SZTÁLIN ELVTÁRS SZÓZATA A NÉPHEZ

1945. május 9

Elvtársak!

Eljött a Németország fölötti győzelem nagy napja. A fasiszta Németország, melyet a Vörös Hadsereg és szövetségeseink haderői térdrekényszerítettek, elismerte, hogy legyőzték és feltétel nélkül kapitulált.

Május 7-én Reimsben aláírták a kapitulációról szóló előzetes jegyzőkönyvet. Május 8-án a német főparancsnokság képviselői, a szövetséges haderők Legfelsőbb Parancsnoksága és a szovjet haderők Főparancsnoksága képviselőinek jelenlétében Berlinben aláírták a kapitulációról szóló végleges okmányt, melynek végrehajtása május 8-án 24 órakor kezdődött meg.

Ismerve a német vezetők farkastermészetét, akik a szerződéseket és egyezményeket papírrongynak tekintik, semmi alapunk sincs arra, hogy szavuknak higyjünk. Ma reggeltől kezdve azonban a német csapatok a kapitulációs okmány értelmében tömegesen teszik le a fegyvert és megadják magukat csapatainknak. Ez már nemcsak papiros. Ez a német haderő tényleges fegyverletétele. Igaz, a német csapatok egy csoportja Csehszlovákia területén még mindig nem hajlandó letenni a fegyvert. De remélem, hogy a Vörös Hadseregnek sikerül észretérítenie.

Most már teljes joggal kijelenthetjük, hogy eljött Németország végleges szétzúzásának történelmi napja, népünk nagy győzelmének napja a német imperializmus fölött.

A Hazánk szabadságáért és függetlenségéért hozott sok nagy áldozat, a háború folyamán népünk által átélt mérhetetlen nélkülözés és szenvedés, a haza oltárán áldozatul hozott megfeszített munka a hátországban és a fronton — mindez nem volt hiábavaló, mindezt az ellenségen aratott teljes győzelem koronázta. A szláv népek évszázados harca létükért és függetlenségükért a német hódítók és a német zsarnokság fölött aratott győzelemmel fejeződött be.

Mostantól kezdve Európa fölött a népek szabadságának és a népek közti békének nagy zászlaja leng.

Három évvel ezelőtt Hitler ország-világ előtt kijelentette, hogy feladata a Szovjetunió szétdarabolása és a Kaukázusnak, Ukrajnának, Belorussziának, a Baltikumnak és más területeknek elszakítása a Szovjetuniótól. Nyíltan kijelentette: „Megsemmisítjük Oroszországot, hogy soha többé ne tudjon lábraállni.” Ez három évvel ezelőtt volt. De Hitler őrült eszméi nem váltak valóra — a háború menete megsemmisítő csapást mért rájuk. A valóságban éppen az ellenkezője történt annak, amiről a hitleristák képzelődtek. Németországot teljesen tönkreverték. A német csapatok megadják magukat.

A Szovjetunió győzelmet ünnepel, jóllehet — nem szándékozik sem szétdarabolni, sem megsemmisíteni Németországot.

Elvtársak! A Nagy Honvédő Háború teljes győzelmünkkel fejeződött be. A háború időszaka Európában véget ért. Elkezdődött a békés fejlődés időszaka.

Köszöntlek benneteket, drága honfitársaim, a győzelem alkalmából.

Dicsőség a hősies Vörös Hadseregnek, amely megvédte Hazánk függetlenségét és győzelmet aratott az ellenségen!
Dicsőség nagy népünknek, a győzelem népének!
Örök dicsőség a harcokban elesett hősöknek, akik életüket áldozták népünk szabadságáért és boldogságáért!

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

A szovjet hadigazdaság a második világháború alatt

A főbb (hadi)iparok mérete és teljesítménye az 1941-es alapadatok alapján:
Termelési tényezők és nyersanyagok Amerikai-brit Német (zárójelben csatlósokkal és hódításokkal együtt) Szovjet
NYERSVAS (Mt) 60 20 (38) 15
ACÉL (Mt) 89 32 (44) 18
SZÉN (Mt) 747 304 (348) 166
OLAJ (Mt) 180 7 (10) 31
ELEKTROMOS ÁRAM TERM. (MKWó) 194 70 (110) 48
SZERSZÁMGÉP GYÁRTÁS (X 1000 db) 1640 1178 (kb. 1300) 590
ÖSSZESEN (dimenzió nélkül): 2856 1611 (1850) 868
Óriási a kapitalista, fasiszta fölény a fiatal szovjet népi demokrácia hátrányára. Ilyen körülmények között kezdődött a harc a kapitalizmus és a szocializmus között. Az úgynevezett polgári demokráciáknak választaniuk kellett a népi demokrácia és a fasizmus között, nem lehetett egyszerű a választás. A kapitalisták diktatúrája a fasizmus nem áll távol a polgári demokráciától, kiegészítik egymást. A gyarmatosító nyugati hatalmak a fasiszta módszereket általánosságban használták a gyarmatokon. Így a választást a totális és a demokráciával álcázott diktatúra érdekellentétei határozták meg, amit a szovjetunió kihasznált. A szovjetunió ellenségei egymást is pusztították, így sikerült a győzelem. Ezt a csapást a polgári demokráciák sokáig nem heverték ki, de manapság a polgári demokráciával álcázott fasizmus térhódítási törekvése, az újragyarmatosítási szándék az USA vezetésével folyik.
Anglia és Franciaország elutasító magatartása.
A német-szovjet megnemtámadási szerződés
A harmincas évek végén a fasizmus elleni küzdelem legkövetkezetesebb harcosa, a Szovjetunió, igen veszélyes helyzetbe került. Az ellenséges tőkés hatalmak gyűrűjében, az állig felfegyverzett, rablásra éhes militarista államok közelségében elterülő egyedülálló szocialista ország történelmének nagy próbatétele elé került. Félő volt, hogy a kapitalista országok egységes szovjetellenes hadjáratra tömörülnek. Ilyen körülmények között a szovjet diplomáciára hárult az a rendkívül felelősségteljes feladat, hogy az imperialista hatalmak ellentéteit kihasználva, ügyesen lavírozva küzdjön a világháború kirobbantása ellen, vagy ha ez sikertelen lenne, legalább a nagyhatalmak egyik csoportja felől biztosítsa a szovjet csapatok hátát, s ameddig csak lehet, odázza el a Szovjetunió hadba lépését. Nemcsak a szovjetország, de az egész emberi haladás ügye függött e feladat eredményes megvalósításától.
A világháború előestéjén kialakult bonyolult politikai helyzetben a Szovjetunió természetesen a nyugati polgári demokratikus hatalmakkal igyekezett antifasiszta koalícióra lépni. Evégett tárgyalásokat kezdett Angliával és Franciaországgal. A megbeszélések 1939 augusztusáig folytak. Anglia és Franciaország másodrangú személyekkel képviseltette magát, közben titkos játékot folytatott a németekkel.
A szovjet külpolitika ezután két lehetőség között választhatott: vagy vállalja az azonnali háborút Németországgal és szövetségeseivel, miközben a polgári demokratikus államok cinkos együttérzéssel figyelik, esetleg közvetlenül segítik Hitler több ízben kilátásba helyezett antibolsevista hadjáratát, vagy egy merész lépéssel, egy újabb Rapallo-szerű mesteri sakkhúzással (természetesen más viszonyok között, mint 1922-ben) ideiglenesen semlegesíti Németországot, és valósággal kényszeríti a polgári demokráciákat az antifasiszta koalícióra. Nem volt kétséges, hogy csakis az utóbbi megoldás jöhetett számításba.

1939. augusztus 23-án a Szovjetunió megnemtámadási szerződést kötött Németországgal. Ez a kényszerből született taktikai sakkhúzás halomra döntötte a nyugati imperialisták számításait, s a Szovjetuniót másfél esztendőre megmentette a világháború borzalmaitól.

A Vörös Hadsereg ellátása rohamléptekben haladt előre. 1939-re, 1930-hoz képest a tüzérség fegyverzete hétszeresére, a harckocsik száma negyvenháromszorosára, a repülőgépeké hat és félszeresére, a harckocsi-elhárító lövegek és az önjáró lövegek száma hetvenszeresére emelkedett. Megkétszereződött a hajóhad egységeinek száma. A hadianyaggyártó üzemek teljesítménye 1938-ban 36%-kal, 1939-ben 46%-kal nőtt, s 1940-ben is ugrásszerű az emelkedés. Új harckocsi-és repülőgéptípusokat dolgoztak ki; tömeges gyártásuk azonban vontatottan haladt vagy késett.

A fasiszta Németország támadása
1941. június 22-én Németország fasiszta kormánya felrúgta a megnemtámadási szerződést. Németország, valamint — néhány nappal később – szövetségesei: Finnország, Magyarország (június 27), Románia, Olaszország és Szlovákia orvul megtámadták a Szovjetuniót. A frontvonal a Barents-tengertől a Fekete-tengerig húzódott. Németország 153 hadosztályt, szövetségesei összesen 37 hadosztályt vetettek harcba. Németországot Bulgária, Spanyolország és Japán is segítette. Az utóbbi a Szovjetunió keleti határai mentén összpontosította az erős Kvantung-hadsereget.
A hadiesemények következtében 1941 novemberéig az ipar teljesítménye felére csökkent. Az ellenség által elfoglalt területek szolgáltatták a háború előtt a gabona 38%-át, a cukor 84%-át, a szarvasmarha-állomány 38%-át és az egész állatállomány 60%-át. A kormánynak be kellett vezetnie a jegyrendszert.
A rendkívüli nehézségek ellenére meghiúsultak az ellenség reményei: a szovjet népgazdaságot nem sikerült felbomlasztania.

A harckocsigyártás alakulása:

1939 1940 1941 1942 1943 1944
Németország 2000 ? 5000 9395 19885 27300
Szovjetunió ? 2799 4742 24668 24000 29000
USA 346 4053 24996 29497 17569
Anglia 969 1399 4841 8611 8600 ?
A repülőgépgyártás alakulása:
1939 1940 1941 1942 1943 1944
Németország 5000 ? 12400 15409 24807 37905
Szovjetunió ? ? ? 25900 34900 40000
USA 2141 6029 19433 47836 85898 96318
Anglia 3731 8634 13160 17730 21438 24000
A hátország a háború befejező szakaszában
A Szovjetunió katonai sikerei a hátország eredményes munkájára támaszkodtak. 1944-ben már nemcsak a nehézipar, de az egész ipar a termelés gyors kiszélesedésének állapotába került. 1940-ben a munkások és parasztok száma 31 200 000 körül mozgott. Ez a szám 1942-ben 18 400 000-re csökkent, 1944-ben azonban 27 300 000-re emelkedett. Az újonnan felszabadított területeken több nagyüzemet már ekkor helyreállítottak (például a Novokramatorszki Gépgyárat, a Dzerzsinszkij Traktorgyárat). A fegyver- és hadianyaggyártás a következő hónapokban is felfelé ívelt. 1944-ben – a havi átlagot tekintve – 440%-kal, 1945-ben pedig 500%-kal több repülőgépet gyártottak, mint 1941-ben. Csak 1944 júliusáig 35 000 kilométer megrongált vasútvonalat állítottak helyre. A háború végéig a helyreállított vonalak hossza 51 000 kilométerre emelkedett, míg 15 000 kilométernyi vasútvonalat új területeken fektettek le.

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Májusi mámor (1919)

Magyarországon először az 1919. március 21-i szocialista forradalommal megteremtett Tanácsköztársaság nyilvánította állami ünneppé a proletár nemzetköziség napját.

A Forradalmi Kormányzótanács erre vonatkozó XXX-as számú rendeletét április 2-án ismertette a sajtó. Az újságok néhány nap múlva arról is hírt adtak, hogy az ünnepség legfőbb szervezőjének Szamuely Tibort jelölték ki, s ő „Május elsejei rendezőbizottságot” alakított, amely több ülést is tartott. Magyarországon, a földkerekség akkor második szocialista államában, az Európa-szerte tapasztalható forradalmi fellendülés időszakában méltóképpen kívánták megünnepelni ezt a napot. írókat, költőket, színpadi szerzőket, festőket, szobrászokat, grafikusokat, színművészeket, zeneszerzőket, kórusokat, zenekarokat kértek fel arra, hogy működjenek közre az ünnepség fényének emelésében. A Vasárnapi Újság április 27-i számában látható Zádor István rajza a Keleti pályaudvar melletti Tattersall hatalmas terméről, ahol a képzőművészek a nemzetközi munkásmozgalom vezető személyeiről készítették szobraikat, valamint egyéb olyan művészi alkotásokat, amelyeket Budapest terein, utcáin vagy a Városligetben állítottak fel május elsején. Pór Bertalan a Magyar Nemzet 1969. május 1-i számában idézett érdekes részleteket a képzőművészek akkori munkájáról. Az utcai plakátok közül különösen Biró Mihály híres kalapácsos emberének felhasználásával készült plakátja és Steiner Rezső műve, egy láncait széttépő férfialak keltette fel a figyelmet.
Az előző három évtizeddel szemben most nemcsak a munkáslapok, hanem az egész magyar sajtó méltatja május elseje jelentőségét. A Vörös Újságban Révai József ünnepi cikke, az Építőmunkásban Szakasits Árpádé látott napvilágot. Ezúttal is Biró Mihály illusztrálta a május elsejei emléklapot, amelyben Várnai Zseni és Gyagyovszky Emil versein kívül a munkásság vezetői, Kun Béla, Pogány József, Böhm Vilmos, Rónai Zoltán, Kunfi Zsigmond, Lukács György értékelték, magyarázták sokoldalúan a megmozdulás jelentőségét.


Ismert és névtelen költők serege jelentkezett a fővárosi és vidéki sajtó hasábjain a proletárdiktatúra májusát ünneplő művekkel. Egyes írásokat, mint például Somlyó Zoltán Májusi kalapács, Várnai Zseni Vörös május, Gyagyovszky Emil Hát itt vagyunk !…, Sándor György Májusi toborzó című versét, valamint az Internacionálé szövegét nagy példányszámban röplapokon is terjesztették. A Közoktatásügyi Népbiztosság irodalmi osztályának vezetője, Balázs Béla élvonalbeli színpadi szerzőket, Molnár Ferencet, Heltai Jenőt, Szomory Dezsőt, Bródy Sándort és Hajós Sándort kérte fel, hogy írjanak a Május elsejére rövid alkalmi darabokat, de közülük csak Bródy Sándor készült el a művével. Május elsején mutatták be Karinthy Frigyes „Vérmező” című darabját, amely 1910-ben írt Martinovits című költeményének dramatizált változata volt.
Az első ünnepi cikkek, versek már néhány nappal május elseje előtt napvilágot láttak. Az Ifjú Proletár című újságban annak alapítója és szerkesztője, Lékai János (1896—1925) április 27-én adta közre „Új Május felé” című vezércikkét. Lékai János, aki serdülő éveitől kezdve részt vett a baloldali mozgalmakban, először a Galilei Körben, majd 1917-től az illegális antimilitarista mozgalomban, a forradalmi fiatalság a maga hivatott vezérének tekintette: az 1918. október 31-i forradalom napján a tömeg szabadította ki a börtönből. Rövidesen a kommunista ifjúsági mozgalom egyik elindítója lett. Kezdetben expresszionista hatásokat tükröző irodalmi tevékenysége 1919 után főként amerikai emigrációjában bontakozott ki.„Új Május felé” című cikkében többek között így írt: „A májusi új vörös szelek végigsöprik a burzsujok szalonjait. Most reszketve lapulnak álszakszervezeti igazolványaikkal páncélszekrényeik mellé… Ez az élet a mienk. Ez a május legyen az igazi vörös május. A diadalmas május. Lázongásaink valóságba szökkentették eszméinket, melyeket börtönbe lehetett dugni. Le lehetett tagadni — de megölni nem lehetett soha. . . A keletről jött forradalom diadalmasan halad nyugat felé… Felujjonganak a vörös mezők. Hahó! Diadalmasan visszük a te zászlódat, vörös május.”Az első szabad május emléke szinte valamennyi résztvevőben felejthetetlen élményként rögződött. Lékai János hat esztendővel később már az Egyesült Államokban, a szerkesztése alatti Új Előre című magyar nyelvű kommunista lap hasábjain az alábbi tárcában elevenítette fel az 1919-es tüntetés néhány jellemző mozzanatát.

Lékai János
MÁJUSI EMLÉKEK
(Budapest, 1919)
A dallam átviharzott a reggelen.
Trara-ra-ra — visszhangzott a város.
A burzsujok kinyitották ablakaikat. A mama elkeseredetten felkiáltott: „Még aludni sem lehet!”
Hiszen még csak hét óra volt s a burzsuj-mamák ilyenkor illatos hálószobájukban, finom csipkeágyneműk között még legédesebb álmukat alusszák.
De minden hiába, a proletárok korán kelnek. Ma ünnep van. Május elseje. Kék az ég, zászlók lobognak. A város vörösbe öltözött. A város ünnepel. A város ujjong.
A dallam újra kopogtat az ablakokon.
Kürtösök járják a várost. Felharsan északon, keleten, nyugaton és délen: Trara-tra-ra…
„Jaj, de undok ez a dallam” — morogja a burzsuj, halántékán kidagadnak az erek, keze megrándul, mintha a tisztán csengő dal nyakát akarná kitekerni.
De nem lehet.
Először csak egy magányos kürtből tör fel a dallam, majd egyre több és több csatlakozik hozzá. A proletárok ünneplőbe öltöztek. Fiatal munkások és munkásnők, asszonyok és gyerekek tódulnak ki a házak kapuin. Kis csoportokba verődnek. Valaki vörös zászlót emel magasba.
És mindenfelől felhangzik az ének:
Rabságunknak vége már…”
Mintha szárnyai lennének, mintha felnyílnának a zsilipek és a patakocskák mennydörgő vízesésekké nőnek, úgy zúgott, dagadt, áradt az ének:
Ez a harc lesz a végső!”
„Ez az éneklés az idegeimre megy, csukd be már az ablakot!” — jajdult fel a burzsuj-mama. Aszpirint vett be, és hideg vizes borogatást rakott a fejére.
De az aszpirin nem segített.
Szélesen hömpölygött a tömeg. Vörös zászlók lebegtek a szélben. A föld megrendült. A levegő megreszketett, az ének szállt az ég felé.
Vöröskatonák jöttek. Mellük feszült. Erős kézzel fogták a fegyvert.
Egy-kettő — egy-kettő.
A trombita harsogott.
„Ennek a lármának sose lesz vége…” — zúgolódott a burzsuj.
*
A Szigeten vidáman pezsgett az élet. Hevenyében összeácsolt színpadokon énekesek és énekesnők szórakoztatták a proletárokat. Proletárgyerekek kacagtak a színészek mókáin. Azután lepényevés, zsákfutás, hinta, ringlispíl és még sok-sok vidám tréfa következett. Majd komoly színdarabokra is sor került, a zenészek pedig csodálatosan szép hangversenyekkel ringatták el a közönséget. Sok-sok ezernyi emberáradat. Szolgálatkész proletárok hordták a frissítőket elvtársaiknak. Senki sem ivott szeszes italt, mégis mindenki mámoros volt.
Munkásifjak ezrei vándoroltak a sportpályára. Valaki az Ifjúsági Internacionálé nevében beszélt. És az éneklők szíve hevesebben dobbant, arra gondoltak, hogy a földkerekségen mindenütt élnek ifjú proletárok, akik ugyanazt érzik, mint ők.
Énekelnek és fiatalok, mindannyian harcolni akarnak és sápadt orcájuk kipirul, kezük ökölbe szorul, arra gondolva, hogy még odaadóbban kell küzdeniük, egyre magasabbra emelniök a zászlót, a vörös zászlót.
Fegyverbe! — Fegyverbe!”A karok egymásba fonódnak.
Erős, ütemes léptekkel megindulnak a város, a vörös város felé. Az ünneplő város felé.
Zászlók.
Marx-, Engels-, Lenin-szobrok. Óriásiak. Túlnőnek a volt burzsujpalotákon. Mindenfelé ötágú csillagok. Sarló és kalapács.
A hegy vörös.
A házak fellángolnak.
Hirtelen rakéták röppennek, lángbetűket festve az égre: „Éljen a proletariátus diktatúrája!”
A munkásifjúság menetel. Az ének zeng.
És ahogy vonulnak, feszesen, katonásan, a vidám új hadsereg, megremegnek a házak.
Reszkess, burzsuj. ..!”
A burzsuj-mama: „Tüntetnek ezek a taknyos inaskölykök.”
„Még egy aszpirint!”
Reszkess, burzsuj!”
A vöröskatonák.
Elindultak — megvédeni a vörös várost. Csak akarni kellett. Sikerült.
Vöröskatonák meneteltek.
Az ének erősödött, az ének áradt, az ének visszhangzott.
Rabságunknak vége már…”
*
A burzsuj bevágta az ablakot.
„Ez az undok rikácsolás!”
A burzsuj-mama még egy aszpirint kért.
„Mikor rúghatom már ki végre ezt a kibírhatatlan népséget?”
A proletár megkönnyebbülten sóhajtott fel a szép lakásban.

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

 

Május elseje a munkások világünnepe lett

Május elseje a dolgozók osztályharcának ünnepe (3. rész)

 

A folyamat egyes mozzanatait a Magyarországi Általános Munkáspárt, az 1890-ben alakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt előde hivatalos lapjaként kiadott Népszava 1889 nyár végi—őszi számaiban is figyelemmel kísérhetjük.
Említést érdemel, hogy a hetenként néhány oldalnyi terjedelemben megjelenő Népszava csak több mint egy hónappal a kongresszus befejezése után tudott végezni az arról közölt riportsorozatával. A május elsejére vonatkozó határozat a lap augusztus végi számába került, annak is a harmadik oldalára, számos más határozat közé iktatva, így csaknem elveszett a betűtengerben. A döntést csak rövidített változatban közölték, amely néhány kifejezésében még így is hűségesebb volt az eredeti francia szöveghez, mint a későbbi, a német nyelvű jegyzőkönyvből készített fordítások.
Ezek után a magyar szocialista újság csak kereken három hónappal utóbb tért vissza a kongresszusra, pontosabban annak éppen arra a határozatára, amelyet előzőleg szinte mellesleg és röviden ismertetett: „Felhívás!” főcím és „Nemzetközi munkásünnep 1890 május elsején” alcím alatt így kezdte a lap első oldalán közleményét:
„A magyarországi munkások legszélesebb köreiben mozgalom bontakozik ki, mely a párizsi nemzetközi kongresszus határozataihoz alkalmazkodva arra irányul, hogy 1890. május hó elseje nemzetközi munkás-ünnepnek tartassék. Ezen májusnak az a célja, hogy a nyolcórai munkaidő behozatala érdekében az összes munkások általános tüntetést rendezzenek. Felhívjuk az olvasókat és az elvtársakat, hogy gondolkozzanak, mi módon lehetne ehhez a nemzetközi kinyilatkoztatáshoz csatlakozni… ”
Ebben az 1889. november 17-i Népszava-közleményben van tudomásunk szerint először szó a munkások olyan óhajáról, hogy május elseje világünnep legyen. A németeknél csak 1890. március végén merült fel ilyen kívánság, amint ez Eduard Bernsteinnek „A berlini munkásmozgalom története” című 1909-es kiadású nagy műve dokumentumaiból kiderül. A már többször idézett francia történész, M. Dommanget egész fejezetet fordított „Az ünnep keletkezése” kérdésének, és számos tekintély tévedéseit cáfolva, a leghatározottabban kijelentette: a francia munkásokat csak az 1890. április 30-i röplapok szólították fel, mégpedig Ausztria-Magyarország és az USA munkásainak ilyen irányú kívánságára hivatkozva, hogy világünnepként tartsák meg május elsejét. Az USA-ra utalás tévedés volt, így hát amennyiben az osztrák sajtóból korábbi adat fel nem bukkan, úgy a magyar munkásoké a történelmi kezdeményezés érdeme e téren.
A röplapot idéző francia történész „mintegy zárójelben” hozzáfűzte: az USA munkásai 1890-ben még nem tekintették ünnepnek május elsejét, csupán a nyolcórás munkaidőért tartott harci napnak.
Szólnunk kell még egy fontos kérdésről: a német munkásmozgalomban viszont még nem tették kötelezővé május elseje munkaszünettel való megünneplését. Ennek megvilágításához szükséges egy rövid kitérő. A német szocialista mozgalmat 1878 óta már tizenegy éve sújtotta a Bismarck-féle „kivételes törvény”, amikor az 1889-es párizsi kongresszuson május elseje kérdése napirendre került. Elsősorban a német mozgalom helyzetét vették tekintetbe, amikor a határozat záradékában szabad kezet adtak az egyes országok munkásainak a május elsejei tüntetés lebonyolításának a módjához. 1890 elején változott a helyzet: megbukott a szocialistaellenes törvény, vele együtt eltakarodott a történelem színpadáról a német burzsoázia bálványa, Bismarck kancellár is. Az 1890. február 20-i választásokon a szociáldemokraták olyan fényes győzelmet arattak, hogy képviselői frakciójuk a legnépesebb lett a parlamentben. A német burzsoázia is elmondhatta: „La légalité, qui nous tue” — „a törvényesség elpusztít bennünket”. Készülődtek a revánsra, harci szervezeteket hoztak létre a május elsejei tüntetés letörésére. Nyilvánvaló volt, nem riadnak vissza a provokációktól, hogy ürügyet teremtsenek az újabb szocialista törvényhez. Ilyen körülmények között a német szociáldemokrata parlamenti frakció kívánságára, szembeszállva a német munkásság akaratával, nem tették kötelezővé a nyílt összeütközések elkerülése érdekében a május elsejei munkaszünetet. A taktikát az adott helyzetben az idős Engels is helyeselte: „Németországban a frakció kötelessége volt, hogy szembeszálljon a túlzott igényekkel. Február 20-a annyira fellelkesítette az embereket, hogy bizonyos fékezésre volt szükség, nehogy szamárságokat kövessenek el.” Más kérdés, hogy az akkor indokolt taktikát utóbb, a megváltozott viszonyok között, a német mozgalom opportunista irányzata megalkuvó politikája igazolására használta fel. Nem véletlen, hogy éppen a május elsejei munkaszünet megtartása lett a német munkásmozgalom forradalmi és reformista szárnya közötti elkeseredett küzdelem egyik központi kérdése. A vitát az elkövetkező két évtized alatt sokszor felújították, olykor igen éles formában; az egykorú német pártlapokban, mindenekelőtt a Neue Zeit című elméleti folyóiratban, a párt- és a szakszervezeti kongresszusok jegyzőkönyveiben igen sok dokumentuma maradt. A május elsejei munkaszünet ügye többször is a munkásmozgalom forradalmi és reformista szárnya közötti harc egyik fő ütközőpontjává lett.
A fentebb idézett külföldi tanulmányok szerint Németországban 1890 tavaszán, Franciaországban csak 1890. május elseje előestéjén merült fel, hogy e napot munkásünnepnek tekintsék. Amennyiben tehát a Népszava 1889. november 17-i „Felhívásáénál korábbi adat felszínre nem kerül, jogosan feltételezzük, hogy az ünneppé nyilvánítás eszméje a magyarországi munkásoktól származik.
A Népszava idézett, 1889. november 17-i cikke gyakorlati szempontokra is ráirányította olvasói figyelmét. Magyarországon, akárcsak a földkerekség legtöbb államában, a múlt század végén még látszólag csillagászati távolságban állottak a nyolcórás munkaidő elérésétől, a 12—14 órás munkanap nem számított a ritkaságok közé. A cél egyetlen nagy tüntetéssel való elérése tehát utópisztikus álomnak vagy kalandor vállalkozásnak látszhatott azok szemében, akik még nem ismerték a munkásmozgalom szükség szerint hosszú távra szabott taktikáját és stratégiáját. Bizonyára ezeknek a munkásoknak szólt a cikk következő jelmondata: a tüntetéssel „a munkások a munkaidőnek tartós megrövidítését kívánják, anélkül, hogy egyelőre kizárólag a nyolc órai munkaidőre fektetnék a fősúlyt. Mindenekelőtt arra kell törekedni, hogy az 1890. május elsejére hirdetett ünnep általánosságban tartassék a helyi viszonyoknak megfelelően, nyilvánosan, a fennálló törvényhozás szerint.”
A cikk kétségkívül újabb munkásrétegek figyelmét fordította a következő évi május elsejére. Nem mindenki figyelhetett fel az erről szóló első, a párizsi határozatot csak kivonatosan ismertető, egyéb anyag közé zsúfolt augusztus végi híradásra. Talán ezért is tartotta szükségesnek a szerkesztőség, hogy 1889 végén vezércikkében visszatérjen a kérdésre, s most ellentétben augusztus 25-i eljárásával, pontonként ismertesse, magyarázza a határozatot. A magyar munkáslap ekkor említette először, hogy a dátum kiválasztásánál az Amerikai Munkásszövetség 1888. decemberi saint-louisi kongresszusi határozatán már az ottani országos tüntetés napjául választott időpontot vették át. A határozat harmadik pontjához hozzátette: nem formaságból mondták ki, hogy az egyes országokban az ottani törvényekhez alkalmazkodva rendezzék a tüntetést, mert „Európa, Amerika és Ausztrália valamennyi szocialistái komolyan foglalkoznak” a határozat végrehajtásával.
A továbbiakban a vezércikk a munkanap rövidítésének páratlan fontosságát magyarázta: erre a mai munkásnemzedék fizikai és szellemi fejlődése érdekében van szükség. Kétszeresen szükséges a következő nemzedék érdekében. „Csak szabadidő birtokában válik lehetővé idejének egy részét magasabb feladatoknak szentelni, úgy mint saját helyzete és célja felől önmagának felvilágosítást szerezni, ami saját felszabadulásának a fegyverkészítését képezi.” Utalt a szerző a termelékenység soha nem tapasztalt emelkedésére és arra, hogy ennek áldásait csak „rendezett” társadalomban fogja élvezni a világ. A cél a szocializmus, de „lépésről lépésre kell haladni, az első lépést a munkaidő megrövidítése képezi”.
Az itt-ott szinte archaikus, néhol németes stílusú kommentár azt is tükrözi, hogyan hatoltak be az I. Internacionálé eszméi a gondolkodásba: hiszen ezt a fogalmazást, hogy a nyolcórás munkanap kivívása „a munkásosztály felszabadítása felé tett első lépés”, az I. Internacionálé első, 1866-os genfi kongresszusának határozatában találjuk.
1889 végén már élénk vita folyhatott a magyar munkásmozgalomban a Május elseje megtartásának módjáról. Erre következtethetünk az iménti cikk azon utalásából, hogy „egyesek általános világsztrájkot akarnak”. Ezt a Népszava az Internacionálé határozatára és arra való hivatkozással utasította vissza, hogy „ez lehetetlen, megoldhatatlan”. A májusi világsztrájk gondolatát, főként francia anarchisták, már a párizsi kongresszuson szóba hozták, de leszavazták őket.
A december végi írás foglalkozik először konkrétan a nap programjával: délelőtt az egész országban nyilvános vagy egyleti gyűlések „A nyolcórás munkanap” napirenddel, délután általános pihenő. „Május elseje úgyis a kikelet ünnepe, amiről sokat és oly szépet énekeltek. A nyárs- és kispolgárok ezrei bizonyára nem fogják rossz néven venni, ha a proletárok százezrei is megbámulják az ébredő természet csodáit.” Ezért legyen május elseje munkásünnep — írja éllel, de nem minden humor nélkül a Népszava, feltéve a gunyoros kérdést: „És miért ne lehetne a munkásoknak is saját ünnepük? Hogy méltó lesz, arról kezeskedik a munkásokat jellemző felelősségérzet. De az öröm sem fog hiányozni, mert a győzelemre való kilátás folytán győzelmi öröm fogja felvidítani az ünneplő tömeg kedélyállapotát.”
Ebben a komoly, emellett tréfálkozó eszmefuttatásban már egész sor olyan gondolat csíráját megtaláljuk, amelyeket később a május elsejei tömegmegmozdulások szociológiai, szociálpszichológiai jelentését, hátterét vizsgáló történészek, szociológusok, munkásmozgalmi teoretikusok, tudósok és tudományoskodók utólag sok ország számos május elsejei megmozdulásának tapasztalatait összegezve kifejtettek. Ezek az eszmék május elseje kiterjedt irodalmában, költészetében is tükröződnek. Mindenekelőtt a munkás nemzetköziség eszméje — óriási erőforrás a jogaiért küzdő munkásnak, tudja, hogy ugyanabban az időpontban a földkerekség számos pontján azonos sorban élő, azonos célokért küzdő munkástestvérei tüntetnek. A másik gondolat: a munkások saját ünnepének kivívása már a felszabadulás felé vezető úton tett jelentős lépés. Ugyancsak fontos mozzanat: május elseje a munka jövendő uralmának erőpróbája. Az északi féltekén május elseje a természet újjáébredésével esik egybe: a természet újjászületése és a társadalom felszabadulásának eszméje összekapcsolódik.
A későbbi fejleményeket a múltba visszavetítve utólag többen is úgy magyarázták május elseje kiválasztását, hogy ennél a természet tavaszi újjáébredése is szerepet játszott. Valójában ilyen megfontolásnak sehol sincs nyoma az 1889-es határozat előkészítésének dokumentumai között. Egyébként a déli féltekén, amelynek számos országában ugyancsak gyorsan tért hódított a munkások között a májusi ünnep és tüntetés eszméje, ez a nap nem a tavasz, hanem az ősz kezdetét jelzi.
Más kérdés, hogy az északi féltekén a munkásünnepet megéneklő költők százai nem hagyták kiaknázatlanul ezt a művészi szempontból hálás lehetőséget, amit az emberiség új tavaszának előhírnökeként teremtett munkásünnep véletlen egybeesése a tavasz kezdetével önként kínál. Nálunk és számos más európai, ázsiai országban, Észak-Amerikában is utóbb már szinte általánossá lett a két gondolat egybeszövése.
A költők még nem szólaltak meg, amikor kereken öt hónappal az első május elseje előtt egy K. A. jelű szerzőtől közölt, keresetlen szavakkal megírt munkáslevél máris az előbbi gondolat jegyében válaszolt a Népszava korábbi felhívására: hogyan ünnepeljük meg május elsejét ? „A tervezett munkásnap tárgyában” címen azzal kezdte, hogy „nem minden munkás alszik”, van, aki gondolkodik és rájön, hogy „az embert a természet egyformára alkotta és egyenlővé tette, de a munkások, az emberiség többségének nélkülözés és nyomor jut”. Ezután a feltett kérdésre ezt válaszolta: „Ünnepeljen együtt a munka embere a természettel. Egy nap legyen a munkásoké, akik egész évben görnyednek a munka súlya alatt.” Majd az ünnepély lebonyolítására tett javaslatot: keljenek fel „jókor reggel”, tereken gyülekezzenek szakegyleti zászlók alatt, a Népszavában közölt program jegyében ünnepeljenek. Másnap, május 2-án mindenki „visszatér munkájához, bizonyára korábban, mint a főnöke, ki az előző napi pihenőt még nem heverte ki” — tette hozzá maliciózusan a szerző.
Érdemes kiemelnünk: a munkáslevél írója azt javasolta, hogy „Minden évben, minden városban és faluban ünnepeljék május elsejét.”
Emlékezzünk vissza, hogy az 1899-es párizsi határozatban még szó sem volt a májusi tüntetés évenkénti megismétléséről. A mozgalom történészei szerint csak az első májusi ünnep sikere nyomán és különböző országok (Svédország, Spanyolország) munkásainak kezdeményezésére hoztak határozatot előbb egyes munkáspártok, 1890 augusztusában a skandinávok egyesült munkáspártja Oslóban tartott kongresszusa, ugyanabban a hónapban a spanyol munkáspárt bilbaói kongresszusa, majd októberben a német és francia szocialista, illetve szociáldemokrata párt, decemberben a Magyarországi Szociáldemokrata Párt alakuló kongresszusa, 1891 januárban a portugál, a svájci munkáspártok a május elsejei tüntetés 1891-ben való megismétléséről, illetve visszatérő ünneppé nyilvánításáról. S az is bizonyos, hogy végül a II. Internacionálé az 1891-ben már újból megtartott nagy nemzetközi májusi tüntetés után, tehát több mint három és fél hónappal, „post festa” mondta ki határozatilag augusztus 16-tól 22-ig tartó brüsszeli kongresszusán: május elsejét valamennyi ország munkásai évenként megtartandó egységes tüntetése napjának nyilvánítja.
Kié ebben az elsőség? Maurice Dommanget szerint „Toulouse munkásai az elsők, akik formálisan felvetették május elseje állandósításának [perénnité] kérdését. Egy 1890. május elsejei gyűlésükön »kifejezték óhajukat, hogy május elseje ezután a munka évenként megtartandó nagy ünnepe legyen«”. A francia történész feltételezését mindenesetre megcáfolja a Népszavában talált, fentebbi, csaknem öt hónappal korábbi, 1890. január 5-én megjelent K. A. jelű munkáslevél, amely már akkor javasolta az ünnep állandósítását. Nincs tehát kizárva, hogy az ismeretlen K. A. jelű magyar munkásé az elsőség ezen a téren.

Még csak parázslik a munkásöntudat
A munkások kis csapata küzd a nép demokráciájáért.
De a szikrából lesz a tűz.
Dolgozó!
Ott a helyed! Küzdj emberi jogaidért!
Május elsejei felvonulás a dolgozók demokráciájáért!

Május 1, reggel 10 óra Thürmer beszél a Kodály köröndön

Éljen május elseje, a dolgozók nemzetközi szolidaritásának napja! – olvashatjuk az Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja májusi felhívásában. A világban mindenütt készülnek május elseje megünneplésére. (https://kprf.ru/party-live/cknews/)
Május elsején megmutatjuk, hogy él a Munkáspárt és tovább küzd a dolgozó emberekért. Lesz Thürmer-beszéd a Kodály köröndön, majd 10.30-tól felvonulás a Városligetig, ahol munkáspárti majális várja az érdeklődőket.

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Május elseje a dolgozók osztályharcának ünnepe (2. rész)

Chicago az amerikai munkásmozgalom egyik forradalmi fellegvára lett

Ahogyan közeledett a chicagói kongresszuson kijelölt nagy erőpróba napja, 1886. május elseje, úgy növekedett az izgalom az amerikai munkásság és a tőkések körében.


Az 1886.-os május elsejei tüntetés vérontással kezdődött: a Wisconsin állambeli Milwaukeeben, ebben a Michigan-tó partján fekvő félmilliós ipari, kereskedelmi központban és kikötővárosban olyan nagy méreteket öltött a tüntetés, hogy a hatóságok újabb és újabb rendőri osztagokat vezényeltek ki. A tömeg kőzáport zúdított rájuk, amire a fegyveres erő sortűzzel felelt. Kilenc ember holtan maradt az utcaköveken.

Május elseje még nem volt nemzetközi tüntetés, de első áldozatai már elestek, s a mártírok száma néhány napon belül megsokszorozódott.
Az amerikai munkások nem engedtek: Chicagóban 40 000 főnyi tömeg özönlötte el a városközpontot, az üzemekben szünetelt a munka, a tőkések azonban makacsul elutasították a nyolcórás munkanapot. A sztrájkolók felháborodása a tetőpontra hágott, amikor azt látták, hogy a vállalkozók sztrájktörők tömeges felvételével akarják megtörni ellenállásukat. Chicagóban, ahol a munkafeltételek különösen súlyosak voltak, számos üzemben 14—16 óráig tartott a munkanap, érthetően nagy volt a felzúdulás. Családos emberek hajnali 4-kor hagyták ott szeretteiket, és csak este 7—8 felé térhettek haza — nappali fénynél nem is látták feleségüket, gyermekeiket. A magas lakbér miatt sokan pajtákban vagy folyosókon aludtak, mások — a szerencsésebbek — olyan odúkban, ahol három-négy család zsúfolódott össze. Megszokott látvány volt, ahogy az emberek a piacok hulladékai között turkálva igyekeztek betevő falathoz jutni. A sajtó a vállalkozókat kiszolgálva arról cikkezett, hogy a munkásokat ki kell gyógyítani dölyfös magatartásukból, szerepüket „az embergép” fokára kell leszállítani. Úgy vélekedtek, hogy „az ólom a legjobb táplálék, amellyel a sztrájkolók éhségét csillapítani lehet”. A Chicago Tribüné gátlás nélkül írhatta le: „Börtön és kényszermunka a szociális kérdés egyetlen megoldása. Reméljük, hogy ez a módszer általánossá válik.”
Ez a háttér járult hozzá, hogy Chicago az amerikai munkásmozgalom egyik forradalmi fellegvára lett, ahol az erős szervezetekkel, kiterjedt sajtóval rendelkező munkásság nem fogadta tétlenül a kihívásokat. Jelentéktelen töredéket leszámítva a sztrájkolók május elseje után is kitartottak, majd május 3-án délután mintegy 7000 ember a Cyrus Mac-Cormick tulajdonában álló mezőgazdasági gépgyár elé vonult, amely a mozgalomban résztvevő 1200 munkását elbocsátotta, s helyükbe „sárga” sztrájktörőket állított. A gyáros által fizetett magándetektívek serege revolverlövésekkel fogadta a tömeget, s amikor az kőzáporral válaszolt, az időközben odaérkező városi rendőrséggel összefogva sortüzet zúdított a tüntetőkre, akik hat halottat hátrahagyva elmenekültek.
A vérfürdőre a chicagói német nyelvű lap, az Arbeiter Zeitung forradalmi felhívással válaszolt: „Munkásokat mészároltak le a Mac-Cormick üzem előtt. De a munkások nem vágómarhák. A fehér terrorra vörös terrorral válaszolunk. Legyetek büszkék, rabszolgák! Keljetek fel!” Ugyanaznap estére a Haymarketre hirdettek nagygyűlést. Az anarchisták fegyveres felkelésre szólították fel híveiket, de a 15 000 részvevővel tartott gyűlés békés jelleget öltött. A szónokok, a vezetők, Albert Parsons, Michael Schwab, Sámuel Fielden, Adolph Fischer munkás, Oscar Neebe, a munkásokhoz átpártolt bankár és a többiek arra intettek, hogy fegyvertelenül jöjjenek a gyűlésre a munkások. A gyanútlan Parsons még két kis gyermekét is magával vitte.
A gyűlés befejezése után az elvonuló tömeget minden előzetes figyelmeztetés nélkül rendőrök hada támadta meg. Ekkor a rendőrök soraiban bomba robbant, amely hat halálos áldozatot követelt. Az életben maradt rendőrök, akik erősítést kaptak, sortüzet zúdítottak a pánikszerűen menekülő tömegre. A jelentés mintegy 50 „zavargó” sebesülését ismerte be, köztük több halálos áldozatot.
A hatóságok ostromállapotot hirdettek ki, s nyomban letartóztatták a munkásság vezetőit, Parsons kivételével, akinek sikerült elmenekülnie. Rövidesen azonban ő is jelentkezett, hogy osztozzon társai sorsában.
A pert három hónapon belül lefolytatták, az ítélet nem volt kétséges. Erről már a bírák személyének körültekintő megválasztásával gondoskodtak. A nyolc vádlottat anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben rájuk bizonyították volna a bombamerényletben való részvételt, világszerte megütközést keltő koholmányok alapján akasztásra ítélték. Közülük háromnak életfogytiglani, illetve 15 évi börtönre enyhítették a büntetését.
Az életben maradottak és a meggyilkoltak ügyét néhány év múlva Illinois állam új, a törvényességhez ragaszkodó kormányzója felülvizsgáltatta. Ennek eredményeként megállapították, hogy valamennyi elítélt ártatlan volt. A három foglyot hétévi szenvedés után szabadon engedték.

Az Amerikai Munkásszövetség a chicagói tragédia ellenére nem adta fel a harcot: 1888. decemberi kongresszusán, Saint Louisban 1890. május 1-ét tűzte ki a nyolcórás munkanapért indított új országos akció előkészítése, illetve a követelésnek a munkaadók által való teljesítése határnapjául. Ebben a döntésben már minden bizonnyal nemcsak a gyakorlati szempontoknak volt szerepük: a dátum megválasztásánál már a közelmúlt tragikus eseményeire is emlékezhettek, a két évvel korábbi véres május áldozataira. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy ekkor, 1888-ban is még mindig csak az Egyesült Államokra vonatkozóan és szociális célkitűzéssel határoztak. Nem sejthették, hogy a kijelölt 1890. május elseje egy nemzetközi demonstráció része lesz, végső soron döntő lökést adnak elhatározásukkal egy majdani világünnep keletkezéséhez.
Számos további akcióra volt még szükség, hogy ez megtörténjen. Közülük a legfontosabb mozzanat a Marx és Engels által alapított, 1876-ban feloszlatott Internacionálé feltámasztása, emellett az a körülmény, hogy a nyolcórás munkanapért való harc Európában is új lendületet vegyen.
Ez utóbbi törekvésnek a francia szakszervezetek szövetsége 1888. október végén Bordeaux-Le Bouscat-ban megtartott kongresszusa adott új lendületet. A kongresszuson a szakszervezeti szövetség titkárává választott bordeaux-i küldött, Raymond Lavigne tartott referátumot a munkaidő csökkentéséről, majd határozati javaslatot terjesztett elő. Ezt Jean Dormoy-jal, a francia szakszervezetek másik ismert vezetőjével együtt fogalmazták meg, s a kongresszus egyhangúan megszavazta. A határozati javaslat több szociálpolitikai követelést, mindenekelőtt a munkanap nyolc órára való csökkentését írta elő. Ennek értelmében a következő év, 1889. február 10-én Franciaország valamennyi helységében, ahol szervezett munkások dolgoztak, tüntetéseket szerveztek és küldöttségeket menesztettek a helyi hatóságok vezetőihez, akiknek a nyolcórás munkanapra vonatkozó követeléseiket petíció formájában nyújtották át, majd két hét múlva, február 24-én megismételték az akciót: ekkor a petíció elintézését kérve számon.
Alig néhány nappal a bordeaux-i kongresszus befejezése után nyílt meg Londonban a különböző országok szakszervezeteinek 1888. november 6-tól 10-ig tartott nemzetközi kongresszusa, amely a Május elseje története számára a flamand Gábriel Anseele felszólalása révén vált ismét nevezetessé. Anseele többek között ezeket mondta a kongresszusi jegyzőkönyv szerint: „. . . azt hihettük, hogy az Internacionálé halott, de íme feltámad hamvaiból. Fenyegető kísértete meghátrálásra készteti az elnyomást, miközben a világ munkásai talpra állnak.” Hozzászólását azzal a kongresszushoz intézett kéréssel zárta: határozzák el, hogy minden országban, ahol a társulás szabadsága fennáll, május elsején ugyanabban az órában nagyszabású tüntetést tartsanak.
A londoni kongresszus kivonatos jegyzőkönyvének közlése alapján is csaknem bizonyosra vehetjük, hogy Anseele-t, aki figyelte a nemzetközi munkásmozgalom fejleményeit, az amerikai munkások 1890-re bejelentett újabb május 1-i akciója késztette a nap megválasztására, bár ő nem beszélt a nyolcórás követelésről, csupán a másik nagy horderejű gondolatot, a munkás nemzetköziség eszméjét hangsúlyozta. A londoni kongresszus Anseele javaslatát végül nem vitatta meg.
Az eddigi események ismeretében mégis joggal állíthatjuk, hogy a mai Május elseje gondolata 1889-ben, nem sokkal a II. Internacionálé alakuló ülése előtt már „a levegőben volt”, bár egyelőre szétszórt eszmék formájában. Május elseje szülőanyjának a II. Internacionálé 1889. július 14-én Párizsban megnyílt első kongresszusát tekintik.
Érdemes utalni a kongresszus környezetére. 1889. július 14-ét, a Bastille lerombolása, a Nagy Francia Forradalom kitörése századik évfordulóját az 1871-es Párizsi Kommün által tekintélyében alaposan megtépázott francia burzsoázia hatalma és gazdagsága dokumentálására igyekezett kihasználni. A kiállítás pazar látnivalói nemcsak a hazai, de a nemzetközi tőke erejének fitogtatását is jelentették. A burzsoá sajtó világszerte Párizsra irányította figyelmét. A tudósítók egymással versenyezve írták lelkendező, színes beszámolóikat a július 14-i katonai szemléről, a színházak gálaelőadásairól, az egymást követő fényes diplomáciai fogadásokról, estélyekről, bálokról, lóversenyekről, az esténként színes világításban csillogó szökőkutakról, tűzijátékokról, a hastáncosok mutatványairól, a vadnyugati kalandokat kedvelők számára tartott Buffalo Bili-előadásokról, nem utolsósorban a még új Eiffel-torony sikeréről, amelynek felvonóit huszonötezren vették igénybe.
A polgári lapok, ha egyáltalán helyet szorítottak a II. Internacionálé ugyancsak július 14-én összeült alapító kongresszusa eseményeinek, csak röviden adtak róla hírt. Annál is inkább, mert a túlnyomórészt marxista küldöttekből álló gyűlés mellett, amely a rue de Pétrelle 24 sz. alatt nyílt meg, a francia szakszervezeti mozgalom megalkuvó szárnya, a posszibilisták is megrendeztek egy nemzetközi találkozót a Kereskedelmi és Ipari Egyesülés (Union du Commerce et de l’Industrie) rue Lancryban levő termében. Ezekkel párhuzamosan még egy harmadik nemzetközi találkozó is folyt Párizsban, a szabadkőműveseké.
A különböző országok szocialista sajtója azonban történelmi jelentőségének megfelelően emelte ki az Internacionálé újjáalakulását. Ezt a magatartást példázza a Népszava 1889-es évfolyama is, amely már a kongresszus előtt felhívta olvasói figyelmét az eseményre: utalt a francia szakszervezetek bordeaux-i kongresszusára, ahol a nemzetközi találkozó szervezését javasolták a világkiállítás idejére. „A tőkések a gazdagokat hívták meg a világkiállításra, hogy csodálják azok műveit, akik az óriási gazdagság közepette nyomorra vannak kárhoztatva. Mi a munkásokat hívjuk meg, hogy olyan állapotokat teremtsenek, melyekben nemi és nemzeti különbség nélkül jogunk van a közös munka által teremtett gazdagságra… Minden ország proletárjai, egyesüljetek!” — írta a magyar szocialista lap munkatársa több mint egy hónappal a kongresszus előtt „Nemzetközi szocialista munkáskongresszus” cím alatti vezércikkében. Hasonló hangvételű írásban üdvözölték a kongresszus előestéjén annak megnyitását: „Vasárnap, e hó 14-én, éppen a Bastille bevételének századik évfordulója napján jönnek össze a munkás küldöttek, hogy egyszersmind a nép felkelésének, a reakció megtörésének és a győzelem kivívásának emlékét méltón megünnepeljék… A harmadik rend nem váltotta be ígéreteit, a közállapotok olyan hanyatlásnak indultak, hogy közel állnak a száz évvel ezelőtti korrumpált közállapotokhoz. A harmadik rend megérett, hogy távozzon az élről, és csináljon helyet a megizmosodott és öntudatos negyedik rendnek.”
A lap további számai részletesen beszámoltak a kongresszus munkájáról, s mivel a Népszava akkor még csak hetenként jelent meg, kis terjedelemben, az utolsó tudósításokat az augusztusi számokban közölték. A lap csak röviden foglalkozott a szakadár posszibilisták kongresszusával, de kimerítően a marxistákéval; ott a részt vevők névsora is elárulta annak forradalmi, osztályharcos jellegét. A párizsi rue Petrelle-ben megnyílt, majd az ottani helyiség szűk volta miatt a rue Rochechouart 42. alá áttelepített kongresszuson a küldöttek között ott volt Frankel Leó, Ihrlinger Antal, az osztrákok között Viktor Adler, a nyolcvan tagú német küldöttség élén Wilhelm Liebknecht, August Bebel, mellettük a még csak 32 esztendős Clara Zetkin. Az angolokat többek között Marx veje és leánya: az Aveling házaspár és William Morris, az oroszokat Plehanov, Lavrov, a franciákat Marx másik veje, Paul Lafargue, továbbá Jules Guesdes, Edouard Vaillant, a Párizsi Kommün blanquistából marxistává fejlődő veteránja, a spanyolokat Pablo Iglesias, a belgákat Anseele és De Paepe, a hollandokat Domela Nieuwenhuis képviselte. Túlnyomó többségük Marx és Engels barátja, munkatársa vagy tanítványa volt.
A történelmi nevezetességű kongresszus utolsó, ötödik napján, július 20-án, a délutáni ülésen került napirendre a francia Raymond Lavigne előterjesztésében az elkövetkező év május elsején rendezendő nemzetközi tüntetés ügye. A kongresszus időközben eltávolított anarchista résztvevőinek nem sokkal előbbi provokációjától felzaklatott, az ötnapos vitában kimerült, a rekkenő hőségtől tikkadt küldöttek — az angol és az orosz részvevők tartózkodása mellett — megszavazták az alábbi határozatot:
„Egy meghatározott időpontban nagy nemzetközi tüntetést kell szervezni, olyan módon, hogy valamennyi országban és városban azonos napon követelik a közhatalomtól a munkanapnak törvényes erővel nyolc órára való csökkentését és a párizsi nemzetközi kongresszus egyéb határozatainak elfogadását.
Figyelembe véve, hogy az Amerikai Munkásszövetség 1888 decemberében Saint-Louisban tartott kongresszusán már elhatározta, hogy 1890. május elsején hasonló tüntetést rendez, ezt a napot választottuk a nemzetközi megmozdulás számára.
A különböző országok dolgozói aszerint folytassák le a tüntetést, ahogyan ezt országuk sajátos feltételei előírják.”
Tudatában voltak-e a határozat előkészítői, és akik azt megszavazták döntésük történelmi horderejének? Ezt a kérdést az elkövetkező évtizedek alatt sokan és sokszor felvetették és egymásnak ellentmondó válaszokat adtak. Gabriel Deville, a Május elseje történetének egyik historikusa, aki az 1889-es kongresszus hangadói között volt, 1896-os tanulmányában azt állította, hogy bár a korabeli sajtó egy része úgyszólván szem elől tévesztette híradásaiban a tüntetésről szóló határozatot, a küldöttek nagyon is tisztában voltak a döntés jelentőségével. Vele ellentétben Edouard Vaillant, a kongresszus egyik elnöke, aki a vitákban is élénken részt vett, 1895-ben azt állította, hogy sejtelmük sem volt a következményekről: „Ki láthatta volna előre, hogy a különböző országok proletariátusának hozzájárulásával és a szocialisták növekvő szolidaritása nyomán oly hirtelen fog elterjedni május elseje eszméje.” Hasonlóan nyilatkozott 1897-ben Paul Lafargue, a kongresszus egyik szervezője és legtevékenyebb rész vevője.
Annyi bizonyos, hogy a megszavazott határozat szorosan kapcsolódott a kongresszus tárgyalási anyagához, amelynek középpontjában a munkás jóléti intézkedések álltak: a gyermekmunka eltiltása, a nők munkaidejének lényeges csökkentése, a gyárfelügyeleti rendszer megteremtése, illetve kiterjesztése a háziiparra, ezek mellett a gyülekezési jog kiterjesztése, az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elvének érvényesítése stb. Az sem vitatható, hogy az 1889-es kongresszuson a nyolcórás munkanap és az egyéb határozatok keresztülvitele érdekében csupán egyetlen alkalommal tartandó nemzetközi tüntetést vettek programba; arról, hogy a május elsejei megmozdulásokat állandósítsák, senki sem beszélt, tehát erre senki sem gondolt.
Még kevésbé sejthették, hogy a pusztán szociális vívmányokért rendezendő nemzetközi tüntetés világszerte a proletariátus ünnepe lesz.
Az előzményekből világosan látszik, hogy az 1889-es határozat önmagában is a nemzetköziség jegyében született. A nyolcórás munkanapért való harcot az I. Internacionálé első kongresszusa minősítette a munkásosztály felszabadulása egyik legfontosabb eszközének. A Párizsi Kommün alatt a magyar Frankel Leó javasolta annak bevezetését, majd az amerikai munkásság indította meg érte, május elsejével egybekapcsolva, elszánt küzdelmét. Az 1889-es londoni nemzetközi szakszervezeti kongresszuson a flamand Anseele indítványozta, hogy május elsejét a munkás nemzetköziség napjának nyilvánítsák. Az Internacionálé párizsi alakuló kongresszusán a francia Raymond Lavigne és Jean Dormoy szövegezte meg a tüntetésről szóló határozatot, amely végül az ő nevével összeforrva vált a május 1-i mozgalom azóta számtalanszor idézett alapdokumentumává. Évek, évtizedek múltán közreadott emlékezésekből, közöttük Lavigne-éból is kiderült, hogy a határozat végleges megszövegezésében az Internacionálé kongresszusának más vezető személyiségei — Lafargue, Wilhelm Liebknecht, Viktor Adler, August Bebel, Edouard Vaillant — is részt vettek. Az egyik epizódot August Bebel örökítette meg röviddel halála előtt, 1912-ben a hatvanéves Viktor Adlert köszöntő írásában: „Viktor Adler Vaillant-nal, Lafargue-gal, Liebknechttel, velem és még másokkal egyetértésben bizalmas megbeszéléseken készítette elő a világünnep tervét” — idézte fel emlékeit huszonhárom év távlatából Bebel.
Május elsejének tehát már a szellemi előkészítése is a szó legteljesebb értelmében nemzetközi összefogással történt.
Ám Bebel imént idézett emlékezésének egyik utalása pontatlan, amint azt azóta többen is megállapították. Az 1890 nyarán készült jegyzőkönyvekben és egyéb dokumentumokban, így magában a július 20-án megszavazott nevezetes határozatban egy árva szót sem találunk arról, hogy május elsejét már akkor, 1889. július 20-án ünneppé akarták nyilvánítani.
Más részvevők viszont éppen azt emelték ki utólag, hogy meglepetést jelentett számukra az a viharos lelkesedés, széles körű mozgalom, amely a határozat nyomán bontakozott ki a különböző országok munkásai között.

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Május elseje először került a modern osztályharcok történetébe kiemelkedő dátumként

Május elseje a dolgozók osztályharcának ünnepe (1. rész)

Az első, az 1890.-es májusi megmozdulás főként „a három nyolcas”, a nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés követelésének jelszavával zajlott le nálunk és a mozgalomban részt vevő valamennyi országban.

A munkanap rövidítésének az ember szellemi és fizikai fejlődése szempontjából való fontosságára a középkor végén — az újkor elején az utópista szocialisták hívták fel a figyelmet, az elsők között Thomas Morus, a jeles angol államférfi és író „Utópia” című könyvében (1516). Nála hangsúlyozottabban a XVIII. századi francia „felvilágosultak” közül Helvetius a „De l’Homme” [Az emberről] című, 1769-ben befejezett tanulmányában. Új, már a mai idők felé mutató fejlődési periódust nyitott e kérdésben is az első ipari forradalom. A tőkés fejlődés egyfelől éppen a gépekre, mint a termelés új eszközeire támaszkodva a történelemben addig ismeretlen módon süllyesztette rabszolgasorba a munkást, 14—16, sőt egyes esetekben 18 órára növelve a munkaidőt, a nők és gyermekek millióit is a munkapadok mellé hajtva. Másfelől egyre többen kezdték felismerni, hogy a technikai vívmányok célszerű kihasználása éppen ellenkezőleg, a dolgozóknak a munkaidő lényeges megrövidítésével való „felszabadítását” teszi lehetővé. Egyesek, mint az angol Robert Owen utópista szocialista, az emberségesen gondolkodó gyáros, egyenesen szociális csodaszert láttak a munkaidő csökkentésében.

Owen 1833-ban kiadott Katekizmusának XIV. kérdésére: „Miért kell bevezetni a nyolcórás munkaidőt?” — többek között így válaszolt: „A nyolcórai munkaidő bevezetése által úgy szervezhető a munka, hogy a társadalom javaiból mindenki részesedik.”

Ő maga merész lépést tett, amikor saját new-lanarki üzemében munkásaival egyetértve már tíz és fél órára csökkentette a munkaidőt. Tőkés társaival, akik humanitárius érvek iránt teljesen érzéketlenek voltak, és csodálkozva látták, hogy Owen a nagy kedvezmény ellenére jól állja a konkurenciát, így próbálta megértetni eljárását: mindenki tudja, hogy a karbantartott, jól gondozott gépekkel magasabb termelési eredményt lehet elérni…
Írók, tudósok legnemesebb szándékú törekvései sem vezettek volna soha eredményre e téren.

A munkaidő rövidítését csak maguk az érdekeltek vívhatták ki, mégpedig közvetlenül a kizsákmányolóik elleni kemény harcokban.

Az első ilyen kísérletekre ugyancsak a múlt században (XIX.) iparilag legfejlettebb Anglia munkásosztálya adott példát, különösen a múlt század első felében, a chartista mozgalom fellendülése időszakában.

Az első győzelmet mégsem a szigetországban, hanem az „új világrészen”, Ausztráliában Viktória állam építőmunkásai aratták. Hosszas küzdelem után 1856-ban elérték a munkanap nyolc órára való leszállítását, és ennek örömére ugyanazon év április 21-én a helyi hatóságok, a kormányzó, sőt a gyárosok megvendégelésével, munkaszünettel egybekötött ünnepséget tartottak. Április 21-ét hasonló módon az elkövetkező időkben is megünnepelték. A részletek közelebbi ismerete híján régebben a Május elseje előtörténetének egyes kutatói a nemzetköziség világünnepe elő példájának tartották az ausztráliai munkások említett ünnepnapját. Valójában ennek a napnak még nem volt osztályharcos tartalma, még kevésbé nemzetközi jellege, csupán egy már kivívott győzelemre emlékeztek.

Az első határkövet a nyolcórás munkanap és vele a májusi ünnep felé a Marx által alapított I. Internacionálé első, genfi kongresszusa rakta le 1866-ban, amikor határozatilag kimondta, hogy a nyolcórás munkanap kivívása a munkásosztály felszabadítása felé tett első lépés.

A következő aktusra 1871-ben, a Párizsi Kommün idején került sor. Kezdeményező a magyar Frankel Leó, a munkaügyi és kereskedelmi bizottság marxista tagja, aki május 12-én konkrét javaslatot tett a munkaidő nyolc órára való csökkentésére. Az ellenség által szorongatott Kommün helyzetére hivatkozva indítványát nem fogadták ugyan el, a munkaidőt csak tíz órára szállították le, Frankel azonban így is beírta nevét a nyolcórás munkanap történetébe.

Az 1880-as években viszonylag gyors egymásutánban következnek olyan, a munkásmozgalom általános története szempontjából is nevezetes mozzanatok, amelyek a májusi világünnep létrejöttéhez hozzájárultak.
1884 októberében az amerikai szakszervezetek Chicagóban tartott kongresszusa tűzte napirendre többek között a nyolcórás munkanap kérdését. Az erre vonatkozó referátumot Gábriel Edmonston, a columbiai kőművesek és ácsok szakszervezetének Amerika-szerte ismert vezetője készítette és adta elő, javasolva, hogy indítsanak országos agitációt a nyolcórás munkanap elfogadására, határnapként 1886. május elsejét jelöljék ki, és visszautasítás esetén az amerikai munkásság általános sztrájkkal kényszerítse ki követelése teljesítését.
A kongresszus elfogadta a javaslatot.

Ezúttal került be először május elseje a modern osztályharcok történetébe kiemelkedő dátumként, bár csak hat év múltán kapta meg nemzetközi rangját és tartalmát.

Szót kell itt ejteni arról, hogy az elkövetkező időkben, nyilván a történelmi romantika iránti hajlandóságból sokan és sokféleképpen származtatták a Május elsejét az olasz történelem egy kereken három és fél évszázaddal korábbi nevezetes eseményéből, a luccai munkások 1531. május elsejei vérbe fojtott bérmozgalmából. Ez a kombináció oly makacsul tartja magát, hogy például nálunk a modern Május elsejékhez kapcsolódó írásként közölték többször is Barát Endre Ballada a luccai májusról című szép költeményét. Az 1972-ben megjelent „Munkásmozgalomtörténeti lexikon” „május elseje” címszava is utal az 1531-es májusra, de nem tisztázza, hogy volt-e az utóbbinak kapcsolata a modern ünneppel. A múlt század végén keletkezett legendát azonban még 1896-ban szerteoszlatta a munkásünnep történetének egyik első kutatója, Gábriel Deville. Alapos kutatások nyomán kimondta, hogy az amerikai Edmonston valószínűleg nem is hallott a luccai megmozdulásról. A chicagói kongresszusra vonatkozó dokumentumokban sem találkozott ilyen utalással. Nem kétséges, hogy az amerikaiak gyakorlati okokból választották a nyolcórás munkanapért való küzdelem döntő napjának május elsejét. Ez az időpont a múlt század végén az Egyesült Államokban „moving day” — a költözködések és ugyanakkor a munkahely-változtatások, az éves munkaszerződések megkötésének, illetve lejártának a napja — volt. Abban a reményben, hogy a gyárosoknak legalábbis egy része meghátrál, május elseje kijelölésével akarták megkönnyíteni az új munkarenddel járó átszervezést. Egyrészt az előbbi célt szolgálta a másfél esztendős kifutási idő is, másrészt persze azért volt erre szükség, hogy széles körű agitációval a munkások százezreihez eljussanak. Deville 1896-os magyarázatát eddig még senki nem cáfolta meg.

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Közeledik május elseje a dolgozók ünnepe

Május 1-je, a munka ünnepe? Valóban a munka ünnepe a kapitalisták által kizsákmányolt, elnyomott munkások, dolgozók számára május elseje? A munkát ünneplik a dolgozók, miközben harcolnak emberi jogaikért?
A munkát ünnepeljék a henyélők, élősködők, kizsákmányolók, úgy sincs részük belőle!


A dolgozók ünnepeljék a tőke alóli felszabadulásért vívott harcként május elsejét, a dolgozók, a munkásosztály ünnepét.

Wikipédia: A munka ünnepe (korábban a munkások ünnepe) a nemzetközi munkásmozgalmak által kiharcolt ünnepnap, a legtöbb országban hivatalos állami szabadnap, amely a munkások által elért gazdasági és szociális vívmányokról hivatott megemlékezni. A legtöbb országban május elsején, az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában viszont szeptember első hétfőjén ünneplik.
Május 1-je hasonló tartalommal katolikus egyházi ünnep is, munkás Szent József, a munkások védőszentje (Jézus nevelőapja) tiszteletére. XII. Piusz pápa 1955-ben egy újonnan kreált ünneppel: a május elsejét „József, a munkás” ünneppé emelte.
Az ugyanerre a napra eső ősi európai pogány ünnepek, mint például a beltane, vagy a hagyományok, mint a májusfa állítása, más eredetűek és tartalmúak.

Mit ünneplünk május 1-jénmult-kor.hu 2015.05.01
Százhuszonöt éve, 1890-ben ünnepelték először május 1-jét, amely egy évszázadon át volt a munkások nemzetközi ünnepe, az 1990-es évektől pedig a munkavállalók szolidaritási napja.
Az ünnep előzményei az ipari forradalomig nyúlnak vissza. Az utópista szocialista brit gyáros, Robert Owen 1817-ben javasolta a munkások addig 10-14 órás munkaidejének nyolc órára csökkentését. Tüntetések és sztrájkok sorozata után Nagy-Britanniában és gyarmatain 1847-ben napi tíz órában maximalizálták a nők és gyerekek munkaidejét, de a tízórás munkaidő csak az 1870-es évekre vált általánossá. Az ausztráliai Melbourne-ben 1856. április 21-én a kőművesek és építőmunkások a helyi parlament előtt követelték a nyolcórás munkaidő bevezetését, mégpedig sikerrel, a rövidebb munkaidő ellenére nem lett kevesebb a fizetésük. Az I. Internacionálé 1866-os első kongresszusa már úgy fogalmazott: a nyolcórás munkanap bevezetése az első lépés a munkásosztály felszabadulásának útján.
A 19. század második felében az Egyesült Államokban is egyre többen követelték a nyolcórás munkanap bevezetését, amit egyes államokban törvénybe is foglaltak. 1886. május 1-jén Chicagóban sztrájk kezdődött a nyolcórás munkaidő bevezetése érdekében. Május 3-án összecsaptak a munkások és a sztrájktörőket védő rendőrök, akik végül tüzet nyitottak, a sortűznek négy ember esett áldozatául. A másnapi tiltakozó nagygyűlés résztvevői közé vegyült anarchisták bombát hajítottak a rendőrökre, válaszul ismét sortűz dördült, a nap végére tucatnyinál is több halottat számoltak össze. A Haymarket téren történtek megtorlásaként nyolc anarchista vezetőt állítottak bíróság elé, közülük négyet ki is végeztek.
A világszerte hatalmas felháborodást keltő események emlékére a következő években május elsején emléktüntetéseket rendeztek. 1889-ben a II. Internacionálé alakuló kongresszusa úgy határozott, hogy 1890. május 1-jén a szakszervezetek és egyéb munkásszerveződések együtt vonuljanak fel a nyolcórás munkaidő bevezetése, illetve nemzetközi szolidaritásuk kifejezése érdekében. Magyarországon is 1890-ben tartottak először május 1-jei tömegdemonstrációt. A II. Internacionálé 1891-es második kongresszusán május elsejét hivatalosan is a “munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították.
Május 1. a múlt század folyamán a legnagyobb nemzetközi munkásünneppé vált, különösen a Szovjetunióban, majd a második világháború után létrejött kelet- és közép-európai szocialista országokban ünnepelték fényes külsőségek közepette. Hivatalos állami ünnep, munkaszüneti nap lett, amelyen nagyszabású, látványos felvonulásokkal – a gazdasági és szociális vívmányokat – ünnepelték. A múlt század kilencvenes éveitől, a kommunista rendszerek bukása után május elseje a munkavállalók szolidaritási napja lett, a külsőségek elhagyásával számos helyen majálisokat rendeznek ilyenkor. A világ nagyvárosaiban a szakszervezeti szövetségek szerveznek megmozdulásokat, amelyeken főként a munkavállalói jogok védelme, érvényesítése, méltó bér és nyugdíj, a munkahelyek megőrzése szerepel követelésként.
2014-ben ezen a napon több európai országban a megszorítások és a munkanélküliség ellen tüntettek, Moszkvában – ahol a Krím visszacsatolásának jegyében telt az ünnep – a Szovjetunió felbomlása óta első ízben tartották újra a Vörös téren a központi rendezvényt. Május 1-je, hasonló tartalommal, katolikus ünnep is Munkás Szent József, a munkások védőszentje tiszteletére. Az ünnepet XII. Pius pápa 1955. május 1-jén rendelte el Jézus ács nevelőatyjára emlékezve.

Május 1 a munka ünnepe – egy kis történelmi háttér :ma.hu 2003.05.01
Manapság május 1-e az emberekben kellemes emlékeket kelt (majális, napsütés, pihenés), de tudjuk-e, hogy a munka ünnepének eredete véres eseményekhez, politikai küzdelmekhez nyúlik vissza.
2003.05.01 10:40, Forrás: sulinet
Az eredendő problémát az jelentette, hogy a XIX. sz. elején a munkások napi 11-14 órát dolgoztak, s csak az 1830-as években vetődött fel először az a gondolat, hogy a munkaidőt csökkenteni kellene. A gondolat a reformok hazájában, Angliában fogant meg, s az értelmiség és a middle class tagjai mellett a gyártulajdonos Robert Owen is támogatta ezt a javaslatot.
Maga Owen bizonyította is, hogy 10-10,5 órás munkaidő mellett is nyereségesen képes működni egy üzem. Egyébként az is a munkaidő csökkentését siettette, hogy egyre bonyolultabb gépezeteket állítottak munkába, s ezekkel dolgozni, ezekre koncentrálni napi 12-14 órában egyre nehézkesebbé vált. Mindezek ellenére Angliában is csak 1847-ben látott napvilágot az a törvény, mely a 10 órás munkanap bevezetéséről intézkedett. Ez volt az első alkalom, hogy az állam beavatkozott a gazdaságba. Angliában azonban csak az 1870-es évekre vált általánossá a 10 órás munkaidő.
Idővel más államokban is meghonosodott az új munkarend, sőt 1868-ban az Egyesült Államok egész területén az állami alkalmazásban álló munkások munkaidejét már 8 órára csökkentették le. Európában ez sokkal nehézkesebben ment. 1866-ban az I. Internacionálé genfi kongresszusán ugyan az alábbi alapelvet fogadták el: “A kongresszus a nyolcórás munkanap bevezetését az első lépésnek tekinti a munkásosztály felszabadulása felé. “, a határozat továbbra is csak a kongresszusok témája maradt, a törvényhozást nem érintette.
Az 1873-as gazdasági válság hatására a munkanélküliség fokozódott, s ez is egyre inkább sürgette a munkaidő csökkentését. (Ugyanis a munkaidő csökkentésével többen juthatnának munkához, s a munkanélküliség csökkenésével a társadalmi feszültségek is enyhülnének.) Ennek hatására egyre gyakoribbá váltak világszerte, de főként az USA-ban a sztrájkok, melyeket gyakran karhatalmi erővel közömbösítettek (pl. Pittsburg, 1877.) 1881-ben megalakult az Amerikai Munkásszövetség is, melynek tagjai az 1882-es clevelandi kongresszuson az alábbi megállapításra jutottak: a nyolcórás munkaidő “több munkaalkalmat, megnövekedett béreket … több örömöt és gazdagságot biztosít azoknak, akik ezt a gazdagságot létrehozzák.
Ez megteremtené a művelődés szükséges előfeltételeit és javítaná a tömegek kulturális helyzetét. Csökkentené a bűnözést és az iszákosságot. … Növelné a termelést és növelné s tömegek fogyasztóképességét. is.” Az 1884. októberi kongresszuson már olyan határozat született, hogy a nyolcórás munkaidő követelésének alátámasztására 1886. május elsejére általános sztrájkot hirdetnek. Ezen a napon mintegy 350 ezer munkás lépett sztrájkba, de Millwaukee-ban a kivezényelt rendőrség a tömegbe lőtt, s kilenc holttest maradt a helyszínen.
Chicagóban a sztrájk hatástalanításához sztrájktörőket alkalmaztak, s a munkások, valamint a sztrájktörőket védő rendőrök közti konfliktus május 3-án sortűzhöz vezetett, melynek 4 ember esett áldozatául. A helyi anarchista vezetők a Haymarket Square-re tiltakozó nagygyűlést hívtak össze, de itt váratlanul bomba robbant, mely egy rendőrtiszt halálát okozta. Megtorlásul 8 anarchista vezetőt állítottak bíróság elé, s koholt (bizonyítatlan) vádak alapján el is ítélték őket.
1887. november 11-én az elítéltek közül négyet ki is végeztek. Később, 1892-ben beigazolódott, hogy az ítélet hamis volt, s az életben maradottak kegyelmet is kaptak. 1888-ban az Amerikai Munkásszövetség St. Louis-i kongresszusán elhatározták, hogy május elsején emléktüntetéseket rendeznek, s a tüntetéseket nemzetközi szintre emelik. Az 1880-as évek végére Angliában, Franciaországban, Belgiumban szintén természetes igénnyé vált a nyolcórás munkaidő bevezetése.
1889. július 14-én pedig Párizsban megalakult a II. Internacionálé, ahol az alábbi határozatot fogadták el: “Nagy nemzetközi tüntetést kell szervezni egy időpontban, oly módon, hogy a munkások egy meghatározott napon egyidejűleg valamennyi országban, minden nagyvárosban terjesszék a képviseleti szervek elé azt a követelést, hogy törvényesen csökkentsék a napi munkaidőt nyolc órára … Figyelembe véve, hogy az American Federation of Labor St. Louis-ban 1888-ban rendezett évi kongresszusán már határozatot hozott hasonló tüntetés rendezésére 1890. május elsejére, ezt a dátumot kell elfogadni a nemzetközi tüntetés időpontjaként.”
Bár a konkrét kivitelezést illetően voltak még viták (általános sztrájkot hirdessenek, vagy ne, egységes legyen-e a megemlékezés, vagy vegyék figyelembe a helyi, országos viszonyokat stb.), ám az együttes megemlékezés és közös fellépés igénye általánossá vált.
Magyarországon május elsejéről először szintén 1890-ben emlékeztek meg. A 110 évvel ezelőtti tömegtüntetésről a korabeli sajtó így számolt be:
A csapatok katonás rendben érkeztek. Zárt sorban a város minden részéből, a liget határán kibontják a zászlót, magasra emelik a jelszavakat hirdető táblákat, melyekről a párizsi kongresszus három nyolcasa sötétlik: 8 óra munka, 8 óra szórakozás, 8 óra alvás. De csak a szimbólum egyforma, az alakok, melyek a zászló mögött vonulnak, nagyon különbözők. A legérdekesebb munkástípusok merülnek fül a néző szemei előtt hosszú menetben. Jő egy csoport, komoly, meglett alakok, egyszerű vasárnapló munkásöltöny, nagy szakáll, csontos arc, vörös kokárda, német szó.
Kétségkívül valamely gyár munkásai. Aztán jő egy másik áradat. Elől büszkén lobog a trikolor, s a háromszín mögött néhány díszmagyar öltönyös kucsmás ember feszít. Ki ne találná ki, hogy ezek a csizmadiák. Díszmagyar és szocializmus! – ilyen is csak magyar földön terem. Új felhő jő. Néhány ezer nagy nemzeti színű kokárda… A derék asztalossegédek. A szabók óriási fehér selyemzászlóval. Ők már “előrehaladottabbak” elvekben. Mind fekete szalonkabátban. … S mögöttük ott vonulnak a gyűrött gombakalapot, kopott vászonkitlit, nyűtt csizmát viselők, kisebb kültelki gyárak munkásai, akik talán “tényleg alig értik, hogy mi is történik, de bíznak valami csodában, ami helyzetükön segít.” 

Május 1. – Történelem és ideológialiganet.hu 2010.05.01
Május elseje tényleg valami kommunista ünnep? Kötelező kivonulással és éljenzéssel?
Vagy május elseje valami katolikus ünnep, aminek még szentje is van?
Esetleg valami Ausztrál, vagy valami chicago-i, valami 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás?
Május elején eleinte a természet megújulását ünnepelték. Erre a napra estek egyes kereszténység előtti pogány ünnepek, mint például az ír Beltane, amely az esztendő „napos” felének eljövetelét jelentette, és ekkor hajtották ki az állatokat a nyári legelőkre. A babona szerint a vándorlás kezdetekor a pásztorok a csordát két tűzrakás között terelték át, ezzel védelmezték az állatokat a betegségektől, gonosz szellemektől.

Kapcsolódó kép

A legendák szerint „Danu istennő népe”, azaz az ír és a skót mitológiai alakok, istenek és hősök is május 1-jén érkeztek Írországba. Az ünnepnek a kiemelkedően fontos kezdetekhez is köze van: a hagyomány szerint május 1-jén célszerű belevágni nagy vállalkozásokba, amelyek így sikeresek lesznek. Május jelentette a házasodási időszak végét, és a házasság szempontjából május 1-je nem számított szerencsés napnak.
A májusfa is a természet újjászületésének szimbóluma, és nem csak magyar szokás. Csoportba szerveződve állították a legények a lányoknak, ez nagy megtiszteltetést jelentett.

Képtalálat a következőre: „májusfa”

Magas, sudár fák voltak erre alkalmasak, melyeket a kerítésoszlophoz rögzítettek éjjel vagy kora hajnalban. Általában színes szalagokkal, étellel-itallal dekorálták. Általában az udvarló legény vezetésével állították a fát, de egyes területeken a legények a rokonlányoknak is kedveskedtek vele. A két háború között divatba jött a szerenád, az éjjelizene is május elsején. Gyakran a közösségeknek is volt egy közös fája, aminek a kidöntését ünnepély, táncmulatság kísérte.
A ködös Albionban még mindig „májusünnepet” tartanak
Az Európai Unió országai közül csak négyben nem a munka ünnepe május elseje. Dániában és Hollandiában nincs munkaszüneti nap ekkor.
Nagy-Britanniában és Írországban ugyan nem kell dolgozni menni, ők azonban a „májusünnepen” nem a munkásokat, hanem a tavaszt ünneplik. Érdekesség, hogy a két országban, ha az ünnep épp hétvégére esik, akkor a következő munkanapra helyezik át – így a britek és az írek sem dolgoznak május 2-án. Szlovéniában is dívik ez a szokás, így ők hétfőn ünneplik a munkát.
A jogokért küzdöttek
A májusi munkaszüneti napon a Beatrice által is megénekelt 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás elvének bevezetéséért vívott küzdelmet ünneplik világszerte. A szervezett munkások – azaz a későbbi szakszervezetek – első sikeres megmozdulása 1857-ben, Ausztráliában volt: a melbourne-i építőmunkások sztrájkkal kiharcolták a nyolcórás munkaidőt. Csaknem harminc évvel később, 1886. május 1-jén a chicagói munkások szakszervezetei sztrájkba kezdtek – szintén a nyolcórás munkaidőért. A május 4-ei tüntetésen anarchisták egy bombát dobtak a rendőrök közé, akik közül heten haltak meg, és négy munkás is életét vesztette – olvashatjuk a Wikipedián. A merénylet miatt nyolc embert állítottak bíróság elé, többüket életfogytig tartó börtönre, illetve halálra ítélték.
Ennek emlékére döntött úgy a II. Internacionálé (a munkásság szervezeteinek nemzetközi egyesülése) Párizsban, hogy 1890. május 1-jén – a chicagói események négyéves évfordulóján – a szakszervezetek együtt vonulnak fel, követelve a 8 órás munkaidőt. Egy évvel később május elsejét hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították. 1904-ben pedig egy felhívást adtak ki: „Minden ország összes szociáldemokrata pártja, és hasonló kötődésű bármilyen szervezete nagy erőkkel demonstráljon május elsején a nyolcórás munkaidő bevezetéséért, a proletariátus osztályszükségleteiért és az egyetemes békéért”. Erre a legjobb eszköz a munkabeszüntetés volt, ezért hozzátették, hogy „a Föld összes országában kötelező minden munkás-proletár szervezetnek május elsején felfüggeszteni a munkát mindenhol, ahol az a munkások testi épségének veszélyeztetése nélkül csak lehetséges”.
A nemzetközi szocialista és munkásmozgalmak térnyerésével és növekedésével együtt bővültek a munkások jogai és lehetőségei is (bár hazánkban épp egy ellenkező előjelű folyamat bontakozik ki). A hagyományos munkásünnep lassan nemzeti ünneppé nőtte ki magát, először a Szovjetunióban, majd a szocialista-kommunista keleti blokk országaiban. Hazánkban 1945-től munkaszüneti nap.
A kommunizmus alternatívája: Munkás Szent József
Munkás Szent Józsefet, a munkások védőszentjét is május 1-jén ünnepeljük. A nap megválasztása tudatos volt. XI. Pius pápa (1922-39) hívta fel a figyelmet Szent Józsefre: „az egyház óriási küzdelmét a világkommunizmus ellen Szent Józsefnek, az egyház legfőbb oltalmazójának zászlaja alá helyezzük. Ő a munkásosztályhoz tartozott és viselte a szegénység terhét magáért és a Szent Családért”. Az egyház, hogy bevésse Szent Józsefnek ezt a státusát a hívők értelmébe, a legerősebb eszközeit használta egy ünnep elrendelésével. Május első napja, amelyen egykor az ateista szocializmus ünnepelte önmagát, most Szent Józsefnek, a munkásnak az ünnepe – írja Jáki Szaniszló a Szent József a kézművesek példaképe című munkájában. József ünnepét 1955. május 1-jén rendelte el XII. Piusz pápa, illetve az egyház védőszentjévé nyilvánította.
Nem új keletű Munkás Szent József tisztelete: már 1479-ben ünneppé nyilvánította IV. Sixtus pápa a neve napját, 1726-ban pedig I. Lipót, majd III. Károly kérelmére bekerült a Mindenszentek litániájába. A Habsburg-házban a XVII. század folyamán meghonosodott Szent József tisztelete. Lipót császár a szent oltalmába ajánlotta az országát 1675-ben, majd nyolc év múlva a dinasztia patrónusává választotta, és fiúgyermeke születésekor – aki a József nevet kapta – is hozzá imádkozott. A név elterjedt először az arisztokráciában, később a nép névadási szokásában is. Bécs (1683) és Buda (1686) felszabadulását is Szent József mennyei közbenjárásának tulajdonította.


Védőszentjüknek tekintik az ácsok, asztalosok, erdészek, famunkások, favágók, bognárok, koporsókészítők, kádárok, tímárok, de ő óvja a jegyeseket, az ifjú házasokat, a családokat, az árvákat és a haldoklókat is. Segítségért folyamodnak hozzá a házépítéskor, kísértésben, hirtelen halál, reménytelen ügyek, szembetegségek idején. A XIX. századtól tartják Szent Józsefet a papnövendékek és a szerzetesek védőszentjének, a XX. században pedig a munkások patrónusa lett. A kaposvári ácsok épp ezért március 19-én, József-napon végezték a húsvéti szentgyónásukat. A vasvári iparosok a domonkos templomban Szent József képe előtt gyertyát gyújtottak, misét mondattak és felajánlást tettek.
József ács volt, Jézus nevelőapja. Életéről és haláláról nem sokat tudunk, néhány apokrif iratból rakható össze a kép. Justinus vértanú, aki Nablusból, Szamária fővárosából származott, még élő hagyományra utalt, amikor azt írta, hogy József „kerekeket és igákat” készített – minden más dolog mellett, amit egy ácsnak kellett készítenie. Jeruzsálemi Szent Cirill azt állította, hogy látott egy darab fát, amelyet a hagyomány szerint maga József és Jézus faragott ki egy adott célra. Nem volt sem szociális-, sem betegbiztosítás, és még szakszervezeti védelem sem. Az ő állapota egy alapjában bizonytalan helyzetű munkás helyzete volt – írta Jáki.

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Az USA hazugságai

Afganisztáni háború

Az USA szokása szerint átverte az egész világot, hazudott. Természetesen ez a háború is a gyarmatosításért folyik már régóta.

Ázsia gyarmatosítása!

A nagy múltú, fejlett kultúrájú, méreteiben hatalmas államok (India, Perzsia, Kína stb.) meghódítása az afrikai területszerzésnél sokkal nehezebbnek bizonyult.
India belső megosztottságát kihasználva a 19. század közepére Anglia kiterjesztette hatalmát az egész országra. Ezzel megszerezte a „korona legékesebb gyémántját”. 1857-ben az indiai katonák és parasztok felkelést robbantottak ki az angol uralom ellen (szipoly-felkelés). A felkelést leverték, és Viktória királynőt India császárnőjévé koronázták.
Indiában a megszilárduló angol uralom mellett százezrek haltak éhen.
Az 1850-es évek végén a franciák megjelentek és gyarmatosítottak Délkelet-Ázsiában (Indokína: Vietnám, Laosz, Kambodzsa)
Az ázsiai gyarmatosításba Oroszország is bekapcsolódott. Határait már a 16. században kitolta az Urálig. Ezután az oroszok fokozatosan birtokba vették a gyéren lakott Szibériát, s eljutottak a Csendes-óceánig. A 19. század közepén megindult az orosz hódítás Belső-Ázsiában (Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán) és a Kaukázus vidékén (Azerbajdzsán, Grúzia, Örményország)
Terjeszkedésük során a Kaukázus vidékén Törökországgal, Belső-Ázsiában Angliával kerültek összeütközésbe, a távol-keleti hódítás Japánnal vezetett háborúhoz (1904. május).
Az ázsiai gyarmatosítás sajátossága volt a félgyarmati helyzet, amikor az egykori állam bizonyos látszatönállóságot megőrzött, a közigazgatást a helyi vezetők végezték, gazdaságilag viszont teljesen kiszolgáltatottá vált az ország. Ilyen félgyarmati sorba került Perzsia (ma Irán) és Kína. Míg Perzsiában angol és orosz érdekek érvényesültek, Kínában szinte minden nagyhatalom érdekelt volt. A század végére Kínát érdekeltségi övezetekre (érdekszférákra) osztották Anglia, Franciaország, Oroszország, Németország és Japán között. 1899-ben az USA meghirdette a „nyitott kapuk” elvét, ezzel minden ország számára egyenlő gazdasági befolyást teremtett Kínában.

Wikipédia: 2001. szeptember 11-én (a hivatalos vizsgálat szerint) az Oszáma bin Láden vezette al-Káida lerombolta a New York-i World Trade Centert, két eltérített utasszállító repülőgépet vezetve belé. Ezzel egyidejűleg egy másik gépet belevezettek a Pentagon épületébe, egy negyedik eltérített repülőgép pedig lezuhant Pennsylvania államban, miközben utasai megkísérelték visszafoglalni a terroristáktól. George W. Bush, az Egyesült Államok republikánus elnöke válaszcsapás-sorozatot indított. Az első lépés 2001. novemberében az Oszama bin Ládent és az al-Káida más vezetőit rejtegető, Omár molla vezette radikális iszlám állam, az Afgán Iszlám Emirátus megszállása volt.

Képtalálat a következőre: „Az USA afganisztáni háborúja - kép”

13 évig tartott, de sikertelen volt az afganisztáni misszió: Alfahír 2014.12.28
Az Egyesült Államok és a NATO december 8-án vetett ünnepélyesen véget az afganisztáni harci küldetésnek, amely a 2001. szeptember 11-i, egyesült államokbeli terrortámadások után, a tálib szélsőségesek vezette kormány elmozdításának céljával indult. A misszió csúcspontján közel ötven ország mintegy 140 ezer katonája állomásozott az országban, s 2001 óta az ISAF vesztesége 3485 fő volt. Az áldozatok közül 2224-en amerikai állampolgárok voltak.

A háború ára Afganisztánbaneuronews.com 2016.02.17
2001 óta mintegy 92 ezer ember halt meg az afganisztáni háborúban, közülük több mint 26 ezer civil 2015 januárjáig. Ugyanezen időszak alatt közel 100 ezren sebesültek meg. Ugyanakkor az afgán civilek nem csupán a kormányerők és a lázadók közti tűzharcok során vesztik életüket – rengetegen meghalnak öngyilkos merényletekben, légicsapásokban, valamint éjszakai rajtaütésekkor, amelyeket terroristagyanús elemek házaiban tartanak.

Minden brit családnak 700 ezer forintjába kerül az afganisztáni háborúhvg.hu 2013.05.30
Az afganisztáni háború összesen legalább 40 milliárd fontjába (14 ezer milliárd forint) fog kerülni Nagy-Britanniának, és a végszámla háztartásonként így várhatóan eléri a kétezer fontot (700 ezer forint), miközben a brit haderő által ellenőrzött afganisztáni térségek biztonsága mit sem javult – áll egy kiadás előtt álló könyvben.

Ezermilliárd dollárba került az afganisztáni háborúmno.hu 2014.12.15
Mintegy ezermilliárd dollár az az összeg, amelyet az Egyesült Államok az afganisztáni hadműveletekre költött.
A londoni Financial Times gazdasági napilap szerint az afganisztáni konfliktus költségeinek hozzávetőleg 80 százaléka Barack Obama amerikai elnök hivatali idejére esett, mivel Obama 2009-ben jelentősen kiszélesítette az amerikai katonai műveleteket Afganisztánban. Az amerikai kormány azonban még soha nem részletezte az Egyesült Államok eddigi leghosszabb, 13 éves katonai konfliktusának költségeit.
Ráadásul az iraki háború is 1700 milliárd dollárba került, és e két költség együtt fontos tényezője annak, hogy az amerikai közvélemény, sőt maga az Obama-kormányzat is immár vonakodik a hasonló katonai intervencióktól másutt a világban – áll a Financial Times értékelésében.

A Marshall-terv költségeinél is több

Az afganisztáni háborúra a 2001-ben indult hadműveletek kezdete óta közvetlenül 765 milliárd dollárt különített el az amerikai kormány, 125 milliárd dollár a háború finanszírozására felvett hitelek kamataira ment el, emellett 100 milliárd dollárba került az afganisztáni újjáépítés. Csak ez utóbbi kiadás – reálértéken számolva – nagyobb a második világháború utáni nyugat-európai újjáépítésre összeállított Marshall-terv költségeinél – mondta a brit napilapnak John Sopko, az afganisztáni újjáépítés amerikai kormányzati főellenőre. Sopko szerint ebből az összegből több milliárd dollárt vagy elloptak, vagy olyan programokra pazaroltak, amelyeknek az afganisztáni körülmények közepette „nem sok értelmük volt”.
A Financial Times számára a Harvard egyetem szakértői által elvégzett számítások szerint az iraki és az afganisztáni háború veteránjainak eddigi egészségügyi költségei elérik a 134 milliárd dollárt, és a következő évtizedekben a két konfliktus sérültjeinek kezelése, illetve az idősödő veteránok orvosi ellátása várhatóan további 836 milliárd dollárba kerül.

MINDVÉGIG ÁTVERTÉK A VILÁGOT? Nem a terrortámadás, hanem a közben felrobbantott Plutónium bomba okozta a New Yorki ikertornyok tragédiáját!egyazegyben.com2016.05.14

Az oroszok megoldották a World Trade Center 2001. szeptember 11-i tragédiájának rejtélyét, nyilvánosságra hozva a feltárt eredményeket és a bizonyítékokat is! A közvélemény számára tételesen feltárták a sokak által már ismert, de eddig kimondatlan titkot, hogy a World Trade Center ikertornyainak felrobbantását nem a repülőgépekkel becsapódó arab terroristák hajtották végre, hanem képzett és előre felkészített „szakemberek” 2 kilotonnás plutónium bombával. Ez lényegében egy 10 centis neutron bomba, ami az amerikai hadseregtől megszerzett tüzérségi eszköz.
A műveletet már jóval korábban előkészítették, a gépeltérítők pedig csak ürügyül szolgáltak. A pokoli erejű plutónium bomba az épület alatt robbant, aztán a hatalmas üregbe omlott az épület úgy, hogy a szupererős acélvázat a neutron fluxus gyakorlatilag porrá olvasztotta. Ezt kerozinnal, de még hagyományos bombával is lehetetlen lett volna elérni.
A robbanás a föld alatt történt – aminek a villanása igen rövid, és az is leginkább az infra tartományban van -, majd pillanatok alatt magmává olvasztotta a kőzetet. Ez magyarázza a torony tetején lévő magas antenna elfüstölését, de a hatalmas mennyiségű betonport is, aminek ráadásul 72 órán át radioaktív sugárzása van.
Ezért halnak meg sokan azóta is rákos daganatoktól azok, akik ott voltak.

Amerikai segítség nélkül összeomlana az afgán hadseregvs.hu 2018.01.15
Huszonegy terrorcsoport tevékenykedik Afganisztán területén – mondta Asraf Gáni afgán elnök, aki vasárnap a CBS amerikai televíziós csatornának nyilatkozott.
Ezek a csoportok több tucatnyi öngyilkos merénylőt vetettek be, szinte futószalagon képezik ki a merénylőket az elnök szerint. A kormányerők ostrom alatt állnak.
A tévétársaság adatai szerint tavaly az első négy hónapban több mint négyezer afgán kormánykatona és rendőr sebesült meg, 2,5 ezer pedig meghalt. Azóta Gáni nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni a veszteségadatokat.
Újságírók kérdéseire válaszolva, hogy meddig tarthat ez a lehetetlen állapot, azt felelte, akár egy teljes emberöltőn át is.
Arra a kérdésre, igaz-e hogy az Egyesült Államok támogatása nélkül a kormány három nap alatt összeomlik, azt válaszolta, a források szempontjából ez helytálló vélekedés. „Nem lennénk képesek támogatni hadseregünket fél évnél tovább az amerikai segítség és potenciál hiányában” – mondta. Hozzátette, hogy ez azért van, mert nincs pénzük.
A CBS adatai szerint a az Egyesült Államok fedezi Afganisztán védelmi költségeinek 90 százalékát, 4 milliárd amerikai dolláros támogatás formájában. További 30 milliárd dollárt fordított Washington eddig az ország helyreállítására.

Még mindig dollármilliárdokat emészt fel a megnyerhetetlen háború: Napi.hu 2018.02.07.

Az afganisztáni háború 2018-ban 45 milliárd dollárjába kerül az Egyesült Államoknak – idézi az MTI a Pentagon helyettes államtitkára, Randall Schriver bejelentését.
A szenátus és a képviselőház külügyi bizottságaiban tartott meghallgatáson számolt be a tárca munkájáról, és az afganisztáni háború fejleményeiről. Ez volt az első szenátusi meghallgatás Afganisztánról azóta, hogy – mintegy fél évvel ezelőtt – Donald Trump elnök meghirdette az Egyesült Államok új afganisztáni stratégiáját.
A 45 milliárd dollár magába foglalja a hozzávetőlegesen 13 milliárd dolláros kiadást az afgán földön állomásozó amerikai haderőre, az afgán hadsereg támogatására szánt 5 milliárd dollárt, és a Kabulnak nyújtott 780 millió dolláros gazdasági és logisztikai segítséget is – mondta el Schriver, aki az ázsiai és csendes-óceáni biztonsági ügyekért felelős a Pentagonban.
A szenátorok eléggé kritikusan fogadták a beszámoló pénzügyi részleteit, és elsősorban az érdekelte őket, hogy vajon az amerikai kormányzat elképzelései tárgyalóasztalhoz kényszeríthetik-e az afgán tálibokat.
A képviselőház fegyveres erőkkel foglalkozó bizottságának meghallgatásán Schriver beszámolóját szintén bírálatokkal fogadták, az egyik észak-karolinai republikánus képviselő, Walter Jones például azt firtatta, hogy “meddig ontanak még vért az amerikaiak” Afganisztánban.
Donald Trump elnök januárban, amikor egy autóbomba Kabulban, az afgán fővárosban több mint száz ember életét oltotta ki, kategorikusan kijelentette, hogy a tálibokkal nincs tárgyalás.
“Nem akarunk szóba állni a tálibokkal, befejezzük azt, amit be kell fejeznünk” – fogalmazott akkor Trump.

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Harc a népi demokráciáért

Kik a kommunisták?

A kommunisták a dolgozó nép képviselői, vezetői. A kommunisták is dolgozók, de rendelkeznek a társadalom fejlődésének tudományos ismereteivel, a marxizmus-leninizmus tudományával és érdekük a dolgozók felszabadítása a tőke uralma alól.

Miért csak a kommunisták vezethetik a dolgozó népet a tőke uralmának megtörésében?

A kommunisták ellenzik a kizsákmányolást, az élősködést, a szolgaságot. A dolgozó népek barátságára, az internacionalizmus megvalósítására törekszenek. A kommunisták következetesek a tőke uralmának megtörésében. Demokráciát, emberi jogokat akarnak a világ dolgozó népeinek, ami csak a népi demokrácia keretében lehetséges.
A polgári demokrácia a kapitalizmus társadalmi rendszerét valósítja meg, a tőkések uralmát a proletárok felett, ami egyfajta diktatúra a dolgozók elnyomására. Tehát így a polgári demokráciában tőrvényes a proletárok kizsákmányolása a kapitalisták által és a dolgozó nép szolgasága.
A kommunisták a polgári demokrácia helyett a népi demokráciát akarják megvalósítani, ahol csak a dolgozó embereknek és a rászorulóknak van társadalmi megbecsülése, az élősködés bűn, a szolgaság megszűnik.

Tiéd az ország — magadnak építed

1945—1948 közötti évek a népi demokratikus forradalom szocialista forradalommá növésének, a proletárdiktatúrában megtestesülő néphatalom megteremtésének időszaka volt Ezekben az években a koalíciós kormányon belül és a tömegek által támogatott parlamenten és kormányon kívül folyó harcokban fokról fokra sikerült kiszorítani a nép ellenségeit a politikai hatalomból. E küzdelemben, amelynek élén a kommunisták álltak, a fiatal demokrácia hadállásainak megvédésében, erősítésében, a forradalmi fejlődés meggyorsításában szövetségeseik voltak a társadalmi haladás mellett álló, de velük egyes kérdésekben egyet nem értő vagy a kommunistákat még mindenben meg nem értő politikai erők is.

A két munkáspárt egyesülésével létrejött a munkásság egységes marxista — leninista pártja. A proletárdiktatúra kivívása azt jelentette, hogy a munkásosztály a burzsoáziát a hatalomból teljesen kiszorítva, a hatalom kizárólagos birtokosa lett. Így jobban be tudta vonni a hatalom gyakorlásába a vele szövetséges dolgozó parasztságot, valamint a szocialista építésben részt vállaló értelmiséget.

A néphatalom megszilárdításának, a reakciós erők visszaszorításának és korlátozásának, de az egész nép szellemi fejlődésének jelentős lépése volt 1948 nyarán az egyházi iskolák államosítása.1949 tavaszán a parlamenti választások a Magyar Függetlenségi Népfront győzelmét hozták. A reakciót megfosztották parlamenti pozícióitól és az országgyűlés a néphatalom kifejezője lett.

http://www.rev.hu/sulinet45/szerviz/dokument/1949.evi3.htm

Képtalálat a következőre: „A Magyar Népköztársaság Alkotmánya”

1949. augusztus 20-án az országgyűlés elfogadta a Magyar Népköztársaság Alkotmányát, az új társadalmi viszonyok alaptörvényét, amelynek vezérlő gondolata: „A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé.” 1950 őszén tanácsválasztások voltak. A tanácsrendszer megteremtése sokkal többet jelentett, mint a múltból örökölt, elavult, az új helyzet követelményeinek már nem megfelelő magyar közigazgatás átszervezését. A helyi tanácsok, mint államhatalmi és végrehajtó szervek a társadalmi önigazgatás eszközei és a szocialista demokrácia kibontakozásának erős fegyverei lettek.

A két munkáspárt egyesülési kongresszusán elfogadott irányvonal alapján, a párt vezetésével, a kommunista és pártonkívüli tömegek áldozatos munkája nyomán valósult meg a népi demokrácia minden politikai és gazdasági vívmánya. Lendületes építő munka indult meg az országban. A szocialista iparosítás eredményeként változni kezdett népgazdaságunk elmaradott szerkezete, növekedett a lakosság foglalkoztatottsága. A pártban azonban a hatalom meghódítása után nem sokkal súlyos hibák jelentkeztek, eluralkodott a személyi kultusz és a vele párosult szektásság és dogmatizmus. A pártdemokrácia és a szocialista demokrácia korlátozásának következtében durván megsértették a szocialista törvényességet. Falun a szövetkezetek erőszakos szervezése, a beszolgáltatási rendszer túlzásai lazították a munkás-paraszt szövetséget.

Mindehhez járult az első ötéves terv céljainak túlzott felemelése, ami 1951—1952-ben a beígért emelkedés helyett az életszínvonal csökkenéséhez vezetett. S bár az elkövetett hibák nem homályosíthatják el, hogy hazánkban proletárdiktatúra, szocialista tervgazdálkodás jött létre, és ezekben az években is ennek volt köszönhető országunk fejlődése — az említett torzulások egyre inkább gátolták a szocialista termelési viszonyokban rejlő hatalmas erőforrások kiaknázását, gyengítették a munkásosztály hatalmát, veszélyeztették a kivívott eredmények megtartását és továbbfejlesztését.

1953 júniusában az MDP Központi Vezetőségének ülése feltárta az akkori pártvezetés legfőbb hibáit. A helyes elképzelések következetes megvalósítását azonban két irányból, szektás-dogmatikus és revizionista oldalról is akadályozták. A pártegység megbomlása, a szektás-dogmatikus politika, valamint a revizionizmus aknamunkája megkönnyítette a belső reakció és az imperialisták tevékenységét. Mindez együtt vezetett az 1956-os ellenforradalomhoz.

Ebben a súlyos helyzetben, amikor a szocialista forradalom minden vívmánya veszélyben forgott, a forradalmi ellentámadás gyors megszervezése és megindítása az egész magyar nép létfontosságú kérdésévé vált. Ezt az ellentámadást vitte diadalra a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetésével, a Szovjetunió, a szovjet hadsereg testvéri segítségével a magyar nép. Az ellenforradalom leverésében népünk harcát a szocialista tábor országai egyöntetűen, testvérien támogatták.
Az ellenforradalom fegyveres erőinek megsemmisítése, a Magyar Népköztársaság törvényes rendjének helyreállítása után a népi demokratikus állam politikai és gazdasági konszolidációja került előtérbe. E stabilizációs folyamat rendkívül gyorsan ment végbe, jeléül annak, hogy a dolgozó tömegek ragaszkodtak szocialista vívmányaikhoz. A párt és a kormány helyes politikája, az 1956 előtti gazdasági, politikai hibák felszámolása, a tömegek kívánságait és igényeit kifejező reális célkitűzések nemcsak bizalmat ébresztettek, de kiváltották a dolgozók egyre növekvő aktivitását is. A szocialista demokrácia kivirágzása, annak az elvnek érvényesítése, hogy nálunk mindenkit a munkája, mai tettei és nem múltbeli helyzete alapján ítélnek meg, a párt és a tömegek szoros kapcsolata, az alkotó munka nyugodt légköre, az emberek személyes boldogulásának korlátlan lehetőségei, a gazdasági sikerek és ezzel párhuzamosan az életkörülmények javulása olyan erőssé tették szocialista hatalmunkat, amilyen az még sohasem volt.

Ilyen körülmények között nagyobb lépést tehettünk előre hazánk szocialista átalakulásának útján. Az 1959—1961-es esztendőkben befejeződött a mezőgazdaság szocialista átalakulása, a dolgozó parasztság önként, meggyőződésből a nagyüzemet, a szövetkezetet választotta. Mindezek alapján az MSZMP VIII. kongresszusa 1962 novemberében megállapíthatta, hogy befejeztük a szocializmus alapjainak lerakását hazánkban.
A népi hatalom éveiben a munkásosztály, a leghaladóbb forradalmi erő vezetésével, a tulajdonviszonyokban bekövetkezett változás alapján átalakult társadalmunk osztályszerkezete.

A munkás és alkalmazotti népesség száma családtagokkal együtt jelenleg (1965) hétmillióra tehető, ami az ország népességének körülbelül 70 százaléka. Számuk 1949-ben mintegy négymillió volt.

Mi vezetett a munkás és alkalmazotti népesség hárommillió főnyi növekedéséhez, milyen hatalmas változás kifejezője ez?

A mezőgazdasági népesség száma (1965) az utóbbi másfél évtized alatt mintegy másfél millióval csökkent. Ez a jelenség a fejlődés irányát mutatja, azt jelenti, hogy az ország iparosodott, a mezőgazdaság fejlődött, kevesebb ember szükséges ahhoz, hogy megtermeljék az ország „kenyerét”, a mezőgazdasági jellegű ipari nyersanyagokat és a külkereskedelemben értékesítendő agrártermékeket.

Mintegy félmillióval növelték a munkás és alkalmazott népesség sorait az önálló kisiparosok, kiskereskedők, és ugyanennyire tehető a megszűnt tőkésosztály is (természetesen családtagokkal együtt). Az említett osztályok, rétegek tagjai a szocialista szektor dolgozóivá váltak, ha tisztességgel végzik munkájukat, betartják a népköztársaság törvényeit, éppen olyan megbecsülést élveznek, mint akármelyik más magyar állampolgár. Beilleszkedésüket, különösen az utóbbi években, nagymértékben gyorsította, segítette a párt helyes politikája, s hozzájárultak olyan intézkedések is, mint a származás szerinti megkülönböztetés megszüntetése a fiatalok továbbtanulásában.
Végül a munkások és alkalmazottak számának növekedéséhez hozzájárult a nők fokozottabb munkavállalása is. A kereső nők száma 1949-hez viszonyítva mintegy 600 ezerrel nőtt. Ennek társadalmi, valamint a nők helyzetére való hatása felbecsülhetetlen jelentőségű.

Társadalmunk vezetője a munkásosztály (1965). A fordulat éve óta a munkásosztály tagjainak száma megkétszereződött, ugyanezen időszakban az összes keresőhöz viszonyított arányszáma 24 százalékról 42 százalékra nőtt, ami szintén hozzájárult társadalmi súlyuk növekedéséhez. Számításba véve azokat is, akik a munkásosztály soraiból vezető posztokra kerültek vagy időközben nyugdíjba mentek — figyelembe véve a családtagokat is — ma az ország népességének mintegy fele a munkásosztályhoz sorolható.
A felszabadulás óta jelentősen emelkedett a munkások szakképzettsége és általános műveltsége. A szakmunkások aránya az 1938. évi 34 százalékról 40 százalékra nőtt.

A gyáripari munkásság számszerű növekedése a leggyorsabb a nehéziparban, a gép-, a villamos energia- és a vegyiparban. 1938-ban a gyáriparban 332 ezer munkás dolgozott, 1964-ben viszont már egy millió.
Az iparosítás eredményeként a munkásság mindinkább a nagyüzemekbe tömörült. A második világháború előtt az 500-nál több munkást foglalkoztató üzemekben a gyáripari munkásoknak 43 százaléka dolgozott. Napjainkban (1965) az állami ipar munkásainak kétharmada 500-nál több munkást foglalkoztató üzemekben dolgozik.

A munkásosztály számszerű növekedése összetételében is változást okozott. De a munkásosztály átformálja, átalakítja a soraiba beáramlott rétegeket, miközben — az iskolázás és az általános műveltség fejlődésének eredményeként — az egész osztály szocialista öntudata és szervezettsége is növekszik.

Ennek az átalakulásnak iránya leginkább a szocialista brigádmozgalomban fejeződik ki. E mozgalomban együtt, egymást kiegészítve érvényesülnek a gazdasági, anyagi és az erkölcsi ösztönzők. A versenynek ebben a formájában a dolgozók egyre öntudatosabbá válnak és példamutatásukkal terjesztik, erősítik a szocialista morált.

A szocialista brigádmozgalom a tömegek igazi népmozgalma, amely igényeiknek és elképzeléseiknek megfelelően fejlődött. A szocialista brigádvezetők első országos tanácskozása — 1961 — óta a szocialista brigádmozgalom a munkaverseny legnépszerűbb formájává vált. Az összes munkabrigádoknak mintegy 54 százaléka — 570 ezer ember — vesz részt benne, s a brigádok közül 19 ezer nyerte el e megtisztelő címet.
Az elvtársi segítségnyújtás, a szocialista emberség, a közügyek iránti fokozott érdeklődés, a munkaerkölcs legszebb példáit szolgáltatják a szocialista brigádok. Kifejezésre juttatják azokat a jellemvonásokat, amelyek az egész munkásosztály, az egész dolgozó nép sajátjai lesznek majd a teljesen felépült szocializmus magas fokán!

A körülbelül három és félmilliós mezőgazdasági népesség legnagyobb rétege a termelőszövetkezeti parasztság. A másik nagy réteg az állami gazdaságokban, erdőgazdaságokban, gépállomásokon foglalkoztatott mintegy 290 ezer dolgozó, családtagokkal együtt több mint félmillió ember, a mezőgazdasági népességnek mintegy 17—18 százaléka.
A termelőszövetkezeti tagok száma 1963 közepén 1 214 300 volt. Családtagokkal, termelőszövetkezeti nyugdíjasokkal ez körülbelül két és félmillió ember, vagyis a mezőgazdasági népességnek mintegy háromnegyede.

A dolgozó parasztság szövetkezetbe tömörülése megalapozta az egységes paraszti osztály kialakulását. A szocializmus alapjain megerősödött, magasabb színvonalra emelkedett a munkás-paraszt szövetség, amelynek tartalma és célja — a népi hatalom védelme mellett — a szocializmus teljes felépítése lett.

A felszabadulás utáni fejlődés és a magyarországi társadalmi viszonyok gyökeres megváltozásának kifejezője az értelmiség számának és jelentőségének növekedése. Ez a folyamat tovább folytatódik. E két évtizedben a magyar értelmiség teljesen megújult, felfrissült, gondolkodása megváltozott. A mai értelmiségnek mintegy fele a felszabadulás után szerezte képesítését és ezeknek nagyobb része munkás-paraszt szülők gyermeke.

A szellemi dolgozóknak csaknem egynegyede egyetemet vagy főiskolát végzett. Ez összetételének minőségi javulását mutatja.
A legtöbb Szellemi dolgozó az iparban tevékenykedik, második helyen a közoktatás munkásai állnak. Viszonylag alacsony a mezőgazdaságban foglalkoztatott szellemi dolgozók száma. A szocialista átszervezéssel azonban növekszik falun is az értelmiségiek aránya.

A végbement változások legfontosabb eredménye, hogy társadalmunkból végleg eltűntek a kizsákmányoló osztályok és megszűnt a tőkés rend visszaállításának minden társadalmi forrása. A volt kizsákmányoló osztályok tagjainak és még inkább családtagjainak vagy leszármazottainak túlnyomó többsége beilleszkedett az új viszonyokba és munkával keresi meg kenyerét. Ma (1965) Magyarországon mindenkit végzett munkája és mai magatartása alapján ítélünk meg.

Éppen ez a mérték, a munka tette társadalmunkat nemcsak igazságossá, hanem egységessé is. Valaha így panaszkodott József Attila:
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.

A nemzet végzetes megoszlása két részre, azokra, akiknek vagyoni jogon minden kiváltságuk megvolt és azokra, akiknek a szegénység átkán kívül nem volt egyebük, csak jogtalanságuk — megszűnt. A nemzetet nem marcangolják többé kibékíthetetlen ellentétek. A közös munkában és a szocialista demokráciában megvalósuló nemzeti egység felszabadítja a nép legtermékenyebb alkotó erőit közös ügyünk felvirágoztatására.
Részlet: Két évtized 1945-1965 című könyvből

SaLa

Nagy munka, nagy feladat vár RÁNK – MAGYAROKRA! – ha akarunk mégegyszer egy SAJÁT országot. Ehhez össze kell fognunk, és április 8-án NAGYON SOKAN KELL HOGY ELMENJÜNK SZAVAZNI, a legesélyesebb antidöbrögista jelöltre!

Hogy melyik egyéni választókerületben ki az? Azt az alábbi linkek bármelyikére kattintva megnézheti. Össze is hasonlíthat – és az a legpraktikusabb!

PÁRTLISTÁN MINDENI SZAVAZZON A SZÍVE SZERINT!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Harc az ország felszabadításáért

– Közeleg április 4.-e hazánk felszabadulásának ünnepe! –

A Németek megszállták a Horthy Magyarországot 1944. március 19.-én

Horthy Miklós 1944 októberében elégelte meg a németek túlkapásait és elhatározta hazánk kiléptetését a háborúból. Kiugrást kísérlete azonban még aznap elbukott. A kormányzót az SS azonnal letartóztatta és Németországba vitette, hazánk pedig maradéktalanul ki lett szolgáltatva a nyilasok és a nácik önkényének illetve rombolásának. A háborús frontok, a 2., 3. és 4. ukrán front fél év alatt vonult át az országon, a német fasiszták és Szálasi nyilasai értelmetlen ellenállása miatt romhalmazzá változtatva mindent.

A MAGYAR NEMZETI FELKELÉS FELSZABADÍTÓ BIZOTTSÁGA

A Kommunista Párt vezetősége október 15-e után legfontosabb feladatának a szétszórt antifasiszta erők egyesítését és a tömegek mozgósítását tekintette. Október 28-án a magyar néphez intézett röpiratban, az ún. Nyílt Levélben leszögezte: „Legdöntőbb, legnagyobb és legfontosabb feladatunk a munkásság és honvédség közös harci frontjának kiépítése. . . a honvédség és munkásság együttműködése alapján a fegyveres nemzeti ellenállás, partizáncsapataink megszervezése.” A nyilas puccs után a különböző náci- és nyilasellenes, sok esetben Horthy-barát politikai csoportok kapcsolatot kerestek az egyetlen politikai erőként jelentkező Magyar Fronttal, hogy együttműködjenek vele a nemzeti ellenállás szervezésében. November elején létrejött a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága (MNFFB), amelynek elnöke a börtönből október 15-én szabadult és azóta bujdosó Bajcsy-Zsilinszky Endre lett. A bizottságban a Magyar Front pártjainak képviselőin kívül ott voltak az illegális polgári és katonai csoportok és egy-két horthysta szervezet küldöttei is. Az MNFFB megalakulása után felhívásban tudatta az ország népével, hogy legfőbb célja a fegyveres szabadságharc kibontakoztatása, és e harc támogatására, aktív részvételre szólította fel a társadalom minden rétegét. A bizottság egy olyan katonai vezérkar felállítását határozta el — Kiss János altábornagy vezetése alatt —, amely a bizottságnak alárendelten dolgozik, és annak politikai elgondolásait katonai vonalon hajtja végre.

E katonai irányító szerv létre is jött, és vállalta, hogy az ellenállásra megnyerhető magyar katonai alakulatok és felfegyverzett munkásalakulatok részvételével felkelést szervez. A terv az volt, hogy miközben Budapest legnagyobb értékeit a nácik rombolásától védik, a déli körzetben utat nyitnak a főváros felé törő szovjet csapatok előtt, és velük együttműködve meggyorsítják Budapest felszabadítását. A továbbiakban pedig részben a Szovjetunióban levő hadifoglyokból és az átállt hadseregből, partizánokból, munkáscsapatokból új hadsereget szerveznek, amely a Szovjetunió oldalán folytatja a harcot a náci Németország ellen.

A terv azonban nem valósult meg. A nyilas Számonkérő Szék pribékjei november végén rajtaütéssel elfogták a tanácskozásra gyülekező katonai vezetőket, és letartóztatták Bajcsy-Zsilinszky Endrét is. A nyilasok brutálisan megkínozták az elfogott ellenállókat, majd hűtlenségi pert indítottak ellenük. A per során Bajcsy-Zsilinszky és társai bátran vállalták tettüket: az országot és a nemzetet a pusztulástól kívánták megmenteni. A nyilasok természetesen a legsúlyosabb ítéleteket hozták. Bajcsy-Zsilinszkyt Sopronkőhidán, a katonai szervezkedésben fő szerepet játszó három tisztet — Kiss Jánost, Nagy Jenőt, Tartsay Vilmost — pedig a fővárosban, a Margit körúti fegyházban kivégezték. Az MNFFB ezzel szétesett, a központi irányítás megszűnt, antifasiszta politikai csoportokat szélesebben magába foglaló fegyveres harc megszervezésére már nem került sor.

A partizánharc

1944. október 15-én Horthy Miklós nevezetes rádióbeszédét követően Szálasi Ferenc államcsínye, majd a nyilasok hatalomátvételét követő időszak, a háborús események, és a polgári lakosságot, mindenekelőtt a zsidókat sújtó terror különösen Budapesten okozott szenvedést a magyar népnek.

Budapest ostroma és a nyilas terror legvérengzőbb időszaka az 1944. december 24-e és 1945. február 13-a közötti napokra esett.

Szabadság 1945. április 6-i számában, a címlapon jelent meg: Megtalálták Budán a magyar Auschwitzot. Benzinnel öntötték le és égették el áldozataikat a nyilasok. A vizsgálat során szenzációs felfedezésre jutottak: kiderült, hogy a nyilasoknak Budán halotthamvasztó kemencéjük volt s az áldozatokat itt semmisítették meg. Ha „kényelmetlen” volt a Duna-partra „kisétáltatni” az áldozatokat, akkor a helyszínen lőtték agyon a szerencsétleneket, majd leöntötték és úgy égették el.


Az ellenállás

Október 15-e után viszont tovább szélesedett a Kommunista Párt, majd a Kommunista Ifjúsági Szövetség fegyveres akciógárdáinak tevékenysége a főváros területén. Ezek továbbra is kis létszámú, könnyen mozgó operatív egységek voltak. Tevékenységük két irányban bontakozott ki: egyrészt német gépkocsikat és lövegeket robbantottak fel, katonai hírközlő vonalakat rongáltak meg, másrészt demonstratív jellegű akciókat hajtottak végre nyilas és német székházak, szállodák ellen; szétkergették az egyetlen fővárosi nyilas nagygyűlést a Városi Színházban. A peremvárosokban és a külső kerületekben — Újpesten, Kőbányán, Kispesten, Pesterzsébeten, Rákoshegyen, Zuglóban, Rákospalotán, Óbudán, Angyalföldön — már nagyobb létszámú — 30-40, esetenként 100 tagú — kommunista partizáncsoportok, fegyveres védelmi egységek alakultak. Harcaik során kapcsolatot teremtettek több magyar katonai egység náciellenes tisztjeivel, akiknek segítségével felszerelést, lőszert és egyenruhát is kaptak; a csoportok egy részét különféle katonai alakulatoknak álcázták. Főleg az angyalföldi és zuglói KISKA (kisegítő karhatalom)-alakulatokban szerveződtek náciellenes csoportok, amelyek a partizánok segítése mellett maguk is részt vettek a fegyveres harcokban. A zuglói KISKA-alakulatban álcázva dolgozott a kommunista és szocialista fiatalokat tömörítő Vörös Brigád. A peremkerületi csoportok közül a legjelentősebb a Földes László vezette újpesti és a Kiss Károly és Horváth István szervezte kőbányai-kispesti partizánok tevékenysége volt. Az újpestiek legismertebb akciója a nyilasok által aláaknázott újpesti víztorony megmentése, az újpesti nyilasház felrobbantása és 48 politikai fogoly kiszabadítása volt.

Szökött katonákból és szociáldemokrata ifjúmunkásokból szerveződött a Magyar Szabadság Mozgalom elnevezésű partizáncsoport, amely az illegális röpiratokat és újságokat kibocsátó Légrády-nyomdát védte. A nyilasokkal vívott harcban 22 hősi halottjuk volt. Egyetemistákból és orvosokból szerveződött a Táncsics-zászlóalj, amely a rákoshegyi partizánokkal teremtett kapcsolatot, és így vett részt a fasiszták elleni küzdelemben. A Magyar Diákok Szabadságfrontja és náciellenes katonai vezetők kölcsönös egymásra találása tette lehetővé az ugyancsak egyetemistákból, ifjúmunkásokból, katonaszökevényekből szerveződött Görgey-zászlóalj létrejöttét. Az egység először a fővárosban, majd az Ipoly és Garam közé áttelepülve fejtett ki partizántevékenységet. Az utóbbi térségben szoros együttműködés alakult ki a zászlóalj és a szovjet hadsereg egységei között.
Fegyveres ellenállási csoportok más vidékeken is működtek.

A legjelentősebb a Magyarországi Kommunisták Antináci Komitéja (MOKAN Komité) volt, amely Miskolc, Diósgyőr körzetében harcolt, és segítséget nyújtott a város felszabadításához. Fegyveres csoportok harcoltak Karcagon, Sárisápon, a Mecsek, valamint a Börzsöny vidékén. Ezek erejükhöz mérten zavarták a németek hadműveleteit, különösen fontos szerepet töltöttek be az evakuálások, a nyugatra telepítés szabotálásában, a nácik által pusztulásra ítélt üzemek megmentésében.

Katonailag jelentősebb volt azoknak a partizáncsoportoknak a tevékenysége, amelyek a Szovjetunióban élő kommunista emigránsok közreműködésével és vezetésével alakultak meg. Az ezekben részt vevő partizánok nagy része már a Szovjetunió területén is harcolt partizánegységekben.

A Szovjetunió területén kiképzést nyert magyar partizánok — 1944. augusztus, szeptember, október folyamán — 11 szervezőosztagban érkeztek repülőn, illetve ejtőernyőn magyar vagy Magyarországgal határos területekre. Ezek közül egyesek, mint pl. Szőnyi Márton csoportja, a fasisztákkal vívott egyenlőtlen küzdelemben elvéreztek, míg mások kedvezőbb körülmények közé kerülve, sikeresen oldották meg partizánküldetésüket. Kárpát-Ukrajnában harcolt a mintegy 200 főt számláló Rákóczi-egység, melynek parancsnoka Úszta Gyula és Priscsepa szovjet partizán volt.

Hasonlóan eredményesen működött Dél-Szlovákiában a közel 300 főt számláló, Fábry József vezette Petőfi-egység. A salgótarjáni szénmedencében rendezkedett be a közel 100 partizánt tömörítő, Nógrádi Sándor vezette csoport.

E partizáncsoportok bizonytalanná tették a megszállók helyzetét, rombolták a német és magyar fasiszták utánpótlási útvonalait, kisebb-nagyobb, nemegyszer zászlóalj erejű ellenséges alakulatokkal is megütköztek, és megsemmisítették azokat. Felderítést végeztek a szovjet hadsereg számára, és rendkívül értékes felvilágosító munkát folytattak a lakosság körében. E csoportok összlétszáma a felszabadulás idejére elérte az 1000—1500 főt. Magyarországon hozzávetőleges adatok szerint 2000—2500 ember vett részt hosszabb-rövidebb ideig a fegyveres partizánharcokban.

SaLa

 

Nagy munka, nagy feladat vár RÁNK – MAGYAROKRA! – ha akarunk mégegyszer egy SAJÁT országot. Ehhez össze kell fognunk, és április 8-án NAGYON SOKAN KELL HOGY ELMENJÜNK SZAVAZNI, a legesélyesebb antidöbrögista jelöltre!

Hogy melyik egyéni választókerületben ki az? Azt ideideide vagy ide kattintva megnézheti!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!