A jobboldali embertípus

A jobboldali embertípus

Milyen a világnézete a jobboldali embernek?
Az emberré válás lehetősége

Milyen emberekkel szeretné benépesíteni a földet a jobboldali ember?
Milyen ember a jobboldal híve?
Milyen ember a fasizmus híve?

Mi a kiút az embertelen jobboldaliság betegségéből?

A jobboldaliság az emberiség állatvilágból örökölt ösztönös tulajdonsága, ami fékezi, és esetleg meggátolja az emberiség emberré válását. Ezt meg kell haladni, tudatos emberséges emberré kell válni, mert kipusztul az emberiség vagy visszasüljed az állatvilágba. A jobboldaliság az emberiséget megosztja kevés „felsőbbrendű” ragadozó élősködőre, akik azt képzelik, hogy csak ők az emberek, és a többségre az őket kiszolgáló rabszolgákra. A jobboldaliság az emberiség kóros betegsége, ami az embertelenséget okozza a földön. Ki kell gyógyítani az emberiséget ebből a betegségből, mert nem válunk soha emberré.

Meg kell valósítani az emberiség számára:
A szabadság, egyenlőség, testvériséget,
az emberi és polgári jogokat,
az emberi méltósához való jogot,
a demokráciát!
Ehhez szükséges a szocializmuson keresztűl a kommunizmus!

A kommunizmus az valódi demokrácia a többség számára. A jobboldali világnézet, ami a kapitalizmus modelljében valósul meg, a kisebbség számára demokrácia csupán és a többség számára totális diktatúra, a polgári „demokrácia” álcájában a „mosolygó fasizmus” vagy a klasszikus hitleri fasizmus formában valósul meg.

Ha az emberiség nem érti meg, hogy a másokon való élősködés jobboldali erkölcse embertelen, civilizálatlan akkor megreked a fejlődés alacsonyabb fokán. A jobboldali világnézettel nem lehet emberi módon kezelni milliárdnyi ember érdekeit, ami így a pusztulását fogja okozni az emberiségnek. Ezért a jobboldaliság betegsége, a vele járó totális diktatúra az emberiség végét jelentheti. Véget kell vetni az emberiséget sújtó embertelen jobboldaliságnak a földön! Tovább kell lépni az emberré válás útján az emberségesebb világba, a szocializmusba, majd a kommunizmusba!

Tételezzük fel, hogy vannak valódi felsőbbrendű emberek a földön és ezek a tőkések, akik sokkal okosabbak a milliárdnyi bérrabszolgánál, így joggal uralkodnak az emberiség többségén. Ez olyan, mint az ember és a kutyája közötti kapcsolat, ezért jobboldali „emberek” jogosan kutyába vehetik a föld népeit. A „felsőbbrendű” jobboldali erkölcsű tőkések, akik a föld javainak többségével rendelkeznek, úgy vélik, mivel okosabbak, mint az emberiség többsége, ezért dolgozniuk nem is kell, és ezt jogosan teszik. Így a tőkések jogosan uralkodhatnak a föld népein.

Igaz ez?
Valóban a felsőbbrendűségük miatt okosabbak az emberisénél a kizsákmányoló és élősködő kapitalisták?
Így jogosan uralkodnak és élősködnek az emberiségen?

De ez nem így van, ugyanolyan genetikai szerkezetűek, mint a föld többi embere. Az emberiség nem tűrheti az embertelen felsőbbrendűséget. A tőkés csak jól tud élősködni, de nem igazából felsőbbrendű, valójában haszontalan, mert az értékek létrehozásában, mint kizsákmányolóra nincs szükség. De akkor miért tűrik az emberek? Mert a földön az állati eredetű jobboldali erkölcsű világnézet kóros betegsége fertőzi az emberiséget.

Az olyan emberek, mint Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Mao Ce-tung, Kádár, akik az emberiségért sokat tettek, nem voltak gazdagok és nem zsákmányoltak ki senkit, az emberiségért, az emberré válásért éltek. A kapitalizmusban tőkések az emberiségen diktatórikusan uralkodnak, élősködnek, kizsákmányolással szerzik vagyonukat, nincs rájuk szükség, csak koloncok, haszontalanok. Nem igaz, hogy a gazdaság működéséhez kizsákmányoló tőkés bűnözőkre van szüksége az emberiségnek. A gazdaság működéséhez csak dolgozókra van szükség. Ezért a jobboldali erkölcsöt meg kell haladnia az emberiségnek az emberré váláshoz.

Milyen a világnézete a jobboldali embernek?
Wikipédia „…A jobboldal azon politikai eszmék, ideológiák csoportja, melyek fő jellemzője a társadalom hierarchikus felépítésének elfogadása, az emberek közötti társadalmi és anyagi egyenlőtlenség adottságként kezelése és helyeslése.

A jobboldal elnevezés eredetileg a nagy francia forradalomra vezethető vissza, ahol a Nemzeti Konventben az elnöktől jobbra foglaltak helyet a monarchiát és a nemesi előjogokat (a status quo-t) támogató és a radikális változásokat elutasító képviselők, vagyis az ancien régime hívei. …”

A történelmi hagyományok alapján leegyszerűsítve a jobboldal: a feudalizmusban a királyok, hercegek, grófok, és a kapitalizmusban a tőkések érdekeit szolgáló, a dolgozó nép feletti uralkodást elfogadó felsőbbrendű világnézet, így a kizsákmányolást, az élősködést, a szolgaságot jelenti. Bár kezdetben a kapitalisták is ellene voltak a felsőbbrendűségnek, de a kapitalizmus modellje ezt nem teszi lehetővé, így a tőkések átvették ezt a szerepet a feudalizmusból. Nem a „felsőbbrendűen” élő jobboldali világnézetű urak képességei, „civilizáltságuk” a lényegesek az ilyen „emberek” megítélésénél, hanem a másokon való élősködésük a meghatározó, mert ez bűn az emberiség ellen. Ugyanis a „felsőbbrendűek” a vagyonukat kizsákmányolással, azaz „civilizáltan”, törvényesen, élősködéssel, lopással szerezték. Az urak a viszkis poharat a kis újuk eltartásával fogják, olyan „civilizáltak”, de nem több ennél a civilizáltságuk.

A kapitalizmusban az urakat a kizsákmányolással rabolt vagyonuk segíti a tudáshoz és műveltséghez. De a proletár dolgozó bérrabszolgáknak a kapitalizmusban elegendő csak a szerszám kezelésének megtanulása. A többit, a szolgaság elfogadását, a médiák agymosása szolgáltatja a jobboldali embertelen erkölcs bepasszírozásával a proletárok agyába.

A jobboldali világnézetű kapitalizmus nevelése, agymosása sugallja:
Légy felsőbbrendű, élősködj vagy fogadd el, hogy szolga vagy!
Ez a világ rendje.

Így válik ketté az emberiség „felsőbbrendű” urakra és alsóbbrendű szolgákra. Ez a jobboldali érték!?

A haza, a nemzet, a család szeretete egyáltalán nem a jobboldali érték, ez minden civilizált embernek fontos, a jobboldal számára ez csak demagógia lehet, mert mindenkin élősködni akar és a hazáját bármikor elárulja egy kis júdáspénzért, a profitért vagy a hatalomért. Más nemzet, ember, proletár család kizsákmányolása, rabszolgasorban tartása viszont jellemző jobboldali tulajdonság. Az igazán civilizált ember tiszteli az embertársait és nem próbálja kihasználni más ember gyengeségét, de ez nem jellemző a jobboldali ragadozókra. A jobboldali világnézetű „embereknek” nem szabad hátat fordítani, mert visszaélnek ezzel. A jobboldali világnézetűek a ragadozó állati eredetű jelleműk miatt ezt nem is értik meg, és még ők tartják magukat felsőbbrendűnek. A jobboldali rablóbecsület legfeljebb csak a zsákmány megszerzését szolgálja, de az osztozkodásnál már egymást is marják, mint az állatok.

Az emberré válás lehetősége:
A jobb körülmények az embereket is okosabbá, műveltebbekké, képességeik magas színvonalúvá válását teszi lehetővé, mindenki számára. Az emberi faj egységesen, az emberi jogokra, az emberi méltóságra születik, a körülmények teszik mássá, ezen kell változtatni. Az emberiség minden típusa bizonyította, hogy egyformán lehet civilizált és művelt, és fordítva is igaz, lehet embertelen fasiszta is. A jobboldali úgy véli, hogy vannak eredendően uralkodásra való emberek, népek és az őket kiszolgálók, ami egyértelműen fasiszta nézet. Az urak szerint a rabszolgák bármennyit tanulnak, művelődnek akkor is alacsonyabbrendű emberek lesznek, mert a „civilizáltság” nem tanulható számukra, ez a felsőbbrendűek tulajdonsága. De a jobboldali „civilizáltság” csúcsa a fasizmus. A jobboldali világnézet ezért embertelen, az emberiséget meggyalázó világnézet. A jobboldaliság a felsőbbrendűségért, az élősködésért, a pénzért minden emberiség ellenes bűncselekvésre képes, akár a fasizmus. Ez az érdekük, ezt az erkölcsöt vallják, mi urak, ti szolgák vagytok. Mi urak vagyunk az emberek, ti disznó rabszolgák szolgáljatok minket, ez a világ rendje. Ti rabszolgák soha nem lehettek olyan okosak, civilizáltak, mint mi, az urak. Kussoljatok, szolgáljatok. Ettől kinyílik a bicska a demokratikus emberek zsebében.

Fel vörösök, proletárok,
Csillagosok, katonák,
Nagy munka vár ma reátok,
Állnak még a paloták.

Királyok, hercegek, grófok,
Naplopók és burzsoák,
Reszkessetek, mert feltámad
Az elnyomott proletár.

Világot megváltó szabadság,
Zászlaját fújja a szél.
Éljenek a leninisták,
És a nemzetköziség!

Milyen emberekkel szeretné benépesíteni a földet a jobboldali ember?
Kétféle jobboldali embertípus létezik. Az egyik valóban uralkodhat, mert sok embert kizsákmányol, a másik, aki felett uralkodnak és bér-rabszolga, de őt is kizsákmányolják az egyszerűen csak buta embertelen világnézetű, és júdáspénzért elárulja embertársait. De ezekre a buta bér-rabszolgákra nagy szüksége van a valódi jobboldaliaknak, mert nélkülük nem tudnának uralkodni a világ népei felett. Jelenleg a kapitalisták a „felsőbbrendű emberek”. Érdekükben áll a föld népeinek szolgaságban tartása, mert ez szükséges a kizsákmányoláshoz, élősködéshez. Tehát a kapitalizmus beszélőszerszámmal, a helyzetét elfogadó bér-rabszolgákkal népesíti be a földet.

Milyen ember a jobboldal híve?
Mivel a jobboldali „ember” felsőbbrendűnek tartja magát, de a világa csak egy élősködő tolvajé, ezért ez csak illúzió lehet részéről, hogy egyáltalán ember. Általában ezt nem is tudja megérteni, ösztönös „ember”. Nem egészséges a jobboldali „emberek” világnézete, mert alapvetően embertelen, olyan, mint egy betegség az emberiség testén. A jobboldali erkölcs az emberiségen olyan élősködő betegség, mint a rák, nehéz gyógyítani, meg kell találni a megfelelő gyógymódot. Ez a marxizmus-leninizmus, a gyógyszer az emberré váláshoz, a jobboldaliság betegségének orvoslására. A marxizmus-leninizmus olyan a jobboldali erkölcsűnek, mint a kereszt az ördögnek, de a jobboldali erkölcsű nem is különb, mint az ördög, de általában istenhívő. Sztálin emlékétől is rettegnek a jobboldali „ember” őrdögök.

Milyen ember a fasizmus híve?
A fasizmus a jobboldaliság kertelés nélküli embertelen megnyilvánulása. De a lényege az urak hatalma a szolgák felett, az élősködésért, ami tipikus jobboldali erkölcs. A klasszikus hitleri típusú fasizmus csak külsőségeiben különbözik a „mosolygó fasizmustól”. A klasszikus fasizmus nyíltan diktatórikus, ellenben a „mosolygó fasizmussal”, amelyik demokrácia álcájában valósítja meg a proletárok, a gyarmatok, félgyarmatok kizsákmányolását. De a cél ugyanaz, kizsákmányolni, élősködni, a „felsőbbrendűeknek” uralkodni a dolgozók felett.

Mi a kiút az embertelen jobboldaliság betegségéből?
Ehhez a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériesség”-et, a polgári és emberi jogokat lehetővé tevő társadalmi-gazdasági rendszernek, a kommunizmusnak a megvalósítása az egyetlen lehetőség. Ehhez az út a szocializmuson keresztűl vezet, megvalósításához a marxizmus-leninizmus a gyógymód, a megoldás.

A kapitalista jobboldali gazdasági-társadalmi rendszer erre nem alkalmas, mivel működéséhez bérrabszolgákra van szükség, ehhez pedig a totális diktatúra, az agymosás elengedhetetlen. Ezért a kapitalista diktatúrában nem lehetséges a szabadság, egyenlőség és testvériség valamint az emberiség többségére kiterjedő polgári és emberi jogok megvalósulása sem. Tehát nem lehetséges a többségre kiterjedő demokrácia sem.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

Hogyan szervezzük meg a versenyt?

A burzsoá írók egész papírhegyeket írtak és írnak tele, hogy magasztalják a konkurenciát, az egyéni vállalkozó szellemet és a kapitalisták, meg a kapitalista rend egyéb nagyszerű erényeit és gyönyörűségeit. A szocialistáknak bűnül rótták fel, hogy nem akarják megérteni ezeknek a dicső erényeknek jelentőségét és nem akarnak számolni az „emberi természettel”. Valójában azonban a kapitalizmus az önálló kisárutermelést, amely mellett a konkurencia annyira-amennyire még széles méretekben kifejleszthette a vállalkozó szellemet, az energiát, a merész kezdeményezést, már réges-régen felcserélte a nagy- és legnagyobbarányú gyári termeléssel, részvénytársasági vállalatokkal, szindikátusokkal és egyéb monopolista szervezetekkel. A konkurencia az ilyen kapitalizmusban azt jelenti, hogy a lakosság tömegeinek, óriási többségének, a dolgozók kilencvenkilenc százalékának vállalkozó szellemét, energiáját, merész kezdeményezését brutálisan elnyomják, azt jelenti, hogy a versenyt a pénzügyi szélhámosság, zsarnokság, a társadalmi lajtorja legtetején állók alázatos kiszolgálása váltotta fel.

A szocializmus nemcsak nem fojtja el a versenyt, hanem ellenkezőleg, először, teremti meg annak lehetőségét, hogy a versenyt valóban széles, valóban tömegméretekben alkalmazzák, hogy valóban a dolgozók többségét vonják be az olyan munkába, ahol megmutathatják, hogy mit tudnak, ahol kifejleszthetik képességeiket, ahol megnyilvánulhatnak azok a tehetségek, amelyek a népben, e frissen buzogó forrásban megvannak, s amelyeket a kapitalizmus ezer meg ezer, millió meg millió esetben eltiport, elnyomott és elfojtott.

A mi feladatunk most, amikor szocialista kormány van hatalmon, az, hogy megszervezzük a versenyt.

A burzsoázia szekértolói és tányérnyalói a szocializmust úgy ábrázolták, mint valami egyoldalú, rideg, egyhangú, szürke kaszárnyát. A pénzeszsák lakájai, a kizsákmányolók bérencei – a burzsoá intellektuel urak — a szocializmussal „rémítgették” a népet, amelyet éppen a kapitalizmus kárhoztatott kényszermunkára, mértéktelen, egyhangú kaszárnyamunkára, éhségre és nyomasztó szegénységre. Az első lépés ahhoz, hogy a dolgozók ez alól a kényszermunka alól magukat felszabadítsák: a földesúri földek elkobzása, a munkásellenőrzés bevezetése, a bankok államosítása. A további lépések a következők lesznek: a gyárak és üzemek államosítása, az egész lakosságnak olyan fogyasztási szövetkezetekbe való kényszerű beszervezése, amelyek egyidejűleg a termékek értékesítésének szövetkezetei is lesznek, valamint a gabonával és más szükségleti cikkekkel való kereskedelem állami monopóliuma.

Csak most válik lehetővé, hogy a vállalkozószellem, a verseny, a merész kezdeményezés széles, valóban tömegméretekben nyilatkozzék meg. Minden gyár, amely kidobta, vagy legalábbis igazi munkásellenőrzéssel kordába szorította kapitalistáját, minden falu, ahol kifüstölték a kizsákmányoló földesurat és elvették tőle a földet, most és csakis most vált azzá a tevékenységi területté, amelyen a munka embere megmutathatja azt, mi lakozik benne, amikor kissé kiegyenesítheti hátát, felemelheti a fejét, embernek érezheti magát. Évszázadokon át idegennek végzett munka, a kizsákmányolók javára folytatott kényszermunka után először nyílik lehetőség arra, hogy sajátmagának dolgozzék, méghozzá úgy dolgozzék, hogy a modern technika és kultúra minden vívmányára támaszkodik.

Persze, ez az emberiség egész történetében legnagyszerűbb változás, amikor a kényszermunkát felváltja a sajátmagunk javára végzett munka, nem mehet végbe súrlódások, nehézségek, összeütközések nélkül, anélkül hogy erőszakot ne alkalmaznánk a megrögzött naplopókkal és azok szekértolóival szemben. E tekintetben egyetlen munkásnak sincsenek illúziói: a munkások és szegényparasztok, akiket a kizsákmányolóknak hosszú-hosszú esztendőkön át végzett kényszermunka, a kizsákmányolók örökös komiszkodásai és szidalmai megedzettek, akiket megedzett a súlyos ínség, tudják, hogy időre van szükség ahhoz, hogy a kizsákmányolók ellenállását megtörjék. A munkásokat és parasztokat egyáltalán nem fertőzték meg az intellektuel uraknak, mindezeknek a „Novaja Zsizny” körül csoportosuló és más puhán oknak érzelgős illúziói, akik rekedtre „kiabálták” magukat a kapitalisták ellen, akik „gesztikuláltak”, „mennydörögtek” ellenük, hogy azután siránkozva, vert kölyökkutya módjára viselkedjenek, amikor cselekvésre került a sor, arra, hogy a fenyegetőzéseket tettekre váltsák, s a kapitalisták megdöntését a gyakorlatban vigyék keresztül.

Az a nagy változás, amikor a kényszermunkát felváltja az önmagunk számára végzett munka, az óriási, országos méretekben (bizonyos fokig nemzetközi, világméretekben) tervszerűen szervezett munka — a kizsákmányolók ellenállásának elnyomására alkalmazott „katonai” rendszabályokon kívül – óriási szervezeti, szervezői erőfeszítést követel a proletariátustól és a szegényparasztságtól. A szervezési feladat egyetlen elválaszthatatlan egészbe fonódik össze azzal a feladattal, hogy a tegnapi rabszolgatartókat (a tőkéseket) és lakájfalkájukat — a burzsoá intellektuel urakat — könyörtelenül, katonai eszközökkel elnyomjuk. Mi mindig szervezők és főnökök voltunk, mi parancsokat osztogattunk — így beszélnek és így gondolkodnak a tegnapi rabszolgatartók és az értelmiség soraiból kikerülő cselédeik -, ilyenek is akarunk maradni, eszünk ágában sincs az „egyszerű népre”, a munkásokra és parasztokra hallgatni, mi nem fogunk nekik engedelmeskedni, a tudásból fegyvert fogunk kovácsolni annak érdekében, hogy a pénzeszsák megvédje kiváltságait, hogy a tőke megvédje uralmát a nép fölött.

Így beszélnek, gondolkodnak és cselekszenek a burzsoák és a burzsoá intellektuelek. Haszonleső szempontból érthető a viselkedésük: a feudális földesurak tányérnyalóinak és kitartottjainak, a papoknak, a törvénycsavaróknak, a Gogolnál szereplő csinovnyikoknak, a Belinszkijt gyűlölő „intellektueleknek” szintén „nehéz” volt megválniok a jobbágyság rendszerétől. Ámde a kizsákmányolók és intellektuel cselédjeik ügye — reménytelen ügy. Ellenállásukat a munkások és parasztok megtörik — sajnos, még nem elég keményen, határozottan és könyörtelenül — és végleg le fogják törni.

„Ők” úgy gondolkodnak, hogy az „egyszerű nép”, az „egyszerű” munkások és szegényparasztok nem tudnak majd megbirkózni azzal a hatalmas, a szó világtörténelmi értelmében véve igazán hősies szervezési feladattal, amelyet a szocialista forradalom a dolgozókra hárított. „Nélkülünk nem boldogulnak”, vigasztalják magukat azok az intellektuelek, akik megszokták, hogy a kapitalisták és a kapitalista állam kiszolgálói legyenek. Arcátlan számításuk nem válik be: a képzett emberek már most különválnak, átmennek a nép oldalára, a dolgozók oldalára, és segítenek abban, hogy megtörjük a tőke bérenceinek ellenállását. Szervezőtehetség pedig bőven van a parasztság és a munkásosztály soraiban, s ezek a tehetségek csak most kezdenek önmagukra eszmélni, most kezdenek ébredezni, az élő, az alkotó, a nagy munka felé törni, most kezdenek önállóan hozzáfogni a szocialista társadalom építéséhez.

Egyik legfontosabb, ha ugyan nem a legfontosabb feladat ezidőszerint az, hogy a munkásoknak s általában a dolgozóknak és kizsákmányoltaknak ezt az önálló kezdeményezését az alkotó szervező munka terén minél nagyobb arányokban kifejlesszük. Ha törik, ha szakad, szét kell zúznunk azt a régi, ostoba, barbár, alávaló és szégyenletes előítéletet, hogy az államot kormányozni, a szocialista társadalom szervező építését vezetni csakis az úgynevezett „felső osztályok”, csakis a gazdagok vagy azok tudják, akik kijárták a gazdag osztályok iskoláját.

Ez előítélet. A rothadt vaskalaposság, a megcsontosodottság, a szokásokhoz való szolgai ragaszkodás, de még inkább azoknak a kapitalistáknak szennyes kapzsisága tartja fenn, akik érdekelve vannak abban, hogy rabolva kormányozzanak és kormányozva raboljanak. Nem. A munkások egy pillanatra sem felejtik el, hogy szükségük van a tudás hatalmára. Az a nem mindennapi igyekezet, amelyet a munkások a művelődés terén mutatnak, mégpedig éppen most mutatnak, azt bizonyítja, hogy a proletariátus soraiban e tekintetben nincs és nem is lehet tévelygés. A szervezőmunkával azonban meg tud birkózni az egyszerű munkás és paraszt is, aki írni-olvasni tud, akinek van emberismerete, gyakorlati tapasztalata. Ilyen emberek az „egyszerű nép” között, amelyről a burzsoá értelmiségiek fennhéjázóan és megvetően beszélnek, tömegével vannak. Az ilyen tehetségeknek még érintetlen és rendkívül bőséges forrása a munkásosztály és a parasztság.

A munkások és parasztok még „bátortalanok”, még nem szokták meg, hogy most ők az uralkodó osztály, még nem elég határozottak. A forradalom nem tudta egycsapásra létrehozni ezeket a tulajdonságokat a sok-sok millió emberben, akiket egész életükön át az éhség és nyomor korbácsa kényszerített munkára. Az 1917-es Októberi Forradalomnak azonban éppen abban van az ereje, életrevalósága, legyőzhetetlensége, hogy felébreszti e tulajdonságokat, összetör minden régi akadályt, szétzúzza az ósdi bilincseket, egy új élet önálló teremtésének útjára vezeti a dolgozókat.

Nyilvántartás és ellenőrzés — ez a  gazdasági feladata minden egyes Munkás-, Katona- és Parasztküldött Szovjetnek, minden egyes fogyasztási szövetkezetnek, minden egyes ellátási szervezetnek vagy bizottságnak, minden egyes üzemi bizottságnak, vagy általában munkásellenőrzési szervnek.

A harc az ellen a régi szokás ellen, mely a munka mértékét, a termelési eszközöket a rab ember szempontjából nézi: hogyan lehetne lerázni a fölös terhet, hogyan lehetne a burzsoáziától legalább egy falatot kicsikarni — ez a harc elkerülhetetlen. Az élenjáró, öntudatos munkások már megkezdték ezt a harcot és határozottan szembeszálltak azokkal a gyári újoncokkal, akik különösen a háború alatt nagyon megszaporodtak, és akik most a nép gyárával, a nép tulajdonába átment gyárral szemben továbbra is úgy akarnának viselkedni, mint régen, amikor egyetlen gondjuk az volt: ,,minél nagyobb falatot kicsikarni s azután továbbállni”. E harcban a parasztságnak és a dolgozó tömegeknek minden öntudatos, becsületes, gondolkodó eleme az élenjáró munkások oldalán sorakozik fel.

A nyilvántartás és az ellenőrzés, ha azt a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjei, mint legfelsőbb államhatalom gyakorolják, vagy ha ennek a hatalomnak az utasítására, megbízásából gyakorolják azt — a mindenre kiterjedő, általános, egyetemes nyilvántartás és ellenőrzés, a munka mennyiségének és a termékek elosztásának nyilvántartása és ellenőrzése —, ebben van a szocialista átalakulás lényege, ha egyszer a proletariátus politikai uralmát megteremtettük és biztosítottuk.

A nyilvántartás és az ellenőrzés, amely a szocializmusba való átmenethez szükséges, csakis tömegméretű lehet. Csakis a forradalmi munkások és parasztok tömegeinek önkéntes és lelkiismeretes, forradalmi lelkesedéssel teljesített közreműködése a gazdagok, tolvajok, naplopók és garázda elemek nyilvántartásában és ellenőrzésében, csakis ez az, ami le tudja győzni az átkozott kapitalista társadalom e maradványait, az emberiségnek ezt a söpredékét, e reménytelenül megrothadt és elzüllött elemeket, ezt a járványos nyavalyát, pestist, fekélyt, amit a szocializmusra a kapitalizmus hagyott örökségül.

Munkások és parasztok, dolgozók és kizsákmányoltak! A föld, a bankok, a gyárak, az üzemek az egész nép tulajdonába mentek át! Lássatok hozzá magatok a javak termelésének és elosztásának nyilvántartásához és ellenőrzéséhez — ez és csakis ez az út vezet a szocializmus győzelméhez, ez a szocializmus győzelmének záloga, a mindenféle kizsákmányolás, mindenféle ínség és szükség fölötti győzelem záloga! Mert Oroszországban mindenkire jut elég kenyér, vas, fa, gyapjú, gyapot és len, csak osszuk el helyesen a munkát és a termékeket, csak valósítsuk meg azt, hogy az egész nép ellenőrizze szakszerűen, gyakorlatilag ezt az elosztást, csak győzzük le nem csupán a politikában, hanem a mindennapi gazdasági életben is a nép ellenségeit: a gazdagokat és tányérnyalóikat, azután a tolvajokat, naplopókat és garázda elemeket.

Nincs kegyelem a nép ez ellenségei, a szocializmus ellenségei, a dolgozók ellenségei számára! Élethalálharc a gazdagok és tányérnyalóik, a burzsoá intellektuelek ellen; harc a tolvajok, naplopók és garázda elemek ellen. Ezek egytől-egyig édestestvérek, a kapitalizmus szülöttei, annak az úri és burzsoá társadalomnak a gyermekei, amelyben egy elenyésző kis csoport rabolta a népet és csúfot űzött a népből, amelyben az ínség és nyomor ezreket meg ezreket kergetett a züllés, a korrupció, a bűnözés útjára, olyannyira, hogy még emberi mivoltukról is megfeledkeztek, annak a társadalomnak a gyermekei, ahol a dolgozókban szükségképpen kifejlődött az a törekvés, hogy akár csalással is, de kibújjanak a kizsákmányolás alól, akár egy pillanatra is, de meneküljenek, szabaduljanak az utált munkától, bármilyen úton-módon, bármi áron, legalább egy darab kenyeret csikarjanak ki, hogy ne éhezzenek, hogy se nekik, se családjuknak ne korogjon a gyomra.

A gazdagok és a tolvajok — ez ugyanannak az éremnek két oldala, ez a kapitalizmus által hizlalt élősdieknek két fő fajtája, ezek a szocializmus fő ellenségei, ezeket az ellenségeket az egész lakosság különleges felügyelete alá kell helyezni, s ha a szocialista társadalom szabályait és törvényeit a legkisebb mértékben is megszegik, könyörtelenül végezni kell velük. Minden gyengeség, minden ingadozás, minden érzelgősség e tekintetben a legnagyobb bűn volna a szocializmussal szemben.

Hogy a szocialista társadalmat megóvhassuk ezektől az élősdiektől, meg kell szerveznünk a végzett munka mennyiségének, a javak termelésének és elosztásának az egész népre kiterjedő, a munkások és parasztok milliói meg milliói által önkéntesen, erélyesen és forradalmi lelkesedéssel támogatott nyilvántartását és ellenőrzését. Ahhoz pedig, hogy megszervezhessük ezt a nyilvántartást és ellenőrzést, amely minden becsületes, értelmes, rátermett munkás és paraszt számára teljesen hozzáférhető, és egyáltalán nem múlja felül erejüket, az kell, hogy felszínre hozzuk a munkások és parasztok közül, az ő saját soraikból kikerülő szervezőtehetségeket, az kell, hogy buzdítsuk őket — és szervezzük meg országos méretekben —, hogy lépjenek versenyre és mutassák meg, ki ér el nagyobb szervezői sikereket, az kell, hogy a munkások és parasztok világosan megértsék, mi a különbség a képzett ember szükséges tanácsa és az „egyszerű” munkásnak és parasztnak a „képzettek” soraiban olyannyira elterjedt lomposság fölötti ellenőrzése között.

Ez a lomposság, hanyagság, gondatlanság, pontatlanság, ideges kapkodás, a hajlamosság arra, hogy a cselekvést vitákkal, a munkát beszélgetésekkel helyettesítsék, a hajlamosság arra, hogy a világon mindenhez hozzáfogjanak és semmit be ne fejezzenek — a „képzett embereknek” egyik olyan sajátsága, amely egyáltalán nem gonosz természetükből, még kevésbé rosszakaratból fakad, hanem életszokásaikból, munkakörülményeikből, a túlfeszített munkából, a szellemi és fizikai munka természetellenes különválasztásából stb. stb. következik.

Forradalmunk hibái, hiányosságai, balfogásai között nem csekély szerepe van azoknak a hibáknak stb., amelyek a sorainkban levő értelmiségiek e sajnálatos — de a jelenlegi pillanatban elkerülhetetlen — sajátságaiból és abból következnek, hogy a munkások nem ellenőrzik kellően az értelmiségiek szervezői munkáját.

A munkások és parasztok még „bátortalanok”, ettől meg kell szabadulniok és kétségtelenül meg is fognak szabadulni. Nem lehetünk meg a képzett emberek, az értelmiségiek, a szakemberek tanácsa, útmutatása nélkül. Minden csak valamelyest is értelmes munkás és paraszt nagyon jól megérti ezt, és a sorainkban levő értelmiségiek nem panaszkodhatnak, hogy a munkások és parasztok részéről hiányzik irányukban a figyelem és elvtársi megbecsülés. Más dolog azonban a tanács és az útmutatás, és más dolog a gyakorlati nyilvántartás és ellenőrzés megszervezése. Az értelmiségiek lépten-nyomon nagyszerűbbnél nagyszerűbb tanácsokat és útmutatásokat adnak, de amikor arra kerül a sor, hogy ezeket a tanácsokat és útmutatásokat átvigyék az életbe, hogy a gyakorlatban ellenőrizzék a szó tettéváltását, akkor a nevetségességgel, az ostobasággal, a szégyenletes „ügyefogyottsággal” határos tehetetlenséget árulnak el.

Ebben a tekintetben a „népből”, a munkások és dolgozó parasztok soraiból kikerülő gyakorlati szervezők segítsége és vezetőszerepe nélkül semmiképpen sem lehetünk meg. „Nem az istenek égetik a fazekakat” — ezt az igazságot a munkásoknak és parasztoknak erősen emlékezetükbe kell vésniök. Meg kell érteniök, hogy most minden a gyakorlaton múlik, hogy elérkezett az a történelmi pillanat, amikor az elmélet gyakorlatba csap át, amikor a gyakorlat megeleveníti az elméletet, a gyakorlat kijavítja, a gyakorlat ellenőrzi az elméletet, amikor különösképpen beigazolódnak Marx szavai: „a valóságos mozgalom egyetlen lépése fontosabb tucatnyi programnál” — minden lépés, amely a gyakorlatban ténylegesen kordába szorítja, megfékezi, teljes nyilvántartás és felügyelet alá helyezi a gazdagokat és tolvajokat, fontosabb a szocializmusról való tucatnyi pompás elmélkedésnél. Mert „szürke minden elmélet, barátom, de zöld az élet aranyfája”.

Meg kell szervezni a munkások és parasztok soraiból kikerülő gyakorlati szervezők egymásközti versenyét. Harcolni kell az ellen, hogy mindent egy kaptafára húzzunk, és harcolni kell minden olyan kísérlet ellen, amely felülről akar egyformaságot bevezetni, amire az értelmiségiek annyira hajlamosak. A demokratikus és szocialista centralizmussal sem az egykaptafára-húzás, sem a felülről bevezetett egyformaság nem fér össze. Az egységet az alapvető, a fontos, a lényeges kérdésekben nemcsak nem zavarja, hanem biztosítja a változatosság a részletekben, a helyi sajátosságokban, az ügyek kezelésének módszereiben, az ellenőrzés megvalósításának módjaiban, az élősdiek (a gazdagok, meg a tolvajok és az intelligencia soraiban fellelhető hanyag és hisztérikus emberek stb. stb.) felszámolásának és ártalmatlanná tételének útjaiban.

A Párizsi Kommün nagyszerű példát mutatott arra, hogyan kell egybekapcsolni a kezdeményezést, az önállóságot, a mozgási szabadságot, az alulról jövő lendület erejét — és az önkéntes, sablontól mentes centralizmust. A mi Szovjetjeink ugyanazon az úton haladnak. De még „bátortalanok”, még nem bontakoztak ki, még nem „dolgozták be” magukat a szocialista rend megteremtéséhez vezető új, nagy, alkotó munkába. A Szovjeteknek merészebben, kezdeményezőbben kell dologhoz látniok. Arra van szükség, hogy minden egyes „kommuna” — bármely gyár, bármely falu, bármely fogyasztási szövetkezet, bármely közellátási bizottság — egymással versenyezve lépjen fel, mint a munka és a termékelosztás nyilvántartásának és ellenőrzésének gyakorlati szervezője. Ennek a nyilvántartásnak és ellenőrzésnek programja egyszerű, világos, mindenki számára érthető: hogy mindenkinek legyen kenyere, hogy mindenki jó lábbeliben járjon és ne legyen rongyos a ruhája, hogy mindenkinek meleg hajléka legyen, hogy mindenki lelkiismeretesen dolgozzék, és hogy egyetlen tolvaj se (köztük a munkakerülő se) sétáljon szabadon, hanem börtönben üljön, vagy pedig a legsúlyosabb természetű kényszermunkával töltse le büntetését, hogy minden gazdagnak, aki megszegi a szocializmus szabályait és törvényeit, ugyanaz legyen a sorsa, mint a tolvajoknak, mert méltán illeti meg ugyanaz a sors. „Aki nem dolgozik, ne is egyék” — ez a szocializmus gyakorlati parancsolata. Ezt kell a gyakorlatban megvalósítani. Ilyen gyakorlati sikerekkel büszkélkedjenek „kommunáink”, a munkások és parasztok közül kikerülő szervezőink, de még inkább az értelmiségiek közül kikerülők (annál is inkább, mert túlságosan megszokták, a kelleténél jobban megszokták azt, hogy általános útmutatásaikkal és határozati javaslataikkal büszkélkedjenek).

Maguk a kommunák, a falu és a város kis sejtjei, dolgozzák ki és próbálják ki a gyakorlatban a gazdagok, tolvajok és munkakerülők gyakorlati nyilvántartásának és ellenőrzésének ezer meg ezer formáját és módozatát. A változatosság e téren az életrevalóság biztosítéka, a siker záloga, hogy elérjük a közös egységes célt: az orosz föld megtisztítása minden kártékony féregtől, a bolháktól — a tolvajoktól, a poloskáktól — a gazdagoktól és egyebektől. Az egyik helyen börtönbe dugnak majd egy rakás gazdagot, egy tucat tolvajt, féltucat munkást, aki kibújik a munka alól (olyan botrányos módon, mint Petrográdban sok szedő, különösen a pártnyomdákban). Más helyen arra fogják kényszeríteni őket, hogy az árnyékszékeket tisztogassák. A harmadik helyen büntetésük kitöltése után sárga lapot kapnak, hogy megjavulásukig az egész nép szeme előtt legyenek mint ártalmas emberek. A negyedik helyen megtizedelik a munkakerülőket, ott a helyszínen. Az ötödiken — különböző eszközök kombinációját találják majd ki, például a megjavítható elemeket a gazdagok, a burzsoá értelmiségiek, tolvajok és garázdálkodók közül feltételesen szabadlábra helyezik, hogy ezzel érjék el gyors megjavulásukat. Minél változatosabbak lesznek a módszerek, annál jobbak, annál gazdagabbak lesznek tapasztalataink, annál biztosabb és gyorsabb lesz a szocializmus sikere, annál könnyebben alakítja ki a gyakorlat — mert hiszen csak a gyakorlat tudja kialakítani — a harc legjobb módszereit és eszközeit.

Melyik kommunában, melyik nagyvárosi negyedben, melyik gyárban, melyik faluban nincsenek éhezők, nincsenek munkanélküliek, nincsenek gazdag lebzselők, nincsenek gaz burzsoá lakájok, szabotálok, akik értelmiségieknek nevezik magukat? hol tettek többet a munka termelékenységének fokozására? hol tettek többet annak érdekében, hogy a szegények számára új, jó házakat építsenek, hogy a gazdagok házaiban helyezzék el őket, hogy minden szegény család gyermekét rendszeresen egy-egy üveg tejjel lássák el? — e kérdések körül kell kibontakoznia a kommunák, községek, fogyasztási és termelőszövetkezetek és társulatok, Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjei közötti versenynek. Ebben a munkában kell a gyakorlat során kiválniok és felemelkedniük, az országos kormányzatban való részvételig, a szervező tehetségeknek. Ilyenek nagy számmal vannak a nép soraiban. Csak el vannak nyomva. Segíteni kell őket abban, hogy kifejlődjenek. Ők és csakis ők azok, akik a tömegek támogatásával megmenthetik Oroszországot és megmenthetik a szocializmus ügyét.

V. Lenin

A megírás ideje: 1917. december 25—28.
(1918. január 7—10.)

Először megjelent: „Pravda” 17. sz.
1929. január 20.

Lenin Művei. 26. kőt. 418—430. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A leninizmus kérdéseihez – 6. rész
Harc a szocialista építés győzelméért

 (idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

VII
Harc a szocialista építés győzelméért

Szerintem az „új ellenzék” fő hibája az, hogy nem hisz a szocialista építés sikerében. Ez a hiba, szerintem, azért fő hiba, mert ebből következik az „új ellenzék” valamennyi többi hibája is. Azok a hibák, amelyeket az „új ellenzék” a „nep”-nek, az államkapitalizmusnak, szocialista iparunk jellegének, a szövetkezetek proletárdiktatúrában betöltött szerepének, a kulákság elleni harc módszereinek, a középparasztság szerepének és súlyának kérdésében elkövetett, egytől-egyig az ellenzék fő hibájából származnak, abból, hogy nem hisz abban, hogy a szocialista társadalmat országunk erőivel fel lehet építeni.

Mit jelent a hitetlenség a szocialista építés országunkban való győzelmével szemben?

Mindenekelőtt azt, hogy nincsenek meggyőződve arról, hogy a parasztság zöme, országunk fejlődésének ismert körülményei következtében, bevonódhat a szocialista építés művébe.

Másodszor azt, hogy nincsenek meggyőződve arról, hogy országunk proletariátusa, amely kezében tartja a népgazdaság parancsnoki magaslatait, képes a parasztság zömét bevonni a szocialista építésbe.

Ezekből a tételekből indul ki hallgatólagosan az ellenzék fejlődésünk útjaira vonatkozó elgondolásaiban, — az most mindegy, hogy tudatosan vagy öntudatlanul teszi ezt.

Be lehet-e vonni a szovjet parasztság zömét a szocialista építés művébe?

„A leninizmus alapjairól” című brosúrában erre vonatkozólag két alaptétel van:

1. „Nem szabad összecserélni a Szovjetunió parasztságát a Nyugat parasztságával. Az a parasztság, amely három forradalom iskoláján ment át, amely a proletariátussal együtt és a proletariátus vezetésével harcolt a cár és a burzsoá hatalom ellen, az a parasztság, amely a proletárforradalom kezéből kapott földet és békét s ennek következtében a proletariátus tartaléka lett — ez a parasztság szükségképpen különbözik attól a parasztságtól, amely a burzsoá forradalom idején a liberális burzsoázia vezetése alatt harcolt, e burzsoázia kezéből kapott földet s ennek következtében a burzsoázia tartaléka lett. Aligha szorul bizonyításra, hogy a szovjet parasztság, amely megszokta, hogy a proletariátussal való politikai barátságot és politikai együttműködést megbecsülje, amely ennek a barátságnak és ennek az együttműködésnek köszönheti szabadságát — feltétlenül rendkívül alkalmas a proletariátussal való gazdasági együttműködésre.”

2. „Nem szabad összecserélni Oroszország mezőgazdaságát a Nyugat mezőgazdaságával. Ott a mezőgazdaság fejlődése a kapitalizmus szokott vonalán halad, amelyet a parasztság mélyreható rétegeződése, s az egyik póluson a nagy uradalmak és a magánkapitalista latifundiumok, a másikon pauperizmus, nyomor és bérrabszolgaság jellemeznek. Ennek következtében ott a züllés és bomlás egészen természetes. Nem így Oroszországban. Nálunk a mezőgazdaság fejlődése már csak azért sem haladhat ilyen úton, mert a Szovjethatalom léte és a döntő munka- és termelési eszközök nacionalizálása ilyenirányú fejlődést nem enged meg. Oroszországban a mezőgazdaság fejlődésének más úton kell haladnia, a sokmilliós kis- és középparasztság szövetkezeti tömörülésének útján, a tömegeket átfogó falusi szövetkezetek fejlődésének útján, melyeket az állam hitelkedvezményekkel támogat. Lenin a szövetkezetekről szóló cikkeiben helyesen utalt arra, hogy a mezőgazdaság fejlődésének nálunk új úton kell haladnia, azon az úton, amelyek a parasztság többségét a szövetkezeteken keresztül bevonjuk a szocialista építésbe, azon az úton, amelyen a kollektivizmus elveit fokozatosan meghonosítjuk a mezőgazdaságban, előbb a termékek értékesítése, később pedig a mezőgazdasági termékek termelése terén is…

Aligha szorul bizonyításra, hogy a parasztság óriási többsége szívesen lép majd a fejlődésnek erre az új útjára, s otthagyja a magánkapitalista latifundiumok és a bérrabszolgaság, a nyomor és pusztulás útját”.

Helyesek-e ezek a tételek?

Azt hiszem, hogy mindkét tétel helyes és vitathatatlan egész építési időszakunkra vonatkozólag a „nep” viszonyai között.

Ezek a tételek csak azokat az ismert lenini téziseket fejezik ki, amelyek a proletariátus és a parasztság összefogásáról szólnak, arról, hogy a parasztgazdaságokat be kell vonni az ország szocialista fejlődésének rendszerébe, arról, hogy a proletariátusnak a parasztság döntő tömegeivel együtt kell a szocializmus felé haladnia, arról, hogy a parasztság milliós tömegeinek szövetkezetekbe való tömörítése a szocialista építés országútja a falun, hogy szocialista nagyiparunk fejlődésének viszonyai között a „szövetkezetek egyszerű növekedése számunkra azonos … a szocializmus növekedésével” (XXVII. köt. 396. old.).

És valóban, milyen úton lehet és kell haladnia a parasztgazdaság fejlődésének országunkban?

A parasztgazdaság nem tőkés gazdaság. A parasztgazdaság, ha a parasztgazdaságok túlnyomó többségét vesszük, kisárutermelő gazdaság. De mi a kisárutermelő parasztgazdaság? Olyan gazdaság, mely a válaszúton áll kapitalizmus és szocializmus között. Fejlődhet a kapitalizmus felé, mint ahogy most a kapitalista országokban történik, és fejlődhet a szocializmus felé, ahogy nálunk kell történnie, a mi országunkban, a proletárdiktatúrában.

Honnan van a parasztságnak ez az ingatagsága, önállótlansága? Mivel magyarázható ez?

A parasztgazdaságok felaprózottságával, szervezetlenségével, azzal, hogy a várostól, az ipartól, a hitelrendszertől, az országban uralkodó hatalom jellegétől függenek, és végül, azzal a közismert helyzettel, hogy a falu mind anyagi, mind kulturális tekintetben a várost követi és kell hogy kövesse.

A parasztgazdaság kapitalista fejlődésének útja azt jelenti, hogy a fejlődés a parasztság rendkívül mélyreható rétegeződésén át vezet, hogy az egyik póluson hatalmas latifundiumok vannak, a másikon állandó a tömeges elszegényedés. Ez a fejlődési út a kapitalista országokban elkerülhetetlen, mert a falu, a parasztgazdaság, a várostól, az ipartól, a városban összpontosított hiteltől, a hatalom jellegétől függ, a városban pedig a burzsoázia, a kapitalista ipar, a kapitalista hitelrendszer, a kapitalista államhatalom uralkodik.

Szükségszerű-e a parasztgazdaság ilyen fejlődési útja a mi országunkban, ahol a város jellege egészen más, ahol az ipar a proletariátus kezében van, ahol a közlekedés, a hitelrendszer, az államhatalom stb. a proletariátus kezében összpontosul, ahol a föld nacionalizálása egyetemes törvény az országban? Persze, hogy nem szükségszerű. Ellenkezőleg. Éppen azért, mert a város a falu vezetője, s a városban nálunk a proletariátus uralkodik, amely a népgazdaság valamennyi parancsnoki magaslatát kezében tartja, a parasztgazdaságoknak fejlődésükben más úton kell haladniok, a szocialista építés útján.

Milyen út ez?

Ez az út a parasztgazdaságok millióinak tömeges szövetkezeti tömörülése a szövetkezetek minden ágában, az elaprózott parasztgazdaságok egyesítése a szocialista ipar körül, a kollektivizmus alapelemeinek bevezetése a parasztság körében — eleinte a mezőgazdasági termékek értékesítése és a parasztgazdaságok városi készítményekkel való ellátása vonalán, azután pedig a mezőgazdasági termelés vonalán.

És a proletárdiktatúra viszonyai között ez az út egyre inkább elkerülhetetlenné válik, mert a szövetkezés az értékesítés vonalán, a szövetkezés az ellátás vonalán, s végül a szövetkezés a hitel és a termelés (a mezőgazdasági szövetkezetek) vonalán, az egyetlen útja annak, hogy a falu jóléte emelkedjék, az egyetlen eszköze annak, hogy a nagy paraszttömegeket a nyomortól és pusztulástól megmentsük.

Azt mondják, hogy parasztságunk, helyzete szerint, nem szocialista s hogy ezért képtelen a szocialista fejlődésre. Az persze igaz, hogy a parasztság, helyzete szerint, nem szocialista. De ez nem érv a parasztgazdaság szocialista fejlődése ellen, ha be van bizonyítva, hogy a parasztság a várost követi, a városban pedig a szocialista ipar az úr. Az Októberi Forradalom idején a parasztság, helyzete szerint, szintén nem volt szocialista, s egyáltalán nem óhajtotta megteremteni a szocializmust az országban. Akkor főképpen a földesúri hatalom megszüntetésére és a háború befejezésére, a béke megteremtésére törekedett. Mégis a szocialista proletariátust követte akkor. Miért? Mert a burzsoázia megdöntése és a szocialista proletariátus hatalomrajutása volt akkor az egyetlen kivezető út az imperialista háborúból, az egyetlen út a béke helyreállítására. Mert más út akkor nem volt és nem is lehetett. Mert pártunknak akkor sikerült kipuhatolnia, megállapítania, hogy milyen mértékben kell a különleges parasztérdekeket (a földesúr megdöntése, a béke) az ország általános érdekeivel (proletárdiktatúra) egyesíteni és azoknak alávetni úgy, hogy az a parasztság számára elfogadható és előnyös legyen. S a parasztság, noha nem szocialista, akkor a szocialista proletariátust követte.

Ugyanezt kell mondanunk az országunkban folyó szocialista építésről, a parasztságnak az építésbe való bevonásáról. A parasztság, helyzete szerint, nem szocialista. De a szocialista fejlődés útjára kell lépnie és feltétlenül erre az útra fog lépni, mert nincs és nem lehet a parasztságnak más útja ahhoz, hogy a nyomor és a tönkremenés elől meneküljön, mint az, hogy összefog a proletariátussal, összefog a szocialista iparral, hogy a parasztgazdaság, a parasztság tömeges szövetkezése révén, bekapcsolódik a közös szocialista fejlődésbe.

Miért éppen a parasztság tömeges szövetkezése révén?

Azért, mert a tömeges szövetkezésben „megtaláltuk egyrészt a magánérdeknek, a magánkereskedelmi érdeknek, másrészt az állami felügyeletnek és ellenőrzésnek olyfokú egybekapcsolását, a magánérdek olyfokú alárendelését a közérdeknek” (Lenin), amely elfogadható és előnyös a parasztság számára, és amely lehetővé teszi a proletariátusnak, hogy a parasztság zömét a szocialista építésbe bevonja. Éppen mert a parasztságnak előnyös, ha a szövetkezeten keresztül adja el áruit s szereli fel gépekkel gazdaságát, éppen ezért kell hogy a parasztság a tömeges szövetkezés útján haladjon és ezen az úton fog is haladni.

De mit jelent a parasztság tömeges szövetkezése, amikor a vezetőszerep a szocialista iparé?

Azt jelenti, hogy a kisárutermelő parasztgazdaság letér a régi kapitalista útról, mely a parasztságot tömegesen tönkrejuttatja, s áttér a fejlődés új útjára, a szocialista építés útjára.

Ezért a harc a parasztgazdaság fejlődésének új útjáért, a harc a parasztság döntő tömegeinek a szocialista építésbe való bevonásáért: pártunk soronlevő feladata.

A SzK(b)P XIV. kongresszusa ezért helyesen hozta ezt a határozatot:

„A szocializmus építésének fő útja a falun az, hogy miközben a szocialista állami ipar, az állami hitelintézetek és egyéb parancsnoki magaslatok, melyek a proletariátus kezében vannak, egyre nagyobb mértékben átveszik a gazdasági vezetést, ugyanakkor a parasztság zömét bevonjuk a szövetkezeti szervezetbe és biztosítjuk e szervezet szocialista fejlődését azáltal, hogy kihasználjuk, leküzdjük és kiszorítjuk kapitalista elemeit” (lásd a kongresszusnak a Központi Bizottság beszámolójával kapcsolatban hozott határozatát).

Az „új ellenzék” óriási hibája az, hogy nem hisz a parasztság fejlődésének ebben az új útjában, nem látja vagy nem érti, mennyire elkerülhetetlen ez az út a proletárdiktatúra viszonyai között. Mégpedig azért nem érti, mert nem hisz abban, hogy a szocialista építés országunkban győz, nem hisz abban, hogy proletariátusunk magával tudja vinni a parasztságot a szocializmushoz vezető úton.

Ezért nem érti meg a „nep” kettős jellegét, túlozza a „nep” negatív oldalait s a „nep”-et főként visszavonulásként értelmezi.

Ezért túlozza gazdaságunk kapitalista elemeinek szerepét, s lekicsinyli szocialista fejlődésünk emelőinek (a szocialista ipar, a hitelrendszer, a szövetkezetek, a proletárhatalom stb.) szerepét.

Ezért nem érti meg állami iparunk szocialista természetét és kételkedik Lenin szövetkezeti tervének helyességében.

Ezért fújja fel a falu rétegeződését, ezért rémüldözik a kuláktól, ezért kicsinyli le a középparaszt szerepét, ezért próbálja meghiúsítani a pártnak a középparaszttal való tartós szövetség biztosítására irányuló politikáját, és általában ezért kapkod ide-oda a párt falusi politikájának a kérdésében.

Ezért nem érti meg azt az óriási munkát, amelyet a párt végzett annak érdekében, hogy a munkások és parasztok milliós tömegeit bevonja az ipar és a mezőgazdaság építésébe, a szövetkezetek és a Szovjetek felélénkítésébe, az ország igazgatásába, a bürokrácia elleni harcba, az államapparátusunk megjavításáért és átalakításáért vívott harcba, azt a munkát, amely új fejlődési szakaszt jelent s amely nélkül semmiféle szocialista építés el nem képzelhető.

Ezért csügged el és veszti el fejét építőmunkánk nehézségei láttán és kételkedik országunk iparosításának lehetőségében, fecseg pesszimista módon a párt elfajulásáról stb.

Náluk, a burzsoáknál, minden többé-kevésbé jó, de nálunk, proletároknál, minden többé-kevésbé rossz; ha nem érkezik el idejében a nyugati forradalom, akkor ügyünk elveszett, — ilyen általában az „új ellenzék” hangja, amely, szerintem, likvidátori hang, de amelyet az ellenzék valami okból (lehet, hogy tréfából) „internacionalizmusnak” nevez.

A „nep” kapitalizmus, mondja az ellenzék. A „nep” főképpen visszavonulás, mondja Zinovjev. Mindez persze nem igaz. Valójában a „nep” a pártnak az a politikája, amely megengedi a szocialista és a kapitalista elemek harcát, arra számítva, hogy a szocialista elemek legyőzik a kapitalista elemeket. Valójában a „nep” csak kezdődött visszavonulással, de arra irányul, hogy a visszavonulás során az erőket átcsoportosítsuk és támadásba menjünk át. Valójában már néhány év óta támadásban vagyunk és sikerrel támadunk, fejlesztjük iparunkat, fejlesztjük szovjet kereskedelmünket, visszaszorítjuk a magántőkét.

De mi az értelme annak a tételnek, hogy a „nep” kapitalizmus, hogy a „nep” főképpen visszavonulás? Miből indul ki ez a tétel?

Abból a helytelen feltevésből indul ki, hogy nálunk most egyszerűen a kapitalizmus visszaállítása, a kapitalizmus egyszerű „visszatérése” megy végbe. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék kételkedik iparunk szocialista természetében. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék rémüldözik a kuláktól. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék kapva-kapott a parasztság rétegeződésére vonatkozó helytelen adatokon. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg az, hogy az ellenzék, különös feledékenységgel, mellőzi azt a tényt, hogy nálunk a középparaszt a mezőgazdaság központi alakja. Csak ezzel a feltevéssel magyarázható meg a középparaszt súlyának lebecsülése és a kételkedés Lenin szövetkezeti tervével szemben. Csak ezzel a feltevéssel „indokolható” meg az, hogy az „új ellenzék” nem hisz a falu fejlődésének új útjában, a falunak a szocialista építésbe való bevonása útjában.

Valójában nálunk most nem a kapitalizmus visszaállításának egyoldalú folyamata megy végbe, hanem a kapitalizmus fejlődésének és a szocializmus fejlődésének kétoldalú folyamata, a szocialista elemek és a kapitalista elemek harcának ellentétes folyamata, a szocialista elemek felülkerekedésének és a kapitalista elemek legyűrésének folyamata. Ez éppoly vitathatatlan a városra vonatkozólag, ahol az állami ipar a szocializmus alapja, mint a falura vonatkozólag, ahol a szocialista fejlődés fő emelője a tömeges szövetkezet, mely összefog a szocialista iparral.

A kapitalizmus egyszerű visszaállítása már csak azért sem lehetséges, mert a hatalom nálunk proletárhatalom, a nagyipar a proletariátus kezében van, a közlekedéssel és a hitellel a proletárállam rendelkezik.

A falusi rétegeződés nem ölthet olyan méreteket, mint azelőtt, a középparasztság megmarad a parasztság alapvető tömegének, a kulák már csak azért sem szerezheti vissza régi erejét, mert a föld nálunk nacionalizálva van, ki van vonva a forgalomból, kereskedelmi, hitel-, adó- és szövetkezeti politikánk pedig arra irányul, hogy korlátozza a kulákság kizsákmányoló törekvéseit, emelje a nagy paraszttömegek jólétét, s kiegyenlítse a falun a szélsőségeket. Nem is szólva arról, hogy a kulákság elleni harc nemcsak a régi vonalon folyik, nemcsak a szegényparasztságot szervezzük meg a kulákság ellen, hanem új vonalon is: erősítjük a proletariátus és szegényparasztság szövetségét a középparaszti tömegekkel a kulák ellen. Az a tény, hogy az ellenzék nem érti meg a kulákság ellen e második vonalon folyó harc értelmét és jelentőségét, újból megerősíti azt, hogy az ellenzék lecsúszik a falu régi fejlődési útjára, kapitalista fejlődési útjára, amikor a kulák és a szegényparasztság voltak a falu fő erői, a középparaszt pedig „felmorzsolódott”.

A szövetkezet az államkapitalizmus egyik válfaja, mondja az ellenzék, és hivatkozik Lenin „A terményadóról” című cikkére s ennek alapján nem hisz abban, hogy a szövetkezetei a szocialista fejlődés fő emelőjeként ki lehet használni. Az ellenzék itt is igen súlyos hibát követ el. A szövetkezetek ilyetén értelmezése megfelelő és kielégítő volt 1921-ben, a „Terményadó” megírása idején, amikor még nem volt fejlett szocialista iparunk, amikor Lenin az államkapitalizmust gazdálkodásunk lehetséges fő formájának gondolta s a szövetkezeteket az államkapitalizmussal párosítva vizsgálta. De a kérdés ilyen értelmezése ma már nem kielégítő és történelmileg túlhaladott, mert azóta az idők megváltoztak, szocialista iparunk fejlődött, az államkapitalizmus nem fogant meg annyira, amennyire kívánatos volt, a szövetkezetek pedig, melyek most már tízmilliónál több tagot számlálnak, kezdtek összefogni a szocialista iparral.

Mi mással magyarázzuk azt a tényt, hogy Lenin már két évvel a „Terményadó” után, 1923-ban, a szövetkezetei máskép ítéli meg, és azt tartja, hogy „a szövetkezetek a mi viszonyaink között lépten-nyomon teljesen egybeesnek a szocializmussal”? (XXVII. köt. 396. old.)

Mi mással magyarázzuk ezt, ha nem azzal, hogy e két év alatt a szocialista ipar már megnőtt, az államkapitalizmus pedig nem vert eléggé erős gyökeret, s ebből kifolyólag Lenin a szövetkezeteket már nem az államkapitalizmussal, hanem a szocialista iparral párosítva kezdte vizsgálni?

Megváltoztak a szövetkezetek fejlődési feltételei. Meg kellett változnia a szövetkezeti kérdés kezelésének is.

Itt van például egy nagyszerű rész Leninnek „A szövetkezetekről” (1923) írt brosúrájából. Az idézet megvilágítja ezt a kérdést:

Az államkapitalizmusban a szövetkezeti üzemek abban különböznek az államkapitalista üzemektől, hogy először magánüzemek, másodszor kollektív üzemek. A mi fennálló rendünkben a szövetkezeti üzemek mint kollektív üzemek különböznek a magánkapitalista üzemektől, de nem különböznek a szocialista üzemektől, ha olyan földön alakultak, olyan termelési eszközökkel dolgoznak, amelyek az állam, vagyis a munkásosztály tulajdonában vannak” (XXVII. köt. 396. old.).

Ez a kis idézet két nagy kérdést old meg. Először azt a kérdést, hogy „a mi fennálló rendszerünk” nem államkapitalizmus. Másodszor azt a kérdést, hogy a szövetkezeti üzemek, ha „a mi fennálló rendszerünkkel” kapcsolatban tekintjük őket, „nem különböznek” a szocialista üzemektől.

Azt hiszem, világosabban már nem is lehet beszélni.

Itt van még egy rész Leninnek ugyanebből a brosúrájából:

„A szövetkezetek egyszerű növekedése számunkra (a fentemlített «csekély» kivétellel) azonos a szocializmus növekedésével s ezzel kapcsolatban kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a szocializmusra vonatkozó egész álláspontunk gyökeresen megváltozott” (ugyanott).

Nyilvánvaló, hogy „A szövetkezetekről” című brosúrában a szövetkezetek új megítélésével van dolgunk, amit az „új ellenzék” nem akar elismerni, és amit, a tények ellenére, a nyilvánvaló igazság ellenére, a leninizmus ellenére, gondosan elhallgat.

Más a szövetkezet, ha az államkapitalizmussal van kapcsolatban és más a szövetkezet, ha a szocialista iparral van kapcsolatban.

Ebből azonban nem lehet azt a következtetést levonni, hogy „A terményadóról” szóló cikk és „A szövetkezetekről” írott brosúra közt szakadék tátong. Ez, persze, nem igaz. Elég, például, a „Terményadó” következő helyére utalni, hogy azonnal megleljük a legszorosabb összefüggést a két mű között a szövetkezet megítélésének kérdésében. Ez a rész így szól:

„Az áttérés a koncessziókról a szocializmusra: áttérés a nagyüzem egyik formájáról a nagyüzem másik formájára. Az áttérés a kistulajdonosok szövetkezeteiről a szocializmusra: áttérés a kisüzemű termelésről a nagyüzeműre, vagyis bonyolultabb áttérés, amely azonban, ha sikerül, a lakosság nagyobb tömegeit tudja átfogni s mélyebb és elevenebb gyökereit tudja kitépni a régi, szocializmuselőtti, sőt kapitalizmuselőtti viszonyoknak, melyek a legmakacsabbul állanak ellen minden «újításnak»” (XXVI. köt. 337. old).

Ebből az idézetből látható, hogy Lenin már a „Terményadó” idején, amikor még nem volt fejlett szocialista iparunk, lehetségesnek tartotta, hogy a szövetkezetek, siker esetén, a „szocializmuselőtti”, tehát többek között a kapitalista viszonyok elleni harc hatalmas eszközévé változtathatók. Azt hiszem, hogy éppen ez a gondolat lett utóbb „A szövetkezetekről” szóló brosúra kiindulópontja.

De mi következik ebből?

Ebből az következik, hogy az „új ellenzék” a szövetkezeti kérdést nem marxista módra, hanem metafizikusan kezeli. A szövetkezetet nem történelmi jelenségnek tekinti, más jelenségekkel kapcsolatban, mondjuk az államkapitalizmussal kapcsolatban (1921-ben), vagy a szocialista iparral kapcsolatban (1923-ban), hanem mint valami állandó, egyszersmindenkorra adott „magábanvaló dolgot”.

Ebből származnak az ellenzék hibái a szövetkezeti kérdésben, ezért nem hisz abban, hogy a falu a szövetkezetek útján fejlődik a szocializmus felé, ezért tér le az ellenzék a régi útra, a falu kapitalista fejlődésének útjára.

Nagyjából ez az „új ellenzék” álláspontja a szocialista építés gyakorlati kérdéseiben.

Ebből egy következtetés vonható le: az ellenzék vonala, ha egyáltalán van vonala, az ellenzék ingadozása és tétovázása, az ellenzék hitetlensége ügyünkben és fejvesztettsége a nehézségek láttán arra vezet, hogy kapitulál gazdaságunk tőkés elemei előtt.

Mert ha a „nep” főképpen visszavonulás, ha kétségbevonják az állami ipar szocialista természetét, ha a kulák csaknem mindenható, ha a szövetkezetektől nem sokat várhatunk, ha a középparaszt szerepe növekvő mértékben csökken, ha a falu fejlődésének új útja kétséges, ha a párt csepp híján elfajul, s a nyugati forradalom még nincs olyan közel — akkor mi marad mindezek után az ellenzék fegyvertárában, mire számíthat a gazdaságunk kapitalista elemei ellen vívott harcban? Hiszen nem lehet pusztán „A korszak filozófiájával” harcba menni.

Világos, hogy az „új ellenzék” fegyvertára nem irígylésreméltó, ha egyáltalán fegyvertárnak lehet nevezni. Ez a fegyvertár nem alkalmas harcra. És mégkevésbbé győzelemre.

Világos, hogy ilyen fegyvertárral a párt „egykettőre” tönkretenné magát, ha harcba bocsátkoznék — egyszerűen kapitulálnia kellene gazdaságunk tőkés elemei előtt.

Ezért a XIV. pártkongresszus tökéletesen helyesen járt el, mikor határozatilag kimondta, hogy „pártunk fő feladata a harc a szocialista építés győzelméért a Szovjetunióban”; hogy a feladat megoldásának egyik elengedhetetlen feltétele „a harc a szocializmus országunkban való felépítésével szemben megnyilvánuló hitetlenség ellen, azok ellen a kísérletek ellen, amelyek «következetesen szocialista típusú» üzemeinket (Lenin), «államkapitalista» üzemeknek próbálják minősíteni”; hogy „ezek az eszmeáramlatok, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a tömegek öntudatosan viszonyuljanak a szocialista építéshez általában és a szocialista ipar építéséhez különösen, csak akadályozzák a gazdaság szocialista elemeinek növekedését és megkönnyítik a magántőke ellenük folytatott harcát”; hogy „a kongresszus ezért széleskörű nevelőmunkát tart szükségesnek a leninizmus e meghamisításainak leküzdése érdekében” (lásd a SzK(b)P Központi Bizottságának beszámolójával kapcsolatban hozott határozatot).

A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja XIV. kongresszusának történelmi jelentősége abban áll, hogy gyökeréig fel tudta tárni az „új ellenzék” hibáit, félredobta hitetlenségét és sopánkodását, világosan és pontosan kijelölte a szocializmusért folyó további harc útját, a győzelem perspektíváját tárta a párt elé és így felfegyverezte a proletariátust a szocialista építés győzelmébe vetett törhetetlen hittel.

1926. január 25.

I. V. Sztálin. A leninizmus kérdéseihez,
Moszkva—Leningrád. 1926.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

Kérdések a hadsereg leszerelése tárgyában összehívott általános hadseregkongresszus küldötteihez

1) Kis vagy nagy lehetőség van-e arra, hogy a németek a közeljövőben támadásba kezdenek:

a) a téli támadás fizikai és technikai lehetősége szempontjából;

b) a német katonatömegek hangulata szempontjából; meg tudja-e akadályozni, vagy legalábbis el tudja-e odázni ez a hangulat a támadást?

2) Feltételezhető-e, hogy a németek, abban az esetben, ha azonnal megszakítjuk velük a béketárgyalásokat, döntően meg tudnak verni bennünket, ha csapataik azonnal támadásba mennek át? El tudják-e foglalni Petrográdot?

3) Lehet-e tartani attól, hogy a béketárgyalások megszakításának híre a hadseregben anarchikus tömeghangulatot és a frontról való tömeges szökést vált ki, vagy pedig biztosak lehetünk-e abban, hogy a hadsereg ilyen hír után is szilárdan tartani fogja a frontot?

4) Ellen tud-e állani hadseregünk harci tekintetben a német támadásnak, ha az január 1-én megkezdődik? Ha nem, mennyi idő múlva tudna hadseregünk ellenállást tanúsítani egy német támadással szemben?

5) Vissza tudna-e rendben vonulni hadseregünk gyors német támadás esetén, megtartva a tüzérséget, és ha igen, sokáig lehetne-e ilyen körülmények között feltartóztatni a németek előrenyomulását Oroszország belsejébe?

6) Általános következtetés: arra kell-e törekednünk a hadsereg állapota szempontjából, hogy elhúzzuk a béketárgyalásokat, vagy pedig részesítsük előnyben a béketárgyalások forradalmian éles és azonnali megszakítását a németek annexiós politikája miatt, mint határozott, elszánt átmenetet, amely előkészíti a talajt a forradalmi háború lehetősége számára?

7) Át kell-e térni azonnal a németek annexiós politikája ellen irányuló fokozott agitációra, és a forradalmi háború érdekében folytatott agitációra?

8) Lehetséges-e igen rövid idő alatt (például 5-10 nap alatt) a harcoló hadsereg tetemes csapattesteihez körkérdést intézni, arra számítva, hogy a fentebb feltett kérdésekre formailag megfelelőbb és kimerítő válaszokat kapjunk?

9) Remélhető-e, hogy a németek annexiós politikájának hírére az ukránokkal való viszály enyhülni fog, sőt ezt a civódást az erők baráti tömörülése váltja majd fel, vagy pedig az várható, hogy az ukránok a nagyoroszok nehezebb helyzetét a nagyoroszok elleni harcuk fokozására fogják kihasználni?

10) Ha a hadsereg szavazhatna, amellett foglalna-e állást, hogy azonnal kössünk békét annexiós alapon (valamennyi megszállt terület elvesztésével) és Oroszországra nézve igen súlyos gazdasági feltételekkel, vagy pedig amellett, hogy feszítsük meg a végsőkig minden erőnket a forradalmi háború érdekében, vagyis amellett, hogy álljunk ellen a németeknek?

A megírás ideje: 1917. december 18. (31.) előtt.

Először megjelent a „Zapiszki Insztyituta
Lenina” c. könyv II. kötetében 1927.

Lenin Művei. 26. köt. 408—409. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

Tézisek az alkotmányozó gyűlésről

– írta: V. I. Lenin –

1. Az Alkotmányozó Gyűlés összehívásának követelése teljes joggal tartozott bele a forradalmi szociáldemokrácia programjába, minthogy a polgári köztársaságban az Alkotmányozó Gyűlés a demokratizmus legmagasabb formája, és minthogy az imperialista köztársaság, Kerenszkijjel az élén, a parlament létrehozásával arra készült, hogy a demokratizmus számos elvének megsértésével meghamisítsa a választásokat.

2. Amikor a forradalmi szociáldemokrácia felállította az Alkotmányozó Gyűlés összehívásának követelését, az 1917-es forradalom kezdetétől fogva ismételten hangsúlyozta, hogy a Szovjetek köztársasága a demokratizmusnak sokkal magasabb formája, mint a szokásos polgári köztársaság Alkotmányozó Gyűléssel.

3. A burzsoá rendszerről a szocialista rendszerre való átmenet szempontjából, a proletariátus diktatúrája szempontjából, a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek Köztársasága nemcsak magasabb típusú formája a demokratikus intézményeknek (a szokásos polgári köztársasághoz viszonyítva, melynek megkoronázása az Alkotmányozó Gyűlés), hanem az egyetlen forma is, amely biztosítani tudja a legkevesebb megrázkódtatással járó átmenetet a szocializmushoz.

4. Az Alkotmányozó Gyűlés összehívása a mi forradalmunkban az 1917. október közepén benyújtott listák alapján, olyan körülmények között megy végbe, amelyek kizárják annak lehetőségét, hogy ezek az alkotmányozó gyűlési választások helyesen fejezzék ki általában a nép és különösen a dolgozó tömegek akaratát.

5. Először, az arányos választási rendszer csak akkor fejezi ki igazán a nép akaratát, ha a pártok listái valóban a nép azon pártcsoportosulások szerinti reális megoszlásának felelnek meg, amelyek ezekben a listákban visszatükröződnek. Nálunk viszont, mint tudjuk, az a párt, amelynek májustól októberig a nép soraiban és különösen a parasztság között a legtöbb híve volt, a szociálforradalmárok pártja, 1917. október közepén egységes listákat állított fel az alkotmányozó gyűlési választásokra, a választások után azonban, még az Alkotmányozó Gyűlés összehívása előtt, kettészakadt.

Ennek folytán a választó tömegek akarata és az Alkotmányozó Gyűlésbe megválasztottak összetétele között még csak formai összhang sincs és nem is lehet.

6. Másodszor, annak, hogy a nép, különösen pedig a dolgozó osztályok akarata és az Alkotmányozó Gyűlés összetétele között hiányzik az összhang, még fontosabb, nem formai, nem jogi, hanem társadalmi és gazdasági, az osztályviszonyokból eredő forrása az a körülmény, hogy az alkotmányozó gyűlési választások akkor folytak le, amikor a nép túlnyomó többsége még nem ismerhette az októberi, szovjet, proletár-paraszt forradalom egész terjedelmét és jelentőségét, amely forradalom 1917 október 25-én, vagyis az Alkotmányozó Gyűlés jelölőlistáinak benyújtása után kezdődött.

7. Az Októberi Forradalom, amely a Szovjeteknek hódította meg a hatalmat, amely a politikai uralmat kiragadta a burzsoázia kezéből s a proletariátus és a szegényparasztság kezébe juttatta, szemünk láttára éli át fejlődésének egymást követő szakaszait.

8. Ez a forradalom az október 24—25-én a fővárosban aratott győzelemmel kezdődött, amikor a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek, a proletárok és a politikai téren legtevékenyebb parasztok ezen előhadának Második Összoroszországi Kongresszusa a bolsevik párt többségét eredményezte és ezt a pártot juttatta hatalomra.

9. Azután, november és december folyamán, a forradalom magával ragadta a hadsereg és a parasztság egész tömegét, ami mindenekelőtt abban jutott kifejezésre, hogy elmozdították és újjáválasztották a régi csúcsszerveket (a hadseregbizottságokat, a kormányzósági parasztbizottságokat, a Parasztküldöttek összoroszországi Szovjetjének Központi Végrehajtó Bizottságát stb.), amelyek a forradalom túlhaladott, megalkuvó szakaszát, annak burzsoá, nem pedig proletár szakaszát fejezték ki, és amelyeknek ezért, a mélyebbről jövő és szélesebb néptömegek nyomására, elkerülhetetlenül le kellett lépniök a színről.

10. A kizsákmányolt tömegek e hatalmas mozgalma, amely arra irányult, hogy szervezeteik vezető szerveit átalakítsák, még most, 1917 december közepén sem fejeződött be, és a most folyó vasutaskongresszus ennek a mozgalomnak egyik szakasza.

11. Oroszország osztályerőinek csoportosulása az osztályok harcában, tehát a valóságban, 1917 novemberében és decemberében elvileg különbözik attól az erőcsoportosulástól, amely a pártoknak 1917. október közepén az alkotmányozó gyűlési választásokra felállított jelölőlistáiban kifejezést nyerhetett.

12. Az Ukrajnában (részben Finnországban és Belorussziában, valamint a Kaukázusban is) lezajlott legutóbbi események hasonlóképpen az osztályerők új csoportosulására mutatnak, amely annak a harcnak folyamán halad előre, mely egyrészről az ukrán Ráda, a finn országgyűlés stb. burzsoá nacionalizmusa, másrészről pedig e nemzeti köztársaságok Szovjethatalma, proletár- és parasztforradalma között lejátszódik.

13. Végül a polgárháború, amely a Szovjetek hatalma, a munkás- és parasztkormány ellen irányuló kadet-kalegyinista ellenforradalmi felkeléssel kezdődött, véglegesen kiélezte az osztályharcot és minden lehetőségét elvette annak, hogy a formális demokrácia útján lehessen megoldani azokat az igen égető kérdéseket, amelyek elé a történelem Oroszország népeit és elsősorban munkásosztályát és parasztságát állította.

14. Csakis a munkások és parasztok teljes győzelme a burzsoá és földesúri felkelésen (amely a kadet-kalegyinista mozgalomban jutott kifejezésre), csakis a rabszolgatartók e fejkelésének kíméletlen katonai elnyomása tudja valóban biztosítani a proletár- és parasztforradalmat. Az események menete és az osztályharc fejlődése a forradalom folyamán odavezetett, hogy a „Minden hatalmat az Alkotmányozó Gyűlésnek” jelszó, amely nem számol a munkás- és parasztforradalom vívmányaival, nem számol a Szovjethatalommal, nem számol a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek Második Összoroszországi Kongresszusán, a Parasztküldöttek Második Összoroszországi Kongresszusán stb. hozott határozattal, ez a jelszó a valóságban a kadetok, a kalegyinisták és cinkosaik jelszava lett. Az egész nép számára világossá válik, hogy ez a jelszó ténylegesen a Szovjethatalom megbuktatásáért folytatott harcot jelenti, és hogy az Alkotmányozó Gyűlés, ha meghasonlana a Szovjethatalommal, menthetetlenül politikai halálra lenne ítélve.

15. A nép különösen életbevágó kérdései közé tartozik a béke kérdése. A valóban forradalmi harc a békéért Oroszországban csak az október 25-i forradalom győzelme után kezdődött meg, és ez a győzelem meghozta első gyümölcseit a titkos szerződések nyilvánosságra hozatala, a fegyverszünet megkötése és az annexiók és hadisarc nélküli általános békéről való nyilvános tárgyalások megkezdése formájában.

A nagy néptömegeknek csak most nyílik ténylegesen, teljes mértékben és közvetlenül lehetőségük arra, hogy a békéért folyó forradalmi harc politikáját meglássák és annak eredményeit tanulmányozhassák.

Az alkotmányozó gyűlési választások idején a néptömegek ettől a lehetőségtől meg voltak fosztva.

Világos, hogy az összhang hiánya az Alkotmányozó Gyűlésbe megválasztottak összetétele és a népnek a háború befejezése kérdésében megnyilvánuló igazi akarata között ebből a szempontból is elkerülhetetlen.

16. A fentebb kifejtett körülmények együttvéve azt eredményezik, hogy az Alkotmányozó Gyűlés, amelyet a proletár- és parasztforradalom előtt, a burzsoázia uralma idején fennálló pártok listái alapján hívtak egybe, elkerülhetetlenül összeütközésbe kerül azoknak a dolgozó és kizsákmányolt osztályoknak akaratával és érdekeivel, amelyek október 25-én megkezdték a szocialista forradalmat a burzsoázia ellen. Természetes, hogy ennek a forradalomnak az érdekei előbbrevalók az Alkotmányozó Gyűlés formális jogainál, még ha ezeket a formális jogokat nem is ingatta volna meg az a körülmény, hogy az Alkotmányozó Gyűlésről szóló törvényből hiányzik a nép ahhoz való jogának elismerése, hogy képviselőit bármikor újjáválaszthassa.

17. Minden olyan közvetlen vagy közvetett kísérlet, amely arra irányul, hogy az Alkotmányozó Gyűlés kérdését formális jogi szempontból, a szokásos burzsoá demokrácia keretei között, az osztályharc és polgárháború számbavétele nélkül vizsgálják, nem egyéb, mint a proletariátus ügyének elárulása és áttérés a burzsoázia álláspontjára. A forradalmi szociáldemokráciának feltétlen kötelessége, hogy kivétel nélkül mindenkit óva intsen ettől a hibától, amelybe egyes, a bolsevizmus vezető köreihez tartozó olyan egyének is beleesnek, akik nem tudják helyesen értékelni az októberi felkelést és a proletárdiktatúra feladatait.

18. Az egyetlen lehetőség arra, hogy fájdalommentesen oldjuk meg azt a válságot, amely az alkotmányozó gyűlési választások és a nép akarata, valamint a dolgozó és kizsákmányolt osztályok érdekei közötti összhang hiánya miatt állott elő, az, ha a nép minél nagyobb méretekben és minél gyorsabban érvényesíti azt a jogát, hogy az Alkotmányozó Gyűlés képviselőit újjáválassza, ha maga az Alkotmányozó Gyűlés hozzájárul ahhoz a törvényhez, amelyet a Központi Végrehajtó Bizottság ezekről az újjáválasztásokról hozott és fenntartás nélkül kijelenti, hogy elismeri a Szovjethatalmat, a szovjet forradalmat, annak a béke, a föld és a munkásellenőrzés kérdésében folytatott politikáját, ha az Alkotmányozó Gyűlés határozottan csatlakozik a kadet-kalegyinista ellenforradalom ellenfeleinek táborához.

19. Az Alkotmányozó Gyűléssel kapcsolatos válság e feltételek nélkül csak forradalmi úton oldható meg, csakis azon az úton, hogy a Szovjethatalom a lehető legerélyesebb, leggyorsabb, legkeményebb és leghatározottabb forradalmi rendszabályokat alkalmazza a kadet-kalegyinista ellenforradalommal szemben, akármilyen jelszavakkal és intézményekkel (még ha alkotmányozó gyűlési mandátummal) leplezné is magát ez az ellenforradalom. Minden arra irányuló kísérlet, hogy a Szovjethatalom kezét ebben a harcban megkössék, az ellenforradalom támogatását jelentené.

A megírás ideje: 1917. december 12. (25.)
Megjelent: „Pravda” 213. sz. 1917. december 26. (13.)

Lenin Művei. 26. köt. 391—396. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A leninizmus kérdéseihez – 5. rész
A szocializmus győzelme egy országban

 (idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

VI
A szocializmus győzelme egy országban

„A leninizmus alapjairól” című brosúrában (1924. május, első kiadás) a szocializmus egy országban való győzelme kérdéséről két fogalmazás van. Az első fogalmazás így szól:

„Azelőtt a forradalom győzelmét egy országban lehetetlennek tartották, úgy vélték, hogy a burzsoázia fölötti győzelemhez elengedhetetlen valamennyi előrehaladott ország, vagy legalábbis az ilyen országok többsége proletárjainak együttes fellépése. Ma ez a szempont már nem felel meg a való helyzetnek. Ma abból kell kiindulni, hogy ilyen győzelem lehetséges, mert a különböző kapitalista országok fejlődésének egyenlőtlen és ugrásszerű jellege az imperializmus viszonyai között, az imperializmuson belül fejlődő és elkerülhetetlenül háborúkat előidéző katasztrofális ellentétek, a forradalmi mozgalom növekedése a világ valamennyi országában — mindez arra vezet, hogy a proletariátus győzelme egyes országokban nemcsak lehetséges, hanem szükségszerű is” („A leninizmus alapjairól”).

Ez a tétel feltétlenül helyes és nem szorul magyarázatra. A szociáldemokraták elmélete ellen irányul, akik utópiának tartják azt, hogy a proletariátus egy országban megragadja a hatalmat, ha ugyanakkor a forradalom nem győz más országokban is.

De „A leninizmus alapjairól” című brosúrában van még egy másik megfogalmazás is. Ez így szól:

„De a burzsoázia hatalmának megdöntése és a proletariátus hatalmának megteremtése egy országban még nem jelenti a szocializmus teljes győzelmének a biztosítását. A szocializmus fő feladata — a szocialista termelés megszervezése — még hátra van. Meg lehet-e oldani ezt a feladatot, ki lehet-e vívni a szocializmus végleges győzelmét egy országban, több más vezető ország proletárjainak együttes erőfeszítése nélkül? Nem, nem lehet. A burzsoázia megdöntéséhez elegendő egy ország erőfeszítése is, — ezt, bizonyítja forradalmunk története. A szocializmus végleges győzelméhez, a szocialista termelés megszervezéséhez egy ország erőfeszítése, különösen egy olyan parasztországé, mint Oroszország, már nem elegendő, ahhoz több élenjáró ország proletárjainak erőfeszítése szükséges” („A leninizmus alapjairól”, első kiadás).

Ez a második megfogalmazás a leninizmus kritikusainak állítása ellen, a trockisták ellen irányult, akik kijelentették, hogy a proletariátus diktatúrája egy országban, ha más országokban még nem vívták ki a győzelmet, „nem állhat meg a konzervatív Európával szemben”.

Ennyiben — de csak ennyiben — ez a megfogalmazás akkor (1924 májusában) elegendő és, kétségkívül, bizonyos mértékben hasznos is volt.

De később, amikor a leninizmus kritikáját ezen a téren már leküzdöttük a pártban és amikor újabb kérdés került napirendre, az a kérdés, lehetséges-e a teljes szocialista társadalom felépítése csak a mi országunk erőivel, külső segítség nélkül — a második megfogalmazás már nyilvánvalóan elégtelennek s ezért helytelennek bizonyult.

Miben áll ennek a megfogalmazásnak a fogyatékossága?

Abban, hogy egy kérdéssé kapcsol össze két különböző kérdést: azt a kérdést, lehetségese a szocializmus felépítése egy ország erőivel, amire igenlő választ kell adni, s azt a kérdést, hogy a proletárdiktatúra országa teljesen biztosítottnak tekintheti-e magát az intervenció ellen és, következésképpen, a régi rend visszaállítása ellen, ha a forradalom nem győz több más országban is, amire tagadó választ kell adni. Nem is szólva arról, hogy ez a megfogalmazás arra a gondolatra vezethet, hogy a szocialista társadalom megszervezése egy ország erőivel lehetetlen, ami természetesen helytelen.

Ez okból „Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája” című brosúrámban (1924 decemberében) ezt a megfogalmazást megváltoztattam, kijavítottam s ezt a kérdést két kérdésre bontottam, arra a kérdésre, hogy van-e teljes biztosíték a burzsoá rend visszaállítása ellen és arra a kérdésre, hogy lehetséges-e a teljes szocialista társadalmat felépíteni egy országban? Ezt azáltal értem el, hogy, először, a „szocializmus teljes győzelmét” úgy tárgyaltam, mint „a régi rendszer visszaállítása elleni teljes biztosítékot”, amit csak „több ország proletárjainak együttes erőfeszítésével” lehet elérni, másodszor azáltal, hogy Lenin „A szövetkezetekről” című brosúrája alapján azt az elvitathatatlan igazságot proklamáltam, hogy mindenünk megvan, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges (lásd „Az Októberi Forradalom és az orosz kommunisták taktikája”).

A kérdésnek ez az új megfogalmazása lett aztán a XIV. pártkonferencián „A Kommunista Internacionále és az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt feladatairól” hozott ismert határozat alapja, amely a szocializmus egy országban lehetséges győzelmének kérdését a kapitalizmus stabilizációjával kapcsolatban vizsgálja (1925 április) és a szocializmus országunk erőivel való felépítését lehetségesnek és szükségesnek tekinti.

Ugyancsak ez a megfogalmazás lett „Az OK(b)P XIV. konferenciájának eredményeihez” című brosúrám alapja, mely 1925 májusában, közvetlenül a XIV. pártkonferencia után jelent meg.

A szocializmus egy országban való győzelme kérdésének feltevésére vonatkozóan ez a brosúra azt mondja:

„Országunkban az ellentétek két csoportját kell megkülönböztetnünk. Az ellentétek egyik csoportjába azok a belső ellentétek tartoznak, amelyek a proletariátus és a parasztság között állanak fenn (itt a szocializmus egy országban való felépítéséről van szó. — I. Szt.). Az ellentétek másik csoportjában azok a külső ellentétek vannak, amelyek a mi országunk mint a szocializmus országa, és valamennyi többi ország mint a kapitalizmus országai között állanak fenn” (itt a szocializmus végleges győzelméről van szó. — I. Szt.) … „Aki összetéveszti az ellentétek első csoportját, azokat az ellentéteket, amelyek egy ország erőfeszítéseivel teljesen leküzdhetők, az ellentétek második csoportjával, azokkal az ellentétekkel, amelyeknek megoldásához feltétlenül több ország proletárjainak erőfeszítései szükségesek — az súlyosan vét a leninizmus ellen, az vagy zavarosfejű ember, vagy javíthatatlan opportunista” (lásd „Az OK(b)P XIV. konferenciájának eredményeihez”).

A szocializmus győzelméről országunkban ez a brosúra ezt mondja:

„Fel tudjuk építeni a szocializmust, és a parasztsággal együtt fogjuk építeni, a munkásosztály vezetésével” … mert „nálunk, a proletárdiktatúrában … megvan minden adottság, amely szükséges ahhoz, hogy a teljes szocialista társadalmat felépítsük, leküzdve mindenféle és mindenfajta belső nehézséget, mert saját erőnkkel leküzdhetjük és le is kell küzdenünk őket” (ugyanott).

A szocializmus végleges győzelme kérdéséről pedig ott ezt olvashatjuk:

„A szocializmus végleges győzelme teljes biztosíték az intervenció kísérleteivel szemben, tehát a restauráció kísérleteivel szemben is, mert a restaurációnak csak valamelyest is komolyabb kísérlete csak komoly külső segítséggel, csak a nemzetközi tőke támogatásával lehetséges. Ezért forradalmunk támogatása a világ munkásai részéről, s még inkább ezeknek a munkásoknak győzelme legalább egynéhány országban — szükséges feltétele az első győztes ország teljes biztonságának az intervenció és a restauráció kísérleteivel szemben, szükséges feltétele a szocializmus végleges győzelmének” (ugyanott).

Azt hiszem, világos.

Ismeretes, hogy ugyanebben a szellemben magyarázza ezt a kérdést „Kérdések és feleletek” című brosúrám (1925 június) és a Központi Bizottságnak a SzK(b)P XIV. kongresszusán tartott politikai beszámolója (1925 december).

Ezek a tények.

Ezeket a tényeket, azt hiszem, minden elvtárs ismeri, — Zinovjev is.

Ha most, majdnem két évvel a pártban lefolyt eszmei harc után, és a XIV. pártkonferencián (1925 áprilisában) elfogadott határozat után, Zinovjev lehetségesnek tartja, hogy a XIV. pártkongresszuson (1925 decemberében) mondott zárszavában előrángassa Sztálin 1924 áprilisában írt brosúrájából a régi, teljesen elégtelen megfogalmazást, mint alapot a szocializmus egy országban való győzelme már eldöntött kérdésének eldöntéséhez, akkor Zinovjevnek ez a sajátságos eljárása csak arról tanúskodik, hogy végkép belezavarodott ebbe a kérdésbe. Aki visszafelé rángatja a pártot, mikor a párt már előbbre jutott, aki megkerüli a XIV. pártkonferencia határozatát, mikor azt a Központi Bizottság plénuma is megerősítette, az reménytelenül belebonyolódott az ellentmondásokba, az nem hisz a szocializmus építésének ügyében, az letért Lenin útjáról és aláírta saját vereségét.

Mit jelent a szocializmus egy országban való győzelmének lehetősége?

Jelenti azt a lehetőséget, hogy a proletariátus és a parasztság közti ellentéteket megoldjuk országunk belső erőivel, azt a lehetőséget, hogy a proletariátus megragadja a hatalmat s ezt a hatalmat arra használja fel, hogy országunkban a teljes szocialista társadalmat felépítse, más országok proletárjainak rokonszenvével és támogatásával, de anélkül, hogy a proletárforradalom előzőleg más országokban győzött volna.

E lehetőség nélkül a szocializmus építése — építés távlatok nélkül, a nélkül a meggyőződés nélkül, hogy a szocializmust fel is építjük. Nem lehet a szocializmust építeni, ha nem vagyunk meggyőződve arról, hogy fel lehet építeni, ha nem vagyunk meggyőződve arról, hogy országunk technikai elmaradottsága nem leküzdhetetlen akadálya a teljes szocialista társadalom felépítésének. E lehetőség tagadása azt jelentené, hogy nem hiszünk a szocializmus építésében, hogy elfordulunk a leninizmustól.

Mit jelent az, hogy lehetetlen a szocializmus teljes, végleges győzelme egy országban a forradalom más országokban kivívott győzelme nélkül?

Azt jelenti, hogy az intervenció s következéskép a burzsoá rend visszaállítása elleni teljes biztosíték lehetetlen, ha a forradalom nem győz legalábbis néhány országban. Aki ezt az elvitathatatlan tételt tagadja, az elfordul az internacionalizmustól, elfordul a leninizmustól.

„Nemcsak államban — mondja Lenin —, hanem államok rendszerében is élünk, és elképzelhetetlen, hogy a Szovjet Köztársaság az imperialista államok mellett huzamos ideig fennállhasson. Végül vagy az egyik, vagy a másik győz. De amíg ez a vég elkövetkezik, elkerülhetetlen a legborzasztóbb összeütközések sora a Szovjet Köztársaság és a burzsoá államok között. Ez azt jelenti, hogy az uralkodó osztálynak, a proletariátusnak, ha valóban uralkodni akar és uralkodni fog, ezt katonai szervezetével is be kell bizonyítania” (XXIV. köt. 122. old.).

„A legnagyobb mértékben ingadozó egyensúly, de mégis kétségtelenül, vitathatatlanul bizonyos egyensúly jött létre — mondja Lenin máshelyütt. — Hosszú időre-e, nem tudom, s azt hiszem, ezt nem is lehet tudni. S ezért részünkről a legnagyobb óvatosságra van szükség. Politikánk első parancsolata, az első tanulság, mely egyéves kormányzati tevékenységünkből folyik, az a tanulság, melyet minden munkásnak és parasztnak el kell sajátítania, az, hogy résen kell lennünk és nem szabad elfelednünk, hogy olyan emberek, osztályok, kormányok vesznek körül bennünket, melyek nyíltan kifejezik irántunk érzett határtalan gyűlöletüket. Ne feledjük el, hogy állandóan csak hajszál választ el bennünket attól, hogy rajtunk üssenek” (XXVII. köt. 117. old.).

Azt hiszem, világos.

Mi az álláspontja Zinovjevnek a szocializmus egy országban való győzelmének kérdésében?

Hallgassuk meg:

„A szocializmus végleges győzelmén legalábbis: 1) az osztályok megszüntetését és, következésképpen 2) az egy osztály diktatúrájának, jelen esetben a proletariátus diktatúrájának megszüntetését kell érteni” .. . „Hogy még pontosabban tisztázzuk — mondja még Zinovjev —, hogyan áll a kérdés nálunk a Szovjetunióban 1925-ben, két dolgot kell megkülönböztetnünk: 1) a szocializmus építésének biztosított lehetőségét — a szocializmus építésének ezt a lehetőségét természetesen feltétlenül el lehet képzelni egy ország keretén belül is, és 2) a szocializmus végleges felépítését és megszilárdítását, vagyis a szocialista rend, a szocialista társadalom megvalósítását.”

Mit jelenthet mindez?

Azt, hogy a szocializmus egy országban való végleges győzelmén Zinovjev nem az intervenció és restauráció elleni biztosítékot érti, hanem a szocialista társadalom felépítésének lehetőségét. A szocializmus egy országban való győzelmén viszont Zinovjev a szocializmus olyan építését érti, amelynek nem lehet s nem is kell a szocializmus felépítésére vezetnie. Találomra, távlat nélkül építeni, szocializmust építeni, noha lehetetlen a szocialista társadalmat felépíteni — ez Zinovjev álláspontja.

Építeni a szocializmust, felépítésének lehetősége nélkül, építeni annak tudatában, hogy nem fogjuk felépíteni — ilyen képtelenségekre jutott Zinovjev.

De hisz ez a kérdés kicsúfolása, nempedig a kérdés megoldása!

Még egy részlet Zinovjev XIV. kongresszusi zárszavából:

„Nézzék meg, mit nem átallt mondani például Jakovlev elvtárs a legutóbbi Kurszk-kormányzósági pártkonferencián. «Felépíthetjük-e egy országban a szocializmust — kérdezi Jakovlev elvtárs —, amikor minden oldalról kapitalista ellenség vesz körül bennünket, felépíthetjük-e ilyen viszonyok között egy országban a szocializmust? » És ezt feleli: «Az elmondottak alapján joggal mondhatjuk, hogy nemcsak építjük a szocializmust, hanem, annak ellenére, hogy egyelőre egyedül vagyunk, hogy egyelőre mi vagyunk a világ egyetlen szovjet országa, szovjet állama, — fel is építjük ezt a szocializmust» («Kurszkaja Pravda» 279. szám. 1925. december 8.). Hát ez lenini kérdésfeltevés — kérdi Zinovjev —, hát nem érződik ebben némi nemzeti korlátoltság?”

Tehát, Zinovjev szerint, az, aki elismeri a szocializmus felépítésének lehetőségét egy országban, az a nemzeti korlátoltság álláspontjára helyezkedik, az pedig, aki tagadja ezt a lehetőséget, az az internacionalizmus álláspontját foglalja el.

De ha ez igaz, akkor egyáltalán érdemes-e harcolni gazdaságunk kapitalista elemeinek legyőzéséért? Nem az következik-e ebből, hogy ez a győzelem lehetetlen?

Kapitulálás gazdaságunk tőkés elemei előtt — idevezet Zinovjev érvelésének belső logikája.

S ezt a képtelenséget, melynek semmi köze a leninizmushoz, Zinovjev mint „internacionalizmust”, mint „százszázalékos leninizmust” tálalja elénk!

Állítom, hogy a szocializmus építésének kérdésében, ebben a legfontosabb kérdésben, Zinovjev elfordul a leninizmustól, lecsúszik a mensevik Szuhanov álláspontjára.

Hallgassuk meg Lenint. A szocializmus győzelméről egy országban, még az Októberi Forradalom előtt, 1915 augusztusában, ezt mondja:

„A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége — a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, vagy akár egy egymagában vett, kapitalista országban is. Ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, sőt szükség esetén katonai erővel is fellépne a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen” (XVIII. köt. 232—233. old.).

Mit jelent Lenin aláhúzott mondata: „miután megszervezte országában a szocialista termelést”? Azt jelenti, hogy a győztes ország proletariátusának a hatalom átvétele után meg lehet és meg is kell szerveznie a szocialista termelést. De mit jelent „a szocialista termelés megszervezése”? A szocialista társadalom felépítését jelenti. Aligha kell bizonyítgatni, hogy Lenin e világos és határozott tétele nem szorul további magyarázatra. Ellenkező esetben érthetetlenek volnának Lenin felhívásai, amelyeket 1917 októberében intézett a proletariátushoz, hogy vegye kezébe a hatalmat.

Mint látják, Leninnek ez a világos tétele úgy különbözik Zinovjev zavaros és antileninista „tételétől” — amely szerint építhetjük a szocializmust „egy ország keretén belül”, bár felépítése lehetetlen —, mint ég a földtől.

Lenin ezt a tételt 1915-ben mondta ki, még mielőtt a proletariátus kezébe vette a hatalmat. De talán a hatalom átvételének tapasztalata után, 1917 után, megváltoztak nézetei? Nézzük meg Lenin 1923-ban írt, „A szövetkezetekről” című brosúráját.

„Valóban — mondja Lenin —, minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában van, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sokmillió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezetőszerepe a parasztság irányában biztosítva van stb. — hát ez nem minden, ami szükséges ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyesegyedül a szövetkezetekből, amelyeket ezelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most, az új gazdasági politika idején, bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni —, hát ez nem minden, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő” (XXVII. köt. 392. old.).

Másszóval: fel tudjuk és fel is kell építenünk a teljes szocialista társadalmat, mert rendelkezésünkre áll minden, ami felépítéséhez szükséges és elegendő.

Azt hiszem, aligha lehet ennél világosabban beszélni.

Vessék össze Lenin e klasszikus tételét Zinovjevnek Jakovlev elleni antileninista kirohanásával s megértik, hogy Jakovlev csak ismételte Lenin szavait arról, hogy a szocializmust fel lehet építeni egy országban, Zinovjev viszont, aki e tétel ellen lép fel és Jakovlevet ostorozza, elfordult Lenintől s áttért a mensevik Szuhanov álláspontjára, arra az álláspontra, hogy a mi országunkban, technikai elmaradottsága következtében, lehetetlen a szocializmust felépíteni.

Csak azt nem tudjuk, hogy minek is ragadtuk meg a hatalmat 1917 októberében, ha nem számítottunk arra, hogy felépítjük a szocializmust?

Nem kellett volna a hatalmat megragadni 1917 októberében — erre a következtetésre vezet Zinovjev érvelésének belső logikája.

Állítom továbbá, hogy a szocializmus győzelmének kérdésében, ebben a legfontosabb kérdésben, Zinovjev pártunk ama határozott döntései ellen fordult, melyeket a XIV. pártkonferencia ismert határozata — „A Kommunista Internacionále és az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt feladatairól a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának kibővített plénumával kapcsolatban” — leszögezett.

Vegyük elő ezt a határozatot. Ezt olvassuk benne a szocializmus egy országban való győzelméről:

„Két homlokegyenest ellentétes társadalmi rendszer fennállása előidézi a kapitalista blokádnak, a gazdasági nyomás más formáinak, a fegyveres intervenciónak, a restaurációnak állandó veszélyét. A szocializmus végleges győzelmének egyetlen biztosítéka, vagyis a restaurációval szemben az egyetlen biztosíték, következésképpen — a győzelmes szocialista forradalom több országban . . .” „A leninizmus azt tanítja, hogy a szocializmus végleges győzelme a burzsoá viszonyok visszaállításával szembeni teljes biztosíték értelmében csak nemzetközi méretekben lehetséges .. .” „Ebből egyáltalában nem következik az, hogy lehetetlen a teljes szocialista társadalom felépítése egy olyan elmaradott országban, mint Oroszország, a technikai és gazdasági tekintetben fejlettebb országok «állami segítsége» (Trockij) nélkül” (lásd a határozatot).

Látják, hogy ez a határozat a szocializmus végleges győzelmét az intervenció és a restauráció elleni biztosítékként fogja fel — szöges ellentétben azzal, ahogy Zinovjev „Leninizmus” című könyvében felfogja.

Látják, hogy a határozat elismeri, hogy lehetséges a teljes szocialista társadalom felépítése egy olyan elmaradott országban, mint Oroszország, a technikai és gazdasági tekintetben fejlettebb országok „állami segítsége” nélkül — szöges ellentétben Zinovjev ellenkező állításával, melyet Jakovlevvel szemben hangoztatott a XIV. pártkongresszuson mondott zárszavában.

Minek nevezzük ezt, ha nem Zinovjev harcának a XIV. pártkonferencia határozata ellen?

Igaz, a párthatározatok olykor nem hibátlanok. Megesik, hogy párthatározatokban hibák vannak. Általában szólva, fel lehet tételezni, hogy a XIV. pártkonferencia határozata is tartalmaz néhány hibát. Lehet, hogy Zinovjev a szóbanforgó határozatot hibásnak tartja. De akkor ezt világosan és nyíltan meg kell mondani, ahogy bolsevikhoz illik. Zinovjev ezt, valami okból, mégsem teszi. Jobbnak látta más utat választani, azt, hogy hátbatámadja a XIV. pártkonferencia határozatát, s emellett elhallgatja a határozatot, seminő nyílt kritikát rajta nem gyakorol. Zinovjev nyilván azt hiszi, hogy ezen az úton éri el legjobban célját. S célja csak egy — „kijavítani” a határozatot és „kicsit” kiigazítani Lenint. Aligha kell bizonyítani, hogy Zinovjev elszámította magát.

Honnan ered Zinovjev hibája? Hol e hiba gyökere?

E hiba gyökere, szerintem, Zinovjevnek az a meggyőződése, hogy országunk technikai elmaradottsága leküzdhetetlen akadálya a teljes szocialista társadalom felépítésének, hogy a proletariátus országunk technikai elmaradottsága következtében nem építheti fel a szocializmust. Zinovjev és Kamenyev egy időben megpróbáltak fellépni ezzel az érvvel a párt Központi Bizottságának egyik ülésén az áprilisi konferencia előtt. De visszautasításra találtak és kénytelenek voltak visszavonulni, formálisan alávetve magukat az ellenkező álláspontnak, a Központi Bizottság többsége álláspontjának. De Zinovjev, bár formálisan alávetette magát ennek az álláspontnak, továbbra is folytatta ellene a harcot. Pártunk Moszkvai Bizottsága erről a SzK(b)P Központi Bizottságában lejátszódott „incidensről” ezt mondja a Leningrád-kormányzósági pártkonferencia levelére írott „Válaszá”-ban:

„Nem is olyan régen Kamenyev és Zinovjev a Politikai Irodában azt az álláspontot védték, hogy technikai és gazdasági elmaradottságunk miatt nem tudunk megbirkózni a belső nehézségekkel, hacsak nem ment meg bennünket a nemzetközi forradalom. Mi viszont, a Központi Bizottság többségével együtt, úgy véljük, hogy építhetjük a szocializmust, építjük és felépítjük, tekintet nélkül technikai elmaradottságunkra és annak ellenére is. Úgy véljük, hogy ez az építés, természetesen, sokkal lassabban fog előrehaladni, mint ahogy világgyőzelem esetén haladna, de mégis előremegyünk és előre is fogunk menni. Továbbá, véleményünk szerint Kamenyev és Zinovjev álláspontja azt fejezi ki, hogy nem hisznek munkásosztályunk és az azt követő paraszttömegek belső erejében. Véleményünk szerint ez az álláspont a lenini álláspont feladása” (lásd „Válasz”).

Ez a dokumentum a XIV. pártkongresszus első ülései idején jelent meg a sajtóban. Zinovjevnek, természetesen, módjában volt e dokumentum ellen még a kongresszuson felszólalni. Jellemző, hogy Zinovjev és Kamenyev nem találtak érveket e súlyos vád ellen, melyet pártunk Moszkvai Bizottsága emelt ellenük. Véletlen-e ez? Azt hiszem, nem véletlen. A vád nyilván fején találta a szeget. Zinovjev és Kamenyev azért „válaszoltak” erre a vádra hallgatással, mert nem volt mivel „elhallgattatniuk” a vádat.

Az „új ellenzék” rossz néven veszi, hogy Zinovjevet azzal vádolják, hogy nem hisz a szocialista építés győzelmében országunkban. De ha Zinovjev az után, hogy a szocializmus egy országban való győzelmét egy álló esztendőn át megvitatták, az után, hogy Zinovjev álláspontját a Központi Bizottság Politikai Irodája elutasította (1925 április), az után, hogy erről a kérdésről már kialakult a párt határozott véleménye, melyet a XIV. pártkonferencia ismert határozata (1925 április) leszögezett, ha mindezek után Zinovjev „Leninizmus” című könyvében (1925 szeptember) mégis fellép a párt álláspontja ellen, s ha később a XIV. kongresszuson ezt a fellépést megismétli — akkor mi mással lehet mindezt, ezt a konokságot, ezt a makacsságot, amellyel hibájához ragaszkodik, megmagyarázni, mint azzal, hogy Zinovjevet megfertőzte, gyógyíthatatlanul megfertőzte a hitetlenség szocialista építésünk ügyének győzelmében?

Zinovjev ezt az ő hitetlenségét internacionalizmusnak szeretné feltüntetni. De mióta tekintik nálunk internacionalizmusnak a leninizmustól való elfordulást a leninizmus sarkalatos kérdésében?

Nem helyesebb-e, ha azt mondjuk, hogy nem a párt, hanem Zinovjev vét itt az internacionalizmus és a nemzetközi forradalom ellen? Mert mi a mi országunk, az „épülő szocializmus” országa, ha nem a világforradalom bázisa? De lehet-e a világforradalom igazi bázisa, ha nem képes a szocialista társadalmat felépíteni? Megmaradhat-e országunk annak, ami ma kétségtelenül: hatalmas vonzási központnak a világ munkásai számára, ha nem képes a saját portáján kivívni a győzelmet, a szocialista építés győzelmét, gazdaságunk kapitalista elemein? Azt hiszem, nem maradhat meg. De ebből az következik, hogy a szocialista építés győzelmével szembeni hitetlenség, ennek a hitetlenségnek a prédikálása, megfosztja országunkat a világforradalom bázisának nimbuszától, ez pedig gyengíti a nemzetközi forradalmi mozgalmat. Mivel ijesztették el tőlünk a munkásokat a szociáldemokrata urak? Azzal, hogy azt prédikálták, hogy az „oroszoknak semmi sem fog sikerülni”. Mivel verjük most a szociáldemokratákat, amikor a munkásküldöttségek egész sorát vonzzuk magunkhoz és ezzel megerősítjük a kommunizmus hadállásait az egész világon? A szocializmus építése terén elért sikereinkkel. De vajon nem világos-e ez után, hogy aki hitetlenséget hirdet a szocializmus építése terén elért sikereinkkel szemben, az közvetve a szociáldemokratákat segíti, az a nemzetközi forradalmi mozgalom lendületét gyengíti, az szükségképpen elfordul az internacionalizmustól?..

Látják, hogy Zinovjev „internacionalizmusa” semmivel sem ér többet, mint „százszázalékos leninizmusa” a szocializmus egy országban való építésének kérdésében.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

Dekrétum a bankok államosításának életbeléptetéséről és az ezzel kapcsolatban szükséges intézkedésekről. Tervezet

A közellátás válságos helyzete, a fenyegető éhínség, amelyet a spekuláció, a tőkések és a hivatalnokok szabotálása, valamint az általános gazdasági bomlás idézett elő, rendkívüli forradalmi intézkedéseket tesz szükségessé az e baj elleni harc érdekében.

Abból a célból, hogy az állam minden polgára, elsősorban pedig valamennyi dolgozó osztály, Munkás-, Katona és Parasztküldöttjeik Szovjetjei vezetésével, haladéktalanul és minden irányban, semmitől vissza nem riadva és a legforradalmibb módon cselekedve, hozzáfoghasson ehhez a harchoz és az ország gazdasági életének rendes kerékvágásba hozásához, elrendeljük a következőket:

Dekrétum a bankok államosításának életbeléptetéséről és az ezzel kapcsolatban szükséges intézkedésekről. Tervezet

1. Minden részvénytársasági vállalatot az állam tulajdonának nyilvánítunk.

2. A részvénytársaságok igazgatósági tagjai és igazgatói, valamint mindazok a részvényesek, akik a gazdag osztályokhoz tartoznak (vagyis 5 000 rubelt meghaladó összvagyonnal vagy havi 500 rubelt meghaladó jövedelemmel rendelkeznek), kötelesek teljes rendben folytatni a vállalatok ügyeinek vezetését, betartani a munkásellenőrzésről szóló törvényt, bemutatni minden részvényt az Állami Banknak és hetenként beszámolni működésűkről a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek helyi Szovjetjeinek.

3. Az állami kölcsönöket, a külföldieket és belföldieket, annulláljuk (semmisnek nyilvánítjuk).

4. A kis kötvénytulajdonosoknak, valamint minden kis részvénytulajdonosnak, vagyis azoknak a tulajdonosoknak érdekeit, akik a lakosság dolgozó osztályaihoz tartoznak, teljes mértékben biztosítjuk.

5. Bevezetjük az általános munkakötelezettséget: minden férfi és női állampolgár, 16-tól 55 évig, köteles elvégezni azokat a munkákat, amelyeket a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek helyi Szovjetjei vagy a Szovjethatalom más szervei kijelölnek.

6. Az általános munkakötelezettség életbeléptetésének első lépéseként elrendeljük, hogy a gazdag osztályokhoz tartozó személyek (lásd a 2. pontot) kötelesek fogyasztási vagy költségvetési munkakönyvvel rendelkezni és azt szabályszerűen vezetni, s ezeket a könyveket be kell mutatni a megfelelő munkásszervezeteknek, illetőleg a helyi Szovjeteknek és azok szerveinek, minden egyes vállalt munka elvégzésének hetenkénti bejegyzése céljából.

7. Az élelmiszerek, valamint egyéb szükségleti cikkek helyes nyilvántartása és elosztása érdekében minden állampolgár köteles belépni valamilyen fogyasztási szövetkezetbe. A közellátási hivatalok, ellátási bizottságok és egyéb hasonló szervezetek, valamint a vasúti és közlekedési szakszervezetek, a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek irányításával bevezetik e törvény végrehajtásának ellenőrzését. Különösen a gazdag osztályokhoz tartozó személyek kötelesek elvégezni azokat a munkákat, amelyeket a Szovjetek a fogyasztási szövetkezetek szervezése és ügyvezetése terén rájuk bíznak.

8. A vasúti munkások és alkalmazottak szakszervezetei a szállításnak, különösen az élelmiszerek, a fűtőanyag és más legfontosabb szükségleti cikkek szállításának helyesebb módon való megszervezése céljából kötelesek sürgősen kivételes rendszabályokat kidolgozni és azok megvalósítását azonnal megkezdeni; ennek során mindenekelőtt a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek, továbbá a Szovjetek és a Legfőbb Népgazdasági Tanács által meghatalmazott intézmények megrendeléseit és megbízásait kell figyelembe venniök.

Ugyancsak a vasutas szakszervezetekre hárul az a kötelesség, hogy a helyi Szovjetekkel együttműködve, a legerélyesebben, forradalmi rendszabályok alkalmazásától sem riadva vissza, harcoljanak a batyuzás ellen és irgalmatlanul üldözzenek mindenfajta spekulánst.

9. A munkásszervezetek, az alkalmazottak szakszervezetei és a helyi Szovjetek kötelesek haladéktalanul hozzálátni ahhoz, hogy a bezárt vagy leszerelt vállalatokat, valamint a munkanélkülieket hasznos munkára és a szükséges javak termelésére állítsák át, hogy megrendeléseket, nyersanyagot és fűtőanyagot kutassanak fel. A helyi szakszervezetek és Szovjetek semmi-esetre se halogassák ezirányú tevékenységüket, minden felülről jövő külön rendelet bevárása nélkül fogjanak hozzá a falusi és városi termékek cseréjéhez, miközben kötelesek szigorúan alkalmazkodni a Legfőbb Népgazdasági Tanács utasításaihoz és előírásaihoz.

10. A gazdag osztályokhoz tartozó személyek kötelesek minden készpénzüket az Állami Bankban és annak fiókjaiban, valamint a takarékpénztárakban tartani, fogyasztási célokra hetenként legfeljebb 100—125 rubelt (a helyi Szovjetek megállapítása szerint) kaphatnak kézhez, termelési és kereskedelmi célokra pedig csak a munkásellenőrzés szerveinek írásos igazolványai alapján.

E törvényerejű rendelet tényleges életbeléptetésének ellenőrzése céljából külön intézkedés fogja szabályozni a most érvényben levő bankjegyek kicserélését más bankjegyekre, s az állam és a nép ellen elkövetett csalásban bűnösök egész vagyonuk elkobzásával bűnhődnek.

11. Ugyanezen büntetés alá esnek, továbbá börtönnel vagy a frontra és kényszermunkára való küldéssel bűnhődnek mindazok, akik ezt a törvényt megszegik, a szabotálok és a sztrájkoló hivatalnokok, valamint a spekulánsok. A helyi Szovjetek és a hatáskörükbe tartozó intézmények kötelesek sürgősen kidolgozni a legforradalmibb harci rendszabályokat a nép e valódi ellenségei ellen.

12. A szakszervezetek és a dolgozók egyéb szervezetei, a helyi Szovjetekkel együttműködve, a párt- és egyéb szervezetek által ajánlott legmegbízhatóbb személyek részvételével repülő ellenőrző csoportokat szerveznek e törvény életbeléptetésének szemmeltartása, a munka mennyiségének és minőségének ellenőrzése és a törvény megszegőinek vagy kijátszóinak forradalmi törvényszék elé állítása céljából.

Az államosított vállalatok munkásai és alkalmazottai kötelesek megfeszíteni minden erejüket és rendkívüli intézkedéseket tenni a munka szervezésének megjavítása, a fegyelem megszilárdítása és a munka termelékenységének fokozása érdekében. A munkásellenőrzés szerveinek hetenként jelentést kell benyujtaniok a Legfőbb Népgazdasági Tanácsnak arról, hogy mit értek el ebben a tekintetben. A hiányokért és mulasztásokért a bűnösök forradalmi törvényszék előtt felelnek.

A megírás ideje: 1917. december első fele.
Először megjeleni: „Narodnoje Hozjajsztvo” 11. sz. 1918.

Lenin Művei. 26. köt. 404—407. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

A munkások szövetsége a dolgozó és kizsákmányolt parasztokkal

– írta: V. I. Lenin –

Levél a „Pravda” szerkesztőségéhez

Ma, szombaton, november 18-án, a parasztkongresszuson történt felszólalásom alkalmával nyilvánosan kérdést intéztek hozzám, amelyre nyomban válaszoltam. Szükséges, hogy erről a kérdésről és válaszomról az egész olvasóközönség azonnal tudomást szerezzen, mert bár forma szerint csak a saját nevemben beszéltem, lényegében az egész bolsevik párt nevében szóltam.

A dolog így történt.

Amikor a bolsevik munkások és a baloldali eszerek szövetségének kérdését érintettem, a baloldali eszerekkel való szövetség kérdését, akikben most sok paraszt megbízik, beszédemben azt bizonyítottam, hogy ez a szövetség lehet „becsületes koalíció”, becsületes szövetség, mert a bérmunkások érdekei és a dolgozó és kizsákmányolt parasztok érdekei közötti nincs gyökeres eltérés. A szocializmus teljes mértékben kielégítheti ezeknek is, amazoknak is az érdekeit. Csak a szocializmus elégítheti ki érdekeiket. Ebből következik az, hogy a proletárok és a dolgozó és kizsákmányolt parasztok között a „becsületes koalíció” lehetséges és szükséges. Ezzel szemben nem lehet „becsületes koalíció” az a „koalíció” (szövetség), amely egyrészt a dolgozó és kizsákmányolt osztályok, másrészt a burzsoázia között jön létre, mert ezeknek az osztályoknak az érdekei gyökeresen eltérnek egymástól.

Képzeljék el — mondottam —, hogy a kormányban többségben lesznek a bolsevikok, és kisebbségben a baloldali eszerek, sőt, tegyük fel, hogy csak egy baloldali eszer lesz a kormányban, a földművelésügyi népbiztos. Meg tudják-e a bolsevikok ebben az esetben valósítani a becsületes koalíciót?

Meg tudják valósítani, mert a bolsevikok, akik az ellenforradalmi elemek (köztük a jobboldali eszer és a „honvédő” elemek) elleni harcban engesztelhetetlenek, kötelesek lennének tartózkodni a szavazástól olyan kérdésekben, amelyek a Második Összoroszországi Szovjetkongresszus által jóváhagyott földprogram tiszta eszer pontjait érintik. Ilyen például az egyenlősítő földhasználatról és a földnek a kisgazdák közötti újrafelosztásáról szóló pont.

A bolsevikok azzal, hogy ilyen pontnál tartózkodnak a szavazástól, egy cseppet sem árulják el programjukat. Mert hiszen abban az esetben, ha a szocializmus győz (a gyárak munkásellenőrzése, a gyárak ezt követő kisajátítása, a bankok államosítása, legfelsőbb gazdasági tanács alakítása, amely szabályozza az ország egész népgazdaságát), ebben az esetben a munkások kötelesek beleegyezni a dolgozó és kizsákmányolt kisparasztok által ajánlott átmeneti rendszabályokba, ha ezek a rendszabályok nem ártanak a szocializmus ügyének. Kautsky is, amikor még marxista volt (1899—1909-ben), nem egy ízben elismerte — mondottam —, hogy a szocializmushoz vezető átmeneti rendszabályok nem lehetnek egyformák azokban az országokban, amelyekben a mezőgazdaság nagyüzemű, és azokban az országokban, amelyekben kisüzemű.

Mi, bolsevikok, kötelesek lennénk tartózkodni a szavazástól a Népbiztosok Tanácsában vagy a Központi Végrehajtó Bizottságban az ilyen pont szavazás alá bocsátásakor, mert ha a baloldali eszerek (valamint az ő oldalukon álló parasztok) egyetértenek a munkásellenőrzéssel, a bankok államosításával stb., akkor az egyenlősítő földhasználat csak a teljes szocializmushoz való átmeneti rendszabályok egyike lenne. A proletariátus részéről ostobaság volna ilyen átmeneti rendszabályokat ráerőszakolni a parasztságra; a szocializmus győzelme érdekében a proletariátus köteles engedni a dolgozó és kizsákmányolt kisparasztoknak abban, hogy ők válasszák meg ezeket az átmeneti rendszabályokat, hiszen ezek nem lennének kárára a szocializmus ügyének.

Ekkor az egyik baloldali eszer (ha nem tévedek, Feofilaktov elvtárs) a következő kérdést tette fel nekem:

„És mit tesznek majd a bolsevikok, ha az Alkotmányozó Gyűlésben a parasztok keresztül akarják vinni az egyenlősítő földhasználatról szóló törvényt, a burzsoázia a parasztok ellen lesz, a döntés pedig a bolsevikoktól fog függni?”

Én azt válaszoltam: a munkások szövetsége a dolgozó és kizsákmányolt parasztokkal ilyen esetben, amikor a szocializmus ügye a munkásellenőrzés bevezetésével, a bankok államosításával stb. biztosítva lesz, azt a kötelezettséget rója a proletariátus pártjára, hogy a parasztokra szavazzon a burzsoáziával szemben. A bolsevikoknak — véleményem szerint — jogukban áll majd akkor, a szavazásnál, külön nyilatkozatot tenni, fenntartással élni, hogy nem értenek egyet stb., de a tartózkodás a szavazástól ebben az esetben a szocializmusért folyó harcban való szövetségesük elárulását jelentené, egy részleges nézeteltérés miatt. Ilyen helyzetben a bolsevikok sohasem árulnák el a parasztokat. Az egyenlősítő földhasználat és az ehhez hasonló rendszabályok soha nem ártanak a szocializmusnak, ha a hatalom munkás- és parasztkormány kezében van, ha bevezették a munkásellenőrzést, ha megvalósult a bankok államosítása, ha megteremtették az egész népgazdaságot irányító (szabályozó) legfelsőbb munkás- és paraszt gazdasági intézményeket stb.

Ez volt az én válaszom.

N. Lenin

A megírás ideje: 1917. november 18. (december 1.)

Megjelent: „Pravda” 194. sz. 1917. december 2.
(november 19.)

Lenin Művei. 26. köt. 343—345. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A leninizmus kérdéseihez – 4. rész
A párt és a munkásosztály a proletárdiktatúra rendszerében

 (idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

V
A párt és a munkásosztály a proletárdiktatúra rendszerében

…. folytatás
Igenám, de mi történik akkor, ha a helyes viszony élcsapat és osztály között, ha a „kölcsönös bizalom” párt és osztály közt megrendül?

Mi történik, ha a párt így vagy amúgy, maga kezd az osztállyal szembehelyezkedni, megsérti az osztályhoz való helyes kölcsönös viszony, a „kölcsönös bizalom” alapjait?

Lehetségesek-e egyáltalán ilyen esetek?

Igen, lehetségesek.

Lehetségesek akkor:

1) ha a párt a tömegek előtti tekintélyét nem a saját munkájára és a tömegek bizalmára kezdi építeni, hanem „korlátlan” jogaira;

2) ha a párt politikája nyilvánvalóan helytelen, a párt azonban nem akarja hibáját felülvizsgálni és kijavítani;

3) ha a párt politikája általában helyes, de a tömegek még nem készek arra, hogy magukévá tegyék, és a párt nem akar, vagy nem tud várni, hogy a tömegeknek módot adjon arra, hogy saját tapasztalataik alapján meggyőződjenek a párt politikájának helyességéről, és a párt megkísérli politikáját a tömegekre ráerőszakolni.

Pártunk történetéből számos ilyen esetet ismerünk. A különböző csoportok és frakciók pártunkban azért buktak el és szóródtak széjjel, mert megszegték e három feltétel egyikét, sőt néha valamennyit.

Ebből azonban az következik, hogy a proletárdiktatúrának a párt „diktatúrájával” (vezetőszerepével) való szembeállítását csak abban az esetben lehet helytelennek tekinteni:

1) ha a pártnak a munkásosztály irányában gyakorolt diktatúráján nem a szó tulajdonképpeni értelmében vett diktatúrát („erőszakra támaszkodó hatalmat”), hanem a párt gyakorolta vezetést értjük, amely kizárja a munkásosztállyal mint egésszel, a munkásosztály többségével szemben alkalmazott erőszakot, vagyis ha a párt diktatúráját úgy értjük, ahogy Lenin érti;

2) ha a pártnak megvannak az adottságai ahhoz, hogy az osztály igazi vezetője legyen, vagyis ha a párt politikája helyes, ha ez a politika megfelel az osztály érdekeinek;

3) ha az osztály, ha az osztály többsége elfogadja ezt a politikát, magáévá teszi, s a párt munkája következtében meggyőződik e politika helyességéről, bízik a pártban és támogatja.

Ha e feltételeket megszegik, feltétlenül összeütközés, szakadás jön létre a párt és az osztály között, egymással szembefordulnak.

Lehet-e a párt vezetését erőszakkal rákényszeríteni az osztályra? Nem, nem lehet. Az ilyen vezetés semmiesetre sem lehet valamelyest is tartós. A pártnak, ha a proletariátus pártja akar maradni, tudnia kell, hogy mindenekelőtt és elsősorban vezetője, vezére, tanítója a munkásosztálynak. Nem feledhetjük el Lenin szavait, melyeket erre vonatkozólag az „Állam és forradalom” című brosúrájában mondott:

„A marxizmus, amikor a munkáspártot neveli, a proletariátus élcsapatát neveli, amely a hatalmat megtudja ragadni és az egész népet el tudja vezetni a szocializmushoz, tudja az új rendet irányítani és szervezni, valamennyi dolgozó és kizsákmányolt tanítója, vezetője és vezére tud lenni abban, hogy társadalmi életüket a burzsoázia nélkül és a burzsoázia ellenére berendezzék” (XXI. köt. 386. old.).

Lehet-e a pártot az osztály igazi vezetőjének tekinteni, ha politikája helytelen, ha politikája összeütközésbe kerül az osztály érdekeivel? Világos, hogy nem lehet. Ilyen esetekben a pártnak, ha vezető akar maradni, felül kell vizsgálnia politikáját, helyesbítenie kell azt, be kell ismernie és ki kell javítania hibáját. E tétel bizonyítására pártunk történetéből hivatkozhatnánk például arra az időszakra, amikor az egész terményfölösleg kötelező beszolgáltatásának rendszerét megszüntettük, mert a munkás- és paraszttömegek nyilvánvalóan elégedetlenek voltak politikánkkal, s amikor a párt nyíltan és becsületesen módosította ezt a politikáját. Lenin a X. pártkongresszuson a következőket mondta a beszolgáltatási kötelezettség megszüntetéséről és az új gazdasági politika bevezetéséről:

„Ne igyekezzünk bármit is eltitkolni, hanem mondjuk meg kereken, hogy a parasztság elégedetlen a kölcsönös viszonynak azzal a formájával, amely köztünk kialakult, hogy ezt a formát nem akarja s hogy tovább nem fog így élni. Ez vitathatatlan. Ez az akarata határozottan kifejezésre jutott. Ez a dolgozó lakosság óriási tömegeinek akarata. Ezzel számolnunk kell s elég józan politikusok vagyunk ahhoz, hogy nyíltan kimondjuk: vizsgáljuk hát felül parasztpolitikánkat” (XXVI. köt. 238. old.).

Lehet-e azt tartani, hogy a pártnak vállalnia kell a kezdeményezést és a vezetést a tömegek döntő akcióinak szervezésében csak azon az alapon, hogy politikája általában helyes, ha ez a politika még nem bírja az osztály bizalmát és támogatását, mondjuk azért, mert az osztály politikailag elmaradott; ha a pártnak még nem sikerült meggyőznie az osztályt politikája helyességéről, mondjuk azért, mert az események még nem értek meg? Nem, nem lehet. Ilyen esetekben a pártnak, ha igazi vezető akar lenni, tudnia kell várni, meg kell győznie a tömegeket politikája helyességéről, segítenie kell a tömegeket abban, hogy saját tapasztalataik alapján meggyőződjenek e politika helyességéről.

„Ha a forradalmi pártnak — mondja Lenin — nincs többsége a forradalmi osztályok élenjáró osztagaiban és az országban, akkor szó sem lehet felkelésről” (XXI. köt. 282. old.).

„A forradalom lehetetlen mindaddig, amíg a munkásosztály többségének nézetei meg nem változnak, márpedig ezt a változást a tömegek politikai tapasztalatai idézik elő” (XXV. köt. 221. old.).

„A proletár élcsapatot eszmeileg meghódítottuk. Ez a fő. Enélkül az első lépést sem lehet megtenni a győzelem felé. De ettől még meglehetősen messze az út a győzelemig. Csupán az élcsapattal győzni nem lehet. Csupán az élcsapatot a döntő harcba vetni, amikor még az egész osztály, amikor még a széles tömegek nem helyezkedtek arra az álláspontra, hogy vagy közvetlenül támogatják az élcsapatot, vagy legalábbis jóindulatú semlegességet tanúsítanak irányában és teljesen képtelenek az ellenség támogatására: nemcsak ostobaság, hanem bűn is lenne. Ahhoz azonban, hogy valóban az egész osztály, hogy valóban a dolgozóknak és a tőke elnyomottjainak széles tömegei jussanak el erre az álláspontra, ahhoz a propaganda egymagában, az agitáció egymagában kevés. Ahhoz ezeknek a tömegeknek saját politikai tapasztalata szükséges” (ugyanott, 228. old.).

Tudvalevő, hogy pártunk a Lenin Áprilisi Téziseitől az 1917. Októberi Felkelésig terjedő időszakban így is cselekedett. S éppen azért, mert pártunk Lenin ez útmutatásai szerint cselekedett, a felkelés győzött.

Lényegében ezek az élcsapat és az osztály közötti helyes viszony feltételei.

Mit jelent vezetni, amikor a párt politikája helyes s az élcsapat és az osztály közti helyes viszony zavartalan?

Vezetni ilyen feltételek mellett azt jelenti, hogy meg tudjuk győzni a tömegeket a párt politikájának helyességéről, olyan jelszavakat tudunk kiadni és megvalósítani, amelyek a tömegeket elvezetik a párt álláspontjához s megkönnyítik nekik azt, hogy saját tapasztalatuk alapján felismerjék a párt politikájának helyességét, azt jelenti, hogy a tömegeket a párt öntudatának színvonalára tudjuk emelni, s ekként biztosítjuk a tömegek támogatását, készségüket a döntő harcra.

Ezért a meggyőzés módszere a párt alapvető módszere a munkásosztály vezetésében.

„Ha mi most Oroszországban — mondja Lenin — az oroszországi burzsoázián és az Antant burzsoáziáján aratott példátlan győzelmek két és fél esztendeje után, a szakszervezetekbe való belépés feltételéül «a diktatúra elismerését» tűznők ki, akkor butaságot követnénk el, ártanánk a tömegekre gyakorolt befolyásunknak és segítenénk a mensevikeknek. Hiszen a kommunisták feladata éppen az, hogy tudják meggyőzni az elmaradottakat, hogy tudjanak dolgozni köztük, nempedig az, hogy kiagyalt, gyerekesen «baloldali» jelszavakkal elszigeteljék magukat tőlük” (XXV. köt. 197. old.).

Ezt természetesen nem szabad úgy érteni, hogy a pártnak valamennyi munkást, az utolsó emberig, meg kell győznie, s csak azután lehet cselekvéshez fogni, hogy csak azután lehet akciókba kezdeni. Semmiesetre sem! Ez csak azt jelenti, hogy a pártnak, mielőtt döntő politikai akciókba kezd, hosszas forradalmi munkával biztosítania kell a maga számára a munkástömegek többségének támogatását, legalábbis az osztály többségének jóindulatú semlegességét. Ellenkező esetben az a lenini tétel, hogy a munkásosztály többségének megnyerése a párt számára a győzelmes forradalom előfeltétele, teljesen értelmetlen volna.

De mi történjék a kisebbséggel, ha nem akarja, ha nem hajlandó magát önként alávetni a többség akaratának? Lehet-e, kell-e a pártnak, amely mögött a többség bizalma áll, a kisebbséget kényszerítenie arra, hogy alávesse magát a többség akaratának? Igen, lehet is, kell is. A vezetést a tömegek meggyőzésének módszere biztosítja — ez az alapvető módszer, amellyel a párt a tömegekre hat. De ez nem zárja ki, hanem megköveteli a kényszert, ha ennek a kényszernek az az alapja, hogy a munkásosztály többsége bízik a pártban és támogatja, ha a kényszert akkor alkalmazzuk a kisebbséggel szemben, mikor a többséget már meg tudtuk győzni.

Emlékezzünk azokra a vitákra, melyek erről a kérdésről pártunkban a szakszervezeti vita idején lefolytak. Miben állt akkor az ellenzék, miben a Közlekedési Szakszervezet Központi Bizottságának hibája? Nem abban-e, hogy az ellenzék lehetségesnek tartotta akkor a kényszert? Nem, nem abban. Az ellenzék hibája akkor az volt, hogy noha nem tudta a többséget meggyőzni álláspontja helyességéről és elvesztette a többség bizalmát, mégis kényszert kezdett alkalmazni, ragaszkodott ahhoz, hogy „ki kell rostálni” a többség bizalmát bíró embereket.

Lenin akkor, a párt X. kongresszusán, a szakszervezetekről szóló beszédében ezt mondta:

„Hogy helyes kölcsönös viszonyt, kölcsönös bizalmat hozzunk létre a munkásosztály élcsapata és a munkástömegek között, ahhoz a hibát, ha a Közlekedési Szakszervezet Központi Bizottsága hibát követett el … jóvá kell tenni. De ha ezt a hibát védeni kezdik, akkor ez politikai veszély forrásává lesz. Ha ama hangulatok alapján, melyeket Kutuzov itt kifejez, nem tennők meg a maximumát annak, amit a demokrácia szellemében megtehetünk, akkor politikai csődbe jutnánk. Mindenekelőtt meggyőznünk kell, azután pedig kényszerítenünkElőbb minden áron meggyőznünk kell, és azután kényszerítenünk. Nem tudtuk a nagy tömegeket meggyőzni s megzavartuk az élcsapat és a tömegek közti helyes viszonyt” (XXVI. köt. 235. old.).

Ugyanezt mondja Lenin „A szakszervezetekről” című brosúrájában:

„Akkor alkalmaztuk helyesen és sikerrel a kényszert, ha előbb a meggyőzéssel tudtunk számára alapot adni” (ugyanott, 74. old.).

És ez így is van. Mert e feltételek nélkül minden vezetés lehetetlen. Mert csak így lehet biztosítani a cselekvés egységét a pártban, ha a pártról van szó, az osztály cselekvésének egységét, ha az egész osztályról van szó. Enélkül szakadás, széthúzás, bomlás van a munkásosztály soraiban.

Általában ezek azok az alapelvek, amelyek szerint a párt helyesen vezeti a munkásosztályt.

A vezetés minden más értelmezése szindikalizmus, anarchizmus, bürokratizmus, akármi — csak nem bolsevizmus, csak nem leninizmus.

Nem lehet a proletárdiktatúrát a párt gyakorolta vezetéssel („diktatúrával”) szembeállítani, ha a párt és a munkásosztály közt, az élcsapat és a munkástömegek közt helyes a kölcsönös viszony. De ebből az következik, hogy még kevésbé lehet azonosítani a pártot a munkásosztállyal, a párt gyakorolta vezetést („diktatúrát”) a munkásosztály diktatúrájával. Azon az alapon, hogy a párt „diktatúráját” nem lehet szembeállítani a proletariátus diktatúrájával, Szorin arra a helytelen következtetésre jutott, hogy „a proletariátus diktatúrája pártunk diktatúrája”.

De Lenin nemcsak azt mondja, hogy ez a szembeállítás megengedhetetlen. Azt is mondja, hogy nem szabad szembeállítani „a tömegek diktatúráját a vezérek diktatúrájával”. Nem óhajtják-e ezen az alapon a vezérek diktatúráját a proletariátus diktatúrájával azonosítani? Ezen az úton haladva azt kellene mondanunk: „a proletariátus diktatúrája vezéreink diktatúrája”. Márpedig voltaképpen éppen ehhez a butasághoz vezet az a politika, mely a párt „diktatúráját” a proletariátus diktatúrájával azonosítja …

Mi az álláspontja ebben a kérdésben Zinovjevnek?

Zinovjev lényegében ugyanazon az álláspontom van, mint Szorin, vagyis azonosítja a párt „diktatúráját” a proletárdiktatúrával, de azzal a különbséggel, hogy Szorin nyíltabban és világosabban fejezi ki magát, Zinovjev ellenben „köntörfalaz”. Elég például Zinovjev „Leninizmus” c. könyvéből a következő sorokat idézni, hogy meggyőződjünk erről:

„Mi a Szovjetunióban fennálló rend — kérdi Zinovjev — osztálytartalma szempontjából? A proletárdiktatúra. Mi a hatalom közvetlen rúgója a Szovjetunióban? Ki valósítja meg a munkásosztály hatalmát? A kommunista párt! Ebben az értelemben nálunk pártdiktatúra van. Mi a hatalom jogi formája a Szovjetunióban? Milyen az államrend új típusa, melyet az Októberi Forradalom megteremtett? A szovjet rendszer. Az egyik a legkevésbé sem mond ellent a másiknak.”

Hogy az egyik a másiknak nem mond ellent, az persze igaz, ha a pártnak a munkásosztállyal mint egésszel szemben gyakorolt diktatúráján a párt által gyakorolt vezetést értjük. De hogyan lehet ezen az alapon a proletariátus diktatúrája és a párt „diktatúrája” közé, a szovjet rendszer és a párt „diktatúrája” közé egyenlőségjelet tenni? Lenin a szovjet rendszert azonosította a proletárdiktatúrával, s igaza volt, mert a Szovjetek, a mi Szovjetjeink, olyan szervezetek, amelyekben a dolgozó tömegek a párt vezetésével a proletariátus körül tömörülnek. De mikor, hol, melyik művében tett Lenin egyenlőségjelet a párt „diktatúrája” és a proletariátus diktatúrája közé, a párt „diktatúrája” és a szovjet rendszer közé, mint ahogy most Zinovjev teszi? A proletariátus diktatúrájának nemcsak a párt vezetése („diktatúrája”) nem mond ellent, hanem a vezérek vezetése („diktatúrája”) sem. Nem óhajtják-e ezen az alapon azt proklamálni, hogy országunk a proletárdiktatúra országa, azaz a párt diktatúrájának országa, azaz a vezérek diktatúrájának országa? Márpedig éppen erre a butaságra vezet a párt-„diktatúra” és a proletárdiktatúra azonosításának „elve”, amelyet Zinovjev lopva és bátortalanul alkalmaz.

Lenin nagyszámú műveiben csak öt esetet tudtam találni, ahol Lenin futólag érinti a pártdiktatúra kérdését.

Az első eset — vita az eszerekkel és mensevikekkel, ahol ezt mondja:

„Ha az egy párt diktatúráját vetik szemünkre, és, mint hallottuk, szocialista egységfrontot javasolnak, mi azt mondjuk: «igenis egy párt diktatúrája! Ezen az alapon állunk s erről az alapról nem térhetünk le, mert ez az a párt, amely évtizedek során kivívta magának az egész gyári és ipari proletariátus élcsapatának helyzetét»” (XXIV. köt. 423. old.).

A második eset — „Levél a munkásokhoz és parasztokhoz a Kolcsak feletti győzelem alkalmából”, ahol ezt mondja:

„Ijesztgetik a parasztokat (különösen a mensevikek és eszerek, mind, még a «baloldaliak» is), az «egy párt diktatúrájának», a bolsevikok, a kommunisták pártja diktatúrájának madárijesztőjével.

Kolcsak példáján a parasztok megtanulták, hogy ne féljenek madárijesztőktől.

Vagy a földesurak és kapitalisták diktatúrája (vagyis vashatalma), vagy a munkásosztály diktatúrája” (XXIV. köt. 436. old.).

A harmadik eset — Leninnek a Kommunista Internacionále II. kongresszusán mondott beszéde, amelyben Tannerrel vitázik. Ezt a beszédet fentebb idéztem.

A negyedik eset — néhány sor a „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” című brosúrában. Az idevágó helyeket már fentebb idéztem.

Az ötödik eset — a proletárdiktatúrára vonatkozó tézisvázlat, melyet a „Leninszkij Szbornyik” III. kötete közöl, ahol egy ilyen alcím van: „Egy párt diktatúrája” („Leninszkij Szbornyik” III. köt. 497. old.).

Megjegyzendő, hogy az öt eset közül kettőben, az utolsóban és a másodikban, Lenin az „egy párt diktatúrája” szavakat idézőjelbe teszi, nyilvánvalóan aláhúzva, hogy a formulát nem a szó szoros értelmében, hanem átvitt értelemben használja.

Azt is ki kell emelni, hogy mindezekben az esetekben Lenin „pártdiktatúrán” a „földbirtokosok” és kapitalisták” feletti diktatúrát („vashatalmat”) érti, nempedig a munkásosztály feletti diktatúrát — ellentétben Kautsky és kompániája rágalmazó koholmányaival.

Jellemző, hogy Leninnek azokban a műveiben, amelyekben a proletárdiktatúrát és a pártnak a proletárdiktatúra rendszerében betöltött szerepét tárgyalja vagy egyszerűen megemlíti, akár alapvető, akár másodrendű művek ezek, egyikben sincs még csak célzás sem arra, hogy „a proletariátus diktatúrája pártunk diktatúrája”. Ellenkezőleg, e művek minden lapja, minden sora tiltakozik ez ellen a formula ellen (lásd „Állam és forradalom”, „A proletár- forradalom és a renegát Kautsky”, „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” stb.).

Még jellemzőbb, hogy a Kommunista Internacionále II. kongresszusának a politikai párt szerepéről szóló téziseiben, amelyeket Lenin közvetlen vezetésével dolgoztak ki, s amelyekre Lenin beszédeiben többízben hivatkozott, mint a párt szerepének és feladatainak mintaszerűen helyes megfogalmazására — egyetlenegy, a szó szoros értelmében egyetlenegy szót sem találunk a párt diktatúrájáról.

Miről tanúskodik mindez?

Arról, hogy:

a) Lenin a „párt diktatúrája” formulát nem tartotta kifogástalannak, pontosnak, s ezért ez a kifejezés igen ritkán fordul elő Lenin műveiben, s néha idézőjelben van;

b) abban a néhány esetben, mikor Lenin, ellenfeleivel vitatkozva, kénytelen volt a párt diktatúrájáról beszélni, rendszerint „egy párt diktatúrájáról” beszélt, vagyis arról, hogy pártunk egyedül van hatalmon, nem osztja meg a hatalmat más pártokkal, s Lenin mindig megmagyarázta, hogy a párt diktatúráján a munkásosztállyal kapcsolatban a párt vezetését, a párt vezetőszerepét kell érteni;

c) mindazokban az esetekben, amikor Lenin szükségesnek tartotta, hogy tudományosan meghatározza a párt szerepét a proletárdiktatúra rendszerében, kizárólag a pártnak a munkásosztállyal kapcsolatos vezetőszerepéről beszélt (s ilyen eset ezrével van);

d) éppen ezért Leninnek nem „jutott eszébe” a párt szerepéről szóló alapvető határozatba — a Kommunista Internacionále II. kongresszusának határozatára gondolok — bevenni a „pártdiktatúra” formulát;

e) nincs igazuk a leninizmus szempontjából, és politikailag rövidlátók azok az elvtársak, akik azonosítják vagy azonosítani próbálják a párt „diktatúráját”, tehát a „vezérek diktatúráját” is, a proletariátus diktatúrájával, mert ezzel megsértik az élcsapat és az osztály közötti helyes kölcsönös viszony feltételeit.

Nem is szólva arról, hogy a „pártdiktatúra” formula, ha a fentebb megjelölt fenntartások nélkül vesszük, gyakorlati munkánkban a veszélyek és politikai hátrányok egész sorának okozója lehet. Ez a formula, ha fenntartás nélkül vesszük, mintegy ezt sugallja:

a) a pártonkívüli tömegeknek: ne merjetek ellentmondani, ne merjetek okoskodni, mert hiszen a párt mindent megtehet, mert hiszen nálunk pártdiktatúra van;

b) a pártkádereknek: legyetek merészebbek, gyakoroljatok nagyobb nyomást, nem kell figyelembe venni a pártonkívüli tömegek szavát — nálunk pártdiktatúra van;

c) a párt vezető rétegének: megengedhetitek magatoknak azt a fényűzést, hogy kissé önelégültek legyetek, sőt talán el is bizakodhattok egy kicsit, hiszen nálunk pártdiktatúra van, ami „tehát” a vezérek diktatúrája is.

Ezekre a veszedelmekre helyénvaló éppen most felhívni a figyelmet, a tömegek politikai aktivitásának fellendülése idején, amikor különösen értékes számunkra a pártnak az a készsége, hogy a tömegek szavára érzékenyen figyeljen, amikor pártunk számára a fő parancsolat az, hogy legyen figyelmes a tömegek igényeivel szemben, amikor a párttól különös körültekintést és különös rugalmasságot követelünk a politikában, amikor az elbizakodás veszélye az egyik legkomolyabb veszély, amely a pártot a tömegek helyes vezetése terén fenyegeti.

Ne feledkezzünk meg Lenin nagyszerű szavairól, melyeket pártunk XI. kongresszusán mondott:

„A néptömeg tengerében mi (a kommunisták — I. Szt.) mégis csak egy csepp vagyunk, s csak akkor kormányozhatunk, ha helyesen fejezzük ki azt, aminek az igazságát a nép elismeri. E nélkül a kommunista párt nem fogja a proletariátust vezetni, a proletariátus nem fogja magával vinni a tömegeket és az egész gépezet széthull” (XXVII. köt. 256. old.).

Helyesen kifejezni azt, aminek az igazságát a nép elismeri” — ez az az elengedhetetlen feltétel, amely a párt számára biztosítja a proletárdiktatúra rendszerében a fő vezető erő megtisztelő szerepét.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

A munkásellenőrzésről szóló rendelet tervezete

1. Valamennyi, legalább (összesen) 5 munkást és alkalmazottat foglalkoztató, illetőleg legalább évi 10 000 rubel forgalmat lebonyolító ipari, kereskedelmi, bank-, mezőgazdasági és egyéb vállalatnál be kell vezetni a termelés, a tárolás, valamint a termékek és a nyersanyagok adás-vétele fölötti munkásellenőrzést.

2. A munkásellenőrzést a vállalatnál dolgozó munkások és alkalmazottak gyakorolják, vagy közvetlenül, ha a vállalat olyan kicsiny, hogy ez lehetséges, vagy választott képviselőik útján, akiket közös gyűléseken haladéktalanul meg kell választani, úgy, hogy a választásokról jegyzőkönyvet kell felvenni, és a megválasztottak neveit közölni kell a kormánnyal és a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek helyi Szovjetjeivel.

3. A munkások és alkalmazottak választott képviselőinek engedélye nélkül országos jelentőségű vállalatot, illetőleg üzemet (lásd 7. §) leállítani, valamint az ilyen üzem menetén bármit is változtatni feltétlenül tilos.

4. E választott képviselőknek kivétel nélkül minden könyvbe és okmányba, továbbá kivétel nélkül minden anyag-, szerszám-, valamint áruraktárba és készletbe betekintést kell engedni.

5. A munkások és alkalmazottak választott képviselőinek döntései kötelezők a vállalatok tulajdonosaira nézve, s az ilyen döntéseket csak a szakszervezetek és a kongresszusok helyezhetik hatályon kívül.

6. Valamennyi országos jelentőségű vállalatnál minden tulajdonos és a munkások és alkalmazottak minden, a munkásellenőrzés gyakorlására megválasztott képviselője felelős az államnak a legszigorúbb rendért, fegyelemért és a vagyon védelméért. A hanyagságban, a készletek, jelentések eltitkolásában stb. bűnösök teljes vagyonelkobzással és 5 évig terjedő börtönnel büntetendők.

7. Országos jelentőségű vállalatoknak számítanak mindazok a vállalatok, amelyek a honvédelem számára dolgoznak, valamint azok, amelyek egy vagy más módon összefüggenek a lakosság tömegeinek megélhetéséhez elengedhetetlenül szükséges cikkek termelésével.

8. A munkásellenőrzésre vonatkozó részletesebb szabályokat a Munkásküldöttek helyi Szovjetjei és az üzemi bizottságok konferenciái, valamint az alkalmazottak bizottságai fogják megállapítani képviselőik közös gyűlésein.

A megírás ideje: 1917. október 26. és 31.
(november 8. és 13.) között.

Megjelent: „Pravda” 178. sz. 1917. november 16. (3.)
Lenin Művei. 26. köt. 277—278. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

Az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspárt Központi Bizottságától

– írta: V. I. Lenin –

A párt tagjaihoz és Oroszország dolgozó osztályaihoz

Elvtársak!

Mindenki tudja, hogy a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek Második Összoroszországi Kongresszusán a küldöttek többsége a bolsevikok pártjából került ki.

Ez a tény alapvető jelentőségű annak a forradalomnak megértése szempontjából, amely éppen most zajlott le és győzött mind Petrográdban, mind Moszkvában, mind pedig egész Oroszországban. Éppen erről a tényről feledkeznek meg állandóan és éppen ezt a tényt kerülik meg a tőkések hívei és öntudatlan szekértolói, akik meg akarják ingatni az új forradalom alapvető elvét, nevezetesen a minden hatalmat a Szovjeteknek elvet. Oroszországban nem szabad más kormánynak lennie, mint szovjet kormánynak. Oroszországban kivívtuk a Szovjethatalmat, és a kormánynak az egyik szovjet párt kezéből egy másik párt kezébe való átmenete minden forradalom nélkül biztosítva van, a Szovjetek egyszerű határozata, a szovjetküldöttek egyszerű újjáválasztása útján. A Második Összoroszországi Szovjetkongresszuson a bolsevik párt kapott többséget. Ezért csak az a kormány szovjet kormány, amelyet ez a párt alakított meg. És mindenki tudja, hogy a bolsevik párt Központi Bizottsága néhány órával az új kormány megalakítása előtt és még mielőtt a kormány tagjainak névsorát a Második Összoroszországi Szovjetkongresszus elé terjesztette volna, meghívta ülésére a baloldali eszerek csoportjának három igen tekintélyes tagját, Kamkov, Szpiro és Karelin elvtársakat, s felajánlotta nekik az új kormányban való részvételt. Mi végtelenül sajnáljuk, hogy a baloldali eszer elvtársak ezt visszautasították, mi ezt a visszautasítást megengedhetetlennek tartjuk forradalmárok és a dolgozók hívei részéről, mi bármikor készek vagyunk a baloldali eszereket bevonni a kormányba, de kijelentjük, hogy mint a Második Összoroszországi Szovjetkongresszus többségi pártjának jogunk és a néppel szemben kötelességünk a kormányalakítás.

Mindenki tudja, hogy pártunk Központi Bizottsága tisztán bolsevik népbiztoslistát terjesztett a Második Összoroszországi Szovjetkongresszus elé, és hogy a kongresszus ezt a tisztán bolsevik kormánylistát jóváhagyta.

Ezért teljesen hazugok és csak a nép ellenségeitől, csak a Szovjethatalom ellenségeitől származnak és származhatnak azok a megtévesztő kijelentések, hogy a bolsevik kormány nem szovjet kormány. Ellenkezőleg, csak a bolsevik kormányt lehet most, a Második Összoroszországi Szovjetkongresszus után, a harmadik kongresszus összehívásáig vagy a Szovjetek újjáválasztásáig, vagy addig, amíg a Központi Végrehajtó Bizottság új kormányt nem alakít — csakis a bolsevik kormányt lehet most szovjet kormánynak elismerni.

* * *

Elvtársak! Pártunk Központi Bizottságának és a Népbiztosok Tanácsának néhány tagja: Kamenyev, Zinovjev, Nogin, Rikov, Miljutyin és még néhányan mások, tegnap, november 4-én, kiléptek pártunk Központi Bizottságából és — a három utóbbi — a Népbiztosok Tanácsából. Olyan nagy pártban, mint a mienk, politikánk proletárforradalmi iránya ellenére, elkerülhetetlen, hogy ne akadjanak egyes olyan elvtársak, akik nem eléggé állhatatosak és szilárdak a nép ellenségei ellen vívott harcban. Azok a feladatok, amelyek most pártunk előtt állnak, valóban mérhetetlenek, a nehézségek óriásiak — s pártunk néhány tagja, aki azelőtt felelős tisztségeket töltött be, megingott a burzsoázia nyomása alatt és megszökött sorainkból. Az egész burzsoázia és valamennyi szekértolója ujjongással fogadta ezt, kárörvendez, nagy hangon összeomlásról beszél, a bolsevik kormány vesztét jósolgatja.

Elvtársak! Ne higgyetek ennek a hazugságnak. A kilépett elvtársak szökevények módjára jártak el, amikor nemcsak feladták a rájuk bízott tisztségeket, hanem pártunk Központi Bizottságának azt az egyenes határozatát is megszegték, hogy várjanak a távozással legalább a petrográdi és a moszkvai pártszervezet döntéséig. Mi határozottan elítéljük ezt a dezertálást. Mély meggyőződésünk, hogy minden öntudatos munkás, katona és paraszt, aki pártunkhoz tartozik vagy vele együttérez, ugyanolyan határozottan elítéli a szökevények eljárását.

Kijelentjük azonban, hogy néhány, pártunk vezetőrétegéhez tartozó ember szökevényekre jellemző eljárása egy percre sem, egy hajszálnyira sem fogja megingatni a pártunkat követő tömegek egységét, következésképpen nem fogja megingatni pártunkat sem.

Emlékezzetek rá elvtársak, hogy a szökevények közül ketten, Kamenyev és Zinovjev, már a petrográdi felkelés előtt is szökevények és sztrájktörők módjára viselkedtek, mert nemcsak hogy a Központi Bizottság 1917 október 10-i döntő ülésén a felkelés ellen szavaztak, hanem a Központi Bizottság döntésének meghozatala után is agitációt folytattak a pártmunkások között a felkelés ellen. Mindenki tudja, hogy azok az újságok, amelyek nem mertek a munkások oldalára állni és inkább a burzsoázia felé húztak (például a „Novaja Zsizny”), akkor az egész burzsoá sajtóval együtt nagy lármát csaptak és azt ordítozták, hogy pártunk „összeomlik”, „a felkelés kudarcba fúl” stb. De az élet csakhamar megcáfolta egyesek hazugságait és rágalmait, mások kételyeit, ingadozásait és gyávaságát. Arról a „viharról”, melyet Kamenyevnek és Zinovjevnek a petrográdi felkelés meghiúsítására irányuló lépéseivel kapcsolatban akartak támasztani, kiderült, hogy vihar egy pohár vízben, s a tömegek hatalmas lendülete, a munkások, katonák és parasztok millióinak nagyszerű hősiessége Petrográdban, Moszkvában, a frontokon, a lövészárkokban és a falvakban, a szökevényeket olyan könnyedséggel félretolta, mint a robogó vonat a forgácsot.

Szégyeljék magukat a kishitűek, az ingadozók, a kételkedők, mindazok, akiket a burzsoázia meg tudott félemlíteni, vagy akikre hatott a burzsoázia közvetlen és közvetett szekértolóinak ordítozása. A petrográdi, a moszkvai és a többi munkások és katonák tömegeiben nyoma sincs az ingadozásnak. Pártunk egy emberként, egységesen és szilárdan áll a Szovjethatalom őrhelyén, és védi minden dolgozó s elsősorban a munkások és szegény parasztok érdekeit!

A burzsoá firkászok és azok, akiket a burzsoázia megfélemlített, kórusban azzal vádolnak bennünket, hogy hajthatatlanok vagyunk, hogy kérlelhetetlenek vagyunk, hogy nem akarjuk megosztani a hatalmat más pártokkal. Ez nem igaz, elvtársak! Mi felajánlottuk és felajánljuk a baloldali eszereknek, hogy osszák meg velünk a hatalmat. Nem a mi hibánk, hogy ők visszautasították ajánlatunkat. Mi tárgyalásokat kezdtünk még az után is, hogy a Második Szovjetkongresszus tagjai elutaztak, mi e tárgyalások során mindenféle engedményeket tettünk és elmentünk egész odáig, hogy feltételesen beleegyezésünket adtuk még ahhoz is, hogy beengedjük a petrográdi városi duma egy részének a képviselőit, annak a kornyilovista fészeknek a képviselőit, melyet a nép legelsősorban fog elsöpörni, ha a kornyilovista gazfickók, ha a tőkések és földbirtokosok csemetéi, a hadapródiskolások ismét megpróbálnak ellenállni a nép akaratának, mint ahogy megpróbáltak az elmúlt vasárnap Petrográdban, és mint ahogy megint meg akarjak kísérelni (ezt bebizonyította Puriskevics összeesküvésének leleplezése és a nála tegnap — november 3-án — lefoglalt iratok). De azok az urak, akik a baloldali eszerek háta mögött állnak és rajtuk keresztül a burzsoázia érdekében fejtenek ki tevékenységet, engedékenységünket gyengeségként értelmezték és arra használták ki, hogy újabb ultimátumokat intézzenek hozzánk. A november 3-i tanácskozáson megjelent Abramovics és Martov úr, s a következő ultimátumot nyújtotta át: semmiféle tárgyalás, amíg a kormány be nem szünteti a letartóztatásokat és a burzsoá újságok betiltását.

Mind pártunk, mind a Szovjetkongresszus Központi Végrehajtó Bizottsága megtagadta ennek az ultimátumnak a teljesítését, amelyet nyilvánvalóan Kalegyin, a burzsoázia, Kerenszkij és Kornyilov hívei sugalmaztak. Puriskevics összeesküvése, és annak a delegációnak a megjelenése Petrográdban november 5-én, amelyet a 17. hadtest egy része küldött ki, s amely azzal fenyeget bennünket, hogy Petrográd ellen vonul (nevetséges fenyegetés, hiszen ezeknek a kornyilovistáknak az előcsapatai már szét vannak verve és Gatcsinánál megfutamodtak, nagyobb részük pedig nem is volt hajlandó a Szovjetek ellen harcolni) – mindezek az események megmutatták, ki sugalmazta a valóságban Abramovics és Martov úr ultimátumát, kinek a szolgálatában álltak ezek az emberek a valóságban.

Legyenek hát a dolgozók nyugodtak, és tartsanak ki keményen! A mi pártunk sohasem fog meghátrálni a Szovjetek kisebbségének ultimátumai előtt, annak a kisebbségnek az ultimátumai előtt, amely engedte, hogy megfélemlítse a burzsoázia, és amely ténylegesen, a valóságban, minden „jószándéka” ellenére, báb a kornyilovisták kezében.

Mi szilárdan a Szovjethatalom elve alapján, vagyis a legutóbbi Szovjetkongresszuson létrejött többség hatalmának elve alapján állunk, mi hajlandók voltunk és továbbra is hajlandók vagyunk megosztani a hatalmat a Szovjetek kisebbségével, azzal a feltétellel, hogy ez a kisebbség lojálisán és becsületesen aláveti magát a többségnek és kötelezi magát annak a programnak a végrehajtására, amelyet jóváhagyott az egész Második Összoroszországi Szovjetkongresszus, és amely a szocializmus felé vezető fokozatos, de szilárd és tántoríthatatlan lépések programja. De nem vetjük alá magunkat olyan intellektuel csoportocskák semmiféle ultimátumának, amelyek mögött nem állnak tömegek, amelyek mögött a valóságban csak kornyilovisták, szavinkovisták, hadapródiskolások stb. állanak.

Legyenek hát a dolgozók nyugodtak, és tartsanak ki szilárdan! Pártunk, a szovjet többség pártja, egységesen és tömören, felsorakozva védi érdekeiket, s pártunk mögött éppúgy, mint azelőtt, ott állnak a munkások milliói a városokban, a katonák milliói a lövészárkokban, a parasztok milliói a falvakban, akik készek, ha törik, ha szakad, győzelemre vinni a béke és a szocializmus ügyét!

A megírás ideje: 1917. november 5—6. (18—19.)

Megjelent: „Pravda” 182. sz.
1917. november 20. (7.)

Lenin Művei. 26. köt. 308—313. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A leninizmus kérdéseihez – 3. rész
A párt és a munkásosztály a proletárdiktatúra rendszerében

 (idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

V
A párt és a munkásosztály a proletárdiktatúra rendszerében

Fentebb beszéltem a proletárdiktatúráról történelmi kikerülhetetlensége szempontjából, osztálytartalma szempontjából, állami természete szempontjából, s végül azoknak a romboló és alkotó feladatoknak a szempontjából, amelyeket egy egész történelmi időszak folyamán, a kapitalizmusból a szocializmusba vezető átmeneti időszaknak nevezett időszak folyamán kell teljesítenie.

Most a proletárdiktatúráról a diktatúra szerkezete szempontjából, a diktatúra „mechanizmusa” szempontjából, azoknak a „hajtószíjaknak”, „emelőknek” és annak az „irányító erőnek” a szerepe és jelentősége szempontjából kell beszélnünk, amelyek összességükben a „proletárdiktatúra rendszerét” (Lenin) alkotják s amelyek segítségével a proletárdiktatúra mindennapos munkája végbemegy.

Melyek ezek a „hajtószíjak” vagy „emelők” a proletárdiktatúra rendszerében? Mi az az „irányító erő”? Miért van rájuk szükség?

Az emelők vagy hajtószíjak — a proletár- diktatúrának azok a tömegszervezetei, melyek segítsége nélkül a diktatúra megvalósítása lehetetlen.

Az irányító erő—a proletariátus élenjáró osztaga, a proletariátus élcsapata, mely a proletárdiktatúra legfőbb vezető ereje.

Ezekre a hajtószíjakra, emelőkre és erre az irányító erőre a proletariátusnak azért van szüksége, mert nélkülük a győzelemért vívott harcában fegyvertelen hadseregként állna a szervezett és felfegyverzett tőkével szemben. Ezekre a szervezetekre a proletariátusnak azért van szüksége, mert nélkülük múlhatatlanul vereséget szenvedne a burzsoázia megdöntéséért folyó harcában, a saját hatalma megszilárdításáért, a szocializmus építéséért folytatott harcában. E szervezetek rendszeres segítsége és az élcsapat irányító ereje azért szükséges, mert e feltételek nélkül lehetetlen a proletariátusnak némileg is tartós és erős diktatúrája.

Melyek ezek a szervezetek?

Először, a munkások szakszervezetei, elágazásaikkal a központban és a vidéken, számos termelési, kulturális, nevelő és egyéb szervezet formájában. Ezek valamennyi szakma munkásait egyesítik. A szakszervezet nem pártjellegű szervezet. A szakszervezeteket a nálunk uralkodó munkásosztály összességét magában foglaló szervezetnek lehet nevezni. A szakszervezetek a kommunizmus iskolái. A szakszervezetek kiválasztják soraikból a legjobb elemeket az igazgatás minden területén végzendő vezető munkára. A munkásosztályon belül létrehozzák a kapcsolatot a haladók és az elmaradottak között. Összekötik a munkástömegeket a munkásosztály élcsapatával.

Másodszor, a Szovjetek, számos elágazásukkal a központban és a vidéken, közigazgatási, gazdasági, katonai, kulturális és egyéb állami szervezetek formájában, valamint a dolgozók ama rengeteg önkéntes tömegegyesülete, amelyek ezeket az állami szervezeteket körülveszik és a lakossággal összekötik. A Szovjetek a város és a falu összes dolgozóinak tömegszervezetei. A Szovjetek nem pártjellegű szervezetek. A Szovjetek — a proletárdiktatúra közvetlen kifejezői. A Szovjeteken megy keresztül a diktatúra megszilárdítására és a szocializmus építésére irányuló minden és mindenféle intézkedés. A Szovjetek útján valósul meg a parasztság állami vezetése a proletariátus által. A Szovjetek kötik össze a dolgozók milliós tömegeit a proletariátus élcsapatával.

Harmadszor, a különféle szövetkezetek különféle elágazásaikkal. Ez a dolgozók tömegszervezete, nem pártjellegű szervezet, amely a dolgozókat mindenekelőtt mint fogyasztókat, s idővel mini termelőket is egyesíti (mezőgazdasági szövetkezet). Különös jelentőségre tesz szert a proletárdiktatúra megszilárdulása után, a széleskörű építés időszakában. Megkönnyíti a proletariátus élcsapatának kapcsolatát a parasztság tömegeivel és megteremti a lehetőségét annak, hogy a parasztságot bevonjuk a szocialista építés folyamatába.

Negyedszer, az ifjúsági szövetség. Ez a munkás- és parasztifjúság tömegszervezete, nem pártjellegű, de a párthoz tartozó szervezet. Feladata, hogy segítse a pártot az ifjú nemzedék szocialista szellemű nevelésében. Fiatal tartalékokat ad a proletariátus valamennyi többi tömegszervezetének az igazgatás minden területén. Az ifjúsági szövetség különös jelentőségre tett szert a proletárdiktatúra megszilárdulása után, a proletariátus széleskörű kulturális és nevelőmunkájának időszakában.

Végül, a proletariátus pártja, élcsapata. Ereje abban rejlik, hogy magábagyűjti a proletariátus legjobbjait, valamennyi tömegszervezetéből. Rendeltetése, hogy a proletariátus kivétel nélkül valamennyi tömegszervezetének munkáját összefogja és működésüket egy cél felé, a proletariátus felszabadításának célja felé irányítsa. Márpedig ezeknek a szervezeteknek összefogására és egy cél felé irányítására feltétlenül szükség van, mert enélkül lehetetlen a proletariátus harcának egysége, mert enélkül lehetetlen a proletártömegek vezetése a hatalomért folyó harcukban, a szocializmus építéséért folyó harcukban. De a proletariátus tömegszervezeteinek munkáját összefogni és irányítani csak a proletariátus élcsapata, pártja tudja. Csak a proletariátus pártja, a kommunisták pártja képes arra, hogy a proletárdiktatúra rendszerében a fő vezetőnek ezt a szerepét betöltse.

Miért?

„Először azért, mert a párt gyűjtőhelye a munkásosztály legjobb elemeinek, akiknek közvetlen kapcsolatuk van a proletariátus párton kívüli szervezeteivel s igen gyakran vezetik is ezeket a szervezeteket; másodszor, mert a párt, mint a munkásosztály legjobbjainak gyűjtőhelye, a legjobb iskola, amelyben a munkásosztály olyan vezetőit lehet kiképezni, akik osztályuk minden szervezeti formáját vezetni tudják; harmadszor, mert a párt, mint a munkásosztály vezetőinek legjobb iskolája, tapasztaltságánál és tekintélyénél fogva az egyetlen szervezet, mely a proletariátus harcának vezetését központosítani tudja és ilymódon a munkásosztály valamennyi és mindennemű párton kívüli szervezetét kisegítő szervekké és azokká a hajtószíjakká változtatja, amelyek a pártot az osztállyal összekötik” (lásd „A leninizmus alapjairól”).

A párt a proletárdiktatúra rendszerében a fő vezető erő.

„A párt a proletariátus osztály-egyesülésének legmagasabb formája” (Lenin).

Így tehát: a szakszervezet, mint a proletariátus tömegszervezete, mely a pártot az osztállyal köti össze, mindenekelőtt a termelés vonalán; a Szovjet, mint a dolgozók tömegszervezete, mely a pártot a dolgozókkal köti össze, mindenekelőtt állami vonalon; a szövetkezet, mint főképpen a parasztság tömegszervezete, mely a pártot a paraszttömegekkel köti össze, mindenekelőtt gazdasági vonalon, a parasztságnak a szocialista építésbe való bevonása vonalán; az ifjúsági szövetség, mint a munkás- és parasztifjúság tömegszervezete, melynek az a hivatása, hogy a proletariátus élcsapatának megkönnyítse az új nemzedék szocialista nevelését és a fiatal tartalékok kiképzését; s végül a párt, mint az a fő irányító erő a proletárdiktatúra rendszerében, amely hivatott mind e tömegszervezeteket vezetni — ilyen általában a diktatúra „mechanizmusának”, a „proletárdiktatúra rendszerének” képe.

Párt nélkül, mint fő vezető erő nélkül, lehetetlen a proletariátusnak csak némileg is tartós és szilárd diktatúrája.

Ilymódon, Lenin szavaival, „az eredmény, mindent összevéve, egy formailag nem kommunista, rugalmas és aránylag széleskörű, roppant hatalmas proletár apparátus, amelynek révén a párt szorosan egybekapcsolódik az osztállyal és a tömeggel s amelynek révén, a párt vezetésével, megvalósul az osztály diktatúrája” (XXV. köt. 192. old.).

Ez persze nem úgy értendő, hogy a pártnak helyettesíteni kell és lehet a szakszervezeteket, a Szovjeteket és a többi tömegszervezetet. A párt megvalósítja a proletariátus diktatúráját. De nem közvetlenül valósítja meg, hanem a szakszervezetek segítségével, a Szovjeteken és elágazásaikon keresztül. E „hajtószíjak” nélkül csak némileg is szilárd diktatúra lehetetlen volna.

„Nem lehet — mondja Lenin — megvalósítani a diktatúrát néhány «hajtószíj» nélkül, amelyek az élcsapatot egybekapcsolják az élenjáró osztály tömegével, ezt pedig a dolgozók tömegével” (XXVI. köt. 65. old.).

„A párt úgyszólván magábagyűjti a proletariátus élcsapatát s ez az élcsapat valósítja meg a proletariátus diktatúráját. S ha nincs olyan alap, mint a szakszervezetek, nem lehet megvalósítani a diktatúrát, nem lehet állami funkciókat teljesíteni. Ezeket viszont több ugyancsak valamilyen új típusú külön intézmény útján, nevezetesen a szovjet apparátus útján kell gyakorolni” (XXVI. köt. 64. old.).

A párt vezetőszerepének legfőbb kifejezése, például nálunk, a Szovjetunióban, a proletárdiktatúra országában, az a tény, hogy szovjet szervezeteink és más tömegszervezeteink egyetlen fontos politikai vagy szervezeti kérdést sem döntenek el a párt irányító útmutatásai nélkül. Ebben az értelemben azt lehetne mondani, hogy a proletariátus diktatúrája lényegében élcsapatának „diktatúrája”, pártjának mint a proletariátus fő vezető erejének „diktatúrája”. Lenin erről ezt mondta a Kommunista Internacionále II. kongresszusán:

„Tanner azt mondja, hogy a proletariátus diktatúrája mellett van, de a proletariátus diktatúráját nem egészen úgy képzeli el, mint mi. Azt mondja, hogy mi a proletariátus diktatúráján, lényegében, a proletariátus szervezett és öntudatos kisebbségének diktatúráját értjük.

S valóban, a kapitalizmus korszakában, amikor a munkástömegek szüntelen kizsákmányolásnak vannak kitéve és nem fejleszthetik emberi képességeiket, a politikai munkáspártokra éppen az a legjellemzőbb, hogy osztályuknak csak kisebbségét ölelhetik fel. A politikai párt az osztálynak csak kisebbségét egyesítheti, éppúgy, mint ahogy az igazán öntudatos munkások minden kapitalista társadalomban a munkásoknak csak kisebbségét alkotják. Ezért kénytelenek vagyunk elismerni, hogy csak ez az öntudatos kisebbség vezetheti és sorakoztathatja fel maga mögé a széles munkástömegeket. S ha Tanner elvtárs azt mondja, hogy ő ellensége a pártnak, ugyanakkor azonban amellett van, hogy a legjobban szervezett és legforradalmibb munkásokból álló kisebbség mutassa az utat az egész proletariátusnak, akkor azt mondom, hogy a valóságban nincs közöttünk különbség” (XXV. köt. 347. old.).

Ezt azonban nem úgy kell érteni, hogy a proletariátus diktatúrája és a párt vezetőszerepe (a párt „diktatúrája”) közé egyenlőségi jelet lehet tenni, hogy az egyiket azonosítani lehet a másikkal, hogy az egyiket fel lehet cserélni a másikkal. Így például Szorin azt mondja, hogy „a proletariátus diktatúrája pártunk diktatúrája”. Ez a tétel, mint látjuk, azonosítja a „párt diktatúráját” a proletariátus diktatúrájával. Lehet-e a leninizmus alapján maradva ezt az azonosítást helyesnek tartani? Nem, nem lehet. Mégpedig azért nem, mert:

Először. Lenin a Kommunista Internationale II. kongresszusán mondott fentebb idézett beszédében egyáltalában nem azonosítja a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával. Csupán azt mondja, hogy „csak az öntudatos kisebbség (azaz a párt. — I. Szt.) vezetheti és sorakoztathatja fel maga mögé a széles munkástömegeket”, hogy éppen ebben az értelemben „mi a proletariátus diktatúráján, lényegében, a proletariátus szervezett és öntudatos kisebbségének diktatúráját értjük”.

Ha azt mondjuk „lényegében”, ezzel még nem mondtuk, hogy „teljesen”. Gyakran mondjuk, hogy a nemzeti kérdés lényegében parasztkérdés. S ez teljesen helyes. De ez még nem jelenti azt, hogy a nemzeti kérdés fedi a parasztkérdést, hogy a parasztkérdés és a nemzeti kérdés egyenlő terjedelmű, hogy a parasztkérdés azonos a nemzeti kérdéssel. Felesleges bizonyítani, hogy a nemzeti kérdés szélesebb terjedelmű és gazdagabb tartalmú a parasztkérdésnél. Ugyanezt kell mondani, ennek analógiájára, a párt vezetőszerepéről és a proletariátus diktatúrájáról. Ha a párt valósítja is meg a proletariátus diktatúráját, és ebben az értelemben a proletariátus diktatúrája, lényegében, pártjának „diktatúrája”, ez még nem jelenti azt, hogy a „párt diktatúrája” (vezetőszerepe) azonos a proletariátus diktatúrájával, hogy az előbbi ugyanolyan terjedelmű, mint az utóbbi. Felesleges bizonyítani, hogy a proletariátus diktatúrája szélesebb terjedelmű és gazdagabb tartalmú, mint a párt vezetőszerepe. A párt valósítja meg a proletárdiktatúrát, de a proletárdiktatúrát valósítja meg és nem valami másmilyent. Aki a párt vezetőszerepét azonosítja a proletariátus diktatúrájával, az a proletariátus diktatúráját felcseréli a párt „diktatúrájával”.

Másodszor. A proletariátus tömegszervezeteinek egyetlen fontos határozata sem jön létre a párt vezető útmutatásai nélkül. Ez valóban így van. De azt jelenti-e ez, hogy a párt vezető útmutatásai kimerítik a proletárdiktatúra fogalmát? Azt jelenti-e ez, hogy eszerint a párt vezető útmutatásait azonosítani lehet a proletariátus diktatúrájával? Világos, hogy nem ezt jelenti. A proletárdiktatúra jelenti a párt vezető útmutatásait, plusz ezeknek az útmutatásoknak a végrehajtását a proletariátus tömegszervezetei által, plusz megvalósításukat a lakosság által. Mint látják, itt az átmenetek és közbenső fokok egész sorával van dolgunk, amelyek a proletárdiktatúrának korántsem lényegtelen mozzanatai. A párt vezető útmutatásai és megvalósításuk közt tehát ott van a vezetettek akarata és cselekvése, az osztály akarata és cselekvése, készsége (vagy vonakodása) ez útmutatások támogatására, képessége (vagy képtelensége) ez útmutatások végrehajtására, képessége (vagy képtelensége) végrehajtásukra éppen olymódon, ahogy azt a helyzet megköveteli. Aligha kell bizonyítani, hogy a pártnak, amely vállalta a vezetést, okvetlenül számolnia kell a vezetettek akaratával, helyzetével, öntudatuk színvonalával, nem lehet figyelmen kívül hagynia osztálya akaratát, helyzetét és öntudata színvonalát. Ezért az, aki a párt vezetőszerepét azonosítja a proletariátus diktatúrájával, az az osztály akaratát és cselekvését felcseréli a párt útmutatásaival.

Harmadszor. „A proletárdiktatúra — mondja Lenin — a győztes és a politikai hatalmat saját kezébe vevő proletariátus osztályharca” (XXIV. köt. 311. old.). Miben fejeződhet ki ez az osztályharc? Kifejeződhet a proletariátusnak a megdöntött burzsoázia támadásai ellen, vagy a külföldi burzsoázia intervenciója ellen irányuló fegyveres akcióiban. Kifejeződhet a polgárháborúban, ha a proletárhatalom még nem szilárdult meg. Kifejeződhet a proletariátus széleskörű szervező és építő munkájában — melybe bevonja a nagy tömegeket —, miután a hatalom már megszilárdult. Mindezekben az esetekben a cselekvő személy: a proletariátus mint osztály. Sohasem fordult elő, hogy mindezeket az akciókat a párt, pusztán a párt hajtotta végre, kizárólag a saját erejével, az osztály támogatása nélkül. A párt rendszerint csak vezeti ezeket az akciókat, s annyiban vezeti, amennyiben mögötte van az osztály támogatása. Mert a párt nem pótolhatja, nem helyettesítheti az osztályt. Mert a párt, ha mégolyan fontos vezetőszerepe van is, mégis csak része az osztálynak. Ezért, aki a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával azonosítja, az az osztályt felcseréli a párttal.

Negyedszer. A párt megvalósítja a proletariátus diktatúráját. „A párt a proletariátusnak közvetlenül kormányzó élcsapata, a proletariátus vezetője” (Lenin). Ebben az értelemben a párt veszi kezébe a hatalmat, a párt kormányozza az országot. De ezt nem szabad úgy érteni, hogy a párt az államhatalom megkerülésével, az államhatalom nélkül valósítja meg a proletárdiktatúrát, hogy a párt a Szovjetek megkerülésével, s nem a Szovjeteken keresztül kormányozza az országot. Ez még nem jelenti azt, hogy a párt azonosítható a Szovjetekkel, az államhatalommal. A párt a hatalom magva. De a párt nem az államhatalom és nem azonosítható azzal.

„Mint kormányzó pártnak — mondja Lenin — feltétlenül össze kellett olvasztanunk a párt «csúcsait» a Szovjetek «csúcsaival» — ezek nálunk össze vannak olvasztva s így is maradnak” (XXVI. köt. 208. old.). Ez valóban így van. De Lenin ezzel semmiképpen sem akarja azt mondani, hogy szovjet intézményeink a maguk egészében, például hadseregünk, közlekedésünk, gazdasági intézményeink stb. — pártunk intézményei, hogy a párt helyettesítheti a Szovjeteket és elágazásaikat, hogy a párt azonosítható az államhatalommal. Lenin nem egyszer mondta, hogy „a Szovjetek rendszere a proletariátus diktatúrája”, hogy „a Szovjethatalom a proletariátus diktatúrája” (XXIV. köt. 15. és 14. old.), de sohasem mondta, hogy a párt — az államhatalom, hogy a Szovjetek és a párt ugyanaz. A párt, melynek többszázezer tagja van, a központban és a vidéken vezeti a Szovjeteket és elágazásaikat, amelyek a párttagok és pártonkívüliek tízmillióit ölelik fel, de a párt nem helyettesítheti és nem szabad, hogy helyettesítse a Szovjeteket. Ezért mondja Lenin, hogy „a diktatúrát a Szovjetekben szervezett proletariátus gyakorolja, amelyet a bolsevikok kommunista pártja vezet”, hogy „a párt egész munkája a Szovjetek útján folyik, amelyek a dolgozó tömegeket, foglalkozási ágra való tekintet nélkül, egyesítik” (XXV. köt. 192. és 193. old), hogy a diktatúrát „a szovjet apparátus útján kell gyakorolni” (XXVI. köt. 64. old.). Ezért, aki a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával azonosítja, az a Szovjeteket, vagyis az államhatalmat felcseréli a párttal.

Ötödször. A proletárdiktatúra fogalma állami fogalom. A proletárdiktatúra feltétlenül magában foglalja az erőszak fogalmát. Erőszak nélkül nincs diktatúra, ha a diktatúrát a szó pontos értelmében fogjuk fel. Lenin meghatározása szerint a proletárdiktatúra olyan „hatalom, amely közvetlenül erőszakra támaszkodik” (XIX. köt. 315. old.). Ezért a pártnak a proletárok osztályával szemben gyakorolt diktatúrájáról beszélni és ezt a proletariátus diktatúrájával azonosítani annyi, mintha azt mondanók, hogy a pártnak saját osztálya irányában nemcsak vezetőnek, nemcsak vezérnek és tanítónak, hanem valamiféle diktátornak is kell lennie, aki erőszakot alkalmaz vele szemben, ami természetesen gyökerében helytelen. Ezért, aki a „párt diktatúráját” azonosítja a proletárdiktatúrával, az hallgatólagosan abból indul ki, hogy a párt tekintélyét a munkásosztállyal szemben gyakorolt erőszakra lehet építeni, ami pedig képtelenség és teljességgel összeegyeztethetetlen a leninizmussal. A párt tekintélye a munkásosztály bizalmán alapul. A munkásosztály bizalmát pedig erőszakkal nem lehet megszerezni — az erőszak csak megöli ezt a bizalmat —, hanem a párt helyes elméletével, a párt helyes politikájával, a pártnak a munkásosztály iránti hűségével, a munkásosztály tömegeihez fűződő kapcsolatával s azzal a készségével és képességével, hogy a tömegeket jelszavai helyességéről meggyőzze.

Mi következik mindebből?

Ebből az következik, hogy:

1) Lenin ezt a szót: a párt diktatúrája, nem a szó pontos értelmében („erőszakra támaszkodó hatalom”), hanem átvitt értelemben, a párt osztatlan vezetése értelmében használja;

2) aki a párt vezetőszerepét a proletariátus diktatúrájával azonosítja, az meghamisítja Lenint, helytelenül tulajdonítja a pártnak a munkásosztállyal mint egésszel szemben alkalmazott erőszak funkcióját;

3) aki a pártnak erőszakfunkciókat tulajdonít a munkásosztállyal mint egésszel szemben, ami nem fér össze a párttal, az megsérti az élcsapat és az osztály, a párt és a proletariátus közti helyes kölcsönös viszony elemi követelményéit.

Így eljutottunk közvetlenül ahhoz a kérdéshez, milyen a kölcsönös viszony a párt és az osztály között, a munkásosztályon belül a párttagok és a pártonkívüliek között.

Lenin meghatározása szerint ez a kölcsönös viszony „a kölcsönös bizalom a munkásosztály élcsapata és a munkástömegek között” (XXVI. köt. 235. old.).

Mit jelent ez?

Ez, először, azt jelenti, hogy a pártnak gondosan kell figyelnie a tömegek szavára, hogy figyelmesen számba kell vennie a tömegek forradalmi ösztönét, hogy tanulmányoznia kell a tömegek harci gyakorlatát, azon ellenőrizve politikája helyességét, hogy tehát nemcsak tanítania kell a tömegeket, hanem tanulnia is kell tőlük.

Ez, másodszor, azt jelenti, hogy a pártnak napról napra igyekeznie kell megnyerni a proletártömegek bizalmát, hogy politikájával és munkájával ki kell kovácsolnia a maga számára a tömegek támogatását, hogy nem parancsolgatnia, hanem mindenekelőtt meggyőznie kell, megkönnyítve a tömegeknek azt, hogy saját tapasztalataik alapján felismerjék a párt politikájának helyességét, hogy tehát osztálya vezetőjének, vezérének, tanítójának kell lennie.

E feltételek megszegése az élcsapat és az osztály közti helyes viszony megzavarását, a „kölcsönös bizalom” aláásását, mind az osztály-, mind a pártfegyelem felbomlását jelenti.

„Ma már bizonyára majdnem mindenki látja — mondja Lenin —, hogy a bolsevikok nemhogy két és fél évig, de két és fél hónapig sem tarthatták volna magukat hatalmon, ha pártunkban nem lett volna a legszigorúbb fegyelem, valóságos vasfegyelem, ha a párt nem élvezte volna a munkásosztály egész tömegének, azaz mindazoknak legteljesebb és legodaadóbb támogatását, akik a munkásosztály gondolkodó, tisztességes, önfeláldozó, befolyásos, az elmaradt rétegeket vezetni vagy magukkal ragadni képes elemei” (XXV. köt. 173. old.).

„A proletariátus diktatúrája — mondja továbbá Lenin — szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen. Milliók és tízmilliók szokásainak ereje — a legrettenetesebb erő. Acélos és harcedzett párt nélkül, az osztály valamennyi becsületes elemének bizalmát élvező párt nélkül, olyan párt nélkül, amely figyelemmel tudja kísérni és befolyásolni tudja a tömegek hangulatát — ilyen harcot sikeresen vívni lehetetlen” (XXV. köt. 190. old.).

De hogyan szerzi meg a párt az osztálynak e bizalmát és támogatását? Hogyan alakul ki a proletárdiktatúrához feltétlenül szükséges vasfegyelem, milyen talajon növekszik?

Lenin erről azt mondja:

„Mi tartja fenn a proletariátus forradalmi pártjának fegyelmét? mi ellenőrzi? mi erősíti? Először, a proletár élcsapat öntudatossága és odaadása a forradalom iránt, kitartása, önfeláldozása, hősiessége. Másodszor, az a képessége, hogy a dolgozók legszélesebb tömegeivel, elsősorban a proletártömegekkel, de a nem-proletár dolgozó tömegekkel is, felvegye a kapcsolatot, közelkerüljön hozzájuk s bizonyos mértékig, mondhatnók, egybeolvadjon velük. Harmadszor, a proletár élcsapat politikai vezetésének helyessége, politikai stratégiájának és taktikájának helyessége, feltéve, hogy a legszélesebb tömegek saját tapasztalataik alapján meggyőződtek ennek a vezetésnek helyességéről. Ezek nélkül a feltételek nélkül lehetetlen a fegyelmet megteremteni egy forradalmi pártban, amelynek képesnek kell lennie arra, hogy valóban pártja legyen annak az élenjáró osztálynak, amelyre a burzsoázia megdöntésének és az egész társadalom átalakításának feladata vár. Ezek nélkül a feltételek nélkül a fegyelem megteremtésére irányuló kísérletekből múlhatatlanul üres külsőség, frázis, komédia lesz. Másrészt azonban ezek a feltételek nem alakulhatnak ki egyszerre. Csak hosszú munka, keserves tapasztalatok árán lehet azokat megteremteni; megteremtésüket csak a helyes forradalmi elmélet könnyítheti meg, amely azonban nem dogma, hanem csak a valóban tömegjellegű és valóban forradalmi mozgalom gyakorlatával való szoros kapcsolatban alakul ki véglegesen” (XXV. köt. 174. old.).

Továbbá:

„A kapitalizmus fölötti győzelem biztosításához az szükséges, hogy helyes legyen a viszony a vezető — kommunista — párt, a forradalmi osztály — a proletariátus — és a tömeg, vagyis a dolgozók és kizsákmányoltak összessége között. Csak a kommunista párt képes vezetni a proletariátust a kapitalizmus erői ellen folyó könyörtelen, döntő, végső harcban, de csak akkor, ha valóban élcsapata a forradalmi osztálynak, ha egyesíti magában a forradalmi osztály valamennyi legjobb elemét, ha teljesen öntudatos és odaadó, szívós forradalmi harc tapasztalatai által felvilágosított és megedzett kommunistákból áll, ha elválaszthatatlanul egybe tudott kapcsolódni osztálya egész életével és az osztályon át a kizsákmányoltak egész tömegével s teljes bizalmat tudott kelteni ebben az osztályban és ebben a tömegben. Másrészt, csak az ilyen párt vezetésével képes a proletariátus arra, hogy minden erejét belevesse forradalmi előretörésébe és semmivé tegye a kapitalizmus által megrontott, jelentéktelen kisebbséget alkotó munkásarisztokrácia, a régi trade-unionista és szövetkezeti stb. vezérek elkerülhetetlen közönyét és részben ellenállását, csak így képes arra, hogy latba vesse minden erejét, amely éppen a tőkés társadalom gazdasági szerkezeténél fogva hasonlíthatatlanul nagyobb, mint a proletariátusnak a lakosság egészéhez viszonyított aránya” (XXV. köt. 315. old.).

Ezekből az idézetekből az következik, hogy:

1) a párt tekintélye és a munkásosztály vasfegyelme, ami a proletárdiktatúrához szükséges, nem a félelemre, vagy a párt „korlátlan” jogaira épül, hanem a munkásosztálynak a párt iránti bizalmára, a munkásosztály által a pártnak nyújtott támogatásra;

2) a párt a munkásosztály bizalmát nem egycsapásra és nem a munkásosztállyal szemben gyakorolt erőszak útján szerzi meg, hanem a tömegek közötti huzamos munkájával, helyes politikájával, azzal, hogy a tömegeket saját tapasztalataik alapján meg tudja győzni politikája helyességéről, hogy biztosítani tudja magának a munkásosztály támogatását, hogy fel tudja sorakoztatni maga mögé a munkásosztály tömegeit;

3) a párt helyes politikája nélkül, melyet a tömegek harci tapasztalata támaszt alá, s a munkásosztály bizalma nélkül, igazi pártvezetés nincs és nem is lehet;

4) a pártot és a párt vezetését, ha a párt az osztály bizalmát bírja, s ha ez a vezetés igazi vezetés, nem lehet a proletariátus diktatúrájával szembeállítani, mert a munkásosztály bizalmát élvező párt által gyakorolt vezetés (a párt „diktatúrája”) nélkül nem lehetséges valamennyire is szilárd proletárdiktatúra.

E feltételek nélkül a párt tekintélye és a vasfegyelem a munkásosztályban vagy üres frázis, vagy hencegés és kalandorság.

Nem lehet a proletariátus diktatúráját a párt gyakorolta vezetéssel („diktatúrával”) szembeállítani. Nem lehet, mert a párt által gyakorolt vezetés a proletárdiktatúrában a legfontosabb, ha csak valamennyire is szilárd és teljes diktatúrára gondolunk, s nem olyanra, mint amilyen például a Párizsi Kommün volt, amely nem volt teljes és nem volt szilárd diktatúra. Nem lehet, mert a proletárdiktatúra és a párt által gyakorolt vezetés, úgyszólván, a munkának ugyanazon a vonalán halad, egyazon irányban hat.

„Már maga a kérdésnek olyan feltevése — mondja Lenin —, hogy «a párt diktatúrája vagy az osztály diktatúrája? a vezérek diktatúrája (pártja) vagy a tömegek diktatúrája (pártja)?» — a leghihetetlenebb és legkilátástalanabb eszmezavarról tanúskodik… Mindenki tudja, hogy a tömegek osztályokra oszlanak . . ., hogy az osztályokat rendszerint és a legtöbb esetben, legalábbis a modern civilizált országokban, politikai pártok vezetik; hogy a politikai pártokat általános szabályképpen a legtekintélyesebb, legbefolyásosabb, legtapasztaltabb, a legfelelősségteljesebb tisztségekre megválasztott egyének, úgynevezett vezérek, többé vagy kevésbé állandó csoportjai vezetik . .. Ha valaki odáig megy. . ., hogy a tömegek diktatúráját általában szembeállítja a vezérek diktatúrájával, értelmetlenséget és ostobaságot követ el, amin csak nevetni lehet” (XXV. köt. 187. és 188. old.).

Ez tökéletesen helyes. De ez a helyes tétel abból az előfeltételből indul ki, hogy az élcsapat és a munkástömegek, a párt és az osztály között helyes kölcsönös viszony áll fenn. Abból az előfeltételből indul ki, hogy az élcsapat és az osztály közti viszony, hogy úgy mondjuk, normális marad, megmarad a „kölcsönös bizalom” keretében.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

A Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek Második Összoroszországi Kongresszusa

1917. október 25—26 (november 7—8)

1
Munkások, katonák és parasztok!

A Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek Második Összoroszországi Kongresszusa megnyílt. Képviselve van a kongresszuson a Szovjetek óriási többsége. A kongresszuson jelen van a Parasztszovjetek számos küldötte is. A megalkuvó Központi Végrehajtó Bizottság meghatalmazása lejárt. A kongresszus a munkások, katonák és parasztok óriási többségének akaratából, a munkások és a helyőrség Petrográdban végrehajtott győzelmes felkelésére támaszkodva, kezébe veszi a hatalmat.

Az Ideiglenes Kormány meg van döntve. Az Ideiglenes Kormány tagjainak többségét már le is tartóztatták.

A Szovjethatalom fel fogja ajánlani valamennyi népnek az azonnali demokratikus békét és az azonnali fegyverszünetet minden fronton. Biztosítani fogja azt, hogy a földesúri földeket, koronabirtokokat és egyházi birtokokat megváltás nélkül a parasztbizottságok rendelkezésére bocsássák, meg fogja védeni a katonák jogait azzal, hogy végrehajtja a hadsereg teljes demokratizálását, be fogja vezetni a termelés munkásellenőrzését, biztosítani fogja az Alkotmányozó Gyűlés idejében való összehívását, gondoskodik a városok gabonával és a falvaknak elsőrendű szükségleti cikkekkel való ellátásáról, biztosítani fogja az Oroszországban élő valamennyi nemzet számára a valódi önrendelkezési jogot.

A kongresszus határozatilag kimondja: minden hatalom mindenütt a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek kezébe megy át, amelyek kötelesek biztosítani az igazi forradalmi rendet.

A kongresszus a katonákat a lövészárkokban éberségre és kitartásra hívja fel. A Szovjetkongresszus meg van róla győződve, hogy a forradalmi hadsereg a forradalmat az imperializmus minden merénylete ellen meg tudja védelmezni, mindaddig, amíg az új kormánynak sikerülni fog megkötni a demokratikus békét, amelyet minden népnek közvetlenül fel fog ajánlani. Az új kormány minden intézkedést meg fog tenni arra, hogy a forradalmi hadsereget a rekvirálás és a vagyonos osztályok megadóztatásának határozott politikája útján minden szükségessel ellássa, és a katonák családjainak helyzetén is javítani fog.

A kornyilovisták — Kerenszkij, Kalegyin és mások — kísérleteket tesznek arra, hogy csapatokat vonultassanak fel Petrográd ellen. Néhány Kerenszkij által félrevezetett és útnak indított osztag a felkelt nép oldalára pártolt át.

Katonák, tanúsítsatok aktív ellenállást a kornyilovista Kerenszkijjel szemben! Legyetek résen!

Vasutasok, állítsatok meg minden olyan vasúti szerelvényt, amelyeken Kerenszkij katonaságot küld Petrográd ellen!

Katonák, munkások, alkalmazottak — a ti kezetekben van a forradalom sorsa és a demokratikus béke sorsa!

Éljen a forradalom!

A Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek
Összoroszországi Kongresszusa
A Parasztszovjetek Küldöttei

Megjelent: „Rabocsij i Szoldat” 9. sz.
1917. október 26. (november 8.)

Lenin Művei. 26. köt. 245—246. old.

2

Előadói beszéd a békéről
október. 26 (november 8)

A béke kérdése égető kérdés, napjaink fájó kérdése. Sokat beszéltek, írtak róla és bizonyára nem keveset foglalkoztak vele önök is. Engedjék meg ezért, hogy áttérjek annak a nyilatkozatnak felolvasására, amelyet az önök által választott kormánynak kell majd kiadnia.

Dekrétum a békéről

A munkás- és parasztkormány, melyet az október 24—25-i forradalom hozott létre, s amely a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeire támaszkodik, valamennyi hadviselő népnek és kormányainak azt javasolja, hogy haladéktalanul kezdjenek tárgyalásokat az igazságos demokratikus békéről.

Igazságos vagy demokratikus békének, mely után minden hadviselő országban a háborútól kimerült, elgyötört és megkínzott munkásság és más dolgozó osztályok túlnyomó többsége sóvárog, s amelyet az orosz munkások és parasztok a cári monarchia megdöntése után a leghatározottabban és a legállhatatosabban követeltek — ilyen békének a kormány az annexiók (vagyis idegen területek erőszakos elfoglalása, idegen népek erőszakos bekebelezése) és hadisarc nélküli azonnali békét tekinti.

Ilyen béke haladéktalan megkötését javasolja Oroszország kormánya valamennyi hadviselő népnek és egyúttal kifejezi azt a készséget, hogy azonnal, a legcsekélyebb halogatás nélkül minden döntő lépést megtesz addig is, amíg az ilyen béke valamennyi feltételét minden ország és minden nemzet népképviselőinek teljhatalmú testülete véglegesen megerősíti.

Idegen területek annexióján vagy elfoglalásán a kormány általában a demokrácia és különösen a dolgozó osztályok jogérzetének megfelelően egy kis vagy gyenge népnek valamely nagy vagy erős állammal való minden néven nevezendő egyesítését érti olyan esetekben, amikor ez a nép nem fejezte ki pontosan, világosan és önként beleegyezését vagy kívánságát, függetlenül attól, mikor ment végbe ez az erőszakos egyesítés, függetlenül továbbá attól, mennyire fejlett vagy elmaradott az erőszakosan beolvasztott vagy erőszakosan az illető állam határain belül visszatartott nemzet. Függetlenül végül attól is, hogy Európában vagy távoli tengerentúli országokban él-e ez a nemzet.

Ha valamely nemzetet erőszakosan visszatartanak egy bizonyos állam határai között, ha ennek a nemzetnek, kifejezett kívánsága ellenére — mindegy, hogy a sajtóban, népgyűléseken, pártok határozataiban, vagy a nemzeti elnyomatás elleni lázongásokban és felkelésekben jut-e kifejezésre ez a kívánság —, nem adják meg azt a jogot, hogy szabad népszavazással, az annektáló vagy általában az erősebb nemzet csapatainak teljes kivonása mellett, a legkisebb kényszer nélkül döntsön államformájáról, akkor az ilyen egyesítés — annexió, vagyis hódítás és erőszak.

A kormány az emberiség elleni legnagyobb gonosztettnek tartja ennek a háborúnak folytatását, amely azért folyik, hogyan osszák fel az erős és gazdag nemzetek között az általuk meghódított gyenge népeket, és ünnepélyesen kijelenti, hogy eltökélt szándéka haladéktalanul aláírni egy olyan béke feltételeit, amely ezt a háborút a fentebb megjelölt és kivétel nélkül minden nép számára egyaránt igazságos feltételek alapján megszünteti.

A kormány egyben kijelenti, hogy a fenti békefeltételeket egyáltalán nem tekinti ultimátumszerűeknek, vagyis hajlandó megvizsgálni minden más békefeltételt is, csupán ahhoz ragaszkodik, hogy előterjesztésük bármelyik hadviselő fél részéről a lehető leggyorsabban történjék és teljesen világos legyen, feltétlenül kizárjon minden kétértelműséget és minden titkot a békefeltételek felajánlása során.

A titkos diplomáciát a kormány megszünteti és a maga részéről annak a határozott szándékának ad kifejezést, hogy minden tárgyalást teljesen nyíltan az egész nép előtt folytat, és hogy haladéktalanul hozzáfog a földbirtokosok és tőkések kormánya által 1917. februártól október 25-éig jóváhagyott vagy megkötött titkos szerződések teljes nyilvánosságra hozásához. E titkos szerződések egész tartalmát, amennyiben az, mint a legtöbb esetben történt, arra irányult, hogy az orosz földbirtokosoknak és kapitalistáknak előnyöket és kiváltságokat nyújtson, hogy megtartsa vagy növelje a nagyoroszok annektált területeit, a kormány feltétlenül és azonnali hatállyal semmisnek nyilvánítja.

Amikor a kormány valamennyi ország kormányához és népéhez azzal a javaslattal fordul, hogy haladéktalanul kezdjék meg a nyilvános béketárgyalásokat, a maga részéről kijelenti, hogy kész ezeket a tárgyalásokat akár írásos érintkezés, akár távíró, akár a különböző országok képviselői közti tárgyalások útján, vagy az ilyen képviselők értekezletén folytatni. Az ilyen tárgyalások megkönnyítése céljából a kormány kijelöli teljhatalmú képviselőjét a semleges országokban.

A kormány valamennyi hadviselő ország kormányának és népének azt javasolja, hogy kössenek haladéktalanul fegyverszünetet, s a maga részéről kívánatosnak tartja, hogy a fegyverszünetet legalább három hónapra, vagyis olyan időtartamra kössék meg, amelynek folyamán teljes mértékben lehetséges részint az, hogy a háborúba bevont vagy a háborúban való részvételre kényszerített kivétel nélkül valamennyi nép vagy nemzet képviselőjének részvételével megtartott béketárgyalások befejeződjenek, részint pedig az, hogy valamennyi ország népképviselőinek teljhatalmú testületeit a békefeltételek végleges jóváhagyása céljából összehívják.

Amikor Oroszország ideiglenes munkás- és parasztkormánya valamennyi hadviselő ország kormányához és népéhez ezzel a békeajánlattal fordul, különösen az emberiség három legelőrehaladottabb nemzete, a mostani háborúban részt vevő három legnagyobb állam: Anglia, Franciaország és Németország öntudatos munkásaihoz is fordul. Ezeknek az országoknak munkásai a haladás és a szocializmus ügyének a legnagyobb szolgálatokat tették: ilyen a chartista mozgalom nagyszerű példaadása Angliában, ilyen a francia proletariátus által megvívott számos világtörténelmi jelentőségű forradalom, végül, ilyen a német proletár tömegszervezetek megteremtése a németországi kivételes törvények ellen folytatott hősies harcban és az egész világ munkásai számára példaadó, hosszú, kitartó, fegyelmezett munkában. A proletariátus hősiességének és történelmi alkotóerejének mindeme példáiban mi zálogát látjuk annak, hogy a nevezett országok munkásai megértik a most rájuk háruló feladatokat, az emberiségnek a háború borzalmaitól és következményeitől való megszabadításában rejlő feladatot, hogy ezek a munkások mindenirányú, határozott, odaadó és erőteljes tevékenységükkel segítenek majd nekünk sikeresen tető alá hozni a béke ügyét, s egyszersmind a dolgozó és kizsákmányolt néptömegek minden rabság és minden kizsákmányolás alól való felszabadításának ügyét.

—–

A munkás- és parasztkormánynak, melyet az október 24—25-i forradalom hozott létre, s amely a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeire támaszkodik, haladéktalanul meg kell kezdenie a béketárgyalásokat. Felhívásunkat mind a kormányokhoz, mind pedig a népekhez kell intéznünk. A kormányokat nem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert akkor a békekötés esetleg elhúzódik, márpedig népi kormánynak ezt nem szabad tennie, de ahhoz sincs jogunk, hogy ne forduljunk egyidejűleg a népekhez is. A kormányok és a népek között mindenütt meghasonlás van, s ezért segítenünk kell a népeknek abban, hogy a háború és a béke kérdéseibe beavatkozhassanak. Mi, természetesen, mindenképpen síkra fogunk szállni az annexiók és hadisarc nélküli békét szolgáló egész békeprogramunkért. Ebből nem fogunk engedni, de meg kell fosztanunk ellenségeinket attól a lehetőségtől, hogy azt mondhassák, hogy nekik mások a feltételeik s ezért céltalan velünk tárgyalásokat kezdeni. Nem, nem szabad őket ebbe az előnyös helyzetbe juttatnunk, és nem szabad feltételeinket ultimátumszerűen megszabnunk. Éppen ezért iktattuk be azt a tételt, hogy minden békefeltételt, minden javaslatot megvizsgálunk. Hogy megvizsgáljuk, az még nem jelenti, hogy el is fogadjuk. A békefeltételeket megvitatásra az Alkotmányozó Gyűlés elé fogjuk terjeszteni, amelynek már joga lesz dönteni arról, hogy miben lehet és miben nem lehet engedményt tenni. Mi harcolunk a kormányok csalása ellen, amelyek mind csak szavalnak a békéről, az igazságról, a valóságban pedig hódító rablóháborúkat viselnek. Egyetlen kormány sem mondja ki mindazt, amit gondol. Mi viszont ellene vagyunk a titkos diplomáciának és nyíltan, az egész nép színe előtt fogunk cselekedni. Mi nem hunyunk és nem hunytunk szemet a nehézség fölött. A háborút nem lehet befejezni visszautasítással, a háborút nem lehet befejezni az egyik félnek. Mi háromhónapos fegyverszünetet javasolunk, de nem utasítunk vissza rövidebb időtartamot sem, hogy az elgyötört hadsereg legalább egy időre szabad lélegzetvételhez jusson, azonkívül minden kultúrországban egybe kell majd hívni a népképviseletet a békefeltételek megtárgyalása céljából.

Amikor a fegyverszünet haladéktalan megkötését javasoljuk, azoknak az országoknak öntudatos munkásaihoz fordulunk, amelyek sokat tettek a proletármozgalom fejlesztéséért. Anglia munkásaihoz fordulunk, ahol chartista mozgalom volt, Franciaország munkásaihoz, akik nem egy alkalommal felkelésekben mutatták meg osztálytudatuk erejét, és Németország munkásaihoz, akik megállták a helyüket a szocialistaellenes törvény ellen folytatott harcban és hatalmas szervezeteket hoztak létre.

A március 14-i kiáltványban mi a bankárok megdöntését javasoltuk, de mi magunk nemcsak hogy nem döntöttük meg saját bankárainkat, hanem még szövetségre is léptünk velük. Most megdöntöttük a bankárok kormányát.

A kormányok és a burzsoázia minden erejüket latba fogják vetni, hogy egyesüljenek és vérbefojtsák a munkás- és parasztforradalmat. A háború három éve azonban eléggé felvilágosította a tömegeket. Ott a szovjetmozgalom más országokban, ott a német flotta felkelése, melyet a hóhér Vilmos junkerei elnyomtak. Végül, ne feledjük, hogy nem Afrika mélyén, hanem Európában élünk, ahol minden gyorsan tudomásra juthat.

A munkásmozgalom felül fog kerekedni és utat tör a béke és a szocializmus felé. (Hosszantartó, szűnni nem akaró taps.)

Megjelent: „Izvesztyija CIK” 208. sz.
1917. október 27. és „Pravda” 171. sz.
1917. november 10. (október 28.)

Lenin Művei. 26. köt. 247—252. old.

3

Zárszó a békéről mondott előadói beszédhez
október. 26 (november 8)

A nyilatkozat általános jellegét nem fogom érinteni. A kormány, melyet az önök kongresszusa meg fog alakítani, a nem lényeges pontokban változtatásokat is eszközölhet.

Határozottan ellenezni fogom, hogy békekövetelésünk ultimátumjellegű legyen. Az ultimátumjellegű követelés végzetessé válhat egész ügyünk számára. Nem akarhatjuk, hogy a követeléseinktől való valamely jelentéktelen eltérés lehetővé tegye az imperialista kormányoknak, hogy azt mondhassák, hajthatatlanságunk miatt nem lehetett velünk béketárgyalásokba bocsátkozni.

Felhívásunkat mindenütt terjeszteni fogjuk, mindenki ismerni fogja. A munkás- és parasztkormányunk által javasolt feltételeket nem lehet majd eltitkolni.

Nem lehet eltitkolni munkás- és parasztforradalmunkat, amely megdöntötte a bankárok és földbirtokosok kormányát.

A kormányok ultimátumjellegű követelések esetén megtehetik, hogy ne válaszoljanak, de mi úgy fogalmaztuk meg a követeléseket, hogy kénytelenek lesznek válaszolni. Hadd tudja meg mindenki, mit gondol a saját kormánya. Mi nem akarunk titkokat. Mi azt akarjuk, hogy a kormány mindig saját országa közvéleményének ellenőrzése alatt álljon.

Mit fog szólni a paraszt valamelyik távoli kormányzóságban, ha a mi ultimátumjellegű követelésünk miatt nem tudja meg, mit akar egy másik kormány. Azt mondja majd: elvtársak, miért tettétek lehetetlenné, hogy akármilyen békefeltételeket előterjeszthessenek. Én azokat megtárgyalnám, megvizsgálnám, azután pedig utasítást adnék az Alkotmányozó Gyűlésbe küldött képviselőimnek, hogy mihez tartsák magukat. Kész vagyok forradalmi úton harcolni az igazságos feltételekért, ha a kormányok nem értenek azokkal egyet, de lehetnek egyes országok számára olyan feltételek, hogy kész vagyok javasolni ezeknek a kormányoknak, harcoljanak maguk tovább. Eszméink teljes megvalósítása csak az egész kapitalista rend megdöntésétől függ. Ezt mondhatja nekünk a paraszt, és azzal vádol majd bennünket, hogy fölöslegesen vagyunk hajthatatlanok még az apróságokban is, amikor pedig legfőbb feladatunk, hogy leleplezzük a burzsoáziának és a kormányok élére állított koronázott és koronázatlan hóhérainak egész gazságát és alávalóságát.

Nekünk nem szabad és nem kell lehetőséget adnunk a kormányoknak, hogy a mi hajthatatlanságunk mögé bújjanak és eltitkolják a népek előtt, hogy miért küldik őket vágóhídra. Ez csak egy csepp, de nem szabad és nem kell visszautasítanunk ezt a cseppet, amely kivájja a burzsoá hódítás kövét. Az ultimátumjellegű követelés megkönnyíti ellenfeleink helyzetét. Mi azonban minden feltételt bemutatunk a népnek. Mi minden kormánynak előterjesztjük feltételeinket, és hadd feleljenek saját népüknek. Minden békeajánlatot az Alkotmányozó Gyűlés elé fogunk terjeszteni elbírálásra.

Van még egy pont, amelyre önöknek, elvtársak, fokozott figyelmet kell fordítaniok. A titkos szerződéseket nyilvánosságra kell hozni. Hatályon kívül kell helyezni az annexiókról és a hadisarcról szóló pontokat. Különböző pontok vannak, elvtársak — hiszen a rabló kormányok nemcsak a rablásokra vonatkozóan kötöttek megegyezést, hanem az ilyen egyezményekbe gazdasági megállapodásokat és különböző, a jószomszédi viszonyra vonatkozó más pontokat is felvettek.

Mi nem kötjük meg magunkat szerződésekkel. Mi nem hagyjuk magunkat szerződésekkel behálózni. Mi elvetjük mindazokat a pontokat, amelyek rablásokról és erőszakról szólnak, de örömmel elfogadjuk mindazokat a pontokat, amelyek a jószomszédi viszony feltételeit és a gazdasági megállapodásokat tartalmazzák, ezeket nem vethetjük el. Háromhónapos fegyverszünetet javasolunk, hosszú időt választunk, mert a népek kimerültek, a népek pihenésre vágyódnak e véres mészárlás után, amely már negyedik éve folyik. Meg kell értenünk, hogy a békefeltételeket a népeknek kell megvitatniok, a parlament részvételével kell kifejezniük akaratukat, erre pedig időt kell adni. Azért követelünk hosszú fegyverszünetet, hogy a hadsereg a lövészárkokban magához térhessen az örökös gyilkolás lidércnyomásából, de nem vetünk el rövidebb időre szóló fegyverszüneti ajánlatokat sem, megvizsgáljuk és kénytelenek leszünk elfogadni azokat még akkor is, ha csak egy vagy másfél hónapi fegyverszünetet ajánlanak nekünk. Fegyverszüneti javaslatunknak ugyancsak nem szabad ultimátumjellegűnek lennie, hiszen csak nem fogunk módot adni ellenségeinknek, hogy eltitkolják a népek előtt az egész igazságot, és közben a mi hajthatatlanságunkkal takarózzanak. Nem szabad ultimátumjellegűnek lennie, mert bűnös az a kormány, amely nem óhajtja a fegyverszünetet. Ha viszont fegyverszüneti javaslatunkat úgy tesszük meg, hogy az nem lesz ultimátumjellegű, ezzel rákényszerítjük a kormányokat, hogy a népek szemében bűnösökké váljanak, s az ilyen bűnösökkel a népek nem fognak sokat teketóriázni. Azt hozzák fel ellenünk, hogyha nem ultimátumjellegű követelésekkel állunk elő, ez gyengeségünket fogja mutatni, de ideje már, hogy elvessünk minden burzsoá képmutatást, amikor a nép erejéről beszélünk. Burzsoá elképzelés szerint az erő az, ha a tömegek, az imperialista kormányok parancsának engedelmeskedve, vakon mennek a vágóhídra. A burzsoázia csak akkor ismeri el, hogy az állam erős, ha a kormányapparátus egész erejének latbavetésével odaterelheti a tömegeket, ahová a burzsoá vezetők akarják. Nekünk más fogalmunk van az erőről. Szerintünk az állam ereje a tömegek tudatosságában rejlik. Az állam akkor erős, ha a tömegek mindent tudnak, mindenről véleményt tudnak alkotni és mindent tudatosan tesznek. Nincs mit félnünk attól, hogy megmondjuk az igazat a fáradtságról, hiszen melyik állam nem fáradt most, melyik nép nem beszél erről nyíltan? Vegyük Olaszországot, ahol ennek a fáradtságnak talaján hosszú időn át forradalmi megmozdulások voltak, amelyek során a háború befejezését követelték. Vagy talán Németországban nincsenek munkás-tömegtüntetések, amelyeken a háború befejezését követelő jelszavakat adnak ki? Talán nem a fáradtság váltotta ki a német hajóhadban azt a felkelést, amelyet a hóhér Vilmos és pribékei oly könyörtelenül elfojtottak? Ha lehetségesek efféle jelenségek egy olyan fegyelmezett országban, mint Németország, ha ott fáradtságról, a háború beszüntetéséről kezdenek beszélni, akkor nincs mitől félnünk, ha nyíltan beszélünk ugyanerről, hiszen ez az igazság, amely egyaránt vonatkozik ránk és valamennyi hadviselő, sőt, valamennyi nemhadviselő országra.

Megjelent: „Pravda” 171. sz. 1917
november 10. (október 28.)

Lenin Művei. 26. köt. 253—256. old.

4

Előadói beszéd a földről
Október 26 (november 8)

Véleményünk szerint a forradalom bebizonyította és megmutatta, mennyire fontos, hogy a földkérdést világosan vessük fel. A fegyveres felkelés, a második, az Októberi Forradalom keletkezése világosan bizonyítja, hogy a földet át kell adni a parasztok kezébe. Bűntettet követett el a megdöntött kormány, bűntettet követtek el a mensevikek és eszerek megalkuvó pártjai, amikor különböző ürügyekkel húzták-halasztották a földkérdés megoldását és ezáltal romlásba és parasztfelkelésbe vitték az országot. Csalás, gyáva képmutatás cseng ki minden szavukból, amikor arról beszélnek, hogy a falvakban pogromok dúlnak és anarchia uralkodik. Hol és mikor idéztek elő pogromokat és anarchiát ésszerű intézkedések? Ha a kormány ésszerűen járt volna el, s ha intézkedései a szegényparasztság szükségleteinek kielégítésére irányultak volna, vajon lázadozni kezdtek volna-e akkor a paraszttömegek? De a kormánynak az Avkszentyev- és Dan-féle Szovjetek jóváhagyásával hozott minden intézkedése a parasztok ellen irányult és felkelésre kényszerítette őket.

A kormány, miután kiprovokálta a felkelést, nagy hangon pogromokról és anarchiáról kezdett beszélni, amiket pedig ő maga idézett elő. Vérrel és vassal akarta a felkelést elfojtani, de a forradalmi katonák, matrózok és munkások fegyveres felkelése őt magát seperte el. A munkás- és parasztforradalom kormányának mindenekelőtt a földkérdést kell megoldania, azt a kérdést, amely megnyugtathatja és kielégítheti a szegény parasztság óriási tömegeit. Felolvasom önöknek annak a rendeletnek pontjait, amelyet az önök szovjet kormányának kell kibocsátania. E rendelet egyik pontja a földbizottságoknak szóló utasítást tartalmazza, amely a Parasztküldöttek helyi Szovjetjeinek 242 választói utasításán alapszik.

Dekrétum a földről

1) A földesúri földtulajdon azonnal és minden megváltás nélkül megszűnik.

2) A földesúri birtokokkal, valamint a koronabirtokok, kolostorok és egyházak minden földjével, minden élő és holt felszerelésükkel, majorsági épületeikkel és minden tartozékukkal való rendelkezés, az Alkotmányozó Gyűlés összeüléséig, a járási földbizottságok és a parasztküldöttek kerületi Szovjetjeinek kezébe megy át.

3) Mostantól kezdve az egész nép tulajdonát képező elkobzott vagyon bárminemű rongálása súlyos bűncselekménynek számít, amelynek elkövetői fölött a forradalmi törvényszék ítélkezik. A Parasztküldöttek kerületi Szovjetjei megtesznek minden szükséges intézkedést, hogy a földesúri birtokok elkobzásánál a legszigorúbb rendet tartsák fenn, hogy megállapítsák, mekkora és mely földterületek esnek elkobzás alá, hogy összeállítsák az egész elkobzott vagyon pontos jegyzékét, és hogy a legszigorúbb forradalmi védelembe vegyék a nép kezébe átmenő földbirtokok egész gazdaságát, a birtokon levő épületekkel, felszereléssel, jószággal, élelmiszerkészletekkel stb. együtt.

4) A nagy agrárátalakulások megvalósításánál, mindaddig, amíg az Alkotmányozó Gyűlés véglegesen nem dönt ebben a kérdésben, vezérfonalul mindenütt a következő paraszti választói utasításnak kell szolgálnia, amelyet 242 helyi paraszti választói utasítás alapján az „Izvesztyija Vszerosszijszkovo Szovjeta Kresztyanszkih Gyeputatov” szerkesztősége állított össze, s amely az „Izvesztyija” 88. számában (Petrográd, 1917 augusztus 19-i, 88. sz.) jelent meg.

5) Az egyszerű parasztok és egyszerű kozákok földjei nem kerülnek elkobzásra.

Paraszti választói utasítás a földről

„A földkérdést egész terjedelmében csak az egész népet képviselő Alkotmányozó Gyűlés oldhatja meg.

A földkérdést a legigazságosabb módon a következőképpen kell megoldani:

1) A föld magántulajdona örökre megszűnik; föld nem adható el, nem vehető, nem adható bérbe, illetve nem zálogosítható el, sem pedig bármilyen más módon el nem idegeníthető.

Minden föld: az állami és a koronabirtokok földje, a kolostori, egyházi, bérbeadott egyházi és bérbeadott állami föld, a majorátusi, magántulajdonban levő, községi és paraszti föld stb. — megváltás nélküli kisajátításra kerül, az egész nép tulajdonává válik, és a rajtuk dolgozók használatába megy át.

A vagyoni rendszerváltozás károsultjainak csak köztámogatásra van joguk arra az időre, amely szükséges ahhoz, hogy az új életfeltételekhez alkalmazkodjanak.

2) A föld méhének kincsei: az ércek, az ásványolaj, a szén, a só stb., valamint az országos jelentőséggel bíró erdők és vizek az állam kizárólagos használatába mennek át. Minden kis folyó, tó, erdő stb. a községek használatába megy át, azzal a feltétellel, hogy kezelésüket a helyi önkormányzati szervek veszik át.

3) A mintaszerűen megművelt földterületek: kertészetek, ültetvények, faiskolák, gyümölcskertészetek, melegházi gazdaságok stb. nem kerülnek felosztásra, hanem ezeket mintagazdaságokká változtatják át, s nagyságuk és jelentőségük szerint az állam vagy a községek kizárólagos használatába mennek át.

A majorsági, városi és községi földeknek azok a részei, amelyek házkörüli gyümölcsös és veteményes kertekül szolgálnak, a jelenlegi tulajdonosok használatában maradnak, s e földek terjedelmét és a használatért fizetendő adó nagyságát törvényhozási úton fogják megállapítani.

4) A méntelepek, a kincstári és a magánkézben levő törzstenyészetek és szárnyasfarmok stb. elkobzásra kerülnek, az egész nép tulajdonává válnak, s nagyságuk és jelentőségük szerint az állam vagy a község kizárólagos használatába mennek át.

A megváltás kérdésében az Alkotmányozó Gyűlés fog dönteni.

5) Az elkobzott földek egész élő és holt gazdasági felszerelése — nagysága és jelentősége szerint — az állam, illetve a község kizárólagos használatába megy át, megváltás nélkül.

A gazdasági felszerelés elkobzása nem vonatkozik a kevés földdel rendelkező parasztokra.

6) Földhasználati jogot kap az Orosz Állam minden polgára (nemre való különbség nélkül), aki a földet saját munkájával, családja segítségével vagy szövetkezetbe tömörülve óhajtja megművelni, és csak addig, amíg a földet megművelni képes. A bérmunka nincs megengedve.

Ha a faluközösség valamelyik tagja valamely oknál fogva két évnél nem tovább terjedő időtartamra munkaképtelenné válik, a faluközösség köteles ezen idő alatt, az illető munkaképességének helyreállásáig, a föld közös megművelése útján segítségére lenni.

Azok a földművelők, akik öregség vagy rokkantság következtében végleg elvesztették annak lehetőségét, hogy a földet személyesen műveljék, elvesztik földhasználati jogukat, de ehelyett az államtól nyugdíjellátást kapnak.

7) A földhasználatnak egyenlősítőnek kell lennie, vagyis a földet a dolgozók között, a helyi viszonyoknak megfelelően, munka vagy fogyasztási norma szerint kell felosztani.

A földhasználat formáit teljesen szabadon kell megállapítani: egyéni gazdaságok, tanyagazdálkodás, faluközösség, artel, ahogyan azt az egyes falvak vagy telepek elhatározzák.

8) A kisajátítás után az egész föld az egész nép földalapját alkotja. A föld szétosztását a dolgozók között a helyi és központi önkormányzatok intézik, a demokratikusan szervezett s a rendiség minden maradványától megtisztított falusi és városi községektől a központi területi intézményekig.

A földalapot a lakosság szaporodásának és a mezőgazdaság termelékenysége és termelési színvonala emelkedésének megfelelően időnként újból fel kell osztani.

A kiosztott telkek határainak megváltoztatása esetén a telek eredeti magvának érintetlenül kell maradnia.

A kilépő tagok földje visszakerül a földalapba, s a kilépett tagok telkeire a kilépettek legközelebbi rokonai és azok a személyek kapnak előjogot, akiket a kilépettek megjelöltek.

Azokat az értékeket, amelyeket a föld trágyázásába és meliorációkba (gyökeres talajjavításokba) fektettek be, amennyiben azokat a teleknek a földalapba való visszaadásáig nem használták ki, meg kell téríteni.

Ha egyes helyeken a földalap elégtelennek bizonyul az egész helyi lakosság kielégítésére, a fölös lakosságot át kell telepíteni.

Az áttelepítés megszervezését, valamint az áttelepítésnek és az áttelepítettek gazdasági felszereléssel való ellátásának stb. költségeit az államnak kell magára vállalnia.

Az áttelepítés a következő sorrendben történik: az önként jelentkező földnélküli parasztok, azután a község kifogás alá eső tagjai, a katonaszökevények stb., és végül, sorshúzás vagy megegyezés alapján.”

Ennek az utasításnak egész tartalmát, mint egész Oroszország öntudatos parasztjai óriási többségének feltétlen akarat-megnyilvánulását, ideiglenes törvénynek nyilvánítjuk, amely az Alkotmányozó Gyűlésig a lehetőség szerint haladéktalanul, bizonyos részleteiben pedig azzal a szükséges fokozatossággal lép életbe, amelyet a Parasztküldöttek kerületi Szovjetjeinek kell megállapítaniok.

——

Itt olyan hangok hallatszanak, hogy magát a rendeletet és az utasítást a szociálforradalmárok állították össze. Ám legyen. Egyre megy, hogy ki állította össze; mi, mint demokratikus kormány, nem mellőzhetjük a néptömegek határozatát, mégha nem is értenénk azzal egyet. Az élet tüzében, a gyakorlati alkalmazás során, az egyes helyeken való végrehajtás során a parasztok majd maguk is rájönnek, hol az igazság. Sőt, mégha a parasztok továbbra is a szociálforradalmárokat fogják követni, mégha az Alkotmányozó Gyűlésen ennek a pártnak juttatják is a többséget, mi akkor is azt fogjuk mondani: ám legyen. Az élet a legjobb tanító, az élet majd megmutatja, kinek van igaza, és hadd fogjanak hozzá a parasztok az egyik végéről, mi pedig a másik végéről, csak oldjuk meg ezt a kérdést. Az élet rákényszerít bennünket, hogy közeledjünk egymáshoz a forradalmi alkotómunka közös árjában, az új államformák kidolgozásában. Minekünk az életet kell követnünk, a néptömegeknek teljes szabadságot kell biztosítanunk az alkotó munkára. A fegyveres felkeléssel megdöntött régi kormány a földkérdést a hivatalában meghagyott régi cári bürokrácia segítségével akarta megoldani. De a kérdés megoldása helyett a bürokrácia csak harcolt a parasztok ellen. Nyolchónapos forradalmunk alatt a parasztok megtanultak egyet-mást, maguk akarnak megoldani a földdel kapcsolatos minden kérdést. Ezért mi ellene vagyunk e törvényjavaslat bárminemű módosításának, nem akarunk részletezést, mert dekrétumot írunk és nem akcióprogramot. Oroszország nagy, és a helyi viszonyok az országban különbözőek; hisszük, hogy a parasztság maga jobban meg tudja majd oldani a kérdést, mint mi — helyesen, úgy ahogy kell. A mi szellemünkben-e, az eszer program szellemében-e — nem ez a lényeg. A lényeg: hadd győződjék meg a parasztság szilárdan arról, hogy a faluban nincs többé földesúr, hadd oldjanak meg a parasztok maguk minden kérdést, hadd rendezzék be ők maguk az életüket. (Viharos taps.)

Megjelent: „Izvesztyija CIK” 209. sz.
1917. október 28. és „Pravda” 171. sz.
1917. november 10. (október 28.)

Lenin Művei. 26. köt. 257—262. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!