évek derekán a párt vezére lett, és a Brüsszelben székelő Nemzetközi Szocialista Iroda élére került.

Hollandia ipari tekintetben jóval fejletlenebb volt, mint Belgium, de a természeti kincsekben (kőolaj, kaucsuk, ólom) rendkívül gazdag Indonézia kizsákmányolása révén óriási extraprofitra tett szert. Indonéziában már 1906-ban kb. egymillió tonna kőolajat termeltek ki. Hollandiában gyors ütemben haladt előre az ipari és a banktőke összefonódása. A holland társaságok indonéziai uralmuk alapján aktív szerepet játszottak a nemzetközi monopóliumokban, többek között részt vettek a hatalmas olajtröszt, a Royal Dutch Shell létrehozásában, amelyben a parancsnoki pozíciókat az angol tőke foglalta el.

A politikai reakciónak az imperializmus korára jellemző megerősödése Hollandiában abban jutott kifejezésre, hogy a két klerikális párt, a kálvinista („forradalomellenes”) és a katolikus, koalícióra lépett egymással, noha ezt megelőzőleg több évszázadon át az ország politikai életének fő tartalmát a protestánsok és katolikusok küzdelme alkotta.

Az ipari proletariátus csekély száma következtében a munkásmozgalom hasonlíthatatlanul lassabban fejlődött, mint Belgiumban. A szociáldemokrata pártnak — 1894-ben alakult meg végleges formájában — 1914-ben mindössze kb. 10 000 tagja volt. A baloldali, forradalmi elemek meglehetősen erősek voltak a szakszervezeti mozgalomban, különösen a kikötőmunkások és a vasutasok között. 1903-ban Amsterdamban sikeres sztrájkot szerveztek, amely csaknem általános volt. A néhány hónap múltán kirobbant újabb sztrájk azonban a munkások vereségével zárult.

A holland burzsoázia a gyarmati extraprofitból megvesztegette és politikailag megfertőzte a munkásosztály felső rétegét. A holland szocialisták egy része támogatta a kormány gyarmatpolitikáját, és szorosan együttműködött a burzsoá liberálisokkal. Némely kérdésben, mint például az egyházi iskoláknak nyújtott állami támogatás terén a szociáldemokrata párt vezetői még a liberálisoknál is konzervatívabb álláspontra helyezkedtek. Midőn ezt az opportunista politikát a „Tribune” című lapot kiadó marxista csoport erélyes bírálatnak vetette alá, a pártvezetőség — élén Troelstrával és Van Kollal — kizáratta a „tribunistákat” a pártból. Ezek külön pártot hoztak létre és folytatták a harcot. Erőteljesen felléptek a gyarmati kérdésben mutatkozó opportunizmus ellen. Egyik vezetőjük, H. Gorter azt követelte, hogy Indonéziának adjanak függetlenséget. Az 1903-as amsterdami sztrájk több vezetője Indonéziába költözött, és segítette az indonéz nemzeti forradalmi mozgalom kialakítását. Lenin és a bolsevikok erőteljesen támogatták a „tribunistákat” az opportunizmus és a holland szociáldemokrácia elleni küzdelmükben.

Norvégia elszakadása Svédországtól
Az imperializmus korszakában a nemzeti mozgalom még számottevő tényező maradt Európában. E mozgalom pregnáns megnyilvánulása volt Norvégia elszakadása Svédországtól 1905-ben. Norvégiát 1814 óta unió fűzte Svédországhoz; saját alkotmánya, parlamentje, kormánya, közigazgatása és hadserege volt, különállását igazságszolgáltatási és pénzügyi téren is megőrizte, de önállósága számos gazdasági és külpolitikai kérdésben korlátozott volt. A XIX. század végén Norvégia kapitalista fejlődésével a norvég burzsoáziában megerősödött a törekvés, hogy uralmat gyakoroljon nemzeti piacán és kijusson a világpiacra. Minthogy a svéd uralkodó körök ez elé akadályokat gördítettek, a norvég—svéd viszonyban feszültség lépett fel, s ez az 1905-ös orosz forradalom hatására fokozódott.

1905 júniusában a norvég kormány bejelentette Norvégia elszakadását Svédországtól. E lépést támogatták a parasztok, a munkások, a norvég nép széles rétegei. Az 1905 augusztusában lefolytatott népszavazás világosan tanúsította ezt. A svéd kormány, tekintettel a norvég fellépésre és a svéd közvélemény, elsősorban a munkásosztály nyomására, kénytelen volt beleegyezni a tárgyalások megindításába, elismerni Norvégia különválását és rendezni viszonyát a norvég állammal.

1905 szeptemberében Karlstadban aláírták az egyezményt a független norvég állam elismeréséről. A külföldi államok közül elsőként Oroszország ismerte el a független Norvégiát.

Az 1907. évi romániai parasztfelkelés
A XX. század elején az agrárkérdés állott Románia politikai életének középpontjában. A néptömegeknek a román burzsoázia és a külföldi tőke által való kizsákmányolása összefonódott az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt fennmaradt feudális csökevényekkel, s ez különösen súlyossá tette a dolgozó tömegek helyzetét. Az osztályellentétek szakadatlanul éleződtek.

A romániai munkás- és parasztmozgalomra igen nagy hatással volt az 1905—1907. évi orosz forradalom. A munkáskörök 1905 január végén „Le a zsarnoksággal” címmel alkalmi lapot bocsátottak ki, amely az oroszországi eseményekkel foglalkozott. Bukarestben, Iasiban, Bacáuban, Constantában, Craiovában és más városokban szolidaritási gyűléseket tartottak az orosz munkások mellett. A „Patyomkin” páncélos 1905 nyarán Constantában partra szállt tengerészeit a román dolgozók forró lelkesedéssel üdvözölték.

Az orosz forradalom hatására megélénkült a romániai munkásmozgalom. 1899 után — midőn az opportunista vezetőség feloszlatta a szociáldemokrata pártot — az országban csak elkülönült szocialista munkáskörök működtek. E körök most nagyarányú tevékenységbe kezdtek annak érdekében, hogy munkásszervezeteket hozzanak létre. 1905-ben és 1906 első felében több mint 50 szakszervezet kezdte meg működését, és megalakult a román Szakszervezeti Főbizottság. Országszerte sztrájkok zajlottak le.

Románia a paraszti megmozdulások száma és méretei tekintetében az elsők között volt Európában. 1905—1906 folyamán sok megyében robbantak ki paraszti zavargások, de mindegyik helyi, elszigetelt jellegű volt, és eredménytelenül végződött. A földesúri elnyomás tovább erősödött. A XX. század elején a feudális maradványokkal súlyosbított tőkés kizsákmányolás az elviselhetetlenségig fokozódott. A birtokok több mint 60 százalékát nagybérlőknek adták ki, ezek viszont rendszerint a bérbe vett földet kis parcellákra osztva rendkívül magas bérleti díj ellenében parasztoknak adták tovább. A bérlő a földesúrnak általában hektáronként 20 lei bért fizetett, a parasztoktól 50, sőt 80 leit szedett. A parasztokat tehát a földesurak és a bérlők is kizsákmányolták; kettős kizsákmányolás alatt sínylődtek.

Az 1907. évi parasztfelkelés Románia 1900 utáni történetének igen jelentős eseménye volt.

A felkelés 1907. február 8-án kezdődött a moldvai Flaminzii faluban. Parasztcsoport érkezett az uradalomba a bérleti szerződés megújítására. Az uradalmi intéző az előző évinél súlyosabb feltételeket próbált a parasztokra ráerőszakolni. A parasztok erre elfoglalták a primariát (községháza), a bérleti díj hektáronként 25 leire való leszállítását, továbbá a természetbeni helyett pénzbeli fizetést követeltek. A felkelés hamarosan átcsapott a szomszédos falvakra, és március 10-én már Moldva egész területére kiterjedt. A parasztok nagy csoportokban jártak faluról falura, elfoglalták a primariákat és a földesúri kúriákat, megsemmisítették az ott talált bérleti szerződéseket, elűzték a nagybérlőket. Több megyében behatoltak a városokba (Galaji, Botosani stb.), hogy előadják követeléseiket. A hatóságok katonai erővel kergették szét a parasztokat.

Moldvában a felkelés hamarosan lelohadt, de még nagyobb erővel lobbant fel Havasalföldön. Március 12-én mintegy 4000 főből álló felkelő oszlop indult Bukarest felé. Ha kezdetben a mozgalom döntően a nagybérlők ellen irányult, most a földesurak ellen is fordult. A parasztok immár nemcsak a bérleti díj csökkentését követelték, hanem azt is, hogy adják kezükre a földesúri földeket. Sokhelyütt feldúlták a földesúri uradalmakat, elégették a földesúr gabonáját.

A munkások számos helyen segítették a felkelt parasztokat. Bukarestben és más városokban rokonszenvtüntetéseket rendeztek. Pascani városában a vasúti munkások megrohanták a letartóztatott felkelőket szállító vagont, és kiszabadították a foglyokat. Egy szocialista munkáscsoport a „Romínia Muncitoare” („Dolgozó Románia”) című lapban felhívást intézett a katonákhoz, hogy ne lőjenek a parasztokra. A munkásmozgalom vezetése azonban az opportunisták kezében volt, akik a felkelést elítélték, a parasztokat nyugalomra, türelemre intették és arra, hogy követeléseiket „törvényes úton” érvényesítsék. Az uralkodó osztályok és a hatalomért marakodó pártjaik — a konzervatív és a liberális párt — összefogtak a felkelés leverésére. A liberálisok, akik akkortájt váltották fel a kormányon a konzervatívokat, tartalékos kontingenseket hívtak be, és katonaságot vezényeltek ki a parasztok ellen.

Az ösztönös, szétforgácsolt parasztfelkelés, amelynek nem volt irányító központja és nélkülözte a munkásosztály irányítását, vereséget szenvedett. Több mint 11 000 parasztot végeztek ki vagy kínoztak meg, a tüzérség egész falvakat pusztított el. A felkelés azonban mély nyomot hagyott a nép tudatában. A parasztforrongások 1907 végéig folytatódtak.

Lenin kiemelte a román paraszti tömegek forradalmi megmozdulásainak nagy jelentőségét az európai demokratikus és szocialista mozgalom általános feladatai szempontjából. A stuttgarti nemzetközi szocialista kongresszus külön határozatban ítélte el a romániai üldözéseket, s a világ munkásainak szolidaritásáról biztosította a román dolgozókat.

A parasztfelkelés hatására a román kormány 1907 és 1912 között számos agrártörvényt alkotott. Ezek minden korlátozottságuk ellenére is elősegítették a feudális viszonyok maradványainak felszámolását és a román mezőgazdaság gyorsabb tőkés fejlődését. „A romániai parasztok 1907-es (tavaszi) felkelése helyzetük javítása szempontjából az 1905—1907-es orosz forradalomhoz hasonló szerepet töltött be.”18
18 Lenin: Füzetek az imperializmusról. Lásd Lenin Művei. 39. köt. Budapest 1964. 74. old.
(idézet: Világtörténet 7. kötet)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az első világháború előzményei – Az Osztrák—Magyar Monarchia

Az Osztrák—Magyar Monarchia gazdasági élete
A gazdasági bázis viszonylagos gyengesége ellenére a Monarchiában is kialakult a fináncoligarchia. 1910-ben több ezer részvénytársaság működött a Monarchia területén, összesen mintegy 6,5 milliárd korona tőkével. A bankok nyeresége 1913-ban csaknem 41 százalékkal volt magasabb, mint 1909-ben. A monopoltőke sok iparágat vont uralma alá. Több száz kartell jött létre. A Rotschild-bankház érdekkörébe tartozó hat kartell összpontosította jóformán az egész vas- és acéltermelést. A Skoda részvénytársaság kezében tartotta Csehország csaknem valamennyi hadiüzemét, kohó- és gépipari üzemét; ez a cég volt az osztrák—magyar hadsereg fegyver- és lőszerszállítója. Az Österreichischer Lloyd tulajdonát képezte az ország tengeri és folyami hajóinak nagy része.

A Monarchia gazdasága jelentős mértékben a külföldi tőkétől függött. 1913-ra a külföldi (elsősorban német és francia) tőkebefektetések 10,44 milliárd koronát tettek ki. A német tőke uralkodó helyzetet foglalt el többek között a kohászatban, az elektrotechnikai, a gép- és a vegyiparban. Az Osztrák—Magyar Monarchia burzsoáziája maga is exportált tőkét Szerbiába, Bulgáriába, Romániába és Görögországba, a balkáni népek gazdasági és politikai leigázására törekedett. De az osztrák—magyar tőkének egyre inkább fölébe kerekedett a balkáni országokba áramló német tőke, amely teketória nélkül félreszorította gyengébb partnerét.

Az orosz forradalom hatása. A választójogi mozgalom
Az Osztrák—Magyar Monarchiára, melyben többféle elnyomás és sokrétű ellentétek fonódtak össze, az orosz forradalom erős hatást gyakorolt. Sok városban — Bécsben, Budapesten, Triesztben, Krakkóban stb. — népes gyűléseken és utcai tüntetéseken tiltakoztak a cárizmus kegyetlenkedései ellen. Magasra csapott a sztrájkmozgalom hulláma. A Monarchia cislajtán területein három év alatt, 1905—1907 folyamán — nem teljes adatok szerint — 2855 sztrájk volt, kétszer annyi, mint az előző négy esztendőben. E sztrájkokban több mint 430 000 munkás vett részt. Magyarországon ugyanebben az időben mintegy 1500 sztrájkban közel 200 000 munkás mozdult meg.

Erősödőben volt a politikai rendszer demokratizálásáért, az általános választójogért harcoló tömegmozgalom. 1905. szeptember 15-én a budapesti munkásság a magyar munkásmozgalom történetében először politikai tömegsztrájkot rendezett az általános választójog követelésével. Ugyanez év nyarán igen heves agrárszocialista megmozdulásokra, aratósztrájkokra került sor.

A mozgalom különösen viharos jelleget öltött, midőn megérkeztek a hírek az oroszországi októberi általános politikai sztrájkról. Az Ausztriai Szociáldemokrata Párt Bécsben éppen ülésező kongresszusa egész Ausztriára kiterjedő politikai sztrájkot hirdetett. Bécs, Prága, Brünn (Brno), Moravska Ostrava, Lemberg (Lvov), Krakkó utcáin tíz- meg tízezer munkás tüntetett ezzel a jelszóval: „Nálunk is meg kell történnie annak, ami megtörtént Oroszországban!” A bécsi munkások kitűzték a vörös zászlót a Reichsrat épületére. Galíciában a szegényparasztok és a mezőgazdasági munkások tüntetéseket rendeztek ezzel a jelszóval: „Ha nincs választójog — kenyér sem lesz!” A tömegakciók csaknem mindenütt a rendőrséggel és katonasággal való összeütközésbe torkolltak. 1905. november 2-án a bécsi dolgozók tüntetését megrohanta a rendőrség. November 4-én és 5-én Prágában barikádokat emeltek, vörös zászlókat tűztek ki, és falragaszok jelentek meg: „Éljen, a szocialista munkásköztársaság!”

Október végén Prágában vasutassztrájk kezdődött, amelybe mintegy 40 000-en kapcsolódtak be. Csaknem minden vasútvonalon leállt a közlekedés. A vasutasok 25 százalékos béremelést, a munkaidő csökkentését, általános és egyenlő választójogot követeltek. A vasutasokhoz csatlakoztak a postai és távirdai alkalmazottak is.

November folyamán országszerte népgyűléseken, tüntetéseken követelték a választójogi reformot. November 28-án, a Reichsrat ülésszakának megnyitásakor mindenütt leállt a munka. Decemberben Budapesten is újabb politikai sztrájkok zajlottak le. A Monarchia mezőgazdasági vidékein fokozódtak az agrármozgalmak.

A tömegmozgalom erejétől megrettent uralkodó körök engedményeket tettek. A kormány bejelentette azt a szándékát, hogy törvényjavaslatot terjeszt a Reichsrat elé az ausztriai kuriális választási rendszer megszüntetéséről és az általános választójog bevezetéséről. Ennek reményében a Viktor Adler és más centristák által vezetett szociáldemokrata párt lemondott az általános politikai sztrájkról. Hosszas parlamenti viták és bürokratikus huzavona után a Reichsrat 1907 januárjában elfogadta az általános választójog bevezetéséről szóló törvényt. A valóságban azonban ez a jog távolról sem volt általános. A nők most sem kaptak választójogot. Egyéves egyhelybenlakási és magas életkori cenzust léptettek életbe. Rendkívül egyenlőtlen volt a választókerületi beosztás. Az osztrákok — az ország lakosságának 35 százaléka — 233 helyet kaptak a Reichsratban, vagyis a mandátumoknak körülbelül a felét. Az osztrák választók 40 000-en, a lengyelek 52 000-en, a csehek 55 000-en és az ukránok 102 000-en küldtek egy-egy képviselőt.

A különféle nemzetiségű képviselők állandó összeütközései, a parlamenti obstrukciók arról tanúskodtak, hogy Ausztria parlamenti rendszere a reform után is mély válsággal küzdött.

Az osztrák szociáldemokrata vezetők — az 1907. évi választásokon a párt több mint egymillió szavazatot kapott, és a legtöbb (87) mandátumot szerezte — kiadták az opportunista jelszót: „meg kell óvni az általános választójog parlamentjét”, és reformista illúziókat plántáltak a tömegekbe. „Nem nagy tüntetések, nem megrázó hősi harcok állnak a proletariátus előtt — írta 1907 májusában a párt központi lapja, az „Arbeiter Zeitung” („Munkás Újság”) —, . . .az ellenség hadállásait bevettük. . . a nagy ütközetek immár mögöttünk vannak!”

A nemzeti ellentétek kiéleződése
1905—1906-ban a dualista monarchia két része között feszültté vált a helyzet. A megerősödött magyar burzsoázia és a földbirtokosok arra törekedtek, hogy megnöveljék befolyásukat a dualista monarchiában. A Kossuth Ferenc vezette burzsoá-nacionalista Függetlenségi Párt a közös hadseregen belül a magyar vezényszó és jelvények bevezetését, önálló jegybankot és önálló vámterületet követelt. 1905-ben a szabadelvű kormánypárt a választásokon megbukott; az ellenzéki többségű magyar országgyűlés — tiltakozásul az imparlamentáris Fejérváry-kormány kinevezése ellen — arra szólította fel a törvényhatóságokat, hogy tagadják meg az adófizetést és az újoncállítást. Ugyanakkor a Függetlenségi Párt állást foglalt az általános választójog bevezetése ellen.

Az országgyűlést katonai segédlettel szétkergették. A magyar uralkodó körök, attól félve, hogy elveszítik uralmukat nemcsak a horvátok, hanem az ukránok, románok és más népek felett is, és aggódva az erősödő tömegmozgalmak miatt, kapituláltak és visszatértek a dualista monarchia támogatásának útjára.

A bécsi udvar és a magyar uralkodó osztályok viszonyában sikerült felszámolni a válságot, de a magyarországi néptömegek tovább folytatták a harcot. 1910—1913 folyamán Magyarországon ismét fellendült a politikai rendszer demokratizálásáért küzdő tömegmozgalom. A mozgalom vezető ereje a munkásosztály volt. 1910-ben a magyar kormány ismét megígérte a választójog reformját. Ígéretének beváltását azonban — akárcsak az előző években — húzta-halasztotta.

1912 márciusában Budapesten hatalmas tüntetések zajlottak le, májusban pedig általános sztrájk robbant ki. Az utcákon barikádokat emeltek, s a munkások valóságos csatákat vívtak a rendőrökkel és katonákkal. A magyar kormány sietve tető alá hozott egy rendkívül korlátozott választójogi reformot. Az 1913. évi választójogi törvény valamelyest kiterjesztette a választók körét (a lakosság 6 százalékáról 10,4 százalékára), de a dolgozók milliói nem kaptak választójogot.

A Habsburg-monarchia mély politikai válságát jelezte az elnyomott szláv népek nemzeti felszabadító mozgalmának további erősödése is. 1905 októberében Horvátország, Dalmácia és Isztria képviselői rezolúciót írtak alá, amelyben deklarálták a szerbek és horvátok együvé tartozását és a nemzeti önrendelkezés jogát. A nyugati ukránok harcra keltek a kettős — osztrák és lengyel nemesi — nemzeti elnyomás ellen.

Csehországban szinte mindennapossá váltak az osztrákellenes tömeggyűlések és utcai tüntetések. A mozgalomban a dolgozók mellett tevékenyen részt vett a burzsoázia számottevő része is, amelyet elégedetlenséggel töltött el a gazdasági életben és az állami intézményekben érvényesülő osztrák túlsúly, és amely Magyarországgal egyenlő jogokat követelt Csehország számára. Az ifjúcsehek burzsoá-nacionalista pártja a dualista osztrák—magyar állam trialista átalakítását követelte.

Az Osztrák—Magyar Monarchia uralkodó körei kíméletlen megtorló rendszabályokkal válaszoltak. 1908-ban és 1913-ban szétkergették a cseh országgyűlést, és Prágában kihirdették az ostromállapotot; 1911-ben egy nyugat-ukrajnai ipari központban, Drogobicsban tüzet nyitottak a tüntető munkásokra; 1912-ben Horvátországban felfüggesztették az alkotmányt, és katonai diktatúrát létesítettek; 1909-ben Zágrábban és 1913-ban Csernovicban provokációs pereket folytattak le a nemzeti mozgalom résztvevői ellen — íme, a császári kormány által foganatosított megtorló intézkedések korántsem teljes listája. A kormány emellett viszályt szított az elnyomott nemzetek között: egymás ellen uszította a horvátokat és a szerbeket, a lengyeleket és a cseheket, az ukránokat és a lengyeleket, bátorította a horvátok trialista törekvéseit, hogy nyomást gyakoroljon a magyarokra és így tovább.

Az elnyomott népek burzsoáziája nem tűzte napirendre az Ausztriától való elszakadást. Minthogy saját kiváltságos helyzetének fenntartását és gazdasági felvirágzását egybekapcsolta a Monarchia sorsával, annak agresszív balkáni politikájával, az elnyomott nemzetek burzsoáziája gyakran elárulta a felszabadító mozgalmat és szövetségre lépett a Habsburgokkal. Így cselekedett a magyar földbirtokos-burzsoá uralkodó osztály az 1905—1906. évi válság idején. Ugyanígy járt el a lengyel földbirtokos osztály és burzsoázia is, támogatva Ausztriát és az ukránok ellen uszítva a lengyel dolgozókat.

Az opportunista osztrák szociáldemokrata vezérek — élükön Viktor Adlerrel — erőteljesen védelmezték a Habsburg-monarchia integritását, és síkra szálltak a Monarchia reformok és „javítások” útján való fenntartásáért. E cél érdekében a „nemzeti kulturális autonómia” gondolatát propagálták, a burzsoá nacionalizmus befolyása alá kerültek, átvették a szláv népek „történelmen kívüliségéről”, „elmaradottságáról” stb. terjesztett nacionalista elméleteket. Mindez akadályozta a párt összefogását, bizalmatlanságot keltett az elnyomott nemzetek szocialista munkásságában, és végső soron a munkásszervezetek és az egész munkásmozgalom nemzeti alapon való elkülönülését eredményezte. Az 1905. évi bécsi kongresszus az ausztriai szociáldemokrácia utolsó közös kongresszusa volt. A nemzeti szociáldemokrata pártok gyakran egymás ellen léptek fel, a választások alkalmával „saját” nemzeti burzsoáziájukkal alkottak blokkot. A párt szétszakítása nyomában megkezdődött a szociáldemokrata parlamenti frakció, majd a szakszervezetek, szövetkezetek és más munkás tömegszervezetek szétforgácsolódása is.

A szociáldemokrata vezérek opportunista politikája súlyos kárt okozott a munkásmozgalomnak, a burzsoá nacionalizmus mérgével fertőzve meg a proletariátust. Lenin írta azokban az években: „. . .nekünk óvakodnunk kell minden nemzetiségi harctól a szociáldemokrácián belül, mert ez semmivé tenné a forradalmi harc nagy feladatát; e tekintetben az ausztriai nemzetiségi harc szolgáljon számunkra figyelmeztetésül”.17

17 Lenin: A mai Oroszország és a munkásmozgalom. Lásd Lenin Művei, 19. köt. 31. old.

Háborús előkészületek
Ausztria—Magyarország uralkodó osztályai a belpolitikai válság leküzdésének egyik legfőbb eszközét a balkáni agresszív politikában és a háborús készülődésben látták. E politika legenergikusabb szószólója és végrehajtója az ún. „katonai párt” volt, élén Ferenc Ferdinánd trónörökössel és Conrad von Hötzendorf vezérkari főnökkel. E körökben terveket dolgoztak ki a balkáni államoknak az osztrák—magyar imperializmus által való teljes gazdasági és politikai leigázására, a szláv népeknek az Osztrák—Magyar Monarchiába való erőszakos bekebelezésére és a Monarchia trialista alapon való átszervezésére. A „katonai párt” ily módon akarta megerősíteni az „összetákolt monarchia” épületét és megakadályozni azt, hogy a Balkánon erős független délszláv állam létesüljön.

Az osztrák—magyar imperializmus megfeszített erővel fegyverkezett. 1911 elején az újonckontingenst 40 százalékkal felemelték, s e célra 100 millió koronás hitelt szavaztak meg. Az 1912 nyarán elfogadott új katonai törvény tovább növelte az újonclétszámot és újabb összegeket irányzott elő fegyverkezési célokra. 1900 és 1913 között az Osztrák—Magyar Monarchia összes katonai kiadásai (szárazföldi erők és hadiflotta) több mint 70 százalékkal emelkedtek, s 1913-ra elérték az 583 millió koronát.

A Balkán-háborúk idején az osztrák imperialisták „preventív” háborút tervezgettek Szerbia ellen. A Monarchiában egymást érték a részleges mozgósítások, a szerb határon csapatösszevonásokat hajtottak végre. A bécsi udvar provokatív politikája, amely Berlinben gyakran támogatásra talált, közelebb hozta az imperialista világháború kitörését.

A Monarchia dolgozóit mélységesen nyugtalanította a fegyverkezési hajsza és az uralkodó körök agresszív politikája. Az osztrák szociáldemokrácia azonban nem állt a tömegek élére, nem szervezett aktív küzdelmet a militarizmus ellen. Sőt mi több, egyes osztrák szociáldemokrata vezetők „reakciósnak” bélyegezték a szláv népek függetlenségi harcát. A Habsburgok államában nem volt olyan erő, amely ki tudta volna vezetni az országot a krónikus politikai válságból.

1914-ben Ausztria—Magyarország uralkodó köreiben egyre inkább megerősödött az a vélemény, hogy a Monarchia megszilárdításának legjobb útja a balkáni agresszió.
(idézet: Világtörténet 7. kötet)

mek.oszk.hu
Az 1867-es kiegyezés nyomán létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia. Ez a több mint hatszázezer négyzetkilométer területű, mintegy harmincöt millió lakossal rendelkező birodalom lélekszám szerint Európa harmadik (Oroszország és Németország után), területét figyelembe véve második nagyhatalma (Oroszország után), mely egymilliós hadsereget tudott ugyan kiállítani, de belső viszonyait tekintve elmaradt európai versenytársaitól. A Monarchiában több mint tizenkét nyelvet beszéltek, s a birodalom nemzetiségi mozgalmai a századfordulótól kezdve egyre határozottabban vetették fel az önálló nemzetállami fejlődés lehetőségét. A nagy, egységesen szervezett, védővámokkal támogatott belső piac ugyan számottevő gazdasági fejlődést tett lehetővé, a Monarchia ipari és gazdasági teljesítménye azonban leginkább a technikai-technológiai fejlettséget, a produktivitást, valamint a belső tőkeerőt tekintve elmaradt az európai élvonaltól. Mindezek a belső korlátok bizonyos mértékig a külpolitikában is éreztették hatásukat.
A birodalom külpolitikájának főbb irányait az 1879 októberében a Német Császársággal megkötött kettős szövetség szabta meg, amely egyrészt több mint negyven éven át tartó szoros szövetségi viszonyt eredményezett, másrészt azonban többnyire alárendelte a Monarchia érdekeit Németország világpolitikai és még inkább európai céljainak. Ennek megfelelően Ferenc József birodalmának csak mérsékelt igényei és szűkre szabott mozgástere lehetett, ami leginkább a balkáni befolyás megerősítését és kiterjesztését jelentette. Ennek látványos eredményeként a császár 1908. október 6-án a magyar Szent Korona jogaira való hivatkozással kiáltványban jelentette be Bosznia-Hercegovina annexióját, egyben a novibazári szandzsák katonai kiürítését. Ez a lépés a területi nyereségen túl semmiféle pozitív következménnyel nem járt sem Magyarország, sem a birodalom szempontjából, sőt, az állandóan ott állomásozó nagy létszámú haderők csak a katonai kiadásokat növelték. A rendkívül robbanásveszélyes boszniai belpolitikai viszonyok pedig a szarajevói merénylethez vezettek. A történelmi Magyarország, mely az 1910-es népszámlálás statisztikai adatai (népességszám Horvátország nélkül 18 246 533 fő, ebből 54,5% magyar anyanyelvű, területe 282 ezer négyzetkilométer Horvátország nélkül) és a birodalom közös költségeiből rá eső arány alapján (mely 1914-re több mint 34%) a Monarchián belül jelentős súllyal rendelkezett. A balkáni háborúk, valamint a szarajevói merénylet után a hivatal magyar álláspont szerint – melyet gróf Tisza István magyar miniszterelnök 1914. június 30-án Bécsben ismertetett a császárral –, a háború egyáltalán nem elkerülhetetlen. Taktikai okokból ki kell várni, hogy a Balkánon a Monarchia szempontjából kedvezőbb nagyhatalmi erőviszonyok adódjanak. A magyar álláspont mögött nyilván ott volt a félelem, hogy a dualista állam nem készült fel eléggé egy fegyveres konfliktusra. Tisza megítélése szerint a fegyveres összecsapás Szerbiával előbb-utóbb bekövetkezett volna, erre utalnak minisztertanácsi felszólalásai mellett unokahúgának, Zeyk Margitnak címzett 1914. augusztusi levelének sorai: „Lelkiismeretem nyugodt; már nyakunkon volt a hurok, amellyel, ha most el nem vágjuk, alkalmasabb időben fojtottak volna meg bennünket.”
Az Osztrák–Magyar Monarchia hadicélja szerint egy gyors, időben korlátozott hadjáratban térdre kell kényszeríteni Szerbiát úgy, hogy az lehetőleg ne vezessen a Monarchia számára többfrontos háborúhoz, vagy a konfliktus kiszélesedéséhez. Ha ez utóbbi mégis megtörténne, úgy a Monarchia katonai és politikai vezetői számíthattak a Német Császárság támogatására, amely már minden tekintetben alaposan felkészült a világháborúra. A magyar aggályok elsősorban Románia magatartása miatt jelentkeztek, mert a balkáni háborúk óta nyilvánvaló volt, hogy a Román Királyság csak az alkalomra vár, hogy az Erdély bekebelezését célzó területi igényeit valóra válthassa, így a magyar kormány szívesebben fogadott volna egy Bulgáriával megkötött szövetséget, mint egy Szerbia elleni katonai fellépést. A kérdést a német álláspont döntötte el. Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása után több mint egy hónappal Theobald Bethmann-Hollweg német kancellár egy kiszélesedő fegyveres konfliktus esetén országa egyértelmű támogatásáról biztosította Szögyény-Marich Lászlót, a Monarchia berlini nagykövetét. Német nyomásra Románia semleges maradt, kötelezettségeket vállalt arra, hogy Erdélyt nem veszélyezteti. A Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök által irányított „háborús párt” befolyására a most már a nagyhatalmi támogatást is élvező Ferenc József teljesíthetetlen ultimátumot intézett a szerb kormányhoz. A jegyzéket a belgrádi követ 1914. július 23-án adta át. Július 28-án, a Bécs számára nem kielégítő szerb válasz után az Osztrák–Magyar Monarchia megszakított minden diplomáciai kapcsolatot Szerbiával, s már ugyanezen az éjszakán a dunai flotta és Zimony várának tüzérsége Belgrádot bombázta. A Monarchia megindította azt a háborút, amelyről Kossuth Lajos Deák Ferenchez írt Kasszandra-levelében megjósolta, hogy tüzében elhamvad a történelmi Magyarország.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az első világháború előzményei – Oroszország

Az első világháború előzményei – Oroszország

A június 3-i monarchia Oroszországban.
A forradalmi mozgalom új fellendülése

Az első orosz forradalom után új szakasz kezdődött Oroszország történetében. Bár a forradalom vereséggel zárult, a félfeudális rendszer alapjai meginogtak. Az ország gazdasági és politikai életében egyaránt mélyreható változások történtek. A reakció győzelme rövid életűnek bizonyult; hamarosan felváltotta a munkásmozgalom és az általános demokratikus mozgalom megélénkülése és nagy fellendülése. „Az 1905-ös év viharos időszaka óta még tíz év sem telt el — írta Lenin 1914 elején —, de Oroszországban e rövid idő alatt is óriási változás ment végbe.”1
1 Lenin: A szocializmus újabb megsemmisítése. Lásd Lenin Művei. 20. köt. Szikra 1955. 187. old.

1. A reakció tombolása. A bolsevikok a tömegek élén
Sztolipin-rezsim

Az 1907. június 3-i államcsíny a reakciós erők dühödt támadásának kiindulópontja volt. A cárizmust és az uralkodó osztályokat egyesítette a visszavonuló, de meg nem tört nép iránti gyűlölet, az új forradalomtól való rettegés. Közös volt az a törekvésük, hogy a forradalmat mindenáron elhárítsák.

A reakció a munkásosztályra mérte a fő csapást. A felszabadító harc sok száz résztvevőjét kivégezték, tízezreket börtönbe zártak, kényszermunkára küldtek. A cári hatóságok arra törekedtek, hogy megsemmisítsék a proletariátus szervezeteit. 1906-tól 1912-ig több mint hatszáz szakszervezetet tiltottak be, és legalább hétszáztól tagadták meg a működési engedélyt. A legkíméletlenebbül a forradalmi szociáldemokráciát üldözték. Már önmagában az, hogy valaki a proletárpárthoz tartozott, elég volt a legsúlyosabb ítéletek kimondásához.

A tőkések nagymértékben alkalmazták a gazdasági terrort: tömeges kizárásokat rendeztek, „feketelistákat” készítettek, a munkások legjobbjait elbocsátással büntették. Az 1907—1908-ban beálló új ipari válság tömeges munkanélküliséget okozott, kivált a vasmunkások között. Ilyenképpen a proletariátusnak azok a rétegei gyengültek meg, amelyek vezető szerepet játszottak a munkásmozgalomban. A burzsoáziának sikerült megsemmisítenie a munkásosztály számos gazdasági vívmányát. Újra meghosszabbították a munkanapot, átlagosan 10—12 órára. A kizsákmányolás régi módszereit újakkal egészítették ki, amelyek a munkaintenzitás fokozását célozták. A férfiak munkáját olcsóbb női és gyermekmunkával helyettesítették.

A falvakban leszámoltak a parasztlázongások résztvevőivel. A földesurak bőségesen kárpótolták magukat a forradalom idején elszenvedett „veszteségekért”: nőtt a földbérleti díj, felemelték az urasági erdőben való favágásért, a tilosban legeltetésért kirótt büntetéseket.

Fokozódott a cárizmus nemzeti-gyarmati politikájának agresszivitása. A kormány semmivé tette az 1905-ös forradalom által Finnország javára kikényszerített engedmények nagy részét. A rendőrség valóságos hadjáratot indított az elnyomott népek nemzeti kultúrája ellen; sok újságot, folyóiratot, kulturális egyesületet, amelyek a forradalom idején jöttek létre, felszámoltak; üldözték azokat a tanítókat, akik anyanyelvükön oktattak.

Az 1905-ös esztendő demokratikus vívmányainak megsemmisítése, a cári hatóságok korlátlan önkénye a kormány által nyíltan vagy titokban támogatott és pénzelt feketeszázas bandák pogromtevékenységével párosult.

A forradalom leckéje után azonban még a legvadabb reakciósok is kénytelen voltak belátni, hogy immár nem lehet egyszerűen visszaállítani a politikai uralom korábbi formáit. A cárizmus a hatalom kézbentartása érdekében kénytelen volt manőverezni, az abszolutizmust bonapartista fogásokkal kiegészíteni, egyidejűleg a feudális szellemű földesurakra és a nagyburzsoáziára is támaszkodni. Ehhez szüksége volt a dumára, mint a vagyonos osztályok ellenforradalmi blokkjának összállami szintű szervezeti formájára. Az önkényuralomnak szüksége volt a parlamentáris kulisszákra ahhoz is, hogy újabb külföldi kölcsönöket kaphasson. A reakció ezenkívül arra spekulált, hogy a duma segítségével becsaphatja a tömegeket, megbonthatja a demokratikus erők egységét.

A június 3-i monarchia specifikus vonásait mintegy magába sűrítette a cári kormányfő, P. A. Sztolipin tevékenysége. Sztolipint — a volt grodnói és szaratovi kormányzót — az 1906-os paraszti megmozdulások idején hívták meg a belügyminiszteri posztra. Olyan ember hírében állott, aki nem retten vissza semmitől, ha a forradalmi mozgalommal kell leszámolni. Szolgálati lapján olyan hőstettek ékeskedtek, mint lázadó parasztok bestiális kivégeztetése, pogromok szervezése, a demokratikus értelmiség üldözése, hadbíróságok — nem hiába nevezték el az akasztófát „Sztolipin-nyakkendőnek”. Alkotmányos pózzal párosuló hóhérbuzgalma, nemkülönben az a belátás, hogy a cárizmusnak múlhatatlanul újabb lépéseket kell tennie az ország kapitalista fejlődésének érdekében, Sztolipint, e nemesi kreatúrát a kereskedő- és ipari burzsoázia felső rétegei számára is a leginkább elfogadható diktátor jelöltté tette. „Először megnyugvás, csak azután reformok” — ez a sztolipini kinyilatkoztatás foglalta magában az ellenforradalom általános programját.

A kormány az összes földesúri és burzsoá pártok nyílt vagy leplezett támogatásával hajtotta végre a feketeszázas vezető réteg által régen kitervelt államcsínyt. Az 1905. december 11-i választási törvényt újjal váltották fel, amelyet a törvényhozók egymás között maguk is „szégyentelennek” neveztek, annyira leplezetlen és durva eszközökkel biztosította a nagybirtokosok és nagytőkések maroknyi csoportjának osztatlan uralmát a június 3-i dumában.

Az új törvény értelmében az Orosz Birodalom alattvalóinak mindössze 15 százaléka vehetett részt a választásokon. A közép-ázsiai népeket egyszerűen megfosztották a választójogtól, más nemzetiségi területek képviseletét nagymértékben csökkentették. Az új törvény közel megkétszerezte a földbirtokos elektorok számát, csaknem a felére csökkentette a paraszti elektorokét. Az addig egységes városi kúriát kettéosztották: az elsőbe csak nagytulajdonosok tartoztak, akik számottevő előnyökhöz jutottak a második városi kúria választóinak zömét alkotó kispolgársággal szemben. A munkások ténylegesen csak abban a hat kormányzóságban választhattak saját képviselőket, ahol megmaradtak a külön munkáskúriák. Végeredményben a nemesi földbirtokosok és a burzsoázia választotta az összes elektorok háromnegyedét, s ezen belül a földtulajdonosok képviseleti aránya több mint négyszeresen felülmúlta a kereskedőkét és gyárosokét. „Az osztályoknak ezen a kölcsönös viszonyán épül fel a június 3-i rendszer — jegyezte meg Lenin —, amely teljhatalmat ad a feudálisoknak és kiváltságokat a burzsoáziának.”2
2 Lenin: Vitás kérdések. Lásd Lenin Művei. 19. köt. Szikra 1955. 147. old.

A földesúri-burzsoá blokk. a III. duma
A rendőri terror közepette megválasztott III. Állami Duma, az előzőktől eltérően, végigélte a megszabott ötéves ciklust (1908—1912). A 442 képviselőből 147 tartozott a jobboldalhoz — feudális szellemű földesurak, cári hivatalnokok, a papság legreakciósabb képviselői. Az októbristák több mint 150-en voltak. Nyílt ellenforradalmiságuk, monarchizmusuk és sovinizmusuk az októbristákat — soraikban a földbirtokos elemek túlsúlyban voltak a tőkés elemekkel szemben — a jobboldallal egy táborban egyesítette. Az ily módon kialakult többség révén a dumán a legreakciósabb törvények is fennakadás nélkül átmentek. De még Gucskov és a többi októbrista vezér alkotmányos frazeológiája is teljesen megfelelt Sztolipin elképzeléseinek, aki a dumában szilárd kormányhű „centrumot” igyekezett kialakítani, azzal a céllal, hogy ez biztosítsa a parlamenti tevékenység látszatát, lefaragja a feketeszázasok szélsőségeit és magával ragadja a liberális ellenzéket.

A kadetok, akik a hozzájuk közel álló csoportokkal együtt kb. 100 helyet kaptak, az októbristák politikai függvényévé süllyedtek; ezekkel együtt a duma második, októbrista vezetés alatt álló földesúri-burzsoá többségét alkották. A kadetok jobbratolódása törvényszerű következménye volt a június 3-i fordulatnak és pártjuk belső fejlődésének; a kadét párt végképp az ellenforradalmi burzsoá-monarchista liberalizmus pártjává vált.

1909-ben kadét publicisták egy csoportja, élén Sztruvéval, kiadta a „Vehi” („Határkövek”) című gyűjteményt, amelynek neve fogalommá vált. Az orosz felszabadító mozgalom demokratikus hagyományaival való teljes szakítás, átállás a reakció oldalára, szolgalelkűség az önkényuralommal szemben — ez volt a burzsoá liberálisok új igéje; a „Vehi” hasábjain a „népdüh” egyedüli ellenszereként dicsőítették a cári szuronyokat és börtönöket.

Igaz, a kadetok nem hunyhattak szemet az előtt, ami az országban történt, számolniuk kellett a tömegek forradalmi indulataival. Ezért a dumában felszólaló kadetok beszédei hemzsegtek a felső körökhöz címzett figyelmeztetésektől: legyenek óvatosak, tartsák be a „törvényességet”, mert a durva fellépések új megrázkódtatásokkal fenyegetnek. A kadetok, nehogy teljesen elveszítsék befolyásukat a kispolgári választók körében, időről időre nyilvánosan elítélték a sztolipini közigazgatás legkirívóbb gaztetteit. De a liberálisok taktikáját nem ellenzéki gesztusaik, hanem sokkalta reálisabb cselekedeteik — a cári költségvetés megszavazása, az októbristákkal és jobboldaliakkal való együttműködésük a duma-bizottságokban — határozták meg. Éppen a kadetok vállalták magukra a cárizmus reputációjának fenntartását az európai polgári közvélemény színe előtt. 1909 nyarán csaknem egyidejűleg került sor II. Miklós külföldi utazására és az orosz „parlamenti” delegáció angliai látogatására. Midőn a francia, olasz és angol munkások arra készültek, hogy a gyilkos cárt tüntetésekkel és sztrájkokkal fogadják, Miljukov a londoni lordmayor fogadásán mondott beszédében kijelentette, hogy a duma liberális ellenzéke „Őfelsége ellenzéke, nem pedig Őfelségével szemben álló ellenzék”. A kadetok vezérének alattvalói hűségtől csöpögő kijelentését az egész orosz jobboldali sajtó melegen üdvözölte.

A feketeszázas földesurak és a burzsoázia egysége a nép elleni harcban nem szüntette meg ellentéteiket. A burzsoázia arra törekedett, hogy kiszélesítse pozícióit a helyi és központi kormányzati szervekben, korlátozni igyekezett az udvari kamarillának az államügyekre gyakorolt befolyását, ellenőrzést akart szerezni a pénzügyek és a hadseregreform fölött. Az októbrista-kadet többség azonban még a legnyomorúságosabb politikai reformok keresztülvitelére is gyengének bizonyult.

A duma igazi urai a jobboldaliak maradtak, akiknek megvoltak az eszközeik arra, hogy a rájuk nézve kedvezőtlen törvényjavaslatokat eltemessék. A duma fölött álló második kamara, az Államtanács jóváhagyása nélkül egyetlen törvényjavaslat sem léphetett életbe. A kormány csak fedezte magát a dumával, a földesurak és a burzsoázia közötti konfliktusokat a cár valójában korlátlan hatalmának megőrzésére használva ki.

Az új agrárpolitika
A június 3-i rendszer társadalmi bázisa fölöttébb ingatag volt. Ez teljes világossággal megmutatkozott, midőn a cárizmus kísérletet tett az agrárkérdés megoldására, amely az ország egész társadalmi-gazdasági fejlődésének legkiélezettebb problémája volt.

A forradalom arra késztette a földesurakat, hogy a parasztság patriarchális lelkületével és monarchista illúzióival kapcsolatos számításaikról lemondva, a falusi társadalom felső rétegében, a kulákságban keressenek szövetségest. A nemesi kongresszusokon úgyszólván fennhangon álmodoztak a szilárd, „erős” birtokosok seregéről, akik új forradalom esetén, „mint katonák tisztjeiket”, követnék a földesurakat.

Az „erős” tulajdonosréteg politikai koncepciója az obscsina és az egyenlősítő jellegű közösségi földhasználat felszámolását követelte. Tág teret adni a kulákok vállalkozó kedvének, segíteni őket a falusi szegénység kirablásában és földjeik ily módon történő kikerekítésében, támogatni, hogy tőkés nagygazdaságokat létesítsenek a tönkrement parasztok bérmunkájának nagyarányú alkalmazásával: ez volt a cárizmus agrárpolitikájának új irányvonala. Megvalósításához nemcsak a kuláknak az obscsinából való kiválását kellett biztosítani, hanem ugyanerre kellett a többi parasztot is rákényszeríteni.

A kormány már 1906. november 9-én, az első duma szétkergetése és a második összehívása közötti időszakban, rendkívüli úton rendeletet adott ki, amely engedélyezte a faluközösségből való kiválást. A III. duma feketeszázas-októbrista többsége az 1910. június 14-i törvényben jóváhagyta ezt a rendeletet, tovább erősítve a reform különlegesen erőszakos és rabló jellegét.

A sztolipini agrártörvény lehetővé tette, hogy az obscsinából kiváló paraszt egyéni tulajdonként megkapja a közösségi földnek mindazon részeit, amelyeket állandó jelleggel használt. Ez a megoldás elsősorban a kulákoknak kedvezett, akik bérlet formájában vagy más módon hosszú évek alatt a szegényparasztok osztásföldjeinek jelentős részére rátették a kezüket. Ráadásul a kuláktanyák, illetve otrubok számára a közösségi földek legjobb részét emelték ki (az otrub — egyéni tulajdonba kihasított telek; a tanya — hasonló, csak különállóan elhelyezkedő telek, gazdasági és lakóépületekkel).

A nyomorral folytatott küzdelembe belefáradva, sok szegényparaszt is kiválási kérelmet adott be. Többségük azonban továbbra is ragaszkodott az obscsinához, részint mert nem boldogult a közösségi haszonvételek nélkül, részint mert a sztolipini át még súlyosabb nyomorhoz és nélkülözéshez vezetett. Még a hivatalos adatok szerint is a kérelmezőknek csak kis része kapta meg a „mir”, a faluközösség hozzájárulását a kiváláshoz, a többi esetben közigazgatási úton, nem ritkán fegyveres erővel hajtották végre a tagosítást. Tíz év alatt, 1907-től 1917-ig összesen kb. kétmillió családfő (a közösségi tagok kb. egyötöde) vált ki az obscsinából.

Az obscsina szétzúzása meggyorsította a falun az osztályrétegződést. A kivált parasztok közül 1 200 000-en — többségükben szegényparasztok — mintegy négymillió gyeszjatyina osztásföldet adtak el. Ennek nagy részét kulákok szerezték meg, a rendesnél sokkal alacsonyabb árakon. Kulákkézre került a földesúri földek egy része is. A Parasztbank, amelyet a cárizmus még az 1880-as években hozott létre azzal a céllal, hogy a földesurak földjét felvásárolja és a számukra legkedvezőbb feltételekkel továbbadja, most egyre inkább átállt a kulákbirtokok növelésének támogatására. A „koszos landlordok” gazdasága mindinkább árutermelő, kereskedő jellegűvé vált. A világháborút közvetlenül megelőző időben a bel- és külföldön eladásra kerülő gabona felét kulákok termelték.

A falusi burzsoázia növekedése és gazdagodása azonban nem jelentette azt, hogy a sztolipini agrárpolitika egészében véve sikeres volt. A cárizmusnak nem mindenütt sikerült meggyökereztetnie a birtokos parasztok egyéni gazdaságait: 1917 elején a tanyák és otrubok a parasztportáknak mindössze kb. tizedrészét tették ki. Nagy részük két jól körülhatárolható területen, a fejlett tőkés földművelés központjaiban helyezkedett el — északnyugaton, a baltikumi tanyagazdaságok régi gócaihoz csatlakozó vidéken, valamint délen és délkeleten (Ukrajna déli részei, az Elő-Kaukázus, a középső Volgamellék).

Továbbra is igen nagy szerepet játszottak a parasztság kizsákmányolásának feudális maradványformái, s ennek következtében a mezőgazdaság továbbra is rendkívül elmaradott volt. A terméshozam tekintetében Oroszország az utolsók között volt Európában. Noha a nemesi nagybirtokok és a kulákgazdaságok a korábbinál jóval nagyobb mértékben alkalmaztak mezőgazdasági gépeket, a fő földművelő eszköz továbbra is a faeke és a faborona maradt. A parasztok nagy tömegei nyomorban tengődtek; 1912. évi adatok szerint a parasztság több mint 60 százaléka a szegényparasztsághoz (ló nélküli és egylovas gazdaságok) tartozott.

Kudarcot vallottak a reakció politikai tervei is. A sztolipini agrárreform csak a kisszámú „erős” parasztságot békítette meg a cárizmussal, de még ez sem volt teljesen elégedett helyzetével. A falun kiéleződtek a társadalmi ellentétek. A földesurak és az egész parasztság között levő alapvető antagonizmus mellett jelentősen erősödött a kulákság és a szegényparasztság közötti ellentét is. Az újságok „tűzvész-járványról” cikkeztek; tömeges jelenséggé vált, hogy a parasztok földesúri és kulákbirtokokat gyújtottak fel.

A cárizmus a „fölös” falusi népesség Szibériába való áttelepítésével próbálta enyhíteni a parasztok és a földesurak közötti antagonizmust. A földesurak kezén azonban a hatalmas szibériai területek birtokba vétele — ez az önmagában haladó feladat — kalandorvállalkozássá fajult, újabb kínokkal és terhekkel sújtotta az áttelepülő parasztokat. A telepeseknek csak kis részben — főként a módosabb parasztoknak — sikerült lábukat megvetni és gazdaságot teremteni az új földön. Legtöbben a már régen ott élő kulákok igájába kerültek, vagy pedig nyomorogtak, munkát keresve vándoroltak Szibéria-szerte. Több mint 100 000 áttelepült — akikről a miniszterek azt jelentették: „sorsa ismeretlen” — éhen halt. Százezrek (egyedül 1911-ben 116 000, az ez évben áttelepültek 60 százaléka) tértek vissza kisemmizve, kirablóik iránti gyűlölettel eltelve.

A paraszti osztályharc a feketeszázas dumában is visszhangot keltett. „Újra meglátják majd az élet tengerének tajtékzó mélységeit, tájra meg fogják hallani, mint 1905-ben, a nép hatalmas szavát” — mondotta a sztolipini törvény ellen felszólaló egyik trudovik parasztképviselő. Még a monarchista beállítottságú parasztképviselők is amellett voltak, hogy a földnek a földesurak kezéből azok kezébe kell kerülnie, akik megművelik. „Adjon az isten egészséget őfelségének” — kezdte beszédét egy monarchista paraszt, és ezzel végezte: „Ha pedig őfelsége azt mondotta; hogy legyen igazság és rend, hát az természetes, hogyha én a három gyeszjatyina földemen ülök, mellette meg harmincezer gyeszjatyina van, hát ez nem rend és nem igazság.”

Az agrárkérdés további éleződése változást hozott a milliós paraszttömegek tudatában; megszabadultak a cár és a duma iránti bizalom utolsó maradványaitól is, s egyre szorosabban tömörültek a munkásosztály, a demokratikus tábor vezető ereje köré.

A munkásmozgalom a reakció éveiben.
A bolsevikok harca az opportunisták ellen

Az oroszországi munkásmozgalom megszületése óta még sohasem élt át olyan súlyos időket, mint a reakció éveiben. A munkásosztály és pártja hatalmas áldozatokat hozott. Sok pártszervezetet szétromboltak. Hatalmas lelkierő, fegyelem és szervezettség kellett hozzá, hogy az ellenség nyomása alatt a bolsevikok rendezetten vissza tudjanak vonulni. A reakció tombolása közepette a támadó taktikáról védekező taktikára kellett áttérni, erőt kellett gyűjteni az elkövetkező harcokra.

A párt illegalitásba vonta kádereit. Vezérének, Leninnek, ismét el kellett hagynia Oroszországot. 1908-ban Genfben ismét megkezdte a bolsevik sajtóorgánum, a „Proletarij” kiadását, helyreállította a kapcsolatokat az oroszországi pártszervezetekkel.

Lenin, mielőtt kijelölte volna a párt soron levő feladatait, mélyrehatóan elemezte a forradalom tanulságait és a forradalom hatására Oroszországban bekövetkezett változásokat. Zseniális éleslátással mutatott rá a sztolipini politika társadalmi tartalmára, az önkényuralom által a június 3-i periódusban a burzsoá monarchia felé tett lépés korlátozott voltára. A cárizmus és az uralkodó osztályok kétségbeesett kísérleteivel szemben, hogy „új módon” mentsék meg hatalmukat és jövedelmeiket, a proletariátusnak és pártjának értenie kell ahhoz — mutatott rá Lenin —, hogy új módon közelítse meg a régi feladatok megoldását, hogy az illegális munkát a duma és az egyéb legális lehetőségek forradalmi módon való felhasználásával kapcsolja össze. Különös nyomatékkal hangsúlyozta, hogy le kell leplezni a liberális-monarchista „alkotmányosságot”, és széles körben propagálni kell a cári monarchia megdöntésének és a demokratikus köztársaság kivívásának forradalmi jelszavát: „. . .Nekünk a »vesszen a monarchia« jelszót ugyanolyan népszerű »szállóigévé« kell tennünk, mint amilyen népszerűvé lett az 1895—1904-es évek hosszas, kitartó szociáldemokrata munkája után a »vesszen az önkényuralom« jelszó.”3
3 Lenin: Az orosz liberalizmus legújabb vívmánya. Lásd Lenin Művei. 16. köt. Szikra 1955. 137. old.

A lenini taktikát az opportunisták ellen vívott elkeseredett harcok közepette valósították meg. A mensevikek már az első orosz forradalom előestéjén és a forradalom alatt a megalkuvás útjára léptek — most nyíltan kapituláns álláspontra süllyedtek. A mensevik vezetők, fejvesztettségükben túlbecsülve a reakció erőit, a kadetok nyomán tagadták az új forradalmi fellendülés szükségszerűségét. Némelyikük egyenesen azt erősítgette, hogy Oroszországban már létrejött a burzsoá monarchia, és a munkásosztály számára nem maradt más hátra, mint hogy a liberálisokkal szövetségben a dumán keresztül igyekezzék részleges reformokat kieszközölni. A renegátok, megtagadva a pártprogram célkitűzéseit és a forradalmi taktikát, azt hirdették, hogy alkalmazkodni kell a sztolipini rendszerhez, s az illegális pártot nyílt egyesülettel, amolyan „munkás érdekvédelmi társasággal” kell felváltani. A „nyílt” munkáspárt jelszava osztályeredetét tekintve „vehista”, burzsoá liberális jelszó volt. A forradalmi illegalitás felszámolása nemcsak a munkásosztály, hanem az egész nép lefegyverzését jelentette volna ellenségeivel szemben.

Az OSZDMP összoroszországi konferenciája, amely a bolsevikok kezdeményezésére 1908 decemberében ült össze Párizsban, elítélte a mensevikek likvidátorságát, és jóváhagyta a lenini taktikát. Engesztelhetetlen harcot vívtak a bolsevikok az ún. otzovisták ellen is. Ez az A. Bogdanov által vezetett állhatatlan intellektuel csoport azt követelte, hogy hívják vissza a III. dumából a szociáldemokrata képviselőket — ezzel a baloldali frázissal leplezve azt, hogy képtelen a reakció nehéz feltételei között türelmes, szívós tömegmunkát folytatni.

A bolsevikok Lenin nevelte tulajdonságai — az eszmei edzettség, a bármily formában fellépő opportunizmussal szembeni kérlelhetetlenség, a marxista elmélet alkotó alkalmazása és új tapasztalatokkal való gazdagítása — segítettek megvédelmezni a pártot és forradalmi elveit. A börtön és a száműzetés nem tudta megtörni Lenin követői — J. A. Szverdlov, I. V. Sztálin, M. V. Frunze, F. E. Dzerzsinszkij, M. I. Kalinyin, K. J. Vorosilov, G. K. Ordzsonikidze, Sz. Sz. Szpandarjan, Sz. G. Saumjan, Sz. M. Kirov, I. F. Dubrovinszkij, V. V. Kujbisev és a többiek — szellemét és akaraterejét. Bármelyikük elmondhatta volna magáról, amit Dzerzsinszkij írt börtönnaplójában: „. . .ha újra kellene kezdenem az életet, pontosan ugyanúgy kezdeném, ahogyan kezdtem. És nem muszájból, nem kötelességből. Számomra ez alkati szükségszerűség.”

A reakciónak az oroszországi munkásosztályt nem sikerült elszakítania pártjától. Az illegális pártszervezetek, amelyek a sztolipini rezsim első éveiben a rendőrterror következtében és az értelmiségiek egy részének elmenekülése folytán megfogyatkoztak, újra növekedésnek indultak a munkások legjobbjainak belépésével. Ezek közül egész sor illegális forradalmár került ki, akik az üzemekben, a munkásosztály sűrűjében irányították a pártmunkát. A pártnak, illegális szervezeteire támaszkodva, sikerült kiszélesítenie pozícióit a rendőrterrortól megkímélt szakszervezetekben, szövetkezetekben, kulturális-önképző és más egyesületekben. A lenini taktika nagy sikere volt, hogy a szociáldemokrata duma-frakció (bár többségében mensevikekből állott) egészében likvidátorellenes álláspontra helyezkedett. A munkásképviselők felszólalásai egyre inkább forradalmi jellegűvé váltak. A bolsevik N. G. Poletajev, a pétervári munkások küldötte, beszédeiben merészen ostorozta a cárizmust és kadét kiszolgálóit.

A munkások sztrájkharca a sötét sztolipini rezsim gyászos időszakában sem szünetelt. A legnagyobb oroszországi ipari centrumok proletariátusa politikai tömegsztrájkkal felelt a cárizmusnak a II. duma munkásképviselői elleni merényletére. A szociáldemokrata frakció perének első napján (1907. november 22.) egyedül Pétervárott több mint 60 000 munkás sztrájkolt. Rendkívül szívós, kitartó volt a bakui proletariátus 1907—1908-as sztrájkharca, amelyet erős bolsevik szervezet vezetett.

Egészében véve a sztrájkok és résztvevőik száma 1908-tól 1910-ig közel egynegyedére csökkent. A védekező jellegű sztrájkok jutottak túlsúlyba; a munkások az 1905-ös év vívmányait védelmezték a tőke támadásával szemben. De még a sztolipini reakció időszakának legalacsonyabb sztrájkszintje is jóval magasabb volt a forradalom előtti évtized (1895—1904) színvonalánál.

A reakció periódusa a proletariátus által felhalmozott gazdag tapasztalatok feldolgozásának időszaka volt. Ugyanakkor ezek az évek mélyreható bomlást hoztak a forradalom kispolgári útitársainak körében. Egyesek a nyilvánosság előtt igyekeztek megszabadulni korábbi forradalmi lelkesedésüktől, és nyíltan átálltak az ellenség oldalára; mások a közérdeket sutba dobva és a nyugodalmas, biztonságos élet apró-cseprő gondjaiba merülve, a szkepticizmus, a nyílt amoralizmus „filozófiájában” kerestek lelki menedéket. Az eszmei bomlás zavaros hulláma elnyeléssel fenyegette a demokrácia kevéssé edzett rétegeit. A reakció igyekezett kihasználni és előmozdítani, a vallásos hangulatok megélénkülését a nép körében.

A filozófiai problémák elszakíthatatlan kapcsolatban álltak a politikai problémákkal, a reakció ellen vívott harc a materializmusért vívott harccal; a taktikai kérdésekben megnyilvánuló opportunizmus az alapvető világnézeti kérdésekben elfoglalt revizionizmussal fonódott össze. E tekintetben egy táborba kerültek mind a mensevik likvidátorok, mind az otzovista bogdanovisták, akik az empiriokriticizmus — e „legújabbnak” hirdetett filozófia — híveinek vallották magukat, és a marxizmus „megújítására”, a szocialista eszmék „érthetőbbé” és „emocionálisabbá” tételére irányuló próbálkozásaikban „istenépítésbe”, miszticizmusba süllyedtek.

A revizionisták szétzúzása nélkül nem lehetett előrevinni a forradalmi elméletet. „Az aktuális feladatunk az, hogy a legnehezebb viszonyok közt is ércet bányásszunk, vasat szerezzünk, s öntsük a marxista világnézet . . .acélját”4 — írta Lenin a „Miszl” bolsevik folyóiratban 1910-ben.
4 Lenin. A „fenntartás” hősei. Lásd Lenin Művei. 16. köt. 387. old.

A párt vezére elsőként fogott hozzá e történelmi feladat megoldásához. 1909-ben jelent meg zseniális műve, a „Materializmus és empiriokriticizmus”. A mű minden egyes sorából polemikus szenvedély izzik a marxizmus eszmei ellenfelei ellen. Lenin a marxizmus valamennyi addigi eredményére és a korabeli tudomány adataira támaszkodva, rendkívül fontos új tételekkel és következtetésekkel gazdagította a marxista filozófiát.

A bolsevikok eszmei harca az új osztályütközetek előkészítését szolgálta. A reakció diadala, amint ezt Lenin előre látta, ingatagnak és rövid életűnek bizonyult. A tömegek forradalmi indulata csakhamar új forradalmi fellendülésbe csapott át.

2. Az imperializmus fejlődése Oroszországban.
Az új forradalom érlelődése

Változások a gazdasági életben. A finánctőke erősödése
Az ország gazdasági helyzete ekkorra jelentősen megváltozott. 1909 végétől—1910 elejétől az iparban a depressziót fokozatosan fellendülés váltotta fel. 1910 és 1913 között a szénbányászat és a réztermelés csaknem másfélszeresére, a nyersvastermelés több mint másfélszeresére nőtt.

Jelentősen előrehaladt a termelés koncentrációja. A gyári munkásoknak több mint a fele 500 munkásnál többet foglalkoztató nagyüzemekben dolgozott. Az 1000 munkásnál többet foglalkoztató mamutvállalatok, amelyek az összes gyárüzemek számának alig több mint három százalékát tették ki, 1910-ben a gyári munkásság 38 százalékát, 1914-ben pedig több mint 40 százalékát összpontosították. Meggyorsult a kis-, közép-, sőt nagyvállalatok kiszorítása, nyílt vagy burkolt elnyelése néhány mamutvállalat által.

A monopolkapitalizmus fejlődése meggyorsult. Megjelentek az első monopolszervezetek még a textiliparban is, ahol pedig különösen erős volt a kereskedelmi tőke felvásárlási rendszere. Sajátos formákat öltött a monopolizálás folyamata az uráli bánya- és kohóiparban: a régi, félfeudális vállalatok az egyszemélyi tulajdonosoktól részvénytársaságok, bankok kezébe kerültek.

Nőtt a monopóliumok hatalma a főbb nehézipari ágakban. A „Prodamet” kohászati szindikátus az oroszországi készfém-értékesítés több mint 85 százalékát tartotta kezében. Három hatalmas, a világtrösztökkel kapcsolatban álló kőolajipari egyesülésnél összpontosult az összes részvénytőke 86 százaléka és az ország olajtermelésének 60 százaléka. Oroszországban a kapitalista monopóliumok uralkodó típusát továbbra is a szindikátusok alkották, de mellettük létrejöttek már fejlettebb monopólium-típusok, trösztök és konszernek is.

Erősödött az ipari tőke és a banktőke összeolvadásának folyamata, a fináncoligarchia kialakulása. A kereskedelmi bankok száma a XIX. század végétől szinte egyáltalán nem növekedett, de a rendelkezésükre álló anyagi eszközök csaknem megnégyszereződtek (ezen belül 1908 és 1913 között több mint kétszeresére emelkedtek). Ezeknek az oroszlánrésze egy maroknyi pétervári bank kezén volt, amelyek fiókintézetei egész Oroszországot behálózták. Az újonnan kibocsátott értékpapírok (részvények, kötvények stb.) túlnyomó többségét az oroszországi kapitalizmus történetében először az országon belül, nem — mint korábban — külföldi tőzsdéken helyezték el.

A bankok tevékenysége nem szorítkozott az iparvállalatok és vasutak részvényeivel űzött spekulációkra. Aktívan részt vettek a vállalatok igazgatásában, a régi monopóliumok megerősítésében és különösen újak alapításában a legkülönbözőbb iparágakban, a hajóépítő és rézipartól kezdve egészen a dohány- és sóiparig.

A fináncoligarchia nagymértékben kihasználta a cári kormányzattal fennálló szoros kapcsolatait. Az öt legnagyobb pétervári bank közül négyet a pénzügyminisztérium volt vezető férfiai irányítottak. Az ország egyik legnagyobb bankja, az 1910-ben két bank fúziója útján létesült Orosz—Ázsiai Bank élén Á. I. Putyilov volt pénzügyminiszter-helyettes állott. A Volga—Kámai Bank feje, P. L. Bark, először a kereskedelem- és iparügyi miniszter helyettese, majd 1914 elején pénzügyminiszter lett. A kereskedelmi bankok segély és hitel formájában hatalmas összegeket kaptak az államkincstárból. A személyi unió jó eszköz volt a legelőnyösebb kincstári, többek között katonai megrendelések megszerzésére is.

A kapitalista monopóliumok nyomása a jobbágyrendszer erős maradványaival együtt gúzsba kötötte a termelőerők fejlődését. A kohászati termelés — önmagában elég tetemes — növekedését az ipari fellendülés éveiben nem annyira új létesítményekkel, mint inkább a válság és a depresszió idején kihasználatlanul maradt ipari kapacitások kihasználásával érték el. Az olajtermelés meg egyenesen csökkent: 1913-ban 27 millió púddal volt kevesebb, mint 1910-ben, és 145 millió púddal kevesebb, mint 1901-ben. A vállalkozók az olajmezők „természetes” kimerülésére hivatkoztak. Ezt a verziót azonban az orosz geológusok (I. M. Gubkin, D. V. Golubjatnyikov stb.) kutatásai maradéktalanul megcáfolták. A termelés csökkenésének valódi oka az olajkirályok élősdi gazdálkodása volt: az árak felsrófolása végett konzerválták az új olajmezőket, és csökkentették a fúrást a régieken, számos olajfinomító üzemet bezártak stb. Ennek következtében Oroszországban súlyos „üzemanyagéhség” következett be, s ez az ország egész gazdasági helyzetét kedvezőtlenül befolyásolta.

A tőkések gazdagodásának fő forrását a munkások kizsákmányolása jelentette. A faluról az iparba irányuló munkaerő-áramlás még az ipari fellendülés éveiben is sok esetben lehetővé tette a munkabér változatlan szinten tartását, sőt csökkentését is. Az élet megdrágulása következtében a reálbér jelentősen csökkent. A nagytőkések profitja viszont két-háromszorosára növekedett.

A nyugati imperializmustól való függés erősödése
Az 1900—1903. évi válság és az utána következő depresszió idején lelassult a külföldi tőke behatolása Oroszország gazdaságába. Egészében véve a tőkebehozatal mégsem csökkent, mivel tetemesen nőttek a cárizmus külföldi adósságai. Az önkényuralom már nem tudott meglenni a külföldi tőzsdék állandó igénybevétele nélkül. Az 1906-os kölcsönt 1909-ben új kölcsön követte. A növekvő külföldi adósságok és kamataik fizetésére Oroszország 10 év alatt (1904—1913) több mint 1,7 milliárd rubelt költött, a kapott kölcsönök pedig alig egymilliárdot tettek ki.

A külföldi tőke továbbra is szilárd pozíciókat foglalt el az orosz iparban, kivált a bányászatban és a vasiparban. A háború előtti években megerősödött az oroszországi angol tőkeexpanzió. Az angol monopóliumok mindenekelőtt az olajforrások megszerzésére törekedtek. Az angol— holland Royal Dutch Shell tröszt először Groznij vidékén, aztán pedig Bakuban is megvetette a lábát. Az angol tőke az új olajvidékekre, az urál—embai és a majkopi lelőhelyekre is behatolt. A brit expanzió második célpontját az Urál és Szibéria ásványkincsei— arany, réz, ólom — képezték. Ezeken a vidékeken az angolok mellett amerikai tőkések is tevékenykedtek.

A nyugati hatalmaktól — a cárizmus hitelezőitől és egyben szövetségeseitől — való pénzügyi-gazdasági függés politikai függéssel fonódott össze. A francia bankok a francia vezérkar által diktált feltételekkel adtak Oroszországnak vasútépítési kölcsönöket: a kapott pénzt stratégiai vasútvonalak építésére kellett fordítani. Másfelől a gazdasági behatolás érdekében diplomáciai eszközöket is felhasználtak. Így például a Vickers és a Schneider hadiipari konszernek az angol és francia kormány segítségével rendkívül előnyös katonai megrendeléseket, valamint ágyúgyárak építésére és felszerelésére szóló koncessziókat kaptak Oroszországtól. A cári kormány a francia diplomácia nyomására szüntette be az „üzemanyagéhség” előidézésében döntő szerepet játszó „Produgol” szindikátus ügyében indított bírósági vizsgálatot.

A cárizmus és az orosz burzsoázia függése a külföldi tőkétől korántsem jelentette azt, hogy az orosz imperializmus lemondott volna saját expanzív céljairól. A cári Oroszország külpolitikáját egyrészt a földesurak érdekei, másrészt — egyre növekvő mértékben — a külföldi, elsősorban közel- keleti piacok megszerzésére törekvő tőkés monopóliumok érdekei határozták meg. A konkurensekkel vívott harcban az orosz imperializmus a maga gazdasági gyengeségét a földesúri monarchia katonai erejének segítségével igyekezett kiegyenlíteni.

Az új forradalom előfeltételei
Oroszország kapitalista fejlődése ezekben az években jelentősen előrehaladt. Gazdasági elmaradottsága a vezető kapitalista országokhoz képest mégsem csökkent, hanem még fokozódott is. Oroszország részesedése a világ ipari termelésében 1913-ban alacsonyabb volt, mint 1901-ben. Ez a hatalmas ország a maga felmérhetetlen természeti kincseivel és sokmilliós népességével világviszonylatban az ötödik helyet foglalta el az acéltermelés, a hatodikat a szénbányászat, és a tizenötödiket a villamos energia termelése terén. Az elmaradás a főbb iparcikkek egy főre eső termelésének terén nyilvánult meg a legszembetűnőbben. Ebben a tekintetben a cári Oroszország majdnem ugyanazon a színvonalon állott, mint Spanyolország, Európa egyik legelmaradottabb országa.

Mind erősebben éreztette hatását a fejlett gépgyártás hiánya. A munkapadokat, gépeket, felszereléseket csaknem felerészben külföldről kellett beszerezni. Oroszországnak, amely a modern aerodinamika megalapítóit, N. J. Zsukovszkijt és Sz. A. Csapligint, valamint a többmotoros nehéz repülőgépek első konstruktőreit adta a világnak, nem volt saját repülőgépipara. Kezdetleges állapotban volt a többi új iparág is: az autóipar, a vegyipar, a villamoskohászat, a nemesacélgyártás, sok színesfém termelése stb.

Az ország gazdasági elmaradottságát nem lehetett leküzdeni a régi, középkori jellegű földbirtoklásnak és a reakciós politikai intézményeknek a kapitalizmus követelményeihez való hozzáigazítása útján. Ezt a sztolipini politika csődje félreérthetetlenül megmutatta. Mindaddig, amíg fennállott a föld földesúri monopóliuma, amíg fennállott a monarchia a maga katonai és bürokratikus apparátusával, addig a társadalmi haladás elsőrendű feltétele a munkásosztály által vezetett polgári demokratikus népforradalom maradt. „Oroszország sajátossága az — írta 1913 végén Lenin —, hogy a proletariátus a polgári forradalmak korszakában eddig még sohasem tapasztalt mértékben erős, az ország általában szörnyen elmaradott, s ez objektíve szükségessé teszi a rendkívül gyors és határozott előrehaladást. . . ”5
8 Lenin; Kritikai megjegyzések a nemzeti kérdéssel kapcsolatban. Lásd Lenin Művei. 20. köt. 26. old.

Az ipari fellendülés idején — különösen a nehézipar főbb ágazataiban — emelkedett a munkásság létszáma, fokozódott koncentráltsága. Még nagyobb mértékben megnőtt a kisiparban, kézműiparban és mezőgazdaságban foglalkoztatott proletár és félproletár népesség tömege. Jelentősen megváltozott a munkásosztály összetétele: növekedett a törzsökös munkások részaránya, gyengültek a munkásokat a földdel összekötő szálak (ez is az agrárreform egyik következménye volt). Mindez hatalmas jelentőségű volt a proletariátus politikai aktivitásának fokozódása, forradalmi vezető szerepe szempontjából.

A történelmi körülmények alakulása folytán egyedül Oroszországban létezett forradalmi marxista párt — olyan új típusú párt, amely alkalmas a széles tömegek vezetésére a polgári demokratikus forradalom győzelméért, majd szocialista forradalomba való átnövéséért vívott harcban.

A forradalmi mozgalom megélénkülése
Az 1910-es év meghozta a munkásmozgalom újabb megélénkülésének első jeleit. A munkások kezdtek áttérni a védekező sztrájkokról a támadó sztrájkokra, az egyes üzemekre korlátozódó megmozdulásokról a tömegsztrájkokra. A néhány esztendős „szélcsend” után ez év végén került sor az első politikai tüntetésekre. Az egyik legimpozánsabb tüntetés Pétervárott zajlott le, L. N. Tolsztoj halálával kapcsolatban. Ez az esemény egész Oroszországot megrendítette és felrázta, s a haladó társadalmi rétegeket nyílt fellépésre ösztönözte a sztolipini rendszer ellen. Az író-óriás temetése napján tüntető munkások és diákok ezt kiáltozták: „Le a halálbüntetéssel!”, „Vesszenek a cári hóhérok!”

Az orosz forradalmi mozgalom újra ugyanazt az útszakaszt járta, amely 1905-öt megelőzte, csakhogy a fejlemények most sokkal gyorsabb ütemben és összehasonlíthatatlanul nagyobb méretekben bontakoztak ki, mint akkor. 1911-ben már több mint 100 000 munkás sztrájkolt. A gazdasági sztrájkoknak több mint a fele a munkások győzelmével zárult; ilyen eredményt addig a munkásmozgalom egyetlen nyugat-európai országban sem ért el. A munkások harca határozottabb, forradalmibb megmozdulásokra serkentette a demokratikus ifjúságot is. Széles körű visszhangot keltett országszerte a moszkvai egyetem hallgatóinak sztrájkja, amelyet más városok diáksága is támogatott. A kormány könyörtelenül leszámolt a résztvevőkkel. A reakció támadása elleni tiltakozásul a professzorok nagy csoportja tüntetőleg otthagyta az egyetemet, köztük olyan világszerte ismert tudósok, mint K. A. Tyimirjazev, P. N. Lebegyev, N. D. Zelinszkij.

„A proletariátus elkezdte. A demokratikus ifjúság folytatja. Az orosz nép új harcra kél, újabb forradalom felé halad” — írta Lenin.6
6 Lenin: A tüntetések kezdete. Lásd Lenin Művei. 16. köt. 370. old.

Az érlelődő forradalmi fellendülés légkörében tartották meg az OSZDMP VI. összoroszországi konferenciáját 1912 januárjában Prágában. A konferencián képviseltették magukat a legnagyobb oroszországi proletár centrumok pártszervezetei, s ezáltal valósággal pártkongresszusi jelentőségre emelkedett.

A prágai konferencia, amelynek egész munkáját Lenin irányította, összegezte és értékelte a pártnak az ellenforradalom nehéz éveiben folytatott tevékenységét. „Ha most visszatekintünk, és ami nálunk volt, összehasonlítjuk azzal, ami 1848 után Európában volt, vagy azzal, amit például a francia munkásmozgalom a Kommün szétzúzása után átélt — akkor nem azon kell csodálkoznunk, hogy bomlás következett be, hanem azon, hogy aránylag milyen gyorsan kezdünk újra talpra- állni” — hangsúlyozta a „Közlemények az OSZDMP összoroszországi konferenciájáról”.

A küldöttek megvitatták a párt politikai és szervezeti feladatait, választási programját a IV. duma választásaira, a legfontosabb nemzetközi eseményeket. A konferencia leszögezte, hogy a likvidátorok addigi magatartásukkal végérvényesen a párton kívül helyezték magukat. A likvidátorok kizárása megszilárdította a bolsevikok győzelmét a kapituláns mensevikek felett. Ez döntő lépés volt a sziklaszilárdan forradalmi marxista, bolsevik alapon álló munkás tömegpárt megteremtésének útján. „A világ egyetlen szociáldemokrata pártja sem jött létre — különösen a burzsoá forradalmak korszakában — a proletariátus burzsoá útitársai ellen folytatott nehéz harc nélkül, és számos esetben e burzsoá útitársakkal való szakítás nélkül. Ugyanígy, az ilyen útitársak ellen folytatott nehéz harcban alakul ki, növekszik, erősödik és edződik minden akadály ellenére az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt is 1898 óta”7 — írta Lenin röviddel a prágai konferencia után, értékelve annak történelmi jelentőségét.
7 Lenin: A „Vorwärts” névtelenje és az OSZDMP helyzete. Lásd Lenin Művei. 17. köt. Szikra 1955. 536. old.

A konferencia megválasztotta a párt Központi Bizottságát, élén Leninnel. Az oroszországi pártmunka gyakorlati irányítására a legtapasztaltabb, legedzettebb bolsevik szervezőkből létrehozták a Központi Bizottság orosz irodáját.

Az oroszországi munkásság legjobbjai, akik ismét a nyílt forradalmi harc útjára léptek, lelkes helyesléssel fogadták a prágai konferencia határozatait.

A lénai sortűz. Sztrájkharcok 1912—1913-ban
Az új forradalmi fellendüléshez a közvetlen lökést egy messze Szibériában, a Léna-folyó mentén lejátszódott tragédia adta meg: Bodajbóban 1912. április 4-én a cári katonaság gyilkos sortüzet nyitott az aranybányák munkásaira.

A XIX. század végén alapított Lénai Aranyipari Társaság (orosz nevének rövidített alakja: Lenzoto) több mint 400 aranybánya birtokosa volt. A Lenzoto részvényesei közé tartozott többek között II. Miklós cár anyja, számos miniszter és főhivatalnok. 1908-ban a társaság részvényeinek nagy része angol tőkések kezébe került, akik Londonban megalapították a Léna-Goldfields konszernt. A lénai aranybányák óriási nyereségekkel gazdagították uraikat: öt év alatt, 1905/1906 és 1909/1910 között a bányákból származó tiszta jövedelem 22-szeresére nőtt.

A munkások nem bírták tovább a kiszipolyozó munkafeltételeket. Megelégelték a boltokat és kórházakat, bíróságot és börtönöket, rendőrséget és bányafelügyeletet egyaránt kézben tartó Lenzoto rablópolitikáját. 1912 elején sztrájk robbant ki, melynek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy az egyik telepi boltban romlott lóhúst mértek ki. A sztrájk nyomban általánossá vált, és a bolsevikok hatása alatt szervezett jelleget öltött. A munkások a munka- és életkörülmények gyökeres megjavítását, nyolcórás munkanapot, a pénzbüntetések megszüntetését, küldötteik sérthetetlenségét követelték. A Lenzoto semminemű engedményre nem volt hajlandó. Pétervárról megérkeztek az utasítások: a sztrájkot felszámolni, a munkásokat „lecsillapítani”. Egy Trescsenkov nevű csendőrtiszt tűzparancsot adott a katonaságnak. 250 halott, 270 sebesült — ez volt az 1912. április 4-i események mérlege. A cári hatóságok arra számítottak, hogy a munkásokat nemcsak a Léna mellett, hanem egész Oroszországban megfélemlítik. Makarov belügyminiszter a duma szónoki emelvényéről kijelentette: „így volt, és így is lesz.”

Az eredmény azonban épp az ellenkezője lett annak, amire az uralkodó klikk számított. A lénai események ugyanazt a szerepet játszották az új körülmények között, mint 1905-ben a január 9-i események: akkor szétlőtték a régi, forradalom előtti önkényuralomba vetett hitet — most a „megújított”, június 3-i monarchiába vetett hitet. „Ó, testvérek! Átkozott, átkozott lesz, ki e szörnyű napot elfeledi, aki e vért az ellenségnek megbocsátja” — írta a bolsevik „Zvezdá”-ban Gyemjan Bednij proletárköltő. Felzúdulás és harag fogta el a munkásságot. Az egész országon végighullámzó tiltakozó sztrájkokban kb. 300 000 munkás vett részt.

A tiltakozó sztrájkok összefonódtak a még nagyobb tömegeket megmozgató május elsejei sztrájkokkal, amelyeket a nagyvárosokban utcai tüntetések kísértek.

1912-ben több mint egymillió munkás sztrájkolt, az ország gyári munkásságának több mint a fele. A mozgalom erejét az adta, hogy a gazdasági sztrájkok politikai sztrájkokkal kapcsolódtak össze, s ez utóbbiak egyre inkább túlsúlyba jutottak. 1913-ban a sztrájkhullám még magasabbra emelkedett. Pétervár és Moszkva munkásai nyomán a proletariátus újabb osztagai léptek harcba. A támadó jellegű sztrájkok száma 1912-höz képest megkétszereződött. Az erősödő repressziók és a tömeges kizárások ellenére a munkások emberfeletti kitartással küzdöttek. Oroszország egész dolgozó népessége feszült figyelemmel kísérte a pétervári Novij Lesszner gyár munkásainak százkét napig tartó hősies sztrájkját.

A munkások sztrájkküzdelme — ugyanúgy, vagy még nagyobb mértékben, mint az első orosz forradalom előestéjén — harcra serkentette és bevonta a forradalmi mozgalomba a paraszti tömegeket. Ezt számos tényező segítette. 1911-ben aszályos év köszöntött Oroszországra. 30 millió paraszt éhezett. A munkásmozgalom fellendülésével egyidőben bontakoztak ki a Sztolipin-féle „tagosítási” munkálatok, amelyek a parasztok fokozódó ellenállásába ütköztek; gyakran nyílt összetűzésre került sor a rendőrséggel és a katonasággal. A forradalmi erjedés behatolt a hadseregbe és a flottába is. 1912-ben Taskent közelében utászlázadás robbant ki. A Baltikumban és a feketetengeri flottánál csak letartóztatások és a forradalmár matrózokkal való leszámolás révén sikerült elhárítani a felkeléseket.

A bolsevik „Pravda”
A munkásmozgalom új fellendülése bolsevik jelszavakkal és bolsevik vezetés alatt ment végbe.

A forradalmi fejleményekre nagy hatással volt a munkás napilap, a „Pravda” („Igazság”), amelynek első száma 1912. április 22-én (május 5) jelent meg. A „Pravda” létrehozásával a bolsevikok országos sajtóorgánumra tettek szert, melyen át közvetlenül szólhattak a nagy tömegekhez.

A „Pravdá”-ban a párt legjobb erői dolgoztak. Lenin, hogy közelebb kerüljön az újsághoz és az oroszországi pártmunkához, 1912 júniusában Párizsból Krakkóba, majd a galíciai Poroninba költözött. A „Pravda” 636 száma (az utolsó 1914. július 21-én jelent meg) több mint 250 cikket közölt Lenintől. E cikkek óriási területet fogtak át — az aktuális napi kérdésektől egészen a marxista elmélet legfontosabb problémáiig. Az orosz és a világkapitalizmus fejlődése, az oroszországi politikai pártok tevékenysége, a legfontosabb nemzetközi politikai események, a munkásosztály és a parasztság helyzete, az orosz és a nemzetközi munkásmozgalom fejlődése, Ázsia ébredése — mindez témájául szolgált Lenin mélyreható marxista gondolkodástól és forradalmi szenvedélytől áthatott cikkeinek, amelyek a munkásosztály ellenségei ellen, eszmei ellenfelei, a burzsoá liberálisok, opportunisták, kispolgári anarchisták, eszerek stb. ellen irányultak.

A munkásosztály forradalmi napilapja szüntelen ellenséges tűzben állott. A cári hatóságok két év folyamán nyolc ízben tiltották be, de mindannyiszor új néven továbbra is megjelent. Az újságnak átlagban minden negyedik számát elkobozták.

A bolsevik újságnak segítségére siettek olvasói. A munkások terjesztették, anyagilag támogatták lapjukat, és maguk is aktívan részt vettek munkájában. A „Pravda” részt vállalt a sztrájkharc szervezéséből: megbélyegezte a sztrájktörőket, szervezte a sztrájkolok anyagi megsegítését és szolidaritás-sztrájkokkal való támogatásukat. Szinte minden egyes számában közölt anyagokat a falu helyzetéről, rávezetve, a parasztokat arra a gondolatra, hogy a nyomortól és az éhségtől csakis forradalmi úton szabadulhatnak meg.

A „Pravda” a bolsevikok éles fegyvere volt a pártért, a likvidátorok elszigeteléséért vívott harcban. A likvidátorok elszigetelését nem tudták megakadályozni a centristák manőverei sem, akik a likvidátorok bécsi konferenciáján 1912 augusztusában összetákolták az elvtelen „augusztusi blokkot”, amelyben különféle pártellenes csoportok egyesültek. A blokk szervezője, a leplezett likvidátor Trockij, a „párton belüli béke” jelszavával próbálta hátba támadni a bolsevikokat, és megnyerni a munkásoknak azt a részét, amely még nem látta tisztán a párton belüli harc lényegét, és őszintén akarta a pártegységet. Lenin és a bolsevikok leleplezték ezt a képmutató politikát, amelyet a II. Internacionálé opportunista vezérei is támogattak. A likvidátorok és Trockij, írta Lenin a „Pravdá”-ban, a „legrosszabb szakadárok”. „A munkások szerencsére már megértették ezt, és valamennyi öntudatos munkás tettekkel munkálkodik azon, hogy megteremtse egységét az egységbontó likvidátorok ellen.”8
8 Lenin: Az „augusztusi blokk” felbomlása. Lásd Lenin Művei. 20. köt. 157. old.

A IV. állami duma
A néptömegek forradalmasodásának hatására kiéleződtek a földesúri-burzsoá blokk belső ellentétei. A cárizmus iránti minden előzékenységük ellenére még az októbristák sem titkolták a sztolipini politika eredményei fölött érzett csalódásukat. A III. duma tevékenységének kezdetén az októbrista „centrum” igen gyakran a jobboldallal együtt lépett fel — az utolsó ülésszakokat már az októbrista-kadet ellenzék közös fellépései jellemezték.

A reakciós nemesi csoportok a maguk részéről szíves-örömest visszatértek volna a mindenféle parlamentáris látszat nélküli önkényuralmi kormányzathoz. Az uralkodó körök azonban tisztában voltak azzal, hogy a megváltozott helyzetben lehetetlenség egy újabb államcsíny. Sztolipin politikáját folytatták azután is, hogy 1911-ben egy Bogrov nevű terrorista (az eszer párt tagja, ugyanakkor a cári titkosrendőrség ügynöke) meggyilkolta Sztolipint. Helyét V. N. Kokovcov pénzügyminiszter foglalta el, a bankkörökkel és a külföldi tőkével szoros kapcsolatban álló szürke főhivatalnok.

1912 októberében rendezték meg a IV. duma választásait. A kormány beavatkozása ezúttal még durvább volt, mint 1907-ben. Igen nagy mértékben felhasználták többek között a papságot, hogy nyomást gyakoroljon a választókra a jobboldali képviselők érdekében. Az ország balra, a duma jobbra tolódott — ekként összegezte Lenin a választások eredményeit. Az új duma összetétele erőeltolódást mutatott az ellenforradalmi táboron belül is: a feketeszázas és burzsoá liberális csoportok megerősödtek az októbrista centrum rovására, amely elvesztette túlsúlyát. A nagyburzsoázia a kadetokra, különösen pedig a dumában közvetlenül az ipari és finánctőke érdekeit képviselő progresszistákra szavazott. A választási eredmények emellett azt mutatták, hogy a városi demokratikus rétegek, a kispolgárság számottevő része eltávolodott a liberálisoktól.

Újabb vereséget szenvedtek a mensevikek. A hat legnagyobb ipari kormányzóságban a munkáskúriákba bolsevikokat választottak meg. A mensevikek főként kispolgári szavazatok révén jutottak be a dumába. Átmeneti számbeli fölényüket kihasználva, megpróbáltak opportunista irányvonalat rákényszeríteni a szociáldemokrata frakcióra. A késhegyig menő harc 1913 őszén önálló bolsevik frakció megalakulásával zárult. Ez a fontos politikai lépés helyeslésre és támogatásra talált az élenjáró munkások részéről.

A IV. duma bolsevik frakciójának tevékenysége az egyik legjobb példa arra, hogyan használhatja fel forradalmi párt a reakciós parlamentet. A munkástömegekkel szoros kapcsolatban álló bolsevik képviselők (köztük három vasmunkás — A. J. Badajev, M. K. Muranov, G. I. Petrovszkij — és két textiles: F. N. Szamojlov, N. R. Sagov) konkrét, mindennapos leleplező anyagok birtokában voltak és ezeket használták fel beszédeikben, a kormányhoz intézett interpellációikban. Nagy jelentőségű felszólalásokat tartottak az agrárkérdésben, következetesen védelmezték a földesúri földek elkobzásának forradalmi-demokratikus követelését, leleplezték a paraszti követelések békés úton, a dumán keresztül történő kielégítésére vonatkozó hamis kadét ígérgetéseket.

A duma szószékéről elhangzó forradalmi felhívásokat a „Pravda” juttatta el a dolgozókhoz — az egyetlen lap, amely teljes egészében közölte a munkásképviselők beszédeit. A proletariátus sztrájkokkal, tüntetésekkel, gyűlésekkel támasztotta alá képviselőinek felszólalásait.

A duma bolsevik frakciója és a „Pravda” szerkesztősége összekötő kapocs volt a pártvezetőség és az oroszországi pártszervezetek, az egész proletár élcsapat között. A bolsevik képviselők tevékenységét Lenin irányította, tanácsokat, útmutatásokat, számos felszólalás-tervezetet kaptak tőle. A képviselők több ízben kiutaztak külföldre Leninhez, részt vettek a Központi Bizottság tagjainak tanácskozásain, melyeken megvitatták a munkásmozgalom és a párttaktika legfontosabb kérdéseit.

A bolsevikok harca a munkásmozgalom internacionalista egységéért
A politikai életben ez idő tájt fontos helyet foglalt el a nemzeti kérdés. A nagyhatalmi sovinizmus a június 3-i rendszer egyik alappillére volt. A III. és IV. duma valamennyi földesúri pártja az „egységes és oszthatatlan Orosz Birodalom” erőszakos fenntartásának álláspontjára helyezkedett. A kadetok ugyanehhez a nagyhatalmi politikához ragaszkodtak, csak éppen rugalmasabb, diplomatikusabb formában. A liberálisok veszélyesnek ítélték a durva és leplezetlen erőszakot a „kisebbségekkel” szemben; engedékenységet javallottak az elnyomott nemzetek burzsoá felső rétegének néhány gazdasági és politikai követelését illetően.

A nemzetiségi burzsoázia álláspontját kettősség jellemezte. Egyfelől elégedetlenné tette a határvidékek eloroszosítására irányuló cári politika. A forradalom eredményeképpen nyert bizonyos — rendkívül korlátozott — politikai jogokat, most ezek kiszélesítésére törekedett, közben állandóan próbálkozott, hogy „saját” néptömegeire támaszkodjon, maga után vonja azokat. De magatartásának meghatározó tényezője az 1905 megismétlődésétől való félelem volt; ennek elhárítása kedvéért szövetségre lépett az orosz földesurakkal és burzsoáziával. A duma csekély számú nemzetiségi frakciója (a lengyel kolo, a muzulmán frakció) az összes főbb kérdésekben az októbristákat és a kadetokat követte.

Az uralkodó osztályok nacionalizmusát támogatták a kispolgári pártok (a Bund — Oroszországi és Lengyelországi Általános Zsidó Munkásszövetség —, a grúz föderalisták, az örmény dasnakok, az ukrán mensevik-nacionalisták stb.). A proletariátus önálló osztályfeladatait ezek valamiféle (a munkásság és a burzsoázia számára) „közös”, nemzeti feladatokkal cserélték fel, a nemzeti kultúra „osztályfelettiségének” hamis jelszavát hirdették, nemzeti alapon megbontották a munkásmozgalmat. A mensevik és trockista likvidátorok szolidaritást vállaltak a nacionalistákkal.

Ebben a szituációban a bolsevikok fokozták harcukat valamennyi oroszországi nemzet munkásainak, dolgozó tömegeinek internacionalista összefogásáért. A feketeszázas nagyhatalmi sovinizmussal és a burzsoá nacionalizmussal a bolsevik párt a nemzeti kérdés megoldásának forradalmi-marxista, következetesen demokratikus programját szegezte szembe. Lenin számos cikket írt e kérdésről a „Pravdá”-ban, továbbá megírta „Kritikai megjegyzések a nemzeti kérdéssel kapcsolatban” (1913) és „A nemzetek önrendelkezési jogáról” (1914) című műveit. A marxista irodalomban jelentős helyet foglalt el Sztálin „A nemzeti kérdés és a szociáldemokrácia” (későbbi címe — „A marxizmus és a nemzeti kérdés”) című munkája, amelyet 1913. évi külföldi tartózkodása idején Lenin közvetlen hatása alatt írt.

Az oroszországi munkásosztály és pártja azt az eszmét hirdette, hogy véget kell vetni a nemzeti elnyomás politikájának, és minden nemzetnek meg kell adni a lehetőséget, hogy minden erőszakos külső beavatkozás nélkül maga döntsön sorsáról. Lenin hangsúlyozta: csak a nemzetek önrendelkezési jogának (beleértve az elszakadás jogát is) elismerése útján lehet elérni a népek egyesülését nem „rubel és dorong által”, hanem önkéntes, kölcsönös megegyezés alapján. „A régi világgal, a nemzeti elnyomás, a nemzeti viszálykodás vagy a nemzeti elkülönülés világával a munkások szembeállítják az új világot, a valamennyi nemzet dolgozói közötti egység világát, amelyben egyetlen kiváltságnak sincs helye, és az ember az embert nem nyomja el a legcsekélyebb mértékben sem”9
9 Lenin: A munkásosztály és a nemzeti kérdés. Lásd Lenin Művei. 19. köt. 75. old.

— írta Lenin a „Pravdá”-ban 1913 májusában. A bolsevikok kidolgozták a győzelmes forradalom eredményeképpen létrejövő soknemzetiségű, valóban demokratikus állam felépítésének tervét. Eszerint valamennyi nemzetnek és népnek, amely az adott állam keretein belül kíván maradni, területi autonómiát kell biztosítani; az alkotmányban rögzíteni kell teljes egyenjogúságukat az élet minden területén; törvénnyel kell tiltani bármely nemzet diszkriminálását, illetve privilegizálását. Ez a terv megfelelt a társadalmi fejlődés előremutató tendenciáinak, korlátlan lehetőségeket biztosítva a gazdasági és kulturális fellendülésre Oroszország összes elnyomott népei számára, amelyeket történelmi sorsközösség fűzött az orosz néphez, a cárizmus és az imperializmus ellen vívott forradalmi felszabadító harc vezető erejéhez.

A munkásképviselők a dumában fáradhatatlanul leleplezték a cárizmus nemzeti elnyomó politikáját. A „Pravda” 1914 elején a nemzeti egyenjogúságról szóló törvényjavaslatot közölt, amelyet Lenin írt azzal a céllal, hogy a bolsevik frakció a duma elé terjessze. A publikációnak nagy agitatív jelentősége volt.

Az uralkodó osztályoknak nem sikerült a nemzeti viszály szításával elvonni a forradalmi harctól Oroszország tömegeit. A feketeszázasok által konstruált „Bejlisz-ügy” (zsidókat rituális gyilkossággal vádoltak) szégyenletes kudarccal végződött. A cárizmus különleges reményeket fűzött az áttelepítési politikához, mint a határvidékek — Közép-Ázsia, Kaukázus — oroszosításának fegyveréhez. De ha az áttelepült kulákréteg valóban a cári gyarmatosítás támasza lett is, a dolgozó telepesek közel kerültek a helyi lakossághoz, átadták termelési és kulturális tapasztalataikat, közös forradalmi harcban fogtak össze a helyi dolgozókkal.

A forradalmi válság érlelődése
Az oroszországi fejlemények a forradalmi válság közeledtéről tanúskodtak. 1914 első felében a sztrájkolok száma csaknem elérte a másfél milliót, túlhaladta az 1905-ös forradalom kezdeti periódusának szintjét.

A sztrájkmozgalom növekedésével szoros összefüggésben a munkások között megerősödött a „pravdás” irányzat. A pártellenes „augusztusi blokk” másfél évvel megalakulása után szétesett. A bolsevikoknak a munkásmozgalom egységéért vívott elvi harcát egyre erőteljesebben támogatták a nemzetiségi szociáldemokrata szervezetek. A legfőbb kérdésekben a bolsevikokkal tartottak a lengyel marxisták és a lett szociáldemokrácia. A bolsevikok nagy sikere volt, hogy maguk mellé állították a legfontosabb legális munkásszervezeteket, mindenekelőtt Pétervár, Moszkva és más proletár centrumok nagy szakszervezeteit. 1914 nyarára Oroszország öntudatos munkásainak négyötöde a bolsevik pártot követte. A parasztságban is megerősödött a forradalmi hangulat; ezt mutatta az is, hogy a trudovikok a dumában mind gyakrabban léptek fel a munkásképviselőkkel együtt nemcsak a jobboldaliak, hanem a kadetok ellen is.

A tömegmozgalom megingatta a június 3-i monarchia alapjait. Még a nagyburzsoázia és a földbirtokosok is elégedetlenségüknek adtak kifejezést a cárizmussal szemben amiatt, hogy nem képes úrrá lenni a helyzeten és megelőzni az új forradalmi robbanást. „Mi jó pénzügyi támaszt adtunk Önöknek — adjanak nekünk jó politikát” — a finánctőke egyik képviselőjének a dumában elhangzott szavai az imperialista burzsoázia hangulatát és követeléseit juttatták kifejezésre. Az ipari fellendülés éveiben gazdaságilag megerősödött burzsoázia mind sűrűbben hangoztatta, hogy a végrehajtó hatalmat új kezekbe kell átadni. Ami a földesurakat illeti, ezek azt követelték, hogy legyen vége a szindikátusok és trösztök iránti engedékenységnek, amelyek — mint a jobboldaliak mondták — hamarosan „diktálni fognak az államnak a háború és béke kérdésében is”. Kokovcov az „egyesült nemesség” támadásainak céltáblájává vált; 1914 elején menesztették.

A földbirtokosok és a burzsoázia közötti ellentéteknek nem volt ugyan önálló jelentőségük, mindazonáltal szimptómái voltak a „felül levők” érlelődő válságának, ami az országban kialakuló forradalmi helyzet egyik tényezője volt. „Oroszországban országos méretű politikai válság van — mutatott rá Lenin már 1913 közepén —, mégpedig olyan válság, amely éppen az államrend alapjait érinti, nem pedig holmi részleteit, az épület fundamentumát érinti, nem pedig ezt vagy azt a melléképületet, nem ezt vagy azt az emeletet.”10
10 Lenin: A forradalmi proletariátus május elsejei ünnepe. Lásd Lenin Művei. 19. köt. 213. old.

A nemzetközi helyzet időközben erősen kiéleződött. A diplomáciai, majd a háborús konfliktusok — mindenekelőtt a Balkánon — általános európai háború közeledtét jelezték. Az orosz—japán háborúban meggyengült cári Oroszország a fegyverkezési versenyben lemaradt a fő imperialista országok mögött. Csak 1910-ben kezdődött meg a hadsereg átszervezése és — részben — új fegyverekkel való ellátása. A hajóépítési program — új balti flotta felépítése a csuzimai ütközetben elpusztult helyett, továbbá a fekete-tengeri flotta jelentős megerősítése — befejezését csak 1917-re irányozták elő. Mindez arra kényszerítette a cárizmust, hogy ideig-óráig diplomáciai úton próbálja megvalósítani külpolitikai terveit. Ezenfelül a cári politika irányítói elengedhetetlennek ítélték, hogy először biztosítsák a belső „nyugalmat” (az idő előtti háború, hangsúlyozta Sztolipin egy 1908-ban tartott „különleges tanácskozáson”, új forradalmat válthat ki). De a diplomáciai manőverek nem jártak sikerrel. Németország és Ausztria—Magyarország évről évre fokozódó agresszivitása a Közel-Keleten és a Balkánon akadályozta a cárizmus expanzióját, sőt addigi pozícióit is fenyegette. Ugyanakkor az orosz imperialista burzsoázia aktív hódító politikát követelt. E követelések ideológiai köntöse volt „Nagy-Oroszország” megteremtésének a kadetok által hirdetett jelszava. Saját számításaiktól vezérelve újabb katonai kalandokra ösztökélték a cárizmust szövetségesei is.

Az uralkodó körökön belül nézeteltérések támadtak Oroszország külpolitikai orientációját illetően. Bár a cári diplomácia az orosz—japán háború és az 1907. évi angol—orosz egyezmény után végérvényesen az angol—francia koalíció uszályába került, befolyásos jobboldali udvari körök ismételten megkísérelték, hogy Oroszországot a „rokoni” német monarchiához közelítsék. Az orosz—angol ellentétek kiéleződése Iránban és a Távol-Keleten erősítette a németbarát irányvonal híveinek pozícióit. De az orosz—német ellentétek erősebbek voltak; egyaránt érintették a nagytőke és a földesurak (mint mezőgazdasági exportőrök) érdekeit. A Németországgal fennálló, 1917-ig érvényes vámszerződés felülvizsgálatának előkészületei felfedték ezeket az ellentéteket. Az antanttól való eltávolodás gyakorlatilag már lehetetlen volt — mind a cárizmus megnövekedett pénzügyi-gazdasági függősége, mind pedig a messze előrehaladt katonai-diplomáciai közeledés folytán. Oroszország kormányzó felső körei, akárcsak a többi országok imperialistái, a háborúban kezdték keresni a gyorsan érlelődő forradalmi válság ellenszerét.

1914 nyarán különlegesen nagyarányú és erős sztrájkharcokra került sor. Május 28-án több mint 30 000 bakui olajmunkás lépett sztrájkba. A bolsevik irányítás alatt álló sztrájkot nagyfokú szervezettség, a különféle szakmájú és nemzetiségű munkások akcióegysége jellemezte. Az olajmágnások követelésére Bakuban ostromállapotot hirdettek. Mivel a mozgalom egyes résztvevőinek letartóztatása nem járt eredménnyel, a rendőrség és a katonaság hozzáfogott a munkások tömeges kiköltöztetéséhez az olajvállalatok tulajdonában levő lakásokból. Az olajipari munkások szakszervezetét feloszlatták. A sztrájkolókat azonban ezek az intézkedések sem törték meg.

A bakui események országszerte visszhangot keltettek. „A bakuiak győzelme a mi győzelmünk” — mondták a munkások. A cári kormány, bármi áron a mozgalom feltartóztatására törekedve, úgy döntött, hogy a végsőkig megy a katonai erő alkalmazásában. Július 3-án, midőn a Putyilov-gyár munkásai gyűlést tartottak a bakui eseményekkel kapcsolatban, lovas és gyalogos rendőrök törtek be a gyár udvarára, és tüzet nyitottak a fegyvertelen munkásokra. A vérontás talpra állította az egész pétervári proletariátust: „Meg kell mutatnunk a népelnyomó bandának, hogy a munkásosztály kész az ellenállásra, nem engedi, hogy véres pogromokat rendezzenek soraiban… A tiltakozás és a felháborodás kiáltása zúgjon végig egész Péterváron, egész Oroszországon” — írta a bolsevik párt pétervári bizottsága a munkásokhoz intézett felhívásában.

A bolsevikok felszólították a munkásokat, hogy a hatósági provokációra háromnapos sztrájkkal feleljenek. Pétervárott július 4-én 90 000 munkás sztrájkolt, július 7-én 130 000, július 8-án kb. 150 000. A város összes kerületeiben gyűléseket tartottak, forradalmi tüntetéseket rendeztek vörös zászlók alatt, a „Marseillaise”-t énekelve. A villamosforgalom leállt. A munkások követelésére bezárták az üzleteket és az italméréseket. A rendőrség és a munkások összetűzései egyre gyakoribbá és elkeseredettebbé váltak. Július 7—8-án a viborgi és a narvai városrészben barikádokat kezdtek építeni.

Oroszország az általános politikai sztrájk küszöbén állott. A pétervári proletariátussal való szolidaritásuk jeléül sztrájkoltak Moszkva, Riga és Varsó munkásai. Baku és Pétervár nyomán Lódzban is fegyveres összecsapásokra került sor a munkások és a rendőrség között.

Egybeömlött az események két folyama: az új oroszországi forradalom előcsatározásai, másrészt a szarajevói merényletre és a háború megindítását elhatározó német imperialisták provokációs cselekményeire következő nemzetközi válság. A pétervári lapok szenzációs címek alatt közölték a Belgrádból, Bécsből, Berlinből, Párizsból, Londonból érkező táviratokat — és mellettük a sztrájkok menetéről szóló vészhíreket. Mialatt a cár Pétervárott ünnepélyesen fogadta Poincaré francia köztársasági elnököt, a munkások zárt sorokban vonultak ki az utcára, bolsevik jelszavakat kiáltozva: „Vesszen a cári monarchia! Éljen a demokratikus köztársaságért vívott harc! Éljen a szocializmus!”

A főváros katonai táborra hasonlított. A város központját elvágták a proletár külvárosoktól. Megkezdték a bolsevik munkások tömeges letartóztatását. A „Pravdá”-t betiltották, a szerkesztőséget elfoglalta a rendőrség.

A forradalmi fellendülést megszakította a világháború.

(idézet: Világtörténet 7. kötet)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az első világháború előzményei

Az első világháború előzményei – Olaszország

Gazdasági fejlődés. A sztrájkmozgalom fellendülése
A XIX. század utolsó, különösen pedig a XX. század első éveiben — egészen 1908-ig — Olaszország ipara nagy lendülettel fejlődött. Külföldi tőke segítségével és protekcionista vámok védelme alatt gyors ütemben erősödött a nagyipar. Észak-Olaszországban, elsősorban a Milánó—Genova—Torino „háromszögben” erőteljesen fejlődött a kohászat, a vasipar és a vegyipar, valamint a gépkocsigyártás.

Megkezdődött az olasz kapitalizmusnak imperializmusba való átnövése. E folyamatban fontos szerepet játszottak a nagybankok, élükön a Banca Commerciale Italianával — ebben német tőke is részt vett. Számos olasz nagyüzemet közvetlenül ez a bank alapított, másokat rövid idő alatt pénzügyi függésbe vont. 1902-ben a Banca Commerciale segítségével a vele kapcsolatban álló Terni kohóipari társaság megszerezte az addig belga tőkések kezében levő Elba szigeti vasércbányászat koncesszióját. A nyersanyagban szegény ország e fontos lelőhelyének birtokában a Terni ellenőrzése alá vont számos más olasz kohóipari társaságot is. 1907-re a Terni és a mögötte álló Banca Commerciale sok hajógyárra és tengeri szállítási nagyvállalatra is kiterjesztette befolyását.

A munkások életszínvonala továbbra is alacsonyabb volt, mint a legtöbb nyugat-európai országban; a munkanap 12—13 óra körül mozgott. A parasztság változatlanul súlyos helyzetben élt. A dél-olaszországi latifundiumokon a részes bérlők a termésnek mintegy háromnegyed részét szolgáltatták be a földbirtokosoknak.

Az olasz proletariátus harca a nagyipar fejlődése következtében új, szervezettebb formákat öltött. Már 1901-ben 1671 (túlnyomórészt gazdasági) sztrájk zajlott le, összesen 420 000 résztvevővel. A sztrájkok jobbára sikerrel zárultak. 1900 decemberében Genovában általános sztrájkot rendeztek tiltakozásul a helyi szakszervezet feloszlatása ellen. Ez volt Olaszországban az első szervezett, egész városra kiterjedő sztrájk. A 20 000 sztrájkoló győzelmet aratott.

A liberálisok kormányzata. Giolitti
A munkásmozgalom fellendülésének hatására az olasz burzsoázia a XX. század elején lemondott a XIX. századra jellemző nyíltan reakciós kormányzati módszerekről. Röviddel a genovai sztrájk után a képviselőházban az olasz liberálisok egyik vezéralakja, Giovanni Giolitti kijelentette: „a szocializmust csak a szabadság fegyverével lehet legyőzni”.

Giolitti 1901-től 1903-ig belügyminiszter volt, majd 1903-tól 1914-ig — kisebb megszakításokkal — a miniszterelnöki széket foglalta el. Arra törekedett, hogy kompromisszumok és engedmények révén tompítsa az osztályellentéteket, és az olasz munkásokat „összebékítse” a burzsoá állammal. Igyekezett szakadást előidézni a munkásmozgalomban, mérsékelni forradalmi jellegét, és a munkásosztályt a burzsoá ideológia befolyása alá vonni. 1901-ben a munkásmozgalom opportunista elemeinek támogatása reményében legalizálta a munkásszervezeteket, és elismerte a sztrájkjogot. A kormány számos munkavédelmi törvényt alkotott, 1904-ben pedig kiterjesztette a választójogot. Giolitti nevéhez fűződik az ún. olasz liberális éra.

Az Olasz Szocialista Párt reformista vezetői, Bissolati, Turati és társaik támogatták Giolitti politikáját; a szocialista képviselők a parlamentben a kormány mellett szavaztak. A reformisták azt bizonygatták, hogy a marxizmus „elavult”, s a pártot a liberális burzsoáziával való nyílt megalkuvás útjára vitték.

Szocializmus és szindikalizmus. Az 1904. évi általános sztrájk
Az opportunista irányvonallal elégedetlen munkások körében különféle „baloldali”, zömmel anarcho-szindikalista színezetű irányzatok és csoportok léptek fel. E csoportok szót emeltek a burzsoáziával való együttműködés ellen, és „a burzsoázia forradalmi kisajátítását” követelték, amit véleményük szerint a szakszervezeteknek kell keresztülvinniük általános sztrájk útján. Az olasz szindikalizmus elsősorban a mezőgazdasági munkásságra, valamint a műhelyekben és kisüzemekben dolgozó elmaradott munkásrétegekre támaszkodott, de előfordult, hogy a reformisták opportunizmusa a nagyüzemi munkás törzsgárda egy részét is a szindikalisták táborába hajtotta.

Ezekben az években a szocialista pártban fellépett a centrista irányzat is; az Enrico Ferri vezette „integralisták” az erők egyesítését propagálták, valójában a reformista álláspontot támogatták.

A következetes forradalmi vezetés hiánya pregnánsan megmutatkozott az 1904. évi általános sztrájk során. 1904 szeptember közepén az egész országot bejárta a hír: Szicíliában és Szardíniában tüzet nyitottak a sztrájkolókra. Észak ipari centrumaiban tiltakozó gyűléseket tartottak. Milánóban a munkások követelésére vezetőik azonnali hatállyal általános, az egész városra kiterjedő tiltakozó sztrájkot hirdettek. Szeptember 17-én már valamennyi északi ipari központ munkásai sztrájkban álltak; sztrájk volt Nápolyban, Rómában, Firenzében, továbbá sok kisebb városban és helységben is. A sztrájk általánossá szélesedett. Az ipar megbénult, részben a vasúti közlekedés is leállt, nem jelentek meg az újságok, nem jártak a villamosok. A városokban a sztrájkolok grandiózus tömeggyűléseket tartottak (a milánói gyűléseken rendszerint kb. 50 000-en vettek részt), viharos tüntetéseket rendeztek, sokhelyütt összetűzésekre került sor a rendőrséggel és a katonasággal. Velencében a sztrájkolok megrohanták a pályaudvart, Genovában a prefektúrát. A Giolitti-kormány nagy sietve csapatokat vont össze az ipari központokban.

Az általános sztrájk élén álló szakszervezetek azonban nem adtak ki világos politikai jelszavakat, a szocialista párt reformista vezérei pedig igyekeztek megzavarni a sztrájkot. Szeptember 20-án a milánói munkakamarát vezető anarcho-szindikalisták felszólították a munkásokat, hogy szüntessék be a sztrájkot „az alkalmas pillanatig”. Aznap estére az általános politikai sztrájk véget ért.

Az oroszországi forradalom híre nagy hatást gyakorolt az olasz proletariátusra. Rómában már 1905 januárjában hatalmas tüntetés zajlott le a pétervári sortűz elleni tiltakozásul. Országos gyűjtés indult a cárizmus áldozatai és családjuk megsegítésére, munkásgyűlések határozatai üdvözölték az orosz proletariátust, amely „halálmegvető bátorsággal küzd a szabadságért”. Az „Avanti” („Előre”), a szocialista párt lapja, minden számában híreket közölt az orosz forradalom fejleményeiről. Midőn Gorkij Nápolyba érkezett, a munkások lelkes kiáltásokkal fogadták: „Éljen az orosz szabadság, vesszen a cár!”

1906. január 22-én, a „véres vasárnap” évfordulóján Rómában és több más városban a munkások már délben letették a munkát, és gyűléseket tartottak a forradalmi Oroszország tiszteletére. A hatóságok katonaságot rendeltek ki a terekre, a római orosz nagykövetség elé, más városokban a cári konzulátusok épületéhez. Bolognában a burzsoázia fegyveres osztagokat szervezett „a tulajdon és a rend” oltalmazására.

A forradalmi erjedés a falura is átterjedt. Az északi mezőgazdasági vidékeken agrárproletár-sztrájkok zajlottak le, helyenként összetűzésre került sor a katonasággal. Délen — Apuliában, Szicíliában és Szardíniában —, ahol ezekben az években gyenge volt a termés és különösen nagy méreteket öltött a nyomor, az éhező tömegek feldúlták a péküzleteket, az elöljáróságokat, az adóhivatalokat. Lazio tartományban, néhány kilométernyire a fővárostól, egy-egy falu egész parasztsága — néhol 3—4000 ember — elfoglalta és bevetette a földbirtokosok földjeit. A parasztok zárt oszlopokban vonultak ki, dobszóval, vörös zászlók alatt, s kőzáport zúdítottak a beavatkozó rendőrökre.

1908-ban a gazdasági válság a támadásból védekezésbe kényszerítette az olasz dolgozókat. De a válság éveiben sem voltak ritkák a nagy sztrájkok.

Az 1908. évi gazdasági válság. A monopóliumok fejlődése
1907 végén—1908 elején Olaszországban gazdasági válság tört ki, amely súlyosan érintette az ország fő iparágait: a textil-, a kohó- és a gépipart. A válság meggyorsította a termelés koncentrációját. 1911-ben az Ilva tröszt a nyersvasöntés, a kohóipari szindikátus a vas- és acéltermelés nagy részét a maga kezében egyesítette. Monopolista konszernek létesültek a gépkocsigyártásban (a torinói Fiat Művek) és a textiliparban is. Fokozódott a tőkekivitel. Az olasz monopóliumok megtették az első lépéseket a nemzetközi kartellek alakítása felé: az Ilva tröszt megállapodást kötött a német acéltröszttel az Olaszországba irányuló német öntöttvas kivitel korlátozásáról.

Az olasz monopóliumok az elmaradott, feudális maradványoktól terhelt országban kezdettől fogva nélkülözték a széles belső piacot. Ezenfelül a belföldi nyersanyaghiány (Olaszországban vasérc kevés, szén, gyapot, réz egyáltalán nem volt) és a tőkeszegénység következtében az olasz ipar függő helyzetbe került a Külföldi tőkésektől. A válság fokozta az ország általános elmaradottságát. Az öntöttvas- és az acéltermelés, nemkülönben a gépgyártás a vezető tőkésországokhoz képest elenyésző volt. Az iparvállalatok 95 százaléka az 1—10 munkást foglalkoztató kategóriához tartozott és csak 362 üzem munkáslétszáma haladta meg az 500-at. Az üzemek 80 százaléka nem alkalmazott gépi hajtóerőt. A kereső lakosságnak több mint a fele a mezőgazdaságból élt. Dél-Olaszország, amelyet az északi burzsoázia a XIX. század utolsó harmadában belső gyarmatként kezelt, megőrizte félfeudális agrárjellegét. Az apró délolasz városkákban, melyekben földjüket vesztett parasztok állataikkal együtt tengődtek nyomorúságos viskóikban, nyomor és tudatlanság uralkodott, betegségek pusztítottak. A nyomor elől menekülve a parasztok ezrei hagyták el a falut, de az ipar nem tudott munkát adni nekik. A kivándorlás megdöbbentő méreteket öltött: évente 7—800 000 ember hagyta el az országot. Ezek mind nincstelenek voltak, akiket „a szó legszorosabb értelmében az éhség” űzött el Olaszországból.15

15 Lenin: Imperializmus és szocializmus Olaszországban. Lásd Lenin Művei. 21. köt. Szikra 1951. 365. old.

Olaszországban nem volt számottevő munkásarisztokrácia, mint más imperialista országokban. A faluról szüntelenül áramló munkaerő bőséges kínálata viszont lehetővé tette, hogy az olasz gyárosok és nagybirtokosok munkásaikat kegyetlenebbül kizsákmányolják, mint Angliában, Franciaországban vagy Németországban. Ebből eredt az olasz tömegek ösztönös forradalmisága: Olaszországban „a parlamenti harc »békés« légkörét” gyakran váltották fel „az igazi polgárháború jelenetei”.16

16 Lenin: Robbanóanyag a világpolitikában. Lásd Lenin Művei. 15. köt. 184. old.

Gyarmatpolitika
Az olasz monopóliumok a belpolitikai nehézségekből imperialista háborúkban kerestek kiutat.

A XX. század elejétől kezdve fokozódtak az olasz finánctőke expanzív törekvései a Földközi-tenger medencéjében. A nagy olasz bankok fiókokat nyitottak Marokkóban, Algériában, Egyiptomban, Kisázsiában, Albániában. Olaszországból gépkocsit és pamutszövetet szállítottak a Balkánra, olasz tőkések részt vettek a montenegrói Antivari (Bar) kikötőjének építésében stb.

Az olasz gyarmati terjeszkedés mindenütt Anglia és Franciaország, nemkülönben Olaszország szövetségesei, az Osztrák—Magyar Monarchia és Németország elkeseredett ellenállásába ütközött. Olaszországban ez heves ingerültséget keltett, és — ha a hármasszövetségi szerződést nem is mondta fel — szövetségeseivel való viszonya 1914-re nagyon feszültté vált.

1910 decemberében a legnagyobb monopóliumok pénzügyi támogatásával megalakult a Nacionalisták Szövetsége. Tagjai az értelmiség és a diákság köréből toborzódtak. Harcba léptek a polgári demokrácia és a parlamentarizmus ellen, a munkásszervezetek betiltását követelték. A háborút „valamennyi erény anyjává” kiáltották ki. Olaszországot az erősebb hatalmak által megalázott „proletár-nemzetként” tüntették fel. Az antik Róma dicsőségére hivatkozva hódításokat követeltek a Balkánon, Kisázsiában, Észak-Afrikában.

A Földközi-tenger medencéje feletti uralom megszerzéséhez vezető első lépést az Oszmán Birodalom két afrikai birtoka, Tripolisz és Kirenaika meghódításában látták. Háborúra készülve Törökország ellen, Giolitti megpróbálta megnyerni magának a munkásokat; 1911 tavaszán törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé a választójog újabb jelentős kiterjesztéséről. Mindazonáltal nem sikerült rokonszenvre hangolnia az olasz népet a hódító háború iránt. Csak a reformista vezetők egy része — élükön Bissolatival — kelt nyíltan a gyarmati háború támogatására. Országszerte háborúellenes gyűléseket és tüntetéseket rendeztek. A szocialista munkások a háború ellen irányuló általános sztrájkot követeltek. A párt vezetésében azonban zűrzavar uralkodott. Az olasz—török háború kitörésének napján, 1911. szeptember 29-én, a szocialista párt reformista vezetősége általános sztrájkot hirdetett ugyan, de nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a munkabeszüntetés nem lesz hosszabb 24 óránál, és nem szabad túllépnie a törvényes kereteken, „meggyengítenie az ellenséggel szemtől szemben álló Olaszországot”.

A hadműveletek olasz győzelemmel zárultak; Tripolisz és Kirenaika Líbia néven olasz gyarmat lett. De az egy évig tartó háború aláásta az ország gazdasági életét, felfedte az olasz imperializmus gyengeségét.

1913-ban a háború következményei mellett érezhetővé váltak a közelgő új gazdasági válság jelei is. Nap mint nap újabb vállalatok zártak be. Sok olyan bank, amely az iparba fektette pénzét, a csőd szélére jutott. Növekedett a munkanélküliség. Emelkedtek az adók, az élet megdrágult. A kenyérárak a század elejéhez képest 20—30 százalékkal emelkedtek, egyes cikkek másfél-kétszeresen megdrágultak.

A társadalmi és politikai életben kiéleződtek az ellentétek. Sokasodtak a sztrájkok: a munkások tiltakoztak a munkanélküliség és a drágaság ellen. Rómában a tüntető munkások Giolitti lemondását követelték. A vasipar központjában, Torinóban jól szervezett vasmunkássztrájkok zajlottak le.

A balszárny befolyásának erősödése a munkásmozgalomban
1912 nyarán a szocialista párt kongresszusa a háború támogatása és a burzsoáziával való együttműködés fenntartása mellett fellépő Bissolati-csoportot kizárta a pártból, a centrista álláspontot elfoglaló Turati-csoportot pedig eltávolította a vezetésből. A párt titkárává a baloldaliak vezetőjét, Lazzarit választották.

A nyílt opportunisták kizárása arról tanúskodott, hogy az olasz reformistáknak nincs támaszuk a munkásság körében, továbbá, hogy a háborúval és a nagyipari proletariátus törzsgárdájának kialakulásával összefüggésben megnőtt a tömegek forradalmisága. De a baloldaliak (a maximalisták), akiket ekkor az olasz munkások követtek, távol álltak a marxizmustól. Vezetőik harcoltak az imperialista háború és a burzsoáziával való együttműködés ellen, de hajlottak az anarcho-szindikalista puccsizmusra, és a munkásokat nem szervezték harcra a proletárforradalomért.

1913-ban a gyárosok fokozott erővel támadtak a munkásosztály ellen, felmondták a munkaszerződéseket, súlyosbították a munkafeltételeket. A munkások szívós, gyakran hónapokig tartó sztrájkokkal védekeztek. Sztrájkoltak a kőfaragók, az építőmunkások, a textilesek, a kohászok. Nápolyban az adók emelkedésén felháborodott nép megrohanta a rendőrség épületét és a prefektúrát. Rómában a politikai szabadságjogok csorbítása ellen tiltakozó tüntetők megpróbáltak erőszakkal benyomulni a parlamentbe. A milánói általános sztrájk során a sztrájkolok sokszor összecsaptak a katonasággal; Rómában, Pármában, Anconában, La Speziában, Pisában szolidaritássztrájkokat szerveztek a milánóiak mellett. Délen kiújultak a paraszti zavargások. Giolitti lavírozó taktikája immár nem tudta féken tartani a tömegeket. 1913 őszén ugyan még sikerült a Vatikán segítségével többséget kapnia a kibővített választójog alapján megválasztott képviselőházban, de az olasz proletariátus sorainak megbontására és megvesztegetésére irányuló kísérlete nyilvánvalóan megbukott. Az olasz nagyburzsoázia kiábrándult Giolittiból, és egyre erősödő vonzalommal fordult a „határozott” reakciós kormányzati módszerek felé.

1914 tavaszán Giolitti lemondott. Az új kormány megalakítására a konzervatív Salandra kapott megbízást. Az olasz polgári liberális éra lezárult.

A „vörös hét”
Az évek során felgyülemlett népi elégedetlenség 1914 nyarán nagy tömegmegmozdulás formájában tört felszínre. A megmozduláshoz a közvetlen lökést — akárcsak tíz évvel azelőtt — a rendőri túlkapások adták. Június 7-én Anconában a rendőrség tüzet nyitott a felvonuló munkásokra. Másnap reggel valamennyi ipari központban és egész sereg kisvárosban sztrájkba léptek a munkások. Nyolcadikán este az Olasz Szocialista Párt és az Általános Munkásszövetség vezetősége hivatalosan kihirdette az általános tiltakozó sztrájkot.

A forradalmi nyomás erősebb volt, mint valaha is az egyesített Olaszország történetében. A sztrájk már az első napokban több helyütt spontán fegyveres harcba csapott át. Torinóban, Firenzében, Nápolyban, Pármában barikádokat emeltek. Milánóban, Velencében, Bergamóban, Bariban és másutt véres összeütközésekre került sor a nép és a katonaság (valamint a tömegek ellen aktívan fellépő nacionalisták) között. A sztrájkolok átvágták a távíróvezetékeket, pályaudvarokat foglaltak el, kőzáporral és revolverlövésekkel fogadták az ellenük kivezényelt katonaságot. Rómában a kormány különösen erélyes rendszabályokat foganatosított, hogy legalább a „rend” látszatát megőrizze: a katonaság megszállta az összes fontosabb stratégiai pontokat, őrizet alatt tartotta a parlamenthez vezető útvonalakat, járőrszolgálatot teljesített a munkás külvárosokban és a tereken — de még itt is tüntetésekre került sor. A tüntetők „A Quirinálra!” kiáltásokkal a királyi palota felé nyomultak.

A fejlemények különösen határozott jelleget öltöttek Romagna tartományban és a Marche területén (Közép-Olaszország). Itt a városi munkások általános sztrájkját a parasztság többsége is támogatta. A parasztok csoportjai feldúlták a pékboltokat, a gabonaraktárakat, elfoglalták a fegyver- és lőporraktárakat, a prefektúrákat, a csendőrlaktanyákat. Spontán módon „akcióbizottságok” alakultak, amelyekben a baloldali szocialisták mellett republikánusok és anarchisták is részt vettek.

A sztrájkhoz csatlakozó vasutasok elfoglalták a főbb vasútállomásokat, és elvágták az összeköttetést Romagna és Olaszország többi része között. A külvilágtól elszigetelt lakosság körében olyan hírek terjengtek, hogy Olaszországban forradalom zajlott le, a monarchiát megdöntötték, a király elmenekült. Anconában, valamint Romagna és a Marche több tucat városában és kisebb helységében apró helyi köztársaságok alakultak. Az „akcióbizottságok” hatalmi szervként léptek fel, elrendelték, hogy a nagybirtokosoktól kobozzák el terménykészleteiket és leszállított áron osszák szét a rászorulók között. A helyi parancsnokság nem mert katonaságot kirendelni.

Az Általános Munkásszövetség reformista vezetői már június 10-én befejezettnek nyilvánították az általános sztrájkot. A szocialista párt vezetősége nem emelt kifogást ez ellen, csupán azt hangsúlyozta a munkásokhoz intézett kiáltványában, hogy a munkásszövetség „egymaga” felelős a határozatért. A sztrájkolok hatalmas méretű gyűlésein (elsősorban Milánóban) a munkások élesen támadták a vezetők eljárását. A munkások csak június 13—14-én szüntették be kénytelen-kelletlen a sztrájkot. Június második felében a fejvesztettségéből felocsúdó kormány megkezdte a tömeges megtorlásokat a mozgalom résztvevői ellen.

A „vörös hét” (június 7—14) eseményei megmutatták, milyen erős forradalmi indulatok feszülnek az olasz proletariátusban — és azt is: milyen gyenge a politikai szervezete.

(idézet: Világtörténet 7. kötet)

tankonyvtar.hu
Olaszország
Az első világháború hatásai
Olaszország az első világháború előestéjére már létrehozta az ország egyesítésekor (1870) még hiányzó korszerű ipari-pénzügyi bázisát. Az ipar részesedése a bruttó nemzeti termékben 1914-ben 25 százalékra (1900-ban 20 százalék) emelkedett. A gépbehozatal 1896 és 1910 között megháromszorozódott. Meggyorsult a termelés koncentrációja. Különösen nagy szerepet játszott a gyors növekedésben az elektromos ipar. Olaszország olcsón kiaknázható vízi energiakészleteivel egyenesen az élvonalba tört. Ennek nagy lélektani hatása volt: a szűkös energiakészletek fejlesztést visszafogó hatása után hirtelen bőséges hazai energiabázis állt rendelkezésre. A villamosenergia-ipar részesedése az ipari részvénytőkéből 1914-re több mint 20 százalékra nőtt, s az első helyre került. A protekcionista vámpolitika hozzájárult a vas- és gépipar megerősödéséhez. Olaszország be akart kapcsolódni a gyarmatokért vívott harcba, és ehhez flottára volt szüksége. Német pénzügyi csoportok közreműködésével új típusú, ún. „vegyes bankok” alakultak, amelyek az iparfejlődés irányítói lettek. A viharos fejlődés azonban egyenlőtlenül érintette az országnagy tájegységeit. A tíz embernél többet foglalkoztató ipari üzemek alkalmazottainak 78,2 százaléka az ország északi tartományaiban dolgozott, ahol a lakosság 26,8 százaléka élt. A munkaerőhelyzet a fejlődést is korlátozta: az állandó túlnépesedés ellenére az alacsony iskoláztatási szint miatt hiányzott a kellő számú jól képzett szakmunkás.
A háború előtti években átalakult a politikai irányzatok egyensúlya. A kormányzó liberálisok, az ellenzéki szocialisták és a kereszténydemokraták addigi hármas tagolódása -főként a boszniai annexió hatásaként – kiegészült egy negyedik irányzattal, a nacionalistákéval, akik Olaszországnak a világpolitika küzdőterére való határozott kilépését, újabb területek meghódítását sürgették. Ennek érdekében a politika és a nevelés egész filozófiájának megváltoztatását tűzték ki célnak, a háborúra való felkészülés szellemében. 1911-1912-ben a liberális jobbszárny segítségével már belekergették Giolitti kormányát a főpróbába: az olasz hadsereg meghódította Kyrenaikát és Tripolitániát (a mai Líbiát). Terjedt az irredentizmus, amelynek fő célja a különböző arányban olaszok lakta, de osztrák-magyar uralom alatt lévő területek (Isztria, Dalmácia, Dél-Tirol, Fiume) megszerzése volt.
1912-ben az olasz kormányzat még meghosszabbította az ország 1882-ben szerződésbe foglalt elkötelezettségét a francia hatalmi törekvések ellen irányuló német-osztrák-magyar-olasz hármas szövetség mellett. Az irredenta célok azonban fokozatosan megosztották az olasz társadalmat. A világháború kitörésekor a politikai erők nemcsak a háborúellenesség és a katonai beavatkozást követelők, hanem az antantbarátság és a hármas szövetség melletti kitartás ügyében is szembekerültek egymással. A politikai pártokban erről éles belső vita folyt. A szocialisták élesen háborúellenes álláspontjával szemben a párt lapja, az Avanti addigi főszerkesztője, Benito Mussolini új lapot (II Popolo d’Italia) indított, harcos intervencionista szellemben. A vitát az döntötte el, hogy Ausztria-Magyarország kormánya nem hajlott az olaszok által a hármas szövetség melletti kitartás feltételeként szabott területi korrekciókra. Az antant kormányzatai viszont 1915 áprilisában, Londonban a háborúba való olasz belépés esetére jelentős területgyarapodást ígértek Olaszországnak. 1915. május 3-án Salandra kormánya felmondta a hármas szövetséget, majd 23-án hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának. (Németországgal csak 1915-ben került hadiállapotba.)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az első világháború előzményei – Németország

A tőkés monopóliumok fejlődése
A XX. század elejére Németország az ipari termelés volumene tekintetében az első helyre került Európában. Gyors ütemben növekedett a vaskohászat, a gépipar, a vegyipar és más nehézipari ágak. A nehézipar kiugró fejlődése jórészt a hadsereg, a vasútépítés és a hajógyártás (különösen a hadiflotta-építés) szükségletein alapult.

Erőteljesen megnőtt a mezőgazdaság termelékenysége. A szemes termények és a burgonya átlaghozama 1909—1913 között kétszerese volt az 1894—1898-asnak, s ebben fontos szerepet játszott a gépesítés és a műtrágya alkalmazása. A megművelt földterület több mint egyötödére kiterjedő junkergazdaságok jól felszerelt kapitalista nagybirtokokká fejlődtek, ha számos feudális maradványt megőriztek is. A finánctőke mágnásai is nagy földterületek — és a mélyükön rejlő ásványkincsek — tulajdonosaivá lettek.

A nagybankokkal szoros kapcsolatban álló hatalmas monopolista egyesülések egész iparágakat vontak befolyásuk alá. A kartellek száma 1905 és 1911 között 385-ről 550—600-ra emelkedett. Az 1893-ban alapított Rajna-Vesztfáliai Kőszénszindikátus 1910-ben már a szénmedence termelésének 95,4 százalékát ellenőrzése alatt tartotta. Erős monopolista egyesülések létesültek a kohóiparban is: 1904-ben az acélszindikátus, 1910-ben a vasszindikátus. A német nehézipar uralkodó pozícióit Rajna-Vesztfália három nagy konszernje foglalta el: a Krupp Művek, a Gelsenkircheni Bányatársulat és a „Phoenix” bányászati és kohászati társaság. A villamos iparban 1908-ban megállapodás jött létre két mamutvállalat, az Allgemeine Elektrizitäts-Gesellschaft és a Siemens-Halske & Schuckert AG. között. A tengeri kereskedelmi hajózás és személyszállítás csaknem teljes egészében két óriási társaság, a Hamburg-Amerikanische Paketfahrt AG. (HAPAG) és a Nordd-deutscher Lloyd ellenőrzése alatt állt. Kilenc berlini nagybanknál (közöttük is a legnagyobb a Deutsche Bank és a Disconto-Gesellschaft volt) Németország összes bankbetétjeinek a fele összpontosult.

A gazdasági hatalom az imperialista Németország „koronázatlan királyai” — Krupp, Thyssen, Kirdorf, Ballin, a Mannesmann fivérek, Siemens, Hansemann stb. — maroknyi csoportjának kezében összpontosult. A németországi monopóliumok össznyeresége 1913-ban 15 milliárd márka volt. Az államapparátus és a hadsereg élén azonban továbbra is a porosz junkerek álltak. Gazdasági és politikai érdekközösségük, a munkásmozgalom elleni küzdelem egy blokkba tömörítette a junkereket és a burzsoáziát, noha e blokkon belül éles összeütközésekre került sor.

A német imperializmus akkor kezdett „világpolitikát” folytatni, amikor a „régi” tőkés hatalmak már felosztották a világot, és megkaparintották a gyarmatok oroszlánrészét. 1914-ben Németországnak 2,9 millió km2 kiterjedésű gyarmati területe volt, Franciaországénál három és félszer, Angliáénál tizenegy és félszer kevesebb. A német gyarmatok lakossága 12,3 millió főt tett ki, harminckétszerte kevesebbet, mint az angol gyarmatoké.

Németország, miközben a világ erőszakos úton való újrafelosztására készült, egyidejűleg gazdasági téren is expanzív politikát folytatott, ami érzékenyen érintette a „régi” tőkés hatalmak, mindenekelőtt Anglia érdekeit. Rohamosan növekedett a német tőkekivitel, különösen az Oszmán Birodalomba, Kínába és Dél-Amerika országaiba. 1902-ben a külföldi német tőkebefektetések összege 12,3 milliárd frank volt, az angolnak egyötöde és a franciának fele — 1914-ben már 44 milliárd frank, az angolnak fele, a franciának több mint kétharmada.

A tőkés monopóliumok nagymértékben fokozták a munkások kizsákmányolását, emelték a belföldi iparcikkárakat, és ezen az alapon csökkentették az exportárakat. Rövid négy év alatt — 1909-től 1913-ig — a német kivitel több mint 60 százalékkal nőtt. Számos cikkben (például a villamosipari gyártmányok kivitelében) Németország vezető helyet foglalt el a világkereskedelemben. A junkerek követelésére a Reichstag 1902-ben megszavazta az új vámtarifát, tetemesen felemelte a mezőgazdasági behozatali vámokat — ez súlyosan érintette a fogyasztók tömegeit, viszont jelentősen megnövelte a nagybirtokosok jövedelmét.

A reálbér az áremelkedés és az adóteher növekedése következtében csökkent. 1907-ben Németországban több mint 12 millió ipari munkás élt, az iparban, a kereskedelemben és a mezőgazdaságban foglalkoztatott összes bérmunkások száma pedig elérte a 18 milliót. A német munkások szívós küzdelemben kivívták maguknak az átlag 11 órás munkanapot és a munkafeltételek bizonyos megjavítását. De az ennél sokkal hosszabb munkaidő sem ment még ritkaságszámba. Alacsony bérek, munkanélküliség, súlyos lakáshelyzet, a megbetegedések számának növekedése jellemezte a proletártömegek életkörülményeit.

A német dolgozók helyzete politikai téren is súlyos volt. Az óriási bürokratikus és katonai apparátus, az egész egyházi hierarchia éberen őrködött a burzsoá-junker blokk érdekei fölött. Az uralkodó osztályok azon igyekeztek, hogy szigorítsák az egyes államok választási rendszerét, korlátozzák a Reichstag-választásokon érvényben levő általános választójogot, felszámolják a munkások egyesülési jogát stb. A junkerek szívósan ragaszkodtak a háromosztályos porosz választási rendszerhez; a porosz Landtagba egész 1908-ig egyetlen szociáldemokrata képviselő sem jutott be.

A munkásmozgalom fellendülése. Az orosz forradalom hatása
A XX. század elejét a munkásmozgalom fellendülése jellemezte. A sztrájkolok és a kizárások által érintett munkások együttes száma 1900—1902-ben 119 900 volt, 1903—1904-ben: 257 500.

A legszívósabb és leghevesebb küzdelmet ezekben az években a crimmitschaui szövőmunkások vívták. A munkanap 11 óráról 10 órára való csökkentését és béremelést követeltek. A kis szászországi városka több mint 7000 szövőmunkása 1903 augusztusától 1904 januárjáig állhatatosan harcolt. Sok német városban gyűjtést indítottak a sztrájkolok megsegítésére. A környékbeli falvak parasztjai élelmiszert adtak. Az opportunista vezetés azonban váratlanul határozatot hozott a sztrájk befejezésére.

A néptömegek balratolódását tanúsították az 1903. évi Reichstag-választások eredményei.
Több mint hárommillió választó szavazott a szociáldemokrata jelöltekre; a szociáldemokrata párt 81 mandátumot szerzett (1898-ban 57-et).

A német munkások harcos szelleméről tanúskodott ez évek legnagyobb sztrájkja: a Rajna-Vesztfáliai Kőszénszindikátus bányászainak általános sztrájkja 1905 január-februárjában. A sztrájk néhány nap leforgása alatt spontán módon kiterjedt az egész szénmedencére, s több mint 200 000 bányászt ragadott magával. A harc folyamán a különböző szakszervezetekhez tartozó és a szervezetien munkások között akcióegység jött létre. A mozgalom óriási lendületétől megrémült német kormány nagy sietve törvényjavaslatot terjesztett a porosz Landtag elé a bányászat reformjáról. Ezt követően a szakszervezetek vezetői — tekintet nélkül a munkások harckészségére — határozatot hoztak a sztrájk befejezésére.

A német munkásmozgalomra nagy hatást gyakorolt az orosz proletariátus forradalmi küzdelme. A német munkásosztály legjobbjai már az orosz forradalom kitörése előtt jelentős támogatást nyújtottak az orosz forradalmároknak. 1904 nyarán a porosz reakció Königsbergben pert rendezett kilenc német szociáldemokrata ellen. Azzal vádolták őket, hogy forradalmi irodalmat küldtek Oroszországba. A német munkások erélyesen tiltakoztak a per ellen. Karl Liebknecht, a német szociáldemokrácia forradalmi szárnyának legkiemelkedőbb képviselője, egy munkásgyűlésen kijelentette: még erőteljesebben kell támogatni az orosz elvtársakat, „hogy minél hamarabb kiálthassuk: a cárizmus megsemmisült, éljen az orosz szabadság!”

A békésen felvonuló pétervári munkások soraiban véghezvitt bestiális vérengzés (1905. január 9 [22]) híre gyorsan szétfutott egész Németországban. Mindenfelé népgyűléseket tartottak, a munkások kifejezést adtak a cárizmus elleni gyűlöletüknek és az orosz proletariátus iránti forró együttérzésüknek. A baloldali szociáldemokrata „Leipziger Volkszeitung” („Lipcsei Néplap”) a következőket írta: „A cárizmus feletti győzelemben, melyet most az orosz munkásosztály kivívni hivatott, az egész nemzetközi proletariátus a kapitalizmus feletti győzelmének előfeltételét látja. Az orosz győzelem német győzelem, európai győzelem, nemzetközi győzelem!”

Az orosz forradalom hatása megmutatkozott a németországi sztrájkmozgalom fellendülésében is. 1905—1906-ban a sztrájkokban — nem teljes adatok szerint — több mint 800 000-en vettek részt, majdnem ugyanannyian, mint a megelőző 15 esztendő alatt összesen.

Az oroszországi forradalom felbecsülhetetlen értékű tapasztalatait, a nyugat-európai munkásmozgalom számára nyújtott tanulságait szenvedélyesen propagálták a német proletariátus forradalmi vezérei, a baloldali szociáldemokraták: Rosa Luxemburg, Karl Liebknecht, Klara Zetkin, Franz Mehring és a többiek. Rámutattak az orosz önkényuralmi rendszer forradalmi szétzúzásának világtörténelmi jelentőségére, felszólították a német munkásokat, tanuljanak az orosz proletároktól és kövessék példájukat. A reformista szociáldemokraták viszont fensőbbséges gőggel szemlélték az orosz proletariátus küzdelmét, az orosz forradalmat csupán a régi nyugati polgári forradalmak utóvédharcának tekintették, tagadták nemzetközi jelentőségét.

A baloldaliak propagandájának egyik súlyponti kérdése volt a politikai tömegsztrájk, amelyet a német munkások gyakran a harc „orosz módszerének” neveztek. Az opportunisták minden igyekezete ellenére e kérdés a munkásgyűléseken, a sajtó hasábjain, a pártkongresszusokon szenvedélyes viták középpontjába került. A forradalmi tömeghangulatra való tekintettel az 1905 szeptemberi jénai pártkongresszus Bebel javaslatára a politikai tömegsztrájkot a proletariátus egyik legfontosabb harci eszközének nyilvánította.

Az oroszországi események és a nyugat-európai munkásmozgalomra gyakorolt hatásuk mélységesen aggasztották a német reakciót. A kormánykörökben felmerült a cárizmusnak nyújtandó fegyveres segítség kérdése. A keleti határon nagy katonai erőket vontak össze, amelyek készen álltak a beavatkozásra.

Az orosz forradalom hatásának jelentős része volt abban, hogy kiterjedt mozgalom bontakozott ki a háromosztályos porosz választási rendszer ellen, az általános és egyenlő választójog bevezetéséért Poroszországban, Szászországban és más területeken. Szászország nagy ipari központjaiban 1905 őszén sokezres munkástüntetésekre került sor. A hamburgi munkások, válaszul a reakciónak a munkások választójoga ellen megkísérelt merényletére, 1906. január 17-én — a német munkásmozgalom történetében először — félnapos politikai tömegsztrájkot tartottak. A rendőrséggel való összetűzések során a munkások barikádokat építettek, melyeket a rendőrök csak rohammal tudtak bevenni. „A politikai tömegsztrájk eszméje. . . futótűzként terjedt el a német proletariátus körében” — írta 1906 januárjában a „Leipziger Volkszeitung”.

A politikai rendszer demokratizálásáért kibontakozott tömegmozgalmat ekkor nem koronázta siker. Ennek legfőbb oka az opportunizmus megerősödése volt a német szociáldemokráciában. A német munkások nélkülözték a harcos, következetes vezetést, amely képes lett volna győzelemre vinni őket.

A német szociáldemokrácia a XX. század elején
A XX. század első éveiben a német szociáldemokrata párt egészében véve még osztályharcos állásponton állt. Lenin ekkor írta, hogy „a német szociáldemokrácia az élen halad mozgalmának szervezettsége, egysége és összekovácsoltsága, marxista irodalmának gazdagsága és tartalmassága tekintetében”.4
4 Lenin: A Német Szociáldemokrata Munkáspárt jénai kongresszusa. Lásd Lenin Művei. 9. köt. Szikra 1954. 292. old.

Az 1903. évi drezdai kongresszus határozottan visszautasította az opportunista Vollmart, Bernsteint és társaikat, akik reformista, megalkuvó taktikát igyekeztek a pártra erőltetni. August Bebel, a párt vezetője, izzó szenvedéllyel küzdött a szocializmusért, hatalmas szolgálatokat tett a német és a nemzetközi munkásmozgalomnak. „August Bebel, aki maga is munkás volt, szívós harc árán alakította ki szocialista világnézetét, s teljes egészében, hiánytalanul a szocializmus céljai szolgálatának áldozta gazdag képességeit, évtizedeken át együtt haladt a növekvő és fejlődő német proletariátussal, s Európa legtehetségesebb parlamenti képviselőjévé, a reformizmussal és az opportunizmussal szemben ellenséges nemzetközi szociáldemokrácia legtehetségesebb szervezőjévé és taktikusává, legbefolyásosabb vezetőjévé vált.”5
5 Lenin: August Bebel. Lásd Lenin Művei. 19. köt. Szikra 1955. 290. old.

A pártban azonban egyre erősödött a munkásosztály szűk kiváltságos rétegének nézeteit kifejező opportunizmus. A finánctőke által megvesztegetett munkásarisztokrácia az „osztálybéke” mellett szállt síkra, a munkásmozgalmat burzsoá ideológiával fertőzte meg, megosztotta és gyengítette a munkásosztályt. A munkások zöménél sokkalta jobban fizetett szakmunkások és művezetők mellett ehhez a réteghez tartozott a népes szakszervezeti bürokrácia, továbbá a párthivatalnokok, az országgyűlési képviselők, a szövetkezeti vezetők stb. Életszínvonaluk megközelítette az állami tisztviselőkét és a jobbmódú kispolgárokét. Az opportunizmus befolyása különösen erős volt a szakszervezeti vezetők körében.

Noha a pártvezetőség elítélte a nyílt opportunizmust, a revizionizmust, mégsem tudta rászánni magát arra, hogy szervezeti téren szakítson Bernsteinnel és követőivel, sőt gyakorlati tevékenysége során mind gyakrabban került a reformista vezetők, kivált a szakszervezeti vezérek befolyása alá. A német szociáldemokrácia tevékenységében már ezekben az években kezdett megmutatkozni az ellentét az „ortodox” programpontok és a reformista taktika között.

Az új korszak sajátosságait és a munkásmozgalom új feladatait még maga Bebel sem tudta megérteni. Ragyogó parlamenti felszólalásaiban, a pártkongresszusokon és munkásgyűléseken tartott beszédeiben változatlan erővel érvényesült forradalmi temperamentuma — de a párt egységének, „békéjének” megőrzése nevében sokszor a legfontosabb taktikai kérdésekben is engedményeket tett az opportunistáknak, és elnéző magatartást tanúsított a párt erejét felemésztő reformizmussal szemben.

Pregnánsan megnyilvánultak ezek az ingadozások a jénai pártkongresszus határozatainak végrehajtásában, 1906 februárjában a szakszervezetek főbizottságának reformista vezérei — élükön Legien — a politikai tömegsztrájkok ellen irányuló titkos megállapodást kötöttek a szociáldemokrata pártvezetőséggel. A mannheimi pártkongresszus szeptemberben hozott határozata pedig gyakorlatilag megsemmisítette a jénai határozatot.

Az uralkodó osztályok „összefogási politikájának” új szakasza.
A „hottentotta blokk”

A németországi reakció minden erejét mozgósította az erősödő munkás tömegmozgalom elleni harcra. II. Vilmos császár és környezete államcsínyterveket szőtt, a Reichstag feloszlatását és az uralkodó személyi hatalmának megerősítését tervezte.

Az egyik alapvető feladat, amelyet a német kormány megoldani próbált, az uralkodó osztályok és pártjaik „összefogása” volt. Bülow birodalmi kancellár ügyesen lavírozott a junkerek és a nagyburzsoázia táborában küzdő politikai erők között, egyiket sem hagyva döntő túlsúlyra jutni. Magát előszeretettel „agrárkancellárnak” nevezte, de figyelembe vette a burzsoázia, mindenekelőtt a pénzmágnások követeléseit is.

Az „összefogási politika” nem tudta megszüntetni a junker-burzsoá blokkon belül dúló éles harcot. E küzdelem egyik fellángolása egyenesen a Reichstag feloszlatására vezetett. Az ügy a német gyarmatokon lejátszódó eseményekkel állt összefüggésben. 1903 októberében Délnyugat-Afrikában a herero, majd a hottentotta törzsek, akiket a német gyarmatosítók rablásai és erőszakossága végső kétségbeesésbe hajszoltak, felkelésben törtek ki. A 80 000 herero felkelő — élükön főnökükkel, Mahareróval — követelte, hogy szüntessék meg a rezervátumokat, adják vissza földjeiket, űzzék el a német hódítókat. A német csapatok vandál kegyetlenséggel léptek fel a felkelők ellen. Ezek hősiesen védekeztek, de a német csapatoknak a fegyverzet és a szervezettség terén mutatkozó óriási fölénye eldöntötte a harc kimenetelét. Miután a felkelők főerőit szétverték, a gyarmatosítók megkezdték a hererók módszeres kiirtását. A sivatagba szorították őket, ahol a szomjúságtól, éhségtől és betegségektől egy szálig elpusztultak.

A gyarmatosítók ezután a hottentották ellen fordultak, akik a 80 éves Hendrik Witbooi, Morenga és más főnökök vezetése alatt harcoltak. A német csapatok, technikai fölényük és a közeli angol gyarmatokról érkező angol segélycsapatok segítségével barbár módon vérbe fojtották a felkelést. A 200 000 hottentottából alig 50—60 000 maradt életben, ezek közül is sokan kénytelenek voltak elhagyni szülőföldjüket.

A fenti események idején, 1906 végén a kormány póthiteleket követelt a Reichstagtól az afrikai felkelés leverésére. A Reichstag azonban elutasította a követelést. A szociáldemokrata frakción kívül a hitelek ellen szavazott a Centrum frakciója is. A Centrum állásfoglalása, képviselőinek és sajtójának szenzációs leleplezései a gyarmati igazgatás rémtetteiről mindenekelőtt azt a célt szolgálták, hogy a párt megőrizze befolyását a katolikus munkások körében, és újabb engedményeket csikarjon ki a kormánytól a katolikus egyház javára.

A hitelek megtagadására Bülow a Reichstag feloszlatásával válaszolt. Az új választásokat 1907 januárjában folytatták le. A tomboló sovinizmus légköre a kispolgárság széles rétegeit, sőt a munkások egy részét is megfertőzte. A kormány győzelmet aratott. A szociáldemokrata képviselők száma 81-ről 43-ra csökkent.

Az új Reichstagban kormánypárti többség jött létre a nemzeti liberálisok, a konzervatívok és a szabadgondolkodók képviselőiből, akik megalakították az ún. Bülow-féle vagy „hottentotta” blokkot. A blokk megszavazta a kormánynak az afrikai felkelés leveréséhez szükséges hiteleket, továbbá a nagyarányú flottaépítési program megvalósítását szolgáló többletkiadásokat is.

1908-ban a Reichstag új reakciós törvényt fogadott el az egyesülési és gyülekezési jogról. Ez az ún. „ifjúság elleni kivételes törvény” megtiltotta, hogy 18 éven aluli fiatalok politikai szervezetek tagjai legyenek. A politikai reakció a hagyományos porosz—német lengyelellenesség megerősödésében is kifejezésre jutott. A porosz Landtag által 1908-ban elfogadott törvény feljogosította a Telepítési Bizottságot a lengyel lakosság földjeinek kényszer kisajátítására.

Rövidesen kiderült azonban, hogy a „hottentotta blokk” ingatag alapokra épült. Még ugyancsak 1908-ban a kormány pénzügyi reformjavaslatot terjesztett a Reichstag elé. A reform az állami költségvetésben főként az óriási fegyverkezési kiadások következtében fellépő deficit megszüntetését, többek között örökösödési adó bevezetését irányozta elő. Noha ennek az adónak az lett volna a szerepe, hogy elterelje a figyelmet a néptömegeket sújtó közvetett adók sokkal jelentősebb emeléséről, a reformtervezet dühödt ellenállást váltott ki a konzervatív agráriusok és a Centrum vezetői részéről. A helyzetet bonyolította, hogy az agráriusok mereven elzárkóztak a burzsoázia javára teendő engedmények elől a poroszországi választójogi reformjavaslatnál is. A konzervatívok a Centrummal összefogva 1909-ben megbuktatták a Reichstagban az örökösödési adót. A nemzeti liberálisok és a konzervatívok blokkja szétesett. Bülow, kinek időközben érezhetően megromlott a császárral való viszonya is, lemondásra kényszerült. Utóda Bethmann-Hollweg lett. Zavaros fejű uralkodójának engedelmes szolgájaként az új kancellár elődjétől igen kevéssé különböző reakciós politikai irányvonalat követett.

Bethmann-Hollweg idején, akárcsak Bülow alatt, erőltetett ütemben folytak az előkészületek a világ újrafelosztását célzó háborúra. „A német junkerek és tábornokok a zsarnok II. Vilmossal az élükön alig tudják fékezni magukat, hogy máris ne rontsanak neki Angliának, azt remélve, hogy ki tudják használni szárazföldi túlerejüket, arról ábrándozva, hogy katonai sikereik lármájával túlharsoghatják Németországban a munkástömegek egyre fokozódó elégedetlenségét és az osztályharc éleződését.”6
6 Lenin: Az angol és a német munkások béketüntetése. Lásd Lenin Művei. 15. köt. Szikra 1955. 209. old.

A német imperializmus háborús készülődése
1905 végére a vezérkar elkészítette a Franciaország és Oroszország elleni kétfrontos háború tervének végleges változatát (az ún. Schlieffen-tervet). Öt év alatt, 1909-től 1914-ig Németország katonai kiadásai csaknem 33 százalékkal nőttek, s 1914-ben elérték a kétmilliárd márkát — az egész állami költségvetés 50 százalékát.

1912-ben a kormány — arra való hivatkozással, hogy Franciaország a hároméves katonai szolgálat bevezetését tervezi, és Oroszország fokozza a fegyverkezést — törvényjavaslatot készített elő a hadsereg 136 000 főnyi létszámemeléséről és a nehéztüzérség megerősítéséről. Elhatározást nyert, hogy az eredetileg négy évre (1912—1916) tervezett fegyverkezési programot 1914 tavaszára végrehajtják. Az angol—német flottaversengés siettette a háború közeledését. 1914-ben Németországnak már 232 új hadihajója volt (köztük dreadnoughtok is) és a világ második haditengerészeti hatalma lett, noha továbbra is jócskán elmaradt Anglia mögött.

A német imperialisták óriási erőfeszítéssel igyekeztek a német népbe oltani a militarizmus és sovinizmus mérgét. A háború eszmei előkészítésére létesített számtalan burzsoá szövetség — flottaegyletek, katonai szövetségek, a Német Gyarmati Társaság, a Pángermán Szövetség és sok más hasonló — fáradhatatlanul propagálta a nagyralátó agressziós terveket: a „Drang nach Osten”-t, a Németország égisze alatt létesítendő „Mitteleuropa” tervét, a német gyarmati világbirodalom megteremtését. A háborút a terjeszkedési tervek megvalósításának legjobb eszközeként, sőt egyenesen az emberiség haladásának forrásaként magasztalták.

Ez az ideológia széles kispolgári köröket és a munkásosztály kiváltságos felső rétegét is megfertőzte. Az opportunisták a „saját” burzsoáziával, a „saját” imperialista állammal való összefogás felé irányították a munkásosztályt, segítették a burzsoáziát az imperialista háború előkészítésében.

Csak a munkásosztály forradalmi képviselői, a baloldali szociáldemokraták folytattak aktív küzdelmet a német imperializmus agresszív politikája ellen. Karl Liebknecht energikusan harcolt az antimilitarista tömegmozgalom, elsősorban az ifjúsági mozgalom kiszélesítéséért. 1907-ben a hatóságok „felségárulás” vádjával bírósági eljárást indítottak Liebknecht ellen. Az ítélet — másfél évi várfogság — nagy felzúdulást keltett a tömegek körében. Az 1908. évi porosz választásokon a porosz munkások bátor vezetőjüket beválasztották a Landtagba, majd 1912-ben Reichstag-képviselő lett. Nagy jelentősége volt 1913. évi parlamenti felszólalásainak, melyekben leleplezte Kruppot, az „ágyúkirályt”. Szavai nyomán fény derült arra, milyen botrányos eszközöket vesznek igénybe a finánctőkések — az államapparátusban kifejtett kémkedést és kormánytisztviselők megvesztegetését is beleértve — a fegyverkezési hajsza fokozása érdekében.

A politikai válság érlelődése
A fegyverkezési hajszával együtt járt a dolgozók életszínvonalának süllyedése. A közvetett adók csak az 1909. évi pénzügyi reform nyomán 25—30 százalékkal emelkedtek, ez évenként 500 millió márkát jelentett. A junkereknek és a finánctőke mágnásainak óriási nyereségeket biztosító protekcionizmus súlyosan érintette az egyszerű emberek zsebét. A létfenntartási költségek 1900 és 1913 között csaknem egyharmaddal emelkedtek.

1907-ben új gazdasági válság kezdődött; 1908 végére egymillióra emelkedett a németországi munkanélküliek száma. A tőkés monopóliumok folytatták támadásukat a munkásosztály ellen, növelték a munkaintenzitást, a „legkorszerűbb”, amerikai mintájú „izzasztó” módszereket vezették be. A munkásosztály a sztrájkmozgalom erősítésével válaszolt. Négy év alatt (1910—1913), nem teljes adatok szerint, 11 533 bérharc zajlott le, mintegy másfélmillió résztvevővel.

A német munkások folytatták a harcot a reakciós politikai rendszer ellen. Poroszországban és más államokban erősödött az általános választójogért küzdő tömegmozgalom. 1909 elején a szászországi munkásság kiharcolta a háromosztályos választási rendszer eltörlését — noha helyébe antidemokratikus plurális választójogot vezettek be, amelyben a vagyonos osztályok képviselőinek szavazata többszörösen számított. Egy esztendővel később a kormány választójogi reformjavaslatot terjesztett a poroszországi Landtag elé is. A tervezet csupán a kétlépcsős választási rendszernek közvetlen választásokkal való felváltására és az első osztályhoz tartozó választók körének némi kibővítésére szorítkozott, meghagyta a háromosztályos tagozást, nemkülönben a nyílt szavazást és a junkerek számára kedvező választókörzet-beosztást. De még ez a tervezet is a konzervatív-klerikális blokk merev ellenállásába ütközött. Másfelől elégedetlenül fogadták a nemzeti liberálisok is, akik a választókörzeti beosztást a nagyiparosok érdekeinek megfelelően kívánták átalakítani.

A „felül levők” körében kiéleződtek az ellentétek. A Hohenzollern-monarchia egyre inkább lelepleződött a nép előtt. Ehhez nagymértékben hozzájárultak az angol—német viszonyt érintő zavaros és tapintatlan császári nyilatkozatok körül fellángolt zajos parlamenti és sajtóviták. Ugyanakkor a lapok botrányos híreket közöltek az udvari körökben uralkodó erkölcsi züllésről.

A liberális burzsoázia képviselői kacérkodni kezdtek az ország demokratikus elemeivel. 1910-ben a Német Szabadgondolkodók Pártja helyébe — amely az 1909. évi pénzügyi reform támogatásával lejáratta magát — megalakult a baloldali polgári Haladó Néppárt. A dolgozó tömegek népes gyűléseken, utcai tüntetésekkel tiltakoztak a porosz választási rendszer hivatalos „reform”-tervezete ellen. Számos városban félnapos tiltakozó sztrájkokat rendeztek. Berlinben és sok más városban összeütközésekre került sor a tüntetők és a rendőrség között. A munkások erőteljesen követelték a szociáldemokrata vezérektől, hogy haladéktalanul hirdessék meg a politikai tömegsztrájkot. Rosa Luxemburg és a többi baloldaliak lelkesen támogatták e követelést és kiadták a köztársaság kikiáltásának jelszavát.

1910 szeptember-októberében Berlin proletár negyedében, Moabitban hatalmas munkásmegmozdulás zajlott le. Mintegy 30 000 sztrájkoló harcba lépett a sztrájktörők ellen, majd barikádharcot kezdett a rendőrséggel. A rendőrök lőfegyvereket is használtak. A birodalmi fővárosban több napon át elkeseredett utcai harc tombolt, amely mélyen felkavarta az egész német munkásságot, rémülettel töltötte el a kormányt és az uralkodó osztályokat. „Moabit: a forradalom kezdete!” — írták el- szörnyedve a reakciós újságok.

Lenin a Németországban kialakult helyzetet jellemezve, rámutatott, hogy az országban „szemmel láthatóan közeledik egy nagy forradalmi vihar”7, „forradalom előtti szituáció” érlelődik. „A burzsoázia teremtette törvényesség kihasználásának korszakát felváltja a legnagyobb forradalmi ütközetek korszaka. . . ”8
7 Lenin: Két világ. Lásd Lenin Művei. 16. köt. Szikra 1955. 315. old.
8 Ugyanott, 321. old.

Az opportunizmus által kikezdett német szociáldemokrácia képtelennek bizonyult arra, hogy a kialakult politikai válságot kihasználja, és a tömegek élére állva forradalmi küzdelmekre vezesse őket. A forradalmi harc helyett a reformista és centrista vezetők a junker-burzsoá törvényességhez való ragaszkodás irányvonalát követték.

A párt kiemelkedő vezetői, Paul Singer és August Bebel halála után (az előbbi 1911-ben, az utóbbi 1913-ban halt meg) a párt elnöke a szakszervezeti bürokráciával szoros kapcsolatban álló Friedrich Ebert, a parlamenti frakció vezetője pedig a párt jobbszárnyához tartozó Philipp Scheidemann lett. A német szociáldemokrácia szociális reformpárttá, a proletár és a kispolgári elemek blokkjának pártjává, szervezeti tekintetben pedig opportunista parlamenti frakciójának függvényévé vált.

Nagyon veszélyes szerepet játszott a centrum, amely „ortodox” frazeológiával leplezte a párt opportunista elfajulását: a proletariátus érdekeinek alárendelését a burzsoázia érdekeinek.

A centrizmus fő teoretikusa Karl Kautsky volt. Kautsky már az előző években is, midőn jelentős munkát fejtett ki a marxizmus propagandája terén, igen nagy ingadozásokat tanúsított a bernsteinizmus elleni küzdelemben csakúgy, mint a millerandizmus kérdésében. A proletárdiktatúra, az államhoz való viszony döntő fontosságú kérdésében — mint Lenin írta — Kautskynál „rendszeres elhajlást látunk az opportunizmus felé”.9
9 Lenin: Állam és forradalom. Lásd Lenin Művei. 25. köt. Szikra 1952. 512. old.

1910-ben végképp szakított a baloldaliakkal, és nyíltan a reformisták támogatására kelt. Opportunista álláspontját az ún. felőrlési stratégia teóriájával próbálta megalapozni. Nyugaton — úgymond — a harc „orosz” (azaz forradalmi) módszerei „nem használhatók”, itt meg kell tehát maradni a régi „kipróbált” parlamenti taktika keretein belül, ez majd „felőrli” az ellenfél erőit, és a parlamenti többség megszerzésével meghozza a munkásosztálynak a döntő győzelmet.

A német szociáldemokrácia forradalmi balszárnyának képviselői erőteljesen síkra szálltak a parlamenten kívüli proletár tömegharc kibontakoztatásáért. A legkiválóbb baloldali vezetők, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht, tevékenységük folyamán mindvégig engesztelhetetlenül harcoltak a reformizmus, a jobboldaliak és a centristák ellen, határozottan védelmezték a forradalmi marxizmus elveit. Luxemburg „A tömegsztrájk, a párt és a szakszervezetek” című brosúrájában összegezte az oroszországi forradalom világtörténelmi tapasztalatait, és kimutatta óriási jelentőségét Németország és az egész világ proletariátusára nézve. Lenin igen nagyra értékelte ezt a munkát.

A baloldaliak azonban komoly hibákat követtek el. Lebecsülték a proletárpárt vezető szerepét, erősen túlozták az ösztönösség jelentőségét a munkásmozgalomban, nem ismerték fel az opportunistákkal való szervezeti szakítás és egy új típusú párt létrehozásának szükségességét, helytelenül fogták fel a nemzeti kérdést, nem értették meg teljesen a munkás-paraszt szövetség lenini gondolatát. A baloldaliak hibái jórészt az imperializmus lényegének félreismeréséből fakadtak. Rosa Luxemburg „A tőkefelhalmozás” című terjedelmes gazdasági munkájában (1913) arra a mélységesen téves következtetésre jutott, hogy a kapitalizmus az „automatikus csőd” felé tart. A baloldaliak, noha nagy szolgálatokat tettek a német munkásosztálynak, a gyakorlatban nem tudtak élére állni a német proletariátus küzdelmének.

A német szociáldemokrácia opportunista elfajulása abban az időben nem tudatosult a proletártömegekben, ezek továbbra is bíztak pártjukban. Az 1912. évi Reichstag-választásokon a szociáldemokrata párt több mint négymillió szavazatot kapott, 110 tagú frakciója a legnagyobb volt a parlamentben. Ez a siker azonban korántsem hozta meg a Kautsky jósolta „döntő győzelmet”. A szociáldemokrácia még azt az igen szerény célkitűzését sem tudta megvalósítani, hogy a Reichstagban megtörje a kormányt támogató reakciós pártok blokkjának uralmát.

Az országban újabb sztrájkhullám volt emelkedőben. 1912 márciusában ismét sztrájkba léptek a Ruhr-vidéki bányászok. 1913 nyarán nagyszabású sztrájkok robbantak ki Hamburgban, Kidben, Stettinben, Brémában.

Kiéleződtek a nemzeti ellentétek is. A lengyel dolgozók erőteljesen szembeszálltak az erőszakos németesítő politikával, a lengyel nemzeti kultúra elnyomásával. Harcra keltek az elnyomott elzásziak is. Midőn Zabern elzászi városkában egy porosz tiszt sértő kijelentést tett a békés lakosságra, 1913 őszén egész Elzászon viharos poroszellenes tüntetések söpörtek végig. „Mindaz, ami az elnyomás, a kötekedés, a sértések évtizedei alatt, az erőszakos poroszosítás évtizedei alatt felhalmozódott, most kitört” — írta Lenin.10
10 Lenin: Zabern. Lásd Lenin Művei. 19. köt. 518. old.

A német uralkodó körök tovább folytatták agresszív külpolitikai irányvonalukat. A német expanzió kiterjedt csaknem valamennyi világrészre — Európára, Ázsiára, Afrikára és Dél-Amerikára is. A német imperialisták, konfliktusokat provokálva — többek között azzal a céllal, hogy megingassák a francia—orosz szövetséget és az újonnan kialakult katonai blokkot, az angol—francia— orosz antantot — a „nagy” háborúra készültek.

(idézet: Világtörténet 7. kötet)

Német Császárság (1871-1918) – Wikipédia
A Németországnak nevezett modern nemzetállam 1871-ben alakult a korábbi német államok egyesítésével. A Német Császárság legnagyobb alkotórésze a Porosz Királyság volt.

Miután Franciaország vereséget szenvedett a porosz–francia háborúban, a Német Császárságot 1871. január 18-án Versailles-ben kiáltották ki. A porosz Hohenzollern-dinasztiából került ki a császár, akinek a fővárosa Berlin lett. A császárság egyesítette az összes korábbi német államot Ausztria kivételével („kisnémet” megoldás). 1884-től kezdődően Németország Európán kívüli gyarmatokat is szerzett.

Az alapítás korát Németország egységesítése követte. I. Vilmos császár külpolitikai célja Németország nagyhatalmi helyzetének biztosítása volt szövetségek kötésével, Franciaország diplomáciai elszigetelésével és háborúra való készülődéssel. II. Vilmos uralma alatt Németország az európai nagyhatalmak egyike volt, imperialista külpolitikát folytatott, ami a szomszédos országokkal megrontotta a viszonyt. Németország korábbi szövetségesei elhidegültek tőle, új szövetségeseket meg nem talált. Közben Franciaország és Nagy-Britannia egymás közti kapcsolatait új alapokra helyezte az antant-szerződéssel, Franciaország Oroszországhoz fűződő kapcsolatai erősödtek. Ausztria-Magyarországtól eltekintve, Németország egyre jobban elszigetelődött.

A német imperializmus Európán kívül is megjelent és a többi európai hatalommal együtt részt vett Afrika felosztásában. A berlini konferencián osztották fel Afrikát az európai hatalmak. Németországnak jutott Német Kelet-Afrika, Német Délnyugat-Afrika, Togo és Kamerun. Az Afrikáért történő versenyfutás fokozta a feszültséget az európai nagyhatalmak között és az egyik oka volt a I. világháborúnak.

1914. június 28-án meggyilkolták Ferenc Ferdinánd osztrák trónörököst és kirobbant az első világháború. Minden idők legvéresebb háborújában Németország a központi hatalmak egyikeként vereséget szenvedett az antanttól. 1918 novemberében forradalom tört ki Németországban, II. Vilmos császárt és az összes fejedelmet lemondatták. A háború végén a fegyverszünetet november 11-én, a békét Versailles-ben 1919 júniusában írták alá. A béketárgyalásokról kizárták a központi hatalmakat. Korábbi háborúk végén nem volt szokás a vesztes kizárása a béketárgyalásról. A béke megalázó feltételeket is tartalmazott, ezeket gyakran felemlegették, amikor később a nácizmus terjedt az országban.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!