A kommunista erkölcs elvei és normái – a kollektivizmus

A kommunista erkölcs elvei és normái – a kollektivizmus

A szocializmus gazdaságát a kommunista párt irányításával a népi demokrácia államának szervezésében a dolgozók kollektívák működtetik a dolgozó nép szükségleteinek kielégítésére. A gazdasági válságok elkerülése érdekében a népgazdaságot, a nép szükségleteinek és a rendelkezésre álló lehetőségek figyelembe vételével megtervezik. A szocialista állam vezetőit a dolgozó nép legjavából kell kiválasztani, akik elkötelezetten a nemzet és a dolgozók érdekeit tartják szem előtt. Sajnos ez nem teljesült a szocializmusban, a kommunista párt és a szocialista állam vezetői közé befurakodtak a nép ellenségei, akik végül magukhoz ragadták a gazdasági és a politikai hatalmat, polgári „demokrácia” álcája alatt kapitalista diktatúrát valósítottak meg. A dolgozó nép proletárrá, bérrabszolgává változott és boldogan szavaz a választásokon kifosztóikra. Azt hitették el bérrabszolgákkal, hogy a korbács és kifosztóik élősködése a boldogulásuk záloga.

„…A szocializmus országában a nép és az állam érdekei azonosak, a közérdek egyidejűleg állami érdek is és viszont.
… A kollektivizmus szellemében való nevelés feltétele, hogy az egyén szoros kapcsolatban legyen a közjóért, a nép érdekeiért harcoló kollektívával.
… A kommunizmusért vívott harc, melyet a gazdasági fejlődés tett szükségessé, elképzelhetetlen az egyes közösségek, az egész népakarat- és cselekvési egysége nélkül. Egységes cél, egységes akarat, cselekvési egység, egységes fegyelem — ezek az igazi kollektíva legfőbb vonásai.
… Az erkölcsi és politikai egység további erősítésének és a kommunizmus felsőbb szakaszára való áttérésnek egyik legfontosabb feltétele, hogy az ország dolgozóit a kollektivizmus szellemében, a közérdek szolgálatának szellemében, az egyéni érdek és a közérdek összehangolásának szellemében neveljük, és harcoljunk a dolgozók tudatában meglevő individualista csökevények ellen.
… A szocializmust az emberi igények kibontakozása és sokrétűsége, nem pedig azok korlátozása és egyenlősítése, a szükségletek teljes kielégítése, nem pedig ezek kielégítésének megtagadása jellemzi.
… kommunista etika ezt mondja: legyen gondod mindenekelőtt a társadalmi érdekekre, tekintsd azokat legfőbb érdekednek, s ezzel a közjót és egyben saját javadat is szolgálod.
… Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a szocializmus nem fojtja el az egyéni érdekeket, hanem azok minél tökéletesebb kielégítésére törekszik. A szocializmus egyik legfontosabb követelése nem az egyéni érdekek mellőzésében, hanem az egyéni érdekeknek a társadalmi érdekekkel való helyes összeegyeztetésében, összehangolásában jut kifejezésre.
… a boldogság fogalma a szovjet emberek s a világ kiváló kommunista harcosai szemében elválaszthatatlan a közös ügyért vívott harctól, a társadalmi kötelességteljesítéstől.
… A kizsákmányoló osztályok etikai elméletei a kötelesség fogalmát mindig összekapcsolják az alázatosság, a béketűrés, a kizsákmányolókkal szembeni engedelmesség hirdetésével, arra használják fel ezt a fogalmat, hogy az uralkodó osztály érdekeit védelmezzék, s elvonják a tömegeket a kizsákmányolók társadalmi és államrendje elleni forradalmi harctól.
… A burzsoázia szívesen beszél háború idején a hazafias kötelességről, de ugyanakkor minden igyekezetével azon van, hogy megszedje magát a hadiszállításokon, és még a hazaárulástól sem riad vissza, ha önző osztályérdekei úgy kívánják. Hitler amerikai üzleti kapcsolatai
… a kapitalizmus érdekeit szolgáló valláserkölcs azt akarja elhitetni a tömegekkel, hogy az egyes emberek kötelességét teljes mértékben a társadalomban elfoglalt helyzetük határozza meg: a munkás, a farmer, a tanító — ki-ki azt teszi a maga helyén, amit követelnek tőle. A munkásnak és a farmernek becsületesen kell dolgoznia, hogy munkája gyümölcseit „becsületesen” élvezhessék a nagyiparosok és a pénzmágnások; a tanítónak arra kell törekednie, hogy elködösítse tanítványainak tudatát a tőkés társadalom „megszentelt” alapjainak megingathatatlanságába vetett hittel. Mondjatok le a szocializmusról szőtt ábrándokról, mondjatok le a tőke ellen folytatott harcról, törődjetek bele rabszolga-helyzetetekbe — íme, ilyen tartalommal töltik meg a „kötelesség” fogalmát a „keresztényi erkölcs” különböző válfajainak burzsoá prédikátorai.
… A kommunista szemében a kötelesség fogalma az öntudatos, haladó gondolkodású emberek alapvető kötelességeit jelenti, azokét, akik a haladást, a néptömegek javát akarják szolgálni. A különböző országokban küzdő kommunista harcosok kötelességén azt a kötelességet értjük, amely hazájukkal, népükkel, a marxista párttal, a Szovjetunió vezette demokratikus, szocialista béketábor közös ügyével szemben reájuk hárul.
… A meggyőződés által alátámasztott erkölcsi kötelesség az ember belső ösztönzőjévé, legbensőbb érzésévé válik. A kapitalista társadalomban a munkás mindaddig a tőke rabja, míg nem ébred tudatára a tőke elleni harc szükségességének, míg nem vesz részt ebben a harcban. Az ilyen munkást még nem hatja át az osztályával szembeni kötelességérzet. Ha az embernél, ugyanúgy mint a lónál, „a sarkantyú és a kenyér a lelkiismeret egyedüli ösztökéje”, akkor ez a helyzet, Marx szavaival élve, „teljesen megbénítja a kötelességérzetet”
… Csak a szilárd meggyőződés, a kommunizmus legyőzhetetlenségébe vetett mélységes hit teheti az embert a kommunizmus önfeláldozó harcosává. Ezt a meggyőződést a marxista—leninista elmélet adja meg, amelynek fejlődése elválaszthatatlan a munkásosztály, a dolgozók felszabadító harcától.
… A társadalmi kötelesség előbbre való mindenfajta szűk hivatali vagy helyi érdeknél. Ha a társadalmi kötelesség helyett különféle helyi érdekeket tartunk szem előtt, vagyis ha lemondunk az egész társadalom, a nép, a szocialista állam közös érdekeiről, ha nem szívesen segítünk más üzemeknek, kerületeknek stb. az egész nép érdekeit szolgáló feladatok megoldásában — az ilyen magatartás összeegyeztethetetlen a Kommunista Párt hagyományaival.
… Minthogy a becsület fogalma a kommunista szemében elválaszthatatlan a kötelesség fogalmától, ezért a nép, a szocialista haza, a szovjet állam iránti társadalmi kötelesség teljesítése minden kommunistának és minden öntudatos embernek becsületbeli ügye. A szovjet rendben vált a történelem folyamán először mindenki számára kötelességgé és becsület dolgává, a társadalom létének alapvető feltételévé és a társadalmi erkölcs legfőbb alapjává a munka.
… A lelkiismeret azt jelenti, hogy az ember (vagy valamely közösség) erkölcsi felelősséget érez a társadalommal, embertársaival szemben tanúsított magatartásáért. A szovjet emberek és a különböző országokban élő kommunista harcosok lelkiismerete elválaszthatatlan a kötelességtudattól, a néppel, a hazával, a marxista párttal, az emberiség boldog jövőjéért küzdő harcosok seregével szembeni kötelesség felismerésétől.
… A kommunista etika következetesen harcol mind a lelkiismeret vulgáris materialista tagadása ellen, melynek alapja annak feltételezése, hogy a világban elkerülhetetlen szükségszerűség uralkodik, amely még az emberi cselekedetek viszonylagos szabadságát is lehetetlenné teszi, mind pedig a lelkiismeret idealista meghatározása ellen, amely szerint a lelkiismeret az ember belső, osztályoktól és történelmi körülményektől független vádlója, az emberi akarat korlátlan szabadságának bizonyítéka.
… a szükségszerűség marxista—leninista értelmezése egyáltalán nem zárja ki sem a tudatos cselekvést, sem az emberi cselekedetek mérlegelését, sem a lelkiismeretet.
… a burzsoázia nem ismer más kapcsolatot az emberek között, mint a rideg készpénzfizetést, következésképpen a burzsoá „lelkiismeretét” állandóan háttérbe szorítják a vagyonszerzés érdekei.
… A tömegeknek a szocialista munkafegyelemre való nevelése elválaszthatatlan az anyagi érdekeltség elvének, a legjobb dolgozók anyagi és erkölcsi ösztönzésének helyes alkalmazásától. Elválaszthatatlan a haza, a kommunizmus ügye iránti odaadásra való neveléstől is. Lenin megállapítása szerint a szigorú fegyelem alkalmazásának és megtartásának legfőbb feltétele a munkásosztály, a kommunizmus ügye iránti odaadás. Ennek alapján teremtette meg a szovjet társadalom azt a magasrendű, tudatos fegyelmet, amelynek kialakítására a tőkés társadalom sohasem volna képes.
… A társadalmi tulajdonhoz való viszonyban az egyénnek a társadalomhoz, a társadalmi érdekekhez való viszonya jut kifejezésre. A társadalmi, szocialista tulajdonnak, a szovjet társadalom megingathatatlan alapjának gondos kezelése a kommunista erkölcs egyik legfontosabb követelménye, a szovjet ember magatartásának egyik legfontosabb szabálya.
… A szovjet társadalom legfőbb értéknek az embert tartja, de megköveteli, hogy az ember a leggondosabban bánjék a szerszámokkal és a termelőeszközökkel …
… A Szovjetunió Alkotmánya, amely lerögzítette a szovjet rend vívmányait, a szocialista tulajdont a szocialista társadalom szent és sérthetetlen alapjának nyilvánította.
… A kollektivizmus elve tehát az emberek szolidaritását, a társadalmi érdekek iránti odaadását juttatja kifejezésre, következésképpen a szocializmus gazdasági rendje, a szocialista állam iránti odaadásukat is kifejezi.”
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

A kollektivizmus mint a kommunista erkölcs elve

a) A kollektivizmus fölénye a burzsoá individualizmussal szemben

Az emberi tudatban és magatartásban megnyilvánuló kollektivizmus az emberek szolidaritását, a társadalmi érdekek iránti odaadását fejezi ki. A termelőeszközök magántulajdonának individualizmus felel meg az emberek tudatában és magatartásában egyaránt; a termelőeszközök társadalmi tulajdonának a kollektivizmus elve felel meg, mely szöges ellentéte a burzsoá individualizmusnak. Az individualizmus elve keresztül- kasul áthatja a kizsákmányoló osztályok erkölcsi nézeteit és elméleteit; a kollektivizmus elve kifejezi a kommunista erkölcs legfontosabb sajátosságát, kifejezi az egyénnek a társadalomhoz való új viszonyát, amelyet a szocialista rend nevel ki az emberekben13.
13 A „kollektivizmus” terminust néha a szocializmus szinonimájaként használják, vagyis ez a terminus rámutat a termelési folyamatnak a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapuló társadalmi, kollektív jellegére. Ezzel a terminussal fejezzük ki a Kommunista Párt részéről történő politikai vezetés kollektív jellegét is (a kollektivitás mint, a pártvezetés elve). Itt a kollektivizmust mint a kommunizmusért harcoló és a kommunista társadalmat építő emberek magatartási elvét vizsgáljuk.

Az individualizmus az egyéni boldogulásra való törekvést a társadalom érdekei fölé, az egyén érdekeit (egyénen az osztálytársadalom történetében mindig a kizsákmányoló kisebbséghez tartozó egyént kellett érteni) a közérdek fölé helyezi. Amióta a társadalom ellenséges osztályokra szakadt, az uralkodó osztályok képviselőinek magatartását mindig az egyéni érvényesülés elve szabta meg. Ez az elv csekély kivétellel valamennyi Marx előtti etikai rendszeren végigvonul, és különösen világosan jut kifejezésre a burzsoá ideológusok által alkotott etikai rendszerekben; ezeknek a rendszereknek az a rendeltetésük, hogy igazolják annak a társadalomnak a létjogosultságát, melyben a közösség érdekeit alárendelik az önző egyéni érdekeknek. A burzsoá moralisták a filozófia és az etika középpontjába a burzsoá egyént állítják, akinek jogában áll megszedni magát és tönkretenni másokat, s mindenképpen helyeslik vagy fellengzős frázisokkal takargatják ennek az „egyénnek” rabló megnyilvánulásait.

A világirodalom legjobbjai nagy művészi erővel leplezik le a kizsákmányolok tudatában és magatartásában megnyilvánuló individualizmust, a hol nyíltan cinikus, hol pedig kenetteljes frázisokba és illemszabályokba burkolt ragadozó erkölcsöket. Shylock (Shakespeare), Gobseck (Balzac), a fösvény lovag (Puskin), Csicsikov (Gogol), a Razuvajevek és a Kolupajevek (Scsedrin) — mind-mind a különböző történelmi korok uralkodó osztályaira jellemző individualizmus megtestesítői. Gorkij „Klim Szamgin élete” című regényében mély emberismerettel leplezte le az embereket megvető, gerinctelen, kétkulacsos és üres lelkű intellektuel individualizmusát.

A polgári társadalom ellentmondásainak kiéleződésével a burzsoá individualizmus az etikában (és az egész burzsoá ideológiában) mindinkább az embergyűlölet és a rablás nyílt védelmezésévé, a dolgozók kizsákmányolásának, a hódító háborúknak és a gyarmati fosztogatásnak cinikus dicsőítésévé válik. Így jelentkezik az imperializmus ideológusainál, Nietzschénél, továbbá az amerikai és az angol imperializmus számos mai ideológusánál.

A reakciós burzsoázia mai ideológusai, akik műveikben az imperializmus korának jellemző tüneteit — a politikai reakció fokozódását és az államrend fasizálódását tükrözik, az embertelen individualizmussal együtt a totalitarizmust, vagyis a „kiválasztottak” („felsőbbrendű emberek”, „elit”, „uralkodásra termett fajok” stb.) kasztjának, ennek a mindenfajta erkölcsön kívül álló és a tömegeket „testületileg kizsákmányoló” kasztnak az uralmát hirdetik. A burzsoázia néha még azzal is megpróbálkozik, hogy ezt „az individualizmus leküzdéseként” tüntesse fel. A valóságban azonban ez nem más, mint kísérlet arra, hogy megmentsék az embertelen individualizmus elvén alapuló társadalmat, amelyre a történelem már rég kimondta a halálos ítéletet.

Abban a harcban, melyet a dolgozó tömegek a kizsákmányolás és az elnyomás alóli felszabadulásukért vívnak, erősödik a szolidaritás érzése, s utat tör magának a kollektivizmus elve. Az elnyomott tömegek legjobb képviselői, a tömegek felszabadulásáért folytatott küzdelem élharcosai arra tanították a becsületes embereket, hogy minden egyéni érdeket rendeljenek alá a nép ügyéért folytatott harc érdekeinek. „Inkább fel se nőjön az olyan — írta Csernisevszkij —, akire nincsenek hatással a társadalmi életről formált gondolatok, akire nincsenek hatással olyan érzelmek, amelyek arra késztetik, hogy részt vegyen a társadalom életében. Ha az én megfigyeléseim s tevékenységem köréből hiányoznék az eszme és a lendület, mely a társadalom javát célozza (vagyis ha nem volna bennem állampolgári öntudat), akkor mi maradna számomra? Mi maradna megfigyeléseim tárgyául? Mi az, amiben részt vehetnék? Egyes személyek aprólékos viszonyai, zsebükre, hasukra és elveikre irányuló gondjaik”14.
14 Csernisevszkij. Válogatott esztétikai tanulmányok. Szikra 1950. 223. old.

Csernisevszkij azt tartotta, hogy korának legtöbb művelt embere, még a jó képességű, s a legbecsületesebb ember is azért vált ernyedt, jellemtelen és erkölcsileg züllött emberré, mert élete során sohasem érzett közösséget a társadalom érdekeivel.

Szaltikov-Scsedrin, a zseniális orosz szatíraíró szenvedélyesen ostorozta korának társadalmát, melyben az emberek „a csend és a rend” szellemében, nem pedig a közérdek szolgálatának szellemében nevelkedtek. „Az a társadalom, melyben megszűnik a nemes gondolatok és érzelmek szükségessége . . . tehetetlen, ernyedt, erőtlen; az a társadalom fokozatosan bomladozó hulla, és semmi más”15.
15 Szaltikov-Scsedrin Művei. 9. köt. „Pravda” kiadás. 427. old.(oroszul).

Csak az a társadalom képes töretlen ívű fejlődésre, amely arra neveli az embereket, hogy odaadóan szolgálják a társadalom érdekeit, hűségesen szolgálják a népet. Igaz ember, igazi egyéniség csak a magasztos társadalmi érdekek szolgálatának légkörében, csak a közjóért harcoló közösséggel való szoros kapcsolat során nevelődhet ki.

Mindaddig, míg a legösszekovácsoltabb és legszervezettebb osztály, a proletariátus a hatalmas forradalmi mozgalom élére nem állt és meg nem jelent a történelem színpadán, csak néhány öntudatos ember törődött a közérdekkel. A felszabadító mozgalom proletár időszakában felmérhetetlenül kiszélesedik a közérdekért harcolók köre. A munkásosztály élcsapata, a Kommunista Párt felvilágosítja és szervezi a munkásosztályt, megmutatja neki a harc célját, vagyis a kollektivizmus szellemében neveli a munkásosztály tömegeit. A munkásosztály a kizsákmányolók ellen folytatott harcában a kizsákmányolók rendjének individualista elvével a kollektivizmus elvét, ezt a harci szolidaritásra, egymás kölcsönös megsegítésére s a közös ügy iránti hűségre kötelező elvet szegezte szembe.

A szocializmus győzelme lehetővé teszi az egész dolgozó népnek a kollektivizmus szellemében való nevelését. A kizsákmányoló osztályok felszámolása elhárította a kollektivizmus fejlődésének útjából a fő akadályokat, megszüntette a város és a falu, valamint a szellemi és a fizikai munka közötti ellentétet, a nemzeti gyűlölködést stb. Míg a burzsoá állam Marx szavai szerint csupán az illuzórikus egyetemes érdek kifejezése (a valóságban az osztályelnyomás eszköze), a szocialista állam valóban az egész nép érdekeit juttatja kifejezésre. A szocializmus országában a nép és az állam érdekei azonosak, a közérdek egyidejűleg állami érdek is és viszont.

A kollektivizmus szellemében való nevelés feltétele, hogy az egyén szoros kapcsolatban legyen a közjóért, a nép érdekeiért harcoló kollektívával.

A burzsoázia trösztök, részvénytársaságok, korporációk stb. formájában hozza létre a maga „kollektíváit”. De az üzletemberekből, a „haszonlovagokból” álló „közösségektől” mi sem áll távolabb, mint a belső egység. A közösség igazi egységét nem az önös érdekek védelme, nem a tulajdonért való rettegés szüli, hanem kizárólag a nagy társadalmi eszme iránti közös hűség, az egyéni érdekek alárendelése a társadalmi érdekeknek, az egész nép érdekeinek. A burzsoá „közösségben”, melyet csak tagjainak önző érdekközössége fűz egybe, melynek összetartó ereje a tulajdonért érzett rettegés, az uralomféltés, nem fejlődhetnek, nem nevelődhetnek igazán nagy egyéniségek. Az egyén ereje itt szükségszerűen szétforgácsolódik a kapzsiság, a karriervágy stb. szülte kicsinyes érdekekért folytatott kicsinyes harcban.

A burzsoá „közösségekkel” szöges ellentétben áll bármely szovjet közösség, legyen az gyár, kolhoz, gépállomás, hivatal, tanintézet vagy egyéb közösség. A szovjet közösséget mindig az építőmunka közös érdekei, a kommunizmusért vívott harc közös céljai fűzik egybe. Minden egyes közösség meghatározott helyet foglal el ebben a harcban, meghatározott feladatokat old meg a maga tevékenységi körében. Az egyén az ilyen kollektívában megtanulja, hogy a maga törekvéseit összeegyeztesse mások törekvéseivel, hogy a közös célt (az egész társadalom és az illető közösség célját) saját fő céljává tegye, és úgy egyeztesse össze ezzel egyéni érdekeit, hogy azok ne kerüljenek konfliktusba a társadalmi érdekekkel. A társadalom gazdasági alapjai, amelyeken a szovjet kollektívák munkája felépül, lehetőséget nyújtanak arra, hogy a gyakorlatban összeegyeztessük az egyéni érdekeket a közérdekekkel, alárendeljük az előbbieket az utóbbiaknak, s hogy a társadalom iránti közös kötelességtudat révén egyesítsük a kollektíva tagjait.

A szovjet közösség, mely az elvtársiasság és a barátság szellemében neveli az embereket, nem egyik embernek a másiktól való személyi függőségére épül.

Nem egyes személyek iránti hűség, hanem a nép, a haza, a kommunizmus ügye iránti odaadás az, ami összetartja a szovjet kollektívákat, ami szervezetük alapját alkotja. Ezért minden szovjet közösségben ki lehet és ki is kell alakítani a helyes kapcsolatokat a közösség tagjai között, olyan kapcsolatokat, amelyekhez hozzátartozik a közösség tagjainak kölcsönös támogatása és segítése, az öntudatos fegyelem, a bírálat és az önbírálat, a becsületesség és az igazságosság. „A kollektíva — mondja Makarenko — kollektív szervekkel rendelkező, szervezett egyének céltudatos összessége”16.
16 Makarenko Művei. 5. köt. 207. old. (oroszul).

A közösségen belül, a közösség tagjai között kialakuló kapcsolat „nem barátság kérdése, nem szeretet kérdése, nem szomszédság kérdése, hanem a felelős függőség kérdése”. A közösség felel minden egyes tagjának munkájáért, és a közösség minden tagja felel a kollektíva munkájáért, tehát mindenekelőtt a saját munkaterületéért, azért, amivel ő járul hozzá a kollektíva munkájához.

A szovjet társadalom azt a győzelmet juttatja kifejezésre, amelyet a kollektivizmus aratott egy hatalmas országban, ahol a dolgozók valamennyi közösségét (állami vállalatok, intézmények, kolhozok) a kommunizmus építésének nagy feladatai lelkesítik, ahol az egész nép egyetlen közösségbe tömörült, amelyet az erős, egységes Kommunista Párt vezet a kommunizmus győzelme, felé.

A kommunizmusért vívott harc, melyet a gazdasági fejlődés tett szükségessé, elképzelhetetlen az egyes közösségek, az egész népakarat- és cselekvési egysége nélkül. Egységes cél, egységes akarat, cselekvési egység, egységes fegyelem — ezek az igazi kollektíva legfőbb vonásai.

„Az egységes akarat nem lehet frázis, jelkép. Követeljük, hogy az a gyakorlatban érvényesüljön”17 — mondotta Lenin 1920-ban.
17 Lenin Művei. 30. köt. Szikra 1953. 518. old.

Rámutatott arra, hogy a párt vezette proletariátus akarategysége segített a polgárháború idején a parasztság megnyerésében és az ellenség legyőzésében. Hangsúlyozta, hogy a proletariátus akarategységére feltétlenül szükség van a parasztság gazdasági szétforgácsoltságának leküzdéséhez, a szocializmus győzelméhez is. „Itt a fegyelem, az odaadás, az akarategység győz”18 — írta.
18 Ugyanott, 520. old.

A párt sziklaszilárd egysége, a népnek a párt mögé való felsorakozása arról tanúskodik, hogy Lenin követelése valóra vált.

A szovjet szocialista közösségből kisugárzó hatalmas erő csodákat művelt, hőstetteket szült a munka frontján. Ezek a hőstettek átalakították az ország képét, iparóriásokat teremtettek, s most termőföldekké varázsolják a szűz- és parlagföldeket. A szocialista közösség ereje új embereket nevelt és nevel ma is, szüntelenül, olyan embereket, akiknek élete a kommunizmusé, akik önzetlenek és önfeláldozóak, bátrak és merészek. Ezek az emberek nem üvegházban nevelkednek, nem szakadnak el a közösség munkájától és harcától, nem szakadnak el a néptől.

Bármilyen nagy is egy ember befolyása egy másik emberre, ezt semmiképpen sem hasonlíthatjuk össze a közösség befolyásával. A közösség alakítja ki a szilárd jellemeket, az emberek nemes erkölcsi tulajdonságait. A közösség alakítja ki az emberek egyéniségét. A marxizmus már régen bebizonyította, hogy ha a munkás a közösséggel, a tömegekkel való összefogásra törekszik a tőke elleni harc érdekében, az tulajdon méltóságának felismerését, egyéniségének fejlődését jelenti. A győztes szocializmus országa megteremtette a kollektivitás fejlődésének, az egyén és a közösség közötti szoros kapcsolatnak a feltételeit, lehetővé tette, hogy az egyén a dolgozók tömegében a fejlődés csodálatos útját tegye meg, s megteremtette az egyén új típusát, a közösségi embertípust. A társadalomnak közösségi emberekre van szüksége, s ez a szükséglet Makarenko megállapítása szerint erkölcsileg alátámasztott szükséglet. A marxizmus az erkölcsileg igazolt szükségletet egyszersmind a történelem által napirendre tűzött szükségletnek tekinti. A történelem elérkezett egy olyan társadalom megteremtéséhez, melynek közösségi emberekre van szüksége és amely ki is neveli ezeket az embereket. Ilyen társadalom a szovjet szocialista társadalom.

Az erkölcsi és politikai egység további erősítésének és a kommunizmus felsőbb szakaszára való áttérésnek egyik legfontosabb feltétele, hogy az ország dolgozóit a kollektivizmus szellemében, a közérdek szolgálatának szellemében, az egyéni érdek és a közérdek összehangolásának szellemében neveljük, és harcoljunk a dolgozók tudatában meglevő individualista csökevények ellen. Kalinyin szavai szerint a dolgozók kommunista nevelésében nagy gondot kell fordítani arra, hogy a termelésben és a mindennapi életben egyaránt meghonosítsuk a közösségi magatartás szellemét, és olyan feltételeket teremtsünk, amelyek mellett a közösségi érzés szokásainknak, magatartásunk szabályainak elválaszthatatlan részévé válik. „Mi a kapitalista társadalommal a kommunizmust, a kollektivizmust állítjuk szembe; és meg vagyunk győződve óriási fölényéről”19.
19 Kalinyin. A kommunista nevelés kérdései. Szikra 1953. 168. old.

b) A társadalmi érdek a szovjet ember legfőbb érdeke

A marxizmus régen visszautasította azt a kispolgári felfogást, hogy a szocializmus az aszkézis birodalma, ahol az emberek igényeit a mindenki számára egyenlő minimumra fogják leszorítani, ahol az emberek kénytelenek lesznek lemondani minden örömről, és a társadalom iránti kötelességnek „áldozni” magukat. A szocializmust az emberi igények kibontakozása és sokrétűsége, nem pedig azok korlátozása és egyenlősítése, a szükségletek teljes kielégítése, nem pedig ezek kielégítésének megtagadása jellemzi. Az aszkézis, amint Engels rámutatott, az elnyomott tömegek korai forradalmi megmozdulásaiban az erkölcsi intelmek középpontjában állt, s az uralkodó osztály fényűzése és feslett életmódja elleni tiltakozás sajátos formája volt. De elvesztette forradalmi jelentőségét, mihelyt az ipari proletariátus a forradalmi harc történelmi színterére lépett. A proletariátusnak nincs szüksége olyan prédikációkra, hogy mondjon le a földi javakról, hiszen a kapitalista társadalomban amúgy is meg van fosztva e javaktól. Még kevésbé van szükségük ilyesmire a dolgozóknak a szocializmus országában, ahol az élet minden java — anyagi és szellemi javak egyaránt — őket és csakis őket illeti meg.

A szocializmus országában az ember annál teljesebben és annál jobban elégítheti ki személyi szükségleteit, minél többet törődik a társadalom érdekeivel, minél jobban és lelkiismeretesebben dolgozik az egész szocialista társadalom javára. Ha egy munkás vagy alkalmazott csak a keresetért dolgozik, és nem érdeklődik hivatalának vagy üzemének egész munkája iránt, nem kapcsolja össze a maga munkáját és kollektívájának munkáját az ország közös érdekeivel, akkor ez a munkás vagy alkalmazott még nem nevezhető igazi közösségi embernek. Ugyanígy az a kolhozparaszt, aki nem érdeklődik a kolhoz közös ügyei iránt, akinek szíve nem dobog együtt a közösséggel, még nem nevezhető igazi közösségi embernek, hiába van megfelelő számú munkaegysége. Még kevésbé nevezhető közösségi embernek, ha csak ímmel-ámmal dolgozik a közös gazdaságban, s mindenekelőtt egyéni háztáji gazdaságával törődik, azt tekintve jövedelme fő forrásának.

Az individualista csökevények még akkor is kiütköznek az emberekből, ha ezeknek az embereknek megvan a tehetségük és akaratuk a jó munkára.

Moszkva terület egyik kerületében 1953-ban földrajzi kutatómunkálatok folytak. A dolgozók között volt egy szakmunkás, aki eléggé kezdeményező és megbízható dolgozónak bizonyult. Előbb a termelésben dolgozott, majd teljesen a földrajzi kutatásnak szentelte munkáját. Amikor megkérdezték tőle, miért változtatta meg szakmáját, azt válaszolta, hogy az expedíciók olyan „szabadságot” nyújtanak neki, amilyent az üzemi munka nem biztosít: „a termelésben nyolc órát kell dolgozni, itt pedig mikor hogy … Rossz időben nem dolgozunk, ha új helyre megyünk, egy-két hétig rendezkedünk, várjuk az anyagot és a felszerelést, pihenünk … A pénzecskét meg úgyis kifizetik …”

Kell-e bizonyítani, hogy ennek a dolgozónak az élete még korántsem forrt egybe a társadalom érdekeivel, s hogy az államhoz való viszonyában a „minél kevesebbet adni, minél többet kapni” elv vezérli?

Az a tény, hogy a társadalmi érdekeket tekintjük az egyén legfőbb érdekének, nem jelenti azt, hogy lemondunk az egyéni érdekekről, amint azt a marxizmus ellenségei állítják, hanem csupán azt jelenti, hogy az egyéni érdeket mélyebb tartalommal töltjük meg. A régi, burzsoá etika azt tanította: törődj csak egyéni érdekeddel, ezzel automatikusan a közjót szolgálod. Ez hazugság volt. Az új, kommunista etika ezt mondja: legyen gondod mindenekelőtt a társadalmi érdekekre, tekintsd azokat legfőbb érdekednek, s ezzel a közjót és egyben saját javadat is szolgálod.

A közös ügyet odaadóan szolgáló szovjet ember joggal követeli, hogy gondot fordítsanak személyi szükségleteire és érdekeire. Ha az a kolhozparaszt, aki becsülettel dolgozik a kolhozban, nem tudja elérni a vezetőségnél, hogy egy lovat bocsássanak rendelkezésére különböző személyi szükségletei céljából (például, hogy szénát hozzon a személyi tulajdonában levő állatok számára, vagy hogy kórházba vigye családjának valamelyik tagját stb.), akkor joggal bántódik meg, különösen ha még a szemére is vetik, hogy túlságosan sokat törődik saját, egyéni érdekeivel. Teljesen helytelenül járnak el azok, akik nem fordítanak figyelmet a kolhozparaszt egyéni érdekeire, és személyi igényeit alaptalanul individualista törekvések megnyilatkozásának tekintik. Igen fontos, hogy meg tudjuk különböztetni a szocialista gazdaság dolgozójának egyéni érdekeit — melyeknek kielégítése nem akadályozza, hanem segíti a közös ügyet — a társadalmi érdekeket lábbal tiprók, harácsolok, spekulánsok, naplopók önző érdekeitől. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a szocializmus nem fojtja el az egyéni érdekeket, hanem azok minél tökéletesebb kielégítésére törekszik. A szocializmus egyik legfontosabb követelése nem az egyéni érdekek mellőzésében, hanem az egyéni érdekeknek a társadalmi érdekekkel való helyes összeegyeztetésében, összehangolásában jut kifejezésre.

A társadalmi érdekek odaadó szolgálatára nevelt szovjet ember nem helyezkedik szembe a társadalommal, a közösséggel. A szovjet embertől mérhetetlenül távol áll a „kispolgári boldogságnak”, vagyis az életjáradékot élvező megelégedett házaspár boldogságának ideálja, és általában a mások kizsákmányolásából élő tulajdonosok minden „boldogság”-ideálja. Milyen szánalmasnak tűnik például a szovjet ember számára az egyik csehovi hős boldogságeszménye, aki abban látta életének célját, hogy egy kis tanyája és pöszmétebokra legyen. A gyümölcsös kedvéért egész életén át kuporgatta a garasokat, számításból nősült, halálra éheztette a feleségét, és végül elérte hitvány kis célját, azt, ami számára a „boldogságot” jelentette!

A szovjet társadalomban csupán az elmaradott emberekben, a kapitalizmus csökevényeiként élnek még ilyen elképzelések a boldogságról. De helytelen volna, ha nem látnánk meg ezeket a szégyenletes csökevényeket, és nem harcolnánk ellenük. A szovjet társadalomban is találkozunk még olyan emberekkel, kiknek életében és magatartásában, Scsedrin szavaival élve, „az önfenntartás kultusza” uralkodik. Az emberek magatartásában megnyilvánuló individualista hagyományok igen szívósak, és közvéleményünknek állandó harcot kell folytatnia ezek ellen.

Nem kevésbé távol áll a szovjet emberektől a bennünk, vagy fölöttünk, a mennyei birodalomban lakozó boldogságnak, a földi nyomorúság és szenvedések fejében ígért jutalomnak az álszent hirdetése, amely tétlenségre és magányosságra kárhoztatja az embert. A boldogságról alkotott kommunista felfogás alapvetően különbözik a boldogságról vallott egyéb nézetektől, mert ez a felfogás abból indul ki, hogy az ember alkotó erejét a társadalom érdekében fejleszti, a társadalom szolgálatába állítja. A boldogság Alekszej Tolsztoj, a kiváló szovjet író szavai szerint annyit jelent, mint „érezni, hogy teljes szellemi és fizikai erőnkkel a társadalmat szolgáljuk”. Ilyen boldogság tölti el a nép javáért küzdő harcosokat. Ennek a boldogságnak a feltétele a közösséggel, a néppel, a harcosok élcsapatával való1 kapcsolat. A szovjet emberek boldogsága — az új élet építőinek boldogsága, akik a természet erőit az ember szolgálatába állítják, és igazán emberi kapcsolatokat teremtenek mind az egyes emberek, mind pedig a népek között. Ez a boldogság a tudás öröme, a teremtő munka és az alkotás öröme, a békéért, a nép és az egész emberiség nagyszerű jövőjéért folytatott harc öröme. Ebben az igazi emberi örömben új, tündöklő fénnyel ragyognak fel az emberek közti bensőséges kapcsolatok — a szerelem és a barátság is. De az egyéni öröm, az egyéni boldogság elképzelhetetlen mások boldogsága nélkül.

„A mi kommunista etikánk — írta Makarenko — a boldog emberek millióira kell hogy épüljön, nem csupán az én boldogságomra. A régi logika: boldog ember akarok lenni, semmi közöm másokhoz. Az új logika: boldog ember akarok lenni, de az ehhez vezető leghelyesebb út, ha úgy fogok cselekedni, hogy mindenki más is boldog legyen. Akkor én is boldog leszek. Bármit teszünk is, gondolnunk kell a közösségre, az egyetemes győzelemre, az egyetemes sikerre”20.
20 Makarenko Művei. 5. köt. 430. old. (oroszul).

A szovjet társadalom nem becsüli sem az önelégült tulajdonosra jellemző individualizmust, sem a kollektívától idegenkedő, elszigetelt egyén egoizmusát. Az az ember, aki csak önmagával törődik, aki szembehelyezkedik a szovjet kollektívával (még ha látszólag „kollektív” ember is), nem lehet erkölcsileg szilárd. A közösségtől való elszakadás megingatja az ember jellemét, dölyföt, elbizakodottságot, önhittséget, irigységet és aljasságot szül. „Az egyéni önzés az aljasság szülőatyja . . .”21 — írta Gorkij.
21 Gorkij. Cikkek és pamfletek. „Molodaja Gvardija” kiadás. 1948. 245. old. (oroszul).

Az egoisták természetüknél fogva amorálisak. A szovjet irodalom a valósághoz híven és meggyőzően tárja elénk, milyen sorsra jutottak az ilyen önző emberek a német fasiszta hódítók ellen viselt háború napjaiban, az emberek nagy erkölcsi megpróbáltatásának idején. Fagyejev „Az ifjú gárda” című regényében megmutatja, hogyan gátolta meg a beteges önimádat Sztahovicsot abban, hogy bátor harcosa legyen az Ifjú Gárdának, melynek tagja volt. Ez az önimádat a helytelen nevelés következtében fejlődött ki benne. Már gyermekkorában hozzászokott ahhoz, hogy az események középpontjában álljon, és minden körülötte forogjon, s hogy mások dicsőségét a maga számlájára írja. A kemény megpróbáltatás pillanatában — szemtől szemben az ellenséggel — gyávának és hazaárulónak bizonyult. Azért süllyedt olyan mélyre, mert önző érdekeit többre becsülte az Ifjú Gárda érdekeinél, a haza érdekeinél.

A gyávák és a hazaárulók pusztulásra vannak ítélve. Pusztulásuk mindenekelőtt erkölcsi pusztulás, osztályrészük a szégyen.

Az önzés, az önimádat, a kicsinyes egyéni érdekek mindenek fölébe helyezése minden körülmények között az egyéni gyengeség forrása, s feltétlenül pusztuláshoz vezet. Aki saját szűk körű egyéni érdekeinek él, annak számára az egyéni bánat katasztrófává válhatik. „Az egoista pusztul el elsőnek — írta Ny. Osztrovszkij. — Magában és magának él. S ha «én»-je kerékbe törik, nincs miért élnie tovább. Az egoizmus, a halálra-ítéltség éjszakája rémlik fel előtte. De mikor az ember nem magának él, mikor feloldódik a közösségben, nehéz megölni: hiszen meg kellene ölni egész környezetét, meg kellene ölni az egész országot, az egész életet”22.
22 Osztrovszkij. Az élet lángja. Levelek, beszédek, cikkek. Ifjúsági Könyvkiadó 1955. 225. old.

A burzsoá filozófusok és moralisták, erkölcsi tanaik individualista, egoista jellegének palástolása céljából nemegyszer szót emelnek a szélsőséges individualizmus és önzés ellen, s az altruizmus elvont elvét szegezik vele szembe. De ez az altruizmus az uralkodó kizsákmányoló osztály szolgálatában álló szociológusoknál és moralistáknál nem lépi túl az együttérzésre és „a felebaráti segítségre” irányuló követelmény kereteit, és egyáltalán nem tűzi ki céljául a tömegek felszabadítását, a társadalmi fejlődés elősegítését. Ez az altruizmus múlhatatlanul képmutatássá válik, hiszen „a felebaráti szeretet” prédikálása, ha a történelmi körülményektől és az osztályoktól elvonatkoztatjuk, egyértelmű az elnyomók iránti szeretet követelésével. A burzsoá altruizmus nem tűzi az egyén elé a kizsákmányolás elleni harc feladatát, nem kívánja meg, hogy az egyén törődjék a néptömegek történelmi sorsával, s éppen ezért, jóllehet szavakban elítéli az önzést, voltaképpen szegről-végről rokona és képmutató leplezése a burzsoá egoizmusnak. A kommunista etika ezért a burzsoá egoizmust és a burzsoá altruizmust egyaránt elítéli.

A szovjet társadalom tagjai és a kommunizmusért küzdő harcosok szerte a világon a kommunista társadalom felépítéséért harcolnak, részt vesznek a társadalom javára végzett közös munkában, felismerik a közösséggel szemben fennálló felelősségüket, tudásuk legjavát akarják adni a közösségnek, örülnek a kollektíva sikereinek, bánkódnak balsikerei miatt — vagyis minden pillanatban érzik, hogy részei a kommunizmusért küzdő közösségnek. Egyedül ez a forrása egyéni megelégedettségüknek, egyéni boldogságuknak.

Ez azt jelenti, hogy a boldogság fogalma a szovjet emberek s a világ kiváló kommunista harcosai szemében elválaszthatatlan a közös ügyért vívott harctól, a társadalmi kötelességteljesítéstől.

c) A kötelesség, a becsület és a lelkiismeret fogalma a kommunista etikában

A kötelesség, a becsület és a lelkiismeret fogalma a kommunista etikában alapvetően különbözik a burzsoá etika hasonló fogalmaitól.

A kizsákmányoló osztályok etikai elméletei a kötelesség fogalmát mindig összekapcsolják az alázatosság, a béketűrés, a kizsákmányolókkal szembeni engedelmesség hirdetésével, arra használják fel ezt a fogalmat, hogy az uralkodó osztály érdekeit védelmezzék, s elvonják a tömegeket a kizsákmányolók társadalmi és államrendje elleni forradalmi harctól. Elméleti vonatkozásban a kötelesség ilyenfajta értelmezése az idealista történetfelfogásból következik, és kísérlet arra, hogy megalkossa a kötelesség olyan elvont fogalmát, mely állítólag minden időre és minden népre érvényes, és melynek forrása isten, vagy pedig az embernek a társadalmi viszonyoktól különállóan és azoktól függetlenül vizsgált belső világa. Az uralkodó osztályok a tömegeknek az „örök” kötelességről — a munkáról és az engedelmességről prédikálnak, de önmagukat mindenfajta társadalmi kötelesség alól kivonják. A burzsoázia szívesen beszél háború idején a hazafias kötelességről, de ugyanakkor minden igyekezetével azon van, hogy megszedje magát a hadiszállításokon, és még a hazaárulástól sem riad vissza, ha önző osztályérdekei úgy kívánják. Nem véletlen, hogy a burzsoá kultúra bomlását, a burzsoá világ szellemi és erkölcsi nyomorát tükröző mai burzsoá etikában elterjedt az úgynevezett etikai relativizmus, amely mindenképpen igazolni próbálja a reakciós burzsoázia amoralizmusát, és a munkásokat igyekszik eltéríteni osztályuk iránti kötelességük teljesítésétől.

A mai pragmatizmus relativista etikája például egyenesen azt követeli a munkásoktól, hogy felejtsék el osztályuk iránti kötelességüket. Dewey reakciós ideológus szerint a „kötelesség” fogalmában nincs semmi, ami az adott „szituáció” keretein túlmenne. Dewey egy olyan „szituációt” említ példaként, amikor a munkás eldönti azt a kérdést, csatlakoznia kell-e a szakszervezet által hirdetett sztrájkhoz, vagy sem. Azt javasolja a munkásnak, hogy kizárólag pillanatnyi egyéni érdekei szempontjából fontolja meg ezt a kérdést, s vegye számításba mindazokat a gyakorlati következményeket, melyek e döntésből kifolyólag reá és családjára hárulhatnak. Dewey azt követeli, hogy a munkás e kérdés megfontolása során feledkezzék meg a legfőbbről, arról, hogy a munkásosztály érdekei homlokegyenest ellenkeznek a tőke érdekeivel. Az osztályszolidaritás és az osztály iránti kötelességtudat, amely arra buzdítja a munkást, hogy áldozatokat hozzon a közös ügyért, az egész proletariátus érdekeiért — gyűlöletes fogalmak a burzsoázia ideológusai szemében. Dewey korlátolt erkölcse szerint ezek „vak impulzusok”, „külső parancsok” stb.

Ma, a kiéleződött osztályharc körülményei között a burzsoázia ideológusai mégis gyakran hivatkoznak a „kötelességre”, hogy engedelmességre kényszerítsék, s az imperializmus agresszív terveinek készséges kiszolgálóivá tegyék a tömegeket.

Így a kapitalizmus érdekeit szolgáló valláserkölcs azt akarja elhitetni a tömegekkel, hogy az egyes emberek kötelességét teljes mértékben a társadalomban elfoglalt helyzetük határozza meg: a munkás, a farmer, a tanító — ki-ki azt teszi a maga helyén, amit követelnek tőle. A munkásnak és a farmernek becsületesen kell dolgoznia, hogy munkája gyümölcseit „becsületesen” élvezhessék a nagyiparosok és a pénzmágnások; a tanítónak arra kell törekednie, hogy elködösítse tanítványainak tudatát a tőkés társadalom „megszentelt” alapjainak megingathatatlanságába vetett hittel. Mondjatok le a szocializmusról szőtt ábrándokról, mondjatok le a tőke ellen folytatott harcról, törődjetek bele rabszolga-helyzetetekbe — íme, ilyen tartalommal töltik meg a „kötelesség” fogalmát a „keresztényi erkölcs” különböző válfajainak burzsoá prédikátorai.

Akár azt a relativista felfogást vallja valaki, amely mindenfajta kötelességet tagad a tulajdonos „gyakorlati” érdekei nevében, akár olyan kötelességet hirdet, amely azt kívánja a dolgozóktól, hogy ne szegüljenek szembe a rablással és az erőszakkal — egyremegy.

A kommunista etikában a kötelesség fogalma szorosan összefügg a kommunista erkölcs kritériumával. Míg ez a kritérium arra a kérdésre válaszol, hogy mi az élet és a harc célját jelentő objektív erkölcsi eszmény, a kötelesség fogalma arra a kérdésre ad választ, hogy mi az embernek az adott erkölcsi eszményből fakadó kötelessége ebben vagy abban a történelmi időszakban. A kötelesség forrása nem az „isten”, és nem az ember belső világa, hanem a társadalmi fejlődés objektíve napirendre került érdekei, az emberiség haladásának érdekei. A kommunista szemében a kötelesség fogalma az öntudatos, haladó gondolkodású emberek alapvető kötelességeit jelenti, azokét, akik a haladást, a néptömegek javát akarják szolgálni. A különböző országokban küzdő kommunista harcosok kötelességén azt a kötelességet értjük, amely hazájukkal, népükkel, a marxista párttal, a Szovjetunió vezette demokratikus, szocialista béketábor közös ügyével szemben reájuk hárul.

A kommunista etika nem a társadalom iránti kötelesség formális elismerését követeli, hanem azt kívánja, hogy mélységesen meg legyünk győződve e kötelesség fontosságáról, óriási jelentőségéről, hogy minden törekvésünk és egész gyakorlati tevékenységünk e kötelesség teljesítésére irányuljon. A kötelesség látszólagos, formális elismerése nem tudja kitartó és szívós harcra mozgósítani az embert. A marxista etika arra tanít, hogy minden erőnkkel részt vegyünk a társadalmi kötelesség teljesítésében.

Dzerzsinszkij megrázóan ecseteli börtönnaplójában, milyen kínokat és szenvedéseket kellett a cári börtön szomorú magányában hosszú éveken át elviselnie, majd így ír: „És mégis, ha újra kellene kezdenem az életet, pontosan ugyanúgy tennék, mint ahogy kezdtem. És nem kötelességből, nem kényszerből. Létszükséglet ez számomra”23.
23 Dzerzsinszkij. Válogatott cikkek és beszéltek. Szikra 1951.70. old.

A kommunista szemében tehát a kötelesség nem pusztán külső kötelezettség, hanem létszükséglet, mélységes meggyőződés, hogy a nép, a kommunizmus ügyéért vívott harc történelmileg igazságos.

A Kommunista Párt mindig arra nevelte és neveli a nép ügyéért küzdő harcosokat, hogy így értelmezzék kötelességüket. A forradalmi kötelességükhöz hű orosz kommunisták a nép felszabadításáért vívott harcban látták életük értelmét, saját erkölcsi kielégülésük forrását, s ez a harc segített nekik abban, hogy hősiesen elviseljék a cári hóhérok üldözéseit.

Igazi forradalmi kötelességtudat hatja át azokat a sorokat, melyeket Julius Fucík, a nagy cseh hazafi, a lánglelkű kommunista harcos vetett papírra halála előtt. Julius Fucík, népének hű fia, a Gestapo kínzókamráiban is állandóan maga mögött érezte a kommunizmus hadseregében küzdő harcosok hatalmas közösségének legyőzhetetlen erejét. Ez segítette őt abban, hogy hősiesen állja a szenvedéseket, megőrizze lelkierejét, és bátran nézzen szembe a halállal. A halálra ítélt harcosok nevében így írt elvtársaihoz: „Teljesítettük kötelességünket… Az örömért éltünk, az örömért mentünk harcba, és az örömért halunk, meg. Ezért sohase ébresszen gyászt a nevünk.” Így győzi le a halált a kommunisták mélységes kötelességtudata és kötelességérzete.

A meggyőződés által alátámasztott erkölcsi kötelesség az ember belső ösztönzőjévé, legbensőbb érzésévé válik. A kapitalista társadalomban a munkás mindaddig a tőke rabja, míg nem ébred tudatára a tőke elleni harc szükségességének, míg nem vesz részt ebben a harcban. Az ilyen munkást még nem hatja át az osztályával szembeni kötelességérzet. Ha az embernél, ugyanúgy mint a lónál, „a sarkantyú és a kenyér a lelkiismeret egyedüli ösztökéje”, akkor ez a helyzet, Marx szavaival élve, „teljesen megbénítja a kötelességérzetet”24.
24 Marx—Engels. Gesamtausgabe. 1. rész. 1. köt. 1. félköt. 284. old.

Csak a szilárd meggyőződés, a kommunizmus legyőzhetetlenségébe vetett mélységes hit teheti az embert a kommunizmus önfeláldozó harcosává. Ezt a meggyőződést a marxista—leninista elmélet adja meg, amelynek fejlődése elválaszthatatlan a munkásosztály, a dolgozók felszabadító harcától. Ha ez a meggyőződés megvan, akkor a kötelesség nem mond ellent a kívánságnak, nem kerül vele összeütközésbe, hanem a kettő összeolvad, s a kötelesség a leghőbb óhajjá, a lét örömévé válik. Ezáltal a kommunista etikában kiküszöbölődik a kötelesség és a kívánság közötti „örök” konfliktus, amely a régi etika megoldhatatlan problémája volt.

A szovjet társadalomban nem lehet kibékíthetetlen konfliktus a társadalmi és az egyéni között, következésképpen a kötelesség és a kívánság között sem. Ez nem jelenti azt, hogy a szovjet társadalomban a kötelességtudat soha, egyetlen embernél sem kerül ellentmondásba ezzel vagy azzal a kívánsággal. A kötelesség és az egyéni óhaj még a kommunizmusban sem lesz mindig és minden körülmények között abszolút összhangban. Ha ez így lenne, az azt jelentené, hogy a kommunizmus kizár minden különbséget az egyéni és a társadalmi között. Pedig az egyéni és a társadalmi között sohasem tűnhet el a különbség. A kommunizmus az egyéni és a társadalmi közötti harmónia oly magas fokát, a tudatosságnak oly magas színvonalát teremti meg, hogy az emberek azokban az esetekben, amikor egyéni kívánságaik eltérnek a kötelességtől, megszokásból alá fogják rendelni óhajaikat a kötelességnek, és így a kívánság és a kötelesség közötti konfliktus esetei kivételnek fognak számítani.

Minél inkább az ember létszükségletévé, szokásává válik a társadalmi kötelességtudat, annál kevésbé fordulhat elő konfliktus egyfelől a kötelesség, másfelől az óhaj, a hajlam, az egyéni érdeklődés között. Semmiféle egyéni hajlam sem gátolhatja meg az embert abban, hogy ingadozás nélkül teljesítse kötelességét. Ehhez azonban az szükséges, hogy a kötelességteljesítés minden más óhajt leküzdő, ellenállhatatlan kívánsággá váljék.

Mint tudjuk, a kanti etikában az absztrakt kötelességnek való engedelmeskedés feltétlenül megköveteli, hogy erőszakkal legyőzzük önmagunkat, kívánságainkat, mert enélkül Kant szerint nincs erkölcsi magatartás.

A marxista etika ugyancsak megköveteli, hogy bizonyos kívánságainkat és hajlamainkat feltétel nélkül alárendeljük a társadalmi kötelességnek. De, mint már mondottuk, a marxista etika egyáltalán nem tartja kötelezőnek azt, hogy a kötelesség ellentmondjon a kívánságnak.

A marxista etika szerint ki lehet és ki kell alakítani a dolgozókban azt a meggyőződést, hogy a társadalmi kötelesség teljesítése életbevágóan fontos a nép, a haza, a kommunizmus szempontjából, rá lehet és rá kell nevelni őket, hogy tudatosan törekedjenek e kötelesség maradéktalan teljesítésére. A szovjet emberek a német fasiszta banditák ellen viselt háborúban mélységes kötelességtudással védték hazájukat, s éppen ezért önfeláldozóan küzdöttek a haza becsületéért és függetlenségéért. Ez nem jelenti azt, hogy a marxista etika erkölcstelennek tartja, ha valaki kívánsága ellenére teljesíti kötelességét. Nem: ez az etika akkor is helyesli a társadalmi kötelesség teljesítését, ha az ember csak az állami fegyelem folytán, a közvélemény hatására stb. teljesíti kötelességét. A szovjet társadalomban a fegyelem is, a közvélemény is hatalmas eszköze annak, hogy a dolgozókat a társadalmi kötelesség iránti odaadás szellemében neveljük.

A kommunizmusért, a szocialista haza felvirágoztatásáért vívott harc megköveteli, hogy le tudjuk küzdeni a nehézségeket. Ez a harc optimizmust, győzni akarást, nemegyszer hősiességet és önfeláldozást kíván. A kötelesség követelményei sokszor igen szigorúak, különösen háború idején, életveszélyben. Minél nagyobb a veszély, annál szilárdabb akaratra van szükség a kötelesség teljesítéséhez.

A magas fokú kötelességtudás és kötelességérzet hősöket formál az emberekből, nagyszerű hőstettekre készteti őket. Ilyen hőstettet vitt véghez például Alekszandr Matroszov a német fasiszta rablók elleni harcok során. Amikor már semmi lehetőség sem volt arra, hogy elhallgattassák a támadó alakulatuk előrenyomulását akadályozó ellenséges gépfegyvereket, Matroszov odakúszott az ellenséges géppuskafészekhez, és testével torlaszolta el a lőrést. Hősi halálával biztosította a szovjet csapatok hadműveletének sikerét. „Mindhalálig teljesítette kötelességét” — írta a Pravda Matroszov hőstettéről. „Azzal, hogy kész volt életét áldozni, rászolgált a halhatatlanság megtisztelő jogára.”

Komszomolszkaja Pravda annak idején beszámolt egy Arhangelszk területről származó leány — Klava Jarigina hőstettéről. Klava azt a megbízatást kapta, hogy egy nagyobb pénzösszeget juttasson el egyik postafiókból a másikba. Késő ősz volt. Az út egy folyón keresztül vezetett. A folyó vize a havazások következtében erősen megduzzadt. Amikor Klava a hídra lépett, az a rázúduló hatalmas víztömegtől leszakadt, s a leányka a jeges vízbe esett. Megkapaszkodott egy deszkában, és sodródott az árral. A pénzeszsák erősen akadályozta a mozgásban, de Klava nemcsak önmagára gondolt, a kötelességéről sem feledkezett meg. Fogával tartotta a zsákot, s az árral küzdve igyekezett kivergődni a partra, ám a parton feltornyosuló jégtáblák útját állták. Mintegy öt kilométert úszott így a leányka, amikor végre egy falunál a kolhozparasztok észrevették, és kimentették. A nagyfokú kötelességérzet adott neki energiát, kitartást, önuralmat, ez tette lehetővé, hogy életben maradjon, és megmentse a reá bízott állami vagyont.

A becsületes és hősies kötelességteljesítés hasonló példáival lépten-nyomon találkozhatunk a társadalom érdekeinek odaadó szolgálatára nevelt szovjet emberek mindennapi életében. Ezek a példák ékesszólóan bizonyítják a kommunizmus erkölcsi elveinek éltető erejét, nagyszerűségét és fennköltségét. De ne gondoljuk azt, hogy kötelességünket csak különleges, rendkívüli körülmények között kell teljesítenünk. A társadalom iránti kötelesség felismerésére és becsületes teljesítésére éppen ilyen szükség van mindennapi munkánkban, a szocializmus építésének minden frontszakaszán. Sőt, éppen a munkás hétköznapok során, a közös ügy sikeréért, a nehézségek leküzdéséért vívott szívós harcban válik szokássá a kötelesség szem előtt tartása; ebben a harcban formálódnak ki az olyan emberek, akik példaképei a kötelességteljesítésnek, akik bármilyen hőstettre készek, ha ezt a nép érdeke úgy kívánja. Nem szükséges külön hangsúlyozni, hogy a magas fokú társadalmi kötelességtudat csak a közösséggel való állandó kapcsolat során, csak a nép közös ügyéért harcra egyesült közösség segítségével alakulhat ki az emberekben.

A nem öntudatos, az individualista hagyományokkal megfertőzött embereknél, továbbá azoknál, akik — Gorkij kifejezésével élve — jó meggyőződéseiket nem magukban, hanem maguknál hordják (vagyis akiknek meggyőződése csak a felszínen mozog), a kötelesség sokszor háttérbe szorul valamely egyéni kívánsággal, az egyéni érdekekkel szemben. Az ilyen dolgozó (üzemi, kolhoz- vagy hivatali dolgozó) tudja, hogy munkáját a lehető legjobban kell elvégeznie, hogy a jó munka kötelessége a társadalommal, az állammal szemben. Feladatát végre tudja hajtani, de igyekszik minél hamarabb „túlesni” rajta, formálisan, csak úgy ímmel-ámmal végzi el munkáját. Lényegében az ilyen dolgozó nem teljesíti kötelességét.

Manapság, amikor a mezőgazdaság további fellendítésével kapcsolatos bonyolult feladatok megoldása került napirendre, a párt és az állam arra törekszik, hogy képzett szakembereket (mezőgazdászokat, állattenyésztési szakembereket stb.) küldjön a falvakba. Mit mondhatunk azokról a párt- és gazdasági vezetőkről, akik formálisan, csak a jelentés kedvéért hajtják végre a szakemberek falura küldésére vonatkozó pártutasítást, akik nem törődnek azzal, hogy az illető szakember rendelkezik-e megfelelő tapasztalatokkal, s alkalmas-e a kijelölt munkára? Nyilvánvaló, hogy az ilyen formális végrehajtás mögött a kötelességérzet hiánya, az állam iránti felelősségérzet hiánya rejlik.

Az a tény, hogy egyes funkcionáriusok formálisan intézik az ügyeket, hogy egyes hivatal- és vállalatvezetők formálisan hajtják végre a párt- és állami határozatokat, nemcsak az említettek lélektelen munkájáról tanúskodik. Erkölcsi vonatkozásban ez a tény azt is jelenti, hogy az illető vezetők nincsenek eléggé tudatában a nép, a szocialista állam iránti kötelességüknek. A párt mindig küzdött a párthatározatok formális kezelése ellen, s azt követelte, hogy e határozatokat lelkiismeretesen hajtsák végre, s hogy a végrehajtást minden párttag elsőrendű kötelességének tartsa. A párt mindig arra tanította a munkásosztályt és a dolgozó tömegeket, hogy így értelmezzék a kötelességet.

1905-ben, az önkényuralom ellen vívott forradalmi harcok idején Lenin azt követelte az orosz proletariátustól, hogy önzetlen odaadással szolgálja a forradalmat, higgyen a forradalom győzelmében, szenvedélyesen kívánja ezt a győzelmet, bátor és elszánt tetteket vigyen véghez. „Az oroszországi proletariátus maradéktalanul teljesíteni tudja kötelességét”25 — írta Lenin.
25 Lenin Művei. 8. köt. Szikra 1954. 443— 444. old.

1918-ban Lenin harcba hívta a munkásokat és a parasztokat az intervenciósok és a fehérgárdisták ellen. Így írt: „Oroszország minden munkása és parasztja teljesíteni fogja kötelességét és kész lesz a halálra, ha ezt a forradalom megvédésének érdeke megköveteli”26.
26 Lenin Művei. 28. köt. Szikra 1952. 146. old.

A békés építőmunka éveiben a párt a szocializmus győzelméért vívott harcot tekintette a munkások s valamennyi dolgozó legfontosabb kötelességének.

A szovjetország dolgozóinak történelmi feladata a kommunista társadalom felépítése. Ez a feladat megfeszített munkát követel az ipar, a mezőgazdaság, a tudomány és a kultúra valamennyi ágának fellendítése érdekében. Ezzel a nagy történelmi feladattal függ össze az a következetes harc, melyet a Szovjetunió a demokratikus béketábor élén a népek közötti béke erősítéséért, a népek függetlenségéért és szabadságáért folytat. A szovjet embereknek e történelmi feladatból fakadó legfőbb kötelezettségük, hogy önfeláldozóan szolgálják szocialista hazájukat, az eredmények gyarapítására törekedjenek az építőmunka minden területén, kommunista módra dolgozzanak, óvják és erősítsék a szocialista tulajdont, a szovjet rend szent és sérthetetlen alapját, szigorúan tartsák szem előtt az állami törvényeket és követelményeket, szolidárisak legyenek más országok dolgozóival a reakció ellen folytatott harcukban, s készek legyenek utolsó csepp vérükig védelmezni szocialista hazájukat. „A haza védelme a Szovjetunió minden polgárának szent kötelessége” (a Szovjetunió Alkotmányának 133. cikkelye). Ezt a szent hazafias kötelességet a Szovjet Hadsereg, a szovjet emberek becsülettel teljesítették a Nagy Honvédő Háború napjaiban.

A társadalmi kötelesség előbbre való mindenfajta szűk hivatali vagy helyi érdeknél. Ha a társadalmi kötelesség helyett különféle helyi érdekeket tartunk szem előtt, vagyis ha lemondunk az egész társadalom, a nép, a szocialista állam közös érdekeiről, ha nem szívesen segítünk más üzemeknek, kerületeknek stb. az egész nép érdekeit szolgáló feladatok megoldásában — az ilyen magatartás összeegyeztethetetlen a Kommunista Párt hagyományaival. Hasonlóképpen, ha a társadalmi kötelesség helyébe családi érdekekből, csoport- érdekekből, frakciós vagy klikkszellemből, személyi presztízsből és személyi barátságból eredő megfontolásokat állítunk, akkor is szembehelyezkedünk a párt hagyományaival és a kommunista etika követelményeivel. Az SZKP története azt bizonyítja, hogy mindazok, akik erre az útra léptek és nem akartak róla letérni, a haza és a nép nyílt elárulásával végezték, s elnyerték a párt ellenségeinek, a nép ellenségeinek kijáró méltó büntetést.

Előfordul, hogy valaki a saját kényelme kedvéért lemond társadalmi kötelességének teljesítéséről. Arra is van példa, hogy egyes vezető funkcionáriusok, akiket a városból valamelyik kolhozba vagy gép- és traktorállomásra akarnak küldeni, inkább a városban maradnak, és az íróasztal mellől, telefonon „irányítanak” és adják az „utasításokat” stb. Az egyéni érdekek itt háttérbe szorítják a kötelességtudást, útjában állnak a kötelesség teljesítésének.

Vannak olyan kötelezettségek — ezekről később fogunk részletesebben beszélni —, amelyeket a családi élet, az elvtársi, baráti kapcsolatok rónak az emberre (kölcsönös segítségnyújtás, támogatás stb.). Ezek a kötelezettségek azonban nem lehetnek ellentmondásban a tágabb értelemben vett társadalmi kötelességgel, hanem éppen abból fakadnak, annak a következményei.

1899-ben az orosz szociáldemokrácia soraiban működő opportunisták (az úgynevezett „fiatalok” vagy „ökonomisták”) sajtójukban arról panaszkodtak, hogy az „öregek” nem viselkednek velük elvtársiasan. Lenin így válaszolt: „Igen! Tudjuk, mit jelent az elvtársi magatartás. Tudjuk, hogy kötelességünk támogatni minden elvtársat, hogy kötelességünk türelmesen meghallgatni az elvtársak véleményét, de a mi szemünkben az elvtársi magatartás kötelessége az orosz és a nemzetközi szociáldemokráciával szemben fennálló kötelességből fakad, nem pedig megfordítva . . . Ha tehát meggyőződésünk, hogy az «elvtársak» a szociáldemokrata programtól visszafelé mennek, hogy az «elvtársak» leszűkítik és meghamisítják a munkásmozgalom feladatait, akkor kötelességünknek tartjuk, hogy a leghatározottabban kifejezzük meggyőződésünket, s hogy semmit el ne hallgassunk!”27
27 Lenin Művei. 4. köt. Szikra 1953. 273. old.

A tőkés országokban ma minden becsületes ember elsőrendű kötelessége a háborús veszély elhárításáért, a békéért vívott harc. A békemozgalom a legszélesebb néprétegeket egyesíti, a legkülönbözőbb politikai és vallási meggyőződésű embereket állítja sorompóba. A kommunista erkölcs kritériuma nemcsak hogy nem zárja ki, hanem lehetségesnek és szükségesnek tartja, hogy egyesítsük a különböző politikai, vallási és erkölcsi meggyőződésű embereket a dolgozókat érintő létfontosságú feladatok megoldása érdekében. A béke megvédéséért folytatott küzdelem megfelel a néptömegek fejlett igazságérzetének, s éppen ezért minden becsületes ember legfőbb erkölcsi kötelessége.

A tőkés országokban a néptömegek élén álló kommunisták, akik a békéért és a demokráciáért vívott harc zászlaja alá tömörítik a dolgozó milliókat, egyetlen pillanatra sem feledkeznek meg végső céljukról, a társadalom gyökeres átalakításáért folytatott harc szükségességéről. A győztes szocializmus országa a világ haladó erőinek támasza a békéért és a demokráciáért folytatott küzdelmükben. A külföldi internacionalistáknak kötelességük, hogy megóvják a Szovjetuniót az imperialisták részéről fenyegető veszedelmektől, s ne tűrjék, hogy a tőkés országok dolgozóit háborúba sodorják a Szovjetunió ellen. A külföldi internacionalisták azzal, hogy a Szovjetuniót támogatják, egyben hazafias kötelességüket is teljesítik, hiszen mint Sztálin elvtárs hangsúlyozta, „mindennemű támogatás, amelyet bármely testvérpárt nyújt pártunk békeszerető törekvéseinek, egyben támogatást jelent saját népe számára is a béke fenntartásáért vívott harcában”28.
28 Az SZKP XIX. kongresszusának anyaga. 2. kiad. 330. old.

***

A kötelesség kommunista értelemben vett fogalmától elválaszthatatlan a becsület fogalma, amely merőben más, mint a becsületnek a kizsákmányoló osztályok körében elfogadott régebbi értelmezései.

Az arisztokrácia felfogása a becsületet azonosította a megbecsüléssel, vagyis azzal a tisztelettel, amely az előkelő származásnak és a nagy földtulajdonok birtoklásával kapcsolatos előjogoknak kijárt.

A burzsoázia a becsület fogalmát a pénzeszsákra vezette vissza: minél több az ember pénze, annál nagyobb a méltósága, annál nagyobb a becsülete.

A kizsákmányoló osztályok által kidolgozott régi becsületfogalmak alapja tehát a személyi privilégium, az egyéni gazdagság volt. Akinek nem voltak előjogai, akinek nem volt vagyona, annak becsülete sem volt. Az arisztokrata sértőnek tartotta önmagára nézve, ha egy paraszttal vagy polgárral hasonlították össze, mert ez utóbbiaknak, felfogása szerint, semmi közük sem lehetett a becsület fogalmához.

A burzsoázia, jóllehet egyenlőségről szónokolt és megvetette a rendi „becsületet”, a munkásokat és a parasztokat mindig alacsonyabb rendű embereknek tekintette, ma pedig reakciós ideológusai révén a régi arisztokrata elméleteket kelti életre a kiválasztottak kasztjának (az „elitnek”) a csőcselék feletti uralmáról, a „faj vérében” gyökerező kaszt-„becsületről” stb. A becsületről alkotott régi fogalmak a magántulajdonban (a hűbéri és tőkés tulajdonban) gyökerező individualizmust juttatták kifejezésre, amely az egyén vagy a privilegizált kaszt érdekeit a közérdek fölébe helyezte. Minthogy a kizsákmányoló osztályok nem foglalkoztak termelőmunkával, a becsületről alkotott fogalmaikban sem lehetett szó a munkáról. A hazafias kötelesség fogalma (melyet az uralkodó osztályok érdekeihez idomítottak) csak a katonai becsülethez kapcsolódott, de a hazafias kötelesség nem volt legfőbb tartalma a katonai becsületnek29.
29 Itt nem fogjuk külön elemezni, mit jelentett a katonai becsület fogalma a régi hadseregben. E fogalomnak, bár osztálykorlátainál fogva tartalma elfogadhatatlan számunkra, voltak pozitív elemei is, amelyeket a Szovjet Hadsereg új alapokon továbbfejleszt. Ilyenek a katonai kötelességtudás, a bátorság, a vitézség stb. (Lásd I. N. Levanov. A szovjet katonai becsületről. Moszkva 1952. [oroszul].)

Mivel a becsület fogalmában a fő elemet nem a haza szolgálata, nem a társadalmi kötelesség teljesítése alkotta, ez a fogalom elvesztette igazi erkölcsi tartalmát. Megvolt a lehetősége annak, hogy a kötelesség és a becsület összeütközésbe kerüljön, hogy háború idején a haza érdekeit feláldozzák valamelyik nemesúr egyéni vagy kaszt-„becsülete” kedvéért, amint ez nemegyszer elő is fordult a háborúk történetében. Ezenkívül, a „becsület” keresése beteges becsvágyat, semmilyen eszköztől vissza nem riadó karrierizmust hívott életre. Ennek másik oldala volt a talpnyalás, mely arra vezethető vissza, hogy a „becsület” megszerzéséhez „a világ hatalmasainak” pártfogására volt szükség. A becsület becstelenséggé fajult, a „becsület” elnevezés azonban megmaradt. Béranger hivatalnoka úgy „csinált karriert”, hogy egy „előkelő személyiség” figyelmével tüntette ki. Noha tudja, hogy ennek az „előkelőségnek” a barátságáért kénytelen kiszolgáltatni saját feleségét, mégis örül a megszerzett „becsületnek”:

Mily tisztesség, mily öröm!
Szenátor úr, köszönöm,
Nagy és dicső ember Ön!

A jobbágyság és a burzsoá társadalom igája alatt sínylődő néptömegekben más elképzelés élt a becsületről. Eszerint a becsület nem más, mint a nép megérdemelt bizalma és tisztelete az egyén iránt, aki becsületesen szolgálja népét. Dobroljubov, a nagy orosz forradalmi demokrata „Az egyszerű orosz nép jellemvonásai” című cikkében azt írta, hogy az egyszerű nép „többet törődik az emberi méltósággal, s kevésbé közömbös az iránt, hogy milyen a szomszédom és, hogyan vélekedik rólam”, hogy a dolgozó nép „inkább és egészségesebb formában törődik a jó hírnévvel . . . mint más rendek”30.
30 Dobroljubov. Válogatott filozófiai művek. 2. köt. 415. old. (oroszul).

A jó hírnévre való törekvés elválaszthatatlan a becsülettől, lényeges eleme a becsületnek. Az emberi méltóság tiszteletben tartása nélkül, a saját emberi méltóságunkkal való törődés nélkül nincs igazi becsület. A becsületnek és a méltóságnak ezt a népi felfogását állították szembe az orosz forradalmi demokraták a „művelt” rétegeknek a becsületről alkotott hamis elképzeléseivel. A kommunista etika tovább fejlesztette a becsület fogalmát.

Minthogy a becsület fogalma a kommunista szemében elválaszthatatlan a kötelesség fogalmától, ezért a nép, a szocialista haza, a szovjet állam iránti társadalmi kötelesség teljesítése minden kommunistának és minden öntudatos embernek becsületbeli ügye. A szovjet rendben vált a történelem folyamán először mindenki számára kötelességgé és becsület dolgává, a társadalom létének alapvető feltételévé és a társadalmi erkölcs legfőbb alapjává a munka. Új tartalmat nyert a katonai becsület fogalma is, melynek alapja a szocialista haza megvédésének szent kötelessége lett. A szovjet harcos esküjében kötelezi magát arra, hogy „bátran, minden tudásával, méltón és becsülettel” védelmezi hazáját, s „életét és vérét sem kíméli az ellenség legyőzése érdekében”. Az állampolgár, a harcos, a párttag becsülete annál nagyobb, minél jobban teljesíti kötelességét (állampolgári, katonai vagy pártkötelességét), vagyis azokat a kötelezettségeit, amelyek a kommunizmusért vívott harc adott történelmi körülményei között hivatásából és társadalmi helyzetéből adódnak. Jelenleg a szovjet emberek, a párt- és állami funkcionáriusok kötelessége és becsületbeli ügye az, hogy megvalósítsák azokat a történelmi feladatokat, melyeket az SZKP XIX. kongresszusának határozatai, valamint az ezeket követő párt- és kormányhatározatok tűztek ki.

A szovjet dolgozó, a szovjet harcos becsületének alapja és kritériuma az, hogy teljes mértékben megértse és becsülettel teljesítse hazafias kötelességét a kommunizmus építésében és a szovjet haza ellenségei ellen vívott ütközetekben. A társadalmi kötelesség teljesítése magával hozza az ember tevékenységének társadalmi elismerését, ami viszont növeli az ember önbizalmát, saját emberi méltóságának tudatát. Így tehát a becsület fogalma magában foglalja 1) a társadalmi kötelesség teljesítését, 2) a társadalmi elismerést (megbecsülés, dicsőség), 3) az emberi méltóság tudatát, mely az első két feltételből következik.

A becsület érzése csupán a közösségben, a társadalmi jelentőségű feladatok teljesítése során, a közvélemény ellenőrzése mellett fejlődhet és erősödhet. Ez az érzés, melynek alapja a társadalmi kötelesség teljesítése és a társadalom javára végzett munka társadalmi elismerése, a munka frontján és a csatamezőn egyaránt nagy tettekre, önfeláldozásra és hősiességre lelkesít.

A társadalmi elismerés, a megbecsülés és a dicsőség csak azóta osztályrésze a dolgozóknak, amióta megszűnt a kizsákmányolás, és a munka becsület dolgává vált. Csehov „Első osztályú utas” című elbeszélésének mérnöke jogos keserűséggel panaszkodik, hogy őt, a mérnököt, számos nagyszerű híd építőjét nem ismeri a „művelt” társadalom, ugyanakkor, amikor egy-egy énekesnő, egy-egy hamiskártyás nevével lépten-nyomon találkozik az ember.

A szovjet társadalomban más a helyzet. A múlt számos kiváló tudósának és művészének nevét — akikről azelőtt csak kevesen tudtak — ma minden szovjet ember ismeri. A szovjet társadalomban dicsőség és tisztelet övezi mindazokat a munkásokat, kolhozparasztokat, tudósokat és művészeket, akik azt kiváló munkájukkal, kiemelkedő alkotásaikkal kiérdemlik. A dolgozók érdemeinek általános elismerése arra buzdítja az embereket, hogy újabb erőfeszítéseket tegyenek, újabb tettekkel szolgálják a nép javát.

A kommunista etika elítéli az olyan személyi dicsőségre való törekvést, melynek kedvéért az ember megfeledkezik alapvető és legfőbb kötelességéről: a társadalom iránti kötelességéről. Amikor Lavrenyov „Akik a tengeren harcolnak” című színdarabjában Borovszkij tiszt a dicsőségre emeli poharát, és azt mondja, hogy a dicsőséget „kergetni kell, vakmerően, kitartóan, meg kell ragadni csillogó szárnyát” és így tovább, elvtársa határozottan tiltakozik ez ellen a dicsőséghajhászás ellen. „Ostobaság — mondja Makszimov tiszt. — Nem illik hozzánk az egyéni dicsőség kergetése.” Haritonov főparancsnok is szembeszáll Borovszkijjal, s Nahimov, a nagy orosz tengernagy tekintélyére hivatkozik, aki arra tanított, hogy ne az egyéni dicsőséget hajhásszuk, hanem elsősorban Oroszország és az orosz flotta dicsősége lebegjen szemünk előtt. Nahimov egynek érezte magát a flottával, s büszke volt arra, hogy a flotta dicsőségében neki is van egy kis része. Borovszkij, aki egyre csak a maga dicsőségét hajhászta, s azt senkivel sem akarta megosztani, végül is szolgálati vétséget követett el, nem teljesítette a parancsot, és meghiúsította a hadműveletet. A dicsőséghajhászás Borovszkij számára szégyennel végződött (és így végződik mindig, valahányszor a dicsőség öncéllá válik), elvesztette szovjet tiszti becsületét.

A mindennapi életben gyakran találkozunk olyan esetekkel, amikor a dolgozóknak fejükbe száll a dicsőség. A Pravda tanulságos cikket közölt egy élenjáró dolgozóról, akit annyira megszédített a dicsőség, hogy egyszerűen abbahagyta a munkát, naplopó lett belőle. A munkás elzüllésében nem csekély szerepet játszott az a körülmény, hogy az igazgatóság és a társadalmi szervezetek nem térítették idejében észhez, nem figyelmeztették arra, milyen ártalmas dolog az önhittség, a dicsőségtől való megrészegülés. Nagy reklámot csaptak neki, s közben nem vették észre, hogyan kerül a lejtőre ez a kiváló munkás. Az ilyen esetek nem egyedülállók, és komoly figyelmet érdemelnek közvéleményünk részéről.

Majakovszkij „Teli torokból” című költeményében kortársaihoz fordulva így ír:

A dicsőségre valahogy majd csak megalkuszunk —
közös emlékműként hadd álljon ragyogva
harcokban izmosult szocializmusunk.

A nagy szovjet költőnek ezek a szavai félreérthetetlenül, világosan fejezik ki azt a gondolatot, hogy a szovjet ember számára nincs nagyobb becsület és dicsőség, mint részt venni az új társadalom megteremtésében, és eredményeket érni el ezen az úton. A haza szolgálata, erkölcsi és kulturális javainak gyarapítása, dicsőségének és hatalmának növelése a szovjet ember számára becsület és dicsőség dolga, a legnagyobb erkölcsi kielégülés.

A szovjet tudósok megvetik a „becsület”-szerzésnek azt a módját, melyről a Nyugat előtt hajbókoló régi tudományos és műszaki szakemberek gyakorta álmodoztak, hogy tudniillik találmányukról vagy felfedezésükről mindenekelőtt a külföldi sajtó számoljon be, és nagy reklámot csapjon nekik. A hamis fényű dicsőség hajszolása, a feltűnési vágy, a kicsinyes hiúság odáig juttatta ezeket a szakembereket, hogy megkárosították hazájukat, elárulták népüket. A „becsület”, a „dicsőség” ilyen értelmezésének csökevényei a mai időkben is fellelhetők még, s a szovjet emberek kíméletlen és elszánt harcot folytatnak ezek ellen. A tudósok, a mérnökök, az üzemek és a kolhozföldek legjobb dolgozói a hazának, a kommunizmus ügyének szolgálatával szereznek becsületet. S ha országszerte ismert emberekké válnak, akkor sem pihennek meg babéraikon, nem száll a fejükbe a dicsőség, hanem újabb sikerekkel igyekeznek a haza javát szolgálni. Mindennél többre értékelik hazájuk nemzeti becsületét, s küzdenek elsőségéért a tudományban, a technikában és a művészetben.

A szovjet ember becsületét azzal mérik, hogy milyen odaadással dolgozik hazájáért. Ám ahhoz, hogy valaki rászolgáljon a haza elismerésére, nem elég az, hogy a haza javát kívánja, az is szükséges, hogy szívósan dolgozzék, ismeretekre és mesterségbeli tudásra tegyen szert, kialakítsa magában a kiváló harcos, a kiváló építő erkölcsi tulajdonságait és jellemvonásait, s ily módon mind jobb eredményeket érjen el a békés építőmunka minden területén és a haza ellenségei ellen folytatott küzdelemben.

A társadalmi kötelesség felismerése a siker legfőbb feltétele a munkában és a harcban egyaránt. Az ember csak akkor nyeri el a társadalom megbecsülését s azt a jogot, hogy tiszteletben és kitüntetésben részesüljön, ha végigjárja a harc göröngyös útját, és erőfeszítése eredménnyel jár. Az ilyen ember méltóvá válik arra, hogy beválasszák a szovjethatalom vezető szerveibe, felelős vezető pozícióba kerülhet az ország gazdasági, politikai vagy kulturális életének valamely területén.

A szovjet ember, bármilyen tisztséget tölt is be, mindig egy meghatározott közösség tagja, amely közös feladatokat hajt végre a szocializmus építésének valamely szakaszán. A szovjet ember arra törekszik, hogy ez a közösség (üzem, intézmény, kolhoz, katonai alakulat) becsülettel teljesítse az előtte álló feladatokat, harcol üzemének becsületéért („az üzemi márka becsületéért”), kolhozának, ezredének stb. becsületéért, s ez a becsület egyben egyéni becsületét is jelenti. Nemcsak önmagáért, hanem másokért is felelős. A szovjet ember becsülete, mint Makarenko mondja, „a közösség becsülete, büszkesége” kell hogy legyen31.
31 Makarenko Művei. 5. köt, 247. old. (oroszul)

A szovjet ember büszke közösségének sikereire, bánkódik balsikerei miatt. Szereti közösségét, és azt akarja, hogy ez a kollektíva jó hírnévnek örvendjen a szovjet társadalomban. Szenvedélyesen bírálja mindazt, ami a közösség előrehaladását gátolja. Becsülete elválaszthatatlan a közösség becsületétől, amely saját munkaterületén az egész népet szolgáló feladatok végrehajtásáért küzd. Ugyanakkor nem állítja szembe kisebb közösségének érdekeit a nagyobb közösség, végső soron a szocialista állam érdekeivel. Valamely üzemi kollektíva eredményei és ezek elérésének útjai, mint már mondottuk, példaként kell hogy szolgáljanak más kollektívák számára is. A verseny győzteseit nemcsak maga a győzelem dicséri, hanem az is, hogy megtanítanak győzni másokat is.

Az elmondottakból nem szabad olyan következtetést levonni, hogy a szovjet ember legyen közömbös az egyéni becsület, az egyéni dicsőség iránt. A becsület fogalma nemcsak a társadalmi kötelesség teljesítését és a társadalmi elismerést foglalja magában, hanem ezek folyományát, a dolgozó ember méltóságérzetét is. Az egyéni becsülettel szembeni közömbösség azt jelentené, hogy az embert nem érdekli, hogyan értékeli munkáját, tetteit a társadalom. A kollektivizmus szellemében nevelt szovjet ember rendkívül fontosnak tartja a közvéleményt. A közjóra való törekvésének szerves részét alkotja az a kívánság, hogy tette általános elismerést, helyeslést váltson ki. A szovjet embert nagy és őszinte örömmel tölti el, ha munkáját elismerik, ha valamilyen jutalomban részesítik.

A szovjet ember az iránt sem lehet közömbös, hogy mit mondanak majd róla, ha már nem lesz az élők sorában. Nem! Feltétlenül arra kell törekednie, hogy dicső emléke maradjon, hogy elismeréssel emlegessék mint a kommunizmust építő hatalmas hadsereg méltó tagját. Ehhez azonban az szükséges, hogy becsülettel szolgálja a közösség érdekeit. Aki csak önmagának él, azt elfelejtik. A nép csupán azokat tartja meg emlékezetében, akik egész életükkel a közös ügyet szolgálták.

A szovjet emberek erkölcse nem tűri a nagyra vágyást, a mindenáron való népszerűség-hajhászást, elítéli az önteltséget és a gőgöt, mely mindig a közösségtől való elszakadásból fakad. A Kommunista Párt neveltjei nem kérkednek egyéni sikereikkel, és sohasem tekintik e sikereket csupán a saját erőfeszítéseik eredményének. Tudják, hogy minden egyéni eredmény alapja a közösség, a nép munkája. A párt és a szovjet állam teremtette meg a feltételeket a szovjet emberek sikeres alkotó tevékenysége számára, a párt és a szovjet állam lelkesítette hőstettekre az embereket. Ezért a szovjet társadalom minden öntudatos tagja megosztja dicsőségét a közösséggel, a néppel s a Kommunista Párttal, amely kezében tartja és irányítja a kommunizmus építésének nagy művét.

***

A lelkiismeret azt jelenti, hogy az ember (vagy valamely közösség) erkölcsi felelősséget érez a társadalommal, embertársaival szemben tanúsított magatartásáért. A szovjet emberek és a különböző országokban élő kommunista harcosok lelkiismerete elválaszthatatlan a kötelességtudattól, a néppel, a hazával, a marxista párttal, az emberiség boldog jövőjéért küzdő harcosok seregével szembeni kötelesség felismerésétől.

A kommunista etika következetesen harcol mind a lelkiismeret vulgáris materialista tagadása ellen, melynek alapja annak feltételezése, hogy a világban elkerülhetetlen szükségszerűség uralkodik, amely még az emberi cselekedetek viszonylagos szabadságát is lehetetlenné teszi, mind pedig a lelkiismeret idealista meghatározása ellen, amely szerint a lelkiismeret az ember belső, osztályoktól és történelmi körülményektől független vádlója, az emberi akarat korlátlan szabadságának bizonyítéka. Fentebb már megvizsgáltuk a szabadság és a szükségszerűség kölcsönös viszonyának kérdését, és láttuk, hogy a szükségszerűség marxista—leninista értelmezése egyáltalán nem zárja ki sem a tudatos cselekvést, sem az emberi cselekedetek mérlegelését, sem a lelkiismeretet. De a lelkiismeretet nem lehet a történelemtől független fogalomnak tekinteni. A lelkiismeret nem egyszerűen az emberi „természet” adománya, és nem is az isten ajándéka. A marxizmus—leninizmus megalapítói azt tanítják, hogy más lelkiismeretük van a vagyonosoknak és megint más a vagyontalanoknak. Már rámutattunk arra, hogy a burzsoázia nem ismer más kapcsolatot az emberek között, mint a rideg készpénzfizetést, következésképpen a burzsoá „lelkiismeretét” állandóan háttérbe szorítják a vagyonszerzés érdekei. Ugyanez a helyzet az emberi kapcsolatok minden területén, nem képeznek kivételt még a legintimebb kapcsolatok sem. Szaltikov-Scsedrin, a nagy orosz szatíraíró „Elveszett lelkiismeret” című meséjében megdöbbentő erővel ábrázolja, milyen teher a lelkiismeret a kocsmárosok, a sikkasztók és hasonló egyének számára, s hogy milyen könnyű szívvel megválnak tőle. Scsedrin megmutatta, hogy a lelkiismeret őrzője a nép. A nép fejlődésében látta a hazugság, az álnokság és az erőszak feletti győzelemnek, a lelkiismeret diadalának útját.

A burzsoá világban az állami hivatalnok becsületes és lelkiismeretes embernek számít, ha szigorúan az állami törvényekhez és a főnökség előírásaihoz tartja magát, tekintet nélkül arra, hogy ezek az előírások jók-e vagy rosszak a nép érdekei szempontjából. A társadalmi igazságtalanságért való felelősség érzése (vagyis a szó igaz értelmében vett lelkiismeret) teljesen ismeretlen számára, Gleb Uszpenszkij „A kegyetlen törvény” című novellájában Sapkin ügyész egy bírósági tárgyaláson minden ékesszólását latba veti, hogy „törvényes alapon” bebizonyítsa, miért kell feltétlenül megbüntetni a törvény előtt álló szegény és tudatlan parasztasszonyt, aki valami egészen jelentéktelen vétséget követett el. De bármily ékesszólóan beszél is az ügyész, bármilyen nyilvánvalók is a büntetés „törvényes indokai”, a törvényben járatlan közönség sajnálja az anyókát, felháborodik az ügyész és a bíró urak szívtelensége láttán, s megállapítja, hogy ezeknek tisztsége abból áll, hogy „sértegessék és megnyomorítsák” az egyszerű embereket.

Az elnyomott tömegekkel szemben a burzsoázia sohasem ismert semmiféle lelkiismeretet. A forradalmi válságok idején a legreakciósabb pártok kezébe tette az ország sorsát. 1905-ben, amikor az önkényuralom a leglelkiismeretlenebb erőszakot alkalmazta a néppel szemben, a kadet professzorok azzal vádolták a forradalmi tömegeket, hogy megsértik a törvényességet, esztelenséget, barbárságot követnek el, s így tovább. Amint arra Lenin rámutatott, a liberális burzsoázia politikai lelkiismerete azt jelenti, hogy térdet-fejet hajt a reakció előtt, és el akarja tompítani a nép forradalmi tudatát.

Ma az imperialista burzsoázia minden eddiginél arcátlanabb magatartást tanúsít a dolgozó és kizsákmányolt tömegekkel, az általa elnyomott népekkel szemben. A mai imperialista háborús uszítok, akikben már egy szikrája sincs a lelkiismeretnek, minden igyekezetükkel azon vannak, hogy elaltassák a népek lelkiismeretét; rabló politikájukat és tetteiket a tisztesség álarcába öltöztetik, s mindenféle képmutató szólamokkal, csalással, a demokratikus béketáborra szórt rágalmakkal takargatják. Ahogy elválaszthatatlan egymástól az igazság és a lelkiismeret, éppúgy egy tőről fakad a hazugság és a lelkiismeretlenség is. A mai burzsoáziának ezt a hazugságát és lelkiismeretlenségét következetesen leleplezik a kommunisták, a békéért és a népek függetlenségéért folytatott imperializmusellenes küzdelem élharcosai. A kommunisták azok, akik megmutatják az emberiségnek azt az egyedüli utat, amelyen haladva megszabadulhat a háborúktól, a kizsákmányolástól és mindenfajta elnyomástól.

A szovjet rend, a nagy Kommunista Párt arra nevelte a szovjet embereket, hogy nagyfokú erkölcsi felelősséget érezzenek magatartásukért, s hogy tetteiket aszerint ítéljék meg, hogy milyen hatással van a társadalom, a nép, a szocialista állam életére. A szovjet társadalomban a rideg készpénz-erkölcs ismeretlen az emberek közötti kapcsolatok terén. Itt a lelkiismeret nem áru, nem adásvétel tárgya, a szovjet ember lelkiismeretének hangját nem harsogja túl a pénz csörgésének zaja, nem fojtja el a tőke despotizmusa. Nincs tisztább lelkiismeret, mint, a szovjet embereké, akik megszokták, hogy egész életüket, egész tevékenységüket összehangolják a közösséggel, a néppel, melyet szolgálnak. A közösség igazságosan és erélyesen elítéli azokat, akik akár magánéletükben, akár a társadalommal szemben álszent, képmutató magatartást tanúsítanak, s ezáltal neveli, javítja az embereket. A közösség felelős az egyes emberek magatartásáért, és az egyes emberek felelősek a társadalom sorsáért, s ez a tény megszüntet minden szakadékot az ember és az állampolgár lelkiismerete között, s azt eredményezi, hogy minden egyes ember lelkiismerete részévé válik a társadalmi lelkiismeretnek. Itt nincs ellentmondás a törvény és a lelkiismeret között, mint a kizsákmányoló társadalomban, ahol ez az ellentmondás a következő jezsuita formulában jut kifejezésre: „lelkiismeretem szerint sajnállak, de a törvény szerint börtönbe kell hogy vesselek”. A szovjet emberek a legtisztább lelkiismeretű emberek, mert tudják, hogy az az ügy, melyet szolgálnak, igaz ügy. A szovjet emberek olyan társadalmat teremtettek, melyben nincs kizsákmányolás, nincs nemzeti és faji elnyomás. A szovjet emberek az egész nép, minden egyes ember boldogságáért küzdenek, ők a népek közötti béke legkövetkezetesebb harcosai, s ezt tettekkel is bebizonyították. A tetteik alapjául szolgáló világnézetük és egész gyakorlati tevékenységük arra irányul, hogy a világ minden dolgozója számára szabad és boldog életet teremtsenek. A Kommunista Párt, melyben korunk esze, becsülete és lelkiismerete ölt testet, a ragyogó jövő felé vezeti a néptömegeket.

d) A munka kötelesség és becsület dolga

A saját maguk, saját társadalmuk számára dolgozó szovjet emberek szocialista munkája a kommunista nevelés iskolája. Ez a munka új, kommunista erkölcsöt hív életre, amelytől távol áll a kapzsiság és az individualizmus, s amelyet az emberekről, a társadalmi érdekekről való gondoskodás szelleme hat át. A szovjet embereknek a munkához való viszonya ugyanakkor világosan tükrözi a kollektivizmust, az egyén és a társadalom új kapcsolatát, a társadalommal szembeni kötelességtudatot. A szocialista munka során az embermilliók tudatából és magatartásából kiszorult a „mindenki önmagáért, isten mindenkiért” régi szabály. A tömegek tudatában és magatartásában a „mindenki egyért, egy mindenkiért” szabály vert gyökeret.

A kizsákmányoló társadalom uralkodó erkölcse vagy nyíltan kifejezte a munka megvetését, vagy pedig képmutatóan dicsőítette az elnyomott tömegeknek a kizsákmányolók hasznára végzett munkáját.

Az ókori görögök társadalmában a szabad embereket a fizikai munka megvetésére nevelték, s a rabszolgatartók ideológusai nem látták szükségét annak, hogy ezt a tényt takargassák vagy álcázzák. Egyenesen megírták, hogy a különféle iparok űzése lealacsonyítja az embert. A hűbérurak is lenézték a fizikai munkát, de szívesen kérték a papok áldását bármilyen munkára. A burzsoázia, miután uralkodó osztállyá vált, a munkaszeretetről hangoztatott erkölcsi prédikációival megdöntötte a képmutatás rekordját. A burzsoá moralisták azt követelték, hogy a munkás szeresse a kényszerből végzett munkát, amely kiszívja erejét és eltompítja agyát. A munkaszeretetről hangoztatott szólamoknak méltó kiegészítése volt az önmegtartóztatás hirdetése, ami keresztül-kasul áthatotta mind az etikai szakirodalmat, mind pedig a burzsoá közgazdászok műveit. Nem hiába nevezte Marx a burzsoá politikai gazdaságtant ironikusan „a legerkölcsösebb tudománynak”. „E tudomány legfőbb tana az önmegtartóztatás, az életről és minden emberi szükségletről való lemondás”32.
32 Marx—Engels. Gesamtausgabe. 1. rész. 3. köt. 130. old.

A burzsoá moralisták azért zengtek dicshimnuszokat a munkásoknak a „munka öröméről” és az önmegtartóztatás gyönyöréről, mert szépítgetni akarták a tőkés kizsákmányolást, el akarták vonni a munkásokat a tőkés rabság elleni harctól, és a tőke engedelmes szolgáivá akarták tenni őket. A parasztoknak viszont azért prédikáltak a munka szeretetéről, mert azt akarták, hogy a parasztok még jobban ragaszkodjanak kicsiny földdarabkájukhoz, még jobban függjenek a tőkétől. Minél többet dolgozik a nép, annál alázatosabb lesz — így okoskodtak a burzsoá politikusok, szociológusok, közgazdászok, moralisták, akik valamennyien igazolni és fokozni akarták a vállalkozók mohóságát, a munkások féktelen kizsákmányolására irányuló törekvéseiket. De a tőkés termelés feltételei is megmutatták, mennyire tarthatatlanok ezek a szólamok abban a társadalomban, ahol a keveseket illeti meg az élet minden java, s az embermilliók osztályrésze éhezés és munkanélküliség. Ezek a feltételek megmutatták, mennyire hazug a régi vallási prédikáció, amely megáldja a munkát, ugyanakkor pedig örök átoknak tekinti, amellyel az isten sújtotta az embereket „az atyák vétkeiért”. Ez a magyarázata annak, hogy az imperializmus korában egyes burzsoá ideológusok a munka értelmetlenségéről szóló cinikus okfejtésekkel „egészítik ki” a munkaszeretetet hirdető papi prédikációt. Mások a „kisebb értékű” emberek örök osztályrészének nyilvánítják a fizikai munkát. A burzsoá ideológusok ehhez a kategóriához sorolnak egész fajokat és nemzeteket, ide sorolják a munkásokat és a parasztokat, akiknek az automaták szerepét szánják a technikailag magas fejlettségi fokon álló társadalomban. A burzsoá ideológusok cinizmusa odáig fajul, hogy nemrégiben egy „tudós”, egy amerikai fiziológus azt javasolta, hogy mesterséges megtermékenyítés útján teremtsék meg a „majomember-rabszolgák” fajtáját, s így biztosítsák a tőkések számára az ingyenes munkaerőt. És a tudománynak ez a hallatlan prostitúciója helyet kap az amerikai Tudományos Akadémia falai között!A munkásosztály elutasította mind a kényszermunka szeretetére szólító burzsoá papi prédikációkat, mind pedig azt a burzsoá fecsegést, hogy vannak „nem teljes értékű emberek”, akik „nem teljes értékűségük” miatt munkára vannak kárhoztatva. A munkásosztály nem abban látja feladatát, hogy örök időkig a tőkésprofit növelése érdekében dolgozzék, hanem abban, hogy egy olyan társadalmi rendért harcoljon, amelyben a munka nem az ember átka, nem kényszerű kötelezettség, hanem a lét öröme, s amely szabad teret nyit a munkások és parasztok törekvése, a szabad, alkotó munkára való örökös, természetes törekvés számára.

A történelem során a győztes szocializmus országa volt az első, amely megteremtette az örömmel végzett alkotó munka feltételeit. A szocializmus életre hívta a munkához való új, szocialista viszonyt, s ez a kommunista erkölcs legfőbb követelményévé vált. A szovjet ember azzal a büszke tudattal dolgozik, hogy annak az országnak a polgára, amely megmutatta a népeknek a szabadság és a béke útját. Marx rámutatott arra, hogy az eljövendő új társadalom nemzetközi elve „a béke, mert minden nemzetnél ugyanaz az elv uralkodik: a munka!”33
33 Marx—Engels. Válogatott művek. 1. köt. Szikra 1949. 472. old.

A szocializmus országának története teljes mértékben alátámasztja e tétel igaz voltát. Mint ahogy a háború elválaszthatatlan attól a társadalomtól, amelyben a magántulajdon és a nyerészkedési vágy uralkodik, ugyanúgy a béke is elválaszthatatlan attól a társadalomtól, amelyben a munka uralkodik.

A szovjet társadalomban az ember erkölcsi tulajdonságait elsősorban aszerint ítélik meg, hogy milyen a viszonya a munkához, hogy a munkát társadalmi, állami fontosságú ügynek, hazafias kötelességnek, az egész nemzetet érintő kérdésnek tekinti-e. A munkához való viszony csak akkor tesz szert igazi erkölcsi jelentőségre, ha az ember nemcsak saját szükségleteinek kielégítése céljából, hanem a társadalomért, a közjóért is dolgozik. Éppen az teszi nemessé a szovjet emberek munkáját, hogy felismerik, milyen szoros kapcsolat áll fenn a dolgozók egyéni érdekei és a társadalom érdekei között. Ahol a kisajátításnak magánjellege van, ahol a munka gyümölcseit a kizsákmányolók élvezik, ott a munka nem válhat becsület dolgává a tömegek szemében, hiába hangoztatják az uralkodó osztály ideológusai önző osztály céljaik érdekében, hogy a munka szeretete isteni parancsolat. Ott ismeretlen az a hatalmas munkalendület, amely az egész Szovjetuniót magával ragadta a népgazdaság fejlesztését szolgáló ötéves és évi tervek teljesítéséért folytatott harc során. A szovjet ember a munkát társadalmi, állami fontosságú ügynek, becsület, dicsőség, bátorság és hősiesség dolgának tekinti, állandóan fokozza a munka termelékenységét, s féltve őrzi a társadalmi tulajdont, a szovjet rend szent és sérthetetlen alapját. Ez a tény a nép, a haza, a kommunizmus ügye iránti odaadásának legfőbb, legdöntőbb bizonyítéka, nemes erkölcsi arculatának kétségbevonhatatlan tanújele. „A kommunizmus — írta Lenin — ott kezdődik, mikor az egyszerű munkás önfeláldozóan, nehéz munkával megbirkózva kezd gondoskodni a munka termelékenységének emeléséről, arról, hogy minden púd gabonát, szenet, vasat és egyéb terméket megőrizzen, bár azokat nem személyesen a dolgozó kapja, nem is «hozzátartozói», hanem «távolállók», azaz a társadalom egésze . . .”34
34 Lenin Művei. 29. köt. 435. old.

A munkához való szocialista viszony erkölcsi jelentősége éppen abban jut kifejezésre, hogy nemcsak önmagunkra és hozzátartozóinkra, hanem az egész társadalom érdekeire is gondolunk. Minél inkább kifejlődik a munkához való szocialista viszony, annál jobbá, magasabb rendűvé, tisztábbá és emberibbé válik maga az ember, annál méltóbb a megbecsülésre.

***

A szocialista társadalom azt követeli minden tagjától, hogy képességei szerint, becsületesen, lelkiismeretesen dolgozzék. Ez a követelés a szocialista társadalom valamennyi tagjára, következésképpen a társadalmi munka minden területére vonatkozik. „Nekünk minden munkát, ha mégannyira piszkos és nehéz is, oly módon kell megszerveznünk, hogy minden egyes munkás és paraszt úgy tekintsen magára: én — egy része vagyok a szabad munka nagy hadseregének, és be tudom rendezni az életemet földbirtokosok és tőkések nélkül is, meg tudom teremteni a kommunista rendet”35.
35 Lenin. Művei. 31. köt. 302 — 303. old.

Ez azt jelenti, hogy a szovjet embernek, bármilyen munkát végezzen is — lehet az akár segédmunka is —, éreznie kell, hogy a szocialista társadalom tagja, és a lehető leglelkiismeretesebben kell dolgoznia. Ez azt jelenti továbbá, hogy a szovjet társadalomban minden munka tiszteletreméltó. A szovjet társadalom nem tűri, hogy a fizikai munkát bárki is művelt emberhez méltatlan dolognak tartsa. Ez a nézet a múlt csökevényeként még él egyes emberek tudatában; sőt a tanulóifjúság egy részében is, ami a fiatalok körében végzett nevelőmunka hiányosságairól tanúskodik.

A társadalom javára végzett becsületes, lelkiismeretes munka egyik legfontosabb feltétele annak, hogy megvalósíthassuk a fokozatos átmenetet a kommunizmusba, abba a társadalomba, ahol a munka elsőrendű életszükségletté válik, s ahol a „mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” elv uralkodik.

A munkát csak akkor változtathatjuk elsőrendű életszükségletté, ha előzőleg megteremtjük a szükséges gazdasági és kulturális feltételeket. A munka már ezeknek a feltételeknek a megteremtése során fokozatosan magára ölti a kommunista munka vonásait, melyeket mindenképpen ösztönözni és fejleszteni kell, mégpedig úgy, hogy helyesen alkalmazzuk az anyagi érdekeltség elvét, s az eredmények elismerésével erkölcsileg is ösztönözzük a dolgozókat. A társadalom javára végzett becsületes és lelkiismeretes munka, az a munka, melyet a szovjet emberek milliói becsület dolgának tekintenek, magában hordja a munkához való kommunista viszony elemeit. Az a folyamat, amelynek során a munka elsőrendű életszükségletté válik, egyszersmind kifejleszti ezeket az elemeket, és kialakítja az ezeknek megfelelő erkölcsi normákat. Ezek viszont a maguk részéről meggyorsítják a munka elsőrendű életszükségletté válásának folyamatát.

A kommunista munka, amint arra Lenin rámutatott, feltételezi a közösség javára végzett munka szokássá válását és a közösség javára végzett munka szükségességének tudatos (szokássá vált) felismerését. A munka társadalmi jelentőségének megértése a szovjet társadalom számos tagjánál már annyira szokássá vált, hogy ezek az emberek el sem tudnák képzelni életüket munka nélkül, még teljes anyagi ellátottság esetén sem.

Ha kialakítjuk ezt a szokást, ha a munka szeretetére neveljük társadalmunk valamennyi tagját, egész ifjúságunkat, ez azt jelenti, hogy kommunista embert nevelünk, mert — amint Lenin megállapította — „csak a munkásokkal és a parasztokkal vállvetve végzett munkában válhatunk valódi kommunistákká”36.
36 Lenin Művei. 31. köt. 302. old.

Csak a közhaszon eszméjétől áthatott munkában, a szocialista munkában alakulhatnak ki a szovjet ember legjobb erkölcsi tulajdonságai. Ilyen tulajdonságokat nem alakíthat ki sem a dolgozó kényszerű munkája, sem pedig az egyénileg termelő paraszt vagy kisiparos munkája. Ebben a vonatkozásban mondotta Gorkij, hogy a szocialista munka az új ember szervezője.

Ha a munka szeretetére neveljük az embereket, elősegítjük azt, hogy a munka elsőrendű életszükségletté váljék a társadalom minden tagjának szemében. Ehhez azonban előzőleg meg kell teremteni a szükséges anyagi és kulturális feltételeket. Az egyik ilyen feltétel a társadalom magas kulturális színvonala, amely a társadalom valamennyi tagja számára biztosítja fizikai és szellemi képességeinek minden irányú fejlődését, tehát a foglalkozás szabad megválasztását. E feltétel megteremtése és a technika egyidejű továbbfejlesztése megszünteti a műszaki és kulturális színvonal tekintetében mutatkozó lényeges különbséget a szellemi és a fizikai munka között, és nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a munka a társadalom valamennyi tagjának szemében elsőrendű életszükségletté váljék. Ebből az következik, hogy a becsületes és lelkiismeretes munka a szovjet viszonyok között azt követeli, hogy a dolgozónak gondja legyen szakképzettségének növelésére, a korszerű technika elsajátítására és továbbfejlesztésére. Azt követeli, hogy a dolgozó szeresse szakmáját, és állandóan növelje szaktudását. Éneikül nem biztosítható a munka termelékenységének az a magas színvonala, amely a kommunizmus győzelméhez elengedhetetlen.

A szocializmus bonyolult gépekkel, korszerű technikával könnyíti meg a munkások és a parasztok munkáját. Ez a technika növeli az ember hatalmát a természet fölött, emeli a munka termelékenységét. A szocializmus rendkívül kedvező feltételeket teremt a káderképzés és a szakmai továbbképzés terén. A lelkiismeretes és becsületes munka az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt megköveteli — inkább mint valaha —, hogy a dolgozók urai legyenek a korszerű technikának és elsajátítsák a haladó munkamódszereket, növeljék szaktudásukat, kezdeményezők legyenek a technika kihasználásában, a termelés megszervezésében, hogy ezáltal fokozzák a termelést, javítsák a termékek minőségét, anyagot, időt takarítsanak meg stb.

„Volt idő — mondja Bortkevics, a kiváló leningrádi esztergályos —, amikor az volt a legnagyobb dicséret egy munkásra nézve, ha azt mondták róla, hogy «aranykeze van». Most ezt a meghatározást ki kell egészíteni. Mi alkotó munkát végző emberek vagyunk, és az aranykéz mellett aranyfejünknek is kell lennie. Mindennap olyan technikai feladatokat kell megoldanunk, melyeket . . . maga az élet vet fel”37.
37 J. Gyikov. Hetvenszer gyorsabban. Profizdat 1951. 19—20. old. (oroszul).

Ez azt jelenti, hogy a munka szeretetét ki kell egészíteni a tudás, a tudomány és a technika szeretetével. A régi korok egyes filozófusai az emberi erényekről elmélkedve arra a megállapításra jutottak, hogy az ember legfőbb erénye a bölcsesség, a tudás szeretete. De a bölcsességet és a tudást gyakran csak eszköznek tekintették ahhoz, hogy felülemelkedjenek a tömegeken, és hogy szellemi élvezeteket szerezzenek maguknak. A szovjet emberek számára a tudás szeretete elválaszthatatlan a társadalom javára végzett alkotó munkától. A tudás iránti szeretet nélkül, a tudomány és a technika elsajátítására való törekvés nélkül nincs alkotó munka, enélkül nem lehet megoldani a szellemi és a fizikai munka közötti lényeges különbség felszámolásának a szocialista termelés fejlődése által felvetett feladatát. E különbség felszámolásának útján az első lépés a fejlett technikával dolgozó munkások tömeges munkaversenye volt. Ettől kezdve az öntudatos munkások és kolhozparasztok a következő erkölcsi parancsot követték: ha élen akarsz járni a termelésben, ha a szocialista közösség méltó tagja akarsz lenni, tanulmányozd a termelés technikáját és szervezetét, tökéletesítsd ezt a technikát, használd ki minél jobban, s ennek alapján emeld magasabb fokra a munka termelékenységét, mert enélkül nem győzhet a kommunizmus. Ez az erkölcsi parancs ma már mélyen bevésődött a munkások és a parasztok tudatába. Ezt bizonyítja az egész népet magával ragadó szocialista munkaverseny, melynek során mind újabb és újabb formában nyilvánul meg a dolgozók kezdeményezőkészsége. A verseny tömeges jellege arról tanúskodik, hogy a szovjet emberek munkájukért, magatartásukért nagyfokú felelősséget éreznek hazájukkal szemben.

A kolhozok s a gép- és traktorállomások legjobbjai, az élenjáró ipari munkások példáját követve, nemcsak saját szakmájukban, hanem a rokonszakmákban is igyekeznek tökéletesíteni ismereteiket. A traktorosok megtanulják a kombájnvezető, a lakatos, az ács mesterségét, a kombájnvezetők megtanulják a traktorosok munkáját, s valamennyien elsajátítják a mezőgazdasági alapismereteket. Mindez lehetővé teszi, hogy a gép- és traktorállomásokon kialakuljon a gépkezelő-káderek törzsgárdája, jobban kihasználják a gépeket, biztosítsák azok idejében történő javítását, és így tovább.

Ugyanakkor ez a módszer sokoldalúan képzett, munkaszerető és kezdeményező dolgozókat nevel, akik jó gazda módjára kezelik gépüket, és meg tudják hosszabbítani annak élettartamát. Ma már sok ilyen embert találunk a szovjet kolhozokban, a gép- és traktorállomásokon. Ezek valamennyien alkotó munkára hivatott, új szellemi és erkölcsi tulajdonságokkal rendelkező emberek.

„Ismerd meg a munkát, melyet rád bíztak!” Ez a követelés nemcsak a munka közvetlen végrehajtóira, hanem a vezetőkre is vonatkozik, hiszen ez utóbbiak nem tudnak vezetni, ha nem foglalkoznak behatóan a rájuk bízott feladattal, nem ismerik annak minden részletét. Lenin szégyenletesnek nevezte az olyan „vezetést”, amikor a vezető nem hatol be a dolog lényegébe, hanem félvállról irányítja a szakemberek munkáját, kérkedik azzal a jogával, hogy „megtagadhatja a jóváhagyást” stb. „Az a kommunista, aki nem bizonyította be, hogy képes a szakemberek munkáját összefogni és a kérdés lényegébe behatolva, a kérdést részletesen tanulmányozva, munkájukat szerényen irányítani, az olyan kommunista többet árt, mint használ”38 — írta Lenin.
38 Lenin Művei. 32. köt, Szikra 1953. 143. old.

A párt nagyszámú hozzáértő és tapasztalt vezetőt nevelt. Mégis, még ma is akadnak olyan vezetők mind az iparban, mind pedig a mezőgazdaságban, akik azt tartják, hogy a termelés ismerete a szakemberek kizárólagos monopóliuma. A Pravda egyik tudósítása fényt derített egyes mezőgazdasági vezetők teljes tudatlanságára. E vezetők egyike nem tudta elmondani az egyszerű kolhozparasztoknak, hogyan kell siló- kukoricát vetni, a másik „négyzetes-fészkes” módszerrel akart „lent ültetni”, a harmadik sohasem hallott a négyzetes-fészkes burgonyavetésről, és így tovább. A kolhozparasztok joggal mosolyogják meg a lusta, az élettől elmaradt vezetőket, akik nem tudják irányítani a szocialista mezőgazdaság legjobbjainak alkotó munkáját.

Csak a vak nem látja meg a munkások, kolhozparasztok, értelmiségiek soraiból kikerülő újítók alkotó munkájában az új, kommunista erkölcs vonásait. Pedig éppen az újítóknak, a termelés és a szocialista kultúra élharcosainak alkotó munkája segíti elő a szovjet emberek új erkölcsi arculatának kialakulását. A szovjet emberek legjobbjai lelkes munkával segítik a termelés, a tudomány és a kultúra fellendítését, mert tudják, hogy ezzel népüket, hazájukat, a kommunizmust szolgálják. A magas fokú társadalmi kötelességtudat a mesterségbeli tudással párosulva kiapadhatatlan energiát szül, amely új utak keresésére sarkallja az embert. Ennek során az újítónak számos nehézséget kell leküzdenie, bátorságra, fegyelemre, önfeláldozásra van szüksége, egyéni érdekeit alá kell rendelnie a nagy célnak. Az újítónak a közösség támogatására van szüksége, s ezt a szovjet emberek körében meg is találja. Ez a támogatás és az elért eredmények szárnyakat adnak a dolgozónak, újabb hőstettekre lelkesítik, s ami a legfőbb, a jó példa erkölcsi erejével hatnak, önzetlen munkára lelkesítenek másokat is.

A munkában elért kiváló eredmények alapja éppen az, hogy a munkások tudatosan és lelkiismeretesen követik a jó példát. Így például Kovaljov mérnök módszere, amely igen elterjedt a szovjet iparban, azon alapszik, hogy az egész közösség értékesíti mindazt, ami az egyes munkások módszereiben jó és értékes. „Kovaljov módszere — írja V. Petrov, a leningrádi „Vörös Hajnal” gyár munkása — megmutatta nekünk, hogy nemcsak azoktól tanulhatunk és kell tanulnunk, akik előttünk járnak, hanem át kell vennünk a legjobb, legértékesebb tapasztalatokat azoktól is, akik ma még elmaradnak mögöttünk, de a helyes úton járnak és előrehaladnak”39.
39 Tegyük közkinccsé a sztahanovista módszereket. Profizdat 1951. 111. old. (oroszul).

A tőkés társadalomban céltalan lenne azt követelni a dolgozótól, hogy mutasson példát a munkában s hogy ossza meg termelési tapasztalatait másokkal is, hiszen a kapitalizmus gazdasági alapja a kizsákmányolás, a kíméletlen konkurencia és a gyűlölködés. A szovjet társadalom gazdasági alapja ezzel szemben az ország gazdáivá vált dolgozók kölcsönös segítségnyújtása és együttműködése. Ebből következik, hogy e mögött az erkölcsi követelés mögött ott áll a gazdasági viszonyok, a gazdasági fejlődés ereje.

A szovjet emberek látják, hogy a fejlett munkamódszerek bevezetése (a munka jobb megszervezése, a technika tökéletesítése, találmányok stb.) révén könnyebbé válik a munka, és javul a dolgozók anyagi helyzete. A szovjet állam, amely minden cselekedetében a gazdasági fejlődés szükségleteiből indul ki, anyagi és erkölcsi elismerésben részesíti a népgazdaság és a kultúra területén elért eredményeket, a jó példákat40.
40 Huszonöt év telt el azóta, hogy a XVI. Össz-szövetségi Párt- konferencia szocialista munkaversenyre hívta fel a dolgozókat az első ötéves terv sikeres teljesítése érdekében. Ez alatt az idő alatt 1 927 000 dolgozót tüntettek ki érdemrenddel és érdeméremmel, 6754 dolgozó pedig elnyerte „A Szocialista Munka Hőse” megtisztelő címet. (Lásd I. Goroskin. Nagy népi mozgalom. Pravda. 1954. április 29. [oroszul].)

S ha ehhez a dolgozók részéről magas fokú hazafias kötelességtudat járul, akkor az eredmény nem marad el: a termelékenység emelése, a nyersanyag- és anyagtakarékosság, a minőség javítása, az önköltség csökkentése stb. terén születő jó példák rengeteg követőre találnak, gyorsan terjednek, és újabb munkasikerek forrásául szolgálnak.

A szocialista termelésben az emberek közötti kapcsolatok jellemző sajátossága, hogy valamely dolgozó kezdeményezése, eredménye nem irigységet és rosszakaratot kelt, hanem örömmel és büszkeséggel tölti el a munkatársakat, s azt a kívánságot szüli, hogy az elért eredmény minél előbb közkinccsé váljék. Marija Rozsnyova Sztálin-díjas fonónő leírja, milyen hatással volt rá és társnőire Alekszandr Csutkihnak az a javaslata, hogy kizárólag kiváló minőségű szövetet gyártsanak. „Elolvastam a plakátot, és elszégyelltem magam. Éppen tegnap fordult elő a brigádunkban 200 gramm selejt, és ez senkit sem aggasztott. . . Bezzeg Csutkih másképpen szemléli a dolgokat, ő elsősorban az állam érdekeit tartja szem előtt. Javaslatával szégyenkezni kényszerít és jó útra térít bennünket: meddig fogjátok még tűrni, elvtársak, a selejtet? Hisz ez szégyen és gyalázat!”41
41 M. Rozsnyova, L. Kononyenko. Teérted, hazánk. Profizdat 1960, 31 — 32, old, (oroszul).

És Marija Rozsnyova brigádja nem tűrte ezt a gyalázatot. Mozgósította, szocialista versenyre hívta az egész gyári kollektívát, hogy teljesen felszámolják a selejtet, kizárólag kiváló minőséget gyártsanak, és emeljék a munka termelékenységét. Ezt követően a fonónők takarékossági versenyt indítottak, amely új sikereket hozott, és komoly támogatásra talált más üzemekben is. A fonónők sikerének egyik legfőbb magyarázata az, hogy barátian segítik egymást a munkában, rendkívül igényesek egymással szemben, és igen sokra tartják a kollektíva becsületét.

A nyersanyag-takarékossági verseny magasabb fokra emelkedett a „Párizsi Kommün” cipőgyár két dolgozójának, Ligyija Korabelnyikovának és Fjodor Kuznyecovnak a kezdeményezése révén, amely megindította a komplex takarékosságért folytatott harcot. Most már nemcsak egyszerű takarékoskodásról volt szó, hanem technikai újításokra, az egész termelési technológia alapos ismeretére volt szükség. Valamivel később a „Viharmadár” cipőgyárban dolgozó Marija Levcsenko és Grigorij Muhanov azzal a javaslattal álltak elő, hogy minden termelési folyamatnál csökkentsék az önköltséget. Ezt az új kezdeményezést az ország számos üzemében felkarolták. A munkaverseny jellemző vonása napjainkban az, hogy a munkások mind újabb és újabb módszereket keresnek a rejtett tartalékok felkutatására, hogy ezáltal fokozzák a munka termelékenységét, javítsák a termékek minőségét, csökkentsék az önköltséget. A magas termelékenységgel dolgozó kiváló munkások (Bortkevics, Bikov és Koleszov esztergályosok, Sztrugov és Mahot olvasztárok, Kotova fonónő és mások) módszereit egyre szélesebb munkásrétegek teszik magukévá.

A szocialista verseny során a mezőgazdaság legjobb dolgozói azért harcolnak, hogy kihasználják azokat az óriási lehetőségeket, melyeket a mezőgazdaság magas fokú gépesítése és a kolhozrendszer nyújt a falunak. Országszerte ismerik ma már Sackij, Nyektov, Gitalov, Bunyejev, Gontar és sok más kiváló gépkezelő nevét, akik jól kihasználják a mezőgazdasági technikát a földek termőképességének fokozása érdekében. Az egész ország ismeri a kiváló kolhozelnököket is, Orlovszkijt, Puzancsikovot, Malinyinát stb., akik rövid idő leforgása alatt a legjobb kolhozok sorába emelték elmaradó kolhozukat. A szocialista mezőgazdaság élharcosai nemcsak a munkához és az emberek munkájának megszervezéséhez értenek, hanem nagyfokú felelősséget éreznek az egész kolhoztermelésért, a terméshozamnak és az állattenyésztés hozamának emeléséért stb. is. Követésre méltó példaként említhetjük meg Mark Ozernij nevét, aki kiváló munkájával hektáronként 224 mázsás rekord-kukoricatermést ért el; Nazaral Nyijazov nevét, aki hektáronként 85—90 mázsa gyapotot termelt; Marta Hudolij nevét, aki hektáronként 800 mázsás burgonyatermést gyűjtött be. Ljuszkovaja az általa vezetett állattenyésztő-gazdaságban évente (24 éven át!) 25—30 malacot nevelt kocánként. Nagyszerű eredményeket értek el Kiricsenko, Sztyelmah, Szmirnova, Ivanova és más fejőnők is. Az egész Szovjetunió ismeri Tyerentyij Malcev mezőgazdász eredményeit, az új talajművelési módszereket, melyek alkalmazása kiváló terméseredményeket biztosít, és állandóan fokozza a talaj termőképességét.

Az 1954-es országos mezőgazdasági kiállítás a tapasztalatcsere nagyszerű iskolája volt, amely egyszersmind azt is megmutatta, milyen nagy erkölcsi erőt ad a szovjet dolgozóknak az a tudat, hogy eredményeikkel a mezőgazdaság továbbfejlesztéséért folytatott harcot szolgálják.

***

A munkához való szocialista viszonynak és bármely kollektíva (üzem, hivatal, mezőgazdasági artel, iskola stb.) gyümölcsöző munkájának elengedhetetlen feltétele a fegyelem, vagyis a munkarendnek és a közösség által megszabott követelményeknek a megtartása.

A munkafegyelem mint a munkafolyamatban részt vevő emberek közötti társadalmi kapcsolatok formája és mint az emberek munkába való bevonásának formája valamennyi történelmi korszakban megvolt, s mindig összhangban állt a társadalomban uralkodó termelési viszonyok típusával.

A régi munkafegyelem az embernek ember által való kizsákmányolásán alapult. A jobbágyi fegyelem, Lenin kifejezésével élve, a deres fegyelme volt, a kapitalista fegyelem az éhség fegyelme. Mindkét fegyelem azt juttatta kifejezésre, hogy a kibékíthetetlen ellentéteken alapuló társadalmakban a munkának kényszer jellege van.

A szocializmus ízzé-porrá zúzta a kapitalista munkafegyelmet, melynek alapja az éhhaláltól való félelem, tartóoszlopa pedig a durva erőszak és „a verejték kisajtolásának tudományos módszere” volt, az a módszer, amely különlegesen megszerkesztett szerszámgépek és futószalagok segítségével a végsőkig kiszipolyozta az ember erejét. De a szocializmus, ha az ilyenfajta fegyelmet szétzúzta is, korántsem szüntette meg a munkafegyelmet általában. A szocializmus megszabadította a tőkés torzításoktól, tovább fejlesztette és magasabb fokra emelte a nagyüzemi termelés szervező szerepét, vagyis azt a fegyelmet, amely a magas fejlettségű termelés feltételei által egyesített, közösen végzett munkán alapszik. A szocialista munkafegyelem, hangsúlyozta Lenin, nem az égből pottyan alá, és nem a jó szándékból születik, hanem a kapitalista nagyüzemi termelés anyagi feltételeiből.

A közösen végzett munka fegyelme, melyet a tőke szervezett meg a termelők akaratától függetlenül, a szocialista üzemekben magasabbrendű fegyelemmé — a közös munkán alapuló, önként vállalt és tudatos szocialista fegyelemmé változott, amelyet csak olyan társadalom szervezhet meg, ahol a hatalom maguké a termelőké, ahol a termelők önmaguk, a saját társadalmuk számára, nem pedig a tőkések számára dolgoznak. Ez a fegyelem a szovjet törvénynek a nép akaratát kifejező követelménye. Minthogy ebben a fegyelemben az egyénnek a közösség érdekeiről való gondoskodása, a munka társadalmi jelentőségének felismerése jut kifejezésre, ez a fegyelem maguknak a termelőknek erkölcsi követelményévé válik.

A munkafegyelem követelménye mindenekelőtt azt jelenti, hogy az üzemben, a hivatalban nem tűrjük a megállapított munkarendnek, a munkafolyamat megkövetelte szabályoknak a megsértését, s harcolunk az ilyen jelenségek ellen. A törvény és a szovjet nép közvéleménye azt követeli, hogy pontosan betartsuk a törvény által megállapított munkaidőt, hogy ne tűrjük a késéseket, az igazolatlan mulasztást, a munkahelynek a munkaidő befejezése előtti elhagyását, a munkaidő alatti lógást stb. Ezek a követelmények ma már hozzátartoznak üzemeink, intézményeink életéhez, habár (különösen a munkaidő kihasználása terén) még sok a hiba. Komoly kárt okoz a munkafegyelemnek az iszákosság, amely ellen közvéleményünknek állandó harcot kell folytatnia. Gyenge a munkafegyelem számos kolhozban is. Még mindig akadnak olyan kolhozparasztok, akik csak papíron tartoznak a kolhoz tagjai közé, a valóságban azonban nem vagy alig dolgoznak a közös gazdaságban. A párt és a kormány számos gazdasági intézkedést hozott a kolhozok munkafegyelmének megjavítására, de ugyanakkor hangsúlyozza az eszmei nevelőmunka fokozásának szükségességét is.

A fegyelem természetesen nem merül ki a fent említett elemi követelmények megtartásában, Lenin a szovjet rend által létrehozott munkafegyelmet „a harcban tanúsított önállóságon és kezdeményezésen”42 alapuló fegyelemnek nevezi.
42 Lenin Művei. 27. köt. Szikra 1952, 528. old.

Ez a fegyelem azt követeli, hogy igyekezzünk a legjobbakat utolérni, magas termelékenységet és kiváló minőséget biztosítani. Ma, amikor a népgazdaság fejlett technikai alapokon nyugszik, amikor egyre fokozódik a dolgozók anyagi jóléte, egyre nagyobb a szakképzettségük, egyre fejlődik öntudatuk — ez a munkafegyelem legfőbb követelménye. A fegyelemhez hozzátartozik, hogy a dolgozó és minden egyes termelőközösség a lehető legnagyobb felelősséget érezze az állami tervek, az állammal szembeni kötelezettségek idejében történő, lelkiismeretes teljesítéséért, a vezető intézmények és szervek határozatainak végrehajtásáért. Az állami terv törvény. A kommunista fegyelem arra kötelez minden vezetőt, minden dolgozót, hogy feltétel nélkül tartsa meg ezt a törvényt, a szovjet állam minden más törvényével egyetemben. Az állami tervfegyelem megszilárdítása a kommunista erkölcs egyik legfontosabb követelménye.

A kommunista fegyelem a szocialista üzemek dolgozóitól azt követeli, hogy a munkaidő minden percét a termelésre fordítsák, bánjanak takarékosan a nyersanyaggal és a különféle anyagokkal, használják ki helyesen a technika adta lehetőségeket. A vállalatok vezetőitől azt követeli, hogy ésszerűen szervezzék meg a munkát, gondoskodjanak az idejében történő anyag- és szerszámszállításról, fordítsanak figyelmet a dolgozók szociális ellátására stb.

A munkafegyelem, mely a szovjet állam követelményeinek tudatos teljesítésén alapszik, egyben állami fegyelem is, amely egyaránt kötelező minden intézmény, minden vállalat vezetőire és dolgozóira. Lenin arra tanította a vezetőket, hogy egyesítsék a tömegek demokratizmusát és aktivitását „a munka közben tanúsított vasfegyelemmel, azzal hogy munka közben ellentmondás nélkül engedelmeskedünk egy személy, a szovjet vezető, akaratának”43.
43 Ugyanott, 267. old.

A vállalat- és hivatalvezetők mutassanak példát az állami fegyelem megtartása terén, pontosan és idejében, a párt és az állam iránti felelősségük teljes tudatában hajtsák végre az állami terveket és megbízásokat, s munkájukat ne csupán a szűk körű hivatali, helyi érdekeknek, hanem az egész állam, az egész nép érdekeinek rendeljék alá.

A kizárólag kényszeren alapuló és mindenfajta tudatosságot és kezdeményezést kizáró régi fegyelemnek semmiféle erkölcsi tartalma sem lehetett. Ez csupán formális fegyelem volt, és a külső rendet biztosította. Lenin a kommunista erkölcs lényegét abban a szabad, tudatos fegyelemben látta, amelyet az új társadalomért vívott harc, az új társadalom építése során a tömegek hoztak létre. „Amikor erkölcsről beszélnek nekünk, mi azt mondjuk: a kommunista számára az egész erkölcs ebben az egybeforrasztó, összetartó fegyelemben és a kizsákmányolók ellen folytatott tudatos tömegharcban áll”44.
44 Lenin Művei. 31. köt, 298. old.

A fegyelemre vonatkozó lenini tételektől vezéreltetve kell felvetnünk és megoldanunk az állami fegyelemért folytatott harc kérdéseit munkánk valamennyi szakaszán.

A munkafegyelem és az állami fegyelem a vezetőkre és az egyszerű dolgozókra egyaránt kötelező, és az egész államra nézve egységes. Nincs igazi állami fegyelem ott, ahol a dolgozók egynémelyike lehetségesnek tartja, hogy hivatalának szűkebb érdekeit szembehelyezze a szovjet állam törvényeiben és rendelkezéseiben kifejezett társadalmi akarattal, ahol egyesek eltitkolják az állam előtt az üzemükben vagy hivatalukban folyó munka igazi állását, s nyugalmuk biztosítása végett vagy hiúságból szépítgetik munkájuk eredményeit. Nincs igazi fegyelem ott sem, ahol a dolgozók egynémelyike egyáltalában nem törődik vagy csak formálisan törődik az állami utasításokkal, nem elég kezdeményezően és öntevékenyen vesz részt a közös ügyért folytatott harcban, nem törekszik arra, hogy utolérje a legjobb dolgozókat, hanem a „közepesek”, sőt az elmaradók színvonalához igazodik. Az ilyen dolgozók nem értik meg a szocialista fegyelem lényegét.

Makarenko, pedagógiai munkáiban hangsúlyozza, hogy az ifjúság neveléséhez nem elég az úgynevezett korlátozó fegyelmezés, amely kizárólag a „mit nem szabad tenni” elvén és a fegyelmezés útján beidegzett szokásokon alapul. Erre is szükség van, de ebben nem merül ki a tudatos fegyelemre való nevelés feladata. El kell érni, hogy az emberek megértsék a fegyelem lényegét, megértsék, hogy a fegyelem elengedhetetlen a közösség célkitűzéseinek megvalósításához, az új munkasikerekért vívott harchoz, hogy fegyelem nélkül nem nevelhetjük az embereket a nehézségek leküzdésére, a közösség érdekeinek mindenek fölé helyezésére. Ugyanakkor, hangsúlyozza Makarenko, mindig ki kell emelni a fegyelem politikai jelentőségét, vagyis meg kell mutatni, hogy a fegyelem az ország sikereinek egyik legfontosabb feltétele. Ebben az értelemben a fegyelem igazi erkölcsi kategória, vagyis nem csupán az ember nevelésének módszere és eszköze, hanem a nevelésnek, a szovjet közösség fegyelmezett tagjai nevelésének eredménye is.

„A fegyelem szabadság” — mondja helyesen Makarenko. Ha a szabadság, amint azt a marxizmus tanítja, a felismert szükségszerűség, ha az ember csak akkor válik szabaddá, ha felismeri a szükségszerűséget és annak megfelelően cselekszik, akkor igaz az is, hogy minél inkább megérti valamely szovjet közösség tagja az új társadalmi fegyelem (a szó szovjet értelmében vett fegyelem) szükségességét, annál szabadabb lesz. A fegyelem ebben az esetben nem terhet jelent, amely leigázza az embert, hanem azt jelenti, hogy az ember önként és tudatosan alárendeli magát a közösségnek, a közösség követelményeinek, szabályainak, önként és tudatosan törekszik a közösség eredményeinek gyarapítására.

A tömegeknek a szocialista munkafegyelemre való nevelése elválaszthatatlan az anyagi érdekeltség elvének, a legjobb dolgozók anyagi és erkölcsi ösztönzésének helyes alkalmazásától. Elválaszthatatlan a haza, a kommunizmus ügye iránti odaadásra való neveléstől is. Lenin megállapítása szerint a szigorú fegyelem alkalmazásának és megtartásának legfőbb feltétele a munkásosztály, a kommunizmus ügye iránti odaadás. Ennek alapján teremtette meg a szovjet társadalom azt a magasrendű, tudatos fegyelmet, amelynek kialakítására a tőkés társadalom sohasem volna képes. A szovjet állam és a párt elsősorban a meggyőzés módszerével neveli a néptömegeket erre a fegyelemre, és csakis a meggyőződés alapján, vagyis ha a párt és a szovjet állam már megnyerte politikája számára a dolgozó tömegek tudatos támogatását, csak akkor válik lehetővé a kényszer alkalmazása azokkal az állampolgárokkal szemben, akik cselekedeteikkel megsértik az állam, a nép érdekeit. Ha nem alkalmaznánk ilyen esetekben kényszert, ha nem rendelnénk alá a kisebbséget a többségnek, a többség által jóváhagyott törvényeknek, követelményeknek és szabályoknak, akkor nem is beszélhetnénk párt- és állami fegyelemről.

Míg a burzsoá etika azt a kényszert tartja jogosnak, amelyet a kizsákmányoló kisebbség alkalmaz a kizsákmányolt többséggel szemben, vagyis azt a kényszert, amelyet nem lehet meggyőzéssel alátámasztani, a kommunista etika csupán azt a kényszert tartja jogosnak, amely a meggyőződés bázisán nyugszik. Az ilyen kényszer elengedhetetlen a proletariátus történelmi feladatainak valóra váltásához.

***

Az állam megköveteli a társadalom javára végzett lelkiismeretes, becsületes munkát és a magasrendű szocialista fegyelmet, megköveteli, hogy óvjuk a társadalmi, szocialista tulajdont, gondoskodjunk további gyarapításáról és megszilárdításáról, s harcoljunk azok ellen, akik gondatlanul, pazarlóan, hanyagul bánnak vele. A termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapuló szocialista rend a leggazdaságosabb, legtakarékosabb rend az emberiség történetében. Ez a rend nem ismeri a kapitalizmusra jellemző konkurenciát és termelési anarchiát, a gazdasági válságokat, a munkanélküliséget, az üzemek kapacitásának krónikus kihasználatlanságát stb., ami mind mérhetetlen anyagi kárt okoz a társadalomnak.

A szocialista tulajdon gondos kezelése elválaszthatatlan a munkához való szocialista viszonytól. Aki a munkát társadalmi jelentőségű feladatnak és becsület dolgának tekinti, az nem bánhat lelkiismeretlenül a szerszámokkal és a gépekkel, amelyek a munkások és a parasztok immár tárgyi alakot öltött munkáját testesítik meg. Az a munkás vagy kolhozparaszt, aki a haza felvirágoztatása érdekében a lehető legjobban igyekszik dolgozni, az nem bánhat gondatlanul szerszámaival, hiszen tudja, hogy e szerszámok állapotától függ a társadalom javára végzett munkájának eredményessége is. Az olyan ember viszont, aki csak ímmel-ámmal dolgozik, nem becsülheti igazán a társadalmi tulajdont sem. Az ilyen ember nincs tudatában a munka társadalmi jelentőségének, s nem tiszteli a társadalmi tulajdont sem. Az ilyen ember mind a munkához, mind pedig a társadalmi tulajdonhoz való viszonyában a burzsoá erkölcs csökevényeinek hordozója.

A társadalmi tulajdonhoz való viszonyban az egyénnek a társadalomhoz, a társadalmi érdekekhez való viszonya jut kifejezésre. A társadalmi, szocialista tulajdonnak, a szovjet társadalom megingathatatlan alapjának gondos kezelése a kommunista erkölcs egyik legfontosabb követelménye, a szovjet ember magatartásának egyik legfontosabb szabálya.

A rabszolgatartó, a hűbéri és a tőkés társadalom igáját nyögő tömegeknek eszükbe sem juthatott, hogy kíméljék az uralkodó osztály képviselőinek tulajdonában levő termelőeszközöket. Mint tudjuk, a rabszolga rendkívül hanyagul bánt a szerszámokkal, gyakran összetörte azokat, hogy legalább ezzel kifejezze tiltakozását az elnyomás ellen. A jobbágynak semmi oka sem volt ugyanolyan gonddal őrizni a földesúr tulajdonát, mint a magáét. Tudjuk, hogy a gépek bevezetése munkáslázadásokat váltott ki, mert a munkások a gépekben látták nyomorúságuk okozóit. Később megtanulták megkülönböztetni a gépeknek a termelésben betöltött szerepét a gépek tőkés alkalmazásától. De ez még nem vezethetett arra, hogy a munkás megszeresse a gépet, és gondosan bánjék vele. A gép tekintetében állandóan két érzés viaskodott benne. Egyrészt a gépben a termelés nélkülözhetetlen elemét látta, és mint a munka embere megértette a gép gondozásának szükségességét. Másrészt látta, hogy a tőkés üzemben a gép a munkás kizsákmányolásának eszköze, a nyomor és a munkanélküliség forrása, s hogy őmaga sem egyéb, mint a gép függvénye. Ez nem nevelhette arra a munkást, hogy jó gazda módjára, lelkiismeretesen bánjék a géppel, hogy gondja legyen a gép ésszerű kihasználására, tökéletesítésére és így tovább. Marx rámutatott arra, hogy ami a munkást illeti, a számára idegen tőkés tulajdon elpazarlása „teljesen közömbös volna számára, ha nem kényszerítenék arra, hogy gazdaságosan bánjék vele”45.
45 Marx. A tőke. 3. köt. Szikra 1951. 115. old.

A gazdaságosság iránti érzék csak akkor alakulhatott ki a munkásosztályban, amikor a termelés gazdájává vált.

A takarékosság, a kommunista erkölcs e rendkívül fontos követelménye, merőben más, mint a burzsoá takarékosság. Ez utóbbi sohasem volt egyéb burzsoá zsugoriságnál vagy fukarságnál, amely csupán a tőkés egyéni gazdagodását tartotta szem előtt. A profit kedvéért a burzsoázia rablógazdálkodást folytat a természeti kincsekkel és a legfontosabb termelőerővel, magával az emberrel is.

A szovjet társadalom legfőbb értéknek az embert tartja, de megköveteli, hogy az ember a leggondosabban bánjék a szerszámokkal és a termelőeszközökkel — a nemzet és egyben saját vagyonával. Minél gondosabban bánnak az emberek saját javaikkal, minél körültekintőbben gazdálkodnak, annál nagyobb eredményeket érnek el a gazdaság fejlesztésében, az anyagi jólét növelésében, a kulturális színvonal emelésében.

A Szovjetunió Alkotmánya, amely lerögzítette a szovjet rend vívmányait, a szocialista tulajdont a szocialista társadalom szent és sérthetetlen alapjának nyilvánította. Az alkotmány a nép ellenségeinek tekinti azokat, akik a szocialista tulajdonra törnek. Azt követeli minden polgártól, hogy „óvja és erősítse a szocialista tulajdont”. A Szovjetunió egész törvényhozása a szovjet rend alapját alkotó szocialista tulajdonnak az erősítésére irányul. A Szovjetunió minden öntudatos polgárának elsőrendű állampolgári és erkölcsi kötelessége, hogy érvényt szerezzen a társadalmi tulajdonra törő személyek ellen hozott szovjet törvényeknek.

A párt és a szovjet állam fáradhatatlanul arra neveli a dolgozó tömegeket, hogy kíméljék a szocialista tulajdont. Az SZKP XIX. kongresszusa hangsúlyozta, hogy az üzemek és intézmények munkájában meg kell valósítani a legszigorúbb takarékosságot, meg kell szüntetni az anyag-, munkaerő- és pénztartalékok fölösleges elhasználását, harcolni kell az önköltségcsökkentéssel kapcsolatos feladatok teljesítéséért és túlteljesítéséért. A szocialista üzem vezetője körültekintő gazda kell hogy legyen, körültekintőbb, mint a tőkés, hiszen neki a nép tulajdonát kell őriznie és gyarapítania. Példát kell mutatnia minden dolgozónak a népi tulajdon gondos, lelkiismeretes kezelésében.

,,A legszigorúbb takarékosság megvalósításával összefüggő kérdéseknek mindenkor egész gazdasági és pártmunkánk középpontjában kell állniok. Fáradhatatlanul gondoskodnunk kell arról, hogy a szovjet embereket a társadalmi, szocialista tulajdon kímélésére neveljék”46.
46 Az SZKP XIX. kongresszusának anyaga. 2. kiad. 80. old.

Az öntudatos szovjet ember minden erejével azon van, hogy óvja, kímélje a társadalmi tulajdont, hogy takarékoskodjék a társadalom, az állam érdekében. Amikor a Sztálin Művek kovácsműhelyének brigádvezetőjét megkérdezték, mi a titka a takarékosság terén elért sikerének, így válaszolt: „Mi a takarékosság? Mindenek előtt a szívvel-lélekkel végzett munka eredménye. Gondold meg minden mozdulatodat, de a szívedet, azt gondolkodás nélkül add oda”47.
47 Tatjana Tessz. A szovjet ég alatt. Moszkva 1953. 20. old. (oroszul).

N. Krjucskova, a Tulai Rádiógyár tekercselő-brigádjának vezetője ezt mondta: „Körültekintően megvizsgáljuk a veszteségek okát, s arra nevelünk minden munkást, hogy felelősséget érezzen a népvagyon épségéért”48.
48 Trud. 1953 április 16.

Makarenko, aki maga irányította neveltjeinek munkáját, megkövetelte tőlük, hogy gépükön egyetlen kis foltot se hagyjanak. „És meggyőződtem róla — írja —, hogy a folt kérdése erkölcsi kérdés, etika”49.
49 Makarenko Művei. 5. köt. 418. old. (oroszul).

Hogy a szovjet ember milyen odaadóan szolgálja a társadalom érdekeit, az lemérhető a munkához való viszonyán, azon, hogy mennyire viseli szívén a szocialista tulajdon épségét, az anyaggal, géppel, idővel és pénzzel való takarékosságot.

A párt és a szovjet állam harcol a burzsoá-individualista erkölcsnek a munkához és a társadalmi tulajdonhoz való viszony terén megnyilvánuló csökevényei ellen, küzd a naplopók, az ingyenélők, a selejtgyártók, a fegyelem megsértői stb. ellen. Az ilyen jelenségek most, amikor a szovjet emberek milliói önfeláldozóan, minden erejük latba vetésével harcolnak a kommunizmusért, különösen tűrhetetlenek, s nem egyeztethetők össze a szovjetország polgárának, a szocialista társadalom dolgozójának becsületével.

A munkához és a társadalmi tulajdonhoz való viszony terén az individualista csökevények a szocialista tulajdon gondatlan kezelésében, az állami vállalatok és intézmények egyes dolgozóinak abban a törekvésében jutnak kifejezésre, hogy minél kevesebbet nyújtsanak az államnak és minél többet sajtoljanak ki belőle, hogy látszatmunkával félrevezessék az államot. Egyes helyeken még mindig nem váltották le az olyan vezetőket, akik csodálatosan bőkezűek az állam számlájára, akik felduzzasztják az apparátust, megfeledkezve arról, hogy az apparátus munkájának egyik legfontosabb követelménye a társadalmi munka gazdaságos, takarékos kihasználása. Az ilyen vezetők gátolják a párt és az állam irányvonalának keresztülvitelét, amely az államapparátus csökkentését és munkájának megjavítását célozza, nem akarják meglátni, hogy a szocialista gazdaság fejlesztése, a nép fogyasztási színvonalának emelése megkívánja az anyagi termelés területén dolgozók számának növelését és a nem termelőmunkát végzők számának csökkentését.

A lelkiismeretlen munka egyik gyakori megnyilvánulása a tervek, feladatok, utasítások stb. formális végrehajtása, a terv papíron való, csupán a jelentés kedvéért történő teljesítése. Ugyanilyen magatartás nyilvánul meg egyes vezetőknél a szocialista tulajdon felhasználása terén is. A Pravdá-ban olvashattuk a következő esetet: Kalinyin terület egyes kolhozvezetői nem tudták, hogyan kell felállítani a kolhoz pénzén vásárolt silótornyokat, ezért szétszedték azokat, és a deszkákból ládákat készítettek. A területi műszaki anyagellátási hivatal vezetője, aki a silótornyokkal ellátta a kolhozokat, nem gondolt arra, hogy a tornyok felállításában is segítséget kellene nyújtania. Ő „teljesítette a tervet”, elkönyvelte „a kolhozok takarmány alapjának erősítése” terén elért eredményeket, s nem törődött azzal, hogy itt bűnös pazarlás történt, mert silótornyokból ládákat csinálni „ugyanannyi, mint egy szövet-öltönyt kapcarongyokká szétszabdalni” — ahogy azt a kolhozparasztok helyesen megállapították.

A látszatmunkára, a szocialista tulajdon lelkiismeretlen kezelésére nem egy példát találunk még üzemeink, intézményeink és szervezeteink gyakorlatában. A szocialista tulajdon hanyag kezelése különböző formákban nyilvánul meg: a gépeket nem tartják karban megfelelően, s ebből kifolyólag a legnagyobb dologidőben, vetéskor vagy aratáskor állnak a traktorok és más gépek, nem gondoskodnak a gépek megóvásáról és idejében történő javításáról, nem végzik kellően a növényápolást, szemveszteséggel aratnak, traktort használnak olyan kisebb szállításokhoz, amelyekhez egy ló is elegendő volna stb. E jelenségek ellen úgy vehetjük fel eredményesen a harcot, ha következetesen érvényt szerzünk a munkára, a munka mennyiség és minőség szerinti díjazására, a szocialista tulajdon védelmére és a munkafegyelemre vonatkozó szovjet törvényeknek. Amint azt a Kommunista Párt XIX. kongresszusa hangsúlyozta, erélyesen véget kell vetni annak, hogy bárki is vétsen a Mezőgazdasági Artel Mintaalapszabályzata ellen, s a törvény teljes szigorával kell lesújtani mindazokra, akik a kolhozvagyont elherdálják. Nem kisebb jelentősége van annak sem, hogy a közvéleményt a kapitalizmus csökevényei és azok hordozói ellen hangoljuk, hogy olyan erkölcsi légkört teremtsünk a dolgozók körében, amely kizárja nemcsak a lopásnak, hanem a társadalmi tulajdon gondatlan, hanyag kezelésének lehetőségét is.

A népvagyon fosztogatóival szembeni gyűlölet, a gondatlan gazdálkodás és a pazarlás elleni felháborodás érzése a szovjet ember erkölcsi arculatának egyik legjellemzőbb vonása. Minden becsületes szovjet állampolgár erkölcsi kötelessége, hogy az állam ellenségének, tehát saját ellenségének tekintse mindazokat, akik a szocialista tulajdont — állami vagy kolhoztulajdont — fosztogatják.

Ugyanakkor a jó példa erejére támaszkodva, a bírálat és az önbírálat módszerét felhasználva rendszeresen arra kell nevelnünk a tömegeket, ifjúságunkat, hogy kommunista módra becsület dolgának tekintsék a munkát, s a szovjet rend szent és sérthetetlen alapjának a szocialista tulajdont. Ifjúságunknak már egész korán, a családi életben, az iskolában meg kell tanulnia azt az egyszerű igazságot, hogy a munka az élet forrása és az ember legfontosabb társadalmi kötelessége. Erre kell hogy nevelje a fiatalokat a szépirodalom is, mely arra hivatott, hogy megörökítse a szovjet dolgozók hősi tetteit.

***

A kollektivizmus elve tehát az emberek szolidaritását, a társadalmi érdekek iránti odaadását juttatja kifejezésre, következésképpen a szocializmus gazdasági rendje, a szocialista állam iránti odaadásukat is kifejezi. A szocializmus iránti odaadás a legszebben a szovjet hazafiságban ölt testet, amely hőstettekre lelkesíti a szovjet embereket a szocialista hazáért, a kommunizmus győzelméért. Vizsgáljuk most meg a hazafiság és a nemzetköziség elvét, a kommunista erkölcs e rendkívül fontos követelményét.
***

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

„HÁBORÚTÓL FORRADALOMIG”

Így élt Lenin

HÁBORÚTÓL FORRADALOMIG

Az imperializmuson nincs ruha, hamis a fogsora, a hasa löttyedt, a vértenger neki Hekuba, szuronyt szegezve befalja a földet.

Lenint a háború kitörése Poroninban érte. Az osztrák-orosz hadüzenet után néhány nappal letartóztatták, mint ellenséges hatalom „alattvalóját”, aki ráadásul – tudták, hiszen az osztrák szolgálatban álló helybeli rendőrség is figyelte – szoros kapcsolatot tart fenn Oroszországgal.

A házkutatáskor lefoglalt jegyzeteit, statisztikai táblázatait kémfeljegyzéseknek, rejtjelkulcsoknak vélték. Ma ez kissé mulatságosan hangzik, akkor azonban közvetlen életveszélyt jelentett. Háborúk kezdetekor mindig nagy a kémhisztéria, s a hadbíróságok nem sok időt vesztegetnek holmi bizonyítási eljárásra.

Krupszkaja riasztotta a lengyel és osztrák szociáldemokratákat, akik Krakkóban és Bécsben különböző hivatalos személyeknek megmagyarázták, hogy Lenin a cár ellensége, így nem egészen két hét múltán kiszabadult. Ajánlatosnak látták azonban Poronint nagyon gyorsan elhagyni. Többek közt azért is, mert a cári csapatok erősen közeledtek Krakkóhoz. Mint később kiderült, az orosz belügyminisztérium fel is szólította Alekszejev tábornokot, az előrenyomuló egységek parancsnokát, hogy amint megtalálja, tartóztassa le Vlagyimir Uljanovot, „az inkább csak Lenin néven ismert veszedelmes forradalmárt”, és adja át a pétervári városparancsnokságnak.

Lenin és családja a semleges Svájcban telepedett le. Eleinte Bernben, később Zürichben laktak. Megérkezésük után mindjárt másnap összegyűltek a Bernben tartózkodó bolsevikok, és Lenin elmondta nekik: mi a véleménye a háborúról.

Álláspontja a háborúval kapcsolatban kezdettől egyértelmű és világos volt: ez a háború valamennyi hadviselő fél részéről igazságtalan, rablóháború, a különböző tőkés és hatalmi csoportok piacszerzési meg területszerzési céljait szolgálja; a munkásoknak és általában a dolgozóknak nem fűződik hozzá semmi érdekük, ezzel szemben minden szenvedés nekik jut osztályrészül.

Az első világháború kezdetén különleges szellemi és erkölcsi bátorság kellett Lenin véleményének hangoztatásához. A háború első heteiben-hónapjaiban egész Európában magasra csapott a nacionalista hullám. A németek a franciákat és az oroszokat gyalázták – a franciák a németeket meg az osztrákokat; Magyarországon felvirágozott katonák énekelték buzgón: „Megállj, megállj, kutya Szerbia…” Krupszkaja feljegyezte, hogy míg vonatjuk nagy lassan végigvánszorgott az osztrák tartományokon és Ausztrián, lépten-nyomon soviniszta agitációba ütköztek: „A pályaudvarokon mindenféle szentképeket, imákat osztogattak a katonáknak. Kikent-kifent, egyenruhás ficsúrok járkáltak fel és alá. A vagonokon különféle feliratok ékeskedtek, amelyek utasították a katonákat, mit tegyenek a franciákkal, angolokkal, oroszokkal: »Jedem Russ ein Schuss!« (Minden orosznak egy golyó!)”

A Leninnel egy gondolkozású Krupszkaja tehát nyomban megérezte az egész helyzet szörnyű képtelenségét. A katonaruhába öltöztetett parasztoknak és munkásoknak – a legtisztábban látó keveseket kivéve – hosszabb idő kellett a kijózanodáshoz. Az európai szociáldemokraták jó része is a háborús hangulat befolyása alá került. „Védeni kell a hazát” – vélték – a velük szemben álló országok reakciós kormányzata ellen.

Lenin ezzel szemben megmutatta, hogy ebben a háborúban valamennyi ország kormánya reakciós. A munkásoknak és parasztoknak egyetlen lehetőségük van arra, hogy véget vessenek a vérontásnak: ha fegyvereiket „saját” kormányuk ellen fordítják, vagyis a háborút polgárháborúvá változtatják.

Az Oroszországban élő bolsevikok egyetértettek vele, a háború első napjaiban nagy tüntetéseket is szerveztek. Az emigránsok véleménye azonban megoszlott. Lenint különösen fájdalmasan érintette – eleinte nem is akarta elhinni, hogy Plehanov is a „honvédőkhöz” csatlakozott. De érzelmei nem akadályozták meg abban, hogy kezdettől fogva nyílt vitába szálljon a háborút igazoló nézetekkel.

Lenin munkastílusához hozzátartozott, hogy minden jelenségnek, amivel találkozott, tudományos szempontból utánanézett, átgondolta, és azután határozott a tennivalókról. Apróság, de jellemző apróság, hogy mikor felesége Basedow-kórban (a pajzsmirigy működésének zavara) megbetegedett, rögtön tanulmányozni kezdte az orvosi szakirodaimat. Ilyen volt a természete, ez a munkamódszer segítette hozzá, hogy tisztán lásson – kicsiny és nagy ügyekben.

Persze, ehhez fantasztikus munkabírás, gyorsaság, kivételesen éles felfogóképesség kellett.

Régi barátja, Lepesinszkij jegyezte föl: mennyire elcsodálkoztak egyszer, egy hosszú, közös utazáson Lenin olvasási tempóján. Valami komoly könyv volt Lenin kezében (alighanem idegen nyelvű), s alig telt el fél perc, máris lapozott egyet. Megkérdezték tőle: vajon végigolvassa-e, vagy csak átfutja szemével az oldalakat?

„Vlagyimir Iljics kicsit elcsodálkozott a kérdésen – írja Lepesinszkij majd mosolyogva válaszolt:

– Természetesen elolvasom. Méghozzá nagyon figyelmesen, mert a könyv megérdemli.

– De hogy tudja ilyen gyorsan elolvasni egyik oldalt a másik után?

Vlagyimir Iljics azt felelte, hogy ha lassabban olvasna, nem tudná elolvasni mindazt, amivel meg kell ismerkednie.”

Forradalmáréletében nem volt ideje szobatudós módjára pepecselni.

Cikkeit, tanulmányait, könyveit a legnagyobb gondossággal írta. A központi pártnyomda egyik korrektora így emlékszik vissza Lenin munkamódszerére: „A cikk megírását megelőzte az átgondolás szakasza, amikor, Vlagyimir Iljics kifejezésével élve, a cikk még »a tintatartóban« volt. Gyakran előfordult, hogy előbb kidolgozta a vázlatát vagy a vezérszavait. Vlagyimir Iljics kéziratai között nem kevés az olyan, amelyikben egyetlen javítás sincs. De sokszor heteken át javítgatta a már kész kéziratot.” A korrektor – Adoratszkij – azt is följegyezte, hogy Lenin többnyire maga végezte, és nagyon gondosan végezte írásainak korrigálását, vagyis a sajtóhibák kijavítását. Még olyan részletkérdések iránt sem volt közömbös, hogy milyen betűtípusból szedik a címeket, alcímeket.

Krupszkaja találó megállapítása szerint „a harc és a tanulás, a tanulás és a tudományos munka mindig a legszorosabban összefonódott nála, mindig a legszorosabb, a legközvetlenebb kapcsolatban állt egymással, habár első látásra úgy tűnhetett, hogy ez csupán párhuzamos munka.”

Közvetlenül a háború kitörése előtt kezdte például tanulmányozni a nemzeti kérdést. 1913-ban, 14-ben és 15-ben számos cikket, tanulmányt írt erről – köztük olyan nevezetes, klasszikus munkákat, mint a Kritikai megjegyzések a nemzeti kérdésről, A nemzetek önrendelkezési jogáról és A nagyoroszok nemzeti büszkeségéről -, melyekben szembeszállt a nacionalizmussal, mint más nemzetek megvetésének és elnyomásának ideológiájával és politikájával, egyszersmind pártjára kelt az elnyomott nemzetek nemzeti felszabadító mozgalmainak, és rámutatott az egészséges, józan hazaszeretet létjogosultságára, pozitív mivoltára.

Ezekben a művekben már megtaláljuk az elvi alapját a győztes forradalom majdani nemzetiségi politikájának. És ezzel egyidejűleg Lenin még nagyobb jelentőségű, még átfogóbb munkához látott: vizsgálni kezdte, hogyan alakult, milyen új vonásokat mutat Marx és Engels óta a kapitalizmus fejlődése az egész világon.

Viták, megbeszélések, cikkek sorozatával igyekezett az emigráns orosz szociáldemokraták egységét, amennyire lehet, helyreállítani. Kapcsolatot keresett és talált az otthoniakkal, ami a háborús Európán keresztül hosszadalmas, bonyolult dolog volt; az összeköttetés gyakran meg-megszakadt.

Bernben Leninék nem érezték jól magukat. „Szorgalmasabban bújtuk a könyvtárakat, mint valaha – emlékszik vissza Krupszkaja rendszeresen jártunk sétálni, de mindez nem tudta feledtetni velünk azt az érzést, hogy be vagyunk zárva ebbe a kispolgári-demokratikus kalickába… Svájcban mindenütt hamisítatlan nyárspolgári légkör honolt… Bern túlnyomóan közigazgatási és művelődési jellegű város. Sok jó könyvtára van, sok tudósa, de egész életét keresztül-kasul átitatja valamiféle kispolgári szellem. Bern nagyon »demokratikus«, a köztársaság legfőbb hivatalos személyiségének felesége mindennap rázza a szőnyegeket az erkélyen, de ezek a szőnyegek, a kispolgári otthon kényelme, mindenestül elnyelik a berni asszonyt. Béreltünk az ősszel egy villanyvilágításos szobát, s oda vittük bőröndünket, könyveinket. Amikor a hurcolkodás napján benéztek Sklovszkijék, megmutattam nekik, milyen csodásán ég a villany. De mihelyt Sklovszkijék elmentek, berontott a háziasszony, és követelte, hogy már másnap hagyjuk el a lakást, mert nem tűri, hogy nála nappal égessék a villanyt. Láttuk, hogy szegénynek egy kerékkel kevesebbje van, kivettünk hát egy másik szobát, szerényebbet, villanyvilágítás nélkülit, és másnap átköltöztünk.”

Zürichben derűsebb környezetbe kerültek. Első zürichi napjaikat mulatságos közjáték színesítette. Kapura függesztett hirdetés nyomán egy Frau Prelog nevezetű asszonynál béreltek szobát. Másnap mindjárt el is kellett hagyniuk: visszajött az előző lakó, akinek beverték a fejét, és ezért kórházban volt. Leninnek azonban megtetszett Prelogné lakóinak svájciak közt szokatlan természetessége, a szállásadó asszony nyers, eredeti humora. Egy darabig nála is kosztoltak, és hamarosan észrevették, hogy furcsa körbe, a zürichi alvilág kellős közepébe csöppentek. Lenin és felesége tulajdonképpen élvezte a vagányok és utcalányok számukra szokatlan társaságát. Mégis új ebédlőhelyet kerestek; nem engedhették meg maguknak annak kockázatát, hogy valami zűrös históriába keveredjenek.

Szobát egy szűk mellékutcában, Kammerer csizmadiánál béreltek. (A Spiegelgasse 14. számú házon ma emléktábla van.) Öreg, rossz levegőjű ház volt. De nem akartak elköltözni: nagyon becsülték házigazdáikat, akik forradalmi érzelmű munkások voltak.

„A lakás a szó szoros értelmében »nemzetközi« volt – írja Krupszkaja. – Két szobában laktak a háziak, egyben egy német katona, (civilben sütőmunkás) felesége és gyermekei, a másikban egy olasz, a harmadikban osztrák színészek egy gyönyörű, vörös macskával, a negyedikben mi, oroszok. Sovinizmusnak nyoma sem volt, és egy alkalommal, amikor a gáztűzhely körül összegyűlt az egész női internacionálé, Frau Kammerer szenvedélyesen felkiáltott: »A katonáknak kormányaik ellen kell fordítaniuk fegyverüket!« Ezek után Iljics hallani sem akart arról, hogy máshová költözzünk.”

Berni és zürichi évei alatt Lenin az egész európai munkásmozgalom egyik elismert vezetője lett. A II. Internacionálé a háborúban teljesen széthullott; „…meghalt, legyőzte az opportunizmus” – mondta róla Lenin, és már az új, forradalmi Internacionálé megalakításán gondolkozott. 1915-ben Zimmerwaldban, a Nemzetközi Szocialista Iroda konferenciáján kialakult egy – jóllehet akkor még kisebbségben levő – nemzetközi baloldali szocialista csoport, mely „zimmerwaldi baloldal” néven vált ismertté a munkásmozgalom történetében, s pár év múltán, megerősödve, a kommunista pártok, a III. Internacionálé magva lett.

Ez persze csak röviden elmondva ilyen egyszerű. Rengeteg kemény küzdelem, vita jellemezte akkoriban Lenin nemzetközi tevékenységét. Ez nagy erőfeszítést, sok energiát követelt tőle. Krupszkaja feljegyezte: milyen kimerülten, idegesen érkezett vissza Lenin például a zimmerwaldi konferenciáról: „A megérkezését követő napon felmásztunk a Rothornra. »Hatalmas étvággyal« másztunk, ám amint felérünk, Iljics nyomban lefeküdt a földre, nem valami kényelmes pózban, majdhogynem a hóra, és elaludt. Összegyűltek a felhők, majd felszakadtak, teljes pompájában tárult elénk az Alpok látképe – Iljics meg alszik, mint akit agyoncsaptak, meg sem mozdul; úgy aludt több mint egy órán át. Zimmerwald alaposan megtépázta az idegeit, kiszívta erejét. Jó néhány napot kellett mászkálnunk a hegyekben, amíg magához tért.”

1916 nyarán fejezte be Lenin Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelső foka című nagy művét. Gorkij rendelte tőle, egy általa szervezett tanulmánygyűjtemény részére. Lenin Iljinszkij álnév alatt küldte el munkáját Gorkijnak, aki ezt írta utóbb egyik közös ismerősüknek: „Igen, Iljinszkij brosúrája valóban kitűnő… Milyen csodálatos ember ez az Iljinszkij, micsoda koponya!”

Óriási előkészítő – tényfeltáró és összegező – munkát végzett Lenin e könyv megírása előtt is. Könyvek, cikkek, statisztikai gyűjtemények százait használta fel, különböző országokban különböző nyelveken megjelent gazdag irodalmat dolgozott fel: közgazdaságról és a technika fejlődéséről, bel- és külpolitikáról, a munkásmozgalom helyzetéről, a gyarmati kérdésről és más problémákról. Jegyzetei, vázlatai később Füzetek az imperializmusról címmel könyv alakban is megjelentek, mintegy nyolcszáz nyomtatott oldalt töltenek meg.

Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelső foka a Marx és Engels utáni időszak világgazdaságának és világpolitikájának átfogó elemzését tartalmazza. Lenin a tények – a különböző gazdasági és politikai folyamatok – vizsgálatából azt a következtetést vonta le, hogy időközben létrejött a kapitalizmus új, legmagasabb, egyszersmind végső szakasza: az imperializmus. Szabatosan és pontosan meghatározta e társadalmi alakulat legfőbb jellemzőit. Kimutatta, hogy az imperializmus korszakában tovább fokozódnak a tőkés társadalom belső ellentmondásai, mind erőteljesebben kialakulnak a szocialista forradalom politikai s a szocialista termelés munkaszervezeti feltételei.

Lenin imperializmusról szóló munkáinak további elméleti újdonsága, hogy – az imperialista kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének törvényszerűségét felfedezve – rámutatott a szocialista forradalom győzelmének lehetőségére kezdetben egy vagy néhány országban. És arra is, hogy ezek nem feltétlenül a legfejlettebb országok lesznek, hanem azok, ahol az ellentmondások leginkább összesűrűsödnek. (Marxék ugyanis a maguk idején, a klasszikus kapitalizmus viszonyai közt, a szocializmus egyidejű győzelmére számítottak az egész világon vagy legalábbis a legfejlettebb országokban.)

Ebben az időben Lenint erősen foglalkoztatta, hogyan és mikor alakul ki forradalmi helyzet.

Az imperializmus és a forradalom elemzésével kapcsolatban ismételten visszatért a nemzetek önrendelkezési jogának kérdésére (melynek biztosítását elengedhetetlennek tartotta), ekkor ébredt fel érdeklődése a gyarmatok felszabadító mozgalmának problémái iránt is. Heves vitákat folytatott Trockijjal a parasztkérdésről (Trockij ugyanis fölöttébb bizalmatlan volt a parasztság iránt), valamint az oroszországi forradalom jellegéről és a forradalom utáni hatalom demokratizmusáról.

Közben kétszer érte súlyos családi gyász. 1915-ben meghalt anyósa, aki velük volt a száműzetésben és az emigrációban, s akire a régi bolsevikok mint „jó elvtársra” emlékeznek. Nemcsak Leninéknek, hanem a hozzájuk vetődő emigránsoknak is gondját viselte, sőt idős korában is tőle telhetőleg segített a forradalmi munkában. 1916-ban pedig Oroszországból érkezett szomorú hír: meghalt Lenin édesanyja.

„1916 őszén és 1917 elején Iljics nyakig belemerült az elméleti munkába – emlékezik vissza a februári forradalom előtti utolsó hónapokra Krupszkaja. – Igyekezett a könyvtár nyitva tartásának minden percét kihasználni; pontosan 9-re ott volt, ott maradt 12-ig (12 és 1 között a könyvtár zárva volt), ebéd után visszament, és ott maradt 6-ig. Odahaza nem lehetett valami kényelmesen dolgozni. Szobánk világos volt ugyan, de az udvarra nézett, ahol elviselhetetlen bűz terjengett, mert oda nyílott egy kolbászüzem is. Csak késő este nyitottuk ki az ablakot. Csütörtök délutánonként, amikor a könyvtár zárva volt, felmentünk a hegyek közé, a Zürichbergre. A könyvtárból jövet Iljics rendszerint vett két tábla kék papírba csomagolt mogyorós csokoládét 15 centime-ért, ebéd után fogtuk a csokoládét meg a könyveket, és elindultunk a hegyek közé. Az erdő mélyén volt egy kedvenc helyünk, ahol nemigen járt ember, itt lefeküdtünk a fűbe, és Iljics belemélyedt olvasmányaiba… Így éltünk, éldegéltünk Zürichben, miközben a helyzet egyre forradalmasodott…”

1917. január 22-én Lenin felszólalt a zürichi Népházban rendezett ifjúsági gyűlésen, svájci, német, olasz és más országokból érkezett, forradalmi érzelmű fiatalok előtt. Az 1905-ös forradalomról és a közelgő európai forradalomról beszélt. „Kétségtelen – hangoztatta -, hogy a közelgő forradalom csakis proletárforradalom lehet, mégpedig ennek a szónak még mélyebb értelmében: tartalmát tekintve is proletár, szocialista forradalom.” Beszéde vége felé alig titkolt szomorúsággal mondta a fiataloknak: „Mi, öregek, talán meg sem érjük ennek a forradalomnak a döntő ütközeteit.”

Valójában azonban minden idegszálával várta a forradalmat.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kommunista erkölcs elvei és normái – a szocializmusban

A kommunista erkölcs elvei és normái – a szocializmusban

A szocializmus a Szovjetunióban egész fennállásának idején háborúban ált vagy a háborúra kellett készülnie. A hihetetlenül elmaradt cári orosz birodalom romjaiból kellett felépíteni az emberséges világot, a többszörös túlerőben lévő barbár kapitalizmussal körülvéve, állandó harcban, mint egy az emberré válás lehetőségének a szigete az óceán közepén. A háború, az osztályháború megköveteli az ellenséggel való kíméletlen harcot, ha győztes akar lenni. A Szovjetunió harca az emberré válásért vívott háború volt, amit a világkapitalizmus kényszerített az emberiségre. Az osztálytársadalmakban valamilyen diktatúra mindig van. A proletárdiktatúra, ami azonban a népi demokrácia is, és a polgári „demokrácia”, ami egyben tőkés diktatúra, a dolgozó és a tőkésosztályokat kibékíthetetlenné teszi. A Szovjetunió harca az emberséges világért a kapitalizmussal kegyetlen volt, sok áldozattal, de a háború az ilyen. Egyelőre az embertelenség győzött, az emberiség kipusztulásának lehetőségével.

„… A Nagy Októberi Szocialista Forradalom a kizsákmányolok hatalmának megdöntésével és a proletárdiktatúra megteremtésével létrehozta a szocializmus építésének és az emberek szocialista szellemű átnevelésének döntő előfeltételét. Lenin arra tanít, hogy a szocializmust azzal az emberanyaggal kell építenünk, amely a múltból maradt ránk, vagyis olyan emberekkel, akiket megrontott a kizsákmányolás évszázados, évezredes uralma.
… Az új társadalom születése és az új emberek kialakulása a proletárdiktatúrában éles osztályharc közepette megy végbe, melyet a munkások és a parasztok vívnak a régi társadalom erői és hagyományai ellen, a burzsoá ideológia és annak hordozói ellen.
… A tömegek kommunista nevelése szerves részét alkotja a szocialista építőmunkának és a megdöntött, de még hosszú ideig meg nem semmisített burzsoázia elleni harcnak. A kommunista nevelés legfőbb feladata, mint Lenin tanította, annak elősegítése, „hogy leküzdhessük a régi szokásokat és erkölcsöket, amelyeket a régi rendtől örököltünk, a tulajdonosi erkölcsöket és szokásokat, amelyek keresztül-kasul áthatják a tömegek zömét”
… A szocializmus kedvező feltételeket teremtett a kommunista erkölcs fejlődése számára azáltal, hogy 1) megszüntette az embernek ember által való kizsákmányolását, 2) felemelte a dolgozók anyagi és kulturális színvonalát, 3) megteremtette a nép erkölcsi és politikai egységét, felvirágoztatta a népek barátságát és a szovjet hazafiságot, 4) kibontakoztatta a szovjet demokratizmust.
… A szovjet társadalom gazdasági alapját a szocialista termelési viszonyok alkotják, amelyek a kizsákmányolástól mentes emberek szocialista szellemű kölcsönös segítségnyújtásának és elvtársi együttműködésének viszonyai. Ezek a viszonyok azt a tényt juttatják kifejezésre, hogy nincsenek többé termelőeszközökkel rendelkező kizsákmányolok, sem a kizsákmányolok vagyonának gyarapítása érdekében dolgozó kizsákmányoltak. A termelőeszköz és a munkaerő nem áru, nem adásvétel tárgya többé. A szocialista társadalom tagjai nem a kizsákmányolok számára, hanem önmaguk, az egész társadalom javára dolgoznak.
… Míg a kapitalizmusban a munkás van a termelésért, a szocialista társadalomban a termelés van a munkásért, az emberért.
… A szocializmus azzal, hogy megszüntette a társadalmi munka termékeinek tőkés kisajátítási formáját, és a munkának közvetlenül társadalmi jelleget adott, kiküszöbölte az egyén és a társadalom közötti antagonizmust, amely a kizsákmányoló társadalom egész története során fennállt.
… Ott, ahol a termelőeszközök társadalmi (állami vagy szövetkezeti-kolhoz) tulajdonban, a használati tárgyak pedig személyi tulajdonban vannak, nincs talaja az egyén és a társadalom közötti antagonizmusnak. Az egyéni érdek már nem a mások rovására meggazdagodni akaró tulajdonos önző érdeke. A társadalmi érdek helyét nem foglalja el a nép érdekeinek megkárosítására törekvő kizsákmányoló kisebbség érdeke.
… A szocializmus elvében — amely kimondja, hogy mindenki munkája, annak mennyisége és minősége szerint részesüljön a termelt javakból — az egyéni és a társadalmi érdek összhangjának a társadalom által elért első foka jut kifejezésre, amely már megszüntette az egyén és a társadalom közötti régi antagonizmust.
… A lenini—sztálini nemzetiségi politika következetes megvalósítása megszüntette a cárizmus által elnyomott népek gazdasági, politikai és kulturális elmaradottságát, megszüntette a határvidékeken és az Oroszország szívében élő népek közötti egyenlőtlenséget. A burzsoá nemzetek romjain keletkezett új, szocialista nemzetek a szocializmus sikerei nyomán megerősödtek, és hasonlíthatatlanul egységesebbek és életképesebbek, mint bármelyik burzsoá nemzet.
… A Szovjetunió Alkotmánya csapást mért arra a burzsoá rágalomra, mely szerint a szocializmusban megszűnik mindennemű személyi tulajdon. A szocializmus megszünteti a termelőeszközök magántulajdonát, de egyáltalán nem szünteti meg a polgárok személyi tulajdonát.
… A kommunista erkölcs az egyénnek a társadalomhoz, a hazához és az emberiséghez való új viszonyát, az embernek embertársaihoz való új viszonyát fejezi ki. A társadalom iránti kötelességet nem ismerő burzsoá individualizmussal a kommunista erkölcs a kollektivizmus, a társadalom iránti kötelesség elvét, a burzsoá nacionalizmussal és kozmopolitizmussal az igazi hazafiságot és az internacionalizmust, a burzsoá embergyűlölettel a szocialista humanizmust állítja szembe. Az elveknek ez az ellentétessége abból fakad, hogy a burzsoá erkölcs a magántulajdon és a kizsákmányolás fenntartásának és megszilárdításának vágyából indul ki, a kommunista erkölcs ezzel szemben a kizsákmányolás ellen vívott harc, a kommunizmusért vívott harc eszköze.”
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)
A szocializmus győzelme a Szovjetunióban és a kommunista
erkölcs kialakulásának új feltételei

Már említettük, hogy a kommunista erkölcs elvei és normái törvényszerűen következnek a kommunizmusért vívott harc feltételeiből, s hogy a győztes szocializmus országában az erkölcs magasabb fejlődési fokot ért el. Ezért mielőtt még rátérnénk a kommunista erkölcs alapelveinek elemzésére, jellemeznünk kell a kommunista erkölcs kialakulásának a szocializmus győzelme folytán létrejött néhány fontos feltételét.

A marxizmus megalapítói harcoltak a szocializmusról alkotott hibás, utópista elképzelések ellen, melyek szerint az embereknek, mielőtt hozzáfognának az új társadalom megteremtéséhez, meg kell tisztulniuk a régi társadalom szennyétől, a kizsákmányoló rendben beléjük rögződött szokásoktól stb. A párt a harc új feltételei között szétzúzta az opportunisták („ökonomisták”, mensevikek, „vperjodisták” stb.) nézeteit, akik szerint a proletariátusnak még a burzsoá társadalom méhében meg kell érnie eszmeileg és erkölcsileg annyira, hogy „tiszta kézzel” foghasson hozzá az új társadalom építéséhez. Lenin azt írta, hogy csak a kizsákmányolok hatalmának következetes, éles osztályharcban való megdöntése után „valósítható meg ténylegesen a dolgozók és kizsákmányoltak legszélesebb tömegeinek felvilágosítása, nevelése, szervezése a proletariátus körül, a proletariátus befolyása és vezetése alatt, megszabadításuk a magántulajdon által létrehozott önzéstől, szétforgácsoltságtól, gyarlóságoktól és gyengeségektől, ezeknek a tömegeknek a szabad dolgozók szabad szövetségévé változtatása”1.
1 Lenin Művei. 31. köt. Szikra 1951. 183. old.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom a kizsákmányolok hatalmának megdöntésével és a proletárdiktatúra megteremtésével létrehozta a szocializmus építésének és az emberek szocialista szellemű átnevelésének döntő előfeltételét. Lenin arra tanít, hogy a szocializmust azzal az emberanyaggal kell építenünk, amely a múltból maradt ránk, vagyis olyan emberekkel, akiket megrontott a kizsákmányolás évszázados, évezredes uralma. Az a nevelés azonban, melyet a kapitalizmus nyújtott a munkásoknak, nemcsak rossz irányban hatott rájuk, hanem meg is edzette őket a harcra, alkalmassá tette arra, hogy fegyelmezetten és szervezetten, önfeláldozóan és hősiesen szolgálják a nagy célt — az új társadalom megteremtését.

Az új társadalom születése és az új emberek kialakulása a proletárdiktatúrában éles osztályharc közepette megy végbe, melyet a munkások és a parasztok vívnak a régi társadalom erői és hagyományai ellen, a burzsoá ideológia és annak hordozói ellen. Az Októberi Forradalom után a szocialista szektor mellett, amely kezdettől fogva vezető szerepet játszott a Szovjetunió gazdaságában, megvolt és döntő helyet foglalt el a kisárutermelő szektor, s továbbra is megvolt a kapitalista szektor. Ezeknek az alapvető gazdasági szektoroknak a következő osztályok feleltek meg: a szocialista szektornak a munkásosztály, a kapitalista szektornak a burzsoázia, a kisárutermelő szektornak a parasztság. A fejlődő szocialista szektor volt az a gazdasági alap, amelyen fejlődésnek indulhatott és megszilárdulhatott a kommunista erkölcs. Ám a szocialista szektor az első időkben még nem volt uralkodó, az iparban még ott voltak a tőkés elemek, a falun pedig a tengernyi apró egyéni gazdaság. A munkásosztály, miközben állandóan erősítette szövetségét a parasztsággal és vezette a parasztságot, megteremtette a kisárutermelő szektor szocialista szektorrá való átalakításának és a kapitalista szektor teljes felszámolásának feltételeit.

A párt és a szovjet kormány hosszú évekig tartó nagy szervező munkát végzett a hatalmas szocialista ipar megteremtése, a falusi szövetkezeti mozgalom fejlesztése, a város és a falu termelési kapcsolatainak kialakítása terén, hogy megoldja ezt a feladatot, amely a burzsoázia megdöntését követően egyike volt a legnehezebb feladatoknak.

E feladat megoldásánál a párt abból a lenini útmutatásból indult ki, hogy jóllehet a parasztok tele vannak egyéni gazdaságukból fakadó kispolgári előítéletekkel, amelyek a burzsoáziához kötik őket, a proletariátus maga köré tömörítheti és az új társadalom építésére mozgósíthatja a parasztság zömét. A parasztoknak mint dolgozóknak az alapvető érdekei egybeesnek a munkásosztály, a szocializmusért vívott harc érdekeivel.

A párt azt tartotta, hogy a munkásosztály megnyerheti még a polgári előítéletekkel, polgári nézetekkel megfertőzött régi értelmiség jelentős részét is. A munkásosztály, szervezettsége, fegyelme, a nagy néptömegek körében kivívott erkölcsi tekintélye folytán szolgálatába tudja állítani ezt az értelmiséget. Ezért hangsúlyozta Lenin, hogy bár a kommunista társadalmat hihetetlenül nehéz olyan emberekkel felépíteni, akiket megrontottak a burzsoá társadalmi viszonyok, mégis ez az emberanyag proletárdiktatúra esetén biztosítja az új társadalom felépítésének lehetőségét és eredményességét.

A tömegek kommunista nevelése szerves részét alkotja a szocialista építőmunkának és a megdöntött, de még hosszú ideig meg nem semmisített burzsoázia elleni harcnak. A kommunista nevelés legfőbb feladata, mint Lenin tanította, annak elősegítése, „hogy leküzdhessük a régi szokásokat és erkölcsöket, amelyeket a régi rendtől örököltünk, a tulajdonosi erkölcsöket és szokásokat, amelyek keresztül-kasul áthatják a tömegek zömét”2.
2 Lenin Művei. 31. köt. 376. old.

Csak a Kommunista Párt tűzhetett maga elé ilyen, méreteit és megvalósításának nehézségeit tekintve egyaránt hatalmas feladatot — az ember szellemi arculatának megváltoztatását, az új erkölcsi tulajdonságok kialakítását. És a párt nemcsak kitűzte, hanem sikeresen meg is oldotta ezt a feladatot.

A szocializmus építéséért vívott harc nem választható el azoknak a gigászi nehézségeknek a leküzdésétől, melyeket egyrészt az országon belüli ellenséges erők ellenállása, másrészt a nemzetközi burzsoáziának a szocialista építés meghiúsítására irányuló kísérletei idéznek elő. E harc folyamán mindinkább növekszik a tömegek politikai öntudata, aktivitása, munkalendülete, s mind szorosabban zárkóznak fel vezetőjük és irányítójuk, a nagy Kommunista Párt mögé. Az az eszmei harc, melyet a párt a leninizmus ellenségei ellen vívott, s melynek során szétzúzta a trockistákat, buharinistákat, burzsoá nacionalistákat stb., óriási jelentőségű volt a munkásosztály és a dolgozó tömegek politikai és erkölcsi nevelése szempontjából. A Kommunista Párt hatalmas érdeme, hogy feltárta a nép előtt a szocializmusért vívott harc világos távlatait, megszilárdította a győzelembe vetett hitét, a szocialista építés útján tornyosuló akadályok leküzdésére irányuló akaratát.

Míg azonban voltak az országban kizsákmányoló osztályok, míg a szovjethatalom két különböző gazdasági alapon nyugodott (szocialista ipar a városban, egyéni gazdaság a falun), a dolgozó tömegek kommunista szellemű nevelése az elért óriási sikerek ellenére is komoly akadályokba ütközött. A városi és falusi tőkés elemek révén megvolt a társadalmi bázis a burzsoá erkölcs fenntartásához és ápolásához. A kisárutermelők tömege is a burzsoá erkölcs táptalaja volt. A kisárutermelők, írta Lenin, „a proletariátust minden oldalról a kispolgáriság levegőjével veszik körül, átitatják vele, demoralizálják vele a proletariátust, aminek következtében a proletariátus soraiban állandóan kiújul a kispolgári gerinctelenség, szétforgácsolódás, individualizmus, az átmenet a lelkesedésből a csüggedésbe”3. Ehhez járul még a kapitalista környezet, e környezetnek bizonyos társadalmi rétegekre gyakorolt hatása.
3 Lenin Művei. 31. köt. 30. old.

A dolgozó tömegeknek a kommunista erkölcs szellemében történő átneveléséhez szükséges gazdasági alapok csupán akkor jöttek létre, amikor a munkásosztály, betöltve szervező szerepét, a párt vezetésével győzelemre vitte a szocializmust az egész népgazdaságban, felszámolta a tőkés elemeket a városban és a falun egyaránt. Ekkor a szovjet állam fejlődésének új, második szakaszába lépett, amikor is elhalt a kizsákmányolok elnyomásának funkciója, előtérbe került és fejlődésnek indult a szovjet állam gazdasági-szervező és kulturális-nevelő tevékenysége. Létrejött a szocialista alap, s ettől kezdve teljes mértékben érvényesülhetett a szocializmus gazdasági alaptörvénye, amely szerint a legfejlettebb technika alapján szüntelenül növelni és tökéletesíteni kell a szocialista termelést, az egész társadalom állandóan növekvő anyagi és kulturális szükségleteinek maximális kielégítése érdekében. A párt és a szovjet állam, tevékenységük során mindig a társadalmi fejlődés objektív törvényeiből, a szocializmus gazdasági alaptörvényének érvényesüléséből indulnak ki. A szocializmus kedvező feltételeket teremtett a kommunista erkölcs fejlődése számára azáltal, hogy 1) megszüntette az embernek ember által való kizsákmányolását, 2) felemelte a dolgozók anyagi és kulturális színvonalát, 3) megteremtette a nép erkölcsi és politikai egységét, felvirágoztatta a népek barátságát és a szovjet hazafiságot, 4) kibontakoztatta a szovjet demokratizmust.

***

A szovjet társadalom gazdasági alapját a szocialista termelési viszonyok alkotják, amelyek a kizsákmányolástól mentes emberek szocialista szellemű kölcsönös segítségnyújtásának és elvtársi együttműködésének viszonyai. Ezek a viszonyok azt a tényt juttatják kifejezésre, hogy nincsenek többé termelőeszközökkel rendelkező kizsákmányolok, sem a kizsákmányolok vagyonának gyarapítása érdekében dolgozó kizsákmányoltak. A termelőeszköz és a munkaerő nem áru, nem adásvétel tárgya többé. A szocialista társadalom tagjai nem a kizsákmányolok számára, hanem önmaguk, az egész társadalom javára dolgoznak.

A szocializmus nem ismer különbséget szükséges és többletmunka között, hiszen a munkások, a parasztok, az értelmiségiek, az összes dolgozók munkájának gyümölcse egyedül őket magukat illeti, és egyrészt személyi szükségleteik kielégítését, másrészt a termelés bővítését, a közoktatás, az egészségvédelem stb. fejlesztését, tehát végső soron ugyancsak a dolgozók igényeinek kielégítését szolgálja.

A kizsákmányolás megszüntetésével kiküszöbölődik a dolgozók demoralizálódásának legmélyebb forrása, az az ok, amely kifejlesztette a dolgozókban azt a törekvést, hogy „akár csalással is, de kibújjanak a kizsákmányolás alól, akár egy pillanatra is, de meneküljenek, szabaduljanak az utált munkától. . .”4
4 Lenin Művei. 26. köt. Szikra 1952. 426. old.

Míg a kapitalizmusban a munkás van a termelésért, a szocialista társadalomban a termelés van a munkásért, az emberért. A szocializmusban a munkás megszűnik a gép függvénye lenni. A gépek és munkapadok mellett végzett munkája a technika fejlődésének, a műszaki és kulturális színvonal emelkedésének arányában mindinkább alkotó jellegűvé válik, a kéz és az agy munkája egyesül, s ez egyre nagyobb ismereteket tesz szükségessé. A gép a szocializmusban nem arra szolgál, hogy vért és verejtéket sajtoljon ki a dolgozóból, nem kínzóeszköz többé, nem okoz lépten-nyomon balesetet. A szocializmusban a gép a munkás kímélését, munkájának megkönnyítését szolgálja. Ezért a Szovjetunióban a munkások szívesen használják a gépeket, örülnek a technika fejlődésének, s maguk is elősegítik azt.

A termelőeszközök magántulajdona elválasztja egymástól az embereket, ellenségeskedést és bizalmatlanságot szül. A tőkés termelési viszonyok között a dolgozók termelési kollektívában való egyesülése nem maguktól a termelőktől, hanem a tőkétől indul ki, amely, Marx szavai szerint, összeköti és együtt tartja őket. De a nem önként vállalt, kényszerből végzett munka sohasem válhat igazi alkotó tevékenységgé. A tőke, amikor profitszerzés céljából egyesíti a munkásokat, egyben elősegíti, hogy a proletariátus osztállyá egyesüljön a tőke elleni harc érdekében.

A szocialista termelési mód, mint a marxizmus tanítja, olyan társadalmi kapcsolatot teremt, melyben a dolgozók nem ismernek semmiféle igát és semmilyen hatalmat, kivéve saját egyesülésük hatalmát. Csak az elvtársi együttműködés és a kölcsönös segítségnyújtás által egybefűzött, kizsákmányolást nem ismerő és önmaguk számára munkálkodó dolgozóknak ez a szabad egyesülése teremti meg a lehetőséget ahhoz, hogy igazán kibontakozzék az egyes dolgozók és az egész kollektíva kezdeményezése, alkotó készsége.

A szocializmus azzal, hogy megszüntette a társadalmi munka termékeinek tőkés kisajátítási formáját, és a munkának közvetlenül társadalmi jelleget adott, kiküszöbölte az egyén és a társadalom közötti antagonizmust, amely a kizsákmányoló társadalom egész története során fennállt.

Ott, ahol a termelőeszközök társadalmi (állami vagy szövetkezeti-kolhoz) tulajdonban, a használati tárgyak pedig személyi tulajdonban vannak, nincs talaja az egyén és a társadalom közötti antagonizmusnak. Az egyéni érdek már nem a mások rovására meggazdagodni akaró tulajdonos önző érdeke. A társadalmi érdek helyét nem foglalja el a nép érdekeinek megkárosítására törekvő kizsákmányoló kisebbség érdeke. A szocializmus elvében — amely kimondja, hogy mindenki munkája, annak mennyisége és minősége szerint részesüljön a termelt javakból — az egyéni és a társadalmi érdek összhangjának a társadalom által elért első foka jut kifejezésre, amely már megszüntette az egyén és a társadalom közötti régi antagonizmust.

A szocializmusban az egyéni munka és az egyéni képességek határozzák meg a dolgozónak a társadalomban elfoglalt helyzetét. Minél jobban dolgozik valaki, minél többet termel, annál többet kap munkájáért, annál magasabb helyet foglal el a társadalomban, annál nagyobb tiszteletben és megbecsülésben részesül. A szovjet társadalom tagjai a munkában nemcsak egyéni szükségleteik kielégítésének eszközét látják, hanem a munkát egyszersmind társadalmi, állami jelentőségű feladatnak is tekintik.

Ahhoz, hogy teljes mértékben kielégíthessük a dolgozók anyagi és kulturális szükségleteit, s minden téren fejleszthessük képességeiket, fejlesztenünk kell a szocialista társadalmat, fel kell virágoztatnunk gazdaságát és kultúráját. A Szovjetunióban valóság lett, amit Marx és Engels előrelátott, hogy tudniillik a jövő társadalma nem szünteti meg a munka termékeinek egyéni kisajátítását, hanem csak ennek a kisajátításnak nyomorúságos formáját; hogy ez a társadalom megszünteti a lehetőségét annak, hogy valaki egyéni kisajátítás útján idegen munkát igázzon le; hogy ez a társadalom feltételezi tagjainak változatos és sokoldalú szükségleteit, s e szükségletek lehető legteljesebb kielégítését.

Malenkov a XIX. pártkongresszuson mondott beszámolójában leleplezte a szocializmus ellenségeinek rágalmait, akik olyan rendszernek tüntetik fel a szocializmust, amely elnyomja az egyéniséget, s ezeket mondotta: „Bebizonyosodott, hogy éppen a szocialista rendszer biztosította az egyéniség felszabadulását, az egyéni és kollektív alkotó munka felvirágzását, hogy ez a rendszer teremtette meg a néptömegekben szunnyadó tehetségek és képességek mindenirányú kifejlődésének feltételeit”5.
5 Az SZKP XIX. kongresszusának anyaga. 2. kiad. Szikra 1953.82. old.

A szovjet ember tisztán látja munkájának társadalmi jelentőségét, jól tudja, hogy ő a termelés gazdája. E körülmény folytán óriási mértékben megnőtt és minőségileg megváltozott a munkának — az egész társadalom erkölcsi alapjának — nevelő szerepe.

A régi társadalomra jellemző kényszerből végzett munka iskolája csak arra lehetett és csak arra volt alkalmas, hogy türelmes és fásult embereket neveljen, akik el tudják viselni a nélkülözéseket és a szerencsétlenségeket. De a kényszerből végzett munka iskolája nem alakíthatta ki az emberekben a munkaszeretetet, nem tudta beléjük oltani, hogy a munkát becsület dolgának tartsák. A rabszolga átoknak tekintette a munkát, a jobbágy „bűnnek” tartotta, hogy ugyanolyan jól dolgozzon az urasági földön, mint saját parcelláján, amely biztosította számára a létfenntartás lehetőségét. A kapitalizmusban a munkás csupán eszközt lát a munkában, amely lehetővé teszi, hogy azokban az órákban, amikor ledobhatja magáról a robotmunka terhét, saját életét élhesse.

Az elnyomáson alapuló társadalomban a dolgozók számára a munka, minthogy csak kényszerből végzik, súlyos teher, noha természetüktől fogva megvan bennük a munka szeretető és a naplopás gyűlölete. És hogy az emberek olykor még a kényszerű munka súlyos feltételei között is olyan „lángoló lelkesedéssel” tudtak dolgozni, amilyenről Gorkij ír „Az én egyetemeim”, az „Itáliai mesék” és más műveinek a kollektív munkáról szóló részeiben, ez csupán azt bizonyítja, hogy az emberekben kipusztíthatatlanul él a szabad alkotó munkára való törekvés. Ez a törekvés csak a szocializmusban valósul meg.

A szocialista munka iskolája kineveli az új társadalom építőjét, aki szereti szabad munkáját, tudja, hogy ez a munka a népet, a hazát, a kommunizmus ügyét szolgálja. A kizsákmányolástól mentes munka megteremti az alkotásnak azt a pátoszát, amelynek oly ragyogó megnyilvánulásaival találkozhattunk a népgazdasági tervek teljesítéséért folytatott harcban. A szocialista munka nem szórakozás, és soha nem is lesz az. Ez a munka komoly erőfeszítést igényel, de lehetővé teszi a dolgozó alkotó képességeinek kibontakozását, ami a szocialista társadalomnak létfontosságú érdeke, és amihez a társadalom minden feltételt megteremt (ösztönzi a technika fejlesztését, gondoskodik a munkások szakképzettségének növeléséről, anyagi jólétük fokozásáról stb.).

A szocialista munka egyszersmind nagyszerű iskolája a kollektivizmusnak, a kölcsönös segítségnyújtásnak és az együttműködésnek, iskolája a fegyelemnek, a szervezettségnek, a kitartásnak, a helytállásnak, a bátor kezdeményezésnek.

A munkások kollektivizmusa, mely a múltban a kizsákmányolás igájának lerázásáért folytatott közös harcban nyilvánult meg, most magasabb fokra emelkedett, s a munkalendületben, a dolgozók szocialista versenyében jut kifejezésre. A régi társadalom csak az embertelen konkurencia formájában ismerte a versenyt, amelyben az „ember az embernek farkasa” elv öltött testet. A szocializmus a leghumánusabb formában, a dolgozók elvtársi együttműködésének és kölcsönös segítségnyújtásának alapján szervezi a versenyt. A szocialista verseny éppen az a forma, amely kifejezi ezt az együttműködést és kölcsönös segítségnyújtást, amely megszünteti a munkával kapcsolatos individualista hagyományokat, és kialakítja a munkához való új, szocialista viszonyt. Lenin már a szocialista verseny első megnyilvánulásaiban, a kommunista szombatokban olyan fordulatnak a kezdetét látta, „amely nehezebb, mélyrehatóbb, alaposabb, döntőbb jelentőségű, mint a burzsoázia megdöntése, mert ez a magunk renyhesége, fegyelmezetlensége, kispolgári önzése fölötti győzelmet jelenti, győzelmet jelent azokon a szokásokon, amelyeket az átkozott kapitalizmus hagyott örökségül a munkásnak és parasztnak”6.
6 Lenin Művei. 29. köt. Szikra 1953. 417. old.

Az új erkölcsi normák közvetlenül a termelés gazdáivá, az államhatalom birtokosaivá lett tömegek új életfeltételeiből születtek.

Az ezt követő esztendőkben a szocialista építőmunka eredményei alapján, különösen a szovjet ipar nagyarányú technikai fejlődése s a munkások műszaki és kulturális színvonalának emelkedése (egyre több munkás közelítette meg a műszaki értelmiség színvonalát) következtében a szocialista verseny az iparban tömeg jelenséggé vált, és minőségileg új formát öltött. Míg a kommunista szombatokban a régi, gyakran özönvíz előtti technika alapján álló öntudatos dolgozók lelkesedése nyilvánult meg, a szocialista verseny, mai fejlett formájában, a korszerű technikára, a munkások hallatlanul megnövekedett szakképzettségére támaszkodik, s éppen ezért jóval magasabb követelményeket támaszt a dolgozókkal szemben. A verseny az a szocialista módszer, melynek segítségével megszervezhetjük a dolgozó milliók munkaaktivitását, mégpedig nemcsak a városban, hanem — a kolhozrend győzelme után — a falun is. A szocialista verseny feltételezi a dolgozók anyagi érdekeltségét munkájuk eredményében s a munka termelékenységének emelésében. Ugyanakkor arra neveli a dolgozókat, hogy a munkát az egész nép érdekeit szolgáló feladatnak tekintsék, fejleszti bennük a társadalmi kötelességtudatot s azt a készséget, hogy az ország közös feladatai érdekében leküzdjék a nehézségeket. „A munka becsület dolga” — ez a tétel erkölcsi magatartásbeli szabállyá vált minden öntudatos munkás és kolhozparaszt számára, olyan szabállyá, melyet törvényként rögzít a Szovjetunió Alkotmánya.

***

A szocializmus országának nagy vívmánya, hogy megszüntette a munkanélküliséget, az ínséget és a nyomort, a tőkés kizsákmányolásnak ezeket az elmaradhatatlan velejáróit, amelyek demoralizálták a dolgozókat, s ezreket kergettek „a züllés, a korrupció, a bűnözés útjára, olyannyira, hogy még emberi mi voltukról is megfeledkeztek…”7
7 Lenin Művei. 26. köt. 426. old.

A szocializmus megsemmisítette a bűnözésnek és a demoralizálódásnak ezt a legfőbb forrását. A Szovjetunióban végbement szocialista forradalom, eltérően minden addigi forradalomtól, a szabadsággal együtt anyagi javakat is adott a népnek, biztosította a jómódú és kulturált élet lehetőségét. A szocializmusban a termelés kizárólagos célja a dolgozók anyagi és kulturális színvonalának emelése, s ebben rejlik a szocialista rend döntő fölénye a tőkés renddel szemben. A dolgozók csak a szocializmus országában tapasztalhatják, hogy minél termelékenyebb munkát végeznek, annál magasabb lesz életük anyagi és kulturális színvonala.

A szovjet nép anyagi és kulturális életszínvonalának emelése terén elért eredményeket ékesszólóan bizonyítja például a nemzeti jövedelem alakulása. A Szovjetunió nemzeti jövedelme — a szovjet nép jólétének ez a rendkívül fontos mutatója — 1952-ben két és félszerese volt az 1945. évi színvonalnak, s míg a tőkés országokban a nemzeti jövedelemnek több mint a felét a kizsákmányoló osztályok sajátítják ki, a Szovjetunióban a nemzeti jövedelem teljes egészében a dolgozóké, háromnegyed része közvetlenül a dolgozók anyagi és kulturális szükségleteinek kielégítését célozza. Az Egyesült Államokban a közszükségleti cikkek ára a háború előtti színvonalhoz képest két-háromszorosára, Angliában pedig több mint kétszeresére emelkedett, a Szovjetunióban ezzel szemben rendszeres árleszállításokat hajtanak végre, s az árszínvonal egyre közeledik a háború előtti színvonalhoz, sőt számos fontos árucikk tekintetében már el is érte az 1940. évi színvonalat. A munkások és az alkalmazottak reálbére az ötödik ötéves terv első három esztendejében 30,5%-kal, a munkások, alkalmazottak és kolhozparasztok együttes jövedelme pedig 34%-kal emelkedett.

A munkások és alkalmazottak számbeli növekedése, a társadalombiztosítás és a szociális ellátás nagyarányú fejlődése, a közszükségleti cikkek árának rendszeres leszállítása, a rohamosan növekvő lakásépítkezés, az iskolák, technikumok, főiskolák, óvodák és bölcsődék számának emelkedése, az egész lakosságra kiterjedő orvosi ellátás és még sok-sok egyéb tény meggyőzően bizonyítja, hogy a szovjet nép anyagi jóléte és kulturális színvonala mind magasabb fokra emelkedik. Nem mehetünk el szó nélkül a mellett az óriási jelentőségű tény mellett, hogy a Szovjetunió különböző típusú iskoláiban ma több mint 57 millióan tanulnak, s hogy az ország már hozzákezdett a kötelező középiskolai oktatás bevezetéséhez. A párt és a szovjet állam azt a feladatot tűzte maga elé, hogy kulturálttá és műveltté tegyen minden munkást, minden parasztot.

Míg a kapitalista országokban a népesedés csökkenő tendenciát mutat, a Szovjetunióban a nép anyagi és kulturális színvonalának emelkedése folytán nagymértékben csökkent a halálozási arányszám. 1953-ban a halandóság 1927-hez viszonyítva több mint 50%-kal, 1913-hoz viszonyítva pedig több mint kétharmadával csökkent, s ma alacsonyabb, mint az Egyesült Államokban, Angliában és Franciaországban.

A szovjet ember javáról, anyagi és kulturális szükségleteinek kielégítéséről való gondoskodás szelleme hatja át a XIX. pártkongresszus határozatait és az azt követő párt- és kormányhatározatokat. A Szovjetunió Kommunista Pártja arra törekszik, hogy a munkások, a kolhozparasztok és az értelmiségiek egyre jobb sorban éljenek, s ezért következetesen fejleszti a nehézipart, az egész népgazdaság vezető erejét, a népjólét állandó növekedésének, a nagy Szovjetunió erejének és védelmi képességének forrását.

A párt a nehézipar további fejlesztése alapján harcot indított a mezőgazdaság rohamos fellendítéséért, a közszükségleti cikkek termelésének bővítéséért.

A párt a dolgozók anyagi jólétének növeléséről való gondoskodás során különösen nagy jelentőséget tulajdonít a közélelmezés megjavításának, „hogy elérjük az élelmiszerek fogyasztásának olyan színvonalát, amely az egészséges ember mindenoldalú, harmonikus fejlődéséhez szükséges, tudományosan megalapozott élelmezési normákból indul ki”8.
8 Hruscsov. A Szovjetunió mezőgazdaságának továbbfejlesztését szolgáló intézkedésekről. Szikra 1953. 9 — 10. old.

Aligha kell bizonyítani, hogy soha még a történelemben egyetlen kormányzó párt, egyetlen kormány sem tűzte maga elé ezt a végtelenül humánus feladatot, amely az emberről való gondoskodás nagyszerű bizonyítéka. A Szovjetunió Kommunista Pártja nemcsak kitűzte ezt a feladatot, hanem kijelölte azokat a gyakorlati intézkedéseket is, amelyek e feladat lehető legrövidebb időn belüli megvalósításához szükségesek.

A szovjet ember, akinek nem kell rettegnie attól, hogy elveszti állását és betevő falatját, bizakodóan tekint a jövőbe. Minden oka megvan arra, hogy jókedvű, életvidám legyen, s készen álljon minden nehézség leküzdésére azon az úton, amely szocialista hazájának még szebb, még boldogabb jövőjéhez vezet. A szovjet ember nem érzi és nem is érezheti magát magányosnak, kitaszítottnak, kétségbeesettnek, hiszen ezek az érzések csak a tőkés társadalom magukra hagyott embereinél indokoltak. Ez a körülmény fokozza a szovjet ember önérzetét, szorosabbra fűzi őt a közösséggel, s munka-hőstettekre lelkesíti.

A szovjet szocialista kultúra fejlesztése azt jelenti, hogy emelni kell a lakosság műveltségi színvonalát, fejleszteni kell a dolgozók fizikai és szellemi képességeit, szilárd eszmei alapot kell adni az embereknek, s a kommunizmus, a szocialista haza iránti határtalan odaadásra kell nevelni őket. A szovjet kultúra igazi humánus tulajdonságokat alakít ki az emberekben, kigyomlálja belőlük mindazt, ami a régi társadalom kegyetlen hagyományaiból megmaradt, s arra neveli őket, hogy gyűlöljék az ember mindennemű elnyomását, mindennemű leigázását. A szocialista humanizmus, mely az egész szovjet kultúrát jellemzi, a legmagasabbrendű humanizmus. Ez a humanizmus a néptömegek felszabadító mozgalmában és különösen a proletariátusnak a tőkés rabság elleni harcában gyökerezik. De az emberről való gondoskodás, az emberi jogok és az emberi méltóság tiszteletben tartása csak olyan társadalomban lehet a magatartás általánosan elfogadott elve, ahol az emberek között baráti együttműködés áll fenn, ahol nincsenek kizsákmányoló osztályok, ahol a párt és az állam legfőbb gondja az emberek jóléte és boldogsága.

***

A szocializmus győzelme és a kizsákmányoló osztályok felszámolása nyomán megváltozott a munkások és a parasztok társadalmi és gazdasági helyzete. A szovjet munkásosztály egészen új osztállyá vált, megszabadult a kizsákmányolástól s az egész néppel együtt tulajdonosa lett a termelőeszközöknek. Teljesen megváltozott a szovjet parasztság is, amely ugyancsak kizsákmányolók nélkül építi életét a közös munka és a közös tulajdon alapján. A szocializmus építése során kifejlődött a teljesen új, szovjet értelmiség, mely a munkások és a parasztok soraiból került ki, és velük együtt építi az új társadalmat.

A szocializmus győzelme nyomán megszűnt az ellentét a város és a falu, a fizikai és a szellemi munka között. Ezzel megszűnt az az évszázados bizalmatlanság is, melyet a falu a várossal szemben táplált, megszűnt a bizalmatlanság, melyet a fizikai munkások a szellemi munka emberei — az értelmiségiek iránt éreztek. A munkás-paraszt szövetség legyőzhetetlen erővé vált. A munkásoknak, a parasztoknak és az értelmiségieknek a szocializmus építésében tanúsított baráti együttműködése óriási jelentőségű a kommunizmusért vívott további harc, a dolgozók kommunista nevelése szempontjából.

A szocializmus egyik legnagyobb vívmánya, hogy felszabadította a nőt, akire a kapitalizmusban kettős elnyomás nehezedett: elnyomta őt egyfelől a tőke, másfelől a férfi hatalma. A szocialista forradalom felszabadította a nőt, egyenjogúvá tette, biztosította számára a társadalmi megbecsülést. A tőkés társadalomban a nőknek és a gyermekeknek a termelésbe való bevonása, ami egyenlővé teszi és önállósítja a munkáscsalád tagjait, egyszersmind „a pusztulás és a rabság pestises forrása”, a szocializmusban viszont a mindkét nemhez tartozó munkásoknak és a serdülőknek a termelésben végzett közös munkája — amint azt Marx előre megmondotta — „az emberi fejlődés forrása”. A szocialista rend, a történelemben először, minden feltételt megteremtett ahhoz, hogy a nő alkotó ereje az emberi tevékenység valamennyi területén — a termelésben, a tudomány és a kultúra terén, a különböző társadalmi szervezetekben egyaránt kibontakozhassék. Egyetlen országban sem teszik meg még egy kicsiny hányadát sem annak, amit a szovjethatalom tett a nő felszabadítása, igazi egyenjogúsítása érdekében. A párt és az állam rendszeres intézkedéseket tesz annak érdekében, hogy a háztartási munkák gépesítése, a közétkeztetés fejlesztése, félkész ételek gyártása stb. útján megszabadítsa a nőket a háztartás gondjaitól. Sehol a világon nem gondoskodik úgy az állam az anyákról, mint a Szovjetunióban. A szovjet család, amely megszabadult a magántulajdonosi viszonyok megnyomorító hatásától, s amelyet az állam figyelme és gondoskodása vesz körül, mind a házastársak, mind pedig a szülők és gyermekek viszonyát tekintve igazi emberi kapcsolatokra épül. A kolhozrend különösen jelentős változásokat hozott a parasztasszonyok életébe. A háztartási munkáktól agyongyötört, elnyomott parasztnők csak a kolhozrendben válhattak teljesen egyenjogúakká a férfiakkal, kapcsolódhattak be a közéletbe, válhattak a munka hőseivé.

A szocializmus megnyitotta az ifjúság előtt a művelődés kapuját. A szovjet ifjúság nem ismeri a kizsákmányolást és az elnyomást, nem ismeri a munkanélküliség demoralizáló hatását, a félelmet a tőke „dzsungel-törvényeitől”, amelyek oly romboló hatással vannak az ifjúságra a burzsoá országokban. A szocializmus országának ifjúsága állandóan gyarapítja ismereteit, hogy építhesse a kommunizmust, s a tanulás és a gyakorlati munka során olyan tulajdonságokra tesz szert, melyek alkalmassá teszik arra, hogy folytassa és betetőzze az idősebb nemzedék által megkezdett hatalmas építőmunkát. A párt az ifjúságot a Komszomol útján neveli, amely arra hivatott, hogy előkészítse az új nemzedéket a kommunista társadalom építésére. A Komszomol nevelőmunkájának célja, hogy új dolgozókat, új kádereket, új harcosokat adjon a gazdaság és a kultúra valamennyi ága számára. E nevelőmunka során állandóan szem előtt tartja Leninnek 1920-ban, a Komszomol III. kongresszusán adott alapvető jelentőségű útmutatását: „Az Ifjúsági Szövetség tagjának lenni annyit jelent, hogy úgy végezzük dolgunkat, hogy munkánkat, erőnket a közérdeknek szenteljük. Ez a kommunista nevelés lényege”9.
9 Lenin Művei. 31. köt. 300 — 301. old.

A szovjet társadalom nagy vívmánya, hogy megváltozott a Szovjetunió népeinek erkölcsi-politikai arculata. A lenini— sztálini nemzetiségi politika az Októberi Forradalmat követő időszakban arra irányult, hogy felszámolja a cárizmus idején elnyomott népek gazdasági és kulturális elmaradottságát, biztosítsa számukra az orosz nép segítségét, erősítse a népek közötti barátságot a szocializmusért vívott közös harcban.

A lenini—sztálini nemzetiségi politika következetes megvalósítása megszüntette a cárizmus által elnyomott népek gazdasági, politikai és kulturális elmaradottságát, megszüntette a határvidékeken és az Oroszország szívében élő népek közötti egyenlőtlenséget. A burzsoá nemzetek romjain keletkezett új, szocialista nemzetek a szocializmus sikerei nyomán megerősödtek, és hasonlíthatatlanul egységesebbek és életképesebbek, mint bármelyik burzsoá nemzet. A szocialista nemzeteket egységbe kovácsolja a kölcsönös bizalom, a kölcsönös segítségnyújtás és a barátság, s ez a légkör biztosítja a nagy erőt adó szovjet hazafiság és a proletár nemzetköziség szabad fejlődését.

Így hát a szocializmusban a munkásosztály, a parasztság és az értelmiség társadalmi és gazdasági helyzetének gyökeres megváltozásával együtt megváltozott erkölcsi-politikai arculatuk is, új erkölcsi tulajdonsággal rendelkező emberek jelentek meg, férfiak és nők, felnőttek és fiatalok, különböző nemzetiségű emberek — valamennyien az egységes szocialista család tagjai.

A párt és a szovjethatalom a dolgozó tömegeket a szocializmus építésére mozgósítja, s egységbe kovácsolja az emberek millióinak akaratát. Ez az akarategység ma a nép erkölcsi-politikai egységében testesül meg, amely a szovjet hazafiság és a népek barátsága mellett a szovjet társadalom fejlődésének egyik hajtóereje.

A szovjet társadalomnak a szocializmus győzelme és a kizsákmányoló osztályok felszámolása következtében elért erkölcsi-politikai egysége hatalmas vívmány. Ilyen egység nem lehetséges egy ellenséges osztályokra szakadt társadalomban, ilyen egység csak a szovjet társadalomban lehetséges, ahol a termelőeszközök a nép tulajdonában vannak, ahol nincsenek kizsákmányoló osztályok, ahol a munkások, a parasztok és az értelmiségiek a baráti együttműködés szellemében élnek és dolgoznak. A nép erkölcsi-politikai egysége elválaszthatatlan a szovjet hazafiságtól és a népek barátságától, hiszen a társadalom e hajtóerői a Szovjetunió Kommunista Pártja által vezetett nép egységét fejezik ki. Az erkölcsi-politikai egység kifejezésre juttatja, hogy pártunk és szocialista államunk politikáját az egész nép támogatja, hogy a nép a marxista—leninista pártban és annak politikájában korunk eszét, lelkiismeretét és becsületét látja. A nép erkölcsi-politikai egysége kifejezésre juttatja a marxista—leninista ideológia diadalát, azt a tényt, hogy ez az ideológia, amellyel egyetért az egész szovjet nép, az élet minden területén uralkodik, és hatalmas fegyvere az emberek kommunista nevelésének. A nép erkölcsi-politikai egysége azt is kifejezi, hogy a nép a kommunista erkölcs elveit a szovjet ember legfőbb magatartásbeli elveinek tekinti. A szovjet hazafiság, a szovjet nép ideológiájának és erkölcsének e rendkívül fontos elve, kifejezésre juttatja, hogy a nép mélységes odaadással szolgálja szocialista hazáját, annak társadalmi és államrendjét, kész minden erejével növelni hatalmát, s akár élete árán is megvédeni függetlenségét. A szovjet hazafiság alapja a népek barátsága, az egyes népek nemzeti hagyományainak és a Szovjetunió közös érdekeinek összeegyeztetése, a Szovjetunió népeinek arra irányuló törekvése, hogy barátságban éljenek valamennyi néppel.

Az a tény, hogy a szovjet társadalom fejlődését olyan hajtóerők mozdítják elő, mint az erkölcsi-politikai egység, a szovjet hazafiság és a népek barátsága, arról tanúskodik, hogy a szocializmus győzelme nyomán a nép eszmei és erkölcsi tudatában hatalmas változás ment végbe. Ez a változás abban rejlik, hogy 1) a kommunista erkölcs elvei és normái mögött áll az ezeket létrehozó nép közvéleményének ereje; 2) ezek az elvek és normák éppen ezért maguk is óriási mozgósító, szervező és átalakító erővé váltak, amely meggyorsítja a társadalom előrehaladását a kommunizmus felé.

***

A szocializmus győzelmének egyik legfontosabb eredménye a szovjet demokratizmus felvirágzása, ez pedig az egyéniség kibontakozásának, az ember eszmei és erkölcsi fejlődésének egyik legfőbb forrása.

A győztes szocializmus alkotmányában a legmagasabbrendű demokratizmus, a szocialista demokratizmus ölt testet. A szovjet alkotmány leszögezi, hogy a termelőeszközök társadalmi tulajdona a szovjet rend szent és sérthetetlen alapja, a haza gazdagságának és hatalmának, a dolgozók jómódú és kulturált életének forrása. Ugyanakkor az alkotmány biztosítja az állampolgárok személyes tulajdonjogát munkájukból eredő jövedelmükre és megtakarításaikra, a lakóházra és a háztáji gazdaságra, a háztartási tárgyakra, a személyes szükségleti és kényelmi cikkekre. A Szovjetunió Alkotmánya csapást mért arra a burzsoá rágalomra, mely szerint a szocializmusban megszűnik mindennemű személyi tulajdon. A szocializmus megszünteti a termelőeszközök magántulajdonát, de egyáltalán nem szünteti meg a polgárok személyi tulajdonát.

A Szovjetunió Alkotmánya lerögzíti azokat a jogokat, melyeket a szocialista gazdaság egész rendszere biztosít a dolgozók számára. A szovjet állampolgároknak joguk van a munkára, az üdülésre, a művelődésre, az anyagi ellátásra öregkorukban, valamint betegség és munkaképtelenség esetén. Az alkotmány biztosítja a demokratikus szabadságjogokat és az állampolgárok egyenjogúságát az élet minden területén, biztosítja a szovjet polgárok személyi sérthetetlenségét, lakásuk sérthetetlenségét és a levéltitkot.

A szovjet rend nem tűri az állampolgárok jogainak bármilyen közvetlen vagy közvetett korlátozását, vagy ellenkezőleg, a polgároknak közvetlen vagy közvetett előnyökben való részesítését faji és nemzeti hovatartozásuk alapján. Azok a jogok és szabadságjogok, melyeket a szocialista gazdasági rendszer nemzetiségi és faji hovatartozásra, valamint nemre való tekintet nélkül biztosít az állampolgárok számára, döntő módon elősegítik az egyéniség kibontakozását. A Szovjetunió Alkotmánya egyszersmind meghatározza az állampolgárok alapvető kötelességeit is. A szovjet polgár köteles megtartani a törvényeket, a munkafegyelmet, becsületesen eleget tenni a társadalmi kötelezettségeknek, tiszteletben tartani a szocialista együttélés szabályait, óvni és erősíteni a társadalmi tulajdont, védeni a szocialista hazát.

A Szovjetunióban a munka minden munkaképes polgár kötelessége és becsületbeli ügye. A dolgozók teljesen igazságosnak tartják azt az elvet, hogy „aki nem dolgozik, az ne is egyék”. Az a tény, hogy minden állampolgárnak egyenlő jogai és egyenlő kötelességei vannak, s hogy a munka minden szovjet ember joga és egyben kötelessége is, arról tanúskodik, hogy a Szovjetunióban nincsenek ellenséges osztályok, nincs kizsákmányolás, így tehát nem áll és nem is állhat fenn olyan helyzet, amelyben egyik osztályt a jogok illetik meg, a másikra pedig a kötelességek hárulnak. A szovjet polgároknak a Szovjetunió alaptörvényében megfogalmazott kötelességei egyszersmind a győztes szocializmus országában kialakult kommunista erkölcs alapvető követelményei is. E követelmények betartása becsület dolga, magasztos kötelesség a néppel szemben.

Ezeknek a követelményeknek a Szovjetunió alaptörvényében való lerögzítése szemléltető bizonyítéka annak, hogy e követelmények ma már szorosan hozzátartoznak a nép életéhez. A Szovjetunió Alkotmánya lerögzíti azt, ami már kialakult az életben. Ugyanakkor írásba foglalja azt is, ami a nép életében új, ami fejlődőben van, s ezzel nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ez az új megszilárduljon és véglegesen diadalmaskodjék.

A győztes szocializmus alkotmánya nagy társadalmi megbecsülést biztosít a szovjet polgár számára, fokozza a saját erejébe vetett hitét, és új harcra mozgósít új győzelmek kivívásáért. Ez az alkotmány egyben a szocializmus és a demokrácia legyőzhetetlenségének bizonyítéka, erkölcsi segítség és reális támasz mindazok számára, akik a reakció és a fasizmus erői ellen, a békéért, a demokráciáért és a szocializmusért küzdenek.

***

A szovjet emberek fejlett öntudata és nemes erkölcsi tulajdonságai különösen nagy erővel mutatkoztak meg abban a harcban, melyet a szovjet nép a Nagy Honvédő Háború napjaiban folytatott a fasiszta betolakodók ellen a haza becsületéért és függetlenségéért.

A szovjet harcosok — közkatonák és parancsnokok, kommunisták, komszomolisták és pártonkívüliek — a szárazföldön, a tengeren és a levegőben, a fronton és a hátországban csodálatos bátorságról és merészségről, vasfegyelemről, nagy kitartásról és hősiességről, magas fokú társadalmi kötelességtudatról tettek tanúságot. A hátországban dolgozó szovjet emberek önfeláldozó munkájukkal ugyancsak derekasan kivették részüket a háborúból.

A szovjet emberek, a szovjet hazafiak a háború utáni időszakban is áldozatos munkát végeznek, nagy tetteket visznek véghez. A dolgozók kezdeményezőkészsége és a szocialista verseny a legváltozatosabb formákban nyilvánul meg, s mind magasabb fokra emelkedik a munkához való kommunista viszony. Napjainkban, a kommunizmusba való fokozatos átmenet szakaszában, különös erővel igazolódnak be Lenin szavai, melyek szerint a nép kimeríthetetlen forrása a szovjet rend alapján kibontakozó tehetségeknek. Az egyéniség kibontakozása, intellektuális fejlődése, képességeinek és adottságainak megnyilvánulása közvetlenül összefügg azzal, hogy a szovjet ember tudja, milyen jelentősége van munkájának a nép, az állam szempontjából, s felismeri a néppel szemben fennálló kötelességét. A szovjet emberek ma jobban tudatában vannak társadalmi, hazafias kötelességüknek, mint valaha.

Az új társadalom építése során a dolgozók sok előítélettől és kapitalista csökevénytől szabadultak meg. A szocializmus megsemmisítő csapást mért a burzsoá erkölcs alapjára — a magántulajdonosi szokásokra. Bizonyos kapitalista csökevények, így a magántulajdonosi erkölcs csökevényei azonban még élnek az emberek tudatában, és komoly akadályt jelentenek a kommunizmus építésében. Ennek az a magyarázata, hogy az emberek tudata elmarad létüktől, s hogy a kapitalista világ ezeket a csökevényeket istápolja. A munka még nem vált elsőrendű életszükségletté a társadalom tagjai számára, még nem mindenki látja, hogy a társadalmi tulajdon a társadalom megingathatatlan alapja. Mindezek a „fogyatékosságok” előfordulnak még a kommunizmus első szakaszában, abban a társadalomban, amely hosszas vajúdás után „a tőkés társadalomból . . . bújik ki, amely tehát minden tekintetben, gazdaságilag, erkölcsében, szellemében, még magán viseli annak a régi társadalomnak anyajegyét, melynek méhéből származik”10.
10 Marx—Engels. Válogatott művek. 2. köt. Szikra 1949. 16. old.

A szocializmusból a kommunizmusba való átmenet folyamán a társadalom mindinkább leküzdi a múltnak ezeket a csökevényeit.

A kommunizmusba vezető átmenet megköveteli a termelőerők magas fejlettségét, amely biztosítja a fogyasztási cikkek bőségét és a kultúra hatalmas arányú fejlődését, biztosítja a társadalom minden tagja számára fizikai és szellemi képességeinek sokoldalú fejlesztését. A kommunizmusban megszűnik a lényeges különbség a város és a falu között, mely különbség összefügg a szocialista tulajdon kétféle formájával, megszűnik a lényeges különbség a szellemi és a fizikai munka között, eltűnnek az osztályhatárok a munkások, a parasztok és az értelmiségiek között. A kommunizmusban nem lesz árutermelés, áruforgalom, pénz. A munka elsőrendű életszükséglet lesz, a társadalmi tulajdont mindenki a társadalom megingathatatlan alapjának fogja tekinteni, s a társadalom azt írja majd zászlajára: mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.

A kommunizmusba való átmenethez szükséges előfeltételeket úgy teremthetjük meg, ha minden eszközzel erősítjük a szocializmus gazdaságát, melynek alapelve: mindenkinek munkája, a munka mennyisége és minősége szerint. Ha valaki most azzal a követeléssel állna elő, hogy szüntessük meg a szovjet társadalomban fennálló gazdasági kapcsolatok olyan formáit, mint a kereskedelem és az áruforgalom, s helyettesítsük azokat közvetlen termékcserével, ezzel csak kárt okozna ügyünknek. Ugyanígy rendkívül káros volna az is, ha valaki azt hirdetné, hogy mondjunk le az anyagi érdekeltség elvéről, mely a munka szerinti elosztás objektív gazdasági törvényét fejezi ki. Ez nemcsak gazdasági szempontból volna káros, hanem a kommunista nevelés feladatai szempontjából is, hiszen ez a nevelés szükségképpen a társadalom gazdasági alapjaira támaszkodik, s figyelembe veszi azt a szerepet, melyet az egyén anyagi érdekeltsége, az egyéni és a közösségi érdek összeegyeztetése és az egyéni érdeknek a közösségi érdek alá rendelése tölt be a gazdaság fejlesztésében. Nem lehet szemet hunyni afölött, hogy a kapitalista csökevények ellen folytatott harcunkat lépten-nyomon megnehezítette az anyagi érdekeltség elvének megsértése, a kolhozparasztok háztáji gazdaságának helytelen értékelése, jelentőségének teljes lebecsülése. Az anyagi érdekeltség elvéről való lemondás akkor, amikor még nincs meg a kulturált ember valamennyi szükségletének kielégítéséhez szükséges fogyasztási cikkek bősége, voltaképpen egyenlősdit jelentene az elosztás terén, s ez nem ösztönözne a társadalmi termelés növelésére és a közösségi érdekek figyelembevételére, hanem élősdiséget szülne, ami összeegyeztethetetlen mind a szocializmussal, mind pedig a kommunizmussal. A párt és a szovjet állam csupán a szocializmus gazdaságának erősítésével tudja előkészíteni a szocialista gazdaságról a kommunista gazdaságra való áttérés feltételeit.

Ezért mutatott rá a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának 1953. évi szeptemberi plénuma „A Szovjetunió mezőgazdaságának továbbfejlesztését szolgáló intézkedésekről” szóló határozatában arra, hogy megenged hetetlen az anyagi érdekeltség elvének megsértése, hogy a dolgozóknak anyagilag feltétlenül érdekelteknek kell lenniök a termelés fejlesztésében, jövedelmezőségének növelésében, hiszen ez a szocialista gazdálkodás egyik alapelve. Ez az elv azt követeli, hogy az élenjáró kolhozok és a lelkiismeretesen dolgozó kolhozparasztok kedvezőbb anyagi helyzetben legyenek, mint azok a kolhozok és kolhozparasztok, amelyek, illetve akik nem tekintik szívügyüknek a közös gazdaság erősítését, a terméshozamnak és az állattenyésztés hozamának emelését. Ebből következik, hogy a szocializmus szakaszában az anyagi érdekeltség elvének betartása nélkül nem nevelhetjük arra az embereket, hogy lelkiismeretes munkát végezzenek a közös gazdaságban. Ugyanígy, ha elvetjük a kolhozparasztok háztáji személyi gazdaságát, amely nélkülözhetetlen bizonyos, a közös gazdaság által még nem teljesen fedezhető fogyasztási szükségletek kielégítése szempontjából, ezzel megkárosítjuk a kolhozparasztok egyéni érdekeit, megsértjük a gazdaság artelformáját, amely pedig a szocializmusból a kommunizmusba való átmenet időszakában a kollektív gazdaságnak egyedüli helyes formája. Csak akkor nevelhetjük a kolhozparasztokat a társadalmi érdekek tiszteletben tartására, ha helyesen egyeztetjük össze a társadalmi és az egyéni érdekeket, s ha az artelben az egyéni érdekeket alárendeljük a közösségi érdekeknek.

A párt és a szovjet állam mindig nagy jelentőséget tulajdonított a dolgozók kommunista nevelésének. A kommunista nevelés különösen nagy jelentőségre tesz szert napjainkban, amikor a szovjetország a kommunizmusba való fokozatos átmenet megvalósításán munkálkodik. A kommunizmust az egész nép építi. A kommunizmus építése, a jelenlegi szakasz legfontosabb feladatainak megoldása mind nagyobb tudatosságot, mind nagyobb egységet és szervezettséget követel a dolgozóktól. Ez a magyarázata annak, hogy a párt és a kormány rendkívül nagy jelentőséget tulajdonít a kommunista nevelésnek, s hogy ma e nevelés minden eszközével — az iskolával, a sajtóval, a művészettel, a kulturális és művelődési intézményekkel stb. szemben magas követelményeket támaszt.

A kommunista nevelésnek elő kell mozdítania a kommunista építés egyik legfontosabb feladatának megoldását; a kommunista neveléssel el kell érnünk, hogy az emberek kommunista módon dolgozzanak, s hogy a munka elsőrendű életszükségletükké váljék. E feladat teljes megoldásához hosszú időre van szükség. „Mielőtt áttérnénk a «mindenkinek szükségletei szerint» formulára, előbb meg kell járnunk a társadalom gazdasági és kulturális átnevelésének több szakaszát, amelyek folyamán a munka pusztán a létfenntartást szolgáló eszközből a társadalom szemében legfőbb életszükségletté, a társadalmi tulajdon pedig a társadalom létezésének megingathatatlan és sérthetetlen alapjává válik”11.
11 Sztálin. A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban. 3. kiad. Szikra 1953. 66. old.

A munkát természetesen nem lehet csupán az ideológiai (így az erkölcsi) ráhatás eszközeivel elsőrendű életszükségletté változtatni. E feladat megoldása elválaszthatatlan a technika további fejlesztésétől, a termelés villamosításától és automatizálásától, a munka termelékenységének emelésétől, a dolgozók anyagi életfeltételeinek további javításától.

A munkához és a társadalmi tulajdonhoz való öntudatos, kommunista viszony kialakítása elválaszthatatlan a társadalom kulturális fejlődésétől, a társadalom tagjainak általános műveltséget nyújtó és politechnikai képzésétől is, hiszen ez biztosítja a szabad pályaválasztás lehetőségét. De a pártnak és az államnak e feltételek létrehozásáért folytatott harca során végzett kommunista nevelőmunka óriási hatással van és lesz a jövőben is az emberek tudatára, és ezáltal elősegíti ezeknek a feltételeknek a megteremtését.

A kommunista nevelés ma mindenekelőtt a dolgozók politikai öntudatának fokozására irányul, de ugyanakkor azt is szem előtt tartja, hogy a tömegeket az új, kommunista erkölcsre, a marxista világnézet alapjainak elsajátítására stb. kell nevelni. A kommunista nevelésnek elő kell segítenie az állam erejének növekedését, a szovjet társadalom erkölcsi-politikai egységének további szilárdulását, a szovjet hazafiság és a szocialista nemzetköziség nemes érzésének elmélyülését, oda kell hatnia, hogy a tömegek szervezettek és fegyelmezettek legyenek, fenntartás nélkül szolgálják a kommunizmus ügyét, gyűlöljék a nép ellenségeit, s éberek legyenek fondorlataikkal szemben. A kommunista nevelésnek elő kell segítenie azt is, hogy a szovjet emberekben felszínre kerüljenek a szovjet népnek és kommunista élcsapatának legjobb tulajdonságai: a bátorság, a kitartás, a nehézségek leküzdésére irányuló elszánt akarat, s a kommunizmus győzelmébe vetett megingathatatlan hit.

A dolgozók kommunista nevelésének igen fontos feltétele, hogy a párt szüntelenül gondoskodjék a káderek eszmei megacélozásáról, hogy felvértezze őket a marxista—leninista elmélet fegyverével, s harcoljon a burzsoá ideológiának és erkölcsnek az emberek tudatában élő csökevényei ellen.

Bármily nagyok is az emberek kommunista nevelése terén elért eredményeink, ezeket nem szabad túlbecsülnünk. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy az emberek tudatában élő és magatartásában megnyilvánuló régi hagyományok leküzdése rendkívül nehéz és bonyolult feladat, hiszen a régi világ ezen a téren különösen makacs és szívós ellenállást fejt ki az újjal szemben. Lenin hangsúlyozta, hogy „az emberiség egész történetében legnagyszerűbb változás, amikor a kényszermunkát felváltja a saját magunk javára végzett munka, nem mehet végbe súrlódások, nehézségek, összeütközések nélkül, anélkül, hogy erőszakot ne alkalmaznánk a megrögzött naplopókkal és azok szekértolóival szemben”12.
12 Lenin Művei. 26. köt. 421. old.

Aki azt állítja, hogy a tömegeknek a kommunista erkölcs szellemében való nevelése egyszerűen és simán, harcok és konfliktusok nélkül megy végbe, az vagy naiv, vagy pedig szándékosan akadályozza annak a nehéz feladatnak a megoldását, amit az emberek átnevelése jelent. A konfliktusnélküliség elmélete az erkölcs területén ugyanolyan tarthatatlan és káros, mint a művészet területén.

Az embereknek a kommunista erkölcs szellemében való nevelése szorosan összefügg a szovjet emberek alkotó munkájával, az új társadalom építése során felmerülő nehézségeknek a Kommunista Párt és a szovjet állam politikai és eszmei irányítása mellett történő leküzdésével, a burzsoá ideológia és erkölcs csökevényei ellen folytatott következetes harccal. Ez a kommunista erkölcs kialakulásának egyik legfontosabb törvényszerűsége.

Amikor a burzsoá ideológia és erkölcs ellen, az emberek tudatában élő kapitalista csökevények ellen harcolunk, a burzsoá erkölccsel és annak csökevényeivel szembe állítjuk a mi kommunista ideológiánkat és erkölcsünket, melynek elvei szöges ellentétben állnak a burzsoá erkölcs elveivel. A kommunista erkölcs az egyénnek a társadalomhoz, a hazához és az emberiséghez való új viszonyát, az embernek embertársaihoz való új viszonyát fejezi ki. A társadalom iránti kötelességet nem ismerő burzsoá individualizmussal a kommunista erkölcs a kollektivizmus, a társadalom iránti kötelesség elvét, a burzsoá nacionalizmussal és kozmopolitizmussal az igazi hazafiságot és az internacionalizmust, a burzsoá embergyűlölettel a szocialista humanizmust állítja szembe. Az elveknek ez az ellentétessége abból fakad, hogy a burzsoá erkölcs a magántulajdon és a kizsákmányolás fenntartásának és megszilárdításának vágyából indul ki, a kommunista erkölcs ezzel szemben a kizsákmányolás ellen vívott harc, a kommunizmusért vívott harc eszköze.
***

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

Az Európai Egyesült Államok jelszaváról

A „Szocial-Demokrat” 40. számában közöltük, hogy pártunk külföldi szekcióinak konferenciája úgy határozott, hogy az „Európai Egyesült Államok” jelszavának kérdésében egyelőre nem foglal állást, mert előbb meg kell vitatni a sajtóban a kérdés gazdasági oldalát.

Konferenciánkon ennek a kérdésnek a vitája egyoldalúan politikai jelleget öltött. Ezt részben talán az idézte elő, hogy a Központi Bizottság kiáltványában ezt a jelszót kifejezetten, mint politikai jelszót fogalmazták meg („a legközelebbi politikai jelszó …” — mondja a kiáltvány), és emellett nemcsak hogy a köztársasági Európai Egyesült Államok jelszavát adtuk ki, hanem külön még azt is hangsúlyoztuk, hogy „a német, osztrák és orosz monarchia forradalmi megdöntése nélkül” ez a jelszó értelmetlen és hazug.

A kérdés ily módon való feltevését a szóban forgó jelszó politikai értékelésének keretein belül ellenezni — például abból a szempontból, hogy ez a jelszó elhomályosítja vagy gyengíti stb. a szocialista forradalom jelszavát — teljesen helytelen. Igazán demokratikus irányban végrehajtott politikai reformok, s annál inkább politikai forradalmak, semmi esetre, soha, semmilyen körülmények között sem homályosíthatják el, gyengíthetik a szocialista forradalom jelszavát. Ellenkezőleg, mindig közelebb hozzák ezt a forradalmat, kiszélesítik számára az alapot, a kispolgárságnak és a félproletár tömegeknek újabb rétegeit vonják be a szocialista harcba. Másfelől viszont, politikai forradalmak elkerülhetetlenek a szocialista forradalom során, amelyet nem szabad egyszeri aktusnak tekinteni, hanem úgy kell felfogni, mint viharos politikai és gazdasági megrázkódtatások, a legélesebb osztályharc, a polgárháború, forradalmak és ellenforradalmak korszakát.

De ha a köztársasági Európai Egyesült Államok jelszava, összekapcsolva Európa három legreakciósabb monarchiájának, elsősorban az orosznak, forradalmi megdöntésével, mint politikai jelszó teljesen megtámadhatatlan is, fennmarad még az az igen fontos kérdés, hogy mi e jelszó gazdasági tartalma és jelentősége. Az imperializmus gazdasági feltételei szempontjából, vagyis az „élenjáró” és „civilizált” gyarmati hatalmak tőkekivitelének és a világ általuk való felosztásának szempontjából az Európai Egyesült Államok, a kapitalizmus fennállása mellett, vagy lehetetlen, vagy reakciós.

A tőke nemzetközivé és monopolistává lett. A világ fel van osztva egy maroknyi nagyhatalom között, azaz olyan államok között, amelyek a nemzetek nagyszabású kifosztásában és elnyomásában a legnagyobb eredményeket érték el. Európa négy nagyhatalmának: Angliának, Franciaországnak, Oroszországnak és Németországnak — amelyek lakossága együttvéve 250—300 millió, területe pedig körülbelül 7 millió négyzetkilométer — majdnem félmilliárd (494,5 millió) lelket számláló gyarmatai vannak, e gyarmatok területe pedig 64,6 millió négyzetkilométer, vagyis a földkerekségnek majdnem fele (az egész föld területe a sarkvidék nélkül 133 millió négyzetkilométer). Vegyük hozzá még a három ázsiai államot: Kínát, Törökországot, Perzsiát, amelyeket a „felszabadító” háborút viselő rablók, vagyis: Japán, Oroszország, Anglia és Franciaország most darabokra tépnek. Ebben a három ázsiai államban, amelyeket félgyarmatoknak lehet nevezni (valójában ezek most kilenctized részben gyarmatok), a lakosság száma 360 millió, területük pedig 14,5 millió négyzetkilométer (vagyis majdnem másfélszer akkora, mint egész Európa területe).

Továbbá, Anglia, Franciaország és Németország legalább 70 milliárd rubelnyi tőkét helyezett el a külföldön. E csinos kis összeg után járó „jogos” jövedelmecskét — évenként több mint 3 milliárd rubelnyi jövedelmecskét — biztosítani hivatottak a milliomosok kormányoknak nevezett nemzeti bizottságai, amelyek hadsereggel és hadiflottával rendelkeznek, és a gyarmatokon és félgyarmatokon „Milliárd úr” fiacskáit és fivéreit beültetik alkirályoknak, konzuloknak, nagyköveteknek, minden rangú és rendű hivatalnoknak, papoknak és más piócáknak.

Így van megszervezve, a kapitalizmus legmagasabb fejlettségének korszakában, a föld majdnem 1 milliárdnyi lakosságának a nagyhatalmak maroknyi csoportja által való kifosztása. És a kapitalizmusban másmilyen szervezet nem is lehetséges. Lemondani a gyarmatokról, a „befolyási övezetekről”, a tőkekivitelről? Aki erre gondol, az lesüllyedt annak a papocskának a színvonalára, aki vasárnaponként a kereszténység magasztosságáról prédikál a gazdagoknak és azt tanácsolja nekik, hogy adjanak a szegényeknek… ha nem is néhány milliárdot, hát legalább néhányszáz rubelt évenként.

Európai Egyesült Államok a kapitalizmus fennállása mellett — ez egyértelmű a gyarmatok felosztására vonatkozó megegyezéssel. A kapitalizmusban azonban az osztozkodásnak nem lehet más alapja, más elve, mint az erő. A milliárdos a tőkés ország „nemzeti jövedelmét” nem oszthatja meg senkivel másként, mint arányosan: a „tőke arányában” (emellett még ráadással, úgyhogy a legnagyobb tőke többet kapjon, mint amennyi megilleti). A kapitalizmus a termelési eszközök magántulajdona és a termelés anarchiája. Aki ilyen alapon a jövedelem „igazságos” felosztását hirdeti, az proudhonista, bárgyú kispolgár és filiszter. Nem lehet osztozkodni másként, csak az „erő arányában”. Az erő azonban a gazdasági fejlődéssel együtt változik. 1871 után Németország mintegy háromszorta-négyszerte gyorsabban erősödött, mint Anglia és Franciaország, Japán — tízszerte gyorsabban, mint Oroszország. A kapitalista államok valóságos erejének mérésére nincs és nem is lehet más eszköz, mint a háború. A háború nem mond ellent a magántulajdon alapelveinek, hanem ezeknek az alapelveknek közvetlen és elkerülhetetlen fejleménye. A kapitalizmusban lehetetlen az egyes gazdaságok és az egyes államok gazdasági fejlődésének egyenletes növekedése. A kapitalizmusban, időnként, a megzavart egyensúly helyreállítására nincs más eszköz, mint a válságok az iparban, a háborúk a politikában.

Természetesen ideiglenes megegyezések a kapitalisták és a hatalmak között lehetségesek. Ebben az értelemben az Európai Egyesült Államok is lehetséges, mint az európai tőkések megegyezése … de mire vonatkozólag? Csakis arra vonatkozólag, hogyan nyomják el egyesült erővel a szocializmust Európában és hogyan védjék meg egyesült erővel az összerabolt gyarmatokat Japánnal és Amerikával szemben, amelyek a gyarmatok mostani felosztásával roppantul elégedetlenek, és amelyek az utóbbi félszázad alatt mérhetetlenül gyorsabban erősödtek, mint az elmaradt, monarchikus, elaggott és korhadó Európa. Európa az Amerikai Egyesült Államokhoz képest egészben véve gazdasági tespedést jelent. Az Európai Egyesült Államok a mai gazdasági alapon, vagyis a kapitalizmus fennállása mellett, a reakció megszervezését jelentené Amerika gyorsabb fejlődésének feltartóztatására. Azok az idők, amikor a demokrácia és a szocializmus ügye csakis Európa ügye volt, visszahozhatatlanul elmúltak.

A Világ (nem pedig Európa) Egyesült Államai a nemzetek egyesülésének és szabadságának az az államformája, amelyet a szocializmussal egybekapcsolunk, — amíg a kommunizmus teljes győzelmével véglegesen el nem tűnik minden állam és így a demokratikus állam is. A Világ Egyesült Államainak jelszava azonban mint önálló jelszó aligha lenne helyes; először is, mert egybeolvad a szocializmussal; másodszor pedig, mert helytelenül úgy értelmezhetnék, hogy a szocializmus győzelme egy országban lehetetlen, és helytelenül értelmezhetnék egy ilyen országnak a többihez való viszonyát.

A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége — a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte egynéhány vagy akár egy, egymagában vett, kapitalista országban is. Ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat, és miután megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, sőt szükség esetén katonai erővel is fellépne a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen. Annak a társadalomnak politikai formája, melyben győz a proletariátus, megdöntve a burzsoáziát, a demokratikus köztársaság lesz, amely mindjobban központosítja az adott nemzet vagy nemzetek proletariátusának erőit a szocializmusra még át nem tért államok ellen folyó harcban. Az osztályok megszüntetése lehetetlen az elnyomott osztály, a proletariátus diktatúrája nélkül. A nemzetek szabad egyesülése a szocializmusban lehetetlen a szocialista köztársaságoknak az elmaradt államok ellen folytatott, többé-kevésbé hosszú, szívós harca nélkül.

E meggondolások alapján, miután a kérdést az OSzDMP külföldi szekcióinak konferenciáján, valamint a konferencia után sokszor megvitattuk, Központi Lapunk szerkesztősége arra a következtetésre jutott, hogy az Európai Egyesült Államok jelszava helytelen.

„Szocial-Demokrat” 44. sz. 1915. augusztus 23.
Lenin Művei. 21. köt. 343—347. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kommunista erkölcs tudományos alapja – az erkölcsi cél

A kommunista erkölcs tudományos alapja – az erkölcsi cél

Az emberségesebb társadalom eljutásához az érdekviszonyok megváltoztatása szükséges, az ember-ember elleni embertelen harc kiküszöbölése, a valódi az emberiség többségének a demokrácia és a szabadság társadalmának a megteremtése szükséges. A polgári „demokrácia” ezt nem tudta megteremteni, mert a gazdaság a kapitalizmus törvényei szerint működik. A kapitalizmus működéséhez pedig elkerülhetetlenül szükséges a kizsákmányolás, felsőbbrendűség, élősködés és az ehhez szükséges diktatúra az emberiség dolgozó népe felett. Az emberséges társadalomhoz az emberséges erkölcs szükséges, amihez az emberek egymás közötti érdek viszonyainak változnia kell úgy, hogy ne lehessen felsőbbrendű senki és a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” megvalósítható legyen. Erre a kapitalizmus nem alkalmas.

„…A kommunista etika a kommunizmusért vívott harc nemes célját szolgálja. A szocializmus gazdasági törvényei objektív alapot nyújtanak arra, hogy a humánus cél és az annak megfelelő eszközök harmonikus egységben legyenek.
… Lenin abban látta az opportunisták bűnét, hogy szüntelenül hazudnak a népnek, s hazugságaikat tetszetős frázisokba burkolják. „A proletariátusnak — írta — szüksége van az igazságra, és nincs semmi, ami károsabb volna a proletariátus ügyére nézve, mint a tetszetős, illedelmes, nyárspolgári hazugság”
A burzsoázia ideológusai azzal vádolják a kommunistákat, hogy osztálybéke helyett osztálygyűlöletet hirdetnek. De lehet-e bármi is nemesebb a kizsákmányolókkal, a nép elnyomóival szembeni gyűlöletnél?
… Vajon lehet-e bármi kifogásunk az ellen, ha a haladás szolgálatában álló emberek nemes gyűlölettel fordulnak el mindattól, ami a haladás útjában áll?
… az urak a munkások kizsákmányolásában, a parasztok tönkretételében, a nemzeti és gyarmati elnyomásban, a népek leigázásában, a dolgozók többségének a politikai élettől való távoltartásában, a béke és a demokrácia harcosai ellen alkalmazott terrorban nem látnak semmiféle erőszakot. Az erőszaknak ezeket a megnyilvánulásait a burzsoázia természetesnek, törvényesnek tartja, s úgy látja, hogy mindez nem ütközik az erkölcsbe. Csak akkor kiabál erőszakról, amikor a munkások és a parasztok, akiket kétségbeesésbe kerget a burzsoázia gazdasági és politikai uralma s reakciós erőszaka, felkelnek uraik ellen.
… Az elmúlt korok legkiválóbb emberei mindig jogosnak tartották az erőszakot a néptömegek részéről, ha a kormányok lábbal tiporták e tömegek jogait és követeléseit. Thomas Jefferson, az amerikai „Függetlenségi Nyilatkozat” szerzője kijelentette, hogy ha a kormány önkényeskedik és nem számol a néppel, akkor a népnek „joga és kötelessége megdönteni az ilyen kormányt”. Thomas Jefferson elismerte a népeknek azt a jogát, hogy felkeljenek a kormány ellen, megdöntsék azt, és olyan kormányt alakítsanak, amely megfelel a nép érdekeinek. Ezt a jogot a legértékesebb, a legszentebb jognak nevezte.„
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

Az erkölcsi cél és az eléréséhez szükséges eszközök egysége

A reakciós tábor filozófusai és moralistái azzal rágalmazzák a marxista—leninista etikát, hogy az célja elérése érdekében semmilyen eszköztől sem riad vissza. A pénzeszsák szolgái, amikor imigyen vádaskodnak, Turgenyev furfangos emberének példáját követik, aki tudvalévően leginkább azokon az emberi gyengeségeken háborodott fel, amelyek őt magát is hatalmukban tartották. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a burzsoázia semmilyen, még a legmocskosabb és legszennyesebb eszközöktől sem riad vissza, ha azok biztosítják uralmát és nyereségét. Az imperialista burzsoázia egész népeket áldoz fel önző céljai érdekében, és hajlandó feláldozni akár az egész emberiséget is. A burzsoázia szennyes céljainak megfelelnek azok a szennyes eszközök, amelyekhez folyamodik. A reakciós burzsoáziának a haladó elemekkel szemben tanúsított kegyetlensége a burzsoázia céljának, a tőkés rabság védelmének embertelen jellegéből fakad. Mivel pedig ezt nem vallhatja be, kénytelen hazudozni és alakoskodni. A fasizmus németországi uralomra jutását, véres terrorját a burzsoázia a „nemzetiszocialista eszmék” misztikus ködébe burkolta. A mai imperialisták a „nyugati keresztény civilizáció” védelméről és más egyebekről hangoztatott frázisok mögé rejtik aljas terveiket és cselekedeteiket, egy új világháború előkészítésére irányuló erőfeszítéseiket. A hazudozás és a ködösítés mellett az imperialista burzsoázia eszközei közé tartozik a demokrácia és a szocializmus táborának rágalmazása, a nép elbódítása a züllesztő irodalom és a reakciós burzsoá művészet segítségével, végül ide tartozik a zsarolás és a haladó elemek ellen alkalmazott terror.

A kommunista etika a kommunizmusért vívott harc nemes célját szolgálja. A szocializmus gazdasági törvényei objektív alapot nyújtanak arra, hogy a humánus cél és az annak megfelelő eszközök harmonikus egységben legyenek. A kommunizmusért vívott harc nem használhat olyan eszközöket, amelyek demoralizálják a tömegeket, csökkentik aktivitásukat a reakciós erők elleni küzdelemben. Ezért a kommunista etika az eszközök megválasztása terén határozottan visszautasítja az elvtelenséget. A marxista párt még azt a harcot is, amelyet a munkások a kapitalizmus viszonyai között gazdasági helyzetük megjavításáért folytattak, mindig abból a szemszögből vizsgálta, hogy milyen politikai és erkölcsi következményekkel jár a munkásokra nézve. Amikor a múlt század 90-es éveiben a szociáldemokrata „Északi Szövetség” tagjai programjukban azt írták, hogy „minden módon” elősegítik; hogy a munkások helyzete a fennálló viszonyok között megjavuljon, Lenin élesen bírálta ezt a tézist. „Mi a munkások helyzetének csak olyan javításáért harcolunk, amely az osztályharcban fokozza harci készségüket, vagyis, amelynél a létfeltételek megjavítása nem párosul a politikai öntudat megfertőzésével, a rendőrség gyámkodásával, helyhez kötéssel, a «jótevő» által történő leigázással, az emberi méltóság megalázásával stb. stb.” — írta Lenin27.
27 Lenin Művei. 6. köt. Szikra 1953. 166. old.

A párt az önkényuralom és a tőke ellen folytatott harcában mindig elvetette az olyan harci eszközöket, mint az összeesküvés, a puccs, az egyéni terror stb., mivel ezek nem segítették elő a munkások öntevékenységének és összefogásának fokozódását, forradalmi aktivitásának növekedését, erkölcsi felemelkedését. A párt sohasem élt azokkal az eszközökkel, amelyeket a burzsoázia rendszeresen alkalmaz a kommunisták üldözése során: a zsarolás, a rágalmazás, a megfélemlítés eszközeivel. „A proletariátus sohasem fog rágalmakhoz folyamodni” — írta Lenin 1917-ben, pellengérre állítva a burzsoá rágalmazókat és zsarolókat. — „A proletariátus nem fog rágalmazni, hanem az igazság szavával fog hatni”28.
28 Lenin Művei. 25. köt. Szikra 1952. 203. old.

A Szovjetunió Kommunista Pártja következetesen leleplezte az opportunisták alakoskodását és kétkulacsosságát, a párton belüli nézeteltérések elkenésére irányuló igyekezetüket, becstelen harci módszereiket, és nyílt, egyenes, becsületes harcot folytatott az opportunizmus ellen.

A párt látta, milyen óriási kárt okozhat a munkásosztály ügyének az opportunizmus. „A burzsoá erkölcs lakájai”, „a nemzetközi szocializmus kerékkötői” — így jellemezte Lenin az imperialistabérenc munkásárulókat, akik polgári ideológiával, polgári erkölccsel fertőzik meg a proletariátust. Lenin különösen nagy felháborodással ostorozta az opportunizmus leg képmutatóbb irányzatait, amelyek igen komoly veszedelmet jelentettek a munkásosztályra nézve, mert a burzsoázia uralmának megszilárdítása érdekében a munkások eszmei és erkölcsi lezüllesztésére törekedtek. Lenin a kautskystákat elvtelen, jellemtelen, becstelen és lelkiismeretlen embereknek nevezte. „Juduska” gúnynévvel illette Trockijt, a burzsoáziának ezt a megvásárolt és az árulásban nagy gyakorlatra szert tett ügynökét, aki mint fasiszta kém és a szocializmus hatalmas országa elleni háború gyújtogatója fejezte be pályafutását. Lenin abban látta az opportunisták bűnét, hogy szüntelenül hazudnak a népnek, s hazugságaikat tetszetős frázisokba burkolják. „A proletariátusnak — írta — szüksége van az igazságra, és nincs semmi, ami károsabb volna a proletariátus ügyére nézve, mint a tetszetős, illedelmes, nyárspolgári hazugság”29.
29 Lenin Művei. 29. köt. 516. old.

A párt, melyet a marxi—lenini tanítás nagy igazsága vezérel, harcra egyesítette a tömegeket a kizsákmányolók ellen, s e harc során felvilágosította és nevelte a tömegeket.

A párt mögé felsorakozó munkástömegeket áthatja a kérlelhetetlen osztályharc eszméje, a haza felszabadításának, a kizsákmányoló iga lerázásának eszméje, a közös ügyért folytatott harcban megnyilvánuló testvériség és szolidaritás eszméje. A párt az osztályukkal, hazájukkal, népükkel szembeni kötelességtudatra, vasfegyelemre, a nép érdekében való önfeláldozásra neveli a munkástömegeket. A párt viszont a néptömegekből, a becsületességnek és az igazságnak e hatalmas forrásából meríti erejét.

A burzsoázia ideológusai azzal vádolják a kommunistákat, hogy osztálybéke helyett osztálygyűlöletet hirdetnek. De lehet-e bármi is nemesebb a kizsákmányolókkal, a nép elnyomóival szembeni gyűlöletnél?

Az imperialista burzsoázia mindenütt az embergyűlölet és a háború magvát hinti el. Lehet-e vajon csodálkozni azon, ha a tömegeknek a burzsoáziával szemben érzett szent gyűlölete egyre fokozódik? Ebben a gyűlöletben az emberi méltóság jut kifejezésre: az ember nem akar a burzsoázia rabja, „ágyútölteléke”, önző céljainak eszköze lenni.

A haladó gondolkodású emberek mindig sokra becsülték az aljassággal és a butasággal, az ember lealacsonyításával, a társadalmi igazságtalansággal szemben érzett gyűlöletet. „A gyűlölet szent — állapítja meg Zola, a nagy francia író. — A gyűlölet az erős és nagy szívek felháborodása, harcos megvetés azok részéről, akiket indulatba hoz a banalitás és az ostobaság. Gyűlölni annyi mint szeretni, mint érezni lelkünk lángolását és merészségét, s mélységesen undorodni mindattól, ami szégyenletes és ostoba.

A gyűlölet megkönnyebbülést hoz, a gyűlölet igazságosságot teremt, a gyűlölet nemesít”30.
30 Emile Zola. Oeuvres critiques. 1. köt, Párizs 1906. 3. old.

Vajon lehet-e bármi kifogásunk az ellen, ha a haladás szolgálatában álló emberek nemes gyűlölettel fordulnak el mindattól, ami a haladás útjában áll?

A mai burzsoázia ideológusai és a reakciós pártok képviselői szemükre vetik a kommunistáknak, hogy megengedhetőnek tartják a forradalmi erőszakot, melyet a burzsoázia természetesen ellentétben állónak tart az „általánosan elfogadott”, vagyis a burzsoá rend védelmét szolgáló erkölccsel. Mintha legalábbis a kommunisták találták volna ki a társadalmi osztályharcot, s az a valóságban nem létezne! A burzsoá ideológusok hallgatnak arról, hogy a kapitalizmus nem állhat fenn erőszak nélkül, hogy a burzsoá állam a burzsoázia erőszak-szerve a tömegek fölött. Ezek az urak a munkások kizsákmányolásában, a parasztok tönkretételében, a nemzeti és gyarmati elnyomásban, a népek leigázásában, a dolgozók többségének a politikai élettől való távoltartásában, a béke és a demokrácia harcosai ellen alkalmazott terrorban nem látnak semmiféle erőszakot. Az erőszaknak ezeket a megnyilvánulásait a burzsoázia természetesnek, törvényesnek tartja, s úgy látja, hogy mindez nem ütközik az erkölcsbe. Csak akkor kiabál erőszakról, amikor a munkások és a parasztok, akiket kétségbeesésbe kerget a burzsoázia gazdasági és politikai uralma s reakciós erőszaka, felkelnek uraik ellen.

„Ha nincs reakciós erőszak, amely ellen harcolni kell, nem vetődik fel a forradalmi erőszak kérdése sem”31 — írta Engels. Lenin megállapítása szerint „a legreakciósabb osztályok rendszerint az elsők, amelyek erőszakhoz, polgárháborúhoz folyamodnak, «napirendre tűzik a szuronyt»”32.
31 Marx—Engels Művei. 29. köt. 147. old. (oroszul).
32 Lenin Művei. 31. köt. 353. old.

Minthogy az uralkodó osztályok rendszeresen alkalmazzák e reakciós erőszakot, az éles osztálykonfliktusok idején pedig maguk tűzik napirendre a szuronyt, vagyis fegyvert használnak a nép ellen, nem hagynak más utat a népnek a hatalom megszerzésére, mint a forradalmi erőszakot, melynek segítségével a nép megteremti uralmát, erőszakkal lefegyverzi és ártalmatlanná teszi osztályellenségeit. A burzsoá erőszak és a proletariátus által alkalmazott forradalmi erőszak között ugyanaz a különbség, ami az áldozata felett gúnyolódó rabló és a rablót lefegyverezni, s annak áldozatát megmenteni igyekvő ember között. Az erőszak első fajtája reakciós célt szolgál, és beleütközik az erkölcs legelemibb követelményeibe, a második fajtája nemes célt szolgál: a társadalom felszabadítását a rabság alól. Ez az erőszak megfelel annak a történelmileg napirendre került követelménynek, hogy a régi társadalmat újjal kell felváltani. Ez az erőszak éppen ezért összhangban van a legmagasabb rendű erkölcs követelményeivel.

Az elmúlt korok legkiválóbb emberei mindig jogosnak tartották az erőszakot a néptömegek részéről, ha a kormányok lábbal tiporták e tömegek jogait és követeléseit. Thomas Jefferson, az amerikai „Függetlenségi Nyilatkozat” szerzője kijelentette, hogy ha a kormány önkényeskedik és nem számol a néppel, akkor a népnek „joga és kötelessége megdönteni az ilyen kormányt”. Thomas Jefferson elismerte a népeknek azt a jogát, hogy felkeljenek a kormány ellen, megdöntsék azt, és olyan kormányt alakítsanak, amely megfelel a nép érdekeinek. Ezt a jogot a legértékesebb, a legszentebb jognak nevezte.

Az erőszak nemcsak a cél, hanem az eszközök szempontjából is különböző. A munkásosztálynak az erőszakoskodókkal szemben alkalmazott erőszaka sohasem válik vadállatiassággá, szadizmussá, kínzássá, rablássá, kegyetlen és esztelen emberirtássá. Sztálin „Agyonlőtték huszonhat bakui elvtársunkat” című cikkében elénk tárja, hogy az imperialista rablók milyen aljas módon gyilkolták meg a munkások és a parasztok legjobb képviselőit. „Vajon nem világos-e, hogy a szovjethatalom sohasem számolt le ellenségeivel olyan gáládul és aljasul, mint a «civilizált» és «humánus» angolok, hogy csak a teljesen rothadt és minden erkölcsi érzésből kivetkőzött imperialista kannibáloknak lehet szükségük arra, hogy éjjel gyilkoljanak és banditák módjára rajtaüssenek az ellentáborhoz tartozó fegyvertelen politikai funkcionáriusokon?”33
33 Sztálin Művei. 4. köt. Szikra 1950. 269. old.

Az erőszak mai formái, melyeket az imperialisták országuk forradalmi és ellenzéki erői ellen és a függetlenségükért harcoló népek ellen alkalmaznak, felülmúlják mindazt a barbárságot és bestialitást, amelyet az előző korok kizsákmányoló osztályai valaha is elkövettek. A mai imperialisták, akiknek cselekedeteit a kapzsiság és a félelem irányítja, nem válogatósak az erőszak eszközeiben: faji terrort alkalmaznak, a rablóháborúkban pusztítják a békés lakosságot, s még a baktériumfegyver használatától s a hadifoglyok legyilkolásától sem riadnak vissza.

A szovjetország példája megmutatta az emberiségnek, milyen úton kell haladnia egy olyan társadalom felé, amelyben nincsen kizsákmányolás és erőszak, amelyben a népek szabadon és barátságban élnek. A Szovjetunió a békéért, a népek közötti barátságért, az erőszak, az elnyomás, a rablóháborúk megszüntetéséért és a népek felszabadításáért küzdő antiimperialista tábor élén áll. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme és a szocializmus felépítése biztosította, hogy a Szovjetunióban az emberek egymás közötti kapcsolatai terén kialakuljon és tért hódítson az új, igazán emberi erkölcs.
***

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

A nagyoroszok nemzeti büszkeségéről

Milyen sokat beszélnek, elmélkednek, hangoskodnak mostanában nemzetről, hazáról! Anglia liberális és radikális miniszterei, Franciaország temérdek „haladó” publicistája (akik — lám — teljesen egyetértenek a reakciós publicistákkal), Oroszország hivatalos, kadet és haladó firkászainak sokasága (köztük némely narodnyik és „marxista” is) — megannyian ezernyi változatban magasztalják a „haza” szabadságát és függetlenségét, a nemzeti önállóság elvének fennköltségét. Nehéz itt eldönteni, hol végződik a hóhér Romanov Miklósnak vagy a négerek és az indiai lakosság megkínzóinak lepénzelt lantosa, és hol kezdődik a tucat nyárspolgár, aki együgyűségből vagy gerinctelenségből úszik az „árral”. De nem is fontos, hogy ezt vizsgálgassuk. Itt egy nagyon elterjedt és nagyon mély eszmei áramlattal állunk szemben, melynek gyökerei a legszorosabb kapcsolatban vannak a nagyhatalmi nemzetek földbirtokos és tőkés urainak érdekeivel. Száz- és százmilliókat költenek évenként azoknak az eszméknek propagálására, amelyek ezeknek az osztályoknak előnyösek: telhetetlen malom ez, amely mindenhonnan gyűjti a vizet, kezdve a meggyőződésből soviniszta Menysikovtól egészen az opportunizmusból vagy gerinctelenségből soviniszta Plehanovig és Maszlovig, Rubanovicsig és Szmirnovig, Kropotkinig és Burcevig.

Próbáljuk meg mi, nagyorosz szociáldemokraták is, álláspontunkat ezzel az eszmei áramlattal szemben meghatározni. Nem volna helyes, ha mi, akik egy nagyhatalmi nemzethez tartozunk, amely Európa szélső keletén és Ázsia jókora részén él, megfeledkeznénk a nemzeti kérdés óriási jelentőségéről; — különösen egy olyan országban, amelyet méltán neveznek a „népek börtönének”; — olyan időben, amikor a kapitalizmus éppen Európa szélső keletén és Ázsiában számos „új”, nagy és kis nemzetet ébreszt életre és öntudatra; — olyan időpontban, amikor a cári monarchia fegyverbe hívta a nagyoroszok és az „idegentörzsűek” millióit, hogy egész sor nemzeti kérdést az Egyesült Nemesség Tanácsa és a Gucskovok, Kresztovnyikovok, Dolgorukovok, Kutlerek, Rogyicsevek érdekeinek megfelelően „oldjon meg”.

Idegen-e tőlünk, nagyorosz öntudatos proletároktól, a nemzeti büszkeség érzése? Persze, hogy nem! Mi szeretjük nyelvünket és hazánkat, mi a legtöbbet azon munkálkodunk, hogy hazánk dolgozó tömegeit (vagyis hazánk lakosságának kilenctized részét) tudatos demokrata és szocialista életre emeljük. Nekünk mindennél fájóbb látni és érezni azt, hogy a cári hóhérok, a nemesek és a tőkések mennyi erőszakot követnek el szép hazánkon, hogyan kötik gúzsba és űznek csúfot belőle. Mi büszkék vagyunk arra, hogy ez az erőszak közöttünk, a nagyoroszok között ellenállásra talált, hogy ebből a környezetből nőtt ki Ragyiscsev, nőttek ki a dekabristák, a 70-es évek vegyes rendű forradalmárai, büszkék vagyunk arra, hogy a nagyorosz munkásosztály 1905-ben hatalmas forradalmi tömegpártot teremtett, hogy a nagyorosz muzsik ugyanebben az időben kezdett demokratává lenni, és kezdte lerázni magáról a papot és a földbirtokost.

Mi emlékszünk arra, mit mondott félévszázaddal ezelőtt Csernisevszkij, a nagyorosz demokrata, aki egész életét a forradalom ügyének szentelte: „szánalmas nemzet, rabszolgák nemzete, fönt és alant — mind csupa rabszolga”. A nyílt és burkolt nagyorosz rabszolgák (rabszolgák a cári monarchia irányában) nem szívesen emlékeznek ezekre a szavakra. Szerintünk azonban ezek a szavak az igazi hazaszeretet szavai voltak, azé a hazaszereteté, amelyet áthatott a bú, mert a nagyorosz néptömegekben nem volt forradalmiság. Akkor nem volt. Most is kevés, de már van. Minket a nemzeti büszkeség érzése tölt el, mert a nagyorosz nemzet szintén megteremtette a forradalmi osztályt, szintén bebizonyította, hogy a szabadságért és szocializmusért folyó harc nagyszerű példáit tudja adni az emberiségnek, nem csupán nagy pogromokat, akasztófaerdőket, börtönöket, nagy éhínségeket és a nagy csúszás-mászást a papok, cárok, földbirtokosok, tőkések előtt.

Minket áthat a nemzeti büszkeség érzése, és éppen ezért különösen gyűlöljük saját rabszolga múltunkat (amikor a nemesi földesurak azért vitték háborúba a muzsikot, hogy vérbe fojtsák Magyarország, Lengyelország, Perzsia, Kína szabadságát) és gyűlöljük rabszolga jelenünket, mikor ugyanezek a földesurak, a tőkések támogatásával, háborúba visznek bennünket, hogy megfojtsák Lengyelországot és Ukrajnát, hogy elnyomják a demokratikus mozgalmat Perzsiában és Kínában, hogy erősítsék a Romanovok, Bobrinszkijok, Puriskevicsek nagyorosz nemzeti méltóságunkat meggyalázó bandáját. Senki sem bűnös abban, hogy rabszolgának született; de az a rabszolga, aki nemcsak nem törekszik szabadságra, hanem még igazolja is és szépítgeti is a rabságát (amikor például Lengyelország, Ukrajna stb. megfojtását a nagyorosz „haza védelmének” nevezi), az ilyen rabszolga a felháborodás, a megvetés, az undor jogos érzését keltő tányérnyaló és söpredék.

„Nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom”, így beszéltek a XIX. század következetes demokráciájának legnagyobb képviselői, Marx és Engels, akik a forradalmi proletariátus tanítóivá lettek. És mi, nagyorosz munkások, akiket áthat a nemzeti, büszkeség érzése, mindenáron szabad és független, önálló, demokratikus, köztársasági, büszke Nagyoroszországot akarunk, mely szomszédaihoz való viszonyát az egyenlőség emberi elvére, nem pedig a kiváltságok feudális, egy nagy nemzetet lealázó elvére építi fel. És éppen azért, mert ezt akarjuk, mondjuk: a XX. században, Európában (ha Európa szélső keleti részén is), csak úgy lehet „védeni a hazát”, ha minden forradalmi eszközzel a monarchia, saját hazánk földbirtokosai és tőkései, azaz szülőföldünk leggonoszabb ellenségei ellen harcolunk; — a nagyoroszok csak úgy „védhetik a hazát”, ha minden háborúban a cárizmus vereségét kívánják, mert ez a legkisebb rossz Nagyoroszország lakosságának kilenctized részére nézve, mert a cárizmus nemcsak gazdaságilag és politikailag nyomja el a lakosságnak ezt a kilenctized részét, hanem még demoralizálja, lealázza, megbecsteleníti, prostituálja is, amikor idegen népek elnyomására tanítja, amikor arra szoktatja, hogy saját gyalázatát képmutató, álhazafias frázisokkal leplezze.

Azt vetik talán ellenünk, hogy a cárizmus mellett és védőszárnyai alatt már létrejött és felserdült egy másik történelmi erő, a nagyorosz kapitalizmus, amely progresszív munkát végez azzal, hogy óriási területeket gazdaságilag központosít és egybefoglal. Ez az ellenvetés azonban nem igazolja, ellenkezőleg, még szigorúbban vádolja soviniszta szocialistáinkat, akiket cári, puriskevicsi szocialistáknak kellene nevezni (mint ahogy Marx a lassalleánusokat porosz királyi szocialistáknak nevezte). Sőt tegyük fel, hogy a történelem százegy kis nemzettel szemben a nagyorosz nagyhatalmi kapitalizmus javára dönti el a kérdést. Ez nem lehetetlen, mert a tőke egész története nem más, mint erőszak és rablás, vér és szenny története. És mi egyáltalában nem vagyunk feltétlenül a kis nemzetek hívei; mi — egyébként azonos körülmények esetén — feltétlenül a centralizáció mellett és a föderatív kapcsolatok kispolgári eszménye ellen vagyunk. De még ebben az esetben is, először, nem a mi dolgunk, nem a demokraták dolga (már nem is szólva a szocialistákról), hogy Romanovnak — Bobrinszkijnak — Puriskevicsnek segítsünk Ukrajnát stb. megfojtani. Bismarck a maga módján, junkermódra, progresszív történelmi tettet vitt véghez, de nagyszerű „marxista” volna az, aki ezen az alapon igazolni próbálná a Bismarcknak nyújtott szocialista segítséget! Pedig Bismarck előmozdította a gazdasági fejlődést azzal, hogy egyesítette a széttagolt németeket, akiket más népek elnyomtak. Nagyoroszország gazdasági felvirágzásának és gyors fejlődésének érdeke viszont azt követeli, hogy meg kell szabadítani az országot attól, hogy a nagyoroszok más népeket elnyomjanak — erről a különbségről nálunk megfeledkeznek a szín orosz quasi-Bismarckok hódolói.

Másodszor, ha a történelem a nagyorosz nagyhatalmi kapitalizmus javára döntené el a kérdést, akkor ebből az következik, hogy annál nagyobb lesz a nagyorosz proletariátus szocialista szerepe, mert a proletariátus a fő hajtóereje a kommunista forradalomnak, melyet a kapitalizmus szül. A proletariátus forradalma pedig megköveteli, hogy a munkásokat tartósan a legteljesebb nemzeti egyenlőség és testvériség szellemében neveljük. Tehát éppen a nagyorosz proletariátus érdekei szempontjából huzamosan és olyan szellemben kell nevelni a tömegeket, hogy a legerélyesebben, legkövetkezetesebben, legbátrabban, legforradalmibb módon szálljanak síkra a nagyoroszok által leigázott valamennyi nemzet teljes egyenjogúságáért és önrendelkezési jogáért. A nagyoroszok nemzeti büszkeségének érdeke (nem szolgai értelemben vett érdeke) egybeesik a nagyorosz (és minden más) proletár szocialista érdekével. A mi mintaképünk Marx marad, aki évtizedekig élt Angliában, félig angollá lett és az angol munkások szocialista mozgalma érdekében követelte Írország szabadságát és nemzeti függetlenségét.

A mi házisütetű szocialista sovinisztáink, Plehanov és a többiek, ez utóbbi feltételezett esetben nemcsak saját hazájuknak, a szabad és demokratikus Nagyoroszországnak lesznek árulói, hanem elárulják Oroszország minden népének proletár testvériségét, azaz a szocializmus ügyét is.

„Szocial-Demokrat” 35. sz. 1914. december 12
Lenin Művei. 21. köt. 93—97. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kapitalizmus útja a totális diktatúrába vagy a szocializmusba vezet

A kapitalizmus útja a totális diktatúrába
vagy a szocializmusba vezet

A demokrácia és a diktatúra szempontjából a kapitalizmus három formát vehet fel.

Az eredeti formája a polgári „demokráciának” is csupán illúziója a demokráciának, ahol szabad emberek kizsákmányolási célra megvásárolhatják a másik szabad emberek munkaerejét, és ezzel valójában az embert is. Más szóval a vállalkozók a proletárokat bérrabszolgaként profit előállítására a bér fizetésével megvásárolják. A bér az egyrészt rabszolgaszíj, másrészt a proletár munkaképességének költsége. A munkaerő áru ára alapvetően a proletár munkaképességének kialakítására, fenntartására, bővítésére szükséges legkisebb összeg, hasonlóan, mint más egyéb áru a kapitalizmusban, a termelés költségei közé tartozik. A vállalkozó – különösen a korra jellemző alapvető és a létfeltételeket termelő vállalkozó – a bérrabszolgák által megtermelt dolgokat, a piacon értékesíti, amit túlnyomórészt azok vásárolják meg, akik ezt megtermelték, de a kizsákmányolással megtermelt profitot a vállalkozó megtartja magának. Ez a törvényes lopás esete. A pénzügyi vállalkozásoknál a munka tárgya a pénz, a proletár a dolgozó, de itt is profit a lényeg, és kizsákmányolás, élősködés, bérrabszolgaság is van, hasonlóan a többi tőkés vállalkozáshoz. A kapitalizmusban, általánosságban minden vállalkozás, amelynek célja a haszon, profit megszerzése más munkájának kizsákmányolásával törvényszerű. A kizsákmányolást, ami útján a profit keletkezik, a vállalkozó, aki a termelőeszközök birtokosa, a bér fizetéséért törvényesen megteheti a kapitalizmusban. A profit a proletárok munkaerejével megtermelt dolgok eladása után a befektetett költségek, és adó levonásával haszonként, profitként jelenik meg. A profit felhasználható a termelési folyamat folytatására, bővítésére, új vállalkozásra és élősködésre is, de a proletár bérrabszolgák érdeke ebben a folyamatban nem számít, mert az emberi munkaerő csak áru és költség. Természetesen a vállalkozó, aki munkaerő árut – embert – vásárol annak ez az érdeke és azért az erkölcse is ilyen embertelen és a kapitalizmusban, ha vállalkozó nem tehet másként.

A munkaerő azonban olyan emberáru, amelyik képes és tud harcolni eladási áráért. Az osztályharcban nemcsak a proletár bérrabszolga áráért tud harcolni, hanem a szabadságért és a demokráciáért is. Az osztályharc erejét nagymértékben befolyásolja a kapitalizmus ellentmondásainak kiéleződése, a háborúk, a nyomor, a válságok, de mivel ezek sajátjai a kapitalizmusnak, ezért az osztályharc állandóan jelen van. A kommunista pártokat ezért üldözik és nyomják el a kapitalizmusban, mert a proletárokat vezetni képesek osztályharcukban a tőke elleni küzdelemben a marxizmus-leninizmus erejével.

A kapitalista termelés a nemzeti és főleg az emberiség szempontjából alapvetően szervezetlen, anarchikus és a válságok, háborúk elkerülhetetlenek, amit leginkább a proletárok szenvednek meg. A proletár, egy emberáru érdeke a kapitalizmusban nem számít. Ha félnek a proliktól, mert elégedetlen a helyzetével és morognak, akkor bizonygatják mosolyogva a kapitalista hívők, bemondók, hogy milyen jó emberek a tőkések, milyen sokat tesznek a bérrabszolgáikért, de szükség esetén proli rendőrt és katonát küldenek a prolik megfélemlítésére, féken tartására. Az úgynevezett polgári „demokrácia” nem lehet demokratikus a kizsákmányolt proletár dolgozó nép számára, csak diktatúra, a tőkések érdekében, a proletár csak termelési költség, kussoljon vagy megjárja.

A tőkésállam által hozott törvények nem változtathatnak lényegesen a proletárok helyzetén, mert a rendszer működési szabályait nem lehet a törvényekkel érdemben áthágni, legalábbis hosszabb távon, a lényeges változás csak más társadalmi-gazdasági működési modellel lehetséges. Így a polgári „demokráciában” működő kapitalizmus formája csak az adott határok között változhat, lehet emberségesebb vagy embertelenebb a tőke érdekében. A felsőbbrendűség, kizsákmányolás, élősködés, bérrabszolgaság nem szüntethető meg a kapitalizmus keretei között. Így a felsőbbrendűség, a kizsákmányolás, az élősködés és a bérrabszolgaság is velejár a kapitalizmussal, ami alapvetően embertelen erkölcs és a többség számára diktatúra nélkül nem működik. Mert ki az az ember, aki azt mondja: vedd el azt, amiért én dolgoztam meg? A kapitalizmus pedig ilyen, a termékeket nem a tőkések hozzák létre, a tőkések szerepe a kizsákmányolás. Ennek elfogadásához mérhetetlen agymosás kell, ami meg is történik. A kapitalizmusban így a proletárok öntudatlansága szükséges, elkerülhetetlen a proletárok saját érdekükről való lemondásának erkölcse.

Milyen demokrácia lehetséges a polgári „demokráciában” a kapitalizmus keretében?
A „szabadság”, elsősorban a proletár számára a kapitalizmusban csak illúzió lehet, mert az embervásár a többség számára kényszer. Kényszer a vállalkozó tőkés és a proletár számára is, pedig „szabad” emberek teszik ezt. Mivel a kapitalisták a gazdaságot uralják, így a politikát is uralniuk kell azért, hogy a tőkések érdekében jól és ellenőrizhetően, lehetőleg szervezetten működjön a gazdaság a rendszer. A kapitalizmusban azonban „szabad” verseny is van, így a mindenki harca mindenki elleni farkastörvény érvényesül. Aki a gazdasági és politikai hatalommal rendelkezik kénytelen a konkurencia harc miatt ezt minden határon túl növelnie, ami gyors fejlődést eredményez, minden hibája ellenére. A világ így szélsőségesen megoszlik a gazdasági és politikai hatalom mentén, ami lehetetlenné teszi a demokráciát a többség számára. A kapitalizmusban, a polgári „demokráciában” a kisebbség, a vállalkozó tőkések diktatúrája már a kezdetek kezdetén megvalósult. Ez a polgári parlamentben, ahol a törvényeket hozzák, szintén megjelenik, ami csak a tőkések érdekeit képviselők színhelye, így a tőkések érdekében hozza a törvényeket.

A kapitalizmus érettebb formájában a polgári „demokrácia” álcájában, burkolt formában megvalósul a totális diktatúra a „mosolygó fasizmus”. Totális diktatúra, mert a gazdasági és a politikai hatalom a tőkések kezében van. A proletárok a totális agymosás után csak arról dönthetnek az időnkénti választásokon melyik kizsákmányoló tőkéscsoport érdekében hozzák a törvényeket a parlamentben. A demokrácia intézményei a jogállamiság keretében működnek, mert ez nagyon praktikus, és nem az igazságosság, emberiesség a lényege. A jogállam a hatalommegosztás, a törvényhozás a végrehajtás az igazságszolgáltatás szabályai szerint működik „általában”. * Wikipédia * Azonban ez valójában csak az uralkodó tőkésosztály számára a hatalom megosztása és a demokrácia csak a tőkés urak harcát szabályozza, de a dolgozó népnek, aki nincs képviselve a hatalomban, ez diktatúra. Mivel a totális hatalom a tőkések kezében van ez egy totális diktatúra a jogállamiság kereteiben, ezért olyan, mint a fasizmus, de még csak mosolyog a proletárokra, de ha szükséges kimutatja a foga fehérjét és harap kíméletlenül.

A „mosolygó fasizmus” tág teret biztosít az egyéni vállalkozásra, így az ügyeskedőknek, kisvállalkozóknak és nagyvállalkozóknak ez a paradicsom vagy a pokol, de a dolgozó proletároknak, a többségnek ez csak kizsákmányolás, rabszolgamunka. A dolgozó az a proletár, akinek nincs termelőeszköze, kénytelen munkaerejét a vállalkozónak bérbe adni, tulajdonképpen szabadon, a kényszer a rabszolgaszíj a bére, amit az életben maradásáért kap cserébe.

A „mosolygó fasizmus” a gazdasági alapja és a felépítményének totális ellenőrzése alatt uralkodóvá teszi az erkölcsét, ami polgári parlamentben hozott törvényekkel együtt szinte minden lehetőséget biztosít a kizsákmányolásra. A „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” és az emberi jogokat kénytelen felrúgni a profit érdekében. Semmi sem lehet olyan embertelen, amit a profitért a tőkés meg ne tenne és tehetne, az erkölcse így követi az érdekeit.

A kapitalizmus nyílt totális diktatúrája a klasszikus fasizmus* Wikipédia *, aminek a mintája a hitleri típusú fasizmus. Ez a polgári „demokrácia” teljes elvetése elsősorban a proletárok számára. A totális hatalom a leggazdagabb tőkések, monopóliumok, kezében van. A nyílt totális kapitalista diktatúra valódi gyilkos osztályháború a proletárok érdekei ellen, totális háború a világuralomért, népirtás, háborús büntettek. Ez megsemmisíti a demokráciának még a látszatát is, az igazi arcát mutatja a kapitalizmusnak. Ehhez a felépítményét a tökéletes agymosásra hangolja, semmilyen teret nem enged meg még a „mosolygó fasiszta” testvéreinek sem, akik vagy behódolnak, vagy a tőkések testvérháborújában a proletárok vérével áztatják a földet a hatalomért.

A mai világ a „mosolygó fasizmus” uralma alatt van, ennek a vezére az USA az Európai Unióval szövetségben és egyéb csatlósállamok az USA érdekkörében. Igazi arcát megmutatja az általuk létrehozott és támogatott klasszikus fasiszta rezsimek létében, amelyeket a gyarmatosítási törekvéseinek érdekében támogat. Az USA totális világuralomra törekszik, amíg a „mosolygó fasizmusa” erre elegendő, addig ezt használja, de ez megváltozhat, és a hitleri fasizmushoz hasonlatos módon átalakulhat. De a mosolygó fasizmus” nem a nemzeti, faji ellentétek segítségével, élezésével tőr hatalomra, mint a klasszikus fasizmus, a tőkének mindegy milyen módon jut profithoz, és ha profitot hoz, akkor kihasználja és mosolyogva hirdeti a nemzeti, a faji, és akár az osztálybékét is. Azonban a cél változatlan marad, minél nagyobb profit a kizsákmányolás növelésével. Az osztálybékét mindegyik fasizmus hirdeti, de nem valósítja és nem is valósíthatja meg, elég csak ezt hazudnia, így is működik.

Jó példa erre manapság Ukrajna, ahol az USA és az Európai Unió élén Németországgal, a klasszikus fasiszta hagyományokra épülő rezsimet hozott létre, amelynek végcélja Oroszország, Kína és Ázsia gyarmatosítása. A „mosolygó fasiszta” csapatok – hasonlóan, mint a hitleri fasiszták – Ukrajnát elfoglalták, de az oroszok a Krímet már visszafoglalták, a háború 2019-ben még tart és az oroszoknak Ukrajnát is vissza kell foglalniuk vagy győznek a „mosolygó fasiszták” és gyarmattá válik Oroszország és Ázsia.

Mivel azonban a termelőerők nagyon fejlettek az USA-ban, így a termelési viszonyok megváltozása be fog következni, vagyis érik a fasizmus és a szocializmus is az USA-ban. Talán az emberiség léte függ attól, hogy hová fejlődik az USA. Az ókori Róma üldözte a kereszténységet, majd a kereszténység központja lett, hasonlóan a „mosolygó fasizmus” a legádázabb kommunistaellenes USA is eljuthat leghamarabb a szocializmusba. Az USA nagyon gyorsan fejlődik az 1960-as években még üldözték a négereket, de később néger lett az USA elnöke. Ez a hihetetlenül gyors fejlődésének eredménye. A kapitalista termelőerők fejlődésével a termelési viszonyoknak a szocializmus formájába kell változnia az USA-ban vagy a totális fasiszta diktatúrába.

A klasszikus fasizmus képviselői voltak a hitleri nácik, Mussolini fasisztái, és a Japán császárság totális diktatúrái és csatlósai, köztük Magyarország is. Velük szemben álltak a „mosolygó fasizmus” erői az USA, Anglia, Franciaország, és csatlósai, akik világnézetileg nem álltak nagyon távol a hitleri fasizmustól. Mindegyik a gyarmatosításban érdekelt kizsákmányoló hatalom volt, de a közös ellenséggel, a Szovjetunióval szemben teljes egyetértésben voltak. A kétfajta fasiszta tömb politikai gazdasági kapcsolatai a kapitalizmus szintjén működtek, de a „mosolygó fasiszták” a gyarmatosításban, a világ politikai és területi felosztásában sokkal előnyösebb helyzetben voltak és ez a fasiszta rablókat egymás ellenségévé tette. Nem a fasizmus embertelensége volt a két fasiszta tömb ellentétének oka, hanem a világ újrafelosztása miatt kerültek szembe egymással a ragazozók. A Szovjetunió ezt kihasználta úgy gazdaságilag, mint politikailag és katonailag, tette ezt a szovjet nép demokráciájáért, szabadságáért, a világ dolgozó népeinek felszabadításáért. A Szovjetunió utódállama Oroszország most is ezt csinálja, de nem a nép demokráciájáért. Nagyon jól látszik, hogy a Szovjetuniót is gyarmati területnek akarta mindkét típusú fasiszta tömb.

A „mosolygó fasizmus” legyőzte a második világháborúban a klasszikus fasizmust a Szovjetunió hatalmas katonai erejével, a szovjet nép hősiességével, a kommunisták élcsapatával, Sztálin vezetésével. A „mosolygó fasizmus” azonban átvette a klasszikus fasizmus hagyományait, módszereit és most az egész földön tör előre a fasiszta világuralomért, a hitlerizmus mosolygós változatának megvalósításáért, a totális hatalomért.

A győztes „mosolygó fasiszták” csaknem az egész földet katonai megszállás alatt tartják, népirtó háborúkat viselnek, tízmilliókat gyilkolnak meg, 1000 milliárd dollárt költenek évente a katonai potenciáljaik fenntartására, ami nélkülözhetetlen a világ gyarmatosításához, kifosztásához. Csak a nagyon elvakultak hiszik, hogy a demokrácia védelmében fegyverkeznek a „mosolygó fasiszták”.

De van ellenfelük, ahol még a vörös csillag ragyog, nagyon nem szeretik, hogy azt még nem tudták gyarmatosítani, bár többször megpróbálták. A „mosolygó fasizmus” célja ugyanaz, mint a régi gyarmatosítóknak, Ázsia, Afrika, Dél-Amerika és világ dolgozóinak kifosztása, de az a fránya veres csillag ezt ellenzi és akadályozza, bár most nem olyan fényesen ragyog, de megint nagyon fényesen fog ragyogni, ha győz a szocializmus, az emberré válás útja.

A kapitalista hatalmak egymás közötti érdekellentétei valamint a vörös csillag képviselői között állandóan kibékíthetetlen ellentétek bontakoznak ki, amelyek milliárdos népirtássá fajulhatnak. Fokozódik a fegyverkezés, a kisebb népek is igyekeznek atomfegyverhez jutni, hogy védekezzenek a „mosolygó fasizmus” világuralma, gyarmatosítása ellen. A világ népei pedig szervezetlenek, nincs igazi vezetőerő, mint amilyen a Szovjetunió volt Sztálin vezetésével. A fasizmus gyorsan terjed a földön és a népek ezt nem veszik észre, nem veszik ezt a veszély komolyan, mert igazi arcát mosolyogva rejti.

Milyen fasiszta lehet a proletár?
Mivel a fasizmus totális tőkés diktatúra a kizsákmányolás érdekében a nemzeti és más nemzetek proletárjaival szemben, *ez a fasizmus alapvető értelme*, így a proletár közvetlenül általában nem a saját érdekében viselkedik fasisztaként. A kapitalizmusban mindenképpen szükséges a proletárok agymosása, az érdekeikről való lemondás, a tőkések érdekeinek sajátként elfogadása. Tehát a proletár elvileg nem érdekelt a fasizmusban, sőt ellenérdekelt, de a fasiszta rezsimek időnként faji, nemzetiségi, világnézeti, vallási, stb., alapon vagy a háborúban a közvetlen rablást is lehetővé teszik a proletárok részére, így érdekelté válhat, ami meg is történt a múltban, és most is ilyen. A fasizmus – a kapitalizmus – minden formája embertelenné teszi az emberiség minden tagját, megakadályozza az emberré válást.

Milyen emberek a proletárok?
A kapitalizmusban a proletár jellemző tulajdonsága, hogy nem rendelkezik termelőeszközzel a létfeltételeinek megteremtésére, ezért eladja a munkaerejét a vállalkozónak. Társadalomban nem lehet egyedileg a létfeltételeket megteremteni, akinek nincs termelőeszköze a kapitalizmusban az rákényszerül a bérrabszolgaságra, de akinek van az pedig a bérrabszolgatartásra. Nagyon különböző emberek tartoznak a dolgozók osztályába, megtalálhatók itt a munkaszerető értelmes kultúrált nagyon képzett szakemberek, de vannak lusta semmirekellők is. A kommunista világnézet viszonylag kevés proletárt fog meg, mert a polgári „demokrácia” erkölcse a meghatározó, és még a közvetlen érdeket is elnyomja. Az igazságtalanság, a kizsákmányolás, az élősködés, a nyomor, a pusztulás sem tudja ezt a kapitalista erkölcsöt sokáig leküzdeni. A polgári „demokrácia” a kapitalista viszonyok között, a totális hatalmával az embertelen erkölcsét rákényszeríti a proletárokra és ebből csak nehezen tudnak szabadulni. A proletárok erkölcsi, tudati változását azonban a világméretű katasztrófába sodródó kapitalizmus megteremti, és marad csak a proletárok pusztulása vagy a harc. A kapitalizmus biztosan eljut erre a szintre, az első és a második világháborút követheti a harmadik, nem 100, hanem 1000 millió proletár elpusztításával, legyilkolásával, a tőkések hasznáért.

Milyen emberek a vállalkozók?
A vállalkozó szellem nem minden emberben egyformán van jelen, ez adottság. Kell hozzá a szerencsén, a gátlástalanságon, a tehetségen kívül olyan tulajdonság, hogy „a jég hátán is meg tud élni”, a céljáért való küzdeni akarás és képesség, a folytonos pörgés, a „soha nem adom fel” emberi hozzáállás. Nem árt, ha megvan a magához való esze, mert a buta ember rendszerint nem viszi semmire, amije van azt is elveszik tőle. A vállalkozó szellemű embereket nem lehet legyőzni, mert minden körülmények között megtalálják a kiutat a saját érdekükben. Alapjában a vállalkozó szellemű ember olyan, mint többi, de a társadalmi környezet adta lehetőséget ki tudja használni, nagy a tenni akarása a jobb életért, de a konkurenciaharc a kapitalizmus megváltoztatja a jellemét, erkölcsét. A kezdő és kisvállalkozók helyzete gyakran rosszabb, mint a megvásárolt bérrabszolgáiké, szegény proletárok között, sokszor csak a jobb módúaknak dolgozhatnak, átlagjövedelemért vagy kicsit többért. A polgári „demokrácia” lehetőséget ad a felsőbbrendűvé válásra és a kizsákmányolásra, a bérrabszolgaságra és ez meg is valósul a kapitalista gazdasági modellben. Így tulajdonképpen az eredetileg kedvező emberi tulajdonság embertelenné válik, élősködő, kizsákmányoló, bérrabszolgatartó lesz a vállalkozó szellemű emberből, ezt törvényesen megteheti és meg is kell tennie. Az emberiség a kapitalizmus politikai-gazdasági modelljében az embertelenség erkölcsét tartja követendőnek, ez vezet a meggazdagodáshoz. De van kiút, a szocializmus, ahol a vállalkozó szellem az emberiség boldogulását szolgálja és nem az élősködést, mert erősen korlátozza a kizsákmányolás lehetőségét. A vállalkozó szellemű embernek is érdeke az emberiség léte, mert enélkül ő sem lehet ember. Ha emberré akar válni, akkor mélységes tisztelettel kell tekintenie az emberiség érdekére, ami a szocializmus. Nem lehet emberré válni a kapitalizmus körülményei között.

Milyen a kapitalizmus?
A kapitalizmus legdemokratikusabb formája a „mosolygó fasizmus”, ami valójában a föld népei számára totális diktatúra, és csak kevesek számára jelent demokráciát. Néhány millió tőkés úgy kezeli a földet a népeivel együtt, mint saját tulajdonát. A termelőeszközök és a proletár dolgozó bérrabszolgák azért élhetnek, mert profitot hoznak, de akikre nincs szükségük azok nyomorognak elpusztulhatnak.

A robotizálás uralkodóvá válása termelésben sok milliárd embert tesz feleslegessé, és felveti a népirtás eljövetelének lehetőségét, akár kényszerét is a kapitalizmusban. A kapitalizmus nem tudja megoldani az emberré válás további feladatait, mert alapvetően embertelen gazdasági-politikai rendszer. Kizsákmányolás, bérrabszolgaság, nyomor, háborúk, világháborúk, az élősködő felsőbbrendű erkölcs, ami meghatározó a kapitalizmusban, az embertelen. A gazdaság működéséhez jelenleg ember dolgozókra van szükség, idővel azonban a robotok ezt nagyrészt kiváltják, felszabadul a munka alól az emberiség többsége. A kapitalizmus vagy átalakul és a vállalkozás valóban csak munka lesz, mint a szocializmusban, nem kizsákmányolás és felsőbbrendűség, vagy kipusztítja az emberiséget a hatalmas lehetőségeivel együtt, és az embertelenség, az emberben meglévő állat győz. Az emberiség nem maradhat fenn, ha nem válik valóra a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség”, az emberi jogok valódi megvalósítása, ami a szocializmuson keresztül az egyetlen út kommunizmusba, az emberséges társadalomba. A kapitalizmus az emberré válás útja a szocializmus felé. Vagy meghaladja a kapitalizmust az emberiség és eljut a szocializmuson keresztül a kommunizmusba vagy kipusztul. A „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” és az emberi jogokat a kapitalizmus nem tudja megvalósítani, mert a gazdasági modellje ezt nem teszi lehetővé.

A kapitalizmus gazdasági-politikai rendszerében a felsőbbrendűség, a kizsákmányolás, élősködés, bérrabszolgatartás elkerülhetetlen, sőt szükségszerű. Szükségszerűen eljut a kapitalizmus a fasizmus valamelyik változatába, ahol embertelenség, totális diktatúra, a világuralomra törekvés van az emberiség ellen. Szükségszerű a háború és a világháború és ez sajnos elkerülhetetlen, ami elvezethet az emberiség kipusztulásához. Nem a kapitalizmus embertelensége a legnagyobb veszély, amit okozhat, hanem az emberiség kipusztításának szinte elkerülhetetlensége. A kapitalizmus megfékezhetetlen vadállat az emberré válás civilizálatlan alacsonyabb szintjén a szocializmusba vagy a fasizmusba vezető úton. A tét az emberré válás, ami a szocializmusban teljesedik ki és elvezet a kommunizmusba vagy a kipusztulás.

Miért fejlettebb a szocialista, mint a kapitalista erkölcs?
A kapitalista erkölcs nem lehet emberséges, mert felsőbbrendűségen alapul, ami a másik embereken való kizsákmányoláshoz, élősködéshez szükséges. A szocialista erkölcs a felsőbbrendűség alapjait szünteti meg, ezáltal a másokon való kizsákmányolás, élősködés lehetőségét korlátozza a társadalmi összefogás alapján. A termelőeszközök magántulajdona teszi lehetővé a jobboldali felsőbbrendűség alapján való kizsákmányolást, élősködést, amit a szocializmusban a termelőeszközök közösségi tulajdonával törnek meg. Tehát a kapitalizmus erkölcse az élősködés, ami embertelen, ezért alacsonyabbrendű erkölcs, amit a szocializmus emberséges társadalma szüntet meg. Az embertelen jobboldali és az emberséges baloldali erkölcs kíméletlen háborúra kényszerül az emberré válás a társadalmi haladás érdekében. A háború, az osztályháború az embertelen, de az emberré váláshoz le kell győzni a jobboldaliságot, ami a felsőbbrendű élősködésért harcol a világ népei ellen.

***

Filozófiai kislexikon (1980): kapitalizmus: a feudalizmust felváltó társadalmi gazdasági alakulat, amely a termelési eszközök tőkés magántulajdonán, a bérmunka kizsákmányolásán alapszik. A tőkés termelés alaptörvényé az értéktöbbletszerzés. Alapvető ellentmondása a munka társadalmi jellege és az elsajátítás magántőkés formája közötti ellentmondás, mely a tőkés társadalom két osztálya, a proletariátus és a burzsoázia antagonizmusában nyilvánul meg. A proletariátusnak a kapitalizmus egész történetén végig húzódó osztályharcát a szocialista forradalom tetőzi be. A kapitalizmus ideológusai által proklamált formális politikai egyenlőség értékét nagymértékben lerontja a gazdasági egyenlőtlenség, s emellett a tőkés alap egész felépítménye, az államgépezet és az ideológia igyekszik a dolgozókat a politikai élettől még távol is tartani. A XVI. sz.-ban kialakult kapitalizmus haladó szerepet töltött be a társadalom fejlődésében, mivel jóval nagyobb munkatermelékenységet biztosított, mint a feudalizmus és felgyorsította a termelőerők fejlődését. A XIX. és XX sz. fordulóján legfelső, végső szakaszába lepett, az imperializmus szakaszába, amelyet a monopóliumok és a fináncoligarchia uralma, valamint a reakciós tendenciák általános (a politika, az ideológia stb. síkját átfogó) felerősödése jellemez. Ebben a stádiumban széles körben elterjedt az állammonopolista kapitalizmus (lásd államkapitalizmus és állammonopolista kapitalizmus), amely okozza a militarizmust, s egyesíti a monopóliumok hatalmát az állam erejével. Az első világháborúval és a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal kezdetet veszi a kapitalizmus általános válsága, amit a tőkés rend ellentmondásainak további kiéleződése jellemez, továbbá, hogy újabb és újabb országok válnak le a kapitalizmus világrendszeréről, s hogy a nemzeti felszabadító mozgalmak eredményeként széthull a gyarmati rendszer, és a nemzetközi küzdőtérén az erőviszonyok a szocializmus javára változnak meg.

hatalmi ágak szétválasztása a hatalommal való visszaélés intézményesített gátja. Szerepe, hogy az egyes önállóan gyakorolható, azonos szintű, más-más döntéshozói tisztségek körét, jogkörét és felhatalmazását elkülönítse egymástól, és biztosítsa az egymástól független kiválasztásukat és megbízatásukat. Általában egy demokratikus alkotmányos alapelv szabályozza, mely szerint a törvényhozásnak (parlament, helyi önkormányzat), a közigazgatásnak, és az igazságszolgáltatásnak (alkotmánybíróság, a bírói szervek és az ügyészség) hatáskör tekintetében, intézményi és személyi vonatkozásban is el kell válnia egymástól. A felvilágosodás korában három hatalmi ágat különböztettek meg, de azóta továbbiak jöttek létre vagy kaptak ide besorolást, mint a demokráciában ellenőrző feladatokat ellátó szervezetek és intézmények, ilyen például az alkotmánybíróság, adatvédelmi biztos vagy a közösségi támogatással működő tömegtájékoztatási eszközök. Wikipédia

fasizmus a radikális, tekintélyuralmi nacionalizmusnak a 20. század első felében Európa egy sor országában megjelent formája. Nevét az olasz változatáról, a legkorábban kialakult olasz fasizmusról kapta. A fasiszták az adott nemzet totalitárius állammá történő egységesítésére törekedtek a nemzeti közösség tömegeinek mozgósítása révén, az élcsapat szerepét betöltő pártra támaszkodva. A fasizmus ellenséges a liberális demokráciával, a szocializmussal, a kommunizmussal szemben. A fasiszta mozgalmak közös vonásai az állam fontosságának messzemenő hangsúlyozása, az erős vezető iránti rajongás, a nacionalizmus legszélsőségesebb formái, a saját etnikum felsőbbrendűségébe vetett hit, valamint a katonai szellem eluralkodása a társadalomban. A fasizmus a politikai erőszak, a háború és a gyarmatosítás eszközeivel keresi a nemzeti megújulást és álláspontja szerint a felsőbbrendű népeknek, „fajoknak” életteret kell szerezniük a gyengébbekkel és alsóbbrendűekkel szemben. Wikipédia

Filozófiai kislexikon (1980): alap és felépítmény: a társadalom gazdasági viszonyai és összes egyéb viszonyai közötti kapcsolatot feltáró kategóriák. Alapnak nevezzük a termelési viszonyok összességét, a társadalom gazdasági szerkezetét. Az alap és a termelési viszonyok egyjelentésű fogalmak, de nem azonosak. A termelési viszonyok fogalma a termelőerők fogalmával függ össze. Az alap fogalma viszont a felépítménnyel van kölcsönös összefüggésben. A felépítményt a társadalom ideológiai viszonyait kifejező eszmék, szervezetek és intézmények alkotják. A felépítmény jellegű eszmékhez tartoznak a politikai, jogi, erkölcsi, esztétikai, vallási, filozófiai nézetek, más néven a társadalmi tudatformák. A társadalmi tudat formái valamilyen módon a gazdasági viszonyokat, a társadalom gazdasági struktúráját tükrözik, némelyikük többé-kevésbé közvetlenül, mint pl. a politikai és erkölcsi tudatforma, mások közvetettebb módon, mint pl.: a művészet, a filozófia. Az utóbbiakat olyan láncszemek kapcsoljak össze a gazdasági alappal, mint a politika stb. A felépítményhez tartozó jelenségek, bár az alap határozza meg őket, fejlődésükben viszonylagos önállósággal rendelkeznek és visszahatnak az alapra. Minden társadalmi tudatformához bizonyos szervezetek és intézmények is kapcsolódnak: a politikai eszmékhez politikai pártok, a politikai és jogi eszmékhez állami intézmények, a vallási eszmékhez az egyház és egyházi szervezetek stb. Minden társadalmi-gazdasági alakulatnak megvan a maga meghatározott alapja és annak megfelelő felépítménye. A felépítmény egy adott alakulaton belül is bizonyos evolúción megy át. Például az imperializmusba való átmenet során a felépítmény változását a reakció erősödése jellemzi. A szocializmus viszonyai között a politikai felépítmény az egyre fokozódó demokratizálódás irányában fejlődik. A magántulajdonon alapuló társadalomban az alap és felépítmény antagonisztikus szerkezetű. A tőkés társadalomban pl. heves ideológiai harc folyik a burzsoázia és a proletariátus között — e két, egymással ellenségesen szemben álló osztály politikai, erkölcsi, filozófiai és egyéb nézetei között. Az osztályokra szakadt társadalom felépítményének antagonisztikus természete folytán a különböző osztályok ideológiái ellentétes szerepet játszanak a gazdasági alaphoz való viszonyukban is. A tőkés társadalomban a burzsoá politikai felépítmény a kapitalizmus gazdasági alapjának aktív szolgálatára hivatott, a proletár ideológia és a proletár szervezetek a kapitalizmus forradalmi megdöntésére és gazdasági alapjának megszüntetésére irányulnak. Csakis a szocialista társadalomban, amelyben a termelési viszonyok mentesek az antagonizmusoktól, válik a felépítmény szociális tekintetben egyre egyneműbbé és segíti a szocialista gazdasági alap állandó tökéletesítését és fejlesztését.

Filozófiai kislexikon (1980): termelőerők és termelési viszonyok összhangjának törvénye: objektív gazdasági törvény, amelyet Marx fedezett fel. Ez a törvény valamennyi társadalmi-gazdasági alakulatra, vonatkozólag meghatározza a termelőerők és a termelési viszonyok kölcsönhatását. A termelőerők alkotják a termelés meghatározó, legforradalmibb es legmozgékonyabb elemét. Szüntelenül fejlődnek, míg a termelési viszonyok a stabilabb elemet alkotják. Ezért a társadalom fejlődésének bizonyos fokán ellentmondás támad az új termelőerők és az elavult termelési viszonyok között. Bármennyire elmaradnak is azonban a termelési viszonyok a termelőerők fejlődése mögött, előbb-utóbb helyre kell állnia az összhangnak, s mint a társadalom fejlődésének története mutatja, összhangba is kerülnek a termelőerők fejlettségi színvonalával, azok jellegével. Az antagonisztikus osztályokra tagolt társadalomban a megnövekedett termelőerők és a régi termelési viszonyok közötti ellentmondás mindig konfliktushoz vezet, amely társadalmi forradalom útján oldódik meg. A szocializmusban a termelési viszonyok a tulajdon társadalmi jellege folytán összhangban vannak a termelőerők állapotával, szabad teret engednek ezek gyors ütemű és válságmentes fejlődésének. A szocializmusban is keletkeznek ellentmondások egyfelől a termelőerők és másfelől a termelési viszonyok egyes oldalai között. Itt azonban ezek az ellentmondások nem érlelődnek konfliktusokká, mivel a társadalmi tulajdon az uralkodó, s nincsenek olyan osztályok, amelyek érdekeltek lennének az elavult termelési viszonyok fenntartásában. E körülmény alapján a kialakuló ellentmondások idejében kiküszöbölhetők a termelési viszonyok tökéletesítését szolgáló megfelelő intézkedésekkel. A termelőerők és termelési viszonyok összhangjának törvénye adja meg a kulcsot a társadalmi-gazdasági alakulatok szükségszerű egymásra következtetése törvényszerűségének a megértéséhez.

***

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kommunista erkölcs tudományos alapja

A kommunista erkölcs tudományos alapja – a kommunista erkölcs kritériuma

A kapitalizmusban alapvetően sértik meg az emberi jogokat, a kizsákmányolás, élősködés, bérrabszolgaság és az ehhez nélkülözhetetlen diktatúra megvalósításával. A kapitalizmus az emberré válás folyamatában alacsonyabb civilizáltságot jelent a tudományosan szervezett emberséges társadalomnál, a szocializmusnál. A polgári világnézet nem teszi lehetővé a felsőbbrendűség megszűnését, mert a polgári „demokrácia” szabadsága a bérrabszolgaságot természetesnek és emberségesnek tartja. A kapitalizmus csak a kizsákmányolással képes működni, az ezzel járó összes embertelenséggel, ami akadályozza az emberré válást. A kapitalizmus erkölcse az élősködők vagy élősködésre vágyók és az ezt elfogadók barbár embertelen világa.

„… A marxizmus—leninizmus megalapítói hangsúlyozták, hogy a kommunizmusért vívott harc megköveteli a munkásosztály összefogását, és megköveteli, hogy valamennyi dolgozó a munkásosztály és élcsapata, a marxista párt körül tömörüljön. Az egyén annál szabadabban fejlődik, minél inkább átérzi ennek az összefogásnak a szükségességét, minél jobban összeforr a közösséggel. Az egyén a közösségben, a nép érdekeiért folytatott harcban jut el az erkölcsi fejlődés magas fokára. A kommunista etika arra tanítja a dolgozókat, hogy a társadalmi érdekekben, a nép érdekeiben saját egyéni érdekeik legmagasabb fokú kifejezését lássák, hiszen igazi egyéni boldogság elképzelhetetlen a nép boldogsága nélkül.
… Ezért az egyént a kollektivizmus szellemében kell nevelnünk, meg kell tanítanunk arra, hogy egyéni érdekeit alárendelje a közérdeknek. A kollektivizmus elve a kommunista erkölcs egyik legfontosabb elve.
… a kommunizmusért harcoló, a kommunista társadalmat építő emberek közötti erkölcsi kapcsolatok új jellege — az emberről való gondoskodás, az emberi méltóság tiszteletben tartása, az elnyomás és a leigázás minden formájával szemben érzett gyűlölet — a szocialista humanizmus elvét fejezi ki, amely ugyancsak a kommunista erkölcs egyik legfontosabb elve.
… A marxizmus, az erkölcs tudományos kritériumából kiindulva, minden egyes történelmi korszakban azt az erkölcsöt tekinti a legmagasabb rendűnek, amely az elnyomott tömegek érdekeit juttatta kifejezésre, amely harcot hirdetett a kizsákmányolás és az elnyomás ellen, s amely azt tanította, hogy ennek a harcnak az egyéni érdeket alá kell rendelni.
… Az erkölcs fejlődésének legmagasabb foka a kommunista erkölcs, melyet a marxizmus helyezett tudományos alapokra. A marxizmus átvette és tovább fejlesztette a múlt etikai gondolkodásának legjobb vívmányait, az emberiség erkölcsi haladásában elért eredményeket, s elvetette a reakciós erkölcsrendszereket, amelyek a kizsákmányolok malmára hajtották a vizet.
… Közismert amerikai teológusok azt bizonygatják, hogy az emberi természetben rejlő kiirthatatlan gonoszság elkerülhetetlenné teszi az emberi szenvedéseket, s hogy bűnös a haladó társadalmi erőknek minden olyan kísérlete, amellyel jólétet akarnak teremteni itt a földön. Ezek az ideológusok csak egyetlen menekvést látnak az emberiség számára: a bűn- bánatot.”
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

A kommunizmusért vívott harc a kommunista erkölcs kritériuma

A marxizmus—leninizmus a kommunista erkölcs legfőbb kritériumát a kommunizmusért vívott harcban látja. Az erkölcsnek ez az új kritériuma jut kifejezésre Marxnak és Engelsnek a kapitalizmus elkerülhetetlen pusztulásáról és a proletariátus győzelméről szóló tanításában, „A Kommunista Párt kiáltványáéban, amely gyújtó hangú felhívást intéz a világ proletárjaihoz, hogy egyesüljenek és harcoljanak a fennálló rend megdöntéséért és az új társadalom megteremtéséért. Az erkölcs e kritériumát Lenin a Komszomol III. kongresszusán klasszikus világossággal és tömörséggel fogalmazta meg:

„Mi azt mondjuk: erkölcs az, ami elősegíti a régi kizsákmányoló társadalom elpusztítását és valamennyi dolgozó egyesülését a kommunisták új társadalmát megteremtő proletariátus körül … A kommunista erkölcs alapja a kommunizmus megszilárdításáért és betetőzéséért folytatott harc”20.
20 Lenin Művei. 31. köt. 296., 298. old.

A kommunizmusért folytatott harc — ez a kommunista erkölcs egyedül helyes, egyedül tudományos kritériuma, mert helyesen tükrözi a mai társadalom történelmi fejlődését.

A kommunizmusért vívott harc a proletármozgalom minden egyes történelmi szakaszában konkrét történelmi tartalommal telik meg. Így az Októberi Forradalmat megelőző időszakban az orosz proletariátus legfőbb feladata az volt, hogy polgári demokratikus forradalomban megdöntse az önkényuralmat, majd szocialista proletárforradalomban megdöntse a burzsoáziát. Az Októberi Forradalmat követő időszakban a munkásosztály, a Kommunista Párt fő feladata a kizsákmányoló osztályok elnyomása, majd ezeknek az osztályoknak a felszámolása és a szocializmus felépítése volt. Ma a szocializmus országában élő dolgozók történelmi feladata a kommunizmusba való fokozatos átmenet megvalósítása.

Az említett időszakok mindegyikében tovább fejlődött és magasabb fokra emelkedett a kommunista erkölcs tartalma, új magatartásbeli szabályok születtek, új erkölcsi tulajdonságok alakultak ki, a régi rendből visszamaradt hagyományok és szokások pedig fokról fokra erejüket vesztették.

Az Októberi Forradalmat megelőző időszakban a kommunizmus harcosainak eszmei és erkölcsi nevelése terén a fő feladat a burzsoázia bírálata, a burzsoázia gyűlöletére való nevelés, a burzsoázia fölötti győzelemhez elengedhetetlen osztályszolidaritás és osztályösszefogás fejlesztése volt. Az Októberi Forradalmat követő időszakban, ugyanakkor, amikor a tömegeket gyűlöletre kellett nevelni az ellenállást tanúsító kizsákmányolókkal és az őket támogató nemzetközi burzsoáziával szemben, előtérbe került egy másik feladat is: a tömegeket az új társadalmi rend, a szocialista állam iránti odaadásra kellett nevelni, ki kellett alakítani a munkához való új, szocialista viszonyt, az új fegyelmet stb.

A kommunizmusból mint a harc objektíve szükségszerű céljából és mint az erkölcs legfőbb mértékéből fakadnak a kommunista erkölcs legfontosabb vezérelvei. Ezek az elvek törvényszerűen következnek a kommunizmusért vívott harc feltételeiből, a régi társadalmat felváltó új társadalmi rend sajátosságaiból.

A kommunista társadalom valóban az egész közösség rendje, nem úgy, mint az ellenséges osztályokra szakadt régi társadalom, ahol az osztályok érdekei ellentétben álltak egymással, s a kizsákmányoló kisebbség elnyomta a többséget.

A tőkés termelés viszonyai között a munkás „csak termelőeszköz, nem pedig öncél és nem is a termelés célja” (Marx); a kommunista társadalomban ezzel szemben a termelés célja az ember, az emberek anyagi és kulturális szükségleteinek kielégítése. „A szocialista termelés célja nem a profit, hanem az ember a maga szükségleteivel, vagyis az ember anyagi és kulturális szükségleteinek kielégítése”21.
21 Sztálin. A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban. 3. kiad. Szikra 1953. 77. old.

Az a marxista tétel, mely szerint „az egyén felszabadítása nem lehetséges addig, míg a tömeg fel nem szabadul” — azt jelenti, hogy az egyéniség kibontakozása, a személyi szabadság, az egyén igazi fizikai, intellektuális, esztétikai és erkölcsi fejlődése csak olyan társadalomban lehetséges, ahol megszűnt a termelőeszközök magántulajdona, ahol az embereket nem zsákmányolják ki. Az egyént nem lehet a társadalomtól elszakítva, elszigetelve vizsgálni. Ezért a marxista, kommunista etika figyelmének középpontjában az ember áll, a maga sokoldalú társadalmi kapcsolataival. A marxizmus tudománytalannak tartja és elveti a burzsoá filozófia módszerét, amely az erkölcsöt „társadalmi” és „egyéni” erkölcsre osztja. A társadalomtól, az ember társadalmi lététől független „egyéni” erkölcs nem létezik. Amikor a marxizmus ellenségei azzal vádolják a kommunistákat, hogy nem ismerik el az „egyéni erkölcsöt”, csak önmagukat leplezik le, képtelenek ugyanis megérteni, hogy az ember valamennyi erkölcsi kötelezettsége, az emberi magatartás valamennyi szabálya az embernek a társadalomhoz vagy embertársaihoz való viszonyát fejezi ki. Ezen túlmenően nincs semmiféle erkölcs.

A marxizmus—leninizmus megalapítói hangsúlyozták, hogy a kommunizmusért vívott harc megköveteli a munkásosztály összefogását, és megköveteli, hogy valamennyi dolgozó a munkásosztály és élcsapata, a marxista párt körül tömörüljön. Az egyén annál szabadabban fejlődik, minél inkább átérzi ennek az összefogásnak a szükségességét, minél jobban összeforr a közösséggel. Az egyén a közösségben, a nép érdekeiért folytatott harcban jut el az erkölcsi fejlődés magas fokára. A kommunista etika arra tanítja a dolgozókat, hogy a társadalmi érdekekben, a nép érdekeiben saját egyéni érdekeik legmagasabb fokú kifejezését lássák, hiszen igazi egyéni boldogság elképzelhetetlen a nép boldogsága nélkül.

Ezért az egyént a kollektivizmus szellemében kell nevelnünk, meg kell tanítanunk arra, hogy egyéni érdekeit alárendelje a közérdeknek. A kollektivizmus elve a kommunista erkölcs egyik legfontosabb elve.

A társadalom érdekeinek, a nép érdekeinek szolgálata egyben azt is jelenti, hogy hűek vagyunk a hazához és a nemzet haladó hagyományaihoz, s küzdünk a népek közötti barátság erősítéséért. A reakciós erők uralma alatt sínylődő haza szolgálata harcot jelent ezek ellen az erők ellen, harcot a társadalomnak a munkások és a parasztok érdekében történő átalakításáért; a szocialista haza szolgálata egyértelmű a kommunizmus építésében való tevékeny részvétellel.

A haza szolgálata, a haza felszabadításáért és átalakításáért, illetve a szocializmus építéséért vívott harc elválaszthatatlan a népek közötti békéért folyó harctól, a dolgozók nemzetközi szolidaritásának erősítésétől, az egyes emberek tudatában és magatartásában megnyilvánuló faji és nacionalista előítéletek elleni küzdelemtől. A hazafiság és a szocialista nemzetköziség elve a kommunista erkölcs egyik legfontosabb elve.

Végül a kommunizmusért harcoló, a kommunista társadalmat építő emberek közötti erkölcsi kapcsolatok új jellege — az emberről való gondoskodás, az emberi méltóság tiszteletben tartása, az elnyomás és a leigázás minden formájával szemben érzett gyűlölet — a szocialista humanizmus elvét fejezi ki, amely ugyancsak a kommunista erkölcs egyik legfontosabb elve.

A kommunista erkölcs valamennyi elve, akárcsak a kommunizmusnak a nemzetközi munkásmozgalom tapasztalatait általánosító egész elmélete, nemzetközi jellegű.

Oroszország, amely a XIX. század végén és a XX. század elején a világ forradalmi mozgalmának központja, a leninizmus szülőhazája lett, a kommunista erkölcs kialakításának is központjává vált. Ennek az erkölcsnek a letéteményese a munkásosztály, az egész dolgozó nép, amely megvívta harcát a tőkével, kivívta szabadságát, és felépítette a szocializmust.

A marxizmus, az erkölcs tudományos kritériumából kiindulva, minden egyes történelmi korszakban azt az erkölcsöt tekinti a legmagasabb rendűnek, amely az elnyomott tömegek érdekeit juttatta kifejezésre, amely harcot hirdetett a kizsákmányolás és az elnyomás ellen, s amely azt tanította, hogy ennek a harcnak az egyéni érdeket alá kell rendelni.

„Az erkölcs arra szolgál, hogy az emberi társadalom magasabb fokra emelkedjék, megszabaduljon a dolgozók kizsákmányolásától’ ’22.
22 Lenin Művei. 31, köt, 298, old.

Mi képviselte a múltban a magasabbrendű erkölcsöt? Azok a hősi küzdelmek, melyeket az elnyomott osztályok vívtak a kizsákmányolás és az elnyomás ellen, azok a dicső tettek, melyeket a felszabadító mozgalom, a tudomány és a kultúra kiváló képviselői vittek véghez, akik egész életüket a tömegek felszabadításáért, a történelmi haladásért folytatott harcnak szentelték.

Az elmondottakból következik, hogy a kommunista erkölcs tudományos kritériuma nem „abszolút” elv. Ez a kritérium csupán a harc bizonyos feltételei között léphetett érvénybe, és a társadalom erkölcsi haladásának legmagasabb fokát fejezi ki. Már csak azért sem lehet ez valamiféle megcsontosodott elv, mert a kommunizmus felé való előrehaladás, a kommunizmusért vívott harc során a kommunista erkölcs is fejlődik.

A marxista, kommunista erkölcs távol áll a dogmatizmustól. Ez az erkölcs nem vallja azt, hogy az egyes erkölcsi normákat, az egyes erkölcsi szabályokat minden körülmények között egyaránt lehet alkalmazni. A hazaszeretet általános erkölcsi követelményének az öntudatos munkások és többi dolgozók szempontjából egészen más a tartalma a burzsoá társadalomban, mint a szocialista társadalomban.

A mai tőkés társadalomban például a hazájukat, anyanyelvűket, demokratikus kultúrájukat szerető öntudatos munkások és egyéb dolgozók nem tekinthetik erkölcsi kötelességüknek a monopóliumoknak alárendelt, a monopóliumokat szolgáló burzsoá állam érdekeinek szem előtt tartását. Ezzel szemben a szovjet rendben, ahol a hatalom a népé, az állam érdekeinek szem előtt tartása a szovjet állampolgárok, a szovjet hazafiak feltétlen kötelessége.

Ugyanígy egy és ugyanazon erkölcsi követelmény alkalmazásánál nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy azok a konkrét körülmények, amelyek között az ember az adott társadalomban tevékenykedik, különbözőek. A kommunista erkölcs elítéli a hazugságot és a becstelenséget az emberek közötti érintkezésben, de ez nem jelenti azt, hogy a kommunista az absztrakt „becsületesség” kedvéért kiszolgáltatja osztályellenségeinek szervezetét, harcostársait stb. Az ilyen „becsületesség” egyértelmű lenne az árulással, a kommunizmusért vívott harc közös ügyének elárulásával. Az emberi magatartás egyes gyakorlati kérdéseinek helyes megoldása, e magatartás megítélése csak konkrét lehet. A kommunista erkölcs kritériuma minden konkrét esetben vezérfonalat ad a magatartási gyakorlati kérdéseinek megoldásához, és megvédi erkölcsi következtetéseinket és ítéleteinket a dogmatizmustól.

Másfelől, a kommunista erkölcs tudományos kritériumának semmi köze sincs az etikai relativizmushoz, amely szerint minden erkölcsi norma egyaránt jó, mivel — úgymond — az erkölcs területén semmi sem objektív, minden embernek, minden osztálynak megvan a maga erkölcse, és a maga módján mindegyiknek igaza van. A marxizmus azt tanítja, hogy az erkölcsi elvek és elméletek fejlődésében ugyanaz az általános törvényszerűség uralkodik, mint az objektív világ megismerésének egész történetében. Az emberi megismerés fejlődésének törvényszerűsége abban rejlik, hogy ez a fejlődés a kevésbé teljestől a teljesebb felé, a viszonylagos igazságon keresztül az abszolút igazság felé halad. Az emberi gondolkodásnak valamely történelmi korszakban elért eredményei a következő történelmi korszakokban nem semmisülnek meg, hanem kritikai átdolgozás alá kerülnek, tovább fejlődnek, kiegészülnek. „Az emberi gondolkodás tehát természeténél fogva fel tudja tárni és fel is tárja előttünk az abszolút igazságot, mely viszonylagos igazságok összegéből tevődik össze”23.
23 Lenin Művei. 14. köt, Szikra 1954. 133. old.

Aki e tételt tagadja, az vagy dogmatizmusba esik (tehát a tudományt megcsontosodott dogmák összegének tekinti), vagy pedig relativizmusba (vagyis tagadja, hogy történelmileg viszonylagos megismeréseinkben bármiféle objektív, abszolút tartalom volna). Az első esetben mesterséges korlátokat szabunk az emberi megismerésnek, a másodikban tagadjuk magának az objektív ismeretnek a lehetőségét. Mindkét eset az emberi megismerés fejlődésében megnyilvánuló belső törvényszerűség tagadását jelenti, amely fejlődés a nemtudástól a tudás felé, a kevésbé teljes tudástól a teljesebb tudás felé halad.

Amikor a marxizmus azt tanítja, hogy az erkölcsi nézetek és szabályok végső soron a társadalom gazdasági viszonyait fejezik ki, s hogy osztálytársadalomban ezek meghatározott osztályérdekeknek felelnek meg, ezzel egyáltalán nem tagadja az erkölcs objektív tartalmát. A marxizmus azt vallja, hogy „az erkölcs ugyanúgy, mint az emberi ismeretek minden egyéb ága, nagyjában szintén előbbre haladt”24.
24 Engels. Anti-Dühring. 98. old.

Az erkölcs fejlődésének új foka nem jelenti mindennek az elölről kezdését és minden előzőnek puszta tagadását. A megelőző társadalom erkölcsi nézeteinek és elméleteinek valóban objektív, tudományos tartalma valamilyen formában megmaradt és tovább fejlődött a következő korszakokban. Ennek az erkölcsi haladásnak a hordozói, mint már említettük, mindenkor a néptömegek voltak. A filozófiai és etikai rendszerek csupán annyiban járultak hozzá az objektív világ és az ember megismeréséhez, amennyiben a felszabadulásukért küzdő néptömegek érdekeit fejezték ki.

Az erkölcs fejlődésének legmagasabb foka a kommunista erkölcs, melyet a marxizmus helyezett tudományos alapokra. A marxizmus átvette és tovább fejlesztette a múlt etikai gondolkodásának legjobb vívmányait, az emberiség erkölcsi haladásában elért eredményeket, s elvetette a reakciós erkölcsrendszereket, amelyek a kizsákmányolok malmára hajtották a vizet. Az emberiség egész mai gyakorlata igazolja a marxista erkölcselmélet helyességét, megerősíti azt a tényt, hogy ez az elmélet megfelel a történelmi fejlődés objektíve napirendre kerülő szükségleteinek, hiszen ez a gyakorlat arról tanúskodik, hogy korunkban a haladásnak nincsen más útja, mint a kommunizmus útja. A marxista erkölcselméletre is ráillik az egész marxi elmélet objektív jellegéről szóló lenini tétel: „A marxistáknak abból a véleményéből, hogy Marx elmélete objektív igazság, csakis ez az egy következtetés vonható le: ha a marxi elmélet útján haladunk, egyre közelebb jutunk az objektív igazsághoz (anélkül, hogy valaha is kimerítenők); minden más úton csak zagyvasághoz és hazugsághoz juthatunk”25.
25 Lenin Művei. 14. köt. 142. old.

***

A kommunista erkölcsnek a kommunista társadalom megteremtéséért vívott harc történelmileg időszerűvé vált feladataiból levezetett tudományos alapjai, és a kommunizmusért, az új emberek neveléséért folytatott gyakorlati harc tapasztalatai olyan zárt etikai rendszert alkotnak, mely mentes a polgári etikai rendszerekre jellemző belső ellentmondásoktól.

A marxista etika nem korlátozza az emberi magatartás területét az embernek a „hozzátartozóihoz” való viszonyára; ezt az etikát áthatja a társadalom iránti kötelesség eszméje, az az eszme, hogy nemcsak a „hozzátartozóról”, hanem a „távolállóról” is, vagyis a dolgozók egész tömegéről gondoskodni kell.

A marxi kommunista etika a társadalom iránti kötelesség etikája, a szó legtágabb és legmélyebb értelmében. Ez az erkölcs az ember figyelmét nem saját belső világának szemlélésére, nem a magányos erkölcsi öntökéletesedésre, nem az emberek iránti passzív szánalomra, nem a gondviselés akarata előtti meghajlásra, hanem az emberhez méltó társadalom megteremtéséért és az új társadalomhoz méltó emberek neveléséért vívott harcra irányítja. A marxi etika a kommunizmusért küzdő harcosok erkölcsi magatartásának elveiről és szabályairól szóló tudomány, amely megvilágítja a kommunista erkölcs fejlődésének törvényszerűségeit, megmutatja, milyen szerepet tölt be ez az erkölcs a kommunizmusért vívott harcban. Ez az etika egyszersmind tanulmányozza az erkölcsnek mint a társadalmi tudat sajátos formájának társadalmi lényegét, specifikumát és fejlődési törvényszerűségeit, a kommunista erkölcs kialakulását eredményező erkölcsi haladás törvényszerűségeit. Ezért a marxi etika mint tudomány nemcsak a kommunizmusért vívott harcban született új erkölcsi jelenségek (nézetek, magatartásbeli szabályok) elemzésére támaszkodik, hanem az emberi erkölcs fejlődése során szerzett tapasztalatokra, a múlt filozófiai és etikai gondolkodásának legjobb vívmányaira is.

Az elmondottakból következik, hogy a marxi etika nem a szó szoros értelmében vett normatív tudomány, vagyis nem olyan tudomány, melynek egész feladata a magatartási normák (vagy „értékek”, „kötelességek” stb.) megállapítása, és a magatartásnak e normák tükrében való megítélése. A marxi etika nem „írja elő” a normákat, hanem az emberek társadalmi létéből vezeti le azokat, nem szakítja el az „értékeket” a tényéktől, a ,,kötelességeket” a léttől, ahogy ezt az idealista erkölcselméletek teszik. Megengedhetetlen az etikának elméleti (leíró) és normatív etikára való burzsoá felosztása is. A marxista etika a társadalmi fejlődéstörvények alapján megmagyarázza, miért uralkodnak valamely történelmi korszakban ilyen vagy amolyan magatartási elvek és szabályok, miért adják át ezek helyüket más elveknek és szabályoknak, feltárja az erkölcs fejlődésének törvényszerűségét, és rávilágít a kommunista erkölcsi elvek és szabályok diadalának objektív elkerülhetetlenségére. Más szóval, a marxista etika a magatartásbeli szabályokat a különböző erkölcsi szabályok megjelenését előidéző konkrét történelmi viszonyok elemzése alapján magyarázza. A marxista etika arra hivatott, hogy a kommunista erkölcs fejlődési törvényszerűségeinek és e fejlődés irányának feltárása révén megértesse a kommunizmusért küzdő harcosokkal a tömegek élete és harca szülte új erkölcsi normák történelmi jelentőségét, s küzdjön azért, hogy ezek a normák tért hódítsanak a nagy néptömegek életében.

A marxista etika nemcsak megmagyarázza, hogyan keletkezik az új erkölcs a tömegek életkörülményeiből és az új társadalmi rendért vívott harc feltételeiből, nemcsak megvilágítja ennek az erkölcsnek az új gazdasági alap létrehozásáért és megszilárdításáért folyó harcban betöltött szerepét, hanem elő is segíti az új erkölcs fejlődését. Más szóval, a marxista etika — miként az egész marxista tudomány — nemcsak a megismerésnek, hanem a világ megváltoztatásának is eszköze.

A marxista etika elméleti alapja a dialektikus és a történelmi materializmus. A marxista etika megköveteli, hogy a kommunista erkölcs kritériumát ne dogmaként, hanem olyan elvként alkalmazzuk, amely feltételezi, hogy az emberi magatartás megítélésénél konkrétan elemezzük a történelmi viszonyokat és az emberek tevékenységének konkrét körülményeit. A marxista etika a dialektikus módszer tételeiből indul ki. Ezek a tételek foglalkoznak a jelenségek kölcsönös összefüggésével, fejlődésével, a belső ellentmondások harcával mint a fejlődés tartalmával stb.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy az etikát úgy kell tekintenünk, mint a dialektikus materializmusnak — a természet, a társadalom és az emberi gondolkodás legáltalánosabb törvényeiről szóló tanításnak — közvetlen, szerves részét. Ha az etikai problémákat csupán az objektív világ és az emberi megismerés legáltalánosabb fejlődéstörvényei szempontjából vizsgálnánk, anélkül, hogy részleteiben tanulmányoznánk az erkölcsnek mint a társadalmi tudat egyik formájának sajátosságait, konkrét történelmi tartalmát és fejlődését, ez azt jelentené, hogy az etika egész területét csupán a materialista dialektika szemléltetésének tekintjük; másrészt azt jelentené, hogy a dialektikát a megismerés különböző területeiről vett „példák összegének” tekintjük (ahelyett, hogy az objektív világ és az emberi megismerés törvényeit látnánk benne).

A marxista etikát nem fogja át a történelmi materializmus elmélete sem. Mint ahogy a dialektikus materializmus sem tart igényt arra, hogy minden tudomány fölött álló tudomány legyen, a történelmi materializmus sem törekszik arra, hogy minden társadalomtudományt magába olvasszon. A történelmi materializmus megadja a társadalomtudományoknak a materialista kiindulási tételeket és a társadalmi jelenségek megismeréséhez szükséges módszert. A történelmi materializmus tárgya: a társadalom egésze, a társadalom fejlődéstörvényei. A történelmi materializmus csupán annyiban vizsgálja a gazdaság, az állam, a jog, az erkölcs, a művészet kérdéseit, amennyiben meg kell világítania a társadalmi élet különböző oldalainak kölcsönhatását, az egyes oldalaknak a kölcsönhatásában elfoglalt helyét és szerepét, amennyiben meg kell mutatnia, mi a döntő ebben a kölcsönhatásban, mi a társadalmi fejlődés alapja. A történelmi materializmus egyáltalán nem törekszik arra, hogy a már régen különvált társadalomtudományi ágaknak — a politikai gazdaságtannak, az állam- és jogelméletnek, az esztétikának stb. — egész tartalmát átfogja. Felhasználja a társadalomtudományok adatait, de nem helyettesíti ezeket a tudományágakat. Hasonlóképpen, arra sem törekszik,, hogy teljes egészében, a maga történelmi fejlődésében felölelje az erkölcs egész tartalmát, a kommunista erkölcs egész tartalmát.

A kommunista erkölcs a tőke ellen folytatott harc fejlődésével, a népi demokráciák szocialista építőmunkájának növekedésével, a Szovjetuniónak a kommunizmus útján tett minden újabb lépésével mind gazdagabb tartalmat nyer, s ez szükségessé teszi a kommunista erkölcs külön elméleti feldolgozását. Ehhez viszont nem elég tanulmányozni és általánosítani azt a folyamatot, melynek során a kommunizmusért vívott harcban az új erkölcs voltaképpen kialakul, hanem tanulmányozni kell, kritikailag át kell dolgozni és fel kell használni a régebbi erkölcsi fogalmakat és elképzeléseket, a múlt etikai tanításainak legjobb hagyományait is. Az etikai tanítások történelmi fejlődésének tanulmányozása, különösen pedig a régi materialisták (az ókori materialisták — Epikurosz és Lucretius Carus, a XVII—XVIII. század materialistái — Spinoza és a francia materialisták, a XIX. század orosz materialistái — Belinszkij, Herzen, Csernisevszkij és Dobroljubov) tanításainak tanulmányozása fontos feltétele annak, hogy filozófiailag feldolgozhassuk a kommunista etika kérdéseit, megvilágíthassuk történelmi jelentőségét.

Makarenko jól tudta, hogy a kommunista neveléssel kapcsolatos feladatok sikeres megoldásának és az emberek tudatában élő kapitalista csökevények elleni harcnak elengedhetetlen feltétele a marxista etika tudományos kidolgozása. Helyesen mutatott rá arra, hogy gyakorlati nevelőmunkánk szempontjából nem elegendő a helyes magatartás ismérveinek puszta felsorolása. „A mi társadalmunknak — írta — nem az erkölcsi normák puszta felsorolására van égetően szüksége, hanem egy jól felépített és gyakorlatilag megvalósítható zárt erkölcsi rendszerre, amely egyrészt komoly filozófiai művekben, másrészt a társadalom etikai hagyományainak rendszerében jut kifejezésre. Ez az etikai rendszer teljességét, világosságát, meggyőző erejét, a tömegekre gyakorolt vonzóerejét, valamint az élet és a fejlődés közvetlen szükségleteivel való összhangját tekintve messze maga mögött kell hogy hagyja mindazokat az erkölcsi kódexeket, amelyek valaha is léteztek a történelemben”26.
26 Makarenko Művei. 5. köt. 402 — 403. old. (oroszul).

***

Az erkölcsről szóló marxista tanítás fényében szánalmasaknak és a tudománytól végtelenül távol állóknak tűnnek a reakciós burzsoázia mai ideológusainak arra irányuló kísérletei, hogy a marxista etikával a maguk etikai rendszereit állítsák szembe. E rendszerek „megalkotói” elvetették a múlt legjobb etikai elméleteinek, az értelembe vetett hittel, az előítéletek elleni harc szellemével átitatott elméleteknek pozitív tartalmát. A reakciós burzsoázia etikai rendszereit az értelem megvetése, a misztika, a vallási előítéletek, a bestiális erkölcsök hirdetése jellemzi. Ezekkel a rendszerekkel a tőkés országok haladó elemei valamennyien szembeszállnak.

A mai burzsoázia ideológusainak a különböző reakciós filozófiai és szociológiai iskolákkal, valamint a reakciós természettudományi irányzatokkal összefüggő etikai rendszerei az emberek szellemi és erkölcsi elzüllesztését szolgálják. Ezekben a rendszerekben mindinkább előtérbe kerül az ember befeketítésére és lealacsonyítására irányuló törekvés, az az igyekezet, hogy bebizonyítsák az ember veleszületett és javíthatatlan romlottságát, bebizonyítsák, hogy az emberi ész képtelen ellenőrizni az emberek magatartását. Emellett a burzsoá „moralisták” közül igen sokan egyenesen erkölcsi relativizmust és szkepticizmust hirdetnek, s ilyenformán cinikus módon jogosnak ismerik el az imperialista ragadozók amorális cselekedeteit. Más „erkölcs-teoretikusok”, szintén az ember erkölcsi romlottságából kiindulva, az erkölcsöt „isten parancsolataiból” vezetik le, s ugyancsak arra kárhoztatják, hogy a tőke rabló érdekeit, az igazi emberi erkölcs elleni harc céljait szolgálja. A reakciós polgári ideológusok által megalkotott mai erkölcselméletek kifejezetten a kapitalizmus védelmében lépnek fel, arra törekednek, hogy leplezzék vagy szépítgessék a harácsolás és a háborúk szennyes imperialista gyakorlatát, állandósítsák a tőke uralmát.

A pozitivista filozófiai irányzat képviselői, akik az anyagi világot „tapasztalatainkkal”, a logikai fogalmakkal, a szavak felépítésének rendszerével azonosítják (pragmatizmus, logikai pozitivizmus, szemantika és a szubjektív idealizmus más válfajai), nem látnak más alapot az erkölcs számára, mint az egyén önkényét. Az erkölcs kritériuma a pragmatisták erkölcselmélete szerint az önző „egyéni siker”, a haszon; ez az elmélet mindent az előny szempontjából ítél meg. Erkölcsös mindaz, ami előnyös — ebben foglalható össze a pragmatizmus etikájának lényege. Ha bizonyos „erkölcsi szituációban” cselekvési tervem „sikerrel” járt, „bevált”, kifizetődőnek stb. bizonyult, akkor teljes mértékben erkölcsösen cselekedtem. A pragmatisták tanítása szerint politikai és egyéni síkon egyaránt bármilyen bűncselekményt, bármilyen kalandorságot, bármilyen hitszegést igazol a „siker”, az előny.

Teljesen érthető, miért találták az imperialisták szájuk íze szerint valónak az amerikai pragmatisták etikáját, miért értékelték oly nagyra és fogadták el „vezérelvként” a Rosenberg és Mussolini típusú fasiszták. Ez az etika kényelmes a mai reakciós burzsoáziának, mert egyszerűen felmenti mindenfajta erkölcs alól ott, ahol a számára legfőbb dologról: a nyerészkedésről, az előnyről van szó.

B. Russell, a logikai pozitivizmus képviselője, az egyik legismertebb burzsoá teoretikus azt állítja, hogy az erkölcsi értékek között fennálló különbség nem a tudományos meghatározás kérdése, és nem is lehet az. „Ez a különbség ízlés dolga, nem pedig valamiféle objektív igazságé” — írja Russell. Mindent, az egyéni ízlés, az egyéni érdek vagy szeszély határoz meg. Erkölcsös mindaz, ami ízlésem szerint való! Az etikai értékek kívül esnek az igazság és a hazugság kategóriáin. Ezért az etikai értékekkel kapcsolatos kérdések „figyelmen kívül hagyhatók intellektuális formájukat illetően, bár érzelmi formájukat tekintve megtartják politikai jelentőségüket”. Más szóval, Russell szerint, az erkölcsnek az imperialisták politikája szempontjából csak mint az imperialista gaztettek leplezésére és igazolására szolgáló eszköznek van „értéke”.

Így tehát a polgári erkölcs-„teoretikusok” etikai szubjektivizmust és relativizmust hirdetnek, amely korlátlan teret nyit meg az imperialisták számára előnyös önkény előtt.

Az etikai szubjektivizmus és relativizmus tudományellenességének illusztrálására például szolgálnak Bridgeman amerikai pozitivista elmélkedései, aki tagad mindenfajta objektíve megindokolható erkölcsi célt, és elvet minden elképzelést a társadalmi kötelességről, mert az „kényszert” foglal magában. „A világmindenség nem repül a levegőbe, ha nem teljesítem kötelességemet” — jelenti ki cinikusan Bridgeman. A szubjektív idealizmus régi filozófiai zagyvaságait ismételgeti, s olyan badarságokat hangoztat, hogy „előttem és utánam nincsen világ”. A filozófiai szubjektivizmus etikai szolipszizmushoz vezeti Bridgemant, mely szerint az emberi magatartás kiindulópontját az egyén egocentrikus álláspontja, az egyén önző érdekei alkotják.

Sok pozitivista felfogású moralistánál, aki az önkényt nyilvánítja az erkölcsi ítéletek alapjának, az „erkölcsi értékek” kérdése nem egyéb, mint játék a szavakkal. A jó és a rossz fogalmát csupán szavaknak tekintik, amelyek nélkülöznek minden objektív értelmet. Minden e szavak használatán, a szemantikai mesterkedéseken múlik. „Az értékítélet — írja Carnap szemantikus filozófus — nem egyéb, mint megtévesztő nyelvtani formában kifejezett parancs … Ez az ítélet semmit sem igazol, és nem lehet sem bizonyítani, sem megcáfolni.” A kötelesség, a jó és a rossz, a becsület, a lelkiismeret csupán értelmüktől megfosztott szavak — vonják le a következtetést a mai pozitivisták. És az ehhez hasonló agyszüleményeket „feszült” figyelemmel kísérik a „tekintélyes” filozófiai folyóiratok, s eredményes lépésnek tekintik az etikai problémák megoldásának útján! Nehéz elképzelni az etikai gondolat ennél nagyobb arányú elferdítését és hanyatlását.

Stevenson, az amerikai szemantikus skolasztika képviselője, tanítómestereit, a szemantikus idealizmus alapján álló Ayert és Carnapot követve, az etikai ítéletekben nem lát egyebet, mint az azokat kimondó személyek érzelmi vagy — ahogy ő mondja — „emotív” álláspontjának kifejezését, az illető személynek azt a törekvését, hogy a többiekben megfelelő állapotot idézzen elő. Az etikai terminusoknak, Stevenson szerint, „kifejező és meggyőző” jelentőségük van, de nincs jelentőségük a megismerés szempontjából. Az etika lényege az a törekvés, hogy meggyőzzünk másokat arról, hogy mindaz jó, amit a tőkések annak tartanak. A „jó” jellemzésére elegendő annyi, hogy „én helyesnek tartom” — erre lyukadt ki Stevenson okfejtése. Az ilyen típusú moralista számára nem az a fontos, hogy tudományosan bebizonyítsa, mi jó és mi rossz, hanem az, hogy másokat is rávegyen annak helyeslésére, amit ő helyesnek tart, és annak helytelenítésére, amit ő helytelennek tart. Persze a burzsoá moralista kitűnően tájékozott, mindig tudja, mit kell helyeselnie és mit kell helytelenítenie a tőke érdekei szempontjából.

Az imperializmus ideológusai, akik ezt a felfogást vallják és lemondanak az erkölcsi problémák tudományos elemzéséről, különféle formulákat agyainak ki az univerzális „erkölcsi rendről”. Cinikusan kijelentik, hogy ezekre a formulákra „a tömegek ellenőrzése” céljából van szükség, vagyis azért, hogy népüket és más országok népeit alárendeljék az imperialista hatalmaknak. Így jelennek meg a fellengzős és pufogó frázisokkal teletűzdelt „mítoszok a XX. századból”, melyeknek az a rendeltetésük, hogy elhomályosítsák a tömegek tudatát. D. Barnham reakciós amerikai szociológus, ez az elvetemült háborús uszító, nyíltan azt írja, hogy az ideológia és az erkölcs arra való, hogy segítséget nyújtson az uralkodó kizsákmányoló osztálynak, segítsen olyan gondolkodásmódot és érzelem világot kialakítani az emberekben, amely az uralkodó osztály számára kedvező, s olyan fogalmakkal játszva, mint „emberiség”, „faj”, „jövő”, „isten”, „sors”, a tőkés ragadozók érdekében hasson a tömegek érzelmeire. A tömegeknek ugyanakkor „tűnjék úgy”, hogy az ilyen ideológia és erkölcs valóban az ő érdekeiket fejezi ki. Barnham ezért minden módon dicsőíti a Goebbels-típusú fasiszta kannibálok „tapasztalatait”, akik — úgymond — megtalálták az utat a tömegekhez, mert „megfelelő” ideológiát és „erkölcsöt” dolgoztak ki — az urak kasztjának erkölcsét, akik a tömegekben kalandjaiknak, világuralmi törekvéseik megvalósításának eszközét látják.

A mai reakciós burzsoázia felsorolt etikai „iskoláinak” közös vonása, hogy mindegyik a szubjektív önkényt ismeri el az erkölcs kritériumának. Irracionalizmus, szubjektivizmus, relativizmus — ez jellemzi a mai polgári filozófiai és etikai elméleteket, melyeket a burzsoázia igyekszik szembeállítani a társadalmi fejlődés objektív szükségleteit kifejező marxista etikával.

Azt hisszük, nem szükséges bizonyítani, hogy a burzsoázia ideológusainak relativista etikája a mai imperialista burzsoázia amoralizmusának, bűnös tevékenységének „elméleti” kifejezése.

Nyíltan hirdetik az amoralizmust napjainkban a különböző burzsoá természettudományi és szociológiai iskolák is, amelyek Malthus, Spencer, Nietzsche és Spengler munkáiból vett ócska badarságokat ismételgetnek.

Mint tudjuk, a malthusi népesedési „törvény” — amely hazug módon azt állítja, hogy a népesség növekedése mindig túlszárnyalja a létfenntartási eszközök gyarapodását — szentesíti a kapitalizmus bűneit, a dolgozók éhezését és nyomorát, a háborúkat és a járványokat. A mai malthusiánusok azt az embergyűlölő erkölcsöt védelmezik, amely a dolgozó emberek millióinak pusztulását és kiirtását (tehát a járványokat, a nyomort, a munkanélküliséget, a háborúkat) az emberiségre nézve üdvösnek tartja, mert ez lehetővé teszi, hogy maroknyi tőkés megszedhesse magát, és akadálytalanul kizsákmányolhassa a munkásokat.

Milyen célt szolgálnak például Charles Darwinnak (a nagy tudós dicstelen unokájának) elmélkedései, melyek szerint az „örök népesedési törvény” következtében az emberiségre egy kevés „kiválasztottól” eltekintve „a következő millió évben” csak nyomor és pusztulás, éhezés és háborúskodás vár? Milyen célt szolgálnak Pendell amerikai malthusiánus őrült lázálmai, aki azt követeli az államtól, hogy különféle intézkedésekkel (sterilizáció alkalmazása, a házasodás megtiltása stb.) harcoljon a lakosság ellátatlan rétegeinek szaporodása ellen, másrészt pedig javasolja a nők mesterséges megtermékenyítését „zsenitermelés” céljából? A mai malthusiánusok a minden emberi erkölcsöt sárba tipró fasiszta barbárságot emelik pajzsukra.

Az Egyesült Államokban és más tőkés országokban a malthusiánus fantazmagóriák mellett elterjedtek az úgynevezett „evolucionista” erkölcselméletek is. Ezek az elméletek életre keltik Spencer és Sumner reakciós nézeteit, melyek szerint a „leginkább alkalmasak” életben maradnak, a „kevésbé alkalmasak” pedig halálra és nélkülözésekre vannak kárhoztatva; ezek az elméletek helyeslik a kegyetlenséget, a csalást és a gyávaságot mint olyan erényeket, melyekre az embernek „a létért való küzdelemben” szüksége van.

Az amerikai és egyéb üzletembereknek teljes egészében megfelel a lakájaik által kiagyalt „társadalmi evolúció törvénye”; ezek az urak szívesen hangoztatják, hogy az élethez és a hatalomhoz csak az „erőseknek” és „alkalmasaknak” — tehát a tőkéseknek van joguk, hogy nekik mindent szabad, hiszen ezt maga a természet rendeli így.

A tőkés világban igen elterjedt reakciós freudista elmélet képviselői az ember egész magatartását „ösztöneivel”, a „tudat alattival” magyarázzák, s azt állítják, hogy az emberi észnek nincsen hatalmában az ösztönöket ellenőrizni, hogy az öröklődés folytán az emberekben levő állati ösztönök erősebbek minden erkölcsnél. Az erkölcs, mondják a freudisták, a társadalom sikertelen kísérlete arra, hogy harcoljon az emberi „természet” ellen; az ösztönök agresszív cselekedetek elkövetésére, kizsákmányolásra, rablásra, erőszakoskodásra, kínzásra, gyilkolásra indítják az embert, lehetetlenné teszik az emberek közötti együttműködést.

A freudizmus hívei azt állítják, hogy az agresszív impulzusok, melyeket az ember őseitől örökölt, oly fontos szerepet játszanak az emberek magatartásában, hogy lényegében lehetetlenné teszik a háborúk megszüntetését. A freudista irányzathoz tartozó moralisták, akik az embernek veleszületett agresszivitást tulajdonítanak, a burzsoá rend minden aljasságát az ember „állati természetére”, az emberben élő és soha el nem szunnyadó „barlangemberre” való hivatkozással próbálják igazolni. A burzsoá ideológusok az ember „természetéré” való hivatkozással akarják leplezni a tömegek előtt a dolgozók nyomorúságának igazi okait, azt a tényt, hogy éppen a mai tőkés rend az, amely felkelti és ébren tartja az emberben a vadállati ösztönöket, hogy éppen a kapitalizmus az, amely meggátolja az embereket és a népeket, hogy kizsákmányolás és elnyomás, ellenségeskedés és embergyűlölet, háborúk és szolga járom nélkül, ésszerűen és békésen éljenek. Az imperialista burzsoázia amoralizmusát szentesítő reakciós filozófusok és moralisták a dolgozó tömegeknek olyan erkölcsöt prédikálnak, amely az eljövendő mennyei jutalom reményében alázatosságot hirdet a tőkésekkel szemben. A reakciós burzsoáziának egyre nagyobb szüksége van a vallásra, hogy isten nevében követhesse el gaztetteit, és kordában tarthassa a tömegeket. Közismert amerikai teológusok azt bizonygatják, hogy az emberi természetben rejlő kiirthatatlan gonoszság elkerülhetetlenné teszi az emberi szenvedéseket, s hogy bűnös a haladó társadalmi erőknek minden olyan kísérlete, amellyel jólétet akarnak teremteni itt a földön. Ezek az ideológusok csak egyetlen menekvést látnak az emberiség számára: a bűn- bánatot. Fulton Sheen newyorki katolikus érsek, aki a dühöngésig gyűlöli a kommunizmust, óva inti a hívőket az ördögtől, amely „az emberiesség nagy szószólójának képében jön majd el” és „békéről, virágzásról és bőségről fog beszélni”. Milyen nehéz lehet a reverendába bújt reakciósoknak a béke ellen harcolni, ha ilyen trükkökhöz kénytelenek folyamodni!

A Vatikán egyházi személyiségei, akiknek szolgálatait (nemcsak a propaganda, hanem a kémkedés, a diverzió és a terror terén is) gyakran igénybe veszik az amerikai imperialisták a demokrácia és a szocializmus erői elleni aknamunkájuk során, felélesztik a középkori egyházatyák teológiai tanításait, többek között Aquinói Tamás vallás-etikai rendszerét. A középkori skolasztikusok erkölcsét a jelenkori kapitalizmus gazdaságának és politikájának szolgálatába állítják, és eszközül használják arra, hogy a tömegeket elvonják a tőke elleni harctól. Ez az erkölcs isten nevében szentesíti a termelőeszközök magántulajdonát, a kevesek gazdagságát és a dolgozók rabságát, a nő leigázását. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré”, „a rabszolgák engedelmeskedjenek uraiknak”, „ne törődjetek a testtel, az élelemmel és a ruházattal, keressétek mindenekelőtt a mennyei birodalmat” stb. — hirdetik ennek az erkölcsnek a parancsolatai.

A tomisták (Aquinói Tamás követői) a magántulajdont örök isteni rendelésként szentesítik, de kijelentik, hogy nem mindenkinek kell magántulajdonnal rendelkeznie. Az emberek tulajdon nélkül is élhetnek. Csak az a fontos, hogy a tulajdonosok erkölcsi kötelességüknek érezzék a nélkülözők segítését. A tomisták álszent módon jótevőknek tüntetik fel a gazdagokat, s a szegényeket azzal vigasztalják, hogy a szegénységben eltöltött türelmesen viselt élet az igazán erkölcsös élet, amely méltóvá tesz az égi jutalomra. A Vatikán egyházi és világi ideológusai demagóg frázisokat hangoztatnak, sőt valamiféle, a kapitalizmus és a kommunizmus között álló „középútról” beszélnek, bár a valóságban a kommunizmust tekintik leggyűlöltebb ellenségüknek, mert az a dolgozókat nem a síron túli boldogság reményével kecsegteti, hanem itt, a földön biztosítja számukra a boldogságot. Bármilyen heves átokkal sújtják is a „szentatyák” a kommunizmus eszméit, nem tagadhatják le, hogy a kommunista ideológia egyre növekvő befolyást gyakorol a tömegekre. A reakció, bármilyen erőfeszítéseket tegyen is, képtelen visszaállítani a vallás egykori tekintélyét. A hívők tömege, köztük az alsópapság bizonyos része is, mindinkább meggyőződik arról, hogy a Vatikán a béke és a demokrácia ellenségeinek táborához tartozik. A dolgozó tömegek, függetlenül vallási meggyőződésüktől, világszerte a békéért és a demokráciáért folytatott harc zászlaja alá tömörülnek, mert ebben a harcban korunk nagy erkölcsi feladatát látják.

Ehhez a harchoz számos, különböző vallási és filozófiai meggyőződésű tudós és művész is csatlakozik (köztük olyanok is, akik régebben a fent említett filozófiai és etikai irányzatok befolyása alatt állottak). Látják, micsoda veszélyt jelent az emberiség számára a fasizmus és a háború, s igyekeznek a maguk részéről is hozzájárulni a béke és a demokrácia védelméhez.

A demokratikus békemozgalom vezető ereje a munkásosztály, amely egyben azért is harcol, hogy a társadalom meg felszabaduljon a tőke igájától. Az új társadalmi rendért küzdő dolgozókat egyesíti a proletariátus forradalmi ideológiája és erkölcse, amely kifejezi az embermillióknak azt a reményét, hogy megvalósul a szabadság és a boldogság, létrejön a népek közötti béke.

A mai burzsoá társadalom eszmei és erkölcsi hanyatlása azt bizonyítja, hogy e társadalom gazdasági alapja nem felel meg a társadalmi fejlődés követelményeinek. A burzsoá erkölcsnek nincs jövője. A felbomló burzsoá rend pusztulásával együtt a burzsoá erkölcs is meg fog semmisülni.
***

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

A háború és az oroszországi szociáldemokrácia

Az európai háború, melyet az összes országok kormányai és burzsoá pártjai évtizedeken át készítettek elő — kitört. A fokozódó fegyverkezés, a piacokért folyó harc rendkívüli kiéleződése a fejlett kapitalista országok legújabb, imperialista fejlődésszakaszának korában, a legelmaradottabb, keleteurópai monarchiák dinasztikus érdekei szükségszerűen erre a háborúra vezettek. A területhódítás és idegen nemzetek leigázása, a konkurens nemzet tönkretétele, javainak elrablása, a dolgozó tömegek figyelmének elterelése Oroszország, Németország, Anglia és más országok belpolitikai válságáról, a munkások megosztása és nacionalista elbolondítása, élcsapatuk kiirtása a proletariátus forradalmi mozgalmának gyengítése céljából — ez a mai háború egyedüli, igazi tartalma, jelentősége és értelme.

A szociáldemokráciára hárul mindenekelőtt az a feladat, hogy feltárja a háború igazi jelentőségét és kíméletlenül leleplezze azt a hazugságot, szofista csűrés-csavarást, azokat a „hazafias” frázisokat, amelyeket az uralkodó osztályok, a földbirtokosok és burzsoák terjesztenek a háború védelmében.

A hadviselő nemzetek egyik csoportjának élén a német burzsoázia áll. Elbolondítja a munkásosztályt és a dolgozó tömegeket, amikor azt állítja, hogy a háborút a haza, szabadság és kultúra érdekében, a cárizmus által leigázott népek felszabadítása érdekében, a reakciós cárizmus megsemmisítése céljából folytatja. Valójában pedig ez a burzsoázia, mely a porosz junkerek és az élükön álló II. Vilmos előtt lakájkodik, éppen ez a burzsoázia volt mindenkor a cárizmus legmegbízhatóbb szövetségese és az oroszországi munkások és parasztok forradalmi mozgalmának ellensége. Valójában ez a burzsoázia – bárminő lesz is a háború kimenetele — a junkerekkel vállvetve minden erejét arra fordítja majd, hogy az oroszországi forradalommal szemben a cári monarchiát támogassa.

Valójában a német burzsoázia rabló hadjáratot indított Szerbia ellen, mert le akarja igázni, és mert a délszlávok nemzeti forradalmát vérbe akarja fojtani, s ugyanakkor haderejének zömét szabadabb országok, Belgium és Franciaország ellen veti, hogy kirabolja gazdagabb versenytársát. A német burzsoázia, mely azt a mesét terjeszti, hogy védelmi háborút folytat, valójában a számára legalkalmasabb időpontot választotta ki a háborúra, amikor kihasználhatja haditechnikájának legújabb vívmányait, és megelőzheti Oroszország és Franciaország már tervbe vett és elhatározott újabb fegyverkezését.

A hadviselő nemzetek másik csoportjának élén az angol és a francia burzsoázia áll, amely ámítja a munkásosztályt és a dolgozó tömegeket, mikor azt állítja, hogy a hazáért, szabadságért és kultúráért visel háborút a német militarizmus és zsarnokság ellen. Valójában pedig ez a burzsoázia milliárdjain már régen felbérelte és arra készítette elő az orosz cárizmusnak, Európa legreakciósabb és legbarbárabb monarchiájának haderejét, hogy megtámadja Németországot.

Az angol és francia burzsoázia harcának igazi célja: a német gyarmatok elrablása és a gazdaságilag gyorsabban fejlődő versenytárs tönkretétele. És ennek a nemes célnak érdekében segítik a „haladó”, „demokratikus” nemzetek a vad cárizmust, hogy még jobban fojtogathassa Lengyelországot, Ukrajnát stb., hogy még kíméletlenebbül elnyomhassa a forradalmat Oroszországban.

Rablásban, vadállati kegyetlenkedésekben és véget nem érő háborús szörnyűségekben a hadviselő országok egyik csoportja sem áll a másik mögött, de hogy elbolondítsák a proletariátust és eltereljék figyelmét az egyetlen igazi felszabadító háborúról, a proletariátusnak „saját” országa és az „idegen” országok burzsoáziája ellen irányuló polgárháborújáról, — minden ország burzsoáziája ennek a „nagy” célnak az érdekében hazug hazafias frázisokkal igyekszik dicsőíteni a „maga” nemzeti háborújának jelentőségét, és azt próbálja elhitetni, hogy nem fosztogatás és nem területhódítás céljából törekszik legyőzni ellenfelét, hanem azért, hogy minden más népet „felszabadítson” — saját népe kivételével.

De minél buzgóbban iparkodik minden ország kormánya és burzsoáziája azon, hogy megossza és egymásra uszítsa a munkásokat, s e dicső cél érdekében minél dühödtebben alkalmazzák a háborús rendszabályok és a hadicenzúra rendszerét (a cenzúráét, amely még most is, a háború idején, a „belső” ellenséget sokkal jobban üldözi, mint a külellenséget), — annál szentebb kötelessége az öntudatos proletariátusnak, hogy valamennyi ország „hazafias” burzsoá klikkjének őrjöngő sovinizmusával szemben megvédje osztály-összetartását, internacionalizmusát, szocialista meggyőződését. Ha az öntudatos munkások nem tűznék maguk elé ezt a feladatot, ez azt jelentené, hogy lemondanak minden felszabadító és demokratikus törekvésükről, már nem is szólva szocialista törekvésükről.

A legnagyobb keserűség érzésével kell megállapítanunk, hogy a legfőbb európai országok szocialista pártjai nem teljesítették ezt a feladatukat, s e pártok — különösen a német párt — vezéreinek magatartása a szocializmus ügyének egyenes elárulásával határos. Ebben az óriási jelentőségű, világtörténelmi pillanatban, a mostani, a második szocialista Internacionálé (1889 — 1914) vezéreinek többsége a szocializmust nacionalizmussal igyekszik felcserélni. Magatartásuknak az volt a következménye, hogy ezeknek az országoknak munkáspártjai nem szegültek szembe kormányaik bűnös magatartásával, hanem arra szólították fel a munkásosztályt, hogy állásfoglalását egyeztesse össze az imperialista kormányok állásfoglalásával. Az Internacionálé vezérei elárulták a szocializmust, amikor megszavazták a hadihiteleket, amikor „saját” országaik burzsoáziájának soviniszta („hazafias”) jelszavait szajkózták, amikor igazolták és védelmezték a háborút, amikor beléptek a hadviselő országok burzsoá kormányaiba stb. stb. A mai Európa legbefolyásosabb szocialista vezérei és legbefolyásosabb Szocialista sajtószervei korántsem szocialista, hanem soviniszta burzsoá és liberális álláspontra helyezkedtek. A szocializmusnak ezért a meggyalázásáért elsősorban a német szociáldemokratákat terheli a felelősség, mert ők voltak a II. Internacionálé legerősebb és legbefolyásosabb pártja. De nem lehet igazolni a francia szocialistákat sem, akik miniszteri állásokat fogadtak el annak a burzsoáziának a kormányában, amely a Kommün leverésére elárulta hazáját és Bismarckkal egyesült.

A német és osztrák szociáldemokraták azzal próbálják igazolni a háború támogatását, hogy ők — szerintük — az orosz cárizmus ellen hadakoznak. Mi, orosz szociáldemokraták, kijelentjük, hogy ezt az igazolást hazug kibúvónak tartjuk. Az utóbbi években, országunkban ismét óriási méreteket öltött a cárizmus ellen irányuló forradalmi mozgalom. A mozgalom élén állandóan az oroszországi munkásosztály haladt. Az utóbbi évek milliókat átfogó politikai sztrájkjai a cárizmus megdöntésének és a demokratikus köztársaság követelésének jelszavával zajlottak le. Közvetlenül a háború kitörése előtt Poincaré, a francia köztársaság elnöke, amikor meglátogatta II. Miklóst, maga is láthatta a munkások barikádjait Pétervár utcáin. Az oroszországi proletariátus nem rettent vissza semmiféle áldozattól, hogy a cári monarchia gyalázatától megszabadítsa az emberiséget. Ki kell jelentenünk azonban, hogy ha van valami, ami bizonyos körülmények között elodázhatja a cárizmus pusztulását, ha van valami, ami segítheti a cárizmust az oroszországi demokrácia elleni harcában, akkor ez éppen a mostani háború, amelyben az angol, francia és orosz burzsoázia a cárizmus reakciós céljainak rendelkezésére bocsátotta pénzeszsákját. És ha valami megnehezítheti az oroszországi munkásosztály forradalmi harcát a cárizmus ellen, akkor ez éppen a német és az osztrák szociáldemokrácia vezéreinek a magatartása, melyet Oroszország soviniszta sajtója követendő példaképül szüntelenül elénk állít.

Még ha feltennők is, hogy a német szociáldemokrácia annyira erőtlen volt, hogy kénytelen volt lemondani minden forradalmi akcióról, — még ebben az esetben sem lett volna szabad a soviniszta táborhoz csatlakoznia, nem lett volna szabad olyan lépéseket tennie, melyekről az olasz szocialisták joggal mondották, hogy a német szociáldemokrata vezérek megbecstelenítik a proletár Internacionálé zászlaját.

A mi pártunk, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt máris rengeteget szenvedett és fog még szenvedni a háború következtében. Legális munkássajtónkat teljesen megsemmisítették. Szakszervezeteink legnagyobb részét betiltották, elvtársainkat tömegestől letartóztatták és száműzték. De parlamenti képviseletünk — az Állami Duma Oroszországi Szociáldemokrata Munkásfrakciója — feltétlen szocialista kötelességének tartotta, hogy a hadihitelek ellen szavazzon, sőt, azért, hogy tiltakozását még erőteljesebben hangsúlyozza, elhagyta a duma üléstermét; kötelességének tartotta, hogy imperialista politikának bélyegezze az európai kormányok politikáját. És Oroszország szociáldemokrata munkásai a cári kormány fokozott üldözése ellenére is teljesítik a demokrácia és az Internacionálé iránti kötelességüket, máris megjelennek első illegális kiáltványaik a háború ellen.

Amikor a forradalmi szociáldemokrácia képviselői, mint a német szociáldemokraták kisebbsége és a semleges államok legjobb szociáldemokratái, mélységesen szégyellik magukat a II. Internacionálé csődje miatt; amikor Angliában és Franciaországban a szocialisták fel-felszólalnak a szociáldemokrata pártok többségének sovinizmusa ellen; amikor az opportunisták — mint például a német „Sozialistische Monatshefte”, amely már régen nemzeti-liberális álláspontra helyezkedett —, teljes joggal ünneplik az európai szocializmuson aratott diadalukat, — akkor a proletariátusnak azok az opportunizmus és a forradalmi szociáldemokrácia között ingadozó emberek (mint a német szociáldemokrata párt „centruma”) teszik a legrosszabb szolgálatot, akik elhallgatni vagy diplomatikus frázisokkal leplezni próbálják a II. Internacionálé csődjét.

Ellenkezőleg, nyíltan el kell ismerni, hogy a II. Internacionálé csődbe jutott, és meg kell érteni ennek a csődnek az okait, hogy építhessük a világ munkásainak új, szilárdabb, szocialista egyesülését.

Az opportunisták megszegték a stuttgarti, koppenhágai és bázeli kongresszus határozatait, amelyek arra kötelezték a világ szocialistáit, hogy minden esetben, minden körülmények között harcoljanak a sovinizmus ellen, arra kötelezték a szocialistákat, hogy a burzsoázia és kormányai által indított minden háborúra a polgárháború és a szociális forradalom fokozott hirdetésével feleljenek. A II. Internacionálé csődje az opportunizmus csődje, azé az opportunizmusé, amely az elmúlt (úgynevezett „békés”) történelmi korszak sajátosságainak talaján fejlődött és az utóbbi években, az Internacionáléban ténylegesen uralomra jutott. Az opportunisták régóta előkészítették ezt a csődöt, mert tagadták a szocialista forradalmat és ehelyett burzsoá reformizmust hirdettek; — mert tagadták az osztályharcot, tagadták, hogy az osztályharcot bizonyos viszonyok között polgárháborúvá kell átváltoztatni, s az osztályok együttműködését prédikálták;— mert a hazafiság és a honvédelem leple alatt burzsoá sovinizmust hirdettek és semmibe se vették vagy tagadták azt a szocialista alapigazságot, melyet már a Kommunista Kiáltvány leszögezett, hogy a munkásoknak nincs hazájuk; — mert ahelyett, hogy szükségszerűnek ismerték volna el az egész világ proletárjainak forradalmi háborúját az egész világ burzsoáziája ellen, a militarizmus elleni harcban szentimentális nyárspolgári álláspontra helyezkedtek; — mert a burzsoá parlamentarizmus és burzsoá legalitás szükséges kihasználását a burzsoá legalitás bálványozásává változtatták, és megfeledkeztek arról, hogy válságok korszakaiban feltétlenül kötelezőek a szervezés és agitáció illegális formái. Az anarcho-szindikalista áramlat, az opportunizmusnak ez a természetes „kiegészítője”, amely éppoly burzsoá és éppoly ellensége a proletár, azaz a marxista álláspontnak, nem kevésbé gyalázatosan viselkedett, amikor a mostani válság idején önelégülten szajkózta a sovinizmus jelszavait.

Ma lehetetlen teljesíteni a szocializmus feladatait, lehetetlen megvalósítani a munkások igazi nemzetközi tömörülését, ha nem szakítunk határozottan az opportunizmussal, és nem magyarázzuk meg a tömegeknek, hogy az opportunizmus csődje elkerülhetetlen volt.

Minden ország szociáldemokráciájának legelső feladata az, hogy harcoljon országának sovinizmusa ellen. Oroszországban a sovinizmus teljesen hatalmába kerítette a burzsoá liberalizmust (a „kadetokat”) és részben a narodnyikokat az eszerekkel és a „jobboldali” szociáldemokratákkal egyetemben. (Különösen meg kell bélyegezni pl. J. Szmirnov, P. Maszlov és G. Plehanov soviniszta nyilatkozatait, amelyeket a burzsoá „hazafias” sajtó felkapott és alaposan kihasznált.)

Az adott helyzetben, a nemzetközi proletariátus szempontjából nem lehet meghatározni, hogy a hadviselő nemzetek két csoportja közül melyiknek a veresége volna a kisebbik rossz a szocializmusra nézve. De mi, orosz szociáldemokraták, egy pillanatig sem kételkedhetünk abban, hogy Oroszország népeinek munkásosztálya és dolgozó tömegei szempontjából a kisebbik rossz a cári monarchia, a legreakciósabb és a legbarbárabb kormány veresége lenne, annak a kormánynak a veresége, amely Európa és Ázsia nemzetei közül és lakosságából minden más kormánynál több nemzetet és több embert tart igájában.

Az európai szociáldemokrácia legközelebbi politikai jelszavául a köztársasági Európai Egyesült Államok megalakítását kell kitűzni, és a burzsoáziával ellentétben, amely mindent kész „megígérni”, csakhogy a proletariátust a sovinizmus általános áradatába bevonja, a szociáldemokraták meg fogják magyarázni, hogy ez a jelszó a német, az osztrák és az orosz monarchia forradalmi megdöntése nélkül teljesen hazug és értelmetlen.

Oroszországban, tekintettel arra, hogy ez az ország a legelmaradottabb és még nem fejezte be burzsoá forradalmát, a szociáldemokraták feladata most is, mint régebben, az, hogy a következetes demokratikus átalakulás három fő feltételéért harcoljanak: a demokratikus köztársaságért (valamennyi nemzet teljes egyenjogúságával és önrendelkezési jogával), a földesúri földek elkobzásáért és a nyolcórás munkanapért. A háború azonban minden fejlett országban napirendre tűzi a szocialista forradalom jelszavát, amely annál égetőbbé válik, minél inkább nehezednek a háború terhei a proletariátus vállára, minél aktívabbá fog válni korunk „hazafias” barbárságának borzalmai után a proletariátus szerepe Európa újjáteremtésében a nagykapitalizmus óriási technikai vívmányainak viszonyai között. Minthogy a burzsoázia a háborús törvények kihasználásával el akarja némítani a proletariátust, a proletariátusnak múlhatatlanul illegális szervezeti és agitációs formákat kell teremtenie. Hadd „óvják” az opportunisták a legális szervezeteket azon az áron, hogy elárulják meggyőződésüket, — a forradalmi szociáldemokraták arra használják ki a munkásosztály szervezeti tapasztalatait és kapcsolatait, hogy a válság korszakának megfelelő illegális harci formákat teremtenek, s így harcolnak a szocializmusért és a munkásoknak — nem saját országuk soviniszta burzsoáziájával, hanem a világ munkásaival való — egyesüléséért. A proletár Internacionálé nem pusztult el és nem is fog elpusztulni. A munkástömegek minden akadály ellenére is meg fogják teremteni az új Internacionálét. Az opportunizmus mostani diadala nem maradandó. Minél több áldozata lesz a háborúnak, annál világosabban fogják látni a munkástömegek, hogy az opportunisták elárulták a munkásság ügyét, és hogy mindegyik országban a kormány és a burzsoázia ellen kell fordítani a fegyvert.

A mostani imperialista háború átváltoztatása polgárháborúvá — ez az egyetlen helyes proletár jelszó, erre mutat rá a Kommün tapasztalata, ezt jelölte ki a bázeli határozat (1912), ez következik a magas fejlettségű burzsoá országok közötti imperialista háború minden feltételéből. Bármilyen nagynak látszanak is ennek az átváltoztatásnak a nehézségei az egyik vagy másik pillanatban, a szocialisták — ha már a háború ténnyé lett — sohasem fognak lemondani arról, hogy ebben az irányban rendszeres, szívós, lankadatlan előkészítő munkát ne végezzenek.

Csakis ezen az úton haladva szakíthatja ki magát a proletariátus a soviniszta burzsoáziától való függésből, és csakis így tud majd az egyik vagy másik formában, többé vagy kevésbé gyorsan, határozott lépéseket tenni azon az úton, mely a népek igazi szabadsága és a szocializmus felé vezet.

Éljen a munkások nemzetközi testvérisége a világ burzsoáziájának sovinizmusa és patriotizmusa ellen!

Éljen az opportunizmustól megtisztított proletár Internacionálé!

Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt
Központi Bizottsága

A megírás ideje: 1914. szeptember 28.
(október 11.) előtt.

„Szocial-Demokrat” 33. sz. 1914. november 1.

Lenin Művei. 21. köt. 11—21. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kommunista erkölcs tudományos alapja – szabadság és a szükségszerűség

A kommunista erkölcs tudományos alapja – szabadság és a szükségszerűség

Az ember fontos és meghatározó tulajdonsága az önzés, az önérdek. Meg kell különböztetni buta és az okos önzést, mert az önzés az önérdek mindenképpen hat. Az okos önző ember az embertársai, az emberiség, a társadalom érdekeit is saját érdekében tekinti, mint a közösségbe tartozó és vele együttműködő emberek közösségét, közös érdekét. A buta önző ember, mindent a saját érdekében akar, és ezért háttérbe teszi az emberiség, a társadalom, a közösség érdekét. Általában nehéz dönteni az okos és a buta önzés megvalósításában, mert a közvetlen érdek erősebben hat, de az közösségi érdek is az ember érdeke, sőt enélkül nem is ember igazából. Ember társadalom nélkül csak egy állat, így a társadalom érdekeinek elfogadása az emberré váláshoz elkerülhetetlen. Amelyik társadalmi formában az egyén érdeke az elsődleges az óhatatlanul a közösséget, az emberré válást rombolja, és az egyének szűk csoportjának érdekében kénytelen diktatúrát használni. Az okos önzésnél a saját önzés a közösség érdekeivel összhangban valósul meg, nem alakul ki a többséget elnyomó diktatúra. A kapitalizmusra a buta önzés, a szocializmusra pedig az okos önzés a jellemző.

… A szabadság és a szükségszerűség problémájára először Marx és Engels, a munkásosztály lángeszű teoretikusai és vezetői adtak tudományos választ. A marxizmus a természetben és a társadalmi fejlődésben meglevő objektív szükségszerűség elismeréséből indul ki. Az embereknek megvan az a képességük, hogy felismerjék ezt az objektív szükségszerűséget. Amíg az emberek nem ismerik a természet törvényeit, addig a természet rabjai. De ha felismerik e törvényeket (a szükségszerűséget), és felhasználják őket céljaik érdekében, akkor a természet uraivá válnak. Ez az értelme annak a tételnek, hogy a szabadság a felismert szükségszerűség.
… A marxizmus—leninizmus megalapítói voltak az elsők, akik tudományosan bebizonyították, hogy a társadalomtudomány törvényei nem az emberi tudat termékei, hanem az emberek akaratától és tudatától független társadalmi fejlődés objektív logikájának kifejezői.
… . Az embereknek a társadalmi fejlődés spontánul ható erőitől való függősége különösen szembetűnő a tőkés társadalomban. A kapitalizmusban a társadalmi fejlődés spontán jellege magából a tőkés rend természetéből, gazdasági törvényeiből, az emberek közötti gazdasági kapcsolatok dologi jellegéből következik. A tőkés társadalomban, mutatott rá Engels, a termelők elvesztik hatalmukat társadalmi viszonyaik fölött. Itt „az életfeltételek uralkodnak az embereken”; saját társadalmi cselekedeteik törvényei „idegen”, rajtuk uralkodó természeti törvényekként állnak velük szemben. Éppen ezért nevezte Engels a tőkés rendet a vak szükségszerűség uralmának.
… A munkásosztály forradalmi harca, melyet az elnyomott és kizsákmányolt tömegek élén folytat a kapitalizmus ellen, azt eredményezi, hogy a tőkés társadalom helyébe szocialista társadalom lép. A munkásosztálynak a marxizmus—leninizmus fegyverével felvértezett élcsapata látja, hogy a társadalmi fejlődés szükségszerűen a szocializmushoz vezet, hogy a termelési folyamat társadalmi jellege, melyet a kapitalizmus hoz létre, parancsolóan követeli a termelőeszközök tőkés magántulajdonának a termelőeszközök társadalmi tulajdonával való felváltását. Csakis a tőke megdöntése útján érhetik el az elnyomott tömegek az igazi szabadságot. A szükségszerűség, amint a termelőeszközök társadalmi tulajdonba kerülnek, megszűnik az embert leigázó külső erőként hatni.
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

A szabadság és a szükségszerűség problémája és az erkölcs kérdései

A különböző absztrakt, „örök” és a valóságtól elszakadt eszmények hívei rendszerint a következő kérdést tették fel a marxistáknak: ha az eszmény szükségszerűen következik a történelem törvényszerű menetéből, ha az emberek tevékenységét, magatartását teljes egészében a történelmi feltételek határozzák meg, s ez a tevékenység és magatartás a történelmi feltételekkel együtt változik, akkor mi értelme van az eszményért folytatott harcnak, az emberi cselekedetek erkölcsi megítélésének, következésképpen mi értelme lehet az erkölcsnek, a lelkiismeretnek stb.? Itt eljutunk a szabadság és a szükségszerűség történelmi kölcsönhatásának kérdéséhez, ahhoz a kérdéshez, melynek rendkívül nagy jelentősége van az erkölcs problémájának tudományos elemzése szempontjából.

Engels rámutatott arra, hogy nem beszélhetünk az erkölcsről és a jogról anélkül, hogy ne érintenénk az akarat szabadságának, a szükségszerűség és a szabadság egymáshoz való viszonyának a kérdését.

Hogyan oldotta meg ezt a kérdést a Marx előtti filozófia?

A régi, Marx előtti materializmus azt tartotta, hogy az emberi cselekedeteket a külső körülmények határozzák meg, s rendszerint még az emberi akarat viszonylagos szabadságát is tagadta. A szükségszerűség, a régi materialisták felfogása szerint, teljesen kizárta azt a lehetőséget, hogy az ember szabad elhatározása alapján cselekedjék, szabadon kinyilvánítsa akaratát. Ezért a régi materializmus nem tudott választ adni arra a kérdésre, hogy milyen szerepe van magának az embernek a „körülmények” létrehozásában, milyen mértékben felelős az ember tetteiért, hogyan kell megítélni az emberi cselekedeteket és így tovább, nem teremtett tudományos alapot e kérdések eldöntésére.

A régi materialisták, akik azt tartották, hogy az egyén cselekedeteit fizikumának sajátosságai, a körülmények és a nevelés határozzák meg, a társadalom fejlődésének végső okát egyes személyek — törvényhozók, uralkodók — cselekedeteiben, eszméiben és nézeteiben látták. Más szóval, véleményük szerint a történelemben minden az eszméktől, nézetektől függ, s ezek megjelenését meghatározhatják olyan „körülmények”, melyek semmiben sem különböznek a tiszta véletlentől. A régi materialisták elismerték az objektív törvényszerűséget a természetben, de ugyanezt nem látták meg a társadalomban; idealista módon tanulmányozták a társadalmat.

Az idealista filozófiát a szükségszerűségtől elszakított abszolút akaratszabadság elismerése, a szabadság és a szükségszerűség szétválasztása jellemzi. Így például Kant tanítása szerint a szükségszerűség a természetben a priori (minden tapasztalatot megelőzően) adott fogalomként hat, amelynek révén az ember rendet visz bele az úgynevezett jelenségvilágba; az erkölcs területén viszont szabadság uralkodik. Kant azt állította, hogy csakis ez a mindennemű meghatározottságtól mentes és a környező viszonyoktól független szabadság teszi lehetővé, hogy az ember tetteiért jogi és erkölcsi felelősséggel tartozzék.

Márpedig a mindennemű meghatározottságtól mentes akarat elismerése az emberi cselekedetek erkölcsi megítélésének és az értük vállalt felelősségnek ugyanolyan tagadásához vezet, mint az emberi akarat abszolút determináltságára vonatkozó fatalista tanítás. Míg a fatalista determinizmus szemszögéből az ember a körülmények játékszere, amelyek fölött semmiféle hatalma sincs, az abszolút indeterminizmus szemszögéből az emberi cselekedeteket semmi sem határozza meg, s így azok teljesen véletlenek és önkényesek. A körülményektől állítólag független szabad akarat elismerése (bármilyen köntösbe öltöztessék is ezt az akaratot: „jóakarat”, „ésszerű akarat” stb.) elméleti alapot ad a magatartásban és a magatartás megítélésében megnyilvánuló burzsoá önkény igazolására.

Ez az önkény vajon valóban a szabad akarat megnyilvánulása? Természetesen nem. Marx azt mondja, hogy a tulajdonos szabad akarata úgy „hozzá van láncolva a legkicsinyesebb és legönzőbb érdekekhez, mint a gályarab az evezőspadhoz”15.
15 Marx—Engels. Gesamtausgabe. l. rész. 1. köt. 1. félköt. 286.old.

A burzsoázia osztályának, pártjainak, államának stb. „szabad cselekedeteit” a magántulajdon védelme szabja meg, a magántulajdonért való aggódás érzése diktálja. Napjainkban az Egyesült Államok kormányzó köreinek olyan „szabad cselekedeteit”, mint a demokratikus elemek üldözése, a fegyverkezési hajsza stb., teljes egészében a monopoltőke érdekei határozzák meg, a burzsoá állam és a burzsoá pártok pedig a monopoltőke eszközei.

A társadalmi viszonyoktól független, abszolút akaratszabadság elismerése egyszersmind elméleti alapot ad a burzsoá individualizmusnak, amely lábbal tiporja a társadalmi érdekeket, és a különböző társadalmi kapcsolatokat eszköznek tekinti céljai elérésére. A burzsoá individualizmus védelmezői az „ég adományozta” szabad akarat elvére támaszkodva azt állítják, hogy a kapitalizmusban az emberek maguk felelősek a nyomorért, hogy minden ember a maga szerencséjének a kovácsa. A burzsoá individualizmus dicsőítői „erkölcsi szabadságot” prédikálnak, s ezt úgy értelmezik, hogy kizárólag a maguk önző érdekéből kiindulva szabad cselekedniük. E „szabadság” lényegét nagy művészi erővel leplezte le Gorkij „Kispolgárok” című színdarabjában. Pjotr Besszemjonovot, a darab egyik hősét kizárták az egyetemről, mert részt vett a diáklázongásokban. A „bajtársiasság szellemének” engedve vett részt a lázongásokban, de később keserűen megbánta ezt a tettét. Pjotr Besszemjonov az erkölcsi szabadság híve, amit úgy értelmez, hogy szabadon távol tarthatja magát a haladó erők harcától, szabadon alkalmazkodhat a rendőri önkényuralmi rendszer aljasságaihoz. „Kispolgár, aki polgártárs volt egyszer — egy félóráig” — mondja Tyetyerev kántor megvetően Pjotr panaszára. Gorkij ezekkel a szavakkal megbélyegezte annak az erkölcsi szabadságnak a lényegét, amelyre az individualista kispolgár lelke szomjazik. Éppen az így értelmezett „szabadságot” emelik pajzsukra a mai burzsoá ideológusok, azt bizonygatván, hogy az ember „belül” mindig „szabad”, még a fasiszta rendszerben, még a hóhér kezei között is. Nem szorul bizonyításra, hogy ez az álláspont állandósítani akarja a társadalomnak kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra való felosztását, s az erőszakot és az elnyomást igazolja.

A Marx előtti filozófia nem tudott helyes választ adni a szabadság és a szükségszerűség kölcsönös viszonyának kérdésére. Vagy metafizikusan szembeállította a szabadságot a szükségszerűséggel (a szükségszerűség kizárja a szabadságot; szabadság nem lehetséges, ha elismerjük a szükségszerűséget), vagy pedig megtalálta ugyan a dialektikus kapcsolatot a szabadság és a szükségszerűség között (például Hegel), de ezt a kapcsolatot misztikus formába burkolta, következésképpen szintén nem adott tudományos választ a kérdésre.

A szabadság és a szükségszerűség problémájára először Marx és Engels, a munkásosztály lángeszű teoretikusai és vezetői adtak tudományos választ. A marxizmus a természetben és a társadalmi fejlődésben meglevő objektív szükségszerűség elismeréséből indul ki. Az embereknek megvan az a képességük, hogy felismerjék ezt az objektív szükségszerűséget. Amíg az emberek nem ismerik a természet törvényeit, addig a természet rabjai. De ha felismerik e törvényeket (a szükségszerűséget), és felhasználják őket céljaik érdekében, akkor a természet uraivá válnak. Ez az értelme annak a tételnek, hogy a szabadság a felismert szükségszerűség.

Míg a természetben a szükségszerűség az öntudatlanul, vakon ható erők kölcsönhatásának eredménye, a történelemben a szükségszerűség az emberek cselekedeteiben nyilvánul meg, akik meghatározott célokat tűznek maguk elé, vágyaik valóra váltására törekednek stb. De ez a szükségszerűség korántsem korlátozható az egyes emberek által kitűzött szubjektív célok megvalósításának területére. Az emberek eszményi ösztönző erői mögött meg kell látni életük anyagi feltételeit, a gazdasági fejlődés törvényeit, e fejlődés napirendre került követelményeit — azokat a társadalmi erőket, amelyek nagy tömegeket, egész népeket, egész osztályokat hoznak mozgásba.

A marxizmus—leninizmus megalapítói voltak az elsők, akik tudományosan bebizonyították, hogy a társadalomtudomány törvényei nem az emberi tudat termékei, hanem az emberek akaratától és tudatától független társadalmi fejlődés objektív logikájának kifejezői. A marxizmus klasszikusai mindig harcoltak a történelemben és a politikában megnyilvánuló szubjektivizmus és voluntarizmus ellen. Amíg a társadalom a termelőeszközök magántulajdona alapján fejlődik, tanítja a marxizmus, az emberek saját viszonyaik rabjai, a gazdasági törvények rabjai. Az embereknek a társadalmi fejlődés spontánul ható erőitől való függősége különösen szembetűnő a tőkés társadalomban. A kapitalizmusban a társadalmi fejlődés spontán jellege magából a tőkés rend természetéből, gazdasági törvényeiből, az emberek közötti gazdasági kapcsolatok dologi jellegéből következik. A tőkés társadalomban, mutatott rá Engels, a termelők elvesztik hatalmukat társadalmi viszonyaik fölött. Itt „az életfeltételek uralkodnak az embereken”; saját társadalmi cselekedeteik törvényei „idegen”, rajtuk uralkodó természeti törvényekként állnak velük szemben. Éppen ezért nevezte Engels a tőkés rendet a vak szükségszerűség uralmának.

A munkásosztály forradalmi harca, melyet az elnyomott és kizsákmányolt tömegek élén folytat a kapitalizmus ellen, azt eredményezi, hogy a tőkés társadalom helyébe szocialista társadalom lép. A munkásosztálynak a marxizmus—leninizmus fegyverével felvértezett élcsapata látja, hogy a társadalmi fejlődés szükségszerűen a szocializmushoz vezet, hogy a termelési folyamat társadalmi jellege, melyet a kapitalizmus hoz létre, parancsolóan követeli a termelőeszközök tőkés magántulajdonának a termelőeszközök társadalmi tulajdonával való felváltását. E szükségszerűség felismerése azonban egymagában véve még nem szabadítja ki a munkásosztályt a tőke igájából. Csakis a tőke megdöntése útján érhetik el az elnyomott tömegek az igazi szabadságot. A szükségszerűség, amint a termelőeszközök társadalmi tulajdonba kerülnek, megszűnik az embert leigázó külső erőként hatni. Ettől kezdve, Engels megállapítása szerint, az embereket környező életfeltételek, melyek mindeddig uralkodtak rajtuk, az emberek uralma és ellenőrzése alá kerülnek. „Saját társadalmi tevékenységük törvényeit, melyek idáig idegen, rajtuk uralkodó természeti törvényekként állottak velük szemben, az emberek akkor majd teljes szaktudással alkalmazzák s ezzel uralmuk alá vetik”16.
16 Engels. Anti-Dühring. 292. old.

A szovjet emberek, akik felépítették a szocializmust, megismerték az igazi szabadságot: megszabadultak a társadalmi fejlődés vakon ható erőinek igájától, a tőke és a kizsákmányolás igájától, s a társadalmi fejlődés felismert törvényei alapján szabadon építik életüket. A marxizmus—leninizmus azt tanítja, hogy ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy a gazdasági törvények a szocializmusban is objektív jellegűek, ez a tudomány tagadásához, politikai voluntarizmushoz és önkényhez vezet. Másfelől annak elismerése, hogy a gazdasági törvények a szocializmusban objektív jellegűek, nem jelenti annak elismerését, hogy ezeknek az objektív törvényeknek ugyanolyan spontánul kell hatniok, mint a kapitalizmus gazdasági törvényeinek. Az ilyen felfogás képviselői végső soron behódolnak a spontaneitásnak, és megfeledkeznek arról, hogy a kommunizmust a dolgozó milliók tudatosan építik.

A fenti tételek ízzé-porrá zúzzák a burzsoá ideológusoknak annak bebizonyítására irányuló kísérletét, hogy a marxista determinizmus összeegyeztethetetlen a cselekedetek szabad megválasztása lehetőségének elismerésével, az erkölcs elismerésével. Azzal, hogy elismerjük az emberi magatartásnak a fennálló társadalmi viszonyoktól való függőségét — amint arra a marxizmus—leninizmus megalapítói már régen rámutattak —, leleplezzük a burzsoá erkölcselméleteket, amelyek a szabad akaratról szóló ostoba mesékkel hozakodnak elő, de ez az elismerés „a legkevésbé sem semmizi ki sem az emberi észt, sem az emberi lelkiismeretet, sem az ember cselekedeteinek értékelését. Éppen ellenkezőleg, csakis a determinista felfogás teszi lehetővé, hogy mindezt pontosan és helyesen értékeljük, s ne hárítsunk mindent tetszés szerint a szabad akaratra”17.
17 Lenin Művei. 1. köt. 158. old.

Az ember tudata nem passzívan tükrözi az objektív valóságot, hanem aktívan visszahat az objektív valóságra. Az ember tudata szoros kapcsolatban van a világ megváltoztatására irányuló gyakorlati tevékenységével. Bizonyos társadalmi rendek történelmi szükségszerűségének és az emberi magatartás, az emberi gondolat és érzés társadalmi meghatározottságának elismerése nem jelenti azt, hogy az emberek passzívan alárendelik magukat a társadalmi viszonyoknak, passzívan szemlélik a társadalmi rendeket, „objektíven”, elfogulatlanul figyelik a különböző osztályok, pártok stb. harcát. A marxista nemcsak egyszerűen megállapítja az adott társadalmi rend szükségszerűségét, hanem egyszersmind azt is tisztázza, hogy mely osztályok határozzák meg e rend tartalmát, milyen ezeknek az osztályoknak egymáshoz való viszonya, milyen szerepet töltenek be a társadalmi fejlődésben, s ezt a társadalmi rendet a munkásosztály érdekei szempontjából ítéli meg. Lenin a marxizmus ellenfelei ellen vívott harc során ismételten rámutatott arra, hogy az oroszországi kapitalista rend történelmi szükségszerűségének elismerése nem zárja ki, sőt feltételezi azt a harcot, amelyet az élenjáró osztály vív a kapitalizmus megsemmisítéséért, az ellen az osztály ellen, amely e rend fenntartására és állandósítására törekszik.

„Melyik örökségről mondunk le?” című művében Lenin rámutatott arra, hogyan kapcsolja össze Marx „A tőké”-ben a társadalmi fejlődés vizsgálatában tanúsított kérlelhetetlen objektivitást, az eszmék és a nézetek társadalmi meghatározottságának bemutatását a társadalmi fejlődést hátráltató maradi ideológusok éles elítélésével. „Kevés tudományos munkában van ennyi «szív» — írja Lenin —, ennyi heves és szenvedélyes polémikus kirohanás a maradi nézetek képviselői ellen, azoknak a társadalmi osztályoknak a képviselői ellen, amelyek a szerző meggyőződése szerint hátráltatják a társadalmi fejlődést. . . Ha egy bizonyos tan azt követeli minden egyes közéleti embertől, hogy kérlelhetetlen objektivitással elemezze a valóságot és az ennek a valóságnak talaján a különböző osztályok között kialakult viszonyokat — akkor hogy a csodába lehet levonni ebből azt a következtetést, hogy a közéleti embernek nem szabad rokonszenveznie az egyik vagy a másik osztállyal, hogy ez «nem illik» hozzá? Kötelességről itt még csak beszélni is nevetséges, mert hiszen nincs olyan élő ember, aki pártját ne fogná az egyik vagy a másik osztálynak (mihelyt megértette az osztályok kölcsönös viszonyát), ne örülne az adott osztály sikerének, ne keserítenék el balsikerei, ne háborodna fel azok ellen, akik ellenségei ennek az osztálynak, akik maradi nézetek terjesztésével hátráltatják fejlődését stb. stb.”18.
18 Lenin Művei. 2. köt. 557—558. old.

A determinizmus tehát elismeri bizonyos álláspont tudatos megválasztásának a lehetőségét, és feltételezi az egyén felelősségét a történelmi harcban elfoglalt álláspontjáért, következésképpen feltételezi ennek az álláspontnak erkölcsi megítélését is.

A mai imperialista burzsoáziának egy új világháború kirobbantására irányuló törekvését teljes mértékben determinálja a monopolkapitalizmus természete. Ám a világ népei nem elégednek meg ennek az objektív ténynek a megállapításával, hanem követelik a háborús gyújtogatok felelősségre vonását, s minden erejükkel harcolnak az új háború megakadályozásáért.

A munkásosztály győzelme történelmileg elkerülhetetlen, de ez a győzelem nem jön el önmagától, szívós harcban kell azt kivívni. Ezért a munkásosztály pártja arra hivatott, hogy lankadatlanul fejlessze a dolgozó tömegek és mindenekelőtt a munkások politikai öntudatát, növelje győzni akarásukat, kinevelje bennük azokat a magasrendű erkölcsi tulajdonságokat — a kitartást, a fegyelmet, az elvtársi szolidaritást, melyek elengedhetetlenek az új világért küzdő harcosok számára. A marxista párt, amely a társadalmi fejlődés törvényeinek ismeretében vezeti a tömegek forradalmi mozgalmát, magas követelményeket támaszt tagjaival szemben. Arra neveli őket és a pártonkívüli dolgozókat, hogy öntudatosan és odaadóan, felelősségük teljes tudatában szolgálják a népfelszabadítás, az emberi haladás ügyét.

A marxista—leninista etika azt követeli, hogy az emberek erkölcsi tulajdonságait ne szavaik, sőt még csak ne is a rájuk ható ösztönző erők (cselekvésük indítóokai) alapján, hanem tetteik, s tetteik eredményei alapján ítéljük meg. A marxista— leninista etika elismeri az emberi cselekedetek indítóokainak fontosságát, de ezeket a tett társadalmi következményeivel való szoros összefüggésükben vizsgálja. Ha azok az okok, melyek az embert bizonyos cselekedetre ösztönzik, a kommunizmusért vívott harc szempontjából kedvező következményekkel járnak, akkor a cselekedet mind indítóokait, mind pedig következményét tekintve elismerést érdemel.

Mivel az emberi tettek, cselekedetek indítóokai különbözőek, a tetteket mindenekelőtt társadalmi következményeik alapján ítéljük meg. Lenin rámutatott arra, hogy „a jóakarattól függetlenül” minden opportunista a kapitalizmus ügynöke, a polgári ideológia szószólója a munkásmozgalomban. Ha az egyén „jószándéka” a társadalom, a nép szempontjából káros következményekre vezet, akkor a cselekedetnek a kommunista etika szemszögéből történő megítélésénél a tett eredményéből, társadalmi következményéből indulunk ki, nem pedig az egyén „jószándékából”. Az ember nemcsak akkor tartozik erkölcsi felelősséggel a társadalom szempontjából káros cselekedetéért, ha szándékosan okoz kárt a társadalomnak, s előre látja tettének társadalmi következményeit, hanem akkor is, ha nem látja előre a társadalmi következményeket, bár láthatná és látnia is kellene azokat.

A kommunista erkölcs szigorúan elítéli a nép, a párt, a szovjet haza érdekeinek túlzott hiszékenységből vagy egyéni gyengeségből való megkárosítását, épp úgy, mint ezeknek az érdekeknek tudatos elárulását. „Egyéni tekintetben igen nagy a különbség azok között, akik gyengeségből árulók és azok között, akik szándékosan, számításból árulók; politikai tekintetben nincs köztük különbség, mert a politika — emberek millióinak tényleges sorsa, és sorsukon nem változtat az a körülmény, hogy gyöngeségből vagy haszonlesésből árulták el a munkások és szegényparasztok millióit”19.
19 Lenin Művei. 20. köt. Szikra 1953. 355. old.

Az „egyéni gyengeség”, vagyis az erkölcsi ingatagság szoros összefüggésben van az egyén politikai, eszmei állhatatlanságával. A marxista etika szemszögéből a kommunista eszmeiség és a politikai szilárdság alapvető feltételei az erkölcsi szilárdságnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az erkölcsi ingatagság minden megnyilvánulásában politikai ingatagságot kell látnunk. Az erkölcsöt nem lehet elszakítani a politikától, de a kettőt azonosítani sem lehet. Erkölcsi ítéletnek kell alávetni azokat az indítóokokat is, amelyek bizonyos társadalomellenes cselekedetek elkövetésére, például a szovjet jog és erkölcs szabályainak megsértésére késztetik az embert.

Amikor a szovjet bíróság ezeknek az indítóokoknak gondos vizsgálata alapján igazságos ítéletet hoz, ezzel nemcsak büntető, hanem nevelő funkciót is teljesít.

A burzsoázia mindig megtévesztette a tömegeket, hogy szándékainak engedelmes eszközévé tegye őket. Napjainkban az imperialisták hazugsággal igyekeznek behálózni a népeket, hogy egy újabb világháborúba taszíthassák őket. Kivonhatja-e ma bárki is magát az erkölcsi felelősség alól, ha a háború imperialista részről történő előkészítéséről van szó? Természetesen nem. Hiszen a szervezett békemozgalom keretei között bármelyik tőkés országban bárki kiszabadulhat (és ki is kell szabadulnia) a hazugság hálójából, elfordulhat (és el is kell fordulnia) a háborús gyújtogatok táborától, s megtalálhatja (és meg is kell találnia) helyét a béke védelmezőinek táborában.

A győztes szocializmus országában, ahol az emberek megszabadultak a kizsákmányolástól, s a társadalmi fejlődés objektív törvényeinek felismerése és felhasználása alapján építik életüket, óriási mértékben megnő az ember tudatos tevékenységének szerepe, következésképpen a tetteiért való felelőssége is.

A kapitalizmusban a dolgozók nyomora és társadalmi elnyomottsága a bűnözés és a demoralizálódás egyik állandó forrása; a fenyegető éhhalál lopásra kényszeríti a becsületes dolgozót, önmaga áruba bocsátására kényszeríti a nőt. A tőkés országok dolgozóinak életére nap nap után rányomja bélyegét a kapitalista társadalom szörnyű egoizmusa, a „vagy te rabolsz, vagy téged rabolnak ki” elv. A termelőeszközök magántulajdonának, a nyomornak és a munkanélküliségnek a felszámolásával megszűnnek a tömeges bűnözés és demoralizálódás fő forrásai. Éppen ezért az új, szocialista társadalom emberei ma kevésbé elnézők a társadalomnak azokkal a tagjaival szemben, akikben még mindig élnek a kapitalista csökevények, és a kommunista erkölcs a legnagyobb szigorral ítéli el az ilyen emberek bűntetteit és erkölcstelen magatartását.
***

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!