Írta: J. V. Sztálin

Mit akarnak a kapitalisták?

A napokban nyílt meg Moszkvában a kereskedők és az ipari vállalkozók második összoroszországi kongresszusa. A kongresszust a nacionalisták vezetője, a milliomos Rjabusinszkij nyitotta meg programbeszédével.

Miről beszélt Rjabusinszkij?
Mi a kapitalisták programja?

Ezt tudniok kell a munkásoknak, különösen most, amikor a tőkések rendelkeznek a hatalommal, a mensevikek és az eszerek pedig hajbókolnak előttük, hiszen ők az „eleven erők”.
Mert a kapitalisták esküdt ellenségei a munkásoknak, s hogy legyőzhessük ellenségeinket, először is ismerni kell őket.

Tehát: mit akarnak a kapitalisták?

Kinek a kezében van a hatalom?

A kapitalisták nem üres fecsegők. Ők a tett emberei. Jól tudják, hogy a forradalom és az ellenforradalom legfőbb kérdése — a hatalom kérdése. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy Rjabusinszkij is ezzel a legfőbb kérdéssel kezdte beszédét.

„Ideiglenes Kormányunk — mondotta —, amely csak valami látszathatalom volt, idegen emberek nyomása alatt állott Nálunk ténylegesen politikai szélhámosok bandája jutott hatalomra A szovjet álvezérek a pusztulás útjára terelték a népet és az egész orosz birodalom tátongó szakadék szélére került” („Récs”).

Hogy „nálunk ténylegesen politikai szélhámosok bandája jutott hatalomra”, ez persze igaz. De nem kevésbé igaz az is, hogy ezeket a „szélhámosokat” nem a „szovjet vezérek” között, hanem Rjabusinszkijék között, Rjabusinszkij barátai között kell keresni, akik július 2-án kiléptek a kormányból, hetekig alkudoztak a miniszteri tárcákért, megzsarolták az együgyű eszereket és mensevikeket, azzal fenyegetve őket, hogy nem adnak hitelt a kormánynak és végül is elérték céljukat, arra kény szeri tették az eszereket és a mensevikeket, hogy füttyükre táncoljanak.

Mert ők, ezek a „szélhámosok”, és nem a „szovjet vezérek” diktálták a kormánynak a letartóztatásokat és rombolásokat, a sortüzeket és a halálbüntetést.
Mert ők, ezek a „szélhámosok” gyakorolnak nyomást a kormányra, melyet cégérül használnak, hogy védje őket a nép haragjával szemben.
Mert ők, ezek a „szélhámosok”, nem pedig a hatalom nélküli „szovjet vezérek” „jutottak most ténylegesen hatalomra” Oroszországban.

De természetesen nem ez a lényeg. A lényeg csak az, hogy a Szovjetek, amelyek előtt még nemrég csúsztak-másztak a kapitalisták, és amelyek most szét vannak zúzva, megtartottak ugyan egy szemernyi hatalmat, de a kapitalisták most a hatalom utolsó morzsájától is meg akarják fosztani a Szovjeteket, hogy alaposabban megszilárdítsák saját hatalmukat.

Elsősorban erről beszél Rjabusinszkij úr.

Tudni óhajtják, mit akarnak a kapitalisták?
Minden hatalmat a kapitalistáknak — íme, ezt akarják.

Ki teszi tönkre Oroszországot?

Rjabusinszkij nemcsak a jelenről beszél. „Visszapillant az elmúlt hónapokra is.” Nos, és mit lát? „Az eredményeket összegezve”, egyebek közt azt látja, hogy „valami zsákutcába kerültünk, melyből nem tudunk kijutni… az élelmezési helyzet teljesen leromlott, Oroszország gazdasági és pénzügyi élete szétzüllött stb”.

Ebben persze a szovjet-„elvtársak”, azok a „pazarlók” a hibásak, akiket „gyámság alá kell helyezni”.

„Nyög az orosz föld elvtársi ölelésüktől, amíg a nép meg nem érti őket, mihelyst azonban megérti, azt fogja mondani: «népámítók!»”

Hogy Oroszországot zsákutcába kergették, hogy Oroszország súlyos válságon megy át, hogy a pusztulás szélén áll — ez persze igaz.

De nem furcsa-e, hogy:

1. Oroszországban a háború előtt gabonafelesleg volt, évente 4—500 millió pudot külföldre szállítottunk, most pedig, a háború alatt, gabonahiány van, éheznünk kell.
2. Oroszország államadóssága a háború előtt 9 milliárd volt, a kamat mindössze évi 400 millió rubel volt, ezzel szemben a háború három éve alatt az állam adóssága 60 milliárdra emelkedett és maga az évi kamat 3 milliárd rubel.

Nem világos-e tehát, hogy Oroszországot a háború és csakis a háború kergette zsákutcába?

De kik taszították Oroszországot háborúba, kik kényszerítik most is, hogy a háborút tovább folytassa, ha nem ugyanazok a Rjabusinszkijok és Konoválovok, Miljukovok és Vinaverek?

Sok a „pazarló” Oroszországban és pusztítják Oroszországot — ez nem kétséges. De ezeket a pazarlókat nem az „elvtársak” között, hanem a Rjabusinszkijok és Konoválovok között, a kapitalisták és bankárok között kell keresni, ugyanazok között, akik a háborús szállításokon és államkölcsönökön milliókat harácsolnak össze.

És ha az orosz nép valamikor megismeri őket, kurtán végez majd velük — erről meg lehetnek győződve.

De itt természetesen nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a kapitalisták „végsőkig menő”, jövedelmező háborúra szomjaznak, de félnek felelni annak következményeiért s ezért az „elvtársakra” igyekeznek hárítani a felelősséget, hogy a forradalmat még könnyebben megfojthassák a háború hullámaiban.

Ez Rjabusinszkij úr beszédének csattanója.

Tudni óhajtják, mit akarnak a kapitalisták?
Háborút a forradalom fölött aratott teljes győzelemig — ezt akarják.

Ki árulja el Oroszországot?

Rjabusinszkij, miután felvázolta Oroszország válságos helyzetét, rámutat a „helyzetből kivezető útra is”. De hallgassák csak, micsoda „kiút” ez.

„Az állam nem adott a lakosságnak sem kenyeret, sem szenet sem textilárut . ., hogy kijussunk a mostani helyzetből, talán az éhség csontkezére, a nép nyomorára van szükség, amely torkon ragadná a nép álbarátait, a demokratikus Szovjeteket és bizottságokat.”

Hallják: „az éhség csontkezére, a nép nyomorára van szükség”…

Rjabusinszkij úrék ezek szerint készek Oroszországot „éhséggel” és „nyomorral” boldogítani, hogy „torkon ragadják” a „demokratikus Szovjeteket és bizottságokat”.

Készek becsukni a gyárakat, készek munkanélküliséget és éhséget felidézni az országban, hogy idő előtt harcra kényszerítsék a népet és eredményesebben leszámolhassanak a munkásokkal és a parasztokkal.

Ezek hát az ország „eleven erői”, a „Rabócsaja Gazéta” és a „Djelo Naróda” tanúsága szerint.

Ezek hát Oroszország igazi kufárai és árulói.

Oroszországban most sokat beszélnek árulásról. Volt csendőrök és mai rendőrkopók, tehetségtelen bértollnokok és züllött selyemfiúk — most mind árulásról írnak, a „demokratikus Szovjetekre és bizottságokra” mutogatva. Tudják meg a munkások, hogy az árulókról üvöltöző hazug beszédek csak a sokat szenvedett Oroszország igazi árulóit igyekeznek leplezni!

Tudni óhajtják, mit akarnak a kapitalisták?

Erszényük érdekeinek diadalát, mégha belepusztul is Oroszország — ezt akarják.

„Rabócsij i Szoldat” („Munkás és Katona”) 13. sz.
1917. augusztus 6.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

A moszkvai tanácskozás ellen
– írta: J. V. Sztálin –

Az ellenforradalom fejlődése új szakaszba lép. A pusztításról és rombolásról áttér az elfoglalt pozíciók megszilárdítására. A tobzódásról és garázdálkodásról áttér az „alkotmányos építés” „törvényes útjára”.

Le lehet és le kell győzni a forradalmat, mondják az ellenforradalmárok. De ez kevés. A győzelemhez még jóváhagyás is kell. Úgy kell rendezni a dolgot, hogy maga a „nép”, a „nemzet” adja ezt a jóváhagyást és ne csak Petrográdon vagy a fronton, hanem egész Oroszországban. Akkor tartós lesz a győzelem. Akkor az elért vívmányok az ellenforradalom új, jövő győzelmeinek alapjául szolgálhatnak.

De hogyan rendezzék ezt?

Gyorsítani lehetne az Alkotmányozó Gyűlésnek, az egész orosz nép egyetlen képviselőjének összehívását és kérni lehetne jóváhagyását a háború és a pusztítás, a rombolások és a letartóztatások, az ütlegelések és az agyonlövetések politikájához.

De a burzsoázia ezt nem teszi. Jól tudja, hogy az Alkotmányozó Gyűlés, amelyben a parasztok lesznek többségben, sem el nem ismeri, sem jóvá nem hagyja az ellenforradalom politikáját.

Ezért arra törekszik (már el is érte!), hogy az Alkotmányozó Gyűlést elhalasszák. Bizonyára a jövőben is igyekezni fog elhalasztani az Alkotmányozó Gyűlést, hogy végleg meghiúsítsa annak összehívását.

Hol van hát a „kiút”?

A „kiút” — az Alkotmányozó Gyűlés helyett egybe kell hívni a „Moszkvai Tanácskozást”.
A „kiút” — a nép akarata helyett hallgassuk meg a burzsoá-földbirtokosi felső rétegek akaratát, az Alkotmányozó Gyűlés helyett legyen „Moszkvai Tanácskozás”.

Kereskedők és nagyiparosok, földbirtokosok és bankárok, cári duma-tagok és a már beidomított mensevikek és eszerek részvételével tanácskozást kell egybehívni, ezt a tanácskozást „nemzetgyűlésnek” kell nyilvánítani, ez a „nemzetgyűlés” hagyja jóvá az imperializmus és ellenforradalom politikáját, hagyja jóvá, hogy a munkások és parasztok vállára rakják a háborús terheket — íme, ez a „kiút” az ellenforradalom számára.

Az ellenforradalomnak saját parlamentre, saját központra van szüksége és azt meg is teremti.
Az ellenforradalomnak szüksége van a „közvélemény” bizalmára és azt meg is teremti.

Ez a lényeg.

Ebben a tekintetben az ellenforradalom ugyanazon az úton jár, mint a forradalom. Tanul a forradalomtól.

A forradalomnak volt saját parlamentje, valóságos központja és érezte szervezettségét.

Most az ellenforradalom igyekszik megteremteni saját parlamentjét és meg is teremti, magában Oroszország szívében, Moszkvában — óh, a sors iróniája! — az eszerek és a mensevikek kezével!

És ezt olyan időben teszi, mikor a forradalom parlamentje a burzsoá-imperialista ellenforradalom egyszerű függelékének szerepét tölti be, amikor a munkások, parasztok és katonák Szovjetjeinek és Bizottságainak élethalál háborút üzentek!

Nem nehéz megérteni, hogy ilyen viszonyok között az augusztus 12-ére összehívott Moszkvai Tanácskozás elkerülhetetlenül az ellenforradalmi összeesküvés szervévé válik, az összeesküvésé — a munkások ellen, akiket kizárással és munkanélküliséggel fenyegetnek, — a parasztok ellen, akiknek „nem adnak” földet, — a katonák ellen, akiket megfosztanak a forradalom napjaiban kivívott szabadságtól, — az összeesküvésé, amelyet a tanácskozást támogató eszerek és mensevikek „szocialista frázisaival” fedeznek.

Ezért az öntudatos munkások előtt az a feladat áll, hogy:

1. rántsák le a tanácskozásról a népképviselet álarcát, világítsák meg ellenforradalmi, népellenes mivoltát;
2. leplezzék le a mensevikeket és az eszereket, akik a „forradalom megmentésének” zászlajával leplezik ezt a tanácskozást és becsapják Oroszország népeit;
3. szervezzenek tömeges tiltakozógyűléseket a „megmentők”, a földbirtokosi és tőkés haszon „megmentőinek” ellenforradalmi mesterkedései ellen.

Hadd tudják meg a forradalom ellenségei, hogy a munkások nem ülnek fel az ámításnak, hogy nem ejtik ki kezükből a forradalom harci zászlaját.

„Rabócsij i Szoldat” („Munkás és Katona”) 14. sz.
1917. augusztus 8.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Írta: J. V. Sztálin  

Az alkotmányozógyűlési választásokhoz

Az alkotmányozógyűlési választási kampány megkezdődött. A pártok már mozgósítják erőiket. A kadetok jövendő jelöltjei már keresztül-kasul járják Oroszországot, fürkészik sikerük esélyeit. Az eszerek a választások „megszervezése” céljából Petrográdra egybehívták a parasztok kormányzósági képviselőit. A narodnyikok másik csoportja ugyanebből a célból Moszkvába összehívta az Összoroszországi Parasztszövetség kongresszusát. Ugyanakkor önhatalmúlag megalakulnak a pártonkívüli „Parasztküldöttek Helyőrségi Szovjetjei”, egyebek között abból a célból, hogy a falvakban sikeresen vezessék a választásokat. Ugyanebből a célból számos munkáskör alakul egy faluból vagy egy vidékről származó munkásokból, akik irodalommal, emberekkel látják el a falut. Végül egyes gyárak választási agitáció céljából külön választási megbízottakat küldenek a falvakba. Azoknak a „küldötteknek” megszámlálhatatlan tömegéről már nem is beszélünk — főképpen katonákról és matrózokról van szó —, akik megbízás nélkül, maguk járják be Oroszországot és a parasztokkal megbeszélik a „városi újságokat”.

Nyilvánvaló, hogy a lakosság legszélesebb rétegei tudatában vannak a helyzet fontosságának és az Alkotmányozó Gyűlés döntő jelentőségének. Mindenki érzi, hogy a döntő szerep a falué, amely a lakosság többségét képviseli, hogy éppen ezért a faluba kell küldeni minden rendelkezésre álló erőt. Mindez, kapcsolatban azzal a körülménnyel, hogy a mezőgazdasági munkások — pártunk legfőbb támaszai a faluban — szétszórtan élnek és szervezetlenek, nagyon bonyolulttá teszi falusi feladatainkat. A városi munkásoktól, a városi lakosság legszervezettebb rétegétől eltérően a falusi munkások alkotják a legszervezetlenebb tömeget. A Parasztküldöttek Szovjetjei főként a parasztság közép- és jómódú rétegeit szervezik, amelyek természetszerűen hajlamosak a „liberális földbirtokossal és tőkéssel” való megegyezésre. Ezek a Szovjetek magukkal vonják a falu proletár és félproletár elemeit is, akiket a megalkuvó trudovik és szociálforradalmár pártok befolyása alatt tartanak. A mezőgazdasági kapitalizmus és a falusi osztályharc elégtelen fejlettsége kedvező feltételeket nyújt az ilyenféle megalkuvó politika számára.

Pártunk sürgős feladata, hogy a parasztság legszegényebb rétegeit felszabadítsuk a trudovikok és szociálforradalmárok befolyása alól és a városi munkásokkal egybeforrasszuk őket egy testvéri családba.

Maga az élet is ebben az irányban dolgozik, amikor lépésről-lépésre leleplezi, hogy a megalkuvó politika nem ér semmit. A pártmunkásoknak az a feladata, hogy minden módon beavatkozzanak az alkotmányozógyűlési választásokba, feltárják e politika végzetes voltát és ily módon megkönnyítsék a parasztság legszegényebb rétegeinek, hogy a városi proletariátus körül tömörüljenek.

Ecélból a falvakban azonnal meg kell teremteni pártsejtjeinket, szorosan egybekapcsolva őket a városi pártbizottságokkal. A legszegényebb parasztokból és parasztnőkből minden járásban, minden kerületben, minden választókerületben meg kell szervezni pártcsoportjainkat. Ezeket a csoportokat egybe kell kapcsolni a kormányzóság ipari központjainak pártbizottságaival. A bizottságok kötelessége a csoportokat a szükséges választási anyaggal, irodalommal, emberekkel ellátni.

Csakis ily módon és a kampány során lehet majd megteremteni a városi és falusi proletárok igazi egységét.

Ellenezzük a tőkésekkel és a földbirtokosokkal való megegyezést, mert tudjuk, hogy az ilyen megegyezésnek csak a munkások és a parasztok látják kárát.

De ez még nem jelenti azt, hogy általában minden megegyezést ellenzünk.

Hajlandók vagyunk megegyezni a szegényebb parasztok pártonkívüli csoportjaival, amelyeket maga az élet hajt a földbirtokos és a tőkés elleni forradalmi harc útjára.

Hajlandók vagyunk megegyezni a katonák és matrózok pártonkívüli szervezeteivel, amelyek mélységes bizalommal viseltetnek nem a gazdagok, hanem a szegények, nem a burzsoázia kormánya, hanem a nép és elsősorban a munkásosztály iránt. Esztelen és káros cselekedet volna részünkről, ha az ilyen csoportokat és szervezeteket, azért, mert nem tudnak, vagy nem kívánnak egybeolvadni pártunkkal, eltaszítanók magunktól.

Ezért választási kampányunkat a falun olyan irányban kell vezetni, hogy közös nyelven tudjunk beszélni az ilyen csoportokkal és szervezetekkel, velük együtt dolgozzunk ki közös forradalmi platformot, minden választókerületben velük együtt állítsunk össze közös jelöltlistát, és a listákba ne „professzorokat”, ne „tudósokat” vegyünk be, hanem parasztokat, katonákat és matrózokat, akik életükkel is készek síkraszállni a nép követeléseiért.

Csak így lehet majd a dolgozó falusi lakosság nagy tömegeit forradalmunk vezére, a proletariátus köré tömöríteni.

Az ilyen pártonkívüli csoportokat nem kell sokáig keresnünk, mert ezek naponként születnek mindenütt. És létre fognak jönni az Ideiglenes Kormány iránti fokozódó bizalmatlanság talaján, mivel az Ideiglenes Kormány megakadályozza a Parasztbizottságokat abban, hogy a földesúri földekkel rendelkezzenek. Növekednek és növekedni fognak a Parasztküldöttek Összoroszországi Végrehajtó Bizottságának politikájával való elégedetlenség talaján, mivel a Parasztküldöttek Összoroszországi Végrehajtó Bizottsága az Ideiglenes Kormány uszályában vonszolódik. Példa lehet erre akár a nemrég megalakult „Petrográdi Parasztküldöttek Szovjetje”, amely a város egész helyőrségét egyesíti, és már az első lépésnél összeütközésbe került az Ideiglenes Kormánnyal és a Parasztküldöttek Összoroszországi Végrehajtó Bizottságával.

Példakép közöljük az alábbi platformot, amely alapja lehet az efféle pártonkívüli paraszti-katonai szervezetekkel való megegyezésnek.

1. Ellene vagyunk a földbirtokosoknak és a tőkéseknek, úgyszintén pártjuknak, a „népszabadság pártjának” is, mert ők — és csakis ők — az orosz nép legnagyobb ellenségei. Nem lehet helye semmiféle bizalomnak a gazdagokkal és kormányukkal szemben, meg kell tagadni tőlük mindennemű támogatást!
2. Bizalommal viseltetünk a munkásosztály, a szocializmus önzetlen harcosa iránt és támogatjuk őt, síkraszállunk a parasztok, katonák, matrózok és a munkások szövetségéért és megegyezéséért — a földbirtokosok és a tőkések ellen.
3. Ellenezzük a háborút, mert az hódító háború. Az annexió nélküli békéről való beszéd üres szó marad mindaddig, amíg a háborút a cár és az angol-francia tőkések titkos szerződései alapján folytatják.
4. Síkraszállunk a háború mielőbbi megszüntetéséért, ami úgy érhető el, hogy a népek elszánt harcot indítanak imperialista kormányaik ellen.
5. Ellene vagyunk a tőkések által kiélezett ipari anarchiának. Követeljük a munkásellenőrzést az iparban, követeljük az ipar megszervezését demokratikus elvek alapján, maguknak a munkásoknak és az általuk elismert hatalomnak a beavatkozása útján.
6. Követeljük a város és a falu közötti helyes termékcsere megszervezését, a várost el kell látni elegendő élelmiszerrel, a falut pedig — cukorral, petróleummal, lábbelivel, vászonnal, vasgyártmányokkal és egyéb szükséges áruval.
7. Követeljük, hogy minden föld — a cár és a cári család birtokai, a kincstári földek, a földesúri földek, a kolostori és egyházi földek — megváltás nélkül az egész nép kezébe jussanak.
8. Követeljük, hogy a földbirtokosok egész szabad földjét, a szántóföldeket és legelőket, azonnal bocsássák a demokratikusan megválasztott parasztbizottságok rendelkezésére.
9. Követeljük, hogy a földbirtokosoknál és a raktárakban levő mindennemű szabad élő és holt mezőgazdasági felszerelést azonnal bocsássák a parasztbizottságok rendelkezésére a szántók, kaszálók megművelése, az aratás stb. céljából.
10. Követeljük, hogy a háború következtében munkaképtelenné vált rokkantaknak, valamint az özvegyeknek és az árváknak emberi megélhetést biztosító segélyt adjanak.
11. Népköztársaságot követelünk, állandó hadsereg, bürokrácia, rendőrség nélkül.
12. Állandó hadsereg helyett népfelkelő hadsereget követelünk választott parancsnokokkal.
13. Felelőtlen bürokrata hivatalnokok helyett választott és leváltható alkalmazottakat követelünk.
14. A népet nyomorító rendőrség helyett választott és leváltható milíciát (népőrséget) követelünk.
15. Követeljük a katonák és matrózok ellen irányuló „parancsok”’ hatályon kívül helyezését.
16. Ellene vagyunk az ezredek feloszlatásának és a katonák egymásra uszításának.
17. Küzdünk a munkás- és a katonasajtó üldözése ellen; a szólás- és gyülekezési szabadság korlátozása ellen a hátországban és a fronton egyaránt; küzdünk az ítélet- és vizsgálatnélküli letartóztatások ellen, a munkások lefegyverzése ellen.
18. Ellenezzük a halálbüntetés visszaállítását.
19. Követeljük, hogy Oroszország minden népének adjanak jogot életük szabad berendezésére, hogy ne nyomják el ezeket a népeket.
20. Végül követeljük, hogy az országban minden hatalmat adjanak át a munkások és parasztok forradalmi Szovjetjeinek, mert csak ez a hatalom tudja kivezetni az országot abból a zsákutcából, ahova a háború, a gazdasági zűrzavar, a drágaság és a nép nyomorán gazdagodó tőkések és földbirtokosok kergették.

Általában ez az a platform, melynek alapján pártszervezeteink megegyezhetnek a parasztok és katonák pártonkívüli forradalmi csoportjaival.

Elvtársak! Közelednek a választások. Munkára fel, amíg nem késő, szervezzétek meg a választási harcot.

Munkásokból és munkásnőkből, katonákból és matrózokból alakítsatok repülő agitátorcsoportokat és rövid előadásokban ismertessétek a platformot.

Az agitátorcsoportokat lássátok el irodalommal és küldjétek szét őket Oroszország minden szegletébe.
Ébresszétek fel a falut a közeledő alkotmányozógyűlési választásokra.
A járásokban és kerületekben alakítsatok pártcsoportokat és tömörítsétek köréjük a szegényparasztság széles rétegeit.
Szervezzetek járási, kerületi, kormányzósági tanácskozásokat a forradalmi pártkapcsolatok megszilárdítása érdekében, az alkotmányozógyűlési képviselőjelöltek kijelölésére.

Az Alkotmányozó Gyűlésnek nagy jelentősége van. De mérhetetlenül nagyobb a jelentősége azoknak a tömegeknek, amelyek az Alkotmányozó Gyűlésen kívül maradnak. Az erő nem magában az Alkotmányozó Gyűlésben van, hanem azokban a munkásokban és parasztokban, akik, harcukkal új forradalmi jogot alkotva, előre fogják hajtani az Alkotmányozó Gyűlést.

Jegyezzétek meg, hogy mennél szervezettebbek lesznek a forradalmi tömegek, annál jobban fog figyelni szavukra az Alkotmányozó Gyűlés, annál biztosítottabb lesz az orosz forradalom sorsa.

Ezért a választásokon az a fő feladatunk, hogy a parasztság nagy tömegeit odakapcsoljuk pártunkhoz.

Munkára hát, elvtársak!

„Rabócsij i Szoldat” („Munkás és Katona ’) 4. sz.
1917. július 27.
Aláírás: K. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Írta: J. V. Sztálin  

Az oroszországi szociáldemokrata (bolsevik) munkáspárt VI. kongresszusán mondott beszédek

1917. július 26—augusztus 3
1. A Központi bizottság beszámolója
Július 27

Elvtársak!

A Központi Bizottság beszámolója a Központi Bizottságnak az utóbbi két és fél hónap — május, június, július első fele — alatt végzett munkájáról szól.

A Központi Bizottság májusban három irányban fejtett ki tevékenységet.

Először, kiadtuk a jelszót, hogy a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeit újraválasszák. A Központi Bizottság abból indult ki, hogy a forradalom nálunk békés úton fejlődik, hogy a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek újraválasztása útján meg lehet változtatni a Szovjetek összetételét, tehát a kormány összetételét is. Ellenfeleink ezt a hatalom megragadására irányuló kísérletnek minősítették. Ez rágalom. Ilyen szándékaink nem voltak. Azt mondottuk, hogy a Szovjetek újraválasztása útján módunkban áll a Szovjetek tevékenységének jellegét a széles tömegek óhajainak megfelelően megváltoztatni. Világos volt, hogy elég egy szavazatnyi többség a Munkás-és Katonaküldöttek Szovjetjeiben és a hatalomnak máris más úton kell majd haladnia. Ezért egész májusi munkánk az új választások jegyében folyt. Végeredményben, a Szovjet munkásfrakciójában meghódítottuk a küldötti helyeknek körülbelül felét, a katonai frakcióban körülbelül egynegyedét.

Másodszor — háborúellenes agitációt folytattunk. Kihasználtuk a Friedrich Adler elleni halálos ítéletet és több tiltakozógyűlést rendeztünk a halálbüntetés és a háború ellen. Ezt a kampányt a katonák jól fogadták.

A Központi Bizottság tevékenységének harmadik iránya a májusi községi választásokkal kapcsolatos. A Központi Bizottság a Petrográdi Bizottsággal egyetemben minden erejét latba vetette, hogy felvegye a harcot a kadetokkal, az ellenforradalom főerejével, valamint a mensevikekkel és az eszerekkel, akik akarva vagy akaratlanul a kadetokat követték. A 800 000 petrográdi szavazat mintegy 20%-át mi kaptuk, a vüborgi kerületi dumát pedig teljesen meghódítottuk. A pártnak különösen jó szolgálatot tettek a katona és matróz elvtársak.

Tehát májusi munkánk 1) a községi választások, 2) a háborúellenes agitáció és 3) a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjének újraválasztása jegyében folyt le.

Június. A fronton a támadás előkészítéséről szóló hírek nyugtalanították a katonákat. Egész sor parancs jelent meg, amelyek minden joguktól megfosztották a katonákat. Mindez lázas izgalomba hozta a tömegeket. Minden hír szempillantás alatt bejárta egész Petrográdot és felháborodást keltett a munkások, de különösen a katonák körében. A támadásról szóló hírek; Kerenszkij parancsai a katona jogainak deklarációjával kapcsolatban; a hatóságok által úgynevezett „fölösleges” elemek eltávolítása Petrográdról, amiről mindenki tudta, hogy a forradalmi elemektől akarják megszabadítani Petrográdot; az egyre élesebben kirajzolódó gazdasági bomlás — mindez izgatta a munkásokat és katonákat. A gyárakban gyűléseket rendeztek, és gyakran különböző ezredek és gyárak azt javasolták nekünk, hogy rendezzünk tüntetést. A tüntetés napjául június 5-ét ajánlották. De a Központi Bizottság úgy határozott, hogy egyelőre nem rendez tüntetést, hanem június 7-ére egybehívja a kerületek, gyárak és ezredek képviselőinek gyűlését, hogy ezen a gyűlésen döntsenek a tüntetés kérdéséről. A gyűlést összehívtuk — mintegy 200 résztvevője volt. Kiderült, hogy különösen a katonák nyugtalankodnak. A gyűlés nagy többsége a tüntetés mellett döntött. Felmerült a kérdés, hogy mit tegyünk abban az esetben, ha az akkor megnyílt Szovjetkongresszus a tüntetés ellen foglalt állást. A hozzászóló elvtársak túlnyomó többsége azt tartotta, hogy nincs az a hatalom, mely a tüntetést meg tudná gátolni. Ezután a Központi Bizottság magára vállalta a békés tüntetés megszervezését. A katonák kérdésére, hogy nem lehetne-e fegyveresen kivonulni, a Központi Bizottság úgy határozott, hogy nem szabad fegyveresen kivonulni. A katonák azonban azt mondották, hogy lehetetlenség fegyvertelenül kivonulni, hogy a fegyver az egyetlen reális biztosíték a burzsoá publikum kilengéseivel szemben, hogy ők csak önvédelemből hozzák magukkal a fegyvereiket.

Június 9-én a Központi Bizottság, a Petrográdi Bizottság és a Katonai Szervezet közös ülést tartanak. A Központi Bizottság felteszi a kérdést: mivel a Szovjetkongresszus és valamennyi „szocialista” párt tüntetésünk ellen foglal állást, nem kell-e elhalasztani a tüntetést. Valamennyien tagadólag válaszolnak.

Június 9-én éjjel 12 órakor a Szovjetkongresszus kiáltványt tesz közzé, amelyben egész tekintélyével ellenünk fordul. A Központi Bizottság úgy határoz, hogy 10-én ne rendezzenek tüntetést, hanem halasszák el 18-ára, mivel maga a Szovjetkongresszus is június 18-án rendez tüntetést, melyen a tömegek kinyilváníthatják akaratukat. A munkások és katonák rejtett elégedetlenséggel fogadják a Központi Bizottság határozatát, de teljesítik. Jellemző, elvtársak, hogy ezen a napon, június 10-én reggel, amikor a „tüntetés rendezésére irányuló kísérletek felszámolása” céljából a Szovjetkongresszus küldötteinek egész sora szólalt fel a gyárakban, a munkások óriási többsége csak pártunk szónokait volt hajlandó meghallgatni. A Központi Bizottságnak sikerült megnyugtatni a katonákat és a munkásokat. Ez szervezettségünkről tett tanúságot.

A Szovjetkongresszus, amely június 18-ra tűzte ki a tüntetés napját, ugyanakkor kijelentette, hogy a tüntetés szabadon választott jelszavak jegyében fog lezajlani. Világos, hogy a kongresszus meg akart ütközni pártunkkal. Mi elfogadtuk a kihívást és készülni kezdtünk a közelgő tüntetésre.

Az elvtársak tudják, hogyan folyt le a június 18-i tüntetés. Még a burzsoá lapok is azt írták, hogy a tüntetők óriási többsége a bolsevikok jelszavai alatt vonult fel. A fő jelszó— „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” Legalább 400 000 ember tüntetett. Csak három kis csoport — a Bund, a kozákok és a plechánovisták csoportja határozta el magát arra, hogy zászlaira ezt a jelszót írja: „Bízzunk az Ideiglenes Kormányban!”, de megbánták, mert zászlaik bevonására kényszerítették őket. A Szovjetkongresszus saját szemével győződött meg pártunk nagy erejéről és befolyásáról. Mindenkiben az a meggyőződés alakult ki, hogy a június 18-i tüntetésnek, amely sokkal erőteljesebb volt, mint az április 21-i tüntetés, következményei lesznek. És valóban, így is kellett lenni. A „Récs” azt írta, hogy minden valószínűség szerint komoly változások lesznek a kormányban, mert a tömegek nem helyeslik a Szovjetek politikáját. De éppen ezen a napon kezdődött haderőnk támadása a fronton; a támadás sikeres volt, és ezzel kapcsolatban elkezdődtek a „feketék” tüntetései a Nyevszkij-proszpekten. Ez a körülmény semmivé tette a bolsevikoknak a tüntetésen aratott erkölcsi győzelmét. Semmivé váltak azok a lehetséges gyakorlati következmények is, amelyekről a „Récs” és az eszer és mensevik kormányzó pártok hivatalos képviselői beszéltek.

Az Ideiglenes Kormány hatalmon maradt. A sikeres támadás ténye, az Ideiglenes Kormány részletsikerei, a petrográdi csapatkivonások terveinek egész sora megtette hatását a katonákra. E tények alapján meggyőződtek, hogy a passzív imperializmus aktív imperializmussá válik. Megértették, hogy újabb áldozatok szakasza kezdődött.

A front a maga módján válaszolt az aktív imperializmus politikájára. Számos ezred a tilalom ellenére szavazást rendezett arról, támadjanak-e vagy sem. A legfőbb parancsnokság nem értette meg, hogy Oroszország új viszonyai között, és amikor a háború céljai nem világosak, nem lehet a tömegeket vakon támadásba vetni. Úgy lett, ahogyan előre megmondottuk: a támadás kudarcra volt kárhoztatva.

Június vége és július eleje a támadási politika jegyében zajlott le. Hírek jönnek a halálbüntetés visszaállításáról, számos ezred feloszlatásáról, ütlegelésekről a frontokon. A frontról érkezett küldöttek letartóztatásokról, ütlegelésekről számolnak be. Ugyanilyen hírek érkeznek a gránátos és géppuskás ezredektől is. Mindez előkészítette a talajt a petrográdi munkások és katonák új fellépéséhez.

Rátérek a július 3—5-i eseményekre. A dolog a Petrográdi Bizottság épületében július 3-án délután 3 órakor kezdődött.

Július 3. Délután 3 óra. Pártunk petrográdi városi konferenciája ülést tart. Az ülésen egészen ártatlan kérdést, a községi választások kérdését tárgyalják. Megjelenik a helyőrség egyik ezredének két képviselője és soron kívül bejelentik, hogy ezredük „úgy határozott, hogy ma este kivonulnak az utcára”, hogy „nem tűrhetik tovább szótlanul, hogy a fronton egymás után oszlatják fel az ezredeket”, hogy „már elküldték küldötteiket a gyárakba és az ezredekhez” azzal a javaslattal, hogy csatlakozzanak a tüntetéshez. A konferencia elnökségének képviselője, Volodarszkij elvtárs, erre azt válaszolta, hogy „a párt határozata értelmében nem szabad kivonulni az utcára, hogy az ezred párttagjai nem szeghetik meg a párt határozatát”.

Délután 4 óra. A Petrográdi Bizottság, a Katonai Szervezet és a párt Központi Bizottsága a kérdés megvitatása után úgy határoz, hogy nem szabad kivonulni. A konferencia elfogadja ezt a határozatot, s a konferencia tagjai kimennek a gyárakba és az ezredekhez, hogy az elvtársakat lebeszéljék a tüntetésről.

Délután 5 óra. Tauriai palota. A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága Irodájának ülése. A párt Központi Bizottsága megbízásából Sztálin elvtárs a Központi Végrehajtó Bizottság Irodájának bejelentést tesz a történtekről és közli a bolsevikok határozatát, amely ellenzi a tüntetést.

Este 7 óra. A Petrográdi Bizottság épülete előtt. Több ezred vonul fel zászlókkal. Jelszavuk: „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” Megállnak a Petrográdi Bizottság épülete előtt és megkérik szervezetünk tagjait, hogy „mondjanak valamit”. A szónokok, a bolsevik Lasévics és Kurájev, beszédeikben feltárják a jelenlegi politikai helyzetet, és felszólítják az ezredeket, hogy tartózkodjanak a tüntetéstől. Az ezredek válasza: „Le velük!”. Szervezetünk tagjai akkor azt ajánlják, hogy válasszanak küldöttséget, közöljék óhajaikat a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságával és azután ezredenként vonuljanak vissza kaszárnyáikba. Erre fülsiketítő „hurrá!” a válasz. A zenekar a „Marseillaise”-t játssza . . . Ekkorra már egész Petrográdot bejárja a hír, hogy a kadetok kiléptek a kormányból. A munkásokat izgalom fogja el. A katonák után megjelennek a munkások oszlopai. Jelszavaik ugyanazok, mint a katonáké. A katonák és a munkások a Tauriai palotához vonulnak.

Este 9 óra. A Petrográdi Bizottság helyisége. A gyárak küldötteinek hosszú sorai. A küldöttek valamennyien azt javasolják pártunk szervezeteinek, hogy avatkozzanak be a dologba és vegyék kezükbe a tüntetés vezetését. Különben „vérontás lesz”. Egyesek azt javasolják, hogy a gyárak válasszanak küldöttségeket, a küldöttségek közöljék a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságával a tüntetők akaratát, a tömegek pedig, miután meghallgatták a küldöttségek beszámolóit, békésen széledjenek szét.

Este 10 óra. Tauriai palota. A Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetjének munkástagozata ülésezik. Miután a munkások beszámoltak a kezdődő tüntetésről, a többség a túlkapások elkerülése végett úgy határoz, hogy be kell avatkozni a tüntetésbe abból a célból, hogy annak békés és szervezett jelleget adjanak. A kisebbség, amely nem ért egyet ezzel a határozattal, elhagyja az üléstermet. A többség Irodát választ az imént elfogadott határozat végrehajtására.

Éjjel 11 óra. Pártunk Központi Bizottsága és Petrográdi Bizottsága a Tauriai palotába teszi át székhelyét — este óta oda özönlik a tüntetők tömege. Megérkeznek a kerületi agitátorok és a gyárak képviselői. Pártunk Központi Bizottságának, Petrográdi Bizottságának, a Katonai Szervezetnek, a Kerületközi Bizottságnak, a Petrográdi Szovjet Munkástagozata Irodájának képviselői gyűlést tartanak. A kerületek jelentéseiből kiderül, hogy:

1. a munkásokat és a katonákat holnap nem lehet visszatartani a tüntetéstől;
2. a tüntetők fegyveresen fognak kivonulni, kizárólag önvédelmi célból, hogy valóságos biztosítékuk legyen a Nyevszkij-proszpektről várható esetleges provokációs lövöldözéssel szemben: „fegyveresekbe nem olyan könnyű belelőni”.

A gyűlés dönt: amikor a munkások és katonák forradalmi tömegei ezzel a jelszóval tüntetnek: — „Minden hatalmat a Szovjeteknek!”, a proletariátus pártjának nincs joga kezét mosni és félreállni, a párt nem hagyhatja a tömegeket sorsukra, hanem együtt kell lennie a tömegekkel, hogy a spontán mozgalomnak tudatos és szervezett jelleget adjon. A gyűlés a munkásoknak és katonáknak azt javasolja, hogy az ezredek és a gyárak válasszanak küldötteket és a küldöttek útján közöljék kívánságaikat a Szovjetek Végrehajtó Bizottságával. E határozat szellemében fogalmazzák meg a felhívást, amely „békés és szervezett tüntetésre” szólít.

Éjjel 12 óra. A Tauriai palotához több mint 30 ezer putyilovi munkás érkezik. Zászlóerdő. Jelszavuk: „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” Küldötteket választanak. A küldöttek jelentést tesznek a Végrehajtó Bizottságnak a putyíloviak követeléseiről. A Tauriai palota előtt álló katonák és munkások kezdenek elszéledni.

Július 4. Nappal. A munkások és katonák felvonulása. Zászlók. Bolsevik jelszavak. A Tauriai palotához mennek. A tüntető menetet a kronstadti matrózok ezrei zárják be. A polgári lapok („Birzsevüje Védomosztyi”) tanúsága szerint legalább 400 ezren vettek részt a tüntetésen. Az utcákon ujjong a nép. A közönség vidám „hurrá!”-val fogadja a tüntetőket. Déltájban megkezdődnek a kilengések. A burzsoá negyedek sötét erői, hogy árnyékot vessenek a munkások tüntetésére, bűnös provokáció céljából lövöldözni kezdenek. Még a „Birzsevüje Védomosztyi” sem meri tagadni, hogy a lövöldözést a tüntetés ellenfelei kezdték. „Pontosan délután két órakor a Szadóvaja és a Nyevszkij sarkán — írja a „Birzsovka” (július 4-i esti szám) — amikor a fegyveres tüntetők felvonultak és az összeverődött nagyszámú közönség nyugodtan nézte őket, a Szadóvaja jobboldaláról fülsiketítő lövés dördült el, amire elkezdődött a lövöldözés”.

Világos, hogy nem a tüntetők, hanem „ismeretlen személyek” kezdték el a lövöldözést, a tüntetők közé lőttek és nem megfordítva.

A lövések egyidejűleg folytatódtak a város burzsoá részének különböző pontjain. A provokátorok nem szunnyadtak. A tüntetők ennek ellenére sem lépték túl a szükséges önvédelem határait. Összeesküvésről vagy felkelésről szó sem lehet. Egyetlen olyan eset sem fordult elő, hogy elfoglaltak volna valamilyen kormány- vagy társadalmi intézményt, vagy, hogy kísérletet tettek volna erre, noha a tüntetők a rendelkezésre álló hatalmas fegyveres erővel könnyen hatalmukba keríthették volna nemcsak az egyes intézményeket, hanem az egész várost is …

Este 8 óra. Tauriai palota. Pártunk Központi Bizottsága, a Kerületközi Bizottság és pártunk egyéb szervezetei gyűlést tartanak. Határozat: miután a forradalmi munkások és katonák kifejezésre juttatták akaratukat, a tüntetést be kell szüntetni. E határozat szellemében felhívást szerkesztenek: „A tüntetés befejeződött … Jelszavunk: állhatatosság, kitartás, nyugalom” (a felhívást lásd a „Lisztok Pravdü”- ben). Ez a felhívás, amelyet a „Právdá”-nak adtak le július 5-én nem jelenhetett meg, mivel a 4-ről 5-re virradó éjjel a hadapródiskolások és a rendőrkopók szétrombolták a „Právda” szerkesztőségét.

Éjjel 10—11 óra. Tauriai palota. A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának ülése. A hatalom kérdését tárgyalják. Miután a kadetok kiléptek a kormányból, az eszerek és a mensevikek helyzete különösen válságosra fordult, nekik blokk „kell” a burzsoáziával, de a blokk nem jöhet létre, mert a burzsoázia nem akar többé megegyezni velük. A kadetokkal való blokk eszméje megbukik. Tehát: a Szovjeteknek kell kezükbe venni a hatalmat — ilyen élesen vetik fel a kérdést a Végrehajtó Bizottság előtt.

Hírek jönnek, hogy a német csapatok áttörték frontunkat; igaz, ezek még ellenőrizetlen hírek, mégis nyugtalanságot keltenek.

Híre járja, hogy holnap a sajtóban aljas rágalom fog megjelenni Lenin elvtársról.

A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága a volhíniaiakat (katonákat) a Tauriai palotába rendeli a palota védelmére — kivel szemben? Kiderül, hogy a bolsevikokkal szemben, akik állítólag azért mentek a palotába, hogy „letartóztassák” a Végrehajtó Bizottságot és „megragadják a hatalmat”. A bolsevikokról mondják ezt, akik a Szovjetek erősbítéséért küzdöttek, akik azért harcoltak, hogy a Szovjeteknek adjanak át minden hatalmat az egész országban! . .

Éjjel 2—3 óra. A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága nem veszi át a hatalmat. Megbízza a „szocialista” minisztereket, alakítsanak új kormányt, amelybe okvetlenül vegyenek be burzsoákat, még ha nem tartoznak is valamely párthoz. A minisztereknek külön felhatalmazást adnak az „anarchia elleni harcra”. A dolog világos: a Központi Végre hajtó Bizottság, amely olyan helyzetbe került, hogy határozottan szakítania kellett a burzsoáziával, de ettől különösen félt — mert mindeddig a burzsoáziával való egyik-másik „kombinációból” merítette erejét — most azzal válaszol, hogy határozottan szakít a munkásokkal és a bolsevikokkal, hogy a burzsoáziával egyesülve a forradalmi munkások és katonák ellen fordítsa fegyverét. Ezzel megindul a hadjárat a forradalom ellen. Az eszerek és a mensevikek az ellenforradalom örömére támadásba mennek a forradalom ellen.

Július 5. A lapokban (tulajdonképpen a „Zsivóje Szlóvó”-ban) aljas rágalmat tartalmazó közlemény jelenik meg Lenin elvtársról. A „Právda” nem jelent meg, mert 4-ről 5-re virradó éjjel szétrombolták. Létrejön a kadetokkal való blokkra sóvárgó „szocialista” miniszterek diktatúrája. A mensevikek és az eszerek, akik nem akarták átvenni a hatalmat, ezúttal átveszik (rövid időre) azért, hogy leszámoljanak a bolsevikokkal… Az utcákon feltűnnek a frontról érkezett katonai egységek. A hadapródiskolások és az ellenforradalmi bandák rombolnak, házkutatásokat rendeznek, garázdálkodnak. A Lenin, a bolsevikok elleni hajszát, amelyet Alexinszkij, Pankrátov és Pereverzev indított, az ellenforradalom fenékig kihasználja. Az ellenforradalom óráról órára nő. A diktatúra középpontja — a katonai vezérkar. A rendőrkopók, hadapródiskolások, kozákok tobzódnak. Letartóztatások, ütlegelések. A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának nyílt hadjárata a bolsevik munkások és katonák ellen szabadjára engedi az ellenforradalom erőit…

Pártunk Központi Bizottsága Alexinszkij és társai rágalmára a „Bíróság elé a rágalmazókkal!” c. röplappal válaszol. Megjelenik a Központi Bizottság külön felhívása a sztrájk és a tüntetés beszüntetéséről (a „Právdá”-ban nem jelenhetett meg a szerkesztőség szétrombolása miatt). Meglepő, hogy a többi „szocialista” párt nem ad ki semmiféle felhívást. A bolsevikok egyedül vannak. Hallgatólagosan összefog ellenük a bolsevikoktól jobbra álló minden elem — Szuvórintól és Miljukovtól Dánig és Csernovig.

Július 6. A hajóhidakat szétszedték. A „rendcsináló” Mazurenko válogatott vegyes osztaga. Az utcákon katonaság, mely az engedetleneket „békítgeti”. Tényleges ostromállapot. A „gyanúsakat” letartóztatják és elhurcolják a vezérkarra. A munkásokat, katonákat és matrózokat lefegyverzik. Petrográdot a katonai klikk hatalmába adták. A „hatalom birtokosai” mindent elkövetnek, hogy úgynevezett „harcot” provokáljanak, de a munkások és katonák nem ülnek fel a provokációnak, nem „veszik fel a harcot”. A Péter-Pál erőd kinyitja kapuit a lefegyverzők előtt. A Petrográdi Bizottság épületét elfoglalja egy vegyes osztag. A munkásnegyedekben házkutatás, lefegyverzés. Ceretelinek azt az először június 11-én, akkor még félénken megfogalmazott eszméjét, hogy a munkásokat és a katonákat le kell fegyverezni, most valóra váltják. „Lefegyverzésügyi miniszter” — mondják róla a munkások dühösen…

A „Trud” nyomdáját szétrombolták. Megjelent a „Lisztok Právdü”. Megölték Voinov munkást, aki a „Lisztok”-ot terjesztette … A burzsoá sajtó őrjöng, a Lenin elvtársra szórt aljas rágalmat ténynek minősíti, s a forradalom elleni rohamában már nemcsak a bolsevikokat veszi célba, hanem nekitámad a Szovjeteknek, a mensevikeknek és az eszereknek is.

Kiviláglik, hogy amikor az eszerek és a mensevikek kiszolgáltatták a bolsevikokat, kiszolgáltatták önmagukat is, kiszolgáltatták a forradalmat, mert szabadjára engedték, eloldották az ellenforradalom erőit. Az ellenforradalmi diktatúra, a hátországban és a fronton egyaránt, teljes erővel folytatja hadjáratát a szabadság ellen. Az a tény, hogy a kadet és a szövetséges sajtó, amely minap még vicsorgott a forradalmi Oroszország ellen, most egyszerre elégedettnek érzi magát, arra enged következtetni, hogy a „rendcsinálás” „műve” nem ment a hazai és szövetséges pénzeszsáknak a hadjáratban való részvétele nélkül.

2. Zárszó
Július 27

Elvtársak!

Mint a vitából látható, az elvtársak közül senki sem bírálta a Központi Bizottság politikai vonalát és nem ellenezte a párt Központi Bizottságának jelszavait. A Központi Bizottság három fő jelszava ez volt: minden hatalmat a Szovjeteknek, a termelés ellenőrzése, a földesúri földek elkobzása. Ezeket a jelszavakat rokonszenvvel fogadták a munkástömegek és a katonák. Ezek a jelszavak helyeseknek bizonyultak és e jelszavak alapján harcolva megtartottuk a tömegeket. Ezt tartom a legfőbb ténynek, amely a Központi Bizottság mellett szól. Ha a Központi Bizottság a legnehezebb helyzetben helyes jelszavakat ad ki, az azt jelenti, hogy alapjában igaza van.

A bírálat nem a döntő kérdésekkel foglalkozott, hanem csak másodrendű kérdésekre terjedt ki. A bírálat rámutatott arra, hogy a Központi Bizottság nem vette fel a kapcsolatot a vidékkel, és tevékenysége főként Petrográdra szorítkozott. Az a szemrehányás, hogy a Központi Bizottság és a vidék közt nem volt kapcsolat, nem alaptalan. De nem volt semmiféle lehetőségünk arra, hogy az egész vidéket átfogjuk. Részben igaz az a szemrehányás is, hogy a Központi Bizottság ténylegesen a Petrográdi Bizottság szerepét töltötte be. Ez valóban így van. De itt, Petrográdon, kovácsolják Oroszország politikáját. Itt vannak a forradalom vezető erői. A vidék arra reagál, ami Petrográdon történik. Végül figyelembe kell venni, hogy itt van az Ideiglenes Kormány, amely minden hatalmat a maga kezében összpontosít, itt van a Központi Végrehajtó Bizottság, mint az egész szervezett forradalmi demokrácia hangja. Másrészt az események gyors iramban fejlődnek, nyílt harc folyik, senki sem lehet biztos abban, hogy a fennálló hatalom már holnap nem omlik-e össze? Ilyen helyzetben várni, amíg vidéki barátaink állást foglalnak, elképzelhetetlen. Köztudomású, hogy a Központi Végrehajtó Bizottság a vidék bevárása nélkül dönt a forradalom kérdéseiben. Kezében van az egész kormányapparátus. És mi van a mi kezünkben? A Központi Bizottság apparátusa. A Központi Bizottság apparátusa azonban, persze, gyenge. És ha azt követeljük a Központi Bizottságtól, hogy a vidék előzetes megkérdezése nélkül ne tegyen semmilyen lépést sem, akkor azt követeljük, hogy a Központi Bizottság ne az események élén járjon, hanem az események mögött kullogjon. De az akkor nem volna Központi Bizottság. A Központi Bizottság csak az általunk alkalmazott módszerrel maradhatott a helyzet magaslatán.

Hallottunk részletekre vonatkozó szemrehányásokat is. Az elvtársak a július 3—5-i felkelés kudarcáról beszéltek. Igen, elvtársak, kudarc volt, de az nem volt felkelés, hanem tüntetés. Ennek a kudarcnak az a magyarázata, hogy a forradalom frontja kettészakadt, mivel az eszerek és a mensevikek kispolgári pártjai hátat fordítottak a forradalomnak, áruló magatartást tanúsítottak.

Bezrabótnüj elvtárs azt mondotta, hogy a Központi Bizottság nem igyekezett Petrográdot és a vidéket röplapokkal elárasztani, melyekben megmagyarázta volna a július 3—5-i eseményeket. De nyomdánkat szétrombolták és nem volt semmiféle fizikai lehetőségünk arra, hogy más nyomdában nyomathattunk volna valamit, mivel a nyomdákat a szétrombolás veszélye fenyegette.

A dolog azonban itt mégsem állt olyan rosszul: egyes negyedekben letartóztattak minket, másokban viszont üdvözöltek és szokatlan lelkesedéssel fogadtak. A petrográdi munkások hangulata most is kitűnő, a bolsevikok tekintélye nagy.

Néhány kérdésre szeretnék kitérni.

Először, mit kell tennünk a vezéreinkre szórt rágalmakkal szemben. Az utóbbi eseményekkel kapcsolatban kiáltványt kell intézni az egész néphez, amelyben megvilágítunk minden tényt. A kiáltvány szerkesztésére bizottságot kell választanunk. Ha megválasztják ezt a bizottságot, javasolom, hogy ugyanez a bizottság intézzen kiáltványt Németország, Anglia, Franciaország stb. forradalmi munkásaihoz és katonáihoz, amelyben tájékoztassa őket a július 3—5-i eseményekről és bélyegezze meg a rágalmazókat. Mi vagyunk a proletariátus legöntudatosabb része, mi vagyunk felelősek a forradalomért, az eseményekről nekünk kell megmondanunk a színigazságot és nekünk kell leleplezni az aljas rágalmazókat.

Másodszor — megjelenjen-e Lenin és Zinovjev a „bíróság” előtt? Ma még mindig nem világos, hogy kinek a kezében van a hatalom. Semmi biztosítékunk sincs arra, hogy ha megjelennek, nem fognak-e durva erőszakot alkalmazni velük szemben? Más eset, ha a bíróság demokratikusan lesz megszervezve és biztosítékot kapunk arra, hogy erőszakot nem fognak alkalmazni. Erre vonatkozó kérdésünkre azt felelték a Központi Végrehajtó Bizottságban: „Nem tudjuk, mi történhet”. Következésképpen, amíg a helyzet nem tisztázódott, amíg néma harc folyik a hivatalos és a tényleges hatalom között, semmi értelme sincs, hogy az elvtársak megjelenjenek a „bíróság” előtt. Ha majd olyan hatalom lesz az élen, amely kezeskedhetik arról, hogy elvtársainkkal szemben nem fognak erőszakot alkalmazni, akkor az elvtársak meg fognak jelenni.

Előadói beszéd a politikai helyzetről
Július 30

Elvtársak!

Oroszország politikai helyzetének kérdése azonos forradalmunk sorsának, az imperialista háború viszonyai között aratott győzelmeinek és elszenvedett vereségeinek kérdésével.

Már februárban világos volt, hogy forradalmunk döntő erői a proletariátus és a háború miatt katonaköpenybe öltözött parasztság.

Úgy történt, hogy a cárizmus ellen folytatott harcban ezekkel az erőkkel egy táborba kerültek, mintegy koalícióban voltak más erők is: a liberális burzsoázia és a szövetséges tőke.

A proletariátus a cárizmus halálos ellensége volt és az is marad.

A parasztság hitt a proletariátusban és látva, hogy a cárizmus megdöntése nélkül nem kapja meg a földet, a proletariátust követte.

A liberális burzsoázia csalódott a cárizmusban és eltávolodott tőle, mert a cárizmus nemcsak nem hódított neki új piacokat, de még a régieket sem tudta megtartani, Németország 15 kormányzóságot vett el tőle.

A „szövetséges” tőke, II. Miklós barátja és jóakarója, szintén „kénytelen” volt elárulni a cárizmust, mert a cárizmus nem biztosította számára a front óhajtott „egységét”, sőt nyilván arra készülődött, hogy különbékét köt Németországgal.

A cárizmus tehát elszigetelődött.

Tulajdonképpen ez a magyarázata annak a „meglepő” ténynek, hogy a cárizmus oly „csendesen és hangtalanul kimúlt”.

De ezeknek az erőknek merőben különböző céljaik voltak.

A liberális burzsoázia és az angol-francia tőkések kis forradalmat akartak csinálni Oroszországban, olyat, amilyen az ifjú-török forradalom volt, hogy fellelkesítve a néptömegeket, a néptömegek lelkesedését nagy háborúra használják ki, a tőkések és földbirtokosok hatalma tehát alapjában sértetlen maradt volna.

Kis forradalom nagy háború érdekében!

Ezzel szemben a munkások és a parasztok a régi rend teljes összetörésére törekedtek, arra, amit nálunk nagy forradalomnak neveznek, hogy megdöntve a földbirtokosokat és megfékezve az imperialista burzsoáziát, befejezzék a háborút és biztosítsák a béke ügyét.

Nagy forradalom és béke!

Ez a gyökeres ellentmondás volt forradalmunk fejlődésének, a hatalom mindenféle „válságának” az alapja.

Az április 20—21-i „válság” ennek az ellentmondásnak első nyílt megnyilvánulása. Ha e „válságok” történetében a siker minden esetben az imperialista burzsoáziához pártolt, úgy ennek a magyarázata nem csupán a kadet párt vezetése alatt álló ellenforradalmi front szervezettségében keresendő, hanem elsősorban abban, hogy az imperializmus felé hajló, megalkuvó eszer és mensevik pártok, amelyeket egyelőre még nagy tömegek követnek — minden esetben megbontották a forradalom frontját, átszöktek a burzsoázia táborába és ily módon megteremtették az ellenforradalmi front túlsúlyát.

Így volt áprilisban,
Így volt júliusban.

Az imperialista burzsoáziával való koalíció „elve”, amelyet a mensevikek és eszerek hirdettek, a gyakorlatban annak a veszedelmesen káros eszköznek bizonyult, amelynek segítségével a tőkések és a földbirtokosok kadet pártja, a bolsevikokat elszigetelve, lépésről-lépésre erősítette pozícióit a mensevikek és az eszerek kezével. . .

A fronton uralkodó szélcsendet márciusban, áprilisban és májusban a forradalom továbbfejlesztésére használtuk ki. A forradalom, melyet az országban uralkodó általános bomlás előrehajtott s melyre a más hadviselő államokban ismeretlen szabadságjogok serkentőleg hatottak, egyre jobban kimélyült, napirendre tűzve a társadalmi kérdéseket. Betör a gazdaság területére, felveti az ipar munkásellenőrzésének, a föld nacionalizálásának és a szegényparasztság felszereléssel való ellátásának kérdését, a város és a falu közötti helyes csere megszervezésének, a bankok államosításának kérdését, s végül a proletariátust és a parasztság szegény rétegeit a hatalom megragadásának feladata elé állítja. A forradalom egészen közel jutott a szocialista átalakítások szükségességéhez.

Egyes elvtársak azt mondják, hogy mivel nálunk a kapitalizmus gyengén fejlett, utópikus felvetni a szocialista forradalom kérdését. Igazuk volna, ha nem volna háború, ha nem volna gazdasági bomlás, ha nem inognának a nemzetgazdaság kapitalista szervezetének alapjai. A gazdasági szférába való beavatkozás kérdése a háború viszonyai között minden országban szükségszerűen felmerülő kérdés. Németországban szintén maga az élet vetette fel ezt a kérdést és ott a tömegek közvetlen és aktív részvétele nélkül oldják meg. Más a helyzet nálunk, Oroszországban. A gazdasági bomlás nálunk veszedelmesebb méreteket öltött. Másrészt olyan szabadság, mint nálunk, sehol sincs a háborús viszonyok közt. Továbbá, figyelembe kell vennünk a munkások nagymértékű szervezettségét: nálunk, például Petrográdon, a vas- és fémmunkások 66%-a szervezett munkás. Végül, a proletariátusnak sehol sem voltak és sehol sincsenek olyan átfogó szervezetei, mint a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei. Érthető, hogy azok a munkások, akik a szabadság maximumát élvezik és a legnagyobb mértékben szervezettek, nem mondhattak le arról, hogy aktívan beleavatkozzanak az ország gazdasági életébe és a szocialista átalakulás medrébe tereljék azt, nem mondhattak le erről, ha csak nem akartak politikai öngyilkosságot elkövetni. Méltatlan vaskalaposság volna azt követelni, hogy Oroszország „várjon” a szocialista átalakulással, amíg Európa meg nem „kezdi”. „Kezdi” az az ország, amelynek több lehetősége van rá . . .

Mivel a forradalom ily messzire haladt előre, szükségszerűen fel kellett keltenie az ellenforradalmárok éberségét, ösztönöznie kellett az ellenforradalmat. Ez az ellenforradalom mozgósításának első tényezője.

A második tényező — a fronton elrendelt támadás politikája által kezdeményezett kaland és a számos frontáttörés, amelyek az Ideiglenes Kormányt megfosztották minden tekintélyétől és szárnyat adtak az ellenforradalomnak, amely tűz alá vette a kormányt. Híre jár, hogy megkezdődött a nagyszabású provokációk szakasza. A frontról érkezett küldöttek azt tartják, hogy a támadást és a visszavonulást, szóval mindent, ami a fronton történt, csak azzal a céllal készítették elő, hogy megbecstelenítsék a forradalmat és megdöntsék a Szovjeteket. Nem tudom, igazak-e ezek a hírek vagy sem, de feltűnő, hogy a kadetok július 2-án léptek ki a kormányból, 3-án megkezdődnek a júliusi események, 4-én pedig már jönnek a hírek a front áttöréséről. Csodálatos összetalálkozása az eseményeknek! Nem lehet azt mondani, hogy a kadetok az ukrajnai kérdésben hozott határozat miatt léptek ki a kormányból, hiszen a kadetoknak nem volt kifogásuk az ukrajnai kérdés megoldása ellen. Egy másik tény is amellett szól, hogy valóban megkezdődött a provokációk szakasza: az ukrajnai lövöldözésről beszélek. Ezekből a tényekből az elvtársaknak világosan látniok kell, hogy a frontáttörés ott volt az ellenforradalom tervében, mint egyik tényező, amelynek azt a szerepet szánták, hogy a forradalom eszméjét a kispolgári tömegek szemében megbuktassa.

Van még egy harmadik tényező is, amely az oroszországi ellenforradalom erőit fokozta: ez a szövetséges tőke. Ha a szövetséges tőke, látva, hogy a cárizmus különbékét készül kötni, cserbenhagyta Miklós kormányát, úgy senki sem fogja meggátolni abban, hogy szakítson a jelenlegi kormánnyal is, ha ez a kormány nem lesz képes fenntartani az „egységfrontot”. Miljukov azt mondotta egy ülésen, hogy Oroszországot mint emberszállítót értékelik a nemzetközi piacon, és ezért kap pénzt, de ha kiderül, hogy az új hatalom, amelyet az Ideiglenes Kormány képvisel, nem tudja támogatni a Németország ellen támadó egységfrontot, akkor nem fogják érdemesnek tartani a segélyezésre. Pénz és hitel nélkül azonban meg kell buknia a kormánynak. Ez a titka annak, hogy a kadetok a válság idején oly nagy szerepet játszottak. Kerenszkij, minisztereivel egyetemben, csak báb volt a kadetok kezében. A kadetok ereje abban rejlik, hogy a szövetséges tőke támogatta őket.

Oroszország előtt két út állt:
vagy beszünteti a háborút, megszakít minden pénzügyi kapcsolatot az imperializmussal, a forradalom tovább halad, megingatja a burzsoá világ alapjait és megkezdődik a munkásforradalom korszaka;

vagy a másik út: a háború folytatása, a támadás folytatása a fronton, a szövetséges tőke és a kadetok minden parancsának teljesítése — és akkor Oroszország teljesen függő viszonyba kerül a szövetséges tőkével szemben (a Tauriai palotában határozott hírek keringtek arról, hogy Amerika 8 milliárd rubelt ad és segít majd „helyreállítani“ a gazdaságot) és az ellenforradalom diadalmaskodik.
Harmadik út nincs.

Az eszereknek és a mensevikeknek az a próbálkozása, hogy a július 3-i és 4-i tüntetést fegyveres lázadásnak tüntessék fel — egyszerűen nevetséges. Július 3-án mi felajánlottuk a forradalmi egységfrontot az ellenforradalom ellen. Jelszavunk: „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” — éppen azt jelenti, hogy forradalmi egységfrontot kell teremteni. De a mensevikek és az eszerek, attól félve, hogy elszakadnak a burzsoáziától, hátat fordítottak nekünk, ami az ellenforradalmárok előnyére kettészakította a forradalmi frontot. Ha már arról beszélünk, hogy kik a bűnösök az ellenforradalom győzelmében, akkor le kell szögezni, hogy bűnösök a mensevikek és az eszerek. Az a bajunk, hogy Oroszország kispolgári ország, amely egyelőre még a kadetokkal megalkuvó eszereket és mensevikeket követi. És amíg a tömegek nem ábrándulnak ki a burzsoáziával való megalkuvás eszméjéből, a forradalom sántítani és botorkálni fog.

Nálunk most diktatúra van — az imperialista burzsoázia és az ellenforradalmi tábornoki kar diktatúrája. A kormány, amely látszólag ez ellen a diktatúra ellen harcol, valójában ennek akaratát teljesíti és csak spanyolfal, amely ezt a diktatúrát a nép haragja elől fedezi. Az elerőtlenedett és megbecstelenített Szovjetek a vég nélküli engedmények politikájával csak kiegészítik ezt a képet, s ha nem kergetik szét őket, csak azért nem, mert „kellenek” mint „szükséges” és nagyon „alkalmas” fedezék.

A helyzet tehát gyökeresen megváltozott.
Meg kell változtatnunk taktikánkat is.

Azelőtt az volt az álláspontunk, hogy a hatalom békésen menjen át a Szovjetek kezébe, feltételeztük, hogy ha a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága elhatározza, hogy kezébe veszi a hatalmat, az elegendő lesz ahhoz, hogy a burzsoázia békésen félreálljon az útból. És valóban, márciusban, áprilisban és májusban a Szovjetek minden határozatát törvénynek tekintették, mert minden esetben erő állt mögötte. De azután, hogy a Szovjeteket lefegyverezték és (ténylegesen) csak egyszerű „szakmai” szervezetekké fokozták le őket — a helyzet megváltozott. A Szovjetek határozataival most nem törődnek. Most csak úgy ragadhatjuk meg a hatalmat, ha előbb megdöntjük a fennálló diktatúrát.

Az imperialista burzsoázia diktatúrájának megdöntése — ez legyen most a párt soronlevő jelszava.
A forradalom békés időszaka végétért. Elkövetkezett az ütközetek és robbanások időszaka.

A jelenlegi diktatúra megdöntésének jelszavát csak akkor lehet megvalósítani, ha egész Oroszországban új, hatalmas politikai fellendülés fog bekövetkezni. Ez a fellendülés elkerülhetetlen, mert ezt parancsolja az ország fejlődésének egész menete, ezt parancsolja az a körülmény, hogy a forradalom egyetlenegy döntő kérdését sem oldották meg, mert a föld, a munkásellenőrzés, a béke, a hatalom kérdése — nincs megoldva.

A megtorlások nem oldják meg a forradalom egyetlen kérdését sem, csak kiélezik a helyzetet.

Az új mozgalom döntő erői a városi proletariátus és a szegényparaszti rétegek lesznek. Győzelem esetén ők fogják a hatalmat kezükbe ragadni.

A helyzetnek jellemző vonása, hogy az ellenforradalmi intézkedéseket „szocialisták” hajtják végre. Az ellenforradalom csak ennek a spanyolfalnak segítségével lehet el még egy-két hónapig. De mivel a forradalom erői gyarapodnak, robbanások lesznek és elérkezik a pillanat, mikor a munkások talpraállítják és maguk köré tömörítik a parasztság szegény rétegeit; kibontják a munkásforradalom zászlaját és Európában megnyitják a szocialista forradalom korszakát.

4. Válaszok a politikai helyzetről mondott előadói beszéddel kapcsolatban feltett kérdésekre
Július 31

Az első ponthoz: „Milyen harci szervezeti formát ajánl az előadó a Munkásküldöttek Szovjetje helyett” — azt felelem, hogy a kérdés feltevése helytelen. Én nem beszéltem a Szovjetek ellen, mint a munkásosztály szervezeti formái ellen, de a jelszót nem a forradalmi intézmény szervezeti formája határozza meg, hanem az a tartalom, amely az adott intézményt megtölti. Ha a Szovjetekbe kadetok kerültek volna, sohasem adtuk volna ki azt a jelszót, amely minden hatalmat a Szovjetek számára követel.

Most az a jelszavunk, hogy a hatalmat adják át a proletariátus és a szegény parasztság kezébe. Következésképpen nem a formában van a kérdés lényege, hanem abban, hogy mely osztálynak adják át a hatalmat, hogy milyen a Szovjetek összetétele.

A munkásosztály hatalomért folytatott harcának legcélszerűbb szervezeti formája — a Szovjetek, de a Szovjet nem az egyetlen forradalmi szervezeti típus. Ez merőben orosz forma. Külföldön ezt a szerepet töltötték be a községtanácsok a nagy francia forradalom idején, a nemzetőrség Központi Bizottsága a Kommün idején. Hiszen nálunk is felvetődött a forradalmi bizottság gondolata. Lehet, hogy a hatalomért folyó harc legalkalmasabb formája a munkás-szekció.

De teljesen tisztában kell lennünk azzal, hogy nem a szervezeti forma kérdése a döntő kérdés.

Valójában az a döntő kérdés, hogy megérett-e a munkásosztály a diktatúrára, a többi ennek a függvénye, megoldja a forradalom alkotó ereje.

A második és harmadik ponthoz — gyakorlatilag milyen lesz a fennálló Szovjetekhez való viszonyunk — erre egészen világos a válasz. Amennyiben arról van szó, hogy minden hatalmat a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának adjanak át, ez a jelszó elavult. És csakis erről van szó. A Szovjetek megdöntésének kérdése koholt kérdés. Ezt a kérdést itt senki sem vetette fel. Amikor azt javasoljuk, hogy vegyük le a napirendről ezt a jelszót: „Minden hatalmat a Szovjeteknek!”, ebből még nem következik, hogy „Le a Szovjetekkel!”. És mi, akik ezt a jelszót levesszük a napirendről, ugyanakkor még a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságából sem lépünk ki, az utóbbi időben betöltött gyászos szerepe ellenére sem.

A helyi Szovjeteknek még lehet szerepük, mivel védekezniök kell majd az Ideiglenes Kormány követelődzéseivel szemben, és ebben a harcban támogatni fogjuk őket.

Tehát, ismétlem: ha ezt a jelszót: „Minden hatalmat a Szovjeteknek” — visszavontuk is, ez nem jelenti azt, hogy „Le a Szovjetekkel!”. „Viszonyunk azokhoz a Szovjetekhez, amelyekben többségben vagyunk” — a legszívélyesebb. Éljenek és erősödjenek az ilyen Szovjetek. De az erő már nem a Szovjetekben van. Azelőtt az Ideiglenes Kormány dekrétumot adott ki, a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága pedig — ellendekrétumot hozott, és csak az utóbbi emelkedett törvényerőre. Emlékezzenek az 1. számú parancs történetére. Ma azonban az Ideiglenes Kormány semmibe se veszi a Központi Végrehajtó Bizottságot. A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága nem helyezte hatályon kívül, hogy részt vesz a július 3—5-i események kivizsgálására alakított bizottságban, de Kerenszkij parancsára ez mégsem történt meg. Most nem az a döntő, hogy a Szovjetekben többségre tegyünk szert, noha ez magában véve nagyon fontos, hanem az, hogy megdöntsük az ellenforradalmi diktatúrát.

A negyedik ponthoz — a „szegényparasztság” fogalmának konkrétebb meghatározásáról és e rétegek szervezeti formájáról — azt felelem, hogy a „szegényparasztság” kifejezés nem új kifejezés. Ezt a kifejezést Lenin elvtárs kilencszázötben vezette be a marxista irodalomba, s azóta a „Právdá”-nak csaknem minden számában olvashattuk és benn van az Áprilisi Konferencia határozataiban is.

A parasztság szegény rétegei azok a rétegek, amelyek elszakadnak a parasztság felső rétegeitől. A Parasztküldöttek Szovjetje, amely állítólag 80 millió parasztot „képvisel” (a nőket is beleszámítva), a paraszti felső rétegek szervezete. A parasztság alsó rétegei elkeseredett harcot folytatnak a Parasztküldöttek Szovjetjének politikája ellen. Míg a szociálforradalmárok pártjának feje, Csernov, továbbá Avxentyjev és mások azt ajánlják a parasztoknak, hogy ne foglalják el a földet azonnal, hanem várjanak, amíg az Alkotmányozó Gyűlés általában megoldja a földkérdést, a parasztok erre azzal válaszolnak, hogy elfoglalják, felszántják a földeket, elveszik a felszerelést stb. Ilyen értesüléseink vannak Penza, Voronyezs, Vityebszk, Kazán és több más kormányzóságból. Már ez az egy tény is világosan mutatja, hogy a falu alsó és felső rétegekre tagozódik, hogy a parasztság, mint egységes egész, nincs többé. A felső rétegek főleg a szociálforradalmárokat követik, az alsó rétegek nem élhetnek meg föld nélkül és ellenzékben vannak az Ideiglenes Kormánnyal szemben. Ezek kevésföldű, egylovas, ló nélküli stb. parasztok. Ezekhez tartoznak a földből majdnem teljesen kisemmizett félproletár rétegek.

Oktalanság volna, ha forradalmi időszakban nem próbálnánk bizonyos megegyezésre jutni a parasztság e rétegeivel. De ugyanakkor külön kell szerveznünk, a proletárok köré kell tömörítenünk a parasztság mezőgazdasági munkásrétegeit.

Hogy milyen lesz e rétegek szervezetének formája — nehéz előre megmondani. A parasztság alsó rétegei most vagy maguk alkotta Szovjetekben szervezkednek, vagy pedig a már fennálló Szovjeteket igyekeznek hatalmukba keríteni. Például Petrográdon körülbelül másfél hónappal ezelőtt alakult meg a szegényparasztok Szovjetje (80 katonai egység és a gyárak képviselőiből), amely elkeseredett harcot folytat a Parasztküldöttek Szovjetjének politikája ellen.

A Szovjetek formája általában a tömegek szervezetének legcélszerűbb formája, de nekünk nem a közületek nyelvén kell beszélni, hanem rá kell mutatnunk az osztálytartalomra, arra kell törekednünk, hogy a tömegek szintén megkülönböztessék a formát a tartalomtól.

Általában szólva, nem a szervezeti formák kérdése a döntő. Ha bekövetkezik a forradalmi fellendülés, kialakulnak a megfelelő szervezeti formák is. A formák kérdése ne homályosítsa el azt a döntő kérdést, hogy melyik osztály kezébe kell átmenni a hatalomnak.

A jövőben számunkra elképzelhetetlen a „honvédőkkel” való blokk. A „honvédő” pártok a burzsoáziához kötötték sorsukat és a szociálforradalmároktól a bolsevikokig terjedő blokk eszméje hajótörést szenvedett. Most tehát az a soronlevő feladat, hogy a szegényparaszti rétegekkel szövetségben a Szovjetek vezető elemei ellen harcoljunk, és az ellenforradalmat elsöpörjük.

5. Zárszó
Július 31

Elvtársak!

Először néhány ténybeli helyreigazítást kell tennem.

Jaroszlavszkij elvtárs azt az állításomat cáfolta, hogy az oroszországi proletariátus a legszervezettebb, és rámutatott az osztrák proletariátusra. De, elvtársak, én „vörös”, forradalmi szervezettségről beszéltem és e tekintetben az oroszországi proletariátus a legszervezettebb az egész világon.

Angarszkijnak egyáltalán nincs igaza akkor, amikor azt mondja, hogy én valamennyi erő egyesítésének eszméjét hirdetem. De látnunk kell, hogy különböző indokoknál fogva nemcsak a parasztság és a proletariátus, hanem az orosz burzsoázia és a külföldi tőke is hátat fordított a cárizmusnak. Ez tény. Nincs rendjén, ha a marxisták kitérnek a tények elől. Később azonban a parasztság és a proletariátus a forradalom továbbfejlesztésének útjára, míg az orosz burzsoázia és a külföldi tőke az ellenforradalom útjára lépett.

Rátérek a dolog lényegére. A legélesebben Buhárin vetette fel a kérdést, de ő sem fejtette ki teljesen. Buhárin azt állítja, hogy az imperialista burzsoá blokkra lépett a muzsikkal. De melyik muzsikkal? Nálunk különböző muzsikok vannak. A jobboldali muzsikokkal blokkra léptek, de nálunk vannak alacs nysorú baloldali muzsikok is, akik a szegényparaszti rétegeket képviselik. Ezekkel nem léphetnek blokkra. Ezek nem alkottak blokkot a nagyburzsoáziával, de követik azt, mert nem tudatosak, egyszerűen becsapják, orruknál fogva vezetik őket.

Ki ellen irányul a blokk?

Buhárin ezt nem mondta meg. Ez a szövetséges és az orosz tőke, a tisztikar és a Csernov-féle szociálforradalmárok személyében képviselt paraszti felső rétegek blokkja. Ez a blokk a parasztság alsó rétegei ellen, a munkások ellen jött létre.

Milyen perspektívát vázolt itt Buhárin? Elemzése alapjában helytelen. Szerinte az első szakaszban parasztforradalom felé haladunk. De a parasztforradalomnak feltétlenül találkoznia kell, feltétlenül egybe kell esnie a munkásforradalommal. Lehetetlen, hogy a munkásosztály, a forradalom élcsapata, ne harcoljon egyszersmind a saját követeléseiért. Ezért Buhárin sémáját át nem gondoltnak tartom.

A második szakasz Buhárin sémája szerint ez: proletárforradalom Nyugat-Európa támogatásával, de parasztok nélkül, akik már megkapták a földet és ezért elégedettek. De ki ellen irányul ez a forradalom? Buhárin erre nem ad választ játékszerű sémájában. Más módot az események elemzésére nem ajánlottak.

A politikai helyzetről. Ma már senki sem beszél kettőshatalomról. A Szovjetek azelőtt reális erőt jelentettek, most azonban csak a tömegek tömörítésének hatalom nélküli szervei. Éppen ezért lehetetlen „egyszerűen” átadni nekik a hatalmat. Lenin elvtárs brosúrájában továbbmegy, határozottan leszögezi, hogy nincs kettőshatalom, mivel minden hatalom a tőke kezébe ment át, és aki most is ragaszkodik a jelszóhoz: „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” — az donkihótoskodik

Míg azelőtt a Szovjetek Végrehajtó Bizottságának szentesítése nélkül egyetlen törvény sem lépett hatályba, most szóba sem jön a kettőshatalom. Hiába ragadjátok kezetekbe akár az összes Szovjeteket — a hatalmat nem ragadtátok meg!

A kerületi dumaválasztásokon kinevettük a kadetokat, mivel szánalmas csoporttá zsugorodtak össze, amely a szavazatoknak csak 20%-át kapta. Most ők gúnyolnak ki bennünket. Mi történt? Az történt, hogy a hatalom a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának engedékenysége folytán a burzsoázia kezébe ment át.

Az elvtársak sietnek a hatalom megszervezésének kérdésével. Hiszen a hatalom még nincsen a kezükben!

A fő feladat — propagálni kell a fennálló hatalom megdöntésének szükségességét. Erre még nem készültünk fel kellőképpen. De fel kell készülnünk.

A munkásoknak, a parasztoknak és a katonáknak meg kell érteniük, hogy a jelenlegi hatalom megdöntése nélkül nem kapnak sem szabadságot, sem földet!

Most tehát nem a hatalom megszervezése a fontos, hanem annak megdöntése, ha pedig kezünkbe ragadjuk a hatalmat, meg is tudjuk azt szervezni.

Most néhány szót válaszul Angarszkijnak és Noginnak azokkal az ellenvetésekkel kapcsolatban, amelyeket azzal szemben tettek, hogy Oroszországban szocialista átalakításokra vegyük az irányt. Már az Áprilisi Konferencián mondottuk, hogy elérkezett az ideje annak, hogy a szocializmus felé megtegyük az első lépéseket (olvassa az Áprilisi Konferencián elfogadott a „Jelen helyzetről” szóló határozat végét):

„Oroszország proletariátusa, amely Európa egyik legelmaradottabb országában, a kisparaszti lakosság tömegei között tevékenykedik, nem tűzheti ki céljául a szocialista átalakítások azonnali megvalósítását. De a legnagyobb hiba volna, sőt a gyakorlatban egyértelmű volna azzal, hogy teljesen a burzsoázia oldalára állunk, ha ebből azt a következtetést vonnánk le, hogy a munkásosztálynak támogatnia kell a burzsoáziát, vagy hogy a kispolgárság számára elfogadható keretek közé kell korlátoznia tevékenységét, vagy hogy le kell mondania a proletariátus vezető szerepéről, amikor meg kell magyarázni a népnek, hogy a szocializmus irányában teendő gyakorlatilag megérett lépések egész sora halaszthatatlanná vált.”

Az elvtársak három hónappal elmaradtak. Mi történt ez alatt a három hónap alatt? A kispolgárság rétegeződött, az alsó rétegek otthagyják a felső rétegeket, a proletariátus szerveződik, a gazdasági bomlás fokozódik, ami még parancsolóbban napirendre tűzi a munkásellenőrzés megvalósításának kérdését (például Petrográdon, a Donyec-medencében stb.). Mindez az áprilisban elfogadott tételeket igazolja. Az elvtársak ellenben visszafelé húznak bennünket.

A Szovjetekről. Az a tény, hogy visszavonjuk a Szovjetek hatalmára vonatkozó régi jelszót, nem jelenti azt, hogy a Szovjetek ellen vagyunk. Ellenkezőleg, lehet és kell is dolgozni a Szovjetekben, sőt még a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságában — az ellenforradalom fedőszervében is. Igaz, hogy a Szovjetek most csak a tömegek tömörítésének a szervei, de mi mindig a tömegekkel vagyunk, és mindaddig nem hagyjuk el a Szovjeteket, amíg ki nem űznek onnan bennünket. Hiszen bennmaradunk az üzemi bizottságokban és a községi tanácsokban is, noha nincs a kezükben hatalom. De bennmaradva a Szovjetekben, folytatjuk a szociálforradalmárok és mensevikek taktikájának leleplezését.

Miután az ellenforradalom szemmel láthatóan feltárta, hogy burzsoáziánk és a szövetséges tőke közt kapcsolat áll fenn, még szemmel láthatóbbá vált, hogy forradalmi harcunkban három tényezőre kell támaszkodnunk: az oroszországi proletariátusra, parasztságunkra és a nemzetközi proletariátusra, mert forradalmunk sorsa szorosan összefügg a nyugat-európai mozgalommal.

6. Ellenvetés Preobrazsenszkijjal szemben,
a „Politikai helyzetről” szóló határozati
javaslat 9. pontja kérdésében

Augusztus 3

Sztálin olvassa a határozati javaslat 9. pontját:

9. „Ezeknek a forradalmi osztályoknak akkor az lesz a feladatuk, hogy minden erejüket megfeszítsék az államhatalom megragadása és annak érdekében, hogy ezt az államhatalmat az élenjáró országok forradalmi proletariátusával szövetségben, a békére és a társadalom szocialista átalakítására irányítsák.”

Preobrazsenszkij. Indítványozom, hogy a határozati javaslat végét módosítsuk: „. . . a békére, és abban az esetben, ha Nyugaton proletárforradalom van — a szocializmusra irányítsák”. Ha a bizottság szövegezésében fogadjuk el a határozati javaslatot, ellentétbe kerülünk Buhárinnak már elfogadott határozati javaslatával.

Sztálin. Ellenzem ezt a módosítást. Nincs kizárva az a lehetőség, hogy éppen Oroszország lesz az az ország, amely utat tör a szocializmushoz. A háború viszonyai között mindeddig egyetlen ország sem élvezett olyan szabadságot, mint Oroszország és egyetlen ország sem próbálta megvalósítani a termelés munkásellenőrzését. Azon kívül a mi forradalmunk bázisa szélesebb, mint Nyugat-Európában, ahol a proletariátus egyes egyedül áll szemben a burzsoáziával. Nálunk ellenben a munkásságot támogatják a szegény paraszti rétegek. Végül Németországban az államhatalom gépezete hasonlíthatatlanul jobban működik, mint a mi burzsoáziánk tökéletlen apparátusa, amely maga is az európai tőke sarcfizetője. El kell vetni azt az elavult felfogást, hogy csak Európa mutathat nekünk utat. Van dogmatikus és van alkotó marxizmus. Én az utóbbi talaján állok.

Elnök. Szavazásra bocsátom Preobrazsenszkij módosítását. A kongresszus a módosítást elveti.

Először „Az OSzD(b)MP VI. kongresszusának
jegyzőkönyve” c. könyvben jelent meg.
„Kommunyiszt” kiadása 1919.

 (idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Írta: J. V. Sztálin  

Petrográd dolgozóihoz, Petrográd munkásaihoz és katonáihoz

Elvtársak!

Oroszország súlyos napokat él át.
A hároméves háború, amely megszámlálhatatlan áldozatot nyelt el, kimerítette az országot.
A közlekedés ziláltsága és az élelmezési válság tömeges éhínséggel fenyeget.
Az ipari zűrzavar és a gyárak leállása a nemzetgazdaságot legmélyebb alapjában ingatja meg.
A háború pedig egyre tart, kiélezi az általános válságot és a tönk szélére juttatja az országot.

Az ország „megmentésére” hivatott Ideiglenes Kormány képtelennek bizonyult feladata teljesítésére. Sőt — azáltal, hogy támadást indított a fronton és ezzel meghosszabbította a háborút, az ország általános válságának fő okát — még jobban elmérgesítette a helyzetet.

Az eredmény — a hatalom teljes ingatagsága, a hatalom válsága és felbomlása, amiről mindenki ordítoz, de ami ellen semmit sem tesznek, ami komoly rendszabálynak volna mondható.

A kadetok kilépése a kormányból újólag beigazolta, hogy a koalíciós kormány teljesen mesterkélt és életképtelen.

Csapataink visszavonulása pedig, mely az ismeretes támadás után következett, s feltárta a támadás politikájának végzetes voltát, a végletekig fokozta a válságot, csorbát ejtett a hatalom tekintélyén és megfosztotta hitelétől mind a „hazai”, mind a „szövetséges” burzsoázia szemében.

A helyzet válságossá lett.
A forradalom „megmentői” előtt két út állt.

Vagy folytatják a háborút és tovább „támadnak” és akkor elkerülhetetlen a hatalom átadása az ellenforradalmi burzsoáziának azért, hogy belső és külső kölcsönökkel pénzt szerezzenek — máskülönben a burzsoázia nem lépne be a kormányba, belső kölcsön nem volna, Anglia és Amerika szintén megtagadná a hitelt, — s ebben az esetben az ország „megmentése” egyértelmű lenne azzal, hogy a háborús kiadásokat a munkások és parasztok rovására fedezzék az imperializmus orosz és „szövetséges” cápáinak érdekében.

Vagy pedig a hatalom átmegy a munkások és szegényparasztok kezébe, kihirdetik a demokratikus békefeltételeket és beszüntetik a háborút azért, hogy továbbfejlesztve a forradalmat, átadják a földet a parasztoknak, az iparban megszervezzék a munkásellenőrzést és a tőkések és földbirtokosok nyereségeinek rovására rendbe hozzák a szétzüllő nemzetgazdaságot.

Az első út arra vezet, hogy a vagyonos osztályoknak a dolgozók feletti hatalma erősödik és Oroszország Anglia, Amerika és Franciaország gyarmatává válik.

A második út megnyitja Európában a munkásforradalom korszakát, szétszakítja az Oroszországot gúzsba kötő pénzügyi kötelékeket, megingatja a burzsoá uralom legmélyebb alapjait és szabaddá teszi az utat Oroszország igazi felszabadulása felé.

A július 3-i és 4-i tüntetés a munkás- és katonatömegek felhívása volt a szocialista pártokhoz — lépjenek a második útra, a forradalom továbbfejlesztésének útjára.

Ebben van e tüntetés politikai értelme, és hatalmas történelmi jelentősége.

De az Ideiglenes Kormány és az eszerek és mensevikek miniszteri pártjai, amelyek nem a munkások és parasztok forradalmi cselekedeteiből, hanem a kadét burzsoáziával való megalkuvó kombinációkból merítik erejüket — inkább az első utat, az ellenforradalomhoz való alkalmazkodás útját választották.

Ahelyett, hogy kezet nyújtottak volna a tüntetőknek és a hatalmat megragadva velük együtt harcot indítottak volna a „szövetséges” és a „hazai” imperialista burzsoázia ellen a forradalom igazi megmentése érdekében — szövetséget kötöttek az ellenforradalmi burzsoáziával és fegyvereiket a tüntetők ellen, a munkások és a katonák ellen fordították, rájuk uszítva a hadapródiskolásokat és a kozákokat.

Ezzel elárulták a forradalmat és szélesre tárták a kaput az ellenforradalom előtt.
És az élet mélyéből felszínre tört a fekete szenny és bemocskolt mindent, ami becsületes és nemes.

Házkutatás és rombolás, letartóztatás és ütlegelés, kínzás és gyilkolás, lapok és szervezetek betiltása, munkások lefegyverzése és ezredek feloszlatása, a finn parlament feloszlatása, a szabadságjogok megszorítása és a halálbüntetés visszaállítása, a pogromhősök és rendőrkopók tobzódása, hazugság és piszkos rágalom, és mindez az eszerek és mensevikek hallgatólagos beleegyezésével — ezek az ellenforradalom első lépései.

A szövetséges és orosz imperialisták együtt a kadetok pártjával, a legfőbb parancsnoki kar együtt a hadapródiskolásokkal, kozákokkal és rendőrkopókkal — ezek az ellenforradalom erői.

E csoportok diktálják az Ideiglenes Kormány tagjainak listáját, s a miniszterek jönnek és mennek, mint a bábjátékok figurái.

E csoportok utasítására szolgáltatják ki a bolsevikokat és Csernovot, „tisztítják” meg az ezredeket és a hajók legénységét, hajtják végre a kivégzéseket és a feloszlatásokat a fronton, csinálnak az Ideiglenes Kormányból játékszert Kerenszkij kezében, teszik a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságát e játékszer egyszerű függelékévé, mond le szégyenteljesen a „forradalmi demokrácia” a jogairól és tagadja meg kötelességeit, helyezik vissza jogaiba a nemrég elsöpört cári Dumát.

A dolog odáig fajul, hogy a Téli palotában tartott „történelmi tanácskozáson” (július 21-én) félreérthetetlenül megegyeznek (összeesküdnek!) a forradalom további megfékezését illetően, de félve attól, hogy a bolsevikok leleplezik őket, a bolsevikokat nem hívják meg erre a tanácskozásra.

És hátra van még a „moszkvai tanácskozás” terve, ahol végleg el akarják temetni a vérrel szerzett szabadságot. . .

Mindez a mensevikek és az eszerek részvételével történik, akik, miután hadállásaikat egymásután gyáván feladták, lealázottan önmagukat és saját szervezeteiket korbácsolják, és bűnösen sárba tiporják a forradalom vívmányait…

A demokrácia „képviselői” még sohasem viselkedtek olyan méltatlanul, mint most, ezekben a történelmi napokban!

Még sohasem süllyedtek le ilyen szégyenletesen, mint most!

Mindezek után csodálkozhatunk-e azon, hogy az ellenforradalom arcátlanná vált és bemocskol mindent, ami becsületes és forradalmi?

Mindezek után csodálkozhatunk-e azon, hogy a megvásárolható bérenceknek és gyáva rágalmazóknak van bátorságuk pártunk vezéreit nyíltan „árulással” „vádolni”, hogy a burzsoá lapok toll-betyárjai aljasul kiszínezik ezt a „vádat”, az úgynevezett vádhatóságnak pedig van mersze közzétenni az úgynevezett „Lenin-ügy” anyagát stb.?

Ezek az urak nyilván arra számítanak, hogy megbontják sorainkat, kételyt és bizonytalanságot hintenek el sorainkban, bizalmatlanságot keltenek vezéreink iránt.

Nyomorultak! Nem tudják, hogy vezéreink még sohasem voltak olyan drágák a munkásosztálynak, még sohasem nőttek úgy a munkásosztály szívéhez, mint most, amikor az arcátlan burzsoá csőcselék mocskolja őket!

Megvásároltak! Nem is sejtik, hogy mennél aljasabban rágalmaznak a burzsoá bérencek, annál forróban szeretik a munkások vezéreiket, annál határtalanabb az irántuk való bizalmuk, mert tapasztalatból tudják, hogy amikor az ellenség a proletariátus vezéreit becsmérli — ez biztos jele annak, hogy a vezérek becsületesen szolgálják a proletariátust.

Becstelen rágalmazók szégyenbélyegét sütjük önökre, Alexinszkij, Burcev, Pereverzev és Dobronrávov urak. Fogadják ezt a szégyenbélyeget, a minket megválasztott 32 000 szervezett petrográdi munkás részéről és viseljék a sírig. Rászolgáltak.

Önök pedig, kapitalista és földbirtokos, bankár és spekuláns, pap és rendőrkopó urak, valamennyien, akik láncokat kovácsolnak a népek számára, túlságosan korán ülnek diadalt, túlságosan korán fogtak hozzá a Nagy Orosz Forradalom temetéséhez.

A forradalom él, és majd élet jelt ad még magáról, sírásó urak.

A háború tart, a bomlás fokozódik és vadállatias megtorlásokkal nem gyógyíthatják be a háború és pusztulás okozta sebeket.

A forradalom földalatti erői élnek, fáradhatatlanul munkálkodnak az ország forradalmasításán.
A parasztok még nem kaptak földet. Harcolni fognak, mert nem élhetnek föld nélkül.

A munkások még nem küzdötték ki a munkásellenőrzést a gyárakban. Küzdeni fognak, mert az ipari bomlás munkanélküliséggel fenyegeti őket.

A katonákat és a matrózokat ismét rá akarják verni a régi fegyelem láncára. Harcolni fognak a szabadságért, mert kiérdemelték a szabadságot.

Nem, ellenforradalmár urak, a forradalom nem halt meg, csak kitért az ellenség elől, hogy új híveket gyűjtve új erővel törjön az ellenségre.

„Élünk, piros vérünk a feltörő erő tüzétől forr!”

Ott pedig, Nyugaton, Angliában és Németországban, Franciaországban és Ausztriában, már ott is magasba lendül a munkásforradalom zászlaja, már ott is szerveződnek a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei!

Lesznek még csaták!
Lesznek még győzelmek!

Csak az a fontos, hogy méltóképpen es szervezetten készen álljunk a közelgő csatákra!

Munkások! Nektek jutott az orosz forradalom vezéreinek megtisztelő szerepe. Tömörítsétek a tömegeket magatok körül és sorakoztassátok fel őket pártunk zászlaja alatt. Emlékezzetek arra, hogy a júliusi napok súlyos pillanataiban, amikor a nép ellenségei fegyverrel támadtak rá a forradalomra, a bolsevikok pártja volt az egyetlen, amely nem hagyta el a munkásnegyedeket. Emlékezzetek arra, hogy azokban a súlyos napokban a mensevikek és az eszerek azok táborában voltak, akik ütötték-verték és lefegyverezték a munkásokat.

Ide, zászlónk alá, elvtársak!

Parasztok! Vezéreitek nem váltották be hozzájuk fűzött reményeiteket. Az ellenforradalom uszályába kapaszkodtak, ti pedig föld nélkül maradtok, mert amíg az ellenforradalom uralkodik, nem kapjátok meg a földesúri földeket. A munkások — ők a ti egyedüli hű szövetségeseitek. Csak a munkásokkal szövetségben vívhatjátok ki a földet és a szabadságot. Álljatok hát a munkások mellé!

Katonák! A forradalom ereje a nép és a katonák szövetségében rejlik. A miniszterek jönnek és mennek, de a nép marad. Legyetek hát mindig a néppel és harcoljatok soraiban!

Le az ellenforradalommal!
Éljen a forradalom!
Éljen a szocializmus és a népek testvérisége!

Az Oroszországi Szociáldemokrata
(bolsevik) Munkáspárt petrográdi
városi konferenciája

„Rabócsij i Szoldat” („Munkás és Katona”) 2. sz.

1917. július 24.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Írta: J. V. Sztálin

Két konferencia

Két konferencia. Mindkettő fővárosi, petrográdi konferencia.

Az egyik a mensevikeké. A másik a bolsevikoké.

Az egyik mindössze 8 000 munkást képvisel.

A másik 32 000-et.

Az egyiken káosz és bomlás uralkodik, mert már-már két részre szakad.

A másikon — egység és egybeforrottság.

Az egyik a kadét burzsoáziával való megegyezésből meríti erőit. És éppen ezért szakadt ketté, mert a mensevikek között vannak még emberek, akik nem vesztették el becsületüket és nem kívánnak a burzsoázia uszályában vonszolódni.

A másik, ezzel szemben, nem a burzsoáziával való kombinációkból, hanem a munkásoknak a tőkések és a földbirtokosok ellen folytatott harcából meríti erőit.

Az egyik a bolsevizmus kiirtásában és a forradalom elárulásában látja az „ország megmentését”.

A másik — az ellenforradalomnak és „szocialista” függvényeinek elsöprésében látja az ország megmentését.

Azt beszélik, hogy a bolsevizmust felszámolták és eltemették.

Túlságosan korán temetnek bennünket, sírásó urak. Még élünk, és a burzsoázia még nem egyszer fog megremegni és reszketni mennydörgő hangunk hallatára.

32 000 egybeforrott bolsevik, akik síkraszállnak a forradalomért és 8 000 széthúzó mensevik, akiknek többsége elárulta a forradalmat — válasszatok, munkás elvtársak!

Rabócsij i Szoldat” („Munkás és Katona”) 2. sz.
1917. július 24.
Aláírás nélkül.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

Új kormány
– írta: J. V. Sztálin –

A miniszteri kavargás véget ért. Megalakult az új kormány. Kadetok, kadetkodók, eszerek, mensevikek — ezekből áll a kormány.

A kadetpárt meg van elégedve. A kadetok főköveteléseit elfogadták. Ezeket a követeléseket tették meg az új kormány tevékenységének alapjává.

A kadetok arra törekedtek, hogy a kormányt a Szovjetek rovására erősítsék, hogy a kormányt függetlenítsék a Szovjetektől. Az eszer és mensevik „rossz pásztoroktól” vezetett Szovjetek engedtek és aláírták saját halálos ítéletüket.

A kadetok elérték, hogy az Ideiglenes Kormány egyedüli hatalommá lett.

A kadetok „egészséges hadsereget” követeltek, vagyis azt követelték, hogy „vasfegyelem” legyen a hadseregben, hogy a hadsereget kizárólag a közvetlen parancsnokoknak rendeljék alá, akik viszont csakis a kormánynak vannak alárendelve. Az eszerek és a mensevikek vezetése alatt álló Szovjetek engedtek és lefegyverezték magukat.

A kadetok elérték, hogy a Szovjetek hadsereg nélkül maradtak, a hadsereget pedig kizárólag a kadetkodó elemek kormányának rendelték alá.

A kadetok feltétlen egységet követeltek a szövetségesekkel. A Szovjetek… az „ország védelme” érdekében „eltökélten” ráléptek erre az útra, megfeledkezve „internacionalista” nyilatkozatukról. Az úgynevezett július 8-i program pedig szappanbuborékká vált.

A kadetok elérték a „kíméletlen” háborút, a „végsőkig menő háborút”.

Hallgassák csak, mit mondanak maguk a kadetok:

„A kadetok követelései kétségtelenül az egész kormány tevékenységének alapjává váltak . . . Éppen azért, mert a kadetok fő követeléseit elfogadták, a párt már nem tartotta lehetségesnek, hogy a sajátos pártnézeteltérések miatt tovább folytassa a vitát.” Mert a kadetok tudják, hogy a mai viszonyok között „a hírhedt július 8-i program demokratikus elemeinek nagyon kevés ideje és lehetősége marad” (lásd „Récs”).

Azt hiszem, ez világos.

Volt idő, amikor a Szovjetek új életet teremtettek, forradalmi átalakításokat valósítottak meg és arra kényszerítették az Ideiglenes Kormányt, hogy ezeket az átalakulásokat dekrétumokban és törvényerejű rendeleteikben lerögzítse.

Így volt március—áprilisban.

Akkor az Ideiglenes Kormány a Szovjetek pórázán járt, nemforradalmi zászlajával fedezte a Szovjetek forradalmi intézkedéseit.

Most elérkezett az az idő, amikor az Ideiglenes Kormány elrugaszkodott, ellenforradalmi „átalakításokat” valósít meg, amiket a Szovjetek vizenyős határozataikban „kénytelenek” hallgatólag megerősíteni.

Most a Szovjeteket képviselő Központi Végrehajtó Bizottság jár az Ideiglenes Kormány pórázán, forradalmi frazeológiával takarva az utóbbi ellenforradalmi ábrázatát.

A szerepeket szemmel láthatóan felcserélték, méghozzá nem a Szovjetek javára.

Igen, a kadetoknak minden okuk megvan arra, hogy „elégedettek” legyenek.

Hogy meddig, azt megmutatja a közeljövő.

„Rabócsij i Szoldat’ („Munkás és Katona”) 3. sz.
1917. július 26.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Írta: J. V. Sztálin

Mi történt?

Július 3-án és 4-én történt. A munkások és a katonák együtt vonultak Petrográd utcáin, ezzel a jelszóval: „Minden hatalmat a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek!”

Mit akartak akkor a munkások és a katonák, mire törekedtek?
Talán a Szovjetek megdöntésére?
Persze, hogy nem!

A munkások és a katonák akkor arra törekedtek, hogy a Szovjetek ragadják kezükbe az egész hatalmat, és könnyítsenek a munkások, a parasztok, a katonák és a matrózok nehéz életén.

A Szovjetek megerősítésére törekedtek, nem pedig gyengítésére és megsemmisítésére.

Azt akarták, hogy a Szovjetek, megragadván a hatalmat, szakítsanak a földesurakkal, s már most, halogatás nélkül adják át a földet a parasztoknak.
Azt akarták, hogy a Szovjetek, megragadván a hatalmat, szakítsanak a tőkésekkel és a gyárakban teremtsenek jobb munkafeltételeket és munkásellenőrzést.
Azt akarták, hogy a Szovjetek ajánljanak fel igazságos békefeltételeket, szüntessék meg végre a súlyos háborút, amely millió és millió fiatal életet ragad el.
Erre törekedtek akkor a munkások és a katonák.

De a Végrehajtó Bizottság vezérei, a mensevikek és az eszerek, nem akartak a forradalom útján haladni.
A forradalmi parasztság szövetségénél többre becsülték a földbirtokosokkal való megegyezést.
A forradalmi munkások szövetségénél többre becsülték a tőkésekkel való megegyezést.
A forradalmi katonák és matrózok szövetségénél többre becsülték a hadapródiskolásokkal és a kozákokkal való szövetséget.

A bolsevik munkásokat és katonákat hitszegően a forradalom ellenségeinek nyilvánították, az ellenforradalom javára ellenük fordították fegyvereiket.

Vakok! Nem vették észre, hogy amikor a bolsevikok közé lőttek, a forradalomra lőttek és előkészítették az ellenforradalom diadalát.

Ezért lopakodtak elő akkor az addig sötétben bujkáló ellenforradalmárok.

A front áttörése pedig, mely akkor kezdődött, és megmutatta a „honvédők” politikájának végzetes voltát, még nagyobb reménnyel töltötte el az ellenforradalmat.

És az ellenforradalom sietett kihasználni a mensevikek és az eszerek „tévedéseit”.

Az ellenforradalom vezérei, a Miljukov urak, akik megijesztették és megzavarták, beidomították és magukhoz vonták a mensevikeket és az eszereket, hadjáratot kezdtek a forradalom ellen. Lapok szétrombolása és betiltása, munkások és katonák lefegyverzése, letartóztatások és ütlegelések, hazugság és rágalom, a prostituált kopók gálád és aljas rágalma pártunk vezérei ellen — ezek a megalkuvó politika gyümölcsei.

A dolog odáig fajult, hogy az egyre szemtelenebbé vált kadetok ultimátumokkal fenyegetik, terrorizálják, gyalázzák és ócsárolják a Szovjeteket, a megrettent mensevikek és eszerek pedig egymásután adják fel állásaikat, s a kadetok csapásai alatt úgy repülnek a vitéz miniszterek, mint a forgács, szabaddá téve az utat Miljukov bérenceinek — a forradalom… „megmentése” érdekében.

Mi csodálnivaló van ezek után azon, hogy az ellenforradalom győzelmi mámorban úszik?
Ez most a helyzet.
De így nem tarthat sokáig.

Az ellenforradalom győzelme a földbirtokosok győzelme. De a parasztok nem élhetnek tovább föld nélkül. Ezért elkerülhetetlen az elszánt harc a földbirtokosok ellen.
Az ellenforradalom győzelme a tőkések győzelme. De a munkások nem nyugszanak meg életük gyökeres megjavítása nélkül. Ezért elkerülhetetlen az elszánt harc a tőkések ellen.
Az ellenforradalom győzelme a háború továbbfolytatását jelenti, de a háború nem tarthat sokáig, mert az egész ország fuldoklik terhe alatt.
Az ellenforradalom győzelme ezért nem tartós, csak pillanatnyi.

Az újabb forradalomé a jövő.

Csak a teljes népuralom adhat földet a parasztoknak, csak az szabályozhatja az ország gazdasági életét és biztosíthatja a békét, amelyre oly nagy szükségük van Európa sokat szenvedett népeinek.

„Rabócsij i Szóidat” („Munkás és Katona”) 1. sz.
1917. július 23.
Aláírás nélkül.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

A kadetok győzelme
– írta: J. V. Sztálin –

A miniszteri kavargásnak, úgy látszik, még nincsen vége. A kadetok még mindig alkudoznak Kerenszkijjel. A „kombinációk” egymást érik.

A kadetok természetesen belépnek a kormányba, hiszen minden az ő utasításaik szerint történik. Csernov talán marad. Ceretelit a jelek szerint „nem akarják” tovább. Cereteli „kellett” a munkások lefegyverzésére. A munkások lefegyverzésével szerepét eljátszotta. „A mór megtette kötelességét, a mór mehet”. Öt majd Avxentyjev helyettesíti.

De persze itt nem személyekről van szó. Csernov, Cereteli vagy valaki harmadik hasonszőrű — nem mindegy-e? Ki ne tudná, hogy ezek a gyász-zimmerwaldisták a Hendersonoknál és Thomasoknál nem rosszabbul szolgálták az imperializmus ügyét?

Ismétlem, itt nem személyekről van szó.

Arról van szó, hogy ebben a tülekedésben, ebben a tárcahajhászásban stb., aminek alapja a hatalomért folyó harc — a kadetok vonala kerekedett felül: az ellenforradalom vonala a belpolitikában, a „végsőkig menő háború” vonala a külpolitikában.

A kérdés ugyanis ez volt:

Vagy folytatni a háborút és akkor — teljes függés az angol és amerikai pénzpiactól, a kadetok uralma, a forradalom megzabolázása, mert sem a kadetok, sem a „szövetséges” tőke nem érezhetnek együtt az orosz forradalommal.

Vagy átadni a hatalmat a forradalmi osztály kezébe, szétszakítani a szövetséges tőke pénzügyi láncát, amelyek megkötik Oroszország kezét-lábát, kihirdetni a békefeltételeket és a földbirtokosok és a tőkések nyereségeinek rovására rendezni a zilált nemzetgazdaságot.

Harmadik út nincs, s a mensevikeknek és eszereknek, akik harmadik utat kerestek, elkerülhetetlenül meg kellett bukniok.

A kadetok ebben a tekintetben józanabbnak bizonyultak.

„A hatalomnak határozottan szakítania kell a zimmerwaldizmus és az «utópista» szocializmus vészes törekvéseivel” — írja a „Récs”.

Más szóval: háborút minden fenntartás nélkül, háborút a végsőkig.

„Le kell vonni a végső következtetést” — mondja Nyekrászov az ismert tanácskozáson: vagy vegyék kezükbe a hatalmat (a Szovjetnek mondja), vagy pedig tegyék lehetővé másoknak a hatalom átvételét.

Más szóval: vagy forradalom, vagy ellenforradalom.

A mensevikek és az eszerek lemondtak a forradalmi útról, tehát elkerülhetetlenül a kadetok uralma, az ellenforradalom uralma alá kellett kerülniök.

Mert a kadetok — biztosított belső kölcsön.
Mert a kadetok — barátság a szövetséges tőkével, vagyis biztosított külső kölcsön.

A pénz pedig nagyon kell a hátország és különösen a front bomlása miatt. . .

Ez a „válság” veleje.

Ez a kadetok győzelmének értelme.

Hogy milyen tartós lesz ez a győzelem, az a közeljövőben elválik.

Rabócsij i Szoldat” („Munkás és Katona”) 2. sz.
1917. július 24.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Ma 101 éve győzött ELŐSZÖR az ESZME!

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme

A felkelés kezdete

Az Ideiglenes Kormány szerette volna megelőzni a forradalom erőit. Október 24-én reggel a tisztiiskolások egysége elfoglalta a „Rabocsij Puty”, a bolsevik párt központi sajtóorgánumának szerkesztőségét és nyomdáját. Ezután a Szmolnijt akarták hatalmukba keríteni, hogy letartóztassák az FKB tagjait, de itt ellenállásba ütköztek. Erősítésként a Téli Palotába küldték a női önkéntes zászlóaljat, az Ideiglenes Kormány egyik kedvenc alakulatát. A Palota téren ágyúkat állítottak fel. A tisztiiskolások csapatai elfoglalták a pályaudvarokat, a Néva- hidakat, a kormányhivatalokat. A Néván tartózkodó „Aurora” cirkáló parancsot kapott, hogy fusson ki a tengerre. A fővárosi katonai körzet vezérkara leváltottnak nyilvánította és katonai bíróság elé utalta az FKB biztosait.

Az események alakulása Lenin véleményét támasztotta alá. Világossá vált, hogy még a II. szovjetkongresszus előtt fegyverrel kell dönteni a hatalom kérdésében. A Központi Bizottság október 24-e reggelén összeült rendkívüli értekezlete forradalmi csapatokat küldött a „Rabocsij Puty” szerkesztőségének és nyomdájának felszabadítására, hogy lehetővé tegye a következő lapszám megjelenését. Az értekezlet meghallgatta a Forradalmi Katonai Bizottság jelentését a felkelés előkészületeinek befejezéséről, és elhatározta, hogy a Központi Bizottság újabb tagjait küldi az FKB-ba. Az Ideiglenes Kormány tevékenységének ellenőrzésével Szverdlovot, a posta- és távíróhivatali dolgozók összekötőjeként Dzierzynskit bízták meg. A Péter-Pál-erődben megszervezték a felkelés „tartalék vezérkarát”.

A burzsoázia forradalomellenes megelőző intézkedéseivel taktikai sikert ért el. Végső soron azonban ez a lépés mégis politikailag hátrányos helyzetet teremtett a kormány számára. A bolsevik párt a felkelés megindításakor joggal hivatkozhatott a pogromok elleni védelemre, s ezzel szélesebb tömegbázist teremthetett a döntő fellépéskor.

Az FKB a korábban kidolgozott terv alapján mozgásba hozta a forradalmi erőket. A vörösgárdisták és tengerészek kiűzték a tisztiiskolásokat a „Rabocsij Puty” szerkesztőségéből és nyomdájából. A Szmolnijba egymás után érkeztek a vörösgárdisták és a katonaforradalmárok egységei. A munkások között fegyvert osztottak. A vörösgárdisták és a felkelő katonák megszállták Petrográd elővárosait, különös gonddal zárták el a front felé vezető utakat. Az FKB parancsára harci készültségbe helyezték a Péter-Pál-erőd ágyúit. A bizottság semmisnek nyilvánította az „Aurora” cirkálónak adott kormányparancsot. Október 24-én estére a vörösgárdisták már elfoglalták a távíróhivatalt és a fontosabb hidakat.

Lenin, a felkelés irányítója

A forradalom vezére ezalatt egy konspirációs célokat szolgáló lakásban tartózkodott. Október 24-én este levelet intézett a Központi Bizottsághoz, amelyben biztonság okából szinte ultimátumszerűen, drámai hangon követelte, hogy még az éjszaka folyamán döntsék meg az Ideiglenes Kormányt. A Központi Bizottság elfogadta a javaslatot, és utasítást adott Leninnek, jelenjen meg a Szmolnijban és vegye át a felkelés vezetését. Lenin eleget tett a határozatnak; G. I. Lomov, az események ismert bolsevik szereplője jegyezte fel emlékiratában, hogy október 24-én napközben és este még bizonyos mértékig várakozó hangulat uralkodott a Szmolnijban. Amikor azonban megjelent Lenin, a helyzet perceken belül megváltozott: ettől fogva megszűnt az ingadozás és óvatoskodás.

Október 25-ére virradó éjszaka a forradalmi csapatok elfoglalták a Miklós-hidat. Kronstadtból és Helsingforsból (Helsinki) hadihajók és tengerészegységek érkeztek. Október 25-én napközben az új erők bevonásával folytatódott a főváros fontosabb stratégiai pontjainak és körzeteinek megszállása. A felkelők kezébe került a telefonközpont, az Állami Bank, a Mária-palota, a Varsói pályaudvar, a Palota-híd, a hadügyminisztérium.

A felkelés szervezetten és tervszerűen bontakozott ki. Ezt még az ellenségnek is el kellett ismernie. A petrográdi katonai körzet parancsnoka például ezt közölte a főhadiszállással: „A helyzet Petrográdban fenyegető. Nincs utcai tüntetés vagy kilengés, de tervszerűen folyik az intézmények és pályaudvarok elfoglalása, egyes személyek letartóztatása.”

A Téli Palota ostroma. A fegyveres felkelés győzelme

Október 25-én reggel már csak a Téli Palota, a vezérkar épülete és a Palota tér körüli néhány ház volt az Ideiglenes Kormány kezében. A felkelés tulajdonképpen győzelmet aratott. Kerenszkij délelőtt 11 órakor az amerikai követség gépkocsiját is igénybe véve, kíséretével együtt megszökött a városból.

Ekkor már megjelent a Forradalmi Katonai Bizottság Lenin által fogalmazott kiáltványa, amely hírül adta a felkelés győzelmét: „Az Ideiglenes Kormány meg van döntve. Az államhatalom a petrográdi proletariátus és helyőrség élén álló Forradalmi Katonai Bizottság kezébe ment át, amely a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetjének szerve.

Az ügy, amelyért a nép harcolt: a demokratikus béke haladéktalan felajánlása, a földesúri földtulajdon megszüntetése, a termelés munkásellenőrzése, a szovjet kormány alakítása — biztosítva van.”

Nem sokkal később megnyílt a Petrográdi Szovjet ülése, amelyen – a júliusi napok óta — a nyilvánosság előtt első ízben szólalt fel Lenin.

Az Ideiglenes Kormány a megerősített Téli Palotába zárkózott, folytatta az ellenállást, és abban reménykedett, hogy a frontról érkező csapatok kiszabadítják szorult helyzetéből. A palota körül összevont maradék katonai csoportok összlétszáma elérte az 1800 főt. Négy páncélautójuk, hat ágyújuk és sok gépfegyverük volt.

A Forradalmi Katonai Bizottság nagy erőket összpontosított a Téli Palota ostromára. A vállalkozásban több vörösgárdista egység és számos ezred katonái vettek részt. Az ostromlók felvonultatták a páncélgépkocsizókat is. Bekapcsolódott az ostromba a kronstadti tengerészek újonnan érkezett nagyobb egysége.

A Téli Palota bevételének irányítását Antonov-Ovszejenko, Podvojszkij és Csudnovszkij „trojkájára”, háromtagú kollektívájára bízták. Az Ideiglenes Kormány tagjainak ultimátumot küldtek: azonnal szüntessék be az ellenállást. A miniszterek nem válaszoltak.

Este kilenc órakor az „Aurora” cirkáló vaktöltéssel leadott ágyúlövése jelt adott a rohamra. A Péter—Pál-erőd ágyúi néhány tűzcsapást mértek a Téli Palotára. A felkelőknek először a Téli Palota kórházán keresztül sikerült beszivárogniuk, majd rohamra indultak a vörösgárdisták, a tengerészek és a katonák ezrei, de súlyosabb vérontásra nem került sor. Éjjel két órára a palota őrségét lefegyverezték, a kormány tagjait letartóztatták, majd a Péter-Pál-erődbe kísérték. Az őrség embereit, miután becsületszavukat adták, hogy nem támadnak a szovjethatalomra, hazabocsátották.

Lenin követelése szerint a hatalom kérdése ténylegesen még a II. szovjetkongresszus előtt eldőlt.

A szovjetek II. összoroszországi kongresszusa (október 25—27)

A Téli Palotát már csaknem bevették a felkelők, amikor a Szmolnijban 22 óra 45 perckor megkezdte tanácskozásait a II. szovjetkongresszus. A küldöttek több mint 402 helyi szovjetet képviseltek. A kongresszus megnyitásakor számba vett 670 küldött közül csak 390 tartozott a bolsevikokhoz. A kongresszus elnökségében 14 bolsevik (Lenin, Antonov-Ovszejenko, Zinovjev, Kamenyev, Kollontaj, Krilenko, Lunacsarszkij, Muranov, Nogin, Rikov, Rjazanov, Szkljanszkij, Sztucska, Trockij), 7 baloldali eszer (Gutman, Zaksz, Kamkov, Karelin, Kahovszkaja, Misztyiszlavszkij, Szpiridonova) és egy ukrán szocialista (Kulicsenko) foglalt helyet.

A kongresszus első ülését a hatalom kérdésének szentelték. A mensevikek és az eszerek az Ideiglenes Kormánnyal vívott harc beszüntetését követelték. Abban reménykedtek, hogy ilyenformán megmenthetik az Ideiglenes Kormányt a frontról útnak indult ellenforradalmi csapatok megérkezéséig. Kísérleteik meghiúsulása után elhagyták a kongresszust.

A II. szovjetkongresszus elfogadta a Lenin tollából származó és Lunacsarszkij által felolvasott „Munkások, katonák és parasztok!” kezdetű felhívást, amely kimondotta, hogy a kongresszus kezébe veszi a hatalmat. Ekkor a baloldali eszerek, az „internacionalista mensevikek”, a Bund és a Poalé Cion (a cionisták szervezete) képviselői visszatértek a terembe. A baloldali eszerek csatlakoztak a felhíváshoz, az utóbbiak tartózkodtak a szavazástól.

Ezzel a kongresszus kikiáltotta a szovjethatalmat, a proletariátus diktatúrájának államformáját. Létrejött a világtörténelem első munkás-paraszt állama.

Dekrétum a békéről

Október 26-án a kongresszus meghallgatta Lenin beszámolóját a béke ügyéről, majd egyhangúlag elfogadta az általa előterjesztett dekrétumot. A békéről szóló dekrétum határozottan elítélte az imperialista, rabló jellegű háborúkat. A szovjet kormány valamennyi hadviselő országnak és kormányainak ajánlatot tett az igazságos és demokratikus békére vonatkozó tárgyalások azonnali megindítására, és javasolta egy három hónapnál hosszabb időre szóló fegyverszünet megkötését. A dekrétum elítélte az annexiókat, bármiféle formában jelentkezzenek is, s kinyilvánította a népek egyenjogúságát, tekintet nélkül lélekszámúkra, gazdasági és kulturális fejlődésük színvonalára. Tudatta a világ közvéleményével, hogy a szovjet kormány megszünteti a titkos diplomáciát, a rabló jellegű titkos szerződéseket, a tárgyalásokat pedig nyíltan, a népek közvetlen ellenőrzésével óhajtja folytatni.

A dekrétum elfogadásával vége szakadt a cári kormány és az Ideiglenes Kormány által folytatott imperialista külpolitikának. Szövegében kifejezést nyert a különböző társadalmi rendszerben élő országok békés egymás mellett éléséről szóló lenini tanítás.

Dekrétum a földről

A szovjetek kongresszusának második történelmi jelentőségű rendeletét, a földről szóló dekrétumot is Lenin hasonló tárgyú beszámolója alapján fogadták el, s ezzel egy csapásra megsemmisítették a földesúri földtulajdont. A földbirtokosok, a kolostorok és az egyházak földjeit, valamint a koronabirtokokat minden élő és holt felszerelésükkel, majorsági épületeikkel és minden tartozékukkal megváltás nélkül átadták a paraszti földbizottságoknak és a parasztküldöttek kerületi szovjetjeinek.

A dekrétum megszüntette a föld-magántulajdont; a földet össznépi tulajdonná nyilvánította, vagyis kikiáltotta a föld nacionalizálását. A rendelkezések végrehajtási utasításaként minden változás nélkül a dekrétumba foglalták azt a tervezetet, amelyet még az Októberi Forradalom előtt az „Izvesztyija Vszerosszijszkovo Szovjeta Kresztyjanszkih Gyeputatov” című eszer irányzatú lap szerkesztősége állított össze 242 paraszti választói körzet utasítása alapján.

Ennek megfelelően a dekrétum kimondotta az ún. egyenlősítő földhasználatot: a földet meghatározott munka-, illetőleg szükséglett norma alapján szétoszthatták a parasztok között. Az egyenlősítő földhasználat eszméje nem a bolsevik párt, hanem az eszer párt programjának tartozéka volt. Az adott körülmények között azonban a parasztság többsége az egyenlősítő földhasználattól várta sorsa jobbrafordulását. A bolsevik pártnak a munkás-paraszt szövetségért folytatott harc e szakaszán fel kellett karolnia ezt az eszmét, engedményt kellett tennie a parasztságnak — mindenekelőtt a középparasztoknak.

A nyugat-európai országoktól eltérően, az oroszországi parasztságot nem a burzsoá forradalom, hanem a proletariátus által vezetett szocialista forradalom juttatta földhöz, ez szabadította meg a még meglevő feudális maradványoktól.

A dekrétum végrehajtása következtében hozzávetőlegesen 150 millió hektár föld került össznépi tulajdonba. A paraszttömegek megszabadultak a bankoknak, a földbirtokosoknak, a kulákoknak és az uzsorásoknak járó tartozásoktól. Egyedül a Parasztbanknál 1500 millió rubelre tehető követelés vált semmissé. A parasztság megszabadult a bérleti díjaktól és a vásárolt földek után járó törlesztésektől. Az utóbbiak együttes összege elérte a 700 millió aranyrubelt. A föld nacionalizálása megkönnyítette a mezőgazdaság szocialista átalakítását.

A szovjet kormány megalakulása

A szovjetek kongresszusa megalakította a világ első munkás-paraszt kormányát, a Népbiztosok Tanácsát. Elnökké V. I. Lenint, belügyi népbiztossá A. I. Rikovot, földművelésügyi népbiztossá V. P. Miljutyint, munkaügyi népbiztossá A. G. Sljapnyikovot, kereskedelem- és iparügyi népbiztossá V. P. Nogint, közoktatásügyi népbiztossá A. V. Lunacsarszkijt, pénzügyi népbiztossá I. I. Sztyepanovot (Szkvorcovot), külügyi népbiztossá L. D. Trockijt, igazságügyi népbiztossá G. I. Lomovot (Oppokovot), élelmezésügyi népbiztossá I. A. Tyeodorovicsot, a posta- és távíróügyek népbiztosává I. P. Glebovot (Avilovot) nevezték ki. A Hadügyi Népbiztosság vezetését háromtagú kollektívára bízták, ennek tagjai V. A. Antonov (Ovszejenko), Ny. V. Krilenko és P. J. Dibenko voltak. A Nemzetiségügyi Népbiztosság elnöke I. V. Sztálin lett.

A szovjet kormányt teljes egészében a felkelést irányító egyetlen párt, a bolsevik párt ismert személyiségeiből állították össze. E határozat ellen a kisebbséget képviselő internacionalista mensevikek, a baloldali eszerek és a jobboldal befolyása alatt álló vasutasszövetség küldöttei tiltakoztak, akik „egynemű szocialista kormányt” követeltek a bolsevikok kiszorításának szándékával. A kormánynak a baloldali eszerek irányában történő kiszélesítésére — a kisebbség álláspontjától függetlenül — tárgyalások indultak.

Trockij helyett rövid ideig Zinovjev lett a Petrográdi Szovjet elnöke, de az utóbbi újabb politikai nézeteltérések miatt, átmenetileg kilépett a párt Központi Bizottságából. (Zinovjev azokhoz csatlakozott, akik olyannyira ki akarták bővíteni a Népbiztosok Tanácsának kereteit, ami súlyosan veszélyeztette volna a bolsevik párt vezető szerepét és egyáltalán a szovjethatalom létét.) A szovjetek II. kongresszusa új Végrehajtó Bizottságot választott, amelyben bolsevik többség alakult ki. Első elnökévé Kamenyevet választották. A szovjetek II. összoroszországi kongresszusa megerősítette a petrográdi felkelés, a szocialista forradalom győzelmét.

A Népbiztosok Tanácsa kifejezés ekkor keletkezett. A cári és a Kerenszkij-féle kormányok annyira gyűlöletessé tették a tömegek szemében a miniszter és a miniszterelnök megjelölést, hogy célszerűnek látszott, ha az új hatalom legfőbb képviselői — legalább átmenetileg — nevükben is megkülönböztetik magukat a régi idők minisztereitől. Az erre alkalmas megjelölést – a komisszár, vagyis a megbízott, illetve biztos jelentésű kifejezést – a francia forradalmaktól kölcsönözték, és a népi jelzővel nyomatékosították. Mivel pedig a régi orosz kormányokban antidemokratikus egyeduralmi viszonyok alakultak ki, az új hatalom a kormány elnevezést sem akarta használni, hanem e helyett a Népbiztosok Tanácsa nevet vette fel; ezzel a szovjet főhatalom közösségi, kollektív jellegét is hangsúlyozta.

A szovjetek II. kongresszusán a hatalom és a béke kérdése állt a figyelem központjában. A nemzetiségi népbiztosság megalakítása és a népek önrendelkezési jogának meghirdetése azonban bizonyította, hogy a szocialista hatalom azonnal hozzákezdett a nemzetiségi kérdés forradalmi megoldásához. A kongresszus dokumentumai az új államot ekkor még „Oroszországi Köztársaságnak” nevezték. Mivel a szocialista föderalizálás gyakorlati kérdései nem voltak kidolgozva, a szovjet állam, fennállásának első néhány hetében, „unitarisztikus” államként képviselte a különféle népek érdekeit.

A Népbiztosok Tanácsa ellen azonnal megkezdődött az ellenforradalmi burzsoázia és a megalkuvó eszer és mensevik vezetők mozgolódása. Vezető szervüket is megalakították, s azt képmutató módon „Hon- és Forradalommentő Bizottságnak” keresztelték. Ez a testület lármás propagandát kezdett a bolsevik párt Központi Bizottsága, amint mondották: „Marx 12 apostola” ellen. Az ellenforradalmi bizottság „igazi német szertelenségnek” nevezte a szovjethatalmat, vele szemben pedig a régi jó „kozák szellemre” hivatkozott. A „Hon- és Forradalommentő Bizottság” sorsát végül fegyveres lázadásuk kimenetele döntötte el.

(idézet: – A Szovjetunió története – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Írta: J. V. Sztálin

Felszólalások az oroszországi szociáldemokrata (bolsevik) munkáspárt petrográdi szervezetének rendkívüli konferenciáján

1917. július 16—20
1. A Központi Bizottság beszámolója a júliusi eseményekről
Július 16

Elvtársak!

Pártunkat, különösen pártunk Központi Bizottságát azzal vádolják, hogy a július 3-i és 4-i tüntetést ő kezdeményezte és szervezte abból a célból, hogy a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságát a hatalom megragadására kényszerítse, ha pedig az nem hajlandó kezébe venni a hatalmat — saját maga ragadja meg azt.

Mindenekelőtt ezeket a vádakat kell megcáfolnom. Július 3-án a géppuskás ezred két képviselője berontott a bolsevikok konferenciájának ülésére és kijelentette, hogy az első géppuskás ezred részt vesz a tüntetésen. Mint emlékeznek rá, mi azt válaszoltuk a küldötteknek, hogy párttagok nem cselekedhetnek pártjuk határozata ellenére, az ezred képviselői azonban tiltakoztak, kijelentvén, hogy inkább kilépnek a pártból, de nem cselekszenek az ezred határozata ellen.

Pártunk Központi Bizottsága a mai helyzetben célszerűtlennek tartotta a petrográdi munkások és katonák tüntetését. A Központi Bizottság célszerűtlennek tartotta azt, mivel világos volt, hogy a kormány által tervezett támadás a fronton nem más, mint kaland, hogy a katonák, nem ismerve a támadás célját, nem mennek támadásba, hogy petrográdi tüntetésünk esetén a forradalom ellenségei ránk háríthatják a felelősséget, ha a fronton meghiúsul a támadás. Azt akartuk, hogy a támadás meghiúsulásáért a kaland igazi bűnöseire háruljon a felelősség.

De a tüntetés megkezdődött. A géppuskások megbízottakat küldtek a gyárakba. Hat órakor már hatalmas munkás- és katonatömegek voltak az utcán. Öt órakor a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának ülésén a párt Központi Bizottsága és a konferencia nevében hivatalosan kijelentettem, hogy a tüntetés ellen határoztunk. Aki tehát ezek után a tüntetés megszervezésével vádol bennünket, az arcátlan rágalmazóhoz méltó módon hazudik.

A tömegek fellépését nem tudtuk megakadályozni. Volt-e joga pártunknak arra, hogy kezeit mosva félreálljon? Tekintettel a komolyabb bonyodalmak lehetőségére, nem volt jogunk félreállni — mint a proletariátus pártjának, be kellett avatkoznunk a mozgalomba, hogy békés és szervezett mederbe tereljük azt, anélkül, hogy a hatalom fegyveres megragadását tűztük volna ki célul.

Emlékeztetem önöket egy hasonló esetre munkásmozgalmunk történetéből. 1905. január 9-én, amikor Gapon a cár elé vezette a tömegeket, a párt nem vonakodott együtt menni a tömeggel, noha tudta, hogy félrevezetik azt. Most, amikor a tömegek nem Gapon jelszavaival, hanem a mi jelszavainkkal mentek az utcára, még kevésbé állhattunk félre. Be kellett avatkoznunk, mint szabályozónak, mint fékező pártnak, hogy megóvjuk a mozgalmat a lehetséges bonyodalmaktól.

A mensevikek és az eszerek a munkásmozgalom vezetésére tartanak igényt, de nem úgy viselkednek, mint akik képesek a munkásmozgalom vezetésére. A bolsevikok ellen intézett támadásaikkal csak azt bizonyítják, hogy egyáltalán nem értik a munkásosztály pártjának kötelességeit. A munkások legutóbbi megmozdulásáról úgy beszélnek, ahogy csak azok beszélhetnek, akik szakítottak a munkásosztállyal.

Pártunk Központi Bizottsága, a Petrográdi Bizottság és a Katonai Szervezet éjjel olyan határozatot hozott, hogy beavatkozik a munkások és katonák ösztönös megmozdulásába. A mensevikek és az eszerek, látva, hogy minket több mint 400 000 katona és munkás követ, hogy a talaj kicsúszik a lábuk alól, a munkások és katonák tüntetését a Szovjetek ellen irányuló akciónak nyilvánították. Állítom, hogy július 4-én este, mikor a bolsevikokat a forradalom árulóinak nyilvánították, a mensevikek és az eszerek elárulták a forradalmat, felrobbantották az egységes forradalmi frontot és szövetséget kötöttek az ellenforradalommal. Csapást mérve a bolsevikokra, csapást mértek a forradalomra.

Július 5-én a mensevikek és az eszerek kihirdették a hadiállapotot, vezérkart szerveztek és minden ügyet rábíztak a katonai klikkre. Ilyképpen mi, akik azért harcoltunk, hogy minden hatalom a Szovjeteké legyen — a Szovjetek fegyveres ellenségének helyzetébe kerültünk. Olyan helyzet alakult ki, hogy a bolsevikok csapatai szembekerülhettek a Szovjetek csapataival. Őrültség lett volna részünkről, ha ilyen helyzetben harcba bocsátkoztunk volna. Azt mondottuk a Szovjetek vezetőinek: a kadetok eltávoztak, lépjetek blokkra a munkásokkal, legyen a hatalom a Szovjeteknek felelős. De ők hitszegést követtek el, felvonultatták ellenünk a kozákokat, a hadapródiskolásokat, a pogromhősöket, egyes frontról érkezett ezredeket, félrevezetve őket azzal, hogy a bolsevikok a Szovjetek ellen készülnek. Magától értetődik, hogy ilyen helyzetben nem vehettük fel a harcot, amelybe a mensevikek és az eszerek bele akartak sodorni. Elhatároztuk, hogy visszavonulunk.

Július 5-én tárgyalásokat folytattunk a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságával, személy szerint Liberrel. Liber a következő feltételek elfogadását követelte: mi, vagyis a bolsevikok, eltávolítjuk a Kseszinszkaja-palotát védő páncélgépkocsikat, a matrózok kivonulnak a Péter-Pál-erődből és visszatérnek Kronstadtba. Mi beleegyeztünk, azzal a feltétellel, hogy a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága pártszervezeteinket megóvja az esetleges összerombolástól. Liber, a Központi Végrehajtó Bizottság nevében, biztosított bennünket, hogy feltételeinket teljesíteni fogják, hogy a Kseszinszkaja-palota rendelkezésünkre fog állni mindaddig, amíg nem kapunk állandó helyiséget. Mi beváltottuk ígéreteinket. A páncélgépkocsikat visszavontuk, a kronstadtiak hajlandók voltak visszamenni, de csak fegyveresen. Ellenben a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága nem teljesítette egyetlen kötelezettségét sem. Július 6-án Kuzmin, az eszerek katonai megbízottja, telefonon közölte azt a követelést, hogy háromnegyed órán belül ürítsük ki a Kseszinszkaja-palotát és a Péter-Pál-erődöt, mert ellenkező esetben fegyveres erőt küld ellenünk. Pártunk Központi Bizottsága úgy döntött, hogy minden módon kerülni kell a vérontást. A Központi Bizottság engem küldött a Péter-Pál-erődbe, ahol a matrózokból álló helyőrséget sikerült rábeszélnem, hogy térjenek ki a harc elől, mivel a helyzet olyan fordulatot vett, hogy harc esetén szembe kerülhetünk a Szovjetekkel. A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának képviseletében a mensevik Bogdánovval együtt elmegyek Kuzminhoz. Kuzminnál minden kész a harcra: tüzérség, lovasság, gyalogság. Rábeszéljük, hogy ne alkalmazzon fegyveres erőt. Kuzmin elégedetlen, hogy „a civilek mindig akadályozzák beavatkozásukkal”, és kelletlenül veti magát alá a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága követelésének. Előttem világos, hogy a katonai eszerek vért akartak, hogy „megleckéztessék” a munkásokat, katonákat és matrózokat. Megakadályoztuk őket hitszegő tervük megvalósításában.

Az ellenforradalom ezalatt támadásba ment: a „Právdá”-t és a „Trud”-ot összerombolják, elvtársainkat verik, gyilkolják, lapjainkat betiltják stb. Az ellenforradalom élén a kadét párt Központi Bizottsága áll, mögötte pedig ott áll a hadsereg vezérkara és tisztikara — szóval ugyanannak a búrzsoáziának a képviselői, amely folytatni akarja a háborút és nyerészkedni akar rajta.

Az ellenforradalom napról-napra erősödött, Valahányszor magyarázatért fordultunk a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságához, mindannyiszor meggyőződtünk, hogy a Központi Végrehajtó Bizottság nem tudja elejét venni a túlkapásoknak, hogy a hatalom nem a Központi Végrehajtó Bizottság, hanem a kadetpárti és katonai klikk kezében van — ez a klikk vezeti az ellenforradalmat.

A miniszterek egymásután repülnek, mint a bábok. A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságát a rendkívüli moszkvai tanácskozással akarják helyettesíteni, ahol a Központi Végrehajtó Bizottság 280 tagja a burzsoázia száz és száz nyílt képviselője között el fog veszni, mint a legyek a tejben.

A bolsevizmus növekedésétől megrémült Központi Végrehajtó Bizottság szégyenletes szövetséget köt az ellenforradalommal és annak minden követelését teljesíti: kiszolgáltatja a bolsevikokat, a balti küldöttséget letartóztatja, lefegyverzi a forradalmi katonákat és munkásokat. Mindezt nagyon egyszerűen rendezik meg: a „honvédő” klikk provokációs lövöldözésekkel ürügyet teremt a lefegyverzésre és hozzáfog a lefegyverzéshez. Így történt például a szesztrorecki munkásokkal, akik nem is vettek részt a tüntetésen.

Mindennemű ellenforradalom első ismérve — a munkások és a forradalmi katonák lefegyverzése. Nálunk ezt a sötét ellenforradalmi munkát Cereteli és a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságából való más „szocialista miniszterek” kezével végezték el. Éppen ez a legfőbb veszély. A „forradalom megmentésének kormánya” a forradalom fojtogatásával „erősíti” a forradalmat.

A mi feladatunk az, hogy erőt gyűjtsünk, megszilárdítsuk meglevő szervezeteinket és visszatartsuk a tömeget az elhamarkodott akcióktól. Az ellenforradalomnak előnyös volna, ha most harcra kényszeríthetne bennünket, nekünk azonban nem szabad felülni a provokációnak, maximális forradalmi kitartást kell tanúsítanunk. Ez pártunk Központi Bizottságának általános taktikai vonala.

Ami pedig azt az aljas rágalmat illeti, hogy vezéreink német pénzen dolgoznak, a párt Központi Bizottságának álláspontja a következő: a proletariátus forradalmi vezéreit minden burzsoá országban megrágalmazták azzal a váddal, hogy árulók. Ezt teszik Németországban — Liebknechttel, Oroszországban — Leninnel. A párt Központi Bizottsága nem csodálkozik azon, hogy az orosz burzsoák a „nem kívánatos elemek” elleni harc e kipróbált módszeréhez folyamodnak. A munkásoknak nyíltan meg kell mondaniok, hogy vezéreiket feddhetetleneknek tekintik, egyetértenek velük és ügyük részeseinek tartják magukat. Maguk a munkások kérték fel a Petrográdi Bizottságot, hogy dolgozzon ki egy tiltakozás-tervezetet vezéreink üldözése ellen. A Petrográdi Bizottság kidolgozta ezt a tervezetet, amelyet a munkások ezrei fognak aláírni.

Ellenségeink, a mensevikek és az eszerek, elfelejtették, hogy az eseményeket nem egyes személyek, hanem a forradalom földalatti erői idézik elő, tehát az ohrána álláspontjára helyezkedtek.

Tudják, hogy a „Právdá”-t július 6-án betiltották, a „Trud” nyomdáját lepecsételték, a nyomozóhatóságok pedig azt felelik, hogy minden valószínűség szerint akkor nyitják ki, ha majd a nyomozás befejeződött. A nyomda bezárásának idejére körülbelül 30 000 rubelt kell kifizetni a ,,Právda” és a nyomda szedőinek és alkalmazottainak.

A júliusi események után, azok után, ami ez alatt az idő alatt történt, az eszereket és a mensevikeket nem tekinthetjük többé szocialistáknak. A munkások most szociál-börtönőröknek nevezik őket.

Aki ezek után a szociál-börtönőrökkel való egységről beszél, az bűnt követ el. Más jelszót kell kiadni: egységet balszárnyukkal — az internacionalistákkal, akikben még maradt forradalmi becsület és akik készek harcolni az ellenforradalom ellen.
Ez a párt Központi Bizottságának vonala.

2. Előadói beszéd a jelen helyzetről
Július 16

Elvtársak!

A jelen helyzet jellemző vonása — a hatalom válsága. E kérdés körül egyéb, másodrendű kérdések csoportosulnak. A hatalom válsága a hatalom ingatagságában jut kifejezésre: elérkezett az a pillanat, amikor a hatalom parancsait vagy kinevetik, vagy vállvonogatva napirendre térnek fölöttük és senki sem hajlandó teljesíteni azokat. A hatalom iránti bizalmatlanság messze terjed a lakosság legszélesebb rétegeiben. A hatalom inog. Ez a hatalom válságának alapja.

Most a hatalom harmadik válságát éljük át. Az első válság: a cári hatalom válsága volt, mely azzal végződött, hogy a cári hatalom megszűnt. A második válság — az első Ideiglenes Kormány válsága, amelynek az volt az eredménye, hogy Miljukov és Gucskov kilépett a kormányból. A harmadik válság — a koalíciós kormány válsága, mikor a hatalom ingatagsága elérte tetőfokát. A szocialista miniszterek Kerenszkij rendelkezésére bocsátják tárcáikat, a burzsoázia pedig bizalmatlanságának ad kifejezést Kerenszkij jel szemben. Megalakult a kormány, amely már másnap ugyanolyan ingatag helyzetbe került.

Nekünk, marxistáknak, nemcsak formai szempontból, hanem elsősorban osztályszempontból kell vizsgálni a válság kérdését. A hatalom válsága nem más, mint éles, nyílt osztályharc a hatalomért. Az első válság azzal végződött, hogy a földbirtokosok hatalmát a burzsoázia hatalma váltotta fel, amelyet a proletariátus és a kispolgárság érdekeit „képviselő” Szovjetek támogattak. A második válság azzal végződött, hogy a nagy burzsoázia és a kispolgárság egyezségre lépett, mely a koalíciós kormányban jutott kifejezésre. A hatalom mind az első, mind a második válság idején a munkások forradalmi megmozdulásai ellen harcolt (február 27-e és április 20—21-e). A második válság a Szovjetek „javára” dőlt el, oly módon, hogy a Szovjetek „szocialistái” beléptek a burzsoá kormányba. A harmadik válság idején a katonák és a munkások nyíltan fölvetették azt a kérdést, hogy a dolgozók — a kispolgári és a proletár demokrácia — ragadják meg a hatalmat és a kormányból távolítsák el a tőkés elemeket.

Mi idézte elő a harmadik válságot?
Most az egész „bűnt” a bolsevikokra hárítják. Azt állítják, hogy a július 3-i és 4-i megmozdulás élezte ki a válságot. Már Marx megmondotta, hogy az ellenforradalom a forradalom minden egyes előre tett lépésére visszafelé tett lépéssel válaszol. A bolsevikok a július 3-i és 4-i megmozdulást forradalmi lépésnek tekintik, s ezért, ha a szocializmus renegátjai a bolsevikoknak tulajdonítják azt a tiszteletreméltó szerepet, hogy ők voltak az előrehaladás úttörői, mi készséggel vállaljuk ezt a megtiszteltetést. De a hatalomnak ez a válsága nem a munkások javára dőlt el. Ki a hibás ebben? Ha a mensevikek és az eszerek a munkásokat és a bolsevikokat támogatták volna, az ellenforradalmat legyőztük volna, ők azonban a bolsevikokat ütötték, a forradalmi egységfrontot szétzúzták, minek következtében a válság olyan fordulatot vett, amely nemcsak a bolsevikok számára volt kedvezőtlen, hanem számukra, az eszerek és mensevikek számára is.
Ez volt a válság kiéleződésének első tényezője.

A második tényező az volt, hogy a kadetok kiléptek a kormányból. A kadetok megszimatolták, hogy a helyzet rosszabbodni fog, hogy a gazdasági válság fokozódik, a pénz kevés, és ezért jobbnak látták, ha kereket oldanak. Távozásuk Konoválov bojkottjának volt a folytatása. Miután ráeszméltek a kormány ingatag helyzetére, a kadetok elsőnek léptek ki a kormányból.

A harmadik tényező, amely feltárta és kiélezte a hatalom válságát — csapataink veresége a fronton. A háború kérdése most a fő kérdés, körülötte forog országunk külső és belső életének valamennyi többi kérdése. És a kormány ebben a fő kérdésben is kudarcot vallott. Már a kezdet kezdetén világos volt, hogy a fronton elrendelt támadás nem egyéb, mint kaland. Olyan hírek járnak, hogy százezrek estek fogságba, hogy a katonák fejvesztetten menekülnek. Aki a front „felbomlását” kizárólag a bolsevikok agitációjának tudja be, az túlozza a bolsevikok befolyását. Nincs az a párt, amely ekkora terhet fel tudna emelni. Mi a magyarázata annak, hogy mintegy 200 000 tagot számláló pártunk „szét tudta zülleszteni” a hadsereget, ellenben a Szovjetek 20 millió polgárt egyesítő Központi Végrehajtó Bizottsága nem tudta befolyása alatt tartani a hadsereget? Ennek az a magyarázata, hogy a katonák nem akarnak harcolni, mert nem tudják, miért harcolnak, mert elfáradtak, mert nyugtalanítja őket a földosztás kérdése stb. Aki azt hiszi, hogy ilyen viszonyok között harcba tudja vinni a katonákat, az csodára számít. A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának módjában volt, hogy sokkal nagyobb agitációt fejtsen ki a hadseregben, mint mi, és meg is tette ezt, de a háború elleni harc elemi ereje ennek ellenére felülkerekedett. Ebben nem mi vagyunk a hibásak, „hibás” a forradalom, amely minden polgárt feljogosított arra, hogy választ kérjen a kérdésre: miért folyik a háború?

Tehát három tényező idézte elő a hatalom válságát:
1. a munkások és a katonák elégedetlenek a kormánnyal, mert a kormány politikája számukra túlságosan jobboldali;
2. a burzsoázia elégedetlen a kormánnyal, mert túlságosan baloldalinak tartja a kormány politikáját és
3. a fronton elszenvedett kudarcok.
Ezek a hatalom válságát előidéző felszíni erők.

Mindennek az alapja, a válság földalatti ereje azonban a háború okozta gazdasági bomlás. Ebből a talajból nőtt ki ez a három tényező, amely megingatta a koalíciós kormány hatalmát.

Ha a válság az osztályok harca a hatalomért, nekünk, mint marxistáknak azt kell kérdeznünk: melyik osztály tart most a hatalom felé? A tények azt mutatják, hogy a munkásosztály. Világos, hogy a burzsoázia osztálya harc nélkül nem engedi a munkásosztályt hatalomra. A kispolgárság, amely Oroszországban a lakosság többségét alkotja, ingadozik, hol velünk, hol a kadetokkal egyesül és ezzel a serpenyőre dobja az utolsó súlydarabot. Ebben rejlik a hatalom mai válságának osztálytartalma.

Ki lesz a győztes és ki a legyőzött ebben a válságban? Nyilvánvaló, hogy az adott esetben a burzsoázia ragadja meg a hatalmat a kadetok személyében. Egy pillanatra, amikor a kadetok kiléptek a kormányból, a hatalom a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának kezébe került, de ez lemondott a hatalomról és a kormány tagjait bízta meg kormányalakítással. A Központi Végrehajtó Bizottság most a hatalom függvénye, a kormányban a miniszterek egymást váltják, csupán Kerenszkij maradt meg a régiek közül. Valaki diktálja az akaratát, amelyet mind a minisztereknek, mind pedig a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának teljesíteniök kell. Ez az akarat nyilván a szervezett burzsoázia, elsősorban a kadetok akarata. A szervezett burzsoázia diktálja a feltételeket: követeli, hogy „gyakorlati emberek”, nem pedig pártképviselők legyenek a hatalmon, hogy Csernov agrárprogramját vonják vissza, hogy változtassák meg a kormány július 8-i deklarációját, hogy minden hatalmi szervből távolítsák el a bolsevikokat. A Központi Végrehajtó Bizottság meghátrál a burzsoázia előtt és elfogadja feltételeit.

Hogyan történhetett, hogy a burzsoázia, amely tegnap még meghátrált, ma parancsokat osztogat a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának? Ennek az a magyarázata, hogy a fronton elszenvedett vereség után a hatalom hitele csökkent a külföldi bankárok szemében. Komoly figyelmet érdemlő adatok szerint ebben benne van Buchanan angol nagykövet és a bankárok keze, akik a kormánytól megtagadják a hitelt, ha nem vetkőzi le „szocialista” hajlamait.
Ez az első ok.

A másik ok abban rejlik, hogy a burzsoázia frontja jobban szervezett, mint a forradalom frontja. Amikor a mensevikek és az eszerek a burzsoáziával egyesültek és ütni kezdték a bolsevikokat, az ellenforradalom megértette, hogy a forradalom egységfrontja felrobbant. A katonai és finánctőkés imperialista klikkekben szervezett ellenforradalom, élén a kadét párt Központi Bizottságával, követelésekkel lépett fel a „honvédőkkel” szemben. A mensevikek és az eszerek, akik reszkettek hatalmukért, sietve teljesítették az ellenforradalom követeléseit.
Ez a háttere az ellenforradalom győzelmének.

Világos, hogy az adott pillanatban az ellenforradalom azért győzte le a bolsevikokat, mert a mensevikek és az eszerek elszigetelték, elárulták őket. Világos az is, hogy eljön majd a nekünk kedvező pillanat, amikor döntő harcba szállhatunk a burzsoáziával.

Az ellenforradalomnak két központja van. Az egyik központ a szervezett burzsoázia pártja, a kadetok, kiket a „honvédő” Szovjetek fedeznek. Ennek a központnak végrehajtó szerve — a vezérkar, tekintélyes tábornokokkal az élén, akik kezükben tartják a tisztikart. A másik központ — az imperialista finánctőkés klikk, amely kapcsolatban áll Angliával és Franciaországgal és kezében tartja a hitel minden szálát. Nem véletlen, hogy Jefrémovot, a hitelt kezében tartó interparlamentáris bizottság tagját, bevették a kormányba.

A felsorolt tényeknek köszönheti az ellenforradalom, hogy győzött a forradalom felett.

És milyenek a kilátások? Amíg tart a háború — márpedig tartani fog; amíg nincs megoldva az ipar válsága — márpedig nem lesz megoldva, mert a katonák és a munkások elleni megtorló rendszabályokkal nem lehet azt megoldani, viszont hősiességet megkövetelő intézkedésekre a kormányzó osztályok képtelenek; amíg a parasztok nem kapják meg a földet — márpedig nem kapják meg, mert még Csernov sem maradhatott a kormányban, holott programja mérsékelt volt — szóval, amíg mindez így van — elkerülhetetlenek lesznek a válságok, a tömegek nem egy ízben fognak az utcára kimenni, elszánt harcok fognak lezajlani.

A forradalom fejlődésének békés időszaka véget ért. Új időszak következett el, az éles konfliktusok, összetűzések és összeütközések időszaka. Az élet viharos lesz és válság válságot fog követni. A katonák és a munkások nem fognak hallgatni. Még az „Okópnaja Právda” betiltása ellen is húsz ezred tiltakozott. Azzal, hogy a kormányba új minisztereket raktak, még nem oldották meg a válságot. A munkásosztály nem gyengült meg. A munkásosztály okosabbnak bizonyult, semmint ellenfelei gondolták: amikor látta, hogy a Szovjetek elárulták, július 4-én és 5-én kitért a harc elől. Az agrárforradalom pedig még csak most van kibontakozóban.

A küszöbönálló ütközeteket méltóképpen és szervezetten kell fogadnunk.
Főfeladataink:
1. fel kell hívnunk a munkásokat, katonákat és parasztokat, hogy legyenek higgadtak, állhatatosak és szervezettek;
2. fel kell frissíteni, meg kell szilárdítani és ki kell bővíteni szervezeteinket;
3. nem szabad elhanyagolni a legális lehetőségeket, mert bennünket semmilyen ellenforradalom sem kergethet komolyan illegalitásba.

A féktelen pogromok időszaka lejárt, a „törvényes” üldözés szakasza jön és nekünk meg kell ragadnunk, ki kell használnunk mindenfajta legális lehetőséget.

Azzal kapcsolatban, hogy a bolsevikok elszigetelődtek, mivel a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága, az ellenforradalommal szövetséget kötve, elárult bennünket, felmerül a kérdés, milyen legyen viszonyunk a Szovjetekhez és többségükhöz, a mensevikekhez és az eszerekhez. A Központi Végrehajtó Bizottság ülésén Martov Gócnak és Dánnak szemébe vágta, hogy olyan határozatokat hoztak, amilyeneket a feketeszázasok és a kadetok gyűlésén már elfogadtak. A bolsevikok üldözése megmutatta, hogy nem akadtak szövetségeseik. Vezéreink letartóztatásának és lapjaink betiltásának hírét a mensevikek és az eszerek viharos tapssal fogadták. Aki ezek után is a mensevikekkel és az eszerekkel való egységről beszél, az az ellenforradalomnak nyújt kezet.

Ezt azért mondom, mert a gyárakban itt-ott azzal próbálkoznak, hogy létrehozzák a bolsevikok szövetségét a mensevikekkel és eszerekkel. Ez a forradalom elleni harc álcázott formája, mert a „honvédőkkel” való szövetséggel tönkre lehet tenni a forradalmat. A mensevikek és az eszerek között vannak olyanok, akik készek harcolni az ellenforradalom ellen (az eszereknél — a kamkovisták, a mensevikeknél — a martovisták), velük hajlandók vagyunk forradalmi egységfrontban egyesülni.

3. Válaszok írásban feltett kérdésekre
Július 16

1. Maszlovszkij kérdése: Jövendő konfliktusok, vagy lehetséges fegyveres fellépések esetén milyen mértékben fog pártunk közreműködni és élére áll-e majd a fegyveres tiltakozásnak?

Sztálin válasza: Feltételezhető, hogy a fellépések fegyveres fellépések lesznek és mindenre készen kell lennünk. A jövő konfliktusok élesebbek lesznek és a párt nem állhat félre a kezét mosva. Szaln a lett kerület nevében azzal vádolta a pártot, hogy nem vállalta a mozgalom vezetését. Ez nem igaz, mert a párt élére állt a mozgalomnak, hogy békés vágányokra terelje azt. Szemünkre vethetik, hogy nem törekedtünk a hatalom megragadására. Július 3-án és 4-én megtudtuk volna ragadni a hatalmat, és kötelezhettük volna a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságát, hogy szentesítse hatalmunkat. Kérdés azonban, meg tudtuk volna-e tartani a hatalmat? A front, a vidék és számos helyi Szovjet felkelt volna ellenünk. Az olyan hatalom, amely nem támaszkodik a vidékre, talajtalan lett volna. Ilyen viszonyok között a hatalom megragadásával szégyent vallottunk volna.

2. Ivanov kérdése: Hogyan viszonylunk ehhez a jelszóhoz: „A hatalmat a Szovjeteknek!”? Nem ideje-e már azt mondani: „proletárdiktatúra”?

Sztálin válasza: Amikor a hatalom válsága megoldódik, ez azt jelenti, hogy valamely osztály hatalomra jutott, az adott esetben a burzsoázia. Megmaradhatunk-e e régi jelszó mellett: „Minden hatalmat a Szovjeteknek!”? Természetes, hogy nem. Olyan Szovjetek kezébe adni minden hatalmat, amelyek a gyakorlatban hallgatólagosan együtt haladnak a burzsoáziával, azt jelentené, hogy az ellenség kezére játszunk. Ha győzünk, csakis a falu szegény rétegeitől támogatott munkásosztálynak adhatjuk át a hatalmat. Meg kell találnunk a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei megszervezésének a lehető legcélszerűbb más formáját. A hatalom formája a régi marad, de e jelszó osztálytartalmát megváltoztatjuk, s az osztályharc nyelvén azt mondjuk: minden hatalmat a munkások és a szegényparasztok kezébe, akik majd forradalmi politikát csinálnak.

3. Névtelen kérdés: Mit kell tennünk, ha a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek Központi Végrehajtó Bizottsága kijelenti, hogy a kisebbség engedelmeskedni tartozik a többségnek? Ki kell-e lépnünk a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságából vagy sem?

Sztálin válasza: Erre vonatkozólag már megvan a megfelelő határozat. A bolsevik frakció tanácskozást tartott, s olyan értelemben határozott, hogy mi, mint a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának tagjai, alávetjük magunkat a Központi Végrehajtó Bizottság valamennyi határozatának és ellenük nem lépünk fel, de mint párttagok felléphetünk önállóan, mert nem lehet kétséges, hogy a Szovjetek fennállása nem zárja ki a párt önálló létét. Válaszunkat holnap bejelentjük a Központi Végrehajtó Bizottság ülésén.

4. Zárszó
Július 16

Elvtársak!

A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának a bolsevikokról szóló határozatával kapcsolatban elfoglalt álláspontunk megfogalmazására bizottságot választottunk, amelynek én is tagja voltam. A bizottság által kidolgozott határozati javaslat így szól: mi, mint a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának tagjai, alárendeljük magunkat a többségnek, de mint a bolsevik párt tagjai önállóan felléphetünk a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának határozatai ellen is.

Prohorov proletárdiktatúrán pártunk diktatúráját érti. Mi ellenben az osztály diktatúrájáról beszélünk, amely osztály magával vonja a parasztság legszegényebb rétegeit.

A szónokok beszédeiben pontatlanság, amikor azt kérdezik: reakció van-e most vagy ellenforradalom. Forradalmak idején nincs reakció. Mikor a hatalmon osztályok váltják fel egymást, az nem reakció, hanem forradalom vagy ellenforradalom.

Ami a hatalom válságának negyedik tényezőjét illeti, amelyet Haritonov említett, vagyis a nemzetközi tényezőt — csak a háborúnak és a háborúval kapcsolatos külpolitikai kérdéseknek volt kihatásuk a hatalom válságára. Beszédemben a háborút jelöltem meg a hatalom válságát előidéző fő tényezőként.

Ami a kispolgárságot illeti, az már nem egységes valami, gyors rétegeződés megy végbe benne (a petrográdi helyőrség parasztküldötteinek Szovjetje szembehelyezkedik a parasztkongresszus Végrehajtó Bizottságával). A faluban folyik a harc és a Parasztküldöttek fennálló Szovjetjeivel párhuzamosan, önhatalmúlag, új Szovjeteket alakítanak. Mi éppen ezeknek a felfelé törő szegényparaszti rétegeknek a támogatására számítunk. Gazdasági helyzetüknél fogva csakis ők haladhatnak velünk együtt. Azok a paraszti rétegek, amelyek a parasztkongresszus Végrehajtó Bizottságába olyan embereket ültettek, akik a proletariátus vérére szomjaznak, mint Avxentyjev, nem fognak bennünket követni és nem fognak mifelénk ingadozni. Megfigyeltem, hogyan tapsoltak ezek az emberek, amikor Cereteli bejelentette, hogy Lenin elvtárs ellen elfogatási parancsot adtak ki.

Azok az elvtársak, akik azt mondják, hogy a proletárdiktatúra lehetetlen, mert a proletariátus a lakosság kisebbsége, azok a többség erejét mechanikusan értelmezik. Hiszen a Szovjetek is csak 20 millió általuk szervezett embert képviselnek, de szervezettségüknél fogva az egész lakosságot magukkal vonják. Azt a szervezett erőt, amely meg tud birkózni a gazdasági bomlással, az egész lakosság követni fogja.

Volodarszkij elvtárs nem úgy értelmezi a konferencia határozatát, mint én, de hogy mi az ő álláspontja, nehéz megérteni.

Az elvtársak azt kérdezik, megváltoztathatjuk-e jelszavunkat? A Szovjetek hatalmára vonatkozó jelszavunk a forradalom fejlődésének békés időszakára szólt, amely immár mögöttünk van. Nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, hogy most a hatalom átmenetének egyik feltétele az ellenforradalom legyőzése felkelés útján. Amikor kiadtuk a Szovjetekre vonatkozó jelszavunkat, a hatalom ténylegesen a Szovjetek kezében volt. A Szovjetekre gyakorolt nyomással befolyásolni tudtuk a kormány összetételében bekövetkezett változásokat. Most azonban a hatalom az Ideiglenes Kormány kezében van. Nem számíthatunk arra, hogy a hatalom a Szovjetekre gyakorolt nyomás útján békésen átmegy a munkásosztály kezébe. Mint marxistáknak, azt kell mondanunk: nem az intézményeken fordul meg a dolog, hanem azon, hogy melyik osztály politikáját folytatja ez az intézmény. Mi feltétlenül olyan Szovjetek mellett vagyunk, amelyekben miénk a többség. És ilyen Szovjeteket igyekszünk teremteni. Nem adhatjuk át a hatalmat olyan Szovjeteknek, amelyek szövetséget kötnek az ellenforradalommal.

Az elmondottakat összegezve megállapíthatjuk: a mozgalom fejlődésének békés útja véget ért, mivel a mozgalom a szocialista forradalom útjára lépett. A kispolgárság, a szegényparaszti rétegek kivételével, most az ellenforradalmat támogatja. Ezért az a jelszó: „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” — mai helyzetben elavult.

Először megjelent a
„Krasznaja Letopisz” („Vörös Évkönyv”)
1923. 7. számában.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

A balrad.ru kommentje a “KUNYERA” után!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Írta: J. V. Sztálin  

Felzárkózni!

A július 3-i és 4-i eseményeket az országban uralkodó általános válság idézte elő. Az elhúzódó háború és az általános kimerültség, a hallatlan drágaság és az éhezés, a növekedő ellenforradalom és a gazdasági bomlás, a fronton küzdő ezredek feloszlatása és a földkérdés megoldásának halogatása, az országban uralkodó általános bomlás és az a tény, hogy az Ideiglenes Kormány képtelen az országot a válságból kivezetni — ez vitte július 3-án és 4-én a tömegeket az utcára.

Aki ezt a tüntetést valamely párt rosszindulatú agitációjával magyarázza, az az ohrána embereinek álláspontjára helyezkedik, akik minden tömegmozgalmat a „felbujtók”, a „lázítók” aknamunkájával szoktak magyarázni.

A július 3-i tüntetésre egyetlen párt sem, a bolsevik párt sem adott ki felhívást. Sőt, Petrográd legbefolyásosabb pártja, a bolsevikok pártja még július harmadikán is tartózkodásra szólította fel a munkásokat és a katonákat. Mikor azonban a tömeg mégis megmozdult, pártunk, mivel nem tartotta lehetségesnek, hogy kezeit mosva félreálljon, minden tőle telhetőt elkövetett, hogy békés és szervezett jelleget adjon a megmozdulásnak.

De az ellenforradalom sem aludt. Provokáló lövöldözéseket szervezett, vérontással gyászossá tette a tüntetés napját, és néhány, frontról érkezett csapattestre támaszkodva, ellentámadásba ment át a forradalom ellen. Az ellenforradalom magva, a kadet-párt, mintegy előrelátva mindezt, idejekorán kilépett a kormányból, hogy szabad kezet kapjon. A Végrehajtó Bizottság mensevik és eszer tagjai pedig, hogy megtartsák megingott pozícióikat, a Szovjetek teljhatalmáért rendezett tüntetést hitszegően a Szovjetek ellen irányuló felkelésnek nyilvánították és a frontról hazarendelt katonai egységek elmaradott rétegeit a forradalmi Petrográdra uszították. Frakciós fanatizmusuktól elvakítva nem vették észre, hogy amikor a forradalmi munkásokra és katonákra mérnek csapásokat, ezzel meggyengítik a forradalom egész frontját, szárnyat adnak az ellenforradalom reményeinek.

S az eredmény — az ellenforradalom tivornyája és katonai diktatúra.

A „Právda” és a „Szoldatszkaja Právda” szerkesztőségének lerombolása, a „Trud” nyomdájának és kerületi szervezeteinknek szétrombolása, ütlegelés és gyilkosságok, ítélet nélküli letartóztatások, „önhatalmú” leszámolások hosszú sorozata, aljas rendőrkopók gálád rágalmai pártunk vezérei ellen és a prostituált lapok véres tollú banditáinak tobzódása, a forradalmi munkások lefegyverzése és ezredek feloszlatása, a halálbüntetés visszaállítása — íme, ebben merül ki a katonai diktatúra „munkája”.

És mindez a „forradalom megmentésének” örve alatt, Kerenszkij—Cereteli „kormányának” „parancsára” történik, s ezt a kormányt az Összoroszországi Végrehajtó Bizottság támogatja. És az eszerek és a mensevikek pártja, ezek a kormányzó pártok, amelyekre ráijesztett a katonai diktatúra, könnyű szívvel szolgáltatják ki a forradalom ellenségeinek a proletár párt vezéreit, fedezik a rombolásokat és garázdálkodásokat, semmit sem tesznek az „önhatalmú” leszámolások ellen.

Az Ideiglenes Kormány, a Végrehajtó Bizottság nyilvánvaló elnézésével, hallgatólagosan megegyezett az ellenforradalom vezérkarával, a kadetpárttal, Petrográd forradalmi munkásai és katonái ellen — ez most a helyzet.

És mennél engedékenyebbek a kormányzó pártok, annál pimaszabbakká válnak az ellenforradalmárok. A bolsevikok elleni támadásokról már áttérnek valamennyi szovjet párt és a Szovjetek elleni támadásra. A Petrográdi városrészben és az ohtai külvárosban már a mensevik kerületi szervezeteket rombolják. Betörnek a Petrográdi Szovjet ülésére és letartóztatják tagjait (Szahárov küldött). A Nyevszkij-proszpekten külön csoportokat szerveznek a Végrehajtó Bizottság tagjainak elfogatására. Félreérthetetlenül a Végrehajtó Bizottság szétkergetéséről tárgyalnak. Az Ideiglenes Kormány egyes tagjai és a Végrehajtó Bizottság több vezetője elleni „összeesküvésről” már nem is beszélünk.

Az ellenforradalmárok óráról-órára arcátlanabbak és kihívóbbak. Az Ideiglenes Kormány pedig a „forradalom megmentése” érdekében tovább folytatja a forradalmi munkások és katonák lefegyverzését . . .

Mindez, az országban fejlődő válsággal, az éhínséggel és bomlással, a háborúval és a vele összefüggő meglepetésekkel kapcsolatban — még jobban kiélezi a helyzetet, elkerülhetetlenné teszi az újabb politikai válságokat.

Álljunk készen a közelgő ütközetekre, hogy méltóan és szervezetten kezdjük a csatát — ez most a feladat.

Tehát:
Első parancsolat: ne üljünk fel az ellenforradalmárok provokációinak, fegyverezzük fel magunkat kitartással és önuralommal, óvjuk meg erőinket a közelgő harcra, ne engedjünk meg semmiféle időelőtti megmozdulást.

Második parancsolat: tömörüljünk szorosabban pártunk köré, zárkózzunk fel a ránk törő számtalan ellenséggel szemben, lobogtassuk zászlónkat magasan, bátorítva a gyengéket, összegyűjtve az elmaradókat, felvilágosítva az öntudatlanokat.

Nincs alku az ellenforradalommal!
Nem lehet egység a „szocialista” porkolábokkal.
Jelszavunk: a forradalmi elemek szövetségéért az ellenforradalom és pártfogói ellen.

Proletárszkoje Djelo” („Proletár Ügy”)
(Kronstadt) 2. sz.
1917. július 15.

Aláírás: K. Sztálin,
az Oroszországi Szociáldemokrata
Munkáspárt Központi Bizottságának tagja.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

Az ellenforradalom győzelme
– írta: J. V. Sztálin –

Az ellenforradalom megszervezkedett. Növekszik és támad minden vonalon. Az ellenforradalom vezérei, a kadét urak, akik tegnap még bojkottálták a kormányt, ma készek ismét beülni a hatalomba, hogy az országban uraskodhassanak.

Az eszerek és a mensevikek „kormányzó” pártjai, a „forradalom megmentésének” kormányával együtt, fejvesztetten visszavonulnak. Készek minden engedményre, készek mindenre — ahogy parancsolják.

Szolgáltassuk ki a bolsevikokat és híveiket?
— Tessék, kadét urak, vigyék a bolsevikokat. Szolgáltassuk ki a balti küldöttséget és a kronstadti bolsevikokat?
— Szolgálatukra, „forradalomelhárító“ urak, vigyék a küldöttséget.
Tiltsuk be a kadetoknak nem tetsző bolsevik, munkás- és katonaujjságokat?
— Kész örömest, kadét urak, betiltjuk.
Fegyverezzük le a forradalmat, a munkásokat és a katonákat?
— Boldogan, földbirtokos és tőkés urak. Nem csak a pétervári, hanem még a szesztrorecki munkásokat is lefegyverezzük, noha ők nem is vettek részt a július 3-i és 4-i eseményekben.
Korlátozzuk a szólás- és gyülekezési szabadságot, a személy és a lakás sérthetetlenségét, vezessük be a cenzúrát és az ohránát?
— Mindent megteszünk, fekete urak, mindent hiánytalanul.
Állítsuk vissza a fronton a halálbüntetést?
— A legnagyobb örömmel, telhetetlen urak . . .
Oszlassuk fel a finn parlamentet, amely a Szovjet által elfogadott platformon áll?
— Teljesíteni fogjuk, földbirtokos és tőkés urak.
Változtassuk meg a kormány programját?
— Kész örömest, kadét urak.

És a mensevikek az eszerekkel együtt készek tovább is engedni, csakhogy megegyezzenek a kadetokkal, csakhogy valami kép megalkudjanak velük…

Az ellenforradalom pedig egyre szemtelenebb lesz, újabb áldozatokat követel, az Ideiglenes Kormányt és a Végrehajtó Bizottságot odáig viszi, hogy szégyenteljesen önmaguk adnak ki kezükből mindent. A kadetok kedvében járva azt ajánlják, hogy a feloszlatott Állami Duma tagjaiból és más, vagyoni cenzussal bírókból, hívjanak össze Moszkvában „rendkívüli gyűlést”, amelynek általános kórusában a Központi Végrehajtó Bizottság a legszánalmasabb kisebbség lesz. A miniszterek fejvesztetten Kerenszkij lábai elé teszik le tárcáikat. A kadetok diktálják a kormány tagjainak listáját.

A cári duma és a kadet árulók segítségével el akarják hántolni a vérrel szerzett szabadságot — íme, ilyen gyalázatot hoznak reánk politikai életünk mai kormányosai…

A háború pedig egyre tart, elmélyítve a front kétségbeesett helyzetét, amin a halálbüntetés bevezetésével akarnak javítani. Vakok! Nem látják, hogy a támadás csak akkor lehet rokonszenves a tömegek előtt, ha a háború céljai világosak és a hadsereg magáénak tekinti azokat, ha a hadsereg tudatában van annak, hogy saját ügyéért ontja vérét — nem látják, hogy a demokratikus Oroszországban, ahol a katonák tömeggyűléseket tartanak és szabadon összejöhetnek, a tömeges támadás ilyen tudat nélkül elképzelhetetlen.

A bomlás pedig egyre fokozódik, éhséggel, munkanélküliséggel és általános pusztulással fenyeget — és a gazdasági válságot a forradalom ellen hozott rendőri intézkedésekkel akarják megoldani. Ez az ellenforradalom akarata. Vakok! Nem látják, hogy ha nem hoznak forradalmi rendszabályokat a burzsoázia ellen, nem lehet megmenteni az országot az összeomlástól.

Munkásüldözések, szétrombolt szervezetek, kisemmizett parasztok, letartóztatott katonák és matrózok, a proletár párt vezéreinek megrágalmazása és befeketítése és diadalmaskodó, rágalmazó, pimaszkodó ellenforradalmárok — s mindez a forradalom „megmentésének” zászlaja alatt — ide juttatott bennünket az eszerek és a mensevikek pártja.

És vannak még emberek (lásd a „Nóvaja Zsizny”-t), akik mindezek után azt ajánlják nekünk, hogy lépjünk egységre ezekkel az urakkal, akik a forradalom vérbefojtásával „mentik” a forradalmat!

Minek néznek bennünket?
Nem, uraim, a forradalom árulóinak útja nem a mi utunk!

A munkások sohasem felejtik el, hogy a júliusi napok súlyos perceiben, amikor a dühödt ellenforradalom fegyverrel támadt a forradalom ellen, a bolsevikok pártja volt az egyetlen, amely nem hagyta el a munkásnegyedeket.

A munkások sohasem felejtik el, hogy ezekben a súlyos percekben az eszerek és a mensevikek „kormányzó” pártjai azok táborában voltak, akik ütötték-verték és lefegyverezték a munkásokat, katonákat és matrózokat.

A munkások minderre emlékezni fognak és levonják ebből a megfelelő következtetéseket.

„Rabócsij i Szoldat” („Munkás és Katona”) l. sz.
1917. július 23.

Aláírás: K. Szt.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Írta: J. V. Sztálin  

Petrográd dolgozóihoz, Petrográd munkásaihoz és katonáihoz

Elvtársak!
Súlyos megpróbáltatásokat él át Oroszország.

Még mindig tart a háború, amely megszámlálhatatlan áldozatot követel. Szándékosan nyújtják a háborún meggazdagodó rablók, a vérszopó bankárok.
A háború következtében az ipar bomlásnak indult, állnak a gyárak, nő a munkanélküliség. És a kapitalisták, akik mesébe illő profitra éheznek, kizárásokkal szándékosan fokozzák a bomlást.
A háború okozta élelmiszerhiány egyre fenyegetőbbé válik. A városi szegénységet drágaság fojtogatja. Az árak pedig egyre emelkednek a fosztogató spekulánsok kénye-kedve szerint.
Az éhség és pusztulás baljós árnya lebeg felettünk . . .
Ugyanakkor gyűlnek az ellenforradalom fekete felhői is.

A június harmadiki duma, amely bűntársa volt a cárnak a nép elnyomásában, most azonnali támadást követel a fronton — miért? Azért, hogy a „szövetséges” és orosz rablók kedvéért vérbe fojtsa a kivívott szabadságot.

Az Államtanács, amely a hóhér minisztereket szállította a cárnak, gyilkos hurkot fon alattomban — miért? Azért, hogy a „szövetséges” és orosz elnyomók kedvéért alkalmas pillanatban rávesse a nép nyakára.

Az Ideiglenes Kormány pedig, amely a cári duma és a Küldöttek Szovjetje között foglal helyet, 10 burzsoá tagjával szemmel láthatóan a földbirtokosok és a tőkések befolyása alá kerül.

Ahelyett, hogy biztosítanák a katonák jogait — Kerenszkij „nyilatkozata” lábbal tiporja ezeket a jogokat.
Ahelyett, hogy megszilárdítanák a forradalom napjaiban kivívott katonai szabadságokat — újabb „parancsokat” adnak ki, amelyek kényszermunkával és a csapatok feloszlatásával fenyegetnek.
Ahelyett, hogy biztosítanák Oroszország polgárainak kivívott szabadságát — politikai detektíveket küldenek a kaszárnyákba, ítélet és vizsgálat nélkül letartóztatásokat foganatosítanak, újabb módosításokkal egészítik ki a 129. szakaszt, amely kényszermunkával fenyeget.
Ahelyett, hogy a népet felfegyvereznék — lefegyverzéssel fenyegetik a munkásokat és a katonákat.
Ahelyett, hogy felszabadítanák az elnyomott népeket — belekötnek Finnországba és Ukrajnába, félnek szabadságot adni nekik.
Ahelyett, hogy elszántan harcolnának az ellenforradalom ellen — elnézik az ellenforradalmárok garázdálkodását, akik a forradalom ellen nyíltan harcra fegyverkeznek . . .

A háború pedig egyre tart — és semmilyen hatékony, komoly intézkedést nem tesznek megszüntetése érdekében, annak érdekében, hogy valamennyi népnek felajánlják az igazságos békét.

A gazdasági bomlás pedig egyre fokozódik — és semmit sem tesznek ellene.

Az éhség pedig egyre fenyegetőbb — és semmiféle komoly intézkedést nem tesznek ellene.

Nem csoda tehát, hogy az ellenforradalmárok egyre pimaszabbá válnak és a kormányt újabb megtorlásokra uszítják a munkások és a parasztok, a katonák és a matrózok ellen.

Elvtársak! Nem tűrhetjük tovább szótlanul ezt a rendet! Ezek után hallgatni bűn!

Szabad polgárok vagytok, jogotok van tiltakozni, és ezzel a joggal élnetek kell, amíg nem késő.

A holnapi (június 18-i) békés tüntetés napján zúgjon félelmetesen a forradalmi Petrográd tiltakozása az újjáéledő elnyomás és önkény ellen!

Lobogjanak holnap a győzelmi zászlók — hadd remegjenek a szabadság és a szocializmus ellenségei!

Harci kiáltástok, a forradalom harcosainak kiáltása szárnyalja be az egész világot — hadd örvendjenek az elnyomottak és leigázottak!

Ott, Nyugaton, a hadviselő országokban, már virrad az új élet hajnala, a nagy munkásforradalom hajnala. Hadd tudják meg holnap nyugati testvéreink, hogy zászlaitokon nem háborút, hanem békét, nem rabigát, hanem szabadságot hoztok nekik!

Munkások! Katonák! Nyújtsatok egymásnak testvéri kezet és — előre a szocializmus zászlaja alá!
Ki az utcára, elvtársak!
Acélgyűrűként tömörüljetek zászlaitok körül!
Rendezett sorokban vonuljatok a főváros utcáin!
Nyugodtan és a győzelemben biztos hittel hirdessétek kívánságaitokat:

Le az ellenforradalommal!
Le a cári dumával!
Le az Államtanáccsal!
Le a tíz kapitalista miniszterrel!
Minden hatalmat a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek!
Vizsgálják felül „a katona jogairól szóló nyilatkozatot”!
Helyezzék hatályon kívül a katonák és a matrózok ellen kiadott „parancsokat”!
Nem engedjük lefegyverezni a forradalmi munkásokat!
Éljen a népi milícia — a népőrség!
Le az ipari anarchiával és a kizárásrendező tőkésekkel!
Éljen a termelés és az elosztás ellenőrzése és megszervezése!
Le a támadás politikájával!
Elég volt a háborúból! A Küldöttek Szovjetje ajánljon fel igazságos békefeltételeket!
Sem különbékét Vilmossal, sem titkos szerződéseket a francia és angol tőkésekkel!

Kenyeret! Békét! Szabadságot!

Az OSzDMP Központi Bizottsága
Az OSzDMP Petrográdi Bizottsága

Az OSzDMP Központi Bizottságának
Katonai Szervezete

Petrográd város üzemi bizottságainak
Központi Tanácsa

A Petrográdi Munkás- és Katonaküldöttek
Szovjetjének bolsevik frakciója

A „Právda” szerkesztősége

A „Szoldatszkaja Právda” szerkesztősége

Právda” 84. sz.
1917. június 17.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

A tüntetésen
– írta: J. V. Sztálin –

Derült, ragyogó nap. A tüntetők végtelen szalagja kígyózik. Reggeltől estig vonul a tömeg a Mars-mezőre. Felette végeláthatatlan zászlóerdő. Áll minden üzem és hivatal. A forgalom szünetel. A sírok mellett meghajtott zászlókkal vonulnak el a tüntetők. A „Marseillaise” és az „Internacionálé” váltakozik a forradalmi gyászdallal: „áldozatként estetek el”. Jelszavaktól zúg, reszket a levegő. Minduntalan felröppen: „Le a tíz kapitalista miniszterrel!”, „Minden hatalmat a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjének!” Helyeslő válaszképpen dörgő „hurrá” hömpölyög mindenfelől.

Feltűnő, hogy a tüntetésen hiányzik a burzsoázia, hiányzanak az „útitársak”. A temetés napján rendezett menetben a munkások elvesztek a polgárok és kispolgárok tengerében, a június 18-i tüntetés azonban tisztán proletár tüntetés volt, mert fő résztvevői munkások és katonák voltak. A kadetok már a tüntetés előestéjén bojkottot hirdettek, Központi Bizottságuk nyilatkozatot adott ki, hogy „tartózkodni” kell a tüntetésben való részvételtől. És valóban, a burzsoák nem is vettek részt a tüntetésben, sőt a szó szoros értelmében elrejtőztek. A Nyevszkij-proszpekten, amely máskor annyira népes és zajos, ezen a napon egyetlen burzsoá törzsvendég sem volt látható.

Röviden. Ez valóban proletár tüntetés volt, a forradalmi munkások és az általuk vezetett forradalmi katonák tüntetése.

A munkások és katonák szövetsége az elmenekült burzsoák ellen, a kispolgár pedig semleges — így jellemezhető a június 18-i felvonulás külső képe.

Nem díszmenet, hanem tüntetés

A június 18-i felvonulás nem volt egyszerű séta, nem díszmenet volt, mint ahogy feltétlenül az volt a temetés napján rendezett menet. Ez tiltakozó tüntetés volt, a forradalom eleven erőinek a tüntetése, mely az erőviszonyok megváltoztatására irányult. Rendkívül jellemző, hogy a tüntetők nem elégedtek meg azzal, hogy akaratukat kifejezzék, hanem követelték Hausztov elvtársnak, az „Okópnaja Právda” volt munkatársának azonnali szabadlábra helyezését. Pártunk katonai szervezeteinek Összoroszországi konferenciájáról beszélünk, amely részt vett a tüntetésen és Hausztov elvtárs szabadon bocsátását követelte a Végrehajtó Bizottságtól, személy szerint Csheidzétől, aki megígérte, hogy mindent elkövet Hausztov elvtárs „még aznapi” szabadon bocsátása érdekében.

A jelszavak az Ideiglenes Kormány „parancsai”, a kormány egész politikája elleni tiltakozás kifejezői voltak és a jelszavak jellege kétségtelenül bizonyítja, hogy a „békés felvonulás”, amelyből ártatlan sétát akartak csinálni, hatalmas tüntetéssé vált, mely nyomást gyakorolt a kormányra.

Bizalmatlanság az Ideiglenes Kormánnyal szemben
A tüntetés szembeszökő sajátossága, hogy egyetlen gyár, egyetlen ezred sem adta ki a jelszót: „Bízzunk az Ideiglenes Kormányban”. Még a mensevikek és eszerek is elfelejtették (inkább nem merték!) kiadni ezt a jelszót. Volt nekik is éppen elég jelszavuk: „A szakadás ellen”, „Az egységért”, „Támogassuk a Szovjetet”, „Általános tankötelezettséget” (akinek nem tetszik, dugja be a fülét) — csak a legfontosabb hiányzott — nem követeltek bizalmat az Ideiglenes Kormány iránt, még ezzel a ravaszdi fenntartással sem, hogy „annyiban-amennyiben”. Csak három csoport merte kiadni a bizalom jelszavát, de azok is megbánták. Ez a három csoport: a kozákok, a Bund és a plechánovi „Egység” csoportja. „Szentháromság” — gúnyolódtak a munkások a Mars-mezőn. A munkások és a katonák ezek közül kettőt (a Bundot és az „Egységet”) „le vele” kiáltásokkal arra kényszerítettek, hogy vonják be zászlajukat. A kozákok zászlaját, mivel hordozóik nem voltak hajlandók azt bevonni, széttépték. Egy másik „bizalmi” zászlót, amelyen nem volt megjelölve, hogy melyik csoport zászlaja, s amely a Mars-mező bejárata felett a „levegőben” volt kifeszítve, katonák és munkások foszlányokra téptek, mire a közönség helyeslően megjegyezte: — „Az Ideiglenes Kormány iránti bizalom szétfoszlott a levegőben”.

Röviden. A tüntetők óriási többsége kifejezte bizalmatlanságát a kormánnyal szemben, a mensevikek és az eszerek pedig nyilvánvalóan gyávaságból nem mertek „az ár ellen” úszni — általában ez jellemezte a tüntetést.

A megalkuvó politika csődje

A tüntetésen ezek voltak a legnépszerűbb jelszavak: „Minden hatalmat a Szovjeteknek”, „Le a tíz kapitalista miniszterrel”, „Sem különbékét Vilmossal, sem titkos szerződéseket az angol és francia kapitalistákkal”, Éljen a termelés ellenőrzése és megszervezése”, „Le a Dumával és az Államtanáccsal”, „Helyezzék hatályon kívül a katonák ellen kiadott parancsokat”, „Ajánljanak fel igazságos békefeltételeket” stb. A tüntetők óriási többsége szolidáris volt pártunkkal. Még a Volhíniai és Kexholmi ezredek is e jelszó alatt vonultak ki: „Minden hatalmat a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjének!” A Végrehajtó Bizottság többségi tagjai, akiknek nem a katonák tömegével, hanem az ezredbizottságokkal volt dolguk, őszintén csodálkoztak ezen a „nem várt eseményen”.

Röviden: a tüntetők óriási többsége (a tüntetésen 400—500 000 ember vett részt) félreérthetetlenül bizalmatlanságának adott kifejezést a burzsoáziával való megalkuvás politikájával szemben — a tüntetés pártunk forradalmi jelszavainak jegyében folyt le.

Egészen kétségtelen: a bolsevikok „összeesküvéséről” szóló mese — mesének bizonyult. Annak a pártnak, amely a fővárosi munkások és katonák hatalmas többségének bizalmát élvezi, nincs szüksége „összeesküvésekre”. Csak a „magas politika alkotóinak” rossz lelkiismerete vagy politikai tudatlansága diktálhatta a bolsevik „összeesküvés” „eszméjét”.

Právda” 86. sz.
1917. június 20.

Aláírás: K. Szt.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!