Írta: J. V. Sztálin

A „Komszomolszkaja Pravda” szerkesztőségének valamennyi tagjához

Elvtársak! Tekintettel a „Komszomolszkaja Pravda” komoly jelentőségére, szeretnők közölni Önökkel első benyomásainkat a lap néhány cikkéről.

1) Úgy véljük, hogy Sztyeckij „Az új gazdasági politika új szakasza” c. cikkeinek néhány helye kétségeket ébreszt. Ezekben a cikkekben, igaz, letompított formában, végigvonul a „gazdagodjatok” jelszó. Ez a jelszó nem a miénk, helytelen, számos kétségre és félreértésre ad alkalmat, és ezért nem lehet helye a „Komszomolszkaja Pravda”vezércikkében. Ami jelszavunk a szocialista felhalmozás. Mi ledöntjük azokat a közigazgatási korlátokat, amelyek a falu jóléte emelésének útját állják. Ez a művelet feltétlenül megkönnyít mindenféle felhalmozást, magántőkés és szocialista felhalmozást egyaránt. De a párt még soha nem mondotta azt, hogy jelszavául a magánfelhalmozást tűzi ki. Azért engedjük útjára a „nep”-et és engedjük meg a magánfelhalmozást, hogy megkönnyítsük a mi jelszavunknak, a szocialista felhalmozásnak a megvalósítását népgazdaságunk rendszerében. Lehetséges, hogy egyes elvtársaink vitásnak tartják ezt a kérdést. De akkor meg is kell mondani, hogy a „gazdagodjatok” jelszó kérdése vitás, és az e jelszó mellett írott cikkeket mint vitacikkeket kell közzétenni. Másrészt világos, hogy a „Komszomolszkaja Pravda” nem vitarendező lap, hanem elsősorban pozitív lap, amely az olvasónak a párt által általánosan elfogadott jelszavakat és irányelveket ad.

Szóval, akárhogyan nézzük is a kérdést, akár formai szempontból, akár a kérdés lényege szempontjából, Sztyeckij cikkét a jelzett pontban rossznak kell minősíteni. Ajánlatos lesz ezentúl óvatosabbnak lenni.

2) Nem teljesen elfogadható Sztyeckij cikkeinek a falu nem-kapitalista fejlődéséről szóló pontja sem. Azelőtt lehetett a fejlődés nem-kapitalista útjáról beszélni. Most, amikor a harc a szocialista és a kapitalista fejlődés elemei között ténylegesen megkezdődött és nagy erővel bontakozik ki, helyesebb volna a fejlődés szocialista útjáról beszélni. Máskülönben az a benyomás támadhat, hogy a fejlődés két útján, a kapitalista és a szocialista úton kívül van még egy harmadik út is — ami helytelen, és semmiesetre sem meggyőző.

3) Ugyancsak helytelennek tartom Szlepkov „A lenini örökségről” c. cikkének azt a helyét, ahol arról van szó, hogy a kommunistáknak és a komszomolistáknak a szervezeti és politikai munkában versenyezniök kell a parasztság pártonkívüli aktívájával. Mindeddig azt a kérdést vetettük fel, hogy a párt körül meg kell teremteni egy ilyen aktívát, hogy nevelni kell ezt az aktívát, s ezt helyesnek tartottuk. Szlepkov most új kérdést vet fel, azt, hogy a kommunistáknak és a komszomolistáknak versenyezniök kell azzal a pártonkívüli aktívával, amelyet még meg kell teremteni. Ez helytelen és nincs összhangban a Szovjetek felélénkítésének jelszava alatt folytatott egész kampányunkkal. Nem versenyezni kell ezzel az aktívával, hanem meg kell teremteni, és nevelni kell.

4) Jó volna megszervezni azt, hogy a „Komszomolszkaja Pravda” rendszeresen adjon mellékleteket, népszerű brosúrák formájában, amelyeket a marxizmus legkiválóbb teoretikusai írnának a kommunizmusról, a proletárdiktatúráról, az Októberi Forradalomról, valamint a gazdaság és igazgatás különböző ágairól, amelyek közvetlen kapcsolatban vannak a komszomol-aktíva városi és falusi gyakorlati munkájával. Ezekből a kis brosúrák formájában megjelenő mellékletekből azután össze lehetne állítani afféle kis könyvtárat a komszomol-aktivisták számára, aminek feltétlenül komoly jelentősége van a komszomol-aktíva nevelése szempontjából.

5) Jó lenne egyszerűbbé tenni a „Komszomolszkaja Pravda” cikkeinek stílusát, kötelezni kellene a munkatársakat, hogy egyszerűen, rövid mondatokban írjanak, lehetőleg idegen kifejezések nélkül, úgy, ahogy ezt Iljics tudta tenni. Szükség esetén, megintcsak a „Komszomolszkaja Pravda” melléklete formájában, az idegen szavak egy kis szótárát lehetne kiadni, vagy legalább a cikkek szövegébe iktassák be a megfelelő magyarázatot, ha már nem lehet idegen szavak nélkül meglenni.

I. Sztálin
V. Molotov
A. Andrejev

Moszkva, 1925. június 2.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

A J. M. Szverdlov egyetemhez

Az általános és a szakosított tanfolyam második záróvizsgája alkalmából

A Szverdlov Egyetem a tömegek vezetésére hivatott párttisztikar kialakításának egyik leghatalmasabb eszköze.

A Szverdlov Egyetem fennállása óta a szocialista építés különböző frontjain működő aktív pártmunkások egész osztagait nevelte már ki a párt számára.

Az Egyetem most ismét átad a pártnak munkába állításra egy 214 hallgatóból — többnyire munkásokból — álló osztagot.

Ennek az osztagnak, hogy a párt előtt álló bonyolult építési feladatok közepette eredményes munkát végezhessen, semmiesetre sem szabad megfeledkeznie helyzetünk néhány új körülményéről, amelyeknek ma döntő jelentőségük van.

Melyek ezek a körülmények?

Először, az a tény, hogy országunk alapvető osztályai, a proletariátus és a parasztság, az utóbbi időben lényegesen megváltoztak, aktívabbak lettek mind politikai, mind gazdasági tekintetben, s ezért meg is követelik a párttól, hogy új módon közeledjen hozzájuk. Nálunk nincs többé deklasszált munkásosztály — most a proletárok teljesen kialakult és életerős osztályával van dolgunk, amely kulturális és politikai tekintetben megnőtt és ennek következtében rugalmasabb és megfontoltabb vezetést követel a párttól. Ugyanezt kell mondanunk a parasztságról is. Ez már nem a régi parasztság, amelyet a régi vérszopók elgyötörtek és amely rettegett a volt földesúri földek elvesztésétől vagy amelyet megbénítottak az egész terményfelesleg kötelező beszolgáltatásának korlátjai. Ez új parasztság, amely kulturális tekintetben megnőtt, már elfelejtette a földesurat és az egész terményfelesleg kötelező beszolgáltatását, olcsó árukat és magas gabonaárakat követel és a végsőkig ki tudja használni a pártnak a Szovjetek felélénkítésére vonatkozó jelszavát. A pártnak maximálisan rugalmasnak kell lennie a mai parasztság irányában — ez a ma követelménye. Újra a proletariátus oldalára kell vonni a parasztságot — ez most a párt feladata.

Másodszor, az a körülmény, hogy a középparaszt számos vidéken a kulákkal egy blokkban van. Ez igen fontos tény, erről egy percre sem szabad megfeledkezni. A proletárdiktatúra a munkás-paraszt szövetség szempontjából azt jelenti, hogy a proletariátus vezeti a parasztságot. De mit jelent — vezetni a parasztságot? Azt jelenti, hogy teljesen helyre kell állítani a parasztság zömének bizalmát a munkásosztály és pártja iránt. E bizalom nélkül nincs proletár vezetés, e vezetés nélkül nincs proletárdiktatúra. A pártnak és a pártfunkcionáriusoknak ezért azon kell dolgozniok, hogy helyreállítsák a parasztság zömének teljes bizalmát a munkásosztály iránt.

Harmadszor, az a körülmény, hogy pártfunkcionáriusaink az utóbbi időben az „arccal a falu felé” jelszó miatt kissé megfeledkeztek a munkásokról, szem elől tévesztették, hogy amikor arccal a falu felé fordulunk, nem fordíthatunk hátat a városnak és főleg nem a proletariátusnak. Ez szintén új tény, amelyről egy percre sem szabad megfeledkeznünk. Gondolnunk kell arra, hogy az utóbbi időben nagy mértékben kifejlődött és fokozódott a munkásosztály erőérzete és önérzete. Így érez a gazda, és ez az érzés megerősödött abban az osztályban, amely országunkban uralkodó osztály. Ez, elvtársak, egész munkánk óriási vívmánya, mert az a munkásosztály, amely nemcsak dolgozó osztálynak, hanem kormányzó osztálynak is érzi magát, csodákra képes. De ebből az következik, hogy az a kommunista, aki munkájában nem számol ezzel a proletárok osztályában kifejlődött gazda-érzéssel, az nem értett meg semmit az új helyzetből, az tulajdonképpen nem is kommunista, az bizonyosan ki fogja törni a nyakát. Ezért, amikor az „arccal a falu felé” jelszóról beszélünk, egyszersmind arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a legfőbb osztály, amely e jelszó megvalósítására hivatott — a munkásosztály, hogy ezt a jelszót csak annyiban lehet megvalósítani, amennyiben a munkásosztály valóban vezető erővé válik az országban. A párt soronlevő feladata ezért az, hogy végre megértesse helyi pártszervezeteink funkcionáriusaival, hogy feltétlenül a legfigyelmesebben és a leggondosabban kell foglalkozniok a munkásosztálynak kivétel nélkül minden szükségletével, mind anyagi, mind kulturális szükségleteivel.

A most végzett hallgatók osztagának feladata, hogy munkájában mindezeket a körülményeket figyelembe vegye.

Nem kételkedem abban, hogy önök ezt a feladatot teljesíteni tudják.

Engedjék meg, hogy teljes sikert kívánjak az önökre váró munkához.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

Pravda” 132. sz.
1925. június 13.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A keleti népek egyetemének politikai feladatairól

Beszéd a Keleti Dolgozók Kommunista Egyeteme hallgatóinak gyűlésén
1925. május 18

Elvtársak! Engedjék meg, hogy mindenekelőtt üdvözöljem önöket a Keleti Dolgozók Kommunista Egyeteme fennállásának negyedik évfordulója alkalmából. Mondanom sem kell, hogy egyetemüknek sok sikert kívánok a keleti kommunista káderek kiképzésének nehéz útján.

Most pedig térjünk a tárgyra.

Ha a Keleti Dolgozók Egyetemének összetételét elemezzük, feltétlenül észre kell vennünk az összetételnek bizonyos kettősségét. Ez az egyetem kereken 50 keleti nemzet és nemzeti csoport képviselőit egyesíti. Az egyetem hallgatói egytől-egyig a Kelet fiai. De ez a meghatározás még nem ad tiszta és teljes képet. Az egyetem hallgatói ugyanis két fő csoportra oszlanak, amelyek mindegyike teljesen különböző fejlődési fokot képvisel. Az első csoport olyanokból áll, akik a szovjet Keletről jöttek hozzánk, azokból az országokból, amelyekben nem uralkodik többé a burzsoázia, amelyekben lerázták az imperializmus igáját és a hatalom a munkásoké. A hallgatók második csoportja olyanokból áll, akik gyarmati és függő országokból jöttek el hozzánk, olyan országokból, amelyekben még mindig a kapitalizmus uralkodik, amelyekben az imperialista elnyomás még ereje teljében van és amelyekben még ki kell harcolni a függetlenséget és el kell kergetni az imperialistákat.

Ilyenformán két Kelet áll előttünk, s mindegyik más-más életet él és különböző viszonyok között fejlődik.

Kétségtelen, hogy a hallgatók összetételének ez a kettős jellege elkerülhetetlenül rányomja bélyegét a Keleti Dolgozók Egyetemének munkájára. Éppen ez a magyarázata annak, hogy az egyetem egyik lábával szovjet talajon, a másikkal pedig a gyarmatok és a függő országok talaján áll.

Ennélfogva az egyetemnek két vonalon kell dolgoznia: egyrészt, olyan kádereket kell kiképeznie, amelyek ki tudják elégíteni a keleti szovjet köztársaságok szükségleteit, másrészt, olyan kádereket kell kiképeznie, amelyek ki tudják elégíteni a gyarmati és a függő keleti országok dolgozó tömegeinek forradalmi szükségleteit.

Ebből következik az, hogy a Keleti Dolgozók Egyetemére kétfajta feladat hárul.

Vizsgáljuk meg külön-külön a Keleti Dolgozók Kommunista Egyetemének ezeket a feladatait.

I
A keleti dolgozók kommunista egyetemének feladatai a keleti szovjet köztársaságok tekintetében

Melyek ez országok, e köztársaságok létének és fejlődésének jellemző, a gyarmati és a függő országoktól eltérő sajátosságai?

Először az a sajátosság, hogy ezekben a köztársaságokban nincsen imperialista elnyomás.

Másodszor az a tény, hogy ezek nem a burzsoá rendszer, hanem a Szovjethatalom égisze alatt fejlődnek és konszolidálódnak nemzetekké. Erre a történelemben még nem volt példa, de ez tény.

Harmadszor az, hogy mivel ipari tekintetben kevéssé fejlettek, fejlődésükben teljesen a Szovjetunió ipari proletariátusának segítségére támaszkodhatnak.

Negyedszer az, hogy ezek a köztársaságok, minthogy mentesek a gyarmati elnyomástól, minthogy a proletárdiktatúra védelme alatt állanak és minthogy a Szovjetunió tagjai, bekapcsolódhatnak és be is kell kapcsolódniok országunk szocialista építésébe.

A legfontosabb feladat az, hogy megkönnyítsük e köztársaságok munkásainak és parasztjainak bekapcsolódását a Szovjetunió szocialista építésébe, hogy e köztársaságok sajátos létfeltételeinek megfelelően megteremtsük és fejlesszük azokat az előfeltételeket, amelyek előmozdíthatják és siettethetik ezt a bekapcsolódást.

A szovjet Kelet aktív funkcionáriusainak soronlevő feladatai tehát a következők:

1) A keleti szovjet köztársaságokban ipari gócokat kell teremteni, amelyek alapul szolgálnak majd arra, hogy a parasztság a munkásosztály köré tömörüljön. Önök tudják, hogy ehhez a munkához már hozzá is láttunk és ez a munka a Szovjetunió gazdasági fejlődése arányában halad majd előre. E köztársaságokban különféle nyersanyagok vannak, ami biztosítéka annak, hogy ezt a munkát idővel be is fejezzük.

2) Fejleszteni kell a mezőgazdaságot és mindenekelőtt az öntözést. Önök tudják, hogy ezt a munkát, legalábbis a Kaukázusontúl és Turkesztánban, szintén előbbrevittük.

3) Meg kell indítani és fokozni kell a parasztok és kézművesek nagy tömegeinek szövetkezetekben való tömörítését, mert ez a legbiztosabb eszköze annak, hogy a keleti szovjet köztársaságokat bevonjuk a szovjet gazdasági építés általános rendszerébe.

4) A Szovjeteket közelebb kell hozni a tömegekhez, összetételükben nemzetivé kell tenni őket és ilyenformán olyan nemzeti-szovjet államiságot kell létrehozni, amely a dolgozó tömegekhez közeláll és amelyet a dolgozó tömegek megértenek.

5) Fejleszteni kell a nemzeti kultúrát, meg kell teremteni a nép anyanyelvén működő általános képzettséget nyújtó, valamint szakmai és műszaki tanfolyamok és iskolák széles hálózatát, hogy helyi emberekből szovjet- és párt-, továbbá szakszervezeti és gazdasági kádereket képezhessünk ki.

Ezeknek a feladatoknak a teljesítése megkönnyíti a szocialista építés művét a keleti szovjet köztársaságokban.

A szovjet Kelet mintaköztársaságairól beszélnek. De mi is a mintaköztársaság? Mintaköztársaság az a köztársaság, amely becsületesen és lelkiismeretesen teljesíti mindezeket a feladatokat és ezzel a szomszédos gyarmati és függő országok munkásaiban és parasztjaiban felkelti a szabadságmozgalom iránti vonzódást.

Fentebb arról beszéltem, hogy a Szovjeteket közelebb kell hozni a nemzetiségek dolgozó tömegeihez, hogy a Szovjeteket összetételükben nemzetivé kell tenni. De mit jelent ez és hogyan nyilvánul meg ez a gyakorlatban? Azt hiszem, hogy a tömegekhez való ilyen közeledés példaképének a nemzeti-állami határoknak azt a megállapítását tekinthetjük, amelyet a közelmúltban Turkesztánban hajtottunk végre. A burzsoá sajtó „bolsevik ravaszságot” lát ebben a határmegállapításban. Pedig világos, hogy itt nem holmi „ravaszság” érvényesült, hanem Türkmenisztán és Uzbekisztán néptömegeinek az a mélységes törekvése, hogy saját, hozzájuk közelálló és számukra érthető hatalmi szerveik legyenek. A forradalomelőtti korszakban ez a két ország több kánságra és államra volt feldarabolva, ami megkönnyítette a „hatalom birtokosainak” kizsákmányoló machinációit. Most elérkezett az a pillanat, amikor lehetővé vált ezeknek a szétszakított daraboknak független államokká való egyesítése, hogy Uzbekisztán és Türkmenisztán dolgozó tömegeit közelebb hozzuk és összeforrasszuk a hatalom szerveivel. A turkesztáni határmegállapítás mindenekelőtt ez országok egymástól elszakított részeinek független államokká való újraegyesítését jelenti. Ha ezeknek az államoknak aztán az volt a kívánságuk, hogy egyenjogú tagokként belépjenek a Szovjetunióba, ez csak azt mutatja, hogy a bolsevikok megértették a keleti néptömegek legmélyebb törekvéseit, a Szovjetunió pedig különböző nemzetiségek dolgozó tömegeinek egyetlen önkéntes egyesülése a világon. A burzsoáziának jónéhány háborúra volt szüksége ahhoz, hogy helyreállítsa Lengyelország egységét. A kommunistáknak viszont ahhoz, hogy újra egyesítsék Türkmenisztánt és Uzbekisztánt, csak néhány hónapi felvilágosító propagandára volt szükségük.

Így kell közelebb hozni az állami szerveket, a jelen esetben a Szovjeteket, a különböző nemzetiségek dolgozóinak nagy tömegeihez.

Íme, itt a bizonyítéka annak, hogy a bolsevik nemzetiségi politika az egyetlen helyes politika.

Beszéltem továbbá a keleti szovjet köztársaságok nemzeti kultúrájának emeléséről. De mi is az a nemzeti kultúra? Hogyan egyeztethető össze a proletár kultúrával? Vajon nem mondotta-e Lenin még a háború előtt, hogy nálunk két kultúra van: egy polgári és egy szocialista kultúra, hogy a nemzeti kultúra jelszava a burzsoázia reakciós jelszava, amellyel a burzsoázia a dolgozók tudatát nacionalizmussal igyekszik megmételyezni? Hogyan egyeztethető össze a nemzeti kultúra építése, a lakosság anyanyelvén működő iskolák és tanfolyamok fejlesztése és a helyi káderek kiképzése a szocializmus építésével, a proletár kultúra építésével? Nincs-e itt áthidalhatatlan ellentmondás? Persze, hogy nincs! Mi proletár kultúrát építünk. Ez tökéletesen igaz. De az is igaz, hogy a proletár kultúra, amely tartalmát tekintve szocialista kultúra, a szocialista építésbe bevont különböző népeknél a nyelv, az életmód stb. különbözősége szerint különböző formákban és különböző módokon jut kifejezésre. Az az általános emberi kultúra, amely felé a szocializmus halad, tartalmát tekintve proletár kultúra, formáját tekintve nemzeti kultúra. A proletár kultúra nem szünteti meg a nemzeti kultúrát, hanem tartalmat ad neki. És megfordítva, a nemzeti kultúra nem szünteti meg a proletár kultúrát, hanem formát ad neki. A nemzeti kultúra jelszava burzsoá jelszó volt, amíg a hatalom a burzsoázia kezében volt s a nemzetek konszolidációja a burzsoá rendszer égisze alatt ment végbe. A nemzeti kultúra jelszava proletár jelszóvá vált, amikor a hatalom a proletariátus kezébe került s a nemzetek konszolidációja a Szovjethatalom égisze alatt kezdett végbemenni. Aki a két különböző helyzetnek ezt az elvi különbségét nem értette meg, az sohasem érti meg sem a leninizmust, sem a nemzeti kérdés lényegét.

Beszélnek arról (így például Kautsky), hogy a szocializmus időszakában az egész emberiségnek egyetlen közös nyelve lesz s minden más nyelv el fog halni. Én nem igen hiszek ennek a világot átfogó egységes nyelvnek elméletében. A tapasztalat mindenesetre nem e mellett az elmélet mellett, hanem ellene szól. Mindeddig azt láttuk, hogy a szocialista forradalom nem csökkentette, hanem szaporította a nyelvek számát, mert a szocialista forradalom, amely felrázza az emberiség legmélyebb rétegeit és a politikai színtérre taszítja őket, új életre ébreszt számos új, korábban nem ismert vagy csak kevéssé ismert nemzetiséget. Ki gondolta volna, hogy a régi cári Oroszországban legalább ötven nemzet és nemzetiségi csoport van? Az Októberi Forradalom azonban, midőn szétzúzta a régi láncokat s felszínre hozta a feledésbe merült népek és nemzetiségek egész sorát, új életre keltette őket és új fejlődési utat nyitott meg számukra. Indiáról ma úgy beszélnek, mint egységes egészről. De aligha fér kétség ahhoz, hogy ha majd Indiát forradalom rázkódtatja meg, tucatjával fognak felszínre kerülni olyan korábban ismeretlen nemzetiségek, amelyeknek saját nyelvük, saját kultúrájuk van. És ha arról van szó, hogy a különböző nemzetiségek bekapcsolódjanak a proletár kultúrába, aligha kételkedhetünk abban, hogy ez a bekapcsolódás e nemzetiségek nyelvének és életmódjának megfelelő formában fog végbemenni.

Nemrég levelet kaptam burját elvtársaktól, amelyben arra kérnek, hogy magyarázzam meg nekik az általános emberi és nemzeti kultúra kölcsönös viszonyának komoly és nehéz kérdését. A levél így szól:

„Nagyon kérjük, magyarázza meg a következő, számunkra igen komoly és nehéz kérdéseket. A kommunista párt végcélja: az egységes általános emberi kultúra. Hogyan képzelhető el az átmenet az egyes autonóm köztársaságaink keretében fejlődő nemzeti kultúrákon keresztül az egységes általános emberi kultúrához? Mimódon fog végbemenni az egyes nemzeti kultúrák sajátosságainak (nyelv stb.) asszimilálódása?”

Azt hiszem, hogy a fentebb mondottak válaszolnak a burját elvtársakat nyugtalanító kérdésre.

A burját elvtársak azt a kérdést teszik fel, hogy miképpen megy végbe az egyes nemzetiségek asszimilálódása az általános emberi proletár kultúra felépítése során. Kétségtelen, hogy egyes nemzetiségek asszimilálódhatnak és bizonyosan fognak is asszimilálódni. Ilyen asszimilációs folyamatok régebben is voltak. De a lényeg az, hogy egyes nemzetiségek asszimilálódása nem zárja ki, hanem feltételezi az ellentétes folyamatot: számos élő és fejlődőben levő nemzet megerősödését és továbbfejlődését, mert az egyes nemzetek asszimilálódásának részleges folyamata a nemzetek általános fejlődési folyamatának eredménye. Egyes nemzetek esetleges asszimilálódása éppen ezért nem gyengíti, hanem megerősíti azt a teljesen helyes tételt, hogy a proletár általános emberi kultúra nem zárja ki, hanem feltételezi és táplálja a népek nemzeti kultúráját éppen úgy, mint ahogy a népek nemzeti kultúrája nem szünteti meg, hanem kiegészíti és gazdagítja az általános emberi proletár kultúrát.

Nagy vonásokban ezek azok a soronlevő feladatok, amelyek a keleti szovjet köztársaságok aktív funkcionáriusai előtt állanak.

Ez e feladatok jellege és tartalma.

Az intenzív gazdasági építés és a parasztságnak tett újabb engedmények most beállt időszakát arra kell felhasználni, hogy e feladatok teljesítését előmozdítsuk és ezzel megkönnyítsük a keleti szovjet köztársaságoknak, ezeknek a túlnyomórészt paraszti országoknak a bekapcsolódását a Szovjetunió szocialista építésébe.

Azt mondják, hogy a párt új parasztpolitikája a visszavonulás bizonyos elemeit tartalmazza, mert számos újabb engedményt tesz a parasztságnak (rövidlejáratú bérlet, a bérmunka megengedése). Igaz-e ez? Igen, ez igaz. Ezek azonban a visszavonulásnak olyan elemei, amelyeket a párt és a Szovjethatalom óriási erőfölényének biztosítása mellett engedünk meg. A szilárd valuta, a fejlődő ipar, a fejlődő közlekedés, az erősödő hitelrendszer, amelynek segítségével — kedvezményes hitel nyújtásával — a lakosság bármely rétegét a legcsekélyebb megrázkódtatás nélkül tönkre lehet tenni vagy magasabb fokra lehet emelni — mindezek olyan tartalékok a proletárdiktatúra kezében, amelyek alapján a visszavonulásnak bizonyos elemei a front egyik szakaszán csak megkönnyíthetik a támadás előkészítését az egész fronton. Éppen ezért az a néhány újabb engedmény, melyeket a párt a parasztságnak tett, az adott helyzetben nem megnehezíteni, hanem megkönnyíteni fogja a parasztság bekapcsolódását a szocialista építésbe.

Mi jelentősége lehet ennek a körülménynek a Kelet köztársaságai számára? Csak az a jelentősége lehet, hogy új fegyvert ad e köztársaságok aktív funkcionáriusai kezébe, amely megkönnyíti és meggyorsítja ez országok bekapcsolódását a szovjet gazdaság fejlődésének általános rendszerébe.

Ilyen összefüggés van a párt falusi politikája és a szovjet Kelet aktív funkcionáriusai előtt álló legközelebbi nemzeti feladatok között.

Ezzel kapcsolatban a Keleti Népek Egyetemére a keleti szovjet köztársaságok tekintetében az a feladat hárul, hogy e köztársaságok részére olyan irányban neveljék a kádereket, hogy az biztosítsa a fentebb vázolt feladatok teljesítését.

A Keleti Népek Egyetemének nem szabad elszakadnia az élettől. Nem olyan intézmény ez, és nem is lehet olyan intézmény, amely az élet felett lebeg. Létének minden szálával a reális élethez kell kapcsolódnia. A Keleti Népek Egyeteme ennélfogva nem zárkózhat el a keleti szovjet köztársaságokra háruló legközelebbi feladatok elől. Ezért a Keleti Népek Egyetemének, amikor e köztársaságok számára kádereket nevel, kötelessége tekintetbe venni e köztársaságok soronlevő feladatait.

Szem előtt kell továbbá tartani, hogy a szovjet Kelet aktív funkcionáriusainak gyakorlatában két elhajlás észlelhető, amelyek ellen feltétlenül harcolni kell az Egyetem falain belül, ha igazi kádereket és igazi forradalmárokat akarunk nevelni a szovjet Kelet számára.

Az első elhajlást a szimplifikálás jellemzi, a fentebb vázolt feladatoknak a leegyszerűsítése, az, hogy megpróbálják a keleti köztársaságokba gépiesen átültetni a gazdasági építésnek azokat a mintáit, amelyek teljesen érthetők és alkalmazhatók a Szovjetunió központjában, de egyáltalán nem felelnek meg az úgynevezett végvidékek fejlődési feltételeinek. Azok az elvtársak, akiknél ilyen elhajlás tapasztalható, két dolgot nem értenek meg. Nem értik, hogy a központban és a „végvidékeken” a viszonyok nem egyformák és korántsem azonosak. Nem értik meg ezenkívül, hogy maguk a keleti szovjet köztársaságok sem egyfélék, hogy köztük egyesek, például Grúzia és Örményország, a nemzetté alakulás magasabb fokán állnak, mások ellenben, például a csecsencek országa és Kabardia, a nemzetté alakulás legalacsonyabb fokán állnak, ismét mások pedig, mint például Kirgizia, közbülső helyet foglalnak el a két véglet között. Ezek az elvtársak nem értik, hogy szó sem lehet komoly építésről, ha nem alkalmazkodunk a helyi viszonyokhoz, ha nem vesszük gondosan számba minden egyes ország mindenféle sajátosságát. Ennek az elhajlásnak az a következménye, hogy elszakadnak a tömegektől és baloldali szájhősökké fajulnak el. A Keleti Népek Egyetemének feladata, hogy a kádereket az ilyen leegyszerűsítés elleni engesztelhetetlen harc szellemében nevelje.

A második elhajlás ezzel szemben túlozza a helyi sajátosságokat, megfeledkezik azokról a közös és legfőbb mozzanatokról, amelyek összekapcsolják a Kelet szovjet köztársaságait és a Szovjetunió ipari vidékeit, elhallgatja a szocialista feladatokat és alkalmazkodik a szűkkeblű és korlátolt nacionalizmus feladataihoz. Azok az elvtársak, akiknél ilyen elhajlás tapasztalható, keveset törődnek országuk belső építésével, jobbnak tartják ezt a fejlődést a dolgok természetes folyására bízni. Számukra nem a belső építés a fontos, hanem a „külpolitika”, köztársaságaik határainak kiszélesítése, a környező köztársaságokkal való pereskedés, az, hogy a szomszédok területéből egy darabkát megkaparintsanak, s ilymódon megnyerjék országuk burzsoá nacionalistáinak tetszését. Ennek az elhajlásnak az a következménye, hogy elszakadnak a szocializmustól és közönséges burzsoá nacionalistákká fajulnak el. A Keleti Népek Egyetemének feladata, hogy a kádereket az ilyen leplezett nacionalizmus elleni engesztelhetetlen harc szellemében nevelje.

Ezek a Keleti Népek Egyetemének a keleti szovjet köztársaságokkal kapcsolatos feladatai.

II
A keleti dolgozók kommunista egyetemének feladatai a kelet gyarmatai és függő országai tekintetében

Térjünk át a második kérdésre, arra a kérdésre, hogy milyen feladatok hárulnak a Keleti Dolgozók Kommunista Egyetemére a Kelet gyarmati és függő országai tekintetében.

Melyek ez országok létének és fejlődésének jellemző, a Kelet szovjet köztársaságaitól eltérő sajátosságai?

Először az, hogy ezek az országok az imperializmus járma alatt élnek és fejlődnek.

Másodszor az, hogy a kettős elnyomás: a belső elnyomás (saját burzsoáziájuk részéről) és a külső elnyomás (az idegen imperialista burzsoázia részéről) kiélezi és elmélyíti a forradalmi válságot ezekben az országokban.

Harmadszor az, hogy ez országok némelyikében, például Indiában, a kapitalizmus fokozott ütemben fejlődik és a helyi proletároknak többé-kevésbé nagyszámú osztályát hozza létre és alakítja ki.

Negyedszer az, hogy az ilyen országok nemzeti burzsoáziája, a forradalmi mozgalom növekedésével, két részre szakad: forradalmi részre (kispolgárság) és megalkuvó részre (nagyburzsoázia); közülük az előbbi folytatja a forradalmi harcot, az utóbbi pedig blokkra lép az imperializmussal.

Ötödször az, hogy az ilyen országokban az imperialista blokkon kívül kialakul egy másik blokk, a munkások és a forradalmi kispolgárság blokkja, olyan imperialistaellenes blokk, amelynek célja az imperializmus alól való teljes felszabadulás.

Hatodszor az, hogy az ilyen országokban a proletariátus hegemóniájának kérdése és az a kérdés, hogy a néptömegek kiszabaduljanak a megalkuvó nemzeti burzsoázia befolyása alól, egyre égetőbbé válik.

Hetedszer az, hogy ez a körülmény jelentősen megkönnyíti az ilyen országok nemzeti szabadságmozgalmának összefogását a Nyugat élenjáró országainak proletármozgalmával.

Ebből legalább három dolog következik:

1. A gyarmati és a függő országokat győzelmes forradalom nélkül nem lehet az imperializmus igája alól felszabadítani: a függetlenséget nem adják ingyen.

2. Lehetetlen a forradalmat előbbrevinni és a kapitalizmus tekintetében fejlett gyarmatok és függő országok teljes függetlenségét kivívni, ha nem szigetelik el a megalkuvó nemzeti burzsoáziát, ha nem szabadítják ki a forradalmi kispolgári tömegeket a burzsoázia befolyása alól, ha nem folytatnak a proletariátus hegemóniáját biztosító politikát, ha a munkásosztály élenjáró elemei nem szervezkednek meg önálló kommunista pártban.

3. A gyarmati és a függő országokban tartós győzelem lehetetlen, ha ez országok szabadságmozgalma és a Nyugat élenjáró országainak proletármozgalma között nincs tényleges összefogás.

A gyarmati és a függő országok kommunistáinak az a fő feladata, hogy forradalmi munkájukban ezekből a következtetésekből induljanak ki.

Melyek azok a soronlevő feladatok, amelyek e körülményekkel kapcsolatban a gyarmatok és a függő országok forradalmi mozgalmára hárulnak?

A gyarmatoknak és a függő országoknak ma az a jellegzetessége, hogy nincs többé egységes és mindent átfogó gyarmati Kelet. Azelőtt a gyarmati Keletet egységesnek és egyneműnek képzelték. Ez az elképzelés ma már nem felel meg a valóságnak. Jelenleg a gyarmati és a függő országoknak legalább három kategóriájával van dolgunk. Először olyan országokkal, mint Marokkó, amelyeknek nincs, vagy alig van saját proletariátusuk és amelyek ipari tekintetben teljesen fejletlenek. Másodszor olyan országokkal, mint Kína és Egyiptom, amelyek ipari tekintetben kevéssé fejlettek és amelyeknek aránylag kisszámú proletariátusuk van. Harmadszor olyan országokkal, mint India, amelyekben a kapitalizmus többé-kevésbé fejlett és amelyeknek többé-kevésbé nagyszámú nemzeti proletariátusa van.

Világos, hogy lehetetlen mindezeket az országokat egy kalap alá venni.

Az olyan országokban, mint Marokkó, ahol a nemzeti burzsoáziának még nincs oka két pártra — forradalmi és megalkuvó pártra — szakadni, a kommunista elemek feladata az, hogy mindent megtegyenek az imperializmus elleni nemzeti egységfront megteremtése érdekében. Az ilyen országokban a kommunista elemek kiválása egységes pártba csak az imperializmus elleni harc folyamán, és különösen az imperializmus ellen folytatott győzelmes forradalmi harc után következhetik be.

Az olyan országokban, mint Egyiptom vagy Kína, ahol a nemzeti burzsoázia máris forradalmi és megalkuvó pártokra szakadt, de ahol a burzsoázia megalkuvó része még nem tud összeforrni az imperializmussal, a kommunisták már nem tűzhetik ki céljukul, hogy nemzeti egységfrontot alkossanak az imperializmus ellen. Az ilyen országokban a kommunistáknak a nemzeti egységfront politikájáról át kell térniök a munkások és a kispolgárság forradalmi blokkjának politikájára. Az ilyen országokban ez a blokk egységes párt, munkás-paraszt párt formáját öltheti, de úgy, hogy ez a sajátos párt valójában két erő blokkja — a kommunista pártnak és a forradalmi kispolgárság pártjának blokkja legyen. A blokknak az a feladata, hogy leleplezze a nemzeti burzsoázia felemás mivoltát és következetlenségét és elszántan harcoljon az imperializmus ellen. Az ilyen kettős összetételű párt szükséges és célszerű, ha nem kötözi meg a kommunista párt kezét-lábát, ha nem gátolja a kommunista párt agitációs és propaganda munkájának szabadságát, ha nem akadályozza, hogy a proletárok a kommunista párt köré tömörüljenek, ha megkönnyíti, hogy a forradalmi mozgalom tényleges vezetése a kommunista párt kezében legyen. Az ilyen kettős összetételű párt nem szükséges és nem célszerű, ha nem felel meg mindezeknek a feltételeknek, mert csak arra vezethet, hogy a kommunista elemek feloldódnak a burzsoázia soraiban, hogy a kommunista párt elveszti proletárhadseregét.

Némileg más a helyzet az olyan országokban, mint India. Az ilyen gyarmatok létfeltételeiben, mint India, nemcsak az az alapvető és új mozzanat, hogy a nemzeti burzsoázia két pártra — forradalmi és megalkuvó pártra szakadt, hanem elsősorban az, hogy a burzsoázia megalkuvó része lényegében már meg is tudott egyezni az imperializmussal. A burzsoáziának ez a leggazdagabb és legbefolyásosabb része jobban fél a forradalomtól, mint az imperializmustól, pénzeszsákjának érdekei neki előbbre valók, mint hazájának érdekei s ezért a leghatározottabban átáll a forradalom engesztelhetetlen ellenségeinek táborába és blokkot alkot az imperializmussal saját országának munkásai és parasztjai ellen. A forradalom győzelme e blokk szétverése nélkül elérhetetlen. De ahhoz, hogy ezt a blokkot szétverjék, a tüzet a megalkuvó nemzeti burzsoázia ellen kell összpontosítani, le kell leplezni árulását, ki kell szabadítani befolyása alól a dolgozó tömegeket és rendszeresen elő kell készíteni azokat a feltételeket, amelyek a proletariátus hegemóniájához szükségesek. Másszóval, a feladat az, hogy az olyan gyarmatokban, mint India, a proletariátust előkészítsék a szabadságmozgalom vezérének szerepére, lépésről-lépésre kiszorítva a burzsoáziát és szóvivőit ebből a megtisztelő pozícióból. A feladat az, hogy forradalmi imperialistaellenes blokkot teremtsenek és e blokkon belül biztosítsák a proletariátus hegemóniáját. Ennek a blokknak a formája lehet — de nem mindig okvetlenül lesz — egy egységes munkás-parasztpárt, amelyet egységes platform tart formailag össze. A kommunista párt önállóságának kell az ilyen országokban az élenjáró kommunista elemek fő jelszavának lennie, mert csak a kommunista párt készítheti elő és valósíthatja meg a proletariátus hegemóniáját. A kommunista párt azonban nyílt blokkra léphet és kell is hogy lépjen a burzsoázia forradalmi szárnyával abból a célból, hogy elszigetelje a megalkuvó nemzeti burzsoáziát és az imperializmus elleni harcban magával vigye a városi és falusi kispolgárság milliós tömegeit.

Ennélfogva a kapitalizmus tekintetében fejlett gyarmatok és függő országok forradalmi mozgalmának soronlevő feladatai:

1) Meg kell nyerni a munkásosztály legjobb elemeit a kommunizmusnak és önálló kommunista pártokat kell teremteni.

2) A megalkuvó nemzeti burzsoázia és az imperializmus blokkjával szemben meg kell teremteni a munkások, parasztok és a forradalmi értelmiség nemzeti forradalmi blokkját.

3) Biztosítani kell ebben a blokkban a proletariátus hegemóniáját.

4) Harcolni kell azért, hogy a városi és a falusi kispolgárságot kiszabadítsák a megalkuvó nemzeti burzsoázia befolyása alól.

5) Biztosítani kell a szabadságmozgalomnak és az élenjáró országok proletármozgalmának összefogását.

Ez a Kelet gyarmati és függő országainak aktív funkcionáriusai előtt álló legközelebbi feladatok három csoportja.

E feladatok különösen komoly jellege és különösen nagy jelentősége akkor tűnik ki, ha azokat a mai nemzetközi helyzet megvilágításában vizsgáljuk. A jelen pillanatban a nemzetközi helyzetet az jellemzi, hogy a forradalmi mozgalomban ideiglenesen szélcsend állt be. De mi a szélcsend, mit jelenthet ez a szélcsend a jelen pillanatban? Csak azt jelentheti, hogy erősödik a Nyugat munkásaira, a Kelet gyarmataira, és mindenekelőtt a Szovjetunióra mint az egész világ forradalmi mozgalmának zászlóvivőjére gyakorolt nyomás. Aligha fér kétség ahhoz, hogy az imperialisták soraiban máris megkezdték az előkészületeket ahhoz, hogy a Szovjetunióra nyomást gyakoroljanak.

Az észtországi felkeléssel kapcsolatos rágalomhadjárat, a szófiai robbantással kapcsolatos alávaló uszítás a Szovjetunió ellen, a burzsoá sajtó általános hadjárata országunk ellen — mindez a támadás előkészítő szakasza. Ez a közvélemény tüzérségi előkészítése, amelynek az a célja, hogy a nyárspolgárokat hozzászoktassák a Szovjetunió elleni kirohanásokhoz és megteremtsék az intervenció erkölcsi előfeltételeit. Hogy mi jön ki ebből a hazugság- és rágalomhadjáratból, hogy az imperialisták megkockáztatnak-e komoly támadást — azt majd megnézzük. De hogy ezek a kirohanások semmi jóval nem kecsegtetik a gyarmatokat, abban aligha lehet kételkedni. Ezért mellőzhetetlen aktuális feladat, hogy a forradalom egyesült erői az imperializmus valószínű támadásával szemben előkészítsék az ellentámadást.

Ezért a jelen pillanatban különösen nagyjelentőségű a gyarmatok és a függő országok forradalmi mozgalmára háruló legközelebbi feladatok következetes teljesítése.

Mi a Keleti Népek Egyetemének hivatása a gyarmati és a függő országok tekintetében mindezekkel a körülményekkel kapcsolatban? Az a hivatása, hogy ez országok forradalmi fejlődésének minden sajátosságát számításba vegye és olyan irányban nevelje az ezekből az országokból jött kádereket, amely biztosítja a fentebb ismertetett különböző időszerű feladatok teljesítését.

A Keleti Népek Egyetemén a hallgatóknak mintegy tíz olyan különböző csoportja van, amelyek gyarmati és függő országokból jöttek hozzánk. Mindenki tudja, hogy ezek az elvtársak világosságra és tudásra szomjaznak. A Keleti Népek Egyetemének feladata az, hogy igazi forradalmárokat kovácsoljon ki belőlük, olyan forradalmárokat, akik fel vannak vértezve a leninizmus elméletével, rendelkeznek a leninizmus gyakorlati tapasztalataival, és lelkiismereti kötelességüknek tekintik a gyarmatok és a függő országok forradalmi mozgalmára háruló aktuális feladatok teljesítését.

Emellett szem előtt kell tartani, hogy a gyarmati Kelet aktív funkcionáriusainak gyakorlatában két elhajlás észlelhető, amelyek ellen feltétlenül harcolnunk kell, hogy igazán forradalmi kádereket nevelhessünk.

Az első elhajlás alábecsüli a szabadságmozgalom forradalmi lehetőségeit és túlbecsüli a gyarmatok és a függő országok mindent átfogó nemzeti egységfrontjának eszméjét, nem véve tekintetbe ez országok állapotát és fejlődési fokát. Ez jobboldali elhajlás, mely azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a forradalmi mozgalom alacsonyabb fokra süllyed és hogy a kommunista elemek hangja elvész a polgári nacionalisták közös kórusában. A Keleti Népek Egyetemének feltétlenül kötelessége, hogy erélyesen harcoljon ez ellen az elhajlás ellen.

A második elhajlás túlbecsüli a szabadságmozgalom forradalmi lehetőségeit és alábecsüli a munkásosztály és a forradalmi burzsoázia imperializmusellenes szövetségét. Úgy látszik, hogy ebben az elhajlásban szenvednek a jávai kommunisták, akik nemrég, helytelenül, a szovjet hatalom jelszavát adták ki országukban. Ez baloldali elhajlás, amely azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a kommunisták elszakadnak a tömegektől és a kommunista párt szektává válik. Ha Kelet gyarmatai és függő országai számára valóban forradalmi kádereket akarunk nevelni, ennek elengedhetetlen feltétele, hogy erélyesen harcoljunk ez ellen az elhajlás ellen.

Nagy vonásokban ezek a politikai feladatok hárulnak a Keleti Népek Egyetemére a szovjet és a gyarmati Kelet népeit illetően.

Reméljük, hogy a Keleti Népek Egyeteme becsülettel tudja majd teljesíteni e feladatokat.

„Pravda” 115. sz.
1925. május 22.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt XIV. konferenciájának eredményeihez

Beszámoló az OK(b)P moszkvai szervezete aktívájának

1925. május 9

Elvtársak! Nézetem szerint nincs semmi értelme annak, hogy itt részletesen elemezzük pártunk XIV. konferenciájának határozatait. Ez sok időt rabolna el tőlünk, de nincs is rá szükség. Azt hiszem, elegendő, ha rámutatunk azokra a főbb szempontokra, amelyek vörös fonalként húzódnak végig ezeken a határozatokon. Ez lehetővé teszi, hogy kiemeljük a határozatok legfőbb következtetéseit. Ez pedig megkönnyítené a továbbiak során ezeknek a határozatoknak a tanulmányozását.

Ha szemügyre vesszük a határozatokat, hat főbb csoportban foglalhatjuk össze azokat a kérdéseket, amelyekkel a határozatok foglalkoznak. Az első kérdéscsoportba a nemzetközi helyzetre vonatkozó kérdések tartoznak. A második kérdéscsoportba a kapitalista országok kommunista pártjainak soron levő feladataira vonatkozó kérdések tartoznak. A harmadik kérdéscsoportba olyan kérdések tartoznak, amelyek a gyarmati és a függő országok kommunista elemeinek soron levő feladataira vonatkoznak. A negyedik kérdéscsoportba olyan kérdések tartoznak, amelyek arra vonatkoznak, hogy a mai nemzetközi helyzettel kapcsolatban miképpen alakul országunkban a szocializmus sorsa. Az ötödik kérdéscsoportba azok a kérdések tartoznak, amelyek a párt falusi politikájára és az új viszonyok között folyó pártvezetés feladataira vonatkoznak. Végül, a hatodik kérdéscsoportba egész iparunk legfőbb ütőerejére: a kohó- és gépiparra vonatkozó kérdések tartoznak.

I
A nemzetközi helyzet

Mi az az új és sajátos körülmény a nemzetközi viszonyok terén, amely a mai helyzetet döntően meghatározza?

Az az új körülmény, amely a legutóbbi időben alakult ki és rányomta bélyegét a nemzetközi helyzetre, az, hogy Európában megkezdődött a forradalom apálya, hogy bizonyos szélcsend állt be, az, amit nálunk a kapitalizmus ideiglenes stabilizációjának neveznek, és ugyanakkor a Szovjetunió gazdasági fejlődése és politikai hatalma növekvőben van.

Mit jelent a forradalom apálya, a szélcsend? Nem jelenti-e ez a világforradalom végének kezdetét, a proletár világforradalom felszámolásának kezdetét? Lenin azt mondotta, hogy miután a proletariátus országunkban győzelmet aratott, új korszak kezdődött, a világforradalom korszaka, az a korszak, amely tele van konfliktusokkal és háborúkkal, támadásokkal és visszavonulásokkal, győzelmekkel és vereségekkel, az a korszak, amely a kapitalizmus főbb országaiban a proletariátus győzelmére vezet. Ha Európában megkezdődött a forradalom apálya, nem azt jelenti-e ez, hogy ezzel Leninnek az új korszakról, a világforradalom korszakáról szóló tétele érvényét veszti? Nem azt jelenti-e ez, hogy Nyugaton ezzel vége a proletárforradalomnak?

Nem, nem jelenti azt.

A világforradalom korszaka a forradalom új szakasza, egész stratégiai időszak, amely évekre, sőt esetleg évtizedekre terjed. Ennek az időszaknak a folyamán a forradalomnak lehetnek és elkerülhetetlenül vannak is apályai és dagályai.

A mi forradalmunk fejlődése során két szakaszon, két stratégiai időszakon ment át, s az Októberi Forradalom után belépett a harmadik szakaszba, a harmadik stratégiai időszakba. Az első szakasz (1900—1917) több mint 15 évig tartott. A cárizmus megdöntése, a polgári-demokratikus forradalom győzelme volt a célja. Ennek az időszaknak a folyamán a forradalomnak többször is volt apálya és volt dagálya. 1905-ben forradalmi dagály volt. Ez a dagály a forradalom ideiglenes vereségével ért véget. Ezután a forradalom apálya következett, amely több évig tartott (1907—1912). A lénai eseményekkel (1912) újabb dagály kezdődött, amelyet azután a háború idején újabb apály váltott fel. 1917-ben (február) újabb dagály kezdődött, amelyet a népnek a cárizmuson aratott győzelme, a polgári-demokratikus forradalom győzelme tetőzött be. A likvidátorok minden apály után azt bizonygatták, hogy a forradalomnak vége. A forradalom azonban számos apályon és dagályon át végül is az 1917. februári győzelemre vezetett.

A forradalom második szakasza 1917 februárjában kezdődött. Kiválni az imperialista háborúból, megdönteni a burzsoáziát és győzelemre vinni a proletariátus diktatúráját — ez volt ennek a forradalmi szakasznak a célja. Ez a szakasz, vagyis ez a stratégiai időszak mindössze nyolc hónapig tartott. De ez a nyolc hónap a legmélyebb forradalmi válság időszaka volt, amikor a háború és a pusztulás sarkantyúzta a forradalmat és a végsőkig gyorsította iramát. Éppen ezért a forradalmi válságnak ez a nyolc hónapja felérhet és fel is ér a közönséges alkotmányos fejlődésnek legalább nyolc esztendejével. Ezt a stratégiai időszakot, mint az előző stratégiai időszakot is, nem az jellemezte, hogy a forradalom állandóan egyenesen felfelé ívelő vonalon haladt, mint a forradalom nyárspolgárai rendszerint gondolják, hanem az, hogy megvoltak benne az apály és a dagály mozzanatai. Ebben az időszakban igen nagy dagálya volt a forradalmi mozgalomnak a júliusi tüntetés napjaiban. Volt továbbá a forradalomnak egy apálya a bolsevikok júliusi veresége után. Ezt az apályt közvetlenül a Kornyilov-lázadás után újabb dagály váltotta fel, amely az Októberi Forradalom győzelmével végződött. Ennek az időszaknak a likvidátorai arról fecsegtek, hogy a júliusi vereség után a forradalomnak befellegzett. A forradalmat azonban számos megpróbáltatás és apály után, mint tudjuk, betetőzte a proletárdiktatúra győzelme.

Az Októberi Forradalom győzelme után beléptünk a harmadik stratégiai időszakba, a forradalom harmadik szakaszába, amelynek az a célja, hogy az egész világon legyűrje a burzsoáziát. Nehéz megmondani, hogy meddig tart majd ez az időszak. Mindenesetre kétségtelen, hogy hosszú lesz, s ugyanolyan kétségtelen az is, hogy ebben az időszakban is lesznek dagályok és apályok. A forradalmi világmozgalom most a forradalmi apály szakaszába lépett, de ezt az apályt számos körülmény folytán — ezekre később még kitérek — feltétlenül dagály váltja majd fel s ez a dagály végződhet a proletariátus győzelmével, de megeshetik az is, hogy nem végződik győzelemmel, hanem újabb apály váltja fel, amely után feltétlenül ismét újabb forradalmi dagály következik. A mostani időszak likvidátorai azt mondják, hogy a beállott szélcsend a világforradalom végét jelenti. De tévednek, ugyanúgy, mint ahogy korábban, forradalmunk első és második szakasza idején is tévedtek, amikor a forradalmi mozgalom minden apályában a forradalom összeomlását látták.

Ilyen ingadozások vannak minden egyes forradalmi szakaszban, minden egyes stratégiai időszakban.

Mit bizonyítanak ezek az ingadozások? Talán azt, hogy Leninnek a világforradalom új korszakáról szóló tétele elvesztette vagy elvesztheti jelentőségét? Világos, hogy nem ezt bizonyítják. Ezek az ingadozások csak azt bizonyítják, hogy a forradalom rendszerint nem egyenesen felfelé ívelő vonalon, szakadatlan fellendülés formájában fejlődik, hanem zegzugos úton, előnyomulásokkal és visszavonulásokkal, dagályokkal és apályokkal, amelyek a fejlődés során megedzik a forradalom erőit és előkészítik a forradalom végleges győzelmét.

Ez a történelmi értelme a forradalmi apály most bekövetkezett szakaszának, ez a történelmi értelme a mai szélcsendnek.

De az apály a dolognak csak egyik oldala. A másik oldala az, hogy az európai forradalom apályával egyidejűleg a Szovjetunió gazdasága rohamosan fejlődik és politikai hatalma növekszik. Másszóval, nemcsak a kapitalizmus stabilizálódott. Ugyanakkor a szovjet rendszer is stabilizálódott. Ilyenformán ma két stabilizációról beszélhetünk: a kapitalizmus ideiglenes stabilizációjáról és a szovjet rendszer stabilizációjáról. A mai nemzetközi helyzetnek az a jellemző vonása, hogy e között a két stabilizáció között ideiglenesen bizonyos egyensúly állt be.

De mi is az a stabilizáció? Nem tespedés-e és, ha a stabilizáció tespedés, alkalmazható-e a szovjet rendszerre? Nem. A stabilizáció nem tespedés. A stabilizáció az adott helyzet megszilárdulása és továbbfejlődés. A világkapitalizmus nemcsak megszilárdult a mai helyzet alapján. Továbbhalad és fejlődik, kiterjeszti befolyási övezetét és gyarapítja gazdagságát. Nem igaz, hogy a kapitalizmus nem fejlődhet, hogy a kapitalizmus rothadásának elmélete, amelyet Lenin „Imperializmus”-ában kifejtett, kizárja a kapitalizmus fejlődését. Lenin az imperializmusról szóló brosúrájában megcáfolhatatlanul bebizonyította, hogy a kapitalizmus fejlődése nem szünteti meg, hanem feltételezi és előkészíti a kapitalizmus egyre fokozódó rothadását.

Így tehát két stabilizációval van dolgunk. Az egyik póluson stabilizálódik a kapitalizmus, amely megerősíti elért pozícióját és továbbfejlődik. A másik póluson stabilizálódik a szovjet rendszer, amely megerősíti a kivívott állásokat és előrehalad a győzelem útján.

Ki kit győz le — ez a lényeg.

Mi az oka annak, hogy az egyik stabilizáció párhuzamosan halad a másikkal, hogy két pólus alakult ki? Ennek az az oka, hogy a világon nincsen többé általános és mindent átfogó kapitalizmus. Az az oka, hogy a világ két táborra szakadt: a kapitalizmus táborára, amelynek élén az angol-amerikai tőke áll, és a szocializmus táborára, amelynek élén a Szovjetunió áll. Az az oka, hogy a nemzetközi helyzetet egyre inkább e két tábor erőviszonya fogja meghatározni.

A mai helyzetre tehát nemcsak az jellemző, hogy a kapitalizmus és a szovjet rendszer stabilizálódott, hanem az is, hogy e két tábor erői között bizonyos ideiglenes egyensúly jött létre, amelyből a tőkének bizonyos előnye, következésképpen a forradalmi mozgalomnak bizonyos hátránya van, mert a beállott szélcsend, a forradalmi fellendüléshez viszonyítva, ha csak átmenetileg is, kétségtelenül hátrányt jelent a szocializmus számára.

Mi a különbség e között a két stabilizáció között? Mire vezet az egyik, és mire a másik stabilizáció?

A stabilizáció a kapitalizmus viszonyai között ideiglenesen erősíti a tőkét és ugyanakkor okvetlenül a kapitalizmus ellentéteinek kiéleződésére vezet: kiéleződik a) a különböző országok imperialista csoportjai közötti ellentét; b) minden egyes országban a munkások és tőkések közötti ellentét; c) az imperializmus és az összes gyarmati népek közötti ellentét.

A szovjet rendszer viszonyai között pedig a stabilizáció erősíti a szocializmust és egyúttal okvetlenül az ellentétek enyhülésére és a kölcsönös viszony megjavulására vezet: enyhül az ellentét és javul a kölcsönös viszony a) országunk proletariátusa és parasztsága között; b) a proletariátus és az elnyomott országok gyarmati népei között; c) a proletárdiktatúra és a világ munkásai között.

A helyzet az, hogy a kapitalizmus nem fejlődhet, ha nem fokozza a munkásosztály kizsákmányolását, ha a dolgozók többsége nem nyomorral küszködve tengeti életét, ha nem fokozza a gyarmati és a függő országok elnyomását, ha nincsenek konfliktusok és összeütközések a világ burzsoáziájának egyes imperialista csoportjai között. Ezzel szemben a szovjet rendszer és a proletárdiktatúra csak akkor fejlődhet, ha a munkásosztály anyagi jóléte és kulturális színvonala állandóan emelkedik, ha a Szovjetország minden dolgozójának helyzete állandóan javul, ha minden ország dolgozói egyre jobban közelednek egymáshoz és egyre szorosabban egyesülnek, ha a gyarmati és a függő országok elnyomott népei felsorakoznak a proletariátus forradalmi mozgalma köré.

A kapitalizmus fejlődése arra vezet, hogy a dolgozók óriási többsége elnyomorodik és éhséggel küzdve tengeti életét, a dolgozók vékony felső rétegét pedig megvesztegetik és jóllakatják.

A proletárdiktatúra fejlődése, ezzel szemben, arra vezet, hogy állandóan növekszik a dolgozók óriási többségének jóléte.

A kapitalizmus fejlődése éppen ezért elkerülhetetlenül olyan viszonyokat szül, amelyek a kapitalizmus ellentéteit kiélezik. Éppen ezért a kapitalizmus nem képes megoldani ezeket az ellentéteket.

Persze, ha nem volna a világon a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének törvénye, amely arra vezet, hogy a kapitalista országok között a gyarmatok miatt konfliktusok és háborúk törnek ki; ha a kapitalizmus fejlődhetne anélkül, hogy tőkét visz ki elmaradott országokba, olyan országokba, amelyekben olcsó a nyersanyag és a munkaerő; ha az „anyaországok” kapitalista felhalmozásának feleslegeit nem vonnák el tőkekivitelre, hanem a mezőgazdaság komoly fejlesztésére és a parasztság anyagi helyzetének megjavítására fordítanák; ha végül ezeket a feleslegeket az egész munkásosztály életszínvonalának emelésére használnák fel, — akkor nem is volna szó arról, hogy a munkásosztályt egyre jobban kizsákmányolják, hogy a parasztság a kapitalizmus viszonyai között elszegényedik, hogy a gyarmati és a függő országokban fokozódik az elnyomás, hogy a kapitalisták között konfliktusok és háborúk törnek ki.

Csakhogy akkor a kapitalizmus nem is volna kapitalizmus.

A dolog lényege az, hogy a kapitalizmus nem fejlődhet anélkül, hogy ne élezné ki mindezeket az ellentéteket és ezzel ne halmozná azokat a körülményeket, amelyek végeredményben a kapitalizmus bukására vezetnek.

A dolog lényege az, hogy a proletárdiktatúra, ezzel szemben, nem fejlődhet tovább anélkül, hogy ne teremtené meg azokat a körülményeket, amelyek az egész világon magasabb fokra lendítik a forradalmi mozgalmat és előkészítik a proletariátus végleges győzelmét.

Ez a különbség a két stabilizáció között.

Ezért nem lehet a kapitalizmus stabilizációja sem tartós, sem szilárd.

Vizsgáljuk meg konkrétan a kapitalizmus stabilizációjának kérdését.

Miben nyilvánult meg konkrétan a kapitalizmus stabilizációja?

Előszöris abban, hogy Amerikának, Angliának és Franciaországnak sikerült ideiglenesen megegyeznie Németország kifosztásának módszerére és mértékére vonatkozólag. Másszóval, sikerült megkötniök azt az egyezményt, amelyet ők Németország dawesizálásá- nak neveznek. Lehet-e ezt az egyezményt csak valamelyest is tartósnak nevezni? Nem, nem lehet. Először azért nem, mert a gazda nélkül, vagyis a német nép nélkül kötötték meg; másodszor azért nem, mert ez az egyezmény azt jelenti, hogy kettős igát raknak a német nép nyakára: a nemzeti burzsoázia igáját és a nemzetközi burzsoázia igáját. Aki azt hiszi, hogy az olyan kultúrnemzet, mint a német, az olyan művelt proletariátus, mint a német, hajlandó lesz kettős igát hordani anélkül, hogy komoly kísérleteket ne tenne forradalom kirobbantására, az csodákban hisz. Még az olyan, lényegében reakciós tény is, mint Hindenburg elnökké választása, kétségtelenül arról tanúskodik, hogy az az ideiglenes egyezmény, amelyet az Antant Németország ellen kötött, ingatag, nevetségesen ingatag alapokon nyugszik.

Másodszor, a kapitalizmus stabilizációja abban nyilvánult meg, hogy az angol, az amerikai és a japán tőkének sikerült ideiglenesen megegyeznie arra vonatkozólag, hogy Kínában, a nemzetközi tőkének e nagykiterjedésű piacán, miképpen osztják fel egymás között a befolyási övezeteket, milyen módszerekkel fosztják ki Kínát. Lehet-e ezt az egyezményt csak valamelyest is tartósnak tekinteni? Ezt sem lehet annak tekinteni. Előszöris azért nem, mert a megegyezésre lépett felek késhegyig menő harcot vívnak és fognak vívni egymással a zsákmányból való részesedésért; másodszor azért nem, mert ezt a megegyezést a kínai nép háta mögött kötötték meg, s a kínai nép nem akarja és nem is fogja alávetni magát a külföldi rablók törvényeinek. Vajon a kínai forradalmi mozgalom növekedése nem arról tanúskodik-e, hogy a külországok imperialistáinak mesterkedései kudarcra vannak ítélve?

Harmadszor, a kapitalizmus stabilizációja abban nyilvánult meg, hogy a legfejlettebb országok imperialista csoportjainak sikerült ideiglenesen megegyezniök arra vonatkozólag, hogy kölcsönösen nem avatkoznak be abba, hogy ki-ki miképpen rabolja ki és nyomja el „saját” gyarmatait. Lehet-e ezt a megegyezést vagy megegyezésre irányuló kísérletet csak valamelyest is tartósnak tekinteni? Nem, nem lehet. Előszöris azért nem, mert mindegyik imperialista csoport igyekszik és a jövőben is igyekezni fog az idegen gyarmatokból egy-egy darabkát magának elkaparintani; másodszor azért nem, mert az az elnyomás és az a leigázó politika, amelyet az imperialista csoportok a gyarmatokon alkalmaznak, csak megedzi és forradalmasítja ezeket a gyarmatokat s ezzel kiélezi a forradalmi válságot. Az imperialisták azzal kísérleteznek, hogy „pacifikálják” Indiát, megzabolázzák Egyiptomot, megszelídítsék Marokkót, megkössék kezét-lábát Indokínának, Indonéziának, s a legkülönbözőbb ravaszságokhoz és mesterkedésekhez folyamodnak. Lehetséges, hogy sikerül ebben a tekintetben bizonyos „eredményeket” elérniök. De aligha lehet kétséges, hogy ezekből a mesterkedésekből nem futja és nem is futhatja sokáig.

Negyedszer, a kapitalizmus stabilizációja abban nyilvánulhat meg, hogy az élenjáró országok imperialista csoportjai megpróbálnak megegyezésre jutni a Szovjetunió elleni egységfront kérdésében. Tegyük fel, hogy sikerül egy ilyen megegyezést összetákolniok. Tegyük fel, hogy sikerül valami egységfront-félét létrehozniok, olymódon, hogy ennek érdekében mindenféle fogáshoz folyamodnak s még az olyan aljas provokációs hamisításoktól sem riadnak vissza, amilyennek a szófiai robbantással kapcsolatban voltunk tanúi stb. Van-e okunk feltételezni azt, hogy az országunk ellen irányuló megegyezés, vagyis az e téren lehetséges stabilizáció, valamelyest is tartós, valamelyest is sikeres lehet? Úgy vélem, hogy erre nincs semmi okunk. Miért nem? Előszöris azért nem, mert a kapitalisták egységfrontjának és egyesült támadásának veszélye hatalmas abroncsként, szorosabban mint valaha, összefogná az egész országot a Szovjethatalom körül és bevehetetlen erőddé változtatná, még nagyobb mértékben, mint például a „14 állam” betörése idején. Emlékezzünk csak vissza arra az időre, amikor a hírhedt Churchill 14 állam inváziójával fenyegetett bennünket. Tudják, hogy ennek a fenyegetésnek puszta elhangzása is elegendő volt ahhoz, hogy az imperialista rablókkal szemben az egész ország a Szovjethatalom mögé sorakozzék. Másodszor azért nem, mert a Szovjetország elleni hadjárat az ellenség hátországában feltétlenül számos forradalmi csomót oldozna fel, s így bomlasztaná és züllesztené az imperializmus sorait. Ahhoz pedig aligha fér kétség, hogy az utóbbi időben rengeteg ilyen forradalmi csomó képződött és hogy ezek semmi jóval nem kecsegtetik az imperializmust. Harmadszor azért nem, mert országunk már nem áll egyedül, hiszen szövetségesei vannak: a Nyugat munkásai és a Kelet elnyomott népei. Aligha fér kétség ahhoz, hogy a Szovjetunió elleni háború azt jelenti majd, hogy az imperializmus háborút visel saját munkásai és saját gyarmatai ellen. Mondanom sem kell, hogy nem fogunk ölbetett kézzel ülni, ha megtámadják országunkat, hogy mindent megteszünk annak érdekében, hogy a világ minden országában felkantározzuk a forradalom oroszlánját. A kapitalista országok vezetőinek tudniok kell, hogy ezen a téren van némi tapasztalatunk.

Ezek azok a tények és azok a megfontolások, amelyek arról tanúskodnak, hogy a kapitalizmus stabilizációja nem lehet tartós, hogy ez a stabilizáció olyan viszonyok kialakulását jelenti, amelyek a kapitalizmus vereségére vezetnek, hogy a szovjet rendszer stabilizációja, ezzel szemben, azt jelenti, hogy egyre több körülmény segíti elő a proletárdiktatúra megszilárdulását, a világ forradalmi mozgalmának fellendülését és a szocializmus győzelmét.

A két stabilizációnak, a kapitalista és a szovjet stabilizációnak ez az elvi ellentéte két gazdasági és kormányzati rendszer, a kapitalizmus és a szocializmus rendszere között fennálló ellentétnek a kifejezője.

Aki nem értette meg ezt az ellentétet, az sohasem fogja megérteni a mai nemzetközi helyzet legbelső lényegét.

Nagy vonásokban ez ma a nemzetközi helyzet képe.

II
A kapitalista országok kommunista pártjainak soron levő feladatai

Áttérek a második kérdéscsoportra.

A kapitalista országok kommunista pártjainak helyzetében új és sajátos ma az, hogy a forradalmi dagály időszakát a forradalmi apály időszaka, a szélcsend időszaka váltotta fel. A feladat az, hogy a szélcsend mostani időszakát kihasználva megerősítsük, bolsevizáljuk, a szakszervezetekre támaszkodó igazi tömegpártokká változtassuk a kommunista pártokat, a proletariátus köré tömörítsük a nemproletár osztályok és elsősorban a parasztság dolgozó elemeit, s végül, a forradalom és a proletárdiktatúra szellemében neveljük a proletárokat.

Nem fogom felsorolni mindazokat a napirenden levő feladatokat, amelyek a nyugati kommunista pártok előtt állanak. Ha önök elolvassák a megfelelő határozatokat, különösen a Kommunista Internacionále kibővített plénumának a bolsevizálásra vonatkozó határozatát, könnyen megértik majd, hogy konkrétan miben is állanak ezek a feladatok.

Szeretnék kitérni a nyugati kommunista pártok legfőbb feladatára, arra a feladatra, amelynek tisztázása megkönnyíti a többi napirenden levő feladat megoldását.

Miben áll ez a feladat?

Ez a feladat abban áll, hogy szoros kapcsolatot kell létesíteni a nyugati kommunista pártok és a szakszervezetek között. Ez a feladat abban áll, hogy ki kell fejleszteni és végig kell vinni a szakszervezeti mozgalom egységéért folyó kampányt, hogy minden kommunista kötelezően és feltétlenül belépjen a szakszervezetbe, ott rendszeresen dolgozzon a munkások tőkeellenes egységfrontba tömörítésén és ily módon megteremtse azokat az előfeltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a kommunista pártok a szakszervezetekre támaszkodjanak.

Ha a kommunista pártok nem hajtják végre ezt a feladatot, sem igazi tömegpártokká nem válhatnak, sem a proletariátus győzelméhez szükséges előfeltételeket nem készíthetik elő.

A szakszervezet és a párt Nyugaton nem ugyanaz, ami a szakszervezet és a párt nálunk Oroszországban. A szakszervezetek és a pártok kölcsönös viszonya Nyugaton korántsem azonos azzal a kölcsönös viszonnyal, amely nálunk, Oroszországban alakult ki. A szakszervezetek nálunk a munkásosztály pártjánál később és e párt körül jöttek létre. Nálunk még nem voltak szakszervezetek, amikor a párt és szervezetei már nemcsak a munkásosztály politikai harcát, hanem gazdasági harcát is vezették, még a legkisebb sztrájkokat is. Főképpen ezzel magyarázható, hogy pártunknak a februári forradalom előtt a munkások körében olyan hatalmas tekintélye volt a szakszervezeteknek azokhoz a csíráihoz képest, amelyek nálunk abban az időben imitt-amott megvoltak. Igazi szakszervezetek nálunk csak az 1917.-es februári forradalom után keletkeztek. Az Októberi Forradalom előtt már voltak kialakult szakmai szervezeteink, amelyeknek a munkások körében óriási tekintélye volt. Lenin már akkor megmondotta, hogy olyan támasz nélkül, amilyenek a szakszervezetek, a proletárdiktatúrát sem kivívni, sem megtartani nem lehet. A szakszervezetek legnagyobb lendületű fejlődése nálunk a hatalomra jutás után, különösen a „nep” időszakában következett be. Kétségtelen, hogy hatalmas szakszervezeteink most a proletárdiktatúra egyik legfőbb támaszát alkotják. Szakszervezeteink fejlődésének történetében a legjellemzőbb az, hogy a párt után, a párt köré tömörülve és a párttal baráti viszonyban keletkeztek, fejlődtek és erősödtek meg.

Egészen más körülmények között fejlődtek a szakszervezetek Nyugat-Európában. Először, a szakszervezetek ott jóval a munkásosztály pártjának megjelenése előtt keletkeztek és erősödtek meg. Másodszor, ott nem a szakszervezetek fejlődtek a munkásosztály pártja körül, hanem ellenkezőleg, a munkásosztály pártjai nőttek ki a szakszervezetekből. Harmadszor, minthogy a munkásosztályhoz legközelebb eső gazdasági harci területet a szakszervezetek, mondhatni, már elfoglalták, a pártoknak főképpen parlamenti politikai harccal kellett foglalkoztok, s ez szükségképpen visszahatott munkájuk jellegére és arra, hogy a munkások mekkora jelentőséget tulajdonítottak nekik. S éppen azért, mert a pártok ott a szakszervezetek után keletkeztek, éppen azért, mert a szakszervezetek jóval a pártok előtt jöttek létre és tulajdonképpen a proletariátus legfőbb erődjei voltak a tőke ellen vívott harcában, — éppen ezért a pártok mint önálló, nem a szakszervezetekre támaszkodó erők háttérbe szorultak.

De ebből az következik, hogy ha a kommunista pártok valóban tömegerővé akarnak válni, olyan tömegerővé, amely előbbre tudja lendíteni a forradalmat, akkor szoros kapcsolatba kell kerülniök a szakszervezetekkel és támaszkodniok kell rájuk.

Aki nem veszi figyelembe a Nyugaton kialakult helyzetnek ezt a sajátosságát, az minden bizonnyal tönkreteszi a kommunista mozgalmat.

Ott, Nyugaton, még mindig vannak egyes „kommunisták”, akik nem akarják megérteni ezt a sajátosságot és még mindig azt a proletárellenes és forradalomellenes jelszót hirdetik, hogy „ki a szakszervezetekből”. Meg kell mondanunk, hogy senki sem okozhat nagyobb kárt a nyugati kommunista mozgalomnak, mint ezek és az ezekhez hasonló „kommunisták”. Ezek az emberek kívülről akarják „ostromolni” a szakszervezeteket, ellenséges tábornak tekintve őket. Nem értik meg, hogy ha ilyen politikát folytatnak, a munkások éppen őket fogják ellenségüknek tekinteni. Nem értik meg, hogy az egyszerű munkás a szakszervezeteket, akár jók, akár rosszak, mégiscsak a saját várának tekinti, amely segítségére van a munkabér, a munkanap stb. megvédésében. Nem értik meg, hogy az ilyen politika nem megkönnyíti, hanem megakadályozza azt, hogy a kommunisták behatoljanak a munkásosztály milliós tömegeibe.

„Ti az én váramat ostromoljátok — mondhatja az egyszerű átlagmunkás az ilyen „kommunistáknak” —, azt akarjátok lerombolni, amit én évtizedek munkájával építettem fel, s azt bizonyítgatjátok, hogy a kommunizmus jobb, mint a trade-unionizmus. Nem tudom, lehetséges, hogy a kommunizmust illető elméleti fejtegetéseitekben igazatok is van — hogyan tudnék én, egyszerű munkás, elméleteitekben eligazodni —, de egyet tudok, azt, hogy a szakszervezetek az én váraim, azok vittek engem harcba és jól, rosszul, de védtek a tőkések támadásaival szemben, és bárki, aki le akarja rombolni ezeket a várakat, az az én saját művemet, a munkások művét rombolja le. Hagyjátok ezt abba, ne ostromoljátok az én váraimat, lépjetek be a szakszervezetekbe, dolgozzatok ott öt-hat évet, esetleg még többet, legyetek segítségemre a szakszervezetek megjavításában és megerősítésében, akkor majd meglátom, milyen legények vagytok, és ha valóban derék emberek vagytok, természetesen készségesen támogatlak majd benneteket” stb.

Így vagy ehhez hasonlóan fogadja ma Nyugaton az egyszerű átlagmunkás a szakszervezet-elleneseket.

Aki nem értette meg az európai átlagmunkás gondolkodásmódjának ezt a sajátosságát, az sehogy sem fogja megérteni kommunista pártjaink mai helyzetét.

Miben rejlik a nyugati szociáldemokrácia ereje?

Abban, hogy a szakszervezetekre támaszkodik.

Miben rejlik nyugati kommunista pártjaink gyengesége?

Abban, hogy még nem teremtettek szoros kapcsolatot a szakszervezetekkel, és hogy ezeknek a kommunista pártoknak egyes tagjai nem is akarnak velük kapcsolatot létesíteni.

Ezért a nyugati kommunista pártok legfontosabb feladata ma az, hogy kifejlesszék és végigvigyék a szakszervezeti mozgalom egységéért folyó kampányt, hogy kivétel nélkül minden kommunista bemenjen a szakszervezetekbe, hogy ott rendszeres, türelmes munkát fejtsenek ki a munkásosztálynak a tőke elleni tömörítése terén és ilymódon elérjék azt, hogy a kommunista pártok a szakszervezetekre támaszkodhassanak.

Ez a lényege annak a határozatnak, amelyet a Kommunista Internacionále kibővített plénuma a nyugati kommunista pártok jelenlegi soronlevő feladataival kapcsolatban hozott.

III
A gyarmati és a függő országok kommunista elemeinek soronlevő feladatai

Áttérek a harmadik kérdéscsoportra.

Ezen a területen az új jelenségek a következők:

a) az élenjáró országokból az elmaradott országokba irányuló tőkekivitelnek a kapitalizmus stabilizációja által előidézett fokozódása következtében a kapitalizmus a gyarmati országokban gyors ütemben fejlődik és fog is fejlődni, miközben összetöri a társadalmi és politikai viszonyok régi formáit és újakat honosít meg;

b) a proletariátus ezekben az országokban gyors ütemben növekszik és a jövőben is növekedni fog;

c) növekszik és növekedni fog a gyarmatok forradalmi munkásmozgalma és forradalmi válsága;

d) ezzel kapcsolatban növekszik és növekedni fog a nemzeti burzsoázia bizonyos rétege, a leggazdagabbak és leghatalmasabbak rétege, akik, minthogy saját országuk forradalmától jobban félnek, mint az imperializmustól, többre becsülik az imperializmussal való megegyezést, mint az imperializmus igájának lerázását és országuk felszabadítását, s ezzel elárulják saját hazájukat (India, Egyiptom stb.);

e) mindezek folytán ezek az országok csak a megalkuvó nemzeti burzsoázia ellen vívott harc útján szabadíthatok fel az imperializmus alól;

f) ebből azonban az következik, hogy a munkásparaszt szövetség kérdése és a proletariátus hegemóniájának kérdése az iparilag fejlett és fejlődő gyarmatokon szükségképpen ugyanúgy aktuális kérdéssé válik, mint ahogy aktuálissá vált Oroszországban az 1905-ös első forradalom előtt.

Mindeddig az volt a helyzet, hogy a Keletről mindig mint valami egynemű egészről beszéltek. Most mindenki előtt világos, hogy egységes, egynemű Kelet nincs többé, hogy most vannak olyan gyarmatok, amelyekben a kapitalizmus fejlett és fejlődik, és vannak elmaradott és elmaradó gyarmatok, amelyekre nem lehet semmiféle egységes mértéket alkalmazni.

A nemzeti szabadságmozgalmat eddig olyan egységes frontnak tekintették, amely átfogja a gyarmati és a függő országok összes nemzeti erőit, a legszélsőbb reakciós burzsoáktól a legszélsőbb forradalmi proletárokig. Most, miután a nemzeti burzsoázia forradalmi és ellenforradalmi szárnyra szakadt, a nemzeti mozgalom képe némileg megváltozik. A nemzeti mozgalom forradalmi elemei mellett a burzsoázia soraiban megalkuvó, reakciós elemek lépnek fel, amelyek többre becsülik az imperializmussal való megegyezést, mint országuk felszabadítását.

A gyarmati országok kommunista elemeinek ezért az a feladata, hogy az imperializmusnak és „saját” burzsoáziájuk megalkuvó elemeinek blokkjával szemben szoros kapcsolatot létesítsenek a burzsoázia forradalmi elemeivel, és elsősorban a parasztsággal, abból a célból, hogy a proletariátussal az élen igazi forradalmi harcot indítsanak az imperializmus igájának lerázásáért.

Mindebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy számos gyarmati ország most a maga 1905-ös forradalmához közeledik.

A feladat az, hogy a gyarmati országok munkásságának élenjáró elemei egységes kommunista pártban tömörüljenek, olyan pártban, amely vezetni képes az érlelődő forradalmat.

Lenin már 1922-ben azt mondotta a gyarmati országok érlelődő forradalmi mozgalmáról:

„Az első imperialista mészárlás mai «győztesei» még a kicsi, jelentéktelenül kicsi Írországot sem képesek legyőzni, még azon a zűrzavaron sem képesek úrrá lenni, amely pénzügyi és valuta-kérdésekben keletkezett közöttük. India és Kína pedig forrong. Ez több mint 700 millió ember. Ez a szomszédos és hozzájuk teljesen hasonló ázsiai országokkal együtt a föld lakosságának több mint a fele. Ott egy 1905-ös forradalom közeledik, feltartóztathatatlanul és egyre gyorsabban közeledik — azzal a lényeges és óriási különbséggel, hogy 1905-ben az oroszországi forradalom (legalábbis eleinte) még elszigetelten ment végbe, vagyis anélkül, hogy a forradalomba azonnal más országokat is bevont volna. Az Indiában és Kínában kibontakozó forradalom azonban már most is bekapcsolódik és bekapcsolódott a forradalmi harcba, a forradalmi mozgalomba, a nemzetközi forradalomba” (XXVII. köt. 293. old.).

A gyarmati országok 1905-ös forradalmuk előtt állanak — ezt leszegezhetjük.

Azoknak a határozatoknak, amelyeket a Kommunista Internacionále kibővített plénuma a gyarmati kérdéssel kapcsolatban hozott, szintén ez a lényege.

IV
A szocializmus sorsa a Szovjetunióban

Áttérek a negyedik kérdéscsoportra.

Mindeddig pártkonferenciánknak azokról a határozatairól beszéltem, amelyeket közvetlenül a Kommunista Internacionálét érintő kérdésekről hozott. Most áttérünk azokra a kérdésekre, amelyek közvetlenül érintik mind a Kommunista Internacionálét, mind az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártot, amelyek tehát összekötő láncszemek a külpolitikai és belpolitikai kérdések között.

Hogyan kell kihatnia a kapitalizmus ideiglenes stabilizációjának a szocializmus sorsára országunkban? Nem jelenti-e a stabilizáció országunkban a szocialista építés végét vagy végének kezdetét?

Fel tudjuk-e egyáltalán saját erőnkkel építeni a szocializmust technikai és gazdasági tekintetben elmaradt országunkban, ha a kapitalizmus más országokban többé-kevésbé huzamos ideig fennmarad?

Meg lehet-e teremteni a teljes biztosítékot az intervenció veszélye ellen, tehát a régi rend visszaállítása ellen is országunkban, amikor fennáll a kapitalista környezet, amely most még meg is szilárdult?

Mindezek olyan kérdések, amelyek elkerülhetetlenül felmerülnek előttünk a nemzetközi viszonyok terén beállott új helyzettel kapcsolatban s ezeket a kérdéseket nem kerülhetjük meg — pontos és határozott választ kell adnunk rájuk.

Országunkkal kapcsolatban az ellentétek két csoportját kell megkülönböztetni. Az ellentétek egyik csoportjába azok a belső ellentétek tartoznak, amelyek a proletariátus és a parasztság között állanak fenn. Az ellentétek másik csoportjában azok a külső ellentétek vannak, amelyek a mi országunk mint a szocializmus országa, és valamennyi többi ország mint a kapitalizmus országai között állanak fenn.

Vizsgáljuk meg külön-külön az ellentéteknek ezt a két csoportját.

A proletariátus és a parasztság között vannak bizonyos ellentétek — ezt természetesen nem lehet tagadni. Gondoljunk csak mindarra, ami nálunk a mezőgazdasági terményeket illető árpolitikával, a rögzített árakkal, az iparcikkek árainak csökkentésére irányuló kampánnyal stb. kapcsolatban történt és történik, és máris megértjük, mennyire reálisak ezek az ellentétek. Két alapvető osztály áll előttünk: a proletárok osztálya és a magántulajdonosok, vagyis a parasztok osztálya. Ezért elkerülhetetlen, hogy közöttük ne legyenek ellentétek. Mármost a kérdés az, le tudjuk-e saját erőnkkel küzdeni ezeket a proletariátus és parasztság között fennálló ellentéteket. Amikor azt kérdezik: fel tudjuk-e saját erőnkkel építeni a szocializmust? — ezzel azt akarják mondani: leküzdhetők-e országunkban a proletariátus és a parasztság között fennálló ellentétek vagy leküzdhetetlenek?

A leninizmus erre a kérdésre igenlő választ ad: igen, fel tudjuk építeni a szocializmust, és a parasztsággal együtt fogjuk építeni, a munkásosztály vezetésével.

Mi ad alapot erre a válaszra, mi indokolja?

Ezt a választ az indokolja, hogy, a proletariátus és a parasztság közötti ellentéteken kívül, a fejlődés döntő kérdéseiben közös érdekek is vannak, amelyek kiegyenlítik és mindenesetre ellensúlyozhatják ezeket az ellentéteket és amelyek a munkások és parasztok szövetségének bázisát, alapját alkotják.

Melyek ezek a közös érdekek?

A dolog lényege az, hogy a mezőgazdaság fejlődésének két útja van: kapitalista útja és szocialista útja. A kapitalista út azt jelenti, hogy a fejlődés a parasztság többségének elszegényedése árán a városi és falusi burzsoázia legfelsőbb rétegeinek meggazdagodása érdekében megy végbe. A szocialista út ezzel szemben azt jelenti, hogy a fejlődés a parasztság többsége jólétének állandó emelkedését szolgálja. Mind a proletariátusnak, mind különösen a parasztságnak az az érdeke, hogy a fejlődés a második úton, a szocialista úton haladjon. Mert ez az egyetlen út, amelyen a parasztság megmenekülhet az elszegényedéstől és az éhezéssel határos tengődéstől. Mondanunk sem kell, hogy a proletárdiktatúra, amely kezében tartja a gazdaság fő szálait, mindent elkövet azért, hogy a második út, a szocialista út győzzön. Magától értetődik, másrészt, hogy a parasztságnak létérdeke, hogy a fejlődés ezen a második úton haladjon.

Ebből adódik a proletariátus és a parasztság érdekközössége, amely felülmúlja a közöttük fennálló ellentéteket.

Ezért mondja a leninizmus azt, hogy a munkásparaszt szövetség alapján, a parasztsággal együtt, felépíthetjük és fel is kell építenünk a teljes szocialista társadalmat.

Ezért mondja a leninizmus, támaszkodva a proletárok és parasztok közös érdekeire, hogy saját erőnkkel leküzdhetjük és le is kell küzdenünk a proletariátus és a parasztság között fennálló ellentéteket.

Így ítéli meg ezt a kérdést a leninizmus.

De nyilván nem minden elvtárs ért egyet a leninizmussal. Trockij például azt mondja a proletariátus és a parasztság közötti ellentétről:

„Az elmaradt, túlnyomó többségében parasztlakosságú ország munkáskormányának helyzetében rejlő ellentmondások csak nemzetközi méretekben oldhatók meg, a proletariátus világforradalmának porondján” (Trockij „1905” című könyvének előszava).

Másszóval, országunk belső ellentéteit, a proletariátus és a parasztság közötti ellentéteket saját erőnkkel leküzdeni és megszüntetni nem tudjuk, nem vagyunk képesek, mert lám, csak a világforradalom eredményeképpen és csak a világforradalom alapján tudjuk majd megszüntetni ezeket az ellentéteket és végül felépíteni a szocializmust.

Mondanunk sem kell, hogy ennek a tételnek semmi köze sincs a leninizmushoz.

Trockij így folytatja:

„Az európai proletariátus közvetlen állami támogatása nélkül Oroszország munkásosztálya nem maradhat hatalmon és nem teheti ideiglenes uralmát tartós szocialista diktatúrává. Ebben egy pillanatig sem lehet kételkedni” (Trockij. „A mi forradalmunk”. 278. old.).

Másszóval, amíg a nyugati proletariátus nem hódítja meg a hatalmat és nem nyújt nekünk állami támogatást, még csak nem is álmodhatunk arról, hogy valamennyire is huzamosabb ideig megtartjuk a hatalmat.

Továbbá:

„Reménytelen azt vélni, — … hogy, például, a forradalmi Oroszország helyt tudna állni a konzervatív Európával szemben” (Trockij Művei. III. köt. 1. rész. 90. old.).

Másszóval, ezek szerint mi nemcsak nem tudjuk felépíteni a szocializmust, hanem még csak helytállni sem tudunk — akár csak rövid ideig is — „a konzervatív Európával szemben”, holott az egész világ tudja, hogy nemcsak fennmaradtunk, hanem vissza is vertük a konzervatív Európának országunk ellen intézett számos dühödt rohamát.

És végül:

„A szocialista gazdaság igazi fellendülése Oroszországban — mondja Trockij — csak a proletariátusnak Európa legfontosabb országaiban kivívott győzelme után válik lehetségessé” (ugyanott, 93. old.).

Azt hiszem, világos.

Ezeket az idézeteket, elvtársak, azért sorakoztattam fel, hogy szembeállítsam őket a Lenin műveiből vett idézetekkel és így módot adjak önöknek arra, hogy megértsék a kérdés lényegét: lehetséges-e a proletárdiktatúra országában, amelyet tőkés országok vesznek körül, a teljes szocialista társadalom felépítése.

Most áttérünk a Lenin műveiből vett idézetekre.

Lenin már 1915-ben, az imperialista háború alatt azt írta:

„A gazdasági és politikai fejlődés egyenlőtlensége a kapitalizmus feltétlen törvénye. Ebből következik, hogy a szocializmus győzelme lehetséges eleinte néhány, sőt egy, egymagában vett kapitalista országban is. Ennek az országnak győztes proletariátusa, miután kisajátította a kapitalistákat és megszervezte országában a szocialista termelést, szembefordulna a világ többi, kapitalista részével, a maga oldalára vonná a többi ország elnyomott osztályait, felkelést szítana ott a kapitalisták ellen, szükség esetén még fegyveres erővel is fellépne a kizsákmányoló osztályok és államaik ellen” . . . Mert „lehetetlen a nemzetek szabad egyesülése a szocializmusban a szocialista köztársaságoknak az elmaradt államok ellen folytatott többé-kevésbé hosszú, szívós harca nélkül” (XVIII. köt. 232— 233. old.).

Másszóval, a proletárdiktatúra országa, amelyet tőkések vesznek körül, ezek szerint nemcsak hogy saját erejével megszüntetheti a proletariátus és a parasztság között fennálló belső ellentéteket, hanem még a szocializmust is felépítheti és fel is kell hogy építse, megszervezheti és meg is kell hogy szervezze a szocialista gazdaságot, felállíthat és fel is kell hogy állítson hadsereget abból a célból, hogy segítségére siessen a környező országok proletárjainak a tőke megdöntéséért vívott harcukban.

Ez a leninizmus alaptétele a szocializmus egy országban való győzelmére vonatkozólag.

Ugyanezt mondja Lenin, bár kissé más formában, 1920-ban, a Szovjetek VIII. kongresszusán, országunk villamosításának kérdésével kapcsolatban:

„A kommunizmus — Szovjethatalom plusz az egész ország villamosítása. Máskülönben az ország kisparaszti ország marad, s ennek világosan tudatában kell lennünk. Mi gyengébbek vagyunk, mint a kapitalizmus, nemcsak világviszonylatban, hanem az országon belül is. Ezt mindenki tudja. Ezt mi felismertük, és el fogjuk érni azt, hogy a gazdasági alap kisparasztiból nagyiparivá váljék. Csak akkor, amikor az országot villamosítottuk, amikor az ipart, a mezőgazdaságot és a közlekedést a modern nagyipar technikai alapjára helyeztük, csak akkor győzünk majd véglegesen” (XXVI. köt. 46—47. old.).

Másszóval, Lenin teljes mértékben elismeri a szocializmus országunkban való felépítésének technikai nehézségeit, de ebből egyáltalán nem vonja le azt a képtelen következtetést, hogy „a szocialista gazdaság igazi fellendülése Oroszországban csak a proletariátusnak Európa legfontosabb országaiban kivívott győzelme után válik lehetségessé”, hanem azt tartja, hogy saját erőnkkel le tudjuk küzdeni ezeket a nehézségeket abból a célból, hogy kivívjuk a „végleges győzelmet”, vagyis a teljes szocializmus felépítését.

Egy évvel utóbb, 1921-ben pedig ezt mondja Lenin:

„10—20 évi helyes kölcsönös viszony a parasztsággal és biztosítva van a győzelem világméretekben (mégha a proletárforradalmak, amelyek érlelődnek, késnek is)” („«A terményadóról» című brosúra tervezete és vázlatai” 1921. — XXVI. köt. 313. old.).

Másszóval, Lenin teljes mértékben felismeri a szocializmus országunkban való felépítésének politikai nehézségeit, de egyáltalán nem vonja le ebből azt a helytelen következtetést, hogy „az európai proletariátus közvetlen állami támogatása nélkül Oroszország munkásosztálya nem tud hatalmon maradni”, hanem azt tartja, hogy ha a parasztság irányában helyes politikát folytatunk, akkor minden lehetőség megvan arra, hogy kivívjuk a „győzelmet világméretekben”, értve ezen a teljes szocializmus felépítését.

De mi a helyes politika a parasztság irányában? A parasztság irányában a helyes politika olyasvalami, ami teljesen tőlünk és csakis tőlünk függ, mint olyan párttól, amely országunkban a szocializmus építését vezeti.

Ugyanezt mondja Lenin, de még határozottabban, 1922-ben a szövetkezetekről írt megjegyzéseiben:

„Valóban: minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában van, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sokmillió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezetőszerepe a parasztság irányában biztosítva van stb. — vajon ez nem minden, ami kell ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyes-egyedül a szövetkezetekből, amelyeket ezelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most, az új gazdasági politika idején, bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni —, vajon ez nem minden-e, ami a teljes szocialista társadalom jelépítéséhez szükségest? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő” (XXVII. köt. 392. old.).

Másszóval, nálunk, a proletárdiktatúrában, ezek szerint megvan minden adottság, amely szükséges ahhoz, hogy a teljes szocialista társadalmat felépítsük, leküzdve mindenféle és mindenfajta belső nehézséget, mert saját erőnkkel leküzdhetjük, és le is kell küzdenünk őket.

Azt hiszem, világos.

Azt az ellenvetést, hogy országunk viszonylagos gazdasági elmaradottsága kizárja a szocializmus felépítésének lehetőségét, Lenin megtámadja és megdönti, mint a szocializmussal összeegyeztethetetlen állítást:

„A végletekig sablonszerű például az az érvelésük — mondja Lenin —, melyet a nyugateurópai szociáldemokrácia fejlődése idején kívülről bemagoltak s amely abban áll, hogy mi még nem értünk meg a szocializmusra, hogy a szocializmus számára nálunk — ahogy a közülük való «tudós» urak szokták mondani — még nincsenek meg az objektív gazdasági előfeltételek” (XXVII. köt. 399. old. ).

Ellenkező esetben nem volt értelme annak, hogy októberben meghódítsuk a hatalmat és megszervezzük az Októberi Forradalmat. Mert ha a teljes szocialista társadalom felépítésének lehetőségét és szükségességét ilyen vagy olyan meggondolások kizárják, akkor ezzel értelmét veszti az Októberi Forradalom is. Aki tagadja a szocializmus egy országban való felépítésének lehetőségét, annak feltétlenül tagadnia kell az Októberi Forradalom jogosságát is. És fordítva: aki nem hisz Októberben, annak nem kell elismernie, hogy a szocializmus győzelme a kapitalista környezet viszonyai között lehetséges. Aki nem hisz Októberben, az nem ismeri el az országunkban meglevő szocialista lehetőségeket, mert e kettő között teljes és közvetlen összefüggés van.

„Tudom — mondja Lenin —, vannak persze olyan bölcsek, akik nagyon okosaknak tartják, sőt szocialistáknak nevezik magukat, akik azt hajtogatják, hogy nem kellett volna meghódítanunk a hatalmat mindaddig, amíg a forradalom nem tör ki valamennyi országban. Nem sejtik, hogy amikor így beszélnek, eltávolodnak a forradalomtól és a burzsoázia oldalára állnak át. Megvárni, amíg a dolgozó osztályok világméretekben végrehajtják a forradalmat — ez azt jelenti, hogy mindnyájan kővé meredünk a várakozásban. Ez badarság” (XXIII. köt. 9. old.).

Így vagyunk az első csoportba tartozó ellentétekkel, a belső jellegű ellentétekkel, azzal a kérdéssel, hogy lehetséges-e a szocializmus felépítése a kapitalista környezet viszonyai között.

Most áttérünk a második csoportba tartozó ellentétekre, a külső ellentétekre, amelyek országunk — a szocializmus országa — és valamennyi többi ország — a kapitalizmus országai — között fennállanak.

Miben állanak ezek az ellentétek?

Abban állanak, hogy amíg van kapitalista környezet, feltétlenül megvan a kapitalista országok intervenciójának a veszélye is, márpedig amíg megvan ez a veszély, feltétlenül megvan a restauráció veszélye, a tőkés rend országunkban való visszaállításának veszélye is.

Lehet-e azt tartani, hogy ezeket az ellentéteket teljesen leküzdheti egy ország? Nem, nem lehet. Mert egy ország erőfeszítései, mégha ez az ország a proletárdiktatúra országa is, nem elegendők ahhoz, hogy teljesen biztosítsák ezt az országot az intervenció veszélyével szemben. Az intervenció elleni teljes biztosíték, tehát a szocializmus végleges győzelme is, ennélfogva csak nemzetközi méretekben lehetséges, csak több ország proletárjai közös erőfeszítéseinek eredményeképpen, vagy — még inkább — csak több ország proletárjainak győzelme eredményeképpen.

Mi a szocializmus végleges győzelme?

A szocializmus végleges győzelme — teljes biztosíték az intervenció kísérleteivel szemben, tehát a restauráció kísérleteivel szemben is, mert a restaurációnak csak valamelyest is komolyabb kísérlete csak komoly külső segítséggel, csak a nemzetközi tőke támogatásával lehetséges. Ezért forradalmunk támogatása a világ munkásai részéről, s még inkább ezeknek a munkásoknak győzelme legalább egynéhány országban — szükséges feltétele az első győztes ország teljes biztonságának az intervenció és a restauráció kísérleteivel szemben, szükséges feltétele a szocializmus végleges győzelmének.

„Amíg Szovjetköztársaságunk — mondja Lenin — magányosan áll az egész kapitalista világ határán, addig . . . azt gondolni, hogy semmiféle veszély nem fenyeget többé, teljesen nevetséges ábrándozás és utópizmus. Magától értetődik, hogy amíg ezek a gyökeres ellentétek megvannak — megvannak a veszélyek is, és nem lehet előlük elbújni” (XXVI. köt. 29. old).

És tovább:

„Nemcsak államban, hanem államok rendszerében is élünk, és elképzelhetetlen, hogy a Szovjetköztársaság az imperialista államok mellett huzamos ideig fennállhasson. Végül vagy az egyik, vagy a másik győz” (XXIV. köt. 122. old.).

Ezért mondja Lenin, hogy:

„Véglegesen győzni csak világméretekben lehet és csak minden ország munkásainak együttes erőfeszítéseivel” (XXIII. köt. 9. old.).

Így vagyunk a második csoportba tartozó ellentétekkel.

Aki összetéveszti az ellentétek első csoportját, azokat az ellentéteket, amelyek egy ország erőfeszítéseivel teljesen leküzdhetők, az ellentétek második csoportjával, azokkal az ellentétekkel, amelyeknek megoldásához feltétlenül több ország proletárjainak erőfeszítései szükségesek — az súlyosan vét a leninizmus ellen, az vagy zavarosfejű ember, vagy javíthatatlan opportunista.

Szinte mintája ennek a zavarosságnak az a levél, amelyet egy elvtárs ez év januárjában írt nekem a szocializmus egy országban lehetséges győzelmének kérdéséről. Csodálkozva írja:

„Ön azt mondja, hogy a lenini elmélet. . . abban áll, hogy a szocializmus győzhet egy országban. Én sajnos Leninnél a megfelelő helyeken nem találtam utalásokat a szocializmus egy országban való győzelmére vonatkozólag.”

Természetesen nem az a baj, hogy ez az elvtárs, aki szerintem egyik legjobb elvtársunk tanuló ifjúságunk soraiban, „Leninnél a megfelelő helyeken nem talált utalásokat a szocializmus egy országban való győzelmére vonatkozólag”. Eljön az az idő, amikor elolvassa és végül fel is fedezi ezeket az utalásokat. A baj az, hogy összezavarta a belső ellentéteket a külső ellentétekkel és teljesen belezavarodott ebbe a zavarba. Talán nem lesz fölösleges ismertetni önökkel azt a választ, melyet ennek az elvtársnak a levelére küldtem. Íme:

„Nem a teljes győzelemről van szó, hanem a szocializmus győzelméről általában, vagyis arról, hogy elűzzük az földesurakat és a tőkéseket, kezünkbe vegyük a hatalmat, visszaverjük az imperializmus támadásait és megkezdjük a szocialista gazdaság építését — mindez igenis sikerülhet a proletariátusnak egy országban, de teljes biztosítékot a restauráció ellen csak «több ország proletariátusának együttes erőfeszítései» nyújthatnak.

Ostobaság lett volna Oroszországban megkezdeni az Októberi Forradalmat, ha az lett volna a meggyőződésünk, hogy Oroszország győztes proletariátusa, amelyet támogat a többi ország proletariátusának nyilvánvaló rokonszenve, «nem tud helytállni a konzervatív Európával szemben», ha a forradalom nem győz több országban. Ez nem marxizmus, hanem a legközönségesebb opportunizmus, trockizmus és akármi más. Ha Trockij elmélete helyes volna, akkor nem volna igaza Iljicsnek, aki azt állította, hogy a «nep» Oroszországát szocialista Oroszországgá változtatjuk, hogy megvan «mindenünk, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges» (lásd a „Szövetkezetekről”). . .

Politikai gyakorlatunknak legnagyobb veszedelme, ha a győzelemre jutott proletár országot olyasvalaminek akarják tekinteni, ami csak passzív, ami csak egy helyben tud topogni mindaddig, amíg más országok győzelmes proletariátusától segítség nem érkezik. Tegyük fel, hogy az oroszországi szovjet rendszer öt-tízévi fennállása alatt Nyugaton még nem tör ki a forradalom; tegyük fel, hogy ez alatt az idő alatt Köztársaságunk mégis fennáll mint Szovjetköztársaság, amely a «nep» viszonyai között szocialista gazdaságot épít — hiszen csak nem képzelik, hogy országunk ez alatt az öt-tíz év alatt zabot fog hegyezni, és nem fog a szocialista gazdaság megszervezésével foglalkozni? Csak fel kell vetnünk ezt a kérdést és azonnal megértjük, milyen veszélyes az az elmélet, amely tagadja, hogy a szocializmus győzelme egyországban lehetséges.

De azt jelenti-e ez, hogy ez a győzelem teljes, végleges győzelem lesz? Nem, nem ezt jelenti. . . mert amíg van kapitalista környezet, mindig meglesz a katonai intervenció veszélye.” (1925. január.)

Így áll a szocializmus sorsának kérdése országunkban pártunk XIV. konferenciájának ismert határozata szemszögéből.

V
A párt falusi politikája

Áttérek az ötödik kérdéscsoportra.

Mielőtt áttérnék a XIV. konferenciának a párt falusi politikájáról szóló határozataira, szeretnék néhány szót mondani arról a lármáról, amelyet a burzsoá sajtó csapott azzal a bírálattal kapcsolatban, amelyet pártunk a falun észlelhető hiányosságaink felett gyakorolt. A burzsoá sajtó majd kibújik a bőréből örömében és mindenkit biztosít arról, hogy saját hibáink nyílt bírálata a Szovjethatalom gyengeségének, bomlásának és széthullásának a jele. Mondanom sem kell, hogy ez az egész lárma csupa szemforgatás és hazugság.

Az önbírálat pártunk erejének, nem pedig gyengeségének a jele. Csak az életben gyökerező és a győzelem felé haladó erős párt engedheti meg magának saját hiányosságainak azt a kíméletlen kritikáját, amelyet a párt az egész nép színe előtt lehetővé tesz és mindig lehetővé is fog tenni. Az a párt, amely a nép elől elrejti az igazságot, az a párt, amely fél a világosságtól és a bírálattól, nem párt, hanem pusztulásra ítélt csalók klikkje. A burzsoá urak a saját mértékükkel mérnek bennünket. Ők félnek a világosságtól és gondosan elrejtik a nép elől az igazságot, a „minden rendben van” parádés cégérével takargatják hiányosságaikat. És lám, azt hiszik, hogy nekünk kommunistáknak is el kell rejtenünk a nép elől az igazságot. Ők félnek a világosságtól, mert mihelyt megengednének csak valamennyire is komoly önkritikát, mihelyt megengednék saját hiányosságaiknak csak valamelyest is szabad kritikáját, a polgári rendből kő kövön nem maradna. És lám, azt hiszik, hogy ha mi, kommunisták, megengedjük az önkritikát, ez annak a jele, hogy körül vagyunk kerítve és elvesztettük a lábunk alól a talajt. A saját mértékükkel mérnek minket a tisztelt burzsoák és szociáldemokraták. Csak a letűnő és pusztulásra kárhoztatott pártok félhetnek a világosságtól és a bírálattól. Mi nem félünk sem az egyiktől, sem a másiktól, nem félünk azért, mert mi felemelkedő, a győzelem felé haladó párt vagyunk. A már néhány hónapja folyó önkritika ezért pártunk hatalmas erejének, nem pedig gyengeségének jele, erősödésének, nem pedig bomlásának az eszköze.

Most pedig áttérünk a párt falusi politikájának kérdésére.

Milyen új mozzanatokat lehet megállapítani a falun az új belső és nemzetközi helyzettel kapcsolatban?

Azt hiszem, négy alapvető tényt kell megállapítanunk:

1) a nemzetközi helyzet megváltozása és a forradalom meglassult üteme — ami azt követeli, hogy a legkevesebb megrázkódtatással járó — bár hosszadalmas — utakat válasszuk a parasztságnak a szocialista építésbe való bevonására, a szocializmusnak a parasztsággal együtt való építésére;

2) a falu gazdasági erősödése és a parasztság rétegeződésének folyamata — ami azt követeli, hogy a falun a hadikommunizmus csökevényeit felszámoljuk;

3) a parasztság politikai aktivitása, amely azt követeli, hogy a falun a vezetés és az adminisztrálás módszereit megváltoztassuk;

4) a Szovjetek újjáválasztása, amely feltárta azt a kétségtelen tényt, hogy országunk számos kerületében a középparaszt a szegényparaszttal szemben a kulák oldalán volt.

Mi ezekkel az új tényekkel kapcsolatban a párt fő feladata a falun?

Egyes elvtársak a falu rétegeződésének tényéből kiindulva arra a következtetésre jutnak, hogy a párt fő feladata az osztályharc felszítása a falun. Ez nem helyes. Ez üres fecsegés. Most nem ez a fő feladatunk. Ez a régi mensevik lexikonból származó ósdi mensevik mesék szajkózása.

A legfontosabb most korántsem az, hogy felszítsuk a falun az osztályharcot. A legfontosabb most az, hogy a középparasztokat a proletariátus köré tömörítsük, hogy újból meghódítsuk őket. A legfontosabb most az, hogy szorosan összefogjunk a parasztság zömével, emeljük annak anyagi és kulturális színvonalát és vele együtt haladjunk előre a szocializmus felé vezető úton. A legfontosabb az, hogy a parasztsággal együtt építsük a szocializmust, feltétlenül a parasztsággal együtt és feltétlenül a munkásosztály vezetésével, mert a munkásosztály vezetése a legfőbb biztosítéka annak, hogy az építés a szocializmus felé vezető úton fog haladni.

Ez most a párt fő feladata.

Talán nem lesz felesleges emlékezetünkbe idézni Iljics erre vonatkozó szavait, amelyeket a „nep” bevezetése idején mondott és amelyek mindmáig teljesen érvényben vannak:

„A dolog lényege az, hogy most hasonlíthatatlanul nagyobb és hatalmasabb tömegben nyomuljunk előre, mégpedig feltétlenül a parasztsággal együtt” (XXVII. köt. 272. old.).

És tovább:

„Össze kell fogni a parasztság zömével, az egyszerű dolgozó parasztsággal és meg kell kezdeni az előrehaladást, összehasonlíthatatlanul, sokkal-sokkal lassabban, mint ahogy arról ábrándoztunk, de viszont úgy, hogy az egész tömeg valóban velünk együtt fog haladni. Akkor azután, ez a haladás is — a maga idején — meg fog gyorsulni, mégpedig olyan mértékben, amilyenről ma még nem is álmodhatunk” (XVII. köt. 231—232. old.).

Ezzel kapcsolatban két alapvető feladat vár ránk a falun.

1) Először, el kell érnünk, hogy a parasztgazdaság bekapcsolódjék a szovjet gazdasági fejlődés általános rendszerébe. Azelőtt úgy történt a dolog, hogy két párhuzamos folyamatunk volt: a város is, a falu is a maga útján haladt. A tőkés a parasztgazdaságot igyekezett bekapcsolni a tőkés fejlődés rendszerébe. De ez a bekapcsolás olymódon ment végbe, hogy a paraszti tömegek elszegényedtek és a parasztság felső rétege meggazdagodott. Ismeretes, hogy ez az út forradalomhoz vezetett. A proletariátus győzelme után a parasztgazdaságnak a szovjet gazdasági fejlődés általános rendszerébe való bekapcsolása abban áll, hogy megteremtjük azokat a feltételeket, amelyek előbbre tudják vinni a népgazdaságot a parasztok többsége jólétének fokozatos, de lankadatlan emelése alapján, vagyis homlokegyenest ellenkező úton, mint amelyen a forradalom előtt a tőkések vezették és amelyre hívták a parasztságot.

De hogyan kapcsoljuk be a parasztgazdaságot a gazdasági építés rendszerébe? A szövetkezet útján. A hitelszövetkezet, a mezőgazdasági szövetkezet, a fogyasztási szövetkezet, a falusi háziipari szövetkezet útján.

Ezek azok az utak és ösvények, amelyeken a parasztgazdaságnak lassan, de biztosan bele kell kapcsolódnia a szocialista építés általános rendszerébe.

2) A második feladat: fokozatosan, de következetesen fel kell számolnunk a falun az adminisztrálás és vezetés régi módszereit, fel kell élénkítenünk a Szovjeteket, igazi választott szervekké kell átalakítanunk a Szovjeteket és meg kell honosítanunk a falun a szovjet demokrácia elveit. Iljics azt mondotta, hogy a proletariátus diktatúrája a dolgozók többsége számára való demokráciának legmagasabb típusa. Iljics azt mondotta, hogy a demokráciának ez a legmagasabb típusa csak akkor vezethető be, amikor a proletariátus már meghódította a hatalmat és amikor már módunkban van megszilárdítani ezt a hatalmat. Nos, a Szovjethatalom megszilárdításának és a szovjet demokrácia meghonosításának ez a szakasza már megkezdődött. Ezen az úton óvatosan és sietség nélkül kell járnunk, menetközben nagyszámú aktívát teremtve a párt körül a pártonkívüli parasztságból.

Az első feladat, az a feladat, hogy a parasztgazdaságot a gazdasági építés általános rendszerébe bekapcsoljuk, azt teszi lehetővé, hogy a szocializmus építésének útján a parasztságot a proletariátussal közös hámba fogjuk, a második feladatnak viszont, annak a feladatnak, hogy a falun a szovjet demokráciát meghonosítsuk és a Szovjeteket aktivizáljuk, lehetővé kell tennie számunkra azt, hogy átalakítsuk államgépezetünket, összekapcsoljuk a néptömegekkel, egészségessé és becsületessé, egyszerűvé és olcsóvá tegyük, hogy így megteremtsük azokat a feltételeket, amelyek megkönnyítik a fokozatos átmenetet a proletárdiktatúra társadalmából a kommunista társadalomba.

Ezek azoknak a határozatoknak az alapvonalai, amelyeket pártunk XIV. konferenciája pártunk falusi politikájának kérdésével kapcsolatban hozott.

Ennek megfelelően a falun a pártvezetés módszerének is meg kell változnia.

Nálunk a pártban vannak olyan emberek, akik azt állítják, hogy mivel nálunk ,,nep” van és a kapitalizmus kezd ideiglenesen stabilizálódni, feladatunk abban áll, hogy a maximális nyomás politikáját folytassuk mind a pártban, mind az államgépezetben, úgy, hogy körös-körül minden csakúgy recsegjen- ropogjon. Meg kell mondanom, hogy ez a politika helytelen és végzetes. Most nem maximális nyomásra van szükségünk, hanem maximális rugalmasságra, mind a politikában, mind a szervezés terén, maximális rugalmasságra mind a politikai, mind a szervezeti vezetésben. Máskülönben nem tudjuk a mai bonyolult viszonyok között kézben tartani a kormányrudat. Maximális rugalmasságra azért van szükségünk, hogy biztosítsuk, hogy a kormányrúd a párt kezében maradjon és a vezetés teljesen a párt kezében legyen.

Továbbá. A kommunistáknak a falun le kell mondaniok az adminisztrálás korcs formáiról. A parasztsághoz való viszonyunkban nem építhetünk csupán rendeletekre. Türelmesen meg kell magyarázni a parasztoknak a számukra érthetetlen kérdéseket, meg kell győznünk a parasztokat, időt és fáradságot nem kímélve. Ezt meg kell tanulnunk. Természetesen, sokkal könnyebb és egyszerűbb elrendelni valamit és ezzel beérni, mint azt egyes járási végrehajtóbizottsági elnökeink gyakran teszik. De nem minden jó, ami könnyű és egyszerű. Nemrégiben az egyik járási sejt titkárát a kormányzósági pártbizottság elnöke megkérdezte, miért nincsenek a járásban újságok, amire ő így felelt: „Minek nekünk újság? Újság nélkül nyugodtabban és jobban megvagyunk, mert még elolvassák a parasztok és mindenféle kérdésekkel jönnek s akkor bajlódhat velük az ember.” És ezt a titkárt kommunistának nevezik! Aligha kell bizonyítani, hogy ez nem kommunista, hanem egy rakás szerencsétlenség. Arról van szó, hogy most sehogyan sem lehet „bajlódás” nélkül vezetni, újságok nélkül pedig — még kevésbé. Ezt az egyszerű igazságot meg kell értenünk és el kell sajátítanunk, ha biztosítani akarjuk, hogy a falun a vezetés a párt és a Szovjethatalom kezében maradjon.

Továbbá. Ahhoz, hogy ma vezethessünk, tudnunk kell gazdálkodni, ismernünk kell a gazdaságot és értenünk kell hozzá. Ha csupán „világpolitikáról”, Chamberlainről és MacDonaldról fecsegünk, nem sokra megyünk. Nálunk megkezdődött a gazdasági építés szakasza. Ezért az lesz a jó vezető, aki ért a gazdasághoz, aki hasznos tanácsokat tud adni a parasztnak a gazdaság fejlesztése terén, aki segítségére tud lenni a gazdasági építésben. Tanulmányozni a gazdaságot, összekapcsolódni a gazdasággal, behatolni a gazdasági építés minden részletébe — ez most a kommunisták feladata a falun. Máskülönben ne is álmodjunk a vezetésről.

Most nem lehet a régi módon vezetni, mert a parasztság politikai aktivitása megnövekedett, és el kell érnünk, hogy ez az aktivitás szovjet formát öltsön, hogy a Szovjetek útján, ne pedig a Szovjetek megkerülésével nyilvánuljon meg. Az vezet, aki felélénkíti a Szovjeteket és a falun paraszti aktívát teremt a párt körül.

Ma nem lehet a régi módon vezetni, mert megnövekedett a falu gazdasági aktivitása, és el kell érnünk, hogy ez az aktivitás a szövetkezet formáját öltse, hogy a szövetkezet útján, nem pedig a szövetkezet megkerülésével nyilvánuljon meg. Az vezet, aki a falun meghonosítja a szövetkezeti társulást.

Nagy vonásokban ezek a falusi pártvezetés konkrét feladatai.

VI
A kohó- és gépiparról

Áttérek a XIV. pártkonferencia által érintett kérdések utolsó csoportjára.

Milyen új és sajátos jelenséget tapasztalunk gazdasági életünk irányításában?

Gazdaságunk irányításában új és sajátos jelenség az, hogy gazdasági terveink kezdenek elmaradni gazdaságunk tényleges fejlődésétől, hogy terveink nem kielégítők és igen gyakran nem tudnak lépést tartani a gazdaság tényleges fejlődésével.

Ennek a ténynek egyik szemléltető példája állami költségvetésünk. Önök tudják, hogy egy fél év alatt háromszor is meg kellett változtatnunk állami költségvetésünket, minthogy költségvetésünk bevételi tételei gyorsan növekedtek s ezt költségvetési előirányzatunkban nem láttuk előre. Vagyis, költségvetési előirányzatunk és költségvetési tervünk nem tudott lépést tartani az állami bevételek növekedésével, s ennek következtében az államkincstárnak feleslegei voltak. Ez azt jelenti, hogy országunk gazdaságának életnedvei feltartóztathatatlan erővel buggyannak elő és felborítják pénzügyi szakembereink mindenféle tudományos terveit. Ez azt jelenti, hogy nálunk ma legalább olyan nagy, ha ugyan nem nagyobb a gazdasági fellendülés és a munkalendület, mint például Amerikában a polgárháború után.

Gazdasági életünknek ez az új jelensége kohó- és gépiparunk fejlődésében nyilvánul meg a legvilágosabban. A múlt évben a kohó- és gépipar termelésének értéke 191 millió háborúelőtti rubel volt. Tavaly novemberben az 1924—1925-ös évi tervben 273 millió háborúelőtti rubel értékű termelést irányoztunk elő. Ez év januárjában megváltoztattuk ezt a tervet, mert nem felelt meg a kohó- és gépipar tényleges növekedési ütemének, és felemeltük a tervelőirányzatot 317 millióra. Ez év áprilisában kitűnt, hogy ez a felemelt terv sem kielégítő, s ezért 350 millióra kellett felemelni. Most azt halljuk, hogy ez a terv sem kielégítő, hogy még jobban ki kell bővíteni, 360—370 millióra kell emelni az előirányzatot.

Vagyis a kohó- és gépipar termelése ebben az évben, a múlt évi termeléshez viszonyítva, csaknem kétszeresére emelkedett. Könnyűiparunk óriási fejlődésére, közlekedésünk, fűtőanyagiparunk stb. fejlődésére már nem is térek ki.

Miről tanúskodik mindez? Arról, hogy az iparnak, a szocializmus alapjának megszervezése terén már a fejlődés széles útjára léptünk. Ami kohó- és gépiparunkat, egész iparunk legfőbb rúgóját illeti, itt a holtponton túljutottunk, és kohó- és gépiparunknak minden alapja megvan ahhoz, hogy fellendüljön, hogy teljes virágzásnak induljon. Dzerzsinszkij elvtársnak igaza van, amikor azt mondja, hogy országunk a fém országává válhat és hogy azzá is kell válnia.

Aligha kell külön bizonyítanunk, milyen óriási jelentősége van ennek a ténynek mind országunk belső fejlődése, mind a világforradalom szempontjából.

Kétségtelen, hogy kohó- és gépiparunk fejlődése, növekedésének jelentősége belső fejlődésünk szempontjából óriási, mert egész iparunk és egész népgazdaságunk fejlődését jelenti, mert a kohó- és gépipar az egész ipar alapja, mert a kohó- és gépipar hatalmas fejlődése nélkül sem a könnyűipart, sem a közlekedést, sem a fűtőanyagipart, sem a villamosítást, sem a mezőgazdaságot nem lehet talpra állítani. A kohó- és gépipar fejlődése az egész ipar és az egész népgazdaság fejlődésének alapja.

Hallgassák meg, mit mondott Lenin a „nehéziparról”, amikoris nehéziparon főképpen a kohó- és gépipart értette:

„Oroszországot nemcsak a parasztgazdaság jó termése menti meg, ez még kevés, — és nem is csak a parasztságot fogyasztási cikkekkel ellátó könnyűipar jó állapota — még ez is kevés, — szükségünk van nehéziparra is. Ahhoz pedig, hogy a nehézipart rendbehozzuk, sok év munkájára van szükség.”

Továbbá:

„A nehézipar megmentése nélkül, annak helyreállítása nélkül nem építhetünk fel semmilyen ipart, ipar nélkül pedig mint önálló ország egyáltalán elpusztulunk” (XXVII. köt. 349. old.).

Ami kohó- és gépiparunk fejlődésének nemzetközi jelentőségét illeti, ez, mondhatni, felmérhetetlen. Vajon az a tény, hogy a kohó- és gépipar a proletárdiktatúrában rohamosan fejlődésnek indult, nem meggyőző bizonyítéka-e annak, hogy a proletariátus nemcsak a régi lerombolására képes, hanem újat is tud építeni, hogy saját erejéből fel tudja építeni az új ipart és azt az új társadalmat, amelyben egyik ember nem zsákmányolja ki többé a másikat? És ha ezt a gyakorlatban, nem pedig csak könyvekben, bebizonyítjuk, ezzel biztosan és véglegesen előbbre lendítjük a nemzetközi forradalmat. Nem véletlen, hogy a nyugateurópai munkások országunkba zarándokolnak. Ennek igen nagy agitációs és gyakorlati jelentősége van a nemzetközi forradalmi mozgalom fejlődése szempontjából. Az a körülmény, hogy munkások eljönnek hozzánk, hogy gyárainkban minden zeget-zugot kifürkésznek, arról tanúskodik, hogy nem hisznek a könyveknek és saját szemükkel akarnak meggyőződni arról, hogy a proletariátus képes új ipart építeni, új társadalmat létrehozni. S amikor erről meggyőződnek, bizonyosak lehetünk abban, hogy a nemzetközi forradalom mérföldes léptekkel halad majd előre.

„Most — mondja Lenin — főleg gazdasági politikánkkal gyakorolunk hatást a nemzetközi forradalomra. Mindenki, kivétel nélkül az egész világ dolgozói, az Oroszországi Szovjetköztársaság felé fordítják tekintetüket, ezt minden túlzás nélkül állíthatjuk . .. Világméretekben is erre a térre vitték át a harcot. Oldjuk meg ezt a feladatot — s akkor nemzetközi méretekben biztosan és véglegesen győztünk. Ezért a gazdasági építőmunka kérdései számunkra rendkívül nagy jelentőségre tesznek szert. Ezen a fronton a győzelmet nem gyorsan, mert az lehetetlen, hanem lassú, fokozatos, de megállás nélküli emelkedés és előrehaladás útján kell kivívnunk” (lásd XXVI. köt. 410—411. old.).

Ez a nemzetközi jelentősége iparunk, és különösen kohó- és gépiparunk fejlődésének.

Ma körülbelül 4 millió főnyi ipari proletariátusunk van. Ez persze kevés, de mégiscsak valami ahhoz, hogy építsük a szocializmust és úgy megszervezzük országunk védelmét, hogy a proletariátus ellenségei rettegjenek tőle. De itt nem állhatunk meg és nem is szabad itt megállnunk. 15—20 millió főnyi ipari proletariátusra, országunk legfontosabb vidékeinek villamosítására, szövetkezeti mezőgazdaságra és igen fejlett kohó- és gépiparra van szükségünk. S ha ez meglesz, akkor nem kell tartanunk semmiféle veszélytől. Akkor világméretekben is kivívjuk a győzelmet.

A XIV. konferencia történelmi jelentősége éppen abban áll, hogy világosan megjelölte ezt az utat, amely e nagy cél felé vezet.

S ez az út helyes, mert ez Lenin útja, amelyen haladva kivívjuk a végső győzelmet.

Nagy vonásokban ezek a XIV. pártkonferencia munkájának eredményei.

„Pravda” 106. és 107. sz.
1925. május 12. és 13.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A proletár diákok első összszövetségi értekezletéhez

Üzenet

Elvtársak! Az Önök képviselői felkértek, hogy nyilatkozzam, mik a párt és a pártmunka feladatai a proletár diákság körében.

Engedelmükkel mondok néhány szót erről a kérdésről.

A jelenlegi helyzet sajátossága az, hogy országunk proletariátusának sikerült a szocialista építéshez szükséges körülményeket megteremtenie. Nem igaz, hogy nem lehet szocializmust építeni egy országban, egy olyan országban, amely legyőzte és kiűzte a tőkéseket és a földbirtokosokat. Az olyan ország, amelyben proletárdiktatúra van, amely óriási tartalékokkal rendelkezik és az egész világ proletariátusának támogatását élvezi — az ilyen ország építheti és köteles is építeni a szocializmust. Leninnek igaza van, amikor azt mondja, hogy országunknak minden adottsága megvan „a teljes szocialista társadalom felépítéséhez”. A jelenlegi helyzet sajátossága az, hogy már sikerült komoly lépéseket tennünk a szocializmus felépítése terén s hogy a szocializmust szentképből a mindennapi gyakorlati munka prózai tárgyává tettük.

Mi legyen a proletár diákok szerepe ebben az építőmunkában?

Kétségkívül fontos, ha ugyan nem elsőrendű szerepet kell betölteniök. A főiskolák és a kommunista egyetemek, a munkásfakultások és a középfokú szakiskolák — ezek a gazdasági és kulturális parancsnoki gárda kialakítását szolgáló iskolák. Az orvosok és a közgazdászok, a szövetkezeti szakemberek és a pedagógusok, a bányamérnökök és a statisztikusok, a technikusok és a vegyészek, a mezőgazdászok és a vasúti mérnökök, az állatorvosok és az erdőmérnökök, az elektrotechnikusok és a gépészmérnökök — valamennyien leendő parancsnokok az új társadalom felépítésének munkájában, a szocialista gazdaság és a szocialista kultúra felépítésében. Nem lehet új társadalmat építeni új parancsnoki gárda nélkül, mint ahogy új hadsereget sem lehet szervezni új parancsnoki gárda nélkül. Az új parancsnoki gárda előnye az, hogy nem a dolgozók kizsákmányolása céljából kell építenie egy maroknyi gazdag érdekében, hanem a dolgozók felszabadítása érdekében, a kizsákmányolok maroknyi csoportja ellen. Csak az kell, hogy a főiskolai diákok — munkások és parasztok, párttagok és pártonkívüliek — megértsék, és tudatosan, szívvel-lélekkel töltsék be ezt a megtisztelő szerepet.

Tehát el kell érnünk, hogy a proletár diákság a szocialista gazdaság és a szocialista kultúra tudatos építője legyen — ez a párt első feladata.

De a parancsnoki gárda erőivel egymagában, a dolgozó tömegek közvetlen támogatása nélkül, lehetetlen új társadalmat építeni. A szocializmus felépítéséhez nem elegendő az új parancsnoki gárda tudása. Ehhez az is szükséges, hogy ez a parancsnoki gárda a dolgozó tömegek bizalmát és támogatását élvezze. A régi parancsnoki gárdát, amely a kapitalizmus viszonyai között épített, az jellemezte, hogy el volt szakadva a munkásoktól és parasztoktól, a dolgozó tömegek fölé helyezte magát, nem becsülte e tömegeknek sem a bizalmát, sem a támogatását, s ezért mindkettőt nélkülözte. A mi országunk semmiképpen sem járhat ezen az úton. Új gazdaságunk és új kultúránk építésének parancsnoki gárdáját éppen azért nevezik újnak, mert a parancsnoklás régi módszereivel gyökeresen és visszavonhatatlanul szakítania kell. Nem elszakadni a tömegektől, hanem a legszorosabb kapcsolatban lenni velük; nem a tömegek fölé helyezkedni, hanem a tömegek élén járni és vezetni őket; nem elidegenedni a tömegektől, hanem egybeolvadni velük, kivívni a tömegek bizalmát és támogatását — ezek az új parancsnoki gárda működésének új útjai. Más utakon szocialista építés el sem képzelhető.

Tehát el kell érnünk, hogy a proletár diákság a dolgozó tömegek elválaszthatatlan részének tekintse magát, el kell érnünk, hogy a diákok a köz munkásainak érezzék magukat és valóban a köz munkásaiként viselkedjenek — ez a párt második feladata.

Végül, néhány szót külön a kommunista diákokról. Azt mondják, hogy a kommunista diákok gyengén haladnak a tudományokban. Azt mondják, hogy a tanulás terén komolyan elmaradnak a pártonkívüliek mögött. Azt mondják, hogy a kommunista diákok szívesebben foglalkoznak a „magas politikával”, és idejük kétharmad részét „világpolitikai kérdésekről” folyó vég nélküli vitákra fecsérlik. Igaz-e mindez? Azt hiszem, igaz. De ha igaz, akkor ebből legalább két következtetés vonható le. Először, a kommunista diákok kiteszik magukat annak a veszélynek, hogy rossz vezetői lesznek a szocialista építésnek, mert a tudományok elsajátítása nélkül lehetetlen a szocialista társadalom felépítésének vezetése. Másodszor, megeshetik, hogy az új parancsnoki gárda nevelése a régi professzorok monopóliuma marad, pedig ezeket új emberekből álló új nemzedéknek kellene felváltania, új nemzedéket és új tudományos munkásokat azonban nem lehet olyan emberekből kiképezni, akik maguk nem akarják vagy nem tudják elsajátítani a tudományokat. Mondanom sem kell, hogy mindez közvetlenül veszélyezteti az egész szocialista építést. Belenyugodhatunk-e ebbe? Világos, hogy nem. Ezért a kommunista diákoknak és általában a szovjet diákoknak világosan és határozottan azt a legközelebbi feladatot kell maguk elé tűzniök, hogy elsajátítják a tudományt, és új, szovjet emberekből létrehozzák az új nemzedéket, amely felváltja majd a régi professzori kart. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a diákok ne foglalkozzanak politikával. Szó sincs róla. Csak arról beszélek, hogy a kommunista diákoknak tudniuk kell összeegyeztetni a politikai munkát a tudomány elsajátításával. Azt mondják, hogy ezt nehéz összeegyeztetni. Ez persze igaz. De mióta félnek a kommunisták a nehézségektől? Építésünk nehézségei csak arra valók, hogy megküzdjünk velük és legyőzzük őket.

Ezen kívül figyelembe kell venni még egy körülményt. Úgy vélem, hogy a mi országunk, a forradalmi tapasztalatok és a forradalmi hagyományok országa, a gondolat begyepesedése és pangása elleni harc országa — ez az ország a tudomány felvirágzásának legkedvezőbb talaja. Aligha lehet kételkedni abban, hogy a nyárspolgári korlátoltság és maradiság, amely a kapitalista iskola régi professzoraira jellemző, ólomsúlyként nehezedik a tudományra. Aligha lehet kételkedni abban, hogy teljes és szabad tudományos alkotásra csak új emberek képesek, akiknek nincsenek ilyen fogyatékosságaik. Országunknak ezen a téren nagyszerű jövendője van, országunk lesz a béklyóiktól megszabadult tudományok fellegvára és melegágya. Azt hiszem, már útban vagyunk e jövendő felé. De szomorú és méltatlan lenne, ha a kommunista diákok távol maradnának a tudomány fejlődésének országútjától. Ezért oly különösen nagyjelentőségű a tudomány elsajátításának jelszava.

Tehát el kell érnünk azt, hogy a proletár diákok és elsősorban a kommunista diákok a tudomány elsajátításának szükségességét megértsék és a tudományt el is sajátítsák — ez a párt harmadik feladata.

1925. április 15.

Fogadják üdvözletemet

I. Sztálin

„Pravda” 87. sz.
1925. április 16.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A jugoszláviai nemzeti kérdésről

Beszéd a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának jugoszláv bizottságában
1925. március 30

Elvtársak! Úgy vélem, hogy Szemics nincs egészen tisztában azzal, hogy a nemzeti kérdés bolsevik feltevésében mi a leglényegesebb. A bolsevikok sohasem választották el a nemzeti kérdést a forradalom általános kérdésétől, sem Október előtt, sem Október után. A nemzeti kérdés bolsevik vizsgálatában a leglényegesebb az, hogy a bolsevikok a nemzeti kérdést mindenkor a forradalmi perspektívával elszakíthatatlan kapcsolatban vizsgálták.

Szemics idézte Lenint és azt mondta, hogy Lenin amellett volt, hogy a nemzeti kérdés bizonyos megoldását lerögzítsük az alkotmányban. Ezzel Szemics nyilván azt akarta mondani, hogy Lenin a nemzeti kérdést alkotmányos kérdésnek tekintette, vagyis nem a forradalom, hanem a reform kérdésének. Ez egyáltalában nem igaz. Soha Leninnek alkotmányos illúziói nem voltak és nem is lehettek. Csak át kell nézni műveit és meggyőződünk erről. Amikor Lenin alkotmányról beszélt, nem a nemzeti kérdés alkotmányos megoldására gondolt, hanem forradalmi megoldására, vagyis az alkotmányt úgy tekintette, mint a forradalom győzelmének eredményét. Nálunk a Szovjetunióban szintén van alkotmány és ez az alkotmány visszatükrözi a nemzeti kérdés bizonyos megoldását. De ez az alkotmány nem a burzsoáziával való megegyezés, hanem a győztes forradalom eredményeképpen született meg.

Szemics továbbá Sztálinnak a nemzeti kérdéssel foglalkozó, 1912-ben írt ismert brosúrájára hivatkozik és azon fáradozik, hogy ott találjon valamit, ami, ha csak közvetve is, igazolja az ő felfogását. De ez a hivatkozás nem járt eredménnyel, mert nemcsak, hogy idézeteket nem talált és nem is találhat, hanem még egy távoli célzást sem, amely valamennyire is igazolná a nemzeti kérdésnek ezt az „alkotmányos” kezelését. Ennek bizonyítására emlékeztethetném Szemicset Sztálin brosúrájának egyik helyére, ahol a szerző szembeállítja a nemzeti kérdés megoldásának osztrák módszerét (az alkotmányos módszert) az orosz marxisták módszerével (a forradalmi módszerrel).

Felolvasom:

„Az osztrákok úgy gondolják, hogy apró reformok útján, lassú lépésben fogják megvalósítani a «nemzetiségek szabadságát». Amikor mint gyakorlati rendszabályt a kulturális nemzeti autonómiát javasolják, egyáltalán nem számítanak gyökeres változásra, demokratikus szabadságmozgalomra — nekik ilyen perspektívájuk nincs. Az orosz marxisták viszont a «nemzetiségek szabadságának» kérdését egy valószínű gyökeres változással, demokratikus szabadságmozgalommal kötik össze, mert nincs okuk arra, hogy reformokra számítsanak. Ez pedig az Oroszországban élő nemzetek valószínű sorsát illetően lényegesen változtat a dolgon.”

Ez, azt hiszem, világos.

És ez nem Sztálin személyes álláspontja, hanem az orosz marxisták közös álláspontja. Az orosz marxisták a nemzeti kérdést a forradalom általános kérdésével elszakíthatatlan kapcsolatban vizsgálták és vizsgálják ma is.

Minden erőszakoltság nélkül mondhatjuk, hogy az orosz marxizmus történetében a nemzeti kérdés feltevésének két szakasza volt: az első az Október előtti szakasz, a második az októberi szakasz. Az első szakaszban a nemzeti kérdést a polgári-demokratikus forradalom általános kérdésének alkotórészeként, vagyis a proletariátus és parasztság diktatúrája kérdésének részeként vizsgálták. A második szakaszban, amikor a nemzeti kérdés kiszélesedett és gyarmati kérdéssé lett, amikor a nemzeti kérdés belső állami kérdésből nemzetközi kérdéssé lett, — a nemzeti kérdést már a proletárforradalom általános kérdésének részeként, a proletárdiktatúra kérdésének részeként vizsgálták. Mint látják, mindkét esetben szigorúan forradalmi módon nyúltunk hozzá a kérdéshez.

Azt hiszem, hogy Szemics mindezzel még nincs egészen tisztában. Ezért próbálkozik azzal, hogy a nemzeti kérdést alkotmányos kérdéssé fokozza le, azaz reformkérdésnek tekintse.

Ebből a hibából következik másik hibája, mégpedig az, hogy nem akarja a nemzeti kérdést lényegében parasztkérdésnek tekinteni. Nem agrárkérdésnek, hanem parasztkérdésnek, mert ez két különböző dolog. Tökéletesen igaz, hogy a nemzeti kérdést nem szabad azonosítani a parasztkérdéssel, mert a nemzeti kérdés a parasztsággal kapcsolatos kérdéseken kívül a nemzeti kultúra, a nemzeti államiság stb. kérdéseit is tartalmazza. De az is kétségtelen, hogy a nemzeti kérdés alapját, belső mivoltát, mégiscsak a parasztkérdés teszi. Éppen ez a magyarázata annak, hogy a parasztság a nemzeti mozgalom legfőbb hadserege, hogy paraszthadsereg nélkül nincs és nem is lehet hatalmas nemzeti mozgalom. Éppen ezt tartjuk szem előtt, amikor azt mondjuk, hogy a nemzeti kérdés alapjában véve parasztkérdés. Azt hiszem, annak, hogy Szemics nem akarja ezt a tételt elfogadni, az az alapja, hogy Szemics alábecsüli a nemzeti mozgalom belső erejét és nem érti a nemzeti mozgalom mélyen népi, mélyen forradalmi jellegét. Ez a megnemértés, ez az alábecsülés igen veszélyes, mert ez a gyakorlatban alábecsülése annak a belső potenciális erőnek, amely, mondjuk, a horvátok nemzeti szabadságmozgalmában rejlik, s ez az alábecsülés az egész jugoszláv pártra nézve komoly bonyodalmakat rejt magában.

Ez Szemics második hibája.

Kétségtelenül hibásnak kell tartanunk Szemics-nek azt a próbálkozását is, hogy a jugoszláviai nemzeti kérdést a nemzetközi helyzettől és Európa valószínű perspektíváitól függetlenül tárgyalja. Szemics abból indul ki, hogy a jelen pillanatban a horvátok és szlovének körében nincsen komoly függetlenségi népmozgalom, és arra a következtetésre jut, hogy a nemzetek különválási jogának kérdése akadémikus, vagy legalábbis nem aktuális kérdés. Ez, persze, nem igaz. Még ha egyetértenénk is azzal, hogy ez a kérdés a jelen pillanatban nem aktuális, akkor is teljes mértékben aktuálissá válhat, ha megkezdődik a háború, illetőleg amikor megkezdődik a háború, — ha Európában kitör a forradalom, illetőleg amikor kitör a forradalom. Márpedig, hogy a háború elkerülhetetlenül meg fog kezdődni, és hogy azok ott feltétlenül össze fognak verekedni, abban, ismerve az imperializmus természetét és fejlődését, nem kételkedhetünk.

1912-ben, amikor mi, orosz marxisták, a nemzetiségi program első tervezetét vázoltuk, az Orosz Birodalom egyetlen végvidékén sem volt még komoly függetlenségi mozgalmunk. Mégis szükségesnek tartottuk, hogy programunkba felvegyünk egy pontot a nemzetek önrendelkezési jogáról, azaz minden nemzetiségnek arról a jogáról, hogy különválhasson és önálló állami életet élhessen. Miért? Azért, mert nemcsak abból indultunk ki, ami akkor volt, hanem abból is, ami a nemzetközi viszonyok általános rendszerében fejlődőben volt és közeledett, vagyis mi akkor nemcsak a jelennel, hanem a jövővel is számoltunk. És tudtuk, hogy ha valamelyik nemzetiség követelni fogja a különválást, akkor az orosz marxisták harcolni fognak azért, hogy minden ilyen nemzetiség számára biztosítsák a különválás jogát. Szemics a beszédében ismételten hivatkozott Sztálinnak a nemzeti kérdést tárgyaló brosúrájára. De lássuk, mit ír Sztálin ebben a brosúrában az önrendelkezésről és a függetlenségről:

„Az imperializmus növekedése Európában nem véletlen. Európa szűkké válik a tőke számára, amely új piacokat, olcsó munkásokat, új befektetési lehetőségeket keresve, viharosan nyomul idegen országokba. Ez azonban külső bonyodalmakra és háborúra vezet. . . teljesen lehetséges a belső és külső helyzetnek olyan összefonódása, amikor Oroszország egyik vagy másik nemzetisége szükségesnek fogja látni, hogy felvesse és el is döntse függetlenségének kérdését. És természetesen nem a marxisták dolga, hogy ilyen esetekben akadályokat gördítsenek eléjük.”

Ez még 1912-ben íródott. Önök tudják, hogy ezt a tételt a későbbi fejlemények teljesen igazolták mind a háború alatt, mind a háború után, különösen pedig a proletárdiktatúra oroszországi győzelme után.

Annál több ok van arra, hogy számoljunk az ilyen lehetőségekkel Európában általában és különösen Jugoszláviában, különösen most, amikor az elnyomott országokban elmélyült a nemzeti forradalmi mozgalom és Oroszországban győzött a forradalom. Tekintetbe kell venni azt a körülményt is, hogy Jugoszlávia nem teljesen független ország, hogy Jugoszlávia kapcsolatban van bizonyos imperialista csoportokkal és következésképpen nem tarthatja magát távol az erőknek attól a nagy játékától, amely Jugoszlávián kívül folyik. És ha önök nemzetiségi programot dolgoznak ki a jugoszláv párt számára — a jelen esetben pedig éppen erről van szó —, akkor emlékezniük kell arra, hogy a programnak nemcsak abból kell kiindulnia, ami az adott pillanatban van, hanem abból is, ami a nemzetközi viszonyok folytán fejlődőben van és elkerülhetetlenül be fog következni. Ezért gondolom, hogy a nemzetek önrendelkezési jogának kérdését aktuális, égető kérdésnek kell tekinteni.

Áttérek a nemzetiségi program kérdésére. A nemzetiségi programnak a jugoszláv szovjetforradalomról szóló tételből kell kiindulnia, abból a tételből, hogy a burzsoázia megdöntése és a forradalom győzelme nélkül lehetetlen a nemzeti kérdésnek valamennyire is kielégítő megoldása. Természetesen lehetségesek kivételek is. Ilyen kivétel volt például a háború előtt Norvégia különválása Svédországtól, amiről Lenin részletesen beszél egyik cikkében. De ez a háború előtt és a kedvező körülmények rendkívüli összetalálkozása folytán történt. A háború után és különösen az oroszországi szovjetforradalom győzelme után ilyen esetek aligha lehetségesek. Legalább is az ilyen lehetőségek esélyei annyira csekélyek, hogy nullának vehetjük őket. De ha ez így van, akkor világos, hogy nem építhetünk programot olyan mennyiségekre, amelyeknek értéke nulla. Ezért kell a nemzetiségi programnak a forradalomról szóló tételből kiindulnia.

Továbbá. A nemzetiségi programba feltétlenül külön pontot kell felvenni a nemzetek önrendelkezési jogáról, beleértve az állami különválás jogát is. Már fentebb beszéltem arról, hogy a jelenlegi bel- és külpolitikai viszonyok között miért nem nélkülözhetjük ezt a pontot.

A programnak, végül, ugyancsak külön pontot kell tartalmaznia a nemzeti területi autonómiáról Jugoszlávia ama nemzetiségei számára, amelyek nem tartják szükségesnek, hogy különváljanak Jugoszláviától. Nincs igazuk azoknak, akik azt hiszik, hogy egy ilyen kombinációt kizártnak kell tekinteni. Ez nem igaz. Bizonyos körülmények között, ha Jugoszláviában győz a szovjetforradalom, ennek eredményeképpen könnyen lehetséges, hogy egyes nemzetiségek nem akarnak majd különválni, mint ahogy ez nálunk Oroszországban is történt. Világos, hogy erre az esetre a programnak külön pontot kell tartalmaznia az autonómiáról, számolva azzal, hogy a jugoszláv állam, a szovjet rendszer alapján, autonóm nemzeti államok föderációjává alakul át.

Tehát meg kell adni a különválás jogát azoknak a nemzetiségeknek, amelyek külön akarnak válni, és az autonómia jogát azoknak a nemzetiségeknek, amelyek jobbnak látják megmaradni a jugoszláv állam kereteiben.

Félreértések elkerülése végett meg kell jegyeznem, hogy a különválás jogát nem szabad különválási kötelességnek, feltétlen kötelezettségnek értelmezni. A nemzet megteheti, hogy él ezzel a joggal és különválik, de megteheti azt is, hogy nem él ezzel a joggal, és ha nem akar különválni, ez az ő dolga, s ezzel feltétlenül számolni kell. Egyes elvtársak a különválási jogot különválási kötelességgé változtatják és azt követelik például a horvátoktól, hogy mindenáron különváljanak. Ez helytelen álláspont, ezt el kell vetni. Nem szabad összetéveszteni a jogot a kötelességgel.

„Bolsevik” 7. sz.
1925. április 15.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A falusi Komszomol-aktíváról

Beszéd az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottsága Szervező Irodájának ülésén
1925. április 6

Elvtársak! Az első feladat az, hogy biztosítani kell az ifjúsági szövetség számára alapvető proletár törzsét mint az egész Szövetséget vezető törzset. Az előadó erről a kérdésről egyáltalán nem beszélt. És ez nem is csoda, mert a komszomol falusi munkájáról van szó, nem pedig a proletár törzsről. De ez nem változtat azon, hogy a proletár törzs biztosítása továbbra is alapvető feladata a komszomolnak. Azt hiszem, hogy a komszomol ezirányú munkája többé-kevésbé eredményesen folyik. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a munkásifjúság bevonása a komszomolba sikeresen folyik és nincs messze az az idő, amikor a Szövetség az egész munkásifjúságnak legalább kilenctized részét fogja felölelni.

A második feladat az, hogy a proletár törzs funkcionáriusait helyesen osszuk el a Szovjetunió gócaiban és fő körzeteiben oly módon, hogy biztosítsuk, hogy e törzs erői az ifjúság paraszti részét valóban vezessék. Abból indulok ki, hogy az ifjúság paraszti része számbelileg felülmúlja proletár részét. Abból indulok ki, hogy az ifjúság proletár erői nem elegendők ahhoz, hogy egyenlően osszák el őket a Szovjetunió valamennyi kerületében és járásában. Ezeket az erőket ezért úgy és azokon a pontokon kell elhelyezni, ahonnan a legkönnyebben lehet biztosítani a parasztifjúság vezetését. Nem mondhatom, hogy a komszomol ezt a feladatot ugyanolyan eredményesen teljesítette, mint az elsőt. De mégis van okunk feltételezni, hogy a komszomol e feladat teljesítésén a lehető legerélyesebben fáradozik és hogy ez a munkája a közeljövőben meg is fogja hozni gyümölcsét.

A harmadik feladat az, hogy a komszomol számára a parasztifjúságból nagyszámú aktívát biztosítsunk a falun, hogy ezt az aktívát politikailag neveljük, a proletár politika közvetítőjévé tegyük a falun, azzá a cementté, amely a proletariátust a parasztság dolgozó tömegeivel összeköti. Ez nehéz és a legnagyobb mértékben bonyolult feladat. Ezt a feladatot rövid idő alatt megoldani teljesen lehetetlen. A komszomol proletár törzsének óriási munkájára és roppant erőfeszítéseire van szükség ahhoz, hogy megbirkózzon ezzel a feladattal. De meg kell oldani, ha törik, ha szakad. Mert enélkül nem lehetséges sem a komszomol megerősítése, sem a munkások és parasztok összefogásának biztosítása.

De hogyan biztosítsunk a komszomol számára paraszti aktívát, hogyan neveljük ezt az aktívát és hogyan érjük el azt, hogy a proletár politika közvetítője legyen a falun?

Azt mondják, hogy a komszomolban csupán falusi sejttitkár legalább 27 000 van. Azt mondják, hogy a sejttitkárokon kívül a szövetkezetekben, a Szovjetekben, a parasztbizottságokban, a kulturális intézményekben és másutt is vannak tevékeny komszomol funkcionáriusok. Azt mondják, hogy mindez együttvéve legalább 100 000 főnyi falusi komszomol-aktívát jelent. Igaz-e mindez — nehéz megmondani. De ha mindez igaz, akkor meg kell mondanom, hogy ez az aktíva, ha ügyesen használják fel, hatalmas erő lehet, amely csodákra képes. Ez a körülmény annál is fontosabb, mert a párt a falun jelenleg sokkal kisebb számú aktívával rendelkezik.

A feladat tehát: hogyan neveljük ezt a nagyszámú aktívát, hogyan érjük el azt, hogy a proletár politika közvetítőjévé legyen a falun, mégpedig nem szavakban, hanem a valóságban.

Erre itt nem szándékozom kimerítő választ adni. Rövid beszéd keretében erre nincs semmi lehetőség. De egy rövid beszédben is teljesen lehetséges megjelölni néhány alapvető feltételt, amelyek szükségesek ahhoz, hogy e feladathoz helyesen nyúljunk hozzá. Melyek ezek a feltételek? Legalább nyolc ilyen feltétel van.

Először. Az ifjúság falusi aktíváját el kell látni népszerű brosúrákkal és kézikönyvekkel, amelyek megmagyarázzák a Szovjethatalomnak a szegényparasztság érdekében kiadott rendeleteit. Az aktívának betéve kell tudnia ezeket a rendeleteket, meg kell tudnia magyarázni ezeket a szegényparasztságnak és e rendeletek alapján meg kell tudnia védelmezni a szegényparasztság érdekeit a kulákok hatalmaskodásával szemben. Azt hiszem, a mai falusi viszonyok között az egyik legnagyobb baj az, hogy e rendeleteket nem ismerik és a falu „hatalmasai” rendszeresen megszegik őket. A falusi komszomol-aktívának őrködnie kell a forradalmi törvényesség fölött. Szívvel-lélekkel a falusi szegénység mellett kell állnia. Ez a feladat kétségtelenül egyszerű és prózai. Kétségtelen, hogy sokkal könnyebb a világforradalomról fecsegni, mint megvalósítani ezt a szovjet rendeletekkel kapcsolatos egyszerű és hétköznapi feladatot. De az is kétségtelen, hogy enélkül semmiféle munkás-paraszt összefogás nem lehetséges.

Másodszor. Az ifjúság falusi aktíváját el kell látnunk az agronómia elemeit ismertető népszerű brosúrákkal. Szükséges, hogy ez az aktíva tanulmányozza a mezőgazdaságot, hogy megismerkedjék tökéletesítésének módjaival s hogy ezen a téren meg tudja adni a parasztnak a szükséges felvilágosításokat. A paraszt gyakran nem veszi komolyan a komszomolistát, kigúnyolja. Ennek az az oka, hogy a paraszt a komszomolistát a gazdaságtól elszakadottnak, tudatlannak, naplopónak tartja. A feladat tehát — közelebb hozni a komszomolistát a mezőgazdasághoz és összekapcsolni vele. A komszomol aktivista csak abban az esetben vívhatja ki a paraszt megbecsülését és bizalmát, ha összeforr a mezőgazdasággal, ha megtanul hasznos tanácsokat adni a paraszti gazdaság fellendítése, tökéletesítése és megerősítése érdekében. Ez természetesen nem könnyű dolog és talán unalmas is. De ez nem változtat azon, hogy ez a dolog szükséges a parasztság bizalmának kivívásához.

Harmadszor. A falusi komszomol-aktívát el kell látni a mezőgazdasági adót, a helyi költségvetést és az ország pénzügyi helyzetét ismertető népszerű brosúrákkal. Az adó és a helyi költségvetés ma a legfontosabb dolog a faluban. Ezen a téren ma számtalan visszaélés történik. Hogyan kell az adókat kivetni, hogy a szegényparasztot sérelem ne érje, a kulák pedig ne szabaduljon meg az adóterhektől; hogyan kell felhasználni a helyi költségvetés rendelkezésére álló pénzeket és milyen szükségletekre; hogyan kell elérni, hogy az ezen a téren történő visszaéléseket feltárják és kiirtsák — mindezek olyan kérdések, amelyeket a komszomol aktivistája nem hagyhat figyelmen kívül. Beavatkozni mindezekbe a dolgokba és segítségére sietni a dolgozó parasztnak — ez a feladat. Ez a feladat szintén nem könnyű és korántsem szórakoztató. De enélkül a falun nincs és nem is lehet semmiféle szovjet építőmunka.

Negyedszer. A falusi komszomol-aktívát el kell látni olyan népszerű kézikönyvekkel, amelyek megvilágítják a szovjet építésnek, a Szovjetek felélénkítésének kérdéseit és azt a kérdést, hogy miképpen vonják be a parasztságot a falu, a járás, a kerület stb. igazgatásába. Szükséges, hogy a komszomol aktivistája betéve tudja a szabályzatokat: a helyi Szovjetek jogairól és kötelességeiről, a parasztoknak a helyi Szovjetekkel kapcsolatos jogairól és kötelességeiről, a választási rendszerről, a választások végrehajtásának rendjéről stb. Meg kell magyarázni a parasztságnak a párt és a Szovjethatalom falusi politikáját, el kell érni, hogy ezt a politikát becsületesen és lelkiismeretesen megvalósítsák — ez a feladat. Enélkül gondolni sem lehet a parasztok bizalmának kivívására, a paraszti aktíva kibővítésére, a proletárdemokrácia meghonosítására a falun.

Ötödször. A komszomol falusi aktíváját el kell látni a mezőgazdasági, hitel- és fogyasztási szövetkezeteket, az arteleket és általában a kollektív gazdaságokat ismertető népszerű brosúrákkal. Szükséges, hogy a komszomol aktivista be tudja vonni a parasztságot a szövetkezeti társulás meghonosításába a falun. Ez a legnagyobb mértékben nehéz és bonyolult feladat, de feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a falut bekapcsoljuk a szocialista építésbe. A mezőgazdasági szövetkezetnek és a hitelszövetkezetnek ma elsőrendű jelentőségé van a paraszt számára. Elérni azt, hogy a szövetkezet a parasztság szívügye legyen — ez a feladat. Az a körülmény, hogy a szegényparaszti rétegeknek nincs mezőgazdasági felszerelésük, különleges helyzetet teremt a falun, amely kedvező artelek és kollektív gazdaságok alakítására, ha az állami hitelintézetek konkrét segítséget nyújtanak ehhez. Erről nem szabad megfeledkezni. A feladat tehát az, hogy a szegényparaszti rétegeknek módjukban legyen megkapni a megfelelő kedvezményes hitelt. A komszomol aktivista nem hagyhatja figyelmen kívül ezeket az életbevágó kérdéseket.

Hatodszor. A falusi komszomol-aktívát el kell látnunk a falusi kulturális építésre — az olvasószobák fejlesztésére, az írástudatlanság felszámolására stb. — vonatkozó szükséges útmutatásokkal és anyagokkal. Az aktív komszomolista legyen a Szovjetek és általában a falusi kulturális erők természetes segítőtársa a szovjet kultúra meghonosításában — ez a feladat.

Hetedszer. A falusi komszomol-aktívának legyenek pontos útmutatásai a komszomoltagok jogaira és kötelességeire, a komszomol és a párt, a Szovjetek és a komszomol közötti viszonyra vonatkozólag. Szükséges, hogy az aktív komszomolista a párt és a Szovjethatalom falusi segítőtársának tekintse magát. A parancsolgatást a falun, a garázdálkodásokat a szovjet-választások idején, a párt-, a szövetkezeti és a szovjetszervezetek megkerülésére irányuló kísérleteket, a szertelenségeket az úgynevezett vallásellenes propagandában — mindezt azonnal abba kell hagyni és meg kell szüntetni, mint olyan dolgokat, amelyek beszennyezik a komszomol zászlaját és teljesen méltatlanok a komszomolista elnevezéshez. Kíméletlen harcot kell vívni ezek ellen a tűrhetetlen jelenségek ellen és helyes viszonyt kell megteremteni egyrészt a komszomol és másrészt a szovjet- és pártszervezetek között — ez a feladat.

Nyolcadszor. A falusi komszomol-aktívát el kell látni népszerű brosúrákkal: a munkás-paraszt szövetségről, e szövetség értelméről és jelentőségéről, a proletárdiktatúráról, a kommunizmus alapjairól, s végül az Októberi Forradalom történetéről és arról, hogyan éltek a parasztok azelőtt, a cár és a földesurak idejében, hogyan élnek most és hogyan fognak élni, ha a munkás-paraszt összefogás megerősödik és a szocializmus megvalósul. Az aktív komszomolistának egyáltalán nem szabad alkalmazkodnia a paraszt előítéleteihez. Számolni ezekkel az előítéletekkel és alkalmazkodni hozzájuk — ez két különböző dolog. A komszomol aktivistájának tudnia kell kommunista nyelven beszélni a paraszttal. Tudnia kell konkrét tényekkel meggyőzni a parasztot arról, hogy a szocializmuson kívül nincs menekvés számára.

Ezek azok a feltételek, amelyeknek teljesítése szükséges ahhoz, hogy politikai nevelésben részesíthessük a komszomol falusi aktíváját s hogy a proletár politika közvetítőjévé tegyük a falun.

A komszomol Központi Bizottságának az a feladata, hogy megkönnyítse és ellenőrizze e feltételek teljesítését.

Beszélnek arról, hogy a komszomol rendkívül erőteljesen növekszik a falun és hogy ez veszélyes. Beszélnek arról, hogy a parasztifjúság özönlik a komszomolba. Kétségtelen, hogy ebben van bizonyos veszély. De az is kétségtelen, hogy a komszomolnak nincs oka félni ettől a veszélytől, ha becsülettel teljesíteni tudja a fent felsorolt feladatokat. Százezernyi falusi komszomol-aktíva — ez olyan erő, amelyet nem fenyegethet veszéllyel a paraszti ifjúság semmilyen beözönlése sem. Csak az kell, hogy erélyes munkát fejtsenek ki ennek az aktívának politikai nevelése terén. Csak az kell, hogy ügyesen ráirányítsák ennek az aktívának a munkáját a munkás-paraszt szövetség megerősítésére. Csak az kell, hogy felhasználják ezt az aktívát a parasztságnak az új szovjetépítésbe való bevonására.

Tehát: a) A komszomol számára biztosítani kell egy proletár törzset, mint fő vezetőerőt; b) e törzs aktív erőit területileg el kell helyezni a Szovjetunió legfontosabb vidékein a vezetés követelményeinek megfelelően; c) az ifjúság falusi aktíváját a proletár politika falun való biztosításának szellemében kell nevelni — ezek a komszomolnak és különösen a komszomol Központi Bizottságának soron levő feladatai.

Ha szem előtt tartjuk ezeket a feladatokat és a mindennapi munka során teljesítjük őket, nem kell félnünk azoktól a veszélyektől, amelyek a falun a komszomol útjában állanak.

„Pravda” 86. sz.
1925. április 15.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A Csehszlovák kommunista pártról

Beszéd a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának csehszlovák bizottságában
1925. március 27

Elvtársak! Ha eltekintünk néhány részlettől és személyes mozzanattól, amelyeket egyes elvtársak a kérdésbe belekevertek, a csehszlovák kommunista pártban felmerült nézeteltéréseket a következő kilenc kérdés köré csoportosíthatjuk:

1) Van-e válság a csehszlovák kommunista pártban?
2) Mi a válság fő oka?
3) Mi a válság jellege, vagyis honnan fenyeget veszély, balról, avagy jobbról?
4) Melyik a komolyabbik veszély — a baloldali vagy a jobboldali?
5) Miért a jobboldali veszély a legreálisabb?
6) Miképpen kell harcolni a jobboldali veszély ellen úgy, hogy a harc eredménye igazi bolsevizálás és a válság igazi leküzdése legyen?
7) Mi a legközelebbi feladat a csehszlovák kommunista párt bolsevizálásával kapcsolatban?
8) A Kommunista Internacionále jogai a nemzeti szekciók irányában.
9) Kreibich elvtárs és a szakadás veszélye.

Van-e válság a csehszlovák kommunista pártban? Van. Ezt mindkét fél elismeri. E tekintetben nincsenek közöttük nézeteltérések. Smeral elvtárs még tovább ment, amikor azt mondta, hogy a válság mélyebb, mint egyes elvtársak rendszerint gondolják.

Mi a válság fő oka? Smeral elvtársnak teljesen igaza van, amikor azt állítja, hogy a válság fő oka azokban a nehézségekben keresendő, amelyek velejárnak a forradalmi fellendülés időszakáról a szélcsend időszakára való átmenettel. Az új irányvételt követő átmeneti időszakok rendszerint valamilyen válságot idéznek elő a pártban. Ma Csehszlovákiában is ez a helyzet.

Mi a válság jellege és honnan fenyeget veszély, jobbról-e vagy balról? Itt is igaza van Smeral elvtársnak, amikor azt állítja, hogy mindkét oldalról fenyeget veszély, jobbról is, meg balról is. Megvan az a veszély, hogy az alapvető követelések rovására túlbecsülik a részletköveteléseket, hogy túlbecsülik a parlamentben és a szakszervezetekben végzett munkát. Ez jobboldali veszély, mert a burzsoáziához való alkalmazkodásra vezet. Másrészt megvan az a veszély, hogy alábecsülik a részletköveteléseket, a parlamenti munkát, a szakszervezeti munkát stb. Ez baloldali veszély, mert a tömegektől való elszakadásra és szektásságra vezet. Smeral elvtárs szeretne a két ellentétes elhajlásnak ebben a harcában valami közbülső álláspontot elfoglalni, és ez teljesen jogos kívánság. Csak az a baj, hogy nem sikerült ezen az állásponton maradnia, és a jobboldaliak uszályába került.

E veszélyek közül melyik a komolyabbik, a baloldali vagy a jobboldali? Nézetem szerint, Smeral elvtárs nincsen tisztában ezzel a kérdéssel. Főképpen a baloldaliakat bírálja, és azt gondolja, hogy itt a fő veszély. Holott a tények arról tanúskodnak, hogy a fő veszély jobbról, nem pedig balról fenyeget. Smeral elvtárs ezt nem értette meg, s ez az első hibája.

Mi az oka annak, hogy ma a jobboldali veszély a legkomolyabb? Ennek három oka van.

Először. A fellendülésről a szélcsendre való átmenet már egymaga, természeténél fogva is növeli a jobboldali veszély esélyeit. A fellendülés forradalmi illúziókat ébreszt, ilyenkor tehát a baloldali veszély a legkomolyabb, a szélcsend, ellenkezőleg, szociáldemokrata, reformista illúziókat ébreszt, ilyenkor tehát a jobboldali veszély válik a legkomolyabb veszéllyé. 1920-ban, amikor a munkásmozgalom fellendülőben volt, Lenin megírta ,,«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” c. brosúráját. Miért írta meg Lenin éppen ezt a brosúrát? Azért, mert a baloldali veszély volt akkor a legkomolyabb veszély. Azt hiszem, ha Lenin élne, most újabb brosúrát írna „Jobboldaliság — a kommunizmus aggkori betegsége” címmel, mert most, a szélcsend időszakában, amikor a megalkuvási illúziók elkerülhetetlenül növekednek, a jobboldali veszély a legkomolyabb veszély.

Másodszor. A csehszlovák kommunista pártban, mint Smeral elvtárs beszámolójában megállapította, a tagoknak legalább 70 százaléka azelőtt szociáldemokrata volt. Aligha szorul bizonyításra, hogy az ilyen pártban nemcsak lehetségesek, hanem elkerülhetetlenek is a szociáldemokrata visszaesések. Nyilvánvaló, hogy ez a körülmény feltétlenül növeli a jobboldali veszélyt.

Harmadszor. A csehszlovák állam a csehek nemzeti győzelmének az eredménye. A csehek már, mint uralkodó nemzet-jutottak nemzeti államukhoz, a munkások ott egyelőre nem élnek rosszul: munkanélküliség nincs, a nemzeti állameszme részegítő hatása kétségtelenül megvan. Mindez múlhatatlanul olyan illúziókra vezet, hogy Csehszlovákiában az osztályok nemzeti békében élhetnek egymással. Magától értetődik, hogy ez a körülmény táplálja és fokozza a jobboldali veszélyt. Ugyanezzel magyarázható az, hogy a jobboldaliak és a baloldaliak megoszlása megfelel a nemzeti különbségeknek, hogy a szlovákok és németek (az elnyomott nemzetek) a balszárnyra, a csehek pedig az ellenkező szárnyra kerültek. Smeral elvtárs beszélt arról, hogy az ilyen megoszlás veszélyes. Ez persze igaz. De igaz az is, hogy ez a megoszlás teljesen érthető, ha figyelembe vesszük a csehszlovák állam említett sajátosságait és a csehek uralkodó helyzetét.

Ezek azok a főbb okok, amelyek a jobboldali veszélyt a csehszlovák kommunista pártban különösen komoly veszéllyé teszik.

Hogyan kell harcolni a csehszlovák kommunista pártban meglevő jobboldali veszély ellen? Ez a kérdés rávezet bennünket az ellentétek leglényegére. Az ember azt hinné, hogy a legerélyesebb és legkíméletlenebb harcot folytatják ez ellen a veszély ellen. De a cseh kommunistáknál ennek az ellenkezőjét látjuk. Harcol-e Smeral elvtárs a jobboldali veszély ellen? Igen, harcol. De úgy harcol ellene, hogy a jobboldaliak felszámolása helyett végeredményben istápolja, támogatja és a baloldaliak támadásával szemben védi a jobboldaliakat. Ez kissé furcsa, de tény, elvtársak. Ez Smeral elvtárs második és fő hibája.

Ítéljenek önök maguk.

1. Tény, hogy Kreibich elvtárs cikket írt a trockizmus védelmében. Tény, hogy ezt az okmányt pártkörökben ismerik és hogy kézről kézre jár. Ezt az okmányt feltétlenül napfényre kellene hozni és szerzőjét szét kellene zúzni, elméletileg szét kellene zúzni a munkások szemeláttára, hogy lehetővé tegyük a pártnak, hogy felismerje a trockizmus veszélyességét és a bolsevizmus szellemében nevelje a kádereket. Hiszen mi egyéb is a trockizmus, mint a kommunizmus jobbszárnya, mint jobboldali veszély? Hogyan járt el az adott esetben Smeral elvtárs? Fogta magát és ahelyett, hogy Kreibich trockizmusának kérdését az egész párt elé tárta volna, elkente, összezsugorította a kérdést, a párt kulisszái mögé vitte és ott suba alatt „tisztázta”, mint ahogy egyszerű „félreértéseket” szoktak tisztázni. Ez hasznára volt a trockizmusnak és Kreibich elvtársnak, és kárára volt a pártnak. A jobboldaliak elleni harc helyett a jobboldaliak oltalmazását látjuk.

2. Ismeretes, hogy három szakszervezetnek, a közlekedési, a fafeldolgozóipari és az építőipari munkások szakszervezetének néhány vezetője bizonyos okmányt adott ki, amelyben azt követelik, hogy a szakszervezetek a párttól teljesen függetlenek legyenek. Ismeretes, hogy ez az okmány annak a bizonyítéka, hogy a csehszlovákiai szakszervezetekben számos jobboldali elem van. Ezt az okmányt meg kellett volna tárgyalni a párt színe előtt és figyelmeztetni kellett volna a pártot arra, hogy fennáll a veszély, hogy a vörös szakszervezetek elszakadnak a párttól. Mit tett ebben az esetben Smeral elvtárs? Fogta magát és ezt a kérdést is elkente azáltal, hogy az okmányt kivonta a forgalomból és ily módon elrejtette a párttagság szeme elől. A jobboldaliak is épek maradtak, a „párt tekintélyén” sem esett csorba. Ezt nevezik a jobboldaliak elleni harcnak!

3. Tudvalevő, hogy a parlament kommunista frakciójában vannak jobboldali elemek. Tudvalevő, hogy ezek az elemek gyakran kivonják magukat a párt vezetése alól és szembe akarják állítani magukat a párt Központi Bizottságával. Életbevágóan fontos, hogy ezek ellen az elemek ellen harcoljanak, különösen most, a szélcsend viszonyai között. Miképpen harcol Smeral elvtárs ez ellen a veszély ellen? Ahelyett, hogy leleplezné a kommunista frakció jobboldali elemeit, szárnya alá veszi őket, és megmenti őket a pártvezetés elismeréséről szóló kaucsukhatározattal, amelyet a kulisszák mögötti belső harc eredményeképpen, a párt fennállásának negyedik évében fogadtak el. Megint csak: nyertek a jobboldaliak, vesztes a párt.

4. Végül, a Bubnik ügy. Elvtársak, le kell szegeznem, hogy a szélcsend időszaka nem olyan időszak, amelyben minden akció szünetel. A szélcsend időszaka a proletár seregek szervezésének és kiképzésének időszaka, a forradalomra való előkészítésüknek időszaka. De a proletár seregeket csak akciókban lehet kiképezni. Csehszlovákiában az utóbbi időben nagyon megdrágult a megélhetés s ez kitűnő alkalom az ilyen megmozdulások számára. Tudvalevő, hogy a csehszlovák kommunista párt felhasználta az alkalmas pillanatot és a drágasággal kapcsolatban mostanában számos tüntetést szervezett. Tudvalevő, hogy Bubnik, ez a jobboldali kommunista, akit most kizártak a pártból, szintén élt az alkalommal és a pártot hátba támadva megpróbálta meghiúsítani a munkások megmozdulását. És mit tett Smeral elvtárs, hogy megóvja a pártot a jobboldaliak orvtámadásától? Ahelyett, hogy felhasználta volna a Bubnik „esetet” és ennek kapcsán a párt színe előtt kíméletlenül leleplezte volna az egész jobboldali csoportot, Smeral elvtárs a jobboldaliak elvi kérdését Bubnik egyéni ügyeként kezelte, jóllehet az egész világ tudja, hogy Bubnik nincsen egyedül, hogy vannak hívei mind a szakszervezetekben, mind a parlament kommunista frakciójában, mind a sajtóban. Kis áldozat (Bubnik kizárása) árán megmentette a szétzúzástól a jobboldaliak csoportját a csehszlovák kommunista párt létérdekeinek rovására. S ezt nevezi Smeral elvtárs a jobboldaliak elleni harc taktikájának!

Smeral elvtárs „finom”, „tapintatos” taktikának nevezi ezt a taktikát. Lehetséges, hogy ez a taktika valóban finom, de teljesen kétségtelen, hogy semmi köze sincs a jobboldaliak elleni kíméletlen harc bolsevik taktikájához. Smeral elvtárs taktikai vonala nemcsak „finom”, hanem vékony is, márpedig az orosz közmondás szerint „ott szakad el a szál, ahol vékony”. Smeral elvtárs megfeledkezett arról, hogy a finomság nem lehet biztosíték a kudarc ellen. És, mint ismeretes, ez be is igazolódott, mert ez a jobboldaliak irányában követett „finom” taktikai vonal elszakadt, ez a taktika csődöt mondott az első megpróbáltatásnál, amikor egy hajszálon múlt, hogy Bubnik csoportja, amelyet ez a taktika megerősített, meg nem hiúsította a cseh proletariátus nemrégen lezajlott megmozdulását. A jobboldaliak megerősödése és Bubnik árulása — ez az eredménye Smeral elvtárs „finom” taktikájának. Ezért az a nézetem, hogy Smeral „finom” taktikája a jobboldaliak megmentésének, a válság elmélyítésének a taktikája, ez a taktika pedig végzetes lehet a pártra nézve.

Miért pusztult el a régi szociáldemokrácia, mint forradalmi párt? Többek között azért, mert Kautsky és társai a gyakorlatban a jobboldaliak takargatására és megmentésére irányuló „finom” taktikát, az Eduard Bernsteinnel és társaival való „egység és béke” „tapintatos” taktikáját alkalmazták. Végülis mire vezetett ez? Arra, hogy közvetlenül a háború kitörése előtt, ebben a válságos pillanatban, a jobboldali szociáldemokraták elárulták a munkásokat, az „ortodoxok” a jobboldaliak foglyai lettek, az egész szociáldemokrácia pedig „élő hullának” bizonyult. Véleményem szerint ugyanez történhet idővel a csehszlovák kommunista párttal is, ha Smeral elvtárs „finom” taktikáját nem helyettesítik hamarosan és határozottan a kommunizmuson belül fellépő jobboldali csoportosulások elleni kíméletlen harc bolsevik taktikájával. Ezzel nem akarom Smeral elvtársat a szociáldemokratákkal egy kalap alá venni. Korántsem. Smeral elvtárs vitathatatlanul kommunista, sőt talán nagyszerű kommunista. Csak azt akarom mondani, hogy ha nem hagyja abba „finom” taktikáját, elkerülhetetlenül a szociáldemokratizmus lejtőjére jut.

Mi a csehszlovák kommunista párt legközelebbi feladata?

Legközelebbi feladata az, hogy az „ultrabaloldali” elhajlások ellen folytatott harccal egyidejűleg erélyes harcot indítson a jobboldali veszély ellen azzal a céllal, hogy teljesen elszigetelje és véglegesen felszámolja a jobboldaliakat. A jobboldali csoportok teljes felszámolása érdekében egyesíteni kell a valóban forradalmi elemeket — ez a párt feladata, csakis így juthat ki a párt a válságból. Máskülönben teljesen elképzelhetetlen a csehszlovák kommunista párt bolsevizálása.

Ez persze nem jelenti azt, hogy okvetlenül és sommásan ki kell zárni a pártból minden jobboldalit. A kizárás a jobboldaliak ellen vívott harcnak nem döntő eszköze. A legfontosabb az, hogy elvi harcban elméletileg és erkölcsileg szétverjük a jobboldali csoportokat, és hogy ebbe a harcba bevonjuk a párt tagjainak nagy tömegeit. Ez a párt bolsevista nevelésének egyik fő és fontos eszköze. A kizárást, ha valóban szükség van rá, az ellenség elméleti szétzúzásának magától értetődő eredményeként kell alkalmazni. Ebben a tekintetben a baloldaliak Csehszlovákiában komoly hibát követtek el, mert elhamarkodták Bubnik kizárását. Ahelyett, hogy teljesen kiaknázták volna a Bubnik „esetet” és egybekapcsolták volna a jobboldaliaknak a tömegmegmozdulások kérdésében elfoglalt elvi álláspontjával, hogy ily módon leleplezzék a jobboldaliak igazi arculatát — elhamarkodták a kizárást, s ezzel megfosztották magukat attól a lehetőségtől, hogy ezen az alapon továbbfejlesszék a támadást a jobboldaliak ellen.

Ami a Kommunista Internacionále jogait és a nemzeti pártok ügyeibe való beavatkozását illeti, egyáltalán nem értek egyet egyes elvtársakkal, akik e jogok csökkentése mellett törtek lándzsát. Ezek az elvtársak azt akarják, hogy a Kommunista Internacionále a fellegekben lebegő szervezetté váljék, amely részvétlenül nézi és türelmesen regisztrálja az egyes pártokban zajló eseményeket. Nem, elvtársak, a Kommunista Internacionálénak nem szabad a fellegekben járó szervezetté válnia. A Kommunista Internacionále a proletariátus harci szervezete, létének minden gyökere belenyúlik a munkásmozgalomba, és feltétlenül be kell avatkoznia az egyes pártok ügyeibe, támogatva a forradalmi elemeket és harcolva ezeknek az elemeknek az ellenségei ellen. A pártoknak persze megvan a maguk belső autonómiája, a pártkongresszusoknak szabadoknak kell lenniök és a központi bizottságokat a kongresszusoknak kell megválasztanak. De aki ezen az alapon elvitatja a Kommunista Internacionálétól az irányítás, s így a beavatkozás jogát, az a kommunizmus ellenségeinek malmára hajtja a vizet.

Végül — néhány szót Kreibich elvtársról. Azt hiszem, egész beszédének az volt a célja, hogy egyeseket megijesszen a szakadás fenyegető veszélyével. Ne bántsátok — mondotta — a brnói jobboldaliakat, mert baj lesz, ne harcoljatok ellenük, mert szakadás áll be. Nos, majd meglátjuk. Csak ne ijesztgessen bennünket Kreibich elvtárs, mert amúgy sem ijedünk meg. Feltétlenül tudnia kell, hogy mi elég puskaport szagoltunk már, hogy hiába fenyeget szakadással, azzal a magunkfajta emberi nem veszi le a lábáról. S ha a fenyegetésről tettekre akarna áttérni, merem állítani, hogy ennek csakis ő issza meg a levét és senki más.

Összefoglalom a mondottakat. A pártban van válság. A válság okait illetőleg nem lehetnek kétségek. A fő veszély a jobboldaliak részéről fenyeget. Erélyes és kérlelhetetlen harcot folytatni ez ellen a veszély ellen — ez a feladat. A párt forradalmi elemeinek egyesítése a jobboldaliak teljes felszámolására — ez vezet ki a válságból.

A szélcsend időszakát ki kell használni arra, hogy megerősítsék, bolsevizálják a pártot, hogy „készenlétben” legyen minden lehetséges „bonyodalom” esetére, mert „nem tudjuk sem a napot, sem az órát”, amikor „eljő a vőlegény” és megnyitja az utat az új forradalmi fellendülés előtt.

„Pravda” 72. sz.
1925. március 29.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Tisztelt Bal-Rad!

A nemzetközi helyzethez és a kommunista pártok feladataihoz

Azok közül a jelenségek közül, amelyeknek a nemzetközi helyzet terén döntő jelentőségük van, ki kell emelnünk a következő főbb tényeket:

1. Kétségtelen, hogy a tőkének sikerült kikászolódnia a háborúutáni válság ingoványából. A valutát számos kapitalista országban megszilárdították, a világkereskedelem fellendült és egyes országokban megnövekedett a termelés, tőkét, különösen angol-amerikai tőkét, visznek ki és fektetnek be Európa és Ázsia országaiba — mindez a tőke „építőmunkájának” sikereiről tanúskodik. Ez a „munka”, mint tudjuk, az angol-amerikai blokk vezetésével megy végbe. E „munka” egyik legfőbb eredményének Németország „dawesizálása”, vagyis a katonai intervenció módszeréről a pénzügyi intervenció módszerére, Németország pénzügyi leigázásának módszerére való áttérés tekintendő.

2. Kétségtelen az is, hogy Európa szívében, Németországban, már véget ért a forradalmi fellendülés időszaka. A forradalom fellendülésének időszaka, amikor a mozgalom tornyosul, forr és árad, a párt jelszavai pedig elmaradnak a mozgalomtól, amikor a tömegek lerombolják a törvényesség korlátait, megrohamozzák a régi rendszert és önhatalmúlag új jogot alkotnak — ez az időszak Németországban már a múlté. A németországi munkásmozgalom a roham időszakából az erőgyűjtés időszakába lépett, amikor a fő feladat a proletár hadsereg szervezése és kiképzése a kommunizmus lobogója alatt. Aligha szorul bizonyításra, hogy ez a körülmény igen nagyjelentőségű. Ezt tehát a leghatározottabban le kell szegeznünk, hogy gyorsan tájékozódhassunk az új helyzetben és hozzáfoghassunk a forradalomnak új módon való előkészítéséhez.

Ezek azok a tények, amelyeknek a burzsoázia szempontjából pozitív jelentőségük van, mert arról tanúskodnak, hogy a tőke ma erős és sikereket ér el.

De ezek mellett a tények mellett több olyan tényről is tudunk, amelyek a burzsoázia szempontjából negatív jelentőségűek.

1. Kétségtelen, hogy a kapitalizmus erősödésével párhuzamosan növekednek a kapitalista csoportok között fennálló ellentétek, növekednek a kapitalizmust gyengítő és bomlasztó erők. Anglia harca Amerikával az ásványolajért, Kanadáért, piacokért stb.; az angol-amerikai blokk harca Japánnal a keleti piacokért; Anglia harca Franciaországgal az európai befolyásért; s végül a leigázott Németország harca az uralkodó Antant ellen — mindezek közismert tények, s arról tanúskodnak, hogy a tőke sikerei nem tartósak, hogy a kapitalizmus „gyógyulási” folyamata magában rejti a kapitalizmus belső gyengeségének és bomlásának előfeltételeit.

2. Indiában, Kínában, Egyiptomban, Indonéziában, Észak-Afrikában stb. növekszik és erősödik a nemzeti szabadságmozgalom, s ezek a mozgalmak bizonytalanná teszik a kapitalizmus hátországát. Ha az imperializmusnak „gyógyulása” érdekében arra van szüksége, hogy befolyási övezeteit a gyarmatokon és a függő országokban kiszélesítse, ezek az országok ellenben kétségtelenül egyre erélyesebben harcolnak az imperializmus ellen, akkor világos, hogy az imperializmus sikerei ezen a téren nem lehetnek tartósak.

3. Az európai szakszervezeti mozgalom egységéért folyó harc és az Amszterdami Internacionále válsága. Az angol szakszervezetek a szakszervezeti mozgalom egységéért harcolnak, ezt a harcot a szovjet szakszervezetek támogatják, a szakszervezeti mozgalom egységéért folyó harc a szakszervezetek szakítására irányuló politikát folytató ellenforradalmi amszterdami vezetőréteg (Oudegeest, Sassenbach, Jouhaux stb.) elleni harccá lett — mindezek a tények arról tanúskodnak, hogy az Amszterdami Internacionále súlyos válsággal küzd. De mit jelent az amszterdami válság? A burzsoá hatalom ingatagságát, mert az amszterdami szakszervezeti bürokrácia ennek a hatalomnak része és támasza.

4. A Szovjetunió gazdasági fejlődése. Kétségtelen, hogy a burzsoá firkászok teljes kudarcot vallottak azzal a meséjükkel, hogy a Szovjetek nem képesek megszervezni az ipart. Kétségtelen, hogy a Szovjetunió ipara az intervenció és a blokád után az utóbbi két év alatt újjászületett és megerősödött. Kétségtelen, hogy a munkások anyagi és kulturális helyzete ez alatt a rövid idő alatt lényegesen javult. Kétségtelen, hogy ez a javulás a jövőben is folytatódik. Mindezeknek a körülményeknek most döntő jelentőségük van a kapitalista országok munkásainak forradalmasítása szempontjából. A Nyugat munkásai, nézetem szerint, még sohasem érdeklődtek annyira Oroszország iránt, mint most. Mi az oka ennek? Az, hogy hírek érkeznek hozzájuk a Szovjetuniónak nevezett munkásállam szovjet munkásainak új életéről és a Nyugat munkásai szeretnék ellenőrizni e hírek szavahihetőségét. Az a tény, hogy a munkások, függetlenül attól, hogy milyen áramlathoz tartoznak, tucatjával és százával érkeznek Európából Oroszországba és minden zugot kifürkésznek — ez a tény minden bizonnyal arról tanúskodik, hogy Nyugat munkásainak érdeklődése Oroszország iránt hónapról hónapra fokozódni fog. Kétségtelen, hogy egyre többen fognak Oroszországba zarándokolni. És amikor meggyőződnek arról, hogy az oroszországi ipar fejlődésének minden egyes lépése egy-egy lépés a munkások helyzetének javulása terén, nem pedig helyzetük romlása terén, mint ahogy ez a kapitalista országokban rendszerint történik — akkor megértik, hogy ideje már, hogy ők, a Nyugat munkásai is munkásállamot létesítsenek saját országukban. Ez az oka annak, hogy már a Szovjetállam puszta léte is, halálos veszéllyel fenyegeti az imperializmust. Ez az oka annak, hogy az imperializmus nem érhet el semmiféle tartós sikert mindaddig, amíg a Szovjetállam fennáll és fejlődik.

Ezek azok a tények, amelyeknek a burzsoázia szempontjából negatív jelentőségük van, mert a forradalmi mozgalom erejéről és a közeljövőben valószínűleg várható sikereiről tanúskodnak.

Ezeknek az ellentétes, negatív és pozitív tendenciáknak a harca a mai nemzetközi helyzet lényege és tartalma.

Az ellentéteknek ebben a harcában fejlődött ki és fonnyadt el az úgynevezett pacifizmus, még mielőtt kivirult volna, még mielőtt akár „kort”, akár „korszakot”, akár „időszakot” alkothatott volna. Nem váltotta be a megalkuvók reményeit és nem igazolta az ellenforradalmárok aggodalmait.

Ebben a harcban veszett oda Poincaré és Hughes, MacDonald és Herriot „hírneve”.

Melyek kerekednek felül e tendenciák közül — a pozitívak vagy a negatívak?

Nem férhet kétség ahhoz, hogy idővel a kapitalizmus szempontjából negatív és a forradalom szempontjából pozitív tendenciáknak kell győzniök, mert az imperializmus képtelen az őt marcangoló ellentétek megoldására, mert csak ideiglenesen tudja enyhíteni ezeket az ellentéteket, amelyek azután újabb annál elsöprőbb erővel tárulnak fel és bontakoznak ki. Kétségtelen azonban az is, hogy a jelen pillanatban a kapitalizmus szempontjából pozitív, kedvező tendenciák kerekednek felül.

Ez a mai nemzetközi helyzet sajátossága.

Mindent egybevetve: Európában és Amerikában bizonyos szélcsend állt be, de ezt a szélcsendet „zavarja” a gyarmatok nemzeti-forradalmi mozgalma és derűjét „befelhőzi” a Szovjetunió fennállása, fejlődése, erősödése.

A burzsoázia számára ez azt jelenti, hogy lélegzethez jutott, hogy fokozza a tőkekivitelt, hogy tovább gazdagodik, hogy a gyarmatokon fokozza az elnyomást és a kizsákmányolást, hogy fokozza nyomását a Szovjetunióra, hogy minden ellenforradalmi erőt az angol-amerikai tőke körül összpontosít.

A kapitalista országok proletariátusa számára ez azt jelenti, hogy az erőgyűjtés időszaka következett be, az az időszak, amelyben a proletár hadseregeket a kommunizmus lobogója alatt szervezik és kiképzik olyan viszonyok között, amikor a megtorlások rendszere a „szabadságjogok” rendszerével váltakozik.

A gyarmatok számára ez a nemzeti elnyomás és kizsákmányolás ellen folyó harc, az imperializmus igájának lerázásáért folyó harc fokozódását jelenti.

A Szovjetunió számára ez azt jelenti, hogy minden erejét meg kell feszítenie, hogy továbbfejlessze az ipart, hogy növelje az ország védelmi képességét, hogy tömörítse az egész világ forradalmi erőit az imperializmus ellen.

Ennélfogva a kommunista pártoknak az a feladata, hogy:

1. a végsőkig kihasználják a burzsoázia táborában mutatkozó különféle ellentéteket a burzsoázia erőinek megosztása és gyengítése, a proletariátus állásainak megerősítése céljából;

2. megjelöljék, milyen konkrét formákban és milyen konkrét módszerekkel közeledhet a fejlett országok munkásosztálya a gyarmatok és a függő országok nemzeti-forradalmi mozgalmához, azzal a céllal, hogy világszerte támogassa ezt a mozgalmat a közös ellenséggel, az imperializmussal szemben;

3. fokozzák és végigvigyék a szakszervezeti mozgalom egységéért folyó harcot, szem előtt tartva azt, hogy ez a legbiztosabb eszköz arra, hogy a munkásosztály milliós tömegeit megnyerjük. Mert nem nyerhetjük meg a proletariátus milliós tömegeit, ha nem hódítjuk meg a szakszervezeteket, a szakszervezeteket viszont csak úgy hódíthatjuk meg, ha dolgozunk bennük és hónapról hónapra, évről évre mindjobban megnyerjük ott a munkástömegek bizalmát. Enélkül teljesen elképzelhetetlen a proletárdiktatúra kivívása;

4. megjelöljék, hogy milyen formában és milyen módszerekkel közeledjen a munkásosztály a burzsoá állam bürokratikus gépezete és a mindenható trösztök rabló árai által fojtogatott parasztsághoz, szem előtt tartva azt, hogy a kisparasztságért vívott harc a proletárdiktatúra felé haladó pártnak napirenden levő feladata;

5. támogassák a Szovjethatalmat és meghiúsítsák az imperializmusnak a Szovjetunió ellen irányuló intervenciós mesterkedéseit, szem előtt tartva azt, hogy a Szovjetunió az egész világ forradalmi mozgalmának támasza, hogy a Szovjetunió fennállása és erősödése sietteti a munkásosztály győzelmét a világ burzsoáziáján.

„Pravda” 66. sz.
1925. március 22.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A nemzetközi nőnapra

Az emberiség történetében az elnyomottak egyetlen nagy mozgalma sem zajlott le a dolgozó nők részvétele nélkül. A dolgozó nők, az elnyomottak legelnyomottabbjai, sohasem maradtak és nem is maradhattak távol a felszabadító mozgalom nagy országújától. Mint tudjuk, a rabszolgák szabadságmozgalmában száz meg száz, ezer meg ezer hős nő harcolt és halt vértanúhalált. Azok soraiban, akik a jobbágyok felszabadításáért harcoltak, a dolgozó nők tízezrei küzdöttek. Nem meglepő, hogy a munkásosztály forradalmi mozgalma, ez a leghatalmasabb mozgalom az elnyomott tömegek valamennyi szabadságmozgalma közül, a dolgozó nők millióit egyesíti zászlaja alatt.

A nemzetközi nőnap a munkásosztály szabadságmozgalmának legyőzhetetlenségét és nagyszerű jövőjét hirdeti.

A dolgozó nő, a munkás- és parasztnő a munkásosztály óriási tartaléka. Ez a tartalék a lakosság nagyobbik fele. A proletariátus mozgalmának sorsa, a proletárforradalom győzelme vagy veresége, a proletárhatalom győzelme vagy veresége attól függ, hogy ez a női tartalék a munkásosztály oldalán, avagy ellene fog-e küzdeni. Ezért a proletariátusnak és élcsapatának, a kommunista pártnak, erélyes harcot kell folytatnia azért, hogy a nőket, a munkás- és parasztnőket, kiszabadítsa a burzsoázia befolyása alól, hogy a munkás- és parasztnőket politikailag felvilágosítsa és a proletariátus zászlaja alatt megszervezze. Ez az első feladat.

A nemzetközi nőnap eszköze annak, hogy a dolgozó nőket, ezt a nagy tartalékot, a proletariátus oldalára állítsuk.

A dolgozó nő azonban nemcsak tartalék. A dolgozó nők — ha a munkásosztály politikája helyes — a munkásosztálynak a burzsoázia ellen harcoló valóságos hadseregévé válhatnak és azzá is kell válniok. A dolgozó nőkből ki kell kovácsolni a munkás- és parasztnők hadseregét, amely vállvetve harcol a proletariátus hatalmas seregével. Ez a munkásosztály második és döntő feladata.

A nemzetközi nőnapnak olyan eszközzé kell lennie, amelynek segítségével a munkás- és parasztnőket a munkásosztály tartalékából a proletariátus szabadságmozgalmának harcoló hadseregévé változtatjuk.

Éljen a Nemzetközi Nőnap!

I. Sztálin

„Pravda” 56. sz.
1925. március 8.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik)
Párt Központi Bizottsága —
A Kuomintang Központi Végrehajtó
Bizottságának

Az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottsága önökkel együtt gyászolja a Kuomintang vezérét és a kínai munkások és parasztok nemzeti szabadságharcának, a kínai nép szabadságáért és függetlenségéért, a kínai állam egységéért és önállóságáért folyó harcának szervezőjét.

Az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottsága nem kételkedik abban, hogy az a nagy ügy, amelyért Szun Jat-szen élt, nem hal meg Szun Jat-szennel, hogy Szun Jat-szen ügye élni fog a kínai munkások és parasztok szívében a kínai nép ellenségeinek rettenetére.

Az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottsága bízik benne, hogy a Kuomintang az imperializmus alól való felszabadulásért folytatott nagy harcban magasan fogja hordozni Szun Jat-szen zászlaját, hogy a Kuomintangnak sikerül ezt a zászlót becsülettel győzelemre vinni — az imperializmusnak és kínai ügynökeinek teljes legyőzéséig.

Szun Jat-szen meghalt — éljen Szun Jat-szen ügye, éljenek és váljanak valóra Szun Jat-szen igéi!

I. Sztálin
az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottságának titkára

1925. március 13.

„Pravda” 60. sz.
1925. március 14.

(idézet: – Sztálin Művei 7. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A szovjet szocialista állam kialakulása.

bolsevik rendszer megszüntette a törvényes kizsákmányolás lehetőségét a termelőeszközök köztulajdonba vételével. Nem volt lehetőség így az élősködésre, a munka nélkül szerzett jövedelemre sem. Megszűnt a törvényes kizsákmányolás lehetősége és munka szerinti jövedelmezés lett az elosztás mércéje. Megszűnt a bolsevikokvezetésével a társadalom megosztottsága szegényekre és gazdagokra, a bérrabszolgaságnak és kizsákmányolásnak nem maradt tere. Nem volt lehetőség a törvényes kizsákmányolásra, mert az állam újra elosztotta bevételeit a dolgozó nép érdekében. A bolsevikok megszüntették a felsőbbrendűségre alapozott kizsákmányolást, élősködést, a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” elvének követésével.

A szovjetrendszer bukásának okaiA proletárdiktatúra felpuhulása! A szocializmus átmeneti társadalom, ahol a kapitalista kizsákmányoló tendencia még életképes. De a bolsevikok elvhű következetes vezetésével a népi ellenőrzés túlsúlya mellett ez talán kordában tartható lett volna. A szocializmusban is, a korrupció lehetősége az egyéni érdekeltség miatt nagyon hatalmas, ez nagy veszély és a kapitalizmus oldalára billentheti a mérleget, ami meg is történt. A legnagyobb oka a bukásnak, hogy az ellenséges kapitalista világrendszer a rothadása, parazita élősködése és világméretű diktatúrája mellett még a központokban nagyon erős és fejlődik, ki tudja meddig. Ezt a bolsevikokés Sztálin jól tudta, de Sztálin után elkezdődött a proletárdiktatúra felpuhulása. A szovjetrendszer kialakulása mindenütt a szegény országokban kezdődött el és óriási ellenséges túlerővel ált szemben. Ezért tudott győzni a proletárdiktatúra felpuhulásával a reakció, akik a dolgozókból ismét proletárokat, bérrabszolgákat teremtettek. A proletár és a kapitalista közötti kibékíthetetlen ellentmondás oka a kizsákmányolás és élősködés manapság a világ végletekig történő megosztottságához vezetett, ami az emberiség erkölcsének rothadását, a totális diktatúrát, az emberiség nyomorát, pusztulását okozhatja. A jobboldali felsőbbrendű élősködés lett az emberiség erkölcse, ami bűn az emberiség ellen, ez megnehezíti vagy lehetetlenné teszi az emberré válást. A jobboldali nézeteket az emberiség érdekében fel kell váltani az emberséges baloldalival, a felsőbbrendűség és élősködés nélkülivel. Valószínűleg a robotizáció elterjedése lesz a végállomása, a törési pontja a kapitalizmusnak, ami a fasizmust vagy a kommunizmust, az embertelen vagy emberséges világot hozhatja el. Ha jobboldali erkölcs győz, akkor az a fasizmust a pusztulást az embertelenséget, ha a baloldali győz, az a kommunizmust az emberré válás következő lépcsőfokát az emberséges világot hozza el az emberiségnek.

Szovjet-Oroszország kilépése az imperialista háborúból
A Nagy Októberi Szocialista Forradalom döntő tette az volt, hogy a bolsevik párt vezette orosz proletariátus megragadta a politikai hatalmat. A proletariátus uralkodó osztállyá vált, maga mellé állította a város és a falu dolgozóit, a bolsevik párt pedig a világ első szocialista államának kormányzó pártjává lett.

A szovjet államnak meg kellett oldania a proletárdiktatúra történelmi feladatait: meg kellett törnie az osztályellenség ellenállását, meg kellett szerveznie a szocialista ország védelmét az ellenséges kapitalista környezetben, fel kellett építenie a szocializmust és erősíteni nemzetközi kapcsolatait valamennyi ország proletariátusával. Ezen az úton a szovjet állam kezdettől fogva a megdöntött kizsákmányoló osztályok dühödt ellenállásába ütközött. Ezen osztályok érdekeinek képviselői — a monarchisták, a kadetok, az eszerek, a mensevikek, a burzsoá nacionalisták — kétségbeesett kísérleteket tettek a régi, burzsoá-földesúri rendszer visszaállítására. Igen nagy veszélyt jelentett a szovjethatalom számára a nemzetközi imperializmus is. De a szovjet nép, lenini pártjának irányításával, leküzdötte az előtte álló nehézségeket.

Az első szocialista átalakulások a társadalmi rendszerben
Az új államgépezet megteremtése
A győztes forradalom elsőrendű és központi feladata a proletár államhatalom kiépítése volt. Az új állam gyökeresen különbözött minden korábbi államtípustól, amelyek a kisebbség erőszakszervei voltak a nép többségével szemben, s az elnyomás és kizsákmányolás eszközéül szolgáltak. A szocialista állam hivatása az volt, hogy a nép óriási többségének érdekeit kifejezze és védelmezze, s a dolgozó tömegekre támaszkodó valódi demokrácia állama legyen. A megdöntött kizsákmányoló osztályok elnyomásának funkciója mellett igen fontos gazdasági-szervező és kulturális-nevelő funkciókat is be kellett töltenie, s a munkásosztály legfőbb eszközévé kellett válnia a kommunizmus felépítéséért folyó harcban. Ilyen államot nem lehetett felépíteni a régi, burzsoá-földesúri államgépezet alapjain.

A szovjethatalom már fennállásának első napjaiban hozzálátott a régi államgépezet lebontásához és a proletárdiktatúra állami szerveinek kiépítéséhez. A szovjethatalom ellenségei abban reménykedtek, hogy a bolsevik párt nem lesz képes az állam kormányzására, és néhány nap vagy néhány hét alatt csődbe kerül. A francia nagykövetségen — a párizsi sajtó közlése szerint — az a meggyőződés uralkodott, hogy a „bolsevikok 8—10 napnál tovább nem tudják tartani magukat”. Az ideiglenes kormány volt miniszterei, az eszerek és mensevikek vezetői ezekben a napokban azt mondogatták, hogy ha ők mindössze hat hónapig tarthatták magukat, akkor a bolsevikok hat hétig sem lesznek hatalmon.

A történelem megcáfolta a szocialista forradalom ellenségeinek jóslatait. A szovjethatalom széttörte a burzsoá-földesúri államgépezet minden alapvető szervét — a hadsereget, rendőrséget, bíróságot és más egyéb erőszakszervet —, s új, szocialista államszervezetet hozott létre.

A szovjet állam központi apparátusának megteremtését és a szovjetek országos méretekben történő kiépítését a bolsevik párt irányította. Akárcsak az októberi forradalomban, itt is rendkívüli erővel nyilvánult meg Leninnek, az új típusú államférfinak szervező géniusza.

Lenin mélységesen hitt abban, hogy a nép forradalmi alkotóereje kimeríthetetlen forrása lesz az új élet építésének, és megállapította, hogy a szovjethatalom a világ legcsodálatosabb erejére támaszkodik: a munkások és parasztok öntudatára és alkotó energiájára. A nép ezrei kezdtek dolgozni az államgépezetben, ennek vezető posztjain is. Ugyanakkor a bolsevik párt arra törekedett, hogy a régi szakembereket is a szovjethatalom szolgálatába állítsa. A régi államgépezet nem minden elemét számolták fel. A burzsoá államban, Lenin meghatározása szerint, az erőszakszerveken kívül egy olyan apparátus is létezik, amely „nem teljesen állami”: a bankok, a posta, a fogyasztási társulatok stb. „Ezt az apparátust — írta Lenin — nem szabad és nem is kell összetörnünk. Ezt az apparátust ki kell ragadni a tőkés alárendeltségből, le kell hasítani, le kell nyesni, le kell vágni róla a tőkéseket minden befolyásukkal együtt, és a proletár szovjeteknek kell alárendelni, szélesebb körűvé, átfogóbbá, általánosabbá kell tenni.”

A régi államgépezet lerombolásának és az új apparátus létrehozásának egész bonyolult folyamata lényegében néhány hónap alatt, a szovjethatalom diadalmenetének időszakában valósult meg. A szovjet hatalmi szervek kiépítésében nagy szerepe volt a Pétervári Forradalmi Katonai Bizottságnak. A bizottság rendet teremtett Pétervárott, és igen nagy segítséget nyújtott a helyi szovjeteknek; funkcióit fokozatosan átvették a szovjet államgépezet kialakuló szervei, majd 1917 decemberében megszűnt a Forradalmi Katonai Bizottság.

Az ellenforradalmárok minden eszközzel arra törekedtek, hogy meghiúsítsák a szovjethatalom állami tevékenységét. Az első időben egyik legfőbb eszközük az volt, hogy kihasználták a felsőbb hivatalnokréteg szabotázsát, amelyet az imperialista államok diplomáciai misszióinak nyílt támogatásával a kadetok, a mensevikek és az eszerek szerveztek. Így például, amikor a belügyi népbiztos munkához látott, a volt minisztériumban csupán szétszórt papírhalmazokat, lezárt íróasztalokat és kulcs nélküli szekrényeket talált.

A Forradalmi Katonai Bizottság felszólította a munkásszervezeteket, hogy vegyenek részt az államgépezet megteremtésében. A pártsejtek legjobb tagjaikat jelölték vezető állami munkára. A szakszervezetek felkutatták mindazokat, akik a szovjetapparátusban kívántak dolgozni.

bolsevik párt, a szovjet kormány és a szakszervezetek felhívásainak ezrével tettek eleget a forradalmi munkások, katonák és matrózok. A Putyilov-gyár és a Viborgi városrész munkásainak segítségével a Belügyi Népbiztosság munkája csakhamar rendes kerékvágásba zökkent. A Kereskedelmi és Ipari Népbiztosság apparátusának megszervezését a Bányászati Intézet bolsevik diákjai és a folyami közlekedés munkásai vállalták magukra. A Külügyi Népbiztosságra a Siemens és Schuckert-gyár élenjáró munkásai és a Balti Flotta forradalmár matrózai kerültek. Ennek a népbiztosságnak ők voltak az első munkatársai. A külügyminisztérium régi alkalmazottai, miután meggyőződtek arról, hogy a szabotázs szervezőinek tervei kilátástalanok, sietve jelentkeztek szolgálatra. 1918 januárjában a Külügyi Népbiztosság apparátusában mintegy kétszáz munkatárs dolgozott. A napi munka elvégzése mellett rövid időn belül kiadták két kötetben a titkos okmányok gyűjteményét — száznál több egyezményt és sok más diplomáciai anyagot —, amelyben lelepleződött az imperialista kormányok hódító politikája.

Az államigazgatás első szervei között alakult meg a Nemzetiségi Ügyek Népbiztossága is. Feladata az volt, hogy valóra váltsa a lenini nemzetiségi politikát. Ez a népbiztosság, amelynek élén I. V. Sztálin állott, nagy munkát végzett a népek önkéntes, testvéri közösségén alapuló szovjet szocialista állam nemzeti-állami építésében.

1917. október 28-án (november 10-én) a szovjet kormány dekrétumot adott ki a munkásmilícia megalakításáról. A milíciát a munkás- és katonaküldöttek szovjetjei hozták létre, és kizárólag az ő vezetésük alatt állt.

Igen nagy jelentőségű volt a Népbiztosok Tanácsának 1917. december 7-i (20-i) határozata, amely kimondta, hogy meg kell teremteni az állambiztonság külön szervét, az Összoroszországi Rendkívüli Bizottságot az ellenforradalom és a szabotázs elleni harcra (VCSK— Cseka). Vezetője F. E. Dzerzsinszkij lett. A Rendkívüli Bizottság leleplezte és meghiúsította a belső és külső ellenforradalom szovjetellenes összeesküvéseit, megbüntette a szabotőröket, a spekulánsokat és a szovjethatalom más ellenségeit.

Az igazságszolgáltatásról szóló 1917. november 22-i (december 5-i) dekrétum megszüntette a régi bírói szerveket, és hatályon kívül helyezte mindazokat a törvényeket, amelyek ellentmondásban voltak a szovjethatalom céljaival és feladataival. A régi bírósági rendszer helyén létrejöttek a munkás-paraszt törvényszékek és a helyi népbíróságok, amelyeket a szovjetek választottak meg.

Hivatásuk az volt, hogy elnyomják a megdöntött kizsákmányoló osztályok ellenállását, védelmezzék a dolgozók érdekeit és a szocializmus szellemében neveljék a néptömegeket.

Az 1917. november 10-én (23-án) kiadott dekrétum megszüntette a rendeket, a rendi kiváltságokat és korlátozásokat, a polgári méltóságokat, címeket és rangfokozatokat. Minden állampolgárt — vagyoni helyzetre, származásra, nemre és nemzetiségre való tekintet nélkül — a szovjetköztársaság egyenjogú polgárának nyilvánított. Kimondta a nők egyenjogúságát.

Az 1918. január 20-i (február 2-i) dekrétum törvénybe iktatta az egyház elválasztását az államtól és az iskola elválasztását az egyháztól; kimondta a teljes lelkiismereti szabadságot, eltörölte az egyház kiváltságait és megszüntette az egyháznak nyújtott állami támogatást. E dekrétumnak és végrehajtásának óriási jelentősége volt a közoktatás fejlesztése, a felnövekvő nemzedéknek az ateizmus és a tudományos szocializmus szellemében való oktatása és nevelése szempontjából.

A szocialista forradalom sorsa nagymértékben függött attól, hogy sikeresen meg tudják-e oldani a régi hadsereg felszámolásának és az Október vívmányait fegyveresen megvédeni képes új hadsereg kialakításának feladatait. A Németországgal és szövetségeseivel folytatott háború miatt nem lehetett nyomban feloszlatni a régi hadsereget. A szovjet kormány ezért eleinte arra szorítkozott, hogy erélyes lépéseket tegyen a régi hadsereg demokratizálására: a hadsereget és a flottát a Népbiztosok Tanácsának rendelték alá; megalakították a Hadügyi és Haditengerészeti Népbiztosságot; rendeletileg szabályozták a hadseregben szolgálatot teljesítő összes személy egyenjogúságát, a parancsnokok választását; a katonai egységeknél a teljes hatalmat a katonabizottságoknak és a szovjeteknek adták át.

A régi hadsereg gyakorlatilag széthullt. Az imperialista háborútól meggyötört katonák otthagyták a frontot, és hazamentek. 1917. november 10-én (23-án) a Népbiztosok Tanácsa dekrétumot adott ki a hadsereg létszámának csökkentéséről. A fő feladat az új, munkás-paraszt reguláris hadsereg megteremtése lett. A Vörös Gárda osztagai és a régi hadseregnek azok az egységei, amelyek a forradalom mellé álltak, nem biztosíthatták teljes egészében a szovjet állam védelmét a külső ellenséggel és a belső ellenforradalommal szemben. Elengedhetetlen volt, hogy megteremtsék a munkások és parasztok érdekein őrködő hatalmas munkás-paraszt hadsereget, a proletárdiktatúra hadseregét. 1918. január 15-én (28-án) a szovjet kormány dekrétumban rendelte el a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg felállítását. A Vörös Hadsereg megalakulása önkéntes alapokon történt. „A Vörös Hadseregbe beléphet mindenki, aki kész arra, hogy erejét, életét feláldozza az októberi forradalom vívmányainak, a szovjethatalomnak és a szocializmusnak a védelméért” — mondta ki a dekrétum. A Vörös Hadseregbe belépni kívánóknak ajánlást kellett hozniuk a pártszervezetektől, szovjetektől vagy más olyan szervezetektől, amelyek a szovjethatalom hívei voltak. A régi hadsereg és flotta egységeinek kollektív belépése a Vörös Hadsereg soraiba csak kölcsönös kezességvállalással és névszerinti szavazással történhetett. A Vörös Hadseregbe a dolgozó osztályok legöntudatosabb, a forradalom ügyéhez leghívebb tagjait vették fel. 1918. január 29-én (február11-én) dekrétumot adtak ki a Munkás-Paraszt Vörös Flotta megszervezéséről, amely ugyanazon elvek szerint történt, mint a Vörös Hadsereg szervezése.

A szovjet állam kialakulásának időszakában az egyik legfontosabb alkotmányos aktus „A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatása” volt, amelyet Lenin dolgozott ki és az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság fogadott el 1918. január 3-án (16-án). Ez a deklaráció Oroszországot a munkás-, katona- és parasztküldöttek szovjetjeinek Köztársaságává nyilvánította, és a következőkben határozta meg a szovjethatalom legfőbb feladatait: mindenfajta kizsákmányolás megszüntetése, a társadalom osztályokra tagolódásának teljes kiküszöbölése, a kizsákmányolok könyörtelen elnyomása, a szocializmus felépítése. Az Oroszországi Köztársaságot szovjet szocialista szövetségnek nyilvánították, amely a népek egyenjogúságának és barátságának elvein épül fel.

A szovjethatalom helyi szerveinek kiépítése a vidéken is — éppúgy, mint a központban — a munkások és a dolgozók tömegeinek legaktívabb részvételével történt.

1917. november 5-én (18-án) Lenin felhívást intézett az ország lakosságához. „Elvtársak! Dolgozók! Ne feledjétek, hogy most ti magatok kormányozzátok az államot. Senki sem segít nektek, ha ti magatok nem egyesültök, és nem veszitek az állam minden ügyét saját kezetekbe. A ti szovjetjeitek mostantól fogva az államhatalom szervei, teljhatalmú, döntő szervek.

Tömörüljetek szovjetjeitek köré! Erősítsétek azokat! Fogjatok hozzá ti magatok az ügyek intézéséhez, alulról, senkire sem várva!”

A helyi szovjetek megerősödését nagymértékben előmozdította az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság 1917. november 21-i (december 4-i) dekrétuma a küldöttek visszahívásának jogáról. Ez a dekrétum lehetővé tette, hogy megtisztítsák a szovjeteket az oda befurakodott ellenséges elemektől.

Nagy jelentősége volt annak a ténynek, hogy a munkás- és katonaküldöttek szovjetjei egyesültek a parasztküldöttek szovjetjeivel. A II. szovjetkongresszuson megválasztott Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság a munkás- és katonaküldöttek szovjetjeinek képviselőit foglalta magában, a parasztküldöttek szovjetjeinek viszont csak egy része képviseltette magát benne. A parasztküldöttek szovjetjei képviselőinek többsége a parasztküldöttek szovjetjeinek 1917 májusában megalakult Összoroszországi Végrehajtó Bizottságához tartozott. Ezt a szervet a jobboldali eszerek vezették, akik azonban ekkorra már teljesen elveszítették a dolgozó parasztság bizalmát. 1917 novemberében Pétervárott összeült a parasztküldöttek szovjetjeinek rendkívüli összoroszországi kongresszusa, amelyen a baloldali eszerek voltak többségben. Ez a kongresszus, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsággal közösen tartott ülésén, 1917. november 15-én (28-án) jóváhagyta a békéről és a földről szóló dekrétumokat, majd megválasztotta a parasztküldöttek szovjetjeinek ideiglenes végrehajtó bizottságát, amely a Központi Végrehajtó Bizottság része lett. Ezzel gyakorlatilag országos méretekben megtörtént a munkás-, katona- és parasztszovjetek egyesülése.

Ebben az időben ismét felmerült a bolsevikok és a baloldali eszerek kormányblokkjának kérdése. A parasztság forradalmi hangulatának hatására a baloldali eszerek nyilatkozatot tettek közzé arról, hogy elismerik az októberi forradalom vívmányait. Ezt követően a baloldali eszerek képviselői beléptek a szovjet kormányba. Ismét bebizonyosodott, hogy a bolsevik párt minden olyan párttal kész együttműködni, amely elfogadja a szovjethatalmat és elismeri a II. szovjetkongresszus dekrétumait.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!