Írta: J. V. Sztálin

„Az októberi forradalom nemzetközi jellege” című cikk vázlata

Az Októberi Forradalom nem csupán „nemzeti keretekre szorítkozó” forradalom, hanem elsősorban internacionális jellegű, világjelentőségű forradalom, mert az emberiség világtörténetében gyökeres fordulatot jelent a régitől az új felé.

A múltban a forradalmak rendszerint azzal végződtek, hogy a kormánynál a kizsákmányolok egyik csoportját a kizsákmányolók másik csoportja váltotta fel. A kizsákmányolok változtak, a kizsákmányolás megmaradt. Így volt ez a rabszolgák forradalmai, a jobbágyok forradalmai, a kereskedelmi-ipari burzsoázia forradalmai idején. Az Októberi Forradalom ezektől a forradalmaktól elvileg különbözik. Céljául nem azt tűzi ki, hogy a kizsákmányolás egyik formáját a kizsákmányolás másik formájával, a kizsákmányolok egyik csoportját a kizsákmányolok másik csoportjával felváltsa, hanem azt, hogy megszüntesse az embernek ember által való mindennemű kizsákmányolását, hogy megdöntse a kizsákmányolók minden és mindenféle csoportját.

A proletariátus diktatúrájának, mint valamennyi kizsákmányolt osztály közül a legforradalmibb és legszervezettebb osztály diktatúrájának megteremtése.

Éppen ezért az Októberi Forradalom győzelme gyökeres fordulatot jelent az egész világ kizsákmányolt tömegeinek gazdasági helyzetében és politikájában, életében és életmódjában, erkölcseiben és hagyományaiban, kultúrájában és egész szellemi arculatában.

Ez a gyökere annak, hogy minden ország elnyomott osztályai szívük mélyéből rokonszenveznek az Októberi Forradalommal és felszabadulásuk zálogát látják benne.

Négy fő vonás.

1. Az imperializmus központjai („anyaországok”). Október mint fordulat a fejlett országokban uralkodó kapitalizmustól — a kommunizmus felé. Gyakran azt mondják nálunk, hogy az Októberi Forradalom az imperialista világfront áttörése. De mit jelent ez? Azt jelenti, hogy az Októberi Forradalommal megkezdődött a proletárforradalmak korszaka és a proletariátus diktatúrája.

Azelőtt a XVIII. század francia forradalmából indultak ki, felhasználva hagyományait és meghonosítva rendjét.

Most az Októberi Forradalomból indulnak ki.

Azelőtt Franciaország.

Most a Szovjetunió.

Azelőtt a „jakobinus” volt az egész burzsoázia réme.

Most a bolsevik a burzsoázia réme.

Az „egyszerű” polgári forradalmak kora, amikor a proletariátus csak ütőerő volt, a kizsákmányolók pedig élvezték a forradalmak gyümölcseit — elmúlt.

Eljött a kapitalista országok proletárforradalmainak kora.

2. Az imperializmus perifériája. Október megnyitotta a gyarmatok és függő országok felszabadító forradalmainak korát.

A proletariátus nem szabadíthatja fel magát, ha nem szabadítja fel az imperializmus által elnyomott népeket. Az anyaországok proletárforradalmainak és a függő országok gyarmati forradalmainak egységfrontja.

A gyarmatok és függő országok zavartalan kizsákmányolásának kora elmúlt.

Eljött a gyarmatok felszabadító forradalmainak kora, ez országok proletariátusának ébredési kora, a proletariátus hegemóniájának kora.

3. A központok és perifériák — együtt. Október ezzel halálos csapást mért a világimperializmusra, amely ezt a csapást sohasem tudja többé kiheverni.

Az imperializmus sohasem szerzi vissza azt az „egyensúlyt” és azt a „stabilitást”, amellyel Október előtt rendelkezett.

A kapitalizmus „stabilitásának” kora elmúlt.

Eljött a kapitalizmus hanyatlásának kora.

4. Október azt jelenti, hogy a kommunizmus a szociáldemokratizmuson, a marxizmus a reformizmuson ideológiai győzelmet aratott.

Azelőtt, a proletárdiktatúra szovjetuniói győzelme előtt, a szociáldemokraták és a reformisták még hivalkodhattak a marxizmus zászlajával, kacérkodhattak Marx-szal és Engels-szel stb., mivel ez nem volt veszélyes a burzsoáziára nézve, és az emberek még nem tudták, mire vezethet a marxizmus győzelme.

Most, a proletárdiktatúra szovjetuniói győzelme után, amikor mindenki megértette, mire vezet a marxizmus, és mit jelenthet a győzelme, a szociáldemokraták és a reformisták, megérezve, hogy a marxizmussal való hivalkodás és kacérkodás veszélyes a burzsoáziára nézve, jobbnak látták, hogy elhatárolják magukat a marxizmustól.

Mostantól a kommunizmus lett a marxizmus egyetlen menedéke és bástyája.

Mostantól a marxizmus szelleme elhagyja a szociáldemokráciát, mint ahogy a szociáldemokrácia, már előbb, elhagyta a marxizmust.

Az Októberi Forradalom győzelme óta csak azok lehetnek marxisták, akik határozottan és önfeláldozóan támogatják a világ első proletárdiktatúráját.

Mit jelent a világ első proletárdiktatúráját támogatni? Annyit jelent, mint saját burzsoáziánk ellen a nyílt harc álláspontjára helyezkedni. Mivel azonban a szociáldemokraták nem akarnak saját burzsoáziájuk ellen harcolni, hanem szívesebben alkalmazkodnak hozzá, ezért — természetesen — a világ első proletárdiktatúrája elleni harc álláspontjára, a kapitalizmus Szovjetunióban való visszaállításának álláspontjára helyezkednek. Éppen ez a szociáldemokrácia alkonya.

Október megnyitotta a világkommunizmus diadalának korát, mely a szociáldemokrácia alkonyának és a burzsoázia táborába való nyílt átpártolásának kora.

Október a marxizmus győzelme az ideológia terén.

1927. október.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

M. I. Uljanova elvtársnőnek

Válasz L. Mihelszon elvtársnak

A napokban kaptam meg Öntől Mihelszon elvtársnak a nemzeti kérdésről írt levele másolatát. Néhány szóban válaszolok.

1. A burját elvtársak azt kérdezték tőlem: „Hogyan képzelhető el az átmenet az egyes autonóm köztársaságaink keretében fejlődő nemzeti kultúrákon keresztül az egységes általános emberi kultúrához?” (Sztálin. „A leninizmus kérdései”. 259. old.) Azt feleltem nekik, hogy ezt az átmenetet nem úgy képzeljük el, hogy „a szocializmus időszakában az egész emberiségnek egyetlen közös nyelve lesz és minden más nyelv el fog halni”, hanem úgy, hogy a nemzetiségek bekapcsolódnak a tartalmában proletár általános emberi kultúrába, olyan formákban, amelyek megfelelnek e nemzetiségek nyelvének és életmódjának (lásd: „A leninizmus kérdései”). Magyarázatul hivatkoztam forradalmunk fejlődésének területéről több tényre, amelyek azt bizonyítják, hogy forradalmunk a korábban félresodort nemzetiségeknek és kultúrájuknak ébredésére és erősödésére vezetett. Erről folyt a vita.

Mihelszon elvtárs nem értette meg a vita lényegét.

2. Mihelszon elvtárs belekötött szavaimba: „a szocializmus időszakában” (lásd fentebb), és abba az állításomba, hogy egyes nemzetiségek asszimilálódási folyamata nem egyértelmű általában a nemzetek megszűnésével, és azt állítja, hogy Sztálin egyes megfogalmazásai okot adhatnak arra, hogy úgy értelmezzék azokat, mint a „leninizmus revízióját” a nemzeti kérdésben. Ezzel kapcsolatban idézi Lenin szavait arról, hogy „a szocializmus célja nemcsak az emberiség kis államokra tagoltságának és a nemzetek minden elkülönültségének megszüntetése, nemcsak a nemzetek egymáshoz való közeledése, hanem egybeolvadásuk is”.

Azt hiszem, először, hogy Mihelszon elvtárs nincs tekintettel a kérdésnek a burját elvtársak levelében foglalt feltevésére, amelyet Sztálin semmiképpen sem hagyhatott figyelmen kívül a Keleti Dolgozók Kommunista Egyetemén mondott beszédében. A burjátok levelében éppen a nemzeti kultúrákon keresztül az általános emberi kultúrához vezető átmenetről volt szó, és a burját elvtársak nyilván azt gondolták, hogy előbbnemzeti kultúrák lesznek, és azután lesz általános emberi kultúra. Ezzel szemben Sztálin válaszában azt mondotta, hogy ez az átmenet nem olymódon fog végbemenni, ahogy a burját elvtársak gondolják, hanem olymódon, hogy a Szovjetunió nemzetiségeinél egyidejűleg fog fejlődni mind a (formájában) nemzeti kultúra, mind a (tartalmában) általános emberi kultúra, s hogy ennek az átmenetnek csakis ilyen rendje mellett mehet végbe a nemzetiségek bekapcsolódása az általános emberi kultúrába (lásd: „A leninizmus kérdései”).

Továbbá azt hiszem, hogy Mihelszon elvtárs nem értette meg a válaszomat. Amikor a „szocializmus időszakáról” beszéltem, ezen nem azt értettem, hogy a szocializmus nálunk már „végső” győzelmet aratott, hiszen az ilyen győzelem csak nemzetközi méretekben, abban az esetben következhet be, ha a szocializmus valamennyi, vagy néhány legfontosabb országban győz, hanem országunk szocialista építésének időszakára gondoltam. Ez világosan kitűnik abból, ahogy a kérdést a Keleti Dolgozók Kommunista Egyetemén mondott beszédemben megfogalmaztam. Állítható-e, hogy országunkban a szocialista építés időszaka („a szocializmus időszaka”) folyamán, azaz még mielőtt más országokban is győzne a szocializmus, okvetlenül eltűnnek a nemzetek és egy közös nyelvet beszélő egy közös nemzetben olvadnak össze? Azt hiszem, ezt nem lehet állítani. Sőt, még a proletárdiktatúra világméretű győzelme után, még ez után is sokáig lesznek nemzeti és állami különbségek.

Leninnek tökéletesen igaza volt, amikor azt mondotta, hogy „a népek és országok közötti nemzeti és állami különbségek… még a proletariátus diktatúrájának világméretű megvalósulása után is hosszú, nagyon hosszú ideig meg fognak maradni” (XXV. köt. 227. old.).

Akkor hogyan értsük Mihelszon elvtárs Lenin-idézetét, amelyben az áll, hogy a szocializmus célja végső fokon a nemzetek egybeolvadása? Azt hiszem, ezt az idézetet nem úgy kell érteni, ahogy Mihelszon elvtárs érti. Mert a fentebb elmondottakból kitűnik, hogy Lenin ebben az idézetben a nemzetek egybeolvadásáról mint a szocializmus végső feladatáról beszél, mely a szocializmus minden országban való győzelmének eredményeképpen, „a proletariátus diktatúrájának világméretű megvalósulása után” „hosszú, nagyon hosszú” idő múlva valósulhat meg.

Mihelszon elvtárs tehát nem értette meg Lenint.

3. Azt hiszem, hogy Sztálin „megfogalmazásai” nem szorulnak arra, hogy „pontosabbá” tegyék őket. Türelmetlenül várom, hogy az ellenzék megkockáztassa, és a pártkongresszuson, nyílt vitában, mondjon valamit a nemzeti kérdés elvi oldaláról. Attól tartok, hogy ezt nem fogja megkockáztatni, mert, miután Zinovjev kudarcot vallott a Központi Bizottság és Központi Ellenőrző Bizottság plénumán, az ellenzék jobbnak látta, hogy minapi „platformjában” hallgatással mellőzze a nemzeti kultúra kérdését. Ha azonban az ellenzékiek minden várakozás ellenére mégis megkockáztatják — annál jobb a pártnak, mert a párt ezzel csak nyerhet.

I. Sztálin

1927. szeptember 16.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Beszélgetés az első amerikai munkásküldöttséggel

1927. szeptember 9

I
A küldöttek kérdései és Sztálin elvtárs válaszai

1. KÉRDÉS. Milyen új elveket adott hozzá gyakorlatilag Lenin és a kommunista párt a marxizmushoz? Helyes lenne-e azt mondani, hogy Lenin az „alkotó forradalomban” hitt, Marx viszont inkább arra hajlott, hogy bevárja a gazdasági erők fejlődésének csúcspontra jutását?

VÁLASZ. Azt hiszem, Lenin nem „adott hozzá” a marxizmushoz semmilyen „új elvet”, mint ahogy Lenin a marxizmus egyetlen „régi” elvét sem törölte el. Lenin Marx és Engels leghűségesebb és legkövetkezetesebb tanítványa volt és marad, aki teljes egészében a marxizmus elveire támaszkodott.

Lenin azonban Marx—Engels tanításának nem csupán végrehajtója volt. Lenin egyúttal Marx és Engels tanításának folytatója is volt.

Mit jelent ez?

Ez azt jelenti, hogy Lenin továbbfejlesztette Marx és Engels tanítását a fejlődés új feltételeinek megfelelően, a kapitalizmus új szakaszának megfelelően, az imperializmusnak megfelelően. Ez azt jelenti, hogy Lenin, amikor Marx tanítását az osztályharc új viszonyai között továbbfejlesztette, ahhoz képest, amit Marx és Engels adott, ahhoz képest, amit az imperializmuselőtti kapitalizmus időszakában bárki is adhatott, valami újjal gazdagította a marxizmus közös kincsesházát, s emellett az az új, amivel Lenin a marxizmus kincsesházát gazdagította, teljes egészében a Marx és Engels által megadott elveken alapszik.

Éppen ebben az értelemben beszélnek nálunk a leninizmusról mint az imperializmus és a proletárforradalmak korszakának marxizmusáról.

Íme néhány kérdés, amelyek terén Lenin, Marx tanítását továbbfejlesztve, újat adott.

Először, a monopolkapitalizmusnak, az imperializmusnak mint a kapitalizmus új szakaszának kérdése.

Marx és Engels a „Tőké”-ben a kapitalizmus alapjainak elemzését adták. De Marx és Engels a monopóliumelőtti kapitalizmus uralmának időszakában éltek, amikor a kapitalizmus simán fejlődött és „békésen” terjedt ki az egész földkerekségre.

Ez a régi szakasz a XIX. század végén és a XX. század elején befejeződött, amikor Marx és Engels már nem voltak az élők sorában. Érthető, hogy Marxnak és Engelsnek csak sejtelmei lehettek a kapitalizmus új fejlődési feltételeiről, amelyek a kapitalizmusnak a régi szakaszt felváltó új szakaszával kapcsolatban következtek be, kapcsolatban a fejlődés imperialista, monopolista szakaszával, amikor a kapitalizmus sima fejlődését a kapitalizmus ugrásszerű, katasztrófákkal járó fejlődése váltotta fel, amikor a kapitalizmus fejlődésének egyenlőtlensége és a kapitalizmus ellentmondásai különös erővel nyilvánultak meg, amikor a felvevő- és a tőkekiviteli piacokért a fejlődés rendkívüli egyenlőtlenségének viszonyai között folyó harc elkerülhetetlenné tette a világ és az érdekszférák időnkénti újrafelosztásáért viselt időnkénti imperialista háborúkat.

Lenin érdeme és, következésképpen, új Leninnél itt az, hogy a „Tőke” alaptételeire támaszkodva, megalapozott marxista elemzését adta az imperializmusnak mint a kapitalizmus utolsó szakaszának, felfedve az imperializmus fekélyeit és elkerülhetetlen pusztulásának feltételeit. Ennek az elemzésnek az alapján keletkezett Lenin ismert tétele arról, hogy az imperializmus viszonyai között a szocializmus győzelme egyes, egymagukban vett, kapitalista országokban lehetséges.

Másodszor, a proletárdiktatúra kérdése.

A proletárdiktatúrának mint a proletariátus politikai uralmának s mint a tőkés hatalom erőszakos megdöntése módszerének alapeszméjét Marx és Engels adták.

E téren új Leninnél az, hogy

a) felfedezte a Szovjethatalmat mint a proletárdiktatúra legjobb államformáját, felhasználva erre a Párizsi Kommün és az orosz forradalom tapasztalatát;

b) a proletariátus szövetségeseinek problémája szemszögéből felbontotta a proletárdiktatúra képletében levő zárójeleket azzal, hogy a proletárdiktatúrát úgy határozta meg, hogy az a proletariátus — a vezető — és a nem-proletár osztályok (parasztság stb.) kizsákmányolt tömegei — a vezetettek — osztályszövetségének különleges formája;

c) különös erővel hangsúlyozta azt a tényt, hogy a proletárdiktatúra az osztálytársadalomban a demokrácia legmagasabb típusa, a proletár demokrácia formája, amely a többség (a kizsákmányoltak) érdekeit fejezi ki, a kapitalista demokráciával ellentétben, amely a kisebbség (a kizsákmányolok) érdekeinek kifejezője.

Harmadszor, a szocializmus sikeres építésének formáira és módjaira vonatkozó kérdés a proletárdiktatúra időszakában, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakában, egy olyan országban, melyet kapitalista államok vesznek körül.

Marx és Engels a proletárdiktatúra időszakát többé-kevésbé hosszú, forradalmi összecsapásokkal és polgárháborúkkal teli időszaknak tekintették, amelynek folyamán a hatalmon levő proletariátus olyan gazdasági, politikai, kulturális és szervezeti jellegű rendszabályokat foganatosít, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a régi kapitalista társadalom helyébe megteremtse az új, szocialista társadalmat, az osztálynélküli társadalmat, az államnélküli társadalmat. Lenin teljesen Marx és Engels ezen alaptételeinek talaján állt.

E téren új Leninnél az, hogy:

a) megindokolta a teljes szocialista társadalom felépítésének lehetőségét a proletárdiktatúrának imperialista államoktól körülvett országában, feltéve, hogy ezt az országot a környező kapitalista államok katonai beavatkozása nem fojtja meg;

b) kijelölte a gazdasági politikának azokat a konkrét útjait („új gazdasági politika”), amelyek segítségével a gazdasági parancsnoki magaslatokat (az ipart, a földet, a közlekedést, a bankokat stb.) kezében tartó proletariátus összekapcsolja a szocializált ipart a mezőgazdasággal („az ipar és a parasztgazdaság összefogása”) és ilymódon az egész népgazdaságot a szocializmushoz vezeti;

c) kijelölte azokat a konkrét utakat, amelyeken a parasztság zöme fokozatosan elvezethető és bevonható a szocialista építés medrébe a szövetkezetek segítségével, amelyek a proletárdiktatúra kezében hatalmas eszközök a kisparasztgazdaság átalakítására és a parasztság zömének a szocializmus szellemében való átnevelésére.

Negyedszer, a proletariátus hegemóniájának kérdése a forradalomban, minden népi forradalomban, a cárizmus elleni forradalomban éppúgy, mint a kapitalizmus elleni forradalomban.

Marx és Engels alapjában felvázolták a proletariátus hegemóniájának eszméjét. E téren új Leninnél az, hogy ezt a vázlatot továbbfejlesztette és kiszélesítette a proletariátus hegemóniájának harmonikus rendszerévé, annak harmonikus rendszerévé, ahogyan a proletariátus a város és a falu dolgozó tömegeit vezeti nemcsak a cárizmus és a kapitalizmus megdöntése művében, hanem a proletariátus diktatúrája alatt a szocializmus építése művében is.

Ismeretes, hogy a proletariátus hegemóniájának eszméjét mesteri módon alkalmazták Oroszországban, ami Leninnek és pártjának köszönhető. Egyebek közt ezzel magyarázható az a tény, hogy az oroszországi forradalom a proletárhatalom megteremtésére vezetett.

Azelőtt rendszerint úgy történt, hogy a forradalom idején a munkások verekedtek a barikádokon, ők ontották vérüket, ők döntötték meg a régit, a hatalom azonban a burzsoák kezébe került, akik aztán elnyomták és kizsákmányolták a munkásokat. Így történt Angliában és Franciaországban. Így történt Németországban. Nálunk, Oroszországban, a dolog más fordulatot vett. Nálunk a munkásság nemcsak ütőereje volt a forradalomnak. Az orosz proletariátus, mint a forradalom ütőereje, egyszersmind arra is törekedett, hogy ő legyen a város és a falu kizsákmányolt tömegeinek hegemónjává, politikai vezetőjévé, aki ezeket a tömegeket maga köré tömöríti, a burzsoáziától elszakítja, a burzsoáziát politikailag elszigeteli. Az orosz proletariátus, mint a kizsákmányolt tömegek hegemónja, állandóan azért küzdött, hogy kezébe vegye a hatalmat, és azt a saját érdekében, a burzsoázia ellen, a kapitalizmus ellen használja fel. Voltaképpen ez a magyarázata annak, hogy az oroszországi forradalom mindegyik hatalmas kitörése — 1905 októberében éppúgy, mint 1917 februárjában — a színtérre hozta a Munkásküldöttek Szovjetjeit, mint a burzsoázia elnyomására hivatott új hatalmi apparátus csíráját — szemben a burzsoá parlamenttel, mint a proletariátus elnyomására hivatott régi hatalmi apparátussal.

Kétízben kísérelte meg nálunk a burzsoázia, hogy a burzsoá parlamentet helyreállítsa és a Szovjeteknek véget vessen: 1917 szeptemberében, az Előparlament idején, még mielőtt a bolsevikok megragadták a hatalmat, és 1918 januárjában, az Alkotmányozó Gyűlés idején, miután a proletariátus már megragadta a hatalmat, — és mindkét alkalommal vereséget szenvedett. Miért? Azért, mert a burzsoázia politikailag már el volt szigetelve, a dolgozók milliós tömegei a proletariátust tekintették a forradalom egyetlen vezérének, a Szovjeteket pedig a tömegek már kipróbálták és kitapasztalták mint saját munkáshatalmukat, amelyet a burzsoá parlamenttel felcserélni öngyilkosság lett volna a proletariátus részéről. Nincs tehát mit csodálkozni azon, hogy a burzsoá parlamentarizmus nálunk nem vert gyökeret. Ezért vezetett a forradalom Oroszországban a proletárhatalom megteremtésére.

Ezek az eredményei annak, hogy megvalósult a proletariátus hegemóniájának — a forradalomban való hegemóniájának — lenini rendszere.

Ötödször, a nemzeti-gyarmati kérdés.

Marx és Engels, elemezve annak idején az írországi, indiai, kínai, középeurópai, lengyelországi, magyarországi eseményeket, megadták az alapvető, kiindulópontul szolgáló eszméket a nemzeti-gyarmati kérdésben. Lenin ezekre az eszmékre támaszkodott munkáiban.

Ezen a téren Leninnél új az, hogy:

a) ezeket az eszméket összefoglalta az imperializmus korszakának nemzeti-gyarmati forradalmaira vonatkozó nézetek harmonikus rendszerévé;

b) a nemzeti-gyarmati kérdést egybekapcsolta az imperializmus megdöntésének kérdésével;

c) a nemzeti-gyarmati kérdést a nemzetközi proletárforradalom általános kérdése alkatrészének nyilvánította.

Végül, a proletariátus pártjának kérdése.

Marx és Engels megadták az alapvető vázlatot a pártról, mint a proletariátus élcsapatáról, amely nélkül (t. i. a párt nélkül) a proletariátus nem vívhatja ki szabadságát, vagyis sem a hatalmat nem hódíthatja meg, sem a kapitalista társadalmat nem alakíthatja át.

E téren új Leninnél az, hogy ezt a vázlatot továbbfejlesztette azoknak az új feltételeknek megfelelően, amelyek között a proletariátus harca az imperializmus időszakában folyik és kimutatta, hogy:

a) a proletariátus más szervezeti formáihoz (szakszervezetekhez, szövetkezetekhez, államszervezethez) viszonyítva a párt a proletariátus osztályszervezetének legmagasabb formája, és az a hivatása, hogy a többi proletár szervezet munkáját általánosítsa és irányítsa;

b) a proletárdiktatúrát csak a párt útján, mint e diktatúra irányító ereje útján lehet megvalósítani;

c) a proletárdiktatúra csak abban az esetben lehet teljes, ha azt egyetlen párt, a kommunisták pártja vezeti, amely nem osztja meg és nem is oszthatja meg a vezetést más pártokkal;

d) a párt vasfegyelme nélkül nem valósíthatók meg a proletárdiktatúra feladatai: a kizsákmányolok elnyomása és az osztálytársadalomnak szocialista társadalommá való átalakítása.

Íme, ez alapjában véve az az új, amit Lenin műveiben adott, konkretizálva és továbbfejlesztve Marx tanítását azoknak az új feltételeknek megfelelően, amelyek között a proletariátus harca az imperializmus időszakában folyik.

Éppen ezért mondják nálunk, hogy a leninizmus az imperializmus és a proletárforradalmak korszakának marxizmusa.

Ebből látható, hogy a leninizmust nem szabad elválasztani a marxizmustól és még kevésbé szabad szembeállítani a marxizmussal.

A küldöttség kérdésében továbbá ez is benne van:

„Helyes lenne-e azt mondani, hogy Lenin az «alkotó forradalomban» hitt, Marx viszont inkább arra hajlott, hogy bevárja a gazdasági erők fejlődésének csúcspontra jutását?”

Azt hiszem, egészen helytelen lenne ezt mondani. Azt hiszem, minden népforradalom, ha igazi népforradalom, alkotó forradalom, mert összetöri a régi rendet, és újat alkot, épít.

Természetesen az olyan — engedelemmel szólva — „forradalmakban”, amilyenek elmaradt országokban olykor előfordulnak olyanformán, hogy egyik törzs a másik ellen „felkelősdit” játszik, nincs semmilyen alkotó elem. De az ilyen „felkelősdit” a marxisták sohasem tekintették forradalomnak. Nyilván nem ilyen „felkelésekről” van szó, hanem a néptömegek forradalmáról, amely az elnyomott osztályokat talpraállítja az elnyomó osztályok ellen. Az ilyen forradalomnak pedig feltétlenül alkotó forradalomnak kell lennie. Marx és Lenin éppen az ilyen forradalomért szálltak síkra — és csakis az ilyenért. Magától értetődik, hogy az ilyen forradalom nem jöhet létre bármilyen viszonyok között, hogy csak bizonyos kedvező gazdasági és politikai feltételek között robbanhat ki.

2. KÉRDÉS. Mondhatjuk-e, hogy a kommunista párt ellenőrzi a kormányt?

VÁLASZ. Ez attól függ, hogy mit értünk ellenőrzésen. A kapitalista országokban kissé sajátságosan értelmezik az ellenőrzést. Tudom, hogy számos kapitalista kormány a legnagyobb bankok ellenőrzése alatt áll, noha ott „demokratikus” parlamentek vannak. A parlamentek azt állítják, hogy igenis ők ellenőrzik a kormányokat. Valójában pedig a kormányok összetételét a legnagyobb pénzügyi konzorciumok határozzák meg, és ők ellenőrzik a kormányok tevékenységét. Ki ne tudná, hogy egyetlen olyan kapitalista „hatalom” sincsen, amelyben kormányt lehetne alakítani a nagy fináncmágnások akarata ellenére: csak pénzügyi nyomást kell gyakorolniok, — és a miniszterek repülnek állásaikból, mintha ott se lettek volna. Ez azt jelenti, hogy a bankok valóban ellenőrzik a kormányokat, a parlamentek ellenőrzése viszont csak látszólagos.

Ha ilyen ellenőrzésről van szó, akkor ki kell jelentenem, hogy nálunk elképzelhetetlen és teljesen ki van zárva, hogy pénzeszsákok ellenőrizzék a kormányt, s ez már azért sem lehetséges, mert a bankokat nálunk már régen államosították, a pénzeszsákokat pedig kiebrudalták a Szovjetunióból.

A küldöttség alkalmasint nem is a pártellenőrzésről kívánt felvilágosítást kapni, hanem azt akarta kérdezni, hogy a párt vezeti-e a kormányt? Ha a küldöttség ezt akarta kérdezni, akkor azt felelem: igen, nálunk a párt vezeti a kormányt. És ezt a vezetést azért sikerül megvalósítania, mert a párt a munkások és általában a dolgozók többségének bizalmát bírja és e többség nevében a pártnak joga van a kormányszerveket vezetni.

Miben nyilvánul meg az, hogy a Szovjetunió munkáspártja, a Szovjetunió kommunista pártja vezeti a kormányt?

Mindenekelőtt abban, hogy a kommunista párt országunk legfőbb állami tisztségeire a Szovjetek és Szovjetkongresszusok útján igyekszik saját jelöltjeit, a proletariátus ügyének élő legjobb funkcionáriusait megválasztatni, akik készek szívvel-lélekkel szolgálni a proletariátust. És ez az esetek óriási többségében sikerül is neki, mert a munkások és parasztok bíznak a pártban. Nem véletlenség, hogy nálunk a hatalmi szervek vezetői kommunisták, hogy ezeknek a vezetőknek óriási tekintélyük van az országban.

Másodszor abban, hogy a párt felülvizsgálja a kormányzati szervek munkáját, a hatalmi szervek munkáját, kijavítja hibáikat és fogyatékosságaikat, amelyek elkerülhetetlenek, segíti őket a kormányhatározatok végrehajtásában és igyekszik biztosítani számukra a tömegek támogatását, s emellett ezek a szervek egyetlen fontos határozatot sem hoznak a párt megfelelő útmutatásai nélkül.

Harmadszor abban, hogy a különböző hatalmi szervek munkatervének kidolgozásához, akár az ipar és a mezőgazdaság, akár a kereskedelem és a kulturális építés munkatervéről van szó, a párt általános vezető útmutatásokat ad, amelyek e szervek munkájának jellegét és irányát a tervek érvényessége idejére meghatározzák.

A burzsoá sajtó rendszerint „csodálkozik” azon, hogy a párt így „beavatkozik” az állam ügyeibe. Ez a „csodálkozás” azonban merő képmutatás. Ismeretes, hogy a kapitalista országokban a burzsoá pártok ugyanígy „beavatkoznak” az államügyekbe és vezetik a kormányokat, a vezetés azonban egy szűkkörű csoport kezében összpontosul, amelynek tagjai valamilyen módon kapcsolatban vannak a nagy bankokkal, és ezért a lakosság előtt igyekeznek titkolni a szerepüket.

Ki ne tudná, hogy Angliában vagy más kapitalista országban minden burzsoá pártnak megvan a maga titkos, szűkkörű kabinetje, amely kezében összpontosítja a vezetést? Emlékezzenek például Lloyd George ismert beszédére a liberális párt „árnyékban” levő kabinetjéről. A különbség e tekintetben a Szovjetek országa és a kapitalista országok között az, hogy:

a) a kapitalizmus országaiban a burzsoá pártok a burzsoázia érdekében és a proletariátus ellen vezetik az államot, ezzel szemben a Szovjetunióban a kommunista párt a proletariátus érdekében és a burzsoázia ellen vezeti az államot;

b) a burzsoá pártok titkolják a nép előtt vezetőszerepüket, gyanús, titkos kabinetek segítségéhez folyamodnak, ezzel szemben a kommunista pártnak a Szovjetunióban nincs szüksége semmilyen titkos kabinetre, a kommunista párt megbélyegzi a titkos kabinetek politikáját és gyakorlatát, és az egész ország színe előtt nyíltan kijelenti, hogy vállalja a felelősséget az állam vezetéséért.

Egyik küldött. A szakszervezeteket is ugyanilyen alapon vezeti a párt?

Sztálin. Alapjában, igen. A párt forma szerint semmilyen utasítást sem adhat a szakszervezeteknek. De ad utasításokat a szakszervezetekben dolgozó kommunistáknak. Tudvalevő, hogy a szakszervezetekben ugyanúgy, mint a Szovjetekben, a szövetkezetekben stb. kommunista frakciók vannak. Ezeknek a kommunista frakcióknak az a kötelességük, hogy a szakszervezetek, a Szovjetek, a szövetkezetek stb. szerveiben meggyőzés útján olyan határozatokat fogadtassanak el, amelyek megfelelnek a párt irányelveinek. És ezt az esetek óriási többségében el is tudják érni, mivel a pártnak hatalmas befolyása van a tömegekben és a párt a tömegek nagy bizalmát bírja. Ezen az úton érjük el a proletariátus legkülönbözőbb szervezeteinek cselekvési egységét. Máskülönben fejetlenség és zűrzavar uralkodna a munkásosztály e szervezeteinek munkájában.

3. KÉRDÉS. Ha Oroszországban csak egy párt legális, honnan tudja ön, hogy a tömegek rokonszenveznek a kommunizmussal?

VÁLASZ. Az igaz, hogy a Szovjetunióban nincsenek legális polgári pártok, hogy nálunk csak egy párt legális, a munkások pártja, a kommunisták pártja. Mármost vannak-e eszközeink és módjaink, amelyek segítségével meggyőződhetünk arról, hogy a munkások többsége, a dolgozó tömegek többsége, rokonszenvez a kommunistákkal? Természetesen a munkás- és paraszttömegekről van szó, nempedig az új burzsoáziáról, sem a proletariátus által már szétvert régi kizsákmányoló osztály maradványairól. Igenis van lehetőségünk, vannak eszközeink és módjaink, hogy megtudjuk, együttéreznek-e a munkás- és paraszttömegek a kommunistákkal, vagy sem.

Vegyük sorra országunk életének legfontosabb mozzanatait és nézzük meg, van-e alapja annak az állításunknak, hogy a tömegek valóban együttéreznek a kommunistákkal.

Vegyünk mindenekelőtt egy olyan fontos mozzanatot, mint az 1917-es Októberi Forradalom időszaka, mikor a kommunisták pártja, éppen mint párt, a munkásokat és parasztokat nyíltan a burzsoázia hatalmának megdöntésére szólította fel, és amikor ezt a pártot a munkások, katonák és parasztok óriási többsége támogatta.

Mi volt akkor a helyzet? A szociálforradalmárok (eszerek) és a szociáldemokraták (mensevikek) voltak hatalmon, akik blokkot alkottak a burzsoáziával. A központi és a helyi hatalmi apparátus, úgyszintén a tizenkétmilliós hadsereg parancsnoki apparátusa is e pártok kezében, a kormány kezében volt. A kommunista párt féllegálisan működött. A világ burzsoái a bolsevik párt elkerülhetetlen kudarcát jósolták. Az Antant fenntartás nélkül támogatta Kerenszkij kormányát. Ennek ellenére a kommunisták pártja, a bolsevikok pártja szakadatlanul arra szólította fel a proletariátust, hogy döntse meg ezt a kormányt és teremtse meg a proletariátus diktatúráját. És mi történt? A dolgozók óriási többsége, a hátországban és a fronton egyaránt, a legerélyesebben támogatta a bolsevik pártot, — és Kerenszkij kormánya megdőlt, a proletariátus hatalma megvalósult.

Hogyan történhetett, hogy akkor a bolsevikok győztek, noha az egész világ burzsoáziája ellenségesen azt jósolta, hogy a bolsevikok pártja el fog pusztulni? Nem bizonyítja-e ez a körülmény, hogy a dolgozók nagy tömegei együttéreznek a bolsevikok pártjával? Azt hiszem, igenis bizonyítja.

Íme az egyik próbája annak, hogy a bolsevik pártnak tekintélye és befolyása van a lakosság nagy tömegei körében.

Nézzük a következő időszakot, az intervenció időszakát, a polgárháború időszakát, amikor az angol kapitalisták megszállták Oroszország északi részét, Arhangelszk és Murmanszk vidékét; amikor az amerikai, angol, japán és francia kapitalisták megszállták Szibériát, előretolva Kolcsakot; amikor a francia és az angol kapitalisták „Dél-Oroszország” megszállására tettek lépéseket, pajzsra emelve Gyenyikint és Vrangelt.

Ez az Antantnak és Oroszország ellenforradalmi tábornokainak a moszkvai kommunista kormány ellen, forradalmunk októberi vívmányai ellen viselt háborúja volt. Ez a kommunista párt legnagyobb próbatételének időszaka volt, próbája annak, hogy milyen mély és erős gyökeret vert a munkások és parasztok nagy tömegeiben.

És mi történt? Ki ne tudná, hogy a polgárháború azzal végződött, hogy a Vörös Hadsereg kiűzte Oroszországból a megszállókat és szétverte az ellenforradalmi tábornokokat.

Itt aztán kitűnt az is, hogy a háború sorsát végeredményben nem a technika dönti el — hiszen azzal bőségesen ellátták Kolcsakot és Gyenyikint a Szovjetunió ellenségei —, hanem a helyes politika, a lakosság milliós tömegeinek rokonszenve és támogatása.

Véletlen-e, hogy akkor a bolsevikok pártja került ki győztesként a harcból? Természetesen, nem véletlen. Nem arról tanuskodik-e ez a körülmény, hogy dolgozóink nagy tömegei együttéreznek a kommunista párttal? Azt hiszem, arról tanúskodik.

Íme a második próbája annak, hogy a Szovjetunió kommunista pártja erős és szilárd.

Térjünk át a mostani időszakra, a háborúutáni időszakra, amikor napirendre kerültek a békés építés kérdései, amikor a gazdasági bomlás szakaszát felváltotta az ipar hélyreállításának szakasza, s végül az a szakasz, amelyben új technikai alapon átépítjük egész népgazdaságunkat. Módunkban van-e most a kommunisták pártjának erejét és szilárdságát ellenőrizni, hogy megállapítsuk, mennyire éreznek együtt a dolgozók széles tömegei ezzel a párttal? Azt hiszem, erre van módunk.

Vegyük szemügyre mindenekelőtt a Szovjetunió szakszervezeteit, amelyek körülbelül tízmillió proletárt egyesítenek, nézzük meg szakszervezeteink vezető szerveinek összetételét. Vajon véletlen-e, hogy e szervek élén kommunisták állnak? Természetesen, nem véletlen. Ostobaság volna azt gondolni, hogy a Szovjetunió munkásai nem törődnek a szakszervezetek vezető szerveinek összetételével. A Szovjetunió munkásai három forradalom viharában nőttek fel és nevelkedtek. Kitűnően megtanulták ellenőrizni vezetőiket, és elkergetik őket, ha nem képviselik a proletariátus érdekeit. Egy időben Plehanov volt pártunk legnépszerűbb embere. De amikor a munkások meggyőződtek róla, hogy Plehanov letért a proletár vonalról, nem riadtak vissza attól, hogy egészen elszigeteljék. És ha az ilyen munkások teljesen megbíznak a kommunistákban, és ezt kifejezik azzal, hogy megválasztják őket felelős szakszervezeti posztokra, akkor ez kétségtelenül közvetlen jele annak, hogy a kommunista párt ereje és szilárdsága a Szovjetunió munkásai körében óriási.

Íme, ez is próbája annak, hogy a munkások nagy tömegei feltétlenül együttéreznek a kommunisták pártjával.

Nézzük a legutóbbi szovjetválasztásokat. A Szovjetunióban választójoga van a 18. életévét betöltött egész felnőtt lakosságnak, nemre és nemzetiségre való tekintet nélkül, kivéve az idegen munkát kizsákmányoló burzsoá elemeket, akik meg vannak fosztva a választójogtól. A választók száma körülbelül 60 millió. Óriási többségük, természetesen, paraszt. Szavazott körülbelül 51 %, vagyis több mint 30 millió választó. Mármost nézzük a Szovjetek központi és helyi vezető szerveinek az összetételét. Véletlennek mondható-e az a tény, hogy a választott vezetők óriási többsége kommunista? Világos, hogy ezt nem lehet véletlennek mondani. Nem azt bizonyítja-e ez a tény, hogy a kommunista párt a parasztság milliós tömegeinek bizalmát bírja? Azt hiszem, azt bizonyítja.

Ez is egyik próbája a kommunista párt erejének és szilárdságának.

Nézzük a komszomolt (a Kommunista Ifjúsági Szövetséget), amely mintegy 2 millió fiatal munkást és parasztot egyesít. Vajon véletlennek mondható-e az a tény, hogy a komszomol választott vezetőinek óriási többsége kommunista? Azt hiszem, hogy ezt nem lehet véletlennek mondani.

Ez is egyik próbája a kommunista párt erejének és tekintélyének.

Nézzük végül értekezleteinket, tanácskozásainkat, a munkásnők küldöttgyűléseit stb., amelyeknek se szeri se száma, s amelyek a Szovjetunió valamennyi nemzetiségéhez tartozó dolgozók — férfiak és nők, munkások és munkásnők, parasztok és parasztnők milliós tömegeit ölelik fel. Nyugaton néha gúnyolódnak ezeken a tanácskozásokon és értekezleteken, és azt mondják, hogy az oroszok általában szeretnek beszélni. Mi azonban ezeknek a tanácskozásoknak és értekezleteknek óriási fontosságot tulajdonítunk a tömeg hangulatának ellenőrzése, hibáink feltárása és e hibák kijavítása, a kijavítás módjának megállapítása szempontjából, hiszen nálunk nem kevés a hiba, de nem titkoljuk őket, mert azt tartjuk, hogy a hibák feltárása és becsületes helyreigazítása a legjobb módja annak, hogy javítsuk az ország kormányzását. Hallgassák csak meg az értekezleteken és tanácskozásokon elhangzó beszédeket, hallgassák csak meg a munkások és parasztok soraiból származó „egyszerű emberek” gyakorlati és szókimondó megjegyzéseit, olvassák el határozataikat — és meglátják, hogy milyen óriási a kommunista párt befolyása és tekintélye, meggyőződhetnek arról, hogy ezt a befolyást és ezt a tekintélyt a világ bármely pártja megirigyelhetné.

Ez is egyik próbája a kommunista párt szilárdságának.

Ezek azok az utak és módok, amelyek lehetővé teszik, hogy ellenőrizzük, milyen ereje és befolyása van a kommunista pártnak a néptömegekben.

Íme, innen tudom én, hogy a Szovjetunió munkásainak és parasztjainak széles tömegei együttéreznek a kommunista párttal.

4. KÉRDÉS. Ha egy pártonkívüli csoport frakciót szervezne és a választásokon felállítaná jelöltjeit, akik a Szovjet Kormány támogatásának platformján állnak, de ugyanakkor a külkereskedelmi monopólium eltörléséi követelnék, — vajon lehetnének-e egy ilyen csoportnak saját pénzeszközei és folytathatna-e egy ilyen csoport aktív politikai kampányt?

VÁLASZ. Azt hiszem, hogy ez a kérdés kibékíthetetlen ellentmondást tartalmaz. Olyan csoport, mely a Szovjet Kormány támogatásának platformján áll és ugyanakkor a külkereskedelmi monopólium eltörlését követeli, elképzelhetetlen. Miért? Azért, mert a külkereskedelmi monopólium a Szovjet Kormány platformjának egyik sziklaszilárd talpköve. Mert egy olyan csoport, amely a külkereskedelmi monopólium eltörlését követeli, nem lehet a Szovjet Kormány támogatásának híve. Mert egy ilyen csoport csakis olyan csoport lehet, amely határozottan ellensége az egész szovjet rendszernek.

A Szovjetunióban természetesen vannak olyan elemek, akik a külkereskedelmi monopólium eltörlését követelik. Ezek a nepmanok, a kulákok, a már szétvert kizsákmányoló osztályok maradványai stb. De ezek az elemek a lakosság elenyésző kisebbségét alkotják. Azt hiszem, hogy a küldöttség nem ezekről az elemekről beszél kérdésében. Ha tehát a munkásokról és a parasztság dolgozó tömegeiről van szó, meg kell mondanom, hogy ezek csak kikacagnák és ellenségesen fogadnák azt, aki a külkereskedelmi monopólium eltörlését követelné.

Valóban, mit is jelentene a külkereskedelmi monopólium eltörlése a munkásság számára? Azt jelentené, hogy a munkások lemondanak az ország iparosításáról, új gyárak építéséről, a régi gyárak kibővítéséről. Azt jelentené, hogy a kapitalista országok áruikkal elárasztanák a Szovjetuniót, aránylag gyenge iparunk összezsugorodnék, a munkanélküliek száma megsokszorozódnék, a munkásosztály anyagi helyzete rosszabbodnék, politikai és gazdasági állásai gyengülnének. Végeredményben azt jelentené, hogy a nepman és általában az új burzsoázia erősödnék. Elkövethet-e a Szovjetunió proletariátusa ilyen öngyilkosságot? Világos, hogy nem.

És mit jelentene a külkereskedelmi monopólium eltörlése a parasztság dolgozó tömegei számára? Azt jelentené, hogy országunk önálló országból félgyarmati országgá válnék és a parasztság tömegei elszegényednének. Azt jelentené, hogy visszatérnénk a Kolcsak és Gyenyikin idején uralkodó „szabadkereskedelemhez”, amikor az ellenforradalmi tábornokok és a „szövetségesek” egyesült erői szabadon fosztogathatták és nyúzhatták a sokmilliós parasztságot. Végeredményben azt jelentené, hogy a kulákság és a többi falusi kizsákmányoló elem erősödnék. Az ukrajnai és északkaukázusi, a volgamelléki és szibériai parasztok alapos kóstolót kaptak e rendszer gyönyöreiből. Minő alapon tételezhető fel, hogy a parasztság ismét nyakába szeretné venni ezt a jármot? Hát nem világos, hogy a parasztság dolgozó tömegei nem akarhatják a külkereskedelmi monopólium eltörlését?

Egy küldött. A küldöttség a külkereskedelmi monopólium kérdését, a monopólium eltörlésének kérdését mint olyan pontot vetette fel, amely a lakosság egész csoportjának szervezkedési alapul szolgálhatna, ha a Szovjetunióban nem volna egy pártnak monopóliuma, legalitásra való monopóliuma.

Sztálin. A küldöttség tehát visszatér a Szovjetunió egyetlen legális pártja, a kommunista párt monopóliumának kérdésére. Erre a kérdésre röviden már válaszoltam, amikor azokról az utakról és módokról beszéltem, amelyek segítségével ellenőrizzük, hogy a munkások és parasztok milliós tömegei együttéreznek-e a kommunista párttal.

Ami a lakosság többi rétegét, a kulákokat, nepmanokat, a régi, szétvert kizsákmányoló osztályok maradványait illeti, azoknak nálunk nincs joguk politikai szervezkedésre, mint ahogy választójoguk sincs. A proletariátus nemcsak a gyárakat, bankokat és vasutakat, nemcsak a földet és bányákat vette el a burzsoáziától. Elvette tőle a politikai szervezkedés jogát is, mert a proletariátus nem akarja a burzsoázia hatalmának visszaállítását. A küldöttségnek láthatólag nincs kifogása az ellen, hogy a Szovjetunió proletariátusa a gyárakat, a földet, a vasutakat, a bankokat és bányákat elvette a burzsoáziától és a földbirtokosoktól. (Derültség.)

De, mint látom, a küldöttség némileg megütközik azon, hogy a proletariátus nem elégedett meg ezzel, hanem továbbment és elvette a burzsoázia politikai jogait is. Ez véleményem szerint nem egészen logikus, vagy helyesebben, egészen logikátlan. Milyen címen követelik a proletariátustól, hogy nagylelkű legyen a burzsoázia irányában? Talán bizony a hatalmon levő nyugati burzsoázia akár a legcsekélyebb mértékben is nagylelkűen viselkedik a proletariátus irányában? Talán nem kergeti illegalitásba a munkásosztály igazán forradalmi pártjait? Milyen címen követelik, hogy a Szovjetunió proletariátusa nagylelkű legyen osztályellensége iránt? Azt hiszem, a logika kötelez. Aki azt hiszi, hogy a burzsoáziának vissza lehetne adni politikai jogait, annak, ha logikus akar lenni, tovább kell mennie és fel kell vetnie a gyárak, vasutak és bankok visszaadásának kérdését is.

Egy küldött. A küldöttségnek feladata volt tisztázni, hogy ha vannak a munkásosztály és a parasztság körében a kommunista párt véleményétől eltérő vélemények, milyen módon fejezhetők ki azok legálisan. Félreértés volna azt gondolni, hogy a küldöttséget az a kérdés érdekli, hogy miért nem adnak politikai jogokat a burzsoáziának, az a kérdés, hogyan találhat a burzsoázia legális módot véleménye nyilvánítására. Csakis arról van szó, hogy ha vannak a munkásosztály és a parasztság soraiban a kommunista párt véleményétől eltérő vélemények, milyen módon fejezhetők ki azok legálisan.

Egy másik küldött. Ezek az eltérő vélemények a munkásosztály tömegszervezeteiben, a szakszervezetekben stb. volnának szóvá tehetők.

Sztálin. Nagyon helyes. Tehát nem a burzsoázia politikai jogainak visszaállításáról, hanem a munkásosztályon és a parasztságon belül folyó véleményharcról van szó.

Van-e jelenleg véleményharc a Szovjetunió munkásai és dolgozó paraszttömegei körében? Kétségtelenül van. Lehetetlenség, hogy a munkások és parasztok milliói minden gyakorlati kérdésben és minden részletkérdésben egyformán gondolkodjanak. Ez nem fordul elő az életben. Előszöris, nagy a különbség a munkások és a parasztok között mind gazdasági helyzetük tekintetében, mindpedig egyes kérdésekre vonatkozó nézeteik tekintetében. Másodszor, magán a munkásosztályon belül szintén vannak bizonyos különbségek a nézetekben, különböző a munkások nevelése, életkora, temperamentuma, mások a régi munkások és megint mások a faluból bevándoroltak stb. A munkások és a dolgozó paraszttömegek körében mindez véleményharcra vezet, mely a gyűléseken, a szakszervezetekben, a szövetkezetekben, a szovjetválasztások idején stb. legális formában folyik.

De a most, a proletárdiktatúra viszonyai között folyó véleményharc, és a múltban, az Októberi Forradalom előtt folyó véleményharc közt gyökeres különbség van. Akkor, a múltban, a munkások és dolgozó parasztok soraiban folyó véleményharc főleg a földbirtokosok, a cárizmus, a burzsoázia megdöntésének kérdésére, a burzsoá rend lerombolására összpontosult. Most, a proletárdiktatúra viszonyai között, a vélemények harca nem a Szovjethatalom megdöntésének kérdése körül, nem a szovjet rendszer lerombolása körül, hanem a Szovjethatalom szerveinek javítása, munkájuk javítása körül folyik. Ez gyökeres különbség.

Nincs mit csodálkozni azon, hogy a fennálló rend forradalmi lerombolásának kérdése körül folyó véleményharc a múltban alapot adott arra, hogy a munkásosztály és a dolgozó paraszttömegek soraiban több, egymással versengő párt keletkezzen. Ilyen párt volt: a bolsevikok pártja, a mensevikek pártja, az eszerek pártja. Másfelől könnyű megérteni azt is, hogy most, a proletárdiktatúrában, a vélemények harca, amelynek célja nem a fennálló szovjet rend lerombolása, hanem annak javítása és megszilárdítása, nem nyújt tápot ahhoz, hogy a munkásosztály és a falu dolgozó tömegeinek soraiban több párt létezzék.

Ez az oka annak, hogy a munkások és dolgozó parasztok nemcsak hogy nem ellenzik kizárólag egy párt, a kommunista párt legalitását, e párt monopóliumát, hanem ellenkezőleg, azt szükségesnek és kívánatosnak tartják.

Pártunknak mint az ország egyetlen legális pártjának helyzete (a kommunista párt monopóliuma) nem mesterkélt, nem szándékosan kitalált valami. Ilyen helyzetet nem lehet mesterségesen, adminisztrációs mesterkedésekkel stb. teremteni. Pártunk monopóliuma az életből nőtt ki, történelmileg alakult ki annak eredményeképpen, hogy az eszerek pártja és a mensevikek pártja a mi valóságunk viszonyai között végérvényesen csődbe jutott és letűnt a színről.

Mi volt a múltban az eszerek pártja és a mensevikek pártja? A proletariátusra gyakorolt burzsoá befolyás közvetítője. Mi istápolta, mi támogatta e pártok fennállását 1917 októbere előtt? A burzsoák osztálya, végül a burzsoá hatalom. Vajon nem világos, hogy a burzsoázia megdöntésével együtt el kellett tűnnie e pártok létalapjának is?

És mivé lettek ezek a pártok 1917 októbere után? A kapitalizmus visszaállításának és a proletárhatalom megdöntésének pártjaivá lettek. Nem világos-e, hogy ezeknek a pártoknak el kellett veszíteniök minden talajukat és minden befolyásukat a munkások és a dolgozó parasztok soraiban.

A kommunista párt és az eszer meg mensevik párt között, a munkásosztály befolyásolásáért folyó harc régi keletű. Ez a harc már 1905 előtt kezdődött, mikor a forradalmi tömegmozgalom első jelei mutatkoztak Oroszországban. Az 1903-tól 1917 októberig terjedő időszak az országunk munkásosztályának soraiban folyó elkeseredett véleményharc időszaka, a bolsevikok, a mensevikek és az eszerek között a munkásosztályon belüli befolyásért folyó harc időszaka volt. Ebben az időszakban a Szovjetunió munkásosztálya három forradalmon ment át. E forradalmak tüzében kitapasztalta és kipróbálta ezeket a pártokat, hogy vajon alkalmasak-e a proletárforradalomra, kitapasztalta és kipróbálta proletár forradalmiságukat. És 1917-ben, Október napjaiban, amikor a történelem a forradalmi harc egész múltjának eredményét összegezte, amikor a történelem mérlegre tette a munkásosztályon belül harcoló pártokat, — a Szovjetunió munkásosztálya véglegesen választott, és választása a kommunista pártra, mint az egyetlen proletárpártra, esett.

Mivel magyarázható az, hogy a munkásosztály választása a kommunista pártra esett? Vajon nem tény, hogy a bolsevikok, például a Petrográdi Szovjetben, 1917 áprilisában jelentéktelen kisebbség voltak? Vajon nem tény, hogy az eszereknek és a mensevikeknek óriási többségük volt akkor a Szovjetekben? Vajon nem tény, hogy Október napjaiban az egész hatalmi apparátus és az egész erőszakszervezet a burzsoáziával blokkot alkotó eszer párt és mensevik párt kezében volt?

Magyarázható azzal, hogy a kommunista párt akkor a háború felszámolásáért, azonnali demokratikus békéért küzdött, ezzel szemben az eszerek pártja és a mensevikek pártja „a végső győzelemig tartó háború” mellett, az imperialista háború folytatásáért szállt síkra.

Magyarázható azzal, hogy a kommunista párt akkor a Kerenszkij-kormány megdöntéséért, a burzsoá hatalom szétzúzásáért, a gyárak, bankok és vasutak államosításáért küzdött, ezzel szemben a mensevikek pártja és az eszerek pártja Kerenszkij kormányáért harcolt és a burzsoáziának a gyárakra, bankokra és vasutakra való jogát védelmezte.

Magyarázható azzal, hogy a kommunisták pártja akkor a földesúri földeknek a parasztok javára történő azonnali elkobzásáért küzdött, ezzel szemben az eszerek pártja és a mensevikek pártja ezt a kérdést elodázta az Alkotmányozó Gyűlés összehívásáig, az Alkotmányozó Gyűlés összehívását viszont bizonytalan időre halasztgatták.

Mi csodálkozni való van hát azon, hogy a munkások és szegényparasztok választása végülis a kommunista pártra esett?

Mi csodálkozni való van hát azon, hogy az eszerek pártja és a mensevikek pártja oly gyorsan semmivé lett?

Íme, ez a forrása a kommunista párt monopóliumának, íme, ezért jutott hatalomra a kommunista párt.

Az 1917 október után következő további időszak, a polgárháború időszaka, a mensevik és az eszer párt végleges pusztulásának, a bolsevik párt végleges diadalának időszaka volt. Ebben az időszakban maguk a mensevikek és eszerek könnyítették meg a kommunista párt diadalát. Az Októberi Forradalom idején szétzúzott és megsemmisített mensevik párt és eszer párt töredékei bekapcsolódtak a kulákok ellenforradalmi felkeléseibe, blokkot alkottak a kolcsakistákkal és gyenyikinistákkal, az Antant szolgálatába szegődtek és végleg lejáratták magukat a munkások és parasztok szemében. Úgy alakult a helyzet, hogy az eszerek és a mensevikek, akik burzsoá forradalmárokból burzsoá ellenforradalmárokká lettek, segítettek az Antantnak az új Oroszország, Szovjet-Oroszország fojtogatásában, a bolsevikok pártja viszont, maga körül egyesítve minden eleven és forradalmi erőt, a munkások és parasztok újabb és újabb osztagait állította csatasorba a szocialista hazáért folyó harcra, az Antant ellen folyó harcra.

Egészen természetes, hogy ebben az időszakban a kommunisták győzelmének az eszerek és mensevikek teljes vereségére kellett vezetnie, és valóban arra is vezetett. Mi csodálkozni való van tehát azon, ha mindezek után a kommunista párt lett a munkásosztály és a szegényparasztság egyetlen pártja?

Így alakult ki nálunk a kommunista pártnak, mint az ország egyetlen legális pártjának monopóliuma.

Önök a munkások és parasztok mostani véleményharcáról beszélnek, mely a proletárdiktatúra viszonyai közt folyik. Már mondottam, hogy véleményharc van és lesz, hogy enélkül lehetetlen a haladás. De a munkások véleményharca a jelenlegi feltételek mellett nem a szovjet rendszer megdöntésének elvi kérdése körül, hanem a Szovjetek javításának, a szovjet szervek által elkövetett hibák kijavításának, tehát a Szovjethatalom megszilárdításának gyakorlati kérdése körül folyik. Teljesen érthető, hogy az ilyen véleményharc csak erősítheti és tökéletesítheti a kommunista pártot. Teljesen érthető, hogy az ilyen véleményharc csak erősítheti a kommunista párt monopóliumát. Teljesen érthető, hogy az ilyen véleményharc nem adhat tápot annak, hogy a munkásosztályon és a dolgozó parasztságon belül más pártokat alakítsanak.

5. KÉRDÉS. Közölhetné-e röviden, hogy ön és Trockij között melyek a legfontosabb ellentétek?

VÁLASZ. Mindenekelőtt ki kell jelentenem, hogy a Trockijjal kapcsolatos ellentétek nem személyi ellentétek. Ha az ellentétek személyi jellegűek volnának, a párt egy óráig sem foglalkozna ezzel az üggyel, mert a párt nem szereti egyes személyek előtérbe állítását.

Nyilván a pártban felmerült nézeteltérésekről van szó. Így értettem az önök kérdését. Igen, a pártban vannak nézeteltérések. A szóbanforgó nézeteltérések jellegéről nemrég meglehetősen részletesen beszélt Rikov — Moszkvában, Buharin — Leningrádban. Beszédeik megjelentek nyomtatásban is. Ahhoz, amit e beszédekben a nézeteltérésekről mondottak, nincs mit hozzátennem. Ha önök nem rendelkeznek ezekkel az okmányokkal, megszerezhetem önöknek. (A küldöttség közli, hogy ezeket az okmányokat megkapta.)

Egy küldött. Ha hazatérünk, kérdezni fognak minket ezekről a nézeteltérésekről, mi azonban nem kaptunk meg minden okmányt. Például nincs meg nálunk a „83-ak platformja”.

Sztálin. Én nem írtam alá ezt a „platformot”. Nincs jogom rendelkezni idegen okmányokkal. (Derültség.)

6.      KÉRDÉS. A kapitalista országokban a termelés fejlődésének fő ösztönzője a haszonszerzés reménye. Ez az ösztönző a Szovjetunióban természetesen, viszonylag, hiányzik. Mi az, ami pótolja és mennyire hatékony az Ön véleménye szerint ez a pótlás? Lehet-e ez a pótlás állandó?

VÁLASZ. Igaz, hogy a kapitalista gazdaság fő hajtóereje a haszonszerzés. Igaz az is, hogy a haszonszerzés szocialista iparunknak se nem célja, se nem hajtóereje. Akkor hát mi a mi iparunk hajtóereje?

Elsősorban az a körülmény, hogy a gyárak nálunk nem a tőkések, hanem az egész nép tulajdonában vannak, hogy a gyárakat nem a tőkések emberei, hanem a munkásosztály képviselői igazgatják. Az a tudat, hogy a munkások nem a tőkéseknek, hanem saját államuknak, saját osztályuknak dolgoznak, — ez a tudat iparunk fejlődésének és tökéletesedésének hatalmas hajtóereje.

Meg kell jegyeznem, hogy nálunk a gyárak és üzemek igazgatóinak óriási többsége munkás, akiket a Legfőbb Népgazdasági Tanács a szakszervezetekkel egyetértésben nevez ki, és egyetlen igazgató sem maradhat meg állásában a munkások vagy a megfelelő szakszervezetek akarata ellenére.

Továbbá, meg kell jegyeznem, hogy minden vállalatnak van saját üzemi bizottsága, amelyet a munkások választanak, amely ellenőrzi a vállalat vezetőségének tevékenységét.

Végül, meg kell jegyeznem, hogy a munkások minden iparvállalatban termelési értekezleteket tartanak, amelyeken résztvesz az illető vállalat minden munkása; a munkások itt ellenőrzik a vállalat igazgatójának egész munkáját, megvitatják az üzemvezetőség munkatervét, rámutatnak a hibákra és fogyatékosságokra, s lehetőségük nyílik arra, hogy a szakszervezetek, a párt és a Szovjethatalom szervei útján kiküszöböljék ezeket a fogyatékosságokat.

Könnyen érthető, hogy mindezek a körülmények gyökeresen megváltoztatják a munkások helyzetét, és a vállalat belső életét. A kapitalista társadalomban a munkás idegen és gyűlöletes tulajdonnak, sőt fegyháznak tekinti a gyárat, ezzel szemben a szovjet viszonyok között a munkás már nem úgy tekint a gyárra, mint fegyházra, hanem a magáénak érzi a gyárat, amelynek fejlesztése és tökéletesítése neki magának létérdeke és szívügye.

Aligha szorul bizonyításra, hogy a munkásoknak ez az új viszonya a gyárhoz, a vállalathoz, a munkások vonzalma a vállalathoz — egész iparunknak hatalmas hajtóereje.

Ennek a körülménynek kell betudnunk azt a tényt, hogy a termelési technika terén napról napra nő a munkásfeltalálók száma, napról napra nő a munkásokból lett ipari szervezők száma.

Másodszor, az a körülmény, hogy az ipari jövedelem nálunk nem egyes személyek meggazdagodását szolgálja, hanem az ipar további kibővítését, a munkásosztály anyagi és kulturális helyzetének javítását, a munkásoknak és parasztoknak szükséges iparcikkek olcsóbbodását, vagyis megintcsak a dolgozó tömegek anyagi helyzetének javítását.

A tőkés nem fordíthatja jövedelmét a munkásosztály jólétének növelésére. A tőkés a profitnak él. Különben nem volna tőkés. Azért sajtolja ki a profitot, hogy többlettőkét halmozzon fel és kivigye azt a kevésbé fejlett országokba, azért, hogy újabb, még nagyobb profithoz jusson. Így áramlik a tőke Észak-Amerikából Kínába, Indonéziába, Dél- Amerikába, Európába, Franciaországból a francia gyarmatokba, Angliából az angol gyarmatokba.

Nálunk más a helyzet, mert mi nem folytatunk gyarmatpolitikát és ellene vagyunk a gyarmatpolitikának. Nálunk az ipari jövedelem az országban marad, és az ipar további kibővítésére, a munkások helyzetének javítására, az iparcikkek árának leszállítására és ezáltal a belső piac, s azon belül a paraszti piac felvevőképességének fokozására szolgál. Az ipar jövedelmének körülbelül 10 százalékát a munkásosztály életkörülményeinek javítására fordítjuk. Az állam viseli a munkásosztály társadalombiztosítási költségeit, amelyeknek összege a pénzben kifizetett munkabér 13 százalékára rúg. A jövedelem bizonyos részét (most nem tudom megmondani, hányadrészét) kulturális szükségletekre, gyári ipari tanuló oktatásra és a munkások szabadságidejének fizetésére fordítjuk. E jövedelem eléggé jelentős része (itt sem tudom most megmondani, hányadrésze) a munkások pénzben kapott bérének emelését szolgálja. Az ipari jövedelem fennmaradó részét az ipar további kibővítésére, régi gyárak javítására, új gyárak építésére, végül pedig az iparcikkek árának leszállítására fordítjuk.

Ezeknek a körülményeknek óriási jelentősége egész iparunkra nézve az, hogy:

a) megkönnyítik a mezőgazdaság és az ipar egymáshoz közeledését, s a város és a falu közötti ellentétek elsimítását;

b) elősegítik a városi és a falusi belső piac felvevőképességének növelését, s ezzel állandóan szélesedő bázist teremtenek az ipar további fejlődése számára.

Harmadszor, az a körülmény, hogy az ipar államosítása megkönnyíti az egész ipar tervszerű vezetését.

Állandó tényezők-e iparunk említett ösztönzői és hajtóerői? Állandóan ható tényezők lehetnek-e ezek? Igen, ezek feltétlenül állandóan ható ösztönzők és hajtóerők. És minél jobban fog fejlődni iparunk, annál nagyobb lesz e tényezők hatóereje és jelentősége.

7.      KÉRDÉS. Milyen mértékben lehetséges a Szovjetunió és más országok kapitalista iparának együttműködése?

Van-e megszabott határa ennek az együttműködésnek, vagy ez csak kísérlet, annak tisztázása érdekében, hogy hol és milyen együttműködés lehetséges, avagy nem lehetséges?

VÁLASZ. Nyilván a kapitalista államokkal kötött ideiglenes ipari, kereskedelmi és talán a diplomáciai megegyezésekről van szó.

Azt hiszem, hogy két ellentétes rendszer — a kapitalista rendszer és a szocialista rendszer — fennállása nem zárja ki az ilyen megegyezések lehetőségét. Azt hiszem, hogy az ilyen megegyezések a békés fejlődés körülményei között lehetségesek és célszerűek.

Az ilyen megegyezések legalkalmasabb talaja a kivitel és a behozatal. Nekünk szükségünk van felszerelésre, nyersanyagra (például gyapotra), félgyártmányokra (fémekből stb.), a kapitalistáknak pedig arra van szükségük, hogy eladják ezeket az árukat. Íme, itt a megegyezés alapja. A kapitalistáknak szükségük van kőolajra, fára, gabonára, nekünk pedig arra van szükségünk, hogy eladjuk ezeket az árukat. Íme, itt a megegyezés alapja. Nekünk hitelre van szükségünk, a kapitalistáknak pedig a hitelért fizetett jó kamatokra. Ez is egyik alapja a megegyezésnek a hitel vonalán, hiszen köztudomású, hogy a Szovjethatalom szervei a legpontosabb fizetők.

Ugyanezt mondhatjuk a diplomáciai téren kötött megegyezésekről is. Mi békepolitikát folytatunk és készek vagyunk arra, hogy kölcsönös megnemtámadási egyezményeket kössünk a burzsoá államokkal. Mi békepolitikát folytatunk és készek vagyunk arra, hogy az állandó hadseregek teljes eltörlésére is kiterjedő leszerelési egyezményt kössünk, amint már a génuai konferencián, az egész világ színe előtt kijelentettük. Íme, itt a diplomáciai megegyezés alapja.

Melyek a határai az ilyen egyezményeknek? A határt a két, egymással versengő, harcban álló rendszer ellentéte szabja meg. Azokon a kereteken belül, melyeket e két rendszer megenged, de csakis ezeken a kereteken belül, megegyezések teljes mértékben lehetségesek. Ezt bizonyítja a Németországgal, Olaszországgal, Japánnal stb. kötött egyezmények tapasztalata.

Csak kísérletek-e ezek a megegyezések, avagy huzamos jellegűek lesznek? Ez nemcsak tőlünk függ, ez szerződőfeleinktől is függ. Ez függ az általános helyzettől. A háború felboríthat mindenféle megegyezést. Ez, végül, a megegyezés feltételeitől függ. Gúzsbakötő feltételeket nem fogadhatunk el. Szerződést kötöttünk Harrimannal a grúziai mangánércbányák kiaknázására. A szerződés 20 évre szól. Mint látják, a szerződés tartama nem is rövid. Szerződést kötöttünk a Lena-Goldfields társasággal a szibériai arany kitermelésére. A szerződés 30 évre, tehát még hosszabb időre szól. Végül, szerződésünk van Japánnal a szahalini kőolajforrások és szénbányák kiaknázására.

Mi azt szeretnők, ha ezek a megegyezések többé-kevésbé tartós jellegűek volnának. Ez azonban, természetesen, nemcsak tőlünk függ, ez szerződőfeleinktől is függ.

8.      KÉRDÉS. Mi a legfőbb különbség Oroszország és a tőkés államok nemzeti kisebbségi politikája között?

VÁLASZ. Nyilván a Szovjetuniónak azokról a nemzetiségeiről van szó, amelyeket a cárizmus és az orosz kizsákmányoló osztályok korábban elnyomtak, és amelyeknek nem volt saját államiságuk.

A döntő különbség az, hogy a tőkés államokban nemzeti elnyomás és nemzeti rabság van, nálunk azonban, a Szovjetunióban, gyökerestül megszüntettük a nemzeti elnyomást is, a nemzeti rabságot is.

Ott, a tőkés államokban, az elsőosztályú nemzeteken, a kiváltságos nemzeteken, az „állami” nemzeteken kívül vannak másodosztályú nemzetek, „nem-állami” nemzetek, nemteljesjogú nemzetek, amelyeket megfosztottak egyik vagy másik joguktól és mindenekelőtt állami jogaiktól. Ezzel szemben nálunk, a Szovjetunióban, a nemzeti egyenlőtlenségnek és a nemzeti elnyomásnak mindezeket az ismérveit felszámoltuk. Nálunk minden nemzet egyenjogú és szuverén, mert eltöröltük a korábban uralkodó nagyorosz nemzet nemzeti és állami kiváltságait.

Természetesen nem a nemzetiségek egyenjogúságát kimondó nyilatkozatokról van szó. Minden burzsoá és szociáldemokrata pártnak szép számmal vannak ilyen nyilatkozatai. De mit érnek a nyilatkozatok, ha nem váltják őket valóra? Arról van szó, hogy fel kell számolni azokat az osztályokat, amelyek a nemzeti elnyomás hordozói, szülői és megvalósítói. Nálunk a földbirtokosok, a tőkések voltak ilyen osztályok. Mi megdöntöttük ezeket az osztályokat, és ezzel megszüntettük a nemzeti elnyomás lehetőségét. És mert ezeket az osztályokat megdöntöttük, éppen ezért nálunk lehetségessé vált a tényleges nemzeti egyenjogúság.

Ezt nevezik nálunk a különválásig terjedő nemzeti önrendelkezés eszméje megvalósításának. Éppen azért, mert megvalósítottuk a nemzetek önrendelkezését, éppen ezért sikerült megszüntetnünk a Szovjetunióban élő különböző nemzetek dolgozó tömegeinek kölcsönös bizalmatlanságát, és éppen ezért sikerült a nemzeteket az önkéntesség elve alapján egy szövetséges államban egyesítenünk. A ma fennálló Szovjetunió — a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége — a mi nemzeti politikánk eredménye, és annak a kifejezője, hogy a Szovjetunió nemzetei önkéntesen föderációra léptek egy szövetséges államban.

Aligha szorul bizonyításra, hogy a nemzeti kérdés terén ilyen politika elképzelhetetlen a tőkés országokban, mert ott még mindig a tőkések vannak hatalmon, akik a nemzeti elnyomás politikájának szülői és megvalósítói.

Ezzel kapcsolatban meg kell említenem például azt a tényt, hogy a Szovjetunió legfőbb hatalmi szervének, a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának élén nem okvetlenül orosz elnök áll, hanem a Szovjetunióban egyesült hat szövetségi köztársaságnak megfelelően hat elnök, akik közül az egyik — orosz (Kalinyin), a másik — ukrán (Petrovszkij), a harmadik — belorussz (Cservjakov), a negyedik — azerbajdzsán (Muszabekov), az ötödik — turkmen (Ajtakov), a hatodik — uzbek (Fajzulla Hodzsajev). Ez a tény nemzeti politikánk egyik beszédes kifejezője. Mondanom sem kell, hogy egyetlen, még a legdemokratikusabb burzsoá köztársaság sem szánná rá magát ilyen lépésre. Pedig ez a lépés számunkra magától értetődő tény, mely a nemzeti egyenjogúság politikájából következik.

9.      KÉRDÉS. Az amerikai munkásvezérek két körülménnyel igazolják a kommunisták elleni harcukat:

1) a kommunisták a szakszervezeteken belül folytatott frakcióharcukkal és a nem-radikális szakszervezeti funkcionáriusok ellen intézett támadásaikkal tönkreteszik a munkásmozgalmat;

2) az amerikai kommunisták Moszkvából kapnak utasításokat, ezért nem lehetnek jó szakszervezeti funkcionáriusok, mert egy külföldi szervezet irányában lojálisabbak, mint saját szakszervezetük irányában.

Hogyan lehetne ezt a nehézséget kiküszöbölni, hogy az amerikai kommunisták együtt dolgozhassanak az amerikai munkásmozgalom más osztagaival?

VÁLASZ. Azt hiszem, az amerikai munkásvezérek arra irányuló kísérletei, hogy igazolják a kommunisták elleni harcukat, egyáltalán nem állja ki a kritikát. Még senki sem bizonyította be és nem is fogja bebizonyítani, hogy a kommunisták tönkreteszik a munkásmozgalmat. Ellenben teljesen bebizonyítottnak tekinthető, hogy a kommunisták az egész világon, és Amerikában is, a munkásmozgalom legodaadóbb és legbátrabb harcosai.

Talán nem tény, hogy sztrájkok és munkástüntetések alkalmával a kommunisták a munkásosztály első soraiban haladnak és magukra vonják a kapitalisták első csapásait, a reformista munkásvezérek viszont ezalatt a kapitalisták háta mögé bújnak? Hogyisne bírálnák a kommunisták a reformista munkásvezérek gyávaságát és reakciós voltát? Hát nem világos, hogy az ilyen bírálat csak élénkítheti és erősítheti a munkásmozgalmat?

Igaz, az ilyen bírálat lerombolja a reakciós munkásvezérek tekintélyét. No, és mi különös van ebben? Válaszoljanak a reakciós munkásvezérek ellenbírálattal, de ne azzal, hogy a kommunistákat kiűzik a szakszervezetekből.

Azt hiszem, hogy az amerikai munkásmozgalom, ha élni és fejlődni akar, nem lehet meg a szakszervezeteken belül felmerülő különböző nézetek és áramlatok harca nélkül. Azt hiszem, hogy a nézetek és áramlatok harca a szakszervezetekben, a reakciós vezérek bírálata stb. egyre erősebb lesz, bármenynyire ágaskodnak is ez ellen a reformista munkásvezérek. És az amerikai munkásosztálynak okvetlenül szüksége van a nézetek ilyen harcára és az ilyen bírálatra, hogy választhasson a különböző áramlatok között, és hogy végre önálló szervezett erővé váljon az amerikai társadalomban.

Ha az amerikai reformista vezérek a kommunistákra panaszkodnak, ez csak annak a jele, hogy nem bíznak az igazukban, hogy nem érzik szilárdnak a helyzetüket. Éppen ezért félnek a bírálattól, mint a pestistől. Figyelemreméltó, hogy az amerikai munkásvezérek, mint kitűnik, eltökéltebb ellenségei még a legelemibb demokráciának is, mint sok szintén amerikai burzsoá.

Teljesen valótlan az az állítás, hogy az amerikai kommunisták „Moszkvából kapott utasítások szerint” dolgoznak. Nincs a világon olyan kommunista, aki hajlandó volna külső „utasításra”, meggyőződése ellenére, akarata ellenére, a helyzet követelményei ellenére cselekedni. És ha akadnának is valahol ilyen kommunisták, egy lyukas garast sem érnének.

A kommunisták a legbátrabb és legmerészebb emberek, akik tengernyi ellenség ellen harcolnak. A kommunistáknak, többek közt, éppen az az értékes tulajdonsága, hogy síkra tudnak szállni meggyőződésükért. Ezért különös, ha az amerikai kommunistákról úgy beszélnek, mint meggyőződés nélküli emberekről, akik csak kívülről kapott „utasítások szerint” képesek cselekedni.

A munkásvezéreknek csak abban az egyben van igazuk, hogy az amerikai kommunisták valóban tagjai a kommunisták nemzetközi szervezetének, és időről időre ennek a szervezetnek központjával különböző kérdésekről tanácskoznak. De hát mi rossz van ebben? Talán az amerikai munkásvezérek ellenzik egy nemzetközi munkásközpont szervezését? Igaz, ők nem csatlakoztak Amszterdamhoz. De nem azért nem csatlakoztak hozzá, mert ellene vannak egy nemzetközi munkásközpontnak, hanem azért, mert Amszterdamot túlságosan baloldali szervezetnek tartják. (Derültség.)

Miérthogy a kapitalisták szervezkedhetnek nemzetközi méretekben, de a munkásosztálynak vagy a munkásosztály egy részének ne legyen nemzetközi szervezete?

Nem világos-e, hogy Green és az Amerikai Munkásszövetségben ülő barátai rágalmazzák az amerikai kommunistákat, amikor szolgamódra szajkózzák a „moszkvai utasításokról” szóló kapitalista legendákat?

Vannak, akik azt hiszik, hogy a Kommunista Internacionále tagjai Moszkvában egyebet sem tesznek, mint az íróasztalnál ülnek és utasításokat írnak minden ország számára. Mivel több mint 60 ország csatlakozott a Kominternhez, elképzelhetik a Komintern tagjainak a helyzetét, akik se nem alusznak, se nem esznek, csak ülnek és éjjel-nappal utasításokat írnak ezeknek az országoknak. (Derültség.) És ezzel a mulatságos legendával akarják az amerikai munkásvezérek leplezni, hogy rettegnek a kommunistáktól, ezzel akarják elhomályosítani azt a tényt, hogy a kommunisták az amerikai munkásosztály legbátrabb és legodaadóbb katonái!

A küldöttség azt kérdezi, hol a kiút ebből a helyzetből? Azt hiszem, hogy itt csak egy kiút lehetséges: az amerikai szakszervezetekben meg kell engedni a nézetek és áramlatok harcát, fel kell hagyni azzal a reakciós politikával, hogy a kommunistákat kidobálják a szakszervezetekből, és lehetővé kell tenni Amerika munkásosztálya számára, hogy szabadon válasszon az áramlatok között, mert Amerikának még nem volt Októberi Forradalma, és a munkásoknak ott még nem volt lehetőségük arra, hogy véglegesen válasszanak a szakszervezeteken belüli különböző áramlatok között.

10.    KÉRDÉS. Jelenleg küldenek-e pénzt Amerikába az amerikai kommunista párt vagy a kommunista lap, a „Daily Worker” támogatására?

Ha nem, évenként mennyi tagsági díjat fizetnek az amerikai kommunisták a III. Internacionálénak?

VÁLASZ. Ha az amerikai kommunista párt és a III. Internacionále kölcsönös viszonyáról van szó, ki kell jelentenem, hogy Amerika kommunista pártja mint a Kommunista Internacionále része, bizonyára fizet a Kominternnek tagsági díjat, mint ahogy a Komintern, mint a nemzetközi kommunista mozgalom központja, úgy gondolom, erejéhez mérten szintén segíti Amerika kommunista pártját, ha ezt szükségesnek látja. Azt hiszem, ezen nincs mit csodálkozni, ebben nincs semmi rendkívüli.

Ha viszont Amerika kommunista pártjának és a Szovjetunió kommunista pártjának kölcsönös viszonyáról van szó, ki kell jelentenem, hogy nem tudok egyetlen olyan esetről sem, amikor az amerikai kommunista párt képviselői segítséget kértek volna a Szovjetunió kommunista pártjától. Ezt esetleg különösnek fogják tartani, de ez tény, mely az amerikai kommunisták túlzott aggályoskodásáról tanúskodik.

És mi lenne, ha Amerika kommunista pártja segítséget kérne a Szovjetunió kommunista pártjától? Azt hiszem, hogy a Szovjetunió kommunista pártja erejéhez mérten segítséget nyújtana Amerika kommunista pártjának. Valóban, mit érne az olyan kommunista párt, különösen egy hatalmon levő kommunista párt, ha nem nyújtana erejéhez mérten segítséget egy másik kommunista pártnak, mely a kapitalizmus járma alatt nyögő országban, működik. Szerintem az ilyen kommunista párt egy lyukas garast sem érne.

Tegyük fel, hogy az amerikai munkásosztály, megdöntvén burzsoáziáját, hatalomra jutott; tegyük fel, hogy Amerika munkásosztályától, amely győzelmet aratott a kapitalizmus ellen vívott nagy harcban, egy másik ország munkásosztálya tőle telhető anyagi segítséget kérne,— megtagadhatná-e az amerikai munkásosztály ezt a segítséget? Azt hiszem, szégyent hozna önmagára, ha ingadoznék a segélynyújtásban.

11.    KÉRDÉS. Tudjuk, hogy egyes jó kommunisták nem értenek teljesen egyet a kommunista pártnak azzal a követelésével, hogy minden új tag ateista legyen, mert hiszen a reakciós papság jelenleg el van nyomva. Nem lehetne-e a kommunista párt a jövőben semleges az olyan vallással szemben, mely a tudományt a maga egészében támogatná és a kommunizmussal nem helyezkednék szembe.

Megengedhetnék-e Önök a jövőben a párt tagjainak, hogy vallásos meggyőződésüket kövessék, ha az nem ellenkeznék a párt iránti lojalitással?

VÁLASZ. Ez a kérdés kissé pontatlan.

Előszöris nem ismerek olyan „jó kommunistákat”, amilyenekről a küldöttség beszél. Egyáltalán, ilyen kommunisták aligha is vannak a világon.

Másodszor, ki kell jelentenem, hogy formailag pártunkban nincsenek olyan felvételi feltételek, amelyek a tagjelölttől feltétlenül megkövetelnék, hogy ateista legyen. A pártba való felvétel feltételei nálunk a következők: a párt programjának és szervezeti szabályzatának elismerése; a párt és a pártszervek határozatainak feltétlen betartása; tagsági díj fizetése; a párt egyik szervezetéhez való tartozás.

Egy küldött. Igen gyakran olvasom azt, hogy a pártból kizárnak tagokat azért, mert hisznek istenben.

Sztálin. Csak ismételhetem azt, amit a pártba való felvétel feltételeiről mondottam. Más feltételek nálunk nincsenek.

Azt jelenti-e ez, hogy a párt a vallás irányában semleges? Nem, nem azt jelenti. Mi a vallási előítéletek ellen folytatunk és fogunk is propagandát folytatni. Országunk törvényei olyanok, hogy minden állampolgárnak joga van bármilyen vallást követni. Ez kinek-kinek lelkiismereti ügye. Éppen ezért hajtottuk végre az egyháznak az államtól való elválasztását. De amikor az egyháznak az államtól való elválasztását végrehajtottuk és a vallásszabadságot kihirdettük, egyszersmind minden egyes polgár számára fenntartottuk azt a jogot, hogy meggyőzés útján, propaganda és agitáció útján harcoljon az egyik vagy a másik vallás ellen, minden vallás ellen. A párt nem lehet semleges a vallás irányában, és vallásellenes propagandát fejt ki minden és mindennemű vallási előítélet ellen, mert a tudomány pártján áll, a vallási előítéletek pedig szembehelyezkednek a tudománnyal, minthogy minden vallás olyasvalami, ami ellentéte a tudománynak. Olyan esetek, mint Amerikában, ahol nemrégiben darwinistákat elítéltek, nálunk lehetetlenek, mert nálunk a párt olyan politikát folytat, amely a legmesszebbmenően védelmezi a tudományt.

A párt nem lehet a vallási előítéletek irányában semleges, és propagandát fog folytatni ezek ellen az előítéletek ellen, mert ez egyik biztos eszköze annak, hogy megfosszuk befolyásától a reakciós papságot, mely a kizsákmányoló osztályokat támogatja és a kizsákmányoló osztályoknak való engedelmességet hirdeti.

A párt nem lehet semleges a vallási előítéletek hirdetőivel szemben, a dolgozó tömegek öntudatát megmérgező reakciós papsággal szemben.

Elnyomtuk-e a reakciós papságot? Igen, elnyomtuk. Csak az a baj, hogy ezt a reakciós papságot még mindig nem számoltuk fel teljesen. A vallásellenes propaganda az az eszköz, amelynek segítségével dűlőre kell vinni a reakciós papság felszámolását. Előfordul, hogy egyik vagy másik párttag néha akadályozza a vallásellenes propaganda teljes mértékben való kifejlesztését. Ha ilyen párttagokat kizárnak, ez igen helyes, mert az ilyen „kommunistáknak” nincs helyük a párt soraiban.

12.    KÉRDÉS. Jellemezhetné-e röviden azt a jövendő társadalmat, amelyet a kommunizmus próbál megteremteni?

VÁLASZ. A kommunista társadalom általános jellemzése megtalálható Marx, Engels és Lenin műveiben.

A kommunista társadalom anatómiájáról röviden azt mondhatjuk, hogy az olyan társadalom lesz: a) ahol a munka- és termelési eszközök nem magántulajdonban, hanem társadalmi, kollektív tulajdonban lesznek; b) ahol nem lesznek osztályok és nem lesz államhatalom, hanem lesznek ipari és mezőgazdasági dolgozók, akik, mint dolgozók szabad társulása, gazdaságilag igazgatják magukat; c) ahol a tervszerűen szervezett népgazdaság a legfejlettebb technikán alapul majd mind az ipar, mind a mezőgazdaság terén; d) ahol nem. lesz ellentét város és falu, ipar és mezőgazdaság között; e) ahol a termékeket a régi francia kommunisták elve szerint fogják elosztani: „mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint”; f) ahol a tudománynak és a művészetnek eléggé kedvező feltételei lesznek ahhoz, hogy elérjék teljes virágzásukat; g) ahol az egyén, akinek nincs többé gondja a darab kenyérre és nem kell a „világ hatalmasaihoz” törleszkednie, valóban szabad lesz.

És így tovább és így tovább.

Világos, hogy az ilyen társadalomtól még messze vagyunk.

Ami a kommunista társadalom teljes diadalához szükséges nemzetközi viszonyokat illeti, azok olyan mértékben fognak kialakulni és érlelődni, amilyenben a forradalmi válságok és a munkásosztály forradalmi akciói a kapitalista országokban növekednek.

Nem szabad a dolgot úgy képzelni, hogy egy ország vagy néhány ország munkásosztálya a szocializmus, sőt a kommunizmus felé tart, a többi ország kapitalistái pedig közömbösen, ölhetett kézzel fogják ezt nézni. Még kevésbé szabad a dolgot úgy képzelni, hogy a kapitalista országok munkásosztálya hajlandó lesz egyszerű nézője lenni annak, hogy egyik vagy másik országban győzelmesen fejlődik a szocializmus. A valóságban a kapitalisták minden tőlük telhetőt el fognak követni, hogy megfojtsák ezeket az országokat. A valóságban minden komoly lépést, melyet egyik vagy másik országban a szocializmus és méginkább a kommunizmus felé tesznek, elkerülhetetlenül nyomon követi majd a kapitalista országok munkásosztályának feltartóztathatatlan törekvése arra, hogy ezekben az országokban kivívja a hatalmat és a szocializmust.

Ilymódon a nemzetközi forradalom és a nemzetközi reakció további fejlődése során két világméretű központ fog kialakulni: a szocialista központ, amely körül a szocializmushoz vonzódó országok tömörülnek, és a kapitalista központ, amely körül a kapitalizmushoz vonzódó országok tömörülnek. E két tábor harca fogja eldönteni a kapitalizmus és a szocializmus sorsát az egész világon.

II
Sztálin elvtárs kérdései és a küldöttek válaszai

Sztálin. Ha a küldöttség nem nagyon fáradt, megkérném, engedje meg, hogy én is intézhessek hozzá néhány kérdést. (A küldöttség hozzájárul.)

1.      KÉRDÉS. Mi a magyarázata annak, hogy Amerikában a szakmailag szervezett munkások százaléka oly csekély?

Ha nem tévedek, Amerikában körülbelül 17 millió ipari munkás van. (A küldöttek azt a felvilágosítást adják, hogy Amerikában az ipari munkások száma 18—19 millió.) A szervezett munkások száma, ha jól tudom, mintegy 3 millió. (A küldöttek azt a felvilágosítást adják, hogy az Amerikai Munkásszövetség körülbelül 3 millió szervezett munkást számlál, azonkívül más szakszervezetekben is van félmillió szervezett munkás, úgy hogy a szervezett munkások száma 3 1/2 millió.) Nézetem szerint a szakmailag szervezett munkásoknak ez az aránya nagyon kicsiny. Nálunk, a Szovjetunióban, az ország proletárjainak 90 százaléka tagja valamely szakszervezetnek. Megkérdezném a küldöttséget, pozitív ténynek tekinti-e azt, hogy a munkásoknak aránylag kis száma van szakszervezetileg szervezve? Nem gondolja-e a küldöttség, hogy ez a tény az amerikai proletariátus gyengeségének, annak a jele, hogy a proletariátus gazdasági téren gyenge harci eszközökkel rendelkezik a kapitalisták ellen?

Brophy. A szakszervezetek kis taglétszáma nem a szakszervezetek sikertelen taktikájával, hanem az ország általános gazdasági viszonyaival magyarázandó, amelyek nem ösztönzik az egész munkásságot szervezkedésre, mert a gazdasági viszonyok kedvezőek és korlátozzák a munkásosztály kapitalisták elleni harcának szükségességét. Ezek a viszonyok természetesen meg fognak változni, és e viszonyok megváltozásával párhuzamosan növekedni fognak a szakszervezetek is, és az egész szakszervezeti mozgalom más úton fog haladni.

Douglas. Egyetértek az előttem szóló magyarázatával. Ehhez még hozzáteszem, hogy, előszöris, szem előtt kell tartani azt a körülményt, hogy az Egyesült Államokban az utóbbi időben maguk a kapitalisták igen jelentékenyen emelték a munkabért. Ilyen munkabéremelési folyamatot észlelhettünk 1917-ben, 1919-ben és később. A jelenlegi reálbér az 1911-es munkabérhez képest jóval magasabb.

A szakszervezeti mozgalom, fejlődése folyamán, kezdetben mesterségek szerint, szakmai alapon épült és ma is így épül, tehát főleg szakmunkások számára létesítettek szakszervezeteket. Ezeknek a szakszervezeteknek élén állandó vezetők álltak, akik zártkörű szervezetet alkottak, és tagjaik számára jó feltételeket igyekeztek biztosítani. Semmi sem serkentette őket arra, hogy a szakszervezetek kereteit kitágítsák, hogy a szakképzetlen munkásokat is bevonják a szakszervezetekbe.

Azonkívül az amerikai szakszervezeti mozgalomnak számolnia kell egy nagyon jól szervezett kapitalizmussal, amelynek rendelkezésére áll minden eszköz annak megakadályozására, hogy valamennyi munkás szakszervezetekben szervezkedjék. Ha, mondjuk, valamely tröszt a szakszervezet túlerős ellenállásába ütközik egyik vállalatában, akkor nem riad vissza még olyan rendszabálytól sem, hogy bezárja ezt a vállalatot, és a munkát egy másik vállalatának adja át. Így töri meg a szakszervezet ellenállását.

Az amerikai kapitalizmus saját elhatározásából emeli a munkások bérét, de nem ad semmiféle gazdasági hatalmat, nem nyújt lehetőséget arra, hogy a munkások gazdasági helyzetük javításáért harcoljanak.

További nagyon fontos körülmény Amerikában, hogy a kapitalisták viszályt szítanak a különböző nemzetiségű munkások között. A szakképzetlen munkások legnagyobb része Európából jött Amerikába, vagypedig — az utóbbi időben — néger munkás. A kapitalisták igyekeznek viszályt szítani a különböző nemzetiségű munkások között. Ez a nemzetiségi megoszlás megmutatkozik a szakképzettség és a szakképzetlenség szerinti megoszlás vonalán is. A kapitalisták rendszeresen szítják az ellentétet a különböző nemzetiségű munkások között, tekintet nélkül arra, hogy munkájuk szakmunka-e vagy sem.

Az utóbbi 10 esztendőben az amerikai kapitalizmus felvilágosultabb politikát folytat abban az értelemben, hogy maga szervez úgynevezett üzlettársi szakszervezeteket. Bevonja a munkásokat vállalatának munkájába, érdekeltté teszi a munkásokat e vállalat profitjában, és így tovább. Az amerikai kapitalizmusnak az a tendenciája, hogy a horizontális megosztást vertikális megosztással helyettesítse, vagyis megbontsa a munkásosztályt azzal, hogy bevonja a munkásokat a kapitalizmus érdekkörébe.

Coyle. Én nem elméleti, hanem gyakorlati szempontból szólok a kérdéshez. Igaz, a munkásokat a legjobb jó konjunktúrában szervezni, de a helyzet az, hogy az Amerikai Munkásszövetség tagsági statisztikája azt mutatja, hogy az Amerikai Munkásszövetségben fokozatosan csökken a szakképzetlen munkások és nő a szakképzett munkások létszáma. Az Amerikai Munkásszövetség tehát olyan szervezet akar lenni és fokozatosan olyan szervezetté is válik, melynek a tagsága főleg szakképzett munkásokból áll.

Az amerikai szakszervezeti mozgalom alig terjed ki a szakképzetlen munkásokra. A nagy iparágak kívül maradnak a szakszervezeteken. E nagy iparágak munkásai közül csak a szénipari és vasúti munkások vannak valamennyire megszervezve, de még itt is azt látjuk, hogy a széniparban dolgozó munkások 65 százaléka szervezetlen. Egyes iparágak munkásai, például az acél-, a kaucsuk-, az automobiliparban dolgozó munkások, szakmailag majdnem teljesen szervezetlenek. Azt mondhatjuk, hogy a szakszervezetek a szakképzetlen munkásokat nem ölelik fel.

Van több olyan szakszervezet, amelyek nem tartoznak az Amerikai Munkásszövetséghez, s amelyek igyekeznek megszervezni a szakképzetlen és kevéssé képzett munkásokat. Ami az Amerikai Munkásszövetség vezéreinek álláspontját illeti, egyikük például, a vas- és fémmunkások szakszervezetének elnöke egészen nyíltan kijelentette, hogy nem akar a szakszervezetébe szakképzetlen munkásokat bevonni. A szakszervezeti vezéreket illetőleg az a helyzet, hogy kialakult egy vezéri kaszt, amely néhány tucat emberből áll, akik évi tízezer dollár és még ennél is nagyobb fizetést húznak, s ebbe a kasztba rendkívül nehéz bejutni.

Dunn. Ahogy Sztálin elvtárs állítja be a kérdést, az nem igazságos, mert ha az ő országában a munkások 90 százaléka szakszervezeti tag, ez érthető, hiszen itt a hatalom a munkásosztályé, ezzel szemben a kapitalista országokban a munkásosztály elnyomott osztály, és a burzsoázia mindent elkövet, hogy lehetetlenné tegye a munkások szakmai szervezkedését.

Azonkívül, ott reakciós szakszervezetek vannak, amelyeknek élén reakciós vezérek állnak. Az amerikai viszonyok között még a szakszervezetek eszméjével is nagyon nehéz megbarátkoztatni a munkásokat. Ez az oka annak, hogy Amerikában olyan kevéssé terjedtek el a szakszervezetek.

Sztálin. Egyetért-e a legutóbb szóló küldött az előtte szólóval abban, hogy az amerikai munkásmozgalom egyes vezetői maguk igyekeznek korlátozni a szakszervezeti mozgalmat?

Dunn. Egyetértek.

Sztálin. Én nem akartam senkit sem megsérteni. Én csak tisztázni akartam magamnak, hogy miben különbözik a dolgok állása Amerikában és a Szovjetunióban. Ha megsértettem valakit, bocsánatot kérek. (Derültség.)

Dunn. Egyáltalában nem sértődtem meg.

Sztálin. Van-e Amerikában állami munkásbiztosítási rendszer?

Egy küldött. Amerikában nincs állami munkásbiztosítási rendszer.

Coyle. A legtöbb államban üzemi baleset esetén kártalanítást adnak, de legfeljebb 30 százalékos rokkantságnak megfelelő összeget fizetnek. Ez így van a legtöbb államban. A baleseti összeget azok a magáncégek fizetik, amelyeknek üzemében a baleset történt, de a fizetést törvény teszi kötelezővé.

Sztálin. Van-e Amerikában állami munkanélküli biztosítás?

Egy küldött. Nincs. A munkanélküliség esetére létesített biztosítási alapból valamennyi államban összesen 80—100 000 munkanélkülit lehet kielégíteni.

Coyle. Van ipari balesetbiztosítás (nem állami), amely csak az üzemben történt balesetekre vonatkozik. De a betegség vagy öregség következtében beállott rokkantság esetére nincs biztosítás. A biztosítási alapot a munkások járulékaiból létesítik. A biztosítási alap egész összegét lényegében maguk a munkások fizetik, mert ha a munkások nem létesítenének ilyen alapot, magasabb bérpótlékot kapnának, mivel azonban az alapot a munkások rendszerint a vállalkozókkal való megegyezés alapján létesítik, ezért a munkások kisebb bérpótlékot kapnak. Így jön létre majdnem az egész alap. A vállalkozók valójában jelentéktelen összeggel, mintegy 10 százalékkal járulnak hozzá ehhez az alaphoz.

Sztálin. Azt hiszem, az elvtársakat érdekelni fogja, ha közlöm, hogy nálunk, a Szovjetunióban, az állam évenként több mint 800 millió rubelt ad munkásbiztosításra.

Talán azt sem lesz fölösleges közölnöm, hogy nálunk a munkások minden iparágban a szokásos, pénzben fizetett munkabéren kívül, pótlólag még körülbelül a munkabér egyharmadának megfelelő összeget kapnak biztosítás, mindennapi életkörülményeik javítása, kulturális szükségleteik kielégítése stb. formájában.

2.      KÉRDÉS. Mivel magyarázható az, hogy az Északamerikai Egyesült Államokban nincs külön munkás tömegpárt?

Az amerikai burzsoáziának két nagy politikai pártja is van, a köztársasági párt és a demokrata párt, az amerikai munkásoknak ellenben nincsen saját politikai tömegpártjuk. Nem gondolják-e az elvtársak, hogy egy önálló munkás tömegpárt hiánya, még ha ez a párt olyan volna is, mint az angliai (a Labour Party), gyengíti a munkásosztály erejét a kapitalisták ellen folytatott politikai harcban?

Azután még egy kérdés: miért ellenzik olyan határozottan az amerikai munkásmozgalom vezetői, Green és a többiek, egy önálló munkáspárt megalakítását Amerikában?

Brophy. Igen, a vezetők hoztak olyan értelmű döntést, hogy ilyen párt megalakítása felesleges. De van egy kisebbség, amely szükségesnek tartja egy ilyen párt megteremtését. Amerikában most olyanok az objektív viszonyok, hogy, mint már mondottam, nagyon gyenge az amerikai szakszervezeti mozgalom, a szakszervezeti mozgalomnak ez a gyengesége pedig azzal magyarázható, hogy a munkásosztály egyelőre nem érzi szükségét annak, hogy szervezkedjék és harcoljon a kapitalisták ellen, mivel a kapitalisták maguk emelik a munkások bérét, kielégítő anyagi helyzetet biztosítanak számukra.

Sztálin. De hiszen főleg csak a szakképzett munkásokról gondoskodnak, ha ugyan egyáltalában gondoskodnak róluk. Itt valami ellentmondás van. Egyrészt, mint mondják, nincs szükség szervezkedésre, mert a munkásokról amúgy is gondoskodnak; másrészt azt mondják, hogy a szakszervezetekben éppen a legjobban ellátott, vagyis a szakmunkások vannak szervezve; harmadszor meg azt állítják, hogy éppen a legkevésbé ellátott, vagyis a szakképzetlen munkások nincsenek szervezve, pedig ezeknek van a leginkább szükségük szervezkedésre. Ezt sehogy se tudom megérteni.

Brophy. Igen, itt ellentmondás van, de az amerikai valóság politikai és gazdasági tekintetben ugyanilyen ellentmondásos.

Brebner. Bár a szakképzetlen munkások nincsenek szakmailag szervezve, de van politikai szavazati joguk. Ha tehát a szakképzetlen munkásoknak elégedetlenségre van okuk politikai szavazati jogukkal élve, kifejezést adhatnak annak. Másrészt a szakszervezetileg szervezett munkások is, ha különösen nehéz idő jár rájuk, nem a szakszervezetet használják fel, hanem politikai szavazati jogukkal élnek. Ilymódon a politikai szavazati jog pótolja a szakmai szervezettség hiányát.

Israels. A legnagyobb nehézségek egyike maga a rendszer, az Egyesült Államok választási rendszere. Az ottani elnökválasztásokon nem azt választják meg, aki az egész országban a legtöbb szavazatot kapja, vagy akire valamelyik osztály többsége szavaz. Ott minden államban elektor-testületek vannak, minden államnak bizonyos számú szavazata van, s az elektorok vesznek részt az elnökválasztásban. Ahhoz, hogy valakit elnöknek megválasszanak, a szavazatok 51 %-a szükséges. Ha 3—4 párt lesz, akkor olyan helyzet áll elő, hogy senkit sem fognak megválasztani, és akkor a kongresszusnak kell választania. Ezzel érvelnek egy harmadik párt megalakítása ellen. Egy harmadik párt megalakításának ellenzői így érvelnek: ne állítsatok harmadik jelöltet, mert ezzel szétforgácsoljátok a liberális párt szavazatait, és lehetetlenné teszitek a liberális párt jelöltjének megválasztását.

Sztálin. La Follette szenátor annakidején mégis alakított egy harmadik burzsoá pártot. Vagyis egy harmadik párt, ha az burzsoá párt, nem forgácsolhatja szét a szavazatokat, de ha az munkáspárt lesz, akkor szétforgácsolhatja a szavazatokat.

Davies. Azt, amiről az előttem szóló küldött beszélt, nem tartom döntő ténynek. Szerintem a legfontosabb tény a következő. Példaként arra a városra hivatkozom, ahol lakom. A választási kampány idején megjelenik valamelyik párt képviselője és valamilyen felelős tisztséget ruház a szakszervezet vezetőjére, a választási kampánnyal kapcsolatban pedig átad neki bizonyos pénzösszeget, amellyel az tetszése szerint rendelkezhet, s ezután a szakszervezeti vezető a kapott tisztséggel kapcsolatban bizonyos tekintélyre tesz szert. Az a helyzet áll elő, hogy a szakszervezeti mozgalom vezetői maguk is hívei az egyik vagy a másik burzsoá pártnak. Ezért természetes, hogy amikor egy harmadik, egy munkáspárt megalakításáról van szó, ezek a szakszervezeti vezérek semmit sem akarnak tenni egy ilyen párt megalakítása érdekében. Emellett arra hivatkoznak, hogy ha harmadik pártot alakítanának, szakadás állna be a szakszervezetekben.

Douglas. Az a tény, hogy a szakszervezetekben csak szakmunkások vannak, főleg azzal magyarázható, hogy annak, aki be akar lépni a szakszervezetbe, bizonyos alappal kell rendelkeznie és jól kell keresnie, mert a tagsági díjak nagyon magasak és a szakképzetlen munkások képtelenek a magas belépési díjat megfizetni.

Azonkívül a szakképzetlen munkásokat állandóan az a veszély fenyegeti, hogy a vállalkozó kihajítja őket, ha szervezkedni próbálnak. A szakképzetlen munkások csak a szakmunkások hathatós támogatásával szervezkedhetnek. Ezt a támogatást a legtöbb esetben nem kapják meg. Ez a körülmény az egyik legfőbb akadálya annak, hogy a szakképzetlen munkások szakszervezetekben szervezkedjenek.

A munkástömegek jogaik védelmét főleg e jogok politikai védelmének vonalán igyekeznek elérni. Ebben látom a legfőbb okát annak, hogy a szakképzetlen munkások nem szervezkednek.

Még rá kell mutatnom az amerikai választási rendszer egyik sajátosságára, a közvetlen választásra. Bárki eljöhet a választói gyűlésre, demokratának vagy köztársaságpártinak nyilváníthatja magát és szavazhat. Meg vagyok győződve, hogy Gompers nem tudta volna megtartani a munkásokat egy nem-politikai program alapján, ha nem lett volna kezében a közvetlen szavazás érve. Gompers mindig azt mondta a munkásoknak, hogy ha politikailag akarnak tevékenykedni, beléphetnek a két meglevő politikai pártba, ott megszerezhetik maguknak ezt vagy azt a tisztséget, tekintélyre tehetnek szert. Gompersnek ezzel az érvvel sikerült visszatartania a munkásokat a munkásosztály szervezkedésének és egy munkáspárt megalakításának gondolatától.

3.      KÉRDÉS. Mivel magyarázható, hogy a Szovjetunió elismerése kérdésében az Amerikai Munkásszövetség vezetői sok burzsoánál is reakciósabbak?

Mivel magyarázható, hogy olyan burzsoák, mint Borah úr és mások, a Szovjetunió elismerése mellett foglalnak állást, ezzel szemben az amerikai munkásmozgalom vezetői, Gomperstől Greenig, a legreakciósabb propagandát folytatták és folytatják az első munkás-köztársaság elismerése ellen, a Szovjetunió elismerése ellen?

Mivel magyarázható, hogy még egy olyan reakciós is, mint Woodrow Wilson volt amerikai elnök, lehetségesnek tartotta, hogy „üdvözölje” Szovjet-Oroszországot, Green és az Amerikai Munkásszövetség többi vezetője viszont reakciósabb akar lenni a kapitalistáknál?

Felolvasom Woodrow Wilson „üdvözletének” szövegét, melyet 1918 márciusában küldött Oroszország Szovjetkongresszusának, amikor a német császár seregei támadást indítottak a szovjet Petrográd ellen:

„A Szovjetek kongresszusa alkalmából az Egyesült Államok népeinek nevében őszinte rokonszenvemet fejezem ki az orosz népnek, különösen most, amikor Németország fegyveres erői országuk belsejébe nyomultak, hogy megakadályozzák szabadságharcukat, megsemmisítsék e harc minden vívmányát, megvalósítsák a német terveket és rabságba döntsék az orosz népet. Noha az Egyesült Államok kormányának jelenleg sajnos nincs módjában, hogy olyan közvetlen segítséget nyújtson, amilyet óhajtana, a most folyó kongresszus útján meg akarnám üzenni az orosz népnek, hogy az Egyesült Államok kormánya felhasznál minden lehetőséget annak biztosítása érdekében, hogy Oroszország visszaszerezze teljes szuverenitását és teljes függetlenségét belügyeiben, és teljes mértékben újból betöltse nagy szerepét Európa és a mai emberiség életében. Az Egyesült Államok népe szíve mélyéből együttérez az orosz néppel abban a törekvésében, hogy örökre megszabaduljon a zsarnokságtól és sorsának intézését maga vegye kezébe” („Pravda” 50. sz. 1918 márc. 16).

Normálisnak tekinthető-e, hogy az Amerikai Munkásszövetség vezetői reakciósabbak akarnak lenni, mint a reakciós Wilson?

Brophy. Nem tudom pontosan megmagyarázni ennek okait, de azt hiszem, hogy az Amerikai Munkásszövetség vezéreit ugyanazok az indokok vezérlik akkor is, amikor ellenzik Szovjet-Oroszország elismerését, és akkor is, amikor nem lépnek be az Amszterdami Internacionáléba. A dolog nyitja az amerikai munkások sajátos filozófiájában és az amerikai munkásoknak az európai munkásokétól különböző gazdasági helyzetében van.

Sztálin. De az Amerikai Munkásszövetség vezetői, úgy tudom, nem ellenzik Olaszország és Lengyelország elismerését, ahol a fasiszták uralkodnak.

Brophy. Amikor ön Lengyelország és Olaszország példájára hivatkozik, ahol fasiszta kormányok vannak, ezzel megmagyarázza annak az okát is, hogy miért nem ismeri el Amerika a Szovjetuniót. Ez az ellenszenv a Szovjetunióval szemben azzal magyarázható, hogy az amerikai szakszervezeti mozgalom vezéreinek kellemetlenségeik vannak saját kommunistáikkal.

Dunn. Az az ok, melyről az előttem szóló tett említést — t. i. hogy az amerikai szakszervezeti mozgalom vezetői nem ismerhetik el a Szovjetuniót, amikor viszályban vannak saját kommunistáikkal —, nem meggyőző, mert ők már akkor ellenezték a Szovjetunió elismerését, amikor az amerikai kommunista párt még nem is létezett.

A legfőbb ok az, hogy az Amerikai Munkásszövetség vezetői mindent elleneznek, ami szocializmushoz hasonló. A szocializmus ellen a kapitalisták hangolják őket, akiknek van egy szervezetük, az úgynevezett „Országos Polgári Szövetség”, amely az egész amerikai társadalmat minden eszközzel mindennemű szocializmus ellen igyekszik hangolni. Ez a szervezet foglalt állást Ivy Lee ellen, aki Amerika és a Szovjetunió kereskedelmi kapcsolatainak fejlesztéséért szállt síkra. Ennek a szervezetnek a vezérei így beszéltek: hogyan tartsunk rendet munkásosztályunk soraiban, amikor a liberálisok ilyen húrokat kezdenek pengetni. Az „Országos Polgári Szövetség” egy kapitalista csoport szervezete, amely sok pénzt fektetett ebbe a szervezetbe és a szervezetet vezeti. Meg kell jegyeznem, hogy Matthew Woll, az Amerikai Munkásszövetség elnökhelyettese, egyúttal ennek a reakciós szövetségnek is elnökhelyettese.

Brophy. Azok az okok, melyekre a szakszervezeti vezérek reakciósságával kapcsolatban utaltak, nem döntő okok. Ezt a kérdést mélyebben kell vizsgálni. Az a tény, hogy egy amerikai munkásküldöttség jött a Szovjetunióba, a legjobb válasz erre a kérdésre, és a legjobban mutatja, hogy az amerikai munkások egy része rokonszenvez a Szovjetunióval. Azt hiszem, hogy az Amerikai Munkásszövetség vezéreinek véleménye a Szovjetunióról nem különbözik az amerikai munkásosztály többségének véleményétől. A munkásosztály többségének a Szovjetunióval kapcsolatos álláspontja azzal magyarázható, hogy a Szovjetunió messze van. Az amerikai munkásosztályt nem érdekli minden nemzetközi ügy, és az amerikai munkásosztálynak a Szovjetunióhoz való viszonya kérdésében erősen érezhető a burzsoázia befolyása.

„Pravda” 210. sz.
1927. szeptember 15.

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Az SzK(b)P Központi Bizottságának és Központi Ellenőrző Bizottságának együttes plénuma

1927. július 29—augusztus 9

I. Sztálin. Az ellenzékről.
Cikkek és beszédek 1921—1927.
Moszkva—Leningrád 1928.

A nemzetközi helyzet és a Szovjetunió védelme

Beszéd augusztus 1-én

I
Az ellenzék kirohanásai a Komintern szekciói ellen

Elvtársak! Mindenekelőtt Kamenyevnek, Zinovjevnek és Trockijnak a Komintern szekciói ellen, a Komintern lengyel, osztrák, angol, kínai szekciója ellen intézett kirohanásaival kívánok foglalkozni. Azért akarom ezt a kérdést érinteni, mert ők, az ellenzékiek, felkavarták a vizet, a testvérpártokkal kapcsolatban port hintettek a szemekbe, márpedig itt világosságra van szükségünk, nempedig ellenzéki fecsegésre.

A lengyel párt kérdése. Zinovjev itt vitézül kijelentette, hogy ha a lengyel pártban jobboldali elhajlás észlelhető, amelyet Warszki képvisel, ennek a Kommunista Internacionále, a Komintern mostani vezetősége az oka. Azt mondotta, hogy ha Warszkinak egyidőben az volt az álláspontja — s valóban az is volt —, hogy támogatni kell Pilsudski csapatait, ez a Komintern bűne.

Ez egyáltalában nem igaz. Hivatkozhatom tényekre, hivatkozhatom a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság múlt évi júliusi plénuma gyorsírói jegyzetének egyes helyeire, melyeket önök ismernek, tanúként hivatkozhatom olyan emberre, mint Dzerzsinszkij elvtárs, aki akkor kijelentette, hogy ha a lengyel pártban jobboldali elhajlás volt, azt éppenhogy Zinovjev istápolta.

Ez az úgynevezett Pilsudski-felkelés napjaiban történt, amikor mi, a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága és pártunk Központi Bizottsága lengyel bizottságának tagjai, Dzerzsinszkij, Unschlicht, én, Zinovjev és mások határozatokat dolgoztunk ki Lengyelország kommunista pártja számára. Zinovjev, mint a Komintern elnöke, akkor előterjesztette saját javaslatait, melyekben többek közt azt mondotta, hogy Lengyelországban, az adott helyzetben, amikor a Pilsudskit támogató erők és a lengyel Witos-kormányt támogató erők harca fellángol, ebben a helyzetben megengedhetetlen a kommunista párt semlegességi politikája, és hogy Pilsudski ellen egyelőre nem kell élesen fellépni.

Ezt akkor néhányan, közöttünk Dzerzsinszkij is, kifogásoltuk, és azt mondottuk, hogy ez az útmutatás helytelen, hogy csak zavart fog kelteni Lengyelország kommunista pártjában. Le kell szegezni, hogy nemcsak a semlegességi politika, hanem Pilsudski támogatásának politikája is megengedhetetlen. Néhány ellenvetés után ezt az útmutatást módosításainkkal együtt elfogadták.

Ezzel azt akarom mondani, hogy nem nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki az ellen a Warszki ellen szónokoljon, aki akkor hibát követett el és akinek ezért kellően megmosták a fejét, de a saját bűnét másra kenni, a lengyel pártban a jobboldali elhajlás istápolásának bűnét, Zinovjev bűnét a Kominternre, a Komintern mostani vezetőire kenni annyi, mint bűnt követni el a Komintern ellen.

Azt mondhatják erre, hogy ez csekélység és ezzel nem érdemes foglalkoznom. Nem, elvtársak, ez nem csekélység. A lengyel pártban mutatkozó jobboldali elhajlás elleni harc még tart és még folytatódni is fog. Zinovjevnek — ejnye, hogy is fejezzem ki enyhébben — van mersze azt állítani, hogy a jobboldali elhajlást a Komintern mostani vezetősége támogatja. A tények azonban az ellenkezőjét bizonyítják. Azt bizonyítják, hogy Zinovjev rágalmazza a Kominternt, amikor saját bűnét másra keni. Zinovjevnek már ilyen a szokása, ez nem újság nála. Nekünk viszont az a kötelességünk, hogy Zinovjev rágalmazó eljárását mindannyiszor leleplezzük.

Ausztriáról. Zinovjev itt azt állította, hogy az osztrák kommunista párt gyenge, hogy nem tudta magához ragadni a Bécsben nemrégen lezajlott megmozdulás vezetését. Ez igaz is, meg nem is. Hogy az osztrák kommunista párt gyenge, ez igaz. De aki tagadja azt, hogy az osztrák kommunista párt helyesen cselekedett, az rágalmazza ezt a pártot. Igen, az osztrák kommunista párt még gyenge, de, többek közt, azért gyenge, mert még nem következett be a kapitalizmusnak az a mély forradalmi válsága, amely forradalmasítja a tömegeket, amely dezorganizálja a szociáldemokráciát és gyorsan növeli a kommunizmus esélyeit; gyenge ez a párt azért, mert fiatal, mert Ausztriában már régóta uralkodó az a szociáldemokrata „baloldal”, amely ért ahhoz, hogy baloldali frázissal álcázva magát, jobboldali, opportunista módon cselekedjen; gyenge az osztrák kommunista párt, mert a szociáldemokráciát egycsapásra lehetetlen összezúzni. De tulajdonképpen kit akart ütni Zinovjev? Zinovjev célzást tett arra, csak nem merte kereken kimondani, hogy ha az osztrák kommunista párt gyenge, az a Komintern bűne. Nyilván ezt akarta mondani. Ez azonban hitvány eszközökkel végzett próbálkozás. Ez rágalom. Ellenkezőleg, éppen az után, hogy a Kominternnek többé nem Zinovjev az elnöke, az osztrák kommunista párt megszabadult a folytonos ráncigálástól, attól, hogy összevissza beavatkozzanak a belső életébe, és így lehetősége nyílt arra, hogy előrehaladjon, fejlődjék. Vajon az a tény, hogy az osztrák kommunista párt a legaktívabban részt tudott venni a bécsi eseményekben, hogy meg tudta nyerni a munkástömegek rokonszenvét, — vajon ez a tény nem azt bizonyítja, hogy az osztrák kommunista párt növekszik, tömegpárttá válik? Hogyan lehet tagadni ezeket a nyilvánvaló tényeket?

Az angol kommunista párt ellen intézett kirohanás. Zinovjev azt állította, hogy az angol kommunista pártnak semmi előnye sem származott az általános és a szénbányász-sztrájkból, sőt legyengülve került ki a harcból. Ez nem igaz. Nem igaz azért, mert Anglia kommunista pártjának súlya napról napra nő. Ezt csak a vakok tagadhatják. Ez már abból is látható, hogy az angol burzsoázia, amely korábban nem fordított komoly figyelmet Anglia kommunista pártjára, most — ellenkezőleg — eszeveszetten üldözi a pártot, és nemcsak az angol burzsoázia, hanem a Főtanács is, Anglia Labour-pártja is eszeveszett hadjáratot szervez „saját” kommunistái ellen. Miért hogy eddig többé-kevésbé tűrték az angol kommunistákat? Azért, mert gyengék voltak, mert gyenge volt a tömegbefolyásuk. Miért nem tűrik őket továbbra is, miért kezdik őket eszeveszetten támadni? Azért, mert félnek a kommunista párttól mint erőtől, mert az angol Labour-párt és a Főtanács vezérei félnek a kommunista párttól, amelyben sírásójukat látják. Zinovjev erről megfeledkezik.

Nem tagadom, hogy a Komintern nyugati szekciói általában még mindig többé-kevésbé gyengék. Ez tagadhatatlan. De mik ennek az okai? Ennek legfőbb okai:

először, hogy nincsen olyan mély forradalmi válság, amely forradalmasítja a tömegeket, talpraállítja és egyenesen a kommunizmus felé fordítja őket;

másodszor az a körülmény, hogy valamennyi nyugateurópai ország munkásságának soraiban egyelőre a szociáldemokrata pártok vannak túlerőben, azok idősebbek, mint a kommunista pártok, amelyek nemrég keletkeztek, és amelyektől nem lehet azt követelni, hogy egycsapásra zúzzák szét a szociáldemokrata pártokat.

És vajon nem tény, hogy a nyugati kommunista pártok e körülmények ellenére is növekednek, hogy népszerűségük a munkástömegek között egyre nagyobb, hogy egyes kommunista pártok már valóban proletár tömegpártokká lettek, mások meg útban vannak, hogy azzá váljanak?

De van még egy ok, amely gátolja a nyugati kommunista pártok gyors növekedését. Ez az ellenzék szakadár munkája, annak az ellenzéknek a munkája, amely itt ül ebben a teremben. Mi szükséges ahhoz, hogy a kommunista pártok gyors ütemben növekedjenek? A Komintern vasegysége, az, hogy ne legyen szakadás a Komintern szekcióiban. És mit tesz az ellenzék? Második pártot teremtett Németországban, Maslow és Ruth Fischer pártját. Az ellenzék Európa más országaiban is ilyen szakadár csoportokat igyekszik létrehozni. Ellenzékünk második pártot teremtett Németországban, melynek központi bizottsága, központi lapja, parlamenti frakciója van, ellenzékünk szakadást szervezett a Kominternben, noha jól tudja, hogy a szakadás az adott esetben feltétlenül gátolni fogja a kommunista pártok növekedését, — és most ugyanez az ellenzék, a Kominternre célozva, kiabál, hogy Nyugaton lassan növekednek a kommunista pártok! Ez már igazán arcátlanság, határtalan arcátlanság …

A kínai kommunista pártról. Az ellenzékiek nagy hangon azt állítják, hogy a kínai kommunista pártnak, tulajdonképpen a vezetőségének, szociáldemokrata, mensevik hibái vannak. Ebben igazuk van. Ezért a Komintern vezetőségét hibáztatják. Ebben aztán már egyáltalán nincs igazuk. Ellenkezőleg, a Komintern rendszeresen kijavította a kínai kommunista párt vezetőségének hibáit. Ezt csak a vakok tagadhatják. Önök ezt tudják a sajtóból, a „Pravdá”- ból, a „Kommunista Internacionálé”-ból, tudják a Komintern határozataiból. Az ellenzék sohasem mutatott rá a Komintern egyetlen olyan utasítására sem, egyetlen olyan határozatára sem, amely a kínai kommunista párt Központi Bizottságában mensevik elhajlást szülhetne, és sohasem is fog ilyenre rámutatni, mert ilyen utasítás nincs a világon. Ostobaság azt hinni, hogy ha valahol a kommunista pártban, vagy annak Központi Bizottságában mensevik elhajlás üti fel a fejét, akkor ezért feltétlenül a Komintern felelős.

Kamenyev azt kérdezi, honnan származhattak a kínai kommunista párt mensevik hibái, és azt feleli, hogy ezek a hibák csakis a Komintern helytelen vezetése miatt keletkezhettek. Én pedig azt kérdezem: honnan származtak a német kommunista párt mensevik hibái az 1923-as forradalom idején? Honnan eredt a brandlerizmus? Ki támogatta? Vajon nem tény, hogy a német párt Központi Bizottságának mensevik hibáit az ellenzék mostani vezetője, Trockij támogatta? Miért nem mondta akkor Kamenyev, hogy a brandlerizmus azért ütötte fel a fejét, mert rossz volt a Komintern vezetése? Kamenyev és Trockij elfelejtették a proletariátus forradalmi mozgalmának tanulságait. Elfelejtették, hogy amikor a forradalom fellendülőben van, a kommunista pártokban feltétlenül felüti fejét a jobboldali és a baloldali elhajlás, amelyek közül az előbbi nem akar megválni a múlttól, az utóbbi pedig nem akar számolni a jelennel. Elfelejtették, hogy ezek nélkül az elhajlások nélkül nincsenek forradalmak.

És mi volt nálunk 1917 Októberében, vajon akkor nem volt pártunkban jobboldali és baloldali elhajlás? Kamenyev és Zinovjev talán megfeledkezett erről? Emlékeznek-e az elvtársak Kamenyev és Zinovjev Októberben elkövetett mensevik hibáinak történetére? Honnan eredtek akkor ezek a hibák? Ki volt ezekért felelős? Vajon ezekért felelőssé lehetett tenni Lenint vagy a lenini párt Központi Bizottságát? Hogyan „feledkezhetett meg” az ellenzék ezekről és más hasonló tényekről? Hogyan „feledkezhetett meg” arról, hogy a forradalom fellendülése idején a pártokban mindig jelentkezik a jobboldali és a baloldali elhajlás a marxizmustól? És ilyenkor mi a marxisták, a leninisták feladata? Az, hogy üssék mind a jobboldali, mind a baloldali elhajlókat.

Engem elképeszt Trockij fölényeskedése, aki, mint látják, a legkisebb hibákat sem tűrheti a nyugati vagy a keleti kommunista pártokban. Őt, lám, meglepi, hogy ott, Kínában, ahol fiatal a párt, amely alig két éve áll fenn, hogy ott mensevik hibák keletkezhettek. És hány évig botladozott maga Trockij a mensevikek közt? Ezt már elfelejtette? Hiszen Trockij kerek 14 éven át — 1903-tól 1917-ig — botladozott a mensevikek között. Önmagának 14 esztendőt ad arra, hogy, végigpróbálván minden leninizmusellenes „áramlatot”, a bolsevikokhoz közeledjék, amikor azonban a fiatal kínai kommunistákról van szó, még a 4 évet is sokalja. Miért olyan fölényes másokkal szemben és miért feledkezik meg saját botladozásairól? Miért? Hol itt, hogy úgymondjam, a „méltányosság”?

II
Kínáról

Térjünk rá Kína kérdésére.

Nem fogok foglalkozni azokkal a hibákkal, amelyeket az ellenzék a kínai forradalom jellegének és távlatainak kérdésében elkövetett. Nem fogok foglalkozni ezzel, mivel erről elég sokat és elég meggyőzően beszéltek már és nem érdemes itt ismétlésekbe bocsátkozni. Nem fogok kitérni arra, hogy a kínai forradalom, mostani szakaszán, állítólag olyan forradalom, amelynek célja a vámautonómia kivívása (Trockij). Arra sem érdemes kitérnem, hogy Kínában — állítólag — nincsenek feudális csökevények, vagy ha vannak is, nincs valamennyire komolyabb jelentőségük, — ami, ha igaz volna, akkor a kínai agrárforradalom teljesen érthetetlenné válnék (Trockij és Radek). Ezekről és más ezekhez hasonló hibákról, amelyeket az ellenzék a kínai kérdésben elkövetett, önök már bizonyára tudnak pártsajtónkból.

Rátérünk arra a kérdésre, hogy melyek a leninizmus fő kiinduló pontjai a gyarmati és függő országokban végbemenő forradalom kérdéseinek megoldásában.

Mi a Kommunista Internacionále és általában a kommunista pártok kiindulópontja, amikor a gyarmati és függő országokban folyó forradalmi mozgalom kérdéseihez nyúlnak?

Az, hogy szigorúan megkülönböztetik az imperialista országokban, vagyis a más népeket elnyomó országokban folyó forradalmat a gyarmati és függő országokban, vagyis a más államok imperialista igája alatt görnyedő országokban folyó forradalomtól. Más a forradalom az imperialista országokban — ott a burzsoázia más népek elnyomója, ott a burzsoázia a forradalom minden szakaszán ellenforradalmi, ott a nemzeti mozzanat, mint a szabadságharc mozzanata, nincs meg. És másvalami a forradalom a gyarmati és függő országokban — ott a más államok imperializmusának igája a forradalom egyik tényezője, ott ez az iga feltétlenül sérti a nemzeti burzsoáziát is, ott a nemzeti burzsoázia bizonyos szakaszon és bizonyos időre támogathatja országának az imperializmus ellen folyó forradalmi mozgalmát, ott a nemzeti mozzanat, mint a szabadságharc mozzanata, a forradalom tényezője.

Aki nem tesz ilyen különbséget, aki nem érti meg ezt a különbséget, aki az imperialista országokban folyó forradalmat azonosítja a gyarmati országokban folyó forradalommal — az letér a marxizmus útjáról, a leninizmus útjáról, az a II. Internacionále híveinek útjára lép.

Lenin erről a Kommunista Internacionále II. kongresszusán a nemzeti és gyarmati kérdésről szóló beszédében azt mondotta:

„Mi téziseink legfontosabb eszméje, alapeszméje? Az elnyomott és az elnyomó népek közötti különbség. Mi hangsúlyozzuk ezt a különbséget — ellentétben a II. Internacionáléval és a burzsoá demokráciával” (XXV. köt. 351. old.).

Az ellenzék fő hibája az, hogy nem érti meg és nem ismeri el ezt a különbséget a két különböző típusú forradalom között.

Az ellenzék fő hibája az, hogy az 1905-ös oroszországi forradalmat, amely egy más népeket elnyomó imperialista országban folyt le, azonosítja a kínai forradalommal, amely elnyomott, félgyarmati országban megy végbe, olyan országban, amely kénytelen más államok imperialista igája ellen harcolni.

Nálunk Oroszországban az 1905-ös forradalom a burzsoázia ellen, a liberális burzsoázia ellen irányult, noha a forradalom polgári-demokratikus forradalom volt. Miért? Azért, mert egy imperialista ország liberális burzsoáziája csakis ellenforradalmi lehet. Éppen ezért a bolsevikoknál akkor szó sem volt és szó sem lehetett arról, hogy ideiglenes blokkokra lépjenek vagy ideiglenes megegyezéseket kössenek a liberális burzsoáziával. Az ellenzék, ebből kiindulva, azt állítja, hogy Kínában is ugyanezt kell csinálni a forradalmi mozgalom minden szakaszán, hogy Kínában ideiglenes megegyezések és blokkok a nemzeti burzsoáziával soha és semmilyen körülmények között sem engedhetők meg. De az ellenzék elfelejti, hogy így csak azok beszélhetnek, akik nem értik meg és nem ismerik el a különbséget az elnyomott országok forradalma és az elnyomó országok forradalma között, hogy így csak azok beszélhetnek, akik szakítanak a leninizmussal és lecsúsznak a II. Internacionále híveinek álláspontjára.

Íme, mit mond Lenin arról, hogy a gyarmati országokban megengedhetők-e ideiglenes megegyezések és blokkok a burzsoá-felszabadító mozgalommal:

„A Kommunista Internacionálénak ideiglenes szövetségben kell haladnia a gyarmatok és az elmaradott országok burzsoá demokráciájával, de nem szabad egybeolvadnia vele, és feltétlenül meg kell őriznie a proletármozgalom önállóságát, még akkor is, ha ez a mozgalom egészen kezdetleges formában van meg” (XXV. köt. 290. old.) … „mi, mint kommunisták, csak azokban az esetekben vagyunk kötelesek és fogjuk támogatni a gyarmati országok burzsoá szabadságmozgalmait, ha ezek a mozgalmak valóban forradalmi mozgalmak, ha képviselőik nem fognak bennünket gátolni abban, hogy forradalmi szellemben neveljük és szervezzük a parasztságot és a kizsákmányoltak széles tömegeit” (XXV. köt. 353. old.).

Hogyan „eshetett meg”, hogy Lenin, aki Oroszországban tűzzel-vassal harcolt a burzsoáziával való megegyezés ellen, Kínában megengedhetőnek tartja ezeket a megegyezéseket és blokkokat? Lenin talán tévedett? Talán hátat fordított a forradalmi taktikának és opportunista taktikát ajánlott? Természetesen nem! Ez azért „esett meg”, mert Lenin megértette az elnyomott ország forradalma és az elnyomó ország forradalma közötti különbséget. Ez azért „esett meg”, mert Lenin megértette, hogy a gyarmati és függő országokban a nemzeti burzsoázia, fejlődésének bizonyos szakaszán, támogathatja országának az imperializmus igája ellen folyó forradalmi mozgalmát. Ez az, amit nem akar megérteni az ellenzék, és azért nem akarja megérteni, mert szakít Lenin forradalmi taktikájával, szakít a leninizmus forradalmi taktikájával.

Nem figyelték-e meg, hogy az ellenzék vezérei beszédeikben szorgosan megkerülték Leninnek ezeket az útmutatásait, nem merték ezeket érinteni? Ugyan miért kerülik meg Leninnek a gyarmati és függő országokra vonatkozó közismert taktikai útmutatásait? Miért félnek ezektől az útmutatásoktól? Azért, mert félnek az igazságtól. Azért, mert Lenin taktikai útmutatásai megdöntik a trockizmus egész eszmei és politikai álláspontját a kínai forradalom kérdéseiben.

A kínai forradalom szakaszairól. Az ellenzék annyira belezavarodott a dologba, hogy most már azt is tagadja, hogy a kínai forradalom fejlődésében egyáltalán vannak szakaszok. De vajon van-e olyan forradalom, amelynek fejlődésében nincsenek bizonyos szakaszok? Vajon a mi forradalmunknak nem voltak fejlődési szakaszai? Vegyék elő Lenin Áprilisi Téziseit és meglátják, hogy Lenin két szakaszt különböztetett meg forradalmunkban: az első szakasz — a polgári-demokratikus forradalom, amelynek főtengelye az agrármozgalom; a második szakasz — az Októberi Forradalom, amelynek főtengelye az, hogy a proletariátus megragadja a hatalmat.

Melyek a kínai forradalom szakaszai?

Szerintem három szakaszának kell lennie:

az első szakasz — az általános nemzeti egyesült front forradalma, a kantoni időszak, amikor a forradalom csapása főleg a külföldi imperializmus ellen irányult, a nemzeti burzsoázia pedig támogatta a forradalmi mozgalmat;

a második szakasz — a polgári-demokratikus forradalom, miután a nemzeti csapatok elérték a Jangcét, amikor a nemzeti burzsoázia cserbenhagyta a forradalmat, az agrármozgalom pedig a parasztság tízmillióinak hatalmas forradalmává nőtt (a kínai forradalom ma fejlődésének második szakaszában van);a harmadik szakasz — a szovjet forradalom, amely még nincs, de bekövetkezik.

Aki nem értette meg azt, hogy nincs olyan forradalom, amelynek fejlődésében nincsenek bizonyos szakaszok, aki nem értette meg azt, hogy a kínai forradalomnak, fejlődése folyamán, három szakasza van, az nem értett meg semmit sem a marxizmusból, sem a kínai kérdésből.

Mi a kínai forradalom első szakaszának jellemző vonása?

A kínai forradalom első szakaszának az a jellemző vonása, először, hogy az általános nemzeti egyesült front forradalma volt, és másodszor, hogy főképp a külső imperialista elnyomás ellen irányult (hongkongi sztrájk stb.). Igaz-e, hogy akkor Kanton a kínai forradalmi mozgalom központja, felvonulási terepe volt? Feltétlenül igaz. Ezt most talán csak a vakok tagadhatják.

Igaz-e az, hogy a gyarmati forradalom első szakaszának éppen ilyen jellegűnek kell lennie? Szerintem igaz. A Kommunista Internacionále II. kongresszusának „Kiegészítő tézisei”, amelyek a kínai és indiai forradalommal foglalkoznak, határozottan kimondják, hogy ezekben az országokban „a külföldi nyomás állandóan fékezi a társadalmi élet szabad fejlődését”, hogy „ezért a gyarmati forradalom első lépésének a külföldi kapitalizmus megdöntésének kell lennie” (lásd a Kommunista Internacionále II. kongresszusának gyorsírói jegyzőkönyvét, 605. old.).

A kínai forradalom jellemző vonása az a tény, hogy megtette ezt az „első lépést”, végigjárta fejlődésének első szakaszát, túljutott az általános nemzeti egyesült front forradalmának időszakán és belépett fejlődésének második szakaszába, az agrárforradalom időszakába.

Ezzel szemben például a török (kemálista) forradalmat az a tény jellemzi, hogy megrekedt az „első lépésnél”, fejlődésének első szakaszán, a burzsoá-felszabadító mozgalom szakaszán, s még csak meg sem próbált áttérni fejlődésének második szakaszára, az agrárforradalom szakaszára.

Mit képviselt a Kuomintang és kormánya a forradalom első szakaszán, a kantoni időszakban? A Kuomintang és kormánya akkor a munkások, a parasztok, a burzsoá értelmiség és a nemzeti burzsoázia blokkját képviselte. Kanton volt-e akkor a forradalmi mozgalom központja, a forradalom felvonulási terepe? Helyes volt-e akkor az a politika, amely a kantoni Kuomintangot mint az imperializmus elleni szabadságharc kormányát támogatta? Igazunk volt-e, hogy segítséget nyújtottunk Kantonnak Kínában, és mondjuk Ankarának Törökországban, amikor Kanton és Ankara az imperializmus ellen harcolt? Igen, igazunk volt. Igazunk volt, és akkor Lenin nyomdokain haladtunk, mert Kanton és Ankara harca szétforgácsolta az imperializmus erőit, gyengítette az imperializmust, csorbította a tekintélyét, és ezzel megkönnyítette a világforradalom gócának fejlődését, a Szovjetunió fejlődését. Igaz-e az, hogy ellenzékünk mostani vezetői akkor velünk együtt támogatták Kantont is és Ankarát is, amikor bizonyos segítséget nyújtottunk azoknak? Igen, igaz. Próbálja ezt valaki megcáfolni.

De hogyan kell felfognunk a nemzeti burzsoáziával való egységfrontot a gyarmati forradalom első szakaszán? Azt jelenti-e ez, hogy a kommunistáknak nem kell kiélezniük a munkásoknak és a parasztoknak a földbirtokosok és a nemzeti burzsoázia ellen irányuló harcát, hogy a proletariátusnak, akár a legcsekélyebb mértékben is, akár egy percre is, fel kell áldoznia önállóságát? Nem, nem azt jelenti. Az egységfrontnak csak abban az esetben és azzal a feltétellel lehet forradalmi jelentősége, ha a kommunista pártot nem akadályozza önálló politikai és szervező munkájában, ha nem gátolja abban, hogy a proletariátust önálló politikai erővé szervezze, hogy a parasztságot talpraállítsa a földbirtokosok ellen, hogy nyíltan szervezze a munkások és a parasztok forradalmát, és ilymódon előkészítse a proletariátus hegemóniájához szükséges feltételeket. Azt hiszem, hogy az előadó közismert okmányok alapján teljesen bebizonyította, hogy a Kommunista Internacionále az egységfrontnak éppen ezt a felfogását ajánlotta a kínai kommunista pártnak.

Kamenyev és Zinovjev itt egyetlenegy olyan táviratra hivatkozott — ezt 1926 októberében küldtük Sanghájba —, amely arról szólt, hogy egyelőre, Sangháj elfoglalása előtt nem kell kiélezni az agrármozgalmat. Eszem ágában sincs, hogy helyesnek ismerjem el ezt a táviratot. Soha nem tartottam és nem tartom a Kommunista Internacionálét csalhatatlannak. Egyes hibák előfordulnak, és ez a távirat kétségtelenül hibás. De, először, ezt a táviratot néhány héttel később (1926 novemberében) maga a Kommunista Internacionále visszavonta, mégpedig az ellenzék bárminő felszólalása vagy jeladása nélkül. Másodszor, miért hallgatott erről mindmáig az ellenzék, miért csak kilenc hónappal később jutott eszébe ez a távirat, és miért titkolja el a párt elől, hogy a Kommunista Internacionále kilenc hónappal ezelőtt visszavonta ezt a táviratot? Rosszindulatú rágalom volna tehát azt gondolni, hogy ez a távirat határozta meg vezetésünk vonalát. Valójában ez magábanálló, epizódjellegű távirat volt, amely egyáltalán nem jellemző a Kommunista Internacionále vonalára, vezetésünk vonalára. Ez, ismétlem, akár abból is kitűnik, hogy néhány héttel később több olyan irányadó okmánnyal hatálytalanították, amelyek feltétlenül jellemzők vezetésünkre.

Engedjék meg, hogy ezekre az okmányokra hivatkozzam.

Itt van például egy részlet a Kommunista Internacionále VII. plénumának határozatából, amelyet 1926 novemberében, vagyis a fentebb említett táviratnál egy hónappal később fogadtak el:

„A jelenlegi helyzet eredeti sajátossága e helyzet átmeneti jellege, amikor a proletariátusnak választania kell a burzsoázia jelentékeny rétegeivel való blokk perspektívája és a parasztsággal való szövetség további megszilárdításának perspektívája között. Ha a proletariátus nem ad radikális agrárprogramot, akkor a parasztságot nem tudja bevonni a forradalmi harcba, és elveszíti a hegemóniát a nemzeti szabadságmozgalomban”.

És tovább:

„A kantoni népi kormány nem maradhat hatalmon a forradalomban, nem vívhatja ki a végleges győzelmet a külföldi imperializmuson és a belföldi reakción, amíg a nemzeti felszabadulás ügyét nem azonosítják az agrárforradalommal” (lásd a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága VII. kibővített plénumának határozatát).

A Komintern vezetésének vonalát ténylegesen ez az okmány határozza meg.

Nagyon furcsa, hogy az ellenzék vezetői megkerülik a Komintern e közismert okmányát.

Talán nem leszek szerénytelen, ha egyik beszédemre hivatkozom, amelyet ugyancsak 1926 novemberében a Komintern kínai bizottságában mondottam, amely bizottság, természetesen nem az én részvételem nélkül, kidolgozta a VII. kibővített plénumnak a kínai kérdésben hozott határozatát. Ez a beszéd később külön brosúrában is megjelent „A kínai forradalom távlatairól” címmel. Felolvasok néhány részletet beszédemből:

„Tudom, hogy a Kuomintang emberei között, sőt még a kínai kommunisták között is vannak olyanok, akik nem tartják lehetségesnek a forradalom kirobbantását a falun, mert attól tartanak, hogy a parasztok bevonása a forradalomba aláássa az imperialistaellenes egységfrontot. Ez súlyos tévedés, elvtársak. A kínai imperialistaellenes front annál erősebb és hatalmasabb lesz, mennél gyorsabban és mennél erőteljesebben kapcsolódik be a kínai parasztság a forradalomba

És lejjebb:

„Tudom, hogy a kínai kommunisták között vannak elvtársak, akik nem tartják kívánatosnak, hogy a munkások anyagi és jogi helyzetük megjavításáért sztrájkoljanak, és lebeszélik a munkásokat a sztrájkokról. (Közbeszólás: „Mint Kantonban és Sanghájban történt.”) Ez nagy hiba, elvtársak. Ez a kínai proletariátus szerepének és jelentőségének igen komoly lebecsülése. Ezt a tézisekben le kell szögezni, mint feltétlenül negatív jelenséget. Nagy hiba volna, ha a kínai kommunisták nem használnák ki a mai kedvező helyzetet, és nem segítenék a munkásokat abban, hogy anyagi és jogi helyzetükön javítsanak, akár sztrájkok útján is. Mire való akkor a kínai forradalom?” (Sztálin. „A kínai forradalom távlatairól”.)

És itt a harmadik okmány, amely 1926 decemberében kelt, vagyis akkor, amikor a Kommunista Internacionálét Kína valamennyi városából ostromolták, azt hajtogatva, hogy a munkások harca, ha nagyobb méreteket ölt, válságra, munkanélküliségre, a gyárak bezárására vezet:

„Az az általános politika, mely a városokban visszavonulásra irányul és fékezi a munkásoknak helyzetük javításáért folyó harcát — helytelen. A falvakban fel kell szítani a harcot, de ugyanakkor ki kell használni a kedvező pillanatot a munkások anyagi és jogi helyzetének javítására, minden módon arra törekedve, hogy a munkások harcát szervezett, a kilengéseket és a túlzott előreszaladást kizáró jellegűvé tegyék. Különösen arra kell törekedni, hogy a városokban a harc a nagyburzsoá rétegek és elsősorban az imperialisták ellen irányuljon, s hogy a kínai kis- és középburzsoázia lehetőleg megmaradjon a közös ellenség elleni egységfront kereteiben. Az egyeztető kamarák, döntőbíróságok stb. rendszerét célszerűnek tartjuk, de ezekben az intézményekben biztosítani kell a helyes munkáspolitikát. Egyben szükségesnek tartjuk azt a figyelmeztetést, hogy a sztrájkszabadság, a munkásgyűlések stb. ellen dekrétumokat kiadni teljesen megengedhetetlen.”

A negyedik okmány, amely másfél hónappal Csang Kai-sek államcsínye1 előtt kelt:

„A hadseregben fokozni kell a kuomintangista és kommunista sejtek munkáját, és ott, ahol sejtek nincsenek, de szervezésük lehetséges, meg kell azokat szervezni; ott pedig, ahol lehetetlen kommunista sejteket szervezni, beépített kommunisták segítségével kell fokozott munkát kifejteni.

Irányt kell venni a munkások és a parasztok felfegyverzésére és arra, hogy a falusi parasztbizottságokat fegyveres önvédelemmel rendelkező tényleges hatalmi szervekké alakítsák át stb.

Szükséges, hogy a kommunista párt mindenütt mint ilyen lépjen fel; megengedhetetlen az önkéntes féllegalitás politikája; a kommunista pártnak nem szabad a tömegmozgalom fékjeként fellépnie; a kommunista párt ne takargassa a jobboldali kuomintangisták áruló és reakciós politikáját; a jobboldali kuomintangisták leleplezésére mozgósítani kell a Kuomintang és a kínai kommunista párt körül tömörülő tömegeket.

A forradalomhoz hű funkcionáriusok figyelmét fel kell hívni arra, hogy a kínai forradalom jelenleg, az osztályerők átcsoportosulásával és az imperialista hadseregek összevonásával kapcsolatban, válságos időszakon megy át, és hogy további győzelmei csak abban az esetben lehetségesek, ha határozottan irányt vesz a tömegmozgalom kifejlesztésére. Ellenkező esetben óriási veszély fenyegeti a forradalmat. Az utasítások végrehajtása ezért szükségesebb, mint bármikor.”

És még korábban, még 1926 áprilisában, egy évvel a jobboldali kuomintangisták és Csang Kai-sek államcsínye előtt, a Kommunista Internacionále figyelmeztette a kommunista pártot, s rámutatott, hogy „úgy kell intézni a dolgot, hogy a jobboldaliak vagy kilépjenek a Kuomintangból, vagy hogy őket a Kuomintangból kizárják”.

Íme, így értelmezte és ma is így értelmezi a Kommunista Internacionále az imperializmusellenes egységfront taktikáját a gyarmati forradalom első szakaszán.

Tud-e az ellenzék ezekről az iránymutató okmányokról? Persze hogy tud. Miért mellőzi hát hallgatással ezeket az iránymutató okmányokat? Azért, mert nem az igazságra törekszik, hanem civakodni akar.

Pedig volt idő, amikor az ellenzék mostani vezetői, különösen Zinovjev és Kamenyev, konyítottak valamit a leninizmushoz, és a kínai forradalmi mozgalom kérdésében alapjában véve ugyanazt a politikát védelmezték, amelyet a Komintern folytatott, és amelyet Lenin elvtárs írt elő nekünk téziseiben. A Kommunista Internacionále 1926 február—márciusi VI. plénumára gondolok, amikor a Kommunista Internacionále elnöke Zinovjev volt, amikor Zinovjev még leninista volt és nem lejtett át Trockij táborába. Azért beszélek a Kommunista Internacionále VI. plénumáról, mert ennek a plénumnak van a kínai forradalomról egy határozata, amelyet a plénum 1926 február—márciusában egyhangúlag hozott, amely körülbelül ugyanúgy értékelte a kínai forradalom első szakaszát, a kantoni Kuomintangot és a kantoni kormányt, ahogy a Komintern és az SzK(b)P ma is értékeli, és amelyet az ellenzék most megtagad. Azért beszélek erről a határozatról, mert akkor Zinovjev mellette szavazott, és a Központi Bizottság tagjai közül senki sem kifogásolta, Trockij sem, Kamenyev sem és a mostani ellenzék többi vezetője sem.

Engedjék meg, hogy idézzek néhány részletet ebből a határozatból.

Ez a határozat a Kuomintangról a következőket mondja:

„… A kínai munkások sangháji és hongkongi politikai sztrájkjai (1925 június—szeptember) fordulatot idéztek elő a kínai népnek a külföldi imperialisták elleni szabadságharcában … A proletariátus politikai akciója hatalmasan előrelendítette az ország valamennyi forradalmi-demokratikus szervezetének s elsősorban a Kuomintang népi-forradalmi pártjának, valamint a kantoni forradalmi kormánynak a fejlődését és megszilárdulását. A Kuomintang-párt, amely fő magvában a kínai kommunistákkal szövetségben lépett fel, a munkások, a parasztok, az értelmiség és a városi demokrácia forradalmi blokkját képviseli, melynek alapja e rétegek osztályérdekeinek közössége abban a harcban, amely a külföldi imperialisták és a katonai-feudális életviszonyok ellen, az ország függetlenségéért és az egységes forradalmi-demokratikus hatalomért folyik” (lásd a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága VI. plénumának határozatát).

Itt tehát a kantoni Kuomintang négy „osztály” szövetsége. Amint látják, ez majdhogynem „martinovizmus”, amelyet nem más mint Zinovjev, a Kommunista Internacionále akkori elnöke szentesített.

A kantoni Kuomintang-kormányról:

A Kuomintang-párt által Kantonban megalakított forradalmi kormánynak sikerült már kapcsolatot teremtenie a munkások, a parasztok és a városi demokrácia legszélesebb tömegeivel és, rájuk támaszkodva, szétverte az imperialisták által támogatott ellenforradalmi bandákat (és dolgozik a Kuangtung tartomány egész politikai életének radikális demokratizálásán). Ilymódon a kantoni kormány, mint a kínai nép függetlenségi harcának élcsapata, az ország majdani forradalmi-demokratikus kormányának mintaképe” (lásd ugyanott).

Kiderül, hogy a kantoni Kuomintang-kormány, amely négy „osztály” blokkja, forradalmi kormány volt, sőt nemcsak forradalmi kormány, hanem mintaképe is a majdani kínai forradalmi-demokratikus kormánynak.

A munkások, a parasztok és a burzsoázia egységfrontjáról:

„A kínai kommunista pártnak és a Kuomintangnak az újabb veszélyekre való tekintettel a legszélesebbkörű politikai munkát kell kifejteniök, tömegakciókat kell szervezniük a népi hadseregek harcának támogatására, kihasználva az imperialisták táborának belső ellentéteit, és szembeállítva az imperialistákkal a lakosság legszélesebb rétegeinek (a munkásoknak, a parasztoknak és a burzsoáziának) nemzeti-forradalmi egységfrontját a forradalmi-demokratikus szervezetek vezetésével” (lásd ugyanott).

Kiderül, hogy a gyarmati országokban a gyarmati forradalom bizonyos szakaszán ideiglenes blokkok és megegyezések a burzsoáziával nemcsak megengedhetők, hanem éppenséggel szükségesek.

Nemde, ez nagyon hasonlít ahhoz, amit Lenin mond nekünk a gyarmati, és függő országok kommunistáinak taktikájáról szóló ismert útmutatásaiban. Csak az kár, hogy Zinovjev erről már megfeledkezett.

A Kuomintangból való kilépés kérdése:

„A kínai nagyburzsoázia egyes rétegei, amelyek ideiglenesen a Kuomintang-párt körül csoportosultak, az utóbbi év folyamán elfordultak tőle, aminek az lett a következménye, hogy a Kuomintang jobbszárnyán kisebb csoport alakult, amely nyíltan állást foglalt a Kuomintang és a dolgozó tömegek szoros kapcsolata ellen, a kommunistáknak a Kuomintangból való kizárása mellett és a kantoni kormány forradalmi politikája ellen. Az, hogy a Kuomintang II. kongresszusa elítélte ezt a jobbszárnyat (1926 január), és leszegezte, hogy a Kuomintang és a kommunisták harci szövetségére szükség van, megszilárdítja a Kuomintang és a kantoni kormány tevékenységének forradalmi irányzatát és biztosítja a Kuomintang számára a proletariátus forradalmi támogatását” (lásd ugyanott).

Kiderül, hogy komoly hiba lett volna, ha a kommunisták a kínai forradalom első szakaszán kilépnek a Kuomintangból. Csak az kár, hogy Zinovjev, aki erre a határozatra szavazott, alig egy hónap múlva már megfeledkezett róla. Mert már 1926 áprilisában (egy hónap múlva) Zinovjev azt követelte, hogy a kommunisták azonnal lépjenek ki a Kuomintangból.

A kínai kommunista pártban meglevő elhajlásokról és a forradalom kuomintangi szakaszán való átugrás megengedhetetlenségéről:

„A kínai kommunisták politikai önrendelkezése abban a harcban fog fejlődni, amelyet két egyformán káros elhajlás ellen folytatnak: egyrészt a jobboldali likvidátorság ellen, amely mellőzi a kínai proletariátus önálló osztályfeladatait és az általános demokratikus nemzeti mozgalommal való alaktalan egybeolvadásra vezet, és másrészt a szélsőséges baloldali áramlatok ellen, amelyek a mozgalom forradalmi-demokratikus szakaszát átugorva, közvetlenül a proletárdiktatúra és a Szovjethatalom feladataira igyekeznek rátérni, megfeledkezve a parasztságról, a kínai nemzeti-felszabadító mozgalom e fő és döntő tényezőjéről” (lásd ugyanott).

Az elvtársak láthatják, itt minden megvan ahhoz, aminek alapján elmarasztalhatjuk az ellenzéket abban is, hogy átugorja a kínai fejlődés Kuomintang szakaszát, hogy lebecsüli a parasztmozgalmat és abban is, hogy előrevágtat a Szovjetek felé. Ez a határozat telibe találja az ellenzéket.

Ismeri-e Zinovjev, Kamenyev és Trockij ezt a határozatot?

Fel kell tennünk, hogy ismerik. Zinovjevnek mindenesetre ismernie kell, mert az ő elnökletével hozták ezt a határozatot a Kommunista Internacionále VI. plénumán, és ő maga is rászavazott. Akkor hát miért kerülik meg most az ellenzék vezetői a kommunista világmozgalom legfelsőbb fórumának ezt a határozatát? Miért hallgatják el? Azért, mert ez a határozat a kínai forradalom valamennyi kérdésében ellenük szól. Azért, mert felborítja az ellenzék egész mostani trockista álláspontját. Azért, mert elpártoltak a Kommunista Internacionálétól, elpártoltak a leninizmustól és most, félve saját múltjuktól, félve saját árnyékuktól, kénytelenek gyáván megkerülni a Kommunista Internacionále VI. plénumának határozatát.

Ennyit a kínai forradalom első szakaszáról.

Nézzük most a kínai forradalom második szakaszát.

Az első szakasznak az volt a jellegzetessége, hogy a forradalom éle főképpen a külföldi imperializmus ellen irányult, a második szakasznak viszont jellemző vonása az a tény, hogy a forradalom főképp a belső ellenség, és elsősorban a feudálisok, a feudális rendszer ellen fordul élével.

Megoldotta-e az első szakasz a feladatát, vagyis a külföldi imperializmus megdöntésének feladatát? Nem, nem oldotta meg. E feladat végrehajtását ráhagyta a kínai forradalom második szakaszára. Alighogy a forradalmi tömegeknek megadta az első lendületet az imperializmus ellen, máris befejezte futását, és a jövőre bízta ezt a feladatot.

Feltehető, hogy a forradalom második szakaszának sem fog sikerülni teljesen megoldani az imperialisták kiűzésének feladatát. További serkentést ad majd a kínai munkások és parasztok széles tömegeinek az imperializmus ellen, de ezt azért teszi, hogy e mű befejezését ráhagyja a kínai forradalom következő szakaszára, a szovjet szakaszra.

És ezen nincs is semmi csodálni való. Talán nem tudjuk, hogy forradalmunk történetében voltak hasonló tények, noha más körülmények és más viszonyok között? Talán nem tudjuk, hogy forradalmunk első szakasza nem oldotta meg teljesen a feladatát, az agrárforradalom betetőzésének feladatát, hanem ráhagyta ezt a feladatot a forradalom következő szakaszára, az Októberi Forradalomra, amely teljes mértékben és maradék nélkül meg is oldotta a feudális csökevények kiirtásának feladatát. Ezért nem lesz abban semmi csodálni való, ha a kínai forradalom második szakaszán nem sikerül teljesen betetőzni az agrárforradalmat, és ha a forradalom második szakasza, miután felrázta a parasztság milliós tömegeit és talpraállította őket a feudális csökevények ellen, ráhagyja e mű betetőzését a forradalom következő szakaszára, a szovjet szakaszra. És ez az eljövendő kínai szovjet forradalomnak csak előnyére lesz.

Mi volt a kommunisták feladata a kínai forradalom második szakaszán, amikor a forradalmi mozgalom központja nyilvánvalóan áthelyeződött Kantonból Vuhanba és amikor a vuhani forradalmi központon kívül megalakult a nankingi ellenforradalmi központ?

Az, hogy teljes mértékben kihasználják a párt, a proletariátus (szakszervezetek), a parasztság (parasztszövetségek) és általában a forradalom nyílt szervezésének minden lehetőségét.

Az, hogy balra, az agrárforradalom felé tolják a vuhani kuomintangistákat.

Az, hogy a vuhani Kuomintangot az ellenforradalom elleni harc központjává s a proletariátus és a parasztság eljövendő forradalmi-demokratikus diktatúrájának magvává tegyék.

Helyes volt-e ez a politika?

A tények megmutatták, hogy ez volt az egyetlen helyes politika, amely a munkások és a parasztok széles tömegeit a forradalom továbbfejlesztésének szellemében tudta nevelni.

Az ellenzék akkor a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek azonnali megalakítását követelte. De ez kalandorság, kalandon előrerúgtatás volt, mert a Szovjetek azonnali megalakítása akkor a fejlődés baloldali-kuomintangi szakaszának átugrását jelentette volna.

Miért?

Azért, mert a vuhani Kuomintang, amely fenntartotta a kommunistákkal kötött szövetséget, még nem vesztette el a hitelét és nem leplezte le magát a széles munkás- és paraszttömegek előtt, még nem merítette ki minden lehetőségét mint polgári-forradalmi szervezet.

Azért, mert a Szovjetek megalakításának és a vuhani kormány megdöntésének jelszavát kiadni akkor, amikor a tömegek saját tapasztalatukból még nem győződtek meg arról, hogy ez a kormány hasznavehetetlen, hogy feltétlenül meg kell dönteni, — ez annyi, mint előrerúgtatni, elszakadni a tömegektől, megfosztani magunkat a tömegek támogatásától és így zátonyra vinni a megkezdett ügyet.

Az ellenzék azt hiszi, hogy ha felismerte, hogy a vuhani Kuomintang megbízhatatlan, ingatag, nem eléggé forradalmi (amit minden politikailag képzett funkcionárius könnyen felismerhet), akkor ez teljesen elegendő ahhoz, hogy a tömegek is felismerjék mindezt, teljesen elegendő ahhoz, hogy a Kuomintangot Szovjetekkel váltsák fel és magukkal vonják a tömegeket. Ez azonban csak az ellenzéknek az a szokásos „ultrabaloldali” hibája, hogy saját tudatát és felismerését a munkások és parasztok milliós tömegei tudatának és felismerésének tekinti.

Az ellenzéknek igaza van, amikor azt mondja, hogy a pártnak elől kell haladnia. Ez egyszerű marxista tétel, amelynek betartása nélkül nincs és nem is lehetséges igazi kommunista párt. Ez azonban csak része az igazságnak. A teljes igazság az, hogy a párt ne csak elől haladjon, hanem vigye is magával a milliós tömegeket. Ha előremegy, de nem viszi magával a milliós tömegeket, ténylegesen elszakad a mozgalomtól. Ha előremegy, de elszakad az utócsapattól, mert nem tudja magával vinni az utócsapatot, akkor előrerohant, s ezzel bizonyos időre meghiúsíthatja a tömegek előrehaladását. A lenini vezetés tulajdonképpen éppen abban áll, hogy az élcsapat tudja magával vinni a sereget, hogy az élcsapat úgy menjen előre, hogy ne szakadjon el a tömegektől. De hogy az élcsapat ne szakadhasson el a tömegektől, hogy az élcsapat csakugyan magával vihesse a milliós tömegeket, annak van egy döntő feltétele, mégpedig az, hogy maguk a tömegek a saját tapasztalatuk alapján. győződjenek meg az élcsapat útmutatásainak, utasításainak, jelszavainak helyességéről.

Az ellenzéknek éppen az a baja, hogy nem fogadja el a milliós tömegek vezetésének ezt az egyszerű lenini szabályát, nem érti meg, hogy a párt egymagában, az élcsapat egymagában, a milliós tömegek támogatása nélkül, nem képes végrehajtani a forradalmat, hogy a forradalmakat végeredményben a dolgozók milliós tömegei „csinálják”.

Mi volt az oka annak, hogy mi, bolsevikok, 1917 áprilisában nem adtuk ki az Ideiglenes Kormány megdöntésének és a Szovjethatalom megteremtésének gyakorlati jelszavát Oroszországban, noha meg voltunk győződve arról, hogy a közeljövőben kénytelenek leszünk megdönteni az Ideiglenes Kormányt és Szovjethatalmat létesíteni?

Az volt az oka, hogy a dolgozók széles tömegei a hátországban és a fronton, s végül maguk a Szovjetek sem voltak még készek arra, hogy magukévá tegyék ezt a jelszót, még hittek az Ideiglenes Kormány forradalmiságában.

Az volt az oka, hogy az Ideiglenes Kormány akkor még nem járatta le magát és még nem vesztette el hitelét azáltal, hogy a hátországban és a fronton az ellenforradalmat támogatta.

Miért bélyegezte meg Lenin 1917 áprilisában Petrográdban Bagdatyev csoportját, amely kiadta az Ideiglenes Kormány azonnali megdöntésének és a Szovjethatalom megteremtésének jelszavát?

Azért, mert Bagdatyev kísérlete veszélyes előreugrás volt, amely azzal fenyegetett, hogy a bolsevik párt elszakad a munkások és a parasztok milliós tömegeitől.

Kalandorság a politikában, bagdatyevizmus a kínai forradalom kérdéseiben — ez üti most agyon trockista ellenzékünket.

Zinovjev azt állítja, hogy én, amikor bagdatyevizmusról beszélek, a mostani kínai forradalmat az Októberi Forradalommal azonosítom. Ez persze badarság. Előszöris, én magam szögeztem le „Jegyzetek mai témákról” című cikkemben, hogy a „hasonlat itt feltételes”, hogy „csak mindazokkal a fenntartásokkal engedhetem meg, amelyeket a mai Kína és az 1917-es Oroszország helyzete közötti különbség okvetlenül megkíván”. Másodszor, ostobaság volna azt állítani, hogy egyáltalán nem lehet más országok forradalmaiból vett hasonlatokhoz folyamodni, amikor valamely ország forradalmának ezt vagy azt az áramlatát, ezt vagy azt a hibáját jellemezzük. Vajon az egyik ország forradalma nem tanul más országok forradalmától, még ha ezek a forradalmak nem is egytípusúak? Hát akkor mire való a forradalom tudománya?

Zinovjev lényegében tagadja a forradalom tudományának lehetőségét. Vajon nem tény az, hogy Lenin az Októberi Forradalom előtti időszakban Csheidzét, Ceretelit, Sztyeklovot és másokat az 1848-as francia forradalom „luiblanizmusával” vádolta? Olvassák el Lenin „Luiblanizmus” című cikkét, és látni fogják, hogy Lenin, amikor az Október előtt szereplő egyik-másik politikus hibáit jellemezte, bőségesen élt az 1848-as francia forradalomból vett hasonlatokkal, noha Lenin nagyon jól tudta, hogy az 1848-as francia forradalom és a mi Októberi Forradalmunk nem egytípusú forradalom. És ha az Októberi Forradalom előtti időszakban megengedhető volt Csheidze és Cereteli „luiblanizmusáról” beszélni, miért ne lehetne beszélni a kínai agrárfprradalom időszakában Zinovjev és Trockij „bagdatyevizmusáról”?

Az ellenzék azt állítja, hogy Vuhan nem volt a forradalmi mozgalom központja. De akkor miért állította Zinovjev, hogy „messzemenően támogatni kell” a vuhani Kuoinintangot, hogy az a kínai Cavaignacok elleni harc központjává váljon? Miért a vuhani terület és nem valamely más terület lett a legfejlettebb agrármozgalom központja? Nem tény-e, hogy éppen a vuhani terület (Hunan, Hupej) volt ez év elején a legfejlettebb agrármozgalom központja? Miért lehetett Kantont, ahol nem volt tömeges agrármozgalom, a „forradalom felvonulási terepének” nevezni (Trockij), és miért nem lehet Vuhant, amelynek területén az agrárforradalom kezdődött és kifejlődött, a forradalmi mozgalom központjának, „felvonulási terepének” tekinteni? Mivel magyarázható akkor az ellenzéknek az a követelése, hogy a kommunista párt maradjon bent a vuhani Kuomintangban és a vuhani kormányban? Talán csak nem az „ellenforradalmi” vuhani Kuomintanggal való blokkot védelmezte az ellenzék 1927 áprilisában? Mi az oka annak, hogy az ellenzék ilyen „feledékeny” és kapkodó?

Az ellenzék kárörvendezik azon, hogy a vuhani Kuomintanggal való blokk rövidéletűnek bizonyult, és azt állítja, hogy a Kommunista Internacionále nem figyelmeztette a kínai kommunistákat a vuhani Kuomintang összeomlásának lehetőségére. Aligha szorul bizonyításra, hogy az ellenzék káröröme csak saját politikai csődjéről tanúskodik. Az ellenzék nyilván azt hiszi, hogy a gyarmati országokban a nemzeti burzsoáziával alkotott blokkoknak hosszúéletűnek kell lenniök. De így csak olyan emberek gondolkozhatnak, akik teljesen szakítottak a leninizmussal. Ha Kínában az adott szakaszon a feudálisok és az imperializmus erősebbnek bizonyultak a forradalomnál, ha ezeknek az ellenséges erőknek a nyomása a vuhani Kuomintang jobbrafordulására és a kínai forradalom ideiglenes vereségére vezetett, ezen csak olyan emberek kárörvendezhetnek, akik meg vannak fertőzve a vereségpolitika mérgével. Ami az ellenzéknek azt az állítását illeti, hogy a Kommunista Internacionále nem figyelmeztette a kínai kommunista pártot a vuhani Kuomintang összeomlásának lehetőségére, ez egyike azoknak a szokásos pletykáknak, amelyekben annyira bővelkedik most az ellenzék fegyvertára.

Engedjék meg, hogy néhány okmányt idézzek az ellenzéki pletykák megcáfolására.

Az első okmány, 1927 májusából:

„A Kuomintang belpolitikájának most a legfőbb feladata, hogy rendszeresen kifejlessze az agrárforradalmat valamennyi tartományban, de különösen Kuangtungban, ezzel a jelszóval: «Minden hatalmat a falun a parasztszövetségeknek és parasztbizottságoknak.» Ez a forradalom és a Kuomintang sikereinek alapja. Ez az alapja annak, hogy Kínában nagy és erős politikai és katonai hadsereget teremtsenek az imperializmus és ügynökei ellen. A földek elkobzásának jelszava gyakorlatilag teljesen időszerű azokban a tartományokban, amelyekben erős agrármozgalom van, mint Hunanban, Kuangtungban stb. Enélkül lehetetlen az agrárforradalom kibontakozása …

Azonnal hozzá kell látni nyolc-tíz hadosztály megszervezéséhez forradalmi parasztokból és munkásokból, teljesen megbízható parancsnoki karral. Ez lesz a vuhani gárda, amelynek mind a frontokon, mind a hátországban le kell fegyvereznie a megbízhatatlan alakulatokat. Ezzel nem szabad késlekedni.

Fokozni kell a bomlasztó munkát Csang Kai-sek hátországában és csapataiban, és segítséget kell nyújtani a parasztfelkelőknek Kuangtungban, ahol a földbirtokosok hatalma különösen elviselhetetlen.”

A másik okmány, 1927 májusából:

Agrárforradalom nélkül győzni lehetetlen. Agrárforradalom nélkül a Kuomintang Központi Bizottsága szánalmas játékszerré válik a megbízhatatlan tábornokok kezében. A kilengések ellen harcolni kell, de nem katonasággal, hanem a parasztszövetségek útján. Határozottan azon az állásponton vagyunk, hogy a földeket alulról ténylegesen birtokbavegyék. A Tang Ping-hsziang utazásával kapcsolatos aggályoknak van némi alapjuk. Nem elszakadni kell a munkás-paraszt-mozgalómtól, hanem minden módon támogatni kell azt. Különben tönkreteszik az ügyei.

A Kuomintang Központi Bizottságának egyes régi vezetői félnek az eseményektől, ingadoznak, megalkusznak. Minél több új paraszt- és munkásvezetőt kell bevonni alulról a Kuomintang Központi Bizottságába. Az ő bátor hangjuk gerincessé teszi az öregeket, vagy kiselejtezi őket. A Kuomintang mostani felépítését meg kell változtatni. A Kuomintang felső vezető rétegét feltétlenül fel kell frissíteni és ki kell egészíteni az agrárforradalomban kiemelkedett új vezetőkkel, a perifériát pedig ki kell szélesíteni a munkás-paraszt- szövetségek millióiból. Enélkül a Kuomintang könnyen elszakadhat az élettől és elveszítheti minden tekintélyét.

Fel kell számolni a megbízhatatlan tábornokoktól való függést. Mozgósítsanak vagy húszezer kommunistát, adjanak hozzá tizenötezer hunani, hupeji forradalmi munkást és parasztot, alakítsanak néhány új hadtestet, a katonaiskolásokat használják fel a tisztikarban, és szervezzék meg, amíg nem késő, saját megbízható hadseregüket. Csakis ez a biztosíték a kudarcok ellen. Ez nehéz feladat, de más út nincs.

Szervezzenek Forradalmi Katonai Törvényszéket, élén tekintélyes nem-kommunista kuomintangistákkal. Büntessék meg azokat a tiszteket, akik Csang Kai-sekkel kapcsolatot tartanak fenn, vagy akik a katonákat a népre, a munkásokra és a parasztokra uszítják. Nem lehet mindig csak rábeszélni. Itt az ideje a cselekvésnek. Meg kell büntetni a gazokat. Ha a kuomintangisták nem tudnak forradalmi jakobinusokká válni, akkor mind a nép, mind a forradalom szempontjából elvesznek”.

Látják tehát, hogy a Kommunista Internacionále előrelátta az eseményeket, idejében jelezte a veszélyeket, és figyelmeztette a kínai kommunistákat, hogy a vuhani Kuomintang elpusztul, ha a kuomintangisták nem tudnak forradalmi jakobinusok lenni.

Kamenyev azt mondotta, hogy a kínai forradalom vereségének a Kommunista Internacionále politikája az oka, hogy mi „Cavaignacokat neveltünk Kínában”. Elvtársak, így csak olyan ember beszélhet pártunkról, aki kész arra is, hogy bűnt kövessen el pártunk ellen. Így beszéltek a bolsevikokról a mensevikek az 1917-es júliusi vereség időszakában, amikor megjelentek a színen az orosz Cavaignacok. Lenin „A jelszavakról” című cikkében azt írta, hogy a júliusi vereség a „Cavaignacok győzelme”. A mensevikek akkor dühöngtek, és azt állították, hogy az orosz Cavaignacok megjelenésében Lenin politikája a hibás. Azt hiszi-e Kamenyev, hogy az 1917-es júliusi vereség időszakában az orosz Cavaignacok megjelenésében Lenin politikája, pártunk politikája a hibás, és nem valami más? Hát illik-e Kamenyevhez, hogy az adott esetben a mensevik urakat majmolja? (Derültség.) Nem hittem volna, hogy az ellenzéki elvtársak ilyen mélyre süllyedhetnek…

Ismeretes, hogy az 1905-ös forradalom vereséget szenvedett, és ez a vereség mélyrehatóbb volt, mint a kínai forradalom mostani veresége. A mensevikek akkor azt mondották, hogy az 1905-ös forradalom vereségét a bolsevikok szélsőséges forradalmi taktikája okozta. Nem szándékszik-e Kamenyev itt is forradalmunk történetének mensevik magyarázatát mintául venni, és követ dobni a bolsevikokra?

És mivel magyarázható a Bajorországi Tanácsköztársaság veresége? Talán Lenin politikájával, és nem az osztályerők viszonyával?

Mivel magyarázható a Magyar Tanácsköztársaság veresége? Talán a Kommunista Internacionále politikájával és nem az osztályerők viszonyával?

Hogyan lehet azt állítani, hogy valamely párt taktikája megváltoztathatja vagy felforgathatja az osztályerők viszonyát? Helyes volt-e politikánk 1905-ben, vagy sem? Miért szenvedtünk akkor vereséget? Vajon a tények nem azt bizonyítják, hogy az ellenzék politikájával a kínai forradalom már hamarabb vereséget szenvedett volna, mint ahogy az valójában történt? Hogyan nevezzük azokat az embereket, akik forradalom idején megfeledkeznek az osztályerők viszonyáról és mindent egyesegyedül valamely párt taktikájával próbálnak megmagyarázni? Ezekről az emberekről csak azt az egyet mondhatjuk, hogy szakítottak a marxizmussal.

Következtetések. Az ellenzék legfőbb hibái:

1. Az ellenzék nem érti a kínai forradalom jellegét és távlatait.

2. Az ellenzék nem látja a különbséget a kínai forradalom és az oroszországi forradalom között, a gyarmati országok forradalma és az imperialista országok forradalma között.

3. Az ellenzék szakít a lenini taktikával abban a kérdésben, hogy milyen legyen a forradalom első szakaszán a viszony a gyarmati országok nemzeti burzsoáziái ához.

4. Az ellenzék nem érti a kommunistáknak a Kuomintangban való részvétele kérdését.

5. Az ellenzék az élcsapat (a párt) és a sereg zöme (a dolgozók milliós tömegei) közötti viszony kérdésében megszegi a lenini taktika alapelveit.

6. Az ellenzék szakít a Komintern Végrehajtó Bizottsága VI. és VII. plénumának határozataival.

Az ellenzék az égig magasztalja a kínai kérdésben javasolt politikáját, és azt állítja, hogy ha ezt a politikát követték volna, akkor Kínában most jobb volna a helyzet. Aligha szorul bizonyításra, hogy amikor az ellenzék oly rendkívül durva hibákat követett el, akkor a kínai kommunista párt végleg zsákutcába jutott volna, ha magáévá tette volna az ellenzék leninizmusellenes, kalandor politikáját.

Ha a kínai kommunista párt 5 000—6 000 főnyi kicsiny csoportból rövid idő alatt 60 000 tagot számláló tömegpárttá nőtt; ha a kínai kommunista pártnak ez alatt az idő alatt mintegy 3 millió proletárt sikerült szakszervezetekbe szerveznie; ha a kínai kommunista pártnak sikerült felébreszteni téli álmából a sokmilliós parasztságot és bevonni a parasztok tízmillióit a forradalmi parasztszövetségekbe; ha a kínai kommunista pártnak ez alatt az idő alatt sikerült a nemzeti hadsereg állományából egész ezredeket és hadosztályokat megnyerni; ha a kínai kommunista pártnak ez alatt az idő alatt sikerült a proletariátus hegemóniájának eszméjét óhajból ténnyé változtatni, — ha a kínai kommunista pártnak rövid idő alatt sikerült elérnie mindezeket a vívmányokat, akkor ennek egyebek között az a magyarázata, hogy azon az úton haladt, amelyet Lenin jelölt ki, azon az úton haladt, amelyet a Kommunista Internacionále mutatott.

Mondanom sem kell, hogy ha az ellenzék hibás politikája, a gyarmati forradalom kérdéseiben követett leninizmusellenes iránya érvényesült volna, akkor a kínai forradalom e vívmányai vagy egyáltalán nem volnának, vagy a minimumra zsugorodtak volna.

Ezt talán csak „ultrabaloldali” renegátok és kalandorok vonhatják kétségbe.

III
Az Angol-Szovjet egységbizottságról

Az Angol-Szovjet Bizottság kérdése. Az ellenzék azt hajtogatja, hogy mi az Angol-Szovjet Bizottságra tettük a tétet. Ez nem igaz, elvtársak. Ez egyike azoknak a pletykáknak, amelyekhez a csődbejutott ellenzék oly gyakran folyamodik. Az egész világ tudja, tehát az ellenzéknek is tudnia kell, hogy mi nem az Angol-Szovjet Bizottságra, hanem az egész világ forradalmi mozgalmára és szocialista építésünk sikereire tettük a tétet. Az ellenzék becsapja a pártot, amikor azt mondja, hogy mi az Angol-Szovjet Bizottságra tettük és tesszük a tétet.

Akkor hát mi is ez az Angol-Szovjet Bizottság? Az Angol-Szovjet Bizottság a mi szakszervezeteink és az angol szakszervezetek, a reformista szakszervezetek, a reakciós szakszervezetek közötti kapcsolat egyik formája. Az európai munkásosztály forradalmasításának munkáját ezidőszerint három vonalon folytatjuk:

a) a Kommunista Internacionále vonalán, a kommunista szekciók segítségével, amelyeknek legközelebbi feladata a munkásmozgalom reformista politikai vezetésének felszámolása;

b) a Vörös Szakszervezeti Internacionále vonalán, a forradalmi szakszervezeti kisebbségek segítségével, amelyeknek legközelebbi feladata a szakszervezeti reakciós munkásarisztokrácia leküzdése;

c) az Angol-Szovjet Egységbizottságon keresztül, amely egyike azoknak az eszközöknek, amelyek megkönnyíthetik a Vörös Szakszervezeti Internacionálénak és szekcióinak a szakszervezeti munkásarisztokrácia elszigeteléséért folyó harcát.

Az első két vonal alapvető, állandó és a kommunistákra kötelező, amíg vannak osztályok és van osztálytársadalom. A harmadik vonal csak ideiglenes, kisegítő, epizodikus, és ezért nem tartós, nem mindig megbízható és olykor egyáltalában nem megbízható. A harmadik vonalat a két első vonallal egy sorba állítani annyi, mint a munkásosztály érdekei ellen, a kommunizmus ellen cselekedni. Hogyan lehet ezekután arról fecsegni, hogy mi az Angol-Szovjet Bizottságra tettük a tétet?

Amikor hozzájárultunk az Angol-Szovjet Bizottság megalakításához, azt akartuk elérni, hogy az angol szakszervezeti munkástömegekkel nyílt kapcsolataink legyenek.

Mire kellett ez?

Ez elsősorban arra kellett, hogy megkönnyítsük a munkások egységfrontjának megteremtését a tőke ellen, vagy legalábbis megnehezítsük a szakszervezeti mozgalom reakciós vezetőinek egy ilyen front megalakítása elleni harcát.

Ez, másodszor, arra kellett, hogy megkönnyítsük a munkások egységfrontjának megteremtését általában az imperialista háborús veszély ellen, és különösen az intervenció veszélye ellen, vagy legalábbis megnehezítsük a reakciós szakszervezeti vezetőknek egy ilyen front megteremtése elleni harcát.

Megengedhető-e egyáltalán, hogy a kommunisták a reakciós szakszervezetekben dolgozzanak?

Nemcsak megengedhető, hanem olykor egyenest kötelező, mert a reakciós szakszervezetekben a munkások milliói tömörülnek, és a kommunistáknak nincs joguk elkerülni ezeket a szakszervezeteket, be kell lépniök azokba, meg kell találniok az utat a tömegekhez és meg kell őket nyerni a kommunizmusnak.

Olvassák el Lenin „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” című könyvét és meglátják, hogy a lenini taktika a kommunistákat kötelezi a reakciós szakszervezetekben való munkára.

Megengedhetők-e egyáltalán ideiglenes megegyezések a reakciós szakszervezetekkel, — megegyezések szakszervezeti vonalon, vagy megegyezések politikai vonalon?

Nemcsak megengedhetők, hanem olykor egyenest kötelezők. Hogy a nyugati szakszervezetek a legtöbb esetben reakciósak, ez köztudomású. De egyáltalában nem erről van szó. Arról van szó, hogy ezek a szakszervezetek tömegszervezetek. Arról van szó, hogy ezeken a szakszervezeteken keresztül hozzáférhetünk a tömegekhez. Csak arra kell ügyelni, hogy az ilyen megegyezések ne szorítsák meg, ne korlátozzák a kommunisták forradalmi agitációjának és propagandájának szabadságát, hogy az ilyen megegyezések megkönnyítsék a reformisták bomlasztását és azoknak a munkástömegeknek forradalmasítását, amelyek egyelőre még a reakciós vezetőket követik. Ilyen feltételek mellett ideiglenes megegyezések a tömegekkel rendelkező reakciós szakszervezetekkel nemcsak megengedhetők, hanem olykor egyenest kötelezők.

Lenin ezzel kapcsolatban a következőket mondja:

„A kapitalizmus nem volna kapitalizmus, ha a «tiszta» proletariátust nem venné körül a proletártól a félproletárhoz (ahhoz, aki kenyerét félig munkaereje eladása útján szerzi meg), a félproletártól a kisparaszthoz (és a kisiparoshoz, a háziiparoshoz, általában a kistulajdonoshoz), a kisparaszttól a középparaszthoz stb. vezető rendkívül tarka átmeneti típusok tömege; — ha magán a proletariátuson belül nem volnának fejlettebb és kevésbé fejlett rétegek, vidék, szakma, néha vallás stb. szerinti megoszlások. A proletariátus élcsapata, tudatos része, a kommunista párt számára mindebből az a szükségszerűség — mégpedig feltétlen szükségszerűség — következik, hogy lavírozáshoz, a proletárok különböző csoportjaival, a munkások és a kistulajdonosok különböző pártjaival való megegyezéshez, kompromisszumokhoz kell folyamodnia. A dolog lényege az, hogy tudnunk kell ezt a taktikát a proletáröntudat, forradalmiság, harcképesség és győznitudás általános színvonalának emelése, nempedig leszállítása érdekében alkalmazni” (XXV. köt. 213. old.).

Továbbá:

„Hogy a Hendersonok, Clynesek, MacDonaldok, Snowdenek megrögzött reakciósok, az igaz. Éppúgy igaz az is, hogy a hatalmat a kezükbe akarják venni (bár előnyben részesítik a burzsoáziával való koalíciót), hogy ugyanazon ősrégi burzsoá szabályok szerint akarnak «kormányozni», hogy amikor hatalmon lesznek, elkerülhetetlenül úgy fognak viselkedni, mint a Scheidemannok és Noskék. Mindez így van. De ebből egyáltalán nem az következik, hogy támogatásuk a forradalom elárulása, hanem az, hogy a forradalom érdekében a munkásosztály forradalmárainak ezeket az urakat bizonyos parlamenti támogatásban kell részesíteniük” (ugyanott, 218—219. old.).

Az ellenzéknek éppen az a baja, hogy nem érti és nem fogadja el ezeket a lenini útmutatásokat, a lenini politikánál többre becsüli a szakszervezetek reakciósságával kapcsolatos „ultrabaloldali” handabandázást.

Korlátozza-e az Angol-Szovjet Bizottság agitációnkat és propagandánkat, korlátozhatja-e azt? Nem, nem korlátozhatja. Mindig bíráltuk és mindig is bírálni fogjuk az angol munkásmozgalom vezetőinek reakciósságát, leleplezve az angol munkástömegek előtt ezeknek a vezetőknek hitszegését és árulását. Ám próbálja meg az ellenzék megcáfolni azt a tényt, hogy mi mindig nyíltan és kíméletlenül bíráltuk a Főtanács reakciós munkáját.

Azt mondják nekünk, hogy ennek a bírálatnak az lehet a következménye, hogy az angolok felrobbantják az Angol-Szovjet Bizottságot. Ám robbantsák. Egyáltalában nem az a fontos, lesz-e szakadás, vagy nem lesz. Az a fontos, hogy milyen kérdésben lesz a szakadás, mit fog bizonyítani a szakadás. Most általában a háborús veszély, és különösen az intervenció veszélye a legfőbb kérdés. Ha az angolok szakítanak, a munkásosztály tudni fogja, hogy az angol munkásmozgalom reakciós vezetői azért szakítottak, mert a háború megszervezésének művében nem akarnak szembehelyezkedni saját imperialista kormányukkal. Aligha lehet kétséges, hogy ha az angolok ilyen körülmények között szakítanak, ez meg fogja könnyíteni a kommunisták arra irányuló munkáját, hogy megtépázzák a Főtanács tekintélyét, mert a háború kérdése most napjaink legfőbb kérdése.

Lehetséges, hogy mégse szakítanak. Ez mit jelent? Ez azt jelenti, hogy biztosítottuk magunknak a bírálat szabadságát, azt, hogy továbbra is szabadon bírálhatjuk az angol munkásmozgalom reakciós vezetőit, leleplezve a nagy tömegek előtt árulásukat és szociálimperializmusukat. Jó lesz-e ez a munkásmozgalom szempontjából? Azt hiszem, nem lesz rossz.

Íme, elvtársak, ez a mi álláspontunk az Angol- Szovjet Bizottság kérdésében.

IV
A háborús veszélyről és a Szovjetunió védelméről

A háború kérdése. Mindenekelőtt meg kell cáfolnom Zinovjevnek és Trockijnak azt a teljesen helytelen, a valóságnak meg nem felelő állítását, hogy én pártunk VIII. kongresszusán az úgynevezett „katonai ellenzékhez” tartoztam. Ez egyáltalán nem igaz, elvtársak. Ez pletyka, ezt Zinovjev és Trockij az ujjából szopta. A rendelkezésemre álló gyorsírói feljegyzésből világosan kitűnik, hogy én akkor Leninnel együtt az úgynevezett „katonai ellenzék” ellen szólaltam fel. Végül, itt jelen vannak olyan elvtársak, akik résztvettek a VIII. pártkongresszuson és megerősíthetik, hogy én akkor, a VIII. kongresszuson, a „katonai ellenzék” ellen léptem fel. Felszólalásom a „katonai ellenzékkel” szemben nem volt olyan ellenséges, mint ahogy Trockij talán szerette volna, mert az volt a véleményem, hogy a katonai ellenzékiek között vannak nagyszerű funkcionáriusok, akiket nem nélkülözhetünk a fronton, de hogy én feltétlenül ellene voltam a katonai ellenzékieknek és harcoltam ellenük — ez tény, amelyet csak olyan megátalkodott emberek vitathatnak, mint Zinovjev és Trockij.

Miről folyt akkor a vita a VIII. kongresszuson? Arról, hogy véget kell vetni az önkéntesség elvének és a partizánkodásnak, arról, hogy állandó, reguláris munkás-paraszt hadsereget kell teremteni, amelyben vasfegyelem van, arról, hogy ehhez be kell vonni a katonai szakembereket.

Volt egy határozati javaslat, melyet a reguláris hadsereg és a vasfegyelem hívei terjesztettek elő. Ezért a határozati javaslatért Lenin, Szokolnyikov, Sztálin és mások szálltak síkra. Volt egy másik javaslat is, V. Szmirnov javaslata, melyet azok terjesztettek elő, akik a hadseregben továbbra is fenn akarták tartani a partizánkodás elemeit. Ezt a javaslatot V. Szmirnov, Szafarov, Vorosilov, Pjatakov és mások védték.

Idézek egyes részeket beszédemből:

„Valamennyi itt érintett kérdés ebben az egy kérdésben foglalható össze: legyen-e Oroszországban szigorúan fegyelmezett reguláris hadsereg, vagy ne legyen.

Félévvel ezelőtt, a régi cári hadsereg felbomlása után, új hadseregünk volt: önkéntes, rosszul szervezett, kollektív módon vezetett hadsereg, amely nem mindig engedelmeskedett a parancsoknak. Ez akkor volt, amikor elkezdődött az Antant támadása. A hadsereg főképpen, ha ugyan nem kizárólag, munkásokból állt. Mivel ebben az önkéntes hadseregben nem volt fegyelem, mivel a parancsokat nem mindig teljesítették, mivel a hadsereg vezetésében szervezetlenség uralkodott, vereségeket szenvedtünk, feladtuk Kazánt, délről pedig Krasznov sikerrel támadott… A tények azt bizonyítják, hogy az önkéntes hadsereg nem állja ki a bírálatot, hogy nem fogjuk tudni megvédeni Köztársaságunkat, ha nem teremtünk más hadsereget, reguláris hadsereget, melyben erős a fegyelem szelleme, amely jól szervezett politikai osztállyal rendelkezik, s az első parancsra készen áll, hogy az ellenségre vesse magát.

Meg kell mondanom, hogy azok az elemek, a nem-munkás elemek, amelyek hadseregünk többségét alkotják, a parasztok, nem fognak önként harcolni a szocializmusért. Számos tény tanúskodik erről. Lázadások a hátországban, a frontokon, zavargások a frontokon, azt bizonyítják, hogy a nem-proletár elemek, akik hadseregünk többségét alkotják, nem akarnak önként harcolni a kommunizmusért. Ezért feladatunk — átnevelni ezeket az elemeket, hogy tartsanak vasfegyelmet, felsorakoztatni őket a proletariátus mögé nemcsak a hátországban, hanem a frontokon is, rábírni őket arra, hogy harcoljanak közös szocialista ügyünkért, és a háború folyamán be kell fejeznünk az igazi reguláris hadsereg megszervezését, mert csak ilyen hadsereggel lehet az országot megvédeni.

Ez a kérdés lényege….

Vagy megteremtjük az igazi, szigorúan fegyelmezett, reguláris munkás-paraszt hadsereget és megvédjük a Köztársaságot, vagypedig nem tesszük ezt, és akkor ügyünk elveszett.

… Az a tervezet, amelyet Szmirnov terjesztett elő, nem fogadható el, mert csak arra jó, hogy aláássa a hadsereg fegyelmét és lehetetlenné tegye a reguláris hadsereg megalakítását”.

Ezek a tények, elvtársak.

Láthatják, hogy Trockij és Zinovjev ismét rágalmaztak.

Menjünk tovább. Kamenyev itt azt állította, hogy mi az utóbbi időben, ez alatt a két év alatt elfecséreltük azt az erkölcsi tőkét, amellyel korábban nemzetközi téren rendelkeztünk. Igaz-e ez? Persze, hogy nem igaz! Egyáltalában nem igaz!

A lakosság milyen rétegeire gondol Kamenyev, Kelet és Nyugat lakosságának milyen rétegeiben vesztettünk el vagy szereztünk befolyást, — ezt nem mondta meg Kamenyev. Pedig szerintünk, marxisták szerint, éppen ez a döntő kérdés. Nézzük például Kínát. Igaz-e, hogy elveszítettük a kínai munkások és parasztok körében erkölcsi tőkénket? Világos, hogy ezt lehetetlen állítani. Nemrég a kínai munkások és parasztok milliós tömegei még alig ismertek bennünket. Nemrég a Szovjetunió tekintélye még nem terjedt túl a kínai társadalom szűk felső vezető körén, a Kuomintang liberális értelmiségének szűk körén, nem terjedt túl olyan közéleti szereplőkön, mint Feng Jü-hsziang, a kantoni tábornokok stb. Most ez gyökeresen megváltozott. A Szovjetuniónak most akkora a tekintélye a kínai munkások és parasztok milliós tömegei előtt, hogy megirigyelheti a világ bármely hatalma, bármely politikai pártja. Igaz, hogy ezzel szemben a Szovjetunió tekintélye jelentékenyen csökkent Kína liberális értelmisége, mindenféle tábornok stb. szemében, sőt sok tábornok még harcot is kezd a Szovjetunió ellen. De mi csodálni való van ezen, és mi rossz van ebben? Lehet-e azt követelni a Szovjetuniótól, a Szovjethatalomtól, pártunktól, hogy országunknak a kínai társadalom minden rétegében erkölcsi tekintélye legyen? Ezt csak üresfejű liberálisok követelhetik pártunktól, a Szovjethatalomtól. Mi jobb nekünk: az-e, ha a kínai liberális értelmiség és mindenféle reakciós kínai tábornok körében, vagy-pedig az, ha a kínai munkások és parasztok milliós tömegei körében van tekintélyünk? Mi a döntő nemzetközi helyzetünk szempontjából, a világforradalom fejlődése szempontjából: az-e, ha a Szovjetunió tekintélye a dolgozók milliós tömegeinek körében növekszik, miközben ugyanakkor a Szovjetunió tekintélye a kínai társadalom liberális-reakciós köreiben kétségtelenül csökken, vagy az, ha ezekben a liberálisreakciós körökben van tekintélyünk, de ugyanakkor a lakosság nagy tömegeiben erkölcsi súlyunk csökken? Csak fel kell tenni ezt a kérdést, és azonnal világos lesz, hogy Kamenyev melléfogott. ..

És Nyugaton? Igaz-e, hogy a nyugati proletár rétegek körében eljátszottuk erkölcsi tőkénket? Világos, hogy ez nem igaz. Mit bizonyítanak például a bécsi proletariátus legutóbbi megmozdulásai, az angliai általános sztrájk és szénbányász-sztrájk, mit bizonyítanak azok a nagy munkástüntetések, amelyek Németországban, Franciaországban zajlottak le a Szovjetunió védelmében? Azt bizonyítják-e, hogy a proletárdiktatúra erkölcsi tekintélye csökken a munkásosztály milliós tömegeinek szemében? Szó sincs róla! Ellenkezőleg, azt bizonyítják, hogy a Szovjetunió erkölcsi tekintélye a nyugati munkások körében nő és erősödik, hogy a nyugati munkások „oroszul” kezdenek harcolni burzsoáziájuk ellen.

Kétségtelen, hogy a pacifista és liberális-reakciós burzsoázia bizonyos rétegei mostanában ellenségesebbek a Szovjetunióval szemben, különösen a 20 „fenséges” terrorista és gyújtogató főbelövetése miatt. De Kamenyevnek talán csak nem becsesebb a liberális-reakciós, pacifista burzsoá körök véleménye, mint a sokmilliós nyugati proletártömegek véleménye? Ki meri tagadni azt a tényt, hogy a 20 „fenséges” főbelövetését a milliós munkástömegek körében nálunk a Szovjetunióban, éppúgy mint a Nyugaton, a legnagyobb helyesléssel fogadták? „Úgy kell a gazembereknek!”, — ezzel a felkiáltással üdvözölték a munkásnegyedek a 20 „fenséges” főbelövetésének hírét.

Tudom, hogy vannak nálunk bizonyosfajta emberek, akik azt állítják, hogy minél jobban meghúzzuk magunkat, annál jobb lesz nekünk. Ezek az emberek azt mondják: „jól állott a Szovjetunió ügye, amikor Anglia szakított vele; még jobban állott a Szovjetunió ügye, amikor megölték Vojkovot; de rosszra fordult a Szovjetunió ügye, amikor megmutattuk az erőnket és, válaszul Vojkov meggyilkolására, főbelőttük a 20 «fenséges» ellenforradalmárt; a 20 ellenforradalmár főbelövetése előtt sajnáltak bennünket Európában és rokonszenveztek velünk; a főbelövés után többé nem rokonszenveznek velünk, és most már azzal vádolnak bennünket, hogy mi nem is vagyunk olyan szófogadó fiúk, amilyeneknek Európa közvéleménye minket látni szeretne.”

Mit szóljunk ehhez a reakciós-liberális filozófiához? Csak azt mondhatjuk, hogy ennek a filozófiának a szerzői tehetetlennek, fegyvertelennek szeretnék látni a Szovjetuniót, olyan országnak, amely térdrehull és kapitulál az ellenségei előtt. Volt egyszer egy „sebeiből vérző” Belgium, melynek képe egy időben gyakran díszítette a cigarettásdobozokat. Miért ne lehetne egy „sebeiből vérző” Szovjetunió is, — akkor mindenki rokonszenvezne vele, akkor mindenki sajnálná. Ezt már nem, elvtársak! Ezzel mi nem értünk egyet. Inkább pokolba ezekkel a liberális-pacifista filozófusokkal és a Szovjetunió iránti „rokonszenvükkel”. Rokonszenvezzenek velünk a dolgozók milliós tömegei — akkor minden egyéb is meglesz. És ha már szükség van arra, hogy valaki „sebeiből vérezzék”, mi minden erőnket meg fogjuk feszíteni, hogy ne a Szovjetunió, hanem valamely burzsoá ország legyen véresre zúzva és „sebeiből vérző”.

A háború elkerülhetetlenségének kérdése. Zinovjev itt magából kikelve azt állította, hogy Buharin tézisei a háború „valószínűségéről” és „elkerülhetetlenségéről”, nempedig a háború feltétlen elkerülhetetlenségéről szólnak. Azt állította, hogy az ilyen megfogalmazás zavart okozhat a pártban. Elővettem és átnéztem Zinovjev „A jövendő háború körvonalai” című cikkét. És mi derült ki? Az derült ki, hogy Zinovjev cikkében egy szó, egy árva szó sincs arról, hogy a háború elkerülhetetlenné vált. Zinovjev egy újabb háború lehetőségéről beszél cikkében. Cikkének egy egész fejezete annak bizonyításával foglalkozik, hogy a háború lehetséges. Ez a fejezet a kővetkező mondattal végződik: „Ezért most a bolsevikok-leninisták joga és kötelessége egy újabb háború lehetőségét fontolóra venni.” (Általános derültség.) Figyeljenek csak, elvtársak, — egy újabb háború lehetőségét „fontolóra venni”. Zinovjev cikkének egyik helyén beszél arról, hogy a háború elkerülhetetlenné „válik”, de egy szó, egy árva szó sincs arról, hogy a háború már elkerülhetetlenné vált. És ennek az embernek — hogy is fejezzem ki magam enyhébben — van mersze vádolni Buharin téziseit, amelyek arról szólnak, hogy a háború valószínűvé és elkerülhetetlenné vált.

Mit jelent ma a háború „lehetőségéről” beszélni? Azt jelenti, hogy legalább hét évvel visszarángatnak bennünket, mert Lenin már hét évvel ezelőtt megmondotta, hogy a Szovjetunió és a kapitalista világ közötti háború lehetséges. Mire kellett Zinovjevnek régismert dolgokat ismételni, és azokat új felfedezésnek feltüntetni?

Mit jelent az, ha ma azt mondják, hogy a háború elkerülhetetlenné válik? Azt jelenti, hogy legalább négy évvel visszarángatnak bennünket, mert már Curzon ultimátuma idején megmondtuk, hogy a háború elkerülhetetlenné válik.

Hogyan történhetett, hogy Zinovjev, aki csak a minap ilyen zavaros és hihetetlenül ostoba cikket írt a háborúról, amelyben egy árva szó sincs arról, hogy a háború elkerülhetetlenné vált, hogyan történhetett, hogy ez az ember meg meri támadni Buharinnak a háború elkerülhetetlenségéről szóló világos és félreérthetetlen téziseit? Ez azért történhetett, mert Zinovjev elfelejtette azt, amit tegnap írt. Zinovjev ugyanis azokhoz a szerencsés emberekhez tartozik, akik csak azért írnak, hogy másnap elfelejtsék azt, amit ma írtak. (Derültség.)

Zinovjev itt azt állította, hogy Buharint Csicserin elvtárs „biztatta fel” arra, hogy téziseit a háború valószínűségének és elkerülhetetlenségének szellemében írja meg. Én pedig azt kérdezem: ki „biztatta fel” Zinovjevet arra, hogy most, amikor a háború már elkerülhetetlenné vált, a háború lehetőségéről írjon cikket. (Derültség.)

A kapitalizmus stabilizációjának kérdése. Zinovjev megtámadta itt Buharin téziseit, és azt állította, hogy a tézisek a stabilizáció kérdésében eltérnek a Komintern álláspontjától. Ez természetesen ostobaság. Zinovjev ezzel csak azt bizonyította be, hogy fogalma sincs a stabilizáció kérdéséről, a világkapitalizmus kérdéséről. Zinovjev azt hiszi, hogy ha stabilizáció van, akkor ez azt jelenti, hogy a forradalom ügye elveszett. Zinovjev nem érti, hogy a kapitalizmus válsága és pusztulásának előkészítése a stabilizációból nő ki. Vagy talán nem tény, hogy a kapitalizmus az utóbbi időben tökéletesítette és racionalizálta a technikáját, óriási mennyiségű árut termelt, amelyet nem lehet realizálni? Talán nem tény az, hogy a kapitalista kormányok egyre jobban fasizálódnak, támadják a munkásosztályt és ideiglenesen megszilárdítják állásaikat? Az következik-e ezekből a tényekből, hogy a stabilizáció tartós lett? Természetesen nem! Ellenkezőleg, éppen ezek a tények vezetnek a világkapitalizmus válságának élesedésére, amely válság összehasonlíthatatlanul mélyebb, mint a legutóbbi imperialista háború előtti válság.

Éppen az a tény, hogy a kapitalista kormányok fasizálódnak, éppen ez a tény vezet a kapitalista országok belső helyzetének kiéleződésére és a munkások forradalmi akcióira (Bécs, Anglia).

Éppen az a tény, hogy a kapitalizmus racionalizálja a technikát és óriási mennyiségű árut termel, melyet a piac képtelen felszívni, éppen ez a tény vezet az imperialisták táborában a felvevő piacokért, a tőkekiviteli piacokért folyó harc kiéleződésére, és vezet arra, hogy létrejönnek egy újabb háborúnak, a világ újabb újrafelosztásának a feltételei.

Vajon nehéz megérteni, hogy a kapitalizmus termelési lehetőségeinek hihetetlen növekedése, párosulva a világpiac bizonyos korlátozottságával és a „befolyási övezetek” változatlanságával, fokozza a piacokért folyó harcot és elmélyíti a kapitalizmus válságát?

A kapitalizmus meg tudná oldani ezt a válságot, ha többszörösére tudná emelni a munkások munkabérét, ha jelentősen tudna javítani a parasztság anyagi helyzetén, vagyis ha jelentősen tudná növelni a dolgozó milliók vásárlóképességét és lényegesen ki tudná bővíteni a belföldi piac felvevőképességét. De akkor a kapitalizmus nem lenne kapitalizmus. Éppen azért, mert a kapitalizmus ezt nem teheti, éppen azért, mert a kapitalizmus a „jövedelmét” nem a dolgozó többség jólétének emelésére, hanem azok kizsákmányolásának fokozására és kevésbé fejlett országokba irányuló tőkekivitelre fordítja, hogy még nagyobb „jövedelemre” tegyen szert, — éppen ezért a felvevő piacokért folyó harc, a tőkekiviteli piacokért folyó harc elkeseredett harcra vezet a világ és a befolyási övezetek újabb újrafelosztásáért, olyan harcra, amely máris elkerülhetetlenné tette az új imperialista háborút.

Miért néznek bizonyos imperialista körök ferde szemmel a Szovjetunióra és szerveznek egységfrontot ellene? Azért, mert a Szovjetunió rendkívül gazdag felvevő és tőkekiviteli piac. Miért szerveznek ugyanezek az imperialista körök fegyveres intervenciót Kínában? Azért, mert Kína rendkívül gazdag felvevő és tőkekiviteli piac. És így tovább és így tovább.

Íme, ez az alapja és forrása annak, hogy az új háború elkerülhetetlen, — függetlenül attól, hogy a háború az egyes imperialista koalíciók között, vagy-pedig a Szovjetunió ellen fog kirobbanni.

Az ellenzéknek az a baja, hogy nem érti ezeket az egyszerű, elemi dolgokat.

Országunk védelmének kérdése. Most pedig engedjék meg, hogy rátérjek az utolsó kérdésre, arra a kérdésre, hogy hogyan készül védelmezni a Szovjetuniót ellenzékünk.

Elvtársak! Valamely csoport, valamely áramlat, valamely párt forradalmiságának nem az a próbaköve, hogy milyen kijelentéseket, vagy nyilatkozatokat tesz. Valamely csoport, valamely áramlat, valamely párt forradalmiságának próbaköve a csoport, az áramlat, a párt tettei, gyakorlata, gyakorlati tervei. Nem szabad hinni az emberek kijelentéseinek és nyilatkozatainak, bármilyen hatásosak is, ha tettekkel nem erősítik meg, ha nem váltják valóra azokat.

Van egy kérdés, amely vízválasztó minden lehetséges csoport, áramlat, párt között, és próbaköve forradalmiságuknak, illetve ellenforradalmiságuknak. Ez a kérdés most a Szovjetunió védelmének kérdése, a Szovjetunió imperialista támadásokkal szemben való feltétlen, fenntartás nélküli védelmének kérdése.

Forradalmár az, aki fenntartás nélkül, feltétlenül, nyíltan és becsületesen, titkos katonai tanácskozások nélkül kész védelmezni, megvédeni a Szovjetuniót, mert a Szovjetunió a világ első proletár, forradalmi, szocializmust építő állama. Internacionalista az, aki fenntartás nélkül, ingadozás nélkül, feltételek nélkül kész megvédeni a Szovjetuniót, mert a Szovjetunió a forradalmi világmozgalom bázisa, ezt a forradalmi mozgalmat pedig lehetetlen védelmezni és előbbre lendíteni, ha nem védelmezzük a Szovjetuniót. Mert aki a világ forradalmi mozgalmát a Szovjetunió megkerülésével és a Szovjetunióval szemben szándékozik védelmezni, az a forradalommal kerül szembe, az okvetlenül a forradalom ellenségeinek táborában köt ki.

Most, a fenyegető háborús veszéllyel szemben két tábor, és ezzel kapcsolatban két álláspont alakult ki: a Szovjetunió feltétlen védelmének álláspontja, és a Szovjetunió elleni harc álláspontja. Itt választani kell, mert harmadik álláspont nincs és nem is lehet. Aki semleges ebben az ügyben, aki ingadozik, fenntartásokkal él, harmadik álláspontot keres, az ki akar bújni a felelősség alól, az ki akar térni a Szovjetunió védelmére irányuló feltétlen harc elől, az el akar tűnni a Szovjetunió védelmének legfelelősségteljesebb pillanatában. De mit jelent kibújni a felelősség alól? Ez annyi, mint észrevétlenül lesiklani a Szovjetunió ellenségeinek táborába.

Így áll most a kérdés.

És mi az ellenzék álláspontja a Szovjetunió védelmével, megvédésével kapcsolatban?

Ha már erre került a sor, legyen szabad Trockijnak a Központi Ellenőrző Bizottsághoz írt levelére hivatkoznom, hogy bemutassam önöknek Trockij honvédő „elméletét”, azt a honvédő jelszót, amelyet Trockij arra az esetre tartalékol, ha háborút indítanának a Szovjetunió ellen. Molotov elvtárs beszédében már idézett ebből a levélből, de nem idézte teljesen az idevonatkozó részt. Engedjék meg, hogy azt teljesen idézzem.

Íme, hogyan érti Trockij a vereségpolitikát és a honvédelmet:

„Mi a vereségpolitika? Ez olyan politika, mely arra irányul, hogy elősegítse az ellenséges osztály kezében levő «saját» államunk vereségét. A vereségpolitika minden más felfogása és értelmezése hamisítás. Így például, ha valaki azt mondja, hogy a tudatlan és lelkiismeretlen kontárok politikai vonalát ki kell söpörni mint szemetet, éppen a munkásállam győzelme érdekében, az ezért még nem «vereségpolitikus». Ellenkezőleg, az adott konkrét viszonyok között ő a forradalmi honvédelem igazi kifejezője: hiszen az eszmei szemét nem hoz győzelmet!

Erre nagyon tanulságos példákat találhatunk más osztályok történelmében. Csak egy példát említünk meg. Az imperialista háború kezdetén a francia burzsoáziának olyan kormánya volt, amelynek nem volt sem kormánykereke, sem vitorlája. Clemenceau csoportja ellenzékben volt ezzel a kormánnyal szemben. A háború és a hadicenzúra ellenére, sőt annak ellenére, hogy a németek 80 kilométerre voltak Párizstól (Clemenceau így mondotta: «éppen ezért»), eszeveszett harcot folytatott a kispolgári petyhüdtség és határozatlanság ellen, és imperialista vadságot és kegyetlenséget követelt. Clemenceau ezzel nem árulta el osztályát, a burzsoáziát, ellenkezőleg, hűségesebben, szilárdabban, határozottabban, okosabban szolgálta azt, mint Viviani, Painlevé és kompániája. Az események további menete ezt bebizonyította. Clemenceau csoportja hatalomra jutott, és következetesebb, zsiványabb imperialista politikájával biztosította a francia burzsoázia számára a győzelmet. Voltak-e olyan francia újságírók, akik vereségpolitikusoknak nevezték Clemenceau csoportját? Bizonyára voltak: hiszen ostobák és rágalmazók minden osztály soraiban találhatók. De nem mindig van lehetőségük arra, hogy egyformán jelentős szerepet játsszanak” (Trockij Ordzsonikidzéhez 1927 július 11-én Irt leveléből).

Íme, ez az az úgynevezett honvédelmi „elmélet”, amelyet Trockij a Szovjetunió számára ajánl.

„Kispolgári petyhüdtség és határozatlanság” — ez nyilvánvalóan pártunk többsége, Központi Bizottságunk többsége, kormányunk többsége. Clemenceau — ez Trockij és csoportja. (Derültség.) Ha az ellenség 80 kilométerre lesz a Kremltől, akkor ez az újsütetű Clemenceau, ez az operett-Clemenceau — mint kiderül — először megdönteni igyekszik majd a mostani többséget, éppen azért, mert az ellenség 80 kilométerre van a Kremltől, és csak azután lát majd a védelemhez. És ha ezt sikerül nyélbeütni a mi operett-Clemenceaunknak, akkor — mint ő mondja — ez lesz a Szovjetunió igazi és feltétlen védelme.

És hogy ezt nyélbeüthesse, Trockij, vagyis Clemenceau, előzőleg ki akarja „seperni” ezt a „szemetet” „a munkásállam győzelme érdekében”. De miféle „szemétről” van szó? Ez nyilvánvalóan a párt többsége, a Központi Bizottság többsége, a kormány többsége.

Vagyis — mint kiderül —, amikor az ellenség 80 kilométerre lesz a Kremltől, ennek az operett-Cle- menceaunak nem az lesz a gondja, hogy a Szovjetuniót védelmezze, hanem az, hogy a párt mostani többségét megdöntse. És ezt nevezi ő honvédelemnek!

Persze, kissé nevetséges, mikor ez a parányi donquijotei csoport, amely négy hónap alatt alig ezer szavazatot hozott össze, mikor ez a parányi csoport azzal fenyegeti a milliós pártot: „én majd kiseperlek.” Elképzelhetik, milyen siralmas lehet Trockij csoportjának a helyzete, ha arca verejtékével négy hónap alatt alig tudott körülbelül ezer aláírást gyűjteni. Azt hiszem, hogy néhányezer aláírást bármely ellenzéki csoport össze tudna gyűjteni, ha ügyesen dolgozik. Ismétlem: nevetséges, amikor ez a parányi csoport, amelyben több a vezér, mint a katona (derültség), amely teljes négy hónapon át fáradozott, és alig gyűjtött körülbelül ezer aláírást, nevetséges, amikor ez a csoport megfenyegeti a milliós pártot: „én majd kiseperlek.” (Derültség.)

De hogyan is kezdene hozzá ez a parányi frakciós csoport ahhoz, hogy „kiseperje” a milliós pártot? Csak nem gondolják az ellenzéki elvtársak, hogy a párt mostani többsége, a Központi Bizottság többsége véletlen többség, hogy annak nincs gyökere a pártban, hogy nincs gyökere a munkásosztályban, hogy az engedelmesen tűrni fogja, hogy egy operett- Clemenceau „kiseperje”? Nem, ez a többség nem véletlen többség. Ez a többség évről évre, pártunk fejlődése folyamán alakult ki, ez a többség megméretett a harc tüzében, Október napjaiban, Október után, a polgárháború napjaiban, a szocializmus építése idején.

Hogy egy ilyen többséget „kiseperjenek”, polgárháborút kell kezdeni a pártban. És lám, Trockij akkor akar polgárháborút kezdeni a pártban, amikor az ellenség 80 kilométerre lesz a Kremltől. Azt hiszem, ez minden képzeletet felülmúl. . .

És az ellenzék mostani vezérei? Ők talán nem mérettek meg? Talán véletlen, hogy ők, akik valamikor pártunk legfelelősebb posztjain álltak, utóbb pártütőkké lettek? Bizonyításra szorul-e még, hogy ezt a körülményt nem lehet véletlennek tekinteni? És lám, Trockij, azzal a parányi csoporttal, amely aláírta az ellenzék platformját, vissza akarja fordítani pártunk történelmének kerekét akkor, amikor az ellenség 80 kilométerre lesz a Kremltől, pedig még azt is beszélik, hogy az elvtársak egy része csak azért írta alá az ellenzék platformját, mert azt hitte, hogy ha aláírja, — akkor háború esetén nem veszik be katonának. (Derültség.)

Nem, kedves Trockij, mégis csak jobban tenné, ha nem beszélne a „szemét kisepréséről”. Jobb lenne erről nem beszélni, mert ezek a szavak ragadósak. Ha a többségre „ráragad” magáról a szemétseprés módszere, akkor nem tudom, jó lesz-e ez az ellenzéknek. Mert hiszen nincs kizárva, hogy ez a módszer „ráragadhat” a Központi Bizottság többségére, és csakugyan „kisepernek” valakit.

Nem mindig kívánatos és veszélytelen kiseprésről beszélni, mert az ilyen beszéd „megfertőzheti” Központi Bizottságunk többségét, és arra indíthatja, hogy „kiseperjen” valakit. És ha Trockij a seprűt a pártra és annak többségére fogja, akkor ki csodálkozik majd azon, hogy a párt megfordítja ezt a seprűt és az ellenzékre fogja?

Most tehát tudjuk, hogy az ellenzék hogyan akarja megvédeni a Szovjetuniót. Trockij Clemenceau- elmélete, amelyet az egész ellenzék támogat, s amely lényegében vereségelmélet, elég világosan beszél erről.

Megtudtuk tehát, hogy a Szovjetunió védelmének biztosítása érdekében mindenekelőtt el kell végezni a Clemenceau-féle kísérletet.

Ez, hogy úgy mondjuk, az ellenzék első lépése a Szovjetunió „feltétlen” védelme érdekében.

A második lépés a Szovjetunió védelmének érdekében, mint kiderül, az, hogy pártunkat centristának kell nyilvánítani. Azt a tényt, hogy pártunk harcot folytat a kommunizmustól való baloldali elhajlás ellen (Trockij—Zinovjev) és a kommunizmustól való jobboldali elhajlás ellen is (Szmirnov—Szapronov), ezt a tényt, mint kiderül, tudatlan ellenzékünk centrizmusnak minősíti.

Ezek a csodabogarak, lám, elfelejtették, hogy amikor mind a két elhajlás ellen harcolunk, csupán Lenin végakaratát hajtjuk végre, aki feltétlenül erélyes harcot követelt mind a „baloldali doktrinérség”, mind a „jobboldali opportunizmus” ellen.

Az ellenzék vezetői szakítottak a leninizmussal, mert elfeledték Lenin végakaratát. Az ellenzék vezetői nem akarják beismerni, hogy blokkjuk, az ellenzéki blokk, a kommunizmustól baloldalra és jobboldalra elhajlók blokkja. Nem akarják beismerni, hogy mostani blokkjuk nem egyéb, mint Trockij hírhedt, gyászos emlékezetű Augusztusi Blokkjának felújítása új alapon. Nem akarják megérteni, hogy éppen ez a blokk rejti magában az elfajulás veszélyét.

Nem akarják beismerni, hogy az olyan „ultrabaloldaliaknak”, mint a szélhámos és ellenforradalmár Maslownak meg Ruth Fischernek és a grúz nacionalista elhajlóknak egy táborban való egyesülése nem egyéb, mint a likvidátori Augusztusi Blokknak még az eredetinél is rosszabb másolata.

Így tehát, hogy megszervezzük a védelmet, mint látjuk, pártunkat centrista pártnak kell nyilvánítani, és meg kell próbálkozni azzal, hogy pártunkat megfosszák a munkásokra gyakorolt vonzóerejétől.

Ez, mondhatjuk, az ellenzék második lépése a Szovjetunió „feltétlen” védelme érdekében.

A Szovjetunió védelme érdekében szükséges harmadik lépés, mint kiderül, az, hogy pártunkat nemlétezőnek kell nyilvánítani, és úgy kell feltüntetni, mint „Sztálin frakcióját”. Mit akarnak ezzel mondani az ellenzékiek? Ezzel azt akarják mondani, hogy párt nincs, csak „Sztálin frakciója” van. Ezzel azt akarják mondani, hogy a párt határozatai rájuk nem kötelezők, és hogy ezeket a határozatokat bármikor és bármilyen körülmények között megszeghetik. Így akarják megkönnyíteni maguknak pártunk ellen folytatott harcukat. Igaz, ezt a fegyverüket a mensevik „Szocialisztyicseszkij Vesztnyik- től” és a burzsoá „Rul” fegyvertárából vették. Igaz, kommunistákhoz nem méltó, hogy mensevikektől és burzsoá ellenforradalmároktól kölcsönözzenek fegyvert. De mit törődnek ők ezzel? Az ellenzéknek minden eszköz jó, csak dúljon a harc a párt ellen.

Tehát, hogy előkészítsük a Szovjetunió védelmét, mint kiderül, nemlétezőnek kell nyilvánítani a pártot, azt a pártot, amely nélkül nem képzelhető el semmiféle honvédelem.

Ez az ellenzéknek, mondhatjuk, harmadik lépése a Szovjetunió feltétlen védelme érdekében.

A negyedik lépés a Szovjetunió védelmének érdekében, mint kiderül, az, hogy ketté kell szakítani a Kominternt, új pártot kell szervezni Németországban, élén a szélhámos és ellenforradalmár Ruth Fischerrel és Maslowval, s ilymódon meg kell nehezíteni, hogy a nyugateurópai proletariátus a Szovjetuniót támogathassa.

Szóval, hogy előkészítsük a Szovjetunió védelmét, mint kiderül, ketté kell szakítani a Kominternt.

Ez, mondhatjuk, az ellenzék negyedik lépése a Szovjetunió „feltétlen” védelme érdekében.

Az ötödik lépés a Szovjetunió védelmének érdekében, mint kiderül, az, hogy termidori tendenciákat kell tulajdonítani pártunknak, ketté kell szakítani pártunkat, és hozzá kell látni egy új párt felépítéséhez. Mert hiszen ha nincs pártunk, ha csak „sztálini frakció” van, melynek határozatai nem kötelezők a párttagokra, ha ez a frakció termidorista — noha ostobaság és tudatlanság pártunk termidoristaságáról beszélni —, mi marad akkor?

Tehát, hogy megszervezzük a Szovjetunió védelmét, mint kiderül, ketté kell szakítani pártunkat, és új pártot kell szervezni.

Ez, mondhatjuk, az ellenzék ötödik lépése a Szovjetunió „feltétlen” védelme érdekében.

Ezt az öt legfontosabb rendszabályt ajánlja az ellenzék a Szovjetunió védelme érdekében.

Kell-e még bizonyítanunk, hogy ezeknek az ellenzéki rendszabályoknak semmi közük sincs országunk védelméhez, a világforradalom gócának védelméhez?

És ezek az emberek azt akarják, hogy pártsajtónkban közöljük defetista, félmensevik cikkeiket! Ugyan kinek néznek ezek bennünket? Nálunk talán „szabad” a sajtó mindenki számára — „az anarchistáktól a monarchistákig?” Ilyen sajtószabadság nálunk nincs és nem is lesz. Miért nem közlünk mensevik cikkeket? Azért, mert nálunk nincsen sajtó-„szabadság” az antileninista, szovjetellenes áramlatok számára az „anarchistáktól a monarchistákig”.

Miért követelik az ellenzékiek, hogy közöljük félmensevik, defetista cikkeiket? Mit akarnak ezzel? Ki akarnak nyitni egy kis ablakot a burzsoá sajtó-„szabadság” számára, és nem veszik észre, hogy ezzel lelket öntenek a szovjetellenes elemekbe, fokozzák azok nyomását a proletárdiktatúrára, és szabaddá teszik az utat a burzsoá „demokrácia” előtt. Egyik ajtón kopogtatnak, és a másikat nyitják ki.

Halljuk csak, mit ír Dan úr az ellenzékről:

„Az orosz szociáldemokraták melegen üdvözölnék az ellenzék ilyen legalizálását, bár semmi közük sincs az ellenzék pozitív programjához. Üdvözölnék a legális politikai harcot, a diktatúra nyílt önfelszámolását, és az áttérést olyan új politikai formákra, amelyek szabad teret adnak egy széles munkásmozgalom számára” („Szoc. Vesztnyik” 13. sz. 1927 július).

„A diktatúra nyílt önfelszámolása” — lám, ezt várják önöktől a Szovjetunió ellenségei, lám, hova vezet az önök politikája, ellenzéki elvtársak.

Elvtársak! Két veszéllyel állunk szemben: a háború veszélyével, amely már fenyegetővé válik, és azzal a veszéllyel, hogy pártunk egyes láncszemei elfajulnak. A honvédelem előkészítésével kapcsolatban vasfegyelmet kell teremteni pártunkban. Vasfegyelem nélkül a honvédelem lehetetlen. Meg kell szilárdítanunk a pártfegyelmet, meg kell fékeznünk mindazokat, akik dezorganizálják pártunkat. Meg kell fékeznünk mindazokat, akik Nyugaton és Keleten szakadást idéznek elő testvérpártjainkban. (Taps.) Meg kell fékeznünk mindazokat, akik nyugati testvérpártjaink kettészakításán dolgoznak, s akiket ebben olyan szédelgők támogatnak, mint Souvarine, Ruth Fischer, Maslow, vagy mint a zavarosfejű Treint.

Így, és csakis így fogadhatjuk az ellenséget teljes fegyverzetben, s ugyanakkor igyekszünk bizonyos anyagi áldozatokat is hozni azért, hogy elodázzuk a háborút, hogy időt nyerjünk és ilyen váltságdíjjal távoltartsuk a kapitalizmust.

Ezt kell tennünk, és ezt meg is tesszük.

A második veszély az elfajulás veszélye.

Honnan fenyeget ez a veszély? Onnan (az ellenzékre mutat). Ezt a veszélyt fel kell számolni. (Hosszantartó taps.)

Beszéd augusztus 5-én

Elvtársak! Zinovjev durva illojalitást követett el a jelen plénummal szemben, amikor beszédében visszatért a nemzetközi helyzetre, holott ezt a kérdést már eldöntöttük.

Most a napirend negyedik pontját, „Trockij és Zinovjev pártfegyelemsértését” tárgyaljuk. Zinovjev azonban, megkerülve ezt a napirendi pontot, visszatér a nemzetközi helyzet kérdésére, és újból tárgyalni akarja ezt a már eldöntött kérdést. Emellett beszédében Sztálin ellen élezi ki a kérdést, elfelejtve, hogy nem Sztálin kérdését, hanem Zinovjev és Trockij pártfegyelemsértését tárgyaljuk.

Ezért én is kénytelen vagyok egy már eldöntött kérdés néhány oldalára visszatérni, hogy kimutassam, mennyire tarthatatlan Zinovjev felszólalása.

Bocsánatot kérek, elvtársak, de néhány szóval válaszolnom kell Zinovjevnek Sztálin ellen intézett kirohanásaira is. (Felkiáltások: „Halljuk!”)

Először. Zinovjev beszédében valami okból megemlítette Sztálin 1917 márciusi ingadozását, és ezzel kapcsolatban egy csomó valótlanságot hordott össze. Sohasem tagadtam, hogy 1917 március havában valamelyest ingadoztam, de ez az ingadozásom mindössze egy-két hétig tartott, s amikor Lenin 1917 áprilisában megérkezett, ez az ingadozás megszűnt, és az 1917-es Áprilisi Konferencián Lenin elvtárssal egysorban küzdöttem Kamenyev és ellenzéki csoportja ellen. Minderről többször beszéltem pártsajtónkban (lásd „Útban Október felé”, „Trockizmus vagy leninizmus?” stb.).

Sohasem tartottam és most sem tartom magam csalhatatlannak. Sohasem takargattam a hibáimat, sőt még pillanatnyi ingadozásaimat sem. De azt is meg kell mondanom, hogy sohasem ragaszkodtam a hibáimhoz és futólagos ingadozásaimból sohasem csináltam platformot, nem alakítottam külön csoportot stb.

De mi köze van ennek a kérdésnek Zinovjev és Trockij pártfegyelemsértéséhez, amit most kell tárgyalnunk? Mi értelme van annak, hogy Zinovjev ennek a most tárgyalt kérdésnek megkerülésével 1917 márciusának emlékeit idézi fel? Csak nem feledkezett meg saját hibáiról, arról, hogy 1917 augusztusában, szeptemberében, októberében, novemberében Lenin ellen harcolt, és külön platformmal állt ki Lenin pártja ellen? Vagy talán azt hiszi Zinovjev, hogy a múlt emlékeivel elterelheti a figyelmet a most tárgyalt kérdésről, Zinovjev és Trockij pártfegyelemsértésének kérdéséről? Nem, Zinovjevnek ez a trükkje nem fog sikerülni.

Másodszor. Zinovjev felolvasott egy idézetet egyik levelemből, amelyet 1923 nyarán, néhány hónappal az 1923-as német forradalom előtt írtam neki. Már nem emlékszem ennek a levélnek a történetére. Erről a levélről nincs másolatom, és ezért nem mondhatom egészen biztosan, hogy Zinovjev híven idézett levelemből. Azt hiszem, 1923 július végén vagy augusztus elején írtam a levelet. De meg kell mondanom, hogy ez a levél elejétől végéig feltétlenül helyes. Zinovjev, erre a levélre hivatkozva, nyilván azt akarta mondani, hogy én általában szkeptikusan ítéltem meg az 1923-as német forradalmat. Ez természetesen badarság.

A levélben elsősorban azt a kérdést érintettem, hogy a kommunistáknak meg kell-e azonnal ragadniok a hatalmat. Németországban, 1923 júliusában vagy augusztus elején még nem volt az a mély forradalmi válság, amely talpraállítja a tömegek millióit, leleplezi a szociáldemokrácia megalkuvását, végkép dezorganizálja a burzsoáziát, és a hatalom azonnali megragadásának kérdése elé állítja a kommunistákat. A júliusi—augusztusi helyzetben természetesen szó sem lehetett arról, hogy a kommunisták, akik amúgy is kisebbségben voltak a munkásosztályon belül, Németországban azonnal megragadják a hatalmat.

Helyes-e ez az álláspont? Én azt hiszem, hogy helyes. Ez volt akkor a Politikai Iroda álláspontja is.

A levélben érintett második kérdés arra vonatkozott, tüntessenek-e a kommunista munkások olyan pillanatban, amikor a felfegyverzett fasiszták időelőtti akcióra akarták provokálni a kommunistákat. Akkor az volt a véleményem, hogy a kommunisták ne hagyják magukat provokálni. És nemcsak az én véleményem volt ez, hanem az egész Politikai Iroda is osztotta ezt az álláspontot.

De két hónap múlva Németországban megfordul a helyzet, rohamosan élesedik a forradalmi válság. Poincaré katonai támadást indít Németország ellen; a németországi pénzügyi válság katasztrofális jelleget ölt; a német kormányon belül kezdődik a bomlás és a miniszteri váltófutás; a forradalom hulláma magasra csap és robbantja a szociáldemokráciát; a munkások tömegesen kezdik otthagyni a szociáldemokráciát és a kommunistákhoz csatlakoznak; a kommunisták előtt felvetődik a hatalom megragadásának kérdése. Ebben a helyzetben én, mint a Komintern bizottságának más tagjai is, határozottan és félreérthetetlenül amellett voltam, hogy a kommunistáknak azonnal meg kell ragadniok a hatalmat.

Mint tudják, a Komintern akkor létesített német bizottsága, amelynek Zinovjev, Buharin, Sztálin, Trockij, Radek és több német elvtárs volt a tagja, több konkrét határozatot hozott a hatalom megragadásával kapcsolatban a német elvtársaknak nyújtandó közvetlen segítségre vonatkozólag.

Szolidárisak voltak-e akkor a német bizottság tagjai mindenben? Nem, nem voltak szolidárisak. Nézeteltérések merültek fel abban a kérdésben, kell-e Németországban Szovjeteket szervezni. Én és Buharin azt mondottuk, hogy az üzemi bizottságok nem helyettesíthetik a Szovjeteket, és azt javasoltuk, hogy Németországban azonnal proletár Szovjeteket szervezzenek. Trockij és Radek néhány német elvtárssal együtt ellenezték a Szovjetek szervezését, az volt a véleményük, hogy az üzemi bizottságok elegendők lesznek a hatalom megragadásához. Zinovjev e két csoport között ingadozott.

Jegyezzék meg, elvtársak, hogy akkor nem Kínáról volt szó, ahol mindössze néhány millió proletár van, hanem Németországról, erről az iparilag rendkívül fejlett országról, ahol akkor körülbelül 15 millió proletár volt.

Mi lett a vége az akkori nézeteltéréseknek? Az lett a vége, hogy Zinovjev átpártolt Trockijhoz és Radek- hez, és a Szovjetek kérdését negatív értelemben döntötték el.

Igaz, Zinovjev később szánta-bánta ezeket a bűneit. Ez azonban nem teszi meg nem történtté azt a tényt, hogy Zinovjev akkor a német forradalom egyik legdöntőbb kérdésében a jobboldali, opportunista szárnyon foglalt helyet, Buharin és Sztálin viszont a forradalmi, kommunista szárnyon álltak.

Zinovjev később azt mondta erről:

„Mi hibát követtünk el a Szovjetek (a németországi Szovjetek — I. Szt.) kérdésében, mert engedtünk Trockij- nak és Radeknek. Valahányszor ezekben a kérdésekben engedünk, mindannyiszor meggyőződünk, hogy hibát követünk el. Akkor nem lehetett Munkás Szovjeteket teremteni, de ez próbaköve volt annak, hogy irányvételünk szociáldemokrata-e avagy kommunista. Nem lett volna szabad engednünk ebben a kérdésben. Engedményünk hiba volt. Így áll ez a dolog, elvtársak” (a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Elnökségének a Németországi Kommunista Párt képviselőivel együtt 1924 január 19-én tartott ötödik ülésének gyorsírói jegyzőkönyve, 70. old.).

Zinovjev ebben az idézetben arról beszél, hogy „mi hibáztunk”. Kik ezek a „mi”? Semmilyen „mi” nem volt és nem is lehetett akkor. Hibázni maga Zinovjev hibázott, amikor átpártolt Trockijhoz és Radekhez és hibás álláspontjukra helyezkedett.

Ezek a tények.

Mégis csak jobb lett volna Zinovjevnek, ha nem beszélt volna az 1923-as német forradalomról; akkor nem vallott volna szégyent itt a plénum előtt; ezt annál is inkább elkerülhette volna, mert az általa felvetett kérdésnek, a német forradalom kérdésének, mint látják, semmi köze sincs a plénum napirendjének most tárgyalt negyedik pontjához.

A kínai kérdés. Zinovjev beszédéből arra kell következtetni, hogy Sztálin a XIV. pártkongresszuson tartott beszámolójában Kínát — lám — Amerikával azonosította. Ez persze ostobaság. Beszámolómban semmiképpen sem azonosítottam és nem is azonosíthattam Kínát Amerikával. A valóságban csak arról volt szó beszédemben, hogy a kínai népnek joga van a nemzeti egyesülésre és a külföldi járom alól való nemzeti felszabadulásra. Kiélezve a kérdést az imperialista sajtó ellen, azt mondottam, hogy ha önök, imperialista urak, legalábbis szavakban, jogosnak ismerik el Olaszország nemzeti háborúját, Amerika nemzeti háborúját, Németország nemzeti háborúját, amelyet e nemzetek azért viseltek, hogy mint nemzet egyesüljenek és lerázzák magukról a külföldi jármot, akkor miért rosszabb Kína, mint ezek az országok, és miért nincs joga a kínai népnek nemzeti egyesülésre és felszabadulásra.

Ezt mondottam előadói beszédemben és egyáltalában nem érintettem azt a kérdést, hogy milyenek a kínai forradalom perspektívái és melyek a feladatai a kommunizmus szempontjából.

Helyes-e, ha így tesszük fel a kérdést a burzsoá sajtó elleni harcban? Világos, hogy helyes. Zinovjev nem érti ezt az egyszerű dolgot, de ennek már az az oka, hogy Zinovjev nehéz felfogású.

Zinovjev, mint kiderül, helytelennek tartja azt a politikát, amely a vuhani Kuomintangot, amikor az forradalmi volt, a proletariátus és a parasztság jövendő forradalmi-demokratikus diktatúrájának magvává igyekezett megtenni. Kérdjük, miért volt helytelen ez a politika? Talán nem tény, hogy a vuhani Kuomintang ez év elején forradalmi volt? Hát akkor miért követelte Zinovjev a vuhani Kuomintang „messzemenő támogatását”, ha a vuhani Kuomintang nem volt forradalmi? Miért esküdözött az ellenzék, hogy helyesli a kommunista párt bennmaradását a vuhani Kuomintangban, ha ez akkor nem volt forradalmi? Mit érnének azok a kommunisták, akik belépnek a vuhani Kuomintangba és, noha ott befolyásuk van, nem próbálják magukkal vonni a kuomintangista útitársakat, és nem tesznek kísérletet arra, hogy a vuhani Kuomintangot a forradalmi-demokratikus diktatúra magvává tegyék? Én azt mondanám, hogy az ilyen kommunisták egy lyukas garast sem érnek.

Igaz, ez a kísérlet nem sikerült, mert az imperialisták és a kínai feudálisok az adott szakaszban a forradalomnál erősebbnek bizonyultak, és a kínai forradalom ennek következtében ideiglenes vereséget szenvedett. Vajon az következik ebből, hogy a kommunista párt politikája helytelen volt?

1905-ben az orosz kommunisták is megkísérelték, hogy az akkori Szovjeteket a proletariátus és a parasztság jövendő forradalmi-demokratikus diktatúrájának magvává tegyék. Ez a kísérlet azonban akkor szintén nem sikerült, mert az osztályerőviszonyok kedvezőtlenek voltak, mert a cárizmus és a feudálisok a forradalomnál erősebbnek bizonyultak. Az következik-e ebből, hogy a bolsevikok politikája helytelen volt? Világos, hogy nem következik.

Zinovjev továbbá azt állítja, hogy Lenin a kínai Munkásküldöttek Szovjetjeinek azonnali megszervezése mellett foglalt állást. Ezzel kapcsolatban Zinovjev Leninnek a gyarmati kérdésről írt és a Komintern II. kongresszusán elfogadott téziseire hivatkozik. Zinovjev azonban itt egyszerűen félrevezeti a pártot.

A sajtóban többízben szó volt arról, és itt meg kell ismételnünk, hogy Lenin téziseiben egy árva szó sincs a kínai Munkásküldöttek Szovjetjeiről.

A sajtóban többízben szó volt arról, és itt meg kell ismételnünk, hogy Lenin téziseiben nem a Munkásküldöttek Szovjetjeire, hanem a „Parasztok Szovjetjeire”, a „Népi Szovjetekre”, a „Dolgozók Szovjetjeire” gondolt, és külön hangsúlyozta, hogy olyan országokról van szó, „ahol nincs, vagy alig van ipari proletariátus”.

Lehet-e Kínát azok közé az országok közé sorolni, amelyekben „nincs, vagy alig van ipari proletariátus”? Világos, hogy nem lehet. Lehet-e Kínában Paraszt Szovjeteket, Dolgozók Szovjetjeit, Népi Szovjeteket teremteni, ha nem teremtjük meg előbb a munkásosztály osztályszovjetjeit? Világos, hogy nem lehet. Akkor miért akarja az ellenzék a pártot Lenin téziseire való hivatkozással megtéveszteni?

A lélegzethezjutás kérdése. Lenin 1921-ben, a polgárháború befejezése után, azt mondotta, hogy most megszabadultunk a háborútól, valamelyest lélegzethez jutottunk és ezt a lélegzetvételi szünetet a szocializmus építésére kell kihasználni. Zinovjev most beleköt Sztálinba, és azt állítja, hogy Sztálin ebből a lélegzetvételi szünetből egész lélegzetvételi időszakot csinált, ami — Zinovjev szerint — ellentmond annak a tézisnek, hogy fennáll a Szovjetunió és az imperialisták közötti háború veszélye.

Mondanunk sem kell, hogy ez csak ostoba és nevetséges kötekedés Zinovjev részéről. Hát nem tény, hogy az imperialisták és a Szovjetunió között immár hét esztendeje nincsenek katonai összeütközések? Lehet-e ezt a hétesztendős időszakot lélegzetvételi időszaknak nevezni? Világos, hogy lehet is és kell is. Lenin többször beszélt a breszti béke időszakáról, noha mindenki tudja, hogy ez az időszak nem tartott tovább egy évnél. Miért lehet a breszti béke egyesztendős időszakát időszaknak nevezni, és miért nem lehet a lélegzetvétel hétesztendős időszakát lélegzetvételi időszaknak nevezni? Hogy nem átallja Zinovjev a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság együttes plénumát ilyen nevetséges és ostoba kötekedéssel foglalkoztatni?

A párt diktatúrájáról. Pártsajtónkban többször volt már szó arról, hogy Zinovjev azzal, hogy a proletariátus diktatúráját a párt diktatúrájával azonosítja, meghamisítja a párt „diktatúrájának” lenini fogalmát. Pártsajtónkban többször volt már szó arról, hogy Lenin a párt „diktatúráján” a munkásosztály pártvezetését értette, vagyis nem azt, hogy a párt erőszakot alkalmaz a munkásosztállyal szemben, hanem a munkásosztálynak meggyőzés útján, politikai nevelés útján történő vezetését, mégpedig egy párt által való vezetését, amely párt a vezetést nem osztja meg és nem is akarja megosztani más pártokkal.

Zinovjev ezt nem érti, meghamisítja Lenin felfogását. Zinovjev azzal, hogy meghamisítja a párt „diktatúrájának” lenini felfogását, talán anélkül, hogy maga is tudná, az „arakcsejevizmus” meghonosításának az útját egyengeti a pártban, útját egyengeti Kautsky igazolásának, aki azzal rágalmazta Lenint, hogy Lenin „a párt diktatúrájának veti alá a munkásosztályt”. Helyes-e ez? Világos, hogy nem helyes. De ki tehet róla, ha Zinovjev nem érti ezeket az egyszerű dolgokat?

A nemzeti kultúráról. Azt, amit Zinovjev itt összevissza fecsegett a nemzeti kultúráról, meg kellene örökíteni, hadd tudja a párt, hogy Zinovjev ellenzi a Szovjetunióban élő népek nemzeti kultúrájának szovjet alapon való fejlesztését, hogy Zinovjev valójában a gyarmatosítás híve.

Mi azt tartottuk, és azt tartjuk, hogy a nemzeti kultúra jelszava egy soknemzetiségű államban a burzsoázia uralmának korszakában burzsoá jelszó. Miért? Azért, mert a nemzeti kultúra jelszava egy ilyen államban a burzsoázia uralmának időszakában azt jelenti, hogy valamennyi nemzetiség dolgozó tömegeit szellemileg alávetik a burzsoázia vezetésének, a burzsoázia uralmának, a burzsoázia diktatúrájának.

Miután a proletariátus megragadta a hatalmat, kiadtuk azt a jelszót, hogy a Szovjetunióban élő népek nemzeti kultúráját fejleszteni kell a Szovjetek alapján. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a Szovjetunióban élő népek nemzeti kultúrájának fejlődését összhangba hozzuk a szocializmus érdekeivel és követelményeivel, a proletárdiktatúra érdekeivel és követelményeivel, valamennyi Szovjetunióban élő nemzetiség dolgozóinak érdekeivel és szükségleteivel.

Azt jelenti-e ez, hogy mi most ellenezzük a nemzeti kultúrát általában? Nem, nem ezt jelenti. Ez csak azt jelenti, hogy mi most a Szovjetunió népeinek nemzeti kultúráját, nemzeti nyelvét, iskoláját, sajtóját stb. a Szovjetek alapján kívánjuk fejleszteni. És mit jelent ez a fenntartás: „a Szovjetek alapján”? Azt jelenti, hogy a Szovjetunió népei kultúrájának, amelyet a Szovjethatalom fejleszt, tartalmában valamennyi dolgozó számára közös kultúrának, szocialista kultúrának kell lennie, formájában viszont ez a kultúra nem egyforma és nem is lesz egyforma a Szovjetunió valamennyi népe számára, hanem nemzeti kultúra lesz, olyan kultúra, amely különböző a Szovjetunió népei számára a nyelvben és a nemzeti sajátosságokban fennálló különbségnek megfelelően. Éppen erről beszéltem mintegy három évvel ezelőtt, a Keleti Dolgozók Kommunista Egyetemén. Ebben a szellemben cselekedett pártunk az egész idő alatt, amikor előmozdította a nemzeti szovjet iskolák, a nemzeti szovjet sajtó és más kulturális intézmények fejlődését, a pártapparátus „nemzetiesítését”, a szovjet apparátus „nemzetiesítését” stb. stb.

Lenin éppen ezért hívta fel leveleiben a nemzeti területeken és köztársaságokban dolgozó elvtársakat arra, hogy fejlesszék e területek és köztársaságok nemzeti kultúráját a Szovjetek alapján.

Éppen mert az után, hogy a proletariátus megragadta a hatalmat, mindig ezen az úton haladtunk, éppen ezért sikerült megalkotni azt az egész világon példátlan internacionális épületet, amelyet Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének neveznek.

És most Zinovjev mindezt fel akarja forgatni, ki akarja törölni, el akarja temetni, hadat üzenve a nemzeti kultúrának. És ez a gyarmatosító fecsegés a nemzeti kérdésről, ez — Zinovjev szerint — leninizmus! Hát nem nevetséges ez, elvtársak!

A szocializmus építéséről egy országban. Zinovjev és általában az ellenzék (Trockij, Kamenyev), annak ellenére, hogy ebben a kérdésben már többször csúfos vereséget szenvedtek, újból és újból belekapaszkodnak ebbe a kérdésbe, elrabolva a plénum idejét. Úgy akarják feltüntetni a dolgot, hogy az a tézis, hogy a Szovjetunióban lehetséges a szocializmus győzelme, nem Lenin elmélete, hanem Sztálin „elmélete”.

Aligha szorul bizonyításra, hogy ez az állítás nem egyéb, mint az ellenzék kísérlete arra, hogy a pártot becsapja. Talán nem tény, hogy éppen Lenin, és nem valaki más volt az, aki már 1915-ben kimondotta, hogy a szocializmus győzelme egy országban lehetséges? Talán nem tény, hogy éppen Trockij, és nem valaki más volt az, aki akkor nyomban szembeszállt Leninnel, és Lenin kijelentését „nemzeti korlátoltságnak” nevezte? Mit keres itt Sztálin „elmélete”?

Talán nem tény, hogy éppen Kamenyev és Zinovjev, és nem valaki más volt az, aki 1925-ben Trockij uszályába kapaszkodva „nemzeti korlátoltságnak” nyilvánította azt a lenini tanítást, hogy a szocializmus győzelme egy országban lehetséges? Talán nem tény, hogy pártunk a XIV. konferencián —Trockij félmensevik elméletével szemben — külön határozatot fogadott el arról, hogy a szocializmus győzelmes építése a Szovjetunióban lehetséges?

Miért kerüli meg Trockij, Zinovjev és Kamenyev a XIV. konferenciának ezt a határozatát?

Hát nem tény, hogy pártunk XIV. kongresszusa megerősítette a XIV. konferencia határozatát, mégpedig olymódon, hogy a megerősítést Kamenyev és Zinovjev ellen élezte ki?

Hát nem tény, hogy pártunk XV. konferenciája részletesen indokolt határozatot fogadott el arról, hogy a Szovjetunióban a szocializmus győzelme lehetséges, olyan határozatot, amelynek éle az ellenzéki blokk és annak feje, Trockij ellen irányult?

Hát nem tény, hogy a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának VII. kibővített plénuma megerősítette az SzK(b)P XV. konferenciájának ezt a határozatát és Trockijt, Zinovjevet és Kamenyevet szociáldemokrata elhajlásban marasztalta el?

Kérdezzük, mit keres itt Sztálin „elmélete”?

Hát követelt-e Sztálin valamikoris más egyebet az ellenzéktől, mint azt, hogy ismerje el pártunk és a Komintern legfelsőbb szerveinek határozatait?

Miért kerülik meg az ellenzék vezérei ezeket a tényeket, ha lelkiismeretük tiszta? Mire számítanak? Hogy becsaphatják a pártot? De hát nehéz-e megérteni, hogy bolsevik pártunkat senkinek sem sikerül becsapni.

Ezek azok a kérdések, elvtársak, amelyeknek tulajdonképpen semmi közük sincs a most napirenden levő kérdéshez, vagyis ahhoz, hogy Trockij és Zinovjev megsértette a pártfegyelmet, de amelyeket Zinovjev mégis előráncigált, hogy port hintsen a szemekbe és elkenje a napirenden levő kérdést.

Ismételten bocsánatot kérek azért, hogy e kérdések megvilágításával igénybe vettem idejüket. De nem tehettem egyebet, mert ez az egyedüli útja annak, hogy elvegyük az ellenzék kedvét attól, hogy a pártot becsapja.

Most pedig engedjék meg, elvtársak, hogy a „védekezésből” átmenjek támadásba.

Az ellenzéknek az a legnagyobb baja, hogy még a mai napig sem tudja megérteni, miért züllött le idáig.

Valóban, mi az oka annak, hogy az ellenzék vezetői, akik tegnap még pártunk vezetői közé tartoztak, „egyszerre” pártütők lettek? Mivel lehet ezt megmagyarázni? Maga az ellenzék ezt a tényt személyes természetű okokkal igyekszik magyarázni: Sztálin „nem segített”, Buharin „elrontotta a dolgot”, Rikov „nem támogatott”, Trockij „elszalasztotta az alkalmat”, Zinovjev „nem vette észre” és így tovább. Ennek az olcsó „magyarázatnak” azonban semmi köze sincs az igazi magyarázathoz. Az a tény, hogy az ellenzék mostani vezetői elszigetelődtek a párttól, nem kisjelentőségű tény. Még kevésbé lehet azt véletlenségnek tekinteni. Annak a ténynek, hogy az ellenzék mostani vezérei elszakadtak a párttól, mély okai vannak. Zinovjev, Trockij, Kamenyev valami okból nyilván letértek a helyes útról, valami komoly bűnt követtek el, — különben a párt nem fordult volna el tőlük, mint pártütőktől. És most az a kérdés: mi volt az oka annak, hogy az ellenzék mostani vezetői letértek a helyes útról, mivel szolgáltak rá arra, hogy ennyire lezüllöttek?

Az első fő kérdés, amelyben letértek a helyes útról, ez a leninizmus kérdése, pártunk lenini ideológiájának kérdése. Azért tértek le a helyes útról, mert azzal próbálkoztak és most is azzal próbálkoznak, hogy a leninizmust trockizmussal egészítsék ki, hogy a leninizmust lényegében helyettesítsék a trockizmussal. Ez azonban, elvtársak, az ellenzék vezetőinek olyan főbenjáró bűne, melyet a párt nem bocsáthatott meg és nem is bocsáthat meg nekik. Világos, hogy a párt nem követhette őket ezen az úton, nem fordulhatott el a leninizmustól a trockizmus felé, és ennek az lett a következménye, hogy az ellenzék vezetői elszigetelődtek a párttól.

Mi voltaképpen a trockisták és az ellenzékhez tartozó volt leninisták mostani blokkja? Ez a blokk anyagi kifejezője annak a kísérletnek, amely a leninizmusnak trockizmussal való kiegészítésére irányul. A „trockizmus” szót nem én találtam ki. Ezt a szót először Lenin elvtárs hozta forgalomba olyasvalaminek a megjelölésére, ami ellentéte a leninizmusnak.

Mi a trockizmus fő bűne? A trockizmus fő bűne az, hogy nem hiszi, hogy a Szovjetunió proletariátusának van ereje és képessége ahhoz, hogy magával vigye a parasztságot, a parasztság zömét a proletariátus hatalmának megszilárdításáért folyó harcban, különösen pedig az országunk szocialista építésének győzelméért folyó harcban.

A trockizmus fő bűne az, hogy nem érti és voltaképpen nem ismeri el a proletariátus hegemóniájának lenini eszméjét, azt az eszmét, hogy a proletariátus diktatúrájának kivívásában és megszilárdításában, az egyes országok szocialista társadalmának felépítésében a proletariátusé a hegemónia (a parasztsághoz való viszonyban).

Tudtak-e a trockizmus e szervi hibáiról a volt leninisták, Zinovjev és Kamenyev? Igen, tudtak. Hiszen ők még nemrég úton-útfélen azt hangoztatták, hogy más a leninizmus, és más a trockizmus. Ők még nemrég azt hangoztatták, hogy a trockizmus összeegyeztethetetlen a leninizmussal. Mihelyt azonban konfliktusba keveredtek pártunkkal és kisebbségben maradtak, azonnal elfeledték mindezt, és a trockizmus felé fordultak, hogy közösen vegyék fel a harcot Lenin pártja ellen, ennek ideológiája ellen, a leninizmus ellen.

Az elvtársak bizonyára emlékeznek a XIV. kongresszuson lefolyt vitáinkra. Miről vitatkoztunk akkor az úgynevezett „új ellenzékkel”? A középparaszt szerepéről és jelentőségéről, a parasztság zömének szerepéről és jelentőségéről, arról, hogy országunk technikai elmaradottsága ellenére lehetséges-e a proletariátusnak magával vinni a parasztság zömét a szocialista építésben.

Másszóval: ugyanarról vitáztunk velük, amiről már régen folyik a vita pártunk és a trockizmus között. Önök tudják, hogy a XIV. kongresszuson lefolyt viták siralmas eredménnyel végződtek az „új ellenzékre” nézve. Önök tudják, hogy az „új ellenzék” e viták eredményeképpen annak az alapvető lenini eszmének kérdésében, hogy a proletárforradalom korszakában a proletariátust illeti a hegemónia, átment a trockizmus táborába. Éppen ezen az alapon jött létre a trockisták és az ellenzékhez tartozó volt leninisták úgynevezett ellenzéki blokkja.

Tudta-e az „új ellenzék”, hogy a Komintern V. kongresszusa kispolgári elhajlásnak minősítette a trockizmust? Persze, hogy tudta. Sőt mi több, a Komintern V. kongresszusán ő maga fogadtatta el az errevonatkozó határozatot. Tudta-e az „új ellenzék”, hogy a leninizmus és a kispolgári elhajlás összeegyeztethetetlen? Persze, hogy tudta. Sőt mi több, az egész párt színe előtt, úton-útfélen hangoztatta ezt.

Most ítéljenek az elvtársak maguk: el kellett-e fordulnia a pártnak az olyan vezérektől, akik ma elégetik azt, aminek tegnap hódoltak, akik ma megtagadják azt, amire tegnap mindenki hallatára felszólították a pártot, akik trockizmussal próbálják kiegészíteni a leninizmust, annak ellenére, hogy még tegnap a leninizmus elárulásának nevezték az ilyen kísérletet? Világos, hogy a pártnak el kellett fordulnia az ilyen vezérektől.

Az ellenzék abbeli buzgalmában, hogy mindent a fejetetejére állítson, odáig ment, hogy még azt is tagadja, hogy Trockij az Októberi Forradalmat megelőző időszakban a mensevikekhez tartozott. Ne csodálkozzanak elvtársak, az ellenzék határozottan azt mondja, hogy Trockij 1904 óta sohasem volt mensevik. Valóban így van ez? Hallgassuk meg Lenint.

1914-ben, három és fél évvel az Októberi Forradalom előtt Lenin ezt mondta Trockijról:

„Az oroszországi marxista mozgalom régi résztvevői jól ismerik Trockij figuráját, és nekik nem érdemes róla beszélni. De a fiatal munkásnemzedék nem ismeri, tehát beszélni kell róla, mert az ő figurája tipikus mind az öt külföldi csoportocskára, amelyek ténylegesen szintén ingadoznak a likvidátorok és a párt között.

A régi «Iszkra» idején (1901—1903) ezeket az ingadozókat és az «ökonomistáktól» az iszkrásokhoz, az «iszkrásoktól» az «ökonomistákhoz» szökdösőket «tusinói vándormadaraknak» nevezték (így hívták a régi Oroszhonban a Zavaros Időkben azokat a harcosokat, akik az egyik táborból a másikba szökdöstek)…

A «tusinói vándormadarak» frakciókon felül állóknak nyilvánítják magukat, azon az egyetlen alapon, hogy ma az egyik, holnap a másik frakciótól «kölcsönzik» eszméiket. Trockij 1901—1903-ban tüzes «iszkrás» volt, és Rjazanov az 1903-as kongresszuson játszott szerepéért «Lenin dorongjának» nevezte. 1903 végén Trockij dühödt mensevik, vagyis az iszkrásoktól átszökött az «ökonomistákhoz»; azt hirdeti, hogy «a régi és az új ,Iszkra’ között szakadék tátong». 1904—1905-ben otthagyja a mensevikeket és ingadozó álláspontot foglal el, hol Martinovval (az «ökonomistával») dolgozik együtt, hol az otrombán baloldali «permanens forradalmat» hirdeti. 1906—1907-ben a bolsevikokhoz közeledik és 1907 tavaszán szolidárisnak nyilvánítja magát Róza Luxemburggal.

A bomlás korszakában, hosszantartó «frakciónkívüli» ingadozás után, ismét jobbra térés 1912 augusztusában blokkot alkot a likvidátorokkal. Most ismét otthagyja őket, de lényegileg az ő eszmécskéiket hajtogatja.

Az ilyen típusok jellemzőek, mint közelmúlt történelmi képződményeknek és alakulatoknak maradványai azokból az időkből, amikor Oroszországban a munkás tömegmozgalom még aludt, és bármely csoportocskának «tág tere» nyílt arra, hogy áramlatnak, csoportnak, frakciónak, szóval — «hatalomnak» tüntesse fel magát, amely másokkal való egyesülésről tárgyal.

A fiatal munkásnemzedéknek jól kell tudnia, hogy kivel van dolga, amikor hallatlan igényekkel lépnek fel olyan emberek, akik egyáltalán nem akarnak számolni sem azokkal a párthatározatokkal, amelyek 1908 óta megszabták és kialakították a likvidátorsághoz való viszonyt, sem azzal a tapasztalattal, melyet a mai oroszországi munkásmozgalom nyújt, mely az említett határozatok teljes elismerése alapján valóban megteremtette a többség egységét” (XVII. köt. 393—394. old.).

Kiderül tehát, hogy Trockij 1903 után egész idő alatt kívül állott a bolsevikok táborán, hol a mensevikek táborába szökött át, hol faképnél hagyta őket, de sohasem csatlakozott a bolsevikokhoz, 1912-től pedig a mensevik likvidátorokkal együtt blokkot szervezett Lenin és Lenin pártja ellen, egy táborban maradva a mensevikekkel.

Mi csodálni való van azon, hogy bolsevik pártunk bizalmatlan az ilyen „figurával” szemben?

És mi csodálni való van azon, hogy az ellenzéki blokk, melynek ez a „figura” a feje, elszigetelődött a párttól és hogy pártunk félrelökte?

A második fő kérdés, amelyben az ellenzék vezetői letértek a helyes útról, az a kérdés, hogy lehetséges-e a szocializmus győzelme egy országban az imperializmus időszakában. Az ellenzéknek az a hibája, hogy észrevétlenül fel akarta számolni Leninnek azt a tanítását, hogy a szocializmus győzelme egy országban lehetséges.

Ma már senki előtt sem titok az a tény, hogy Lenin már 1915-ben, két évvel az Októberi Forradalom előtt, kiindulva a gazdasági és politikai fejlődésnek az imperializmus viszonyai közötti egyenlőtlenségéről szóló törvényből, proklamálta azt a tételt, hogy „a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, vagy akár egy, egymagában vett, kapitalista országban is” (Lenin, XVIII. köt. 232. old.).

Ma már senki előtt sem titok az a tény, hogy Trockij, éppen Trockij volt az, aki ugyancsak 1915-ben a sajtóban fellépett Lenin tézise ellen, mondván: ha elismernők a szocializmus egyes országokban való győzelmének lehetőségét, akkor „ez azt jelentené, hogy áldozatul esünk annak a nemzeti korlátoltságnak, amely a szociálpatriotizmus lényege” (Trockij, „1917”. III. köt. 1. rész. 89—90. old.).

Nem titok, sőt közismert tény az is, hogy ez a vita Lenin és Trockij közt lényegében folytatódott 1923-ig, Lenin utolsó, „A szövetkezetekről” szóló brosúrájának megjelenéséig, amelyben Lenin ismételten azt hirdeti, hogy országunkban „a teljes szocialista társadalom” felépítése lehetséges.

Milyen változások történtek Lenin halála után pártunk történetében ezzel a kérdéssel kapcsolatban? 1925-ben, pártunk XIV. konferenciáján, Kamenyev és Zinovjev hosszú ingadozás után elismerték Leninnek azt a tanítását, hogy a szocializmus győzelme egy országban lehetséges, és a párttal együtt szembefordultak a trockizmussal ebben a kérdésben. De néhány hónappal ez után, a XIV. kongresszus előtt, amikor kisebbségben maradtak a párt elleni harcban és kénytelenek voltak blokkot alkotni Trockijjal, — „egyszerre” átálltak a trockizmus oldalára, szakítottak pártunk XIV. konferenciájának határozatával, megtagadták a szocializmus egy országban lehetséges győzelméről szóló lenini tanítást. Végül is Trockij félmensevik fecsegése Lenin elméletének nemzeti korlátoltságáról, — ez lett az a lepel az ellenzék kezében, amellyel az ellenzék eltakarni igyekszik, hogy a szocialista építés kérdésében a leninizmus felszámolásán dolgozik.

Kérdezzük: mi csodálkozni való van azon, ha a párt, ez a leninizmus szellemében nevelt és kikovácsolt párt ezekután kénytelen volt elfordulni az ilyen likvidátoroktól, az ellenzék vezetői pedig elszigetelődtek a párttól?

A harmadik fő kérdés, melyben az ellenzék vezetői letértek a helyes útról, ez pártunk kérdése, pártunk egyöntetűségének, pártunk vasegységének a kérdése.

A leninizmus azt tanítja, hogy a proletariátus pártjának egységes és egyöntetű pártnak kell lennie, amelyben nincsenek frakciók, frakciós központok, amelynek egy a pártközpontja, egy az akarata. A leninizmus azt tanítja, hogy a proletárpárt érdekei megkövetelik a pártpolitikai kérdések tudatos megvitatását, megkövetelik a párt tömegeinek a pártvezetőséghez való tudatos viszonyát, a párt fogyatékosságainak, a párt hibáinak bírálatát. De ugyanakkor a leninizmus megköveteli azt is, hogy a párt minden tagja ellentmondás nélkül végrehajtsa a párthatározatokat, ha a párt vezető szervei azokat elfogadták és jóváhagyták.

Nem így a trockizmus. A trockizmus külön frakciós központokkal rendelkező frakciós csoportok valamilyen föderációjának tekinti a pártot. A trockizmus elviselhetetlennek tartja a párt proletár fegyelmét. A trockizmus nem tűr a pártban proletár rendet. A trockizmus nem érti, hogy a párt vasfegyelme nélkül lehetetlen a proletárdiktatúra érvényesítése.

Tudtak-e az ellenzékhez tartozó volt leninisták a trockizmusnak ezekről a szervi hibáiról? Persze, hogy tudtak. Sőt mi több, úton-útfélen hangoztatták, hogy a trockizmus „szervezeti sémája” összeegyeztethetetlen a leninizmus szervezeti elveivel. Az a tény, hogy az ellenzék 1926 október 16-i nyilatkozatában feladta azt az álláspontot, hogy a párt nem egyéb, mint csoportok föderációja, — ez a tény újból megerősíti azt, hogy az ellenzék e téren mindkét lábára sántított és még ma is sántít. De ez az álláspontfeladás csak üres szó volt, nem volt őszinte. Valójában a trockisták sohasem mondtak le arról, hogy pártunkra trockista szervezeti vonalat próbáljanak ráerőszakolni, Zinovjev és Kamenyev pedig segít nekik ebben a dicstelen ügyben. Zinovjev és Kamenyev, mihelyt kisebbségben maradtak a párt elleni harcukban, nyomban felkarolták a trockista, félmensevik szervezeti tervet, és a trockistákkal együtt napi jelszóként kiadták a párt proletár rendje elleni harc jelszavát.

Mi csodálkozni való van azon, hogy pártunk nem volt hajlandó eltemetni a leninizmus szervezeti elveit, és félrelökte az ellenzék mostani vezetőit.

Ez az a három fő kérdés, elvtársak, amelyben az ellenzék mostani vezetői letértek a helyes útról, szakítottak a leninizmussal.

Ezek után csodálkozhatunk-e azon, hogy a lenini párt szintén szakított ezekkel a vezetőkkel?

Az ellenzék süllyedése azonban, sajnos, ezzel még nem ért véget. Az ellenzék tovább süllyedt, egészen addig a határig, amelyen túl már nem süllyedhet, ha nem akarja megkockáztatni, hogy a párton kívül marad.

Ítéljenek az elvtársak maguk.

Eddig nehéz volt feltételezni, hogy az ellenzék, bármilyen mélyre süllyedt is, ingadozni fog országunk feltétlen védelmének kérdésében. Most pedig kénytelenek vagyunk feltételezni, sőt állítani, hogy az ellenzék mostani vezetőinek álláspontja defetista álláspont. Lehet-e másképpen érteni Trockij ostoba és otromba tézisét a clemenceau-i kísérletről egy Szovjetunió elleni új háború esetén? Lehet-e még kételkedni abban, hogy ez az ellenzék további süllyedésének a jele?

Eddig nehéz volt feltételezni, hogy az ellenzék valamikor is a termidorság ostoba és otromba vádjával fog fellépni pártunk ellen. 1925-ben, amikor Zaluckij először beszélt arról, hogy pártunkban termidori tendenciák vannak, az ellenzék mostani vezetői határozottan elhatárolták magukat tőle. Most pedig az ellenzék odáig süllyedt, hogy még Zaluckijon is túltesz, amikor termidorsággal vádolja pártunkat. Csak azt nem értem, hogyan maradhatnak meg pártunkban azok az emberek, akik azt állítják, hogy a párt termidori párt lett.

Eddig az ellenzék „csak” arra törekedett, hogy a Komintern szekcióiban külön frakciós csoportokat szervezzen. Most pedig odáig süllyedt, hogy a német kommunista párttal szemben, mindenki szemeláttára, új pártot szervezett Németországban, az ellenforradalmi szélhámosok, Maslow és Ruth Fischer pártját. Ez azonban közvetlenül a Komintern kettészakításának az álláspontja. A Komintern szekcióiban alakított frakciós csoportoktól a Komintern kettészakításáig, — ez az ellenzéki vezérek süllyedésének útja.

Jellemző, hogy Zinovjev beszédében nem tagadta, hogy Németországban szakadás történt. És hogy ezt az antikommunista pártot a mi ellenzékünk szervezte, az már abból is látható, hogy Maslow és Ruth Fischer külön brosúrákban kiadja és terjeszti ellenzékünk vezetőinek pártellenes cikkeit és beszédeit. (Fe1kiáltás: „Gyalázat!”)

És mit bizonyít az a tény, hogy az ellenzéki blokk kiadta nálunk Vujovics írását, mely ezt a második német pártot, Maslow és Ruth Fischer pártját politikailag védelmezi? Ez azt bizonyítja, hogy ellenzékünk nyíltan támogatja Maslowot és Ruth Fischert, támogatja a Kominternnel szemben, a Komintern proletár szekcióival szemben. Ez azonban már nem egyszerű frakciózás, elvtársak. Ez a Komintern nyíltkettészakításának a politikája. (Felkiáltások: „Igaz!”)

Azelőtt az ellenzék azért küzdött, hogy pártunkban szabadon lehessen frakciós csoportokat szervezni. Most már nem elégszik meg ezzel. Most a közvetlen szakadás útjára lép, új pártot szervez a Szovjetunióban, melynek külön Központi Bizottsága van, külön helyi szervezetei vannak. A frakciózás politikájától a közvetlen szakadás politikájáig, egy új párt szervezésének politikájáig, az „osszovszkizmus” politikájáig — íme, hová süllyedtek ellenzékünk vezetői.

Ezek az ellenzék további süllyedésének fő állomásai azon az úton, amelyen eltávolodnak a párttól és a Kominterntől, annak a politikának útján, mely a Komintern és az SzK(b)P szakadására vezet.

Lehet-e tovább tűrni ezt az állapotot? Világos, hogy nem lehet. Sem a Kominternben, sem az SzK(b)P-ban nem szabad megengedni a szakadárpolitikát. Ezt a rákfenét azonnal, gyökerestül ki kell metszeni, ha szívünkön viseljük a párt és a Komintern érdekeit, egységük érdekeit.

Ezek a körülmények kényszerítették a Központi Bizottságot, hogy felvesse Trockijnak és Zinovjevnek a Központi Bizottságból való kizárása kérdését.

Hol van hát a kiút? — kérdezik önök.

Az ellenzék saját hibájából zsákutcába jutott. A feladat az, hogy tegyünk egy utolsó kísérletet, és segítsünk az ellenzéknek kijutni ebből a zsákutcából. Amit itt Ordzsonikidze elvtárs a Központi Ellenőrző Bizottság nevében indítványozott, ez az a mód és az a maximális engedmény, melyhez a párt még hozzájárulhat, hogy megkönnyítse a párt békéjének ügyét.

Először, az ellenzéknek határozottan és visszavonhatatlanul fel kell hagynia a „termidorról” szóló fecsegéssel és a clemenceau-i kísérlet ostoba jelszavával. Az ellenzéknek meg kell értenie, hogy ilyen nézetekkel és ilyen tendenciákkal lehetetlen védelmezni országunkat, amikor háború veszélye fenyegeti. Az ellenzéknek meg kell értenie, hogy ilyen nézetekkel és ilyen tendenciákkal lehetetlen továbbra is pártunk Központi Bizottságában maradnia. (Fe1kiáltások: „Úgy van!”)

Másodszor, az ellenzéknek nyíltan és határozottan el kell ítélnie Maslow—Ruth Fischer németországi antileninista szakadár csoportját, meg kell szakítania vele mindennemű kapcsolatot. Nem lehet tovább tűrni az olyan politika támogatását, amely szakadást idéz elő a Kominternben. (Felkiáltások:„Helyes”)

Nem lehet védelmezni a Szovjetuniót, ha támogatják a szakadást a Kominternben és dezorganizálják a Komintern szekcióit.

Harmadszor, az ellenzéknek határozottan és visszavonhatatlanul le kell mondania minden frakciózásról és minden olyan mesterkedésről, amely pártunkon belül új párt megalakítására vezet. Pártunkban nem szabad megengedni semmiféle szakadárpolitikát, sem két hónappal, sem két órával pártunk kongresszusa előtt. (Felkiáltások: „Úgy van!”)

Ez az a három fő feltétel elvtársak, amelyek elfogadása nélkül nem engedhetjük meg, hogy Trockij és Zinovjev továbbra is pártunk Központi Bizottságában maradjanak.

Azt mondhatják, hogy ez megtorlás. Igen, ez megtorlás. Pártunk fegyvertárából sohasem zárták ki a megtorlást. Mi ebben az esetben pártunk X. kongresszusának ismert határozata alapján járunk el, annak a határozatnak alapján, amelyet Lenin elvtárs írt és Lenin elvtárs fogadtatott el a X. kongresszuson. A határozat- 6. és 7. pontja így szól:

6. pont: „A kongresszus elrendeli, hogy haladéktalanul oszlassanak fel kivétel nélkül minden csoportot, bármilyen platform alapján alakultak is, és meghagyja minden szervezetnek, ügyeljenek a legszigorúbban arra, hogy semmiféle frakciós fellépés elő ne fordulhasson. Aki nem hajtja végre a kongresszusnak ezt a határozatát, azt feltétlenül és azonnal ki kell zárni a pártból.”

7. pont: „Hogy a párton belül és az egész szovjet munkában a legszigorúbb fegyelmet valósítsuk meg, és mindennemű frakciózást kiküszöbölve a legnagyobb egységet érjük el, a kongresszus felhatalmazza a Központi Bizottságot arra, hogy fegyelemsértés, vagy a frakciózás felújítása vagy megtűrése esetén (eseteiben) alkalmazza a pártbüntetés minden formáját, beleértve a pártból való kizárást is, a Központi Bizottság tagjaival szemben pedig a póttaggá való visszaminősítést, sőt, mint végső rendszabályt, a pártból való kizárást. Ez a végső rendszabály (a Központi Bizottság tagjaival, póttagjaival és az Ellenőrző Bizottság tagjaival szemben) csak azzal a feltétellel alkalmazható, ha egybehívják a Központi Bizottság plénumát, amelyre meg kell hívni a Központi Bizottság minden póttagját és az Ellenőrző Bizottság minden tagját. Ha a párt legfelelősebb vezetőinek ilyen együttes gyűlése kétharmad szótöbbséggel a központibizottsági tag póttaggá való visszaminősítésének, vagy a pártból való kizárásának szükségességét elismeri, ez a rendszabály haladéktalanul foganatosítandó.”

Felkiáltások: Máris végre kell hajtani.

Sztálin. Várjanak, elvtársak, ne siessenek. Ezt írta és hagyta ránk Lenin, mert Lenin tudta, hogy mit jelent a párt vasfegyelme, mit jelent a proletariátus diktatúrája. Mert Lenin tudta, hogy a proletárdiktatúra a párt útján valósul meg, hogy párt nélkül, egységes és egyöntetű párt nélkül nem lehetséges proletárdiktatúra.

Ezek azok a feltételek, amelyeknek elfogadása nélkül Trockij és Zinovjev nem maradhatnak tovább pártunk Központi Bizottságában. Ha az ellenzék elfogadja ezeket a feltételeket — rendben van. Ha nem fogadja el — annál rosszabb neki. (Taps.)

Az ellenzék 1927 augusztus 8-i „nyilatkozatáról”
Beszéd augusztus 9-én

Elvtársak! Az, amit az ellenzék ajánl nekünk, még nem jelent békét a pártban. Nem szabad illúziókban ringatni magunkat. Amit az ellenzék ajánl nekünk, az ideiglenes fegyverszünet. (Közbeszólás: „Még csak az sem!”) Ideiglenes fegyverszünet, amely bizonyos feltételek mellett némi haladást jelenthet, de lehet, hogy azt se jelenti. Ezt egyszersmindenkorra meg kell jegyeznünk. Ezt semmiesetre sem szabad szem elől téveszteni, akkor sem, ha az ellenzék további engedményekre hajlandó, és akkor sem, ha az ellenzék nem lesz hajlandó további engedményekre.

A párt szempontjából haladás, hogy az ellenzék mind a három általunk felvetett kérdésben bizonyos mértékben meghátrált. Bizonyos mértékben. Meghátrált, de olyan fenntartásokkal, amelyek a jövőben további, még élesebb harc alapjául szolgálhatnak. (Felkiáltások: „Úgy van!” „Helyes, ez az igazság!”)

A Szovjetunió védelmének kérdése alapvető kérdés számunkra, mivel háború fenyeget. Az ellenzék nyilatkozatában pozitív formában beszél arról, hogy feltétlenül és fenntartás nélkül síkra száll a Szovjetunió védelméért, de nem hajlandó elítélni Trockij hírhedt Clemenceau-formuláját, hírhedt Clemenceau- jelszavát. Trockijnak legyen bátorsága elismerni azt, ami van.

Azt hiszem, a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság egész plénuma egyetért azzal, hogy aki nemcsak szavakban, hanem szívvel-lélekkel, igazán országunk feltétlen védelmének híve, az nem ír olyat, mint amit Trockij írt Ordzsonikidzéhez címzett levelében a Központi Ellenőrző Bizottságnak.

Azt hiszem, a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság egész plénuma meg van győződve arról, hogy Trockij Clemenceau-jelszava, Clemenceau- formulája csak kételyeket támaszthat az iránt, őszintén síkra száll-e Trockij a Szovjetunió védelméért. Sőt, ez a formula azt a benyomást kelti, hogy Trockij tagadó álláspontra helyezkedik országunk feltétlen védelmének kérdéseiben. (Felkiáltások: „Igaz, tökéletesen igazi”)

Azt hiszem, a Központi Bizottság és Központi Ellenőrző Bizottság egész plénuma mélységesen meg van győződve arról, hogy Trockij ezzel a Clemenceau- jelszóval, Clemenceau-formulával a Szovjetunió védelmét a párt vezetőségének és a Szovjethatalom vezetőségének leváltásától tette függővé. Csak a vakok nem látják ezt. Ha Trockijnak nincs annyi bátorsága, elemi bátorsága, hogy hibáját elismerje, ám magára vessen.

Ha az ellenzék nyilatkozatában nem ítéli el Trockijnak ezt a hibáját, ez azt jelenti, hogy az ellenzék tartalékban akar tartani egy fegyvert abból a célból, hogy a jövőben megtámadhassa a pártot országunk védelme vonalán, azon a vonalon, amelyet a párt követ. Vagyis az ellenzék fenntart magának bizonyos fegyvertartalékot azért, hogy azt alkalomadtán fel is használja.

Ez az oka annak, hogy az ellenzék ebben az alapvető kérdésben nem békét akar, hanem ideiglenes fegyverszünetet, olyan fenntartással, amely a jövőben még jobban kiélezheti a harcot. (Közbeszólás: „Nekünk fegyverszünet nem kell, nekünk béke kell!”) .

Nem, elvtársak, önök ebben tévednek, nekünk kell a fegyverszünet. Ha már példa kell, jobb, ha Gogol Oszipjának példáját követjük, aki így beszélt: „madzag? — ide vele, a madzagnak is hasznát vesszük.” Mégiscsak jobb lesz Gogol Oszipjának példáját követni. Forrásaink nem olyan gazdagok, és nem vagyunk olyan erősek, hogy megvethetnők a madzagot. Még a madzagot sem szabad megvetnünk. Gondolkodjanak csak alaposabban és rájönnek, hogy a mi fegyvertárunkban madzagnak is kell lenni.

Ami a második kérdést, a termidor kérdését illeti, kétségtelen, hogy az ellenzék visszavonult, valamelyes visszavonulást hajtott végre ezen a téren ahhoz képest, ami korábban volt, mert ez után a visszavonulás után nem lehet többé (persze, ha logikusak maradnak) olyan ostoba agitációt folytatni, mint aminőt az ellenzék egyes tagjai, és különösen egyes félmensevik tagjai folytattak a párt állítólagos „termidori elfajulása” miatt.

De ezt az engedményt az ellenzék olyan fenntartással kíséri, amely lehetetlenné tehet a jövőben minden fegyverszünetet és minden békét. Azt mondják, hogy az országban bizonyos elemeknél restaurációs tendenciák, termidori tendenciák észlelhetők. De hiszen ezt soha senki sem tagadta. Amíg antagonisztikus osztályok vannak, amíg az osztályok nincsenek megsemmisítve, természetesen mindig lesznek a régi rend visszaállítására irányuló kísérletek. De hiszen nem erről vitáztunk. A vita arról folyik, hogy az ellenzék az okmányaiban termidorsággal vádolja a Központi Bizottságot, tehát a pártot is. A Központi Bizottságot nem lehet különválasztani a párttól. Nem lehet. Ez ostobaság. Csak pártellenes emberek, akik nem értették meg a lenini szervezeti felépítés alapvető, elemi előfeltételeit, csak az ilyen emberek tételezhetik fel, hogy a Központi Bizottságot, méghozzá a mi Központi Bizottságunkat külön lehet választani a párttól.

De az ellenzék, mint mondottam, fenntartásokkal tesz engedményeket. Márpedig az ilyen fenntartások bizonyos tartalékfegyvert jelentenek, melyet az ellenzék alkalomadtán felhasznál a párt ellen irányuló újabb támadások céljára.

Természetesen nevetséges a Központi Bizottság termidorságáról beszélni. Sőt többet mondok: ostobaság. Azt hiszem, maga az ellenzék sem hiszi ezt az ostobaságot. De szüksége van rá madárijesztőnek. Mert ha az ellenzék hinne benne, akkor természetesen egyenest hadat kellene üzennie pártunknak és Központi Bizottságunknak, holott az ellenzék azt hajtogatja, hogy békét akar a pártban.

Az ellenzék tehát a második pontban is fegyvert tartalékol magának, hogy később újból támadást intézzen a Központi Bizottság ellen. Ezt sem szabad elfelejteni, elvtársak, semmiesetre sem szabad elfelejteni. Akár eltávolítjuk az ellenzék vezetőit a Központi Bizottságból, akár nem, a termidor kérdésében, ebben a fő kérdésben mindenesetre kezükben marad ez a tartalékolt fegyver, a pártnak tehát már most meg kell tennie mindent, hogy felszámolhassa az ellenzéket, ha az ellenzék újból ehhez a pártellenes fegyverhez nyúl.

A harmadik kérdés — a Németországi Kommunista Párt szakadásának, Ruth Fischer és Maslow antileninista és szakadár csoportjának kérdése.

Különös beszélgetésünk volt tegnap a bizottságban. Az ellenzékiek nehezen, nagynehezen, sok beszéd után megemberelték magukat és kijelentették, hogy engedelmeskedve a Komintern határozatának — nem meggyőződésből, hanem engedelmeskedve a Komintern határozatának —, készek elismerni, hogy ezzel a pártellenes csoporttal szervezeti kapcsolatban állni megengedhetetlen. Én ezt indítványoztam: „szervezeti kapcsolatban állni és ezt a csoportot támogatni”. Trockij azt mondta: „ez nem kell, mi ezt nem fogadhatjuk el; a Komintern helytelenül döntött, amikor őket kizárta; küzdeni fogok, hogy őket, ezt a Ruth Fischert és Maslowot, ismét visszavegyék a pártba.”

Mit jelent ez? Ítéljék meg önök maguk. Ezekből az emberekből kiveszett már a pártszerűség legelemibb fogalma is!

Ma, mondjuk, az SzK(b)P kizárja a pártból Mjasznyikovot, akiről köztudomású, hogy pártellenes. Holnap előáll Trockij és azt mondja: „én nem mondhatok le Mjasznyikov támogatásáról, mert a Központi Bizottság határozata helytelen, de kész vagyok megszakítani vele minden szervezeti kapcsolatot, ahogy azt önök nekem megparancsolták.” Holnap kizárják a „munkásigazság” csoportját, amelynek pártellenességét önök szintén ismerik. Trockij előlép és kijelenti: „én nem mondhatok le ennek a pártellenes csoportnak a támogatásáról, mert önök helytelenül zárták ki ezt a csoportot.” Holnapután a Központi Bizottság kizárja Osszovszkijt, mert — mint önök jól tudják — Osszovszkij ellensége a pártnak. Trockij pedig kijelenti, hogy ez a kizárás helytelen, ő tehát nem mondhat le arról, hogy Osszovszkijt támogassa.

De ha a párt, ha a Komintern részletesen megtárgyalja bizonyos személyek ügyét, többek közt Ruth Fischer és Maslow ügyét, ha a proletariátusnak ezek a nagy intézményei úgy döntenek, hogy ezeket az embereket ki kell zárni, Trockij pedig ennek ellenére nem hajlandó lemondani arról, hogy továbbra is támogassa a kizártakat, — mire vezet ez? Hová lett a párt, a Komintern? Léteznek-e még? Mint látjuk, Trockij számára nem létezik se párt, se Komintern, — csak Trockij egyéni véleménye létezik.

No és ha nemcsak Trockij, hanem más párttagok is ugyanúgy akarnak majd eljárni, mint Trockij? Világos, hogy ez a partizánkodás, ez az atamánkodás csakis a pártszerűség megsemmisítésére vezethet. Nem lesz többé párt. De lesznek egyes atamánok egyéni véleményei. Ez az, amit Trockij nem akar megérteni.

Miért nem volt hajlandó az ellenzék lemondani Maslow—Ruth Fischer kommunistaellenes csoportjának támogatásáról? Miért nem fogadták el az ellenzék vezetői errevonatkozó módosításunkat? Azért, mert egy harmadik fegyvert is el akarnak tenni maguknak tartalékul, hogy megtámadják a Kominternt. Ezt sem szabad szem elől téveszteni.

Akár megegyezünk velük, akár nem, akár eltávolítjuk őket a Központi Bizottságból, akár nem, — ez a tartalékolt fegyver ott marad a kezükben, hogy alkalomadtán támadást intézzenek a Komintern ellen.

A negyedik kérdés — a frakciók feloszlatásának kérdése. Mi azt indítványozzuk, jelentsék ki becsületesen és nyíltan: „a frakció feltétlenül feloszlik.” Az ellenzék vezetői nem hajlandók ezt kijelenteni. Ehelyett azt mondják: „meg kell semmisíteni a frakciózás elemeit”, de hozzáfűzik: „a frakciózás elemeit, amelyek a párt belső rezsimje alapján keletkeztek”.

Ez a negyedik fenntartás. Ez szintén tartalékfegyver pártunk és a párt egysége ellen.

Mit jelent az, hogy az ellenzékiek nem voltak hajlandók elfogadni azt a megfogalmazást, amely frakciójuk azonnali feloszlatását indítványozza, az ellenzéki frakció feloszlatását, amely létezik és e napokban illegális konferenciát készül egybehívni itt, Moszkvában? Azt jelenti, hogy fenntartják maguknak a jogot arra, hogy a jövőben is tüntetéseket rendezzenek a pályaudvaron, — hiszen, úgymond, a rezsim a hibás, kénytelenek voltunk még egy tüntetést rendezni. Azt jelenti, hogy fenntartják maguknak a jogot arra, hogy a jövőben is támadást intézzenek a párt ellen, — hiszen, úgymond, a rezsim kényszerít támadásra. Íme, még egy tartalékolt fegyver, amelyet nem akarnak kezükből kiadni.

Mindezt tudnia kell, és meg kell jegyeznie a Központi Bizottság és Központi Ellenőrző Bizottság együttes plénumának.

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Jegyzetek mai témákról

I
A háború veszélyéről

Aligha lehet kételkedni abban, hogy napjaink alapvető kérdése az új imperialista háború veszélyének kérdése. Az új háborúnak nem valami meghatározatlan és megfoghatatlan „veszélyéről” van szó. Általában az új háború, különösen pedig a Szovjetunió elleni háború reális és tényleges veszélyéről van szó.

A világ és az érdekszférák újrafelosztása, amelyet a legutóbbi imperialista háború eredményeképpen hajtottak végre, azóta már „elavult”. Egyes újabb országok (Amerika, Japán) előretörtek. Egyes régebbi országok (például Anglia) lemaradnak. Új életre kel és növekszik, egyre jobban erősödve, a kapitalista Németország, amelyet Versailles-ban eltemettek volt. Felfelé kapaszkodik a burzsoá Olaszország, irigy pillantásokat vetve Franciaországra.

Ádáz harc folyik a felvevő piacokért, a tőkekiviteli piacokért, az e piacokhoz vezető tengeri és szárazföldi utakért, a világ újabb újrafelosztásáért. Élesednek az ellentétek Amerika és Anglia, Japán és Amerika, Anglia és Franciaország, Olaszország és Franciaország között.

Élesednek az ellentétek a tőkés országokon belül, és ezek az ellentétek olykor a proletariátus nyílt forradalmi fellépéseinek formájában robbannak ki (Anglia, Ausztria).

Élesednek az ellentétek az imperialista világ és a függő országok között, és ezek az ellentétek gyakran nyílt konfliktusok és forradalmi robbanások formájában törnek ki (Kína, Indonézia, Észak- Afrika, Dél-Amerika).

De mindezeknek az ellentéteknek a növekedése a világkapitalizmus válságának növekedését jelenti, a stabilizáció ténye ellenére is egy válságnak a növekedését, amely hasonlíthatatlanul mélyebb, mint a legutóbbi imperialista háború előtti válság. A Szovjetuniónak, a proletárdiktatúra országának fennállása és sikere csak elmélyíti és kiélezi ezt a válságot.

Nem csoda, hogy az imperializmus új háborúra készül, mert ebben látja e válság megoldásának egyetlen útját. A fegyverkezés példátlan növekedése, az a tény, hogy a burzsoá kormányok általában a fasiszta „kormányzási” módszerekre vettek irányt, a kommunisták elleni keresztes hadjárat, a Szovjetunió elleni féktelen rágalomhadjárat, a nyílt intervenció Kínában — mindez ugyanegy jelenségnek, a világ újabb újrafelosztásáért folyó új háború előkészítésének különböző oldala.

Az imperialisták már régen hajbakaptak volna egymással, ha nem volnának kommunista pártok, amelyek elszántan harcolnak az imperialista háborúk ellen, ha nem volna a Szovjetunió, amelynek békepolitikája súlyos teher az új háború kezdeményezőinek lábán, ha az imperialisták nem félnének attól, hogy meggyengítik egymást, és ezzel megkönnyítik az imperialista front újabb áttörését.

Azt hiszem, ez az utóbbi körülmény, vagyis az, hogy attól félnek, hogy meggyengítik egymást, és ezzel megkönnyítik az imperialista front újabb áttörését, az egyik legfontosabb tényező, amely egyelőre visszatartja őket attól, hogy egymással verekedjenek.

Ebből ered az imperialisták bizonyos köreinek az a „természetes” törekvése, hogy háttérbe szorítsák, átmenetileg elkenjék a saját táborukban fennálló nézeteltéréseket, megteremtsék az imperialisták egységfrontját és hadjáratot indítsanak a Szovjetunió ellen azért, hogy legalább részben, legalább ideiglenesen, a Szovjetunió rovására, megoldják a kapitalizmus egyre jobban mélyülő válságát.

Az a tény, hogy a Szovjetunió elleni imperialista egységfront megalakításában az angol burzsoázia és harci vezérkara, a konzervatív párt vállalta magára a kezdeményezést, nem lehet számunkra meglepetés. Az angol kapitalizmus világéletében a népi forradalmak leggonoszabb fojtogatója volt, maradt és lesz. Kezdve a XVIII. századvégi nagy francia polgári forradalomtól egészen a mostani kínai forradalomig, az angol burzsoázia az emberiség szabadságmozgalmának fojtogatói között mindig a legelső sorokban volt és van ma is. A szovjet emberek sohasem felejtik el azokat az erőszakoskodásokat, rablásokat és katonai betöréseket, amelyeket országunk néhány évvel ezelőtt az angol tőkések jóvoltából elszenvedett. Mi csodálatos van tehát abban, ha az angol tőke és konzervatív pártja ismét élére áll a proletárforradalom nemzetközi góca, a Szovjetunió elleni háborúnak?

De az angol burzsoázia nem szeret a saját kezével harcolni. Mindig szívesebben viselt háborút a más kezével. És olykor valóban talált is magának olyan bolondokat, akik hajlandók voltak számára kikaparni a tűzből a gesztenyét.

Így volt ez a nagy francia polgári forradalom idején, amikor az angol burzsoáziának sikerült létrehoznia az európai államok szövetségét a forradalmi Franciaország ellen.

Így volt ez a Szovjetunió Októberi Forradalma után, amikor az angol burzsoázia, miután megtámadta a Szovjetuniót, megpróbálta nyélbeütni a „tizennégy állam szövetségét”, és amikor az angol burzsoáziát ennek ellenére kiebrudaltuk a Szovjetunió területéről.

Így van ez ma Kínában, ahol az angol burzsoázia egységfrontot próbál létrehozni a kínai forradalom ellen.

Teljesen érthető, hogy a konzervatív párt, amely a Szovjetunió elleni háborúra készül, immár több esztendeje végez előkészületeket ahhoz, hogy a Szovjetunió ellen létrehozza a nagy és kis államok „szentszövetségét”.

A konzervatívok eddig, egészen a legutóbbi időkig, többé-kevésbé burkoltan végezték ezeket az előkészületeket, most azonban, az utóbbi időben, áttértek a „direkt akciókra”, nyílt támadásokat intéznek a Szovjetunió ellen és mindenki szemeláttára igyekeznek összehozni a hírhedt „szentszövetséget”. Anglia konzervatív kormányának első nyílt támadása a pekingi szovjet diplomáciai képviselet megrohanása volt. Ennek a megrohanásnak legalább két célja volt. „Szörnyű” okmányokat akartak felfedezni a Szovjetunió „romboló” munkájáról, hogy általános felháborodást keltsenek a Szovjetunió ellen és előkészítsék a talajt a Szovjetunió elleni egységfront számára. Katonai konfliktust akartak előidézni a Szovjetunió és a pekingi kormány között és háborúba akarták sodorni a Szovjetuniót Kína ellen.

Ez a támadás, mint ismeretes, meghiúsult.

A második nyílt támadás az „Arkosz” londoni megrohanása és a Szovjetunióval való szakítás volt. Ennek a támadásnak az volt a célja, hogy egységfrontot teremtsen a Szovjetunió ellen, hogy megindítsa Európaszerte a Szovjetunió diplomáciai blokádját és kiprovokálja a Szovjetunióval kötött szerződéses kapcsolatok megszakításának egész sorozatát.

Ez a támadás, mint ismeretes, szintén meghiúsult.

A harmadik nyílt támadást Varsóban hajtották végre, Vojkov meggyilkolásának megszervezése útján. Vojkov meggyilkolásának, amelyet a konzervatív párt ügynökei szerveztek, szerzőinek elgondolásai szerint, a szarajevói gyilkosság szerepét kellett volna betöltenie, vagyis katonai konfliktusba kellett volna sodornia a Szovjetuniót Lengyelországgal.

Ez a támadás mintha szintén meghiúsult volna.

Mivel magyarázható az, hogy ezek a támadások mind a mai napig nem jártak azzal az eredménnyel, amelyet a konzervatívok tőlük vártak?

A különböző burzsoá államok ellentétes érdekeivel, azzal, hogy ezek közül az államok közül soknak érdeke a Szovjetunióval való gazdasági kapcsolatok fenntartása.

A Szovjetunió békeszerető politikájával, amelyet a Szovjet Kormány szilárdan és tántoríthatatlanul folytat.

Azzal, hogy az Angliától függő államok, akár Csang Co-lin államáról, akár Pilsudski államáról van szó, nem óhajtanak a konzervatívok vak eszközei lenni saját érdekeik rovására.

A tisztelt lordok, úgylátszik, nem akarják megérteni, hogy mindegyik állam, mégha a legjelentéktelenebb is, hajlamos arra, hogy magát valami egységnek tekintse, amely a maga külön életét igyekszik élni, és a konzervatívok szép szemeiért nem óhajtja kockára tenni létét. Az angol konzervatívok elfelejtették számba venni ezeket a körülményeket.

Azt jelenti-e ez, hogy a jövőben már nem lesznek ilyen támadások? Nem, nem ezt jelenti. Ellenkezőleg, ez csak azt jelenti, hogy a támadások újult erővel fognak megismétlődni.

Ezeket a támadásokat nem lehet véletleneknek tekinteni. Természetes folyományai ezek az egész nemzetközi helyzetnek, az angol burzsoázia helyzetének „anyaországában” és gyarmatain, a konzervatív párt mint kormányzó párt helyzetének.

Az egész jelenlegi nemzetközi helyzet, az angol kormány Szovjetunió elleni „műveleteinek” minden egyes ténye, az, hogy pénzügyi blokádot szervez a Szovjetunió ellen, az, hogy titkos tárgyalásokat folytat a hatalmakkal a Szovjetunió elleni politika kérdéseiről, az, hogy pénzeli Ukrajna, Grúzia, Azerbajdzsán, Örményország stb. emigráns „kormányait” azért, hogy szervezzenek felkeléseket a Szovjetuniónak ezekben az országaiban, és az, hogy finanszírozza a terrorista és kém-csoportokat, amelyek hidakat robbantanak, gyárakat gyújtanak fel és terrorizálják a Szovjetunió diplomáciai képviselőit — mindez kétségbevonhatatlanul arról tanúskodik, hogy az angol konzervatív kormány eltökélten és határozottan a Szovjetunió elleni háború megszervezésének útjára lépett. És persze semmiesetre sem tarthatjuk kizártnak, hogy a konzervatívoknak bizonyos körülmények között sikerülhet ilyen vagy olyan katonai blokkot egybekovácsolni a Szovjetunió ellen.

Melyek a mi feladataink?

Feladatunk az, hogy riadót fújjunk Európa minden országában az új háború veszélye miatt, fokozzuk a tőkés országok munkásainak és katonáinak éberségét, és előkészítsük, lankadatlanul előkészítsük a tömegeket arra, hogy a forradalmi harc teljes fegyverzetében fogadják a burzsoá kormányoknak egy új háború megszervezésére irányuló minden néven nevezendő kísérletét.

Feladatunk, hogy kipellengérezzük a munkásmozgalomnak mindazokat a vezetőit, akik az új háború veszélyét „kitalálásnak” „tekintik”, akik pacifista hazugsággal altatgatják a munkásokat, akik szemet hunynak arra, hogy a burzsoázia új háborút készít elő, mert azt akarják, hogy a háború meglepetésszerűen érje a munkásokat.

Feladatunk, hogy a Szovjet Kormány a jövőben is szilárdan és tántoríthatatlanul folytassa békepolitikáját, a békés kapcsolatok politikáját, ellenségeink provokációs kirohanásai, a tekintélyünket érő minden szurkálás ellenére.

Az ellenséges táborhoz tartozó provokátorok ingerelnek és ingerelni fognak bennünket azzal az állítással, hogy békepolitikánknak gyengeségünk, hadseregünk gyengesége a magyarázata. Ez olykor kihozza a béketűrésből egyik-másik elvtársunkat, akik hajlamosak arra, hogy felüljenek a provokációknak, és „erélyes” rendszabályokat követelnek. Ez ideggyengeség. Ez a kitartás hiánya. Nem táncolhatunk úgy, nem szabad úgy táncolnunk, ahogy ellenségeink fütyülnek. A magunk útján kell haladnunk, védelmezve a béke ügyét, demonstrálva békeakaratunkat, leleplezve ellenségeink rabló szándékait és megbélyegezve őket mint háborús gyújtogatókat.

Mert csak ez a politika teheti lehetővé számunkra azt, hogy a Szovjetunió dolgozó tömegeit egyetlen harci táborban tömörítsük, ha az ellenség — vagy helyesebben, amikor az ellenség — ránk erőszakolja a háborút.

Ami „gyengeségünket” vagy hadseregünk „gyengeségét” illeti, ellenségeink nem első esetben követnek el hibát e tekintetben. Amikor nyolc évvel ezelőtt az angol burzsoázia intervenciót indított a Szovjetunió ellen, Churchill pedig „tizennégy állam” hadjáratával fenyegetőzött, a burzsoá sajtó akkor is hadseregünk „gyengeségén” lovagolt, de az egész világ tudja, hogy mind az angol intervenciósokat, mind szövetségeseiket győzelmes hadseregünk szégyenszemre kiseperte országunk területéről.

Nem ártana, ha a háborús gyújtogató urak erre emlékeznének.

Feladatunk, hogy fokozzuk országunk védelmi képességét, fellendítsük népgazdaságunkat, javítsuk iparunkat, a hadi- és a békeipart egyaránt, fokozzuk országunk munkásainak, parasztjainak és vöröskatonáinak éberségét, megacélozzuk akaratukat a szocialista haza megvédésére és felszámoljuk azt a lazaságot, amely sajnos még korántsincs felszámolva.

Feladatunk, hogy megszilárdítsuk és megtisztítsuk a gyomtól hátországunkat, nem riadva vissza attól, hogy leszámoljunk a „fenséges” terroristákkal és gyáraink gyújtogatóival, mert országunk védelme lehetetlen szilárd forradalmi hátország nélkül.

Nemrégiben kaptuk meg az angol munkásmozgalom ismert vezetőinek, Lansburynek, Maxton-nak és Brockwaynak tiltakozását azzal kapcsolatban, hogy agyonlövettünk húsz terroristát és gyújtogatót — orosz hercegeket és nemeseket. Én nem tekinthetem az angol munkásmozgalomnak ezeket a vezetőit a Szovjetunió ellenségeinek. De rosszabbak az ellenségnél.

Rosszabbak az ellenségnél, mert a Szovjetunió barátainak nevezik magukat, és ennek ellenére tiltakozásukkal megkönnyítik az orosz földbirtokosoknak és az angol kémeknek, hogy a jövőben is szervezhessenek gyilkosságokat a Szovjetunió képviselői ellen.

Rosszabbak az ellenségnél, mert tiltakozásukkal azt mozdítják elő, hogy a Szovjetunió munkásai fegyvertelenek legyenek esküdt ellenségeikkel szemben.

Rosszabbak az ellenségnél, mert nem akarják megérteni, hogy a húsz „fenséges” agyonlövetése a forradalom szükséges önvédelmi rendszabálya.

Nem hiába mondják: „szabadíts meg uram minket az ilyen barátoktól, ellenségeinkkel majd magunk is elbánunk”.

Ami a húsz „fenséges” agyonlövetését illeti, tudják meg a Szovjetunió ellenségei, belső és külső ellenségei egyaránt, hogy a Szovjetunióban él a proletárdiktatúra és keze kemény.

Mit mondjunk ezek után szerencsétlen ellenzékünkről, azokkal az új támadásokkal kapcsolatban, amelyeket az új háború veszélye láttán pártunk ellen intézett? Mit mondjunk arról, hogy ez az ellenzék a háborús veszély láttán helyénvalónak találta, hogy fokozza támadásait a párt ellen? Mi jó lehet abban, hogy az ellenzék — ahelyett, hogy tömörülne a párt köré a külső veszéllyel szemben — helyénvalónak találja, hogy a Szovjetunió helyzetének nehézségeit felhasználja a párt elleni újabb támadásokra? Az ellenzék talán nem kívánja a Szovjetunió győzelmét az imperializmus elleni eljövendő harcokban, a Szovjetunió védelmi képességének fokozását, hátországunk megszilárdítását? Vagy talán ez gyávaság az új nehézségek láttán, megfutamodás, annak a jele, hogy ki akarnak bújni a felelősség alól, s ezt a szándékukat leplezik a baloldali frázisok pufogtatásával? ..

II
Kínáról

Most, amikor a kínai forradalom fejlődésének új szakaszába lépett, valamelyest összegezhetjük a megtett út eredményeit és megvizsgálhatjuk azt a kérdést, helyes volt-e a Komintern kínai politikája?

Vannak a leninizmusnak egyes taktikai elvei, amelyeknek számbavétele nélkül nem lehetséges sem a forradalom helyes vezetése, sem a Komintern kínai vonalának ellenőrzése. Ellenzékieink már régen megfeledkeztek ezekről az elvekről. De éppen azért, mert az ellenzék feledékenységben szenved, újra meg újra meg kell emlékezni róluk.

A leninizmus olyan taktikai elveire gondolok, mint:

a) az az elv, hogy amikor a Komintern irányadó útmutatásait kidolgozzuk az egyes országok munkásmozgalma számára, minden egyes országban feltétlenül figyelembe kell venni azt, ami az illető országban nemzetileg sajátos és nemzetileg különleges;

b) az az elv, hogy minden ország kommunista pártjának feltétlenül fel kell használnia a legkisebb lehetőséget is arra, hogy a proletariátusnak tömegeket jelentő szövetségest biztosítson, mégha ideiglenes, ingadozó, nem-tartós és megbízhatatlan is az a szövetséges;

c) az az elv, hogy feltétlenül figyelembe kell venni azt az igazságot, hogy a milliós tömegek politikai neveléséhez a propaganda és agitáció egymagában nem elegendő, hogy ahhoz maguknak a tömegeknek saját politikai tapasztalata is szükséges.

Azt hiszem, hogy a leninizmus e taktikai elveinek figyelembevétele az az elengedhetetlen feltétel, amely nélkül lehetetlen a Kominternnek a kínai forradalomban követett vonalát marxista módon ellenőrizni.

Vizsgáljuk meg a kínai forradalom kérdéseit e taktikai elvek fényében.

Pártunk eszmei fejlődése ellenére pártunkban sajnos még vannak bizonyos fajtájú „vezetők”, akik őszintén hiszik, hogy a kínai forradalmat lehet, hogy úgy mondjam, táviratilag, a Komintern bizonyos általánosan elismert általános tételei alapján vezetni, nem számolva a kínai gazdasági élet, a kínai politikai rend, a kínai kultúra, a kínai erkölcsök, hagyományok nemzeti sajátosságaival. Ezek a „vezetők” éppen abban különböznek az igazi vezetőktől, hogy mindig van a zsebükben két-három kész formula, amelyek „alkalmasak” minden országra és „kötelezőek” minden körülmények között. Számukra nem létezik az a kérdés, hogy minden országban figyelembe kell venni azt, ami nemzetileg sajátos és nemzetileg különleges. Számukra nem létezik az a kérdés, hogy a Komintern általános tételeit egybe kell kapcsolni minden egyes ország forradalmi mozgalmának nemzeti sajátosságaival, hogy a Komintern általános tételeit alkalmazni kell minden egyes ország nemzeti és állami sajátosságaira.

Ezek a „vezetők” nem értik, hogy most, amikor a kommunista pártok megnőttek és tömegpártokká váltak, a vezetés fő feladata abban áll, hogy minden országban megtalálja, megragadja és a Komintern általános tételeivel ésszerűen egybehangolja a mozgalom nemzetileg sajátos vonásait, azért, hogy megkönnyítse és gyakorlatilag megvalósíthatóvá tegye a kommunista mozgalom fő céljait.

Ezért próbálgatják ezek a „vezetők” egy kaptafára húzni a vezetést minden ország számára. Ezért próbálnak gépiesen alkalmazni bizonyos általános formulákat, nem számolva az egyes országok mozgalmának konkrét feltételeivel. Ezért vannak örökös konfliktusok az egyes országokban a formulák és a forradalmi mozgalom között — ami e gyászvezetők vezetésének fő eredménye.

A mi ellenzékieink éppen ezeknek a gyászvezetőknek a fajtájához tartoznak.

Az ellenzék hallotta, hogy Kínában polgári forradalom megy végbe. Tudja, hogy Oroszországban a polgári forradalom a burzsoázia ellen ment végbe. Innen ered a kész formula Kína számára: le a burzsoáziával való minden együttműködéssel, éljen a kommunisták azonnali kilépése a Kuomintangból (1926 áprilisa).

De az ellenzék elfeledte, hogy Kína, az 1905-ös Oroszországtól eltérően, félgyarmati ország, amelyet az imperializmus elnyom, hogy a kínai forradalom ennélfogva nem egyszerűen polgári forradalom, hanem imperialistaellenes típusú polgári forradalom, hogy az imperializmus Kínában kezében tartja az ipar, a kereskedelem és a közlekedés fő szálait, hogy az imperializmus járma nemcsak a kínai dolgozó tömegeket nyomja, hanem a kínai burzsoázia bizonyos rétegeit is, hogy a kínai burzsoázia ennélfogva bizonyos feltételek mellett és bizonyos időre támogathatja a kínai forradalmat.

A valóságban, mint ismeretes, így is történt. Ha a kínai forradalom kantoni időszakát nézzük, azt az időszakot, amikor a nemzeti csapatok elérték a Jangcét, a Kuomintang szakadása előtti időszakot, akkor el kell ismernünk, hogy a kínai burzsoázia támogatta a kínai forradalmat, hogy teljesen helyesnek bizonyult a Komintern vonala, amely szerint bizonyos időre és bizonyos feltételek mellett az együttműködés ezzel a burzsoáziával megengedhető.

Az eredmény — az ellenzék visszavonta régi formuláját és kihirdette az „új” formulát: az együttműködés a kínai burzsoáziával szükséges, a kommunistáknak nem kell kilépniök a Kuomintangból (1927 áprilisa).

Ez volt az ellenzék első büntetése, amely azért sújtotta, mert nem akarja figyelembevenni a kínai forradalom nemzeti sajátosságait.

Az ellenzék hallotta, hogy a pekingi kormány Kína vámügyi autonómiája kérdésében marakodik az imperialista államok képviselőivel. Az ellenzék tudja, hogy vámautonómiára elsősorban a kínai kapitalistáknak van szükségük. Innen a kész formula: a kínai forradalom azért nemzeti és azért imperializmusellenes forradalom, mert fő célja Kína vámügyi önállóságának kivívása.

De az ellenzék elfelejtette, hogy az imperializmus ereje Kínában nem elsősorban Kína vámkorlátozásaiban van, hanem abban, hogy gyárak, bányák, vasutak, gőzhajók, bankok, kereskedelmi vállalatok vannak ott a tulajdonában, amelyek kiszívják a sokmilliós Kína munkásainak és parasztjainak vérét.

Az ellenzék elfelejtette, hogy a kínai népnek az imperializmus ellen folytatott forradalmi harca elsősorban és főkép azzal magyarázható, hogy Kínában az imperializmus az az erő, amely, támogatja és felbátorítja a kínai nép közvetlen kizsákmányolóit — a feudális földbirtokosokat, a militaristákat, a kapitalistákat, a bürokratákat stb. —, hogy a kínai munkások és parasztok nem tudják legyűrni e kizsákmányolóikat, ha ugyanakkor nem folytatnak forradalmi harcot az imperializmus ellen is.

Az ellenzék elfelejti, hogy éppen ez a körülmény az egyik legfontosabb tényező, amely lehetővé teszi a kínai polgári forradalom átnövését szocialista forradalomba.

Az ellenzék elfelejti, hogy aki a kínai imperializmusellenes forradalmat a vámautonómiáért folyó forradalomnak minősíti, az tagadja annak lehetőségét, hogy a kínai polgári forradalom szocialista forradalomba nőjön át, mert a kínai forradalmat a kínai burzsoázia vezetésére bízza.

És csakugyan, a tények a továbbiakban megmutatták, hogy a vámautonómia lényegében a kínai burzsoázia platformja, mert most még olyan megrögzött reakciósok is, mint Csang Co-lin és Csang Kai-sek, a nem-egyenjogú szerződések felbontása és a kínai vámautonómia megteremtése mellett foglalnak állást.

Innen ered az ellenzék kettőssége, innen erednek az ellenzék próbálkozásai, hogy kitérjen a vámautonómiára vonatkozó saját formulája elől, hogy suttyomban lemondjon róla és csatlakozzék a Komintern álláspontjához, amely szerint a kínai polgári forradalom átnövése szocialista forradalomba lehetséges.

Ez volt az ellenzék második büntetése, amely azért sújtotta, mert nem hajlandó komolyan tanulmányozni a kínai forradalom nemzeti sajátosságait.

Az ellenzék hallotta, hogy a kínai faluba behatolt a kereskedő burzsoázia, amely bérbe adja a földet a vagyontalan parasztoknak. Az ellenzék tudja, hogy a kereskedő nem feudális földbirtokos. Innen a kész formula: a feudalizmus csökevényeinek és következésképpen a parasztság harcának, melyet a feudalizmus csökevényei ellen folytat, nincs komoly jelentősége a kínai forradalomban, Kínában tehát most nem az agrárforradalom a legfőbb, hanem Kína függése az imperializmus országaitól az állami vámügyekben.

De az ellenzék nem látja, hogy a kínai gazdasági élet sajátszerűsége nem abban van, hogy a kereskedelmi tőke behatol a faluba, hanem abban, hogy a feudális csökevények uralma párosul a kereskedelmi tőkének a kínai faluban való működésével, s ugyanakkor megmaradnak a parasztság kizsákmányolásának és elnyomásának középkori, feudális módszerei.

Az ellenzék nem érti, hogy az egész mostani kínai katonai-bürokratikus gépezet, amely a kínai parasztságot embertelenül fosztogatja és elnyomja, lényegében a feudális csökevények és a feudális kizsákmányolási módszerek uralmának és a kereskedelmi tőke falusi működésének ezen a párosulásán nyugvó politikai felépítmény.

És csakugyan, a tények a továbbiakban megmutatták, hogy Kínában nagyszabású agrárforradalom bontakozott ki, amely elsősorban és főként a kis és nagy kínai feudálisok ellen irányul.

A tények megmutatták, hogy ez a forradalom felölelte a parasztok tízmillióit, és kiterjedhet egész Kínára.

A tények megmutatták, hogy feudálisok, valóságos és élő feudálisok, nemcsak vannak Kínában, ha nem számos tartományban a kezükben is tartják a hatalmat, alárendelik akaratuknak a hadsereg tisztikarát, alárendelik befolyásuknak a Kuomintang vezetését és csapást csapás után mérnek a kínai forradalomra.

Aki ezek után tagadná a feudális csökevények meglétét és a kizsákmányolás feudális rendszerét, mint az elnyomás fő formáját a kínai faluban, aki ezek után nem ismerné el az agrárforradalmat, mint a kínai forradalmi mozgalom jelenlegi fő tényét — az nyilvánvaló tények ellen hadakoznék.

Ezért áll el az ellenzék a feudális csökevények és az agrárforradalom kérdésében hangoztatott régi formulájától. Ezért tesz az ellenzék kísérleteket arra, hogy suttyomban elhagyja régi formuláját és hallgatólagosan elismerje a Komintern álláspontjának helyességét.

Ez az ellenzék harmadik büntetése azért, mert nem hajlandó számolni a kínai gazdasági élet nemzeti sajátosságaival.

És így tovább és így tovább.

Meghasonlás a formulák és a valóság között — ez az ellenzéki gyászvezetők osztályrésze.

Ez a meghasonlás pedig közvetlen eredménye annak, hogy az ellenzék szakított a leninizmus ismert taktikai elvével, amely szerint minden egyes ország forradalmi mozgalmában kötelességünk figyelembe venni azt, ami abban nemzetileg sajátos és nemzetileg különleges.

Lenin ezt az elvet a következőképpen fogalmazza meg:

„A fődolog most az, hogy minden egyes ország kommunistái egészen tudatosan megértsék az opportunizmus és a «baloldali» doktrinérség elleni harc alapvető elvi feladatait, valamint mindazokat a konkrét sajátosságokat, amelyeket ez a harc az egyes országokban a gazdasági élet, a politika, a kultúra, a nemzetiségi összetétel (Írország stb.), a gyarmatok, a vallási megoszlás stb. stb. sajátos vonásainak megfelelően felmutat, és amelyeket ennek a harcnak elkerülhetetlenül fel is kell mutatnia. Mindenütt érezhető, terjed és növekszik az elégedetlenség a II. Internacionáléval, opportunizmusa miatt is, meg amiatt is, hogy nem tud vagy nem képes igazán centralizált, igazán vezető központot teremteni, amely alkalmas a forradalmi proletariátus nemzetközi taktikájának irányítására, ennek a proletariátusnak az egész világot felölelő szovjet köztársaságért folytatott harcában. Világosan meg kell érteni, hogy az ilyen vezető központot semmiesetre sem lehet felépíteni a harc taktikai szabályainak sablonizálása, gépies egyenlősítése, egy kaptafára húzása alapján. Mindaddig, amíg a népek és az országok között nemzeti és állami különbségek vannak — márpedig ezek a különbségek még a proletariátus diktatúrájának világméretekben történő megvalósulása után is sokáig, nagyon sokáig meg fognak maradni —, a világ kommunista munkásmozgalmának nemzetközi taktikai egysége nem a különféleség kiküszöbölését, nem a nemzeti különbségek megszüntetését (ez a mai helyzetben dőre álom), hanem a kommunizmus alapelveinek (a Szovjethatalomnak és a proletariátus diktatúrájának) olyan érvényesítését követeli, amely ezeket az elveket a részletekben helyesen módosítja, azokat a nemzeti és a nemzeti-állami különbségekhez hozzáalakítja, hozzáalkalmazza. Kutatni, tanulmányozni, megkeresni, kitalálni, felismerni azt, ami nemzetileg sajátos, nemzetileg különleges minden egyes országnak azokban a konkrét módszereiben, amelyek az egységes nemzetközi feladat megoldásához — a munkásmozgalmon belüli opportunizmus és baloldali doktrinérség legyőzéséhez, a burzsoázia megdöntéséhez, a Szovjet Köztársaság és a proletárdiktatúra megteremtéséhez vezetnek: ez a jelen történelmi pillanatban a fő feladat valamennyi előrehaladott (és nemcsak az előrehaladott) országban” („«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermek- betegsége”. XXV. köt. 227—228. old.).

A Komintern vonala megfelel e lenini taktikai elv kötelező számbavételének.

Az ellenzék vonala, ellenkezőleg, szakít ezzel a taktikai elvvel.

És mert szakított vele, ezért érte az ellenzéket egyik kudarc a másik után a kínai forradalom jellegének és távlatainak kérdésében.

* * *

Rátérünk a leninizmus második taktikai elvére.

A kínai forradalom jellegéből és távlataiból következik az a kérdés, hogy ki legyen a proletariátus szövetségese a forradalom győzelméért folytatott harcában.

A proletariátus szövetségeseinek kérdése a kínai forradalom egyik legfőbb kérdése. A kínai proletariátussal hatalmas ellenfelek állanak szemben: a kis és nagy feudális földbirtokosok, a régi és új militaristák katonai-bürokratikus gépezete, az ellenforradalmi nemzeti burzsoázia, a keleti és nyugati imperialisták, akik kezükbe ragadták Kína gazdasági életének fő szálait, és a kínai nép kizsákmányolására való jogukat csapatokkal és hajóhaddal támasztják alá.

A proletariátusnak ahhoz, hogy szétzúzza ezeket a hatalmas ellenfeleket, minden egyében kívül arra van szüksége, hogy rugalmas és alaposan átgondolt politikája legyen, hogy fel tudjon használni minden rést az ellenfél táborában, hogy tudjon szövetségeseket szerezni magának, mégha ezek a szövetségesek ingadozó, nem-tartós szövetségesek is, de megfelelnek annak a feltételnek, hogy tömegeket jelentő szövetségesek, hogy nem korlátozzák a proletariátus pártjának forradalmi propagandáját és agitációját, nem korlátozzák ennek a pártnak a munkásosztály és a dolgozó tömegek megszervezésére irányuló munkáját.

Ez a politika a leninizmus második taktikai elvének fő követelménye. Ilyen politika nélkül a proletariátus győzelme lehetetlen.

Az ellenzék nem tartja helyesnek, nem tartja lenininek ezt a politikát. De ez csak arról tanúskodik, hogy teljesen szakított a leninizmussal, hogy olyan messze van a leninizmustól, mint az ég a földtől.

Voltak-e a kínai proletariátusnak a közelmúltban ilyen szövetségesei?

Igen, voltak.

A forradalom első szakaszában, amikor a forradalom az általános nemzeti egyesült front forradalma volt (kantoni időszak) — a parasztság, a városi szegénység, a kispolgári értelmiség és a nemzeti burzsoázia volt a proletariátus szövetségese.

A kínai forradalmi mozgalom egyik sajátossága abban áll, hogy ezeknek az osztályoknak a képviselői együtt dolgoztak a kommunistákkal egypolgári-forradalmi szervezeten — a Kuomintangon — belül.

Ezek a szövetségesek nem voltak és nem lehettek egyformán megbízhatók. Egyesek többé-kevésbé megbízható szövetségesek voltak (a parasztság, a városi szegénység), mások — kevésbé megbízhatók és ingadozók (kispolgári értelmiség), a harmadik szövetséges pedig egyáltalán nem volt megbízható (a nemzeti burzsoázia).

A Kuomintang akkoriban vitathatatlanul többé-kevésbé tömegszervezet volt. A kommunisták politikája a Kuomintangon belül arra irányult, hogy elszigetelje a nemzeti burzsoázia képviselőit (a jobboldaliakat), felhasználva őket a forradalom érdekében, balra taszítsa a kispolgári értelmiséget (a baloldaliakat), s a proletariátus köré tömörítse a parasztságot és a városi szegénységet.

Mondhatjuk-e, hogy akkor Kanton volt a kínai forradalmi mozgalom központja? Feltétlenül. Ezt most csak az tagadhatja, akinek elment az esze.

Milyen eredményeket értek el a kommunisták ez alatt az időszak alatt? A forradalom területe kibővült, mert a kantoni csapatok elérték a Jangcét; lehetővé vált a proletariátus nyílt szervezése (szakszervezetek, sztrájkbizottságok); a kommunista szervezetek párttá alakultak; megteremtették a parasztszervezetek első sejtjeit (parasztszövetségek); a kommunisták behatoltak a hadseregbe.

Eszerint a Komintern vezetése ebben az időszakban teljesen helyes volt.

A forradalom második szakaszán, amikor Csang Kai-sek és a nemzeti burzsoázia átpártolt az ellenforradalom táborába, a forradalmi mozgalom központja pedig Kantonból Vuhanba helyeződött át, a proletariátus szövetségese a parasztság, a városi szegénység és a kispolgári értelmiség volt.

Mi a magyarázata annak, hogy a nemzeti burzsoázia átment az ellenforradalom táborába? Az a magyarázata, hogy, először, a nemzeti burzsoázia megrémült a munkások forradalmi mozgalmának lendületétől, és, másodszor, hogy Sanghájban az imperialisták nyomást gyakoroltak a nemzeti burzsoáziára.

A forradalom tehát elveszítette a nemzeti burzsoáziát. Ez részleges veszteség volt a forradalom szempontjából. De másrészt a forradalom most fejlődésének magasabb szakaszába, az agrárforradalom szakaszába lépett, miután közelebb vonta magához a parasztság széles tömegeit. Ez nyereség volt a forradalom szempontjából.

Tömegszervezet volt-e akkor, a forradalom második szakaszán a Kuomintang? Feltétlenül az volt. Vitathatatlanul nagyobb tömegszervezet volt, mint a kantoni időszak Kuomintangja.

Mondhatjuk-e, hogy akkor Vuhan volt a forradalmi mozgalom központja? Feltétlenül. Ezt most csak a vakok tagadhatják. Ellenkező esetben Vuhan területe (Hupej és Hunan) nem lett volna akkor a kommunista párt által vezetett agrárforradalom legnagyobb arányú kifejlődésének bázisa.

A kommunistáknak a Kuomintanggal kapcsolatos politikája akkor arra irányult, hogy a Kuomintangot balra tereljék, s a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának magvává változtassák.

Volt-e akkor lehetőség erre az átváltozásra? Igen, volt. Legalábbis nem volt alap arra, hogy ezt a lehetőséget kizártnak tekintsük. Mi akkor nyíltan megmondottuk, hogy ahhoz, hogy a vuhani Kuomintang a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának magvává váljék, legalább két feltétel szükséges: a Kuomintang radikális demokratizálása, és az, hogy a Kuomintang közvetlenül támogassa az agrárforradalmat. Ostobaság lett volna a kommunisták részéről, ha ennek az átváltoztatásnak a megkísérléséről lemondtak volna.

Milyen eredményeket értek el a kommunisták ez alatt az időszak alatt?

A kommunista párt ez alatt az időszak alatt 5—6 000 főnyi kicsiny pártból 50—60 000 tagot számláló nagy tömegpárttá vált.

A munkások szakszervezetei hatalmas, egész Kínát átfogó egyesüléssé váltak, amelynek körülbelül 3 millió tagja van.

A kezdeti parasztszervezetek óriási szövetségekké nőttek, amelyek tízmilliókat fognak át. A parasztság agrármozgalma hatalmas méreteket öltött, központi helyet foglalt el a kínai forradalmi mozgalomban. A kommunista párt kivívta magának a forradalom nyílt szervezésének lehetőségét. A kommunista párt az agrárforradalom vezetőjévé válik. A proletariátus hegemóniája óhajból ténnyé kezd válni.

Igaz, a kínai kommunista párt nem tudta kihasználni ennek az időszaknak minden lehetőségét. Igaz, a kínai kommunista párt Központi Bizottsága ez alatt az időszak alatt több igen súlyos hibát követett el. De nevetséges volna azt gondolni, hogy a kínai kommunista párt igazi bolsevik párttá válhat, úgyszólván együltében, a Komintern direktívái alapján. Csak vissza kell emlékeznünk számos szakadást, kiválást, hűtlenséget, árulást stb. átélt pártunk történetére, hogy megértsük: igazi bolsevik pártok nem egy csapásra születnek.

Kiderül tehát, hogy a Komintern vezetése ez alatt az időszak alatt is tökéletesen helyes volt.

Vannak-e most szövetségesei a kínai proletariátusnak?

Igen, vannak.

Ezek a szövetségesek a parasztság és a városi szegénység.

A jelenlegi időszakot az jellemzi, hogy a Kuomintang vuhani vezetősége átpártol az ellenforradalom táborába, hogy a kispolgári értelmiség elpártol a forradalomtól.

Ennek az elpártolásnak, először, az a magyarázata, hogy a kispolgári értelmiség retteg a növekvő agrárforradalomtól és a feudálisoknak a vuhani vezetőségre gyakorolt nyomásától, másodszor az, hogy az imperialisták, akik Tiencsin térségében támadnak, az északra való átengedés fejében azt követelték a Kuomintangtól, hogy szakítson a kommunistákkal.

Az ellenzék kételkedik abban, hogy Kínában vannak feudális csökevények. De most világos mindenki előtt, hogy Kínában a feudális csökevények nemcsak léteznek, hanem még erősebbnek is bizonyultak, mint a forradalom mostani előretörése. És éppen azért, mert az imperialisták és a feudálisok Kínában egyelőre erősebbeknek bizonyultak, a forradalom ideiglenes vereséget szenvedett.

A forradalom ezúttal elveszítette a kispolgári értelmiséget.

Éppen ez az ismérve a forradalom ideiglenes vereségének.

De másrészt a forradalom szorosabban tömörítette a proletariátus köré a parasztság és a városi szegénység széles tömegeit, s ezzel megteremtette a talajt a proletariátus hegemóniája számára.

Ez nyereség a forradalom szempontjából.

Az ellenzék a forradalom ideiglenes vereségét a Komintern politikájával magyarázza. De így csak azok beszélhetnek, akik szakítottak a marxizmussal. Csak akik a marxizmussal szakítottak, követelhetik azt, hogy a helyes politika mindig és okvetlenül az ellenfél közvetlen legyőzésére vezessen.

Helyes volt-e a bolsevikok politikája az 1905-ös forradalomban? Igen, helyes volt. Miért szenvedett akkor az 1905-ös forradalom vereséget, annak ellenére, hogy voltak Szovjetek, annak ellenére, hogy a bolsevikok politikája helyes volt? Azért, mert a feudális csökevények és az önkényuralom akkor erősebbnek bizonyultak a munkások forradalmi mozgalmánál.

Helyes volt-e a bolsevikok politikája 1917 júliusában? Igen, helyes volt. Miért szenvedtek akkor a bolsevikok vereséget, megintcsak a Szovjetek fennállása ellenére, amelyek akkor elárulták a bolsevikokat, s a bolsevikok helyes politikája ellenére? Azért, mert az orosz imperializmus akkor erősebbnek bizonyult a munkások forradalmi mozgalmánál.

A helyes politika korántsem vezethet mindig és okvetlenül az ellenfél közvetlen legyőzésére. Az ellenfél közvetlen legyőzését nem csak a helyes politika határozza meg, hanem azonkívül — elsősorban és főképpen — az osztályerőviszonyok, a forradalom erőinek kétségtelen túlsúlya, a bomlás az ellenfél táborában, a kedvező nemzetközi helyzet.

Csakis e feltételek mellett vezethet közvetlen győzelemre a proletariátus helyes politikája.

De van egy elengedhetetlen követelmény, amelyet a helyes politikának mindig és minden körülmények között ki kell elégítenie. Ez a követelmény abban áll, hogy a párt politikája fokozza a proletariátus harcképességét, megsokszorozza a proletariátusnak a dolgozó tömegekhez fűződő kapcsolatait, emelje a proletariátus tekintélyét a tömegek előtt, a proletariátust a forradalom hegemónjává változtassa.

Állíthatjuk-e azt, hogy az elmúlt időszakban a kínai forradalom közvetlen győzelme számára megvoltak a maximálisan kedvező feltételek? Világos, hogy ezt nem állíthatjuk.

Állíthatjuk-e azt, hogy a kínai kommunisták politikája nem fokozta a proletariátus harcképességét, nem sokszorozta meg a proletariátusnak a széles tömegekhez fűződő kapcsolatait és nem emelte a proletariátus tekintélyét e tömegek előtt? Világos, hogy nem állíthatjuk.

Csak vakok nem láthatják, hogy a kínai proletariátusnak ez alatt az idő alatt sikerült elszakítani a parasztság nagy tömegeit mind a nemzeti burzsoáziától, mind a kispolgári értelmiségtől, és saját zászlaja köré tömörítette őket.

A forradalom első szakaszán a kommunista párt Kantonban átmenetileg blokkra lépett a nemzeti burzsoáziával, hogy kiszélesítse a forradalom területét, hogy tömegpárttá alakuljon, hogy lehetőséget teremtsen magának a proletariátus nyílt szervezésére, s hogy utat törjön magának a parasztsághoz.

A forradalom második szakaszán a kommunista párt átmenetileg blokkra lépett a vuhani Kuomintang kispolgári értelmiségével, hogy gyarapítsa erőit, hogy kiszélesítse a proletariátus szervezetét, hogy elszakítsa a kuomintangista vezetőségtől a parasztság nagy tömegeit, s hogy megteremtse a feltételeket a proletariátus hegemóniája számára.

A nemzeti burzsoázia átment az ellenforradalom táborába, s fokozatosan elveszítette a széles néptömegekhez fűződő kapcsolatait.

A nemzeti burzsoázia után kullogott a vuhani Kuomintang kispolgári értelmisége, amely megrettent az agrárforradalomtól és végleg lejáratta magát a parasztság milliós tömegei szemében.

De másrészt szorosabban tömörültek a proletariátus köré a parasztság milliós tömegei, látván, hogy egyetlen megbízható vezérük és vezetőjük a proletariátus.

Vajon nem világos-e, hogy csak helyes politika vezethetett ilyen eredményekre?

Vajon nem világos-e, hogy csak ilyen politika fokozhatta a proletariátus harcképességét?

Az ellenzéki gyászvezetőkön kívül ki tagadhatja e politika helyességét és forradalmi mivoltát?

Az ellenzék azt állítja, hogy a vuhani Kuomintang-vezetőségnek az ellenforradalom felé tett fordulata arról tanúskodik, hogy a forradalom második szakaszán helytelen volt a vuhani Kuomintanggal való blokk politikája.

De így csak azok beszélhetnek, akik elfelejtették a bolsevizmus történetét, és akikből a leninizmus minden maradványa is kiveszett.

Helyes volt-e a baloldali eszerekkel való forradalmi blokk bolsevik politikája Októberben és Október után, egészen 1918 tavaszáig? Azt hiszem, még senki sem tagadta e blokk helyességét. Mi lett a vége ennek a blokknak? A baloldali eszerek felkelése a Szovjethatalom ellen. Lehet-e ezen az alapon azt állítani, hogy az eszerekkel való blokk politikája helytelen volt? Világos, hogy nem lehet.

Helyes volt-e a vuhani Kuomintanggal való forradalmi blokk politikája a kínai forradalom második szakaszán? Azt hiszem, még senki sem tagadta, hogy ez a blokk a forradalom második szakaszán helyes volt. Maga az ellenzék állította akkor (1927 áprilisában), hogy ez a blokk helyes. Hogyan lehet most, miután a vuhani Kuomintang-vezetőség elpártolt a forradalomtól, ennek az elpártolásnak az alapján azt állítani, hogy a vuhani Kuomintanggal való forradalmi blokk helytelen volt?

Vajon nem világos-e, hogy csak jellemtelen emberek hozakodhatnak elő ilyen „érvekkel”?

Vajon állította valaki azt, hogy a vuhani Kuomintanggal való blokk örökéletű és véget nem érő blokk? Hát vannak a világon örökéletű és véget nem érő blokkok? Vajon nem világos, hogy az ellenzék semmit, az égvilágon semmit sem értett meg a leninizmus második taktikai elvéből, amely a proletariátusnak nem-proletár osztályokkal és csoportokkal való forradalmi blokkjára vonatkozik?

Lenin a következőképpen fogalmazza meg ezt a taktikai elvet:

„A hatalmasabb ellenfelet csak a legnagyobb erőfeszítéssel és csak úgy lehet legyőzni, ha feltétlenül, a legalaposabban, a leggondosabban, a legóvatosabban, a legügyesebben kihasználunk egyrészt minden, még egészen kis «rést» is ellenségeink soraiban, minden érdekellentétet a különböző országok burzsoáziája között, az egyes országokban pedig a burzsoázia különböző csoportjai és válfajai között — másrészt minden, akár szikrányi lehetőséget is arra, hogy tömegeket jelentő szövetségeshez jussunk, még ha csak ideiglenes, ingadozó, bizonytalan, megbízhatatlan és feltételes is ez a szövetséges. Aki ezt nem értette meg, az mákszemnyit sem értett meg a marxizmusból és általában a tudományos, a modern szocializmusból. Aki nem bizonyította be gyakorlatilag, elég hosszú időn át és elég változatos politikai helyzetekben, hogy ezt az igazságot tettre tudja váltani, az még nem tanulta meg, hogyan kell segíteni a forradalmi osztályt abban a harcban, amelyet ez az osztály az egész dolgozó emberiségnek a kizsákmányolóktól való megszabadításáért folytat. És a mondottak egyformán vonatkoznak a politikai hatalomnak a proletariátus által való meghódítását megelőző és az azt követő időszakra” („«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége”. XXV. köt. 210—211. old.).

Vajon nem világos, hogy az ellenzék vonala szakít a leninizmus e taktikai elvével? Vajon nem világos, hogy a Komintern vonala, ellenkezőleg, megfelel e taktikai elv kötelező számbavételének.

* * *

Rátérünk a leninizmus harmadik taktikai elvére.

Ez a taktikai elv a jelszavak megváltoztatásának, e megváltoztatás rendjének és módjainak kérdésére vonatkozik. Arra a kérdésre vonatkozik, miképpen lehet elérni azt, hogy a pártnak adott jelszavak a tömegeknek szóló jelszavakká váljanak, hogyan és milyen módon vezessük rá a tömegeket a forradalmi álláspontokra, hogy a tömegek maguk, saját politikai tapasztalatuk alapján győződjenek meg a párt jelszavainak helyességéről.

Csupán propagandával és agitációval azonban nem lehet meggyőzni a tömegeket. Ehhez maguknak a tömegeknek saját politikai tapasztalata szükséges. Ehhez az szükséges, hogy a széles tömegek maguk, a saját bőrükön érezzék mondjuk valamely adott rend megdöntésének elkerülhetetlenségét, új politikai és társadalmi rend megteremtésének elkerülhetetlenségét.

Jó, ha az élcsapat, a párt már meggyőződött, mondjuk 1917 áprilisában, a Miljukov—Kerenszkij-féle Ideiglenes Kormány megdöntésének elkerülhetetlenségéről. De ez még nem elegendő ahhoz, hogy hozzáfogjunk e kormány megdöntéséhez, hogy kiadjuk az Ideiglenes Kormány megdöntésének és a Szovjethatalom megteremtésének jelszavát, mint a nap jelszavát. Ahhoz, hogy a „minden hatalmat a Szovjeteknek” formulát a legközelebbi időszak távlatából a nap jelszavává, a közvetlen cselekvés jelszavává változtassuk, ahhoz még egy döntő körülmény szükséges, mégpedig az, hogy maguk a tömegek meggyőződjenek e jelszó helyességéről, és ilyen vagy olyan támogatást nyújtsanak a pártnak e jelszó megvalósításában.

Szigorúan meg kell különböztetni azt a formulát, amely a közeljövő távlata, attól a formulától, amely a nap jelszava. Éppen ezzel vallott kudarcot a pétervári bolsevikok Bagdatyev vezette csoportja 1917 áprilisában, amikor idő előtt kiadta a „le az Ideiglenes Kormánnyal, minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszót. Lenin akkor veszélyes kalandorkodásnak minősítette és nyilvánosan megbélyegezte a Bagdatyev-csoport e kísérletét.

Miért?

Azért, mert a dolgozók széles tömegei a hátországban és a fronton nem voltak még készek e jelszó elfogadására. Azért, mert ez a csoport összetévesztette a „minden hatalmat a Szovjeteknek” távlati formuláját a „minden hatalmat a Szovjeteknek” mint napi jelszónak formulájával. Azért, mert előreszaladt, és annak a veszélynek tette ki a pártot, hogy teljesen elszigetelődik a széles tömegektől, a Szovjetektől, amelyek akkor még hittek az Ideiglenes Kormány forradalmiságában.

Ki kellett-e adniok a kínai kommunistáknak, mondjuk félesztendővel ezelőtt, a „le a vuhani Kuomintang-vezetőséggel” jelszót? Nem, nem kellett kiadniok.

Nem kellett kiadniok, mert ez veszedelmes előreszaladás lett volna, megnehezítette volna a kommunistáknak, hogy hozzáférjenek a dolgozók széles tömegeihez, amelyek még hittek a Kuomintang-vezetőségben, elszigetelte volna a kommunista pártot a széles paraszti tömegektől.

Nem kellett kiadniok, mert a vuhani Kuomintang-vezetőség, a Kuomintang vuhani Központi Bizottsága, mint polgári-forradalmi kormány, még nem merítette ki minden lehetőségét, még nem vallott szégyent és még nem járatta le magát a dolgozók széles tömegeinek szemében az agrárforradalom ellen, a munkásosztály ellen folytatott harcaival, azzal a fordulattal, amelyet az ellenforradalom felé tett.

Mi mindig hangoztattuk, hogy nem lehet irányt venni a vuhani Kuomintang-vezetőség lejáratására és leváltására addig, amíg mint polgári-forradalmi kormány nem merítette ki minden lehetőségét, meg kell várni, amíg kimeríti lehetőségeit, hogy azután gyakorlatilag napirendre tűzzük leváltásának kérdését.

Ki kell-e most adniok a kínai kommunistáknak a „le a vuhani Kuomintang-vezetőséggel” jelszót? Igen, ki kell, okvetlenül ki kell adniok.

Most, amikor a Kuomintang-vezetőség már lejáratta magát a forradalom elleni harcával, miután ellenségesen szembehelyezkedett a széles munkás- és paraszti tömegekkel, ez a jelszó hatalmas visszhangra fog találni a néptömegek körében.

Most minden munkás és minden paraszt meg fogja érteni, hogy a kommunisták helyesen jártak el, amikor kiléptek a vuhani kormányból és a Kuomintang vuhani Központi Bizottságából és kiadták a „le a vuhani Kuomintang-vezetőséggel” jelszót.

Mert most a paraszt- és munkástömegek ez előtt a választás előtt állanak: vagy a Kuomintang mostani vezetőségét választják és akkor — ez annyi, mint lemondás e tömegek égető szükségleteinek kielégítéséről, lemondás az agrárforradalomról; vagy az agrárforradalmat és a munkásosztály helyzetének gyökeres megjavítását választják és akkor — a vuhani Kuomintang-vezetőség leváltása a tömegek napi jelszavává válik.

Ezek a követelményei a leninizmus harmadik taktikai elvének, amely a jelszavak megváltoztatásának kérdésére és arra a kérdésre vonatkozik, hogy milyen úton és módon kell rávezetni a széles tömegeket új forradalmi álláspontokra, hogy politikánkkal, akcióinkkal, az egyes jelszavak idejében való felváltásával segítsünk a dolgozók széles tömegeinek saját tapasztalatuk alapján felismerni a párt vonalának helyességét.

Lenin a következőképpen fogalmazza meg ezt a taktikai elvet:

„Csupán az élcsapattal győzni nem lehet. Csupán az élcsapatot a döntő harcba vetni, amikor még az egész osztály, amikor még a széles tömegek nem helyezkedtek arra az álláspontra, hogy vagy közvetlenül támogatják az élcsapatot, vagy legalábbis jóindulatú semlegességet tanúsítanak irányában és teljesen képtelenek az ellenség támogatására: nemcsak ostobaság, hanem bűn is lenne. Ahhoz azonban, hogy valóban az egész osztály, hogy valóban a dolgozók és a tőke elnyomottainak széles tömegei jussanak el erre az álláspontra, ahhoz a propaganda egymagában, az agitáció egymagában kevés. Ahhoz ezeknek a tömegeknek saját politikai tapasztalata szükséges. Ez minden nagy forradalom legfőbb törvénye, amelyet most nemcsak Oroszország, hanem Németország is meglepő erővel és szemléletességgel bizonyít. Nemcsak Oroszország műveletlen, jórészt írástudatlan tömegeinek, hanem Németország nagyműveltségű, százszázalékosan írástudó tömegeinek is azt, hogy a II. Internacionále lovagjaiból álló kormány mennyire erőtlen, mennyire jellemtelen, mennyire gyámoltalan, mennyire lakájkodik a burzsoázia előtt, mennyire galád, azt, hogy a szélsőséges reakciósok diktatúrája (Oroszországban Kornyilov, Németországban Kapp és Társai) mint a proletárdiktatúra egyetlen alternatívája mennyire elkerülhetetlen, a saját bőrükön kellett tapasztalniok ahhoz, hogy határozottan a kommunizmus felé forduljanak. A nemzetközi munkásmozgalom öntudatos élcsapatainak, azaz a kommunista pártoknak, csoportoknak és irányzatoknak legközelebbi feladata az, hogy a széles (most a legtöbb esetben még szunnyadó, közömbös, a szokásokhoz megrögzötten ragaszkodó, még fel nem ébredt) tömegeket el tudják vezetni új helyükre, vagy helyesebben az, hogy ne csak a pártjukat tudják vezetni, hanem ezeket a tömegeket is, az új hadállás felé való közeledésük, átmenetük idején” („«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége”. XXV. köt. 228. old.).

Az ellenzéknek az a fő hibája, hogy nem tudja felfogni a leninizmus e taktikai elvének értelmét és jelentőségét, nem ismeri el és rendszeresen megszegi azt.

Az ellenzék (a trockisták) megszegte ezt a taktikai elvet 1917 elején, amikor megpróbálta „átugrani” a még le nem zárult agrármozgalmat (lásd Lenin).

Az ellenzék (Trockij—Zinovjev) megszegte azt, amikor megpróbálta „átugorni” a szakszervezetek reakciósságát, amikor nem ismerte el célszerűnek azt, hogy a kommunisták a reakciós szakszervezetekben dolgozzanak és tagadta az ilyen szakszervezetekkel való ideiglenes blokkok szükségességét.

Az ellenzék (Trockij—Zinovjev—Radek) megszegte azt, amikor megpróbálta „átugrani” a kínai forradalmi mozgalom nemzeti sajátosságait (Kuomintang), a kínai néptömegek elmaradottságát, amikor 1926 áprilisában azt követelte, hogy a kommunisták azonnal lépjenek ki a Kuomintangból, és amikor 1927 áprilisában a fejlődés még befejezetlen, le nem zárult kuomintangi szakaszának viszonyai között kiadta a Szovjetek azonnali megszervezésének jelszavát.

Az ellenzék azt hiszi, hogy ha megértette, felismerte a Kuomintang-vezetőség felemásságát, ingadozását, megbízhatatlanságát, ha felismerte a Kuomintanggal való blokk ideiglenes és feltételes jellegét (amit pedig minden képzett politikai funkcionárius könnyen felismer) — akkor ez teljesen elegendő ahhoz, hogy „erélyes akciókat” indítson a Kuomintang ellen, a Kuomintang hatalma ellen, teljesen elegendő ahhoz, hogy a tömegek, a munkások és a parasztok széles tömegei „nyomban” támogassanak „minket” és támogassák a „mi” „erélyes akcióinkat”.

Az ellenzék elfelejti, hogy a „mi” megértésünk itt korántsem elegendő ahhoz, hogy a kínai kommunisták magukkal vonhassák a tömegeket. Az ellenzék elfelejti, hogy ehhez még a tömegeknek is saját tapasztalatuk alapján fel kell ismerniük a Kuomintang-vezetőség megbízhatatlanságát, reakciós és ellen- forradalmi voltát.

Az ellenzék elfelejti, hogy a forradalmat nemcsak az élenjáró csoport, nemcsak a párt, nemcsak egyes, bármennyire is „magas” „személyiségek” „csinálják”, hanem elsősorban és főképp a nép milliós tömegei.

Furcsa, hogy az ellenzék megfeledkezik a milliós néptömegek állapotáról, megértéséről és erélyes akciókra való készségéről.

Tudtuk-e mi, a párt, Lenin, 1917 áprilisában, hogy meg kell dönteni Miljukov—Kerenszkij Ideiglenes Kormányát, hogy az Ideiglenes Kormány fennállása összeegyeztethetetlen a Szovjetek tevékenységével, hogy a hatalomnak át kell mennie a Szovjetek kezébe? Igen, tudtuk.

Akkor miért bélyegezte Lenin mégis kalandornak a Bagdatyev vezette petrográdi bolsevik csoportot 1917 áprilisában, amikor ez a csoport kiadta a „le az Ideiglenes Kormánnyal, minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszót, és amikor kísérletet tett az Ideiglenes Kormány megdöntésére?

Azért, mert a dolgozók széles tömegei, a munkások bizonyos része, a parasztság milliói, a hadsereg széles tömegei, s végül maguk a Szovjetek sem voltak akkor még készen arra, hogy ezt a jelszót mint a nap jelszavát elfogadják.

Azért, mert az Ideiglenes Kormány s az eszerek és mensevikek kispolgári pártjai még nem merítették ki minden lehetőségüket, még nem járatták le magukat eléggé a dolgozók milliós tömegeinek szemében.

Azért, mert Lenin tudta, hogy az Ideiglenes Kormány megdöntéséhez és a Szovjethatalom megteremtéséhez nem elegendő csupán a proletariátus élenjáró csoportjának, a proletariátus pártjának megértése és felismerése — ehhez még az is szükséges, hogy maguk a tömegek saját tapasztalatuk alapján győződjenek meg e vonal helyességéről.

Azért, mert át kellett élni az egész koalíciós bacchanáliát, a kispolgári pártok hitszegéseit és árulásait 1917 júniusában, júliusában és augusztusában, a szégyenletes támadást a fronton 1917 júniusában, a kispolgári pártok „becsületes” koalícióját Kornyilovval és Miljukovval, a Kornyilov-felkelést stb., hogy a dolgozók milliós tömegei meggyőződjenek az Ideiglenes Kormány megdöntésének és a Szovjethatalom megteremtésének elkerülhetetlenségéről.

Azért, mert csak e feltételek mellett lehetett a „minden hatalmat a Szovjeteknek” távlati jelszavát a „minden hatalmat a Szovjeteknek” napi jelszavává változtatni.

Az ellenzéknek az a baja, hogy lépten-nyomon ugyanazt a hibát követi el, amit annakidején Bagdatyev csoportja követett el, hogy az ellenzék, letérve Lenin útjáról, szívesebben „menetel” Bagdatyev útján.

Tudtuk-e mi, a párt, Lenin, hogy az Alkotmányozó Gyűlés összeegyeztethetetlen a Szovjethatalom rendszerével, amikor résztvettünk az alkotmányozógyűlési választásokon és amikor azt egybehívtuk Petrográdban? Igen, tudtuk.

Akkor minek hívtuk egybe? Hogyan történhetett, hogy a bolsevikok, a burzsoá parlamentarizmus ellenségei, miután felépítették a Szovjethatalmat, nemcsak resztvettek a választásokon, hanem maguk hívták egybe az Alkotmányozó Gyűlést? Nem volt ez „hvosztizmus”, elmaradás az eseményektől, „a tömegek visszaszorítása”, a „messzecélzás” taktikájának megszegése? Természetesen, nem.

A bolsevikok azért tették meg ezt a lépést, hogy az elmaradt néptömegek így könnyebben, saját szemükkel győződjenek meg az Alkotmányozó Gyűlés alkalmatlanságáról, reakciós és ellenforradalmi mivoltáról. Csak ezen az úton zárkóztathatták fel magukhoz a parasztság sokmilliós tömegeit és könnyíthették meg maguknak az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetését.

Lenin erről ezt írja:

„Résztvettünk az oroszországi burzsoá parlament, az Alkotmányozó Gyűlés 1917 szeptember—novemberében lezajlott választásain. Helyes volt-e a taktikánk, vagy sem? .. Nem volt-e nekünk, orosz bolsevikoknak, 1917 szeptember—novemberében akármelyik nyugati kommunistánál több jogunk azt hinni, hogy Oroszországban a parlamentarizmus politikailag idejét múlta? Természetesen több jogunk volt, mert hiszen nem az a fontos, hogy régóta vagy nem régóta állnak-e fenn a burzsoá parlamentek, hanem az, hogy a dolgozók nagy tömegei menynyire készek (eszmeileg, politikailag és gyakorlatilag) elfogadni a szovjet rendszert és szétkergetni a burzsoá-demokratikus parlamentet (vagy megengedni szétkergetését). Hogy Oroszországban 1917 szeptember—novemberében a városok munkásosztálya, a katonák és a parasztok számos sajátos körülmény következtében, kitűnően fel voltak készülve a szovjet rendszer elfogadására és a legdemokratikusabb burzsoá parlament szétkergetésére, ez egyáltalán nem vitás és teljességgel megállapított történeti tény. És a bolsevikok mégsem bojkottálták az Alkotmányozó Gyűlést, hanem résztvettek annak megválasztásában a proletariátus politikai hatalomrajutása előtt is és után is…

Az ebből folyó következtetés egészen vitathatatlan: be van bizonyítva, hogy a forradalmi proletariátusnak még néhány héttel a Szovjet Köztársaság győzelme előtt is, sőt e győzelem után is, a burzsoá-demokratikus parlamentben való részvétel nemcsak hogy nem árt, hanem megkönnyíti neki, hogy bebizonyítsa az elmaradt tömegeknek, hogy miért érdemlik meg az ilyen parlamentek a szétkergetést, megkönnyíti a szétkergetés sikerét, megkönnyíti a polgári parlamentarizmus «politikai lejáratását))” („«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége”. XXV. köt. 201—202. old.).

Így alkalmazták a bolsevikok a gyakorlatban a leninizmus harmadik taktikai elvét.

Így kell alkalmazni a bolsevizmus taktikáját Kínában, akár az agrárforradalomról, akár a Kuomintangról vagy a Szovjetek jelszaváról van szó.

Az ellenzék nyilván hajlandó azt hinni, hogy a kínai forradalom már teljesen elbukott. Ez persze nem igaz. Hogy a kínai forradalom ideiglenes vereséget szenvedett, az nem kétséges. De hogy milyen ez a vereség és milyen mélyre hatol — éppen ez most a kérdés.

Lehetséges, hogy ez körülbelül ugyanolyan tartós vereség, mint az oroszországi 1905-ös forradalom veresége, amikor a forradalom kerek tizenkét esztendőre megszakadt, hogy azután, 1917 februárjában, új erővel törjön ki, elsöpörje az önkényuralmat és szabaddá tegye az utat az új, a szovjet forradalom számára.

Ezt a perspektívát nem lehet kizártnak tekinteni. Ez a forradalomnak még nem teljes veresége, mint ahogy az 1905-ös vereséget sem lehetett végleges vereségnek tekinteni. Ez nem teljes vereség, mivel a kínai forradalomnak a fejlődés mai szakaszán legfőbb feladatai — az agrárforradalom, Kína forradalmi egyesítése, az imperializmus járma alól való felszabadulás — még megoldásra várnak. És ha ez a perspektíva valósággá válik, akkor a kínai Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek azonnali megteremtéséről természetesen szó sem lehet, mert a Szovjetek csak a forradalmi fellendülés viszonyai között alakulnak meg és indulnak virágzásnak. De ezt a perspektívát aligha lehet valószínűnek tartani. Legalábbis egyelőre még nincs alapunk arra, hogy valószínűnek tartsuk. Nincs alapunk, mert az ellenforradalom még nem egyesült és nem is egyesül egyhamar, ha egyáltalán megadatik neki, hogy valaha is egyesüljön.

Mert a régi és az új militaristák közötti háború újult erővel tör ki, és ez feltétlenül gyengíti az ellenforradalom erejét, mert nyomorba dönti és ezzel egyszersmind felbőszíti a parasztságot.

Mert Kínában még nincs olyan csoport vagy olyan kormány, amely képes volna megvalósítani valamiféle sztolipini reformot, amely villámhárító lehetne a kormányzó csoportok számára.

Mert a parasztság milliós tömegeit, amelyek már birtokukba vették a földesúri földeket, nem könnyű megfékezni és letörni.

Mert a proletariátus tekintélye a dolgozó tömegek szemében napról napra növekszik, erőit pedig még korántsem zúzták szét.

Lehetséges, hogy a kínai forradalom veresége, fokát tekintve, hasonlít a bolsevikok 1917 júliusi vereségére, amikor a mensevik-eszer Szovjetek elárulták a bolsevikokat, amikor a bolsevikok kénytelenek voltak illegalitásba vonulni, és amikor néhány hónap múlva a forradalom ismét kivonult az utcára, hogy elsöpörje Oroszország imperialista kormányát.

Persze, ez az összehasonlítás feltételes. Csak mindazokkal a fenntartásokkal engedhető meg, amelyeket a mai Kína és az 1917-es Oroszország helyzete közötti különbség okvetlenül megkíván. Csak azért folyamodom ehhez az összehasonlításhoz, hogy a kínai forradalom vereségének fokát megközelítőleg körvonalazzam.

Azt hiszem, ez a perspektíva valószínűbb. És ha ez a perspektíva valósággá válik, ha a közeljövőben — nem feltétlenül két hónap múlva, de fél év, egy év múlva — a forradalom újabb fellendülése ténnyé válik, akkor a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei megalakításának kérdése napirendre kerülhet, mint a nap jelszava és mint a burzsoá kormány ellensúlyozója.

Miért?

Azért, mert a forradalom újabb fellendülésének viszonyai között, fejlődésének akkori szakaszán, a Szovjetek megalakítása teljesen megérett kérdés lesz.

A minap, néhány hónappal ezelőtt, a kínai kommunistáknak nem volt szabad kiadniok a Szovjetek megalakításának jelszavát, mert az a mi ellenzékünkre jellemző kalandorkodás lett volna, mert a Kuomintang-vezetőség még nem leplezte le magát mint a forradalom ellensége.

Most, ellenkezőleg, a Szovjetek megalakításának jelszava valóban forradalmi jelszóvá válhat, ha (ha!) a közeljövőben kirobban az új, hatalmas forradalmi fellendülés.

Ezért már most, még a fellendülés beállta előtt, párhuzamosan azzal a harccal, amely a mostani Kuomintang-vezetőségnek forradalmi vezetőséggel való felváltásáért folyik, a legszélesebbkörű propagandát kell kifejteni a dolgozók nagy tömegei között a Szovjetek eszméjéért, nem rohanva előre és nem alakítva már most Szovjeteket, nem feledve el, hogy a Szovjetek csak a hatalmas forradalmi fellendülés viszonyai között virulhatnak ki.

Az ellenzék azt mondhatja, hogy ezt ő mondotta ki „először”, hogy éppen ez az, amit ők a „messzecélzás” taktikájának neveznek.

Nem igaz, kedveseim. Egyáltalán nem igaz! Ez nem a „messzecélzás” taktikája, hanem a tévelygések, az örökös túllövések és rövidlövések taktikája.

Amikor az ellenzék 1926 áprilisában azt követelte, hogy a kommunisták azonnal lépjenek ki a Kuomintangból, ez a túllövés taktikája volt, mert utóbb az ellenzék maga is kénytelen volt elismerni, hogy a kommunistáknak benn kell maradniok a Kuomintangban.

Amikor az ellenzék a kínai forradalmat a vámautonómiáért folyó forradalomnak minősítette, ez a rövidlövés taktikája volt, mert utóbb az ellenzék maga is kénytelen volt suttyomban megkerülni saját formuláját.

Amikor az ellenzék 1927 áprilisában a kínai feudális csökevényeket túlzásnak minősítette, megfeledkezve a tömegeket felölelő agrármozgalomról, ez a rövidlövés taktikája volt, mert utóbb maga az ellenzék is kénytelen volt hallgatólagosan beismerni hibáját.

Amikor az ellenzék 1927 áprilisában felvetette a Szovjetek azonnali megalakításának jelszavát, ez a túllövés taktikája volt, mert akkor maguk az ellenzékiek is kénytelenek voltak beismerni, hogy ellentétek vannak táborukban, mert az egyik (Trockij) azt követelte, hogy vegyenek irányt a vuhani kormány megdöntésére, a másik pedig (Zinovjev), ellenkezőleg, azt követelte, hogy „messzemenően segítsék” ugyanazt a vuhani kormányt.

De mióta nevezik nálunk a tévelygések, az örökös túllövések és rövidlövések taktikáját a „messzecélzás” taktikájának?

A Szovjetekkel kapcsolatban meg kell mondanom, hogy a Komintern a kínai Szovjetekről, mint távlatról, jóval az ellenzék előtt beszélt dokumentumaiban. Ami a Szovjeteket mint a nap jelszavát illeti, amelyet az ellenzék ez év tavaszán vetett fel a forradalmi Kuomintang ellensúlyozására (a Kuomintang akkor forradalmi volt, különben nem lett volna oka Zinovjevnek arról kiabálni, hogy „messzemenő segítséget” kell nyújtani a Kuomintangnak) — ez kalandorkodás volt, lármás előreszaladás, ugyanolyan kalandorkodás és ugyanolyan előreszaladás, amilyet Bagdatyev követett el 1917 áprilisában.

Abból, hogy a Szovjetek jelszava Kínában a közeljövőben a nap jelszavává válhat, még korántsem következik az, hogy a Szovjetek jelszavának az ellenzék által ez év tavaszán való felvetése nem volt veszélyes és káros kalandorkodás.

Ugyanígy abból, hogy Lenin 1917 szeptemberében szükségesnek és időszerűnek ismerte el a „minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszót (a Központi Bizottság ismeretes határozata a felkelésről), korántsem következik az, hogy nem volt káros és veszélyes kalandorkodás, amikor ezt a jelszót Bagdatyev 1917 áprilisában adta ki.

Bagdatyev szintén mondhatta volna 1917 szeptemberében, hogy ő szólt „először” a Szovjetek hatalmáról még 1917 áprilisában. Talán azt jelenti ez, hogy Bagdatyevnek igaza volt, Leninnek pedig nem volt igaza, amikor Bagdatyev 1917 áprilisi akcióját kalandorkodásnak minősítette?

Ellenzékünk nyilván Bagdatyev „babéraira” vágyik.

Az ellenzék nem érti, hogy egyáltalában nem az a döntő, hogy előrerohanva és szétzilálva a forradalom ügyét „először” mondjunk ki valamit, hanem az, hogy idejében mondjuk, s úgy mondjuk, hogy a tömegek felkarolják és tettre váltsák.

Ezek a tények.

Az ellenzék elpártolása a lenini taktikától, politikájának „ultrabaloldali” kalandor jellege — ez az eredmény.

„Pravda” 169. sz.
1927. július 28.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Válasz Sz. Pokrovszkinak

Amikor levelezni kezdtem önnel, azt hittem, olyan emberrel van dolgom, aki az igazságot akarja megtudni. Most, az Ön második levele után, látom, hogy egy önhitt ripőkkel van dolgom, aki saját személye „érdekeit” fölébe helyezi az igazság érdekeinek. Ne csodálkozzon tehát, hogy ebben a rövid (és utolsó) válaszban nevükön fogom nevezni a dolgokat.

1. Én azt állítottam, hogy az 1917-es februári forradalmat követő időszakban a párt a proletariátus és a parasztság diktatúrájának és „az egészparasztsággal való szövetségnek” régi stratégiai jelszavát a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrájának és a „szegényparasztsággal való szövetségnek” új stratégiai jelszavával váltotta fel.

Azt állítottam, hogy a párt ezt az új jelszót érvényesítve haladt és jutott el Októberhez, hogy e jelszó érvényesítése nélkül a párt nem tudta volna egybekovácsolni azt a szükséges politikai hadsereget, amely képes megdönteni a burzsoázia hatalmát és megteremteni a proletariátus hatalmát.

Ön határozottan szembehelyezkedett ezzel az állításommal és azt bizonygatta, hogy „a Februártól Októberig terjedő időszakban a párt a parasztsággal kapcsolatos régi jelszavát — szövetség az egész parasztsággal — védelmezte” (első levele). És Ön nemcsak bizonygatta, hanem csaknem axiómának tekintette ezt az antileninista, tisztára kamenyevi koncepciót.

Így volt a dolog, és éppen erről vitatkoztunk.

Most Ön, látva, hogy milyen útvesztőbe vitte makacssága és elbizakodottsága, kénytelen suttogó hangon elismerni, hogy nem volt igaza, hiszen (második levelében) azt írja, hogy „a párt stratégiai jelszava április—október időszakában éppen a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrájának jelszava volt”.

De amikor alig hallható hangon elismeri, hogy nem volt igaza, azon nyomban nagy hangon „fogalmazási” pontatlanságokból fakadó kicsiségekre igyekszik visszavezetni az egészet, mondván, hogy „gondolatom megfogalmazása a múltkori levélben, amikor arról beszéltem, hogy a párt elvetette az egész parasztsággal való szövetség régi jelszavát, félreértésre adhat alkalmat” (második levele).

Ebből az következik, hogy „fogalmazásról”, nempedig két elvileg különböző koncepcióról vitatkoztunk!

Ezt mifelénk, enyhén szólva, arcátlanságnak nevezik.

2. Én azt állítottam, hogy Októbert a parasztság bizonyos részének a Szovjetekben tanúsított megalkuvása és ingadozása elleni harc viszonyai között készítettük elő, hogy ez az ingadozás és ez a megalkuvás nagy veszéllyel fenyegette a forradalmat (a bolsevikok veresége 1917 júliusában), hogy csakis a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrájának jelszavával lehetett sikeres harcot folytatni ez ellen az ingadozás és megalkuvás ellen, hogy csakis e jelszó segítségével sikerült a bolsevikoknak semlegesíteni a középparaszt ingadozását és megalkuvását.

Ön határozottan szembehelyezkedett ezzel, ragaszkodva ahhoz a hibájához, hogy a Februártól Októberig terjedő időszakban a párt „az egész parasztsággal való szövetség” régi jelszava jegyében végezte munkáját. És mivel szembehelyezkedett ezzel, kitépte a bolsevizmus történetéből a legragyogóbb lapokat, amelyek arról szólnak, hogyan harcoltak a bolsevikok a parasztság középparaszti rétegeinek a kispolgári pártoktól való elszakításáért, e pártok elszigeteléséért, a parasztság bizonyos rétegei ingadozásának és megalkuvásának semlegesítéséért.

Így volt a dolog.

Most Ön kénytelen elismerni mind azt a tényt, hogy a parasztság bizonyos része a Februártól Októberig terjedő időszakban ingadozott és megalkudott, mindpedig azt a tényt, hogy a bolsevikok harcoltak ez ellen az ingadozás és megalkuvás ellen.

De amikor mindezt elismeri, Ön úgy tesz, mintha ennek semmi köze sem volna a középparaszt semlegesítésének kérdéséhez, sőt van mersze szememre vetni, hogy én „nem válaszoltam” a középparaszt semlegesítésének kérdésére.

Két eset lehetséges: Ön vagy túlságosan naiv, vagy tudatosan ölti fel a naivitás álarcát valami korántsem tudományos cél érdekében.

3. Én azt állítottam, hogy a párt Októberben annak eredményeképpen vívta ki a győzelmet, hogy sikeresen érvényesítette a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrájának új stratégiai jelszavát; hogy ha a párt az egész parasztsággal való szövetség régi jelszavát nem cserélte volna fel a szegényparasztsággal való szövetség új jelszavával, akkor nem vívhatta volna ki sem a győzelmet Októberben, sem a parasztság egészének támogatását az Októberi Forradalom folyamán; hogy az egész parasztság csak annyiban támogatta a bolsevikokat, amennyiben végigvitték a polgári forradalmat; hogy mivel Október fő célja a szocialista forradalom, nempedig a polgári forradalom, az egész parasztság e támogatásának feltételes és korlátozott jellege volt.

Ön lényegében szembehelyezkedett ezzel, minthogy első levelében tagadta azt a tényt, hogy a februári forradalmat követő időszakban a régi jelszót új jelszóval cseréltük fel.

Így volt a dolog.

Most Ön kénytelen szavakban elismerni, hogy az egész parasztságról szóló régi stratégiai jelszót valóban felcseréltük a szegényparasztsággal való szövetség új stratégiai jelszavával.

De amikor elismeri ezt az igazságot, legott nekilát, hogy Kamenyev módjára eltüntesse a nyomokat, és szembeállítja a „taktikai” feladatot — az egész parasztság támogatásának biztosítását — a „stratégiai” feladattal — a szegényparasztsággal való szövetség biztosításával —, Kamenyev módjára lefokozza a második stratégiai jelszót illető igazságot, melyet éppen az imént elismert, és lényegében visszatér régi kamenyevi álláspontjára, sőt rögtön van mersze azt hazudni rólam, hogy én nem ismertem el, hogy Október idején az egész parasztság bizonyos feltételes támogatást nyújtott a bolsevikoknak.

Ön nyilván nem érti, hogy a taktikai feladatok részei a stratégiai feladatnak, hogy az előbbiek nem azonosíthatók az utóbbival, és még kevésbé lehet őket egymással szembeállítani.

Ön nyilván nem érti, hogy az a támogatás, amelyet az egész parasztság nyújtott a proletárforradalomnak, csak meglehetősen feltételes és korlátozott lehetett nálunk, amennyiben az Októberi Forradalom végigvitte a polgári forradalmat, vagyis amennyiben megsemmisítette a földesúri tulajdont, a földesúri rendet és a földesúri rend politikai felépítményét — a monarchiát.

Ön nyilván nem tudja, hogy a petrográdi helyőrség (paraszti) 1917 Októberében, miután a Szovjetek megragadták a hatalmat, megtagadta a parancsot, hogy a frontra menjen Kerenszkij ellen, amikor Kerenszkij Petrográd ellen vonult; a helyőrség akkor kijelentette, hogy a „béke mellett és az új háború ellen” van, s szemmelláthatóan nem úgy értelmezte a békét, hogy az az imperialista háború átváltoztatása polgárháborúvá, hanem úgy, hogy a szuronyt a földbe kell döfni, vagyis ugyanúgy értette, ahogy Ön és sok más politikai nyárspolgár (első levele).

Ön nyilván nem tudja, hogy Petrográdot akkor a vörösgárdisták és a matrózok mentették meg Kerenszkij és Krasznov támadásától.

Ön nyilván nem tudja, hogy a polgárháború első szakaszán — az 1917 októberétől 1918 tavaszáig terjedő időszakban — a harc főleg a munkások és a matrózok erőivel folyt, és az „egész parasztság” úgynevezett támogatása ebben az időben általában abban fejeződött ki, hogy a parasztság közvetlenül nem gátolt bennünket abban, hogy verjük a proletárforradalom ellenségeit.

Ön nyilván nem tudja, hogy a Vörös Hadsereget, mint tömeghadsereget, valójában csak 1918 második felében sikerült megteremtenünk, amikor a földet a parasztok már felosztották, amikor a kulák már eléggé elerőtlenedett, a Szovjethatalomnak már sikerült magát megvédelmeznie, és amikor lehetőség nyílt a „középparaszttal való tartós szövetség” jelszavának érvényesítésére…

Persze, le lehet írni mindenféle zöldséget és badarságot — a papír mindent elbír —, lehet Kamenyev módjára köntörfalazni és eltüntetni a nyomokat … De mindennek van határa.

4. Tollának „virtuozitásától” elkapatva, és szerencsésen megfeledkezve első leveléről, Ön azt állítja, hogy én nem értettem meg a polgári forradalom szocialista forradalomba való átnövésének kérdését.

Ez rikító példája annak, amikor valaki másra hárítja a saját hibáját!

Mert mit jelent a polgári forradalomnak szocialista forradalomba való átnövése? Elképzelhető-e ez az átnövés országunkban anélkül, hogy a proletariátus és a parasztság diktatúrájának régi jelszavát fel ne cserélnénk a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrájának új jelszavával? Világos, hogy nem képzelhető el.

Miért harcolt Lenin Kamenyev ellen 1917 áprilisában, amikor síkra szállt a régi jelszónak az új jelszóval való felcseréléséért, és egybekapcsolta ezt a felcserélést az orosz forradalom első szakaszáról (a polgári-demokratikus forradalomról) második szakaszára (a proletárforradalomra) való átmenettel? Nem azért-e, hogy lehetővé tegye és megkönnyítse a polgári forradalomnak szocialista forradalomba való átnövését? Világos, hogy ezért.

Ki ellenezte akkor a régi jelszóról az új jelszóra való áttérést? Világos, hogy Kamenyev.

Ki tagadta 1927 tavaszán azt a tényt, hogy a bolsevikok Október előkészítésének időszakában a régi stratégiai jelszót új stratégiai jelszóval cserélték fel? Világos, hogy Ön, tisztelt Pokrovszkij.

Ki javította ki Pokrovszkijnak ezt a kamenyevista hibáját? Világos, hogy Sztálin elvtárs.

Nem világos-e ebből, hogy Ön egy árva betűt, a szó szoros értelmében egyetlen betűt sem értett meg a polgári forradalom szocialista forradalomba való átnövésének kérdéséből?

A következtetés: a tudatlan ember arcátlanságával és a korlátolt kötéltáncos önteltségével kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki ennyire teketória nélkül fejetetejére állítson mindent, ahogy Ön teszi, tisztelt Pokrovszkij.

Azt hiszem, ideje abbahagynom az önnel való levelezést.

I. Sztálin

1927. június 23.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A kínai forradalom és a Kommunista Internacionále feladatai

Beszéd a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága VIII. plénumának X. ülésén
1927. május 24

I

Néhány kisebb kérdés

Elvtársak! Elnézésüket kell kérnem, hogy elkéstem a Végrehajtó Bizottság mai üléséről és nem hallgathattam meg Trockijnak a Végrehajtó Bizottságban mondott egész beszédét.

Azt hiszem azonban, hogy Trockij az utóbbi napokban olyan nagymennyiségű írásművet, téziseket és leveleket vitt a Végrehajtó Bizottság elé a kínai kérdéssel kapcsolatban, hogy az ellenzék bírálatához szükséges anyagban valóban nincs hiány.

Ezért Trockij hibáinak bírálatában ezekből a dokumentumokból fogok kiindulni, és nem kételkedem abban, hogy ez a bírálat egyszersmind bírálata lesz a mai Trockij-beszéd alapjainak is.

Igyekszem, amennyire csak lehet, a személyi elemet a vitából kikapcsolni. Trockij és Zinovjev személyi támadásai a SzK(b)P Központi Bizottsága Politikai Irodájának és a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Elnökségének egyes tagjai ellen nem érdemlik meg, hogy velük foglalkozzunk.

Trockij, úgylátszik, a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának ülésein valami hősnek szeretné magát feltüntetni, hogy a Végrehajtó Bizottságnak a háborús veszély, a kínai forradalom stb. kérdéseivel kapcsolatos munkáját a Trockij-kérdéssel kapcsolatos munkává változtassa. Azt hiszem, Trockij nem érdemel meg ilyen nagy figyelmet. (Felkiáltások: „Úgy van!”) Annál is kevésbé, mert inkább színészre hasonlít, semmint hősre, a színészt pedig semmiesetre sem szabad összetéveszteni a hőssel.

Arról már nem is beszélek, hogy Buharinra vagy Sztálinra nézve nincs semmi sértő abban, hogy olyan emberek, mint Trockij és Zinovjev, akiket a Végrehajtó Bizottság VII. kibővített plénuma mint szociáldemokrata elhajlókat leplezett le, nyakló nélkül szidják a bolsevikokat. Ellenkezőleg, számomra a legnagyobb sértés az volna, ha ilyen Trockij és Zinovjev típusú félmensevikek dicsérnének és nem szidnának engem.

Arra sem fogok kitérni, hogy az ellenzék mostani frakciós fellépéseivel megszegte-e 1926 október 16-án vállalt kötelezettségeit. Trockij azt állítja, hogy az ellenzék 1926 október 16-i nyilatkozata értelmében joga van védelmezni nézeteit. Ez persze igaz. De ha Trockij azt akarja állítani, hogy a nyilatkozat ebben ki is merül, akkor ezt csak szofizmának lehet nevezni.

Az ellenzék október 16-i nyilatkozatában nemcsak arról van szó, hogy az ellenzéknek joga van védelmezni nézeteit, hanem arról is, hogy ezek a nézetek csak pártszempontból megengedhető keretek között védelmezhetek, hogy a frakciózást félre kell dobni és fel kell számolni, hogy az ellenzék köteles „fenntartás nélkül alávetni magát” a párt akaratának és a Központi Bizottság határozatainak, hogy az ellenzék nemcsak alávetni köteles magát e határozatoknak, hanem azokat lelkiismeretesen „végrehajtani” is köteles.

Kell-e ezután még bizonyítanom, hogy az ellenzék az 1926 október 16-i nyilatkozatot megszegte és a legdurvábban darabokra tépte.

Arra sem fogok kitérni, hogy az ellenzék nagyszámú téziseiben, cikkeiben és beszédeiben milyen szemérmetlenül és durván rágalmazó módon hamisította meg a SzK(b)P Központi Bizottságának és a Kommunista Internacionálénak a kínai kérdésben elfoglalt álláspontját. Trockij és Zinovjev egyre azt hajtogatja, hogy a SzK(b)P Központi Bizottsága és a Kommunista Internacionále a kínai nemzeti burzsoázia „támogatásának” politikáját védelmezte és védelmezi.

Aligha kell bizonyítanom, hogy Trockijnak és Zinovjevnek ez az állítása koholmány, rágalom, a dolog szándékos elferdítése. A valóságban a SzK(b)P Központi Bizottsága és a Kommunista Internacionále nem a nemzeti burzsoázia támogatásának politikáját védelmezte, hanem a nemzeti burzsoázia felhasználásának politikáját, amíg a kínai forradalom az egyesült általános nemzeti front forradalma volt, és ezt a politikát később felváltotta a nemzeti burzsoázia elleni fegyveres harc politikájával, amikor a kínai forradalom agrárforradalommá vált, a nemzeti burzsoázia pedig kezdte elhagyni a forradalmat.

Csak meg kell nézni olyan okmányokat, mint a VII. kibővített plénum határozata, a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának ismeretes kiáltványa, Sztálin tézisei a propagandisták számára, Buharin tézisei, amelyeket a napokban terjesztett be a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Elnökségének — és meg fognak győződni erről.

Az ellenzéknek éppen az a szerencsétlensége, hogy nem tud meglenni rágalom és ferdítések nélkül.

Térjünk a tárgyra.

II
Az agrár-paraszt forradalom mint a polgári-demokratikus forradalom alapja

Trockijnak az a fő hibája, hogy nem ismeri fel a kínai forradalom értelmét és jellegét. A Kommunista Internacionále abból indul ki, hogy Kínában a jelen pillanatban az elnyomásnak az agrárforradalmat ösztönző legfőbb tényezőjét a feudalizmus csökevényei alkotják. A Kommunista Internacionále abból indul ki, hogy a feudalizmus csökevényei a kínai faluban és az ezeken a csökevényeken emelkedő egész militarista-bürokratikus felépítmény valahány dzüdzünjével, kormányzójával, tábornokával, Csang Co-linjével stb. egyetemben — ez az az alap, amelyen létrejött és kibontakozik a mostani agrárforradalom.

Ha a paraszti jövedelem 70%-a számos tartományban a földbirtokos és a dzsentri zsebébe folyik, ha a földbirtokosok, a felfegyverzett és fegyvertelen földbirtokosok kezében van nemcsak a gazdasági, hanem a közigazgatási és bíráskodási hatalom is, ha számos tartományban mindmáig megvan a nők és gyermekek adás-vételének középkori gyakorlata — akkor feltétlenül el kell ismerni, hogy a feudális csökevények az elnyomás fő formái a kínai tartományokban.

Éppen azért, mert a feudális csökevények és e csökevények egész militarista-bürokratikus felépítménye az elnyomás fő formái Kínában — éppen azért él át most Kína óriási erejű és lendületű agrárforradalmat.

De mi az agrárforradalom? Nem más, mint a polgári-demokratikus forradalom alapja és tartalma.

Éppen ezért mondja a Kommunista Internacionále, hogy Kínában most polgári-demokratikus forradalom megy végbe.

De a kínai polgári-demokratikus forradalom nemcsak a feudális csökevények ellen irányul. Egyúttal az imperializmus ellen is irányul.

Miért?

Azért, mert Kínában az imperializmus, az imperializmus egész pénzügyi és katonai hatalma, az az erő, amely támogatja, éleszti, ápolja és konzerválja a feudális csökevényeket e csökevények egész bürokratikus-militarista felépítményével egyetemben.

Azért, mert nem lehet Kínában felszámolni a feudális csökevényeket, ha nem folytatnak fórradalmi harcot Kínában egyben az imperializmus ellen is.

Azért, mert aki a kínai feudális csökevényeket fel akarja számolni, annak feltétlenül kezet kell emelnie az imperializmusra és az imperialista csoportokra Kínában.

Azért, mert ha nem folytatnak elszánt harcot az imperializmus ellen, nem lehet szétzúzni és felszámolni a kínai feudális csökevényeket.

Éppen ezért mondja a Kommunista Internacionále, hogy a kínai polgári-demokratikus forradalom egyúttal imperializmusellenes forradalom is.

A mostani kínai forradalom tehát a forradalmi mozgalom két áradatának — a feudális csökevények elleni mozgalomnak és az imperializmus elleni mozgalomnak — egyesülése. A kínai polgári-demokratikus forradalom a feudális csökevények elleni harc egyesülése az imperializmus elleni harccal.

Ez a Kommunista Internacionále (tehát ugyanúgy a SzK(b)P Központi Bizottsága) vonalának kiindulópontja a kínai forradalom kérdésében.

De milyen Trockij állásfoglalásának kiindulópontja a kínai kérdésben? Szöges ellentéte a Kommunista Internacionále imént kifejtett álláspontjának. Trockij vagy egyáltalán nem ismeri el, hogy Kínában feudális csökevények vannak, vagy nem tulajdonít nekik döntő jelentőséget. Trockij (tehát ugyanúgy az ellenzék is) lebecsüli a kínai feudális-bürokratikus elnyomás erejét és jelentőségét, s úgy véli, hogy a kínai nemzeti forradalom fő oka Kína állami-vámügyi függősége az imperializmus országaitól.

Engedjék meg, hogy Trockij ismert téziseire hivatkozzam, amelyeket néhány nappal ezelőtt küldött meg a SzK(b)P Központi Bizottságának és a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának. Trockij e téziseinek címe: „A kínai forradalom és Sztálin tézisei”.

Trockij a következőket írja e tézisekben:

„Teljesen tarthatatlan Buharinnak az a kísérlete, hogy a «feudális csökevényeknek» a kínai gazdasági életben játszott állítólag döntő szerepére való hivatkozással igazolja az opportunista megalkuvó vonalat. A «feudalizmus csökevényei» akkor sem igazolhatnák azt a politikát, amely oly nyilvánvalóan megkönnyítette az áprilisi fordulatot, ha a kínai gazdaság buharini értékelése gazdasági elemzésen alapulna, nempedig skolasztikus meghatározásokon. A kínai forradalomnak nemzeti-burzsoá jellege van annál a legfőbb oknál fogva, hogy a kínai kapitalizmus termelőerőinek fejlődése Kínának az imperialista országoktól való állami-vámügyi függőségébe ütközik” (Trockij. „A kínai forradalom és Sztálin tézisei”).

Ha nem nézzük meg figyelmesen ezt az idézetet, azt hihetjük, hogy Trockij nem a Kommunista Internacionálénak a kínai forradalom jellege kérdésében követett vonala ellen hadakozik, hanem Buharin „megalkuvó politikája” ellen. De persze, ez nem így van. Ebben az idézetben valójában a kínai feudális csökevények „döntő szerepének” tagadásáról van szó. Itt valójában arról van szó, hogy a Kínában most kibontakozó agrárforradalmat a felső rétegek forradalmának, úgyszólván vámellenes forradalomnak akarja nyilvánítani.

Buharin „megalkuvó politikájáról” Trockij itt csak azért fecseg, hogy leplezze a Kommunista Internacionále vonalától való eltérését. Ez — megmondom nyíltan — Trockij szokásos szélhámos fogása.

Trockij szerint tehát a kínai feudális csökevények és egész militarista-bürokratikus felépítményük jelenleg nem fő rugói a kínai forradalomnak, hanem másodrangú és jelentéktelen erők, amelyek csak arra érdemesek, hogy idézőjelbe tegyék őket.

Trockij szerint tehát a kínai nemzeti forradalom „legfőbb oka” Kínának az imperialistáktól való vámfüggősége és ennélfogva a kínai forradalom főként, úgyszólván, vámellenes forradalom.

Ez Trockij elgondolásának kiindulópontja.

Ez Trockij álláspontja a kínai forradalom jellegének kérdésében.

Meg kell állapítanom, hogy ez az álláspont Csang Co-lin „őfelsége” államtanácsosának álláspontja.

Ha Trockij álláspontja helyes, akkor el kell ismerni, hogy igaza van Csang Co-linnak és Csang Kai-seknek, akik nem akarnak sem agrárforradalmat, sem munkásforradalmat és csak azt akarják elérni, hogy érvénytelenítsék az egyenlőtlen szerződéseket és megteremtsék Kína vámautonómiáját.

Trockij lecsúszott Csang Co-lin és Csang Kai-sek bürokratáinak álláspontjára.

Ha a feudalizmus csökevényeit idézőjelbe kell tenni; ha a Kommunista Internacionálénak nincs igaza, amikor kijelenti, hogy a feudalizmus csökevényeinek döntő jelentőségük van a forradalom mai szakaszán; ha a kínai forradalom alapja a vámfüggőség, nempedig a feudális csökevények s az azokat támogató imperializmus elleni harc — mi marad akkor a kínai agrárforradalomból?

Honnan kerekedett akkor a kínai agrárforradalom, amely a földesúri földek elkobzását követeli? Milyen alapon tartják akkor polgári-demokratikusforradalomnak a kínai forradalmat? Vajon nem tény, hogy az agrárforradalom az alapja a polgári-demokratikus forradalomnak? Talán bizony az égből pottyant le az agrárforradalom?

Vajon nem tény az, hogy a parasztok milliói és tízmilliói kapcsolódtak be a hatalmas erejű agrárforradalomba olyan tartományokban, mint Hunan, Hupej, Honan stb., ahol a parasztok megteremtik a maguk hatalmát, a maguk igazságszolgáltatását, a maguk önvédelmét, elűzik a földbirtokosokat és „plebejus módra” számolnak le velük?

Honnan kerekedhetett ez a hatalmas agrármozgalom, ha a feudális-militarista elnyomás nem a legfőbb formája az elnyomásnak Kínában?

Hogyan ölthetett a parasztok tízmillióinak ez a hatalmas mozgalma egyúttal imperialistaellenes jelleget is, ha nem igaz, hogy az imperializmus a kínai nép feudális-militarista elnyomóinak a legfőbb szövetségese?

Vajon nem tény az, hogy csak Hunanban magában több mint két és félmillió tagja van a parasztszövetségnek? És mennyi van Hupejben, Honanban és mennyi lesz még a közeljövőben Kína más tartományaiban?

És a „vörös lándzsák”, az „éhes bendők szövetségei” stb. — mindez talán kitalálás, nempedig valóság?

Vajon lehet-e komolyan állítani azt, hogy a parasztok tízmillióinak agrárforradalma, amelynek jelszava a földesúri földek elkobzása, nem a feudalizmus valóságos és kétségtelen csökevényei ellen, hanem a feudalizmus képzelt, idézőjeles csökevényei ellen irányul?

Vajon nem világos, hogy Trockij lecsúszott Csang Co-lin „őfelsége” bürokratáinak álláspontjára?

Eszerint a következő két fő vonal van előttünk:

a) a Kommunista Internacionále vonala, amely számot vet azzal, hogy Kínában feudális csökevények vannak s ezek alkotják az elnyomás fő formáját, hogy a hatalmas erejű agrármozgalomnak döntő jelentősége van, hogy a feudális csökevények és az imperializmus kapcsolatban vannak egymással, hogy a polgári-demokratikus jellegű kínai forradalom harca az imperializmus ellen éleződik ki;

b) Trockij vonala, amely tagadja a feudális-militarista elnyomás túlnyomó jelentőségét, nem látja a kínai agrárforradalmi mozgalom döntő jelentőségét, és a kínai forradalom imperializmusellenes jellegét csupán a Kína vámönállóságát követelő kínai kapitalizmus érdekeivel magyarázza.

Trockij (tehát ugyanúgy az ellenzék) fő hibája az, hogy lebecsüli a kínai agrárforradalmat, nem érti e forradalom polgári-demokratikus jellegét, tagadja a sokmilliós kínai agrármozgalom előfeltételeit, lebecsüli a parasztság szerepét a kínai forradalomban.

Trockijnak ez nem új hibája. Ez Trockij egész vonalának legjellemzőbb vonása a bolsevizmus ellen folytatott harcának egész ideje alatt.

A parasztság szerepének lebecsülése a polgári-demokratikus forradalomban az a hiba, amely 1905 óta üldözi Trockijt, amely különösen kirívóan nyilvánult meg az 1917-es februári forradalom előtt, és amelytől máig sem szabadult meg.

Engedjék meg, hogy néhány tényre hivatkozzam annak a harcnak a területéről, amelyet Trockij a leninizmus ellen folytatott, például az 1917-es februári forradalom előestéjén, amikor az oroszországi polgári-demokratikus forradalom győzelme felé haladtunk.

Trockij akkor azt állította, hogy mivel a parasztságon belül fokozódott a rétegeződés, mivel most az imperializmus van uralmon és a proletariátus szembehelyezkedik a burzsoá nemzettel, a parasztság szerepe csökkenni fog, s az agrárforradalomnak nem lesz meg az a jelentősége, amelyet 1905-ben tulajdonítottunk neki.

Mit felelt akkor Lenin? Engedjék meg, hogy Leninnek egy 1915-ben írt cikkéből egy részletet idézzek a parasztságnak a polgári-demokratikus forradalomban betöltött szerepéről:

„Trockij eredeti elmélete (Trockij „permanens forradalmáról” van szó. — I. Szt.) a bolsevikoktól átveszi a proletariátus döntő forradalmi harcára és a politikai hatalom meghódítására szólító felhívást, a mensevikektől pedig a parasztság szerepének «tagadását». A parasztság — úgymond — rétegekre bomlott, differenciálódott; forradalmi szerepének lehetősége egyre csökkent; Oroszországban lehetetlen «nemzeti» forradalom: «az imperializmus korszakában élünk», márpedig «az imperializmus nem a burzsoá nemzetet állítja szembe a régi rendszerrel, hanem a proletariátust a burzsoá nemzettel».

Mulatságos példája ez annak, hogyan lehet ezzel a «szócskával»: imperializmus — «bűvészkedni»! Ha Oroszországban a proletariátus már szembenáll a «burzsoá nemzettel», akkor Oroszország közvetlenül szocialista forradalom előtt áll!! akkor helytelen a «földesúri földek elkobzásának» jelszava (amelyet az 1912-es januári konferencia nyomán Trockij 1915-ben ismétel), akkor nem «forradalmi munkás»-, hanem «szocialista munkás»-kormányról kell beszélni!! Hogy Trockij mily határtalanul belezavarodott a kérdésbe, az kitűnik abból a mondatából, amelyben arról beszél, hogy a proletariátus határozottságával magával ragadja a «nem-proletár (!) néptömegeket» (217. sz.)!! Trockij nem gondolt arra, hogy ha a proletariátus magával ragadja a falu nem-proletár tömegeit a földesúri földek elkobzására és megdönti a monarchiát, akkor éppen ez lesz Oroszországban a «nemzeti burzsoá forradalom» befejezése, éppen ez lesz a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája!

Az 1905-től 1915-ig terjedő évtized — ez a nagy évtized — bebizonyította, hogy az orosz forradalomnak két és csakis két osztályvonala van. A parasztság rétegződése fokozta az osztályharcot a parasztságon belül, igen sok politikailag szunnyadó elemet ébresztett fel, közelebb hozta a városi proletariátushoz a falusi proletariátust (a bolsevikok 1906 óta követelték, hogy a falusi proletariátust külön kell megszervezni és ezt a követelést be is vetették a stockholmi, mensevik többségű kongresszus határozatába). A «parasztság» és a Markovok — Romanovok — Hvosztovok közötti ellentét azonban fokozódott, nőtt, élesedett. Ez olyan kézzelfogható igazság, hogy még Trockij tucatnyi párizsi cikkének ezernyi frázisával sem lehet «megcáfolni». Trockij valójában Oroszország liberális munkáspolitikusait támogatja, akiknél a parasztság szerepének «tagadása» azt jelenti, hogy nem akarják a parasztokat forradalomba vinni! Pedig most ezen fordul meg minden” (XVIII. köt. 317—318. old.).

Trockij sémájának ez a sajátossága, amely abban áll, hogy látja a burzsoáziát, látja a proletariátust, de nem veszi észre a parasztságot és nem ismeri fel a parasztság szerepét a polgári-demokratikus forradalomban — éppen ez a sajátosság az ellenzék fő hibája a kínai kérdésben.

Éppen ebben áll Trockij és az ellenzék „félmensevizmusa” a kínai forradalom jellegének kérdésében.

Ebből a fő hibából származik az ellenzék valamennyi többi hibája, az egész zűrzavar az ellenzéknek a kínai kérdésre vonatkozó téziseiben.

III
A nankingi jobboldali Kuomintang, amely írtja a kommunistákat, és a vuhani baloldali Kuomintang, amely támogatja a kommunistákkal való szövetséget

Nézzük, például, Vuhan kérdését. A Kommunista Internacionále álláspontja Vuhan forradalmi szerepének kérdésében ismeretes és világos. Mivel Kínában agrárforradalom van; mivel az agrárforradalom győzelme a polgári-demokratikus forradalom győzelme, a proletariátus és a parasztság forradalmi diktatúrájának győzelme; mivel Nanking a nemzeti ellenforradalom központja, Vuhan pedig a kínai forradalmi mozgalom központja — tehát támogatni kell a vuhani Kuomintangot, a kommunistáknak részt kell venniök ebben a Kuomintangban és forradalmi kormányában, feltéve, hogy biztosított lesz a proletariátusnak és a proletariátus pártjának vezetőszerepe mind a Kuomintangban, mind a Kuomintangon kívül.

A proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának szerve-e a mostani vuhani kormány? Nem, egyelőre még nem az és nem is lesz az egyhamar. De minden esélye megvan arra, hogy ilyen szervvé fejlődik a forradalom továbbfejlődése során, ha ennek a forradalomnak sikerei lesznek.

Ez a Kommunista Internacionále álláspontja.

Egészen máskép nézi a dolgot Trockij. Ő úgy véli, hogy Vuhan „fikció”, nempedig a forradalmi mozgalom központja. Arra a kérdésre, hogy mi most a baloldali Kuomintang, Trockij azt feleli: „egyelőre még semmi, vagy majdnem semmi”.

Tegyük fel, hogy Vuhan fikció. De ha Vuhan fikció, miért nem követel Trockij határozott harcot e fikció ellen? Mióta divat, hogy a kommunisták támogatnak egy fikciót, résztvesznek egy fikcióban, élén állanak egy fikciónak stb.? Vajon nem tény az, hogy a kommunisták harcolni kötelesek a fikció ellen? Vajon nem tény, hogy ha a kommunisták nem hajlandók harcolni a fikció ellen, ez a proletariátus és a parasztság becsapása? Miért nem javasolja Trockij, hogy folytassanak harcot a fikció ellen, legalább olyan módon, hogy a kommunisták azonnal kilépnek a vuhani Kuomintangból és a vuhani kormányból? Miért javasolja Trockij, hogy maradjanak bent e fikcióban, ne lépjenek ki belőle? Hol itt a logika?

Nem az-e ennek a „logikai” abszurdumnak a magyarázata, hogy Trockijnak, miután nagy dérrel-dúrral nekirontott Vuhannak és fikciónak nevezte, inába szállott a bátorsága és nem merte téziseiben levonni a megfelelő következtetést?

Vagy nézzük például Zinovjevet. Zinovjev az idén áprilisban a SzK(b)P Központi Bizottsága elé terjesztett téziseiben a vuhani Kuomintangot az 1920-as időszak kemálista kormányához hasonlította. Csakhogy a kemálisták kormánya a munkások és a parasztok elleni harc kormánya, olyan kormány, amelyben kommunistáknak nincs és nem lehet helyük. Azt hihetnők, hogy Vuhan e minősítéséből csak egy következtetés vonható le: határozott harc Vuhan ellen, a vuhani kormány megdöntése.

De így csak közönséges emberi logikával gondolkozó közönséges emberek gondolkodhatnak.

Nem így gondolkodik Zinovjev. Bár a Hankouban székelő vuhani kormányt kemálista kormánynak minősíti, ugyanakkor azt javasolja, hogy a legerélyesebben támogassák éppen ezt a kormányt, ne lépjenek ki belőle a kommunisták, ne hagyják el a vuhani Kuomintangot stb. Ezt határozottan megmondja:

„A legerélyesebb és legsokoldalúbb segítséget kell nyújtani Hankounak, onnan kell megszervezni a Cavaignaeok visszaverését. A közeljövőben éppen arra kell összpontosítani minden erőfeszítést, hogy segítsenek Hankounak megszervezkedni és megszilárdulni” (lásd Zinovjev téziseit).

Értse meg, aki tudja!

Trockij azt mondja, hogy Vuhan — vagyis Hankou — fikció, Zinovjev, ellenkezőleg, azt állítja, hogy Vuhan kemálista kormány. Ebből ezt a következtetést kellene levonni: harc a fikció ellen vagy harc a vuhani kormány megdöntéséért. Ellenben mind Trockij, mind Zinovjev kitér a tételeikből elkerülhetetlenül folyó következtetés elől, Zinovjev pedig még továbbmegy, s javasolja a „legerélyesebb és legsokoldalúbb segítséget Hankounak”.

Miről tanúskodik mindez? Arról, hogy az ellenzék ellentmondásokba bonyolódott. Elveszítette a logikus gondolkodás képességét és elveszítette minden perspektíváját.

Zűrzavar a nézetekben, minden perspektíva elveszítése Vuhan kérdésében — ez Trockij és az ellenzék álláspontja, ha egyáltalán lehet a zűrzavart álláspontnak nevezni.

IV
A kínai Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeiről

Vagy nézzük meg például a kínai Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek kérdését.

A Szovjetek megszervezésének kérdéséről három határozatunk van, amelyeket a Kommunista Internacionále II. kongresszusán fogadtak el: Lenin tézisei a nem-proletár, Parasztszovjetek megalakításáról az elmaradt országokban, Roy tézisei a Munkás– és Parasztszovjetek megalakításáról olyan országokban, mint Kína és India, és külön tézisek arról, hogy „Mikor és milyen feltételek mellett lehet megteremteni a Munkásküldöttek Szovjetjeit”.

Lenin tézisei a „paraszti”, „népi”, nem-proletár Szovjetek megalakítását tárgyalják olyan országokkal kapcsolatban, mint Közép-Ázsia országai, amelyekben nincs vagy alig van ipari proletariátus. Lenin téziseiben egyetlen szó sincs arról, hogy ilyen országokban meg lehet alakítani a Munkásküldöttek Szovjetjeit. Emellett Lenin tézisei szerint az ilyen országokban a „paraszti’’, „népi*’ Szovjetek megalakításának és fejlődésének egyik elengedhetetlen feltétele az, hogy ezekben az országokban a Szovjetunió proletariátusa közvetlen támogatást nyújtson a forradalomnak. Világos, hogy ezek a tézisek nem Kínára vagy Indiára vonatkoznak, ahol van bizonyos minimális ipari proletariátus, és ahol Munkásszovjetek megalakítása bizonyos viszonyok között előfeltétele a Parasztszovjetek megalakításának, hanem más, elmaradottabb országokra vonatkoznak, amilyen például Perzsia stb.

Roy tézisei főkép Kínára és Indiára vonatkoznak, ahol van ipari proletariátus. Ezek a tézisek azt javasolják, hogy bizonyos feltételek mellett a polgári forradalomból a proletárforradalomba való átmenet időszakában Munkás– és Parasztküldöttek Szovjetjeit kell alakítani. Világos, hogy ezek a tézisek közvetlenül Kínára vonatkoznak.

A II. kongresszus „Mikor és milyen feltételek mellett lehet megteremteni a Munkásküldöttek Szovjetjeit” című külön tézisei a Munkásküldöttek Szovjetjeinek szerepével foglalkoznak az oroszországi és németországi forradalom tapasztalata alapján. Ezek a tézisek leszögezik, hogy „a Szovjetek proletárforradalom nélkül elkerülhetetlenül a Szovjetek paródiájává válnak”. Világos, hogy amikor megvitatjuk a kínai Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei azonnali megalakításának kérdését, ezeket az utóbbi téziseket is figyelembe kell vennünk.

Hogyan állunk a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei azonnali megalakításának kérdésével Kínában, ha figyelembe vesszük mind a mai kínai helyzetet és a vuhani Kuomintangnak, mint a forradalmi mozgalom központjának fennállását, mind pedig a Kommunista Internacionále II. kongresszusán elfogadott, második és harmadik helyen említett tézisek útmutatásait.

Ha most megteremtik a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeit, például a vuhani kormány működési területén — az egyértelmű azzal, hogy kettőshatalmat teremtenek, kiadják a baloldali Kuomintang megdöntéséért folytatott harc jelszavát, és új, szovjet hatalmat alakítanak Kínában.

A Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei a fennálló hatalom megdöntéséért folytatott harc szervei, az új hatalomért folytatott harc szervei. A Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek létrejötte elkerülhetetlenül kettőshatalmat teremt, a kettőshatalom pedig elkerülhetetlenül élére állítja azt a kérdést, hogy kié legyen az egész hatalom.

Mi volt a helyzet Oroszországban 1917 március, április, május és június folyamán? Akkor volt Ideiglenes Kormány, amely kezében tartotta a hatalom felét, de alkalmasint a reálisabb hatalmat, mivel a hadsereg még mindig támogatta. És ugyanakkor megvoltak a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei, amelyeknek szintén volt valami fél-hatalomféle a kezükben, ha az nem is volt olyan reális hatalom, mint az Ideiglenes Kormányé. A bolsevikoknak akkor az volt a jelszavuk, hogy el kell távolítani az Ideiglenes Kormányt és az egész hatalmat át kell adni a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek. Egyetlen bolsevik sem gondolt akkor arra, hogy belépjen az Ideiglenes Kormányba, mert nem léphet be a kormányba az, aki ennek a kormánynak a megdöntésére készül.

Mondhatjuk-e, hogy az 1917 március—júniusi oroszországi helyzet hasonló a mai kínai helyzethez? Nem, nem mondhatjuk. Nemcsak azért nem mondhatjuk, mert Oroszország akkor proletárforradalom előtt állott, Kína pedig ma polgári-demokratikus forradalom előtt áll, hanem azért sem, mert az oroszországi Ideiglenes Kormány akkor ellenforradalmi és imperialista kormány volt, a mostani vuhani kormány pedig imperialistaellenes és — polgári-demokratikus értelemben — forradalmi kormány.

Mit javasol ezzel kapcsolatban az ellenzék?

Azt javasolja, hogy azonnal teremtsék meg Kínában a Munkás-, Paraszt- és Katonaküldöttek Szovjetjeit mint a forradalmi mozgalom szervezésének központjait. De a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei nemcsak a forradalmi mozgalom szervezésének központjai. Elsősorban és főképp a fennálló hatalom elleni felkelés szervei, az új, forradalmi hatalom megalakításának szervei. Az ellenzék nem érti meg, hogy a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei csak mint a felkelés szervei, csak mint az új hatalom szervei válhatnak a forradalmi mozgalom központjaivá. A Munkásküldöttek Szovjetjei enélkül fikcióvá, a fennálló hatalom függvényévé válnak, mint 1918-ban Németországban és 1917 júliusában Oroszországban.

Megérti-e az ellenzék, hogy a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megteremtése Kínában most azt jelenti, hogy megteremtik a Szovjetek és a vuhani kormány között megoszló kettőshatalmat, ami feltétlenül és elkerülhetetlenül a vuhani kormány megdöntésének jelszavára vezet?

Nagyon kétlem, hogy Zinovjev megértette ezt az egyszerű dolgot. De Trockij tökéletesen érti, mert nyíltan kimondja téziseiben, hogy „a Szovjetek jelszava felhívás tényleges hatalmi szervek megteremtésére a kettőshatalom átmeneti rendszerén keresztül” (lásd Trockijnak „A kínai forradalom és Sztálin tézisei” c. téziseit).

Kiderül tehát, hogy amikor megteremtjük Kínában a Szovjeteket, egyúttal megteremtjük a „kettőshatalom rendszerét” is, megdöntjük a vuhani kormányt és megalakítjuk az új, forradalmi hatalmat. Nyilvánvaló, hogy Trockij itt az oroszországi forradalom 1917 Októbere előtti időszaka történetének eseményeit veszi példaképül. Akkor valóban kettőshatalom volt nálunk és mi valóban meg is döntöttük akkor az Ideiglenes Kormányt.

De már mondottam, hogy akkor senki sem gondolt az Ideiglenes Kormányba való belépésre. Miért nem javasolja akkor Trockij, hogy a kommunisták azonnal lépjenek ki a Kuomintangból és a vuhani kormányból? Hogyan lehet megteremteni a Szovjeteket, megteremteni a kettőshatalom rendszerét és ugyanakkor benn lenni ugyanabban a vuhani kormányban, amelynek megdöntésére készülünk? Trockij tézisei nem adnak választ erre a kérdésre.

Világos, hogy Trockij itt menthetetlenül eltévedt saját ellentmondásainak útvesztőiben. Összekeverte a polgári-demokratikus forradalmat a proletárforradalommal. „Elfelejtette”, hogy a kínai polgári-demokratikus forradalom nemcsak nem ért véget és nemcsak nem győzött még, hanem csupán fejlődésének első szakaszában van. Trockij nem érti meg, hogy ha most megtagadják a támogatást a vuhani kormánytól, kiadják a kettőshatalom jelszavát és megdöntik a vuhani kormányt a Szovjetek azonnali megalakítása útján — ez annyi, mint közvetlen és kétségtelen támogatást nyújtani Csang Kai-seknek és Csang Co-linnak.

Azt mondják nekünk erre: de ebben az esetben hogyan értelmezzük azt, hogy Oroszországban 1905-ben megalakították a Munkásküldöttek Szovjetjeit — vajon akkor nem polgári-demokratikus forradalmat éltünk át?

De, először, akkor mindössze két Szovjet volt — Pétervárott és Moszkvában, és a két Szovjet fennállása még nem teremtette meg Oroszországban a Szovjethatalom rendszerét.

Másodszor, a Pétervári és a Moszkvai Szovjet akkor a régi, a cári hatalom elleni felkelés szerve volt, ami újólag igazolja, hogy nem lehet a Szovjeteket úgy tekinteni, mint csupán a forradalom szervezésének központjait, hogy a Szovjetek csak mint a felkelés szervei és az új hatalom szervei lehetnek ilyen központok.

Harmadszor, a Munkásszovjetek története arról tanúskodik, hogy ezek a Szovjetek csak abban az esetben maradhatnak fenn és fejlődhetnek tovább, ha kedvező feltételek vannak arra, hogy a polgári-demokratikus forradalom közvetlenül proletárforradalomba menjen át, ha, következésképpen, megvannak a burzsoá hatalomról a proletárdiktatúrára való átmenet számára a kedvező feltételek.

Vajon a Pétervári és a Moszkvai Munkásszovjet 1905-ben és a németországi Munkásszovjetek 1918-ban nem azért buktak meg, mert akkor nem voltak meg ezek a kedvező feltételek?

Lehetséges, hogy 1905-ben Oroszországban nem lettek volna Szovjetek, ha akkor lett volna olyanféle széleskörű forradalmi szervezet Oroszországban, amilyen a mostani baloldali Kuomintang Kínában. De ilyen szervezet Oroszországban akkor nem volt lehetséges, mert a nemzeti elnyomás elemei nem voltak meg az orosz munkások és parasztok körében, az oroszok maguk nyomtak el más nemzetiségeket, a baloldali Kuomintanghoz hasonló szervezet pedig csak a külföldi imperialisták részéről jövő nemzeti elnyomás viszonyai között jöhet létre, amikor ez a nemzeti elnyomás egyetlen széleskörű szervezetbe tömöríti az ország forradalmi elemeit.

Csak vakok tagadhatják, hogy a baloldali Kuomintang a forradalmi harc szervének szerepét, a feudális csökevények és a kínai imperializmus elleni felkelés szervének szerepét tölti be.

De mi következik ebből?

Ebből az következik, hogy Kínában a baloldali Kuomintangnak a mostani kínai polgári-demokratikus forradalom szempontjából körülbelül ugyanaz a szerepe, mint a Szovjeteknek 1905-ben az oroszországi polgári-demokratikus forradalom szempontjából.

Más volna a helyzet, ha Kínában nem volna olyan népszerű és forradalmi-demokratikus szervezet, mint a baloldali Kuomintang. De ha már van ilyen sajátos forradalmi szervezet, amely megfelel a kínai viszonyok sajátosságainak és bebizonyította, hogy alkalmas a kínai polgári-demokratikus forradalom továbbfejlesztésére — ostobaság és ésszerűtlenség volna, ha szétrombolnák ezt az évek során megteremtett szervezetet most, amikor a polgári-demokratikus forradalom csak megkezdődött, még nem győzött és még nem is győz egyhamar.

Egyes elvtársak, ebből kiindulva, arra a következtetésre jutnak, hogy a Kuomintangot fel lehet használni a jövőben is, a proletárforradalomra való áttérésnél, mint a proletárdiktatúra államszervezetének formáját, s egyúttal ebben annak lehetőségét látják, hogy a polgári-demokratikus forradalom békésen megy át proletárforradalomba.

Persze a forradalom békés fejlődésének lehetősége, általában szólva, nincs kizárva. Nálunk Oroszországban 1917 elején szintén szó volt arról, hogy a forradalom békés fejlődése lehetséges a Szovjeteken keresztül.

De, előszöris, a Kuomintang nem az, amik a Szovjetek, és ha alkalmas is a polgári-demokratikus forradalom továbbfejlesztésére, ez még nem jelenti azt, hogy alkalmassá tehető a proletárforradalom fejlesztésére, a Munkásküldöttek Szovjetjei viszont a proletárdiktatúra legmegfelelőbb formái.

Másodszor, 1917-ben Oroszországban, noha voltak Szovjetek, a gyakorlatban mégis kizártnak bizonyult a békés átmenet a proletárforradalomra.

Harmadszor, Kínában olyan kevés proletár központ van, a kínai forradalom ellenségei pedig olyan erősek és számosak, hogy a forradalom minden előnyomulásával és az imperialisták minden rohamával elkerülhetetlenül velejár majd az, hogy a Kuomintangból újabb csoportok szakadnak le, és a kommunista párt újból erősödik a Kuomintang tekintélyének a rovására.

Azt hiszem, a kínai forradalom fejlődésének békés útját kizártnak kell tekinteni.

Azt hiszem, Kínában a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeit a polgári-demokratikus forradalomból a proletárforradalomba való átmenet időszakában kell megteremteni. Mert a mai viszonyok között a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei nélkül ez az átmenet lehetetlen.

Előbb hadd bontakozzék ki az agrármozgalom egész Kínában, előbb meg kell szilárdítani Vuhant és támogatni kell a feudális-bürokratikus rendszer elleni harcban, segíteni kell Vuhant, hogy az ellenforradalmat legyőzze, mindenütt ki kell fejleszteni a széleskörű parasztszövetségeket, munkásszakszervezeteket és más forradalmi szervezeteket, mint a Szovjetek majdani megteremtésének bázisait, előbb hadd szilárdítsa meg a kínai kommunista párt befolyását a parasztságban és a hadseregben, — és csak ezután lehet megteremteni a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeit, mint az új hatalomért folyó harc szerveit, mint a kettőshatalom tényezőit, mint a polgári-demokratikus forradalomból a proletár forradalomba való átmenet előkészítésének tényezőit.

A kínai Munkásszovjetek megteremtése nem puszta szó, nem puszta „forradalmi” szavalás. Nem lehet olyan könnyelműen kezelni ezt a kérdést, mint Trockij teszi.

A Munkás- és Parasztszovjetek megalakítása mindenekelőtt azt jelenti, hogy a kommunisták kilépnek a Kuomintangból, mert nem lehet megteremteni a Szovjeteket és előmozdítani a kettőshatalmat, felhívni a munkásokat és a parasztokat az új hatalom megteremtésére, és ugyanakkor bentmaradni a Kuomintangban és a Kuomintang kormányában.

A Munkásküldöttek Szovjetjeinek megteremtése azt jelenti, hogy a Kuomintangon belüli mostani blokkot fel kell váltani a Kuomintangon kívüliblokkal, olyanféle blokkal, amilyen 1917 októberében a bolsevikok és a baloldali eszerek között volt.

Miért?

Azért, mert ott, a polgári-demokratikus forradalomban a proletariátus és a parasztság forradalmi diktatúrájának megteremtéséről van szó és ennek teljesen megfelel a Kuomintangon belüli blokk politikája, itt ellenben, amikor megalakítják a Szovjeteket és áttérnek a proletárforradalomra, a proletariátus diktatúrájának megteremtéséről, a Szovjetek hatalmának megteremtéséről lesz szó, ilyen hatalmat pedig csak egy párt, a kommunista párt vezetésével lehet előkészíteni és megteremteni.

Továbbá. A Munkásküldöttek Szovjetjei köteleznek. A kínai munkások most 8—15 rubelt keresnek havonta, lehetetlen viszonyok között élnek, mértéktelenül sokat dolgoznak. Ennek azonnal véget kell és lehet vetni, növelve a munkabért, bevezetve a nyolcórás munkanapot, javítva a munkásosztály lakásviszonyait stb. De ha meglesznek a Munkásküldöttek Szovjetjei, a munkások itt nem állnak meg. Azt mondják majd a kommunistáknak (és igazuk lesz): ha vannak Szovjetjeink, a Szovjetek pedig a hatalom szervei, nem lehet-e sarokba szorítani és „egy kicsinyég” kisajátítani a burzsoáziát? A kommunisták üres fecsegők lesznek, ha nem lépnek a burzsoázia kisajátításának útjára, amikor már meglesznek a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei.

Kérdezem: most, a forradalom jelenlegi szakaszán lehet-e és kell-e erre az útra lépni?

Nem, nem kell.

A jövőben, ha már meglesznek a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei, lehet-e és kell-e lemondani a burzsoázia kisajátításáról? Nem, nem lehet. De aki azt hiszi, hogy ugyanakkor fenn lehet tartani a kommunisták blokkját a Kuomintangon belül — az illúzióban ringatja magát és nem érti az osztályerők harcának mechanikáját a polgári forradalomból a proletárforradalomba való átmenet időszakában.

Ez a helyzet a kínai Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei megalakításának kérdésével.

Mint látják, ez a kérdés nem olyan egyszerű, mint egyes fölöttébb könnyelmű emberek — például Trockij és Zinovjev — feltüntetik.

Egyáltalán megengedhető-e elvi szempontból, hogy marxisták a forradalmi burzsoáziával egy közös forradalmi-demokratikus pártban, vagy egy közös forradalmi-demokratikus kormányban résztvegyenek és együttműködjenek?

Az ellenzékiek közül némelyek úgy vélik, hogy ez megengedhetetlen. A marxizmus története ellenben azt mutatja, hogy bizonyos feltételek mellett és bizonyos időre teljesen megengedhető ez a részvétel.

Hivatkozhatnék Marx példájára, aki Németországban 1848-ban, a német abszolutizmus elleni forradalom idején, elvbarátaival együtt résztvett a Rajna-tartomány polgári-demokratikus szövetségében és szerkesztője volt e forradalmi-demokratikus párt lapjának, a „Neue Rheinische Zeitung-nak.

Marx és elvbarátai, amíg bent voltak ebben a polgári-demokratikus szövetségben és előrehajtották a forradalmi burzsoáziát, minden módon bírálták jobboldali szövetségeseik felemásságát, ugyanúgy, mint ahogy a kínai kommunista párt is, amikor bent van a Kuomintangban, köteles minden módon bírálni baloldali kuomintangista szövetségeseinek ingadozásait és felemásságát.

Ismeretes, hogy Marx és elvbarátai csak 1849 tavaszán léptek ki ebből a polgári-demokratikus szövetségből és fogtak hozzá a munkásosztály teljesen önálló osztálypolitikát folytató önálló szervezetének megteremtéséhez.

Amint látják, Marx még tovább is ment, mint a kínai kommunista párt, amely a Kuomintangban a proletariátus önálló osztálypártjaként vesz részt.

Lehet vitatkozni arról, hogy 1848-ban célszerű volt-e Marxnak és társainak a belépése ebbe a polgári-demokratikus szövetségbe. Róza Luxemburg például úgy vélte, hogy Marxnak nem kellett volna belépnie ebbe a polgári-demokratikus szövetségbe. Ez taktikai kérdés. De hogy Marx és Engels elvileg lehetségesnek és célszerűnek ismerte el azt, hogy a polgári-demokratikus forradalom időszakában bizonyos feltételek mellett és bizonyos időre belépjünk egy polgári-forradalmi pártba — ahhoz nem fér kétség. Ami azt a kérdést illeti, hogy marxisták résztvehetnek-e forradalmi-demokratikus kormányban és bizonyos feltételek mellett és bizonyos körülmények között együttműködhetnek-e ott a forradalmi burzsoáziával, erre vonatkozólag olyan marxisták adtak útmutatást, mint Engels és Lenin. Ismeretes, hogy Engels „A bakunisták munkában” című brosúrájában az ilyen részvétel mellett foglalt állást. Ismeretes, hogy 1905-ben Lenin is amellett foglalt állást, hogy ilyen részvétel a polgári-demokratikus forradalmi kormányban megengedhető.

V
Két vonal

Így tehát a kínai kérdésben két teljesen különböző vonalat látunk — a Kommunista Internacionále vonalát és Trockij meg Zinovjev vonalát.

A Kommunista Internacionále vonala. A feudális csökevények és a rájuk támaszkodó bürokratikus-militarista felépítmény, amelyet a világ imperialistái minden módon támogatnak — ez a mai kínai valóság legfőbb ténye.

Kína jelenleg agrárforradalmat él át, amely a feudális csökevények ellen és az imperializmus ellen is irányul.

Az agrárforradalom a kínai polgári-demokratikus forradalom alapja és tartalma.

A vuhani Kuomintang és a vuhani kormány a polgári-demokratikus forradalmi mozgalom központja.

Nanking és a nankingi kormány a nemzeti ellenforradalom központja.

Vuhan támogatásának politikája egyszersmind a polgári-demokratikus forradalom továbbfejlesztésének politikája minden ebből folyó következménnyel együtt. Ezért vesznek részt a kommunisták a vuhani Kuomintangban és a vuhani forradalmi kormányban, amely részvétel nem zárja ki, hanem feltételezi, hogy a kommunisták minden módon bírálják a Kuomintangban levő szövetségeseik felemásságát és ingadozásait.

A kommunisták e részvételét arra kell felhasználni, hogy megkönnyítsék a proletariátusnak a hegemón szerepet a kínai polgári-demokratikus forradalomban, és arra, hogy közelebb hozzák a proletárforradalomra való áttérés időpontját.

Mire a polgári-demokratikus forradalom a teljes győzelem felé fog közeledni, és mire a polgári forradalom folyamán kirajzolódnak a proletárforradalomra való áttérés útjai — akkorra meg kell teremteni a Munkás-, Paraszt- és Katonaküldöttek Szovjetjeit, mint a kettőshatalom tényezőit, mint az új hatalomért folytatott harc szerveit, mint az új hatalomnak, a Szovjetek hatalmának szerveit.

A kommunistáknak a Kuomintangon belüli blokkját ekkorra fel kell váltani a Kuomintangon kívüli blokkal, a kommunista pártnak pedig az új kínai forradalom egyetlen vezetőjévé kell válnia.

Azt javasolni most, mint Trockij és Zinovjev teszi, hogy azonnal alakítsák meg a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeit és azonnal teremtsék meg a kettőshatalmat, most, amikor a polgári-demokratikus forradalom fejlődésének még csak kezdeti szakaszában van, amikor a Kuomintang a nemzeti-demokratikus forradalom szervezetének legalkalmasabb és a különleges kínai sajátosságoknak legjobban megfelelő formája, — ez annyi, mint dezorganizálni a forradalmi mozgalmat, gyengíteni Vuhant, megkönnyíteni bukását és segítséget nyújtani Csang Co-linnak és Csang Kai-seknek.

Trockij és Zinovjev vonala. A feudalizmus csökevényei Kínában nem egyéb mint Buharin kitalálása. Ilyenek vagy egyáltalán nincsenek Kínában, vagy olyan csekélyek, hogy nem lehet valamennyire is komoly jelentőségük.

Agrárforradalom, mint kiderül, csakugyan van most Kínában. De hogy honnan kerekedett, azt az ördög sem tudja. (Derültség.)

De ha már van, ha ez az agrárforradalom csakugyan van, akkor, természetesen, így vagy úgy támogatni kell.

A fontos most nem az agrárforradalom, hanem a Kína vámügyi önállóságáért folyó forradalom, ez az úgyszólván vámellenes forradalom.

A vuhani Kuomintang és a vuhani kormány vagy „fikció” (Trockij), vagy kemálizmus (Zinovjev).

Egyrészt, meg kell teremteni a kettőshatalmat, hogy a Szovjetek azonnali megalakítása útján megdöntsék a vuhani kormányt (Trockij). Másrészt meg kell szilárdítani a vuhani kormányt, erélyes és sokoldalú segítséget kell nyújtani a vuhani kormánynak, mégpedig, mint kiderül, szintén a Szovjetek azonnali megalakítása útján (Zinovjev).

Igazság szerint a kommunistáknak azonnal ki kellene lépniök ebből a „fikcióból”, a vuhani kormányból és a vuhani Kuomintangból. De mégis jobb volna, ha bentmaradnának ebben a „fikcióban”, vagyis a vuhani kormányban és a vuhani Kuomintangban. Hogy minek maradjanak Vuhanban, ha Vuhan „fikció” — azt persze csak a jó ég tudja. Aki pedig ezzel nem ért egyet — az hitszegő és áruló.

Ez Trockij és Zinovjev úgynevezett vonala.

Ennél az úgynevezett vonalnál képtelenebb és zavarosabb valamit aligha lehet elképzelni.

Az a benyomásunk, hogy nem marxistákkal van dolgunk, hanem holmi élettől elszakadt bürokratákkal, vagy, még inkább — „forradalmi” turistákkal, akik bejárták Szuhumit meg Kiszlovodszkot, nem vettek tudomást a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának VII. kibővített plénumáról, amely megállapította a kínai forradalom fő irányvonalát, azután megtudták az újságokból, hogy Kínában csakugyan kitört valami forradalom, talán agrárforradalom, talán vámellenes forradalom, és akkor úgy döntöttek, hogy egész halom tézist kell összeállítani — áprilisban egy csomót, május elején másik csomót, május végén egy harmadik csomót, s hogy miután összeállítottak egész halomra való tézist, el kell árasztani velük a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságát, nyilván, mert úgy vélték, hogy a zavaros és ellentmondó téziseknek ez az özöne a kínai forradalom megmentésének legfőbb eszköze.

Ez, elvtársak, a két vonal a kínai forradalom kérdésében.

Önöknek választaniok kell e két vonal között.

Befejezem, elvtársak.

Végezetül szeretnék néhány szót szólni arról, hogy mi a politikai értelme és jelentősége Trockij és Zinovjev frakciós fellépéseinek a jelen pillanatban. Arról panaszkodnak, hogy nem adnak nekik elegendő szabadságot a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának és a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának példátlan szidalmazására és tűrhetetlen becsmérlésére. Panaszkodnak a Kommunista Internacionáléban és a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjában fennálló „rezsimre”. Lényegében a Kommunista Internacionále és a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja dezorganizálására akarnak szabadságot. Lényegében Maslow és Társai erkölcseit akarják átültetni a Kommunista Internacionáléba és a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjába.

Meg kell mondanom, elvtársak, hogy Trockij szerfölött alkalmatlan pillanatot választott ki arra, hogy a párt és a Kommunista Internacionále ellen támadásokat intézzen. Éppen az imént értesültem arról, hogy az angol konzervatív kormány megszakítja kapcsolatait a Szovjetunióval. Fölösleges bizonyítani, hogy most mindenütt hadjárat indul meg a kommunisták ellen. Ez a hadjárat már meg is kezdődött. Egyesek háborúval és intervencióval fenyegetik a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártját. Mások — szakadással. Valami egységfront-féle van kialakulóban Chamberlaintől Trockijig.

Lehetséges, hogy ezzel meg akarnak félemlíteni bennünket. De aligha kell bizonyítanom, hogy a bolsevikok nem ijedős legények. A bolsevizmus története nem kevés ilyen „frontot” ismer. A bolsevizmus története azt mutatja, hogy a bolsevikok forradalmi elszántsága és példátlan merészsége mindannyiszor szétzúzta ezeket a „frontokat”.

Meg lehetnek győződve arról, hogy ezt az új „frontot” is szét tudjuk zúzni. (Taps.)

„Bolsevik” 10. sz.
1927. május 31.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A proletariátus és a szegényparasztság diktatúrájának jelszava október előkészítésének időszakában

Válasz Sz. Pokrovszkijnak

Azt hiszem, az Ön folyó évi május 2-i levele sem okot, sem alapot nem ad arra, hogy részletesen, úgyszólván pontról pontra feleljek rá.

Az Ön levele, ha összehasonlítjuk Jan—szkij elvtárs levelével, voltaképpen semmi különösen újat nem ad.

Ha mégis felelek levelére, azért teszem, mert megvannak benne az 1917 április—májusi kamenyevista nézetek egyenes felújításának bizonyos elemei. Hogy a kamenyevista nézetek felújításának ezeket az elemeit leleplezzem, ezért, csakis ezért tartom szükségesnek, hogy röviden válaszoljak levelére.

1. Ön azt mondja levelében, hogy „a Februártól Októberig terjedő időszakban valójában az egész parasztsággal való szövetség jelszavát követtük”, hogy a „Februártól Októberig terjedő időszakban a párt a parasztsággal kapcsolatos régi jelszavát — szövetség az egész parasztsággal — követte és védelmezte”.

Ebből az következik, először, hogy a bolsevikok Október előkészítésének időszakában (1917 áprilistól októberig) nem tűzték ki feladatukul, hogy barázdát húzzanak a szegényparasztság és a jómódú parasztság között, hanem a parasztságot mint egészet vették.

Másodszor az következik, hogy Október előkészítésének időszakában a bolsevikok a régi jelszót — „a proletariátus és a parasztság diktatúrája” — nem váltották fel új jelszóval — „a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrája” —, hanem megmaradtak a régi állásponton, amelyet Lenin 1905-ben fogalmazott meg „Két taktika” című brosúrájában.

Harmadszor az következik, hogy a bolsevik politika, amely harcolt a Szovjetek ingadozása és megalkuvása ellen Október előkészítésének időszakában (1917 márciustól októberig), a középparasztság ingadozása ellen a Szovjetekben és a fronton, a forradalom és ellenforradalom közti ingadozás ellen, az ellen az ingadozás és megalkuvás ellen, mely különösen éles jelleget öltött a júliusi napokban, amikor a Szovjetek, az eszer és a mensevik megalkuvókkal élükön, a bolsevikok elszigetelésében együtt tartottak az ellenforradalmi tábornokokkal, — az következik, hogy a bolsevik harc a parasztság bizonyos rétegeinek ez ellen az ingadozása és megalkuvása ellen tárgytalan és teljességgel szükségtelen volt.

Végül az következik, hogy Kamenyevnek igaza volt, amikor 1917 április—májusában a proletariátus és a parasztság diktatúrájának régi jelszavához ragaszkodott, Leninnek pedig, aki ezt a jelszót már elavultnak tekintette, s kiadta a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrájának új jelszavát, nem volt igaza.

Csak fel kell tenni ezeket a kérdéseket, hogy megértsük, mennyire fonák az Ön egész levele.

De mert Ön nagy kedvelője a Lenin műveiből kiragadott egyes idézeteknek, lássuk az idézeteket.

Nem kerül nagy fáradságba annak bebizonyítása, hogy Lenin a februári forradalom utáni oroszországi agrárviszonyokban a forradalom továbbfejlesztése szempontjából újnak nem a proletariátus és az egész parasztság érdekközösségét tekintette, hanem a szakadást a szegényparasztság és a jómódú parasztság között, melyek közül az előbbi, vagyis a szegényparasztság, a proletariátushoz húzott, az utóbbi pedig, vagyis a jómódú parasztság, az Ideiglenes Kormányt követte.

Lenin, Kamenyevvel és a kamenyevista nézetekkel vitatkozva, 1917 áprilisában ezt mondta erre vonatkozólag:

„A proletárpártnak most nem szabad reménykednie a parasztsággal való érdekközösségben” (lásd Lenin beszédét az 1917-es áprilisi konferencián, XX. köt. 245. old.).

Továbbá:

„Már most felbukkan számos parasztkongresszus határozataiban az a gondolat, hogy várjunk az agrárkérdés megoldásával az Alkotmányozó Gyűlésig — ez a kadetok felé hajló jómódú parasztság győzelme” (lásd Lenin beszédét a Petrográd városi konferencián, 1917 áprilisában, XX. köt. 176. old.).

És másutt:

„Lehetséges, hogy a parasztság magához ragadja az egész földet és az egész hatalmat. Én egyáltalán nem feledkezem meg erről a lehetőségről, én nemcsak a mát tartom szem előtt, hanem az agrárprogramot egyenesen és pontosan az új jelenségnek: egyrészt a béresek és szegényparasztok, másrészt a parasztgazdák közötti mélyrehatóbb szakadásnak figyelembevételével fogalmazom meg” (lásd Lenin „Levelek a taktikáról” című áprilisi cikkét, XX. köt. 103. old.).

Ebben látta Lenin az újat és a fontosat abban az új helyzetben, mely a falun a februári forradalom után bekövetkezett.

Ebből indult ki Lenin az 1917 februárja utáni időszakban a párt politikájának felépítésében.

Ebből a tételből indult ki Lenin, amikor a Petrográd városi konferencián 1917 áprilisában ezt mondta:

„Csak itt a helyszínen tudtuk meg, hogy a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje átengedte a hatalmat az Ideiglenes Kormánynak. A Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje a proletariátus és a katonák diktatúrájának megvalósulása; a katonák között a parasztok vannak többségben. Éppen ez a proletariátus és a parasztság diktatúrája. De ez a «diktatúra» megegyezésre lépett a burzsoáziával. Éppen ezen a ponton kell felülvizsgálni a «régi» bolsevizmust” (XX. köt. 176. old.).

Ugyanebből a tételből indult ki Lenin, mikor 1917 áprilisában ezt írta:

„Aki most csupán «a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájáról» beszél, az elmaradt az élettől, az ennek folytán a valóságban átment a kispolgársághoz a proletár osztályharc ellen, az a forradalom előtti «bolsevik» ritkaságok tárába (úgy is mondhatnék: a „régi bolsevikok” tárába) való” (XX. köt. 101. old.).

Ezen a talajon született meg a proletariátus és a szegény parasztság diktatúrájának jelszava, a régi jelszó — a proletariátus és a parasztság diktatúrája — helyett.

Ön azt mondhatja, mint levelében meg is teszi, hogy ez a még le nem zárult parasztforradalom trockista átugrása, de ez éppoly meggyőző lesz, mint amilyen meggyőző volt Kamenyev 1917 áprilisában Lenin ellen irányuló hasonló ellenvetése.

Lenin teljes mértékben számolt ezzel az ellenvetéssel, amikor azt mondta:

„A trockizmus: «le a cárral, éljen a munkáskormány». Ez helytelen. Kispolgárság van, nem lehet kihajítani. De két része van. Szegényebb része a munkásosztállyal tart” (XX. köt. 182. old.).

Kamenyev hibája, most pedig az Ön hibája az, hogy nem tudják észrevenni és hangsúlyozni a különbséget a kispolgárság, az adott esetben a parasztság két része közt, nem tudják a parasztság egész tömegéből kiválasztani a parasztság szegényebb részét s ezen az alapon felépíteni a párt politikáját az 1917-es forradalom első szakaszáról a második szakaszra való átmenet viszonyai között, nem tudják ebből levezetni az új jelszót, a párt második stratégiai jelszavát, a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrájának a jelszavát.

Kövessük nyomon Lenin munkáiban a „proletariátus és a szegényparasztság diktatúrája” jelszavának gyakorlati történetét 1917 áprilisától októberéig.

1917 április:

„A mai oroszországi helyzet sajátszerűsége az, hogy átmenet a forradalom első szakaszából, amely a proletariátus kellő tudatosságának és szervezettségének hiányában a burzsoázia kezébe adta a hatalmat, annak második szakaszába, amely a proletariátusnak és a parasztság legszegényebb rétegeinek kezébe kell hogy adja a hatalmat” (Lenin „Áprilisi tézisek”, XX. köt. 88. old.).

1917 július:

„Csakis a forradalmi munkások képesek — feltéve, hogy a szegényparasztok támogatják őket — megtörni a kapitalisták ellenállását s a népet a föld megváltás nélküli megszerzéséhez, a teljes szabadsághoz, az éhínség legyőzéséhez, a háború legyőzéséhez, az igazságos és tartós békéhez elvezetni” (XXI. köt. 77. old.).

1917 augusztus:

„Csakis a szegényparasztságot (mint programunk mondja — a félproletárokat) vezető proletariátus képes befejezni a háborút demokratikus békével, begyógyítani a háború okozta sebeket, megkezdeni a feltétlenül szükségessé és halaszthatatlanná vált lépéseket a szocializmus felé — ez osztálypolitikánk meghatározása most” (XXI. köt. 111. old.).

1917 szeptember:

„Csak a proletárok és szegényparasztok diktatúrája képes megtörni a kapitalisták ellenállását, csak ez képes a hatalom nagyszerűen merész és erélyes gyakorlására, csak ez képes biztosítani magának mind a hadseregben, mind a parasztság körében a tömegek lelkes, önfeláldozó, valóban hősies támogatását” (XXI. köt. 147. old.).

1917 szeptember—október, a „Megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat?” című brosúra, ahol Lenin a „Novaja Zsizny” című folyóirattal vitatkozik:

Vagy minden hatalmat a burzsoáziának — ezt önök már régen nem védelmezik, s maga a burzsoázia még csak célozni sem mer erre, mert tudja, hogy a nép már április 20—21-én egyetlen vállrándítással lerázta az ilyen hatalmat, és most háromszorta határozottabban és kíméletlenebbül rázná le. Vagy a kispolgárság hatalma, vagyis a kispolgárság koalíciója (szövetsége, megegyezése) a burzsoáziával, mert a kispolgárság önállóan és függetlenül nem akarja és nem is képes kézbe venni a hatalmat, — ezt bebizonyította valamennyi forradalom tapasztalata, ezt bizonyítja a gazdaságtudomány is, amely megmagyarázza, hogy kapitalista országban állhat valaki a tőke pártján, állhat a munka pártján, de középütt nem lehet állni. Ez a koalíció Oroszországban fél éven át egy csomó módszert kipróbált, és megbukott. Vagy, végül, minden hatalmat a proletariátusnak és a szegényparasztságnak, a burzsoázia ellen, a burzsoázia ellenállásának megtörése céljából. Ezt még nem próbálták ki, s erről önök, a «Novaja Zsizny» szerkesztőségében ülő uraim, lebeszélik a népet, amikor a burzsoáziától való saját ijedelmükkel ijesztgetik. Negyedik eshetőséget még kigondolni sem lehet” (XXI. köt. 275. old.).

Ezek a tények.

Mindezeket az Október előkészítésének történetéből vett tényeket és eseményeket Ön „szerencsésen” megkerüli, „szerencsésen” kitörli a bolsevizmus történetéből azt a harcot, melyet a bolsevikok Október előkészítése időszakában folytattak az akkor a Szovjetekben ülő „parasztgazdák” ingadozásai és megalkuvása ellen, „szerencsésen” eltemeti Leninnek a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrájáról szóló jelszavát és még azt képzeli, hogy ezzel nem követ el erőszakot a történelmen, a leninizmuson.

Ezekből az idézetekből, amelyek számát szaporítani lehetne, Önnek látnia kell, hogy a bolsevikok 1917 februárja után nem az egész parasztságból, hanem annak szegény részéből indultak ki, Október felé nem a proletariátus és a parasztság diktatúrájának régi jelszavával, hanem a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrájának új jelszavával mentek.

Ebből látható, hogy a bolsevikok ezt a jelszót alkalmazták abban a harcban, amelyet a Szovjetek ingadozásai és megalkuvása ellen, a parasztság bizonyos részének, a Szovjetekben ülő részének ingadozásai és megalkuvása ellen, a kispolgári demokrácia bizonyos pártjainak ingadozásai és megalkuvása ellen folytattak. E pártok neve: eszerek és mensevikek.

Ebből látható, hogy a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrájának új jelszava nélkül nem gyűjthettünk volna össze eléggé erős politikai hadsereget, amely képes arra, hogy leküzdje az eszerek és mensevikek megalkuvását, semlegesítse a parasztság bizonyos részének ingadozásait, megdöntse a burzsoázia hatalmát, és így lehetővé tegye a polgári forradalom végigvitelét.

Ebből látható, hogy „a szegényparasztsággal együtt mentünk Október felé és vele együtt győztünk Októberben, a kulákok (szintén parasztok) ellenállása és a középparasztság ingadozása mellett” (lásd Jan—szkijnak adott válaszomat).

Kiderül tehát, hogy 1917 áprilisában, éppúgy, mint Október előkészítésének egész időszakában, Leninnek volt igaza, nempedig Kamenyevnek, Ön pedig, aki most a kamenyevista nézeteket újítja fel, mintha nem egészen jó társaságba kerülne.

2. A fentebb mondottak ellensúlyozására Ön Leninnek arra vonatkozó szavait idézi, hogy 1917 októberében mi az egész parasztság támogatásával ragadtuk meg a hatalmat. Hogy a parasztság egészének bizonyos támogatásával ragadtuk meg a hatalmat, ez teljesen helyes. De Ön elfelejti hozzátenni azt a „csekélységet”, hogy Októberben és Október után az egész parasztság csak annyiban támogatott bennünket, amennyiben a polgári forradalmat vittük végig. Ez igen fontos „csekélység”, amely az adott esetben eldönti a kérdést. Ilyen fontos „csekélységet” „elfelejteni” és ezzel egy roppant fontos kérdést elkenni bolseviknak nem szabad.

Az Ön leveléből kitűnik, hogy Ön szembeállítja Leninnek az egész parasztság támogatásáról mondott szavait a párt jelszavával, „a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrájának” jelszavával, amely szintén Lenintől való. De ahhoz, hogy Lenin e szavait szembe lehessen állítani a Lenin műveiből vett előbbi idézetekkel, ahhoz, hogy meg legyen az alap arra, hogy a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrájának jelszaváról szóló előbbi Lenin-idézeteket ugyancsak Leninnek az egész parasztságra vonatkozó, Ön által idézett szavaival megcáfolják, — ahhoz legalábbis két dolgot kell bebizonyítani.

Először. Be kell bizonyítani, hogy az Októberi Forradalomban a legfőbb a polgári forradalom végigvitele. Lenin szerint a polgári forradalom végigvitele „mellékterméke” az Októberi Forradalomnak, amely ezt a feladatot „menetközben” oldotta meg. Mindenekelőtt Leninnek ezt a tételét kell megcáfolni, s be kell bizonyítani, hogy az Októberi Forradalomban a legfőbb nem a burzsoázia hatalmának megdöntése és a hatalom átmenete a proletariátus kezébe, hanem a polgári forradalom végigvitele. Próbálja meg ezt bebizonyítani, és akkor én hajlandó vagyok elismerni, hogy pártunk jelszava 1917 áprilisától októberéig nem a proletariátus és a szegényparasztság, hanem a proletariátus és a parasztság diktatúrája volt.

Az Ön leveléből kitűnik, hogy Ön, bár nem tartja lehetségesnek e több mint kockázatos feladat elvállalását, „mellesleg” mégis azt igyekszik bebizonyítani, hogy az Októberi Forradalom egyik legfontosabb kérdésében, a béke kérdésében, az egész parasztság támogatott bennünket. Ez, persze, nem igaz. Ez egyáltalán nem igaz. A béke kérdésében Ön nyárspolgári álláspontra csúszott le. A valóságban a béke kérdése nálunk akkor a hatalom kérdése volt, mert csakis abban az esetben lehetett arra számítani, hogy kijutunk az imperialista háborúból, ha a hatalom átmegy a proletariátus kezébe.

Ön, nyilván, elfeledte Lenin szavait, hogy „a háborút csak úgy lehet befejezni, ha a hatalom egy másik osztály kezébe megy át”, hogy „«le a háborúval» — nem azt jelenti, hogy elhajítjuk a szuronyokat. Azt jelenti, hogy a hatalom egy másik osztály kezébe megy át” (lásd Lenin beszédét a Petrográd városi konferencián, 1917 áprilisában, XX. köt. 181. és 178. old.).

Tehát egy a kettő közül: vagy be kell bizonyítania, hogy az Októberi Forradalomban a legfőbb a polgári forradalom végigvitele, vagy pedig nem bizonyítja be ezt, s akkor magától adódik az a következtetés, hogy az egész parasztság Októberben csak annyiban támogathatott bennünket, amennyiben végigvittük a polgári forradalmat azzal, hogy felszámoltuk a monarchiát, a földesúri tulajdont és a földesúri rendet.

Másodszor. Be kell bizonyítania, hogy a bolsevikok Októberben és Október után, amennyiben a polgári forradalmat végigvitték, megnyerhették az egész parasztság támogatását, anélkül hogy rendszeresen megvalósították volna a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrájának jelszavát Október előkészítésének egész időszakában, anélkül hogy rendszeresen folytatták volna az ebből a jelszóból következő harcot a kispolgári pártok megalkuvása ellen, anélkül hogy a parasztság bizonyos rétegeinek és a Szovjetekben ülő képviselőinek ingadozásait rendszeresen leleplezték volna, ami ugyanebből a jelszóból folyt.

Próbálja ezt bebizonyítani. Valóban, miért sikerült kivívnunk az egész parasztság támogatását Októberben és Október után? Azért, mert lehetőségünk nyílt a polgári forradalom végigvitelére.

Miért nyílt erre lehetőségünk? Azért, mert sikerült megdöntenünk a burzsoá hatalmat és felváltanunk a proletárhatalommal, az egyetlen olyan hatalommal, amely képes végigvinni a polgári forradalmat.

Miért sikerült megdöntenünk a burzsoázia hatalmát és megteremtenünk a proletariátus hatalmát? Azért, mert Októbert a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrájának jelszavával készítettük elő, mert, ebből a jelszóból kiindulva, rendszeresen harcoltunk a kispolgári pártok megalkuvó politikája ellen, mert, ebből a jelszóból kiindulva, rendszeresen harcoltunk a középparasztság ingadozásai ellen a Szovjetekben, mert csakis ezzel a jelszóval küzdhettük le a középparaszt ingadozásait, zúzhattuk szét a kispolgári pártok megalkuvó politikáját és gyűjthettünk össze olyan politikai hadsereget, amely tud harcolni azért, hogy a hatalom a proletariátus kezébe menjen át.

Aligha szorul bizonyításra, hogy ezek nélkül az előzetes feltételek nélkül, amelyek az Októberi Forradalom sorsát meghatározták, nem nyerhettük volna meg az egész parasztság támogatását a polgári forradalom végigvitelében sem Októberben, sem Október után.

Így kell érteni a parasztháborúk egyesítését a proletárforradalommal.

Ezért, aki szembehelyezi azt a támogatást, amelyet az egész parasztság nyújtott Októberben és Október után a polgári forradalom végigvitelében, azzal a ténnyel, hogy Októbert a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrájának jelszavával készítettük elő — az semmit sem ért a leninizmushoz.

Az Ön fő hibája az, hogy nem értette meg sem azt a tényt, hogy az Októberi Forradalom folyamán a szocialista feladatok összefonódtak a polgáriforradalom végigvitelének feladataival, sem azt, hogy mimódon valósultak meg az Októberi Forradalom egyes követelései, amelyek a párt második stratégiai jelszavából, a proletariátus és a szegényparasztság diktatúrájának jelszavából folytak.

Levelét olvasva, azt hihetné az ember, hogy nem mi vettük igénybe a parasztság segítségét a proletárforradalomhoz, hanem megfordítva, „az egész parasztság”, a kulákságot is beleértve, fogadta szolgálatába a bolsevikokat. Rosszul állna a bolsevikok szénája, ha ilyen könnyen „szegődnének” nem-proletár osztályok szolgálatába.

A kamenyevista nézetek 1917 áprilisának idejéből — ez a kölönc az Ön lábán.

3. Ön azt állítja, hogy Sztálin nem lát különbséget az 1905-ös helyzet és az 1917 februári helyzet közt. Ez persze nem komoly beszéd. Ezt én nem mondtam és nem is mondhattam. Levelemben csak annyit mondtam, hogy a pártnak az a jelszava, amelyet 1905-ben adott ki a proletariátus és a parasztság diktatúrájáról, igazolódott az 1917-es februári forradalomban. S ez persze igaz is. Éppen így vázolta Lenin a helyzetet „Parasztok és munkások” című cikkében, 1917 augusztusában:

„Csak a proletariátus és a parasztság képes megdönteni a monarchiát — ez volt az akkori időkben (1905-ről van szó. — I. Szt.) osztálypolitikánk alapvető meghatározása. És ez a meghatározás helyes volt. 1917 februárja és márciusa ezt ismételten igazolta” (XXI. köt. 111. old.).

Ön egyszerűen kötekedni méltóztatik.

4. Ön, továbbá, ellentmondásokon próbálja rajtacsípni Sztálint, azzal, hogy Sztálinnak a középparaszt Október előtti megalkuvásáról szóló tézisével szembeállít egy idézetet Sztálin „A leninizmus kérdései” című brosúrájából, ahol arról van szó, hogy a proletárdiktatúra megszilárdulása utánlehetséges a szocializmus építése a középparasztsággal együtt.

Nem kerül sok fáradságba annak bebizonyítása, hogy két különböző jelenségnek ilyen azonosítása teljesen tudománytalan eljárás. A középparaszt Október előtt, amikor a burzsoázia volt hatalmon, és a középparaszt a proletárdiktatúra megszilárdulása után, amikor a burzsoáziát már megdöntöttük és kisajátítottuk, a szövetkezetek fejlődtek és a fő termelési eszközök a proletariátus kezében összpontosultak — két különböző dolog. Ezt a kétféle középparasztot azonosítani és egy kalap alá venni annyit jelent, mint a jelenségeket a történelmi helyzet figyelembevétele nélkül szemlélni és minden perspektívát elveszíteni. Ez olyasmi, mint Zinovjev idézési módszere, mellyel minden dátumot és időszakot összekever.

Ha ezt „forradalmi dialektikának” hívják, akkor el kell ismerni, hogy Pokrovszkij a „dialektikus” csűrés-csavarás minden rekordját felülmúlta.

5. A többi kérdésre nem térek ki, mert szerintem azokat már kimerítettem Jan—szkijhoz írt levelemben.

1927. május 20.

Először 1928-ban, I. Sztálin
„A leninizmus kérdései” c. könyvének
4. kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A kínai forradalom kérdéseihez

Válasz Marcsulin elvtársnak

A kínai Szovjetek kérdéséről a „Gyerevenszkij Kommunyiszt” szerkesztőségének írt levelét a szerkesztőség elküldötte nekem, hogy én válaszoljak rá. Röviden válaszolok tehát levelére abban a reményben, hogy önnek nem lesz ez ellen kifogása.

Azt hiszem, Marcsulin elvtárs, az Ön levele félreértés következménye. Megmondom, miért.

1. Sztálin a propagandisták számára írt téziseiben a Munkás-, Paraszt- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek a mai Kínában való azonnali megalakítása ellen ír. Ön ellenben, amikor Sztálinnal vitázik, Leninnek a Kommunista Internacionále II. kongresszusán elhangzott téziseire és beszédére hivatkozik, ahol csak Parasztszovjetekről, a Dolgozók Szovjetjeiről, a Dolgozó Nép Szovjetjeiről van szó, de egyetlen szó sem esik a MunkásküldöttekSzovjetjeinek megalakításáról.

Mi az oka annak, hogy Lenin sem téziseiben, sem beszédében nem említi a Munkásküldöttek Szovjetjeinek megalakítását? Az, hogy Lenin mind beszédében, mind téziseiben olyan országokra gondol, amelyekben „szó sem lehet tiszta proletármozgalomról”, amelyekben „alig van ipari proletariátus” (XXV. köt. 353. old.). Lenin határozottan megmondja beszédében, hogy olyan országokra gondol, mint Közép-Ázsia, Perzsia, amelyekben „alig van ipari proletariátus” (lásd ugyanott).

Lehet-e ezek közé az országok közé sorolni Kínát, amelynek olyan ipari központjai vannak, mint Sangháj, Hankou, Nanking, Csangsa stb., ahol már körülbelül hárommillió szakszervezetekben szervezett munkás van? Világos, hogy nem lehet.

Világos, hogy amikor a mai Kínáról beszélnek, ahol már megvan az ipari proletariátus bizonyos minimuma, nem egyszerűen Parasztszovjeteknek vagy Dolgozók Szovjetjeinek megalakítására, hanem a Munkás– és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megalakítására kell gondolni.

Más volna a helyzet, ha Perzsiáról, Afganisztánról stb. volna szó. De Sztálin téziseiben, mint ismeretes, nem Perzsiáról, Afganisztánról stb., hanem Kínáról van szó.

Ezért az ön ellenvetése Sztálinnal szemben és hivatkozása Leninnek a Kommunista Internacionále II. Kongresszusán elmondott beszédére és téziseire — helytelen, tárgytalan.

2. Levelében van egy idézet a Kommunista Internacionále II. kongresszusának a nemzeti és gyarmati kérdésről kiadott „Kiegészítő téziseiből”, amelyben arról van szó, hogy Keleten „a proletárpártoknak fokozottan propagálniok kell a kommunista eszméket és az első adandó alkalommal meg kell teremteni a Munkás– és Parasztszovjeteket”. Ön úgy tünteti fel a dolgot, hogy ezek a „Kiegészítő tézisek” és a belőlük vett idézet Lenin tollából származik. Ez nem így van, Marcsulin elvtárs. Ön egyszerűen tévedett. A „Kiegészítő tézisek” Roy tollából származnak. A II. kongresszuson úgy is szerepeltek, mint Roy tézisei, melyeket Lenin téziseihez „kiegészítésképpen” elfogadtak (lásd a Kommunista Internacionále II. kongresszusának gyorsírói jegyzőkönyvét, 122—126. old.).

Miért volt szükség a „Kiegészítő tézisekre”? Azért, hogy az elmaradt gyarmati országoktól, amelyeknek nincs ipari proletariátusuk, különválasszanak olyan országokat, mint Kína és India, amelyekről nem lehet azt állítani, hogy ott „alig van ipari proletariátus”. Olvassa el ezeket a „Kiegészítő téziseket”, és megérti, hogy ott főképp Kínáról és Indiáról van szó (lásd a Kommunista Internacionále II. kongresszusának gyorsírói jegyzőkönyvét, 122 old.).

Hogyan történhetett az, hogy szükségessé váltak Roy külön tézisei, amelyek „kiegészítették” Lenin téziseit? Ennek az a magyarázata, hogy Lenin tézisei jóval a II. kongresszus megnyitása előtt íródtak és kerültek nyilvánosságra, jóval a gyarmati országok képviselőinek megérkezése és a II. kongresszus külön bizottságában lefolyt vita előtt. És mivel a kongresszus bizottságában lefolyt vita során kiderült, hogy az elmaradt keleti gyarmatoktól külön kell választani olyan országokat, mint Kína és India, szükségessé váltak a „Kiegészítő tézisek”.

Ezért nem szabad összetéveszteni Lenin beszédét és téziseit Roy „Kiegészítő téziseivel”, mint ahogy nem szabad megfeledkezni arról, hogy amikor olyan országokról van szó, mint Kína és India, Munkás– és Parasztszovjetek megalakítására s nem egyszerűen Parasztszovjetek megalakítására kell gondolni.

3. Kell-e Kínában Munkás– és Parasztszovjeteket alakítani? Igen, feltétlenül kell. Sztálin ezt határozottan megmondja a propagandisták számára írt téziseiben:

„A forradalmi Kuomintang fő erőforrása a munkások és parasztok forradalmi mozgalmának további kifejlesztése és tömegszervezeteiknek — a forradalmi parasztbizottságoknak, a munkások szakszervezeteinek és más forradalmi tömegszervezeteknek, mint a majdani Szovjetek előkészítő elemeinek — megszilárdítása …”

A kérdés az, mikor, milyen feltételek mellett, milyen helyzetben teremtsék meg őket?

A Munkásküldöttek Szovjetje a munkásosztály mindenkit felölelő és ezért legjobb forradalmi szervezete. De ez még nem jelenti azt, hogy mindig és minden körülmények között meg lehet őket teremteni. Amikor Hrusztaljov, a Pétervári Munkásküldöttek Szovjetjének első elnöke 1906 nyarán, a forradalom apálya után felvetette a Munkásküldöttek Szovjetje megalakításának kérdését, Lenin ezt ellenezte, mondván, hogy az adott pillanatban, amikor az utócsapat (a parasztság) még nem érte utól az élcsapatot (a proletariátust) — célszerűtlen Munkásküldött Szovjeteket alakítani. És Leninnek teljesen igaza volt. Miért? Azért, mert a Munkásküldöttek Szovjetje nem egyszerű szervezete a munkásoknak. A Munkásküldöttek Szovjetjei a munkásosztály harci szervei a fennálló hatalom ellen, a felkelés szervei, az új forradalmi hatalom szervei, és csak mint ilyenek fejlődhetnek és erősödhetnek. És ha nincsenek meg a fennálló hatalom elleni közvetlen tömegharchoz, az adott hatalom elleni tömeges felkeléshez, az új forradalmi hatalom megszervezéséhez a feltételek, akkor a Munkásszovjetek megteremtése célszerűtlen, mivel e feltételek nélkül könnyen megtörténhet, hogy elrothadnak és puszta fecsegő gyülekezetté változnak.

Lenin a Munkásküldöttek Szovjetjeiről azt mondotta:

„A Munkásküldöttek Szovjetjei — a közvetlen tömegharc szervei” … „Nem valamilyen elmélet, nem valakinek a felhívása, nem valaki által kigondolt taktika, nem pártdoktrína, hanem a dolgok ereje vezette rá ezeket a párton kívüli tömegszerveket a felkelés szükségességére és tette őket a felkelés szerveivé. És ha jelenleg ilyen szerveket alakítunk — a felkelés szerveit teremtjük meg, ha megalakításukra szólítunk — felkelésre szólítunk. Ha megfeledkeznénk erről, vagy elhomályosítanék ezt a széles néptömegek előtt, az a legmegbocsáthatatlanabb rövidlátás és a legrosszabb politika volna” (X. köt. 15. old.).

Vagy másutt:

„Mindkét forradalom, mind az 1905-ös, mind pedig az 1917-es forradalom egész tapasztalata, s ugyanígy a bolsevik párt sok év során hozott valamennyi határozata, és sok év során tett valamennyi politikai nyilatkozata abban csúcsosodik ki, hogy a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje csak mint a felkelés szerve, csak mint a forradalmi hatalom szerve életképes. A Szovjetek, ha nem ezt a feladatot tűzik maguk elé, egyszerű játékszerré válnak, ami elkerülhetetlenül odavezet, hogy a tömegek, amelyek teljes joggal undorodtak meg a határozatok és tiltakozások végnélküli ismétlődésétől, közönyösekké, egykedvűekké válnak, kiábrándulnak” (XXI. köt. 288. old.).

Ilyen helyzetben mit jelent, ha a Munkás-, Paraszt- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek azonnali megalakítására szólítunk a mai Dél-Kínában, mondjuk a vuhani kormány területén, ahol most a forradalmi Kuomintang van hatalmon, ahol most a „minden hatalmat a forradalmi Kuomintangnak” jelszó jegyében fejlődik a mozgalom? Aki most ezen a területen a Munkás– és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megalakítására szólít — az a forradalmi Kuomintang hatalma elleni felkelésre szólít. Célszerű ez? Világos, hogy nem célszerű. Világos, hogy aki most ezen a területen a Munkásküldöttek Szovjetjének azonnali megalakítására szólít, az megpróbálja átugorni a kínai forradalom fejlődésének kuomintangi szakaszát, az azt kockáztatja, hogy a kínai forradalmat nehéz helyzetbe hozza.

Így vagyunk, Marcsulin elvtárs, a Munkás-, Paraszt- és Katonaküldött Szovjetek azonnali megteremtésének kérdésével Kínában.

A Kommunista Internacionále II. kongresszusán külön határozatot hoztak a következő címmel: „Mikor és milyen feltételek mellett lehet megteremteni a Munkásküldöttek Szovjetjeit”. Ezt a határozatot Lenin jelenlétében fogadták el. Ajánlanám önnek, hogy olvassa el ezt a határozatot. Nem érdektelen (lásd a Kommunista Internacionále II. kongresszusának gyorsírói jegyzőkönyvét, 580—583. old.).

4. Mikor kell majd megalakítani Kínában a Munkás– és Parasztküldöttek Szovjetjeit? A Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeit Kínában feltétlenül meg kell alakítani akkor, amikor a győzelmes agrárforradalom teljes nagyságában kibontakozik, amikor a Kuomintang mint a kínai forradalmi narodnyikok (baloldali Kuomintang) és a kommunista párt blokkja kezdi túlélni magát, amikor a polgári-demokratikus forradalomnak, amely még nem győzött és nem is győz egyhamar, kezdenek majd kiütközni a negatív vonásai, amikor az államszervezet mai kuomintang-típusáról lépésről lépésre át kell térni az államszervezet proletár típusára.

Csakis így kell érteni a Munkás– és Parasztszovjetekre vonatkozó ismert sorokat Roynak a Kommunista Internacionále II. kongresszusán elfogadott „Kiegészítő téziseiben”.

Elérkezett-e már ez a pillanat?

Fölösleges bizonyítani, hogy ez a pillanat még nem érkezett el.

És most mi a teendő? Ki kell szélesíteni és ki kell mélyíteni a kínai agrárforradalmat. Meg kell teremteni és meg kell szilárdítani a munkások és a parasztok minden néven nevezendő tömegszervezetét a szakszervezeti tanácsoktól és sztrájkbizottságoktól a parasztszövetségekig és forradalmi parasztbizottságokig, azért, hogy azokat a forradalmi mozgalom növekedése és sikerei arányában a majdani Munkás-, Paraszt- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek szervezeti és politikai bázisává változtassák.

Ez most a feladat.

1927. május 9.

„Gyerevenszkij Kommunyiszt”
(„Falusi Kommunista”) 10. sz.
1927. május 15.

Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Beszélgetés a Szun Jat-szen egyetem hallgatóival

1927. május 13

Elvtársak! Sajnos, ma csak két-három órám van a beszélgetésre. Talán legközelebb hosszasabban beszélgethetünk. Ma pedig, azt hiszem, megelégedhetünk azoknak a kérdéseknek taglalásával, amelyeket önök írásban megfogalmaztak, összesen tíz kérdést kaptam. Ezekre a mai beszélgetésben válaszolok is. Ha vannak még kiegészítő kérdések — s mint mondják, vannak — a következő beszélgetés alkalmával iparkodom válaszolni rájuk. Tehát, fogjunk hozzá.

Első kérdés

Miért helytelen Radeknek az az állítása, hogy a kínai faluban a parasztság harca nem annyira a feudalizmus csökevényei ellen, mint inkább a burzsoázia ellen irányul?

Állíthatjuk-e azt, hogy Kínában a kereskedelmi kapitalizmus, vagy a feudalizmus csökevényei uralkodnak?

Miért van az, hogy a kínai militaristák, akik nagy iparvállalatok tulajdonosai, ugyanakkor a feudalizmus képviselői is?”

Radek csakugyan olyasvalamit állít, amiről ebben a kérdésben szó van. Úgy emlékszem, Radek a moszkvai szervezet aktíváján elhangzott felszólalásában vagy teljesen tagadta a feudalizmus csökevényeinek meglétét, vagy nem ismerte el a feudalizmus csökevényeinek komoly jelentőségét a kínai faluban.

Ez persze nagy tévedése Radeknek.

Ha Kínában nem volnának feudális csökevények, ha ezeknek a csökevényeknek nem volna igen komoly jelentőségük a kínai falu szempontjából, akkor nem volna talaja az agrárforradalomnak, akkor nem lehetne beszélni az agrárforradalomról, mint a kommunista párt egyik fő feladatáról a kínai forradalom mai szakaszán.

Van-e kereskedelmi tőke a kínai faluban? Igen, van, és nemcsak van, de nem kevésbé szipolyozza ki a parasztot, mint akármelyik feudális földbirtokos. De ez az eredeti felhalmozás típusú kereskedelmi tőke a kínai faluban sajátosan párosul a feudális földbirtokos uralmával, a földesúr uralmával, mert ettől az utóbbitól kölcsönzi a paraszt kizsákmányolásának és elnyomásának középkori módszereit. Ez a kérdés veleje, elvtársak.

Radeknek az a hibája, hogy nem értette meg ezt a sajátszerűséget, azt, hogy a kínai faluban a feudális csökevények uralma és a kereskedelmi tőke ilymódon párosul, megtartva a parasztság kizsákmányolásának és elnyomásának feudális-középkori módszereit.

Militarizmus, dzüdzünök, mindenféle kormányzók és az egész mai lelketlen, rabló, katonai és nem-katonai bürokrácia — mindez ennek a kínai sajátszerűségnek a felépítménye.

Az imperializmus támogatja és erősíti ezt az egész feudális-bürokratikus gépezetet.

Az a körülmény, hogy egyes földbirtokkal rendelkező militaristák egyúttal ipari vállalatok tulajdonosai is, alapjában nem változtat a dolgon. Annak idején sok orosz földbirtokosnak szintén voltak gyárai és egyéb ipari vállalatai, ez azonban nem volt akadálya annak, hogy a feudális csökevények képviselői legyenek.

Ha a paraszt jövedelmének 70%-a számos vidéken a dzsentri, a földbirtokos zsebébe folyik; ha a földbirtokos kezében van a tényleges hatalom mind gazdasági, mind közigazgatási és igazságszolgáltatási téren; ha több tartományban a nők és gyermekek mindmáig adás-vétel tárgyai — akkor el kell ismernünk, hogy ezek között a középkori körülmények között a feudális csökevények, a földbirtokosok ereje, a katonai és nem-katonai földesúri bürokrácia ereje az uralkodó erő, amely sajátosan párosul a kereskedelmi tőke erejével.

Ezek a sajátos viszonyok teremtik meg a talajt a parasztság agrármozgalma számára, amely Kínában növekszik és még növekedni fog.

E feltételek nélkül, a feudális csökevények és a feudális iga nélkül Kínában ilyen kérdés, mint az agrárforradalom, a földesúri földek elkobzásának stb. kérdése, nem is volna.

E feltételek nélkül az agrárforradalom Kínában érthetetlen volna.

Második kérdés

Miért nincs igaza Radeknek, amikor azt állítja, hogy mivel a marxisták nem ismerik el, hogy vannak olyan pártok, amelyek több osztály pártjai, tehát a Kuomintang kispolgári párt?”

Ezzel a kérdéssel kapcsolatban több észrevételt kell tennem.

Először. A kérdés itt helytelenül van feltéve. Egyáltalában nem mondottuk és nem mondjuk azt, hogy a Kuomintang több osztály pártja. Ez nem igaz. Mi azt mondottuk és azt mondjuk, hogy a Kuomintang több elnyomott osztály blokkjának pártja. Ez nem ugyanaz, elvtársak. Ha a Kuomintang több osztály pártja volna, akkor az volna a helyzet, hogy a Kuomintanghoz csatlakozó egyetlen osztálynak sem volna saját pártja a Kuomintangon kívül, maga a Kuomintang pedig egy közös és egyetlen párt volna mindezen osztályok számára. De vajon ez a helyzet a valóságban? Vajon a kínai proletariátusnak, amely a Kuomintanghoz csatlakozik, nincsen ugyanakkor saját külön pártja, kommunista pártja, amely különbözik a Kuomintangtól és amelynek saját külön programja, saját külön szervezete van? Világos, hogy a Kuomintang nem több elnyomott osztály pártja, hanem saját pártszervezetekkel rendelkező több elnyomott osztály blokkjának pártja. Itt tehát a kérdést helytelenül tették fel. Valójában a mai Kínában csak úgy beszélhetünk a Kuomintangról, mint az elnyomott osztályok blokkjának pártjáról.

Másodszor. Nem igaz, hogy a marxizmus elvileg nem ismer el olyan pártot, amely az elnyomott, fórradalmi osztályok blokkjának pártja, hogy a marxisták számára elvileg megengedhetetlen, hogy ilyen pártokba belépjenek. Ez, elvtársak, egyáltalán nem igaz. Valójában a marxizmus nemcsak elismerte (és ma is elismeri) az elvi megengedhetőségét annak, hogy a marxisták ilyen pártba belépjenek, hanem bizonyos történelmi viszonyok között a gyakorlatban meg is valósított ilyen belépést. Hivatkozhatnék magának Marxnak a példájára, arra, hogy 1848-ban, a német forradalom idején, Marx és elvbarátai beléptek egy ismert németországi polgári-demokratikus szövetségbe, s ott együttműködtek a forradalmi burzsoázia képviselőivel. Ismeretes, hogy ennek a polgári-demokratikus szövetségnek, ennek a polgári-forradalmi pártnak a marxistákon kívül a forradalmi burzsoázia képviselői is tagjai voltak. A „Neue Rheinische Zeitung”, amelyet akkor Marx szerkesztett, ennek a polgári-demokratikus szövetségnek a lapja volt. Csak 1849 tavaszán, amikor a németországi forradalom hanyatlásnak indult — csak ekkor léptek ki Marx és elvbarátai ebből a polgári-demokratikus szövetségből és határozták el, hogy megalakítják a munkásosztály teljesen önálló szervezetét, önálló osztálypolitikával.

Amint látják, Marx még tovább is ment, mint a mai kínai kommunisták, akik éppen saját külön szervezettel rendelkező önálló proletárpártként tagjai a Kuomintangnak.

Lehet vitatkozni vagy nem vitatkozni azon, hogy célszerű volt-e Marxnak és elvbarátainak belépése Németország polgári-demokratikus szövetségébe 1848-ban, amikor az abszolutizmus ellen a forradalmi burzsoáziával együtt folytatott forradalmi harc volt napirenden. Ez taktika kérdése. De hogy Marx elvileg elismerte ennek a belépésnek megengedhetőségét — eziránt nem lehet semmi kétség.

Harmadszor. Teljesen helytelen volna azt mondani, hogy a vuhani Kuomintang kispolgári párt és — semmi más. Így csak azok az emberek jellemezhetik a Kuomintangot, akik nem értették meg sem a kínai imperializmust, sem a kínai forradalom jellegét. A Kuomintang nem „közönséges” kispolgári párt. Különböző kispolgári pártok vannak. A mensevikek és az eszerek Oroszországban szintén kispolgári pártok voltak, de egyben imperialista pártok voltak, mert harci szövetségre léptek a francia és angol imperialistákkal és velük együtt hódítottak meg és nyomtak el más országokat — Törökországot, Perzsiát, Mezopotámiát, Galíciát.

Lehet-e azt mondani, hogy a Kuomintang imperialista párt? Világos, hogy nem lehet. A Kuomintang imperializmusellenes párt, mint ahogy a kínai forradalom is imperializmusellenes. Ez gyökeres különbség. Aki nem látja ezt a különbséget, és az imperializmusellenes Kuomintangot összekeveri az eszer-mensevik imperialista pártokkal — az nem értett meg semmit a kínai nemzeti forradalmi mozgalomból.

Természetesen, ha a Kuomintang imperialista kispolgári párt volna, a kínai kommunisták nem alkotnának vele blokkot, hanem a pokolba menesztenék. De hisz éppen az a lényeg, hogy a Kuomintang imperializmusellenes párt, amely forradalmi harcot folytat az imperialisták és kínai ügynökeik ellen. A Kuomintang ebben a tekintetben három fejjel magasabban áll minden Kerenszkij- és Cereteli-féle imperialista „szocialistánál”.

Sőt, Csang Kai-sek, ez a jobboldali kuomintangista, aki mindenféle ármányt szőtt a baloldali kuomintangisták és a kommunisták ellen, — akkor, vagyis az általa végrehajtott államcsíny előtt, még Csang Kai-sek is fölötte állott a Kerenszkijeknek és Cereteliknek, mert a Kerenszkijek és Ceretelik Törökország, Perzsia, Mezopotámia, Galícia leigázásáért viseltek háborút, s ezzel az imperializmust erősítették, Csang Kai-sek pedig — jól-rosszul — Kína leigázása ellen viselt háborút, s ezzel gyengítette az imperializmust.

Radek és általában az ellenzék hibája abban áll, hogy figyelmen kívül hagyja Kína félgyarmati helyzetét, nem látja a kínai forradalom imperializmusellenes jellegét és nem veszi észre, hogy a vuhani Kuomintang, a jobboldali kuomintangisták nélküli Kuomintang a kínai dolgozó tömegek imperializmus elleni harcának központja.

Harmadik kérdés

Nincs-e ellentmondás a között az értékelés között, amelyet Ön adott a Kuomintangról (beszéd a Keleti Dolgozók Kommunista Egyeteme hallgatóinak gyűlésén, 1925 május 18-án), mint két erő — a kommunista párt és a kispolgárság — blokkjáról, és a között az értékelés között, amelyet a Kommunista Internacionále adott a Kuomintangra vonatkozó határozatában, amely szerint az négy osztály — köztük a nagyburzsoázia — blokkja?

Lehetséges-e, hogy a kínai kommunista párt akkor is benne legyen a Kuomintangban, amikor proletárdiktatúra lesz Kínában?”

Előszöris, meg kell jegyeznem, hogy a Kuomintangban fennálló tényleges helyzetnek azt a meghatározását, amelyet a Kommunista Internacionále 1926 decemberében adott (VII. kibővített plénum), az önök „kérdése” helytelenül, nem egészen pontosan idézi. A „kérdés” azt mondja: „s köztük a nagyburzsoázia”. De a komprádorok is nagyburzsoázia. Azt jelenti-e ez, hogy a Kommunista Internacionále1926 decemberében a Kuomintangban levő blokk tagjának tekintette a komprádor burzsoáziát? Világos, hogy nem jelenti, mert a komprádor burzsoázia esküdt ellensége volt és marad a Kuomintangnak. A Kommunista Internacionále határozatában nem a nagyburzsoáziáról általában van szó, hanem „a tőkés burzsoázia egy részéről”. Tehát, itt nem lehet szó bármily nagyburzsoáziáról, hanem a nem-komprador jellegű nemzeti burzsoáziáról.

Másodszor, ki kell jelentenem, hogy nem látok ellentmondást a Kuomintang e két meghatározása között. Nem látok, mivel itt a Kuomintang két különböző szemszögből van meghatározva, amelyek közül egyiket sem lehet helytelennek nevezni, mert mindkettő helyes.

Amikor 1925-ben azt mondottam a Kuomintangról, hogy az a munkások és parasztok blokkjának pártja, egyáltalán nem gondoltam a Kuomintangban fennálló tényleges helyzet jellemzésére, annak jellemzésére, hogy 1925-ben milyen osztályok csatlakoztak valóban a Kuomintanghoz. Amikor a Kuomintangról beszéltem, csak olyan értelemben beszéltem a Kuomintangról, mint egy sajátos népi forradalmi párt felépítésének típusáról a keleti elnyomott országokban, különösen olyan országokban, mint Kína és India, mint egy olyan népi forradalmi párt felépítésének típusáról, amelynek a munkások s a városi és falusi kispolgárság forradalmi blokkjára kell támaszkodnia. Határozottan megmondottam akkor, hogy „ilyen országokban a kommunistáknak a nemzeti egységfront politikájáról át kell térniök a munkások és a kispolgárság forradalmi blokkjának politikájára” (Sztálin. A Keleti Népek Egyetemének politikai feladatairól. — A leninizmus kérdései. 264. old.61).

Tehát nem az akkori, hanem a majdani népi forradalmi pártokra gondoltam általában, s nevezetesen a Kuomintangra. És ebben teljesen igazam volt. Mert a Kuomintanghoz hasonló szervezeteknek csak abban az esetben lehet jövőjük, ha a munkások és a kispolgárság blokkjára igyekeznek támaszkodni, amikoris, kispolgárságról beszélve, főképp a parasztságra kell gondolnunk, amely a kispolgárság  ereje a kapitalista fejlődés tekintetében elmaradt országokban.

A Kommunista Internacionálét viszont a dolog másik oldala érdekelte. VII. kibővített plénumán a Kuomintangot nem annak jövője szempontjából, nem abból a szempontból vizsgálta, hogy mivé kell válnia, hanem a jelen szempontjából, abból a szempontból, hogy milyen a tényleges helyzet a Kuomintangban és milyen osztályok csatlakoztak 1926-ban valóban a Kuomintanghoz. És a Kommunista Internacionálénak teljesen igaza volt, amikor azt mondotta, hogy akkor, amikor még nem volt szakadás a Kuomintangban, a Kuomintang valóban a munkások, a kispolgárság (városi és falusi) és a nemzeti burzsoázia blokkja volt. Itt hozzáfűzhetnők, hogy a Kuomintang nemcsak 1926-ban, hanem 1925-ben is éppen ezeknek az osztályoknak a blokkjára támaszkodott. A Kommunista Internacionále határozata, amelynek kidolgozásában igen aktív részt vettem, világosan megmondja, hogy „a proletariátus blokkot alkot az érdekeiért aktívan síkra szálló parasztsággal, a városi kispolgársággal és a tőkés burzsoázia egy részével”, hogy „az erőknek ez a párosulása a Kuomintang párton és a kantoni kormányon belüli megfelelő csoportosulásban politikai kifejezésre jutott” (lásd a határozatot).

De mivel a Kommunista Internacionále nem szorítkozott az 1926-os tényleges helyzetre, hanem érintette a Kuomintang jövőjét is, meg kellett mondania, hogy ez a blokk csak ideiglenes blokk, hogy ezt a blokkot a közeljövőben a proletariátus és a kispolgárság blokkjának kell felváltania. Éppen ezért mondja a továbbiakban a Kommunista Internacionále határozata, hogy „a mozgalom jelenleg a harmadik szakasz küszöbén, az osztályok új átcsoportosulásának küszöbén áll”, hogy „a fejlődés e szakaszában a mozgalom fő ereje egy még forradalmibb jellegű blokk lesz — a proletariátus, a parasztság és a városi kispolgárság blokkja, amelyből a tőkés nagyburzsoázia nagy részét eltávolították” (lásd ugyanott).

Éppen ez a munkásoknak és a kispolgárságnak (a parasztságnak) az a blokkja, amelyre a Kuomintangnak támaszkodnia kell, amely a Kuomintang szakadása és a nemzeti burzsoázia leválása után már kezd kialakulni Vuhanban, és amelyről 1925-ben a Keleti Dolgozók Kommunista Egyetemén mondott előadásomban beszéltem (lásd feljebb).

Tehát két különböző szemszögből adott jellemzésünk van a Kuomintangról:

a) jelene szemszögéből, a Kuomintangban 1926-ban fennállott tényleges helyzet szemszögéből, és

b) jövője szemszögéből, abból a szemszögből, hogy minek kell lennie a Kuomintangnak, mint a népi forradalmi pártok felépítése típusának a keleti országokban.

Mindkét jellemzés egyaránt jogos és helyes, mert két oldalról véve szemügyre a Kuomintangot, végeredményben teljes képet adnak.

Kérdezem — hol itt az ellentmondás?

A nagyobb világosság kedvéért nézzük meg az angol „Munkáspártot” („Labour Party”). Ismeretes, hogy Angliában külön munkáspárt van, amely a munkások és az alkalmazottak szakszervezeteire támaszkodik. Senkisem habozik munkáspártnak nevezni ezt a pártot. Így is nevezik, nemcsak az angol, hanem minden más marxista irodalomban is.

De mondhatjuk-e, hogy ez a párt valóban munkáspárt, a munkások osztálypártja, amely szembehelyezkedik a burzsoáziával? Mondhatjuk-e azt, hogy valóban egy osztály, a munkásosztály pártja, nempedig, mondjuk, két osztály pártja? Nem, ezt nem mondhatjuk. Az angol Munkáspárt valójában a munkások és a városi kispolgárság blokkjának pártja. Ez a párt valójában két osztály blokkjának pártja, s ha arról beszélünk, melyiknek a befolyása erősebb ebben a pártban, a munkásoké-e, akik szembehelyezkednek a burzsoáziával, vagy a kispolgárságé, akkor meg kell mondanunk, hogy ebben a pártban a kispolgárságnak van túlnyomó befolyása.

Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy az angol Munkáspárt valójában a liberális burzsoá párt függvénye. Pedig a marxista irodalomban munkáspártnak nevezik. Mi a magyarázata ennek az „ellentmondásnak”? Az a magyarázata, hogy amikor ezt a pártot a munkások pártjaként határozzák meg, rendszerint nem az e pártban jelenleg fennálló tényleges helyzetet tartják szem előtt, hanem a munkáspárt felépítésének azt a típusát, amelynek következtében, bizonyos feltételek mellett, a jövőben a munkások tényleges osztálypártjává kell válnia, amely szembehelyezkedik a burzsoá világgal. Ez nem zárja ki, hanem ellenkezőleg, feltételezi azt a tényt, hogy ez a párt egyelőre valójában a munkások és a városi kispolgárság blokkjának a pártja.

Itt sincs ellentmondás, mint ahogy nincs ellentmondás mindabban, amit a Kuomintanggal kapcsolatban az imént elmondottam.

Lehetséges-e, hogy a kínai kommunista párt akkor is bennmarad a Kuomintangban, amikor Kínában proletárdiktatúra lesz?

Azt hiszem, ez célszerűtlen és ezért — lehetetlen. Célszerűtlen nemcsak a proletárdiktatúra idején, hanem a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megalakításakor is. Mert mit jelent a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megalakítása Kínában? A kettőshatalom megteremtését. Harcot a hatalomért a Kuomintang és a Szovjetek között. A Munkás- és Parasztszovjetek megalakítása — előkészület a polgári-demokratikus forradalomról a proletárforradalomra, a szocialista forradalomra való áttéréshez. Lehet-e ezt az előkészületet két párt vezetésével folytatni, amelyek egy közös forradalmi-demokratikus pártban vannak? Nem, nem lehet. A forradalom története azt mutatja, hogy a proletárdiktatúra előkészítése és a szocialista forradalomra való áttérés csak egy párt, a kommunista párt vezetésével valósulhat meg, persze, ha igazi proletárforradalomról van szó. A forradalom története azt mutatja, hogy a proletárdiktatúra csak egy párt, a kommunista párt vezetésével vívható ki és fejleszthető. Enélkül nincs és nem lehet igazi és teljes proletárdiktatúra az imperializmus viszonyai között.

A kommunista pártnak ezért nemcsak a proletárdiktatúra idején, hanem a diktatúra előtt is, a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megalakítása idején ki kell lépnie a Kuomintangból, hogy a maga kizárólagos vezetésével előkészítse a kínai Októbert.

Azt hiszem, hogy a kínai Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megalakítása és a kínai Október előkészítése időszakában a kínai kommunista pártnak a Kuomintangon belüli mai blokkot fel kell majd váltania egy Kuomintangon kívüli blokkal, olyanféle blokkal, amilyen nálunk is volt, mondjuk, az Októberhez való átmenet időszakában a baloldali eszerekkel.

Negyedik kérdés

„A vuhani kormány a proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrája-e, és ha nem, melyek a demokratikus diktatúra kivívásáért folytatott harc további útjai?

Helyes-e Martinovnak az az állítása, hogy a proletárdiktatúrára való átmenet lehetséges «második» forradalom nélkül, és ha igen, hol a határ a demokratikus diktatúra és a proletárdiktatúra között Kínában?”

A vuhani kormány még nem a proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrája. Azzá válhat. Minden bizonnyal demokratikus diktatúrává válik, ha az agrárforradalom teljes erővel kibontakozik, de még nem ilyen diktatúrának a szerve.

Mi szükséges ahhoz, hogy a vuhani kormány a proletariátus és a parasztság demokratikus diktatúrájának szervévé váljon? Ehhez legalább két dolog szükséges:

Először, szükséges, hogy a vuhani kormány a kínai agrár-paraszt forradalom kormányává váljon, olyan kormánnyá, amely minden módon támogatja ezt a forradalmat.

Másodszor, szükséges, hogy a Kuomintang a maga vezetőségét az agrármozgalom új, parasztokból és munkásokból kikerülő vezetőivel kiegészítse és alsó szervezeteit kiszélesítse, bekapcsolva azokba a parasztszövetségeket, a munkásszakszervezetek tanácsait és más városi és falusi forradalmi szervezeteket.

A Kuomintangnak most mintegy 500 000 tagja van. Ez kevés, rettenetesen kevés, amikor Kínáról van szó. A Kuomintangnak be kell vonnia a maga kereteibe a forradalmi parasztok és munkások millióit és így sokmilliós forradalmi-demokratikus szervezetté kell válnia.

A Kuomintangnak csak ilyen feltételek mellett lesz lehetősége arra, hogy olyan forradalmi kormányt alakítson, amely a proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájának szervévé válik.

Csakugyan beszélt-e Martinov elvtárs a proletárdiktatúrára való békés átmenetről — azt nem tudom. Nem olvastam Martinov elvtárs cikkeit, nem olvastam, mivel nincs módomban mindent elolvasni, ami nálunk napról napra megjelenik. De ha valóban beszélt arról, hogy Kínában lehetséges békés átmenet a polgári-demokratikus forradalomról a proletárforradalomra — ez hiba.

Egyszer megkérdezte tőlem Csugunov: „Nos, mit gondol, Sztálin elvtárs, nem lehetne valahogy úgy csinálni, hogy a Kuomintang révén egyszerre, minden teketória nélkül, békés úton áttérjünk a proletárdiktatúrára?” Erre én is megkérdeztem: „És önöknél, Csugunov elvtárs, Kínában — vannak ott jobboldali kuomintangisták, kapitalista burzsoázia, imperialisták?” Ő igennel felelt. „Nos, akkor verekedés nélkül nem megy a dolog” — mondottam neki.

Ez még Csang Kai-sek államcsínye előtt volt. Elvileg persze fel lehet vetni a kínai forradalom békés fejlődése lehetőségének kérdését. Lenin például egy időben lehetségesnek tartotta Oroszországban a forradalom békés fejlődését a Szovjeteken keresztül. Ez az 1917 április és július közötti időszakban volt. De a júliusi vereség után Lenin megállapította, hogy a proletárdiktatúrára való békés átmenetet kizárt dolognak kell tekinteni. Azt hiszem, Kínában még inkább kizártnak kellene tekinteni a proletárforradalomra való békés átmenetet.

Miért?

Azért, először, mert sokkal számosabbak és erősebbek a kínai forradalom ellenségei, mind a belsők (Csang Co-lin, Csang Kai-sek, a nagyburzsoázia, a dzsentrik, a földbirtokosok stb.), mind a külsők (az imperialisták), semhogy azt hihetnők, hogy a forradalom további fejlődése folyamán nem lesznek komoly osztályharcok, komoly elszakadások és átpártolások.

Azért, másodszor, mert nincs okunk arra, hogy az államszervezet kuomintangi formáját célszerű formának tekintsük a polgári-demokratikus forradalomról a proletárforradalomra való átmenet számára.

Azért, végül, mert ha például Oroszországban nem sikerült a békés átmenet a proletárforradalomra a Szovjeteken, a proletárforradalom klasszikus formáján keresztül, akkor milyen alapon tételezhetjük fel azt, hogy ez az átmenet sikerülhet a Kuomintangon keresztül?

Ezért azt hiszem, hogy a proletárforradalomra való békés átmenetet Kínában kizártnak kell tekinteni.

Ötödik kérdés

„A vuhani kormány miért Csang Co-lin ellen és nem Csang Kai-sek ellen támad?

A vuhani kormány és Csang Kai-sek egyidejű északi támadása nem elkenése-e a kínai burzsoázia ellen folytatott harc frontjának?”

Nos, elvtársak, önök túlságosan sokat kívánnak a vuhani kormánytól. Persze, nagyon jó volna egyidőben leverni mind Csang Co-lint, mind Csang Kai-seket, mind Li Ti-hszinget, mind Jang Szenget. De a vuhani kormány most olyan helyzetben van, hogy képtelenség egyszerre négy fronton támadást indítania. A vuhani kormány a mukdeniek ellen indított akciót, éspedig legalább két okból.

Először azért, mert a mukdeniek Vuhan félé nyomulnak és fel akarják számolni, tehát a mukdeniek elleni akció teljesen halaszthatatlan védelmi intézkedés.

Másodszor azért, mert a vuhaniak egyesülni akarnak Feng Jü-hsziang csapataival és tovább akarnak nyomulni a forradalom bázisának kiszélesítése érdekében, ami a jelen pillanatban szintén igen fontos katonai-politikai intézkedés Vuhan szempontjából.

Egyidejű támadás két ilyen fontos fronton, mint a Csang Kai-sek és Csang Co-lin elleni front, jelenleg meghaladja a vuhani kormány erejét. A Jang Szeng elleni nyugati támadásról és a Li Ti-hszing elleni déli támadásról már nem is beszélek.

A polgárháború idején mi, bolsevikok, erősebbek voltunk, és mégsem sikerült valamennyi fronton sikeres támadó hadműveleteket kifejlesztenünk. Milyen alapon követelhetnénk jelenleg többet a vuhani kormánytól?

Továbbá — mit jelent Sangháj ellen támadást indítani most, amikor északról a mukdeniek és Vu Pej-fu hívei vonulnak Vuhan ellen? Azt jelenti, hogy megkönnyítik a mukdeniek dolgát és bizonytalan időre elhalasztják a Feng csapataival való egyesülést, anélkül hogy Keleten valamit nyertek volna. Akkor inkább hadd ficánkoljon Csang Kai-sek Sangháj körzetében, hadd szeretkezzék ott az imperialistákkal.

Sanghájért még lesznek harcok, és nem olyanok, amilyenek most folynak Csangcsouért stb. Nem, ott komolyabb harcok lesznek. Az imperializmus nem mond le olyan könnyen Sanghájról, amely az imperialista csoportok igen fontos érdekei kereszteződésének világméretű csomópontja.

Nem lesz-e célszerűbb, ha előbb Fenggel egyesülnek, eléggé megerősödnek katonai tekintetben, minden módon fejlesztik az agrárforradalmat, fokozott munkát végeznek Csang Kai-sek hátországának és frontjának bomlasztására, és később, ez után vetik fel egész nagyságában Sangháj kérdését? Azt hiszem, így célszerűbb lesz.

Ezért itt egyáltalán nem a kínai burzsoázia elleni harc frontjának „elkenéséről” van szó, mert azt úgysem lehet elkenni, ha az agrárforradalom fejlődni fog, márpedig hogy az fejlődik és még fejlődni fog — abban most aligha lehet kételkedni. Ismétlem, nem „elkenésről” van szó, hanem arról, hogy célszerű harci taktikát dolgozzanak ki.

Egyes elvtársak azt gondolják, hogy a támadás valamennyi fronton most a forradalmiság fő ismérve. Nem, elvtársak, ez nem igaz. A támadás valamennyi fronton — ez jelenleg ostobaság, és nem forradalmiság. Nem szabad összetéveszteni az ostobaságot a forradalmisággal.

Hatodik kérdés

„Lehetséges-e kemálista forradalom Kínában?”

Ezt Kínában valószínűtlennek és ezért lehetetlennek tartom.

Kemálista forradalom csak olyan országokban lehetséges, mint Törökország, Perzsia, Afganisztán, ahol nincs, vagy majdnem nincs ipari proletariátus és ahol nincs igen erős agrár-paraszt forradalom. A kemálista forradalom egy felső rétegnek, a nemzeti kereskedő burzsoáziának a forradalma, amely a külföldi imperialisták elleni harcban jött létre és további fejlődésében lényegében a parasztok és munkások ellen, közvetlenül az agrárforradalom lehetősége ellen irányul.

Kemálista forradalom azért lehetetlen Kínában, mert

a) ott, Kínában, van — bár nem nagyszámú — harcos és aktív ipari proletariátus, amelynek óriási tekintélye van a parasztok közt;

b) ott van kibontakozott agrárforradalom, amely elsöpri útjából a feudalizmus csökevényeit.

A sokmilliós parasztság, amely számos tartományban már kiharcolta magának a földet és amelyet harcában Kína forradalmi proletariátusa vezet — ez az ellenmérge az úgynevezett kemálista forradalom lehetőségének.

Nem lehet egy kalap alá venni a kemálisták pártját a vuhani baloldali Kuomintang párttal, mint ahogy nem lehet egy kalap alá venni Törökországot sem Kínával. Törökországban nincsenek olyan központok, mint Sangháj, Vuhan, Nanking, Tiencsin stb. Ankara messze van Vuhantól, mint ahogy a kemálisták pártjai messze vannak a baloldali Kuomintangtól.

Gondolnunk kell arra is, hogy a nemzetközi helyzet szempontjából is van különbség Kína és Törökország között. Törökországgal kapcsolatban az imperializmus már elérte számos fő követelését, amikor elvette Törökországtól Szíriát, Palesztinát, Mezopotámiát és más, az imperialisták számára fontos területeket. Törökország ma már kis állammá lett, amelynek 10—12 millió lakosa van. Sem nem komoly piac, sem nem döntő tőkebefektetési terület az imperializmus számára. Ez egyebek között azért történhetett meg, mert a régi Törökország a nemzetiségek egyvelege volt és török lakosság csak Anatóliában élt egy tömbben.

Más a helyzet Kína tekintetében. Kína nemzeti tekintetben egyöntetű ország, amelynek többszázmillió lakosa van és a világ egyik legfontosabb felvevő és tőkekiviteli piaca. Ott, Törökországban, az imperializmus megelégedhetett azzal, hogy a régi Törökországon belül a törökök és az arabok közötti nemzeti antagonizmusok kihasználásával Keleten elszakított néhány igen fontos területet, ezzel szemben itt, Kínában, az imperializmusnak a nemzeti Kína eleven húsába kell belevágnia, darabokra metélve azt és egész tartományokat szakítva el tőle azért, hogy régi állásait megtartsa, vagy hogy ezeknek az állásoknak legalább egy részét tarthassa.

Ezért, míg ott, Törökországban, az imperializmus elleni harc végetérhetett a kemálisták vézna imperializmusellenes forradalmával — itt, Kínában, az imperializmus elleni harcnak mélyen népi és élesen nemzeti jelleget kell öltenie, lépésről lépésre ki kell mélyülnie, fokozódnia kell az imperializmussal való ádáz összecsapásokig, amelyek megrendítik az imperializmus legmélyebb alapjait az egész világon.

Az ellenzék (Zinovjev, Radek, Trockij) egyik legsúlyosabb hibája az, hogy nem látja ezt a különbséget Törökország és Kína között, összetéveszti a kemálista forradalmat az agrárforradalommal és válogatás nélkül mindent egy kaptafára húz.

Tudom, hogy a kínai nacionalisták között vannak olyanok, akik dédelgetik a kemálizmus eszméjét. Vannak ott most szép számmal, akik igényt tartanak Kemál szerepére. Ezek között az első Csang Kai-sek. Tudom, hogy egyes japán újságírók hajlandók Csang- Kai-seket kínai Kemálnak tartani. De ezek a megriadt burzsoák álmai, illúziói. Kínában vagy a kínai Mussoliniknek kell győzniök, mint Csang Co-lin és Csang Cung-csang, hogy azután megdöntse őket az agrárforradalom lendülete, vagy Vuhannak.

Csang Kai-seknek és fegyverbarátainak, akik igyekeznek e két tábor között elhelyezkedni, elkerülhetetlenül el kell bukniok, s osztozniok kell Csang Co-lin és Csang Cung-csang sorsában.

Hetedik kérdés

„Ki kell-e most adni azt a jelszót, hogy a parasztság azonnal vegye birtokba Kínában a földet, és hogyan értékeljük a hunani földfoglalás tényeit?”

Azt hiszem, ezt a jelszót ki kell adni. A föld elkobzásának jelszavát egyes körzetekben már ténylegesen megvalósítják. Számos körzetben, mint például Hunanban, Hupejben stb., a parasztok már önhatalmúlag elfoglalják a földet, maguk gondoskodnak bíráskodásról, megtorlásról, önvédelmükről. Azt hiszem, hogy a közeljövőben az egész kínai parasztság áttér a föld elkobzásának jelszavára. Ebben van a kínai forradalom ereje.

Ha Vuhan győzni akar, ha igazi erőt akar teremteni mind Csang Co-lin, mind Csang Kai-sek ellen, mind az imperialisták ellen — minden módon támogatnia kell a földesúri földek elkobzásáért folyó agrárparaszt forradalmat.

Ostobaság azt hinni, hogy csupáncsak katonai erővel meg lehet dönteni Kínában a feudalizmust és az imperializmust. Agrárforradalom nélkül, és ha a parasztok és munkások sokmilliós tömegei nem támogatják tevékenyen a vuhani csapatokat, lehetetlen ezeket az erőket megdönteni.

Az ellenzék Csang Kai-sek államcsínyét gyakran úgy értékeli, mint a kínai forradalom hanyatlását. Ez tévedés. Azok, akik úgy értékelik Csang Kai-sek államcsínyét, mint a kínai forradalom hanyatlását, valójában Csang Kai-sek mellett állanak, valójában azt akarják, hogy Csang Kai-sek térjen vissza a vuhani Kuomintangba. Nyilván azt hiszik, hogy ha Csang Kai-sek nem vált volna le, a forradalom ügye jobban állna. Ez ostoba és nem forradalmi nézet. Csang Kai-sek államcsínye valójában arra vezetett, hogy a Kuomintang megtisztult a szeméttől és a Kuomintang magva balra tolódott. Természetesen Csang Kai-sek államcsínyével elkerülhetetlenül velejárt, hogy a munkások több körzetben részleges vereséget szenvedtek. De ez csak részleges és ideiglenes vereség. A forradalom egésze Csang Kai-sek államcsínyével valójában fejlődése magasabb szakaszába, az agrármozgalom szakaszába lépett.

Ebben rejlik a kínai forradalom ereje és hatalma.

A forradalom haladását nem szabad úgy elképzelni, hogy az szakadatlanul felfelé ívelő vonalon emelkedő haladás. Ez a forradalom könyvszagú, nem reális elképzelése. A forradalom mindig cik-cak vonalban halad, támadva és rombolva a régi rendet egyes körzetekben, részleges vereségeket szenvedve és visszavonulva más körzetekben. A kínai forradalom menetében Csang Kai-sek államcsínye is egy ilyen cik-cak, amelyre azért volt szükség, hogy megtisztítsa a forradalmat a szeméttől és előrevigye a hatalmas agrármozgalom útján.

De hogy ez az agrármozgalom kifejlődhessen, szükséges, hogy legyen összefoglaló jelszava. Ez a jelszó — a földesúri földek elkobzása.

Nyolcadik kérdés

„Miért helytelen a jelen pillanatban a Szovjetek megszervezésének jelszava?

Azzal kapcsolatban, hogy Honanban Munkásszovjeteket szerveztek, nem fenyegeti-e a kínai kommunista pártot az a veszély, hogy az események uszályában marad?”

Milyen Szovjetekről van szó, proletár vagy nem-proletár, „paraszti” Szovjetekről, a „dolgozók” Szovjetjeiről, „népi” Szovjetekről? Lenin a Kommunista Internacionále II. Kongresszusára kidolgozott téziseiben arról beszélt, hogy a Kelet elmaradt országaiban „Parasztszovjeteket”, „Dolgozók Szovjetjeit” kell alakítani. Olyan országokra gondolt, mint Közép-Ázsia, ahol „nincs vagy alig van ipari proletariátus”. Olyan országokra gondolt, mint Perzsia, Afganisztán stb. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy Lenin téziseiben egyetlen szó sincs arról, hogy ezekben az országokban Munkásszovjeteket kell szervezni.

De ebből látható, hogy Lenin tézisei nem vonatkoztak Kínára, amelyről nem lehet azt mondani, hogy ott „nincs, vagy alig van ipari proletariátus”, hanem más, elmaradottabb keleti országokra.

Ha tehát azt kérdezik, hogy Kínában azonnal meg kell-e teremteni a Munkás– és Parasztküldöttek Szovjetjeit, akkor e kérdés megoldásánál nem Lenin téziseiből kell kiindulni, hanem Roynak ugyancsak a Kommunista Internacionále II. Kongresszusán elfogadott téziseiből, amelyek szerint olyan országokban, mint Kína és India, Munkás– és Parasztszovjeteket kell alakítani. De ezek a tézisek azt mondják, hogy ezekben az országokban a Munkás- és Parasztszovjeteket akkor kell megalakítani, amikor a polgári-demokratikus forradalom átmegy proletárforradalomba.

Mik a Munkás– és Parasztküldöttek Szovjetjei? A Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei főképp a fennálló hatalom elleni felkelés szervei, az új forradalmi hatalomért folytatott harc szervei, az új forradalmi hatalom szervei. A Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei egyszersmind a forradalom szervezésének központjai.

De a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei csak abban az esetben lehetnek a forradalom szervezésének központjai, ha a fennálló hatalom megdöntésének szervei, ha az új forradalmi hatalom szervei. Ha nem az új forradalmi hatalom szervei, nem lehetnek a forradalmi mozgalom szervezésének központjai sem. Ezt nem akarja megérteni az ellenzék, amikor a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek lenini felfogása ellen hadakozik.

Mit jelent az, ha mondjuk a vuhani kormány működési területén most megteremtik a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeit? Azt jelenti, hogy megteremtik a kettőshatalmat, megteremtik a vuhani kormány elleni felkelés szerveit. Meg kell-e most dönteniök a kínai kommunistáknak a vuhani kormányt? Világos, hogy nem kell. Ellenkezőleg, támogatniok kell, át kell változtatniok a Csang Co-lin, Csang Kai-sek, a földbirtokosok és dzsentrik, az imperializmus elleni harc szervévé.

De ha a kommunista pártnak most nem kell megdöntenie a vuhani kormányt, akkor minek megteremtenie most a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeit?

Két eset lehetséges:

vagy most rögtön megteremtik a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeit, hogy megdöntsék a vuhani kormányt, ami az adott pillanatban helytelen és megengedhetetlen;

vagypedig a kommunisták, most rögtön megteremtve a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeit, nem vesznek irányt a vuhani kormány megdöntésére, a Szovjetek pedig nem válnak az új forradalmi hatalom szerveivé, — és akkor a Szovjetek elhalnak, a Szovjetek paródiájává változnak.

Éppen ettől óvott mindig Lenin, amikor a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megteremtéséről beszélt.

„Kérdésükben” szó van arról, hogy Honanban Munkásszovjetek alakultak, s hogy a kommunista pártot az a veszély fenyegeti, hogy a mozgalom uszályában marad, ha nem viszi ki a tömegek közé a Szovjetek megteremtésének jelszavát. Ez badarság, elvtársak! Honanban most nincs semmiféle Munkásszovjet. Ez az angol sajtó kacsája. Ott vannak „vörös lándzsák”, vannak parasztszövetségek, de Munkásküldött Szovjeteknek egyelőre nyomuk sincs.

Persze lehet Munkásszovjeteket alakítani. Az nem nagyon nehéz dolog. Csakhogy nem a Munkásszovjetek megalakítása a lényeg, hanem az, hogy azokat az új forradalmi hatalom szerveivé változtassák. E nélkül a Szovjet — puszta szó, a Szovjetek paródiája. Időnek előtte megteremteni a Munkásszovjeteket, hogy azután megbuktassák és puszta szóvá változtassák őket — ez, éppen ez jelentené azt, hogy megkönnyítik a kínai kommunista párt átváltozását a polgári-demokratikus forradalom vezéréből minden néven nevezendő „ultrabaloldali” szovjetesdi függvényévé.

Hrusztaljov is, aki 1905-ben a pétervári Munkásküldöttek Szovjetjének első elnöke volt, 1906 nyarán azt követelte, hogy állítsák vissza, tehát, hogy teremtsék meg a Munkásküldöttek Szovjetjeit, mert úgy vélte, hogy a Szovjetek önmagukban, a helyzettől függetlenül, meg tudják változtatni az osztályerőviszonyokat. Lenin akkor Hrusztaljovval szemben foglalt állást, mondván, hogy 1906 nyarán Munkásküldött Szovjeteket alakítani nem helyes, mivel az utócsapat (a parasztság) még nem zárkózott fel az élcsapathoz (a proletariátushoz), ilyen viszonyok között pedig a Szovjetek megteremtése s így a felkelés jelszavának kiadása — kockázatos és célszerűtlen.

De ebből az következik, hogy, először, nem szabad túlbecsülni a Szovjeteknek mint olyanoknak szerepét, és másodszor, a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megteremtésekor feltétlenül számolni kell a fennálló helyzettel.

Kell-e Kínában egyáltalán Munkás- és Parasztküldött Szovjeteket teremteni?

Igen, kell. Meg kell őket teremteni a vuhani forradalmi kormány megszilárdulása, az agrárforradalom kibontakozása után, akkor, amikor az agrárforradalomról, a polgári-demokratikus forradalomról a proletárforradalomra való áttérés van napirenden.

A Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek megteremtése nem más, mint a kínai Szovjethatalom alapjainak lerakása. De a Szovjethatalom alapjainak lerakása azt jelenti, hogy lerakják a kettőshatalom alapjait és irányt vesznek arra, hogy a mostani vuhani Kuomintang hatalmát Szovjethatalommal váltsák fel.

Azt hiszem, ennek még nem jött el az ideje.

„Kérdésükben” szó van a kínai proletariátus és a kínai kommunista párt hegemóniájáról.

De mi szükséges ahhoz, hogy megkönnyítsék a kínai proletariátusnak a vezér, a hegemón szerepét a mai polgári-demokratikus forradalomban?

Ehhez, elsősorban, az szükséges, hogy a kínai kommunista párt a munkásosztály egybeforrott szervezete legyen, amelynek van saját programja, saját platformja, saját szervezete, saját vonala.

Ehhez, másodszor, az szükséges, hogy a kínai kommunisták haladjanak az agrár-paraszt mozgalom első soraiban, hogy megtanítsák a parasztokat, különösen a szegényparasztokat forradalmi szövetségekben és bizottságokban szervezkedni és a mozgalmat a földesúri földek elfoglalásáig vinni.

Ehhez, harmadszor, az szükséges, hogy a kínai kommunisták erősen gyökeret verjenek a hadseregben, forradalmasítsák, átalakítsák és átváltoztassák a hadsereget egyes kalandorok eszközéből a forradalom eszközévé.

Ehhez, végül, az szükséges, hogy a kínai kommunisták résztvegyenek a vuhani kormány helyi és központi szerveiben, a vuhani Kuomintang helyi és központi szerveiben és ott erélyes politikát folytassanak a forradalom további kifejlesztéséért, mind a földesurak, mind az imperializmus ellen.

Az ellenzék azt hiszi, hogy a kínai kommunista párt önállóságát olymódon kell megóvni, hogy elszakítják a forradalmi-demokratikus erőktől s kiléptetik a Kuomintangból és a vuhani kormányból. De ez amolyan nagyon is kétesértékű „önállóság” volna, aminőről nálunk 1905-ben a mensevikek beszéltek. Ismeretes, hogy a mensevikek akkor Leninnel szemben azt mondották: „nekünk nem a munkáspárt hegemóniája, hanem a munkáspárt önállósága kell.” Lenin akkor helyesen válaszolta, hogy ez az önállóság tagadása, mert amikor az önállóságot szembeállítják a hegemóniával, ezzel a proletariátust a liberális burzsoázia függvényének szerepére ítélik.

Azt hiszem, hogy az ellenzék, amikor most a kínai kommunista párt önállóságáról beszél, és ugyanakkor követeli azt, vagy célozgat arra, hogy a kínai kommunista párt lépjen ki a Kuomintangból és a vuhani kormányból, az 1905-ös időszak mensevik „önállóságának” útjára csúszik le. A kommunista párt csak abban az esetben tudja megőrizni igazi önállóságát és valóságos hegemóniáját, hogyha vezető erővé válik mind a Kuomintangon belül, mind a Kuomintangon kívül, a dolgozók nagy tömegeiben.

Nem a Kuomintangból való kilépés, hanem a kommunista párt vezetőszerepének biztosítása mind a Kuomintangban, mind a Kuomintangon kívül — erre van most szüksége a kínai kommunista pártnak, ha valóban önálló akar lenni.

Kilencedik kérdés

„Fel lehet-e tenni a jelen pillanatban a reguláris Kínai Vörös Hadsereg megalakításának kérdését?”

Azt hiszem, hogy perspektívában ezt a kérdést feltétlenül szem előtt kell tartani. De ha ezt a kérdést gyakorlatilag tesszük fel, akkor most, a jelen helyzetben, a mostani hadsereget új hadsereggel, Vörös Hadsereggel helyettesíteni nem lehetséges, egyszerűen azért nem, mert egyelőre nincs mivel.

A fő feladat most az, hogy tökéletesítve és minden elérhető eszközzel forradalmasítva a meglevő hadsereget, már most lerakják új forradalmi ezredek és hadosztályok alapjait az agrárforradalom iskoláját kijárt forradalmi parasztokból, valamint forradalmi munkásokból, új, valóban megbízható hadtesteket alakítsanak megbízható parancsnoki karral, és azokat a vuhani forradalmi kormány pilléreivé tegyék.

Ezek a hadtestek alkotják majd annak az új hadseregnek a magvát, amely később Vörös Hadsereggé fejlődik.

Erre szükség van mind a frontokon folyó harc érdekében, mind különösen a hátországban folyó harc szempontjából, minden néven nevezendő ellenforradalmi akcióval szemben.

Enélkül nincs biztosíték arra, hogy a hátországban és a fronton nem lesznek kudarcok, hogy nem lesznek átpártolások és árulások.

Azt hiszem, hogy egyelőre ez az út az egyetlen lehetséges és célszerű út.

Tízedik kérdés

„Kiadható-e most, a burzsoázia elleni harc idején, a kínai vállalatok birtokbavételének jelszava?

Milyen feltételek mellett lehetséges a Kínában levő külföldi gyárak birtokbavétele, és a kínai vállalatok egyidejű birtokbavételére vezet-e ez?”

Azt hiszem, a helyzet általában még nem érett meg arra, hogy áttérjenek a kínai vállalatok birtokbavételére. De nincs kizárva, hogy a kínai vállalkozók makacs szabotázsa, számos ilyen vállalat bezárása és a munkanélküliség mesterséges előidézése a vuhani kormányt arra kényszerítheti, hogy már most megkezdje egyes ilyen vállalatok államosítását és a vuhani kormány erőivel való üzembehelyezését.

Lehetséges, hogy a vuhani kormány egyes esetekben már most kénytelen lesz ilyen rendszabályt foganatosítani, mint figyelmeztető rendszabályt a különösen rosszindulatú és ellenforradalmi kínai vállalkozók ellen.

Ami a külföldi vállalatokat illeti, e vállalatok államosítása a jövő kérdése. E vállalatokat államosítani annyi, mint háborút üzenni az imperialistáknak. De hogy ilyen háborút megüzenjenek, ahhoz a mostaninál valamelyest más, kedvezőbb helyzet kell.

Azt hiszem, hogy a forradalom mostani szakaszán, amikor a forradalom még nem erősödött meg, ilyen rendszabály korai és ezért célszerűtlen.

Most nem ez a feladat, hanem az, hogy teljes erővel szítsák az agrárforradalom lángját, biztosítsák ebben a forradalomban a proletariátus hegemóniáját, erősítsék Vuhant, és a kínai forradalom minden néven nevezendő ellensége ellen folyó harc központjává változtassák.

Nem vehetnek a nyakukba egyszerre minden feladatot, mert megszakadhatnak alatta. Annál is inkább, mert a Kuomintang és kormánya nem alkalmas még olyan sarkalatos feladatok megoldására, mint a kínai és külföldi burzsoázia kisajátításának feladata.

Ilyen feladatok megoldásához más helyzet, a forradalom más szakasza, a forradalmi hatalom más szervei szükségesek.

I. Sztálin. A kínai forradalom
és az ellenzék hibái.
Moszkva—Leningrád. 1927.

(idézet: – Sztálin Művei 9. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!