Írta: J. V. Sztálin

Megnyitóbeszéd a Munkás-Paraszt inspekció felelős munkatársainak
I. Összoroszországi tanácskozásán

1920. október 15

Megnyitom a Munkás-Paraszt Inspekció funkcionáriusainak első összoroszországi tanácskozását.

Elvtársak! Mielőtt a tanácskozás áttérne gyakorlati munkájára, engedjék meg, hogy közöljem önökkel a Munkás-Paraszt Inspekció Népbiztosságának álláspontját abban a kérdésben, hogy szükség van-e inspekcióra egy munkás-paraszt államban, s ha igen, melyek annak a legfőbb feladatai.

Oroszország az első és egyetlen ország, ahol a munkások és parasztok kezükbe vették a hatalmat. A hatalom megragadásának a világ legmélyebbre ható forradalma volt az előfeltétele, amelyre az államhatalom régi apparátusának felszámolása és új apparátus megteremtése következett. Régen az volt a helyzet, hogy a munkások rendszerint az urakra dolgoztak, az urak pedig kormányozták az országot. Ezzel magyarázható, hogy a forradalom előtt csak az uralkodó osztályok rendelkeztek az ország kormányzásához szükséges tapasztalatokkal. Az Októberi Forradalom után azonban a munkások és parasztok kerültek hatalomra, akik sohasem kormányoztak, akik mindig csak másokra dolgoztak, és akiknek nem lehetett elegendő tapasztalatuk az ország kormányzás terén.

Ez az első körülmény, amely a szovjet ország államigazgatási apparátusában jelenleg mutatkozó fogyatékosságok forrásává lett.

Továbbá, a régi államigazgatási apparátus felszámolása után megtörtük ugyan a bürokratizmust, de a bürokraták megmaradtak. Szovjet funkcionáriusokká vedlettek át, bekerültek állami apparátusunkba és kihasználva az éppen hogy, hatalomra került munkások és parasztok tapasztalatlanságát, felújították az államvagyont fosztogató régi manipulációikat, bevitték a régi burzsoá erkölcsöket.

Ez a második körülmény, amely az államapparátusunkban mutatkozó fogyatékosságok alapjául szolgált.

Végül, az új hatalom teljesen szétrombolt gazdasági apparátust örökölt a régi hatalomtól. Ezt a rombolást tovább fokozta a polgárháború, melyet az Antant kényszerített Oroszországra. Ez a körülmény szintén egyik feltételévé lett gépezetünk hibáinak és fogyatékosságainak.

Ezek azok a főbb körülmények, melyek talaján az államapparátusunkban mutatkozó fogyatékosságok kihajtottak.

Világos, hogy amíg ezek a körülmények fennállanak, amíg állami apparátusunkban fogyatékosságok lesznek, addig szükség van az inspekcióra.

A munkásosztály természetesen rajta van, hogy megszerezze az ország kormányzásához szükséges tapasztalatokat, de a hatalomra került új osztály képviselőinek tapasztalatai egyelőre még nem elegendők.

Az átvedlett és apparátusunkba befurakodott bürokratákat természetesen fékezzük, de még nem fékeztük meg őket kellőképpen.

A rombolás, melynek következményeit le kell küzdenünk, állami szerveink lázas munkájának eredményeképpen természetesen enyhül, de azért mégiscsak megvan.

És éppen ezért, amíg ezek a körülmények fennállanak, amíg ezek a fogyatékosságok megvannak, külön állami apparátusra van szükségünk, amely tanulmányozza ezeket a fogyatékosságainkat, amely kijavítja azokat, s amely segítségére van állami szerveinknek abban, hogy a tökéletesedés útján előbbre jussanak.

Melyek tehát az inspekció fő feladatai?

Az inspekciónak két fő feladata van.

Az első feladat az, hogy az inspekció munkatársai felülvizsgálati munkájuk eredményeképpen vagy e tevékenységük során segítsék a központi és helyi hatalmi szervekben dolgozó elvtársainkat olyan számviteli formák kidolgozásában, amelyek legjobban biztosítják az államvagyon nyilvántartását, segítsék őket a jelentések legcélszerűbb formáinak megállapításában, segítsék rendbe hozni az ellátási apparátust, a béke és a háborús idők apparátusait, a gazdasági apparátust.

Ez az első fő feladat.

A második fő feladat az, hogy a Munkás-Paraszt Inspekció munkája során képezzen ki munkásokból és parasztokból olyan instruktorokat, akik kezükbe tudják venni az egész államapparátust. Elvtársak, az országot valójában nem azok kormányozzák, akik a polgári rendszerben parlamenti képviselőket, vagy a szovjet rendszerben szovjetkongresszusi küldötteket választanak. Nem. Az országot valójában azok kormányozzák, akik ténylegesen kézben tartják az állam végrehajtó apparátusát, akik ezt az apparátust vezetik. Ha a munkásosztály valóban kezébe akarja venni az államapparátust, hogy kormányozza az országot, tapasztalt megbízottakkal kell rendelkeznie — éspedig nemcsak a központban, nemcsak ott, ahol a kérdéseket megvitatják vagy eldöntik, hanem ott is, ahol a határozatokat végrehajtják. Csakis akkor mondhatjuk, hogy a munkásosztály valóban birtokába vette az államot. Ahhoz, hogy ezt elérjük, elegendő államigazgatási instruktorral kell rendelkeznünk. A Munkás-Paraszt Inspekció fő feladata, hogy kinevelje, kiképezze ezeket a kádereket oly módon, hogy munkájába bevonja a munkások és parasztok széles rétegeit. A Munkás-Paraszt Inspekciónak az ilyen káderek, a munkások és parasztok soraiból kikerülő káderek iskolájává kell lennie.

Ez a Munkás-Paraszt Inspekció második feladata.

Ebből következnek a Munkás-Paraszt Inspekció feltétlenül alkalmazandó munkamódszerei. A régi, forradalomelőtti időkben az ellenőrzés az állami intézményeken kívül állott, külső erő volt, mely az intézmények ellenőrzése során bűnösökre, gonosztevőkre vadászott és csakis erre szorítkozott. Ez a módszer mondhatnám, rendőri módszer volt, bűntettesek kihalászásának a módszere, szenzációs leleplezések módszere, melynek az volt a célja, hogy az egész sajtó kiabáljon a leleplezésekről. Ez a módszer elvetendő. Ez nem a Munkás-Paraszt Inspekció módszere. Inspekciónknak nem szabad idegennek tekintenie a felülvizsgált intézményeket, hanem úgy kell tekintenie azokat, mint saját intézményeit, amelyek sorsát szívén viseli, amelyeket tanítani és tökéletesíteni kell. Nem az a fontos, hogy egyes bűnösöket fülön csípjünk, hanem elsősorban az, hogy tanulmányozzuk a felülvizsgálandó intézményeket, tanulmányozzuk őket gondosan és komolyan, tanulmányozzuk fogyatékosságaikat és érdemeiket s lankadatlanul tökéletesítsük intézményeinket. A legnagyobb hiba volna és semmi esetre sem lenne kívánatos, ha az inspekció rendőri módszerekre szorítkoznék, ha kötekednék azokkal az intézményekkel, amelyeket felülvizsgál, ha a kákán is csomót keresne és a jelenségek felszínére fordítva minden figyelmét, mellőzné a fő hibákat.

A Munkás-Paraszt Inspekció munkamódszereinek a fő hibák feltárására kell irányulniok. Tudom, hogy a Munkás-Paraszt Inspekciónak ez az útja igen nehéz út, hogy gyakran elégedetlenséget kelt a felülvizsgált intézmények egyes munkatársaiban, tudom, hogy a Munkás-Paraszt Inspekció legbecsületesebb munkatársait gyűlölni fogják egyes elbizakodott hivatalnokok, sőt egyes kommunisták is, akik e hivatalnokok szavára hallgatnak. De a Munkás-Paraszt Inspekciónak nem kell ettől félnie. Ez legyen legfőbb parancsolata: ne kíméld az egyes személyeket, bármilyen állást töltenek is be, csak az ügyet, az ügy érdekeit kell kímélni.

Ez igen nehéz és igen kényes feladat, mely nagy kitartást és feltétlen tisztaságot, szeplőtlen tisztaságot követel munkatársainktól. Sajnos, meg kell mondanom, hogy egyes intézményeink felülvizsgálása során itt, Moszkvában, az ellenőrök nem állottak hivatásuk magaslatán. Meg kell mondanom, hogy a népbiztosság kérlelhetetlen lesz az ilyen ellenőrökkel szemben. A népbiztosság a legszigorúbb büntetést fogja követelni velük szemben, mert bemocskolják a Munkás-Paraszt Inspekció munkatársainak becsületét. Ha a Munkás-Paraszt Inspekciónak jutott osztályrészül az a rendkívül megtisztelő feladat, hogy helyrehozza intézményeink fogyatékosságait, hogy intézményeink munkatársait segítse előrehaladásukban, tökéletesedésükben, ha azt a feladatot tűzték a Munkás-Paraszt Inspekció elé, hogy ne kíméljen senkit, csak az ügy érdekeit kímélje, akkor nyilvánvaló, hogy a Munkás-Paraszt Inspekció munkatársainak tisztáknak, kifogástalanoknak és a maguk igazában kíméletleneknek kell lenniök. Feltétlenül ilyeneknek kell lenniök, mert csak így lehet nem pusztán törvényes, hanem erkölcsi joguk is arra, hogy másokat ellenőrizzenek, másokat tanítsanak.

„Izvesztyija Rabocse-Kresztyanszkoj Inszpekcij”
(„A Munkás-Paraszt Inspekció Hírei”) 9—10. sz.

1920 november—december.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A köztársaság hadászati tartalékainak megteremtéséről

1. Az OK(b)P Központi Bizottsága Politikai Irodájának

Egyrészt az a tény, hogy Franciaország és Amerika nyíltan támogatja a lengyeleket és Vrangelt, Anglia pedig hallgatólagosan szentesíti ezt a támogatást, másrészt a lengyelek sikerei, Vrangel várható megerősítése új erőkkel, a keleti román hadsereg összpontosítása Dorohaja körzetében — mindez komolyan kihat a Köztársaság nemzetközi és katonai helyzetére. Azonnal gondoskodnunk kell arról, hogy a Köztársaság új gyalogosokat (körülbelül százezret), új lovas katonákat (körülbelül 30 000-et) és megfelelő katonai felszerelést kapjon.

A lengyelek legutóbbi sikerei feltárták hadseregünk legfőbb hiányosságát, azt, hogy nincsenek komoly hadászati tartalékaink. Ezért a Köztársaság katonai erejének fokozására irányuló soron levő program középpontjába hatalmas tartalékok megteremtését kell állítani, amelyek bármely pillanatban a frontra vethetők.

A mondottakból kiindulva, a Köztársaság hadászati tartalékainak megteremtése érdekében a következő programot ajánlom:

1. A tűzvonalban álló harcképes hadosztályok normális kiegészítését folytatva, azonnal meg kell kezdeni a harcképtelenné vált, hasznavehetetlen és majdnem hasznavehetetlen (gyalogos) hadosztályok kivonását.

2. Mivel körülbelül 12—15 gyalogos hadosztályt kell kivonni, ezek olyan körzetekben (feltétlenül gabonatermő vidékeken) összpontosítandók, ahonnan minden különösebb késedelem nélkül, a helyzetnek megfelelően, a vrangeli, a lengyel vagy a román frontra lehetne vetni őket (a visszavont hadosztályok egyharmad részét például Olviopol körzetében, másik harmadát Konotop — Bahmacs körzetében, a fennmaradó harmadot pedig Ilovajszkaja — Volnovaha körzetében lehetne összevonni).

3. Ezeket a hadosztályokat ki kell egészíteni és el kell látni, úgyhogy minden hadosztálynak körülbelül 7—8000 harcosa legyen és 1921. január 1-ig valamennyi készen álljon a bevetésre.

4. Azonnal meg kell kezdeni harcoló lovas egységeink kiegészítését, úgyhogy a legközelebbi hónapokban (januárig) az 1. Lovas Hadsereg 10 000, a 2. Lovas Hadsereg 8 000 és Gaj hadteste 6 000 lovas katonát kapjon.

5. Azonnal hozzá kell látni öt lovasdandár megszervezéséhez egyenként 1 500 lovas katonával (egy dandárt a tyereki kozákokból, egyet a Kaukázus hegylakóiból, egyet az uráli kozákokból, egyet az orenburgi kozákokból és egyet a szibériaiakból). A dandárok megalakítása két hónapon belül befejezendő.

6. Meg kell tenni a szükséges lépéseket az automobilipar megszervezése és erősítése érdekében, külön figyelmet kell fordítani az „Osten” és „Fiat” gyártmányú gépkocsik javítására és készítésére.

7. Minden eszközzel fokozni kell a páncélipart, különös tekintettel a gépkocsik páncélzatára.

8. Minden eszközzel fokozni kell a repülőgépipart.

9. Az ellátó programot ki kell bővíteni a fent említett pontoknak megfelelően.

I. Sztálin

Moszkva. Kreml,
1920. augusztus 25.

2. Az OK(b)P Központi Bizottsága Politikai Irodájának

Trockij válasza a tartalékok kérdésében nem egyéb, mint kitérés a válasz elől. Trockij válaszában előző táviratára hivatkozik, de abban még célzás sincs a tartalékképzés tervére, vagy az ilyen terv szükségességére, abban nyoma sincs annak: mikor kell a hadosztályokat kivonni; milyenkörzetekbe; milyen határidőn belül kell befejezni a hadosztályok kiegészítését, a tartalékok kiképzését és egybeforrasztását — mindezeket a kérdéseket megkerülte (pedig ezek korántsem részletkérdések!).

A nyári hadjáratban fontos (negatív) szerepe volt annak, hogy a tartalékok távol voltak a fronttól (Urál, Szibéria, Észak-Kaukázus): a tartalékok nem érkeztek meg idejében, hanem csak nagy késéssel és többnyire nem érték el céljukat. Ezért a tartalékok összpontosításának körzeteit, mint rendkívül fontos tényezőt, jó előre számításba kell venni.

Ugyanolyan fontos (szintén negatív) szerepe volt annak, hogy a kiegészítés nem részesült kiképzésben: a félig nyers, egybe nem forrasztott utánpótlás, amely alkalmas, ha általános támadás folyik, rendszerint nem tudott ellenállni az ellenség komoly ellentámadásának, csaknem mindent hátrahagyott az ellenségnek és tízezrével adta meg magát. Ezért a kiképzés és a kiegészítés határidejét, mint fontos tényezőt, szintén előre kell számításba venni.

Még fontosabb (szintén negatív) szerepe volt tartalékaink alkalomszerű, rögtönzött jellegének: mivel nem voltak külön tartalékegységeink, a tartalékokat sokszor alkalomszerűen és rendkívül sietve tákolták össze mindenféle szedett-vedett alakulatból, beleértve a belső őrséget is, s ez aláásta hadseregünk szilárdságát.

Röviden: meg kell kezdeni (még pedig azonnal!) a tervszerű munkát abban az irányban, hogy a Köztársaságot ellássuk komoly tartalékokkal — különben azt kockáztatjuk, hogy „váratlanul” („mint derült égből a villám”) újabb katonai katasztrófa ér bennünket.

Az ellátás nem a „legfontosabb”, mint Trockij tévesen gondolja. A polgárháború története azt mutatja, hogy szegénységünk ellenére is megbirkóztunk az ellátással, de a katonáknak kiadott „ingek” és „csizmák” fele mégis a parasztoknál van. Miért? Azért, mert a katona becserélte (és be fogja cserélni) tejre, vajra, húsra, vagyis arra, amit mi nem tudunk neki adni. Ebben a (nyári) hadjáratban is megbirkóztunk az ellátással és mégis kudarcot vallottunk (azt hiszem senki sem vádolta még meg a hadtápszolgálatosokat azzal, hogy a lengyel fronton elszenvedett kudarcokért őket terheli a felelősség …). Nyilvánvalóan vannak az ellátásnál fontosabb tényezők is (erről lásd fentebb).

Egyszersmindenkorra vissza kell utasítanunk azt a káros „doktrínát”, mely a hadsereg ellátását a polgári hivatalokra, a többit pedig — a Tábori Törzsre bízza. A Központi Bizottságnak ismernie és ellenőriznie kell a katonai főhatósági szervek egész munkáját, beleértve a hadászati tartalékok kiképzését és a hadműveletek előkészítését is, ha nem akarja, hogy újabb katasztrófa érje.

Ezért ragaszkodom ahhoz, hogy:

1) a katonai főhatóság ne hivatkozzon „ingre-gatyára”, hanem dolgozzon ki egy konkrét tervet a Köztársasági haderő tartalékainak megszervezésére (azonnal fogjanak hozzá a terv kidolgozásához);

2) a Központi Bizottság (a Honvédelmi Tanács útján) vizsgálja meg ezt a tervet;

3) a Központi Bizottság fokozza a Tábori Törzs ellenőrzését, s vezesse be, hogy a Főparancsnokság, vagy a Tábori Törzs parancsnoka, bizonyos időközökben tegyen jelentést a Honvédelmi Tanácsnak vagy a Honvédelmi Tanács tagjaiból álló külön bizottságnak.

I. Sztálin

1920. augusztus 30.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Lenin halálának 95. évfordulóján…

1924 január 21 – én hunyt el Vlagyimir Iljics Lenin orosz ideológus, forradalmár, szovjet-orosz politikus, a Szovjetunió megalapítója.

Halálának 95. évfordulóján ma Moszkvában az Orosz Föderáció Kommunista Pártja (KPRF) vezetői, Gennagyij Andrejevics Zjuganov vezetésével megkoszorúzták nyughelyét.

Ebből az alkalomból idéznénk a KPRF elnökének újságírói kérdésre adott egyik mondatát: “Winston Churchill, aki gyűlölte a Szovjetuniót és a szovjet kormányt – megfojtásukat szorgalmazva – mondta Leninről: Когда ум Ленина светился, он видел весь мир сразу, весь его позор и несправедливость. Такие люди рождаются раз в 100 лет – Amikor Lenin elméje ragyogott, egyszerre látta a világ minden szégyenét és igazságtalanságát. Ilyen emberek százévente ha születnek.”                  (kprf.ru)

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Valamennyi pártszervezethez

Az OK(b)P Központi Bizottságának körlevele (tervezet)

Értesülésünk szerint Vrangel körül tapasztalt, kétségbeesett, mindenre kész haramiatábornokok csoportja gyülekezett.

Vrangel katonái nagyszerűen vannak szervezve, kétségbeesetten harcolnak és fogság helyett inkább az öngyilkosságot választják.

Vrangel hadereje technikailag jobban van felszerelve, mint a miénk, a mai napig is nyugatról küldik neki a harckocsikat, páncélgépkocsikat, repülőgépeket, lőszert és ruházatot, noha Anglia kijelentette, hogy beszünteti a szállítást.

Vrangel ellen harcoló csapataink gyengeségének az az oka, hogy: előszöris, hadifoglyokkal — volt gyenyikinistákkal — vannak felhígítva, akik sok esetben átszöknek az ellenséghez és, másodszor, a központból nem kapnak sem önkéntesen jelentkező, sem mozgósított kommunistákat, sem csoportosan, sem egyenként.

Ezeket a csapatokat meg kell tisztítani a volt hadifoglyoktól s rendszeresen el kell látni őket nagyobb számú önkéntes vagy mozgósított kommunistával, hogy fordulatot idézzünk elő csapatainknál és lehetővé tegyük nekik, hogy legyőzzék az ádáz ellenséget.

A Krímet minden áron vissza kell szerezni Oroszországnak, mert ellenkező esetben Ukrajnát és a Kaukázust mindig veszély fogja fenyegetni Szovjet-Oroszország ellenségei részéről.

A Központi Bizottság arra kötelezi önöket, hogy fokozzák a tömegagitációt e körlevél szellemében és haladéktalanul szervezzék meg, hogy a Krimi Frontra rendszeresen küldjenek kommunistákat, még akkor is, ha ez más frontok rovására történik.

A megírás ideje: 1920. július.
Először megjelent 1945-ben
a „Leninszkij Szbornyik”
XXXV. kötetében.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

A Lengyel Front helyzetéről

– írta: J. V. Sztálin –

Beszélgetés a „Pravda” munkatársával

Sztálin elvtárs, aki nemrégen érkezett a Délnyugati Frontról, munkatársunkkal folytatott beszélgetésében a következőket mondotta:

1. Május—június

A két legutóbbi hónap, május és június, teljesen különböző képet mutat a front helyzetéről.

Május — a lengyel csapatok rendkívül nagy sikereinek a hónapja. A lengyelek jobbszárnyukon sikeresen átlépik a Kiev—Zsmerinka vonalat és Odesszát fenyegetik. A balszárnyon sikeresen felszámolják csapatainknak Mologyecsno—Minszk ellen irányuló támadó hadműveleteit. Középen a lengyel csapatok, miután biztosították maguknak Mozirt és elfoglalták Recsicát, Gomelt fenyegetik.

Ezzel szemben június — a májusi lengyel sikerek gyors és erélyes felszámolásának a hónapja. A lengyelek ukrajnai előnyomulását már felszámoltuk, mert a lengyeleket nemcsak kiűztük Kievből, hanem még vissza is vetettük őket a Rovno—Proszkurov—Mogiljov vonal mögé. A lengyelek Gomel elleni előnyomulását is felszámoltuk, mert a lengyel csapatokat Mozir mögé vetettük vissza. Ami a lengyelek balszárnyát illeti, mely a lengyel sajtó szerint a legszilárdabb, nyugodtan mondhatjuk, hogy csapatainknak az utóbbi napokban ebben a körzetben, Mologyecsno irányában kibontakozó hatalmas csapása eloszlat minden kétséget afelől, hogy a lengyeleket ebben a körzetben is vissza fogjuk vetni.

Július azt mutatja, hogy a fronton határozott fordulat történt Oroszország javára és a szovjet csapatok már szemmel látható fölényben vannak.

2. A zsitomiri áttörés

Lovasságunk zsitomiri áttörésének kétségtelenül döntő szerepe volt abban, hogy a fronton megfordult a helyzet.

Ezt az áttörést sokan Mamontov áttörésével és előretörésével hasonlítják össze és azzal azonosítják. Ez azonban helytelen. Mamontov áttörése epizódjellegű volt, nem függött össze Gyenyikin támadó hadműveleteivel. Bugyonnij elvtárs áttörése viszont támadó hadműveleteink elszakíthatatlan láncolatának szükséges láncszeme, amelynek nemcsak az a célja, hogy szétrombolja az ellenség hátországát, hanem az is, hogy közvetlenül teljesítsen bizonyos hadászati feladatot.

Az áttörés június 5-én hajnalban kezdődött. Ezen a napon lovas egységeink ökölbe zárkózva és középre véve a hadtápvonatokat, Popelnya—Kazatyin körzetében áttörték az ellenség állásait, lerohanták Bergyicsev körzetét s június 7-én elfoglalták Zsitomirt. A lengyelek elkeseredett ellenállása miatt lovasságunknak a szó szoros értelmében utat kellett törnie magának, s ennek eredményeképpen a lengyelek, a Lovas Hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsának jelentése szerint, legalább nyolcezer harcost vesztettek sebesültekben és halottakban.

3. Az áttörés eredményei

A zsitomiri áttörésig a lengyelek — Gyenyikinnel ellentétben — számos lövészárokkal és drótakadállyal vették körül a front legfontosabb pontjait és sikeresen kombinálták a mozgóharcot az állóharccal. Ezzel igen megnehezítették előnyomulásunkat. A zsitomiri áttörés keresztülhúzta a lengyelek számításait és a minimumra csökkentette a kombinált háború értékét.

Ez az áttörés első pozitív eredménye.

Továbbá, az áttörés közvetlenül veszélyeztette az ellenség mögöttes területeit, közlekedését és híradását. Ennek következtében:

a) a harmadik lengyel hadsereg (Kiev körzete) félve a bekerítéstől, gyors visszavonulásba kezdett, mely utóbb általános megfutamodásba csapott át;
b) a második lengyel hadsereg (Bergyicsev körzete), amelyet a Lovas Hadsereg fő csapása ért, gyorsan hátrálni kezdett;
c) a hatodik lengyel hadsereg (Zsmerinka körzete), amely a balszárnyon elvesztette támaszát, rendezetten visszavonul nyugat felé;
d) hadseregeink gyors támadásba lendültek az egész fronton.
Ez a zsitomiri áttörés második pozitív eredménye.

Végül, az áttörés megtörte a lengyelek gőgjét, aláásta erejükbe vetett hitüket és megingatta harci szellemük szilárdságát. Az áttörés előtt a lengyel egységek teljesen lebecsülték csapatainkat s különösen lovasságunkat, elkeseredetten harcoltak és nem adták meg magukat. Csak az áttörés után kezdődött a lengyelek csoportos megadása és tömeges szökése — a lengyel egységek felbomlásának első jele. Bugyonnij elvtárs ezt írta a front Forradalmi Katonai Tanácsának: „A pánok meg tanulták tisztelni lovasságunkat”.

4. A délről fenyegető veszély

A lengyelek elleni frontokon elért sikereink kétségtelenek. Kétségtelen az is, hogy ezeket a sikereket még továbbfejlesztjük. De méltatlan kérkedés volna azt hinni, hogy a lengyelekkel lényegében már végeztünk, hogy már csak az marad hátra, hogy „vonuljunk Varsó ellen”.

Ez a kérkedés, amely ellankasztja funkcionáriusaink energiáját és az ügyre káros önelégültséget kelt bennük, nemcsak azért helytelen, mert Lengyelországnak tartalékai vannak, amelyeket feltétlenül a frontra dob, mert Lengyelország nincs egyedül, mert Lengyelország mögött ott áll az Antant, amely minden erejével támogatja Oroszország ellen, hanem elsősorban azért is, mert csapataink hátában megjelent Lengyelország új szövetségese: Vrangel, aki azzal fenyeget, hogy a hátország felől megfoszt bennünket a lengyeleken aratott győzelmeink gyümölcseitől.

Nem szabad abban a reményben ringatnunk magunkat, hogy Vrangel nem játszik majd össze a lengyelekkel. Vrangel máris összejátszik, és- együttműködik velük.

A „Nagy-Oroszország”, Sulginnak Szevasztopolban megjelenő s a vrangelistákat buzdító lapja egyik júniusi számában a következőket írta:

„Kétségtelen, hogy támadásunkkal támogatjuk a lengyeleket, mert magunkra vonjuk a lengyel frontra szánt bolsevik erők egy részét. Ugyancsak kétségtelen, hogy a lengyelek hadműveleteikkel lényegesen támogatnak bennünket. Nincs szükség sem arra, hogy rokonszenvezzünk a lengyelekkel, sem arra, hogy ellenszenvezzünk velük, csak józan politikai számítások vezéreljenek bennünket. Ma előnyös számunkra, hogy szövetségre lépjünk a lengyelekkel a közös ellenség ellen, holnap pedig … holnap majd meglátjuk.”

Vrangel frontja a lengyel front nyilvánvaló folytatása, de azzal a különbséggel, hogy Vrangel a lengyelek ellen harcoló csapataink hátában, vagyis ránk nézve a legveszélyesebb ponton működik.

Ezért nevetséges „Varsó elleni menetelésről” és általában sikereink tartósságáról beszélni, amíg nem számoltuk fel a Vrangel részéről fenyegető veszélyt. Vrangel közben erősödik, és semmi jele sincs annak, hogy valamilyen különösebb és komolyabb lépést tettünk volna a délről jövő és növekvő veszély leküzdése érdekében.

5. Ne feledkezzünk meg Vrangelról

A lengyelek ellen indított támadó hadműveleteink eredményeképpen frontunk vonala ív formáját ölti, amely homorulatával nyugat felé néz, előrenyúló végei pedig délen Rovno, északon Mologyecsno körzetébe érnek. Az így kialakult helyzet átkarolással fenyegeti a lengyeleket, vagyis a legveszélyesebb helyzet a lengyelekre nézve.

Kétségtelen, hogy az Antant számol ezzel a helyzettel, mindenképpen be akarja vonni Romániát az Oroszország elleni háborúba, lázasan új szövetségeseket keres Lengyelország számára, minden eszközzel támogatja Vrangelt és általában azon van, hogy a lengyeleket kiszabadítsa nehéz helyzetükből. Teljesen lehetséges, hogy az Antantnak sikerül Lengyelország számára új szövetségeseket találni.

Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy Oroszország elég erős ahhoz, hogy visszaverje az új ellenfeleket is. De egyre mégis fel kell hívni a figyelmet: amíg Vrangel sértetlen, amíg Vrangelnak megvan a lehetősége arra, hogy hátországunkat veszélyeztesse, frontjaink mindkét lábukra sántítani fognak és a lengyel fronton elért sikereink sem lehetnek tartósak. A lengyel pánokon aratott győzelmünket csak Vrangel leverése után tekinthetjük biztosítottnak. Ezért a pártnak most ezt az új jelszót kell zászlajára írnia: „Ne feledkezzünk meg Vrangelról!” „Halál Vrangelra!”

„Pravda” 151. sz.
1920. július 11.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Hogyan fogadják a Vörös Csapatokat

– írta: J. V. Sztálin –

A „Krasznoarmejec” c. lapnak adott nyilatkozat

Sztálin elvtárs, a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsának tagja, feltétlen kötelességének tartja, hogy megemlékezzék a helyi lakosság nagyszerű magatartásáról, melyet a lengyel fronton harcoló Vörös Hadsereg irányában tanúsít.

— Ilyen magatartást nem tapasztaltam sem keleten, sem délen — mondja Sztálin elvtárs.

A parasztság, noha nyugaton sokkal szegényebb, mint a Volgamelléken és Dél-Oroszországban, utolsó falatját is megosztotta a vöröskatonákkal.

A rendkívül terhes „fuvar”-szolgáltatást zúgolódás nélkül teljesítették.

Minden támogatást, minden segítséget megadtak a vöröskatonáknak és nagy volt a lakosság bánata, amikor május végén kénytelenek voltunk megkezdeni a visszavonulást.

A frontövezet lakossága átszenvedte a lengyel megszállás borzalmait s ezért nagyon jól tudta, mivel fenyegeti a lengyel pánok betörése.

Frontunkon nagy számban vannak olyan csapatok, amelyek egészségügyi szolgálatát parasztok és parasztasszonyok látják el, akik buzgón gondoskodnak sebesült vöröskatonáinkról és igen figyelmesek irányukban.

Ami a frontövezet mögötti belorussz parasztok hangulatát illeti, híreink szerint ott állandóan felkelések vannak, partizáncsoportok működnek, amelyek felgyújtják a raktárakat, irtják a földesurakat, bomlasztják az ellenség mögöttes területét.

Bátran mondhatjuk, hogy ugyanaz a história ismétlődik, ami Kolcsakkal történt Szibériában.

Csapataink közeledésére mindenütt belülről kezd robbanni az ellenség mögöttes területe.

Belorussziában ma a lengyel földesurak ellen irányuló valóságos parasztforradalomnak vagyunk a tanúi.

„Krasznoarmejec”
(„A Vöröskatona”) 337. sz.
1920. július 15.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A Délnyugati Front helyzetéről

Beszélgetés az Oroszország Távirati Ügynökség ukrajnai képviseletének munkatársával

Sztálin elvtárs, a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsának tagja, tegnapelőtt visszatért Harkovba.

Sztálin elvtárs körülbelül három hetet töltött a fronton; ottléte alatt kezdődött meg és bontakozott ki fokozatosan a vörös csapatok támadó hadművelete, amelyet a lengyel frontnak a vörös lovasság által végrehajtott híres áttörése vezetett be.

Sztálin elvtárs az Oroszországi Távirati Ügynökség ukrajnai képviseletének munkatársával folytatott beszélgetése alkalmával a következőket közölte:

Az áttörés

— Bugyonnij elvtárs Lovas Hadseregének a lengyel fronton, június elején végrehajtott hadműveletét — az ellenség frontjának áttörését — sokan Mamontov lovasságának múlt évi lovassági áttörésével hasonlítják össze.

Ez az összehasonlítás azonban teljesen helytelen.

Mamontov hadműveletének epizodikus, úgyszólván partizánjellege volt, nem függött össze Gyenyikin hadseregének általános támadó hadműveleteivel.

A Lovas Hadsereg áttörése viszont a Vörös Hadsereg támadó hadműveleteinek egyik láncszeme.

Lovasságunk támadása június ötödikén kezdődött. E nap reggelén vörös lovasságunk, éket képezve, lecsapott a második lengyel hadseregre, áttörte az ellenség frontját, végigszáguldott Bergyicsev körzetén és június hetedikén reggel elfoglalta Zsitomirt.

Zsitomir elfoglalásának részleteiről és a hadizsákmányról már írtak a sajtóban, erre nem térek ki, csak megemlítek valamit, ami jellegzetes. A Lovas Hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsa ezt jelentette a front törzsének: „A lengyel hadsereg semmibe sem veszi lovasságunkat. Kötelességünknek tartjuk bebizonyítani a lengyeleknek, hogy a lovasságot tisztelni kell”. Az áttörés után Bugyonnij elvtárs ezt írja: „A pánok megtanulták tisztelni a lovasságot; egymást űzve menekülnek és szabaddá teszik előttünk az utat”.

Az áttörés eredményei

Az áttörés eredményei a következők:

A második lengyel hadsereg, amelyet Lovas Hadseregünk legázolt, harcképtelenné lett — több mint ezer főt vesztett foglyokban és körülbelül nyolcezret halottakban.

Az utóbbi számot több forrás alapján magam ellenőriztem és közel jár az igazsághoz, annál is inkább, mert a lengyelek eleinte komoly ellenállást fejtettek ki és lovasságunknak a szó szoros értelmében utat kellett törnie magának.

Ez az első eredmény.

A második eredmény az, hogy a harmadik lengyel hadsereget (Kiev körül) elvágtuk mögöttes területétől és a bekerítés veszélye fenyegeti. Ezért általános visszavonulást kezdett Kiev — Korosztyen irányában.

A harmadik eredmény az, hogy a hatodik lengyel hadsereg (Kamenyec-Podolszk körzete), a balszárnyon elvesztve támaszát s attól félve, hogy a Dnyeszterhez szorítják, általános visszavonulásba kezdett.

A negyedik eredmény az, hogy az áttörés pillanatától kezdve az egész fronton gyors iramban nyomulunk előre.

A harmadik lengyel hadsereg sorsa

Mivel a harmadik lengyel hadsereg sorsa még nem mindenki előtt világos, ezért erre a kérdésre részletesebben kitérek.

A harmadik lengyel hadsereg elszakadt anyagi alapjától, elvesztette az összeköttetést, s az a veszély fenyegette, hogy egészében fogságba esik. Ezért hozzáfogott a vonatanyag felgyújtásához, a raktárak felrobbantásához és a lövegek rongálásához.

Mivel a szervezett visszavonulásra irányuló első kísérletei kudarccal jártak, kénytelen volt megfutamodni (általános menekülés).

A hadsereg egyharmad része (a harmadik lengyel hadseregnek összesen körülbelül húszezer harcosa volt) fogságba került vagy elesett. Másik harmada, ha ugyan nem több, eldobta a fegyvert, mocsarakba és erdőkbe menekült — szétszóródott. Csak egyharmadának, sőt még kevesebbnek sikerült Korosztyenen át saját egységeihez menekülnie. Kétségtelen azonban, hogy a harmadik lengyel hadseregnek ez a része is fogságba került vagy az erdőkben szétszóródott volna, ha a lengyelek, nem tudtak volna Sepelovkán és Szarain át friss egységekkel még idejében segítségére sietni.

Mindenesetre — a harmadik lengyel hadsereget nem létezőnek tekinthetjük. Maradványai, amelyek el tudtak menekülni, alapos felújításra szorulnak.

A harmadik lengyel hadsereg szétzúzásának jellemzéséül meg kell említenem, hogy az egész zsitomiri országutat félig elégett fogatolt járművek és mindenféle gépkocsik borítják. Az utóbbiak száma a híradóparancsnok jelentése szerint eléri a négyezret. 70 löveget és legalább 250 géppuskát zsákmányoltunk, a töméntelen puskát és töltényt még nem számolták össze.

Ez a hadizsákmányunk.

A front helyzete

A front mai helyzetét a következőképpen vázolhatjuk: a hatodik lengyel hadsereg visszavonul, a másodikat átszervezés céljából visszavonják, a harmadik ténylegesen nem létezik, helyét új lengyel egységek foglalják el, melyeket a nyugati frontról vagy a távoli hátországból vontak ki.

A Vörös Hadsereg, átlépve az Ovrucs—Korosztyen—Zsitomir — Bergyicsev — Kazatyin — Kalinovka — Vinnyica — Zsmerinka vonalat, az egész fronton támad.

Következtetések

Hiba volna azonban azt gondolni, hogy frontunkon már végeztünk a lengyelekkel.

Hiszen nemcsak a lengyelek ellen harcolunk, hanem az egész Antant ellen, amely Németország, Ausztria, Magyarország és Románia összes sötét erőit mozgósítja és bőségesen gondoskodik a lengyelek ellátásáról.

Azonkívül nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a lengyeleknek tartalékaik vannak, amelyek már felvonultak Novograd-Volinszk alá és tevékenységük a napokban kétségtelenül érezhető lesz.

Gondolnunk kell arra is, hogy a lengyel hadsereg tömeges bomlása még nem következett be. Kétségtelen, hogy a jövőben lesznek még harcok, mégpedig igen kemény harcok.

Ezért véleményem szerint nem helyénvaló az a kérkedés és az ügyre káros önelégültség, amely némely elvtársnál észlelhető: egyesek nem érik be a fronton aratott sikerekkel és zajonganak, hogy „vonuljunk Varsó ellen”, mások nem elégszenek meg azzal, hogy Köztársaságunkat megvédjük az ellenséges támadással szemben és gőgösen kijelentik, hogy a „vörös szovjet Varsónál” alább nem adják.

Nem szorul bizonyításra, hogy ez a kérkedés és ez az önelégültség egyáltalán nem felel meg sem a Szovjetkormány politikájának, sem az ellenség erőviszonyainak a fronton.

A leghatározottabban ki kell jelentenem, hogy a hátország és a front minden erejének megfeszítése nélkül nem kerülhetünk ki győztesként. Különben nem tudjuk legyűrni a Nyugat felől fenyegető ellenségeket.

Ennek különös nyomatékot ad az a tény, hogy Vrangel csapatai, amelyek olyan váratlanul jelentek meg, mint „derült égből a villám”, támadnak, és támadásuk veszélyes méreteket öltött.

A Krimi Front

Teljesen kétségtelen, hogy Vrangel támadását a lengyelek súlyos helyzetének enyhítése érdekében az Antant parancsolta meg. Csak naiv politikusok hihetik, hogy Curzon levélváltásának Csicserin elvtárssal valami más értelme is lehetett, mint az, hogy a békéről szóló frázisokkal leplezze Vrangel és az Antant Krímből kiinduló támadásának előkészítő lépéseit.

Vrangel még nem volt felkészülve s ezért (csakis ezért!) az „emberszerető” Curzon arra kérte Szovjet-Oroszországot, hogy irgalmazzon Vrangel egységeinek és kímélje életüket.

Az Antant számítása nyilván az volt, hogy abban a pillanatban, amikor a Vörös Hadsereg szétveri a lengyeleket és előrenyomul — ebben a pillanatban Vrangel hátba támadja csapatainkat és felborítja Szovjet-Oroszország minden tervét.

Kétségtelen, hogy Vrangel támadása lényegesen könnyített a lengyelek helyzetén, de aligha van okunk azt gondolni, hogy Vrangelnak sikerül nyugati hadseregeinket hátba támadni.

A közeljövő mindenesetre megmutatja majd Vrangel támadásának erejét és jelentőségét.

„Kommunyiszt” („A Kommunista”)
(Harkov) 140. sz.
1920. június 24.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Távirat V. I. Leninnek

– írta: J. V. Sztálin –

Revisin tábornok, akit június tizedikén a Krimi Fronton foglyul ejtettünk, jelenlétemben ezeket mondotta: a) Vrangel csapatai főleg az angoloktól, s másodsorban a franciáktól kapnak felszerelést, ágyút, puskát, harckocsikat és robbanóanyagot; b) a tenger felől nagy angol és kisebb francia hajók látják el Vrangelt; c) folyékony üzemanyagot Batumból kap Vrangel (Baku tehát ne adjon Tiflisznek üzemanyagot, mert Tiflisz eladhatja Batumnak); d)Erdeli tábornok, akit Grúzia internált és köteles lett volna nekünk kiadni, májusban már a Krímben volt (Grúzia tehát köntörfalaz és becsap bennünket).

Gyorsírással jegyzik Revisin tábornok vallomását a Vrangelnak nyújtott angol és francia segítségről; a jegyzőkönyvet — mint anyagot — Revisin aláírásával elküldjük önnek Csicserin számára.

Sztálin

1920. június 25.

Először megjelent:
„Pravda” 313. sz.
1935. november 14.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin –

Az antant új hadjárata Oroszország ellen

Nem lehet kétséges, hogy a pánok Lengyelországának a munkás-paraszt Oroszország ellen indított hadjárata lényegében az Antant hadjárata. Nemcsak arról van szó, hogy a Népszövetség, melyet az Antant vezet, és amelynek Lengyelország tagja, nyilvánvalóan jóváhagyta Lengyelország Oroszország elleni hadjáratát. Mindenekelőtt azt kell szem előtt tartani, hogy Lengyelország az Antant támogatása nélkül nem tudott volna támadást szervezni Oroszország ellen, s hogy elsősorban Franciaország, de Anglia és Amerika is, fegyverrel, ruházattal, pénzzel és kiképzőkkel minden módon támogatja a lengyelek támadását. Azok a nézeteltérések, melyek a lengyel kérdésben az Antanton belül felmerültek, nem változtatnak a lényegen, mert azok csak Lengyelország támogatásának formáira vonatkoznak, de nem magára a támogatásra általában. Curzon diplomáciai levélváltása Csicserin elvtárssal és az angol sajtó sokat ígérő intervenció-ellenes cikkei sem változtatnak a dolgon, mert ennek a hűhónak csupán egy célja van: port akarnak hinteni a naiv politikusok szemébe és az Oroszországgal való béke frázisával leplezni akarják az Antant által szervezett tényleges fegyveres intervenció sötét ügyét.

I
Az általános helyzet

Az Antant mostani hadjárata már a harmadik.

Az első hadjáratot 1919 tavaszán indították. Ez kombinált hadjárat volt, mert Kolcsak, Gyenyikin, Lengyelország, Jugyenyics és a turkesztáni és arhangelszki vegyes angol-orosz osztagok együttes támadását készítették elő. A hadjárat súlypontja Kolcsak területén volt.

Ebben az időszakban az egységes és szorosan összetartó Antant a nyílt intervenció álláspontján van: a nyugati munkásmozgalom gyengesége, Szovjet-Oroszország ellenségeinek nagy száma és az a biztos tudat, hogy Oroszországot legyőzik, arra sarkallta az Antant főkolomposait, hogy nyíltan és szemérmetlenül intervenciós politikát folytassanak.

Ebben az időszakban Oroszország válságos helyzetben volt, mert elvágták a gabonatermő vidékektől (Szibéria, Ukrajna, Észak-Kaukázus) és a fűtőanyagtól (Donyec-medence, Groznij, Baku) s emellett kénytelen volt hat fronton küzdeni. Az Antant látja ezt és előre élvezi a győzelmet. A „Times” már veri a nagydobot.

De Oroszország szerencsésen leküzdötte ezt a válságot, s legerősebb ellenségét, Kolcsakot, harcképtelenné tette. Ennek a nyitja az, hogy Oroszország hátországa s így Oroszország hadserege is szilárdabbnak és rugalmasabbnak bizonyult, mint ellenségeinek hátországa és hadserege.

Az Antant második hadjárata 1919 őszén kezdődött. Ez is kombinált hadjárat volt, mert Gyenyikin, Lengyelország, Jugyenyics (Kolcsakra már nem számítottak) együttes támadását készítették elő. A hadjárat súlypontja ezúttal délen, Gyenyikin területén volt.

Ebben az időszakban először merülnek fel nézeteltérések az Antanton belül, az Antant először mérsékli szemtelen hangját, a nyílt intervenció ellen próbál nyilatkozni, hangoztatja az Oroszországgal való tárgyalások megengedhetőségét és északról kivonja csapatait: a nyugati forradalmi mozgalom növekedése és Kolcsak. veresége miatt az Antant számára nyilván már nem volt veszélytelen a korábbi nyílt intervenciós politika. Az Antant már nem mer nyíltan leplezetlen intervencióról beszélni.

Noha ebben az időszakban Kolcsakot legyőztük és az egyik gabonatermő vidéket (Szibériát) is visszaszereztük, Oroszország ismét válságos perceket élt át, mert a fő ellenség, Gyenyikin, Tula kapuinál áll, Tula pedig hadseregünk lőszer-, puska- és géppuskaellátásának fő forrása. Oroszország mégis újból sértetlenül került ki a válságból. Az ok ugyanaz: hátországunk és következésképpen hadseregünk rendületlen szilárdsága és nagy rugalmassága.

Az Antant harmadik hadjárata teljesen új körülmények között indul. Előszöris, az előző hadjáratoktól eltérően, ez a hadjárat nem nevezhető kombinált hadjáratnak, mert az Antant elvesztette régi szövetségeseit (Kolcsakot, Gyenyikint, Jugyenyicsot), új szövetségesek pedig (ha ugyan vannak ilyenek) még nem csatlakoztak hozzá, hacsak nem számítjuk a nevetséges Petljura nevetséges „csapatait”. Lengyelország egyelőre egyedül, komoly harci szövetségesek nélkül áll Oroszországgal szemben.

Továbbá, a hírhedt blokádot nemcsak morálisan és gyakorlatilag, hanem jogilag is áttörtük. Az Antant kénytelen belenyugodni abba, hogy Oroszországgal diplomáciai kapcsolatokat kell fenntartania és Nyugaton meg kell tűrnie Oroszország hivatalos képviselőit. Az európai országokban zajló forradalmi tömegmozgalom, mely magáévá teszi a III. Internacionále jelszavait, és a szovjet csapatok keleten aratott új sikerei fokozzák az Antanton belül végbemenő szakadást, emelik Oroszország tekintélyét a semleges és környező államokban, reménytelenné teszik az Oroszország elszigetelésére irányuló kalandor politikát. Észtországot, Lengyelország „született” szövetségesét, semlegesítettük. Lettország és Litvánia, Lengyelország tegnapi harci szövetségesei, ma béketárgyalásokat folytatnak Oroszországgal. Ugyanezt mondhatjuk Finnországról is.

Végül, mire az Antant megkezdte harmadik hadjáratát, Oroszország belső helyzete lényegesen megjavult. Oroszország nemcsak hogy megnyitotta az utat gabonatermő- és fűtőanyagvidékeihez (Szibéria, Ukrajna, Észak-Kaukázus, Donyec-medence, Groznij, Baku), de a frontok számát is hatról kettőre csökkentette, s ezzel lehetősége nyílott arra, hogy csapatait nyugaton összpontosítsa.

Az elmondottakhoz hozzá kell fűzni azt a nagyfontosságú tényt, hogy Lengyelország a támadó fél, amely visszautasította Oroszország békeajánlatát, Oroszország pedig a védekező, s ez óriási, felbecsülhetetlen erkölcsi előny Oroszország szempontjából.

Ezek a körülmények új helyzetet teremtenek, új győzelmi kilátásokkal kecsegtetik Oroszországot, olyan kilátásokkal, melyekkel országunk nem rendelkezett az Antant első és második hadjárata idején.

Főleg ezzel kell megmagyarázni a nyugati imperialista sajtó csüggedt, szkeptikus hangját, amikor a lengyel haderők sikereit értékeli.

II
A hátország. A csapás körzete

A világ egyetlen hadserege sem győzhet (persze, huzamos és biztosított győzelemről van szó) szilárd hátország nélkül. A hátország a front szempontjából elsőrendű fontosságú, mert ez, s csakis ez táplálja a frontot nemcsak mindenféle élelemmel, ruházattal, hadfelszereléssel, hanem emberekkel is — harcosokkal, hangulatokkal és eszmékkel. Az állhatatlan, s még inkább az ellenséges hátország, állhatatlan és laza tömeggé változtatja a legjobb, a legszorosabban egybeforrott hadsereget is. Kolcsak és Gyenyikin gyengesége azzal magyarázható, hogy nem volt „saját” hátországuk, hogy „szín-orosz”, nagyhatalmi törekvésektől áthatva, jelentős mértékben nem-orosz, az ilyen nagyhatalmi törekvésekkel szemben ellenséges elemekre támaszkodva kellett frontjukat építeniök, ellátniok és kiegészíteniök, hogy kénytelenek voltak olyan körzetekben működni, amelyek határozottan idegenül álltak csapataikkal szemben. Természetes, hogy azok a csapatok, amelyekben nem volt meg a belső, nemzeti és ami még fontosabb, az osztály egybeforrottság, amelyeket ellenséges légkör vett körül, a szovjet csapatok első erős csapása alatt összeomlottak.

A lengyel haderő hátországa ebben a tekintetben, Lengyelország nagy előnyére, jelentékenyen különbözik Kolcsak és Gyenyikin hátországától. Kolcsak és Gyenyikin hátországától eltérően, a lengyel haderő hátországa egynemű és nemzetileg egybeforrott. Innen ered egysége és szilárdsága. Uralkodó hangulata — „a szülőföld szeretete” — számos csatornán át kiszivárog a lengyel frontra és az alakulatokat nemzetileg egybeforrasztja és acélosítja. Innen ered a lengyel haderő szilárdsága. Persze, Lengyelország hátországa osztálytekintetben nem egynemű (és nem is lehet egynemű), de az osztályok közti összeütközések még nem olyan erősek, hogy széttépjék a nemzeti egység érzését és ellentétekkel bomlasszák az osztálytekintetben különnemű frontot. Ha a lengyel haderő Lengyelország területén működött volna, akkor kétségtelenül nehéz lett volna harcolni ellene.

De Lengyelország nem akar saját területére szorítkozni, tovább hajtja haderejét, leigázza Litvániát és Belorussziát, s betör Oroszország és Ukrajna mélyébe. Ez a körülmény gyökeresen megváltoztatja a helyzetet a lengyel haderő szilárdságának nagy hátrányára.

A lengyel haderő, átlépve Lengyelország határát és behatolva a Lengyelországgal szomszédos területekre, eltávolodik nemzeti hátországától, gyengíti a vele tartott kapcsolatot, s idegen, nagyobbrészt ellenséges nemzeti környezetbe kerül. Az ellenséges érzületet fokozza még az a körülmény is, hogy a Lengyelországgal határos területek (Belorusszia, Litvánia, Oroszország, Ukrajna) lakosságának óriási többsége lengyel földbirtokosok igája alatt nyögő nem-lengyel paraszt, hogy ezek a parasztok a lengyel csapatok támadását a lengyel pánok hatalmáért folyó háborúnak, az elnyomott nem-lengyel parasztok ellen indított háborúnak tekintik. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy a szovjet csapatok jelszava: „Le a lengyel pánokkal!”, hatalmas visszhangot kelt e területek lakosságának többségében, hogy ezeknek a területeknek parasztjai úgy fogadják a szovjet csapatokat, mint felszabadítókat a földesurak járma alól, hogy a szovjet csapatokat várva, az első kedvező alkalommal felkelnek, és hátulról mérnek csapást a lengyel csapatokra. És ugyancsak ezzel kell magyarázni a szovjet csapatok példátlan lelkesedését, melyet katonai vezetőink és politikai funkcionáriusaink kivétel nélkül valamennyien megállapítanak.

Mindennek elkerülhetetlenül arra kell vezetnie, hogy a lengyel csapatokban a bizonytalanságnak és a biztonság hiányának érzése vesz erőt, mindez kiöli belőlük a lelkesedést, az ügyük igazságába, a győzelembe vetett hitet, és így a lengyel csapatok nemzeti összeforrottsága előnyös tényezőből feltétlenül hátrányos tényezővé válik.

És mennél tovább fognak előnyomulni (ha egyáltalán előnyomulnak), annál erősebben fognak hatni a lengyel hadjáratnak ezek a hátrányos oldalai.

Indíthat-e Lengyelország ilyen körülmények között erős, hatalmas támadást, amely tartós sikerekkel járhat?

Nem kerülnek-e Lengyelország csapatai ilyen körülmények között olyan helyzetbe, amilyenbe a hátországuktól elszakadt német csapatok 1918-ban Ukrajnában kerültek?

Itt áttérünk a csapás körzetének kérdésére. A háborúban általában, és különösen a polgárháborúban, a siker, a döntő győzelem gyakran a csapás körzetének szerencsés kiválasztásától, annak a körzetnek kiválasztásától függ, ahonnan az ellenségre a főcsapást akarjuk mérni és ahonnan a főcsapást tovább szándékozunk fejleszteni. Gyenyikin egyik nagy hibája az volt, hogy a főcsapás körzetéül a Donyec-medence—Harkov—Voronyezs—Kurszk sávot választotta, vagyis egy olyan körzetet, amely nyilván megbízhatatlan volt Gyenyikin számára, egy olyan körzetet, mely ellenségesen állt Gyenyikinnel szemben, olyan körzetet, ahol Gyenyikin nem tudott sem szilárd hátországot, sem csapatai előnyomulásához kedvező feltételeket teremteni. A szovjet csapatok sikerei a gyenyikini fronton többek között azzal magyarázhatók, hogy a szovjet hadvezetőség a főcsapás körzetéül Caricin körzete helyett (kedvezőtlen körzet) még idejében a Donyec-medencét választotta (rendkívül kedvező körzet), ahol a lakosság lelkesedéssel fogadta a szovjet csapatokat s ahonnan a legkönnyebben lehetett áttörni Gyenyikin frontját, a legkönnyebb volt azt kettéhasítani és tovább nyomulni, egészen Rosztovig.

Ez a mozzanat, melyet a régi katonai szakemberek gyakran szem elől tévesztenek, a polgárháborúban sokszor döntő jelentőségű.

Meg kell jegyezni, hogy Lengyelország ügye ebben a tekintetben, a főcsapás körzete tekintetében, csapnivalóan rosszul áll. A fenti okokból ugyanis a Lengyelországgal határos körzetek közül egyet sem tekinthetünk a lengyel csapatokra nézve kedvezőnek, sem a főcsapás, sem annak továbbfejlesztése szempontjából: akármerre nyomuljanak is előre a lengyel csapatok, mindenütt az ukrán, orosz, belorussz parasztok ellenállásába fognak ütközni, akik alig várják, hogy a szovjet haderő megszabadítsa őket a lengyel földesuraktól.

És ellenkezőleg, a szovjet csapatok helyzete ebben a tekintetben teljesen kedvező: nekik valamennyi körzet, hogy úgy mondjuk, „megfelelő”, mert a szovjet csapatok előnyomulásuk közben nem megszilárdítják, hanem megdöntik a lengyel pánok hatalmát és felszabadítják a gúzsba kötött parasztokat.

III
Perspektívák

Lengyelország egyelőre egyedül harcol Oroszország ellen. De naivság volna azt hinni, hogy egyedül marad. Itt nemcsak azt a kétségtelen tényt kell szem előtt tartanunk, hogy az Antant sokoldalú támogatásban részesíti Lengyelországot, hanem gondolnunk kell Lengyelországnak azokra a harci szövetségeseire is, akiket az Antant már részben megtalált (például Gyenyikin csapatainak maradványait), részben pedig minden valószínűség szerint meg fog találni az európai „civilizáció” nagyobb dicsőségére. Nem véletlen, hogy a lengyel támadás a san-remoi konferencia idején kezdődött, amelyen Oroszország képviselői nem vehettek részt. Nem véletlen az sem, hogy Románia elejtette az Oroszországgal való béketárgyalások kérdését . . . Emellett teljesen lehetséges, hogy a lengyel támadás, amely első pillanatra kalandnak látszik, valójában egy fokozatosan megvalósítandó kombinált hadjárat nagyigényű és átgondolt tervén alapszik …

És mégis azt kell mondanunk, hogy ha az Antant, amikor a harmadik hadjáratot szervezte Oroszország ellen, arra számított, hogy ez utóbbit legyőzi, akkor elszámította magát, mert Oroszország vereségének esélyei 1920-ban kisebbek, sokkal kisebbek, mint 1919-ben.

Fentebb Oroszország győzelmének esélyeiről beszéltünk, arról, hogy ezek az esélyek nőnek és nőni fognak, de ez természetesen nem azt jelenti, hogy a győzelem már a kezünkben is van. A fent említett győzelmi esélyeknek csak akkor lehet reális jelentősége, ha a többi feltétel is változatlanul meglesz, vagyis, ha most is éppúgy megfeszítjük erőnket, mint azelőtt, Gyenyikin támadása idején, ha csapatainkat pontosan és rendszeresen látjuk el és egészítjük ki, ha agitátoraink hatványozott energiával fogják felvilágosítani a vöröskatonákat és a környező lakosságot, ha hátországunkat a söpredéktől megtisztítjuk és minden erővel és minden eszközzel megszilárdítjuk.

Csak ilyen feltételek mellett tekinthetjük biztosnak a győzelmet.

„Pravda” 111. és 112. sz.
1920. május 25. és 26.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Beszéd az Oroszországi Kommunista (Bolsevik) Párt Moszkvai Bizottságának gyűlésén V. I. Lenin 50. születésnapja alkalmából

1920. április 23

Az elhangzott beszédek és visszaemlékezések után már nem marad sok mondanivalóm. Csak egy jellemvonásra szeretnék rámutatni, amelyről még senki sem beszélt, s ez — Lenin elvtárs szerénysége és az a bátorsága, amellyel hibáit beismeri.

Emlékszem, Lenin, ez az óriás, kétszer is beismerte, hogy tévedett.

Az első eset akkor történt, amikor Finnországban, a tammerforsi összoroszországi bolsevik konferencián, 1905 decemberében, határozatot hoztunk a Vitte duma bojkottálásáról. Akkor az a kérdés volt napirenden, bojkottáljuk-e a Vitte dumát, vagy sem. A Leninhez közelálló elvtársak — a „hetek”, akiket mi, vidéki küldöttek mindenféle jelzővel illettünk, azt állították, hogy Iljics ellenzi a bojkottot és azt követeli, hogy vegyünk részt a dumaválasztáson. Ez, mint később kitűnt, valóban így is volt. De megindult a vita; a vidéki bojkottisták, a péterváriak, moszkvaiak, szibériaiak, kaukázusiak támadásba mentek, s mekkora volt a meglepetésünk, mikor Lenin utánunk felszólal és kijelenti, hogy ő eddig a választásokon való részvétel mellett volt, de most látja, hogy tévedett, és a vidéki küldöttekhez csatlakozik. Meg voltunk lepve. Ez úgy hatott ránk, mint a villanyáram ütése. Ünnepeltük Lenint.

Még egy ilyen eset. Ez 1917 szeptemberében, Kerenszkij alatt történt, amikor egybehívták a Demokratikus Tanácskozást és amikor a mensevikek és eszerek egy új intézmény — az előparlament megszervezésén dolgoztak, amelynek az lett volna a rendeltetése, hogy előkészítse a Szovjetekről az Alkotmányozó Gyűlésre való átmenetet — nos, ebben az időben Petrográdon Központi Bizottságunk úgy határozott, hogy nem kergetjük szét a Demokratikus Tanácskozást, megyünk előre a Szovjetek megerősítése útján, egybehívjuk a Szovjetek kongresszusát, megkezdjük a felkelést és az államhatalom szervének nyilvánítjuk a Szovjetek kongresszusát. Iljics, aki abban az időben Petrográdon kívül illegalitásban volt, nem értett egyet a Központi Bizottsággal és azt írta, hogy ezeket a gazembereket (a Demokratikus Tanácskozást) azonnal szét kell kergetni és le kell tartóztatni.

Mi úgy láttuk, hogy ez nem olyan egyszerű dolog, mert tudtuk, hogy a Demokratikus Tanácskozás fele, vagy legalább egyharmada, a front küldötteiből áll, tehát letartóztatással és szétkergetéssel csak árthatunk az ügynek és elronthatjuk a fronttal való viszonyunkat. Úgy véltük, hogy mi, gyakorlati pártmunkások, jobban látjuk az utunkban levő szakadékokat, gödröket és árkokat. De Iljics nagy, ő nem fél az útjában levő szakadékoktól, gödröktől és árkoktól, ő nem fél a veszélytől és azt mondja: „Kelj fel és indulj egyenesen a cél felé”. Mi, gyakorlati pártmunkások, viszont azt tartottuk, hogy abban a pillanatban nem lenne előnyös eszerint cselekednünk, hogy meg kell kerülnünk ezeket az akadályokat, hogy azután szarván ragadhassuk a bikát. És Iljics minden követelése ellenére sem hallgattunk rá, tovább is a Szovjetek megerősítése útján haladtunk és ezen az úton eljutottunk az október 25-i Szovjetkongresszusig és a felkelés sikeres végrehajtásáig. Iljics akkoriban már Petrográdon volt. Mosolygott, ravaszul ránk nézett és azt mondotta: „Hát igen, igazuk volt”.

Ez ismét meglepett bennünket.

Lenin elvtárs nem félt attól, hogy tévedéseit beismerje.

Ez a szerénység és bátorság különösen elbűvölt bennünket. (Taps.)

Először a „Vlagyimir Iljics Uljanov
-Lenin ötven éves” c. gyűjteményben
(Moszkva 1920) jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Lenin, mint az Oroszországi Kommunista Párt szervezője és vezére

– írta: J. V. Sztálin –

A marxistáknak két csoportja van. Mindkét csoport a marxizmus lobogója alatt dolgozik, „igazi” marxistának tekinti magát. És mégis, korántsem azonosak. Sőt, mi több: egész szakadék tátong köztük, mert munkamódszereik homlokegyenest ellentétesek.

Az egyik csoport rendesen arra szorítkozik, hogy a marxizmust külsőleg elismeri, ünnepélyesen hirdeti. Mivel nem tud vagy nem akar behatolni a marxizmus lényegébe, mivel nem tudja vagy nem akarja a marxizmust az életbe átvinni — a marxizmus élő és forradalmi tételeit halott, semmitmondó formulákká változtatja. Tevékenységét nem a tapasztalatra, nem a gyakorlati munka számbavételére alapozza, hanem Marxból vett idézetekre. Az útmutatásokat és irányelveket nem az élő valóság elemzéséből meríti, hanem analógiákból és történelmi párhuzamokból. A szó nem fedi a tettet — ez a legnagyobb betegsége ennek a csoportnak. Innen erednek csalódásai és örökös elégedetlensége a sorssal, amely lépten-nyomon rászedi és „faképnél hagyja”. E csoport neve — mensevizmus (Oroszországban), opportunizmus (Európában). Tyszka (Jogiches) elvtárs a Londoni Kongresszuson elég találóan jellemezte ezt a csoportot, amikor azt mondta róla, hogy nem áll, hanem fekszik a marxizmus álláspontján.

A másik csoport, ellenkezőleg, a kérdés súlypontját a marxizmus formális elismeréséről a marxizmus megvalósítására helyezi át, arra, hogy a marxizmust átültesse az életbe. A körülményeknek megfelelően kijelölni a marxizmus megvalósításának útjait és eszközeit, s megváltoztatni ezeket az utakat és eszközöket, ha a viszonyok változnak — ez az, amire ez a csoport legfőbb figyelmét fordítja. Ez a csoport nem történelmi analógiákból és párhuzamokból, hanem a környező viszonyok tanulmányozásából meríti irányelveit és útmutatásait. Tevékenységében nem idézetekre és velős mondásokra, hanem gyakorlati tapasztalatokra támaszkodik és minden egyes lépését a tapasztalaton ellenőrzi, tanul saját hibáin és tanít másokat, hogyan kell az új életet építeni. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy e csoport tevékenységében a szó fedi a tettet, s Marx tanítása nem veszít semmit eleven forradalmi erejéből. Erre a csoportra teljesen ráillenek Marx szavai, amelyek szerint a marxisták nem elégedhetnek meg azzal, hogy a világot megmagyarázzák, hanem tovább kell menniök, hogy azt megváltoztassák. Ennek a csoportnak bolsevizmus, kommunizmus a neve.

Ennek a csoportnak szervezője és vezére — Vlagyimir Iljics Lenin.

I
Lenin, mint az Oroszországi Kommunista Párt szervezője

A proletárpárt megalakulása Oroszországban különleges viszonyok közt ment végbe, amelyek eltértek a munkáspártok szervezkedése időpontjában Nyugaton fennállott viszonyoktól. Nyugaton, Franciaországban, Németországban, a munkáspárt a szakszervezetekből fejlődött ki, mégpedig a szakszervezetek és a pártok legális fennállása idején, a polgári forradalom után bekövetkezett viszonyok közt, amikor volt polgári parlament, mikor a hatalomra jutott burzsoázia szemtől-szemben állott a proletariátussal — Oroszországban, ellenkezőleg, a proletárpárt megalakulása a legkegyetlenebb abszolutizmus alatt ment végbe, amikor még csak várták a burzsoá-demokratikus forradalmat, mikor, egyfelől, a pártszervezeteket elözönlötték a burzsoá „legális-marxista” elemek, akik a munkásosztályt a burzsoá forradalom érdekében óhajtották kihasználni, és másfelől, a cári csendőrség a legjobb pártmunkásokat egyre-másra ragadta ki a párt soraiból, éppen akkor, mikor az ösztönös forradalmi mozgalom növekedése megkövetelte, hogy legyen egy forradalmárokból álló szilárd, egybeforrott és kellőképpen konspiratív, harcos mag, amely az abszolutizmus megdöntésére tudja irányítani a mozgalmat.

A feladat az volt, hogy az ocsút elválasszuk a tiszta búzától, elhatároljuk magunkat az idegen elemektől, megszervezzük a tapasztalt forradalmárok kádereit az egyes helyeken, világos programot és határozott taktikát adjunk nekik, s végül, hogy e kádereket egybefogjuk a hivatásos forradalmárok egységes harci szervezetében, mely eléggé konspiratív ahhoz, hogy a csendőrség rajtaütéseivel szemben megállja a helyét s egyszersmind eléggé összeforrott a tömegekkel, hogy a kellő pillanatban harcba vigye őket.

A mensevikek, azok, akik a marxizmus álláspontján „fekszenek”, egyszerűen oldották meg a kérdést: mivel Nyugaton a munkáspárt a munkásosztály gazdasági helyzetének megjavításáért harcoló, párton kívüli szakszervezetekből jött létre, tehát Oroszországban is lehetőleg ugyanezt kell csinálni, azaz egyelőre szorítkozzunk „a munkásoknak a munkáltatók és kormány elleni gazdasági harcára” az egyes helyeken, anélkül hogy országos harci szervezetet teremtenénk … s majd azután, ha addig nem alakulnak ki a szakszervezetek, össze kell hívni egy párton kívüli munkáskongresszust és azt pártnak kell nyilvánítani.

Hogy a mensevikeknek ez a „marxista” „terve”, bár az orosz viszonyok között utópisztikus, mégis széleskörű agitációs munkát tételez fel, melynek arra kellett irányulnia, hogy a pártszerűség eszméjének fontosságát leszállítsa, a pártkádereket megsemmisítse, a proletariátust pártjától megfossza és a munkásosztályt martalékul dobja oda a liberálisoknak — ezt akkoriban aligha sejtették a mensevikek, sőt alkalmasint, sokan a bolsevikok közül sem.

Lenin óriási érdeme az orosz proletariátus és annak pártja előtt, hogy a mensevik szervezeti „terv” egész veszélyét már a „terv” fogantatása pillanatában felfedte, mikor maguknak a „terv” szerzőinek is csak bajosan volt világos fogalmuk annak körvonalairól, és miután felfedte ezt a veszélyt, ádáz rohamot indított a mensevikek szervezeti lompossága ellen, erre a kérdésre összpontosítva a gyakorlati pártmunkások minden figyelmét. Mert a párt létéről, a párt életéről és haláláról volt szó.

Országos orosz politikai lapot alapítani, amely maga köré gyűjti a párt erőit, szilárd helyi pártkádereket szervezni, melyek a párt „reguláris egységei”, a lap útján egységbe fogni és élesen kijelölt határokkal, világos programmal, szilárd taktikával, egységes akarattal bíró, országos harci párttá kovácsolni ezeket a kádereket — ez volt Leninnek a terve, melyet „Mi a teendő?”, „Egy lépés előre, két lépés hátra” c. nevezetes könyveiben fejtett ki. E terv érdeme az volt, hogy teljesen megfelelt az orosz valóságnak és mesterien általánosította a legjobb gyakorlati pártmunkások szervezeti tapasztalatait. A lenini tervért folyó harcban az orosz gyakorlati pártmunkások többsége habozás nélkül Lenint követte, nem riadva vissza még a szakadástól sem. E terv győzelme vetette meg alapját annak az egybekovácsolt és edzett kommunista pártnak, melyhez hasonló nincs az egész világon.

Elvtársaink (nemcsak a mensevikek!) nem ritkán azzal vádolták Lenint, hogy túlságosan hajlik a polémiára és a szakításra, hogy engesztelhetetlen a békülékenyek elleni harcban stb. Kétségtelen, hogy ez így is volt a maga idején. De nem nehéz megérteni, hogy pártunk nem tudott volna megszabadulni sem a belső gyengeségtől, sem az elmosódottságtól, sohasem tudott volna olyan erős és sziklaszilárd lenni, amilyenné valóban lett, ha nem űzte volna ki soraiból a nem-proletár, opportunista elemeket. A burzsoázia uralmának korában a proletárpárt nem nőhet és erősödhet másképp, mint olyan mértékben, ahogyan saját soraiban és a munkásosztályon belül az opportunista, forradalomellenes és pártellenes elemek ellen harcol. Lassalle-nak igaza volt, mikor azt mondta: „a párt azáltal erősödik, hogy megtisztítja magát”.

A vádaskodók rendszerint a német pártra hivatkoztak, ahol akkoriban virágzott az „egység”. Ámde, előszöris, nem minden egység az erő jele; másodszor, most csak egy pillantást kell vetnünk az egykori német pártra, amely három pártra szakadt, hogy megértsük, mennyire hamis és csalóka volt Scheidemann és Noske „egysége” Liebknechttel és Luxemburggal. És ki tudja, nem lett volna-e jobb a német proletariátusra nézve, ha a német párt forradalmi elemei idejében szakítottak volna annak ellenforradalmi elemeivel… Nem, Leninnek ezerszeresen igaza volt, amikor a pártot a pártellenes és forradalomellenes elemek ellen folytatott engesztelhetetlen harc útján vezette. Mert csak ennek a szervezeti politikának eredményeképpen tudta pártunk megteremteni azt a belső egységét és bámulatos tömörségét, amelynek birtokában Kerenszkij idején sértetlenül került ki a júliusi válságból, egymaga hajtotta végre az Októberi Felkelést, megrázkódtatás nélkül ment át a breszti időszak válságán, megszervezte az Antant fölött aratott győzelmet és végül olyan példátlan rugalmasságra tett szert, hogy bármely pillanatban át tudja csoportosítani sorait és bármely nagy munkára tudja összpontosítani tagjainak százezreit anélkül, hogy zavart keltene saját soraiban.

II
Lenin, mint az Oroszországi Kommunista Párt Vezére

Az Oroszországi Kommunista Párt szervezeti kiválósága azonban a dolognak csak egyik oldala. A párt nem növekedhetett és nem erősödhetett volna olyan gyorsan, ha munkájának politikai tartalma, programja és taktikája nem lett volna összhangban az orosz valósággal, ha jelszavai nem tüzelték volna a munkástömegeket és nem hajtották volna előre a forradalmi mozgalmat. Térjünk most át a dolognak erre az oldalára.

Az orosz polgári-demokratikus forradalom (1905) olyan viszonyok között ment végbe, amelyek mások voltak, mint a Nyugaton, például a Franciaországban és Németországban fennállott viszonyok a forradalmi átalakulások idején. Nyugaton a forradalom a kapitalizmus manufaktúra-időszakának és a fejletlen osztály harcnak viszonyai között játszódott le, mikor a proletariátus gyenge és csekélyszámú volt, nem volt saját pártja, mely követeléseit megfogalmazhatta volna, a burzsoázia pedig elég forradalmi volt ahhoz, hogy a munkások és parasztok tömegeiben bizalmat keltsen maga iránt és harcba vezesse őket az arisztokrácia ellen, — Oroszországban, ellenkezőleg, a forradalom (1905) a kapitalizmus gépkorszakának és a fejlett osztályharcnak viszonyai között kezdődött, mikor az aránylag nagyszámú és a kapitalizmus által egybekovácsolt orosz proletariátus már több csatái vívott a burzsoáziával, volt saját pártja, tömörebb, mint a burzsoáziáé, voltak saját osztálykövetelései, az orosz burzsoázia pedig, mely különben is kormánymegrendelésekből élt, a proletariátus forradalmisága miatt annyira meg volt rémülve, hogy a munkások és a parasztok ellen a kormány és a földbirtokosok szövetségét kereste. Az a tény, hogy az orosz forradalom a Mandzsúria mezőin szenvedett hadi kudarcok következtében tört ki, csak siettette az eseményeket, de mit sem változtat a dolog lényegén.

A helyzet azt követelte, hogy a proletariátus álljon a forradalom élére, maga köré tömörítse a forradalmi parasztságot, s az ország teljes demokratizálásáért és saját osztályérdekeinek biztosításáért döntő harcot indítson egyidejűleg a cárizmus ellen is, a burzsoázia ellen is.

De a mensevikek, azok, akik a marxizmus álláspontján „fekszenek”, a maguk módján oldották meg a kérdést: minthogy az orosz forradalom burzsoá forradalom, a burzsoá forradalmakban pedig a burzsoázia képviselői vezetnek (lásd a francia és a német forradalom „történetét”), tehát a proletariátus nem lehet az orosz forradalom vezére, a vezetést át kell engedni az orosz burzsoáziának (ugyanannak, amely elárulja a forradalmat), a parasztságot ugyancsak a burzsoázia gondjaira kell bízni, a proletariátusnak pedig szélső baloldali ellenzékben kell maradnia.

És a dib-dáb liberálisoknak ezeket az annyira elcsépelt, ízetlen közhelyeit a mensevikek úgy tüntették fel, mint az „igazi marxizmus” legújabb vívmányait! ..

Lenin óriási szolgálatot tett az orosz forradalomnak azzal, hogy gyökeréig felfedte a mensevikek történelmi párhuzamainak ürességét és a mensevik „forradalmi sémának”, mely a munkásság ügyét teljesen a burzsoáziára bízza, nagy veszélyét. A proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája — a burzsoázia diktatúrája helyett; a Buligin duma bojkottja és fegyveres felkelés — a dumában való részvétel s az ottani szerves munka helyett; a „baloldali blokk” eszméje azután, hogy a duma mégis létrejött, s a duma tribünjének kihasználása a dumán kívüli harc érdekében — egy kadetminisztérium és a duma reakciós „kímélése” helyett; harc a kadetpárt, mint ellenforradalmi erő ellen — a vele való blokk helyett — ez volt Lenin taktikai terve, melyet „A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban” s a „Kadetok győzelme és a munkáspárt feladatai” c. nevezetes brosúráiban fejtett ki.

Ennek a tervnek érdeme az volt, hogy egyenesen és határozottan megfogalmazta a proletariátus osztályköveteléseit az oroszországi polgári-demokratikus forradalom korában, s ezzel megkönnyítette a szocialista forradalomba való átmenetet és csírájában magában hordta a proletariátus diktatúrájának eszméjét. A lenini taktikai tervért vívott harcban az orosz gyakorlati pártmunkások többsége határozottan és végérvényesen Lenint követte. Ennek a tervnek győzelme rakta le a fundamentumát annak a forradalmi taktikának, melynek segítségével pártunk most alapjaiban rázkódtatja meg a világimperializmust.

Az események további fejlődése: a négyéves imperialista háború—és az egész népgazdaság megrendülése; a februári forradalom — és a híres kettős-hatalom; az Ideiglenes Kormány mint a burzsoá ellenforradalom fészke — és a Pétervári Szovjet mint a keletkezőben levő proletárdiktatúra formája; az Októberi Forradalom — és az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetése; a burzsoá parlamentarizmus megszüntetése — és a Szovjetek Köztársaságának kikiáltása; az imperialista háború átváltoztatása polgárháborúvá — és a világimperializmusnak a száj-„marxistákkal” karöltve véghezvitt akciója a proletárforradalom ellen; végül, az Alkotmányozó Gyűlésbe kapaszkodó mensevikek siralmas helyzete, akiket a proletariátus a fedélzetről lesöpört s a forradalom hulláma a kapitalizmus partjaihoz sodort — mindez csak igazolta a „Két taktiká”-ban formulázott lenini forradalmi taktika elveinek helyességét. Az a párt, amelynek kezében ilyen örökség van, bátran hajózhatott előre, az ilyen pártnak nem kell víz alatti szirtektől félnie.

——–

A mi időnkben, a proletárforradalom idején, mikor a gyakorlat ellenőrzi a párt minden jelszavát és a vezér minden mondatát, a proletariátus különleges követeléseket támaszt vezéreivel szemben. A történelem ismer olyan proletárvezéreket, viharos idők vezéreit, gyakorlati vezéreket, akik önfeláldozók és bátrak voltak, de gyengéknek bizonyultak az elmélet terén. A tömegek nem felejtik el egyhamar az ilyen vezérek nevét. Ilyenek például Lassalle Németországban, Blanqui Franciaországban. De a mozgalom a maga egészében nem élhet csupán emlékezésekből: világos célra (programra), szilárd vonalra (taktikára) van szüksége.

Vannak másfajta vezérek is, békés idők vezérei, akik erősek az elméletben, de gyengék a szervezés dolgaiban és a gyakorlati munka terén. Az ilyen vezérek csak a proletariátus felsőbb rétegében népszerűek és ott is csak bizonyos ideig. A forradalmi korszak beköszöntével, amikor a vezérektől forradalmi-gyakorlati jelszavakat követelnek, a teoretikusok letűnnek a színről, új embereknek adják át a helyet. Ilyenek például Plehanov Oroszországban, Kautsky Németországban.

A proletárforradalom és a proletárpárt vezéri helyét csak az tarthatja meg, akiben a hatalmas elméleti erő a proletármozgalom gyakorlati szervezeti tapasztalataival párosul. P. Akszelrod, amikor marxista volt, azt írta Leninről, hogy „a jó gyakorlati pártmunkás tapasztalata szerencsésen egyesül benne elméleti képzettséggel és széles politikai látókörrel” (lásd P. Akszelrod előszavát Lenin „Az orosz szociáldemokraták feladatai” c. brosúrájához). Hogy Akszelrod úr, a „kulturált” kapitalizmus ideológusa, mit mondana ma Leninről — nem nehéz kitalálni. De előttünk, akik Lenint közelről ismerjük és a dolgot tárgyilagosan tudjuk szemlélni, kétségtelen, hogy Lenin ezt a régi tulajdonságát teljes egészében megőrizte. Egyebek közt ebben kell keresni annak a magyarázatát, hogy ma Lenin, és éppen Lenin a vezére a világ legerősebb és legedzettebb proletárpártjának.

„Pravda” 86. sz.
1920. április 23.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin  

Levél V. I. Leninhez a nyugati front helyzetéről

Lenin elvtársnak

A Nyugati Fronton egyre fenyegetőbb a helyzet.

A XVI. hadsereg régi, megviselt, fáradt egységei, melyeket a Nyugati Fronton működő ellenfeleink közül a legaktívabb, a lengyel szorongat, nemcsak nem bírják ki a nyomást, nemcsak nem képesek védekezni, hanem még arra sem képesek, hogy a visszavonuló ütegeket fedezzék, s így ezek természetesen az ellenség kezére kerülnek. Attól tartok, hogy csapataink ilyen állapota mellett a XVI. hadsereg, mely a Berezinához vonul vissza, lövegek és hadtápvonatok nélkül maradhat. Még az a veszély is fenyeget, hogy a legtöbb ezred megviselt és teljesen felbomlott káderei nemsokára képtelenek lesznek arra, hogy beolvasszák az utánpótlást, amely ráadásul — ezt meg kell mondanom — szörnyű késedelemmel érkezik.

Az ellenség két fő irányban tör előre a Berezina felé: Boriszov irányában és Szluck—Bobrujszk irányában. Előretörése sikeres, mert már vagy harminc versztre megközelítette Boriszovot, délen pedig Szluck bevételével birtokba vette Bobrujszk kulcsát — a környék egyetlen kiváló minőségű műútját.

Ha elfoglalják Boriszovot és ha ezzel kapcsolatban a XVI. hadsereg erősen megviselt 17. hadosztálya valószínűleg visszavonul, akkor a csapás a XV. hadsereg ellen fog irányulni, Polockot és Dvinszket közvetlen veszély fogja fenyegetni. Bobrujszk elfoglalása és a Recsica elleni csapás esetén pedig (az ellenségnek ez a közvetlen célja) a XVI. hadsereg egész pripjatyi csoportja, vagyis a 8. hadosztály, automatikusan összeomlik s akkor Gomelt közvetlenül támadás fenyegeti, a XII. hadsereg szárnya fedezetlen marad.

Röviden, ha engedjük, hogy az ellenség szétverje a XVI. hadsereget, pedig máris veri, akkor ezzel súlyos helyzetbe hozzuk a XV. és a XII. hadsereget is, úgyhogy már nemcsak a XVI. hadsereget, hanem az egész arcvonalat kell majd rendbe hoznunk, mégpedig sokkal nagyobb áldozatok árán.

Nyilvánvaló, hogy körülbelül ugyanolyan helyzetben vagyunk, mint amilyenben a Keleti Front volt tavaly, amikor Vacetisz és Kosztyajev engedte, hogy Kolcsak először a III., azután a II., majd az V. hadsereget szétverje és így szükségtelenül teljes félévre tönkretettük az egész frontot.

A jelzett lehetőségnek minden esélye megvan arra, hogy a Nyugati Fronton valósággá váljék.

Már korábban megírtam, hogy a Nyugati Front olyan szedett-vedett, megtépázott állapotban van, hogy kiképzett tartalékok nélkül lehetetlen rendbe hozni, és elegendő az ellenség egyetlen komoly csapása valamely fontosabb ponton, hogy az egész front inogni kezdjen, helyesebben — megrendüljön.

Aggodalmaim, sajnos, már kezdenek beigazolódni.

Pedig Nyugaton az ellenség, melyet egységes parancsnokság egyesít, még be sem vetette a Rigában, Varsóban és Kisinyovban már készenlétben, vagy csaknem készenlétben álló orosz hadtesteket.

Három héttel ezelőtt elegendőnek tartottam egy hadosztályt, hogy támadásba menjünk és elfoglaljuk Mologyecsno—Baranovicsi csomópontokat. Most már egy hadosztály talán még arra sem elegendő, hogy helytálljunk a Boriszov—Bobrujszk—Mozir vonalon.

Sikeres támadásról nem is álmodozhatunk, mert ehhez ma (augusztus 11-én) legalább két-három hadosztályra volna szükségünk.

Most Önnek kell eldöntenie: adhat-e nekünk egy hadosztályt, még ha dandáronként is, vagy pedig engedjük, hogy az ellenség szétzúzza a már amúgyis bomló XVI. hadsereget. Határozzon azonnal, mert minden óra drága.

Az Ön
I. Sztálinja

Utóirat. Ezt a levelet a Nyugati Front Forradalmi Katonai Tanácsának minden tagja — a Nyugati Front parancsnoka is — elolvasta és jóváhagyta. A napokban hasonló jelentést küldünk a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsának.

I. Szt.

Szmolenszk,
1919. augusztus 11.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin 

A Petrográdi Front

Beszélgetés a „Pravda“ tudósítójával

Sztálin elvtárs, aki a napokban tért vissza a petrográdi frontról, közölte tudósítónkkal a front helyzetéről szerzett benyomásait.

1. Petrográd előtere

Petrográd előterét azok a pontok alkotják, ahonnan elindulva az ellenség siker esetén bekerítheti Petrográdot, elválaszthatja Oroszországtól és végül birtokába kerítheti. Ezek a pontok: a) a petrozavodszki szakasz, irány Zvanka, cél — Petrográd átkarolása keletről; b) az olonyeci szakasz, irány Logyejnoje Pole, cél — petrozavodszki csapataink hátába kerülni; c) a karéliai szakasz, irány egyenesen Petrográd, cél — Petrográd elfoglalása északról; d) a narvai szakasz, irány Gatcsina és Krasznoje Szelo, cél — Petrográd bevétele délnyugatról, vagy legalábbis a Gatcsina-Toszno vonal elfoglalása és Petrográd átkarolása délről; e) a pszkovi szakasz, irány Dno-Bologoje, cél — Petrográdot elvágni Moszkvától; f) végül, a Finn-öböl és a Ladoga-tó, amely lehetővé teszi az ellenség partraszállását Petrográdtól nyugatra és keletre.

2. Az ellenség erői

Ezeken a szakaszokon tarkák és nagyságra is különbözők az ellenség erői. A petrozavodszki szakaszon egy orosz fehérgárdista tisztekből álló csoporton kívül szerbek, lengyelek, angolok, kanadaiak működnek. Ezeket az úgynevezett szövetségesek pénzelik. Az olonyeci szakaszon — a finn kormány által két-három hónapra szerződtetett fehérfinnek foglalnak állást. A fehérfinneket a német megszállás után visszamaradt német tisztek vezetik. A karéliai szakaszon regulárisnak nevezett finn csapatok állanak. A narvai szakaszon — orosz hadifoglyokból toborzott orosz alakulatok és a helyi lakosságból toborzott ingermanlandi alakulatok vannak. Ezeknek az alakulatoknak élén Rodzjanko vezérőrnagy áll. A pszkovi szakaszon szintén hadifoglyokból és a helyi lakosokból álló orosz egységek vannak, élükön Balahovicscsal. A Finn-öbölben, a rendelkezésünkre álló adatok szerint, angol és finn torpedónaszádok (5—12) és tengeralattjárók (2—8) működnek.

Minden adat arra mutat, hogy a petrográdi fronton az ellenség erői nem nagyok. Az ellenség legaktívabb szakasza — a narvai — harcra alkalmas „emberanyag” hiányában szenved, ugyanúgy mint a többi, kevésbé aktív, de nem kisebb jelentőségű szakasz.

Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy noha a „Times” már két hónappal ezelőtt, győzelmi mámorban úszva, Petrográd „két-három napon belül” várható bevételéről regélt, az ellenség nemcsak hogy nem érte el általános célját — Petrográd bekerítését, de ez alatt az idő alatt egyetlenegy részleges szakaszfeladatot sem tudott megvalósítani, egyetlenegy döntő pontot sem volt képes elfoglalni.

Úgy látszik, hogy a híres „északnyugati hadsereget” — élén a Finnországban kotló Jugyenyics tábornokkal — egyelőre még nem költötték ki, noha Gucskov, ez a vén róka, Gyenyikinnek írt jelentésében vérmes reményeket fűz hozzá.

3. Az ellenség számításai

A rendelkezésünkre álló adatok szerint az ellenség nemcsak, vagy helyesebben nem is annyira saját erőire, mint inkább a csapataink hátában, Petrográdon és a frontokon működő fehérgárdista híveinek erejére számított. Számított, mindenekelőtt, a burzsoá államok Petrográdon székelő úgynevezett követségeire (a francia, svájci, görög, olasz, holland, dán, román stb. követségre), melyek a fehérgárdistákat pénzelték és Jugyenyics, valamint az angol-francia-finn-észt burzsoázia javára kémkedtek. Ezek az urak szórták a pénzt, jobbra és balra, s hadseregünk hátában megvesztegettek mindenkit, aki csak megvesztegethető. Számított továbbá, az orosz tisztikar megvásárolható részére, amely elfeledte Oroszországot, elvesztette becsületét és kész volt a munkás-paraszt Oroszország ellenségeinek oldalára állni. Végül, számított a petrográdi proletariátus által megbántott lejárt emberekre, a burzsoákra és földbirtokosokra, akik, mint utóbb kitűnt, fegyvereket gyűjtöttek és várták az alkalmas pillanatot, hogy csapatainkat hátba támadják. Ezekre az erőkre számított az ellenség, amikor Pétervár ellen vonult. Elfoglalni Krasznaja Gorkát, Kronstadt kulcsát, hogy hatástalanná tegyék a megerősített körzetet, felkelést szítani az erődökben és lövetni Petrográdot, hogy az általános zűrzavar pillanatában, a fronton indított általános támadást és a petrográdi felkelést egyesítve, bekerítsék és elfoglalják a proletárforradalom tűzhelyét — ez volt az ellenség számítása.

4. A front helyzete

Az ellenség azonban rosszul számított. A baloldali eszerek belső árulása következtében az ellenség egy napra elfoglalta ugyan Krasznaja Gorkát, de a balti tengerészek hatalmas tengeri és szárazföldi támadással csakhamar visszaszerezték azt Szovjet-Oroszországnak. A jobboldali eszereknek, a „honvédő” mensevikeknek és a tisztikar megvesztegethető részének árulása következtében egy pillanatra ingadozni kezdtek Kronstadt megerősített pontjai, de a Balti Flotta Forradalmi Katonai Tanácsa vaskézzel gyorsan rendet teremtett. Az úgynevezett követségeket és kémjeiket letartóztatták és nyugodtabb helyekre vitték. Néhány követségen géppuskákat, puskákat (a román követségen még egy ágyút is), titkos kommutátorokat stb. találtak. Petrográd burzsoá negyedeiben minden lakást tüzetesen átkutattak. A házkutatások során négyezer puskát és néhányszáz bombát találtak.

Ami az ellenség általános támadását illeti, azt nemcsak nem koszorúzta siker, ahogy erről a „Times” rikácsolt, hanem még csak meg sem kezdődhetett. Az Olonyec alatt támadó fehérfinneket, akik el akarták foglalni Logyejnoje Polét, visszavetettük és Finnországba űztük. Az ellenség petrozavodszki csoportja, amely Petrozavodszktól néhány versztnyire állott, most gyors iramban visszavonul hátába került csapataink nyomása alatt. Az ellenség pszkovi csoportja kiengedte kezéből a kezdeményezést, megrekedt egy helyen, sőt helyenként vissza is vonul. Az ellenség narvai csoportja pedig, ez a legaktívabb csoport, nemcsak hogy nem érte el célját, hanem ellenkezőleg, szakadatlanul hátrál csapataink nyomása következtében és a Jamburg felé vezető utakon a Vörös Hadsereg csapásai alatt bomlik és olvad. Az Antant győzelem-rivalgásai tehát koraiak voltak. Gucskov és Jugyenyics reményei hiábavalók voltak. A karéliai szakaszról, amely még mindig passzív, egyelőre semmit sem lehet mondani, mivel a finn kormány a Vidliczkij Zavodnál elszenvedett kudarca után észrevehetően halkabban beszél, nem szidalmazza többé az oroszországi kormányt, s a karéliai fronton majdnem teljesen megszűntek az úgynevezett incidensek.

Vihar előtti csend-e ez vagy sem, azt csak a finn kormány tudja. Mindenesetre kijelenthetem, hogy Petrográd felkészült minden eshetőségre.

5. A flotta

Néhány szót kell még mondanom a flottáról. Örömmel kell üdvözölnünk, hogy a megsemmisültnek vélt Balti Flotta szemünk láttára újjászületik. Ezt nemcsak a barátok ismerik el, hanem az ellenség is. Ugyanolyan örvendetes, hogy az a fekély, mely az orosz tisztek egy részét megfertőzte — a megvásárolhatóság —, a flotta parancsnoki karát érintette a legkevésbé: mégiscsak akadtak emberek, akik a becsületüket, Oroszország méltóságát és függetlenségét többre tartják, mint az angol aranyat. Még örvendetesebb, hogy a balti tengerészek újból magukra találtak és hőstetteikkel a forradalmi orosz flotta legjobb hagyományait keltik életre. E feltételek nélkül Petrográd nem volna biztosítva a tenger felől fenyegető igen veszélyes meglepetésekkel szemben. Flottánk újjászületését a legmeggyőzőbben jellemzi az az egyenlőtlen harc, amelyet két torpedónaszádunk júniusban négy ellenséges torpedónaszáddal és három tengeralattjáróval vívott és amelyből — hála a tengerészek önfeláldozásának és az osztagparancsnok ügyes vezetésének — a mi torpedónaszádaink győztesként kerültek ki és elsüllyesztettek egy ellenséges tengeralattjárót.

6. Összefoglalás

Rodzjankót gyakran Kolcsakhoz hasonlítják, és azt tartják, hogy nem kevésbé veszélyes Szovjet-Oroszországra nézve, mint Kolcsak. Ez az összehasonlítás helytelen. Kolcsak valóban veszélyes, mert visszavonulási területtel, a katonai egységek felfrissítéséhez szükséges emberanyaggal és a hadsereg élelmezéséhez szükséges gabonával is rendelkezik. Rodzjanko és Jugyenyics szerencsétlensége, hogy nincs sem elegendő területük, sem elegendő emberanyaguk, sem elegendő gabonájuk. Persze, Finnország és Észtország bizonyos bázist nyújt ahhoz, hogy orosz hadifoglyokból fehérgárdista egységeket szervezzenek. De, előszöris, a hadifoglyokból nem kerül ki elegendő és teljesen megbízható anyag a fehérgárdista egységek számára. Másodszor, Finnország és Észtország belső helyzete a fokozódó forradalmi erjedés következtében nem biztosít kedvező feltételeket fehérgárdista egységek szervezéséhez. Harmadszor, a Rodzjanko és Balahovics által elfoglalt terület (mindössze körülbelül két kerület) lassanként és állandóan csökken, s a híres „észak-nyugati hadsereg” számára — ha egyáltalán megszületik — nemsokára sehol sem lesz hely, ahol felfejlődjék és hadműveleteket hajtson végre. Mert — s ezt el kell ismerni — sem Finnország, sem Észtország, legalábbis egyelőre, nem engedi át „tulajdon területét” Rodzjankónak, Balahovicsnak és Jugyenyicsnak. Hadsereg hátország nélkül — ez az „észak-nyugati” hadsereg. Nyilvánvaló, hogy ilyen „hadsereg” nem élhet sokáig, hacsak az események forgása nem vet fel valamilyen új, komoly, az ellenség számára kedvező, nemzetközi jellegű körülményt, amire azonban az ellenség, a jelek szerint, semmiképpen sem számíthat.

A Vörös Hadseregnek Petrográd alatt győznie kell.

„Pravda” 117. sz.
1919. július 8.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Távirat V. I. Leninnek

Krasznaja Gorka után felszámoltuk Szeraja Losagyot. Mindkét erőd ágyúi teljesen rendben vannak. Gyors ütemben folyik az erődök és erődítmények ellenőrzése.

A haditengerészeti szakemberek azt állítják, hogy Krasznaja Gorka bevétele a tenger felől halomra dönti a haditengerészeti tudományt. Ezek után nem marad más hátra, mint hogy elsirassam ezt az úgynevezett tudományt. Gorka gyors elfoglalása azzal magyarázható, hogy én és általában a civilek a legdurvábban beavatkoztunk a hadműveletekbe: odáig mentünk, hogy hatálytalanítottuk a tengeri és szárazföldi hadműveleti parancsokat és kierőszakoltuk saját parancsaink teljesítését.

Kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy a jövőben is így fogok cselekedni a tudomány iránt érzett minden tiszteletem ellenére.

Sztálin

1919. június 16.

Először megjelent:
„Pravda” 301. sz.
1929. december 21.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Jelentés Leninnek közvetlen vonalon Petrográdról

– írta: J. V. Sztálin –

A következő kérdésekre kell felhívnom figyelmét.

Először. Kolcsak a legkomolyabb ellenfél, mert elegendő visszavonulási területe van, elegendő emberanyaggal rendelkezik hadserege számára és hátországa gabonában bővelkedik. Kolcsakhoz képest Rodzjanko tábornok csak szúnyog, mert nincs gabonája a hátországban, nincsen visszavonulási területe és nincsen elegendő emberanyaga. A maga két-három kerületében emberanyaghiány miatt most húsz korosztályt kénytelen mozgósítani, s ez lesz a veszte, mert a parasztok nem bírják ki az ilyen nagyarányú mozgósítást és feltétlenül elfordulnak Rodzjankótól. Ezért semmi esetre sem szabad a Keleti Frontról annyi haderőt elvonni a Petrográdi Frontra, hogy a Keleti Fronton emiatt kénytelenek legyünk beszüntetni a támadást. Ahhoz, hogy Rodzjankót az észt határra visszaszorítsuk (tovább nem kell mennünk), elegendő egy hadosztály, egy hadosztály elvonása pedig nem ok arra, hogy a Keleti Fronton megállítsuk a támadást. Kérem, fordítson erre különös figyelmet.

Másodszor. Kronstadt körzetében nagyszabású összeesküvést fedeztek fel. Ebben az összeesküvésben az egész megerősített kronstadti körzet valamennyi erődjének ütegparancsnokai részesek. Az összeesküvés célja az volt, hogy kezükbe ragadják az erődöt, alárendeljék maguknak a hajóhadat, csapataink hátába tüzeljenek és a Petrográdra vezető utat megtisztítsák Rodzjankónak. Erről okmányok vannak a kezünkben.

Most már megértem Rodzjanko arcátlanságát, aki aránylag csekély erőkkel merészelt Petrográd ellen vonulni. Most már megértem a finnek szemtelenségét is. Megértem csapattisztjeink tömeges átszökését. Most már érthető az a furcsa jelenség is, hogy amikor Krasznaja Gorka árulást követett el, az angol hajók eltűntek valahová: az angolok nyilván nem tartották „kényelmesnek”, hogy az ügybe közvetlenül beavatkozzanak (intervenció!), jobbnak tartották, ha csak akkor jelentkeznek, amikor az erőd és a hajóhad már a fehérek kezébe ment át; erre vártak, hogy „segítségére legyenek az orosz népnek” az új „demokratikus rend” bevezetésében.

Nyilvánvaló, hogy Rodzjanko és Jugyenyics kalandorterve (Jugyenyicsnál futnak össze az összeesküvésnek szálai, amelyet Anglia az olasz, svájci és dán követség útján pénzelt) ennek az összeesküvésnek sikeres kimenetelén alapult, amelyet, remélem, csírájában elfojtottunk (valamennyi résztvevőjét letartóztattuk, a vizsgálat folyik).

Az a kérésem, ne legyenek elnézőek a letartóztatott követségi tisztviselők iránt, tartsák őket szigorúan, amíg be nem fejezik a vizsgálatot, amely újabb, fontos szálakat fed fel.

Részletesebben három-négy nap múlva fogok beszámolni, amikor — ha nincs ellene kifogása — egy napra Moszkvába utazom.

Küldöm a térképet. Eddig csupán azért nem küldhettem, mert frontügyekben mindig távol voltam, többnyire a fronton.

Sztálin

1919 június 18.,
hajnali 3 órakor

Először megjelent:
„Pravda” 53. sz.
1941. február 23.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!