Írta: J. V. Sztálin

A „Pravda” tízedik évfordulójára

(Emlékezések)

1. A lénai napok

A lénai napok a sztolipini „lecsillapítás” rendszerének eredményeként következtek be. A fiatal párttagok természetesen nem élvezték e rendszer gyönyöreit és nem emlékeznek azokra. Ami az öregeket illeti, ők bizonyára nem felejtették el az átkozott emlékű büntető különítményeket, a munkásszervezetek ellen szervezett rabló rajtaütéseket, a parasztok tömeges deresre húzását és, mint mindezeknek a takaróját — a feketeszázas és kadét dumát. Bilincsbe vert társadalmi gondolat, általános fáradtság és fásultság, nyomor és kétségbeesés a munkások soraiban, eltompult és megfélemlített parasztok, s országszerte a rendőri-földesúri-tőkés csőcselék tobzódása — ez jellemezte a sztolipini „lecsillapítás” rendszerét.

A felületes szemlélő azt hihette, hogy a forradalmak kora örökre letűnt, hogy bekövetkezett Oroszország porosz mintájú „alkotmányos” fejlődésének időszaka. A likvidátor mensevikek ezt fennszóval hirdették, és azt prédikálták, hogy sztolipini legális munkáspártot kell szervezni. Egyes régi „bolsevikok” pedig, akik lelkűk mélyén rokonszenveztek ezzel a prédikációval, idejekorán elhagyták pártunk sorait. A korbács és a sötétség diadala teljes volt. „Iszonyatos kietlenség” — így jellemezték akkor Oroszország politikai életét.

A lénai napok orkánként törtek be ebbe az „iszonyatos kietlenségbe” és új képet tártak mindenki elé. Kiderült, hogy a sztolipini rendszer nem is olyan szilárd, a tömegek megvetik a dumát, a munkásosztály pedig elegendő erőt gyűjtött ahhoz, hogy harcra keljen az új forradalomért. Munkásokat lőttek agyon a távoli szibériai vadonban (Bodajbo a Léna-melléken), s ez elegendő volt ahhoz, hogy Oroszországot sztrájkok borítsák el, hogy a pétervári proletariátus elöntse az utcákat és egy csapásra elsöpörje a hencegő Makarov minisztert és pimasz jelszavát: „így volt, így lesz”. Ezek voltak a kezdődő, hatalmas mozgalom első fecskéi. A „Zvezdá”-nak igaza volt, amikor így kiáltott fel: „élünk, piros vérünk feltörő erőnk tüzétől forr…” A forradalmi mozgalom újból fellendült.

Ennek a mozgalomnak hullámaiban született meg a munkások tömeglapja: a „Pravda”.

2. A „Pravda” megalapítása

1912. április közepén, egy este, Poletajev elvtárs lakásán két dumaképviselő (Pokrovszkij és Poletajev), két író (Olminszkij és Baturin) meg én, a Központi Bizottság tagja (én, mint illegális, „menedékhelyen” voltam az „immunitást élvező” Poletajevnál), megegyeztünk a „Pravda” platformjában és összeállítottuk a lap első számát. Nem emlékszem, ott voltak-e ezen az értekezleten a „Pravda” belső munkatársai: Gyemjan Bednij és Danyilov.

A lap technikai és anyagi feltételei, hála a „Zvezda” agitációjának, a nagy munkástömegek rokonszenvének és a „Pravda” javára a gyárakban rendezett önkéntes, tömeges gyűjtéseknek, megvoltak. A „Pravda” valóban az oroszországi és elsősorban a pétervári munkásosztály erőfeszítéseinek gyümölcse volt. Enélkül nem tarthatta volna fenn magát.

A „Pravda” jellege világos volt: a „Pravdá”-nak az volt a hivatása, hogy a tömegek között népszerűsítse a „Zvezda” platformját. „Aki a «Zvezdá»-t olvassa — írta a „Pravda” első számában— és ismeri a «Zvezda» munkatársait, akik a «Pravdá»-nak is munkatársai, az könnyen megérti, milyen irányban fog dolgozni a «Pravda»”. A „Pravda” csak annyiban különbözött a „Zvezdá”-tól, hogy a „Pravda” olvasóközönségét, a „Zvezdá”-tól eltérően, nem az élenjáró munkások alkották, hanem a munkásosztály széles tömegei. A „Pravdá”-nak segítenie kellett az élenjáró munkásokat, hogy a párt zászlaja köré tömörítsék az orosz munkásosztály új harcra ébredt, de politikailag elmaradt nagy tömegeit. A „Pravda” ezért tűzte ki akkor egyik feladatául, hogy maguknak a munkásoknak soraiból neveljen írókat és bevonja őket a lap irányításába.

„Szeretnők — írta a „Pravda” első számában —, hogy a munkások ne csak rokonszenvezzenek velünk, hanem vegyenek tevékenyen részt lapunk szerkesztésében. Ne mondják a munkások, hogy az írás nekik «szokatlan» munka: munkásírók nem hullanak készen az égből, csak lassanként, az irodalmi munka folyamán nevelődnek ki. Csak bátrabban kell munkához látni: egyszer-kétszer megbotlik az ember, azután mégis megtanul írni. . .”

A „Pravda” szervezeti jelentősége

A „Pravda” pártunk fejlődésének abban az időszakában látott napvilágot, amikor az illegális munka teljes egészében a bolsevikok kezében volt (a mensevikek szöktek onnan), de a szervezet legális formáit — a dumafrakciót, a sajtót, a betegsegélyző pénztárakat, a biztosítási pénztárakat, a szakmai egyesületeket még nem hódították el teljesen a mensevikektől. Ebben az időszakban a bolsevikok erélyes harcot vívtak azért, hogy a likvidátorokat (mensevikeket) kiűzzék a munkásosztály legális szervezeteiből. A mensevikek „eltávolítása pozícióikból” — ez akkor a munkásmozgalom rendkívül népszerű jelszava volt. A „Pravda” hasábjai tele voltak olyan tudósításokkal, hogy a biztosítási szervezetekből, betegsegélyző pénztárakból és a szakmai egyesületekből kiűzték a likvidátorokat, akik egy időben befészkelték oda magukat. A munkáskúriának mind a hat képviselői helyét elhódítottuk a mensevikektől. Ugyanilyen, vagy majdnem ugyanilyen reménytelen helyzetben volt a mensevik sajtó is. A bolsevikokkal tartó munkások harca a pártért igazán hősies harc volt, mert a cárizmus ügynökei nem aludtak, üldözték és irtották a bolsevikokat, az illegalitásba űzött párt pedig legális fedezékek nélkül nem tudott továbbfejlődni. Sőt, az akkori politikai viszonyok között a párt nem tudta volna csápjait a széles tömegek felé kinyújtani, nem tudta volna őket zászlaja köré tömöríteni, a párt elszakadt volna a tömegektől és elzárkózott, saját köldökét néző körré vált volna, ha nem hódítja meg a munkásosztály legális szervezeteit.

A párt fenntartásáért, a munkások tömegpártjának megteremtéséért folyó harc középpontjában a „Pravda” állott. Nem csupán újság volt, amely összegezte a bolsevikoknak a legális munkásszervezetek meghódítása terén elért eredményeit — a „Pravda” egyszersmind szervező központ is volt, mely a legális szervezeteket a párt földalatti gócai körül tömörítette és a munkásmozgalmat meghatározott cél felé irányította. Lenin elvtárs már a „Mi a teendő?”-ben (1902) azt írta, hogy egy jól szerkesztett országos harcos lapnak nemcsak kollektív agitátornak, hanem kollektív szervezőnek is kell lennie. Ilyen lappá vált a „Pravda” a likvidátorok ellen a földalatti szervezet megóvásáért és a legális munkásszervezetek meghódításáért folyó harc időszakában. Ha igaz az a tétel, hogy a likvidátorokon aratott győzelem nélkül nem lett volna olyan pártunk, melyet egybeforrottsága oly erőssé, a proletariátus iránti odaadása oly legyőzhetetlenné tett, hogy megszervezte 1917 Októberét — akkor éppoly igaz az is, hogy a régi „Pravda” szívós és önfeláldozó munkája jelentős mértékben előkészítette és meggyorsította a likvidátorokon aratott győzelmet. Ebben az értelemben a régi „Pravda” kétségtelenül az orosz proletariátus későbbi dicső győzelmeinek előhírnöke volt.

„Pravda” 98. sz.
1922. május 5.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

A „Pravdá”-nak

– írta: J. V. Sztálin –

A „Pravda”a forradalmi fellendülés hullámaiban, az emlékezetes „lénai napokban” született. Az a tény, hogy éppen ezekben a napokban jött világra egy munkás-tömeglap, a „Pravda”, azt jelentette, hogy:

1) az országban a sztolipini „idillre” következő általános fáradtság időszaka végétért;
2) az orosz munkásosztály felébredt és hatalmas lendületet vett egy új, 1905 utáni második forradalom felé;
3) a bolsevikok kezdték meghódítani a munkásosztály nagy tömegeit.

Az 1912-es „Pravda” — a bolsevizmus 1917-es győzelmének alapkőletétele.

I. Sztálin

„Pravda” 98. sz.
1922. május 5.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Az októberi forradalom és az orosz kommunisták nemzeti politikája

Az Októberi Forradalom ereje egyebek közt abban rejlik, hogy ez a forradalom, a Nyugat forradalmaitól eltérően, az orosz proletariátus köré tömörítette a sokmilliós kispolgárságot és elsősorban annak leghatalmasabb és legnépesebb rétegeit — a parasztságot. Ezzel az orosz burzsoázia elszigetelődött, hadsereg nélkül maradt, az orosz proletariátus pedig az ország sorsának intézőjévé vált. Enélkül az orosz munkások nem tarthatták volna meg a hatalmat.

Béke, agrárforradalom és a nemzetiségek szabadsága — ez az a három döntő mozzanat, amely az orosz proletariátus vörös zászlaja köré sorakoztatta a végeláthatatlan Oroszország több mint húsz nemzetiségének parasztjait.

A két első mozzanatról itt fölösleges beszélni, azokról már eleget mondtak az irodalomban, és azok különben is magukért beszélnek. Ami azonban a harmadik mozzanatot, az orosz kommunisták nemzeti politikáját illeti, annak fontosságát, úgy látszik, még nem ismerték fel teljesen. Ezért, nem lesz fölösleges, ha néhány szót mondunk róla.

Kezdjük azzal, hogy az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság (nem számítva ide Finnországot, Észtországot, Lettországot, Litvániát, Lengyelországot) 140 millió főnyi lakosságából legfeljebb 75 millió a nagyorosz, a többi 65 millió pedig nem-nagyorosz nemzetiségű.

Továbbá, ezek a nemzetek főleg a végvidékeken, a katonai tekintetben legsebezhetőbb pontokon élnek, s ezek a végvidékek nyersanyagban, fűtőanyagban, élelmiszerben bővelkednek.

Végül, ezek a végvidékek ipari és katonai tekintetben kevésbé fejlettek mint Közép-Oroszország (vagy teljesen fejletlenek), minek következtében Közép-Oroszország gazdasági és katonai segítsége nélkül nem képesek megvédeni független létüket, mint ahogy a végvidékek nyersanyag-, fűtőanyag- és élelmiszersegítsége nélkül Közép-Oroszország sem képes fenntartani katonai és gazdasági erejét.

Ezek a körülmények és a kommunizmus nemzeti programjának ismert tételei határozták meg az orosz kommunisták nemzeti politikájának jellegét.

Ennek a politikának lényege néhány szóban kifejezhető: lemondás a nem-orosz nemzetek lakta területekre való mindennemű „igényről” és „jogról”; e nemzetek önálló állami létre való jogának elismerése (nemcsak szavakban, hanem tettekben is); e nemzetek önkéntes katonai és gazdasági szövetsége Közép-Oroszországgal; segítségnyújtás az elmaradt nemzeteknek kulturális és gazdasági fejlődésükben, mely nélkül az úgynevezett „nemzeti egyenjogúság” puszta szó; mindez a végvidéki nemzetek parasztságának teljes felszabadítása és az egész hatalomnak a végvidéki nemzetek dolgozó elemei kezében való összpontosítása alapján — ez az orosz kommunisták nemzeti politikája.

Mondanunk sem kell, hogy a hatalomra jutott orosz munkások nem nyerték volna meg másnemzetiségű társaiknak, és elsősorban a nemteljesjogú nemzetek elnyomott tömegeinek rokonszenvét és bizalmát, ha nem bizonyították volna be tettekkel, hogy ezt a nemzeti politikát készek meg is valósítani, ha nem mondtak volna le a Finnországra való „jogról”, ha nem vonták volna ki a katonaságot Észak-Perzsiából, ha nem szakítottak volna az orosz imperialisták Mongólia és Kína bizonyos területeire támasztott igényeivel, ha nem segítették volna az egykori Orosz Birodalom elmaradt nemzeteit abban, hogy anyanyelvükön fejlesszék kultúrájukat és államiságukat.

Csakis ennek a bizalomnak az alapján jöhetett létre az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság népeinek törhetetlen szövetsége, mellyel szemben erőtlennek bizonyultak a legkülönbözőbb „diplomáciai” fondorlatok és a gondosan végrehajtott „blokádok”.

Sőt. Az orosz munkások az egykori Oroszország elnyomott végvidéki tömegeinek rokonszenve és bizalma nélkül nem tudták volna legyőzni Kolcsakot, Gyenyikint, Vrangelt. Nem szabad elfelejteni, hogy e lázadó tábornokok hadműveleti tere azokra a végvidékekre szorítkozott, ahol főleg nem-orosz nemzetek élnek, amelyeknek gyűlölniök kellett Kolcsakot, Gyenyikint, Vrangelt imperialista és oroszosító politikájukért. Az Antant, amely beavatkozott a harcba és ezeket a tábornokokat támogatta, csak a végvidékek oroszosító elemeire támaszkodhatott. De ezzel csak szította a végvidékek lakosságának a lázadó tábornokokkal szemben táplált gyűlöletét és növelte a Szovjethatalom iránt érzett rokonszenvét.

Ez okozta Kolcsak, Gyenyikin, Vrangel hátországának belső gyengeségét, tehát frontjaik gyengeségét is, vagyis végeredményben vereségüket.

De az orosz kommunisták nemzeti politikájának üdvös hatása nemcsak az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságban és a vele kapcsolatos szovjet köztársaságokban mutatkozik. Ez a hatás, igaz, csak közvetve, megmutatkozik a szomszédos államoknak az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársasághoz való viszonyában is. Gyökeresen megjavult Törökország, Perzsia, Afganisztán, India és a többi keleti ország viszonya a korábban ez országok rémének tartott Oroszországhoz, s ez olyan tény, melyet még olyan bátor politikus sem mer most tagadni, mint Curzon lord. Aligha szorul bizonyításra, hogy ha a Szovjethatalom négyévi fennállása alatt az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságban nem valósították volna meg rendszeresen a fentebb vázolt nemzeti politikát, akkor elképzelhetetlen volna az a gyökeres változás, mely a szomszédos országoknak Oroszországhoz való viszonyában bekövetkezett.

Nagyjában ezek az eredményei az orosz kommunisták nemzeti politikájának. Ezek az eredmények különösen világosan láthatók éppen most, a Szovjethatalom fennállásának negyedik évfordulóján, mikor a nehéz háború véget ért, s megkezdődött a nagyarányú építőmunka és mikor akaratlanul is visszatekintünk a megtett útra, hogy azt egyetlen pillantással felmérjük.

„Pravda” 251. sz.
1921. november 6—7.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Távlatok

A nemzetközi helyzetnek elsőrendű jelentősége van Oroszország életében. Nemcsak azért, mert Oroszországot, mint Európa minden más országát, számtalan fonál köti össze a szomszéd tőkés országokkal, hanem elsősorban azért is, mert a dolgok úgy alakultak, hogy Oroszországot, mint szovjet országot, mely a burzsoá világot „fenyegeti”, a burzsoá államok ellenséges tábora zárja körül. Érthető tehát, hogy e tábor belső helyzete, a harcoló erők kölcsönös viszonya e táboron belül, Oroszország szempontjából elsőrendű jelentőségű.

A nemzetközi helyzetet jellemző legfontosabb ténynek azt a körülményt kell tekintenünk, hogy a nyílt háború időszakát a „békés” harc időszaka váltotta fel, hogy bekövetkezett a harcban álló erők bizonyos kölcsönös elismerése, hogy egyfelől az Antant, mint a burzsoá ellenforradalom feje, és másfelől Oroszország, mint a proletárforradalom élcsapata között fegyverszünet állt be. A harc bebizonyította, hogy mi (munkások) még nem vagyunk olyan erősek, hogy máris végezzünk az imperializmussal. De a harc bebizonyította azt is, hogy ők (a burzsoák) már nem olyan erősek, hogy megfojthassák Szovjet-Oroszországot.

Ennek következtében elmúlt, eloszlott a világburzsoáziának az a „félelme” vagy „rettegése” a proletárforradalomtól, amely például azokban a napokban fogta el, amikor a Vörös Hadsereg Varsó ellen nyomult előre. Ugyanakkor elmúlik Európa munkásainak az a határtalan lelkesedése is, amellyel úgyszólván minden Szovjet-Oroszországról szóló hírecskét fogadtak.

Bekövetkezett az az időszak, amikor józanul számba veszik az erőket, amikor apró, láthatatlan munkával készítik elő és gyűjtik az erőket a jövendő harcokra.

Ez nem azt jelenti, hogy az a bizonyos erőegyensúly, amely már 1921 elején beállt, továbbra is változatlan marad. Korántsem.

A világburzsoázia kiheverte a forradalom csapásait, melyek az imperialista háború következményeivel kapcsolatban érték, s magához térve, védelemből támadásba ment át „saját” munkásai ellen, ügyesen kihasználta az ipari válságot, s a munkásokat rosszabb életviszonyok közé vetette vissza (munkabércsökkentés, a munkanap meghosszabbítása, tömeges munkanélküliség). Ennek a támadásnak különösen súlyos következményei voltak Németországban, ahol (minden egyeben kívül) a márka árfolyamának rohamos zuhanása még jobban rontotta a munkások helyzetét.

Ezen a talajon jött létre a munkásosztályban az a hatalmas mozgalom (különösen Németországban), mely a munkások egységfrontjának megteremtésére, munkáskormány alakítására irányul, s azt követeli, hogy a munkásosztály többé-kevésbé forradalmi frakciói, a „mérsékeltektől” kezdve a „legszélsőségesebbekig”, egyezzenek meg és együttesen harcoljanak a közös ellenség ellen. Nincs okunk kételkedni, hogy a munkáskormányért folyó harcban a kommunisták az első sorokban lesznek, mert ennek a harcnak a burzsoázia további bomlására kell vezetnie és a mai kommunista pártokat valóban tömegpártokká, a munkások tömegpártjaivá kell változtatnia.

De korántsem csak arról van szó, hogy a burzsoázia támadást indított „saját” munkásai ellen. A burzsoázia tudja, hogy Oroszország ártalmatlanná tétele nélkül, nem képes megtörni „saját” munkásait. Ezért a burzsoázia egyre erősebben fokozza tevékenységét abban az irányban, hogy újabb, minden eddiginél bonyolultabb és alaposabb támadást készítsen elő Oroszország ellen.

Természetesen, kereskedelmi és egyéb szerződéseket kötnek és ezután is fognak kötni Oroszországgal, s ennek Oroszország számára igen nagy a jelentősége. De nem szabad megfeledkezni arról, hogy a kereskedelmi és egyéb missziók és társaságok, amelyek elárasztják Oroszországot, kereskednek vele és segítik, egyszersmind a világburzsoázia legjobb kémei is, hogy ennek következtében a világburzsoázia most jól ismeri Szovjet-Oroszországot, gyenge és erős oldalait, jobban ismeri, mint bármikor. Ez olyan körülmény, amely új intervenciók esetén komoly veszélyt rejt magában.

Igaz, a keleti kérdéssel kapcsolatos súrlódásokat „félreértésekre” vezették vissza. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy Törökországot, Perzsiát, Afganisztánt, a Távol-Keletet imperialista ügynökök árasztják el, arannyal és más „jótéteményekkel” igyekeznek Szovjet-Oroszországot gazdasági (és nemcsak gazdasági) gyűrűbe zárni. Aligha szorul bizonyításra, hogy az úgynevezett washingtoni „béke”- konferencia nem kecsegtet bennünket igazi békével.

Igaz, mi a „legjobb” viszonyban vagyunk Lengyelországgal is, Romániával is, Finnországgal is. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy ezek az országok, különösen Lengyelország és Románia, az Antant jóvoltából fokozottan fegyverkeznek, háborúra készülődnek (ki ellen, ha nem Oroszország ellen?), hogy ezek az országok, mint korábban, most is az imperializmus legközelebbi tartalékai, hogy éppen ezek az országok voltak azok, amelyek nemrégen (kémkedés céljából?) szavinkovista és petljurista fehérgárdista osztagokat dobtak át Oroszország területére.

Nyilvánvaló, hogy mindezek és más efféle tények csak egyes láncszemei az Oroszország elleni új támadást előkészítő általános munkának.

A gazdasági harc és a fegyveres harc egybekapcsolása, az ország belsejében szervezett roham és a kívülről indított roham egyesítése — ez lesz ennek a támadásnak legvalószínűbb formája.

A hátország és a hadsereg kommunistáinak éberségétől, gazdasági munkánk sikereitől, végül a Vörös Hadsereg szilárdságától függ, hogy sikerül-e lehetetlenné tennünk ezt a támadást, vagy, ha az mégis megkezdődnék, sikerül-e abból halálos fegyvert kovácsolnunk a világburzsoázia ellen.

Nagy vonásokban ilyen a külpolitikai helyzet.

Nem kevésbé bonyolult, vagy ha úgy tetszik, nem kevésbé „eredeti” Szovjet-Oroszország belső helyzete. Ezt a helyzetet így lehetne jellemezni: harc új, gazdasági alapon a munkások és parasztok szövetségének erősítéséért az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés fejlesztése érdekében; vagy más szavakkal: harc a proletárdiktatúra fenntartásáért és erősítéséért a gazdasági bomlás viszonyai között.

Egy nyugati elmélet szerint a munkások csak abban az országban ragadhatják meg és tarthatják meg a hatalmat, ahol többségben vannak, vagy mindenesetre csak ott, ahol az iparban foglalkoztatott lakosság többségben van. Kautsky úrék éppen ezen az alapon tagadják a proletárforradalom „jogosultságát” Oroszországban, ahol a proletariátus kisebbségben van. Ez az elmélet hallgatólagosan abból a feltevésből indul ki, hogy a kispolgárság, mindenekelőtt a parasztság, nem támogathatja a munkások hatalomért folyó harcát, hogy a parasztság zöme nem a proletariátus, hanem a burzsoázia tartaléka. Ennek a feltevésnek az a történelmi alapja, hogy a Nyugaton (Franciaországban, Németországban) a kispolgárság (parasztság) válságos pillanatokban rendszerint a burzsoázia oldalán állott (Franciaországban 1848-ban és 1871-ben, Németországban 1918 után, a proletárforradalomra irányuló kísérletek idején). Ennek a jelenségnek okai:

1. Nyugaton a burzsoá forradalom a burzsoázia vezetésével ment végbe (a proletariátus akkor csak a forradalom ütőereje volt), a parasztság ott — mondhatni — a burzsoázia kezéből kapta a földet és a feudális szolgaság alóli felszabadulást, s ezért a burzsoázia befolyását a parasztságra már akkor biztosítottnak tekintették.

2. A nyugati burzsoá forradalom kezdetétől a proletárforradalom első szárnypróbálgatásáig több mint fél évszázad telt el, s ez alatt az idő alatt a parasztság erős és befolyásos falusi burzsoáziát termelt ki magából, amely összekötő híd volt a parasztság és a városi nagytőke között és ezzel megszilárdította a burzsoázia hegemóniáját a parasztság fölött.

Ebben a történelmi helyzetben született az előbb említett elmélet.

Egészen más kép tárul elénk Oroszországban.

Először, az oroszországi burzsoá forradalom (1917 február—március), a Nyugattal ellentétben, a proletariátus vezetésével ment végbe, a burzsoázia ellen vívott kemény csatákban, amelyek folyamán a parasztság a proletariátus köré mint vezére köré tömörült.

Másodszor, Oroszországban a proletárforradalom kísérlete (sikeres kísérlete) (1917 október), szintén a Nyugattal ellentétben, nem fél évszázaddal a burzsoá forradalom után, hanem annak nyomában, mintegy 6—8 hónappal utána kezdődött, s ez alatt az idő alatt a parasztság természetesen nem termelhetett ki erős és szervezett falusi burzsoáziát, a nagyburzsoázia pedig, melyet 1917 októberében megdöntöttek, később már nem tudott lábra állni.

Ez az utóbbi körülmény még jobban megerősítette a munkások és parasztok szövetségét.

Ez a magyarázata annak, hogy az orosz munkások, akik Oroszország népességének kisebbségét alkotják, ennek ellenére az ország gazdái lettek, megnyerték a lakosság óriási többségének, mégpedig elsősorban a parasztságnak a rokonszenvét és támogatását, megragadták és megtartották a hatalmat, a burzsoázia pedig — minden elmélet ellenére — elszigetelődött, nem voltak paraszti tartalékai.

Ebből következik, hogy:

1. A lakosság „kötelező proletár többségének” fentebb vázolt elmélete az orosz valóság szempontjából elégtelen, helytelen, illetve Kautsky úrék mindenesetre nagyon leegyszerűsítve, sekélyesen értelmezik.
2. A proletariátusnak és a dolgozó parasztságnak a forradalom folyamán kialakult tényleges szövetsége az adott történelmi viszonyok között az oroszországi Szovjethatalom alapja.
3. A kommunisták kötelessége megóvni és erősíteni ezt a tényleges szövetséget.
De tudni kell, hogy ennek a szövetségnek a formái nem mindig ugyanazok.

Ezelőtt, a háború idején, ez a szövetség főleg katonai és politikai szövetség volt, azaz Oroszországból kiűztük a földbirtokosokat, a földet használatra átadtuk a parasztoknak, s amikor a földbirtokosok háborút indítottak, hogy visszaszerezzék „sajátjukat”, harcoltunk ellenük és védtük a forradalom vívmányait, amiért a paraszt élelmiszert adott a munkásoknak és embereket a hadseregnek. Ez volt a szövetség egyik formája.

Most, amikor a háború befejeződött, a földet pedig nem fenyegeti többé veszély, a szövetség régi formája már elégtelen. A szövetség más formájára van szükség. Most már nem arról van szó, hogy a paraszt számára biztosítsuk a földet, hanem arról, hogy a parasztnak biztosítsuk azt a jogot, hogy a föld termékeivel szabadon rendelkezzék. E jog biztosítása nélkül elkerülhetetlen a felszántott terület további csökkenése, a mezőgazdaság fokozódó hanyatlása, a közlekedés és az ipar megbénulása (kenyérhiány miatt), a hadsereg felbomlása (kenyérhiány miatt) és mint mindennek az eredménye: a munkások és parasztok tényleges szövetségének elkerülhetetlen felbomlása. Aligha szorul bizonyításra, hogy bizonyos minimális gabonatartalék az állam kezében — ez az ipar újjászületésének és a szovjet állam megmaradásának döntő fontosságú eszköze. Kronstadt (1921 tavaszán) arra figyelmeztetett, hogy a szövetség régi formája már alkalmatlan, hogy a szövetségnek új formájára, gazdasági formájára van szükség, mely a munkásoknak is, a parasztoknak is gazdasági előnyt biztosít.

Itt a nyitja az új gazdasági politika megértésének.

A gabonafölösleg kötelező teljes beszolgáltatásának megszüntetése és más ehhez hasonló akadályok elhárítása az első lépés az új úton, az első lépés, amely szabaddá tette a kistermelő kezét és lökést adott az élelmiszer, nyersanyag és más termékek termelésének fokozására. Nem nehéz megérteni ennek a lépésnek óriási jelentőségét, ha figyelembe vesszük, hogy Oroszországban ma a termelőerők ugyanolyan rohamos, tömeges fejlődése indult meg, mint Észak-Amerikában a polgárháború után. Kétségtelen, hogy ez a lépés, amely felszabadította a kistermelő termelő energiáját és bizonyos előnyt biztosít a kistermelőnek, ugyanakkor olyan helyzetbe hozza őt — mert hiszen a közlekedés és az ipar az állam kezében maradt —, hogy kénytelen lesz a szovjet állam malmára hajtani a vizet.

Ámde az élelmiszer- és nyersanyagtermelés növelése még nem minden. Még be is kell gyűjteni a terméket, legalább annyi terméket, amennyi a közlekedés, az ipar, a hadsereg stb. fenntartásához feltétlenül szükséges. Ezért, mellőzve a terményadót, amely nem egyéb, mint minden terményfölösleg kötelező beszolgáltatásának helyettesítése, a második lépésnek azt kell tekintenünk, hogy az élelmiszer- és nyers- anyagbegyűjtést átadtuk a Fogyasztási Szövetkezetek Központi Szövetségének (Centroszojuz). Igaz, hogy a Centroszojuz helyi szervezeteinek fegyelmezetlensége, továbbá az a körülmény, hogy ezek a szervek nincsenek arra felkészülve, hogy a gyorsan fejlődő árupiac viszonyaihoz alkalmazkodjanak, az árucsere naturális formájának célszerűtlensége és az árucsere pénzformájának gyors fejlődése, a kellő mennyiségű pénz hiánya stb. lehetetlenné tette, hogy a Centroszojuz teljesítse a rárótt feladatokat. De nincs okunk kételkedni abban, hogy a Centroszojuz, mint a legfontosabb élelmicikkek és nyersanyagok tömeges begyűjtésének legfőbb apparátusa, napról-napra növekvő szerepet fog betölteni. Csak az szükséges, hogy az állam:

a) a Centroszojuzt tegye meg az országon belüli kereskedelmi (nem állami) műveletek finanszírozásának központjává;
b) pénzügyi tekintetben a Centroszojuznak rendelje alá a másfajta szövetkezeteket is, amelyek még mindig ellenséges szemmel néznek az államra;
c) valamilyen formában tegye lehetővé, hogy a Centroszojuz részt vegyen a külkereskedelemben.

A harmadik lépésnek kell tekintenünk az Állami Bank megnyitását, mert az Állami Bank az ország pénzforgalmának szabályozó szerve. Az árupiac és a pénzforgalom fejlődése két fő következménnyel jár:

1) teljesen a rubel ingadozásától teszi függővé a kereskedelmi (magán és állami), úgyszintén a termelési műveleteket (tarifákat stb.);
2) Oroszország népgazdaságát zárt, kizárólag önmagára utalt gazdaságból, amilyen a blokád idején volt — a külvilággal kereskedelmet folytató cseregazdasággá, vagyis a rubel árfolyamának esetleges ingadozásaitól függő gazdasággá változtatja.
Ebből azonban az következik, hogy a pénzforgalom szabályozása és a rubel árfolyamának javítása nélkül belső és külső gazdasági műveleteink erősen sántítani fognak. Az Állami Bank, mint a pénzforgalom szabályozója, amely nemcsak hitelező, hanem szivattyú is lehet, óriási magán megtakarításokat szivattyúzhat ki, amelyek révén új pénzkibocsátások nélkül is elegendő forgalmi eszközre tehetnénk szert — ez az Állami Bank még a „jövő zenéje”, noha minden jel arra mutat, hogy nagy jövő vár rá.

A rubel árfolyamát még azzal is emelnünk kell, hogy fokozzuk kivitelünket és megjavítjuk kétségbeejtően passzív kereskedelmi mérlegünket. Reméljük, hogy a Centroszojuz bevonása a külkereskedelmi műveletekbe csak segíthet ezen a téren.

Szükségünk van továbbá külföldi kölcsönre is, nemcsak mint fizetési eszközre, hanem mint olyan tényezőre, amely emeli Oroszország külföldi hitelét, tehát a rubelunk iránti bizalmat is.

Továbbá, kétségtelenül megkönnyítenék ügyünket a vegyes kereskedelmi és tranzitóforgalmi és más társaságok, amelyekről nemrégen Szokolnyikov írt a „Pravdá”-ban. De itt máris meg kell jegyeznünk, hogy az ipari koncessziók meghonosítása és nyersanyagunknak külföldi gépekre és gyári berendezésre való rendszeres becserélése, s ennek a cserének a fejlesztése, amiről valamikor annyit írtak a lapok, mivel ezek a műveletek a pénzgazdaság fejlesztésének tényezői, teljesen a rubel árfolyamának előzetes megjavításától függenek.

Végül, a negyedik lépés: vállalatainknak a gazdaságosság elvére való átállítása, a nem jövedelmező kisvállalatok bezárása, illetve bérbeadása, a legéletképesebb nagyüzemek kiválasztása, szertelenül felduzzasztott intézményeink személyi létszámának jelentős csökkentése, szilárd anyagi és pénzügyi állami költségvetés megteremtése, és mint mindennek az eredménye — az üzemeket és hivatalokat jóléti intézményeknek tekintő felfogás kiűzése, a munkások és alkalmazottak szigorúbb fegyelmezése, munkájuk javítása, termelékenységének emelése.

Általában ezek azok a megvalósított és megvalósítandó rendszabályok, amelyek összessége alkotja az úgynevezett új gazdasági politikát.

Mondanunk sem kell, hogy e rendszabályok megvalósítása közben — mint várni lehetett — temérdek hibát követtünk el, eltorzítottuk e rendszabályok igazi jellegét. De e hibák ellenére is bebizonyítottnak tekinthető, hogy csakis ezek a rendszabályok nyitják meg azt az utat, amelyen haladva előbbre vihetjük az ország gazdasági újjászületésének ügyét, fellendíthetjük a mezőgazdaságot és az ipart, megerősíthetjük a proletárok és a dolgozó parasztok gazdasági szövetségét — minden akadály ellenére, bármi fenyeget is kívülről és bármilyen fenyegető is az éhség Oroszországban.

Az új gazdasági politika első eredményei: a felszántott terület kezdődő bővülése, a munka termelékenységének növekedése az üzemekben és a parasztok hangulatának javulása (a tömeges banditizmus megszűnése) kétségtelenül igazolják ezt a következtetést.

„Pravda” 286. sz.
1921. december 18.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A kommunizmus soron levő feladatai Grúziában és a Kaukázuson túl

Előadói beszéd a Grúziái Kommunista Párt tifliszi szervezetének taggyűlésén
1921. július 6

Elvtársak! Szervezetük vezetősége engem bízott meg azzal, hogy beszédet mondjak a kommunizmus soron levő feladatairól Grúziában.

A kommunizmus soron levő feladatai taktikai kérdésekre vonatkoznak. Ahhoz azonban, hogy meghatározzuk a párt, mégpedig egy kormányzó párt taktikáját, mindenekelőtt számot kell vetni az általános helyzettel, amelyben a párt működik, s amellyel a pártnak lehetetlen számot nem Vetnie. Milyen ez a helyzet?

Aligha szorul bizonyításra, hogy a polgárháború kezdetével a világ két ellentétes táborra szakadt: az imperializmus táborára — élén az Antanttal, és a szocializmus táborára — élén Szovjet-Oroszországgal, s hogy az első táborhoz tartoznak a minden rendű és rangú tőkés, „demokratikus” és mensevik államok, a másik táborhoz pedig — a szovjet államok, köztük Grúzia is. A szovjet országok mostani helyzetének az a fő jellemző vonása, hogy az említett két tábor között folyó fegyveres harc időszaka többé-kevésbé huzamos fegyverszünettel végződött, hogy a háború időszakát a szovjet köztársaságok békés gazdasági építésének időszaka váltotta fel. Az előbbi, mondhatnók háborús időszakban a szovjet köztársaságok minden cselekedetét ez az általános jelszó irányította: „Mindent a háború érdekében”, mert a szovjet köztársaságok ostromlott táborhoz hasonlítottak, melyet az imperialista államok blokád alá helyeztek. Akkor, abban az időszakban, a kommunista párt minden energiáját arra fordította, hogy az imperializmus ellen folyó fegyveres harc érdekében minden eleven erőt a Vörös Hadsereg építésére, a front megerősítésére vessen be. Mondanunk sem kell, hogy a párt ebben az időszakban nem összpontosíthatta figyelmét a gazdasági építésre. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a szovjet országok gazdasága ebben az időszakban a hadiipar fejlesztésére és a népgazdaság egyes olyan ágainak — gyenge, nagyon gyenge — támogatására szorítkozott, amelyek megint csak a háborúval voltak összefüggésben. Tulajdonképpen ezzel magyarázható az a gazdasági pusztulás, melyet a szovjet államok háborús időszaka hagyott ránk örökül.

Most, mikor a gazdasági építés új időszakába léptünk, mikor a háborúról áttértünk a békés munkára, a régi jelszót: „Mindent a háború érdekében” — természetesen új jelszó váltja fel: „Mindent a népgazdaságnak”. Ez az új időszak arra kötelezi a kommunistákat, hogy minden erőt a gazdasági frontra, az ipar, a mezőgazdaság, a közellátás, a szövetkezetek, a közlekedés stb. frontjára vessenek. Mert máskülönben lehetetlen leküzdeni a gazdasági pusztulást. A háborús időszak megteremtette a katona kommunista típusát, az ellátókat, csapatszervezőket, hadműveleti vezetőket stb., most azonban, az új időszakban, a gazdasági építés időszakában a kommunista pártnak arról kell gondoskodnia, hogy a nagy tömegeket bevonja a gazdaság újjáélesztésének művébe, s új típust neveljen ki: a kommunista gazdasági vezető típusát — ipari, mezőgazdasági, közlekedésügyi, szövetkezeti stb. funkcionáriusokat.

A kommunistáknak a gazdasági építő munka fejlesztése közben okvetlenül számot kell vetniök a múltból ránk maradt két nagyon fontos körülménnyel. Az egyik körülmény az, hogy a szovjet országokat ipari tekintetben nagyon fejlett burzsoá államok veszik körül. A másik körülmény az, hogy a szovjet államokban nagyszámú paraszti kispolgárság van.

A Szovjethatalom ugyanis a történelem akaratából nem a fejlettebb országokban, hanem kapitalizmus tekintetében viszonylag kevésbé fejlett országokban győzedelmeskedett. A történelem bebizonyította, hogy az olyan országokban, mint Oroszország, ahol a kapitalizmus aránylag fiatal, a proletariátus erős, koncentrált, a nemzeti burzsoázia pedig gyenge, sokkal könnyebb megdönteni a burzsoáziát, mint a kapitalizmus klasszikus országaiban, mint Németországban, Angliában és Franciaországban, ahol a kapitalizmus már több évszázad óta létezik, a burzsoázia pedig már az egész társadalmi élet nagyon komoly irányító erejévé vált.

Mikor majd olyan országokban is proletárdiktatúra lesz, mint Németország és Anglia, ott kétségtelenül könnyebb lesz folytatni és végigvinni a forradalmat, vagyis ott könnyebb lesz megszervezni a szocialista gazdaságot, mert ott fejlettebb az ipar, gazdagabb a technika, a proletariátus pedig aránylag számosabb, mint a mostani szovjet országokban. Egyelőre azonban tény, hogy egyfelől proletárdiktatúra van olyan országokban, ahol az ipar kevésbé fejlett és nagyon népes a kisárutermelők (parasztok) osztálya, másfelől az iparilag fejlettebb és nagyszámú proletariátussal rendelkező országokban burzsoá diktatúra van. Esztelenség, könnyelműség volna mellőzni ezt a tényt.

Mivel a szovjet országok nyersanyag- és fűtőanyagforrásokban bővelkednek, viszont az iparilag fejlett burzsoá országok e források hiányában szenvednek, ezért kétségtelen, hogy a burzsoá államok egyes tőkés csoportjai érdekeltek abban, hogy a nyersanyag- és fűtőanyagforrások kihasználása céljából bizonyos feltételek mellett megegyezésre lépjenek a szovjet államokkal. Másrészt, mivel a szovjet államok kisárutermelő osztályának (a parasztságnak) nagy szüksége van ipari termékekre (textilárukra, mezőgazdasági gépekre), ezért ez az osztály is kétségtelenül érdekelt abban, hogy megegyezzen országa proletárhatalmával arra vonatkozólag, hogy megkapja a neki szükséges ipari termékeket árucsere útján (mezőgazdasági termékek ellenében).

És a Szovjethatalom is érdekelt abban, hogy átmenetileg egyességre lépjen idegen országok egyes tőkés csoportjaival és saját országa kisárutermelőinek osztályával, mert ez az egyesség kétségtelenül meggyorsítja és megkönnyíti majd a háború által szétrombolt termelőerők helyreállítását és a villamosítás megvalósítását, azaz a jövendő szocialista gazdaság technikai-ipari alapjának megteremtését.

Ezek a körülmények azt a politikát diktálják a szovjet államok kommunistáinak, hogy kössenek ideiglenes egyességeket egyes nyugati tőkés csoportokkal (tőkéik és technikai erőik kihasználása céljából), úgyszintén saját országuk kispolgárságával is (a szükséges nyersanyagok és élelmiszerek megszerzése céljából).

Egyesek azt mondhatnák, hogy a burzsoáziával való megegyezések ilyen taktikájának mensevik íze van, mert a mensevikek azok, akik gyakorlati munkájukban a burzsoáziával való megegyezések taktikáját követik. Ez azonban nem igaz. Az egyes burzsoá csoportokkal való megegyezéseknek az a taktikája, amelyet most a kommunisták ajánlanak, és a burzsoáziával való megegyezések mensevik taktikája — két különböző dolog, a kettő között áthághatatlan űr tátong. A mensevikek rendszerint akkor ajánlják a burzsoáziával való megegyezést, mikor a tőkések vannak hatalmon, mikor a hatalmon levő tőkések saját hatalmuk megszilárdítása és a proletariátus züllesztése céljából nem idegenkednek attól, hogy a proletariátus egyes csoportjainak felülről bizonyos „reformokat” adjanak, apró-cseprő engedményéket tegyenek. Az ilyen megegyezés a proletariátusra nézve káros, de előnyös a burzsoáziának, mert az ilyen egyezmény nem gyengíti, hanem megszilárdítja a burzsoázia hatalmát, nézeteltéréseket idéz elő a proletariátus soraiban, megbontja a proletariátus sorait. Éppen ezért a bolsevikok mindig ellenezték és ellenezni is fogják a hatalmon levő burzsoáziával való megegyezés mensevik taktikáját. Éppen ezért tekintik a bolsevikok a mensevikeket a burzsoá befolyás közvetítőinek a proletariátus soraiban.

Annak a megegyezési taktikának azonban, melyet a bolsevikok ajánlanak, szöges ellentétben a mensevikek taktikájával, egészen más jellege van, mert egészen más helyzetet tételez fel, olyan helyzetet, amikor nem a burzsoázia van hatalmon, hanem a proletariátus, s a proletárhatalomnak egyes burzsoá csoportokkal való megegyezése elkerülhetetlenül egyfelől a proletárhatalom megszilárdulására, másfelől a burzsoázia felbomlására és egyes csoportjainak behódolására kell hogy vezessen. Csak az szükséges, hogy a proletariátus a meghódított hatalmat erősen tartsa kezében és a burzsoá csoportok tudását és eszközeit okosan használja ki az ország gazdasági újjászületése érdekében.

Amint látják, ez a taktika olyan távol van a mensevikek taktikájától, mint ég a földtől.

Szóval, minden eleven erőt a gazdasági frontra kell vetni s ezzel kapcsolatban megegyezések formájában ki kell használni egyes burzsoá csoportokat is — eszközeiket, tudásukat, szervezeti tapasztalataikat — az ország gazdasági újjászületése érdekében, — ez ma a szovjet országok kommunistáinak, közöttük Grúzia kommunistáinak, az általános helyzet által diktált első soron levő feladata.

Az általános helyzet számbavétele azonban még nem elegendő az egyes szovjet országok, az adott esetben Szovjet-Grúzia taktikájának meghatározásához. Ahhoz, hogy minden egyes szovjet országban meghatározhassuk a kommunisták taktikáját, számot kell vetni még ez országok sajátos, konkrét létfeltételeivel. Lássuk hát Szovjet-Grúzia sajátos, konkrét létfeltételeit, amelyek közt Grúzia kommunista pártjának működnie kell.

Meg lehet állapítani néhány tényt, amelyek kétségtelenül jellemzik Grúzia létfeltételeit.

Először, kétségtelen, hogy Szovjet-Grúziának, mint minden más szovjet országnak, teljesen elszigetelt léte, mind katonai szempontból, mind a gazdasági fejlődés szempontjából, elképzelhetetlen, mert a tőkés államok feltétlenül ellenséges magatartást tanúsítanak a szovjet országokkal szemben. A szovjet államok kölcsönös katonai és gazdasági támogatása olyan feltétel, amely nélkül elképzelhetetlen ezeknek az államoknak a fejlődése.

Másodszor, világos, hogy Grúzia, amely élelmiszerekben szűkölködik, nem lehet meg orosz gabona nélkül.

Harmadszor, Grúziának, melynek folyékony üzemanyaga nincs, közlekedése és ipara fenntartása érdekében Azerbajdzsán ásványolaj-termékeire szüksége van, nem lehet meg nélkülük.

Negyedszer, kétségtelen az is, hogy Grúziának, melynek nincs elegendő kiviteli alapja, szüksége van Oroszország aranyára, hogy fedezhesse árumérlegének hiányát.

Végül, okvetlenül számot kell vetni Grúzia nemzeti összetételének sajátos viszonyaival, hiszen Grúzia lakosságának jelentékeny százaléka, sőt Tifliszben, Grúzia fővárosában, a lakosságnak körülbelül fele örmény, ami kétségtelenül arra kötelezi Grúziát — bármilyen is az államformája, de különösen a szovjet rendszerben —, hogy békében éljen mind Grúzia örmény lakosságával, mind Örményországgal és testvériesen együttműködjék velük.

Aligha szorul bizonyításra, hogy ezek a feltételek és sok más, ezekhez hasonló feltétel arra kötelezik Szovjet-Grúziát, éppúgy mint Szovjet-Örményországot és Azerbajdzsánt is, hogy teremtsenek valamelyes egységet gazdasági munkájukban, egyesítsék bizonyos mértékben gazdasági erőiket például a közlekedés fejlesztése vonalán, lépjenek fel együttesen a külföldi piacokon, végezzék el közösen a talajjavító munkákat (öntözés, lecsapolás) stb. Arról már nem is beszélek, hogy az esetleges külső támadásokkal szemben való védekezés érdekében mennyire szükséges, hogy egyrészt a kaukázusontúli független szovjet köztársaságok, másrészt e köztársaságok és Szovjet-Oroszország kölcsönösen támogassák egymást és kölcsönös kapcsolatban legyenek egymással. Mindez világos és vitathatatlan. És ha mégis beszélek ezekről az egyszerű igazságokról, ennek az az oka, hogy az utóbbi két-három év alatt olyan viszonyok jöttek létre, amelyek gátolják ezt az egyesülést, amelyek meghiúsulás veszélyével fenyegetik az egyesülésre irányuló kísérleteket. A nacionalizmusra, a grúz, az örmény, az azerbajdzsán nacionalizmusra gondolok, mely az utóbbi években roppant erőre kapott a kaukázusontúli köztársaságokban és hátráltatja az egyesülés ügyét.

Emlékszem az 1905-től 1917-ig terjedő időszakra, mikor a kaukázusontúli munkások és általában a dolgozó nemzetiségek között teljes testvéri szolidaritás uralkodott, mikor a testvériség kötelékei egy szocialista családdá fűzték össze az örmény, grúz, azerbajdzsán és orosz munkásokat. Most pedig, amikor Tifliszbe érkeztem, megdöbbenve láttam, hogy a kaukázusontúli nemzetiségek munkásai között nincsen meg az egykori szolidaritás. A munkások és parasztok között felütötte fejét a nacionalizmus, erősödött a másnemzetiségű társaik iránti bizalmatlanság érzése: elburjánzott az örményellenes, tatárellenes, grúzellenes, oroszellenes és mindenféle más nacionalizmus. Elszakadtak, vagy legalábbis erősen meglazultak a testvéri bizalom régi kötelékei. A nacionalista kormányok három évi uralma Grúziában (mensevikek), Azerbajdzsánban (musszavatisták), Örményországban (dasnakok), úgy látszik, nem múlt el nyomtalanul. Ezek a nacionalista kormányok, amelyek nacionalista politikát folytattak és a dolgozók soraiban agresszív nacionalista szellemben végezték munkájukat, végülis elérték, hogy e kis országok mindegyikét ellenséges nacionalista légkör vette körül, aminek az lett a következménye, hogy Grúzia és Örményország nem kapott orosz gabonát és azerbajdzsáni ásványolajat, Azerbajdzsánba és Oroszországba pedig nem juthattak el a Batumon keresztülmenő áruk. Már nem is beszélek azokról a fegyveres összeütközésekről (grúz-örmény háború) és arról a mészárlásról (örmény-tatár mészárlásról), melyek a nacionalista politika természetes következményei. Nem csoda, hogy ebben a mérgezett, nacionalista légkörben elszakadtak a régi internacionális kötelékek, a munkások tudatát pedig megfertőzték a nacionalizmus mérgével. És mert a nacionalizmus csökevényeit még nem irtották ki a munkások tudatából, ez a körülmény (a nacionalizmus) a legnagyobb akadálya annak, hogy a kaukázusontúli szovjet köztársaságok gazdasági (és katonai) erőfeszítéseiket egyesítsék. Márpedig — erről már beszéltem — ilyen egyesítés nélkül elképzelhetetlen a kaukázusontúli szovjet köztársaságok, különösen Szovjet-Grúzia gazdasági boldogulása. Ezért a grúziai kommunistáknak kíméletlenül harcolniok kell a nacionalizmus ellen, fel kell újítaniok a régi, testvéri, internacionális kötelékeket, melyek a nacionalista mensevik kormány előtt megvoltak, s ily módon meg kell teremteniük a kölcsönös bizalom egészséges légkörét, amely elengedhetetlen a kaukázusontúli szovjet köztársaságok gazdasági erőfeszítéseinek egyesítéséhez és Grúzia gazdasági újjászületéséhez. Ez a grúz kommunisták soron levő feladata.

Ez, persze, nem azt jelenti, hogy nincs szükség többé független Grúziára, független Azerbajdzsánra stb. Egyes elvtársak azzal a tervvel foglalkoznak, hogy visszaállítják a régi kormányzóságokat (Tiflisz kormányzóságot, Baku kormányzóságot, Eriván kormányzóságot), élükön egységes kaukázusontúli kormánnyal. Ez a terv, véleményem szerint, utópia, mégpedig reakciós utópia, mert ez a terv kétségtelenül abból a kívánságból fakad, hogy visszafordítsák a történelem kerekét. Visszaállítani a régi kormányzóságokat és Grúziában, Azerbajdzsánban, Örményországban felszámolni a nemzeti kormányokat annyit jelent, mint visszaállítani a földesúri földtulajdont és felszámolni a forradalom vívmányait. Ennek semmi köze sincs a kommunizmushoz. Éppen ezért, hogy eloszlassuk a kölcsönös bizalmatlanság légkörét és felújítsuk a kaukázusontúli és oroszországi nemzetiségek munkásainak testvéri kötelékeit — éppen ezért feltétlenül fenn kell tartani Grúzia, Azerbajdzsán és Örményország függetlenségét. Ez nem zárja ki, hanem ellenkezőleg, feltételezi, hogy a független szovjet köztársaságok önkéntes megegyezés, konvenciók alapján gazdaságilag és más módon kölcsönösen támogassák egymást, hogy gazdasági erőfeszítéseiket egyesítsék.

Értesülésem szerint Moszkvában elhatározták, hogy a napokban némi támogatást, 6 1/2 millió rubel aranykölcsönt fognak adni Grúziának, Örményországnak és Azerbajdzsánnak. Azon kívül megtudtam azt is, hogy Grúzia és Örményország ingyen kap Azerbajdzsántól ásványolaj-termékeket. Ez elképzelhetetlen a burzsoá államok életében, még ha a hírhedt „szívélyes egyetértés” (Entente cordiale) köti is össze őket. Nem szorul bizonyításra, hogy ezek és az efféle tettek nem gyengítik, hanem erősítik ezeknek az államoknak a függetlenségét.

Szóval, fel kell számolni a nacionalista csökevényeket, tűzzel-vassal ki kell irtani azokat és a kaukázusontúli nemzetiségek dolgozói körében meg kell teremteni a kölcsönös bizalom egészséges légkörét, hogy megkönnyítsük és meggyorsítsuk a kaukázusontúli szovjet köztársaságok gazdasági erőfeszítéseinek egyesítését (ami nélkül elképzelhetetlen Szovjet-Grúzia gazdasági újjászületése), fenntartva Szovjet-Grúzia függetlenségét. Ez a grúz kommunisták második soron levő feladata, amelyet ennek az országnak konkrét létfeltételei diktálnak.

Végül, a harmadik, éppoly fontos és éppoly elodázhatatlan feladat az, hogy megóvjuk Grúzia kommunista pártjának tisztaságát, szilárdságát és rugalmasságát.

Elvtársak! Nem szabad megfeledkezniük arról, hogy a mi pártunk kormányzó párt, hogy a mi pártunkba gyakran csoportosan lépnek be, vagy igyekeznek belépni megbízhatatlan, karrierista elemek, akiknek semmi közösségük a proletárszellemmel és a bomlás és maradiság szellemét viszik be a pártba. A kommunisták életbevágó feladata gondoskodni arról, hogy az ilyen elemektől megóvják a pártot. Egyszersmindenkorra emlékezetükbe kell vésniök, hogy a párt, különösen a kommunista párt ereje és súlya nem annyira a tagok számától, mint inkább a tagok minőségétől, szilárdságától, a proletariátus ügye iránti odaadásától függ. Az Oroszországi Kommunista Pártnak mindössze 700 000 tagja van. Bizton állíthatom, elvtársak, hogy a párt akár 7 millióra is felemelhetné taglétszámát, ha akarná, és ha nem tudná, hogy 700 000 szilárd kommunista komolyabb erő, mint 7 millió szükségtelen és mihaszna úti társ. Ha Oroszország megállta a helyét a világimperializmus támadásával szemben, s számos, igen komoly sikert ért el a külső frontokon, ha két-három év leforgása alatt olyan erőkifejtésre volt képes, amely megrendítette a világimperializmus alapjait, ezt egyebek közt annak az egybeforrott, harcokban megedzett és kemény acélból kovácsolt kommunista pártnak köszönheti, amely sohasem hajhászta a nagy taglétszámot és minőségi összetételének javítását tartotta legfőbb gondjának. Lassalle-nak igaza volt, amikor azt mondotta, hogy a párt erősödik azáltal, hogy megtisztítja magát a szeméttől. Viszont kétségtelen az is, hogy ha például a világ legnagyobb szociáldemokrata pártja, a német szociáldemokrácia, az imperialista háború idején játékszernek bizonyult az imperializmus kezében, a háború után pedig agyaglábú óriásként a mélységbe zuhant, ez azért történt, mert évek során át arra törekedett, hogy mindenáron bővítse szervezeteit mindenféle kispolgári söpredékkel, amely kiölte belőle az eleven szellemet.

Tehát a Grúziái Kommunista Párt harmadik és utolsó soron levő feladata az, hogy megóvja a párt szilárdságát és tisztaságát, ne hajhássza a nagy taglétszámot, javítsa rendszeresen a párt minőségi összetételét és óvja meg a pártot a kispolgári-intellektuel nacionalista elemek beözönlésétől.

Beszédem végére értem, elvtársak, áttérek a következtetésekre:

1. Fejlesszék minden irányban a gazdasági építőmunkát, vessenek be ebbe a munkába minden erőt, kihasználva a nyugati tőkés csoportoknak és saját országuk kispolgári csoportjainak erőit és eszközeit.

2. Tapossák szét a nacionalizmus hidráját és teremtsék meg az internacionalizmus egészséges légkörét, hogy megkönnyítsék a kaukázusontúli szovjet köztársaságok gazdasági erőfeszítéseinek egyesítését — e köztársaságok függetlenségének megóvása mellett.

3. Óvják meg a pártot a kispolgári elemek beözönlésétől és őrizzék meg a párt szilárdságát, rugalmasságát, rendszeresen javítva annak minőségi összetételét.

Ez a Grúziái Kommunista Párt három soron levő fő feladata.

A Grúziái Kommunista Párt csak akkor tudja majd kézben tartani a kormányrudat és leküzdeni a gazdasági bomlást, ha teljesíti ezeket a feladatokat. (Taps.)

„Pravda Gruzii”
(„Grúzia igazsága”)
(Tiflisz) 108. sz.
1921. július 13.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Az orosz kommunisták politikai stratégiájáról és taktikájáról
Egy brosúra vázlatos terve
I
A fogalmak meghatározása és a vizsgálat tárgya

1. A politikai stratégia és taktika működésének határai, alkalmazásának területe. Ha abból indulunk ki, hogy a proletariátus mozgalmának két oldala, objektív és szubjektív oldala van, akkor megállapíthatjuk, hogy a stratégia és taktika működésének területe kétségtelenül csak a mozgalom szubjektív oldalára szorítkozik. A mozgalom objektív oldalát azok a fejlődési folyamatok alkotják, amelyek a proletariátuson kívül és körülötte, a proletariátusnak és pártjának akaratától függetlenül mennek végbe; végső soron ezek a folyamatok határozzák meg az egész társadalom fejlődését. A mozgalom szubjektív oldalát azok a folyamatok alkotják, amelyek a proletariátuson belül mennek végbe, mint az objektív folyamatok tükröződései a proletariátus tudatában; ezek a folyamatok gyorsítják vagy lassítják az objektív folyamatokat, de egyáltalában nem határozzák meg azokat.
2. A marxizmus elmélete, amely mindenekelőtt az objektív folyamatokat tanulmányozza fejlődésükben és elmúlásukban, meghatározza a fejlődés tendenciáját, rámutat arra az osztályra vagy azokra az osztályokra, amelyek elkerülhetetlenül hatalomra emelkednek, vagy amelyek elkerülhetetlenül elbuknak, amelyeknek bukniok kell.
3. A marxizmus programja, mely az elmélet következtetésein alapszik, meghatározza az emelkedő osztály, az adott esetben a proletariátus mozgalmának célját a kapitalizmus fejlődésének bizonyos szakaszára vagy az egész tőkés időszakra vonatkozólag (minimális program és maximális program).
4. A stratégia, amely a program útmutatásai szerint jár el és a harcoló erők, a belső (nemzeti) és a nemzetközi harcoló erők számbavételére támaszkodik, meghatározza azt az általános utat, azt az általános vonalat, amelynek szem előtt tartásával a proletariátus forradalmi mozgalmát a keletkezőben és fejlődőben levő erőviszonyok mellett a lehető legnagyobb eredmények elérése érdekében irányítani kell. Ennek megfelelően dolgozza ki azt a sémát, amely szerint a proletariátusnak és szövetségeseinek erőit a szociális fronton el kell osztani (általános diszlokáció). Nem szabad összetéveszteni az „erők elosztási sémájának kidolgozását” magának az erők elosztásának — az erők elhelyezésének — (konkrét és gyakorlati) munkájával, melyet a taktika és a stratégia együttesen hajt végre. Ez nem azt jelenti, hogy a stratégia csak az út meghatározására és a proletariátus táborához tartozó harci erők elosztási sémájának kidolgozására szorítkozik, ellenkezőleg, a stratégia irányítja a harcot és helyesbíti a mindenkori taktikát a fordulat egész időszakában oly módon, hogy ügyesen kihasználja a rendelkezésére álló tartalékokat, manőverez a taktika támogatása céljából.
5. A taktika — mely a stratégia útmutatásai és mind az adott ország, mind a szomszédos országok forradalmi mozgalmának tapasztalatai szerint jár el, minden adott pillanatban számol a proletariátus és szövetségesei erőinek állapotával (nagyobb vagy kisebb kulturáltság, nagyobb vagy kisebb szervezettség és tudatosság, bizonyos hagyományok, bizonyos mozgalmi formák, bizonyos  és kisegítő szervezeti formák), valamint az ellenség táborához tartozó erők állapotával, kihasznál minden súrlódást és minden zavart az ellenség táborában, és kijelöli azokat a konkrét utakat, amelyeken haladva a nagy tömegek a forradalmi proletariátus oldalára állíthatók és a szociális front hadállásaiba vezethetők (a stratégiai terv alapján megjelölt erőelosztási sémának megfelelően), — azokat az utakat, melyek a legbiztosabban készítik elő a stratégia sikereit. Ennek megfelelően adja ki vagy változtatja meg a párt jelszavait és utasításait.
6. A stratégia a történelmi fordulatok, áttörések pillanataiban változik, felöleli az egyik fordulattól (áttöréstől) a másikig terjedő időszakot, s ezért a mozgalmat olyan általános cél felé irányítja, amely átfogja a proletariátusnak erre az egész időszakra terjedő érdekeit; a stratégia arra törekszik, hogy megnyerje az egész időszakot kitöltő osztály háborút, s ezért ez alatt az időszak alatt változatlan marad.
taktikát, ellenkezőleg, az adott fordulat, az adott stratégiai időszak alapján váltakozó apályok és dagályok, a harcoló erők kölcsönös viszonya, a harc (a mozgalom) formái, a mozgalom üteme, a harc színtere határozzák meg minden adott pillanatban, minden adott terepen, s mivel ezek a tényezők az egyik fordulattól a másikig terjedő helyi és időbeli viszonyoktól függően változnak, ezért a taktika, mely nem az egész háborút, hanem csak a háború megnyeréséhez vagy elvesztéséhez vezető egyes csatákat fogja át, a stratégiai időszak folyamán többször változik (változhatik). A stratégiai időszak hosszabb a taktikai időszaknál. A taktika alá van rendelve a stratégia érdekeinek. A taktikai sikerek — általában — előkészítik a stratégiai sikereket. A taktika feladata abban áll, hogy úgy vigye harcba a tömeget, olyan jelszavakat adjon, úgy vezesse a tömegeket az új állásokhoz, hogy a harc a háború megnyerésével, vagyis stratégiai sikerrel végződjék. De vannak olyan esetek, mikor a taktikai siker meghiúsítja vagy késlelteti a stratégiai sikert, ezért az ilyen esetekben le kell mondani a taktikai sikerekről.
Példa. Kerenszkij idején, 1917 elején, a munkások és katonák között folytatott háborúellenes agitációnk kétségtelenül taktikai hátránnyal járt, mert a tömeg szónokainkat leráncigálta a szószékről, ütlegelte, néha darabokra szaggatta, a tömeg nem áramlott a pártba, hanem elhúzódott tőle. Ez az agitáció azonban, a taktikai kudarc ellenére is, nagy stratégiai sikert készített elő, mert a tömegek hamarosan megértették, hogy háborúellenes agitációnk helyes volt, ez pedig utóbb meggyorsította és megkönnyítette a tömegek átállását a párt oldalára.
Még egy példa. A Kommunista Internacionálénak az a követelése, hogy a 21 feltétel értelmében elhatároljuk magunkat a reformistáktól és centristáktól, kétségtelenül bizonyos taktikai hátrányt rejt magában, mert tudatosan csökkenti a Komintern „híveinek” számát és átmenetileg gyengíti a Kominternt, viszont nagy stratégiai előnyre vezet, mert megtisztítja a Kominternt a megbízhatatlan elemektől, ami kétségtelenül a Komintern megszilárdítását, belső egybeforrottságának erősödését, vagyis általában erejének növekedését fogja eredményezni.
7. Agitációs jelszó és akciójelszó. Ezeket összetéveszteni nem szabad, veszélyes. A „Minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszó az 1917. áprilistól októberig terjedő időszakban agitációs jelszó volt; októberben, miután a párt Központi Bizottsága október elején (október 10-én) határozatot hozott a „hatalom megragadásáról”, ez a jelszó akciójelszóvá lett. Bagdatyev csoportjának petrográdi áprilisi próbálkozása a kétféle jelszó összetévesztésén alapult.
8. Az utasítás (általános utasítás) az egész pártra kötelező egyenes felhívás akcióra ebben és ebben az időben, ezen és ezen a helyen. A „Minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszó április elején („tézisek”) propagandajelszó volt, júniusban agitációs jelszóvá, októberben pedig (október 10-én) akciójelszóvá vált — viszont október végén már egyenes utasítássá lett. Itt az egész pártra kötelező általános utasításról beszélek, de magától értetődik hogy az általános utasítást továbbfejlesztő helyi utasítások is kellenek.
9. A kispolgárság ingadozásait, különösen a politikai válságok élesedése idején (Németországban a Reichstag-választás idején, Oroszországban Kerenszkij idején áprilisban, júniusban, augusztusban, ugyancsak Oroszországban Kronstadt idején 1921-ben) gondosan kell tanulmányozni, ki kell használni, számításba kell venni, de azok hatása alá kerülni veszélyes és végzetes a proletariátus ügyére. Az ilyen ingadozások alapján nem szabad megváltoztatni az agitáció jelszavait, de meg lehet és olykor meg is kell változtatni vagy el kell halasztani egyik-másik utasítást, s — esetleg — egyik-másik jelszót (akciójelszót) is. „24 óra leforgása alatt” megváltoztatni a taktikát — ez éppen az utasítás, sőt az akciójelszó megváltoztatására is vonatkozik, de semmi esetre sem az agitációs jelszó megváltoztatására. (Lásd az 1917. június 9-i tüntetés elhalasztását és más hasonló tényeket.)
10. A stratéga és a taktikus művészete abban rejlik, hogy az agitációs jelszót ügyesen és idejében akciójelszóvá formálja át, az akciójelszót pedig szintén ügyesen és idejében meghatározott, konkrét utasításokba önti.
II
Történelmi fordulatok Oroszország fejlődésében

1. Az 1904—1905-ös fordulat (az orosz-japán háború feltárta egyfelől, hogy mennyire ingatag az önkényuralom, másfelől, hogy milyen erős a proletár- és a parasztmozgalom) és Lenin „Két taktikája” mint a fordulatnak megfelelő marxista stratégiai terv. Fordulat a burzsoá-demokratikus forradalom felé (ez a fordulat lényege). Nem burzsoá-liberális alku a cárizmussal a kadetok hegemóniája alatt, hanem burzsoá-demokratikus forradalom a proletariátus hegemóniája alatt. (Ez a stratégiai terv lényege.) Ez a terv abból indult ki, hogy az oroszországi burzsoá-demokratikus forradalom lökést ad a Nyugat szocialista mozgalmának, ott forradalmat vált ki és Oroszországnak megkönnyíti, hogy a burzsoá forradalomról szocialista forradalomra menjen át (lásd még a III. pártkongresszus jegyzőkönyvét, Lenin kongresszusi beszédeit, úgyszintén Leninnek a kongresszuson és a „Kadetok győzelme” c. brosúrájában a diktatúra fogalmáról adott elemzését). A belső és a nemzetközi harcoló erők kötelező számbavétele, s általában a fordulat időszakának gazdasági és politikai elemzése. A februári forradalom, mely a „Két taktika” stratégiai tervének legalább kétharmadát megvalósította, ezt az időszakot lezárta.
2. Az 1917. februári-márciusi fordulat a szovjet forradalom felé (az imperialista háború, amely elsöpörte az önkényuralmi rendszert, felfedte a kapitalizmus teljes tarthatatlanságát, világossá tette, hogy a szocialista forradalom, mint a válságból kivezető egyetlen út, teljesen elkerülhetetlen).
Különbség a nép, a burzsoázia és az angol-francia tőke által végrehajtott „dicső” februári forradalom (nemzetközi viszonylatban ez a forradalom, mivel a hatalmat a kadetok kezébe adta, semmi féle komolyabb változást nem idézett elő, hiszen csak az angol-francia tőke politikáját folytatta) és a mindent felforgató Októberi Forradalom között.
Lenin „Tézisei”, mint az új fordulatnak megfelelő stratégiai terv. A proletárdiktatúra, mint kiút. Ez a terv abból indul ki, hogy „megkezdjük a szocialista forradalmat Oroszországban, megdöntjük saját burzsoáziánkat, ily módon kirobbantjuk a forradalmat Nyugaton, azután pedig nyugati elvtársaink segítenek majd nekünk abban, hogy végigvigyük forradalmunkat”. Feltétlenül elemezni kell ennek a fordulati időszaknak gazdaságát, belpolitikáját és nemzetközi politikáját (a „kettőshatalom” időszaka, koalíciós kombinációk, a Kornyilov-lázadás, mint a Kerenszkij-uralom halálának előjele, a háborúval való elégedetlenség okozta forrongás a nyugati országokban).
3. Az 1917 októberi fordulat (fordulat nemcsak az orosz történelemben, hanem a világtörténelemben is), a proletárdiktatúra megteremtése Oroszországban (1917 október—november—december és 1918 első fele), mint a nemzetközi szociális front áttörő támadása a világimperializmus ellen, mint fordulat a kapitalizmus felszámolása és a szocialista rendszer világméretekben való megvalósítása felé, és mint az a korszak, amelyben az imperialista háború helyett megindult a polgárháború (a békéről szóló dekrétum, a földről szóló dekrétum, a nemzetiségekről szóló dekrétum, a titkos szerződések közzététele, az építőmunka programja, Lenin beszédei a II. Szovjetkongresszuson ,Lenin „A Szovjethatalom feladata” c. brosúrája, a gazdasági építés).
Tüzetesen kell elemezni a még hatalomra nem jutott, ellenzékben levő kommunizmus stratégiája és taktikája s a hatalomra jutott kommunizmus stratégiája és taktikája közötti különbséget.
Nemzetközi helyzet: a két imperialista klikk tovább folyó háborúja, mint az oroszországi Szovjethatalom létének és fejlődésének kedvező feltétele (a breszti béke megkötése után).
4. Irányvétel az intervenciósok elleni hadműveletekre (1918 nyarától 1920 végéig). Ez az irányvétel a békés építés rövid időszaka, vagyis a breszti béke után kezdődött, amely Szovjet-Oroszország katonai gyengeségét tükrözte és annak szükségességét hangsúlyozta, hogy Oroszországban meg kell teremteni a Vörös Hadsereget, mint a szovjet forradalom legfőbb védőjét. A csehszlovákok fellázadnak, az Antant csapatai megszállják Murmanszkot, Arhangelszket, Vlagyivosztokot, Bakut, az Antant háborút üzen Szovjet-Oroszországnak — mindez végérvényesen megszabta a fordulatot a megindult békés építéstől a hadműveletek felé, a világforradalom tűzhelyének a belső és külső ellenségek támadásaival szemben való megvédése felé. (Lenin beszédei a breszti békéről stb.) Mivel a szociális forradalom sokáig várat magára és mi, különösen az előbb említett vidékek megszállása után, mely nem váltotta ki a Nyugat proletárjainak komoly tiltakozását, egymagunkra vagyunk hagyatva, kénytelenek voltunk megkötni a gálád breszti békét, hogy lélegzethez jutva megszervezhessük saját Vörös Hadseregünket, hogy saját erőnkből megvédelmezzük a Szovjet Köztársaságot.
Mindent a frontnak, mindent a köztársaság védelmére.” Ezért a Honvédelmi Tanács megteremtése stb. Ez — háborús időszak, amely Oroszország egész belső és külső életére rányomta bélyegét.
5. Irányvétel a békés építésre 1921 elejétől Vrangel leverése után, béke több burzsoá állammal, szerződés Angliával stb.
A háború véget ért, mivel azonban a nyugati szocialisták még nem képesek segíteni nekünk népgazdaságunk helyreállításában, ezért mi, akiket ipari tekintetben fejlettebb burzsoá államok gazdaságilag körülzárnak, engedményekre kényszerülünk: kereskedelmi szerződésekre egyes burzsoá államokkal és koncessziós szerződésekre egyes tőkés csoportokkal; ezen a (gazdasági) téren is magunkra vagyunk hagyatva, magunknak kell magunkon segítenünk. Mindent a népgazdaság helyreállítására. (Lásd Lenin ismert beszédeit és brosúráit.) A Honvédelmi Tanács a Munka és Honvédelem Tanácsává alakul át.
6. A párt fejlődésének szakaszai 1917-ig:
a) A fő mag, különösen az „Iszkra”-csoport stb. kikovácsolása. Harc az ökonomizmus ellen. A Credo.
b) A párt kádereinek, mint a jövendő összoroszországi munkáspárt alapjának kialakulása (1895—1903). A II. pártkongresszus.
c) A káderek munkáspárttá fejlődése és a párt feltöltése új, mozgósított pártmunkásokkal a proletármozgalom folyamán (1903—1904). A III. pártkongresszus.
d) A mensevikek harca a pártkáderek ellen, hogy a pártkádereket feloldják a pártonkívüli tömegben („munkáskongresszus”) és a bolsevikok harca a pártkádereknek, mint a párt jelleg alapjának megtartásáért. A londoni kongresszus és a munkáskongresszus híveinek veresége.
e) Likvidátorok és pártigenlők. A likvidátorok veresége (1908—1910).
f) 1908-tól 1916-ig bezárólag. Az illegális és legális munkaformák egybekapcsolásának időszaka és a pártszervezetek növekedése a munka minden területén.
7. A kommunista párt, mint a „kardhordozókhoz” hasonló rend a szovjet államban, mint olyan rend, amely a szovjet állam szerveit irányítja és lelkesíti munkájukat.
régi gárda jelentősége ezen a hatalmas renden belül. A régi gárda feltöltése az utóbbi három-négy év alatt megedződött új funkcionáriusokkal.
Igaza volt-e Leninnek, amikor engesztelhetetlen harcol folytatott a békítgetők ellen? Igaza volt, mert különben a párt felhígult volna és nem szervezet volna, hanem különnemű elemek egyvelege, a pártnak nem lett volna meg az a belső egysége és összeforrottsága, nem lett volna meg az a példátlan fegyelme és rugalmassága, mely nélkül a párt és az általa vezetett Szovjethatalom nem bírta volna ki a világimperializmus nyomását. „A párt erősödik azzal, hogy megtisztítja magát” — mondja helyesen Lassalle. Mindenekelőtt a minőség, s csak azután a mennyiség.
8. A proletárpárt szükségességének vagy szükségtelenségének és a párt szerepének kérdése. A párt a proletariátus parancsnoki kara és vezérkara, mely a proletariátus minden harcát a harc minden terén vezeti és a harc legkülönbözőbb formáit egy egésszé egyesíti. Azt mondani, hogy nincs szükség kommunista pártra, egyértelmű azzal, hogy a harcban álló proletariátusnak nincs szüksége vezérkarra, vezető magra, amelynek különleges feladata, hogy a harc feltételeit tanulmányozza és a harc módszereit kidolgozza; a kommunista párt szükségtelenségéről beszélni annyi, mint azt állítani, hogy jobb vezérkar nélkül harcolni, mint vezérkarral, ami ostobaság.
III
Kérdések

1. Az önkényuralom szerepe az orosz-japán háború előtt és után. Az orosz-japán háború feltárta, hogy az orosz önkény-uralom mennyire rothadt és gyenge. Az 1905.-ös októberi sikeres általános politikai sztrájk teljesen nyilvánvalóvá tette az önkényuralom gyengeségét (agyaglábon álló kolosszus). De 1905 nemcsak azt tárta fel, hogy az önkényuralom gyenge, hogy a liberális burzsoázia satnya s az orosz proletariátus erős, hanem megcáfolta azt a korábban közkeletű véleményt is, hogy az orosz önkényuralom Európa zsandárja, hogy az orosz önkényuralom elég erős ahhoz, hogy Európa zsandárja legyen. A tények bebizonyították, hogy az orosz önkényuralom az európai tőke segítsége nélkül még saját munkásosztályával sem képes megbirkózni. Amíg Oroszország munkásosztálya aludt, az orosz parasztság pedig meg se moccant és hitt a cár atyuskában, addig az orosz önkényuralomnak valóban megvolt a lehetősége arra, hogy Európa zsandárja legyen, de 1905 és mindenekelőtt az 1905. január 9-i sortűz felébresztette az orosz proletariátust, és az 1905. évi agrármozgalom gyökerében megingatta a muzsiknak a cárba vetett hitét. Most az európai ellenforradalom súlypontja az orosz földesurakról az angol-francia imperialista bankárokra helyeződött át. A német szociáldemokraták, akik a proletariátussal szemben 1914-ben elkövetett árulásukat arra hivatkozva próbálták igazolni, hogy az orosz önkényuralom ellen, Európa zsandárja ellen indított háború progresszív háború, ezzel tulajdonképpen csak a múlt kísértetét játszották ki ütőkártyául, persze hamiskártyás módjára, mert Európa igazi zsandárjai, akiknek elegendő erejük és eszközük volt ahhoz, hogy zsandárok lehessenek, nem Petrográdon, hanem Berlinben, Párizsban, Londonban székeltek.
Most már mindenki világosan látta, hogy Európa nemcsak szocializmust importál Oroszországba, hanem ellenforradalmat is a cárnak nyújtott kölcsönök stb. formájában, Oroszország pedig politikái emigránsokon kívül — forradalmat is exportál Európába. (Mindenesetre 1905-ben Oroszország vitte be Európába az általános sztrájkot, mint a proletariátus harci eszközét.)
2. „Mikor érett a gyümölcs?” Hogyan lehet megállapítani, hogy elérkezett a forradalmi robbanások pillanata?
Mikor lehet azt mondani, hogy a „gyümölcs megérett”, az előkészítő szakasz befejeződött és meg lehet kezdeni az akciókat?
– – a) Amikor a tömegek forradalmi hangulata forrásba jön és kicsap a medréből, akciójelszavaink és utasításaink pedig elmaradnak a tömegek mozgalmától (lásd Lenin „A Dumában való részvételért” c. cikkét, az 1905 október előtti időszakot), amikor csak nagy nehezen és nem mindig sikeresen tarthatjuk vissza a tömegeket, mint például a Putyilov-gyár munkásainak és a géppuskásoknak 1917 júliusi tüntetése idején (lásd Lenin „«Baloldaliság» .. .” c. munkáját is).
– – b) Amikor az ellenség táborában a bizonytalanság és zűrzavar, a bomlás és széthullás tetőfokára hág, amikor az ellenséges tábor szökevényeinek és szakadásainak száma nem napról-napra, de óráról-órára nő, amikor az úgynevezett semleges elemek, a városi és falusi kispolgári tömeg milliói határozottan kezdenek elfordulni az ellenségtől (az önkényuralomtól, illetőleg a burzsoáziától) és a proletariátus szövetségét keresik, amikor ennek következtében az ellenség igazgatási és elnyomó apparátusai nem hatnak többé, megbénulnak, használhatatlanná válnak stb. és így utat nyitnak a proletariátusnak, hogy érvényesíthesse jogát a hatalom megragadására.
– – c) Amikor ez a két mozzanat (és b pont) időben egybeesik, ami a valóságban rendszerint így is szokott lenni.
Egyesek azt hiszik, hogy a roham megkezdéséhez elegendő megállapítani a hatalmon levő osztály elhalásának objektív folyamatát. Ez azonban helytelen. Ezen kívül még elő kell készíteni a roham sikeréhez elengedhetetlen szubjektív feltételeket is. A stratégiának és a taktikának éppen az a feladata, hogy a roham szubjektív feltételeinek előkészítő munkáját ügyesen, késedelem nélkül végezze, hogy ez a munka lépést tartson az uralkodó osztály hatalmának objektív elhalási folyamataival.
3. Az időpont megválasztása. Amennyiben a csapás időpontját valóban a párt határozza meg, nem pedig az események kényszerítik rá a pártra, az időpont sikeres megválasztásának két feltétele van; a) „a gyümölcs érettsége” és b) valamilyen kirívó esemény, kormánycselekedet, vagy valamilyen helyi jellegű, elemi erővel kitörő megmozdulás, mint a tömegek számára megfelelő és érthető alkalom a roham megindítására, a csapás megkezdésére. Ha nem vetünk számot ezzel a két feltétellel, akkor megtörténhet, hogy a csapás nemcsak hogy nem lesz az ellenség ellen indított, egyre növekvő és erősödő általános rohamok kiindulópontja, nemcsak hogy nem fejlődik ki mennydörgésszerű, megsemmisítő csapássá (pedig tulajdonképpen ez az értelme és rendeltetése az időpont helyes megválasztásának), hanem ellenkezőleg, nevetséges puccsá fajulhat, mely a kormánynak és általában az ellenségnek kapóra jön, tekintélye emelése céljából, és kedvező alkalommá és kiinduló ponttá válhat arra, hogy a pártot szétrombolják, vagy mindenesetre demoralizálják. Például, az időpont megválasztása szempontjából szerencsétlen volt a Központi Bizottság egy részének az az indítványa, hogy tartóztassuk le a Demokratikus Tanácskozást; a Központi Bizottság elvetette ezt az indítványt, mert nem felelt meg (egyáltalában nem felelt meg) a második követelménynek (lásd fentebb).
Általában őrizkedni kell attól, hogy az első csapás (az időpont megválasztása) puccsá váljék, s ennek érdekében szigorúan szem előtt kell tartani a két fentebb említett feltételt.
4. „Erőpróba.” Olykor előfordul, hogy a párt, amikor döntő akciókat készít elő és úgy látja, hogy elegendő tartalékot halmozott fel, célszerűnek tartja, hogy próbaakciót indítson, kipróbálja az ellenség erejét, ellenőrizze saját erőinek harckészségét. A párt vagy tudatosan, saját elhatározásából rendez ilyen erőpróbát (az 1917 június 10-re tervezett, majd elhalasztott tüntetés és a helyette június 18-án rendezett tüntetés), vagy pedig a helyzet, az ellenség időelőtti fellépése és általában valamely előre nem látott jelenség kényszeríti a pártot erőpróbára (Kornyilov lázadása 1917 augusztusában és a kommunista párt ellenakciója, amely nagyszerű erőpróba volt). Az „erőpróbát” nem szabad a májusi tüntetésekhez hasonló egyszerű tüntetésnek tekinteni, az erőpróbát tehát nem minősíthetjük egyszerű seregszemlének, az erőpróba súlyánál és esetleges következményeinél fogva kétségtelenül több az egyszerű tüntetésnél, noha kevesebb a felkelésnél — olyasvalami, ami a tüntetés és a felkelés vagy általános sztrájk között van. Kedvező feltételek esetén az erőpróba első csapássá (az időpont megválasztása), felkeléssé fejlődhet (pártunk megmozdulása október végén), viszont kedvezőtlen feltételek esetén a pártot szétzúzás veszélyével fenyegetheti (az 1917. július 3—4-i tüntetés). Ezért erőpróbát a legcélszerűbb akkor rendezni, mikor a „gyümölcs megérett”, mikor az ellenfél tábora eléggé demoralizált, mikor a párt már bizonyos tartalékot is gyűjtött, szóval: mikor a párt felkészült a támadásra, mikor a párt arra is el van készülve, hogy az erőpróba a helyzet következtében esetleg első csapássá, majd az ellenség ellen intézett általános támadássá válik. Amikor a párt erőpróbát rendez, készen kell lennie mindenre.
5. „Seregszemle.” A seregszemle egyszerű tüntetés, amelyet csaknem minden helyzetben végre lehet hajtani (például májusi tüntetés sztrájkkal vagy anélkül). Ha a seregszemlét nem a közvetlen robbanás küszöbén rendezik, hanem többé-kevésbé „békés” időben, legfeljebb a hatalom rendőri apparátusával vagy néhány katonai egységgel való összeütközéssel végződhet, anélkül hogy akár a párt, akár az ellenfél nagyobb kárt szenvedne. Ha azonban a seregszemlét a közelgő robbanások izzó légkörében tartják, akkor az könnyen időelőtti döntő összeütközésbe sodorhatja a pártot az ellenféllel, s ha a párt még gyenge és nem készült fel az ilyen összeütközésekre, az ellenfél sikeresen használhatja ki az ilyen „seregszemlét” és szétzúzhatja a proletariátus erőit (ezért figyelmeztetett a párt 1917 szeptemberében több ízben arra, hogy „ne üljenek fel a provokációnak”). Ezért a már megérett forradalmi válság légkörében nagyon óvatosan kell alkalmazni a seregszemle módszerét, nem szabad megfeledkezni arról, hogy a párt gyengesége esetén az ellenfél a seregszemlét a proletariátus szétzúzásának, vagy mindenesetre komoly meggyengítésének eszközéül használhatja ki. És fordítva, ha a párt már felkészült a harcra, az ellenség sorai pedig nyilvánvalóan demoralizáltak, nem szabad elmulasztani az alkalmat, hogy „seregszemlével” kezdve, „erőpróbára” térjünk át (feltéve, hogy a körülmények kedvezők — „a gyümölcs megérett” stb.) és azután általános rohamot indítsunk.
6. Támadó taktika (a felszabadító háborúk taktikája, mikor a proletariátus már megragadta a hatalmat).
7. A rendezett visszavonulás taktikája. Hogyan kell, mikor az ellenség nyilván fölényben van, ügyesen visszavonulni, úgy hogy ha már nem is lehet megmenteni a hadsereg zömét, legalább kádereit mentsük meg (lásd Lenin „«Baloldaliság» …”). Hogyan vonultunk vissza utolsóknak, például a Vitte—Dubaszov duma bojkottja idején. A visszavonulás taktikája és a megfutamodás „taktikája” (mensevikek) közötti különbség.
8. Védelmi taktika, mint a káderek megőrzésének és az erőgyűjtésnek elengedhetetlen eszköze, mikor a jövendő harcokra várnunk kell. Ez a taktika arra kötelezi a pártot, hogy a harc minden terén, kivétel nélkül, foglaljon el állásokat, hozzon rendbe minden fegyvernemet, vagyis minden szervezeti formát, ne hagyjon figyelmen kívül egyetlenegyet sem, bármily jelentéktelennek látszik is, mert senki sem tudja előre, hogy hol lesz a harcok első színtere s hogy a döntő harcok megindításakor a mozgalom melyik formája, vagy melyik szervezeti forma lesz kiindulópont és hathatós fegyver a proletariátus kezében. Más szóval: a pártnak, amikor a védelem és erőgyűjtés időszakában döntő harcokat vár, tetőtől-talpig fel kell fegyverkeznie. Harcokat vár… De ez nem azt jelenti, hogy a pártnak ölhetett kézzel kell várakoznia s meddő szemlélővé válva, a forradalom pártjából (ha ellenzékben van) a kivárás pártjává kell fajulnia, — nem, a pártnak az ilyen időszakban kerülnie kell a csatákat, ki kell térnie a csaták elől, ha még nem tudott összegyűjteni kellő erőt, vagy ha a helyzet ránézve kedvezőtlen, de nem szabad elmulasztania egyetlen alkalmat sem — természetesen kedvező viszonyok között —, hogy az ellenséget csatára kényszerítse, amikor ez az ellenségre hátrányos, hogy az ellenséget állandó feszültségben tartsa, az ellenség erőit lépésről-lépésre bomlassza és demoralizálja, a proletariátus erőit lépésről-lépésre gyakorlatoztassa a proletariátus mindennapi érdekeit érintő harcokban és ily módon saját erőit gyarapítsa.
A védelem csakis ebben az esetben lehet valóban aktív védelem, és a párt csakis ebben az esetben lesz igazán akció-párt, nem pedig a szemlélődő kivárás pártja, csakis ebben az esetben nem fogja elbámészkodni, nem fogja elszalasztani a döntő akciók pillanatát, csakis ebben az esetben nem fogják készületlenül érni az események. Szolgáljon intő például Kautsky és társai esete, akik — hála „bölcs” taktikájuknak, szemlélődő várakozásuknak és még „bölcsebb” passzivitásuknak — elbámészkodták a nyugati proletárforradalom bekövetkezésének pillanatát. Szolgáljon még intő például a mensevikek és eszerek esete, akik — hála a föld és a béke kérdésében követett vég nélküli kivárási taktikájuknak — elszalasztották a hatalmat. Másrészt világos az is, hogy nem szabad visszaélni az aktív védelmi taktikával, a tettek (akciók) taktikájával, mert ebben az esetben az a veszély fenyeget, hogy a kommunista párt forradalmi akció-taktikája a „forradalmi” gimnasztika taktikájává, vagyis olyan taktikává válik, amely nem a proletariátus erőinek gyűjtésére és harckészségének fokozására, tehát nem a forradalom meggyorsítására, hanem a proletariátus erőinek szétszórására, harckészségének gyengítésére, tehát a forradalom ügyének késleltetésére vezet.
9. A kommunista stratégia és taktika általános alapelvei. Három ilyen alapelv van:
a) Alapelvül fogadjuk el azt a marxizmus elmélete által megállapított és a forradalmi gyakorlat által megerősített tételt, hogy a tőkés államokban a proletariátus az egyetlen mindvégig forradalmi osztály, amelynek érdeke, hogy az emberiség teljesen megszabaduljon a kapitalizmustól s ennélfogva arra hivatott, hogy az elnyomott és kizsákmányolt tömegek vezére legyen a kapitalizmus megdöntéséért folyó harcban, tehát minden munkát a proletárdiktatúra biztosítására kell irányítani.
b) Alapelvül fogadjuk el azt a marxizmus elmélete által megállapított és a forradalmi gyakorlat által megerősített tételt, hogy bármely ország kommunista pártjának stratégiája és taktikája csak abban az esetben lehet helyes, ha a kommunista pártok nem zárkóznak be „saját” országuk, „saját” hazájuk, „saját” proletariátusuk érdekkörébe, hanem — ellenkezőleg —, számolva saját országuk viszonyaival és helyzetével, a nemzetközi proletariátus érdekeit, más országok forradalmának érdekeit állítják homloktérbe, vagyis, ha ezek a pártok lényegükben, szellemükben internacionalista pártok, ha megteszik „a maximumát annak, ami egy országban (saját országukban) valamennyi ország forradalmának fejlesztése, támogatása, felébresztése érdekében megvalósítható” (lásd Lenin „A proletárforradalom és a renegát Kautsky” c. művét).
c) Kiindulópontnak fogadjuk el, hogy amikor a stratégiát és taktikát megváltoztatjuk, amikor új stratégiai terveket és taktikai vonalakat kell kidolgoznunk, akkor el kell vetni mindennemű — baloldali és jobboldali — doktrinerséget (Kautsky, Akszelrod, Bogdanov, Buharin), el kell vetni a szemlélődő módszert, valamint az idézetek és történelmi párhuzamok, a kiagyalt tervek és élettelen formulák módszerét (Akszelrod, Plehanov), el kell ismerni, hogy nem „feküdni”, hanem állni kell a marxizmus álláspontján, hogy „nemcsak magyarázni kell a világot”, hanem „át kell alakítani” azt, hogy nem „a proletariátus hátulját kell szemlélni” és nem az események mögött kell kullogni, hanem vezetni kell a proletariátust és a tudattalan folyamat tudatos kifejezőjének kell lenni (lásd Lenin „Ösztönösség és tudatosság” c. művét és Marx „Kommunista kiáltványá-nak” azt a helyét, amely arról szól, hogy a kommunisták a proletariátus legmesszebb látó és élenjáró részét alkotják).
Mindegyik alapelvet, különösen a második és harmadik alapelvet Oroszország és a Nyugat forradalmi mozgalmának tapasztalataiból vett tényekkel kell szemléltetni.
10. Feladatok:
a) Meg kell hódítani a kommunizmusnak a proletariátus élcsapatát (vagyis: összefogni a kádereket, megteremteni a kommunista pártot, kidolgozni a programot, a taktikai elveket). A propaganda, mint a munka alapvető formája.
b) Az élcsapat oldalára kell vonni a munkások és általában a dolgozók széles tömegeit (a tömegeket el kell vezetni a harci állásokhoz). A munka alapvető formája — a tömegek gyakorlati akciói, mint a döntő harcok bevezetője.
11. Szabályok:
a) Fel kell használni a proletariátus szervezésének kivétel nélkül minden formáját és a mozgalom, a harc minden formáját (területét). (A mozgalom formái: parlamenti és parlamenten kívüli, legális és illegális formák.)
b) Meg kell tanulni, hogyan kell alkalmazkodni a mozgalom formáinak gyors váltakozásához, illetve a mozgalom egyik formájának másikkal való kiegészítéséhez, meg kell tanulni, hogyan kell egybekapcsolni a legális formákat az illegálisakkal, a parlamenti formákat a nem-parlamenti formákkal (példa: a bolsevikok 1917 júliusában a legális formákról gyorsan áttérnek az illegális formákra, a lénai napokban a parlamenten kívüli mozgalmat egybekapcsolják a dumában szervezett akciókkal).
12. A kommunista párt stratégiája és taktikája a hatalom megragadása előtt és után. Négy sajátosság.
a) Az Októberi Forradalom után kialakult európai és különösen oroszországi helyzetben a legfontosabb — a nemzetközi szociális front áttörése (az orosz burzsoázián aratott győzelem eredményeképpen) Oroszország térségében, Oroszország proletariátusa által (szakítás az imperializmussal, a titkos szerződések közzététele, imperialista háború helyett polgárháború, felhívás a katonákhoz, hogy barátkozzanak a fronton, felhívás a munkásokhoz, hogy keljenek fel kormányaik ellen). Ez az áttörés fordulatot jelentett a világtörténelemben, mert közvetlenül fenyegette a világimperializmus egész épületének épségét, mert a Nyugaton harcoló erők viszonyát gyökeresen megváltoztatta Európa munkásosztályának előnyére. Ez pedig azt jelenti, hogy az orosz proletariátus és pártja nemzeti erőből nemzetközi erővé lett, és ugyanakkor saját nemzeti burzsoáziája megdöntésének régi feladata helyébe a nemzetközi burzsoázia megdöntésének új feladata lépett, mivel pedig a nemzetközi burzsoázia, érezve a halálos veszélyt, az orosz áttörés felszámolását tűzte ki legközelebbi céljául s szabad erőit (tartalékait) Szovjet-Oroszország ellen összpontosította, ezért Szovjet-Oroszországnak is a védelem érdekében összpontosítania kellett minden erejét, kénytelen volt felfogni, magára vonni a nemzetközi burzsoázia fő csapását. Mindez jelentősen megkönnyítette a nyugati proletárok harcát saját burzsoáziájuk ellen és megsokszorozta a Nyugat proletariátusának az orosz proletariátus, mint a nemzetközi proletariátus élharcosa iránt érzett rokonszenvét.
A burzsoázia megdöntése egy országban ilyen formán nemzetközi méretű harcra, más síkon folyó harcra, a proletárállamnak az ellenséges tőkés államok elleni harcára vezetett, ami új feladat, s így az orosz proletariátus, amely eddig a nemzetközi proletariátus egyik osztaga volt, mostantól élosztaggá, a nemzetközi proletariátus élcsapatává vált.
Így tehát az a feladat, hogy a Nyugaton forradalmat váltson ki azért, hogy ezzel megkönnyítse magának, azaz Oroszországnak, a forradalom végig vitelét, óhajból teljesen gyakorlati napi feladattá vált. A viszonyokban (különösen a nemzetközi viszonyokban) Október által előidézett fordulat teljes egészében Október műve. A februári forradalom semmit sem változtatott a nemzetközi viszonyokon.
b) Az Október után kialakult oroszországi helyzet második fontos jellegzetessége az, hogy Oroszországban megváltozott mind a proletariátusnak, mind pártjának helyzete. Korábban, Október előtt, a proletariátus legfőbb gondja az volt, hogy a burzsoázia megdöntésére megszervezzen minden harci erőt, azaz a feladat főleg kritikai és romboló jellegű volt. Most, Október után, mikor a burzsoázia már nincs többé hatalmon, az állam pedig proletárállammá lett, a régi feladat idejét múlta, helyébe új feladat lépett: meg kell szervezni Oroszország minden dolgozóját (a parasztságot, a kis- és háziiparosokat, az értelmiséget, az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság területén élő elmaradt népeket), egyrészt hogy felépítsük az új Szovjet-Oroszországot, gazdasági és katonai apparátusát, másrészt hogy elnyomjuk a megdöntött, de még nem megsemmisített burzsoázia ellenállását.
c) A proletariátus Oroszországon belül megváltozott helyzetének és az új feladatnak megfelelően megváltozott a proletariátusnak Oroszország burzsoá és kispolgári csoportjai és rétegei irányában követett politikája is. Korábban (a burzsoázia megdöntésének küszöbén) a proletariátus elvetette a burzsoá csoportokkal való egyes megegyezések politikáját, mert az ilyen politika a hatalmon levő burzsoázia erősítésére vezetett; most, ellenkezőleg, a proletariátus az egyes megegyezések mellett száll síkra, mivel ezek erősítik hatalmát, bomlasztják a burzsoáziát, megkönnyítik, hogy a proletariátus engedelmességre bírja a burzsoázia egyes csoportjait, megkönnyítik ezek asszimilációját. Különbség a „reformizmus” és az egyes megegyezések politikája között (az előbbi feltétlenül elveti a forradalmi akciók módszerét, az utóbbi nem, s ha ez utóbbi politikát forradalmárok alkalmazzák, akkor az forradalmi módszerből indul ki; az előbbi terjedelmében szűkebb, az utóbbi — tágabb). (Lásd alább a „reformizmusról” és a „megegyezések politikájáról”.)
d) A proletariátus és a kommunista párt erejének és eszközeinek óriási növekedésével párhuzamosan a kommunista párt stratégiai munkájának köre is kiterjedt. Azelőtt a kommunista párt stratégiai munkája arra szorítkozott, hogy stratégiai tervet készítsen, hogy manőverezzen a proletariátus mozgalmának és szervezeteinek különböző formái, valamint a különböző mozgalmi követelések (jelszavak) között, hogy új követeléseket támasszon, másokat felváltson, s hogy kihasználja a különböző osztályok között fennálló ellentétek szegényes tartalékát, melynek felhasználási keretei és lehetőségei a párt gyengesége miatt rendszerint szűkek és korlátozottak voltak; most, Október után, előszöris gyarapodtak a tartalékok (ellentétek Oroszország társadalmi csoportjai között, osztályellentétek és nemzetiségi ellentétek a környező államokban, ellentétek a környező államok között, erősödő szocialista forradalom Nyugaton, erősödő forradalmi mozgalom Keleten és általában a gyarmatokon stb.), másodszor, megsokszorozódtak a manőverezés eszközei és lehetőségei (a régi eszközöket kiegészítették újak, mint például a diplomáciai munka, reálisabb összeköttetések létesítése a nyugati szocialista mozgalommal, valamint a keleti forradalmi mozgalommal is), harmadszor, a tartalékok felhasználásának új, tágabb lehetőségei nyíltak meg, mert megsokszorozódtak a proletariátus erői és eszközei, mert a proletariátus Oroszországban saját fegyveres erővel rendelkező uralkodó politikai erő lett, nemzetközi viszonylatban pedig a forradalmi világmozgalom élcsapatává vált.
13. Külön pontok: a) a mozgalom ütemének kérdése és szerepe a stratégia és taktika meghatározásánál, b) a reformizmus kérdése, a megegyezésekpolitikájának kérdése és e kettőnek kölcsönös viszonya.
14. „Reformizmus” („megalkuvás”), „megegyezési politika” és „egyes megegyezések” — három különböző dolog (mindegyikről külön kell írni). A mensevikek megegyezései elfogadhatatlanok, mert a reformizmusbólazaz a forradalmi akciók tagadásából indulnak ki, ezzel szemben a bolsevikok megegyezései a forradalmi akciók szükségleteiből indulnak ki. Éppen ezért a mensevikeknél a megegyezések rendszerré, megegyezési politikáváválnak, ezzel szemben a bolsevikok csak az egyes konkrét megegyezéseket helyeslik, de nem csinálnak azokból külön megegyezési politikát.
15. Az oroszországi kommunista párt fejlődésének három időszaka:
a) a proletariátus élcsapatának (azaz pártjának) kialakulási időszaka, a pártkáderek kikovácsolásának időszaka (a párt ebben az időszakban gyenge, van programja, vannak általános taktikai alapelvei, de mint tömegakciók pártja — gyenge);
b) a kommunista párt vezetésével folyó forradalmi tömegharc időszaka. A párt ebben az időszakban a tömegagitáció szervezetéből a tömegakciók szervezetévé válik, az előkészítő időszakot felváltja a forradalmi akciók időszaka;
c) a hatalom megragadása után, a kommunista pártnak kormányzó párttá alakulása után következő időszak.
16. Az orosz proletárforradalom politikai ereje abban rejlik, hogy ott a parasztság agrárforradalma (a feudalizmus megdöntése) a proletariátus (és nem a burzsoázia) vezetésével ment végbe, hogy ennek következtében a burzsoá-demokratikus forradalom a proletárforradalom előjátéka volt, hogy a parasztság dolgozó elemeinek és a proletariátusnak kapcsolata, a parasztság támogatása a proletariátus által nemcsak politikailag volt biztosítva, hanem a Szovjetekben szervezetileg is le volt rögzítve, s ezért a lakosság óriási többsége rokonszenvezett a proletariátussal (éppen ezért nem baj, ha maga a proletariátus nincs többségben az országban).
Európa (a kontinens) proletárforradalmainak gyengesége abban rejlik, hogy ott a proletariátusnak sem ilyen kapcsolata nincs, sem ilyen támogatást nem kap a falu részéről, ott a parasztság felszabadítása a feudalizmus alól a burzsoázia (és nem az akkor még gyenge proletariátus) vezetésével ment végbe, s ez a körülmény, amelyhez még hozzájárult a szociáldemokráciának a falu érdekei iránt tanúsított közömbös magatartása, hosszú időre biztosította a burzsoázia számára a parasztok nagy többségének rokonszenvét.
1921. július.
Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

 (idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Üdvözlet a szovjet hegyköztársaság első nőkongresszusának

Adják át testvéri üdvözletemet a hegyköztársasági dolgozó nők első kongresszusának. Végtelenül sajnálom, hogy betegségem miatt nem lehetek jelen a kongresszuson.

Elvtársnők, hegyköztársasági dolgozó asszonyok és lányok! Az emberiség történelmében egyetlenegy komoly szabadságmozgalom sem lehetett meg a nők közvetlen részvétele nélkül, mert az elnyomott osztály minden lépése a felszabadulás útján egyszersmind a nők helyzetének könnyítését is jelenti. Az ókori rabszolgák szabadságmozgalmának éppúgy, mint az újkori jobbágyok szabadságmozgalmának soraiban nemcsak férfiak voltak, hanem ott voltak a nők is — női harcosok és vértanúk, akik vérükkel pecsételték meg hűségüket a dolgozók ügyéhez. Végül, a proletariátus mostani szabadságmozgalma — a legmélyebb és leghatalmasabb az emberiség minden szabadságmozgalma közül — nemcsak hős nőket és női vértanúkat teremtett, hanem megteremtette a közös proletár zászló alatt győzelmesen harcoló dolgozó nők millióinak szocialista tömegmozgalmát is.

A dolgozó nőknek ehhez a hatalmas mozgalmához képest a burzsoá intellektuel nők liberális mozgalma csak gyerekjáték, melyet időtöltés céljából találtak ki.

Meg vagyok győződve, hogy a Hegyköztársaság nőkongresszusa a vörös zászló alatt fogja végezni munkáját.

Sztálin

1921. június 17.

A Szovjet Szocialista Hegyköztársaság
keleti részének dolgozó női
I. kongresszusáról kiadott közlemény.
Vlagyikavkaz 1921.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A nemzeti kérdés feltevéséhez

A nemzeti kérdés kommunista feltevése lényegesen különbözik a nemzeti kérdésnek attól a feltevésétől, amelyhez a II. és a II 1/2-es Internacionále politikusai és a különböző „szocialista”, „szociáldemokrata”, mensevik, eszer stb. pártok ragaszkodnak.

Különösen fontos négy fő mozzanatot kiemelni, mint a nemzeti kérdés új feltevésének legjellemzőbb ismérveit, amelyek határvonalat húznak a nemzeti kérdés új és régi felfogása közé.

Az első mozzanat az, hogy a nemzeti kérdés, mint rész, egybeolvad a gyarmatok felszabadításának általános kérdésével, mint egésszel. A II. Internacionále korszakában a nemzeti kérdés rendszerint kizárólag a „civilizált” nemzeteket érintő kérdések szűk körére szorítkozott. Írek, csehek, lengyelek, finnek, szerbek, örmények, zsidók és Európa néhány más nemzetisége — ez volt azoknak a nem teljes jogú nemzeteknek a köre, amelyek sorsa a II. Internacionálét érdekelte. Az ázsiai és afrikai népek tíz- és százmilliói, akik a legdurvább és legkegyetlenebb nemzeti elnyomás alatt nyögtek, rendszerint kívül maradtak a „szocialisták” látókörén. A fehéreket és a feketéket, a „kulturálatlan” négereket és a „civilizált” íreket, az „elmaradt” indusokat és a „művelt” lengyeleket nem merték egy sorba állítani. Hallgatólag abból indultak ki, hogy ha az európai nem-teljesjogú nemzetek felszabadításáért kell is harcolni, de komolyan beszélni a gyarmatok felszabadításáról, amelyek a „civilizáció” „fenntartása” érdekében „elengedhetetlenek” — azt nem, az „rendes szocialistához” semmiképpen sem illő dolog. Ezek az — engedelemmel szólva — szocialisták nem is gondoltak arra, hogy lehetetlen a nemzeti elnyomást megszüntetni Európában, ha Ázsia és Afrika gyarmati népei nem szabadulnak fel az imperializmus igája alól, még csak nem is gondoltak arra, hogy az előbbi szerves kapcsolatban van az utóbbival. A kommunisták voltak az elsők, akik a nemzeti kérdés és a gyarmati kérdés közti kapcsolatot feltárták, akik ezt a kapcsolatot elméletileg megindokolták és forradalmi gyakorlatuk alapjává tették. Ezzel ledöntötték azt a falat, mely a fehéreket és feketéket, az imperializmus „kulturált” és „kulturálatlan” rabjait egymástól elválasztotta. Ez a körülmény lényegesen megkönnyítette az elmaradt gyarmatok harcának és az öntudatos proletariátus harcának egybekapcsolását — a közös ellenség, az imperializmus ellen.

A második mozzanat az, hogy a nemzetek önrendelkezési jogának szétfolyó jelszavát felváltotta a nemzetek és gyarmatok állami különválásra, önálló állam alakítására való jogának világos, forradalmi jelszava. Amikor a II. Internacionále vezetői az önrendelkezési jogról beszéltek, rendszerint egy árva szóval sem említették az állami különválás jogát, az önrendelkezési jogot a legjobb esetben úgy értelmezték, hogy az általában autonómiára való jogot jelent. Sőt a nemzeti kérdés „szakértői”, Springer és Bauer, odáig mentek, hogy az önrendelkezési jogot Európa elnyomott nemzeteinek kulturális autonómiára való jogává változtatták át, ami azt jelenti, hogy az európai elnyomott nemzeteknek legyen joguk kulturális intézményekre, de a politikai (és gazdásági) hatalom maradjon teljesen az uralkodó nemzet kezében. Más szóval, a nemteljesjogú nemzetek önrendelkezési jogát átváltoztatták az uralkodó nemzetek előjogává a politikai hatalom birtokára, az állami különválás kérdését pedig kikapcsolták. A II. Internacionále ideológiai vezetője, Kautsky, alapjában véve csatlakozott az önrendelkezésnek ehhez a Springer—Bauer-féle, lényegében imperialista értelmezéséhez. Nem csoda, hogy az imperialisták, miután rájöttek az önrendelkezés jelszavának erre a rájuk nézve kedvező sajátosságára, azt saját jelszavuknak nyilvánították. Tudjuk, hogy az imperialista háborút, melynek a népek leigázása volt a célja, az önrendelkezés lobogója alatt folytatták. Ily módon az önrendelkezés szétfolyó jelszavát a nemzetek felszabadításának, a nemzetek egyenjogúságának eszközéből kiforgatták a nemzetek leigázásának, a nemzetek imperialista rabságban tartásának eszközévé. Az utóbbi évek világeseményei, az európai forradalom logikája, s végül a gyarmati szabadságmozgalom növekedése megkövetelték, hogy ezt a jelszót, amely reakcióssá vált, félrelökjük és más, forradalmi jelszóval helyettesítsük, amely el tudja oszlatni a nemteljesjogú nemzetek dolgozó tömegeinek az uralkodó nemzetek proletariátusával szemben táplált bizalmatlanságát, meg tudja tisztítani az utat a nemzetek egyenjogúsága és e nemzetek dolgozóinak egysége felé. Ilyen jelszó a nemzetek és gyarmatok állami különválási jogának jelszava, melyet a kommunisták tűztek zászlajukra.

Ez a jelszó azért értékes, mert:

1) megszünteti annak a gyanúnak minden alapját, hogy az egyik nemzet dolgozóinak hódító törekvései vannak más nemzet dolgozóival szemben, tehát előkészíti a kölcsönös bizalom és az önkéntes egyesülés talaját;
2) lerántja az álarcot az imperialistákról, akik hazugul önrendelkezésről fecsegnek, s ugyanakkor arra törekszenek, hogy továbbra is fennhatóságuk alatt tartsák, imperialista államuk keretei között tartsák a nemteljesjogú népeket és gyarmatokat — ez a jelszó tehát erősíti e népek és gyarmatok imperializmusellenes szabadságharcát.

Aligha szorul bizonyításra, hogy az orosz munkások nem nyerték volna meg nyugati és keleti másnemzetiségű elvtársaik rokonszenvét, ha a hatalom megragadása után nem hirdették volna ki a népek állami különválásra való jogát, ha nem bizonyították volna be tettekkel, hogy készek megvalósítani a népeknek ezt az elidegeníthetetlen jogát, ha nem mondtak volna le, például, Finnországra való „jogukról” (1917), ha nem vonták volna ki a csapatokat Észak-Perzsiából (1917), ha nem mondtak volna le a Mongólia, Kína bizonyos részére támasztott igényekről stb. stb.

Éppoly kétségtelen az is, hogy ha az imperialisták politikája, noha ügyesen leplezik az önrendelkezés lobogójával, az utóbbi időben mégis egyre-másra kudarcot vall a Keleten, akkor ez egyebek közt azért van így, mert ez a politika az egyre erősödő szabadságmozgalomba ütközik, mely a népek állami különválásra való jogát hirdető jelszó szellemében folytatott agitáció talaján fejlődött ki. Ezt nem értik meg a II. és a II 1/2-es Internacionále hősei, akik nagy buzgalommal ócsárolják a bakui „Akció- és Propagandatanácsot” egyik-másik lényegtelen baklövéséért, de mindenki meg fogja érteni, aki nem sajnálja a fáradságot, hogy megismerkedjék az említett „Tanácsnak” egy évi fennállása alatt kifejtett tevékenységével és az ázsiai és afrikai gyarmatoknak az utóbbi két-három év alatt lezajlott szabadságmozgalmaival.

A harmadik mozzanat az, hogy feltárult az a szerves összefüggés, mely a nemzeti-gyarmati kérdés és a tőke hatalmának, a kapitalizmus megdöntésének, a proletariátus diktatúrájának kérdése között fennáll. A II. Internacionále korszakában a terjedelmében végsőkig szűkre szabott nemzeti kérdést rendszerint önmagában, a közelgő proletárforradalommal való összefüggésén kívül vizsgálták. Hallgatólag feltételezték, hogy a nemzeti kérdés „természetes” módon, a proletárforradalom előtt, a kapitalizmus keretei között végrehajtott reformok útján oldódik meg, hogy a proletárforradalom a nemzeti kérdés gyökeres megoldása nélkül is megvalósítható, és fordítva, a nemzeti kérdés megoldható a tőke hatalmának megdöntése nélkül, a proletárforradalom győzelme nélkül és győzelme előtt. Ez a lényegileg imperialista felfogás vörös fonálként húzódik végig Springernek és Bauernak a nemzeti kérdésről írt ismert művein. Az utóbbi évtized azonban feltárta a nemzeti kérdés ilyen felfogásának teljesen hibás voltát és rothadtságát. Az imperialista háború megmutatta, az utóbbi évek forradalmi gyakorlata pedig ismét bebizonyította, hogy:

1) a nemzeti és gyarmati kérdés elválaszthatatlan a tőke hatalmától való megszabadulás kérdésétől;
2) az imperializmus (a kapitalizmus legmagasabb formája) nem állhat fenn a nemteljesjogú nemzetek és a gyarmatok politikai és gazdasági leigázása nélkül;
3) a nemteljesjogú nemzetek és gyarmatok nem szabadíthatok fel a tőke hatalmának megdöntése nélkül;
4) a proletariátus győzelme nem lehet maradandó, ha a nemteljesjogú nemzetek és a gyarmatok nem szabadulnak fel az imperializmus igája alól.

Ha Európa és Amerika a szocializmus és az imperializmus között folyó döntő harcok frontjának, küzdőterének nevezhető, akkor a nyersanyagokban, fűtőanyagban, élelmiszerekben bővelkedő, roppant emberanyaggal rendelkező nemteljesjogú nemzeteket és gyarmatokat az imperializmus hadtápterületének, tartalékának kell neveznünk. Ahhoz, hogy a háborút megnyerjük, nemcsak a fronton kell győzni, hanem forradalmasítani kell az ellenség hátországát, tartalékait is. Ezért a proletár világforradalom győzelme csak abban az esetben tekinthető biztosítottnak, ha a proletariátus saját forradalmi harcát egybe tudja kapcsolni a nemteljesjogú nemzetek és a gyarmatok dolgozó tömegeinek az imperialisták hatalma ellen, a proletariátus diktatúrájáért folyó szabadságmozgalmával. Ezt a „csekélységet” tévesztették szem elől a II. és a II 1/2-es Internacionále politikusai, mikor a Nyugaton érlelődő proletárforradalom korszakában a nemzeti-gyarmati kérdést elszakították a hatalom kérdésétől.

A negyedik mozzanat az, hogy új elemet vittünk a nemzeti kérdésbe, a nemzetek tényleges (és nem csak jogi) egyenlősítésének elemét (az elmaradt nemzetek segítése, támogatása abban, hogy a náluknál fejlettebb nemzetek kulturális és gazdasági színvonalára emelkedjenek), ami egyik feltétele a különböző nemzetek dolgozó tömegei közötti testvéri együttműködésnek. A II. Internacionále korában rendszerint arra szorítkoztak, hogy kinyilatkoztatták a „nemzeti egyenjogúságot”. A legjobb esetben is csak követelték a nemzeti egyenjogúság megvalósítását. De a nemzeti egyenjogúság, amely magában véve igen fontos politikai vívmány, könnyen puszta szó maradhat, ha nincsenek meg a kellő segélyforrások és lehetőségek ahhoz, hogy éljenek is ezzel a felettébb fontos joggal. Kétségtelen, hogy az elmaradt népek dolgozó tömegei a „nemzeti egyenjogúság” nyújtotta jogokat nem tudják olyan mértékben kihasználni, mint a fejlett nemzetek dolgozó tömegei: egyes nemzetek múltból örökölt elmaradottsága (kulturális, gazdasági elmaradottsága), amit lehetetlen egy-két év alatt megszüntetni, érezteti a hatását. Ez a körülmény érezhető Oroszországban is, ahol számos nép még nem ment át a kapitalizmuson, egyes népek pedig még egyáltalán nem is léptek a kapitalizmus szakaszába, tehát nincs vagy alig van saját proletariátusuk, — ahol, noha már teljes mértékben megvalósult a nemzeti egyenjogúság, e nemzetiségek dolgozó tömegei kulturális és gazdasági elmaradottságuk következtében nem képesek kellőképpen kihasználni az általuk kivívott jogokat. Ez a körülmény még erősebben lesz érezhető a nyugati proletariátus győzelmének „másnapján”, amikor elkerülhetetlenül a porondra lép majd a fejlődés legkülönbözőbb fokain álló nagyszámú elmaradt gyarmat és félgyarmat. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy a fejlettebb nemzetek győztes proletariátusa segítséget, igazi és huzamos segítséget nyújtson az elmaradt nemzetek dolgozó tömegeinek kulturális és gazdasági fejlődésükben, hogy segítsen nekik magasabb fejlődési fokra emelkedni, segítsen nekik az előrehaladott nemzeteket utolérni. E nélkül a segítség nélkül lehetetlen elérni azt, hogy a különböző nemzetek és népek dolgozói egy egységes világgazdaságban békésen együtt éljenek és testvériesen együttműködjenek, ami annyira szükséges a szocializmus végleges diadalához.

Ebből azonban az következik, hogy nem szabad pusztán a „nemzeti egyenjogúságra” szorítkozni, hogy a „nemzeti egyenjogúságról” át kell térni olyan intézkedésekre, amelyek a nemzeteket valóban egyformán magas színvonalúvá teszik, át kell térni gyakorlati rendszabályok kidolgozására és végrehajtására:

1) tanulmányozni kell az elmaradt nemzetek és népek gazdasági viszonyait, életmódját, kultúráját;
2) fejleszteni kell kultúrájukat;
3) nevelni kell őket politikailag;
4) fokozatosan és rázkódtatások nélkül be kell kapcsolni őket a gazdaság magasabb formáiba;
5) meg kell szervezni az elmaradt és előrehaladott nemzetek dolgozóinak gazdasági együttműködését.

Ez a négy fő mozzanat jellemzi a nemzeti kérdésnek azt az új feltevését, mely az orosz kommunistáktól ered.

1921. május 2.

„Pravda” 98. sz.
1921. május 8.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Levél V. I. Leninhez

Lenin elvtárs!

Az utóbbi három nap alatt módomban volt elolvasni az „Oroszország villamosítási terve” c. gyűjteményt. Ezt betegségemnek köszönhetem (minden rosszban van valami jó is!). Pompás, jól szerkesztett könyv. Mesteri vázlata egy valóban egységes és valóban állami gazdasági tervnek — idézőjel nélkül. Napjaink egyetlen marxista kísérlete, hogy a gazdaságilag elmaradt Oroszország szovjet felépítménye alá megépítsük a valóban reális, a mai viszonyaink között egyedül lehetséges technikai-termelési alapot.

Gondoljon csak Trockij múlt évi „tervére” (téziseire), amely Oroszország „gazdasági újjászületésének” alapjává a háborúelőtti ipar roncsainál tömegesen alkalmazott képzetlen paraszti-munkástömeg (munkahadsereg) munkáját akarta megtenni. Milyen nyomorúságos, milyen maradi a GOELRO tervéhez képest! Középkori kézműves, aki ibseni hősnek képzeli magát és ősrégi legendával akarja „megmenteni” Oroszországot … És mire valók a sajtónkban oly gyakran megjelenő, szégyenünkre megjelenő, tucatnyi „egységes tervek” — első elemisták gyerekes dadogása … Vagy mire való a GOELRO-t még mindig „bíráló” és minden újtól irtózó Rikov nyárspolgári „realizmusa” (valójában manyilovi ábrándja)…

Véleményem:
1) ne vesztegessünk tovább egyetlen percet sem a tervvel kapcsolatos fecsegésre;
2) azonnal fogjunk hozzá gyakorlatilag a dologhoz;
3) a dolog megkezdésének rendeljük alá munkánknak legalább egyharmadát (kétharmadát a „napi” szükségletek fogják felemészteni), hogy anyagot és embereket hozzunk be, hogy helyreállítsuk az üzemeket, elosszuk a munkaerőt, élelmiszert szállítsunk a munkahelyekre, az élelmezési bázisokat és magát az élelmezést megszervezzük stb.
4) Mivel a GOELRO munkatársai, bármily jó tulajdonságaik vannak is, mégsem eléggé gyakorlatiak (a cikkekből kiérezhető a professzori tehetetlenség), ezért a tervbizottságba feltétlenül be kell vinni eleven gyakorlati érzékkel bíró embereket, akik e szerint az elv szerint dolgoznak: „a végrehajtást jelentse”, „teljesítse határidőre” stb.
5) Kötelezni kell a „Pravdá”-t, az „Izvesztyijá”-t, különösen az „Ekonomicseszkaja Zsizny”-t, hogy foglalkozzanak a „Villamosítási terv” népszerűsítésével — egészében és az egyes területeket érintő konkrét részleteiben —, egy pillanatra sem feledkezve meg arról, hogy csak egy„egységes gazdadasági terv” létezik — a „villamosítási terv”, a többi „terv” pedig csak üres és ártalmas fecsegés.

Az Ön Sztálinja

A megírás ideje: 1921március.
Először a „Sztálin. Cikkgyűjtemény
50. születésnapjára. Moszkva—
Leningrád 1929.” c. könyvben
jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt X. kongresszusa

– írta: J. V. Sztálin –

1921. március 8—16

Az Oroszországi Kommunista
Párt tízedik kongresszusa.
Gyorsírói jegyzőkönyv.
Moszkva 1921.

1. Előadói beszéd a párt soron levő feladatairól a nemzet kérdés terén

Március 10

Mielőtt áttérnénk a párt soron levő konkrét feladataira a nemzeti kérdés terén, néhány előzetes megállapítást kell tennünk, amelyek nélkül a nemzeti kérdés megoldása lehetetlen. Ezek a megállapítások a nemzetek létrejöttére, a nemzeti elnyomás keletkezésére, a nemzeti elnyomásnak a történelmi fejlődés folyamán kialakult formáira vonatkoznak, továbbá a nemzeti kérdés megoldásának formáira a fejlődés különböző időszakaiban.

Három ilyen időszak van.

Az első időszak — a nyugati feudalizmus felszámolásának és a kapitalizmus győzelmének időszaka. Erre az időszakra esik az emberek nemzetté alakulása. Olyan országokra gondolok, mint Anglia (Írország nélkül), Franciaország, Olaszország. Nyugaton: Angliában, Franciaországban, Olaszországban és részben Németországban, a feudalizmus felszámolásának és az emberek nemzetté alakulásának időszaka nagyjában egybeesett a központosított államok keletkezésének időszakával, minek következtében az ottani nemzetek fejlődésük folyamán állami formát öltöttek. És mivel ezekben az államokban nem voltak más jelentősebb nemzeti csoportok, ezért ott nemzeti elnyomás sem volt.

Ezzel szemben Európa keleti részén, a nemzetek kialakulásának és a feudális széttagoltság felszámolásának folyamata időben nem esett egybe a központosított államok keletkezésének folyamatával. Magyarországra, Ausztriára, Oroszországra gondolok. Ezekben az országokban még nem volt kapitalista fejlődés, talán csak születőben volt, de a törökjárás, mongoljárás és más keleti népek betörései miatt a védelem érdekei elodázhatatlanul megkövetelték központosított államok kialakulását, amelyek meg tudják állni helyüket az invázió nyomásával szemben. És mivel Európa keleti részén a központosított államok keletkezési folyamata gyorsabb volt, mint a nemzetté alakulás folyamata, ezért ott vegyes összetételű államok jöttek létre, amelyek több, nemzetté még nem alakult, de már közös államban egyesült népből állottak.

Így tehát az első időszakot az jellemzi, hogy a kapitalizmus hajnalán megjelennek a nemzetek; Nyugat-Európában tiszta nemzeti államok keletkeznek, melyekben ismeretlen a nemzeti elnyomás, Keleten viszont soknemzetiségű államok jönnek létre, egy fejlettebb nemzettel az élükön és elmaradt, kevésbé fejlett nemzetekkel, melyeket az uralkodó nemzet politikai, majd gazdasági tekintetben is alávetett magának. A Kelet soknemzetiségű államai voltak melegágyai a nemzeti elnyomásnak, amely nemzeti összeütközésekre vezetett, megszülte a nemzeti mozgalmakat, felvetette a nemzeti kérdést és a kérdés megoldásának különböző módjait.

A nemzeti elnyomás fejlődésének s az ellene folyó harc módjainak második időszaka arra az időszakra esik, amikor Nyugaton megjelenik az imperializmus, amikor a kapitalizmus a felvevő piacok, a nyersanyagok, fűtőanyagok és az olcsó munkaerő utáni hajszában, a tőkekivitelért és a nagy vasútvonalakért, tengeri utakért folyó harcában átlépi a nemzeti állam kereteit s közeli és távoli szomszédjai rovására bővíti területét. Ebben a második időszakban a régi nyugati nemzeti államok — Anglia, Olaszország, Franciaország — többé már nem nemzeti államok, vagyis, mivel új területeket hódítottak, soknemzetiségű gyarmati államokká, s ezzel ugyanannak a nemzeti és gyarmati elnyomásnak színterévé válnak, amely Európa keleti részén már korábban megvolt. Ezt az időszakot Európa keleti részén az jellemzi, hogy felébrednek és erősödnek az alávetett nemzetek (csehek, lengyelek, ukránok), s ez az imperialista háború eredményeképpen a régi burzsoá soknemzetiségű államok széthullására és új nemzeti államok megalakulására vezetett, amelyek szolgailag függnek az úgynevezett nagyhatalmaktól.

A harmadik időszak — ez a szovjet időszak, a kapitalizmus megsemmisítésének és a nemzeti elnyomás megszüntetésének időszaka, amikor az uralkodó és alávetett nemzetek kérdése, a gyarmatok és anyaországok kérdése a történelem régiségtárába kerül, amikor a Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság területén szemünk láttára olyan nemzetek lépnek a színtérre, amelyeknek egyenlő joguk van a fejlődésre, de gazdasági, politikai és kulturális elmaradottságuk következtében történelmileg örökölt egyenlőtlenségük bizonyos mértékben még fennáll. Ennek a nemzeti egyenlőtlenségnek az a lényege, hogy a történelmi fejlődés következtében a múlttól örökbe kaptuk azt, hogy egy nemzet, mégpedig a nagyorosz nemzet, politikai és ipari tekintetben fejlettebb a többi nemzetnél. Innen ered a tényleges egyenlőtlenség, amelyet nem lehet egy év alatt megszüntetni, de amelyet meg kell szüntetnünk oly módon, hogy gazdasági, politikai és kulturális segítséget nyújtunk az elmaradt nemzeteknek és népeknek.

Ez a nemzeti kérdés fejlődésének három időszaka, amelyek történelmileg elvonultak előttünk.

Az első két időszaknak van egy közös vonása, mégpedig az, hogy mindkét időszakban vannak nemzetek, amelyeket elnyomnak és rabságban tartanak, minek következtében a nemzeti harc nem szünetel, a nemzeti kérdés pedig megoldatlan marad. De különbség is van e két időszak között. Ez a különbség abban rejlik, hogy az első időszakban a nemzeti kérdés nem terjed túl az egyes soknemzetiségű államok keretein és csak kevés nemzetet, főleg európai nemzeteket érint, viszont a második időszakban a nemzeti kérdés belső állami kérdésből államközi kérdéssé, az imperialista államok közötti háború kérdésévé válik, melyet ezek az államok azért folytatnak egymás ellen, hogy uralmuk alatt tartsák a nemteljesjogú nemzetiségeket, hogy a maguk befolyása alá vessenek új meg új, Európán kívül élő népeket és törzseket.

Ily módon a nemzeti kérdés, amelynek azelőtt csak a kultúrországokban volt jelentősége, ebben a szakaszban többé már nem elszigetelt jellegű és egybeolvad az általános gyarmati kérdéssel.

A nemzeti kérdésnek általános gyarmati kérdéssé fejlődése nem történelmi véletlenség. Ez a fejlődés először azzal magyarázható, hogy az imperialista háború idején maguk a hadviselő hatalmak imperialista csoportjai kénytelenek voltak a gyarmatokhoz fordulni, ahonnan emberanyagot merítettek csapatok alakítására. Kétségtelen, hogy ennek a folyamatnak, amelynek során az imperialisták kénytelenek voltak a gyarmatok elmaradt népeihez fordulni, múlhatatlanul felszabadulásra, harcra kellett ösztökélnie ezeket a törzseket és népeket. A második tényező, amely arra vezetett, hogy a nemzeti kérdés kiszélesedett és általános gyarmati kérdéssé fejlődött, amely kezdetben a szabadságmozgalom szikráival, majd lángjával borította el az egész földkerekséget, — ez a második tényező az imperialista csoportok arra irányuló kísérlete volt, hogy Törökországot felosszák és állami, létét megszüntessék. Törökország, mely a muzulmán népek között állami tekintetben fejlettebb ország, nem nyugodhatott bele megsemmisítésébe, kibontotta a harci lobogót és maga köré tömörítette a Kelet népeit az imperializmus ellen. A harmadik tényező: megjelent Szovjet-Oroszország, amelynek az imperializmus elleni harcát számos siker koronázta, ami természetesen lelkesedéssel töltötte el a Kelet elnyomott népeit, felébresztette, harcra mozgósította őket és ezzel lehetővé tette az elnyomott nemzetek közös frontjának megteremtését Írországtól Indiáig.

Ezek azok a tényezők, melyek a nemzeti elnyomás fejlődésének második szakaszában arra vezettek, hogy a burzsoá társadalom nemcsak hogy nem oldotta meg a nemzeti kérdést, nemcsak hogy nem teremtett békét a népek között, hanem ellenkezőleg, a nemzeti harc szikrájából lángra lobbantotta az elnyomott népek, gyarmatok és félgyarmatok harcát a világimperializmus ellen.

Nyilvánvaló, hogy az egyetlen rendszer, amely meg tudja oldani a nemzeti kérdést, vagyis olyan feltételeket tud teremteni, amelyek a különböző nemzetek és törzsek békés együttélését és testvéri együttműködését biztosítják — a Szovjethatalom rendszere, a proletárdiktatúra rendszere.

Aligha szorul bizonyításra, hogy amíg a tőke uralkodik, amíg a termelési eszközök magántulajdona fennáll és osztályok vannak, addig nem biztosítható a nemzetek egyenjogúsága, — nem szorul bizonyításra, hogy amíg fennmarad a tőke hatalma, amíg folyik a harc a termelési eszközök birtokáért, addig éppoly lehetetlen a nemzetek egyenjogúsága, mint amilyen lehetetlen a különböző nemzetek dolgozó tömegeinek együttműködése. A történelem azt tanítja, hogy a nemzeti egyenjogúság megvalósításának egyetlen módja, az egyetlen mód arra, hogy megteremtsük az elnyomott és nem elnyomott népek dolgozó tömegei testvéri együttműködésének rendszerét — a kapitalizmus felszámolása és a szovjet rend bevezetése.

Továbbá, a történelem bebizonyította, hogy ha egyes népeknek sikerül is megszabadulniok mind saját nemzeti burzsoáziájuktól, mind az „idegen” burzsoáziától, vagyis ha megvalósították is maguknál a szovjet rendet, az imperializmus fennállása mellett külön-külön nem létezhetnek és külön létüket nem képesek sikerrel megvédeni, ha a szomszédos szovjet köztársaságok nem nyújtanak nekik gazdasági és katonai segítséget. Magyarország példája meggyőzően bizonyítja, hogy ha a szovjet köztársaságok nem egyesülnek állami szövetségben, ha nem forrnak össze egységes katonai és gazdasági erővé, akkor a világimperializmus egyesült erőivel szemben nem állhatják meg helyüket sem a katonai, sem a gazdasági fronton.

A szovjet köztársaságok föderációja az állami szövetségnek az a rég keresett formája, melynek élő megtestesülése az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság.

Ezek, elvtársak, azok az alapvető megállapítások, amelyekről elöljáróban beszélnem kellett, hogy azután megindokolhassam pártunk intézkedéseit, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság keretein belül megoldjuk a nemzeti kérdést.

Noha az oroszországi és az Oroszországgal kapcsolatban levő köztársaságokban fennálló szovjet rendszerben már nincsenek sem uralkodó, sem jogfosztott nemzetek, sem anyaország, sem gyarmatok, sem kizsákmányoltak, sem kizsákmányolok, nemzeti kérdés mégis van még Oroszországban. Az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságban a nemzeti kérdés lényege az, hogy fel kell számolni egyes nemzeteknek azt a tényleges elmaradottságát (gazdasági, politikai, kulturális elmaradottságát), mely a múlt öröksége, s ezzel lehetővé kell tenni az elmaradt népeknek, hogy utolérjék Közép-Oroszországot állami, kulturális és gazdasági tekintetben egyaránt.

A régi rendszerben a cári hatalom nem törekedett és nem is törekedhetett arra, hogy Ukrajnában, Azerbajdzsánban, Turkesztánban és más végvidékeken az államiságot kifejlessze, a cári hatalom küzdött az ellen, hogy a végvidékeken államiság fejlődjék ki és ugyanúgy küzdött a végvidékek kulturális fejlődése ellen, minden igyekezete a tősgyökeres helybeli lakosság erőszakos asszimilálására irányult.

Továbbá, a régi állam, a földbirtokosok és a tőkések olyan megnyomorított népeket hagytak ránk örökül, mint a kirgizek, csecsencek, oszétok, akiknek földjeit Oroszország kozák és kulák elemei gyarmatosító célokra használták fel. Ezek a kis népek minden képzeletet felülmúló szenvedésekre és kihalásra voltak kárhoztatva.

Továbbá, a nagyorosz nemzetnek, mint volt uralkodó nemzetnek a helyzete nyomot hagyott még az orosz kommunistákban is, akik nem tudnak, vagy nem kívánnak közelebb jutni a helyi lakosság dolgozó tömegeihez, nem tudják vagy nem kívánják megérteni szükségleteiket és nem tudnak vagy nem kívánnak segíteni nekik abban, hogy ki vergődjenek az elmaradottságból és kulturálatlanságból. Az orosz kommunisták kisszámú csoportjairól beszélek, akik munkájukban, figyelmen kívül hagyva a végvidékek életmódjának és kultúrájának sajátosságait, olykor az orosz nagyhatalmi sovinizmus felé hajlanak.

Továbbá, a nem-orosz nemzetiségek helyzete, amelyek átélték a nemzeti elnyomást, érezteti hatását a helyi lakosságból kikerülő kommunistákon, akik népük dolgozó tömegeinek osztályérdekeit olykor nem tudják megkülönböztetni az úgynevezett „általános népi” érdekektől. A helyi nacionalista elhajlásról beszélek, amely néha észlelhető a nem orosz kommunisták soraiban, és amely a Keleten például a pániszlamizmusban, pántürkizmusban nyilvánul meg.

Végül, meg kell menteni a kihalástól a kirgizeket, baskírokat és néhány hegyi törzset, s a gyarmatosító kulákok rovására biztosítani kell számukra a szükséges földeket.

Ezek a kérdések és feladatok alkotják együttvéve országunkban a nemzeti kérdés lényegét.

A nemzeti kérdés terén soron levő pártfeladatok jellemzése után át kell térnem egy általános feladatra, arra, hogy a végvidékeken kommunista politikánknak alkalmazkodnia kell a gazdasági életnek azokhoz a különleges viszonyaihoz, amelyek főleg Keleten fordulnak elő.

Ugyanis több, főleg türk nép — körülbelül 25 millió ember — nem ment át, még nem tudott átmenni az ipari kapitalizmus szakaszán, ezért nincs, vagy alig van ipari proletariátusuk, minek következtében a gazdaság kezdetleges formáiból a szovjet gazdaság szakaszába az ipari kapitalizmus kikerülésével kell átmenniök. Ahhoz, hogy ez a nehéz, de korántsem lehetetlen művelet sikerüljön, számolni kell e népek gazdasági állapotának, sőt még történelmi múltjának, életmódjának és kultúrájának is minden sajátosságával. Elképzelhetetlen és veszélyes volna e népek területén ugyanazokat a rendszabályokat alkalmazni, amelyek itt, Közép-Oroszországban, helyénvalók és fontosak voltak. Világos, hogy az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság gazdasági politikájának megvalósítása során feltétlenül figyelembe kell venni a végvidékek gazdasági helyzetének, osztályszerkezetének, történelmi múltjának mindazokat a sajátosságait, melyekkel ott találkoztunk. Nem is beszélek arról, hogy véget kell vetni az olyan képtelenségeknek, amilyen például a Közellátási Népbiztosságnak az a követelése, hogy a kötelező beszolgáltatás rendjén sertéseket szolgáltassanak be Kirgiziában, ahol a muzulmán lakosságnak sohasem volt sertése. Ebből a példából látható, hogy mennyire nem akarnak számolni az életmód olyan sajátosságaival sem, amelyek minden átutazónak azonnal szemébe ötlenek.

Az imént átadtak nekem egy cédulát, melyben arra kérnek, hogy válaszoljak Csicserin elvtárs cikkeire. Elvtársak, véleményem szerint Csicserin cikkei, amelyeket figyelmesen elolvastam, nem tartalmaznak egyebet, mint puszta irodalmárkodást. Ezekben a cikkekben négy hiba, illetőleg fogyatékosság található.

Először, Csicserin elvtárs hajlamos arra, hogy tagadja az imperialista államok között fennálló ellentéteket, mert túlbecsüli az imperialisták nemzetközi egyesülését és szem elől téveszti, lebecsüli azokat az imperialista csoportok és államok közötti belső ellentéteket, amelyek megvannak és háborút szülnek (Franciaország, Amerika, Anglia, Japán stb.). Csicserin túlbecsülte az imperialista főhatalmak egyesülésének mozzanatát, és lebecsülte azokat az ellentéteket, amelyek ezen a „trösztön” belül fennállanak. De ezek az ellentétek megvannak s azokon alapszik a Külügyi Népbiztosság tevékenysége.

Csicserin elvtárs egy másik hibát is elkövetett. Lebecsüli az uralkodó nagyhatalmak és a nemrég alakult, pénzügyi, katonai tekintetben e nagyhatalmaknak alávetett nemzeti államok (Csehszlovákia, Lengyelország, Finnország stb.) közötti ellentéteket. Csicserin elvtárs teljesen szem elől tévesztette azt, hogy, noha ezek a nemzeti államok alá vannak vetve a nagyhatalmaknak, vagy helyesebben, annak következtében, hogy alá vannak vetve a nagyhatalmaknak, a nagyhatalmak és ez új nemzeti államok között ellentétek vannak, amelyek, például, a Lengyelországgal, Észtországgal és más államokkal folytatott tárgyalások során megnyilvánulták. A Külügyi Népbiztosság éppen azért van a világon, hogy ezeket az ellentéteket számba vegye, hogy azokra építse tevékenységét, hogy ezeknek az ellentéteknek keretein belül lavírozzon. Csicserin elvtárs csodálatosképpen lebecsülte ezt a mozzanatot.

Csicserin elvtárs harmadik hibája abban áll, hogy túlságosan sokat beszél a nemzeti önrendelkezésről, amely valójában puszta jelszóvá vált, melyet az imperialisták előnyösen kihasználnak. Csicserin elvtárs különösképpen elfelejtette, hogy már két éve búcsút mondtunk ennek a jelszónak. Ez a jelszó nem szerepel többé programunkban. Programunk nem a nemzeti önrendelkezésről beszél — ez a jelszó teljesen szétfolyó —, hanem egy sokkal élesebben és félreérthetetlenül megfogalmazott jelszóról, a népek állami különválásra való jogáról. Ez két különböző dolog. Csicserin elvtárs ezt a mozzanatot különösképpen figyelmen kívül hagyja cikkeiben, s ezért a szétfolyóvá válj jelszó ellen felhozott ellenvetései úgy hatnak, mint a vaklövés, mert sem az én téziseim, sem a párt programja egy szóval sem említik az „önrendelkezést”. Ezekben az okmányokban csak a népek állami különválásra való jogáról van szó. Ez a jelszó azonban most, amikor a gyarmatokon fellángolóban van a szabadságmozgalom, forradalmi jelszó. Amikor a szovjet államok önkéntes elhatározásukból föderációban egyesülnek, akkor az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársasághoz tartozó népek saját akaratukból nem élnek a különválás jogával. Amikor azonban azokkal a gyarmatokkal van dolgunk, amelyek Anglia, Franciaország, Amerika, Japán harapófogójában vergődnek, amikor olyan alávetett országokkal van dolgunk, mint Arábia, Mezopotámia, Törökország, Hindosztán, vagyis olyan országokkal, amelyek gyarmatok vagy félgyarmatok, akkor a népek különválási jogának jelszava forradalmi jelszó és lemondani róla annyi, mint az imperialisták malmára hajtani a vizet.

Csicserin cikkeinek negyedik fogyatékossága az, hogy nincsenek bennük gyakorlati útmutatások. Cikkeket írni, persze, könnyű, de ha valaki cikkeinek ilyen címet ad: „Sztálin elvtárs tézisei ellen” — akkor valami komoly dologgal, legalábbis gyakorlati ellenjavaslatokkal kell előállania. Márpedig Csicserin cikkeiben nem találtam egyetlenegy gyakorlati javaslatot sem, amelyet érdemes volna figyelemre méltatni.

Beszédem végére értem, elvtársak. A következő eredményre jutottunk. A burzsoá társadalom nemcsak hogy nem volt képes megoldani a nemzeti kérdést, hanem, ellenkezőleg, a nemzeti kérdés „megoldására” irányuló próbálkozásaival a nemzeti kérdést gyarmati kérdéssé szélesítette ki és új frontot teremtett maga ellen, amely Írországtól Hindosztánig terjed. Az egyetlen állam, amely fel tudja vetni és meg tudja oldani a nemzeti kérdést — ez az az állam, mely a termelési és munkaeszközök kollektív tulajdonán nyugszik — a Szovjetállam. A szovjet föderatív államban nincsenek többé sem elnyomott nemzetek, sem uralkodó nemzetek, megszűnt a nemzeti elnyomás, de tekintettel a magasabb és az alacsonyabb kulturális színvonalon álló nemzetek közötti tényleges (kulturális, gazdasági, politikai) egyenlőtlenségre, melyet a régi burzsoá rend hagyott ránk örökül, a nemzeti kérdés olyan rendszabályok kidolgozását követeli, amelyek az elmaradt nemzetek és népek dolgozó tömegeinek gazdasági, politikai és kulturális haladását megkönnyítik, amelyek módot nyújtanak nekik arra, hogy utolérjék az előrehaladt proletár Közép-Oroszországot. Ebből következnek azok a gyakorlati javaslatok, melyeket a nemzeti kérdésben benyújtott téziseimnek harmadik része tartalmaz. (Taps.)

2. Zárszó
Március 10

Elvtársak! A nemzeti kérdésről folyó vitában kongresszusunkra az a legjellemzőbb, hogy a nemzeti kérdésről szóló nyilatkozatokról, Oroszország új közigazgatási beosztásán keresztül, áttértünk a kérdés gyakorlati tárgyalására. Az Októberi Forradalom kezdetén arra szorítkoztunk, hogy kinyilatkoztattuk a népek különválási jogát. 1918-ban és 1920-ban Oroszországnak nemzetiségi ismérvek alapján való új közigazgatási beosztásán dolgoztunk, hogy az elmaradt népek dolgozó tömegeit és Oroszország proletariátusát közelebb hozzuk egymáshoz. Most azonban, ezen a kongresszuson, tisztán gyakorlati szempontból vizsgáljuk azt a kérdést, milyen legyen a párt politikája az Oroszországgal egybekapcsolt autonóm területek és független köztársaságok dolgozó tömegei és kispolgári elemei irányában. Ezért Zatonszkijnak az a kijelentése, hogy az önök elé terjesztett tézisek elvont jellegűek, meglepett. Kezemben vannak Zatonszkij tézisei, melyeket valami okból nem terjesztett a kongresszus elé, de ezekben a tézisekben nem sikerült egyetlenegy gyakorlati jellegű javaslatot sem találnom, a szó szoros értelmében egyetlenegyet sem, hacsak nem számítjuk azt az indítványát, hogy az „Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság” elnevezést a „Kelet-Európai” szóval, az „oroszországi” szót pedig az „orosz” vagy „nagyorosz” szóval helyettesítsük. Más gyakorlati javaslatokat ezekben a tézisekben nem találtam.

Áttétek a következő kérdésre.

Ki kell jelentenem, hogy többet vártam a felszólaló küldöttektől. Oroszországban huszonkét végvidék van, s ezek közül egyes végvidékek iparilag annyira fejlettek, hogy ipari tekintetben alig különböznek Közép-Oroszországtól, más végvidékek viszont még nem mentek át a kapitalizmus szakaszán és gyökeresen különböznek Közép-Oroszországtól, a végvidékek harmadik csoportja pedig teljesen elmaradt. Tézisekben lehetetlen e különféle végvidékek minden konkrét sajátosságát felölelni. Lehetetlen követelmény, hogy a tézisek, melyek az egész pártnak szólnak, csak turkesztáni jellegűek, csak azerbajdzsán jelegűek vagy csak ukrán jellegűek legyenek. A tézisekbe, mellőzve a különlegességeket, csak azokat a jellegzetes vonásokat lehet felvenni, amelyek valamennyi végvidéken közösek. Tézisek kidolgozására nincs más módszer.

A nem-nagyorosz nemzeteket több csoportra kell osztani, amit a tézisekben meg is tettünk. A nem orosz nemzetek körülbelül 65 millió embert számlálnak. Valamennyi nem-orosz nemzetet jellemző közös vonás, hogy államiságuk fejlettsége tekintetében elmaradtak Közép-Oroszországtól. Latba kell vetnünk minden erőnket, hogy ezeknek a nemzeteknek, e nemzetek proletár, dolgozó elemeinek segítségére legyünk saját anyanyelvű szovjet államiságuk kiépítésében. Ezt a közös jellegzetességet a tézisekben, a tézisek gyakorlati részében tekintetbe vettük.

Ha azután tovább akarjuk konkretizálni a végvidékek sajátosságait, akkor a körülbelül 65 millió főnyi nem-orosz nemzetiségű lakosságból külön kell választanunk mintegy 25 millió főnyi türk lakosságot, amely nem ment át a kapitalizmuson. Mikojan elvtársnak nincs igaza, mikor azt mondja, hogy Azerbajdzsán némely tekintetben fölötte áll az orosz vidékeknek. Mikojan elvtárs nyilván összetéveszti Bakut Azerbajdzsánnal. Baku nem Azerbajdzsán méhéből született, Bakut felülről építették Nobel, Rothschild, Vischau és mások pénzén. Ami magát Azerbajdzsánt illeti, az a legelmaradottabb patriarchális-feudális viszonyok országa. Ezért Azerbajdzsánt — egészében — azoknak a végvidékeknek, csoportjához sorolom, amelyek nem mentek át a kapitalizmuson, s amelyek irányában sajátos módszereket kell alkalmaznunk, hogy a szovjet gazdaság medrébe tereljük őket. Ezt a tézisek megmondják.

Azon kívül van még egy harmadik csoport, legfeljebb 6 millió ember, főleg állattenyésztő törzsek, amelyek megőrizték a nemzetségi életmódot és még nem tértek át a földművelésre. Ide tartoznak főleg a kirgizek, Turkesztán északi része, a baskírok, csecsencek, oszétok, ingusok. Itt mindenekelőtt az a feladat, hogy földet adjunk ezeknek a nemzetiségeknek. A kongresszuson a kirgizek és baskírok nem jutottak szóhoz, mert a vitát bezárták, ők még többet mondtak volna arról, hogy mennyit szenved a felföldi Baskírja, Kirgizia és mennyit szenvednek a hegylakók, akik föld híján kihalnak. De az, amit ezzel kapcsolatban Szafarov mondott, csak erre a hatmilliós népességű csoportra vonatkozik. Ezért Szafarov gyakorlati javaslatait lehetetlen valamennyi végvidékre kiterjeszteni, mert ezeknek a módosításoknak semmi jelentőségük sincs a többi nem-orosz nemzetiség szempontjából, amelyek népessége körülbelül 60 millió. Ezért, ha nem is ellenzem a Szafarov által egyes pontokhoz javasolt konkretizálást, kiegészítéseket és javításokat, amelyek csak a nemzetiségek bizonyos csoportjaira vonatkoznak, mégis ki kell jelentenem, hogy ezeket a módosításokat nem szabad általánosítanunk. Azon kívül egy megjegyzést kell tennem Szafarov egyik módosításával kapcsolatban. Szafarov egyik módosításába becsúszott egy mondat a „nemzeti-kulturális önrendelkezésről”:

„Az Októberi Forradalom előtt — mondja itt Szafarov — Oroszország keleti végvidékeinek gyarmati és félgyarmati népei az imperialista politika következtében teljesen meg voltak fosztva attól a lehetőségtől, hogy a nemzeti-kulturális önrendelkezés, az anyanyelvükön folyó oktatás útján részeseivé váljanak a tőkés civilizáció kultúrvívmányainak” stb.

Ki kell jelentenem, hogy ezt a módosítást nem fogadhatom el, mert bundista mellékíze van. Nemzeti-kulturális önrendelkezés — ez bundista formula. Mi már régen búcsút mondtunk az önrendelkezés ködös jelszavainak, semmi szükség arra, hogy azokat feltámasszuk. Különben is ez az egész mondat nem egyéb, mint a legmesterkéltebben összehordott szóhalmaz.

Kezemben van továbbá egy írott megjegyzés, amely szerint mi, kommunisták, mesterségesen tenyésztjük a belorussz nemzetiséget. Ez nem igaz, mert a belorussz nemzet létezik, az orosztól különböző saját nyelve van, s ezért a belorussz nép kultúráját csak e nép anyanyelvén lehet fellendíteni. Öt évvel ezelőtt Ukrajnáról, az ukrán nemzetről is ilyen hangok hallatszottak. Még nemrég azt beszélték, hogy az ukrán köztársaságot és az ukrán nemzetet a németek találták ki. Holott világos, hogy az ukrán nemzet létezik és kultúrájának fejlesztése kötelessége a kommunistáknak. A történelemmel nem szabad szembefordulni. Világos, hogy bár Ukrajna városaiban még a mai napig is orosz elemek vannak többségben, idővel ezek a városok elkerülhetetlenül el fognak ukránosodni. Mintegy 40 évvel ezelőtt Riga német város volt, mivel azonban a városokat a falvakból jövő lakosság növeli, a falu pedig a nemzetiség megőrzője, Riga ma tisztán lett város. Mintegy 50 évvel ezelőtt valamennyi magyar város német jellegű volt, most már elmagyarosodtak. Ugyanez történik majd Belorussziával is, amelynek városaiban még mindig többségben vannak a nem-belorusszok.

Befejezésül indítványozom, hogy a területek képviselőinek bevonásával válasszon a kongresszus bizottságot, amely tovább konkretizálja a tézisek valamennyi végvidékünket érdeklő gyakorlati javaslatait. (Taps.)

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A párt soron levő feladatai a nemzeti kérdés terén

Az OK(b)P X. kongresszusa elé terjesztett és a párt Központi Bizottsága által jóváhagyott tézisek

I
A tőkés rend és a nemzeti elnyomás

1. A modern nemzetek meghatározott korszaknak, a felfelé ívelő kapitalizmus korszakának termékei. A feudalizmus felszámolásának és a kapitalizmus fejlődésének folyamata egyúttal az emberek nemzetté alakulásának folyamata is. Az angolok, franciák, németek, olaszok a feudális széttagoltság fölött diadalmaskodó kapitalizmus győzelmes fejlődése közben alakultak nemzetekké.

2. Ott, ahol a nemzetek kialakulása nagyjában a központosított államok kialakulásával egyidejűleg ment végbe, a nemzetek, természetesen, állami formát öltöttek, önálló burzsoá nemzeti államokká fejlődtek. Így történt Angliában (Írország nélkül), Franciaországban, Olaszországban. Ezzel szemben Európa keleti részén a központosított államok kialakulása, mivel az önvédelem követelményei (törökjárás, mongoljárás stb.) siettették, a feudalizmus felszámolása előtt, tehát a nemzetek kialakulása előtt ment végbe. Ennél fogva itt a nemzetek nem fejlődtek és nem is fejlődhettek nemzeti államokká, hanem néhány tarka összetételű, soknemzetiségű burzsoá államot alakítottak, amelyek rendszerint egy erős, uralkodó nemzetből és néhány gyenge, alávetett nemzetből álltak. Ilyen államok: Ausztria, Magyarország, Oroszország.

3. A nemzeti államokban, mint például Franciaországban és Olaszországban, amelyek kezdetben főleg saját nemzeti erőikre támaszkodtak, általában ismeretlen volt a nemzeti elnyomás. Ezzel ellentétben a soknemzetiségű állam, amely egy nemzetnek, pontosabban: e nemzet uralkodó osztályának a többi nemzet fölötti uralmán épül fel, a nemzeti elnyomás és a nemzeti mozgalmak szülőhazája és fő küzdőtere. Az uralkodó nemzet és az alávetett nemzetek érdekellentétei olyan ellentétek, amelyek megoldása nélkül a soknemzetiségű állam léte nem lehet szilárd. A burzsoá soknemzetiségű államnak az a tragédiája, hogy képtelen megoldani ezeket az ellentéteket, hogy a nemzetek „egyenlősítésére” és a nemzeti kisebbségek „védelmére” irányuló minden kísérlete, a magántulajdon és az osztályegyenlőtlenség fennmaradása mellett, rendszerint újabb kudarccal, a nemzeti összeütközések újabb kiéleződésével végződik.

4. Az európai kapitalizmus további növekedése, új felvevő piacok szüksége, a nyersanyagok és fűtőanyagok utáni hajsza, végül az imperializmus fejlődése, a tőkekivitel és a nagy tengeri utak és vasútvonalak biztosításának szükségessége egyrészt arra vezetett, hogy a régi nemzeti államok új területeket hódítottak meg és ily módon soknemzetiségű (gyarmati) államokká alakultak át, amelyeknek állandó velejárói: a nemzeti elnyomás, és a nemzeti összeütközések (Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország), — másrészt arra, hogy a régi soknemzetiségű államok uralkodó nemzetei körében erősödött az a törekvés, hogy ne csak megtartsák a régi állami határokat, hanem ki is terjesszék azokat, hogy a szomszéd államok rovására új (gyenge) nemzetiségeket vessenek maguk alá. Ezzel a nemzeti kérdés kibővült és a dolgok fejlődése folyamán végülis egybeolvadt az általános gyarmati kérdéssel, a nemzeti elnyomás pedig belső állami kérdésből államközi kérdéssé, annak a harcnak (és háborúnak). a kérdésévé vált, amelyet a „nagy” imperialista hatalmak a gyenge, nemteljesjogú nemzetiségek leigázásáért folytatnak.

5. Az imperialista háború, amely gyökeréig feltárta a burzsoá soknemzetiségű államok kibékíthetetlen nemzeti ellentéteit és belső tarthatatlanságát, a győztes gyarmati államokon belül (Angliában, Franciaországban, Olaszországban) a nemzeti összeütközések rendkívüli élesedésére, a legyőzött régi soknemzetiségű államok (Ausztria, Magyarország, az 1917-es Oroszország) teljes széthullására és végül — a nemzeti kérdés „legradikálisabb” burzsoá megoldásaként — új burzsoá nemzeti államok (Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Finnország, Grúzia, Örményország stb.) megalakulására vezetett. Ámde az új önálló nemzeti államok megalakulása nem biztosította és nem is biztosíthatta a nemzetiségek békés együttélését, nem szüntette meg és nem is szüntethette meg sem a nemzeti egyenlőtlenséget, sem a nemzeti elnyomást, mert a magántulajdonon és az osztályegyenlőtlenségen alapuló új nemzeti államok nem létezhetnek:

a) nemzeti kisebbségeik elnyomása nélkül (Lengyelország elnyomja a belorusszokat, zsidókat, litvánokat, ukránokat; Grúzia elnyomja az oszétokat, abházokat, örményeket; Jugoszlávia elnyomja a horvátokat, bosnyákokat stb.);

b) területüknek szomszédaik rovására történő kibővítése nélkül, ami összeütközésekre és háborúkra vezet (Lengyelország — Litvánia, Ukrajna, Oroszország ellen; Jugoszlávia — Bulgária ellen; Grúzia — Örményország, Törökország ellen stb.);

c) anélkül, hogy a „nagy” imperialista hatalmaknak ne lennének alávetve pénzügyi, gazdasági és hadügyi tekintetben.

6. Így tehát a háborúutáni időszak a nemzeti ellenségeskedés, egyenlőtlenség, elnyomás, összeütközések, háborúk, a civilizált országok nemzetei által egymással szemben és a nemteljesjogú népekkel szemben elkövetett imperialista kegyetlenkedések vigasztalan képét tárja elénk. Egyfelől néhány „nagy”-hatalom, amely elnyom és kizsákmányol minden függő és „független” (valójában teljesen függő) nemzeti államot, és e hatalmak egymás közötti harca a nemzeti államok kizsákmányolásának monopóliumáért. Másfelől a függő és „független” nemzeti államok harca a „nagy”-hatalmak elviselhetetlen járma ellen; a nemzeti államok egymás közötti harca nemzeti területük kibővítéséért; minden egyes nemzeti állam harca saját elnyomott nemzeti kisebbségei ellen. Végül, a gyarmatok erősödő szabadságmozgalma a „nagy”-hatalmak ellen és a nemzeti összeütközések élesedése e hatalmakon belül, valamint a nemzeti államokon belül is, amelyek rendszerint több nemzeti kisebbséget foglalnak magukban.

Ilyen az a „világkép”, amelyet az imperialista háború örökbe hagyott.

A burzsoá társadalom teljesen csődöt mondott a nemzeti kérdés megoldása terén.

II

A szovjet rend és a nemzeti szabadság

1. A magántulajdon és a tőke elkerülhetetlenül szétválasztja az embereket, nemzeti viszálykodást szít és fokozza a nemzeti elnyomást, viszont a kollektív tulajdon és munka éppolyan elkerülhetetlenül közelebb hozza egymáshoz az embereket, aláássa a nemzeti viszálykodás gyökereit és megszünteti a nemzeti elnyomást. A kapitalizmus nemzeti elnyomás nélkül éppúgy elképzelhetetlen, mint ahogy a szocializmus is elképzelhetetlen az elnyomott nemzetek felszabadítása nélkül, nemzeti szabadság nélkül. A sovinizmus és a nemzeti harc elkerülhetetlen, elháríthatatlan mindaddig, amíg a parasztság (és általában a kispolgárság), amely tele van nacionalista előítéletekkel, a burzsoáziát követi, — és fordítva, a nemzeti béke és a nemzeti szabadság biztosítottnak tekinthető, ha a parasztság a proletariátust követi, vagyis ha biztosítva van a proletárdiktatúra. Ezért a Szovjetek győzelme és a proletárdiktatúra megteremtése a nemzeti elnyomás megszüntetésének, a nemzeti egyenjogúság megteremtésének, a nemzeti kisebbségeket megillető jogok biztosításának legfőbb feltétele.

2. A szovjet forradalom tapasztalata teljes egészében megerősíti ezt a tételt. A szovjet rend megteremtése Oroszországban és a nemzetek állami különválásra való jogának kihirdetése gyökeresen megváltoztatta az oroszországi nemzetiségek dolgozó tömegeinek egymáshoz való viszonyát, aláásta a korábbi nemzeti ellenségeskedés gyökereit, megfosztotta talajától a nemzeti elnyomást, megszerezte az orosz munkásoknak másnemzetiségű testvéreik bizalmát, mégpedig nemcsak Oroszországban, hanem Európában és Ázsiában is, és ezt a bizalmat a lelkesedésig, a közös ügyért való harci készségig fokozta. Szovjet köztársaságok megalakulása Azerbajdzsánban, Örményországban ugyanilyen eredményekre vezetett — megszüntette a nemzeti összetűzéseket és megoldotta a török és örmény, az örmény és azerbajdzsán dolgozó tömegek „évszázados” ellenségeskedését. Ugyanezt kell mondanunk a Szovjetek magyarországi, bajorországi, lettországi ideiglenes győzelméről is. Másrészt határozottan állíthatjuk, hogy az orosz munkások nem tudták volna legyőzni Kolcsakot és Gyenyikint, az Azerbajdzsán és az Örmény Köztársaság pedig nem tudott volna talpra állni, ha odahaza nem szüntették volna meg a nemzeti ellenségeskedést és a nemzeti elnyomást, ha Nyugat és Kelet nemzetiségeinek dolgozó tömegei nem fordultak volna feléjük bizalommal és lelkesedéssel. A szovjet köztársaságok megerősödése és a nemzeti elnyomás megszűnése egyazon folyamatnak — a dolgozók felszabadulásának, az imperialista rabság alóli felszabadulásuknak — két oldala.

3. De a szovjet köztársaságok léte, még a területileg legkisebbeké is, halálos veszéllyel fenyegeti az imperializmust. Ez a veszély nemcsak abban rejlik, hogy a szovjet köztársaságok, miután szakítottak az imperializmussal, gyarmatokból és félgyarmatokból valóban önálló államokká váltak és ezzel újabb területtől és további jövedelmektől fosztották meg az imperialistákat, hanem mindenekelőtt abban, hogy a szovjet köztársaságok puszta léte, e köztársaságoknak a burzsoázia elnyomása és a proletárdiktatúra megszilárdítása útján tett minden lépése a leghatalmasabb agitáció a kapitalizmus és az imperializmus ellen, agitáció, mely arra buzdítja a függő országokat, hogy rázzák le az imperialista rabigát, leküzdhetetlen tényezője a kapitalizmus bomlasztásának és dezorganizálásának, annak minden formájában. Ez az oka annak, hogy az imperialista „nagy”-hatalmak harca a szovjet köztársaságok ellen elkerülhetetlen, hogy a „nagy”-hatalmak e köztársaságok megsemmisítésére törekednek. A „nagy”-hatalmak, amelyek egyik végvidéki burzsoá kormányt a másik után, az ellenforradalmi tábornokok egyik csoportját a másik után mozgósítják Szovjet-Oroszország ellen, a „nagy”- hatalmak, amelyek szigorú blokád alá veszik és általában gazdaságilag elszigetelni igyekeznek Szovjet-Oroszországot — e „nagy”-hatalmak Szovjet-Oroszország ellen folytatott harcának története ékesszólóan bizonyítja, hogy az adott nemzetközi viszonyok között, a kapitalista környezet viszonyai között, külön-külön egyetlenegy szovjet köztársaság sem tarthatja magát biztosítottnak az ellen, hogy a világimperializmus gazdaságilag nem teszi tönkre és katonailag nem zúzza szét.

4. Ezért az egyes szovjet köztársaságok elszigetelt fennállása, mivel a tőkés államok veszélyeztetik létüket, bizonytalan, nem szilárd. Egyfelől a szovjet köztársaságok védelmének közös érdekei, másfelől a háború által szétrombolt termelőerők helyreállításának feladata, továbbá annak szükségessége, hogy a gabonatermelő szovjet köztársaságok élelmiszerrel segítsék a gabonában szűkölködő szovjet köztársaságokat — mindez parancsolóan diktálja a különálló szovjet köztársaságok állami szövetségét, mint az imperialista nyűgtől és a nemzeti elnyomástól való megszabadulás egyetlen útját. A „saját” burzsoáziájuktól és az „idegen” burzsoáziától megszabadult nemzeti szovjet köztársaságok meg tudják védeni létüket és le tudják győzni az imperializmus egyesült erőit, de csakis úgy, ha szoros állami szövetségben egyesülnek — különben semmiképp nem fognak győzni.

5. A szovjet köztársaságoknak a hadügy és a gazdasági ügyek közösségén alapuló föderációja az állami szövetségnek az az általános formája, amely lehetővé teszi:

a) hogy az egyes köztársaságok és az egész föderáció épségét és gazdasági fejlődését biztosítsuk;

b) hogy figyelembe vegyük a fejlődés különböző fokain álló különböző nemzetek és népek életmódjának, kultúrájának és gazdasági állapotának sokféleségét és ennek megfelelően a föderáció egyik vagy másik formáját alkalmazzuk;

c) hogy megteremtsük azoknak a nemzeteknek és népeknek békés együttélését és testvéri együttműködését, amelyek saját sorsukat egyik vagy másik formában egybekapcsolták a föderáció sorsával.

Oroszország tapasztalata, melyet a föderáció különböző formáinak alkalmazása terén, a szovjet autonómián alapuló föderációról (Kirgizia, Baskíria, Tatária, Hegylakók, Dagesztán) a független szovjet köztársaságokkal létesített szerződéses viszonyon alapuló föderációra való áttérés terén (Ukrajna, Azerbajdzsán) és e két forma közötti közbülső fokozatok alkalmazása terén (Turkesztán, Belorusszia) szerzett — teljesen igazolta, hogy a föderáció, mint a szovjet köztársaságok állami szövetségének általános formája célszerű és rugalmas.

6. A föderáció azonban csak akkor lehet tartós, a föderáció csak abban az esetben érhet el igazi eredményeket, ha a föderációhoz tartozó országok kölcsönös bizalmára és önkéntes hozzájárulására támaszkodik. Ha az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság a világ egyetlen országa, ahol sikerült számos nemzet és nép békés együttélését és testvéri együttműködését megoldani, ez azért volt lehetséges, mert itt nincsenek sem uralkodók, sem alávetettek, sem anyaország, sem gyarmatok, sem imperializmus, sem nemzeti elnyomás, — a föderáció itt a különböző nemzetek dolgozó tömegeinek kölcsönös bizalmán és azon az önkéntes törekvésén alapszik, hogy szövetségben egyesüljenek. A föderációnak ezt az önkéntes jellegét a jövőben is feltétlenül meg kell őrizni, mert csak az ilyen föderáció lehet majd az átmeneti forma minden ország dolgozóinak ahhoz a magasabb rendű egységéhez, amely egy egységes világgazdaságban valósul meg, s amelynek szükségessége egyre és egyre jobban érezhető.

III
Az OKP soron levő feladatai

1. Az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságnak és a vele kapcsolatban levő szovjet köztársaságoknak körülbelül 140 millió lakosa van. Ebből körülbelül 65 millió ember nem-nagyorosz (ukránok, belorusszok, kirgizek, uzbekok, turkmenok, tadzsikok, azerbajdzsánok, volgamelléki tatárok, krimi tatárok, buharaiak, khivaiak, baskírok, örmények, csecsencek, kabardok, oszétok, cserkeszek, ingusok, karacsájok, balkárok, kalmükok, karélok, avarok, darginok, kazi-kumuhok, kürinok, kumikok, márik, csuvasok, votjákok, volgamelléki németek, burjátok, jakutok stb.).

A cárizmus politikája, a földbirtokosok és a burzsoázia politikája ezekkel a népekkel szemben arra irányult, hogy kiirtsa közöttük az államiság minden csíráját, megnyomorítsa kultúrájukat, korlátozza anyanyelvűk használatát, tudatlanságban tartsa, és végül lehetőleg eloroszosítsa őket. E politika eredménye: e népek fejletlensége és politikai elmaradottsága.

Most, amikor a földbirtokosok és a burzsoázia uralma megdőlt és a néptömegek ezekben az országokban is proklamálták a Szovjethatalmat, a párt feladata abban áll, hogy a nem-nagyorosz népek dolgozó tömegeinek segítsen utolérni az előrehaladt Közép-Oroszországot, segítsen nekik abban, hogy:

a) országaikban kifejlesszék és megszilárdítsák a szovjet államiságot e népek nemzeti jellegének megfelelő formákban;

b) országaikban megszervezzék az anyanyelven működő bíróságot, közigazgatást, gazdasági szerveket, hatalmi szerveket helyi emberekből, akik ismerik a helyi lakosság életmódját és lelkivilágát;

c) országaikban kifejlesszék az anyanyelven működő sajtót, iskolákat, színházakat, klubokat s általában a kulturális és művelődési intézményeket.

2. Ha a 65 millió főnyi nem-nagyorosz lakosságból leszámítjuk Ukrajnát, Belorussziát, Azerbajdzsán kis részét és Örményországot, amely országok kisebb-nagyobb mértékben átmentek az ipari kapitalizmus szakaszán, akkor körülbelül 25 millió főnyi, főleg türk lakosság marad (Turkesztán, Azerbajdzsán nagyobb része, Dagesztán, a hegylakók, tatárok, baskírok, kirgizek stb.), amely még nem ment át a kapitalista fejlődésen, amelynek saját ipari proletariátusa nincs vagy alig van, amelynek gazdasága többnyire még mindig az állattenyésztésen alapul és amely megőrizte a patriarchális-nemzetségi életmódot (Kirgizia, Baskíria, Észak-Kaukázus), vagy pedig nem ment tovább a félig patriarchális, félig feudális életmód ősi formáinál (Azerbajdzsán, Krim stb.), de már belesodródott a szovjet fejlődés közös medrébe.

A pártnak az a feladata (az 1. pontban megjelölt feladaton  kívül), hogy segítse e népek dolgozó tömegeit a patriarchális-feudális viszonyok csökevényeinek felszámolásában, segítsen nekik, hogy a dolgozó parasztok Szovjetjei alapján bekapcsolódjanak a szovjet gazdaság építésébe, segítsen oly módon, hogy e népeknél erős kommunista szervezeteket teremt, amelyek fel tudják használni az orosz munkásoknak és parasztoknak a szovjet és gazdasági építés folyamán szerzett tapasztalatait és ugyanakkor építő munkájukban tekintetbe tudják venni minden egyes nemzetiség konkrét gazdasági helyzetének, osztályszerkezetének, kultúrájának és életmódjának minden sajátosságát, és nem ültetik át mechanikusan Közép-Oroszország gazdasági rendszabályait, melyek csak a gazdasági fejlődés más, magasabb fokán célszerűek.

3. Ha a 25 millió főnyi, főleg türk népességből leszámítjuk Azerbajdzsánt, Turkesztán nagyobb részét, a (volgamelléki és krimi) tatárokat, Buharát, Khivát, Dagesztánt, a hegylakók egy részét (a kabardokat, cserkeszeket, balkárokat) és azt a néhány más nemzetiséget, amelyek már letelepedtek és szilárdan lefoglaltak bizonyos területet, akkor mintegy 6 millió főnyi kirgiz, baskír, csecsenc, oszét, ingus marad, kiknek földjei egészen a legutóbbi időkig orosz áttelepülők gyarmatosító tevékenységének tárgyául szolgáltak, akik e népektől máris elvették legjobb szántóikat és fokozatosan a terméketlen pusztaságokra szorították ki őket.

A cárizmus politikája, a földbirtokosok és a burzsoázia politikája arra irányult, hogy e területekre az orosz parasztok és kozákok köréből minél több kulák elemet telepítsenek s ezeket a nagyhatalmi törekvések megbízható támaszaivá tegyék. Ennek a politikának az eredménye — az őserdőkbe kiszorított helyi, tősgyökeres lakosság (kirgizek, baskírok) lassú kihalása.

A pártnak e népek dolgozó tömegei irányában az a feladata (az 1. és 2. pontban megjelölt feladatokon kívül), hogy a kulákságtól és különösen a rabló nagyorosz kulákságtól való megszabadulásért folyó harcban egyesítse e népek dolgozó tömegeinek erőfeszítéseit a helyi orosz lakosság dolgozó tömegeinek erőfeszítéseivel, tőle telhetőleg és minden eszközzel segítségére legyen e népek dolgozó tömegeinek, hogy lerázzák nyakukról a kulák gyarmatosítókat, s ily módon biztosítsa számukra az emberi megélhetéshez szükséges jó földeket.

4. A fentebb említett nemzeteken és népeken kívül, amelyeknek határozott osztályszerkezetük van és határozott területen élnek, az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságban vannak még egyes laza nemzeti csoportok, nemzeti kisebbségek, amelyek másnemzetiségű tömör többségekbe vannak beékelve, és amelyeknek többnyire nincsen sem határozott osztályszerkezetük, sem határozott területük (lettek, észtek, lengyelek, zsidók és más nemzeti kisebbségek). A cárizmus politikája arra irányult, hogy ezeket a kisebbségeket minden eszközzel, még pogromokkal is (zsidó pogromok), felőrölje.

Most, mikor a nemzeti kiváltságok megszűntek, mikor a nemzetek egyenjogúsága valóra vált, a nemzeti kisebbségek szabad nemzeti fejlődésének jogát pedig maga a szovjet rend jellege biztosítja, a párt feladata e nemzeti csoportok dolgozó tömegei irányában az, hogy segítségükre legyen abban, hogy teljes mértékben élhessenek a szabad fejlődésnek ezzel a számukra biztosított jogával.

5. A végvidékek kommunista szervezetei némileg sajátos viszonyok között fejlődnek, amelyek gátolják a párt normális növekedését ezeken a vidékeken. Egyfelől, a végvidékeken dolgozó nagyorosz kommunisták, akik egy „uralkodó” nemzet létezésének viszonyai között nőttek fel és nem ismerték a nemzeti elnyomást, gyakran kisebbítik a nemzeti sajátosságok jelentőségét a pártmunkában, vagy pedig egyáltalán nem számolnak azokkal, munkájukban nem veszik tekintetbe az illető nemzetiség osztályszerkezetének, kultúrájának, életmódjának, történelmi múltjának sajátosságait, s így elsekélyesítik és elferdítik a párt nemzeti politikáját. Ez a körülmény a kommunizmustól való elhajlásra, nagyhatalmi, gyarmatosító, nagyorosz soviniszta elhajlásra vezet. Másfelől, a helyi tősgyökeres lakosság kommunistái, akik átélték a nemzeti, elnyomás nehéz időszakát és még nem szabadultak meg teljesen annak kísérteteitől, gyakran túlozzák a nemzeti sajátosságok jelentőségét a pártmunkában, elhanyagolják a dolgozók osztályérdekeit, vagy pedig egyszerűen egybekeverik a nemzet dolgozóinak érdekeit ugyanannak a nemzetnek „általános nemzeti” érdekeivel, nem tudják az utóbbiaktól különválasztani a nemzet dolgozóinak érdekeit és ezekre építeni pártmunkájukat. Ez a körülmény szintén a kommunizmustól való elhajlásra, burzsoá-demokratikus nacionalista elhajlásra vezet, amely néha a pániszlamizmus, pántürkizmus formájában jelentkezik (a Keleten).

A kongresszus, midőn határozottan elítéli mind a két elhajlást, mint a kommunizmus ügyére nézve káros és veszélyes elhajlásokat, szükségesnek tartja, hogy rámutasson az első elhajlás, a nagyhatalmi, gyarmatosító elhajlás különösen veszélyes és káros voltára. A kongresszus felhívja a figyelmet arra, hogy a párt soraiban észlelhető gyarmatosító és nacionalista csökevények leküzdése nélkül a végvidékeken lehetetlen erős és a tömegekkel egybekapcsolt, valóban kommunista szervezeteket teremteni, amelyek a helyi és az orosz lakosság proletár elemeit az internacionalizmus alapján tömörítik soraikban. Ezért a kongresszus azt tartja, hogy a végvidékeken a párt egyik legfontosabb feladata: felszámolni a nacionalista és elsősorban a gyarmatosító ingadozásokat a kommunizmuson belül.

6. A háború frontjain elért sikerekkel kapcsolatban, különösen pedig Vrangel megsemmisítése után, egyes elmaradt végvidékeken, amelyeknek nincs vagy alig van ipari proletariátusa, a kispolgári nacionalista elemek karrierhajhászásból erősebben iparkodnak a pártba bejutni. Ezek az elemek, számolva a pártnak, mint ténylegesen kormányzó erőnek helyzetével, rendszerint kommunistává festik át magukat és gyakran csoportosan csatlakoznak a párthoz, ahová magukkal viszik a rosszul leplezett sovinizmus és a bomlás szellemét, az általában gyenge végvidéki pártszervezetek pedig nem tudnak mindig ellenállni annak a kísértésnek, hogy a párt sorait új tagok felvételével „kibővítsék”.

A kongresszus erélyes harcra hív minden ál-kommunista elem ellen, akik a proletariátus pártjához dörgölőznek, és óva inti a pártot, nehogy intellektuel kispolgári-nacionalista elemekkel „bővítse” sorait. A kongresszus azt tartja, hogy a végvidékeken a pártnak főleg e végvidékek proletárjaival, szegényparasztjaival és dolgozó parasztjaival kell sorait feltöltenie, s ugyanakkor azon kell lennie, hogy a végvidéki pártszervezeteket minőségi összetételük javítása útján szilárdítsa meg.

„Pravda” 29. sz.
1921. február 10.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Megnyitó beszéd az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságban élő türk népek kommunistáinak tanácskozásán

1921. január 1
(Jegyzőkönyvi feljegyzés)

Sztálin elvtárs a tanácskozás megnyitása után megállapítja, hogy a Központi Iroda munkája nem volt kielégítő és most új Központi Irodát kell választani. Ezután röviden jellemzi a kommunizmus fejlődési feltételeit az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság türk népei körében.

A kommunizmus fejlődése Oroszországban hosszú múltra tekint vissza. Az orosz szocializmuson belül évtizedekig folyt az elméleti munka és az elméleti harc. Ennek a harcnak az eredményeképpen kialakult a vezető elemek egybeforrott csoportja, amely elméletileg elég erős és elvi tekintetben elég szilárd ahhoz, hogy magával vigye a párt tömegeit.

Ettől eltérően, országunk keleti részén csak nemrég, a szocializmusért folyó gyakorlati forradalmi harc során fogamzott meg a kommunizmus, anélkül hogy előzetesen átment volna az elméleti fejlődés szakaszán. Ez az oka annak, hogy a türk kommunizmus elméletileg gyenge, s ezt a gyengeséget csak úgy küzdhetjük le, hogy országunk türk nyelvein, elvi színvonalon álló kommunista irodalmat teremtünk.

Az orosz kommunizmus fejlődésének történetében a nacionalista elhajlás elleni harcnak sohasem volt komoly jelentősége. Az oroszok általában, és különösen az orosz kommunisták, mivel a múltban az uralkodó nemzethez tartoztak, nem érezték a nemzeti elnyomást, soraikban általában nem volt dolguk nacionalista törekvésekkel, hacsak nem számítunk bizonyos hajlamokat a „nagyhatalmi sovinizmusra”, és ezért nem kellett, vagy alig kellett harcolniok ilyen törekvések ellen.

Ettől eltérően, a türk kommunistáknak, akik elnyomott népek fiai és átmentek a nemzeti elnyomás szakaszán, soraikban állandóan volt dolguk és ma is van dolguk a nacionalista elhajlással, nacionalista csökevényekkel, amelyek leküzdése a türk kommunisták soron levő feladata. Ez a körülmény kétségtelenül hátráltatja a kommunizmus kikristályosodását országunk keleti részén.

De a kommunizmusnak a Keleten megvan a maga előnyös oldala is. Az orosz kommunisták a szocializmus gyakorlati megvalósítása terén nem vehettek át, vagy alig vehettek át tapasztalatokat Európa fejlett országaitól (Európa főleg a parlamenti harc terén nyújtott tapasztalatokat) s ezért az orosz kommunistáknak úgyszólván saját eszközeikkel, számos elkerülhetetlen hiba árán kellett építeniök a szocializmus felé vezető utat.

Ettől eltérően, a türk kommunizmusnak, mely a szocializmusért folyó gyakorlati harcban, orosz elvtársakkal vállvetve vívott harcban fogamzott meg, módjában volt az orosz elvtársak gyakorlati tapasztalatait felhasználni s a hibákat elkerülni. Ez a körülmény biztosítja, hogy a kommunizmusnak a Keleten megvan minden esélye arra, hogy gyors ütemben fejlődjék és megerősödjék.

Ezekkel a körülményekkel magyarázható, hogy a párt Központi Bizottságának politikája a még fiatal türk kommunizmus irányában aránylag enyhe és arra irányul, hogy segítséget nyújtson a Kelet szilárd kommunista elemeinek a türk kommunizmus előbb említett gyengéi és fogyatékosságai elleni harcban.

A Központi Iroda az az apparátus, amelyen keresztül foganatosítandók a nacionalista csökevények ellen irányuló harci rendszabályok és azok a rendszabályok, amelyeknek célja a kommunizmus elméleti megerősítése országunk keleti részén.

„Pravda” 6. sz.
1921. január 12.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

Nézeteltéréseink

– írta: J. V. Sztálin –

A szakszervezetek kérdésében fennálló nézeteltéréseink nem a szakszervezetek elvi értékelése terén mutatkoznak. Programunknak a szakszervezetek szerepéről szóló ismert pontjai, amelyeket Trockij gyakran idézget, és a párt IX. kongresszusának a szakszervezetekről hozott határozata érvényben vannak (és érvényben is maradnak). Senki sem vitatja, hogy a szakszervezeteknek és a gazdasági szerveknek kölcsönösen át kell hatniok és át is fogják hatni egymást („összenövés”). Senki sem vitatja, hogy az ország gazdasági újjászületésének jelen pillanata megköveteli, hogy a szakszervezetek, amelyek egyelőre még csak névleg ipari szakszervezetek, fokozatosan olyan igazi ipari szakszervezetekké alakuljanak át, amelyek talpra tudják állítani fő iparágainkat. Szóval, nézeteltéréseink nem elvi nézeteltérések.

Abban a tekintetben sincsenek közöttünk nézeteltérések, hogy a szakszervezetekben és általában a munkásosztályban elengedhetetlen a munkafegyelem. Az olyan kijelentések, hogy pártunk egy része „kiengedi kezéből a gyeplőt” és az elemi erők játékára bízza a tömegeket — megfontolatlan kijelentések. A pártelemek vezető szerepe a szakszervezeteken belül és a szakszervezetek vezető szerepe a munkásosztályon belül vitathatatlan igazság.

Még kevésbé vannak közöttünk nézeteltérések a szakszervezeti Központi Bizottságok és az Összoroszországi Központi Szakszervezeti Tanács minőségi összetételének kérdésében. Mindannyian egyetértünk abban, hogy ezeknek az intézményeknek az összetétele korántsem eszményi, hogy a szakszervezeteket több katonai és más mozgósítás alaposan megritkította, hogy vissza kell adni a szakszervezeteknek régi funkcionáriusaikat, rendelkezésükre kell bocsátani újakat, el kell látni őket technikai eszközökkel stb.

Nem, nem ezen a téren vannak közöttünk nézeteltérések.

I
A munkástömegekhez való közeledés két módszere

Nézeteltérések abban a kérdésben vannak közöttünk, hogy a munkásosztályban milyen módon kell megszilárdítani a munkafegyelmet, milyen módszerekkel kell közelednünk a munkástömegekhez, amelyeket be akarunk vonni az ipar feltámasztásának művébe, milyen úton alakíthatjuk át a mai gyenge szakszervezeteket erős, valóban ipari szakszervezetekké, amelyek fel tudják támasztani iparunkat.

Két módszer van: a kényszerítés módszere (katonai módszer) és a meggyőzés módszere (szakszervezeti módszer). Az első módszer egyáltalán nem zárja ki a meggyőzés elemeit, de itt a meggyőzés elemei alá vannak rendelve a kényszer követelményeinek és annak csak segédeszközei. Viszont a második módszer sem zárja ki a kényszerítés elemeit, de itt a kényszerítés elemei alá vannak rendelve a meggyőzés követelményeinek és annak csak segédeszközei. E két módszer összetévesztése éppoly megengedhetetlen, mint amilyen megengedhetetlen egy kalap alá vonni a hadsereget és a munkásosztályt.

A pártmunkások egy csoportja, élén Trockijjal, megittasodva a hadseregben alkalmazott katonai módszerek sikereitől, azt hiszi, hogy ezeket a módszereket a munkásosztályon belül, a szakszervezetekben is lehet és kell is alkalmazni, ha ugyanolyan sikereket akarunk elérni a szakszervezetek megerősítése, az ipar feltámasztása terén. De ez a csoport megfeledkezik arról, hogy a hadsereg és a munkásosztály két különböző terület, hogy az a módszer, amely alkalmas a hadseregben, alkalmatlannak, károsnak bizonyulhat a munkásosztály és a szakszervezetek számára.

A hadsereg nem egynemű. Két fő társadalmi csoportból, parasztokból és munkásokból áll, akik közül az előbbiek — számukat tekintve — többszörösen felülmúlják az utóbbiakat. Amikor a párt VIII. kongresszusa kimondotta, hogy a hadseregben főképpen a kényszerítés módszerét kell alkalmazni, abból indult ki, hogy hadseregünk főként parasztokból áll, akik nem mennek harcolni a szocializmusért, s ezért csak a kényszerítés módszerének alkalmazásával lehet és kell rábírni őket, hogy harcoljanak a szocializmusért. Ebből származtak a ráhatás olyan tisztán katonai módjai, mint a politikai megbízottak és politikai osztályok rendszere, a forradalmi törvényszékek, a fegyelmi büntetések, valamennyi parancsnok kinevezésének rendszere stb.

A munkásosztály, a hadsereggel ellentétben, egynemű társadalmi osztály, amely gazdasági helyzeténél fogva hajlik a szocializmusra, könnyen hat rá a kommunista agitáció, önként szakszervezetekben szervezkedik és ezért, mindent egybevetve, a Szovjetállam alapja, talpköve. Ezért nem meglepő, hogy túlnyomórészt a meggyőzés módszereinek alkalmazása lett ipari szakszervezeteink gyakorlati munkájának alapja. Ebből származtak a ráhatás olyan tisztán szakszervezeti módszerei, mint a felvilágosítás, a tömegpropaganda, a munkástömegek kezdeményezésének és öntevékenységének fejlesztése, a választás elve stb.

Trockijnak az a hibája, hogy lebecsüli a hadsereg és a munkásosztály közötti különbséget, egy kalap alá vonja a katonai szervezeteket és a szakszervezeteket, és — talán megszokásból — a hadseregben alkalmazott katonai módszereket átültetni igyekszik a szakszervezetekbe, a munkásosztályba.

„A katonai módszereknek (parancsnak, büntetésnek) éles szembeállítása a szakszervezeti módszerekkel (felvilágosítással, propagandával, öntevékenységgel) nem egyéb — mondja Trockij az egyik okmányban —, mint kautskysta-mensevik-eszer előítéletek megnyilvánulása . . . Munkásállamban a munkás- és a katonai szervezet szembeállítása szégyenletes kapituláció a kautskyzmus előtt.”

Ezt mondja Trockij.

Ebből, ha nem fordítunk figyelmet az olyan fölösleges szóvirágokra, mint „kautskyzmus”, „mensevizmus” stb., világosan kitűnik, hogy Trockij nem értette meg a munkásszervezetek és a katonai szervezetek közötti különbséget, nem értette meg, hogy a katonai módszerek és a demokratikus (szakszervezeti) módszerek szembeállítása a háború felszámolásának és az ipar feltámasztásának időpontjában elengedhetetlen, elkerülhetetlen, s hogy ennélfogva a katonai módszerek átültetése a szakszervezetekbe — téves, káros.

Ez a megnemértés volt az alapja Trockij nemrég megjelent vita-brosúráinak, melyeket a szakszervezetekről írt.

Ez a megnemértés a forrása Trockij hibáinak.

II
Tudatos demokratizmus és kényszer-„demokratizmus”

Egyesek azt hiszik, hogy amikor ma a szakszervezeti demokratizmusról beszélünk, ez csak üres szavalás, divat, ami a pártélet bizonyos jelenségeivel függ össze, de idővel majd megunják, hogy demokratizmusról „fecsegjenek” és minden marad a „régiben”.

Mások meg azt gondolják, hogy a szakszervezeti demokratizmus lényegében engedmény, a munkások követeléseinek tett kényszerű engedmény, hogy itt inkább valami diplomáciával, semmint igazi, komoly valamivel van dolgunk.

Mondanunk sem kell, hogy mind azok, mind ezek az elvtársak súlyosan tévednek. A szakszervezeti demokratizmus, vagyis az, amit a „szakszervezeti proletárdemokrácia normális módszereinek” szoktak nevezni — a munkásság tömegszervezeteinek lényegéhez tartozó tudatos demokratizmus, amely feltételezi annak a tudatát, hogy a szakszervezetekben egyesült milliós munkástömegek irányában elengedhetetlen és hasznos a meggyőzés módszereinek rendszeres alkalmazása. E tudat nélkül a demokratizmus puszta szóvá válik.

Amíg háború volt és a veszély közvetlenül fenyegetett, szervezeteink felhívásai: „segítséget a frontnak” — élénk visszhangra találtak a munkásoknál, mert a pusztulás veszélye nagyon is kézzelfogható volt, mert ezt a veszélyt mindenki konkrétan láthatta Kolcsak, Jugyenyics, Gyenyikin, Pilsudski, Vrangel seregeiben, amikor ezek előrenyomultak és visszaállították a földbirtokosok és tőkések hatalmát. Akkor nem volt nehéz megmozgatni a tömegeket. Most azonban, mikor a háborús veszélyt elhárítottuk, az új veszély pedig, a gazdasági veszély (a gazdasági bomlás) korántsem olyan kézzelfogható a tömegek számára — most nem lehet pusztán felhívásokkal megmozgatni a nagy tömegeket. Természetesen mindenki érzi a kenyér és a textiláruk hiányát, de először, az emberek mégiscsak segítenek magukon, mégiscsak szereznek valahogyan kenyeret is, textilárukat is, s ezért a kenyér- és áruhiány veszélye korántsem sarkalja annyira a tömegeket, mint ahogyan a háborús veszély sarkalta őket; másodszor, senki sem állíthatja, hogy a gazdasági veszély valóságát (a mozdonyok, mezőgazdasági gépek, textilgyárak, kohászati üzemek hiányát, a villanytelepekhez szükséges berendezések stb. hiányát) ugyanolyan tudatosan látják a tömegek, mint ahogy a közelmúltban a háborús veszélyt látták. Ahhoz, hogy a munkásosztály millióit a gazdasági bomlás leküzdésére mozgósítsuk, fokozni kell a nagy tömegek kezdeményezését, tudatosságát, öntevékenységét, konkrét tények alapján meg kell győzni őket arról, hogy a gazdasági bomlás ugyanolyan valóságos és halálos veszély, amilyen tegnap a háborús veszély volt, a munkásosztály millióit a demokratikusan felépített szakszervezetek útján be kell vonni a termelés talpra állításának művébe. Csakis így lehet az egész munkásosztály szívügyévé tenni azt a harcot, melyet a gazdasági szervek a gazdasági bomlás ellen folytatnak. Máskülönben nem győzhetünk a gazdasági fronton.

Szóval: a tudatos demokratizmus, a proletárdemokrácia módszere a szakszervezeteken belül — ez az ipari szakszervezetek egyedül helyes módszere.

Ehhez a demokratizmushoz semmi köze sincs a kényszer-„demokratizmusnak”.

Trockij „A szakszervezetek szerepe és feladatai” című brosúráját olvasva, azt hihetnők, hogy Trockij lényegében „szintén” a „demokratikus” módszer híve. Ezért egyes elvtársak azt hiszik, hogy a szakszervezetek munkamódszereinek kérdésében nincsenek közöttünk nézeteltérések. Ez azonban egyáltalán nem igaz. Mert Trockij „demokratizmusa” kényszerű, felemás, elvtelen, és mint ilyen, csak kiegészíti a szakszervezetek számára nem alkalmas katonai bürokratikus módszert.

Ítéljenek önök maguk.

1920. november elején a Központi Bizottság meghozza, a Szakszervezetek V. Összoroszországi Konferenciájának kommunista frakciója pedig végrehajtja azt a határozatot, amely kimondotta, hogy „a legerélyesebb és szigorúan tervszerű harcot kell folytatni az ellen, hogy a centralizmus és a militarizált munkaformák bürokratizmussá, önkényeskedéssé, minden öntevékenység elfojtásává és a szakszervezetek fölött gyakorolt kicsinyes gyámkodássá fajuljanak … hogy a Közlekedési Munkások Szakszervezetének (Trockij vezette) Központi Bizottsága számára is múlóban van a különleges viszonyok által előidézett különleges igazgatási módszerek ideje, amelyek miatt a Vasúti Politikai Főosztályt létesítették”, s ezért a konferencia kommunista frakciója, „azt ajánlja a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságának, hogy a szakszervezeten belül fokozza és fejlessze a proletárdemokrácia normális módszereit”, kötelezi a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottságát, hogy „a többi szakszervezeti egyesüléssel azonos jogokkal lépjen be az Összoroszországi Központi Szakszervezeti Tanács kötelékébe és vegyen tevékeny részt annak közös munkájában” (lásd „Pravda” 255. sz.). De Trockij és a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottsága e határozat ellenére is egész novemberben továbbra is folytatja a régi, félig bürokratikus, félig katonai vonalat, a régi módon továbbra is a Vasúti Politikai Főosztályra és a Hajózási Politikai Főosztályra támaszkodik, megpróbálja „fenekestül felforgatni”, felrobbantani az Összoroszországi Központi Szakszervezeti Tanácsot, védelmezi a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságának kiváltságos helyzetét más szakmai egyesülésekkel szemben. Sőt, Trockij november 30-án a „Központi Bizottság Politikai Irodájának tagjaihoz” intézett levelében ugyanolyan „váratlanul” kijelenti, hogy a „Hajózási Politikai Főosztály … a legközelebbi két-három hónapban semmi esetre sem oszlatható fel”. És mi történt? E levél megírása után 6 nappal (december 7-én) ugyancsak Trockij a Központi Bizottságban ugyanolyan „váratlanul” arra szavaz, hogy „azonnal szüntessék meg a Vasúti Politikai Főosztályt és a Hajózási Politikai Főosztályt, erőiket és anyagi eszközeiket pedig a normális demokratizmus elvei alapján adják át a szakszervezetnek”. És ezt a Központi Bizottság nyolc tagja közül egymaga teszi hét tag ellenében, akik már nem tartották elegendőnek ezeknek az intézményeknek a feloszlatását, hanem még azt is követelték, hogy változtassák meg a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságának mai összetételét. Trockij, hogy megmentse a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságának mai összetételét, a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságában működő politikai főosztályok megszüntetése mellett szavaz.

Mi változott meg ez alatt a hat nap alatt? Talán a vasutasok és a hajósok fejlődtek annyira e hat nap alatt, hogy a Vasúti Politikai Főosztályra és a Hajózási Politikai Főosztályra nincs többé szükségük? Vagy talán a bel- vagy külpolitikai helyzetben történt fontos változás ez alatt a rövid idő alatt? Dehogyis. Csupán az történt, hogy a hajósok a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottságától erélyesen követelték a politikai főosztályok megszüntetését és a szakszervezeti Központi Bizottság összetételének megváltoztatását, mire Trockij csoportja, mely félt a bukástól és legalább a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságának régi összetételét szerette volna megóvni, kénytelen volt meghátrálni, részleges engedményeket tenni, amelyek, mellesleg, nem elégítettek ki senkit.

Ezek a tények.

Aligha szorul bizonyításra, hogy ennek a kényszerű, felemás, elvtelen „demokratizmusnak” semmi köze a „szakszervezeti proletárdemokrácia normális módszereihez”, melyeket a párt Központi Bizottsága még november elején ajánlott, és amelyek annyira szükségesek ipari szakszervezeteink újjászületéséhez.

***

Trockij a Szovjetkongresszus kommunista frakciójának vitagyűlésén mondott zárszavában tiltakozott az ellen, hogy politikai elemet vigyenek a szakszervezeti vitába, mert — mondotta — a politikának ehhez semmi köze sincs. Ki kell jelentenem, hogy Trockijnak egyáltalában nincs igaza. Aligha kell bizonyítani, hogy a munkás-paraszt államban nincsen egyetlenegy fontos, az egész államra nézve jelentős határozat sem, különösen ha az közvetlenül a munkásosztályt érinti, melynek végrehajtása valamiképp ne hatna ki az ország politikai helyzetére. Általában nevetséges és komolytalan a politikát a gazdaságtól elválasztani, Éppen ezért feltétlenül szükséges, hogy minden ilyen határozatot előzetesen politikai szempontból is mérlegeljenek.

Ítéljenek önök maguk.

Ma már bebizonyítottnak tekinthető, hogy a Közlekedési Munkások Szakszervezete Trockij által vezetett Központi Bizottságának módszereit magának e Központi Bizottságnak gyakorlata ítélte el. Trockij, aki a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottságát vezeti és ezen keresztül befolyást gyakorol más szakszervezetekre is, a szakszervezetek felélénkítését és megújhodását, a munkásoknak az ipar feltámasztásába való bevonását akarta elérni. És mit ért el valójában? A szakszervezeteken belül konfliktusba keveredett a kommunisták többségével, a szakszervezetek többsége összeütközésbe került a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottságával, a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottsága ténylegesen kettészakadt, s a szakmailag szervezett egyszerű munkásokban harag gyűlt fel a politikai megbízottak ellen. Más szóval, nemcsak hogy nem újhodtak meg a szakszervezetek, hanem még maga a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottsága is bomlásnak indult. Kétségtelen, hogy ha a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságának módszereit átvittük volna más szakszervezetekbe is, ott is az összeütközések, a szakadás, a bomlás képe tárulna elénk. Végeredményben zűrzavar és szakadás támadt volna a munkásosztályban.

Szemet hunyhat-e a munkásosztály politikai pártja ilyen tények előtt? Lehet-e azt állítani, hogy országunk politikai állapota szempontjából közömbös, vajon egységes szakszervezetekben tömörült munkásosztállyal, vagy különféle, egymással szemben ellenséges csoportokra szakadt munkásosztállyal van-e dolgunk? Lehet-e azt mondani, hogy a tömegekhez való közeledés módszereinek értékelésénél a politikai mozzanatnak nem lehet semmi szerepe, hogy a politikának ahhoz semmi köze sincs?

Világos, hogy nem.

Az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságnak és a vele szövetséges köztársaságoknak most körülbelül 140 millió lakosa van. Ennek 80 százaléka paraszt. Ahhoz, hogy ilyen országot kormányozzunk, elengedhetetlen, hogy a munkásosztály rendíthetetlenül bízzék a Szovjethatalomban, mert ilyen ország csak a munkásosztály útján és a munkásosztály erejével vezethető. De ahhoz, hogy megtartsuk és megszilárdítsuk a munkások többségének bizalmát, rendszeresen fejlesztenünk kell a munkásosztály tudatosságát, öntevékenységét, kezdeményezését, rendszeresen kommunista szellemben kell nevelnünk a munkásosztályt oly módon, hogy beszervezzük a szakszervezetekbe és bevonjuk a kommunista gazdaság építésének művébe.

Ezt a feladatot lehetetlen megvalósítani a kényszerítésnek és a szakszervezetek felülről történő „felforgatásának” módszereivel, mert ezek a módszerek részekre szakítják a munkásosztályt (lásd a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottságát!) és bizalmatlanságot keltenek a Szovjethatalom iránt. Ezen kívül nem nehéz megérteni, hogy — általában — kényszerítő módszerekkel képtelenség fejleszteni a tömegek öntudatát, a tömegeknek a Szovjethatalomba vetett bizalmát.

Világos, hogy csakis „a szakszervezeti proletárdemokrácia normális módszereivel”, csakis a meggyőzés módszereivel lehet majd a munkásosztályt egybeforrasztani, öntevékenységét fokozni és a Szovjethatalomba vetett bizalmát megszilárdítani, amire most oly nagy szükség van, hogy az országot harcra mozgósíthassuk a gazdasági bomlás ellen.

Mint látják, a politika szintén a meggyőzés módszerei mellett szól.

1921. január 5.

„Pravda” 12. sz.
1921. január 19.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!