Tiflisz, 1905. november 20

Tiflisz, 1905. november 20
– írta: J. V. Sztálin –

A Nagy Orosz Forradalom megkezdődött! Már átéltük ennek a forradalomnak első zordon felvonását, amely október 17-én, a kiáltvánnyal formálisan végétért. Az „isten kegyelméből” való önkényuralkodó cár meghajtotta „koronás fejét” a forradalmi nép előtt és megígérte neki „a polgári szabadság megingathatatlan alapjait”…

De ez csak az első felvonás. Ez csak a vég kezdete. A Nagy Orosz Forradalomhoz méltó nagy események előestéjén vagyunk. Ezek az események a történelem kérlelhetetlen szigorával, vasszükségszerűséggel közelednek felénk. A cár és a nép, a cár önkényuralma és a nép egyeduralma — két ellenséges, homlokegyenest ellentétes fogalom. Az egyik veresége és a másik győzelme csak elszánt összecsapásuk, elkeseredett harc, élethalálharc eredménye lehet. Ez a harc még nem volt meg. Még előttünk áll. És az orosz forradalom hatalmas óriása — az oroszországi proletariátus — minden erejével, minden eszközzel készül erre a harcra.

A liberális burzsoázia igyekszik elejét venni ennek a sorsdöntő összecsapásnak. Úgy véli, hogy ideje már véget vetni az „anarchiának” és megkezdeni a békés „alkotó” munkát, az „államépítés” munkáját. Igaza van. Neki elegendő az, amit a proletariátus a cárizmustól első forradalmi fellépésével már kicsikart. Most bátran köthet szövetséget — számára kedvező feltételekkel — a cári kormánnyal és egyesült erővel mehet a közös ellenség, „sírásója” — a forradalmi proletariátus ellen. A polgári szabadság, a kizsákmányolás szabadsága már biztosítva van, és ez neki teljesen elegendő. Az orosz burzsoázia, amely egy pillanatra sem forradalmi, már nyíltan átáll a reakció oldalára. Szerencsés utat! Nem szomorkodunk emiatt különösebben. A forradalom sorsát soha sem a liberalizmus tartotta kezében. Az orosz forradalom menete és kimenetele teljes egészében a forradalmi proletariátus és a forradalmi parasztság magatartásától függ.

A szociáldemokrácia által vezetett városi forradalmi proletariátus, és nyomában a forradalmi parasztság, a liberálisok minden ármánykodása ellenére tántoríthatatlanul folytatni fogja harcát, amíg el nem éri az önkényuralom teljes megdöntését és romjain nem teremti meg a szabad demokratikus köztársaságot.

Ez a szocialista proletariátus legközelebbi politikai feladata, ez a célja a mostani forradalomban és a parasztság támogatásával eléri ezt a célt, bármibe is kerüljön.

A demokratikus köztársasághoz vezető utat is világosan és határozottan megjelölte.

  1. Elszánt, elkeseredett összecsapás, amelyről fentebb beszéltünk,
  2. ez „összecsapás” folyamán megszervezett forradalmi hadsereg,
  3. a proletariátus és parasztság demokratikus diktatúrája, a győzelmes „összecsapás” eredményeként megalakított ideiglenes forradalmi kormány formájában,
  4. Alkotmányozó Gyűlés, amelyet általános, közvetlen, egyenlő és titkos választójog alapján hívnak össze — ezek azok a szakaszok, amelyeket végig kell járnia a Nagy Orosz Forradalomnak, mielőtt az óhajtott végcélhoz elérkezik.

A kormánynak semmiféle fenyegetése, semmiféle fűt-fát ígérő cári kiáltvány, semmiféle olyan ideiglenes kormány, mint Witte kormánya, amelyet az önkényuralom a maga megmentésére alakított, semmiféle Állami Duma, amelyet — még ha általános stb. választójog alapján is — a cári kormány hívott össze — nem térítheti le a proletariátust egyedül helyes forradalmi útjáról, amelynek el kell őt vezetnie a demokratikus köztársasághoz.

Lesz-e a proletariátusnak elég ereje, hogy végigjárja ezt az utat, lesz-e elég ereje, hogy becsülettel kerüljön ki abból a gigászi, vérontó harcból, amely ezen az úton várja?

Igenis lesz!

Így gondolkozik maga a proletariátus és bátran, határozottan készül a harcra.

„Kavkazszkij Rabócsij Lisztok”
(„Kaukázusi Munkás Újság”) 1. sz.
1905. november 20.

Aláírás nélkül.
(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

A munkásokhoz

A munkásokhoz
– írta: J. V. Sztálin –

Dübörög a forradalom! Felkelt Oroszország forradalmi népe és körülzárta a cári kormányt, hogy megrohamozza! Vörös zászlók lengenek, barikádok épülnek, a nép fegyvert ragad és rohamozza az állami intézményeket. Újra felharsant a bátrak riadója, újra megzendült az elcsitult élet. A forradalom hajója kibontotta vitorláját és száguld a szabadság felé. Ezt a hajót az oroszországi proletariátus vezeti.

Mit akarnak Oroszország proletárjai, hová mennek?

Megdöntjük a cári Dumát és létrehozzuk az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlést — ezt mondják ma Oroszország proletárjai. A proletariátus nem apró engedményeket követel a kormánytól, nem azt követeli tőle, hogy szűntesse be a „hadiállapotot” és a „büntető expedíciókat” egyes városokban és falvakban — a proletariátus nem elégszik meg ilyen csekélységekkel. Aki engedményeket követel a kormánytól, az nem hisz a kormány halálában — a proletariátust pedig ez a hit tölti el. Aki „kedvezményeket” vár a kormánytól, az nem hisz a forradalom hatalmában — a proletariátust pedig ez a hit élteti. Nem! A proletariátus nem forgácsolja szét erejét oktalan követelésekre. A cári önkényuralommal szemben csak egy követelése van: le vele, halál reá! És Oroszország területén egyre bátrabban és bátrabban harsan fel a munkások forradalmi riadója: Le az Állami Dumával! Éljen az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlés! Erre törekszik ma Oroszország proletariátusa.

A cár nem adja meg az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlést, a cár nem semmisíti meg saját önkényuralmát — nem teszi ezt! Az a fukar „alkotmány”, amelyet „adományoz” — a cár ideiglenes engedménye, farizeusi ígérete és semmi több! Magától értetődik, hogy élni fogunk ezzel az engedménnyel és készek leszünk kiütni a varjú szájából a diót, hogy ezzel a dióval szétverjük a fejét. De ami tény, az tény, a nép nem építhet a cári ígéretre — csak önmagában bízhat, csak saját erejére támaszkodhatik: a nép felszabadítása csak magának a népnek a műve lehet. Csak az elnyomók csontjain lehet a népszabadságot felépíteni, csak az elnyomók vérével lehet megtrágyázni a talajt a nép egyeduralma számára! Csak akkor, amikor a felfegyverzett nép a proletariátussal az élén fellép és kibontja az általános felkelés zászlaját — csak akkor lehet a szuronyokra támaszkodó cári kormányt megdönteni. Nem üres szólamok, nem értelmetlen „önfelfegyverzés”, hanem valódi felfegyverkezés és fegyveres felkelés — e felé tartanak ma egész Oroszország proletárjai.

A győzelmes felkelés a cári kormány vereségére vezet. De nem egyszer előfordult, hogy legyőzött kormányok újra lábra álltak. Nálunk is lábra állhat még a legyőzött kormány. A sötét erők, amelyek a felkelés idején elrejtőznek — a felkelés másnapján már kibújnak odvaikból és talpra akarják állítani a kormányt. Így támadnak fel halottaikból a legyőzött kormányok. A népnek feltétlenül meg kell fékeznie, pozdorjává kell zúznia ezeket a sötét erőket. Ehhez pedig az szükséges, hogy a győztes nép apraja-nagyja már a felkelés másnapján felfegyverkezzék, hogy forradalmi hadsereggé váljék, és mindig kész legyen fegyverrel a kezében megvédelmezni a kivívott jogokat.

Csak akkor, ha a győztes nép forradalmi hadsereggé alakul, csak akkor tudja majd az elrejtőzött sötét erőket véglegesen szétverni. Csak a forradalmi hadsereg tud érvényt adni az ideiglenes kormány tetteinek, csak az ideiglenes kormány tudja összehívni az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlést, amelynek életre kell hívnia a demokratikus köztársaságot. Forradalmi hadsereg és ideiglenes forradalmi kormány — erre törekszenek ma Oroszország proletárjai.

Erre az útra lépett az orosz forradalom. Ez az út vezet a nép egyeduralmához, és a proletariátus felhívja a nép valamennyi barátját, hogy haladjon ezen az úton.

A cári önkényuralom akadályokat gördít a népi forradalom útjába, tegnapi kiáltványával le akarja fékezni ezt a nagy mozgalmat — világos, hogy a cári önkényuralmat elnyelik és félrelökik a forradalom hullámai…

Megvetés és gyűlölet sújtsa mindazokat, akik nem lépnek a proletariátus útjára — aljasan elárulják a forradalmat! Gyalázat arra, aki a valóságban erre az útra lépett, de szavakban mást mond — kishitűen fél az igazságtól!

Mi nem félünk az igazságtól, nem félünk a forradalomtól! Harsanjon erősebben a dörgés, törjön ki erősebben a vihar! A győzelem órája közel van!

Kiáltsuk hát és hirdessük lelkesedéssel az oroszországi proletariátus jelszavait:

Le az Állami Dumával!
Éljen a fegyveres felkelés!
Éljen a forradalmi hadsereg!
Éljen az ideiglenes forradalmi kormány!
Éljen az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlés!
Éljen a demokratikus köztársaság!
Éljen a proletariátus!

Az OSzDMP Kaukázusi Szövetségének
illegális (avlabári) nyomdájában,
1905. október 19-én készült kiáltvány.
Aláírás: Tifliszi Bizottság.
Az eredeti nyelve: grúz.
(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Polgártársak!

Polgártársak!
– írta: J. V. Sztálin –

A hatalmas óriás — az oroszországi proletariátus ismét megmozdult. . . Egész Oroszországot széleskörű sztrájkmozgalom borítja el. Mintha varázspálca érintette volna, Oroszország egész beláthatatlan térségében egyszerre megállt az élet. Egyedül Pétervárott — vasútjaival együtt — több mint egy millió munkás sztrájkolt. Moszkvát — a csendes, lomha, Romanovokhoz hű régi fővárost — teljesen elborította a forradalmi tűz. Harkov, Kiev, Jekatyerinoszláv és más kulturális és ipari központok, egész Közép- és Dél-Oroszország, egész Lengyelország és végül az egész Kaukázus leállt és farkasszemet néz az önkényuralommal.

Mi lesz? Egész Oroszország remegve és szívszorongva vár választ erre a kérdésre. A proletariátus kihívja az átkozott kétfejű szörnyet. Követi-e ezt a kihívást valódi összecsapás, átmegy-e a sztrájk nyílt fegyveres felkelésbe vagy, az előző sztrájkokhoz hasonlóan, „békésen” véget ér és „elcsitul”?

Polgártársak! Bármi lesz is a válasz erre a kérdésre, bárhogy végződjék is a mostam sztrájk, egy dolognak világosnak és kétségtelennek kell lennie mindenki előtt: egész Oroszországra és az egész népre kiterjedő felkelés előestéjén vagyunk — és e felkelés órája közel van. A hallatlan, nagyszerűségét tekintve nemcsak Oroszország, hanem az egész világ történelmében páratlan általános politikai sztrájk, amely most lejátszódik, meglehet, befejeződik ma úgy, hogy nem fejlődik az egész népet felölelő felkeléssé, de csak úgy, hogy holnap újra és nagyobb erővel rázza meg az országot és azzá a hatalmas fegyveres felkeléssé nőjön, amelynek meg kell oldania az orosz nép évszázados perét a cári önkényuralommal és szét kell zúznia ennek az ocsmány szörnynek a fejét.

Az egész népet felölelő fegyveres felkelés — ez az a sorsdöntő megoldás, amely felé történelmi elkerülhetetlenséggel vezet bennünket az utóbbi időben országunk politikai és társadalmi élete eseményeinek összessége! Az egész népet felölelő fegyveres felkelés — ez az a nagyszerű feladat, amely most az oroszországi proletariátus előtt áll és erélyesen követeli megoldását!

Polgártársak! A maroknyi pénz- és földarisztokrácia kivételével mindnyájatok érdeke, hogy csatlakozzatok a proletariátus hívó csatakiáltásához és törekedjetek vele együtt erre a megváltó általános népi felkelésre.

A bűnös cári önkényuralom a pusztulás szélére juttatta országunkat. A százmilliós oroszországi parasztság romlása, a munkásosztály elnyomott és nyomorúságos helyzete, a mérhetetlen állami adósságok és a súlyos adók, az egész lakosság jogfosztottsága, az élet valamennyi területén uralkodó határtalan önkény és erőszak, és végül, az állampolgárok életének és vagyonának legteljesebb bizonytalansága — ez az a szörnyű kép, amelyet Oroszország ma elénk tár. Ez így nem tarthat tovább! Az önkényuralmat, amely mindezeket a sötét szörnyűségeket előidézte, meg kell semmisíteni! És meg is semmisítjük! Az önkényuralom felismeri ezt és mennél jobban felismeri, annál fokozottabbak lesznek ezek a szörnyűségek, annál borzalmasabb lesz az a pokoli tánc, amelyet maga körül rendez. A városok utcáin megölt békés munkáspolgártársak százain és ezrein kívül a nép legjobbjaiból kikerült, a börtönökben és száműzetésben sínylődő munkások és értelmiségiek tízezrein kívül, azokon a szüntelen gyilkosságokon és erőszakoskodásokon kívül, amelyeket a cári pribékek a falvakban, a parasztság körében Oroszország szerte elkövetnek — az önkényuralom végül új szörnyűségeket agyalt ki. Ellenségeskedést és gyűlölködést vet el a nép között és egymás ellen uszítja a lakosság egyes rétegeit és egész nemzetiségeket. Felfegyverezte és ráuszította az orosz huligánokat az orosz munkásokra és értelmiségiekre, Besszarábiában oroszok és moldvaiak sötét és éhes tömegeit a zsidókra, és végül a tudatlan és fanatikus tatár tömeget az örményekre. A tatárok segítségével feldúlta Oroszország egyik forradalmi központját és a Kaukázus legforradalmibb városát — Bakut, és elriasztotta a forradalomtól az egész örmény tartományt. Az egész soknemzetiségű Kaukázust katonai táborrá változtatta, ahol a lakosság minden pillanatban támadást vár nemcsak az önkényuralom részéről, hanem a szomszédos nemzetiségek, az önkényuralom e szerencsétlen áldozatai részéről is. Ez így nem tarthat tovább! És mindennek csak a forradalom vethet véget!

Furcsa és nevetséges volna, ha azt várnók, hogy az önkényuralom, amely mindezeket a pokoli szörnyűségeket megteremtette, maga kívánja és tudja megszüntetni őket. Semmilyen reform, az önkényuralom semmiféle foltozgatása — Állami Dumával, zemsztvókkal stb. —, amire a liberális párt akar szorítkozni, nem tud véget vetni ezeknek a szörnyűségeknek. Ellenkezőleg, minden ilyen irányú kísérlet és a proletariátus forradalmi kitörésének gátlása e szörnyűségek fokozódását fogja elősegíteni.

Polgártársak! A proletariátus, társadalmunk legforradalmibb osztálya, amely mindmáig a maga vállán viselte az önkényuralom elleni harc egész terhét, az önkényuralom legönfeláldozóbb és legkövetkezetesebb ellenfele — nyílt fegyveres fellépésre készül. És arra szólít fel titeket, felszólítja a társadalom valamennyi osztályát, segítsétek és támogassátok őt. Fegyverkezzetek, segítsetek neki fegyverkezni és készüljetek a döntő harcra.

Polgártársak! A felkelés órája közel van! Erre az órára felfegyverkezve kell készülnünk! Csak ebben az esetben, csak az általános és egyidejű fegyveres felkelés segítségével győzhetjük le ocsmány ellenségünket — az átkozott cári önkényuralmat — és építhetjük fel romjain a nekünk szükséges szabad, demokratikus köztársaságot.

Le az önkényuralommal!
Éljen az általános fegyveres felkelés!
Éljen a demokratikus köztársaság!
Éljen a harcoló oroszországi proletariátus!

Az OSzDMP Tifliszi Bizottságának
nyomdájában 1905 októberében
készült kiáltvány.

Aláírás: Tifliszi Bizottság.

(idézet:- Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A burzsoázia kelepcét állít

– írta: J. V. Sztálin –

Szeptember közepén zajlott le a „zemsztvók és városok személyiségeinek” kongresszusa. Ezen a kongresszuson új „pártot” alapítottak, Központi Bizottsággal az élén és helyi szervekkel a különböző városokban. A kongresszus „programot” fogadott el, meghatározta a „taktikát” és külön kiáltványt dolgozott ki, amellyel ennek az újsütetű „pártnak” a néphez kell fordulnia. Szóval, „a zemsztvók és városok személyiségei” megalapították saját pártjukat.

Kik ezek az úgynevezett „személyiségek”, hogyan hívják őket?
Liberális burzsoák.
Kik a liberális burzsoák?
A vagyonos burzsoázia tudatos képviselői.

A vagyonos burzsoázia — engesztelhetetlen ellenségünk, gazdagsága a mi szegénységünkön alapul, öröme — a mi bánatunkon. Világos, hogy tudatos képviselői esküdt ellenségeink lesznek, akik igyekeznek majd tudatosan szétzúzni bennünket.

Megalakult tehát a nép ellenségeinek „pártja”, amely a néphez szándékozik fordulni kiáltványával.

Mit akarnak ezek az urak, miért szállnak síkra kiáltványukban?

Nem szocialisták, gyűlölik a szocialista mozgalmat. Ez azt jelenti, hogy megszilárdítják a polgári rendet és életre-halálra harcolnak a proletariátus ellen. Ezért fogadják őket polgári körökben nagy rokonszenvvel.

Nem is demokraták, gyűlölik a demokratikus köztársaságot. Ez azt jelenti, hogy megszilárdítják a cári trónt, és ádázul harcolnak a sokat szenvedett parasztság ellen is. Ezért „kegyeskedett” II. Miklós megengedni gyűléseiket és ezért adott nekik engedélyt arra, hogy „párt”- kongresszusukat összehívják.

Csak kicsit akarják megnyesni a cár jogait, de ezt is azzal a feltétellel, hogy ezek a jogok a burzsoázia kezébe mennek át. Mert hiszen a cárizmusnak — az ő véleményük szerint — feltétlenül meg kell maradnia, mint a vagyonos burzsoázia megbízható támaszának, amelyet felhasznál a proletariátus ellen. Ezért mondják „alkotmánytervezetükben”, hogy „a Romanovok trónjának érintetlennek kell maradnia”, vagyis szűkkeblű alkotmányt akarnak, korlátolt monarchiával.

A liberális burzsoá uraknak „semmi kifogásuk sincs” az ellen, hogy a nép is kapjon választójogot, de csak azzal a feltétellel, hogy a népi képviselőház felett ott ülésezik a gazdagok háza, amely feltétlenül igyekezni fog helyesbíteni és érvényteleníteni a népi képviselőház határozatait. Ezért mondják programjukban: „két házra van szükségünk”.

A liberális burzsoá urak „nagyon fognak örülni”, ha megadják a szólás-, sajtó- és egyesülési szabadságot, fontos csak az, hogy korlátozzák a sztrájkszabadságot. Ezért fecsegnek annyit „az ember és a polgár jogairól”, a sztrájkszabadságról azonban semmi értelmeset sem mondanak, hacsak azt nem számítjuk, hogy farizeusi módon holmi „gazdasági reformokról” gügyögnek.

Ezek a furcsa urak nem zárják ki kegyeikből a parasztságot sem — „nincs semmi kifogásuk” az ellen, hogy a földesúri földek a parasztok kezébe menjenek át, de azzal a feltétellel, hogy a parasztok megváltják ezeket a földeket a földbirtokosoktól és ne „ingyen kapják”. Lám, milyen jók ezek a gyász- „kiválóságok”!

Ha megérik mindezeknek az óhajoknak a teljesülését, ennek eredményeképpen a cár jogai a burzsoázia kezében lesznek és a cári önkényuralom fokozatosan átalakul a burzsoázia önkényuralmává. Ide húznak bennünket a „zemsztvók és városok személyiségei”. Éppen ezért rettegnek még álmukban is a népi forradalomtól és beszélnek annyit „Oroszország lecsendesítéséről”.

Ezek után nem csodálatos, hogy ezek a balsikerű „személyiségek” nagy reményeket fűztek az úgynevezett Állami Dumához. Mint ismeretes, a cári Duma a népi forradalom tagadása, és ez nagyon előnyös a mi liberális burzsoáinknak. Mint ismeretes, a cári Duma ad „bizonyos” működési teret a vagyonos burzsoáziának és erre liberális burzsoáinknak nagy szüksége van. Ezért építik egész „programjukat”, egész tevékenységüket arra a számításra, hogy a Duma fennáll — a Duma bukásával elkerülhetetlenül összeomlik minden „tervük” is. Ezért félnek a Duma bojkottjától, ezért tanácsolják, hogy menjünk be mi is a Dumába. „Nagy hiba lesz, ha nem veszünk részt a cári Dumában” — mondatják vezérükkel, Jakuskinnal. És ez valóban „nagy hiba” lenne, de kinek a szempontjából: a nép vagy ellenségei szempontjából — ez itt a kérdés.

Mi a cári Duma rendeltetése, mit mondanak erről a „zemsztvók és városok személyiségei”?

„. . . A Duma első és fő feladata — magának a Dumának az átalakítása” — mondják kiáltványukban… „Az ősválasztóknak kötelezniök kell a választókat, hogy azokra a jelöltekre szavazzanak, akik elsősorban át akarják alakítani a Dumát” — mondják ugyanott.

Miben áll hát ez az „átalakítás”? Abban, hogy a Dumának „döntő szava legyen a törvények kidolgozásában… és az állami bevételek és kiadások megvitatásában… és legyen joga ellenőrizni a miniszterek tevékenységét”. Vagyis, a választóknak elsősorban a Duma jogkörének kiterjesztését kell követelniök. Ez tehát a Duma „átalakítása”. Kikerül a Dumába? Nagyobbrészt a nagyburzsoázia. Világos, hogy a Duma jogkörének kiterjesztése a nagyburzsoázia politikai erősödését jelenti. És lám, a zemsztvók és városok „személyiségei” azt tanácsolják a népnek, hogy a liberális burzsoákat válasszák meg a Dumába és elsősorban azzal bízzák meg őket, hogy segítsék elő a nagyburzsoázia megerősödését! Lám, elsősorban és leginkább arról kell gondoskodnunk, hogy sajátmagunk erősítsük ellenségeinket — ezt tanácsolják nekünk most a liberális burzsoá urak. Meglehetősen „baráti” tanács, mondhatom! És a nép jogai, ki fog azokról gondoskodni? Ó, mondanunk sem kell, a liberális burzsoá urak nem feledkeznek meg a népről. Azt ígérik, hogy amikor bejutottak a Dumába, amikor megerősödtek abban, jogokat követelnek majd a nép számára is. És ilyen farizeuskodás segítségével remélik a zemsztvók és városok „személyiségei” céljukat elérni. . . Ezért tanácsolják hát, hogy elsősorban a Duma jogkörét terjesszük ki…

Bebel azt mondotta: amit az ellenség tanácsol nekünk, az ránk nézve káros. Az ellenség ezt tanácsolja: vegyetek részt a Dumában — világos, hogy a Dumában való részvétel káros ránk nézve. Az ellenség azt tanácsolja: terjesszétek ki a Duma jogkörét — világos, hogy a Duma jogkörének kiterjesztése káros ránk nézve. Megingatni a Duma iránti bizalmat és megszégyenítem a Dumát a nép szemében — ezt kell tennünk. Nem a Duma jogkörének kiterjesztése, hanem a nép jogkörének kiterjesztése — ez az, amire szükségünk van. És ha azon kívül ez az ellenségünk mézes-mázos beszédeket mond nekünk és holmi „jogokkal” kecsegtet — ez azt jelenti, hogy kelepcét állít nekünk és velünk akar magának erődöt építtetni. Jobbat nem is várhattunk a liberális burzsoáktól.

De mit szólnak az olyan „szociáldemokratákhoz” — vannak ilyenek —, akik a liberális burzsoák taktikáját hirdetik nekünk? Mit szólnak a kaukázusi „kisebbséghez”, amely szóról-szóra ismétli ellenségünk alattomos tanácsait? A kaukázusi „kisebbség” például ezt mondja: „Szükségesnek tartjuk az Állami Dumában való részvételt” (lásd „Második konferencia”, 7. old.). Pontosan úgy, ahogy a liberális burzsoá urak „szükségesnek tartják”.

Ugyanez a „kisebbség” tanácsolja nekünk: „Ha a bulügini bizottság… a képviselőválasztás jogát kizárólag a vagyonosoknak adja meg, be kell avatkoznunk ezekbe a választásokba és forradalmi úton kényszerítenünk kell a választókat, hogy válasszák meg a haladószellemű jelölteket és a Zemsztvó-nagygyűlésen követeljék az Alkotmányozó Gyűlést. Végül minden eszközzel. . . kényszerítenünk kell a Zemsztvó-nagygyűlést, hogy hívja össze az Alkotmányozó Gyűlést vagy, hogy kiáltsa ki magát annak” (lásd „Szociál-Demokrát” 1. sz.). Vagyis, még ha kizárólag a vagyonosoknak lesz is választójoguk, még ha a Dumában kizárólag vagyonosok gyűlnek is össze — akkor is azt kell követelnünk, hogy a vagyonosok e gyűlésének adják meg az Alkotmányozó Gyűlés jogait! Ha megnyirbálják is a nép jogait, akkor is arra kell törekednünk, hogy mennél szélesebben terjesszék ki a Duma jogkörét! Mondanunk sem kell, hogy a „haladószellemű küldöttek” választása üres szó marad, ha a választójogot kizárólag a vagyonosok fogják megkapni.

Mint fentebb látták, ugyanezt hirdetik a liberális burzsoák is.

Két eset lehetséges: vagy a liberális burzsoák mensevizálódtak, vagy a kaukázusi „kisebbség” liberalizálódott.

Akár így, akár úgy, kétségtelen, hogy a liberális burzsoák újsütetű „pártja” agyafúrtan helyezi el kelepcéjét… Összetörni ezt a kelepcét, pellengérre állítani, kíméletlenül harcolni a nép liberális ellenségei ellen — erre van most szükségünk.

„Proletariátisz Brdzola”
(„A Proletariátus Harca”) 12. sz.
1905. október 15.
Aláírás nélkül.
Az eredeti nyelve: grúz.
(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

A reakció fokozódik

– írta: J. V. Sztálin –

Sötét felhők tornyosulnak felettünk. A roskatag önkényuralom felemeli a fejét és vadul fegyverkezik. Jön a reakció! Csak ne beszéljenek nekünk cári „reformokról” — ezek a gyalázatos önkényuralom megszilárdítására hivatottak: a „reformok” — ugyanazoknak a golyóknak és korbácsoknak álcázása, amelyekkel olyan bőkezűen traktál bennünket a megvadult cári kormány.

Volt idő, amikor a kormány az országon belül tartózkodott a vérontástól. Akkor „külső ellenséggel” viselt hadat és szüksége volt a „belső nyugalomra”. Ezért engedett meg bizonyos „lanyhaságot” a „belső ellenséggel” szemben és „szemet hunyt” az elharapódzott mozgalom előtt.

Most más idők járnak. A forradalom kísértetétől megrémült cári kormány sietett békét kötni a „külső ellenséggel”, Japánnal, hogy összeszedje erejét és „alaposan” elbánjon a „belső ellenséggel”. És megkezdődött a reakció. A kormány már előbb, a „Moszkovszkije Vjedomosztyi”-ban feltárta „terveit”. A kormánynak… „párhuzamosan két háborút kellett viselnie… — írta ez a reakciós lap —, külső és belső háborút. Ha sem az egyiket, sem a másikat nem viselte elegendő eréllyel… ez részben azzal magyarázható, hogy az egyik háború akadályozta a másikat… Ha most Távolkeleten véget ér a háború…”, akkor a kormánynak „ . . .végre felszabadul a keze, hogy győzelmesen véget vessen a belső háborúnak is… hogy minden tárgyalás nélkül elnyomja”. . . „a belső ellenséget” . . . „A háború befejezésével Oroszország (értsd: a kormány) minden figyelme belső életére és leginkább a zavargás elfojtására összpontosul” (lásd „Moszkovszkije Vjedomosztyi”, augusztus 18-i szám).

Ezek voltak a cári kormány „tervei”, amikor megkötötte Japánnal a békét.

Azután, a béke megkötésével kapcsolatban, minisztere szavaival megismételte ezeket a „terveket”: „Vérbe fojtjuk Oroszország szélsőséges pártjait” — mondotta a miniszter. Helytartói és főkormányzói segítségével már meg is valósítja ezeket a „terveket”: nem ok nélkül változtatta Oroszországot katonai táborrá, nem ok nélkül árasztotta el a mozgalom központjait kozákokkal és katonákkal és nem ok nélkül irányította a géppuskákat a proletariátus ellen — azt lehetne hinni, hogy a kormány még egyszer meg akarja hódítani a mérhetetlen Oroszországot!

Amint látják, a kormány hadat üzen a forradalomnak és az első ütéseket annak élcsapata — a proletariátus ellen irányítja. Így kell értelmeznünk a „szélsőséges pártoknak” szóló fenyegetéseit. Természetesen nem „sérti meg” a parasztságot sem és gazdagon meg fogja vendégelni kancsukával és golyóval — ha nem lesz „eléggé józan” és emberi életet követel —, de egyelőre igyekszik őt elámítani: földet ígér neki, meghívja a Dumába és „mindenféle szabadságjogokkal” kecsegteti.

Ami a „közönséget” illeti, a kormány vele természetesen „gyöngédebben” fog bánni és igyekszik majd szövetségre lépni vele: hiszen tulajdonképpen erre szolgál az Állami Duma is. Mondanunk sem kell, hogy a liberális burzsoá urak nem utasítják vissza a „megegyezést”. Vezérük által még augusztus 5-én kijelentették, hogy lelkesednek a cári reformokért: „ . . . Minden erőfeszítést meg kell tennünk, hogy Oroszország . . . ne térjen Franciaország forradalmi útjára” (Lásd a „Russzkije Vjedomosztyi” augusztus 5-i számában Vinográdov cikkét). Mondanunk sem kell, hogy az alattomos liberálisok előbb árulják el a forradalmat, mint II. Miklóst. Ezt eléggé megmutatta legutóbbi kongresszusuk…

Szóval, a cári kormány minden erejét latba veti, hogy elfojtsa a népi forradalmat.

Golyó a proletariátusnak, hazug ígéretek a parasztságnak és „jog” a nagyburzsoáziának — ezekkel az eszközökkel fegyverkezik a reakció.

Vagy a halál, vagy a forradalom leverése — ez ma az önkényuralom jelszava.

Másfelől a forradalom erői sem alszanak, hanem folytatják nagy művüket. A háború eredményeként kiéleződött válság és a gyakoribbá vált politikai sztrájkok felizgatták az egész oroszországi proletariátust és szembeállították a cári önkényuralommal. A hadiállapot nemcsak nem rémítette meg a proletariátust — ellenkezőleg, olajat öntött a tűzre és még jobban elmérgesítette a helyzetet. Aki hallotta a proletárok számtalan felkiáltását: „Le a cári kormánnyal, le a cári Dumával!”, aki figyelmesen hallgatta a munkásosztály szívverését, az előtt nem lehet kétséges, hogy a proletariátusnak, mint a forradalom vezérének forradalmi hangulata mind magasabbra fog emelkedni. Ami a parasztokat illeti, őket már a háborús mozgósítás elkeserítette a mai rend ellen — a mozgósítás, amely feldúlta tűzhelyeiket, amikor elvitte a család legjobb dolgozóit. Ha figyelembe vesszük még azt is, hogy ehhez hozzájárult a 26 kormányzóságra kiterjedő éhínség, nem lesz nehéz megérteni, melyik útra kell lépnie a sokat szenvedett parasztságnak. Végül a katonák is kezdenek zúgolódni és ez a zúgolódás az önkényuralomra nézve napról-napra egyre fenyegetőbb jellegűvé válik. Az önkényuralom támaszát — a kozákokat gyűlölni kezdik a katonák: Új-Alekszandriában a katonák nemrégen háromszáz kozákot mészároltak le. Az effajta tények száma fokozatosan növekszik…

Szóval, az élet új forradalmi hullámot készít elő, amely fokozatosan növekszik és a reakció ellen támad. A legutóbbi moszkvai és pétervári események — ennek a hullámnak az előfutárai.

Hogyan kell ezekhez az eseményekhez viszonyulnunk, mit kell tennünk nekünk, szociáldemokratáknak?

Ha a mensevik Martovra hallgatunk, még ma meg kell választanunk az Alkotmányozó Gyűlést, hogy örökre aláássuk a cári önkényuralom alapjait. Szerinte, a legális Duma-választásokkal egy időben illegális választásokat is kell rendezni. Választási bizottságokat kell összeállítani, amelyek felhívják a „lakosságot, hogy általános szavazás útján válassza meg képviselőit. Ezeknek a képviselőknek meghatározott időpontban bizonyos városba kell utazniok és Alkotmányozó Gyűlésnek kell kikiáltaniok magukat. . . „ Így „kell végbemennie az önkényuralom felszámolásának”. Más szóval, noha az önkényuralom még életben van, mégis egész Oroszországban általános választásokat hajthatunk végre. Noha tombol az önkényuralom, a nép „illegális” képviselői mégis ki tudják magukat kiáltani Alkotmányozó Gyűlésnek és meg tudják alapítani a demokratikus köztársaságot! Nincs szükség tehát sem fegyverre, sem felkelésre, sem ideiglenes kormányra — a demokratikus köztársaság eljön magától, csak az kell, hogy az „illegális” képviselők Alkotmányozó Gyűlésnek nevezzék magukat! A jó Martov csak azt felejtette ki a számításból, hogy ez a mesébe illő „Alkotmányozó Gyűlés” egy szép napon a péter-páli erődben ébred föl! A genfi Martov nem érti, hogy az oroszországi gyakorlati pártmunkások nem érnek rá burzsoá gyermekjátékokkal foglalkozni.

Nem, mi valami mást akarunk tenni.

A fekete reakció összegyűjti a sötét erőket és lázasan igyekszik egyesíteni azokat, — a mi feladatunk: összegyűjteni a szociáldemokrata erőket és szorosabbra tömöríteni őket.

A fekete reakció összehívja a Dumát, új szövetségeseket akar szerezni és növelni akarja az ellenforradalom hadseregét, — a mi feladatunk: kihirdetni a Duma aktív bojkottját, az egész világnak megmutatni ellenforradalmi ábrázatát és gyarapítani a forradalom híveinek sorait.

A fekete reakció halálos rohamot indít a forradalom ellen, zavart akar kelteni sorainkban és meg akarja ásni a népi forradalom sírját, — a mi feladatunk: felzárkózni, egyidejűleg és mindenütt rohamot indítani a cári önkényuralom ellen és örökre eltörölni még az emlékét is.

Nem Martov kártyavára, hanem általános felkelés — ez az, ami nekünk kell.

A nép menekvése — magának a népnek győzelmes felkelésében van.

Vagy a halál, vagy a forradalom győzelme — ez legyen ma forradalmi jelszavunk.

„Proletariátisz Brdzola”
(„A Proletariátus Harca”) 12. sz.
1905. október 15.
Aláírás nélkül.
Az eredeti nyelve: grúz.
(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

A fegyveres felkelés és taktikánk

– írta: J. V. Sztálin –

A forradalmi mozgalom „ebben a pillanatban már elvezetett a fegyveres felkelés szükségességéhez” — ez a gondolat, amelyet pártunk harmadik kongresszusa mondott ki, napról-napra mindjobban igazolódik. A forradalom lángja egyre jobban elharapódzik — hol itt, hol ott vált ki helyi felkeléseket. A három napig tartó barikád- és utcai harc Lodzban, a munkások tízezreinek sztrájkja Ivánovo-Voznyeszenszkben, az elkerülhetetlen véres összeütközésekkel a sztrájkolok és a csapatok között, a felkelés Odesszában, a „lázadás” a feketetengeri hajóhadban és a libavai tengerészek között, a tifliszi „hét” — mindezek a közeledő vihar előhírnökei. A vihar közeledik, közeledik feltartóztathatatlanul és maholnap kitör Oroszország felett és hatalmas tisztító áradatként elsodor mindent, ami elavult, ami korhadt, lemossa az orosz népről azt a sok évszázados gyalázatot, amelyet önkényuralomnak neveznek. A cárizmus legújabb görcsös erőfeszítései — a különféle megtorlások fokozása, a hadiállapot kihirdetése a fél országban, az akasztófák sokasodása és ugyanakkor csábító beszédek a liberálisok leié és reformok hazug ígérgetése — mindez nem segít rajta, történelmi sorsát nem kerüli el. Az önkényuralom napjai meg vannak számlálva, a vihar elkerülhetetlen. Már születőben van az új rend, melyet a tőle megújulást és újjászületést váró egész nép üdvözöl.

Milyen új kérdéseket vet fel pártunk előtt ez a közelgő vihar? Hogyan kell szervezetünket és taktikánkat az élet új követelményeihez alkalmaznunk, hogy aktívabban és szervezettebben vegyünk részt a felkelésben, amely a forradalom feltétlenül szükséges kezdete? Hogy a felkelést vezethessük, kell-e nekünk — azon osztály élenjáró osztagának, amely nemcsak élcsapata, hanem fő mozgató ereje is a forradalomnak — különleges apparátust teremtenünk, vagy elegendő-e ehhez a már meglevő pártgépezet?

Már néhány hónapja annak, hogy ezek a kérdések a párt előtt állanak és haladéktalan megoldást követelnek. Az olyan emberek számára, akik meghódolnak az „ösztönösség” előtt, akik a párt céljait lealacsonyítják és feladatát csak abban látják, hogy az élet menetét nyomon kövesse, akik nem az élen haladnak, mint ez a tudatos élcsapathoz illik, hanem hátul kullognak — azok számára ilyen kérdések nincsenek. A felkelés ösztönös, mondják, azt megszervezni és előkészíteni lehetetlen, minden előre kidolgozott működési terv utópia (mindenféle „tervet” elleneznek — hiszen ez „tudatosság”, nem pedig „ösztönös jelenség”!), hiábavaló erőpazarlás — a társadalmi élet kifürkészhetetlen utakon jár, és minden tervünket összetöri. Ezért nekünk, mondják, csak a felkelés eszméjének, a tömeg „önfelfegyverzése” eszméjének propagandájára és agitációjára kell szorítkoznunk, nekünk csak a „politikai vezetést” kell megvalósítanunk, „technikailag” pedig hadd vezesse a felkelt népet, aki akarja.

De hiszen eddig is mindig megvalósítottunk ilyen vezetést! — tiltakoznak az „uszálypolitika” ellenfelei. Széleskörű agitációra és propagandára, a proletariátus politikai vezetésére természetesen feltétlenül szükség van. De ilyen általános feladatokra szorítkozni vagy azt jelenti, hogy kitérünk az élet által határozottan felvetett kérdésre adandó válasz elöl, vagy azt, hogy teljesen képtelenek vagyunk taktikánkat a rohamosan növekvő forradalmi harc követelményeihez alkalmazni. Magától értetődik, most meg kell tízszereznünk a politikai agitációt, igyekeznünk kell befolyásunk alá vonni nemcsak a proletariátust, hanem a „népnek” azokat a nagyszámú rétegeit is, amelyek fokozatosan csatlakoznak a forradalomhoz, igyekeznünk kell a lakosság minden osztályában népszerűsíteni a felkelés szükségességének eszméjét. De nem szorítkozhatunk csak erre! Hogy a proletariátus a jövő forradalmat fel tudja használni osztályharcának céljaira, hogy olyan demokratikus rendet tudjon teremteni, amely leginkább tudná biztosítani az utána következő harcot a szocializmusért — ahhoz az szükséges, hogy a proletariátus, amely köré az ellenzék tömörül, ne csupán a harc középpontjában legyen, hanem a felkelés vezérévé és vezetőjévé is legyen. Az egész Oroszországra kiterjedő felkelés technikai vezetése és szervezeti előkészítése— éppen ez az az új feladat, amelyet az élet a proletariátus elé tűzött. És ha pártunk a munkásosztály tényleges politikai vezetője akar lenni, akkor nem lehet és nem szabad elzárkóznia ezeknek az új feladatoknak a teljesítése elől.

Tehát mit kell tennünk ennek a célnak az elérése érdekében? Melyek legyenek első lépéseink?

Gyakorlatilag már sok szervezetünk megoldotta ezt a kérdést, amikor erejének és eszközeinek egy részét a proletariátus felfegyverzésére fordította. Az önkényuralom ellen vívott harcunk ma abba az időszakba lépett, amikor a fegyverkezés szükségességét mindenki elismeri. De a fegyverkezés szükségességének felismerése egymagában nem elegendő — nyíltan és világosan ki kell tűzni a párt elé a gyakorlati feladatot. Ezért bizottságainknak most mindjárt, haladéktalanul hozzá kell fogniok a nép felfegyverzéséhez a helyszínen, külön csoportokat kell alakítaniok, amelyek ezzel a feladattal foglalkoznak, kerületi csoportokat kell szervezniök a fegyverek megszerzésére, különféle robbanóanyagokat készítő műhelyeket kell megszervezniök, ki kell dolgozniok az állami és magánkézben levő fegyverraktárak és hadszertárak elfoglalásának tervét. Nemcsak az „önfelfegyverzés égető szükségességével” kell felfegyvereznünk a népet, mint ezt az új „Iszkra” tanácsolja, hanem valóban „a legerélyesebb intézkedéseket kell foganatosítanunk a proletariátus felfegyverzésére”, ahogyan erre a párt harmadik kongresszusa kötelezett bennünket. Ennek a kérdésnek a megoldásában könnyebb, mint bármely másban, megegyezésre jutnunk mind a párt levált részével (ha az valóban komolyan gondol a felfegyverzésre, nem pedig csak fecseg az „önfelfegyverzés égető szükségességéről”), mind a nemzetiségi szociáldemokrata szervezetekkel, mint például az örmény föderalistákkal és másokkal, akik ugyanazokat a célokat tűzték ki maguk elé. Ilyen kísérlet már történt Bakuban, ahol a februári mészárlás után pártbizottságunk, a „Balaháni- Bibi-Ejbati” csoport és a gncsakisták pártbizottsága megalakította a maga soraiból a felfegyverzés szervezőbizottságát. Feltétlenül szükséges, hogy ezt a nehéz és felelősségteljes dolgot közös erőfeszítéssel szervezzük meg, és mi úgy véljük, hogy a frakciós torzsalkodásoknak a legkevésbé sem szabad gátolniok azt, hogy ezen a talajon valamennyi szociáldemokrata erő egyesüljön.

A fegyverkészletek növelése és a fegyverszerzésnek és a fegyverek gyártásának megszervezése mellett a legkomolyabb figyelmet kell fordítani a legkülönbözőbb harci osztagok megalakítására, amelyek a szerzett fegyvert felhasználják. Semmi esetre sem szabad megengedni, hogy a fegyvereket közvetlenül a tömegeknek osszák ki. Minthogy kevés pénzünk van és a fegyvereket meglehetősen nehéz elrejteni a rendőrség éber szeme elől, nem tudjuk felfegyverezni a lakosság valamennyire is jelentékeny rétegeit és végzett munkánk kárba vész. Egészen más a helyzet, amikor külön harci szervezetet létesítünk. Harci osztagaink jól megtanulják a fegyver használatát, a felkelés idején — akár ösztönösen kezdődik, akár előre előkészítik — mint fő és élenjáró csapatok lépnek fel, köréjük tömörül a felkelt nép és az ő vezetésükkel vonul harcba. Tapasztalataik és szervezettségük, valamint jó fegyverzetük segítségével lehetővé válik felhasználni a felkelt nép minden erejét és ezzel elérni a legközelebbi célt — az egész nép felfegyverzését és az előre kidolgozott működési terv végrehajtását. Ezek az osztagok gyorsan elfoglalják a különböző fegyvertárakat, a kormány- és közintézményeket, a postát, távbeszélőt stb., amire szükség lesz a forradalom további kifejlesztése szempontjából.

De ezekre a harci osztagokra nemcsak akkor van szükség, amikor a forradalmi felkelés már kiterjedt az egész városra, szerepük nem kevésbé fontos a felkelés előestéjén sem. Az utóbbi félév alatt világosan meggyőződtünk arról, hogy az önkényuralom, miután a lakosság valamennyi osztályának szemében elvesztette hitelét, minden erejét arra fordította, hogy az ország sötét erőit — akár a hivatásos huligánokat, akár a tatárok kevéssé tudatos és fellovalt elemeit — mozgósítsa a forradalmárok elleni harcra. A rendőrség által felfegyverezve és annak pártfogásával megfélemlítik a lakosságot és a felszabadító mozgalom szempontjából nyomasztó légkört teremtenek. Harci szervezeteinknek mindig készen kell lenniök arra, hogy kellőképpen visszaverjék ezeknek a sötét erőknek minden kísérletét és igyekezniök kell a tetteik által kiváltott felháborodást és ellenállást kormányellenes mozgalommá változtatni. A fegyveres harci osztagok, amelyek minden pillanatban készek kimenni az utcára és a néptömegek élére állni, könnyen el tudják érni a harmadik kongresszus által kitűzött célt — „megszervezni a fegyveres ellenállást a feketeszázak és általában a kormány által vezetett valamennyi reakciós elem fellépésévei szemben” („Határozat a kormány taktikájához való viszonyról a forradalom előestéjén – lásd „Jelentés”).

Harci osztagaink és általában a haditechnikai szervezkedés egyik fő feladata szükségképpen a felkelés tervének kidolgozása saját kerületük számára és ennek összehangolása azzal a tervvel, amelyet a pártközpont egész Oroszország számára kidolgozott. Megtalálni az ellenfél leggyengébb pontjait, kijelölni azokat a helyeket, ahonnan rá kell támadni, elosztani minden erőt a kerületben, alaposan tanulmányozni a város helyszínrajzát — mindezt előzetesen kell elvégezni, hogy semmilyen körülmények között se érhessen bennünket meglepetés. Itt egyáltalán nem helyénvaló részletesen boncolgatni szervezeteink tevékenységének ezt az oldalát. A működési terv kidolgozásában követendő szigorú konspirációnak együtt kell járnia az utcai harc vezetéséhez feltétlenül szükséges haditechnikai ismeretek lehető legszélesebb körű terjesztésével a proletariátus soraiban. Ennek a célnak az érdekében be kell vonnunk a szervezetben levő katonai személyeket. Ugyanezért bevonhatjuk számos más olyan elvtársunkat is, aki veleszületett tulajdonságainál és hajlamainál fogva nagyon hasznos lehet ebben az ügyben.

A felkelésre való ilyen sokoldalú felkészülés nélkül nem biztosítható a szociáldemokrácia vezető szerepe a nép és az önkényuralom közötti közelgő csatákban.

Csak a teljes harci készenlét ad lehetőséget a proletariátusnak arra, hogy a rendőrséggel és a katonasággal való egyes összeütközéseket az egész népre kiterjedő felkeléssé fejlessze, hogy a cári kormány helyébe megteremtse az ideiglenes forradalmi kormányt.

A szervezett proletariátus, az „uszálypolitika” hívei ellenére, minden erejét latba veti, hogy saját kezében összpontosítsa a felkelés technikai és politikai vezetését. Ez a vezetés az a szükséges feltétel, amelynek segítségével ki tudjuk használni a közelgő forradalmat osztályharcunk érdekében.

„Proletariátisz Brdzola”
(„A Proletariátus ti arca”) 10. sz.
1905 július 15.

Aláírás nélkül.
Az eredeti nyelve: grúz.
(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Polgártársainkhoz. Éljen a vörös zászló!

– írta: J. V. Sztálin –

Nagy remények és nagy csalódások! Nemzeti villongás helyett — kölcsönös szeretet és bizalom! Testvérgyilkos pogromok helyett — nagyszerű tüntetés a pogromok felbujtója, a cárizmus ellen! Meghiúsultak a cári kormány reményei: mégsem sikerült neki egymásra uszítani Tiflisz nemzetiségeit! ..

A cári kormány régóta igyekszik a proletárokat egymásra uszítani, régóta igyekszik szétdarabolni a proletárok közös mozgalmát. Éppen ezért rendezett pogromokat Gomeljben, Kisinjovban és más helyeken. Ugyanezért idézett fel Bakuban testvérgyilkos háborút. És végül, a cári kormány tekintete Tifliszen akadt meg. Itt, a Kaukázus központjában akarta lejátszani a véres tragédiát és azután átvinni azt a vidékre! Hát nem nagyszerű: egymás ellen uszítani Kaukázus nemzetiségeit és saját vérébe fojtani a kaukázusi proletariátust! A cári kormány a kezét dörzsölgette örömében. Sőt kiáltványt is terjesztett azzal a felhívással: üssétek az örményeket! És bízott a sikerben. Egyszerre csak február 13-án, mintegy a cári kormány bőszítésére, örményekből, grúzokból, tatárokból és oroszokból sok ezer főnyi tömeg gyűl össze a Vank-székesegyház udvarán és megesküszik arra, hogy összetart a „köztünk viszálykodást szító ördög ellen vívott harcban”. Az egyetértés teljes. Beszédek hangzanak el, amelyek „egyesülésre” buzdítanak. A tömeg tapsol a szónokoknak. Terjesztik kiáltványainkat (3000 példány). A tömeg szétkapkodja. Emelkedik a tömeg hangulata. A kormánynak fittyet hányva a tömeg elhatározza, hogy másnap is összegyűl ugyanannak a székesegyháznak az udvarán még egyszer „megesküdni arra, hogy szeretni fogják egymást”.

Február 14. A székesegyház egész udvara és a szomszédos utcák tele néppel. Kiáltványainkat teljesen nyíltan terjesztik és olvassák. A tömeg csoportokra oszlik és megvitatja a kiáltványok tartalmát. Beszédeket mondanak. A tömeg hangulata emelkedik. Elhatározzák, hogy tüntetően körüljárják a Sion-székesegyházat és a mecsetet, „megesküsznek, hogy szeretni fogják egymást”, megállnak a perzsa temetőnél, még egyszer megesküsznek és szétoszlanak. A tömeg végrehajtja határozatát. A mecset körül és a perzsa temetőhöz vezető úton beszédek hangzanak el, terjesztik kiáltványainkat (ezen a napon 12.000 kiáltványt osztottak szét). A tömeg hangulata egyre magasabbra emelkedik. A felgyülemlett forradalmi tetterő felszínre tör. A tömeg elhatározza, hogy tüntetően elvonul a kormányzói palota mellett, a Golovin-sugárúton és csak azután oszlik szét. Bizottságunk kihasználja a pillanatot és azonnal megszervez egy kis vezető csoportot. Ez a csoport, a legfejlettebb munkásokkal az élén, központi helyet foglal el — és közvetlenül a kormányzói palota előtt kibomlik egy valahonnét hirtelen előkerült vörös zászló. A zászlótartó, akit a tüntetők vállukra emeltek, nyíltan politikai beszédet mond, amelyben először is arra kéri az elvtársakat, ne ütközzenek meg azon, hogy a zászlón nincsen szociáldemokrata jelszó. „Nem, nem — felelik a tüntetők —, a szívünkben ott van!” Azután megmagyarázza a vörös zászló jelentőségét, szociáldemokrata szempontból bírálja az előző szónokokat, leleplezi beszédeik felemásságát, rámutat arra, hogy meg kell semmisíteni a cárizmust és a kapitalizmust és felszólítja a tüntetőket — harcoljanak a szociáldemokrácia vörös zászlaja alatt. „Éljen a vörös zászló!” — feleli a tömeg. A tüntetők a Vank-székesegyházhoz vonulnak. Útközben háromszor megállnak, hogy meghallgassák a zászlóvivőt. Ez ismét felszólítja a tüntetőket a cárizmus elleni harcra és megesketi őket, hogy ugyanolyan egyetértően indulnak majd a felkelésre, amilyennel most a tüntetésre mentek. „Esküszünk!” — feleli a tömeg. A tüntetők eljutnak a Vank-székesegyházhoz, és a kozákokkal való csekély összeütközés után szétoszlanak.

Így folyt le „8000 tifliszi polgár tüntetése”.

Így válaszoltak a tifliszi polgárok a cári kormány farizeusi politikájára. Így álltak bosszút az aljas kormányon a bakuiak véréért. Dicsőség és tisztelet a tifliszi polgároknak!

Az aljas kormány aljas lakájainak meg kellett hátrálniok a tifliszi lakosok sokezres tömege előtt, amely a vörös zászló alatt összegyűlt és többször halálos ítéletet mondott a cári kormány felett. A kormány és lakájai lemondtak a pogromról.

Jelenti-e ez azt, polgártársak, hogy a cári kormány a jövőben sem szándékozik pogromokat rendezni? Korántsem! Még él, és mennél jobban veszti el lába alól a talajt, annál gyakrabban fog pogromokhoz folyamodni. A pogromok kiirtásának egyetlen eszköze — a cári önkényuralom megdöntése.

Féltitek életeteket és a hozzátok közelállók életét? Szeretitek barátaitokat, rokonaitokat és nem akartok pogromokat? Tudjátok hát meg, polgártársak, hogy csak a cárizmus megsemmisítésével szűnnek meg a pogromok és az azokkal kapcsolatos vérontások!

A cári önkényuralom megdöntése — elsősorban erre kell törekednetek!

Akarjátok, hogy minden nemzeti ellenségeskedés megszűnjék? A népek teljes szolidaritására törekedtek? Tudjátok hát meg, polgártársak, hogy csak az egyenlőtlenség megszüntetésével, csak a kapitalizmus kiküszöbölésével szűnik meg minden nemzeti villongás!

A szocializmus diadala — ez az, amire végül is törekednetek kell!

De ki söpri el a föld színéről a cárizmus ocsmány rendszerét, ki szabadít meg benneteket a pogromoktól? — A proletariátus, amelyet a szociáldemokrácia vezet.

És ki rombolja le a tőkés rendet, ki teremti meg a földön a nemzetközi szolidaritást? Ugyancsak a proletariátus, amelyet ugyanaz a szociáldemokrácia vezet.

A proletariátus és csakis a proletariátus — ő vívj ki számotokra a szabadságot és a békét.

Tömörüljetek hát a proletariátus köré és álljatok a szociáldemokrácia zászlaja alá!

A vörös zászló alá, polgártársak!
Le a cári önkényuralommal!
Éljen a demokratikus köztársaság!
Le a kapitalizmussal!
Éljen a szocializmus!
Éljen a vörös zászló!

1905. február 15.
Az OSzDMP Tifliszi Bizottságának
nyomdájában készült kiáltvány.
Aláírás: Tifliszi Bizottság.

(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Éljen a nemzetközi testvériség!

– írta: J. V. Sztálin –

Polgártársak! Növekszik a forradalmi proletariátus mozgalma — és omladoznak a nemzeti válaszfalak! Oroszország nemzetiségeinek proletárjai egyetlen nemzetközi hadseregbe egyesülnek, a proletár mozgalom külön patakjai egyetlen közös forradalmi áradatba ömlenek össze. Ennek az áradatnak a hullámai egyre magasabbra csapnak, egyre erősebben csapkodják a cári trónt — és inog a roskatag cári kormány. Sem a börtön, sem a kényszermunka, sem az akasztófa — semmi sem tudja feltartóztatni a proletár mozgalmat: egyre növekszik!

És íme, a cári kormány, hogy trónját megszilárdítsa, „új” eszközt agyai ki. Ellenségeskedést hint el Oroszország nemzetiségei között, egymásra uszítja őket, a proletariátus közös mozgalmát kis mozgalmakra akarja törni és egymás ellen akarja irányítani azokat, zsidó-, örmény- stb. pogromokat rendez. És mindezt azért, hogy testvérgyilkos háborúval elkülönítse egymástól Oroszország nemzetiségeit és így, miután legyengítette őket, könnyen legyőzze mindegyiket külön-külön.

Megosztani es uralkodni — ez a cári kormány politikája. így működik Oroszország városaiban (emlékezzenek a gomelji, a kisinjovi és más pogromokra), ugyanezt ismétli a Kaukázusban is. Az aljas! Az állampolgárok vérével és hulláival igyekszik megszilárdítani gyűlöletes trónját! Bakuban haldokló örmények és tatárok hörgése; asszonyok, anyák és gyermekek könnyei; becsületes, de öntudatlan polgárok vére, ártatlan vére; a menekülők, a halál elől menekülő védtelen emberek rémült arca; lerombolt házak, kirabolt üzletek és a golyók rettenetes, meg nem szűnő sivítása — ezzel szilárdítja meg trónját a cár, a becsületes polgárok gyilkosa.

Igen, polgártársak! Ők, a cári kormány ügynökei voltak azok, akik a tatárok közül az öntudatlanokat a békés örmények ellen uszították! Ők, a cári kormány lakájai voltak azok, akik fegyvert és lőszert adtak nekik, rendőröket és kozákokat tatár ruhába öltöztettek és rászabadították az örményekre! Ők — a cár szolgái — két hónapon át készítették elő ezt a testvérgyilkos háborút — és lám, végül elérték barbár céljukat! Átok és halál a cári kormányra!

A nyomorult cár nyomorult rabjai most nálunk, Tifliszben is igyekeznek testvérgyilkos háborút kirobbantani! A véreteket követelik, meg akarnak osztani titeket és uralkodni rajtatok! De legyetek éberek! Örmények, tatárok, grúzok, oroszok! Nyújtsatok kezet egymásnak, zárkózzatok szorosabbra és a kormány megbontó kísérleteire egy szívvel-lélekkel feleljétek: Le a cári kormánnyal! Éljen a népek testvérisége!

Nyújtsatok kezet egymásnak és, egyesülvén, tömörüljetek a proletariátus köré, a cári kormánynak – a bakui gyilkosságok ez egyetlen bűnösének — igazi sírásója köré.

Kiáltsátok:
Le a nemzeti viszálykodással!
Le a cári kormánnyal!
Éljen a népek testvérisége!
Éljen a demokratikus köztársaság!

1905. február 13.

Az OSzDMP Tifliszi Bizottságának
nyomdájában készült kiáltvány.

Aláírás: Tifliszi Bizottság.

(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

A burzsoá-földesúri Lengyelország agressziója a szovjetek köztársasága ellen. Vrangel támadása

A burzsoá-földesúri Lengyelország agressziója a szovjetek köztársasága ellen. Vrangel támadása

„A szovjetköztársaság által 1920 elején kiharcolt lélegzetvételi szünet mindössze három hónapig tartott. 1920 tavaszán a nemzetközi imperializmus újabb támadást szervezett Szovjet-Oroszország ellen. Az intervenciósok úgy határoztak, hogy e hadjárat fő ereje egyrészt a burzsoá-földesúri klikk uralma alatt álló Lengyelország lesz, másrészt a Gyenyikin-féle hadsereg maradványa, amelyet a Krím-félszigeten gyűjtött össze Vrangel tábornok, a „fekete báró”.

Az antant-imperialisták bőségesen ellátták Lengyelországot fegyverrel, felszereléssel, pénzzel; a lengyel hadsereghez katonai tanácsadókat küldtek. A csapatok hadműveleti vezetésében döntő szerepe volt a francia katonai missziónak. Az Amerikai Egyesült Államok kölcsönt nyújtott a lengyel kormánynak, az első világháború befejezése után Európában maradt hadianyagkészleteiből pedig több mint 200 páncélautót és tankot, hárommillió teljes egyenruhát, négymillió pár katonai lábbelit, rengeteg géppuskát, repülőgépet és más hadianyagot adott át a lengyel hadseregnek. Mindezt amerikai hadihajók szállították Gdanskba.

A szovjet kormány, békeszerető politikájához híven, ismételten kinyilvánította, hogy feltétel nélkül elismeri a Lengyel Köztársaság szuverenitását, és békés, baráti kapcsolatokat óhajt fenntartani Lengyelország és Szovjet-Oroszország népei között. A szovjet állam azt javasolta, hogy kezdjenek béketárgyalásokat, s ennek érdekében jó néhány engedményt is tett volna területi kérdésekben. De Lengyelország uralkodó körei és Pilsudski államfő önhitten elutasították ezeket a javaslatokat, mert biztosak voltak abban, hogy meg tudják valósítani nagyszabású hódító terveiket. A szovjet állam békeszeretetét a gyengeség jelének hitték. Úgy látták, hogy az intervenció és az ellenforradalom ellen vívott harc annyira kimerítette és tönkretette a szovjetek köztársaságát, hogy nem lesz képes komoly védekezésre.

1920. április 25-én a fehérlengyel csapatok betörtek Ukrajna területére. Sikerült mélyen benyomulniuk a szovjet földre: május 6-án elfoglalták Kijevet. Néhány héttel később, júniusban Vrangel is támadást indított, s csapatai Dél-Ukrajnát, a Don-vidéket, a Donyec-medencét és a Kubán vidékét veszélyeztették.

Vrangel hadseregét — még nagyobb méretekben, mint Kolcsak, Gyenyikin és Jugyenyics hadseregét — szintén az angol—francia—amerikai imperialisták szerelték fel és szervezték meg. Vrangel csapatai ruhát, ágyúkat, puskákat, tankokat kaptak az intervenciósoktól. Az intervenciós flotta a tengerről nyújtott segítséget nekik. A fehérgárdisták hadműveleteit ténylegesen az Egyesült Államok, Franciaország és más imperialista államok katonai és diplomáciai képviselői irányították. A fehérlengyelek és Vrangel támadása tehát ismét veszélyes helyzetbe hozta a szovjetköztársaságot.

A szovjet nép mozgósítása

Lenin felhívással fordult a szovjet néphez: ismét a védelmi háború feladataira kell összpontosítania minden erejét.

1920. május 23-án közzétették a Kommunista Párt Központi Bizottságának téziseit „A lengyel front és feladataink” címmel. A tézisek kimondták, hogy „élethalálharcot, a végsőkig megfeszített és kemény harcot” kell vívni, és hogy a Lengyelországgal folytatott háborút „nem a nyugati front külön feladatának kell tekinteni, hanem az egész munkás-paraszt Oroszország központi feladatának”. A Központi Bizottság a párt- és állami szervek, valamint a szakszervezetek elé konkrét feladatokat tűzött a mögöttes területek megerősítése, a közlekedés javítása, a front minden eszközzel való segítése terén.

A hátország rengeteg fegyvert, lőszert, felszerelést, élelmet adott a frontnak. 1920-ban körülbelül egymillió puskát és 7000 géppuskát készítettek, illetve javítottak meg, 400 millió puskatöltényt és kétmillió lövedéket gyártottak. 1919 júliusától 1920 júliusáig a Vörös Hadsereg több mint hárommillió katonaköpenyt, négymillió pár bőrlábbelit és hatmillió fehérnemű-garnitúrát kapott az országtól. Egyre szélesebb méreteket öltött a kommunista szombatok mozgalma. 1920 májusában egyedül Moszkvában több mint egymillió ember vett részt a kommunista szombatokon. A Nyizsnyij Novgorod-i kormányzóságban 1920. május 1-én és 2-án mintegy 600 000 dolgozó vonult ki társadalmi munkára.

Az Ukrajnában és Belorussziában harcoló szovjet csapatok nagy erősítéseket kaptak. Ezer kilométeres menetelés után megérkezett Észak-Kaukázusból a hős 1. lovas-hadsereg. Idevezényelték keletről a Csapajev-hadosztályt, a baskír lovassági dandárt és más alakulatokat is. A párt 25 000 kommunistát küldött a lengyelek és Vrangel csapatai ellen harcoló seregekbe.

A Lengyel háború befejeződése

A párt Központi Bizottsága 1920. április 28-án jóváhagyta a főparancsnokság által kidolgozott hadműveleti tervet. A fő csapást a nyugati fronton, Belorussziában szándékozták az ellenségre mérni, a délnyugati, ukrajnai frontnak pedig kisegítő támadást kellett indítania Rovno—Breszt irányában. A terv megvalósítása során a fehérlengyelek ellen először a nyugati fronton harcoló szovjet csapatok indultak támadásba, május közepén (a front parancsnoka M. N. Tuhacsevszkij, a Forradalmi Katonai Tanács tagja J. Unszlicht volt). Ez a támadás, bár nem járt sikerrel, nagy ellenséges erőket kötött le a nyugati fronton, s így megkönnyítette a délnyugati fronton harcoló szovjet csapatok feladatának végrehajtását (e front parancsnoka A. I. Jegorov, a Forradalmi Katonai Tanács tagja I. V. Sztálin volt). Június 5-én az 1. lovas-hadsereg (parancsnoka Sz. M. Bugyonnij, a Forradalmi Katonai Tanács tagja K. J. Vorosilov volt) áttörte az ellenség frontját, és gyors ütemben nyugat felé nyomult. A délnyugati front többi csapata is támadásba lendült. Június 12-én visszafoglalták a fehérlengyelektől Kijevet, majd tovább nyomultak előre nyugatra. Az Ukrajna területén tartózkodó mindhárom fehérlengyel hadsereg—a 2., a 3. és a 6. hadsereg — fejét vesztve hátrált. Augusztus közepén az 1. lovas-hadsereg elérte Nyugat-Ukrajna legnagyobb városát, Lvovot.

Július 4-én a nyugati front csapatai ismét támadásba lendültek. Súlyos vereségeket mértek a fehérlengyelekre, majd elfoglalták Minszket és Belorusszia több más városát.

Vörös Hadsereg Varsóhoz közeledett. A harcok már a Visztula partján folytak. A lengyel burzsoá-földesúri klikket teljes vereség fenyegette.

Vörös Hadsereg győzelmei pánikot keltettek az imperialista táborban. Az antant saját rohamcsapatának tekintette a lengyel ellenforradalmat a szovjetellenes harcban. A fehérlengyel csapatok vereségei tehát egyúttal az antant vereségei is voltak. „A Lengyelországgal viselt háború — mondotta Lenin — közvetlenebbül irányult az antant ellen, mint az előző háborúk.”

Curzon angol külügyminiszter jegyzéket intézett a szovjet kormányhoz, amelyben követelte, hogy állítsák meg a Vörös Hadsereg támadását. Jegyzékében olyan szovjet—lengyel határt javasolt, amely nagyjából megfelelt Lengyelország etnikai határainak, és nyugatra húzódott attól a vonaltól, amelyet a szovjet kormány a háború megindulása előtt tett békeajánlataiban megjelölt. A szovjet kormány beleegyezett a Lengyelországgal kötendő fegyverszünetbe. Az antant és a lengyel uralkodó körök azonban—mint később kiderült—csak időt akartak nyerni az ellentámadás előkészítéséhez. A nyugati imperialisták lázas sietséggel szállították a fegyvert és a lőszert a lengyel hadsereg részére. Az imperialista-nacionalista propaganda magasra szította Lengyelországban a soviniszta szenvedélyeket.

1920 augusztusában újabb ütközetre került sor a Visztula mellett. A szovjet csapatok vereséget szenvedtek, és visszavonulásra kényszerültek. De a fehérlengyelek ellentámadása nem tartott sokáig. A szovjet hadsereg megállította az ellenséget.

Az angol, francia, amerikai imperialisták ebben az időben minden erejükkel azon voltak, hogy rávegyék Lengyelországot a háború folytatására. Augusztus elején Colby amerikai külügyminiszter terjedelmes nyilatkozatot tett közzé a Szovjet-Oroszország irányában folytatott amerikai politikáról. A durva rágalmakban és szovjetellenes kirohanásokban bővelkedő Colby-jegyzék arról tanúskodott, hogy az amerikai imperialisták kérlelhetetlen ellenségei a szovjetköztársaságnak. Az amerikai imperialisták a lengyel uralkodó klikk tudomására hozták, hogy teljes mértékben támogatják a szovjetellenes kalandorhadjárat folytatását. Az Egyesült Államok uralkodó körei, miközben a tőkés rendszer visszaállítására törekedtek Oroszországban, ismét konszolidálni próbálták a szovjetellenes erőket valamennyi országban, meghiúsítani igyekeztek a békét, amely már elérhető közelségben volt.

Lengyelországnak azonban nem volt elegendő ereje a háború folytatásához. Az angol és francia munkásosztály aktív harca az intervenció ellen megakadályozta az említett országok uralkodó köreit abban, hogy közvetlen, nyílt katonai támogatást nyújtsanak Lengyelországnak. A lengyel kormány kénytelen volt béketárgyalásokat kezdeni Szovjet-Oroszországgal.

1920 októberében Rigában megkötötték az előzetes békeszerződést a szovjetköztársaságok (az OSZSZSZK és az USZSZK), valamint Lengyelország között. Lengyelországnak sok korábbi területi igényéről le kellett mondania, de sikerült megtartania Nyugat-Ukrajnát és Nyugat-Beloruszsziát.

Vrangel szétzúzása. A polgárháború befejeződése

1920 nyarán Vrangel megkísérelte, hogy a Krím-félszigetről kiindulva észak felé törjön előre. Csapatai őszre a Donyec-medence közelébe értek.

Július 10-én a Kommunista Párt Központi Bizottsága levelet intézett az ország valamennyi pártszervezetéhez. Megállapította, hogy a legsürgősebben fel kell számolni a Vrangel-féle ellenforradalmi hadsereget. „A pártnak a krími frontra kell összpontosítania figyelmét — írta levelében a Központi Bizottság — … nem szabad tovább késlekednünk. Vrangelt meg kell semmisítenünk, ahogyan megsemmisítettük Kolcsakot és Gyenyikint.”

A párt Központi Bizottságának határozata értelmében megalakították a déli frontot, és kidolgozták az ellenség szétzúzásának tervét. A tervnek egyik fontos eleme az volt, hogy a Dnyeper bal partján stratégiai hídfőállást kell létrehozni. Augusztus 7-én hajnalban a szovjet csapatok átkeltek a Dnyeper folyón, és elfoglalták Kahovka körzetét. A kahovkai hídfőállás — azáltal, hogy lekötötte az ellenség erőit és állandóan hátbatámadással fenyegette a vrangelistákat — nagy szerepet játszott a szovjet csapatok végső győzelmében. Augusztustól októberig a vrangelisták szünet nélkül dühödten támadták a hídfőállást. Az ellenség válogatott csapatai indultak rohamra ellene, tüzérség és tankok által támogatva. De a hídfőállást védő 15. és 51. hadosztály katonái hősiesen visszaverték a rohamokat. Hihetetlenül bátran harcoltak az ellenséges tankok ellen. A tankok nagy részét tönkretették vagy foglyul ejtették. Kahovka neve a szovjet katonák hősiességének jelképévé lett az intervenciósok és a fehérgárdisták elleni harcban.

A Lengyelországgal kötött előzetes békeszerződés aláírása után a szovjet kormány új alakulatokkal erősítette meg a déli frontot (parancsnok: M. V. Frunze, a Forradalmi Katonai Tanács tagjai: Sz. I. Guszev és Kun Béla voltak). Október végén megindult a szovjet csapatok támadása. A lengyel frontról átdobott 1. lovas-hadsereg a kahovkai hídfőállásról kiindulva megsemmisítő csapást mért a vrangelistákra. November első napjaiban a déli front csapatai kiszorították az ellenséget Dél-Ukrajnából. Vrangel hadserege a Krím-félszigetre vonult vissza.

Vörös Hadsereg előtt az utolsó nagy feladat állt: el kellett foglalnia a Krím-félszigetre vezető utat fedező erődítményeket, és be kellett fejeznie a vrangelisták szétzúzását. Ez nagyon nehéz feladat volt. A Krím-félszigetet a szárazfölddel összekötő keskeny és hosszú földszorosokon a külföldi szakértők irányításával rendkívül erős erődítményeket építettek. A vöröskatonák előtt drótakadályok, árkok, töltések, lövészárkok zárták el az utat. Minden talpalatnyi föld állandóan erős tüzérségi és géppuskatűz alatt állt. Az ellenség bevehetetlennek tartotta a Krím-félszigetre vezető utat. A szovjet harcosok azonban nem ismertek leküzdhetetlen akadályokat, mert az az elszánt törekvés vezérelte őket, hogy megsemmisítik az intervenciósok és a fehérgárdisták utolsó fészkét is.

A hadműveleti terv az volt, hogy a vöröskatonák rohamot intéznek a perekopi és csongari erődök ellen, s ezzel egyidejűleg átkelnek a Szivas mocsaras ingoványán, amelyet a vrangelisták áthatolhatatlannak tartottak. 1920. november.8 virradó éjjel a Nagy Októberi Szocialista Forradalom harmadik évfordulóján, a szovjet csapatok átvergődtek a Szivas mocsarain és sóstavain. A lovak és az ágyúk megrekedtek az ingoványos sárban. Jeges szél fújt, a vöröskatonákra ráfagyott az átnedvesedett ruha. Éjféltájban a Vörös Hadsereg élosztagai megközelítették az ellenséges erődöket. A csaknem teljes egészében kommunistákból álló rohamoszlop az ellenség pergőtüzében tört előre. A szovjet katonák visszaszorították a fehérgárdistákat, és megvetették lábukat a Krím-félsziget partján.

November 8-án megindult a perekopi földszoroson levő vrangelista erődök elleni roham. Többórás harc után az 51. lövészhadosztály, amelynek parancsnoka V. K. Bljuher volt, elfoglalta a Töröksáncot. Ezután áttörték az ellenséges állásokat a csongari földszoroson és a fehérgárdisták más megerősített vonalain. Az áttörés helyén az 1. lovas-hadsereg ezredei villámsebesen nyomultak előre.

M. V. Frunze Leninhez intézett táviratában megindultan számolt be a szovjet katonák hősiességéről: „Tanúságot teszek arról a nagyszerű bátorságról, amellyel a hős gyalogság megrohamozta a Szivast és Perekopot. A csapatok gyilkos tűzben keskeny átjárón rohamozták az ellenség drótakadályait. Veszteségeink rendkívül súlyosak. Egyes hadosztályok elvesztették személyi állományuk háromnegyed részét. A földszorosok rohamozása alkalmával szenvedett emberveszteség (halottakban és sebesültekben) legalább tízezer fő. A front hadserege teljesítette kötelességét a köztársaság iránt.”

Vrangel hadseregét tönkreverték. A sereg maradványai nagy sietve angol és francia hajókra szálltak és elhagyták a Krím-félszigetet. A szovjet nép győzelmi ünnepet ült. A „Pravda” a következő címmel adott hírt a nagy győzelemről: „A forradalom dicső fiai határtalan bátorsággal, hősi erőfeszítéssel szétzúzták Vrangelt. Éljen Vörös Hadseregünk, a munka nagyszerű hadserege!”

1920 végén és 1921 elején felszámolták az intervenciósok és a fehérgárdisták utolsó kaukázusontúli gócait is. 1920 novemberében Örményország dolgozói, az illegális kommunista szervezet vezetésével, fegyveres felkelést indítottak a dasnakok uralma ellen. November 29-én a Karavanszarajban megalakult Forradalmi Bizottság Szocialista Szovjet Köztársaságnak nyilvánította Örményországot. Az OSZSZSZK kormánya a felkelő örmény munkások és parasztok segítségére küldte a 11. hadsereg egységeit. December 2-án Jerevánban megszilárdult a szovjethatalom.

Ugyanebben az időben a grúz dolgozók is fokozták harcukat a szovjethatalomért. A mensevikek Grúziát a külföldi imperializmus gyarmatává tették és a katasztrófa szélére juttatták. A városokban és falvakban nem volt kenyér. Az ipar teljesen leállt. 1921 februárjában Grúzia kommunistái felkelésre buzdították a dolgozókat a mensevik kormány megdöntésére. Forradalmi Bizottság alakult, amely Szocialista Szovjet Köztársasággá nyilvánította Grúziát és segítséget kért Szovjet-Oroszországtól. Február 25-én a felkelő munkások és parasztok osztagai a Vörös Hadsereg alakulataival együtt bevonultak Tbiliszibe. Március közepén Grúzia egész területén győzött a szovjethatalom.

A szovjet népnek kemény harcokat kellett vívnia a Távol-Kelet felszabadításáért. 1920. április elején a japán intervenciósok hitszegően megtámadták a népi hatalom fegyveres erőit Vlagyivosztokban, Habarovszkban, Szpasszkban, Nyikolszk-Usszurijszkban és más nagyobb városokban. A távol-keleti japán megszállás megszilárdítása céljából ezeken a területeken visszaállították a fehérgárdisták uralmát. Ez utóbbiak elfogták Sz. G. Lazót, a távol-keleti partizánok vezérét, A. N. Luckijt és V. M. Szibircevet, a Katonai Tanács tagjait. A hős hazafiakat egy gőzmozdony kazánjába vetették.

A fehérgárdisták az intervenciósok segítségével megvetették lábukat a japánok által elfoglalt területeken és a Bajkálontúl. A szemjonovisták és a kappelisták uralma a Bajkálontúl (különösen Csitában) akadályozta a Távol-keleti Köztársaság különböző területeinek egyesülését és egymással való érintkezését. A Távol-keleti Köztársaság népi forradalmi hadserege több támadást is indított a „csitai dugó” megszüntetésére, de valahányszor nyilvánvalóvá vált a fehérek veresége, a japán csapatok is harcba bocsátkoztak. A népi forradalmi hadsereg parancsnoksága ilyenkor — hogy megakadályozza a Japánnal való háború kiprovokálását — az ütközet kedvező kilátásai ellenére is visszavonta csapatait.

A japán hadvezetőség azonban egyre inkább meggyőződött arról, hogy nem foglalhatja el egész Távol-Keletet. A japán hadseregben erősödött a forradalmi és a háborúellenes hangulat. 1920. október közepén a japánok kivonták csapataikat a Bajkálontúlról, az amuri területről, és a Tengermellék déli részén összpontosították őket. 1920 októberében az amuri front csapatai szétzúzták Szemjonov és Kappel bandáit, és felszabadították Csitát. De a fő feladat elvégzése — az intervenciósok teljes kiűzése a Tengermellék területéről — még hátra volt.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Sztálin – Rövid életrajz 1902-1905

„Batumban Sztálin lázas forradalmi munkát fejt ki: kapcsolatokat teremt az élenjáró munkásokkal, szociáldemokrata köröket alapít, több tanulókört ő maga vezet, földalatti nyomdát szervez, lángoló röplapokat ír, kinyomatja és terjeszti őket, vezeti a Rothsckild- és a Mantasev-gyár munkásainak harcát, szervezi a forradalmi propagandát a faluban. Sztálin Batumban szociáldemokrata szervezetet hoz létre, megalakítja az OSzDMP Batumi Bizottságát, vezeti a sztrájkokat a gyárakban, 1902. március 9-én Sztálin szervezte meg a batumi munkások híres politikai tüntetését, amelyet ő vezetett, s amelynek ő haladt az élén. Itt Sztálin a gyakorlatban megvalósította a sztrájk és a politikai tüntetés egyesítését.

Ily módon, ebben az időszakban, az opportunizmus ellen folytatott határozott és engesztelhetetlen harcban alakult ki és nőtt nagyra a Kaukázusontúl a lenini-iszkrai szervezet. Legtekintélyesebb szervezője és vezetője Sztálin volt, akit a batumi munkások már akkor a munkások tanítójának neveztek. A Kaukázusontúl lenini-iszkrai szervezete a proletárnemzetköziség szilárd alapján épült és soraiban a különböző nemzetiségek: grúzok, örmények, azerbajdzsánok, oroszok élenjáró proletárjait egyesítette. Lenin később nem egyszer hozta fel példaképpen a párt kaukázusontúli szervezetét, mint a proletár nemzetköziség mintáját.

A batumi munkások harcának fellendülése komolyan nyugtalanította a kormányt. A rendőrkopók buzgón keresik a „bujtogatókat”. 1902. április 5-én Sztálint letartóztatják. Sztálin azonban (eleinte a batumi, azután — 1903. április 19-étől) — a szigorúságáról hírhedt kutaiszi, majd újból a batumi) börtönben sem szakítja meg kapcsolatát a forradalmi munkával.

1903. március elején ülésezett a kaukázusi szociáldemokrata szervezetek első kongresszusa, amelyen megalakul az OSzDMP Kaukázusi Szövetsége. A fogságban lévő Sztálint távollétében beválasztják az OSzDMP Kaukázusi Szövetségi Bizottságába. A börtönben Sztálin a II. pártkongresszusról visszatért elvtársaktól értesül a bolsevikok és mensevikek közti rendkívül komoly nézeteltérésekről. Sztálin határozottan Lenin, a bolsevikok oldalára áll.

1903 őszén Sztálint három évre Kelet-Szibériába, az irkutszki kormányzóság balaganszki kerületébe, Novaja-Uda faluba száműzik. 1903. november 27-én érkezik meg száműzetési helyére. A száműzetésben levelet kap Lenintől.

„Első ízben 1903-ban ismerkedtem meg Leninnel — mondja Sztálin. — Igaz, hogy az első ismeretség nem volt személyes, hanem látatlanban, levélváltás útján jött létre. De eltörölhetetlen benyomást tett rám, amely nem hagyott el a párton belüli munkám egész ideje alatt. Akkor Szibériában voltam száműzetésben . . . Lenin levélkéje aránylag nem volt hosszú, de ez a levél pártunk gyakorlatának merész, rettenthetetlen bírálatát és a pártnak a legközelebbi időszakra szóló egész munkaterve nagyszerűen világos és tömör kifejtését nyújtotta.”

Sztálin nem sokáig maradt a száműzetésben. Minél hamarabb szabadulni akart, hogy hozzáfogjon a bolsevik párt felépítését illető lenini terv megvalósításához. 1904. január 5-én Sztálin megszökik a száműzetésből. 1904 februárjában újból a Kaukázusban van, eleinte Batumban, azután pedig Tifliszben.

Majdnem két évet töltött Sztálin a börtönben és a száműzetésben. Ezek az évek az országban a forradalmi fellendülés további fokozódásának évei voltak. Ez alatt folyt le az OSzDMP II. kongresszusa, amely megszilárdította a marxizmus győzelmét az „ökonomizmus” felett. De a párt által szétvert régi opportunisták, az „ökonomisták” helyébe új opportunisták léptek, a mensevikek. A kongresszus után lángra kap Lenin és a bolsevikok elkeseredett harca a mensevikek, opportunista eszméik, pártszakító és bomlasztó tevékenységük ellen. A megkezdődött orosz-japán háború és a forradalom érlelődése ezt a harcot még jobban kiélesíti. A pártválságból kivezető utat Lenin a III. Kongresszus összehívásában látja. A Kongresszusért való harc az összes bolsevikok központi feladatává lett.

Ebben a harcban, a Kaukázusban Lenin biztos támasza volt Sztálin, aki a kaukázusontúli bolsevikok élén állt. Sztálin működése ebben az időszakban a mensevizmus ellen vívott elkeseredett harc jegyében folyik. Sztálin, az OSzDMP Kaukázusi Szövetségi Bizottságának tagja, Czchakaja elvtárssal együtt vezeti annak munkáját. Sztálin fáradhatatlan: rendszeresen beutazza a Kaukázusontúl körzeteit (Batum, Csiatura, Kutaisz, Tiflisz, Baku, Nyugat-Grúzia paraszt-vidékei), a régi pártszervezeteket megszilárdítja és újakat alapít; nagyszámú vitákon a mensevikekkel és a marxizmus más ellenségeivel való szenvedélyes összecsapásokban vesz részt, erélyesen védelmezi a bolsevik álláspontot, leleplezi a mensevikek és a velük kibékülésre hajlamosak politikai kontárkodását és opportunizmusát.

Sztálin és Dzsaparidze vezetése alatt „1904 decemberében a bakui munkások nagyszabású sztrájkot folytattak le, amely december 13-tól 31-ig tartott és azzal végződött, hogy Oroszország munkásmozgalmának történetében először, kollektív szerződést kötöttek a kőolajtelepek tulajdonosaival.

A Kaukázusontúl a bakui sztrájkkal kezdődött meg a forradalmi fellendülés.

A bakui sztrájk adta meg a «jelt azokra a nagyszerű akciókra, amelyek januárban és februárban egész Oroszországban lejátszódtak» (Sztálin)”.

Ez a sztrájk — mondja „A SzK(b)P történetének rövid tanfolyama” — mintegy vihar előtti villámlás volt, amely Oroszországban, a nagy forradalmi zivatar közeledtét jelezte.

Sztálin szívósan keresztül viszi Lenin direktíváit, a tömegek előtt kifejti és megvédelmezi a bolsevik eszméket, szervezi a harcot a III. pártkongresszusért. Lenin és a Kaukázusi Szövetségi Bizottság között állandó szoros kapcsolat volt. Az első orosz forradalom éveiben Sztálin vezette a kaukázusi bolsevikok egész eszmei és politikai harcát a mensevikek, az eszerek, a nacionalisták, az anarchisták ellen: E harcban a bolsevikoknak hatalmas fegyvere volt a pártirodalom. Sztálin volt majdnem valamennyi kaukázusi bolsevik kiadványnak szervezője és kezdeményezője. Az illegális könyvek, újságok, brosúrák, felhívások kiadásának a cári Oroszország viszonyai között példátlan lendületet adott.

Az OSzDMP Kaukázusi Szövetségének rendkívül merész vállalkozása és a bolsevik illegális technika kiváló mintaképe volt az avlabári titkos nyomda, amely Tifliszben 1903 novemberétől 1906 áprilisáig működött. Ebben a nyomdában nyomtatták Lenin „A proletariátus és parasztság forradalmi demokratikus diktatúrája”, „A falusi szegénységhez” c. munkáit, Sztálin füzeteit: „Néhány szó a párton belüli nézeteltérésekről”, „Két ütközet” című és egyéb brosúráit, a párt programját és szervezeti szabályzatát, tucatjával nyomtatták a röplapokat, melyeknek jelentékeny részét Sztálin írta. Itt adták ki a „Proletariatisz Brdzola” („A Proletariátus Harca”) és „Proletariatisz Brdzolisz Purceli” („A Proletariátus Harcának Kisújságja”) c. lapokat. Három nyelven, többezres példányszámban nyomtattak könyveket, brosúrákat, újságokat, röplapokat.

Döntő szerepet játszott a bolsevizmus álláspontjának védelmében, Lenin eszméinek terjesztésében és kifejtésében az OSzDMP Kaukázusi Szövetségének Sztálin szerkesztésében megjelenő lapja, a „Proletariatisz Brdzola” — a „Brdzola” méltó utóda. A „Proletariatisz Brdzola” a lenini központi pártlap, a „Proletarij” („A Proletár”) után a legjobb és legnagyobb bolsevik újság volt. Majdnem minden számában közölt Lenin-cikkeket a „Proletarij”-ból. Sok rendkívül fontos cikket írt Sztálin. Ezekben a cikkekben Sztálin, mint tehetséges vitázó, mint a párt rendkívül jelentős irodalmi és elméleti ereje, mint a proletariátus politikai vezére és Lenin hű követője lép fel. Cikkeiben és füzeteiben Sztálin egész sor elméleti és politikai kérdést dolgoz fel. Felfedi a bolsevizmusellenes áramlatok és frakciók eszmei fonákságát, opportunizmusukat és árulásukat. Az ellenségre mért csapásai mindig célba találtak. Lenin elragadtatással nyilatkozott a „Proletariatisz Brdzolá”-ról, az újság marxista következetességéről és magas irodalmi színvonaláról.

Sztálin, Leninnek leghívebb és mindvégig következetes tanítványa és bajtársa, kimagasló szerepet játszott a Kaukázusban a mensevizmus eszmei megsemmisítésében s a marxista párt ideológiai, szervezeti és taktikai alapjainak megvédésében. Sztálinnak ebből az időből származó művei mintaképei a leninizmus álláspontja következetes védelmének és kitűnnek elméleti mélységükkel, az opportunizmussal szembeni engesztelhetetlenségükkel.

„Néhány szó a párton belüli nézeteltérésekről” című kitűnő brosúrájában, két „Kutaiszi levélben s a „Válasz a »Szociál-Demokrát« -nak” című cikkében Sztálin erélyesen síkraszállt a marxista párt ideológiai alapjaiért.

A „Kutaiszi levelek”-ben (1904. szeptember-október) Sztálin élesen bírálja Plechánovnak az új „Iszkrá”-ban megjelent cikkeit, melyek Lenin munkája, a „Mi a teendő?” ellen irányultak. Következetesen védelmezve azt a módot, ahogy Lenin az ösztönösségnek és tudatosságnak a munkásmozgalomban való szerepét tárgyalja, Sztálin elvtárs ezt írja:

„A következtetés (a gyakorlati tanulság) ebből ez: emeljük fel a proletariátust igazi osztályérdekeinek tudatáig, a szocialista eszmény tudatáig, ahelyett, hogy aprópénzre váltanók ezt az eszményt, vagy, hogy hozzáidomítanók az ösztönös mozgalomhoz. Lenin megadta az elméleti alapot, amelyen ez a gyakorlati következtetés felépül. Mihelyt elfogadjuk ezt az elméleti előfeltételt, semmiféle opportunizmus nem férkőzhetik közelünkbe. Ebben van a lenini eszme jelentősége. Lenininek nevezem azért, mert az orosz irodalomban senki sem mondta ki olyan világosan, mint Lenin.”

A „Néhány szó a pártonbelüli nézeteltérésekről” c. füzet (1905 elején írta Sztálin és 1905 májusában jelent meg illegális kiadásban) a bolsevik gondolat kimagasló alkotásai közé tartozik. Közvetlenül Leninnek történelmi jelentőségű művéhez, a „Mi a teendő?“-höz kapcsolódik, s nagy erővel védelmezi és fejtegeti a zseniális lenini eszméket.

V. I. Lenin eszméinek kifejtése során Sztálin elvtárs kimutatja, hogy a szocialista tudatnak igen nagy jelentősége van a munkásmozgalom számára. Egyúttal óva int, nehogy egyoldalúan túlbecsüljük az eszmék szerepét, nehogy megfeledkezzünk a gazdasági fejlődés feltételeiről és a munkásmozgalom szerepéről. Mondhatjuk-e — kérdi Sztálin —, hogy a szocializmus minden, a munkásmozgalom pedig semmi? „Persze, hogy nem! Így csak idealisták beszélnek. Valamikor igen hosszú idő múlva a gazdasági fejlődés elkerülhetetlenül eljuttatja majd a munkásosztályt a társadalmi forradalomhoz és következésképpen kényszeríteni fogja arra, hogy megszakítson minden kapcsolatot a burzsoá ideológiával. Csak az van benne, hogy ez az út igen hosszú és fájdalmas lesz.”

„Néhány szó a pártonbelüli nézeteltérésekről” c. brosúrájában Sztálin elvtárs, miután kifejtette mélyenszántó és igen sokoldalú érvelését az ösztönös munkásmozgalom és a szocialista tudat kölcsönös viszonyának kérdéséről, a következőképpen foglalja össze a szociáldemokrácia lenini szárnyának idevágó nézeteit:

„Mi a tudományos szocializmus munkásmozgalom nélkül? Iránytű, amely, mivel nem használják, csak megrozsdásodhat, s akkor ki kellene dobni.

Mi a munkásmozgalom szocializmus nélkül? — Hajó iránytű nélkül, amely így is kiköt majd a túlsó parton, de ha iránytűje volna, sokkal hamarabb érné el a partot és kevesebb veszéllyel találkoznék.

Egyesítsétek az elsőt a másodikkal és nagyszerű hajótok lesz, amely egyenesen repül majd a túlsó part felé és teljes épségben ér révbe.

Egyesítsétek a munkásmozgalmat a szocializmussal és megkapjátok a szociáldemokrata mozgalmat, amely egyenesen halad az «ígéret földje» felé.”
(idézet:- Sztálin: Rövid életrajz – című könyvből)

„1903-ban megválasztották a szociáldemokraták Egyesült Kaukázusi Bizottságnak tagjává. Ekkoriban vette fel a Koba (fékezhetetlen) becenevet. Nem sokkal ezután forradalmi tevékenysége következményeként Kelet-Szibériába, Irkutszkba toloncolták, ahol első alkalommal kapott levelet Lenintől.

1904-ben megszökött, majd visszatért Tbiliszibe, az Egyesült Kaukázusi Bizottság élére, s Credo címmel programtervezetet készített, amiben a Párttal kapcsolatos eszméit fejtette ki. Ez év júniusában bolsevik bizottságot alapított. Decemberben a bakui munkások általános sztrájkjának élére állt. 1905 decemberében részt vett az első Összoroszországi Bolsevik Konferencián, ahol személyesen is találkozhatott Leninnel.” – doksi.hu

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!