Írta: J. V. Sztálin

A begyűjtési kampány első eredményei és a párt további feladatai

A SzK(b)P valamennyi szervezetének

Másfél hónappal ezelőtt, 1928 január elején, gabonabegyűjtésünkben igen komoly válság mutatkozott. Míg 1927 januárjára 428 millió púd gabonát sikerült begyűjtenünk, addig 1928 januárjára a begyűjtött gabona mennyisége alig érte el a 300 millió pudot. Tehát 1928 januárjában 1927 januárjához képest 128 millió púd a deficit, a hiány. Ez a hiány a gabonabegyűjtési válságnak hozzávetőleges számszerű kifejezése.

Mit jelent a gabonabegyűjtési válság, mi ennek a válságnak az értelme és milyenek a várható következményei?

Ez, először is, a munkáslakta vidékek ellátásának válságát jelenti, azt, hogy ezeken a vidékeken emelkednek a gabonaárak és süllyed a munkások reálbére.

Ez, másodszor, a Vörös Hadsereg ellátásának válságát jelenti, azt, hogy a vöröskatonák között elégedetlenség támad.

Ez, harmadszor, a len- és gyapottermelő vidékek ellátásának válságát jelenti, azt, hogy ezeken a vidékeken spekulációs gabonaárak lesznek, hogy a len- és gyapottermelők gabonatermelésre térnek át, ennélfogva csökken a len- és gyapottermelés, ami a megfelelő textilipari ágak csökkenésére vezet.

Ez, negyedszer, azt jelenti, hogy az államnak nincsenek gabonatartalékai sem az ország belső szükségleteinek fedezésére (rossz termés esetén), sem a kivitelre, amire felszerelések és mezőgazdasági gépek behozatala végett van szükség.

Ez, végül, azt jelenti, hogy meghiúsul egész árpolitikánk, meghiúsul a gabonatermékek árának stabilizálására irányuló politikánk, meghiúsul az iparcikkek árának rendszeres csökkentésére irányuló politikánk.

Hogy kijussunk ezekből a nehézségekből, pótolnunk kellett az elmulasztottakat és meg kellett szüntetnünk a 128 millió pudos gabonabegyűjtési hiányt. De ahhoz, hogy megszüntessük ezt a hiányt, mozgásba kellett hozni a párt és a kormány minden emelőjét, a szervezeteket fel kellett rázni szunyókálásukból, a párt legjobb erőit — a legfelsőbbektől a legalsóbbakig — a begyűjtési frontra kellett vetni, minden áron fokozni kellett a begyűjtést, kihasználva annak a rövid időnek minden egyes percét, amíg az utak járhatók.

Ebből a célból adta ki a SzK(b)P Központi Bizottsága a gabonabegyűjtésről szóló első két utasítását (az elsőt 1927 XII. 14-én, a másodikat 1927 XII. 24-én). Mivel azonban ezeknek az utasításoknak nem volt meg a kellő hatásuk, a SzK(b)P Központi Bizottsága 1928 január 6-án kénytelen volt egy harmadik, hangját és követelményeit tekintve egészen kivételes utasítást adni. Ez a rendelet befejezésül megfenyegeti a pártszervezeteknek azokat a vezetőit, akik a legrövidebb időn belül nem érnek el döntő fordulatot a gabonabegyűjtés terén. Érthető, hogy ilyen fenyegetéssel csak rendkívüli esetekben élhetünk, annál is inkább, mert a pártszervezetek titkárai nem hivatalból, hanem a forradalom érdekében végzik munkájukat. A Központi Bizottság a fentemlített rendkívüli körülményekre való tekintettel mégis helyénvalónak találta ezt a lépést.

A gabonabegyűjtési válság okai közül a következőket kell megemlítenünk.

Először. A falu növekszik és gazdagodik. Elsősorban megnőtt és meggazdagodott a kulák. Nem hiába volt jó termés három évig. A gabonafelesleg ebben az évben sem kevesebb, mint a múlt évben, mint ahogy az ipari cikk sem kevesebb az országban, hanem több, mint a múlt évben. A falu jómódú rétegeinek azonban ebben az évben lehetőségük nyílt arra, hogy megéljenek a nyersanyagul szolgáló termékekből, hústermékekből stb. és visszatartsák a gabonaféléket, hogy felhajtsák a gabonaárakat. Igaz, hogy nem a kulák kezében van a legtöbb gabona, de a kulák gazdasági tekintély a faluban, kapcsolatban van a gabonáért drágább árat megfizető városi spekulánssal és megvan a lehetősége arra, hogy a gabonaárak emelése kérdésében, a szovjet árpolitika meghiúsításának kérdésében magával vonja a középparasztot, ha nem talál ellenállásra begyűjtő szervezeteink részéről.

Másodszor. Begyűjtő szervezeteink nem álltak hivatásuk magaslatán. Visszaéltek a jóváírással és mindenféle „törvényes” felárakkal s ahelyett, hogy megfékezték volna a spekulációt, eszeveszett versenyt folytattak egymással, megbontották a begyűjtők egységfrontját, felhajtották a gabonaárakat s ezzel akaratlanul is segítségükre voltak a spekulánsoknak és kulákoknak abban, hogy elgáncsolják a szovjet árpolitikát, rontsák a piacot és csökkentsék a begyűjtést. Igaz, hogy a párt kiküszöbölhette volna ezeket a hibákat, ha beavatkozott volna a dologba. De a párt, megmámorosodva a múltévi begyűjtés sikereitől és mivel lefoglalta a vita, nem fordított figyelmet ezekre a bajokra, arra számított, hogy a bajok majd önmaguktól megszűnnek. Sőt, számos pártszervezet csak formálisan foglalkozott a begyűjtéssel, mint ami nem rá tartozik, elfelejtvén, hogy a begyűjtés terén mutatkozó hiányosságokért és mindennemű gazdasági és szövetkezeti szervezet munkájának hiányosságaiért elsősorban a pártra hárul a felelősség a munkásosztály előtt.

Harmadszor. Sok vidéken elferdítették falusi munkánk vonalát. A pártnak ezt a fő jelszavát: „Támaszkodj a szegényparasztságra, teremts szilárd szövetséget a középparaszttal s egy percre se szüntesd be a harcot a kulákság ellen” — sok esetben helytelenül alkalmazták. A pártszervezetek már megtanulták, hogyan kell létrehozni a középparasztsággal való szövetséget, és ez óriási vívmány a párt szempontjából, de a szegényparasztsággal való munkát korántsem tudták még mindenütt megszervezni. Ami pedig a kulákság és a kulák veszély elleni harcot illeti, ezen a téren pártszervezeteink még korántsem tettek meg mindent, amit meg kellett volna tenniök. Többek között ezzel magyarázható az a tény, hogy az utóbbi időben szervezeteinkben, a pártszervezetekben és egyéb szervezetekben, bizonyos, a párt szellemétől teljesen távol álló elemek bukkantak fel, akik a falun nem látnak osztályokat, akik nem értik osztálypolitikánk alapjait és olymódon próbálnak dolgozni, hogy senkit se sértsenek meg a faluban, hogy békességben éljenek a kulákkal és hogy általában megóvják népszerűségüket a falu „minden rétegében”. Érthető, hogy ha ilyen „kommunisták” vannak a falvakban, ez nem vezethetett falusi munkánk javulására, a kulákság kizsákmányoló hajlamainak korlátozására, ez nem segíthette elő, hogy a szegényparasztságot a párt köré tömörítsük.

Továbbá. Januárig a múlt évhez viszonyítva jelentősen megnőtt a parasztság vásárlóképes kereslete, mivel a parasztságnak a nem gabonaféle mezőgazdasági termékekből, az állattenyésztésből és vándoriparból eredő jövedelme emelkedett, ugyanakkor azonban, noha a faluba irányított iparcikkek tömege növekedett, árban kifejezve az árukínálat bizonyos csökkenése volt tapasztalható, vagyis az árukínálat elmaradt a vásárlóképes kereslet növekedése mögött.

Mindez, továbbá munkánk olyan hibái, hogy az iparcikkeket késedelemmel küldjük a faluba, hogy csekély a mezőgazdasági adó, hogy a faluból nem tudjuk kivonni a pénzfeleslegeket stb., mindez együttvéve megteremtette azokat a feltételeket, amelyek a gabonabegyűjtési válságra vezettek.

Magától értetődik, hogy ezekért a hibákért a felelősség elsősorban a Központi Bizottságra és nemcsak a helyi pártszervezetekre hárul.

Hogy megszüntessük a válságot, elsősorban talpra kellett állítani a pártszervezeteket, meg kellett velük értetni, hogy a begyűjtés az egész párt ügye.

Másodszor, meg kellett fékezni a spekulációt és egészségessé kellett tenni a piacot, s ezért nyakon kellett ragadni a spekulánst és a kulákság spekuláló elemeit, felhasználva a közszükségleti cikkekkel való üzérkedés ellen hozott szovjet törvényeket.

Harmadszor, a faluból ki kellett vonni a pénzfelesleget, felhasználva a községi adózásra, a paraszti kölcsönre és az otthoni pálinkafőzés elleni harcra vonatkozó törvényeket.

Negyedszer, pártszervezeteink ellenőrzése alá kellett helyezni a gabonabegyűjtő szervezeteket, kényszerítve őket, hogy szüntessék be az egymásközti konkurenciát, és kötelezve őket arra, hogy szerezzenek érvényt a szovjet árpolitikának.

Végül, véget kellett vetni a pártvonal elferdítésének a gyakorlati falusi munkában, különösen hangsúlyozva a kulák veszély elleni harc feladatát és kötelezve pártszervezeteinket arra, hogy „fejlesszék ki a kulákság elleni támadást” (lásd a XV. párt- kongresszus határozatát „A falusi munkáról”).

A Központi Bizottság utasításaiból tudják, hogy a párt a begyűjtés fokozásáért folytatott harcában ezekhez a rendszabályokhoz folyamodott, amikor megfelelő kampányt indított az egész országban.

Más körülmények között és más helyzetben a párt más harci formákhoz is folyamodhatott volna, például, több tízmillió púd gabonát dobott volna a piacra és így törte volna le a falu jómódú rétegeit, amelyek visszatartották a gabonát. De ezt csak akkor teheti az állam, ha vagy elegendő gabonatartalékkal, vagy pedig komoly valutatartalékkal rendelkezik, hogy több tízmillió púd gabonát hozhasson be külföldről. De, mint ismeretes, az államnak nem voltak ilyen tartalékai. S éppen azért, mert nem voltak ilyen tartalékok, a pártnak kivételes rendszabályokhoz kellett nyúlnia, amelyek a Központi Bizottság utasításaiban tükröződtek, amelyek a széles fronton kibontakozó begyűjtési kampányban jutottak kifejezésre és amelyeknek nagyrésze csak a folyó begyűjtési évben maradhat érvényben.

Az a szóbeszéd, hogy mi állítólag megszüntetjük az új gazdasági politikát, a „nep”-et, hogy bevezetjük minden terményfelesleg kötelező beszolgáltatását, a kulákok kisajátítását stb., nem más mint ellenforradalmi fecsegés, amely ellen erélyes harcot kell folytatni. Az új gazdasági politika, a „nep”— gazdasági politikánk alapja, s az is marad hosszú történelmi időszakon át. A „nep” az áruforgalmat és a kapitalizmus megengedését jelenti, azzal a feltétellel, hogy az állam fenntartja magának a jogot és lehetőséget, hogy a kereskedelmet a proletárdiktatúra szempontjából szabályozza. E nélkül a feltétel nélkül a „nep” egyszerűen a kapitalizmus visszaállítása volna, amit nem akarnak megérteni az ellenforradalmi fecsegők, akik a „nep” megszüntetéséről elmélkednek.

Most teljes joggal megállapíthatjuk, hogy a foganatosított intézkedéseket és a széles fronton megindult gabonabegyűjtési kampányt máris a párt első döntő győzelme koronázta. Mindenütt határozottan növekedett a begyűjtés üteme. A januári begyűjtés a decemberit kétszeresen meghaladta. A begyűjtés üteme februárban tovább fokozódik. A begyűjtési kampány próbatétele volt valamennyi szervezetünknek, a párt-, a szovjet- és a szövetkezeti szervezeteknek egyaránt, megkönnyítette az elfajzott elemektől való megtisztításukat és új, forradalmi funkcionáriusokat hozott felszínre. Kiderülnek a begyűjtő szervezetek munkájában mutatkozó fogyatékosságok és a begyűjtési kampány folyamán megtalálják ezek kiküszöbölésének útjait és módjait. Megjavul és felfrissül a falusi pártmunka, megszüntetik a pártvonal elferdítését. Gyengül a kulák befolyása a faluban, megélénkül a szegényparasztság körében végzett munka, megszilárdul a szovjet közvélemény a falun, a Szovjethatalom tekintélye egyre nagyobb lesz a parasztság zöme előtt, beleértve a középparasztságot is.

Nyilvánvalóan kijutunk a gabonabegyűjtési válságból.

De a pártutasítások gyakorlati megvalósítása terén elért fentemlített sikerek mellett számos elferdítés és túlkapás fordult elő, amelyek, ha nem szüntetjük meg azokat, újabb nehézségeket okozhatnak. Ezek közé az elferdítések és túlkapások közé tartoznak a közvetlen árucserére, a mezőgazdasági kölcsön kényszerjegyzésére, a batyuzás elleni zárlati osztagok utánzatainak megszervezésére irányuló kísérletek, amelyek egyes kerületekben tapasztalhatók, s végül, a letartóztatásokkal, a gabonafeleslegek törvényes alap nélküli elkobzásával való visszaélések stb.

Ezeket a jelenségeket erélyesen fel kell számolni.

A Központi Bizottság a begyűjtési terv maradéktalan teljesítése érdekében tovább erősíti valamennyi szerv munkáját s emellett arra kötelezi a helyi párt- és szovjet szervezeteket, hogy azonnal fogjanak hozzá a tavaszi vetési kampány olyan előkészítéséhez, hogy az biztosítsa a tavaszi vetésterület kibővítését.

Egyes üzérkedő és kulák elemeknek a vetésterület csökkentésére irányuló agitációjával szembe kell állítani a falusi szegénység és a középparasztság vetésterületének kibővítéséért folytatott egységes, összetartó, szervezett kampányt, s a vetésterület kibővítésében a kollektív gazdaságokat hatványozottan kell támogatni.

A mondottakból kiindulva, a SzK(b)P Központi Bizottsága javasolja:

1. Folytatni kell változatlan eréllyel a gabonabegyűjtés fokozására irányuló kampányt és mindenáron el kell érni az évi gabonabegyűjtési terv teljesítését.

2. Fokozottan harcolni kell a szerződéses árak emelésének mindenféle közvetlen és közvetett módja ellen.

3. Erélyesen véget kell vetni az állami és a szövetkezeti begyűjtők versengésének, s a gyakorlatban biztosítani kell egységfrontjukat az áremelésre spekuláló felvásárlók és kulákok ellen folytatott harcban.

4. Továbbra is nyomást kell gyakorolni a kulákokra, akik valóban nagy árugabona-feleslegeket tartanak kezükben. Ezt a nyomást kizárólag a szovjet törvényesség alapján kell gyakorolni (nevezetesen, a kétezer vagy ennél több púd árugabona-felesleggel rendelkező rosszindulatú elemekkel szemben alkalmazni kell az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság Büntetőtörvénykönyvének 107. szakaszát és az ukrajnai törvénykönyv megfelelő szakaszát), úgy azonban, hogy ezeknek és az ezekhez hasonló intézkedéseknek éle semmiesetre se forduljon a középparasztság ellen.

5. Az üzérkedőktől és üzérkedő kulák elemektől törvényesen elkobzott gabonafelesleg 25 százalékát át kell adni a szegényparasztságnak hosszúlejáratú hitelre, vetőmagszükségletének és — indokolt esetekben — fogyasztási szükségleteinek kielégítése céljából.

6. Erélyesen ki kell küszöbölni a gabonabegyűjtés fokozása érdekében folytatott kampányban mutatkozó túlkapásokat és ferdítéseket, amelyek egyes esetekben az egész terményfelesleg kötelező beszolgáltatásával kapcsolatos módszerekbe csaptak át, mint például a beszolgáltatandó gabonamennyiség kirovása egyes gazdaságok szerint, egyes kerületek egymástól való elzárása zárlati osztagokkal stb.

7. A parasztság állami tartozásainak (mezőgazdasági adóhátralékok, biztosítási, kölcsöntörlesztési stb. hátralékok) behajtásánál továbbra is nyomást kell gyakorolni a falu jómódú, különösen kulák rétegére, s ugyanakkor kedvezményeket és könnyítéseket kell adni a szegényparasztságnak, s szükség esetén a szegényebb középparasztoknak is.

8. A községi adó kivetésénél a kulákokkal és a falu jómódú rétegeivel szemben progresszívabb adókulcsot kell alkalmazni, mint a mezőgazdasági adó kivetésénél. Biztosítani kell, hogy a falu legszegényebb rétegei mentesüljenek a községi adó alól, a szegényebb középparasztok és a vöröskatonák hozzátartozói kedvezményekben részesítendők. A községi adóval kapcsolatos kampány során ösztönözni kell a társadalmi kezdeményezést, széles körben vonva be ebbe az ügybe a szegényparasztságot, a komszomolt, a küldöttnőket és a falusi értelmiséget. A községi adóból befolyó összegeket szigorúan rendeltetésüknek megfelelően kell felhasználni s nem szabad megengedni, hogy ezt a pénzt az apparátus fenntartására fordítsák; a parasztok gyűlésein konkrétan meg kell vitatni és jóvá kell hagyni a befektetések tárgyát, a kiadási tételeket stb. s az összegeket a legszélesebbkörű társadalmi ellenőrzés mellett kell felhasználni.

9. Határozottan véget kell vetni annak, hogy a paraszti kölcsönt adminisztratív intézkedésekkel helyezzék el (amikor pl. a gabonáért kölcsönkötvényekkel fizetnek a parasztoknak, kényszerrel róják ki a kölcsönt gazdaságonként stb.); a fő figyelmet arra kell fordítani, hogy a parasztoknak megmagyarázzuk a paraszti kölcsön előnyeit, és ki kell használni a falusi társadalmi szervezetek minden befolyását és erejét, hogy a paraszti kölcsönkötvényeket a falu gazdag rétegei körében is elhelyezzük.

10. Lankadatlan figyelmet kell fordítani a gabonabegyűjtő vidékek iparcikkszükségleteinek kielégítésére. Kiküszöbölve azokat a helyenként előforduló eseteket, hogy gabonát közvetlenül vagy közvetve iparcikkekre cserélnek, kivételes esetekben a rendkívül nehezen beszerezhető áruk tekintetében meg kell engedni, hogy a gabonaeladásnál terjesszék ki a szövetkezeti tagokat megillető kedvezményeket azokra a parasztokra is, akik nem tagjai a szövetkezetnek.

11. A begyűjtési kampány során folytatni kell a párt-, szovjet- és szövetkezeti szervezetek felülvizsgálását és alapos megtisztítását, kiűzve ezekből az idegen, befurakodott elemeket, s helyettesítve őket fegyelmezett párttagokkal és kipróbált pártonkívüli funkcionáriusokkal.

A SzK(b)P Központi Bizottságának megbízásából
I. Sztálin

1928. február 13.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A gabonabegyűjtésről és a mezőgazdaság fejlődésének távlatairól

Szibéria különböző kerületeiben 1928 januárjában mondott beszédekből
(Rövid feljegyzés)

Rövid időre küldtek önökhöz Szibériába. Azzal bíztak meg, hogy segítségükre legyek a gabonabegyűjtési terv teljesítésében. Megbíztak továbbá azzal is, hogy megtanácskozzam önökkel határterületük mezőgazdaságának fejlődési távlatait, a kolhoz- és szovhozépítés kifejlesztésének tervét.

Önök bizonyára tudják, hogy országunk gabonamérlege ebben az évben több mint 100 millió púd gabona hiányt, deficitet mutat. Ennek következtében a kormánynak és a Központi Bizottságnak minden területen és határterületen nagyon erősen kellett szorgalmaznia a gabonabegyűjtést, hogy pótoljuk gabonamérlegünknek ezt a hiányát. A deficitet elsősorban a bőtermésű területek és határterületek számlájára kell pótolni, ezeknek a területeknek és határterületeknek tehát nemcsak teljesíteniök, hanem túl is kell teljesíteniök a gabonabegyűjtési tervet.

Önök természetesen tudják, mire vezethet a deficit, ha nem küszöböljük ki. Arra fog vezetni, hogy városaink és ipari központjaink, úgyszintén Vörös Hadseregünk súlyos helyzetbe kerül, rossz lesz az ellátásuk, éhínség fenyegeti majd őket. Világos, hogy ezt nem engedhetjük meg.

Mi a véleményük erről, mit szándékoznak tenni, hogy az ország iránti kötelességüket teljesítsék? Bejártam határterületük kerületeit és módomban volt meggyőződni, hogy önöknél nem gondoskodnak komolyan arról, hogy országunknak segítségére legyenek a gabonaválság leküzdésében. Önöknél rendkívül jó, mondhatnám kivételesen jó termés volt. Ebben az évben több a gabonafeleslegük, mint valaha, a gabonabegyűjtési tervet azonban nem teljesítik. Miért nem teljesítik, mivel indokolják ezt?

Önök azt mondják, hogy a gabonabegyűjtési terv túlzott, hogy ez a terv nem teljesíthető. Miért ne volna teljesíthető, honnan vették ezt? Vajon nem tény-e, hogy ebben az évben valóban kitűnő termésük volt? Vajon nem tény-e, hogy a szibériai gabonabegyűjtési terv ebben az évben csaknem ugyanolyan, mint tavaly volt? Miért gondolják hát, hogy a terv nem teljesíthető? Nézzék meg a kulákgazdaságokat: magtáraik és csűrjeik tele vannak gabonával, nyílt fészerekben hever a gabona, mert nincs elegendő hely a tárolásra, egy-egy kulákgazdaságban 50—60 000 púd gabonafelesleg található, nem számítva a vetőmagtartalékokat, az élelmiszer- és takarmány készleteket — és önök mégis azt mondják, hogy a gabonabegyűjtési terv teljesíthetetlen. Miért olyan pesszimisták?

Önök azt mondják, hogy a kulákok nem akarják beadni a gabonát, hanem arra várnak, hogy felemeljük az árakat és addig inkább korlátlanul spekulálnak. Ez igaz. De a kulákok nemcsak egyszerűen áremelkedést várnak, hanem azt követelik, hogy az állami árak háromszorosára emeljük fel az árakat. Azt akarják önök, hogy elégítsük ki a kulákokat? A szegényparasztság és a középparasztság nagyrésze már beadta az országnak járó gabonát állami áron. Megengedhetjük-e, hogy az állam a gabonáért háromszor annyit fizessen a kuláknak, mint a szegényparasztnak és a középparasztnak? Csak fel kell vetnünk ezt a kérdést s azonnal megértjük, hogy semmiképpen sem szabad teljesítenünk a kulákok követelését.

Ha a kulákok a gabonaárak megengedhetetlen emelkedésére spekulálnak, miért nem vonják őket felelősségre spekulációért? Hát nem tudják, hogy törvény van a spekuláció ellen: az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság Büntetőtörvénykönyvének 107. szakasza, amelynek értelmében a spekulánsokat bíróság elé kell állítani, árujukat pedig az állam javára el kell kobozni? Miért nem, alkalmazzák ezt a törvényt a gabonaspekulánsok ellen? Vagy talán nem merik megbolygatni a kulák urak nyugalmát?!

Önök azt mondják, hogy a 107. szakasz alkalmazása a kulákok ellen — kivételes rendszabály, hogy ennek nem lesz jó eredménye, csak rontaná a helyzetet a faluban. Ezt különösen Zagumennij elvtárs hangsúlyozza. Tegyük fel, hogy ez kivételes rendszabály. Nos, és mi következik ebből? A 107. szakasz alkalmazása más határterületeken és területeken nagyszerű eredménnyel járt, a Szovjethatalom köré tömörítette a dolgozó parasztságot és javította a helyzetet a falun, önöknél viszont, Szibériában, állítólag káros lenne és rontaná a helyzetet? Miért, mivel indokolják ezt?

Önök azt mondják, hogy ügyészségeik és bíróságaik nincsenek felkészülve erre. Hát mi az oka annak, hogy más határterületeken és területeken az ügyészségek és bíróságok fel voltak készülve és igen sikeresen működnek, önöknél viszont nincsenek felkészülve arra, hogy a spekulánsokkal szemben a 107. szakaszt alkalmazzák? Kinek a hibája ez? Nyilvánvaló, hogy az önök pártszervezetei a hibásak, amelyek, mint látjuk, rosszul dolgoznak és nem küzdenek azért, hogy országunk törvényeit lelkiismeretesen végrehajtsák. Láttam ügyészségeik és bíróságaik számos képviselőjét. Csaknem valamennyien kulákoknál laknak, kulákoknál étkeznek és persze békében akarnak élni a kulákokkal. Kérdésemre azt válaszolták, hogy a kulákok lakása tisztább és a koszt is jobb náluk. Világos, hogy az ilyen ügyészektől és bíráktól a Szovjetállam nem várhat semmi okosat, semmi hasznosat. Csak azt nem értem, hogy miért nem seperték ki mindeddig ezeket az urakat és miért nem tettek helyükbe más, becsületes funkcionáriusokat.

Javaslom:

a) követeljék a kulákoktól, hogy azonnal adják be gabonafölöslegeiket állami áron;

b) ha pedig a kulákok nem hajlandók engedelmeskedni a törvénynek, az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság Büntetőtörvénykönyvének 107. szakasza értelmében állítsák őket bíróság elé és az állam javára kobozzák el gabonafölöslegüket azzal, hogy az elkobzott gabona 25 százalékát alacsony állami áron vagy hosszúlejáratú hitelre osszák szét a szegényparasztság és a szegényebb középparasztok között.

Ami ügyészségeik és bíróságaik képviselőit illeti, az odanemvalókat egytől-egyig el kell távolítani és helyüket becsületes, lelkiismeretes szovjet emberekkel kell betölteni.

Hamarosan meglátják, hogy ezek a rendszabályok nagyszerű eredménnyel járnak és önök nemcsak teljesíthetik, hanem túl is fogják teljesíteni a gabonabegyűjtési tervet.

De ezzel még korántsem végeztünk a kérdéssel. Ezek a rendszabályok elegendők lesznek ahhoz, hogy ebben az évben helyrehozzuk a dolgot. De nincs biztosítékunk arra, hogy a kulákok a jövő évben nem fogják ismét szabotálni a gabonabegyűjtést. Sőt, bátran állíthatjuk, hogy amíg kulákok léteznek, a gabonabegyűjtés szabotálása sem szűnik meg. Hogy többé-kevésbé kielégítő alapra helyezzük a gabonabegyűjtést, más rendszabályokra van szükség. Milyen rendszabályokra? A kolhozok és szovhozok építésének kifejlesztésére gondolok.

A kolhozok és szovhozok, mint tudják, nagygazdaságok, amelyekben traktorokat és gépeket lehet alkalmazni. Ezek a gazdaságok több árugabonát adnak, mint a földesúri és kulákgazdaságok. Figyelembe kell venni, hogy városaink és iparunk növekednek és évről-évre tovább fognak növekedni. Ezt követeli az ország iparosítása. Ennélfogva évről-évre növekedni fog a gabonaszükséglet, tehát növekedni fognak a gabonabegyűjtési tervek is. Nem engedhetjük meg, hogy iparunk a kulákok szeszélyétől függjön. Ezért el kell érnünk, hogy a legközelebbi három-négy évben a kolhozok és szovhozok, mint gabonabeadók, a szükséges gabonának legalább egyharmad részét tudják adni az államnak. Ez háttérbe szorítaná a kulákokat és megteremtené az alapot a munkások és a Vörös Hadsereg többé-kevésbé rendezett gabonaellátására. De, hogy ezt elérjük, nagy lendülettel, erőt és pénzt nem sajnálva, ki kell fejlesztenünk a kolhozok és szovhozok építését. Ezt megtehetjük, s meg is kell tennünk.

De még ez sem minden. Országunk nem élhet csak a mának. Nekünk gondolnunk kell a holnapra is, mezőgazdaságunk fejlődésének távlataira, s végül — az országunkban épülő szocializmus sorsára. A gabonaprobléma a mezőgazdasági probléma egy része, a mezőgazdasági probléma pedig szocialista építésünk problémájának alkotó része. A mezőgazdaság részleges kollektivizálása, amelyről az imént beszéltem, elegendő ahhoz, hogy többé-kevésbé tűrhetően ellássuk a munkásosztályt és a Vörös Hadsereget gabonával, de teljesen elégtelen ahhoz,

a) hogy szilárd alapra helyezzük az egész ország teljesen kielégítő élelmiszerellátását s az állam számára biztosítsuk a szükséges élelmiszertartalékokat ;

b) hogy győzelemre vigyük a szocialista építést a falun, a mezőgazdaságban.

A szovjet rend ma két különnemű alapon nyugszik: az egyesített társadalmasított iparon és az egyéni kisparaszti gazdaságon, amelynek alapja a termelés eszközök magántulajdona. Vajon sokáig tarthatja-e magát a szovjet rend ezeken a különnemű alapokon? Nem, nem tarthatja magát sokáig.

Lenin azt mondja, hogy amíg az országban túlsúlyban van az egyéni parasztgazdaság, amely kapitalistákat és kapitalizmust szül, addig fennáll a kapitalizmus visszaállításának veszélye. Világos, hogy amíg ez a veszély fennáll, addig nem lehet komolyan beszélni arról, hogy országunkban a szocialista építés győzött.

Tehát ahhoz, hogy a szovjet rendszer megszilárduljon és a szocialista építés győzelemre jusson országunkban, teljesen elégtelen, ha csak az ipart társadalmasítjuk. Ahhoz át kell térni az ipar társadalmasításáról az egész mezőgazdaság társadalmasítására is.

Mit jelent ez?

Először, azt jelenti, hogy az egyéni parasztgazdaságokat, amelyek a legkevésbé árutermelő gazdaságok, fokozatosan, de megállás nélkül kollektív gazdaságokban, kolhozokban kell egyesíteni, amelyek a leginkább árutermelő gazdaságok.

Másodszor, azt jelenti, hogy országunk valamennyi vidékét, kivétel nélkül, be kell borítani kolhozokkal (és szovhozokkal), amelyek annyi gabonát adnak az államnak, hogy mint gabonabeadók nemcsak a kulákokat, hanem az egyénileg gazdálkodó parasztokat is képesek helyettesíteni.

Harmadszor, azt jelenti, hogy kiapasztjuk mindazokat a forrásokat, amelyek tenyészhelyei a kapitalistáknak és a kapitalizmusnak, és megszüntetjük a kapitalizmus visszaállításának lehetőségét.

Negyedszer, azt jelenti, hogy szilárd bázist teremtünk az egész országnak nemcsak gabonával, hanem más élelmiszerekkel való állandó és bőséges ellátására, egyben biztosítva a szükséges tartalékokat az állam számára.

Ötödször, azt jelenti, hogy a szovjet rend, a Szovjethatalom számára egységes és szilárd szocialista alapot teremtünk.

Végül, azt jelenti, hogy országunkban biztosítjuk a szocialista építés győzelmét.

Ezek mezőgazdaságunk fejlődésének távlatai.

Ezek a győzelmes szocialista építés feladatai országunkban.

A feladat bonyolult és nehéz, de teljesen megvalósítható, hiszen a nehézségek arra valók, hogy leküzdjük és legyőzzük azokat.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy nem boldogulhatunk tovább a kis egyéni parasztgazdaságok alapján, hogy a földművelésben nagyüzemű gazdaságokra van szükségünk, amelyek tudnak gépeket alkalmazni és amelyeknek legnagyobb az áruhozama. A földművelésben kétféle úton lehet nagyüzemű gazdaságokat teremteni: az egyik út a kapitalista út, amely a parasztokat tömegesen koldusbotra juttatja és a munkát kizsákmányoló nagy kapitalista birtokok megszervezésére vezet; a másik út a szocialista út, amely a kis parasztgazdaságoknak nagy kollektív gazdaságokba való egyesítésével valósítható meg anélkül, hogy a parasztokat koldusbotra juttatná és a munka kizsákmányolását vonná maga után. Pártunk a mezőgazdasági nagyüzemek megteremtésének szocialista útját választotta.

Lenin már az Októberi Forradalom győzelme előtt, majd közvetlenül a győzelem után azt a feladatot tűzte a párt elé, hogy a kis parasztgazdaságokat nagy kollektív gazdaságokban kell egyesíteni, mert ez mezőgazdaságunk fejlődésének távlata és ez a döntő eszköze a szocializmus győzelmeinek a falun, a mezőgazdaságban.

Lenin azt tanította, hogy

a) „A kisgazdaság rendszere — árutermelés mellett — nem képes megmenteni az emberiséget a tömegek nyomorától és azok elnyomásától” (XX. köt. 122. old.);

b) „Ha, mint a múltban, továbbra is kisgazdaságokban fogunk ülni, még ha szabad polgárok leszünk is szabad földön, mégis elkerülhetetlen pusztulás fenyeget bennünket” (XX. köt. 417. old.);

c) „Csak a közös, az artelben végzett, a szövetkezeti munka segítségével juthatunk ki abból a zsákutcából, amelybe az imperialista háború kergetett bennünket” (XXIV. köt. 537. old.).

Lenin továbbá azt tanítja:

„Csakis abban az esetben, ha sikerül a föld társas, kollektív, szövetkezeti, artelben való megmunkálásának előnyeit a parasztnak a gyakorlatban bemutatnunk, csak ha sikerül a szövetkezeti, az artelgazdasággal a parasztnak segítséget nyújtani, csakis akkor tudja majd az államhatalmat kezében tartó munkásosztály a maga igazát a parasztnak valóban bebizonyítani, csakis akkor vonhatja valóban a maga oldalára a sokmilliós paraszttömeget szilárdan és igazán. Ezért a lehető legnagyobb jelentőséget kell tulajdonítani azoknak a különböző intézményeknek, amelyek elősegítik a szövetkezeti, artelben szervezett földművelést. Millió és millió elaprózott, eldugott falvakban szerteszórt, egyes gazdaságunk van . . . Ha gyakorlatilag, a parasztok számára kézzelfogható tapasztalati úton bebizonyítottuk, hogy a társas, artelben szervezett földművelésre való áttérés szükséges és lehetséges, csakis akkor mondhatjuk majd teljes joggal, hogy olyan óriási parasztországban, mint amilyen Oroszország, komoly lépést tettünk előre a szocialista földművelés útján” (XXIV. köt. 579—580. old.).

Ezek Lenin útmutatásai.

Lenin útmutatásaiból kiindulva, pártunk XV. kongresszusa „A falusi munkáról” szóló határozatában kimondotta:

„A jelenlegi időszakban a kis egyéni parasztgazdaságok egyesítését és átalakítását nagy kollektívákká a párt legfőbb falusi feladatának kell tekinteni”.

Így vagyunk, elvtársak, országunk mezőgazdasága társadalmasításának kérdésével.

Kötelességünk, hogy teljesítsük ezeket az útmutatásokat.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Nyilatkozat a külföldi sajtó képviselőinek a hamisított „Sztálin-cikkekről”

A külföldi sajtó (az „Associated Press”, a Wolff ügynökség, a „Neue Freie Presse” stb.) moszkvai képviselőinek kérésére a hamisított „Sztálin-cikkekkel” kapcsolatban a következőket kell kijelentenem.

Most aligha szükséges megcáfolnom a „New York American”, a Wide World News ügynökség, vagy az Anglo-American Newspaper Service hamisítóit, akik nemlétező „Sztálin-cikkekre” hivatkozva mindenféle mesét terjesztenek a Szovjetunió „légierőiről”, a Szovjethatalom és a „pravoszláv egyház” „kibéküléséről”, arról, hogy a Szovjetunióban a kapitalistáknak „visszaadják” „olajtelepeiket” stb. Nem szükséges őket megcáfolnom, mert ezek az urak a sajtóban maguk leplezik le önmagukat mint hivatásos hamisítókat, akik hamisítványokkal való üzérkedésből élnek. Elegendő, ha elolvassák azokat a napokban megjelent „magyarázatokat”, amelyekkel ezek az urak „igazolni” próbálják szélhámos üzelmeiket, — és meg fogják érteni, hogy itt nem sajtóképviselőkkel, hanem sajtóbetyárokkal van dolgunk.

Mégis, a sajtó képviselőinek a kérésére kész vagyok kijelenteni, hogy:

a) sohasem láttam „Herman Gottfreyt”, vagy a külföldi sajtó valamelyik más képviselőjét, aki állítólag interjút kért tőlem;

b) az utóbbi évben nem adtam interjút sem ezeknek az uraknak, sem a külföldi sajtó valamelyik más képviselőjének;

c) sem „a Moszkvai Szovjet Elnökségében”, sem a párt „Moszkvai Bizottságában” nem beszéltem sem arról, hogy a Szovjetunióban a kapitalistáknak „visszaadjuk” „olajtelepeiket”, sem a „pravoszláv egyházról”, sem a Szovjetunió „légierőiről”;

d) egyetlen ilyen értelmű „cikket” vagy „közleményt” sem adtam a sajtónak.

A „New York American”, a Wide World News és az Anglo-American Newspaper Service urai félrevezetik az olvasókat, mikor azt állítják, hogy Moszkvában annakidején nem cáfolták meg a hamisított „Sztálin-cikkeket”. A Szovjetunió „légierőiről” és a „pravoszláv egyházzal” való „kibékülésről” szóló hamisított „cikkekről” Moszkvában 1927 november végén szereztünk tudomást. A Külügyi Népbiztosság nyomban leleplezte, hogy ezek a cikkek hamisítványok, és ezt közölték az Associated Press moszkvai képviselőjével, Razwick úrral. Ennek alapján Razwick úr ugyanakkor, december 1-én, a következő táviratot küldte az Associated Press ügynökségnek:

„A Külügyi Népbiztosságon ma kijelentették nekem, hogy komolyan fontolóra veszik, nem kellene-e bírói eljárást indítani New Yorkban a «New York American» és általában a Hearst-lapok ellen, hogy egyszersmindenkorra megakadályozzák a Sztálin aláírásával megjelenő cikkek terjesztését. Hivatalos helyen különösen élesen tiltakoznak a «New York American» cikke ellen, mely november 6-án «Az egyház kihasználása a Szovjetek támogatása céljából» címmel jelent meg, s amelyről azt állítják, hogy az Sztálinnak a moszkvai elnökség ülésén mondott bizalmas beszédét tartalmazza. A Külügyi Népbiztosság kijelentése szerint ez a cikk szemenszedett koholmány. Razwick, 1927 december 1.”

Közzétették-e ezt a táviratot az Egyesült Államokban? És ha nem, miért nem? Nem azért-e, mert Razwick úr táviratának közzétételével bedugultak volna Korda úrnak, ennek az amerikai magyarnak vagy magyar amerikainak a jövedelemforrásai?

A „New York American” nem először próbál hasznot húzni Sztálin nemlétező „interjúinak” és „cikkeinek” hamisításából. Tudomásom van például arról, hogy a „New York American” 1927 júniusában hamisított „Sztálin-interjút” közölt, melyet állítólag valamilyen Cecil Winchesternek adtam az „Angliával való szakítás” alkalmából, a „világforradalomról” való lemondásról, az Arcosban tartott házkutatásról stb. Az Argus újságkivágó iroda ezzel kapcsolatban azt kérte tőlem, hogy erősítsem meg az „interjú” valódiságát és legyek a kliense. Mivel egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy csalárd szédelgéssel van dolgom, nyomban a következő cáfolatot küldtem a newyorki „Daily Worker”- nek:

„Tisztelt elvtársak! Az Argus újságkivágó iroda beküldött nekem egy cikket, mely a «New York American» 1927 június 12-i számában jelent meg, s amely valami Cecil Winchesternek adott állítólagos interjúmat tartalmazza. Ezennel kijelentem, hogy soha életemben nem láttam semmiféle Cecil Winchestert, semmiféle interjút nem adtam se neki, se senki másnak, és abszolúte semmi közöm sincs a «New York American»-hez. Ha az Argus újságkivágó iroda nem szédelgők irodája, akkor azt kell hinnem, hogy a «New York American»-nel kapcsolatban álló szédelgők és zsarolók félrevezették. I. Sztálin, 1927 július 11.”

Ennek ellenére a Korda úr szervezetéhez tartozó hamisítók tovább folytatják szélhámoskodó üzelmeiket…

Mi az értelme ezeknek az üzelmeknek? Mi a célja Korda úrnak és kompániájának ezekkel a hamisítványaikkal? Talán szenzációkat hajhásznak? Nem, nemcsak szenzációkról van szó. Az a céljuk, hogy ellensúlyozzák azt a hatást, melyet a Szovjetunió genfi küldöttsége a teljes leszerelésről szóló nyilatkozatával keltett.

Elérik-e a céljukat? Világos, hogy nem érik el! A hamisítást leleplezzük (már le is lepleztük), a tények pedig megmaradnak. A tény pedig az, hogy a Szovjetunió a világ egyetlen országa, amely igazi békepolitikát folytat, hogy a Szovjetunió a világ egyetlen országa, amely becsületesen vetette fel az igazi leszerelés kérdését.

Az a tény, hogy a tőke ügynökei a Szovjetunió békepolitikája ellen folytatott harcukban mindenféle gyanús elem és különböző sajtóbetyárok segítségét kénytelenek igénybevenni, — ez a tény napnál világosabban mutatja annak az álláspontnak az erkölcsi nagyságát és elvi erejét, melyet a Szovjetunió genfi küldöttsége a leszerelés kérdésében elfoglalt.

I. Sztálin

1927. december 16.

„Pravda” 290. sz.
1927. december 18.

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának XV. kongresszusa

1927. december 2—19

A Központi Bizottság politikai beszámolója
December 3

I

A világkapitalizmus fokozódó válsága és a szovjetunió külpolitikai helyzete

A mi országunk, elvtársak, kapitalista környezet körülményei között él és fejlődik. Országunk külpolitikai helyzete nemcsak belső erejétől, hanem e kapitalista környezet, állapotától, az országunkat körülvevő kapitalista államok helyzetétől, ez államok erejétől és gyengeségétől, a világ elnyomott osztályainak erejétől és gyengeségétől, ez osztályok forradalmi mozgalmának erejétől és gyengeségétől is függ. Nem is szólva arról, hogy forradalmunk az elnyomott osztályok nemzetközi forradalmi mozgalmának része.

Ezért azt hiszem, hogy a Központi Bizottság beszámolóját országunk nemzetközi helyzetének vázolásával, a kapitalista országok helyzetének és a nemzetközi forradalmi mozgalom állapotának vázolásával kell kezdenem.

1. A világkapitalizmus gazdasága és a külső piacokért folyó harc élesedése

a) Az első kérdés — a legnagyobb kapitalista országok termelésének és kereskedelmének állapota.

E téren, elvtársak, az a legfőbb tény, hogy a kapitalista országok termelése az utóbbi két év alatt, vagyis a beszámolómban tárgyalt időszakban, meghaladta a háborúelőtti színvonalat, a háborúelőtti színvonal fölé emelkedett.

Íme néhány erre vonatkozó adat.

A világ nyersvastermelésének mutatója: 1925-ben — a háborúelőttinek 97,6 százaléka, 1926-ban — a háborúelőttinek már 100,5 százaléka, 1927-ről nincsenek teljes adataim, de az első félév adatai a nyersvastermelés további emelkedését bizonyítják.

A világ acéltermelésének mutatója: 1925-ben — a háborúelőttinek 118,5 százaléka, 1926-ban —122,6 százaléka.

A világ széntermelésének mutatója: 1925-ben — 97,9 százalék, 1926-ban — valamivel kevesebb —96,8 százalék. Itt nyilván az angol sztrájk éreztette hatását.

A világ gyapotfogyasztása: 1925/26-ban — a háborúelőttinek 108,3 százaléka, 1926/27-ben — a háborúelőttinek 112,5 százaléka.

Az öt gabonafélének az egész világon betakarított termése: 1925-ben — a háborúelőttinek 107,2 százaléka, 1926-ban — 110,5 százaléka, 1927-ben — 112,3 százaléka volt.

Ilyen lassan, apró léptekkel halad előre a világtermelés általános mutatója, és emelkedik a háborúelőtti színvonal fölé.

De vannak aztán egyes kapitalista országok, amelyek nem lépésben, hanem ugrásszerűen haladnak előre, messze elhagyva a háborúelőtti színvonalat, mint például az Északamerikai Egyesült Állmok és részben Japán. Az Északamerikai Egyesült Államok adatai: a feldolgozó ipar 1925-ben a háborúelőttinek 148 százalékára, 1926-ban a háborúelőttinek 152 százalékára nőtt; a nyersanyagkitermelő ipar 1925-ben a háborúelőttinek 143 százalékára,1926-ban 154 százalékára nőtt.

A világkereskedelem növekedése. A világkereskedelmi forgalom nem nő olyan gyorsan, mint a termelés, rendszerint elmarad a termeléstől, de mégis megközelítette a háborúelőtti színvonalat. Az egész világ és egyes fontosabb országok külkereskedelmi áruforgalmának mutatói: 1925-ben — a háborúelőttinek 98,1 százaléka, 1926-ban — 97,1 százaléka; egyes országonként: Északamerikai Egyesült Államok 1925-ben — a háborúelőttihez viszonyítva 134,3 százalék, 1926-ban — 143 százalék; Franciaország — 98,2 és 99,2 százalék; Németország — 74,8 és 73,6 százalék; Japán — 176,9 és 170,1 százalék.

Nagyjában és egészében a világkereskedelem már megközelítette a háborúelőtti színvonalat, egyes országokban pedig, például Észak-Amerikában és Japánban, már túlhaladta a háborúelőtti színvonalat.

Végül a tények harmadik sora a technikai haladásról, a kapitalista ipar ésszerűsítéséről, új iparágak keletkezéséről, az iparnak nemzetközi méretekben folyó fokozott trösztösítéséről, kartellesítéséről tanúskodik. Ezek a tények, azt hiszem, közismertek. Ezért nem fogok bővebben beszélni róluk. Csak arra akarok rámutatni, hogy a tőke nemcsak a termelés növekedése és a kereskedelem vonalán ért el sikereket, hanem a termelési technika javítása, a technikai haladás, a termelés ésszerűsítése terén is, mindez pedig a legnagyobb trösztök további erősödésére és új hatalmas monopolisztikus kartellek szervezésére vezetett.

Ezek azok a tények, elvtársak, amelyeket ki kell emelnünk és amelyekből ki kell indulnunk.

Azt jelenti-e mindez, hogy a kapitalizmus stabilizációja tartós, szilárd lett? Természetesen nem! Már a XIV. kongresszuson tartott beszámolómban kifejtettem, hogy a kapitalizmus elérheti a háborúelőtti szintet, ennél a háborúelőtti szintnél feljebb is emelkedhetik, ésszerűsítheti termelését, de ez még nem jelenti — korántsem jelenti — azt, hogy a kapitalizmus stabilizációja ezáltal tartóssá válhat, hogy a kapitalizmus visszanyerheti egykori háborúelőtti szilárdságát. Ellenkezőleg, magából a stabilizációból, abból, hogy a termelés emelkedik, abból, hogy a kereskedelem nő, abból, hogy a technikai haladás és a termelési lehetőségek egyre nagyobbak, de ugyanakkor a világpiac, ennek a piacnak határai és az egyes imperialista csoportok befolyási övezetei többé- kevésbé stabil állapotban maradnak, — éppen ebből nő ki a világkapitalizmus legmélyebb és legélesebb válsága, amely háborúkkal terhes és mindennemű stabilizációt létében fenyeget.

A részleges stabilizációból kinő a kapitalizmus válságának fokozódása, a fokozódó válság romba dönti a stabilizációt — ilyen a kapitalizmus fejlődésének dialektikája a jelenlegi történelmi helyzetben.

b) A világkapitalizmus termelésének és kereskedelmének ebben a növekedésében a legjellemzőbb az, hogy a fejlődés egyenlőtlenül megy végbe. A fejlődés nem úgy történik, hogy egyik tőkés ország a másik után, simán és egyenletesen, egymást nem gátolva és egymást félre nem taszítva halad előre, hanem ellenkezőleg, — a fejlődés egyes országok kiszorítása és hanyatlása, mások előretörése és fellendülése útján, földrészeknek és országoknak a piacon való uralomért folyó élethalálharcában megy végbe.

A gazdasági központ Európából Amerikába, az Atlanti-óceán térségéből a Csendes-óceán térségébe helyeződik át. Ezáltal Amerika és Ázsia részaránya a világ áruforgalmában Európa rovására megnő.

Néhány számadat: míg 1913-ban Európa részaránya a világ külkereskedelmében 58,5 százalék, Amerika részaránya 21,2 százalék, Ázsiáé 12,3 százalék volt, 1925-ben Európa részaránya 50 százalékra csökkent, Amerika részaránya viszont 26,6 százalékra, Ázsiáé pedig 16 százalékra emelkedett. Olyan országok mellett (az Északamerikai Egyesült Államok és részben Japán), ahol a kapitalizmus rohanvást tör előre, vannak olyan országok, amelyeknek gazdasága hanyatlik (Anglia). A gyarapodó kapitalista Németország és az utóbbi években előrelépő és felemelkedő országok mellett (Kanada, Ausztrália, Argentína, Kína, India) vannak országok, ahol a kapitalizmus stabilizálódó (Franciaország, Olaszország). Nő az árufelvevő piacokra igényt tartók száma, nőnek a termelési lehetőségek, nő a kínálat, de a piacok és a befolyási övezetek határai többé-kevésbé stabilak maradtak.

Ez az alapja a mai kapitalizmus fokozódó kibékíthetetlen ellentmondásainak.

c) A termelési lehetőségek növekedése és a piacok viszonylagos stabilitása közötti ellentmondás az alapja annak, hogy a piac problémája ma a kapitalizmus legfőbb problémája. Általában az árufelvevő piacok és különösen a külföldi piacok problémájának élesedése, a tőkekiviteli piacok problémájának élesedése — ez jellemző a mai kapitalizmusra.

Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy a gyárak csökkentett foglalkoztatása megszokott jelenséggé válik. A fokozódó vámkorlátozások csak olajat öntenek a tűzre. A kapitalizmus számára szűkké válnak a mostani piacok és befolyási övezetek keretei. A piacok problémájának békés megoldására irányuló kísérletek eredménytelenül végződtek és nem is végződhettek másképp. A bankároknak a szabadkereskedelem tárgyában 1926-ban tett ismeretes nyilatkozata, mint tudják, kudarccal végződött. 1927-ben a Népszövetség gazdasági konferenciája, mely azt a célt tűzte maga elé, hogy a kapitalista országok „gazdasági érdekeit egyesítse”, szintén kudarcba fulladt. A kapitalizmus képtelen békés úton megoldani a piacok problémáját. A kapitalizmus számára egyetlen „kiút” van: a gyarmatok és befolyási övezetek erőszakos újrafelosztásának útja, a háborús összeütközések, új imperialista háborúk útja.

A stabilizációból következik a kapitalizmus válságának fokozódása.

2. A kapitalizmus nemzetközi politikája és új imperialista háborúk előkészítése

a) Ezzel kapcsolatban a világnak és a külső piacok alapját alkotó befolyási övezeteknek újrafelosztása most a világkapitalizmus politikájának alapvető kérdésévé lett. Már mondottam, hogy a gyarmatok és befolyási övezetek jelenlegi elosztása, mely a legutóbbi imperialista háború eredménye, már elavult. Most már nem elégíti ki sem Észak-Amerikát, amely — nem elégedve meg Dél-Amerikával — Ázsiába (elsősorban Kínába) igyekszik behatolni, sem Angliát, amelynek kezéből kisiklanak a domíniumok és a Kelet több igen fontos piaca, sem Japánt, amelyet Kínában állandóan „zavar” Anglia és Amerika, sem Olaszországot és Franciaországot, amelyeknek számtalan „vitatárgyuk” van mind a dunai országokban, mind a Földközi-tenger térségében, és még kevésbé elégíti ki Németországot, amelynek még mindig nincsenek gyarmatai.

Ebből ered a piacok és nyersanyagforrások újabb felosztására irányuló „közös” törekvés. Nem szorul bizonyításra, hogy a harc fő színtere: az ázsiai piacok és a hozzájuk vezető utak. Ebből ered több olyan kulcsprobléma, amelyek valóságos gócai az újabb összeütközéseknek. Ilyen az úgynevezett csendes-óceáni probléma (Amerika—Japán—Anglia antagonizmusa), mely az Ázsiáért és a hozzávezető utakért folyó harc forrása. Ilyen a Földközi-tenger problémája (Anglia—Franciaország—Olaszország antagonizmusa), mely a Földközi-tenger partjaiért, a Keletre vezető legrövidebb utakért folyó harc forrása. Ilyen az élesedő kőolaj probléma (Anglia—Amerika antagonizmusa), mert kőolaj nélkül nem lehet háborút viselni, akinek pedig több kőolaja van, annak nagyobbak az esélyei, hogy győz a jövő háborúban.

Az angol sajtó nemrég közölte Chamberlainnek a földközitengeri probléma „rendezésére” vonatkozó „legutóbbi” tervét. Nem kezeskedhetem ennek a tervnek hitelességéért. Kétségtelen azonban, hogy Chamberlain tervének közzététele — tünet. E szerint a terv szerint a szíriai „mandátum” Franciaország kezéből Olaszország kezébe kerülne, Tangert Spanyolországnak fizetendő megtérítés ellenében Franciaország kapja meg, Németország visszakapja Kamerunt, Olaszország kötelezi magát, hogy többé nem „lábatlankodik” a Balkánon és így tovább.

Mindez a Szovjetunió elleni harc zászlaja alatt történik. Köztudomású, hogy most általában nem fognak neki semmilyen aljas és szennyes ügynek anélkül, hogy azt vonatkozásba ne hoznák a Szovjetunióval.

De mégis, mi ennek a tervnek igazi értelme? Ennek a tervnek az az értelme, hogy a francia burzsoáziát ki akarják szorítani Szíriából. Szíria ősidők óta a Kelet, Mezopotámia, Egyiptom stb. kapuja. Szíriából a Szuezi-csatorna és Mezopotámia térségében ártani lehet Angliának. És most Chamberlain nyilván véget akar vetni ennek a kellemetlen helyzetnek. Világos, hogy ennek a tervnek a sajtóban való megjelenése nem tekinthető véletlenségnek. Ez a tény azért becses, mert élesen jellemzi azt a marakodást, azokat a konfliktusokat és háborús összeütközéseket, amelyekkel az úgynevezett „nagyhatalmak” jelenlegi kapcsolatai terhesek.

Ami a kőolajprobléma jelenlegi állását és a kőolaj körül folyó harcot illeti, erről elég ékesszólóan beszél a „World’s Work” című amerikai folyóirat októberi száma:

„Nagyon reális veszély fenyegeti az angolszász népek békéjét és kölcsönös megértését… A külügyi kormányzat elkerülhetetlenül egyre erősebben fogja támogatni az amerikai üzletembereket, ha a szükség úgy kívánja. Ha az angol kormány azonosítani fogja magát a brit olajiparral, akkor előbb vagy utóbb az amerikai kormány is azonosítani fogja magát az amerikai olajiparral. Ez a harc nem válhat a kormányok harcává anélkül, hogy nagy mértékben ne fokozná a háborús veszélyt.”

Egészen kétségtelen: a hatalmak új koalíciókat készülnek szervezni a külső piacokért, a nyersanyagforrásokért, a hozzájuk vezető utakért folytatandó újabb háborúk előkészítése céljából.

b) Voltak-e kísérletek az érlelődő háborús összeütközések „békés rendezésére” a legutóbbi kongresszusunk óta eltelt időszakban? Igen, voltak. Több volt, mint várni lehetett. De teljesen, a szó szoros értelmében teljesen eredménytelenül végződtek. Sőt, kitűnt, hogy ezek a kísérletek csak leplezték a „hatalmak” újabb háborús előkészületeit, s hogy céljuk nem egyéb, mint a nép becsapása, a „közvélemény” félrevezetése.

Nézzük a Népszövetséget, mely a hazug burzsoá sajtó és a nemkevésbé hazug szociáldemokrata sajtó véleménye szerint a béke eszköze. Mire vezetett a Népszövetség fecsegése a békéről, a leszerelésről, a fegyverkezések csökkentéséről? Semmi jóra, csak a tömegek becsapására, újabb lázas fegyverkezésekre, az érlelődő összeütközések újabb kiéleződésére. Vagy talán véletlennek tekinthetjük-e azt a tényt, hogy a Népszövetség három éve fecseg a békéről és leszerelésről, hogy az úgynevezett II. Internacionále három éve istápolja ezt a hazug fecsegést, közben pedig a „nemzetek” egyre fegyverkeznek, a „hatalmak” közti régi konfliktusokat elmélyítik, új meg új konfliktusokat szítanak és ilymódon aláássák a békét?

Mit bizonyít a tengeri fegyverkezések csökkentéséről tárgyaló hármas konferencia (Anglia, Amerika és Japán) kudarca, ha nem azt, hogy a csendes-óceáni probléma újabb imperialista háborúk forrása, hogy a „hatalmak” sem leszerelni, sem fegyverkezéseiket csökkenteni nem akarják? Mit tett a Népszövetség e veszély elhárítására?

Vagy gondoljunk például azokra a lépésekre, amelyeket a szovjet küldöttség nemrég Genfben az igazi (nempedig kirakati) leszerelés kérdésében tett. Mivel magyarázható az, hogy Litvinov elvtársnak a teljes leszerelésre vonatkozó őszinte és becsületes nyilatkozata „teljesen váratlanul” érte és megbénította a Népszövetséget? Vajon nem azt bizonyítja-e ez a tény, hogy a Népszövetség nem a béke és leszerelés eszköze, hanem az újabb fegyverkezések és az újabb háborús előkészületek leplezésének eszköze?

Minden ország megvásárolható burzsoá sajtója, Japántól Angliáig, Franciaországtól Amerikáig, tele torokból ordítja, hogy a szovjet leszerelési javaslatok „nem őszinték”. Hát akkor miért nem teszik próbára a szovjet javaslatok őszinteségét, és miért nem fognak hozzá azonnal, gyakorlatilag, a leszereléshez vagy legalábbis a fegyverkezések komoly csökkentéséhez? Min múlik ez?

Vagy itt van például a kapitalista államok „barátsági szerződéseinek” jelenlegi rendszere, Franciaország és Jugoszlávia szerződése, Olaszország és Albánia szerződése, Lengyelország és Litvánia „barátsági szerződése”, amelyet Pilsudski készít elő, a „Locarno rendszer”, „Locarno szelleme” stb., — mindez micsoda, ha nem újabb háborúk előkészítésének és a jövendő háborús összecsapások esetére történő erőátcsoportosításnak rendszere?

Vagy nézzük például a következő tényeket: Franciaország, Anglia, Olaszország, az Északamerikai Egyesült Államok, Japán haderőinek létszáma 1913-tól 1927-ig 1 888 000 főről 2 262 000-re emelkedett; ugyanebben az időszakban ugyanezeknek az országoknak hadi költségvetése 2 345 millió aranyrubelról 3 948 millióra emelkedett; ennek az öt országnak légihadereje 1923-tól 1927-ig 2 655 repülőgépről 4 340-re emelkedett; ez öt hatalom cirkálóinak tonnatartalma az 1922. évi 724 000 tonnáról 1926-ban 864 000 tonnára emelkedett; a hadikémia terén kialakult helyzetet Fries tábornok, az Északamerikai Egyesült Államok hadikémiai hivatalának főnöke, egyik nyilatkozatában így jellemzi: „Egy 450 kilogrammos, lewisittel töltött kémiai légibomba New York tíz városnegyedét lakhatatlanná teheti, 100 tonna lewisit pedig, melyet 50 repülőgépről dobnak le, egész New Yorkot lakhatatlanná teheti legalább egy hétre.”

Mit bizonyítanak ezek a tények, ha nem azt, hogy az új háború előkészítése teljes gőzzel folyik?

Ezek az eredményei általában a burzsoá államok és nevezetesen a Népszövetség „békepolitikájának” és „leszerelési” politikájának, meg különösen a tőkét kiszolgáló szociáldemokrata lakájkodásnak.

Régebben azzal indokolták a fegyverkezések növekedését, hogy Németország tetőtől talpig fel van fegyverezve. Most ez az „igazolás” elesik, mert Németország le van fegyverezve.

Vajon nem világos, hogy a fokozódó fegyverkezést az diktálja, hogy a „hatalmak” közti újabb imperialista háborúk elkerülhetetlenek, vajon nem világos, hogy „Locarno szellemének” lényege a „háború szelleme”.

Azt hiszem, hogy a mostani „békés kapcsolatok” egy régi, elnyűtt inghez hasonlíthatók, amely csak vékonyka fonállal összevarrt foltokból áll. Csak kissé erősebben meg kell rántani ezt a vékonyka fonalat, el kell szakítani valahol, és az egész ing szétesik, foltokon kívül semmi sem marad belőle. Csak meg kell bolygatni a mai „békés kapcsolatokat” valahol Albániában, vagy Litvániában, Kínában vagy Észak-Afrikában és a „békés kapcsolatok épülete” összeomlik.

Így volt ez a legutóbbi imperialista háború előtt, mikor a szarajevói gyilkosság háborúra vezetett.

Így van ez most is.

A stabilizációból nő ki az új imperialista háborúk elkerülhetetlensége.

3. A nemzetközi forradalmi mozgalom állapota és az új forradalmi fellendülés előjelei

a) Háború viseléséhez nem elegendő a fokozott fegyverkezés, nem elegendő új koalíciók szervezése. Ehhez még a kapitalista országok hátországának megszilárdítása is szükséges. Egyetlen kapitalista ország sem viselhet komoly háborút, ha előzetesen nem szilárdítja meg saját hátországát, nem fékezi meg „saját” munkásait, nem fékezi meg „saját” gyarmatait. Ez az oka annak, hogy a burzsoá kormányok politikája fokozatosan fasizálódik.

Nem tekinthető véletlennek az, hogy Franciaországban most a jobboldali blokk, Angliában Hicks— Deterding—Urquhart blokkja, Németországban a burzsoá blokk, Japánban a háborús párt, Olaszországban és Lengyelországban fasiszta kormány van hatalmon.

Ezzel függ össze a munkásosztályra gyakorolt nyomás, Angliában a szakszervezeti törvény, Franciaországban a „nemzetfelfegyverzési” törvény, a nyolcórás munkanap eltörlése több országban, a burzsoázia mindenütt mutatkozó támadása a proletariátus ellen.

Ezzel függ össze az, hogy fokozott nyomást gyakorolnak a gyarmatokra és a függő országokra, hogy növelik ezekben az országokban az imperialista csapatok létszámát, amely már egymillióra rúg, és amelyből több mint 700 000 katona a brit „befolyási övezetekben” és „birtokokon” állomásozik.

b) Nem nehéz megérteni, hogy a fasizált kormányok kegyetlen nyomására válaszolniok kellett, meg kellett mozdulniok a gyarmatok elnyomott népeinek és az anyaországok munkásosztályának. Az olyan tények, mint a kínai, indonéziai, indiai stb. forradalmi mozgalom növekedése, feltétlenül döntő jelentőségűek a világimperializmus sorsa szempontjából.

Ítéljenek az elvtársak maguk. Az egész földkerekség 1 905 millió lakosából 1 134 millió él a gyarmatokon és a függő országokban, 143 millió él a Szovjetunióban, 264 millió a közbülső országokban és csak 363 millió él a gyarmatokat és függő országokat elnyomó nagy imperialista országokban.

Világos, hogy a gyarmati és függő országok forradalmi ébredése a világimperializmus pusztulásának előhírnöke. Az a tény, hogy a kínai forradalom még nem vezetett az imperializmus fölötti közvetlen győzelemre, ez a tény nem lehet döntő jelentőségű a forradalom távlatai szempontjából. A nagy népforradalmak általában sohasem aratnak teljes győzelmet akcióik első fordulójában. Ár és apály váltakozása során növekednek és erősödnek. Így volt ez mindenütt, Oroszországban is. Így lesz ez Kínában is.

A kínai forradalom legfontosabb eredménye az a tény, hogy felrázta évszázados álmukból és mozgásba hozta a kizsákmányoltak és elnyomottak százmillióit, hogy teljesen leleplezte a tábornoki klikk ellenforradalmiságát, letépte az álarcot az ellenforradalom kuomintangi szekértolóiról, megerősítette a kommunista párt tekintélyét a nép széles tömegeiben, a mozgalmat egészében fejlődésének magasabb fokára lendítette és új reményeket keltett India, Indonézia stb. elnyomott osztályainak millióiban. Csak vakok és kishitűek kételkedhetnek abban, hogy a kínai munkások és parasztok forradalmi mozgalma új fellendülés felé tart.

Ami az európai munkásosztály forradalmi mozgalmát illeti, itt is, e téren is, a munkástömegek balratolódásának és a forradalmi felélénkülésnek világos jeleit látjuk. Az olyan tények, mint az angol általános és szénbányász-sztrájk, a bécsi munkások forradalmi megmozdulása, a franciaországi és németországi forradalmi tüntetések Sacco és Vanzetti meggyilkolásával kapcsolatban, a német és a lengyel kommunista párt választási sikerei, az angol munkásmozgalom világos differenciálódása, mely abban nyilvánul meg, hogy a munkások balra tartanak, a vezérek pedig jobbra, a nyílt szociálimperializmus mocsarába mennek, az a tény, hogy a II. Internacionále az imperialista Népszövetség közvetlen függvényévé korcsosodott, hogy a szociáldemokrata pártok tekintélye a munkásosztály nagy tömegei előtt süllyed, hogy a Kominternnek és szekcióinak befolyása és tekintélye a proletárok soraiban szerte az egész világon növekszik, hogy a Szovjetunió tekintélye nő az egész világ elnyomott osztályainak szemében, „a Szovjetunió barátainak kongresszusa” stb., — mindezek a tények kétségtelenül azt bizonyítják, hogy Európa a forradalmi fellendülés új szakaszába lép.

Ha egy olyan esemény, mint Sacco és Vanzetti meggyilkolása, tüntetésekre késztette a munkásosztályt, akkor ez kétségtelenül azt bizonyítja, hogy a munkásosztály mélyén olyan forradalmi energia halmozódott fel, amely okot, alkalmat, olykor látszatra egészen jelentéktelen alkalmat keres és fog keresni, hogy kirobbanjon és rázúduljon a kapitalista rendszerre.

Új forradalmi fellendülés előestéjén állunk mind a gyarmatokon, mind az anyaországokban.

A stabilizációból új forradalmi fellendülés nő ki.

4. A kapitalista világ és a Szovjetunió

a) Tehát a világkapitalizmus mélységes válságának és fokozódó labilitásának összes jeleit látjuk.

Az 1920—1921-es időleges háborúutáni gazdasági válság és a kapitalista országok velejáró belső káosza és külső kapcsolatainak széthullása elmúlt, aminek következtében be is következett a részleges stabilizáció időszaka, — ezzel szemben a kapitalizmus általános és alapvető válsága, mely az Októberi Forradalom győzelme és a Szovjetuniónak a kapitalista világrendszerből való kiszakadása következtében kezdett kirajzolódni, nemcsak hogy nem múlt el, hanem, ellenkezőleg, egyre inkább mélyül és megrendíti a világkapitalizmus létének alapjait.

A stabilizáció nemcsak hogy nem gátolta meg ennek az általános és alapvető válságnak fejlődését, hanem, ellenkezőleg, e válság továbbfejlődésének tápláló talajává és forrásává lett. A piacokért folyó harc fokozódása, a világ és a befolyási övezetek új felosztásának szükségessége, a burzsoá pacifizmus és a Népszövetség csődje, az a lázas tevékenység, amelyet új koalíciók alakítása és az erők átcsoportosítása érdekében fejtenek ki egy újabb háború lehetősége miatt, a fegyverkezések őrült irama, a munkásosztályra és a gyarmati országokra gyakorolt kegyetlen nyomás, a forradalmi mozgalom növekedése a gyarmatokon és Európában, a Komintern tekintélyének növekedése az egész világon, végül a Szovjetunió hatalmának megszilárdulása és tekintélyének növekedése az európai munkások és a gyarmati dolgozó tömegek körében, — ezek olyan tények, amelyeknek feltétlenül meg kell rendíteniök a világkapitalizmus létalapját.

A kapitalizmus stabilizációja egyre rothadtabbá és labilisabbá válik.

Két évvel ezelőtt azt lehetett és kellett is mondani, hogy a forradalmi hullámok Európában elsimulnak, most viszont teljes joggal állíthatjuk, hogy Európa szemmelláthatóan új forradalmi fellendülés szakaszába lép. Nem is szólva a gyarmatokról és függő országokról, ahol az imperialisták helyzete egyre katasztrofálisabbá válik.

b) Összeomlottak a kapitalistáknak azok a reményei, hogy a Szovjetuniót kezessé tehetik, hogy bekövetkezik a Szovjetunió kapitalista elfajulása, hogy csökkenni fog a Szovjetunió tekintélye az európai munkások és a gyarmati dolgozó tömegek előtt. A Szovjetunió éppen mint az épülő szocializmus országa növekszik és fejlődik. Az egész világ munkásaira és parasztjaira gyakorolt befolyása nő és erősödik. A Szovjetuniónak mint az épülő szocializmus országának már puszta létezése egyik leghatalmasabb tényezője annak, hogy a világimperializmus bomlik és szilárdsága Európában és a gyarmatokon egyaránt megrendül. A Szovjetunió szemmelláthatóan az európai munkásosztály és az elnyomott gyarmati népek zászlajává válik.

Ezért, hogy a jövendő imperialista háborúk számára előkészítsék a talajt, hogy a kapitalista hátország megszilárdítása érdekében mennél keményebben leszoríthassák „saját” munkásosztályukat és megfékezhessék „saját” gyarmataikat, — a burzsoá főkolomposok véleménye szerint elsősorban meg kell fékezni a Szovjetuniót, a forradalomnak ezt a gócát és melegágyát, amely ráadásul a kapitalista országok számára a legnagyobb árufelvevő piacok egyike. Ez az oka annak, hogy az imperialisták körében felélednek az intervenciós törekvések, feléled a Szovjetunió elszigetelésének, a Szovjetunió bekerítésének politikája, az a politika, mely a Szovjetunió elleni háború feltételeinek előkészítésére irányul.

Az intervenciós törekvések erősödése az imperialisták táborában és a fenyegető háború (a Szovjetunió ellen), — ez a mai helyzet egyik legfontosabb tényezője.

A kapitalizmus fejlődő válságának viszonyai között az angol burzsoázia a leginkább „fenyegetett” és a leginkább „szenvedő” fél. Éppen ezért ő a kezdeményezője az intervenciós törekvések szításának. Az, hogy a szovjet munkások segítették az angol szénbányászokat, és az, hogy a Szovjetunió munkásosztálya együttérez a kínai forradalmi mozgalommal, persze múlhatatlanul olajat öntött a tűzre. Mindezek a körülmények arra vezettek, hogy Anglia szakított a Szovjetunióval, s hogy a Szovjetuniónak több más országgal való kapcsolata rosszabbodott.

c) Ezért a kapitalista világ és a Szovjetunió viszonyában észlelhető két tendencia harca, a háborús támadás tendenciája (elsősorban Anglia részéről) és a békés kapcsolatok folytatásának tendenciája (több más kapitalista ország részéről) közti harc a jelen helyzetben nemzetközi kapcsolataink rendszerének alapvető ténye.

A beszámolómban tárgyalt időszakban a békés kapcsolatok tendenciájára mutató tények: a Törökországgal kötött megnemtámadási szerződés; a Németországgal kötött kezességi szerződés; a Görögországgal kötött vámegyezmény; a Németországgal kötött hitelegyezmény; az Afganisztánnal kötött kezességi szerződés; a Litvániával kötött kezességi szerződés; a Lettországgal kötött kezességi szerződés parafálása; a Törökországgal kötött kereskedelmi szerződés; a svájci konfliktus rendezése; a Perzsiával kötött semlegességi szerződés; a Japánnal való viszony javulása; amerikai és olaszországi gazdasági kapcsolataink kiszélesedése.

A beszámolómban tárgyalt időszakban a háborús támadás tendenciájára mutató tények: a sztrájkoló szénbányászoknak küldött pénzbeli segítséggel kapcsolatos angol jegyzék; a szovjet diplomáciai képviselők ellen intézett támadás Pekingben, Tiencsinben és Sanghájban; az Angol-Orosz Kereskedelmi Társaság (Arcos) ellen intézett támadás; Anglia szakítása a Szovjetunióval; Vojkov meggyilkolása; angol bérencek terrorcselekményei a Szovjetunióban; a Franciaországgal való viszonyunk kiéleződése Rakovszkij visszahívásának kérdésével kapcsolatban.

Két évvel ezelőtt a Szovjetunió és a kapitalista országok közötti bizonyos egyensúly és „békés együttélés” időszakáról lehetett és kellett beszélni, most ellenben teljes joggal állíthatjuk, hogy a „békés együttélés” időszaka letűnőben van és helyébe a Szovjetunió elleni imperialista rajtaütéseknek és az intervenció előkészítésének időszaka lép.

Igaz, Anglia próbálkozásai, hogy egységfrontot teremtsen a Szovjetunió ellen, egyelőre még nem jártak sikerrel. Ennek a sikertelenségnek okai: az imperialisták táborán belüli érdekellentétek; egyes országok érdekeltsége abban, hogy gazdasági, kapcsolataik legyenek a Szovjetunióval; a Szovjetunió békepolitikája; az európai munkásosztály ellenállása; az imperialisták félelme attól, hogy a Szovjetunió ellen viselt háború esetén országaikban forradalom fog kitörni. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy Anglia felhagy a Szovjetunió ellen irányuló egységfront szervezésével, hogy nem fog sikerülni ilyen frontot szerveznie. Anglia átmeneti kudarcai ellenére is fennáll a háborús veszély.

Ebből adódik a feladat: számításba kell vennünk az imperialisták táborában fennálló ellentéteket, el kell odáznunk a háborút azzal, hogy „váltságdíjat” fizetünk a kapitalistáknak, és mindent meg kell tennünk a békés kapcsolatok fenntartása érdekében.

Nem szabad elfelejtenünk Lenin szavait, aki azt mondotta, hogy építésünk ügyében nagyon sok függ attól, sikerül-e elodáznunk a kapitalista világgal való háborút, amely elkerülhetetlen, de amelyet el lehet odázni addig az időpontig, amikorra megérik az európai proletárforradalom, vagy amikorra teljesen megérnek a gyarmati forradalmak, vagy végül addig, amíg a kapitalisták a gyarmatokon való osztozkodás miatt hajba nem kapnak egymással.

Ezért a kapitalista országokkal való békés kapcsolatok fenntartása kötelező feladat számunkra.

A kapitalista országokkal való kapcsolatainknak alapja az, hogy lehetségesnek tartjuk két ellentétes rendszer egyidejű létezését. A gyakorlat ezt teljes mértékben igazolta. Zavaró mozzanat olykor az adósságok és a hitel kérdése. Politikánk e téren világos. A következő formulán alapszik: „ha adsz — én is adok.” Adsz hitelt iparunk megtermékenyítésére — megkapod a háborúelőtti adósságok bizonyos részét, melyet a kapott hitel után fizetett pótkamatnak tekintünk. Nem adsz — nem is kapsz. A tények azt mutatják, hogy az ipari hitel terén elértünk bizonyos sikereket. Itt nemcsak Németországra, hanem Amerikára és Angliára is gondolok. Mi ennek a titka? Az, hogy országunk óriási piac gyári berendezések behozatala számára, a kapitalista országoknak pedig éppen az ilyenfajta árukat felvevő piacokra van szükségük.

5. Következtetések

Az eredmény:

Először, növekednek a kapitalista környezeten belül fennálló ellentétek; a kapitalizmus számára szükségessé vált a világnak háború útján való újabb újrafelosztása; a kapitalista világ egy részének, élén Angliával, intervenciós tendenciái vannak; a kapitalista világ másik része nem kíván belekeveredni a Szovjetunió elleni háborúba, hanem rendszeres gazdasági kapcsolatokat akar kiépíteni a Szovjetunióval; ez a két tendencia harcot folytat egymás ellen, és a Szovjetuniónak bizonyos lehetősége van arra, hogy ezeket az ellentéteket a béke megvédésére számításba vegye.

Másodszor, felbomlóban van a stabilizáció; növekszik a gyarmati forradalmi mozgalom; újabb forradalmi fellendülés jelei mutatkoznak Európában; a Kominternnek és szekcióinak nő a tekintélye az egész világon; Európában nyilvánvalóan nő a munkásosztály rokonszenve a Szovjetunió iránt; nő a Szovjetunió hatalma és erősödik országunk munkásosztályának tekintélye az egész világ elnyomott osztályainak körében.

Ebből adódnak a párt következő feladatai:

1. A nemzetközi forradalmi mozgalom vonalán:

a) harc a kommunista pártok fejlesztéséért az egész világon;

b) harc a forradalmi szakszervezeteknek és a munkások egységfrontjának erősítéséért a tőke támadásával szemben;

c) harc a Szovjetunió munkásosztálya és a kapitalista országok munkásosztálya közötti barátság megszilárdításáért;

d) harc a Szovjetunió munkásosztályának és a gyarmati és függő országok szabadságmozgalmának szorosabb összefogásáért.

2. A Szovjetunió külpolitikája vonalán:

a) harc az újabb imperialista háborúk előkészítése ellen;

b) harc Anglia intervenciós törekvései ellen és a Szovjetunió védelmi képességének fokozása;

c) békepolitika, és a kapitalista országokkal való békés kapcsolatok fenntartása;

d) a külfölddel való áruforgalmunk kiszélesítése a külkereskedelmi monopólium megszilárdítása alapján;

e) közeledés az úgynevezett „gyenge” és „nemteljesjogú” államokhoz, amelyeket az uralkodó imperialista hatalmak elnyomnak és kizsákmányolnak.

II
A szocialista építés sikerei és a Szovjetunió belső helyzete

Engedjék meg, elvtársak, hogy rátérjek országunk belső helyzetére, szocialista építésünk sikereire, a proletárdiktatúra sorsának, fejlődésének, megerősítésének kérdésére.

Pártunk XIV. kongresszusa megbízta a Központi Bizottságot, hogy népgazdaságunk fejlődését a következő fő feladatok szemszögéből irányítsa:

először, hogy politikánk mozdítsa elő az egész népgazdaság termelésének egyre fokozódó növekedését;

másodszor, hogy a párt politikája mozdítsa elő az iparfejlesztés ütemének gyorsulását és az ipar vezetőszerepének biztosítását az egész népgazdaságban;

harmadszor, hogy a népgazdaság fejlesztése folyamán biztosítani kell a népgazdaság szocialista szektorának, a szocialista gazdasági formáknak egyre növekvő részarányát az egyéni árutermelő és a tőkés szektor rovására;

negyedszer, hogy egész gazdaságunk fejlesztése, az új iparágak szervezése, bizonyos nyersanyagtermelő iparágak fejlesztése stb. — olyan irányban történjék, hogy az általános fejlődés biztosítsa országunk gazdasági függetlenségét, hogy országunk ne váljék a világgazdaság tőkés rendszerének függvényévé;

ötödször, hogy a proletariátus diktatúrája, a munkásosztály és a paraszti tömegek blokkja, és ebben a blokkban a munkásosztály vezetése erősödjék, és

hatodszor, hogy a munkásosztály és a szegényparasztság anyagi és kulturális helyzete állandóan javuljon.

Mit tett pártunk, mit tett pártunk Központi Bizottsága a XIV. kongresszus óta eltelt időszakban e feladatok teljesítése terén?

1. A népgazdaság egésze

Az első kérdés — a népgazdaság egészének fejlődése. Néhány fontosabb számmal kívánom szemléltetni, hogy a beszámolói időszakban hogyan fejlődött népgazdaságunk a maga egészében, és különösén hogyan fejlődött az ipar és a mezőgazdaság. Ezeket a számokat az Állami Tervhivatal ismert számításaiból veszem. Az Állami Tervhivatal 1927/28. évi keretszámaira és az ötéves terv nyersvázlatára gondolok.

a) A Szovjetunió egész népgazdasága termelésének növekedése két év alatt. Az Állami Tervhivatal újabb számításai szerint a mezőgazdaság össztermelése 1924/25-ben a háborúelőttinek 87,3 százaléka, az egész ipar termelése pedig a háborúelőttinek 63,7 százaléka volt, most pedig, két év múltán, 1926/27-ben, a mezőgazdaság termelése már 108,3 százalék, az ipar termelése pedig 100,9 százalék. Az Állami Tervhivatal 1927/28. évi keretszámai szerint a mezőgazdaság termelése a háborúelőtti termelés 111,8 százalékára, az ipar termelése pedig 114,4 százalékára emelkedik.

Az ország kereskedelmi-közvetítő forgalmának növekedése két év alatt. Ha az 1924/25-ös forgalmat 100-nak vesszük (14 milliárd 613 millió cservonyec-rubel), akkor 1926/27-ben a forgalom 97 százalékkal (28 milliárd 775 millió rubelra) emelkedett, 1927/28-ban pedig több mint 116 százalékkal (33 milliárd 440 millió rubelra) kell tovább emelkednie.

Hitelrendszerünk fejlődése két év alatt. Ha hitelintézeteink 1925 október 1-i összesített mérlegeit 100-nak vesszük (5 milliárd 343 millió cservonyec-rubel), akkor a mérlegek összege 1927 július 1-re 53 százalékkal (8 milliárd 175 millió rubelra) emelkedett. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy államosított hitelrendszerünk 1927/28-ban tovább fog növekedni.

A vasúti közlekedés fejlődése két év alatt. Egész vasúti hálózatunk teherforgalma 1924/25-ben a háborúelőttinek 63,1 százaléka volt, most, 1926/27-ben, a háborúelőttinek 99,1 százaléka, 1927/28-ban pedig111,6 százaléka lesz. Arról nem is szólva, hogy ez alatt a két év alatt vasúti hálózatunk hossza 74 400 kilométerről 76 200 kilométerre nőtt, ami a háborúelőtti színvonalhoz viszonyítva 30,3 százalékos, 1917-hez viszonyítva pedig 8,9 százalékos növekedés.

Az állami költségvetés növekedése két év alatt. Az összesített költségvetés (az egységes állami költségvetés plusz helyi költségvetések) 1925/26-ban a háborúelőttinek 72,4 százaléka (5 milliárd 24 millió rubel) volt, most pedig, azaz 1927/28-ra, az összesített költségvetésnek a háborúelőttihez viszonyítva 110—112 százaléknak (több mint 7 milliárd rubelnak) kell lennie. A két év alatti növekedés — 41,5 százalék.

A külkereskedelem növekedése két év alatt. Külkereskedelmünk általános forgalma 1924/25-ben 1 milliárd 282 millió rubel, vagyis a háborúelőttinek körülbelül 27 százaléka volt, most pedig, 1926/27-ben, a forgalom 1 milliárd 483 millió rubel, vagyis a háborúelőttinek 35,6 százaléka, 1927/28-ban pedig a forgalom 1 milliárd 626 millió rubelra, vagyis a háborúelőttinek 37,9 százalékára van előirányozva.

Külkereskedelmünk vontatott fejlődési ütemének okai:

először, az a tény, hogy a burzsoá államok gyakran gördítenek akadályokat külkereskedelmünk elé, amelyek olykor burkolt blokád jellegét öltik;

másodszor, az a tény, hogy mi nem kereskedhetünk a szerint a burzsoá elv szerint, hogy „magunk nem fogunk jóllakni, de exportálni fogunk”.

Plusz azonban az, hogy külkereskedelmünknek 1926/27-ben 57 millió rubelnyi aktív egyenlege van. 1923/24 óta ez az első év, amikor külkereskedelmi mérlegünk aktív.

Végeredményben egész nemzeti jövedelmünk általános növekedése két év alatt a következő képet mutatja: a Szovjetunió nemzeti jövedelme 1924/25-ben 15 milliárd 589 millió cservonyecrubel volt, 1925/26-ban már 20 milliárd 252 millió rubel, vagyis egy év alatt a növekedés 29,9 százalék, 1926/27-ben pedig 22 milliárd 560 millió rubel, vagyis az évi növekedés 11,4 százalék. Az Állami Tervhivatal keretszámai szerint 1927/28-ban nemzeti jövedelmünk 24 milliárd 208 millió rubel lesz, vagyis 7,3 százalékkal fog növekedni.

Ha figyelembe vesszük, hogy az Egyesült Államok nemzeti jövedelmének átlagos évi növekedése nem haladja meg a 3—4 százalékot (csak egyetlenegyszer, a múlt század 80-as éveiben növekedett az Egyesült Államok nemzeti jövedelme körülbelül 7 százalékkal), és más országok, például Anglia és Németország nemzeti jövedelmének évi növekedése nem haladja meg az 1—3 százalékot, el kell ismerni, hogy a Szovjetunió nemzeti jövedelmének növekedési üteme az utóbbi évek alatt Európa és Amerika nagy kapitalista országaihoz képest rekord ütem.

Következtetés: országunk népgazdasága gyors ütemben fejlődik.

A párt jeladata: előbbre lendíteni országunk népgazdaságának fejlődését a termelés minden ágában.

b) Népgazdaságunk nem vaktában fejlődik, nem a termelés egyszerű mennyiségi növekedése által, hanem bizonyos, szigorúan meghatározott irányban. Az utóbbi két év alatt népgazdaságunk fejlődésének döntő tényezője két fő körülmény.

Először az, hogy népgazdaságunk az ország iparosítása jegyében fejlődik, vagyis az ipar szerepe a mezőgazdasághoz viszonyítva egyre nagyobb.

Másodszor az, hogy népgazdaságunk, az ország iparosítása, olyan irányban fejlődik, hogy a szocialista gazdasági formák részaránya és uralkodó szerepe mind a termelés, mind az áruforgalom terén az egyéni árutermelő és a tőkés szektor rovására növekedik.

Néhány szám annak szemléltetésére, hogyan nő iparunk részaránya a népgazdaság rendszerében (közlekedés és villamosítás nélkül). 1924/25-ben az ipar össztermelésének részaránya a népgazdaság egész termeléséhez viszonyítva — háborúelőtti árakat véve a számítás alapjául — 32,4 százalék, a mezőgazdaság részaránya pedig 67,6 százalék volt, viszont 1926/27-ben az ipar részaránya 38 százalékra emelkedett, a mezőgazdaság részaránya pedig 62 százalékra csökkent. 1927/28-ban az ipar részarányának 40,2 százalékra kell emelkednie, a mezőgazdaság részarányának pedig 59,8 százalékra kell csökkennie.

A következő számok mutatják, hogyan nőtt két év alatt az ipar gerincét alkotó termelési eszközök termelésének részaránya egész iparunkhoz viszonyítva: 1924/25-ben a termelési eszközök termelésének részaránya 34,1 százalék, 1926/27-ben 37,6 százalék, 1927/28-ra pedig 38,6 százalék van előirányozva.

Néhány szám annak szemléltetésére, hogy két év alatt hogyan nőtt a termelési eszközök termelésének részaránya az állami nagyiparban: 1924/25-ben 42,0 százalék, 1926/27-ben 44,0 százalék, 1927/28-ra pedig 44,9 százalék van előirányozva.

Ami az ipar árutermelését és annak az áruk egész tömegéhez való arányát illeti, az ipar részaránya két év alatt, 1924/25-től 1926/27-ig, 53,1 százalékról 59,5 százalékra emelkedett, 1927/28-ban pedig el kell érnie a 60,7 százalékot, — ugyanakkor a mezőgazdasági árutermelés részaránya 1924/25-ben 46,9 százalék volt, 1926/27-ben 40,5 százalékra csökkent, 1927/28-ban pedig 39,3 százalékra kell csökkennie.

Következtetés: országunk ipari országgá válik.

A párt feladata: minden módon előbbre lendíteni országunk iparosítását.

Néhány szám annak szemléltetésére, hogyan nőtt két év alatt a szocialista gazdasági formák részaránya és uralkodó szerepe az egyéni árutermelő és a tőkés szektor rovására. A népgazdaság társadalmasított szektorának (az állami és szövetkezeti iparnak, a közlekedésnek, a villamosításnak stb.) beruházásai 1924/25-től 1926/27-ig 1 milliárd 231 millió rubelról 2 milliárd 683 millió rubelra emelkedtek, 1927/28-ban pedig a beruházásoknak 3 milliárd 456 millióra kell emelkedniök, ami azt jelenti, hogy a beruházások növekedése az 1924/25. évi 43,8 százalékról 1927/28-ban 65,3 százalékra emelkednek, — a népgazdaság nem társadalmasított szektorának beruházásai ellenben viszonylag állandóan csökkentek, és abszolút számokban is csak jelentéktelenül emelkedtek, mégpedig: az 1924/25. évi 1 milliárd 577 millióról 1926/27-ben 1 milliárd 717 millióra, 1927/28-ban pedig 1 milliárd 836 millióra kell emelkedniök, ami azt jelenti, hogy a nem társadalmasított szektor beruházásainak részaránya az 1924/25. évi 56,2 százalékról 1927/28-ban 34,7 százalékra csökken.

Az ipar társadalmasított szektorának össztermelése az egész iparhoz viszonyítva az 1924/25. évi 81 százalékról 1926/27-ben 86 százalékra emelkedett, 1927/28-ban pedig 86,9 százaléknak kell lennie, — az ipar nem társadalmasított szektorának szerepe viszont évről évre csökken: az egész ipar termeléséhez viszonyítva az 1924/25. évi 19 százalékról 1926/27-ben 14 százalékra csökkent, 1927/28-ban pedig 13,1 százalékra kell csökkennie.

Ami a magántőkének a nagy (cenzusos) iparban betöltött szerepét illeti, az nemcsak viszonylag csökken (1924/25-ben 3,9 százalék, 1926/27-ben 2,4 százalék), hanem abszolút mértékben is (1924/25-ben 169 millió háborúelőtti rubel, 1926/27-ben 165 millió háborúelőtti rubel).

A magánkapitalista elemek az ország áruforgalma terén is kiszorulnak. A társadalmasított szektornak az egész kereskedelmi-közvetítő forgalomhoz viszonyított részaránya 1924/25-ben 72,6 százalék, a nagykereskedelemben 90,6 százalék, a kiskereskedelemben 57,3 százalék volt, 1926/27-ben a társadalmasított szektornak az egész forgalomhoz viszonyított részaránya már 81,9 százalékra, a nagykereskedelemben 94,9 százalékra, a kiskereskedelemben 67,4 százalékra emelkedett, — ugyanakkor a magánszektor részaránya ez alatt az idő alatt az egész kereskedelmi-közvetítő forgalomhoz képest 27,4 százalékról 18,1 százalékra, a nagykereskedelemben 9,4 százalékról 5,1 százalékra, a kiskereskedelemben 42,7 százalékról 32,6 százalékra csökkent, 1927/28-ban pedig a magánszektor részarányának a kereskedelem minden ágában tovább kell csökkennie.

Következtetés: országunk biztosan és gyorsan halad a szocializmus felé, háttérbe szorítva és a népgazdaságból lépésről lépésre kiszorítva a kapitalista elemeket.

Ez a tény felfedi előttünk annak a kérdésnek alapját: „ki — kit győz le.” Ezt a kérdést Lenin 1921-ben vetette fel, az új gazdasági politika bevezetése után. Össze tudjuk-e kapcsolni szocializált iparunkat a parasztgazdasággal, ki tudjuk-e szorítani a magánkereskedőt, a magánkapitalistát és megtanulunk-e kereskedni,, vagypedig a magántőke győz le bennünket, szakadást idézve elő a proletariátus és a parasztság között, — ez volt akkor a kérdés. Most elmondhatjuk, hogy ezen a téren alapjában véve már döntő sikereink vannak. Ezt talán csak vakok vagy elmebetegek tagadhatják.

Most azonban az a kérdés: „ki — kit győz le”, már más jelleget ölt. Most ez a kérdés a kereskedelem teréről a termelés terére, a kisipari termelés terére, a mezőgazdasági termelés terére tevődik át, ahol a magántőkének még van bizonyos befolyása és ahonnan azt rendszeresen ki kell szorítani.

A párt feladata: kiszélesíteni és megszilárdítani szocialista parancsnoki magaslatainkat a népgazdaság minden ágában, a városban és a falun egyaránt, tartva az irányt a népgazdaság kapitalista elemeinek a felszámolására.

2. Szocialista nagyiparunk fejlődési üteme

a) Az ország egész iparának több mint 77 százalékát felölelő államosított nagyipar termelésének növekedése. Míg az államosított nagyipar termelésének növekedése (háborúelőtti rubelban) 1925/26-ban a megelőző évhez viszonyítva 42,2 százalék, 1926/27-ben 18,2 százalék volt, 1927/28-ban pedig 15,8 százalék lesz, addig az Állami Tervhivatal nem végleges és felettébb alacsonyra szabott ötéves előirányzata szerint a termelésnek öt év alatt 76,7 százalékkal kell növekednie, ami azt jelenti, hogy a termelés évenként aritmetikai átlagban 15 százalékkal emelkedik és az ipari termelés 1931/32-ben kétszerese lesz a háborúelőtti termelésnek.

Ha az ország egész iparának, mind a nagyiparnak (állami és magán nagyiparnak), mind a kisiparnak össztermelését vesszük, akkor a termelés évi növekedése aritmetikai átlagban az Állami Tervhivatal ötéves előirányzata szerint 12 százalék lesz, ami azt jelenti, hogy az egész ipar termelése 1931/32-ben a háborúelőttinél majdnem 70 százalékkal lesz nagyobb.

Amerikában az egész ipar termelésének évi növekedése az 1890—1895-ig terjedő öt év alatt 8,2 százalék, az 1895—1900-ig terjedő öt év alatt 5,2 százalék, az 1900—1905-ig terjedő öt év alatt 2,6 százalék, az 1905—1910-ig terjedő 5 év alatt 3,6 százalék volt. Oroszországban az 1895—1905-ig terjedő tíz év alatt az évi átlagos növekedés 10,7 százalék, az 1905— 1913-ig terjedő nyolc év alatt 8,1 százalék volt.

Szocialista iparunk, úgyszintén az egész ipari termelés évi növekedésének százaléka rekord százalék, amilyet nem ért el a világ egyetlen nagy kapitalista országa sem.

És ezt annak ellenére értük el, hogy míg az amerikai ipart, és különösen a háborúelőtti orosz ipart bőségesen termékenyítette a külföldi tőke hatalmas beáramlása, addig a mi államosított iparunk kénytelen saját felhalmozásaira támaszkodni.

És ezt annak ellenére értük el, hogy államosított iparunk már az újjáalakítás időszakába lépett, amikor ipari termelésünk növekedését döntő módon a régi gyárak technikai átépítése és újak építése határozza meg.

Egész iparunk, és különösen szocialista iparunk fejlődési üteme eléri és túlszárnyalja a kapitalista országok iparának fejlődését.

b) Mivel magyarázható nagyiparunk fejlődésének ez a példátlan üteme?

Először azzal, hogy nagyiparunk államosított ipar, minek következtében nincsenek olyan önző és társadalomellenes érdekei, mint a magánkapitalista csoportoknak, és megvan a lehetősége arra, hogy az egész társadalom érdekeinek megfelelően fejlődjék.

Másodszor azzal, hogy nagyiparunk a legnagyobb üzemű és legkoncentráltabb a világ összes létező iparai közül, minek következtében minden lehetősége megvan arra, hogy legyőzze a magánkapitalista ipart.

Harmadszor azzal, hogy az államnak, amely kezében tartja az államosított közlekedést, az államosított hitelt, az államosított külkereskedelmet, az általános állami költségvetést, minden lehetősége megvan arra, hogy tervszerűen mint egységes ipari gazdaságot vezesse az államosított ipart, ami óriási előny minden más iparral szemben és sokszorosan gyorsítja iparunk fejlődési ütemét.

Negyedszer azzal, hogy államosított iparunknak, mint a legnagyobb üzemű és legnagyobb teljesítőképességű iparnak, minden lehetősége megvan arra, hogy tántoríthatatlanul folytassa az önköltség csökkentésére, a gyári eladási árak csökkentésére és a termelés olcsóbbá tételére irányuló politikáját, és ezzel növelje termelvényeinek piacát, fokozza a belső piac felvevőképességét és egyre bővülő forrást teremtsen a termelés további fejlesztése számára.

Ötödször azzal, hogy az államosított ipar, sok okból, többek közt azért is, mert árleszállítási politikát folytat, a város és a falu, a proletariátus és a parasztság fokozatos közeledésének viszonyai között fejlődhet, ellentétben a kapitalista iparral, amely a parasztság életerejét kiszívó burzsoá város és a tönkremenő falu fokozódó ellenségeskedésének viszonyai között fejlődik.

Végül azzal, hogy az államosított ipar a munkásosztályra, egész fejlődésünk hegemónjára támaszkodik, minek következtében megvan a lehetősége arra, hogy általában könnyebben fejlessze a technikát és különösen a munka termelékenységét, hogy ésszerűsítse a termelést és az igazgatást, mert a munkásosztály széles tömegei támogatják, ami nincs meg és nem is lehet meg az ipar kapitalista rendszerében.

Mindennek kétségtelen bizonyítéka az, hogy technikánk az utóbbi két év alatt gyorsan növekedett és az új iparágak (a gépgyártás, szerszámgépgyártás, a turbogenerátorok gyártása, az automobil- és repülőgépgyártás, a vegyiipar stb.) gyorsan fejlődtek.

Ezt bizonyítja iparunk ésszerűsítése a munkanap egyidejű rövidítése (a hétórás munkanap bevezetése) és a munkásosztály anyagi és kulturális helyzetének szüntelen emelkedése mellett, ami nincs meg és nem is lehet meg a gazdaság kapitalista rendszerében.

Szocialista iparunk példátlan fejlődési üteme közvetlen és kétségtelen bizonyítéka a szovjet termelési rendszer fölényének a kapitalista rendszerrel szemben.

Leninnek igaza volt, amikor még 1917 szeptemberében, mielőtt a bolsevikok megragadták volna a hatalmat, azt mondotta, hogy nekünk, megteremtve a proletariátus diktatúráját, megvan a lehetőségünk arra és kötelességünk, hogy „gazdaságilag is utolérjük, és túlszárnyaljuk az előrehaladott országokat” (XXL köt. 191. old.).

A párt feladata: megszilárdítani a szocialista iparfejlesztés elért ütemét, és fokozni azt a közeljövőben, hogy megteremtsük azokat a kedvező feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy utolérjük és túlszárnyaljuk az előrehaladott kapitalista országokat.

3. Mezőgazdaságunk fejlődési üteme

a) A falun, fordítva, viszonylag lassan növekszik a termelés. Míg 1925/26-ban az összes termés növekedése (háborúelőtti rubelokban) az előző évhez képest 19,2 százalék, 1926/27-ben 4,1 százalék volt, 1927/28-ban 3,2 százalék lesz, addig az Állami Tervhivatal hozzávetőleges és jelentékenyen csökkentett ötéves előirányzata szerint a termelés öt év alatt 24 százalékkal fog növekedni, úgyhogy a termelés évi növekedése aritmetikai átlagban 4,8 százalék lesz, és 1931/32-ben a mezőgazdasági termelés 28—30 százalékkal fogja meghaladni a háborúelőtti termelést.

Ez a mezőgazdasági termelés többé-kevésbé tűrhető évi növekedése. De ez — a kapitalista országokhoz viszonyítva — egyáltalában nem nevezhető rekordtermelésnek és nem elegendő ahhoz, hogy a jövőben fenntartsuk a mezőgazdaság és az államosított ipar szükséges egyensúlyát.

Az Északamerikai Egyesült Államokban a mezőgazdaság összes termésének évi növekedése az 1890-től 1900-ig terjedő évtizedben 9,3 százalék, az 1900-tól 1910-ig terjedő évtizedben 3,1 százalék, az 1910-től 1920-ig terjedő évtizedben 1,4 százalék volt. A háborúelőtti Oroszországban a mezőgazdasági termelés évi növekedése az 1900-tól 1911-ig terjedő évtizedben 3,2—3,5 százalék volt.

Igaz, mezőgazdasági termelésünk évi növekedése az 1926/27—1931/32-es ötéves időszak alatt 4,8 százalék lesz, tehát — mint látható — a mezőgazdasági termelés növekedésének százaléka a szovjet viszonyok között nagyobb, mint a kapitalista Oroszország idején. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy míg az államosított ipar össztermelése 1931/32-ben kétszer akkora lesz, mint a háborúelőtti ipari termelés, az egész ipar termelése pedig 1931/32-ben körülbelül 70 százalékkal fogja meghaladni a háborúelőtti színvonalat, — a mezőgazdaság termelése erre az időre csak 28—30 százalékkal, vagyis egyharmadnál kevesebbel fogja felülmúlni a háborúelőtti mezőgazdasági termelést.

Ennélfogva mezőgazdaságunk fejlődésének üteme nem ismerhető el eléggé kielégítőnek.

b) Mivel magyarázható az, hogy mezőgazdaságunk fejlődési üteme államosított iparunk fejlődési üteméhez képest viszonylag lassú?

Ez mezőgazdasági technikánk rendkívüli elmaradottságával és a falu kulturális állapotának nagyon alacsony színvonalával, valamint, különösen, azzal magyarázható, hogy szétforgácsolt mezőgazdasági termelésünk nem rendelkezik azokkal az előnyökkel, amelyekkel egyesített államosított nagyiparunk rendelkezik. A mezőgazdasági termelés előszöris nincs államosítva és nincs egyesítve, hanem szét van forgácsolva és apró darabokban szét van szórva. Nem vezetik tervszerűen és egyelőre túlontúlnyomórészt alá van vetve a kistermelés ösztönösségének. Nincs egyesítve és nagyüzemesítve a kollektivizálás vonalán, aminek következtében még kedvező kizsákmányolási talaj a kulák elemek számára. Ezek az okai annak, hogy a szétforgácsolt mezőgazdaság meg van fosztva az egyesített és tervszerűen vezetett nagyüzemű termelés óriási előnyeitől, amelyekkel államosított iparunk rendelkezik.

Hol a mezőgazdaság kiútja? Talán lassítani kellene egész iparunk és különösen államosított iparunk fejlődési ütemét? Semmi esetre sem! Ez reakciós, proletárellenes utópia volna. (Felkiáltások: „Úgy van!”) Az államosított iparnak gyorsított ütemben kell fejlődnie és így is fog fejlődni. Ez a biztosítéka annak, hogy a szocializmus felé haladjunk előre. Ez a biztosítéka annak, hogy végül iparosítani fogjuk magát a mezőgazdaságot is.

Hol van hát a kiút? A kiút abban van, hogy a kis és szétforgácsolt parasztgazdaságok a föld társas megművelése alapján átmennek nagyüzemű és egyesített gazdaságokba, áttérnek a föld kollektív megművelésére új, magasabb technika alapján.

A kiút abban van, hogy a kis és törpe parasztgazdaságokat fokozatosan, de állhatatosan, nem kényszer, hanem példaadás és meggyőzés útján nagygazdaságokban egyesítjük, a föld közös, társas, kollektív, megművelése alapján, mezőgazdasági gépeket és traktorokat alkalmazva, és alkalmazva a földművelés belterjességét fokozó tudományos módszereket.

Más kivezető út nincs.

Máskülönben mezőgazdaságunk nem képes sem utólérni, sem túlszárnyalni a fejlett mezőgazdasággal rendelkező kapitalista országokat (Kanada stb.).

Mindazok az intézkedéseink, amelyeket a mezőgazdaság tőkés elemeinek korlátozása, a falu szocialista elemeinek fejlesztése, a paraszti gazdaságoknak a szövetkezeti fejlődés medrébe való bevonása terén, valamint annak érdekében tettünk, hogy az állam tervszerűen befolyásolja a falut azáltal, hogy átkarolja a paraszti gazdaságot mind az ellátás és értékesítés, mind a termelés oldaláról, — mindezek az intézkedések, igaz, döntő fontosságú, de mégiscsak előkészítő intézkedések ahhoz, hogy a mezőgazdaságot átállítsuk a kollektivizmus vágányára.

c) Mit tett a párt két év alatt ebben az irányban? Nem keveset tett. De korántsem tett meg mindent, amit megtehetett volna.

Ami a mezőgazdaságnak, hogy úgy mondjam, kívülről, a mezőgazdaságnak a szükséges gyártmányokkal való ellátása vonalán és a mezőgazdasági termékek értékesítése vonalán történő átkarolását illeti, eredményeink a következők: a mezőgazdasági szövetkezetek most a parasztbirtokoknak körülbelül egyharmadát egyesítik; a fogyasztási szövetkezetek 1924/25-ben a falu ellátásának 25,6 százalékát, 1926/27-ben már 50,8 százalékát tartották kezükben; a szövetkezeti és állami szervek 1924/25-ben a mezőgazdasági termékek 55,7 százalékát, 1926/27-ben már 63 százalékát értékesítették.

Ami a mezőgazdaságnak, hogy úgy mondjam, belülről, a mezőgazdasági termelés vonalán történő átkarolását illeti, ezen a téren rendkívül keveset csináltunk. Elég, ha annyit mondok, hogy a kolhozok és szovhozok ma az egész mezőgazdasági termelésnek mindössze alig több mint 2 százalékát, és az árutermelésnek alig több mint 7 százalékát adják.

Ennek természetesen több objektív és szubjektív oka van: ügyetlenül nyúlnak a dologhoz, funkcionáriusaink nem fordítanak elegendő figyelmet erre a dologra, a parasztok konzervatívak és elmaradottak, hiányzanak a föld társas megművelésére való áttérés finanszírozásához szükséges pénzösszegek stb. Márpedig ehhez nem csekély összegek kellenek.

Lenin a X. kongresszuson azt mondotta, hogy még nem állnak rendelkezésünkre azok az alapok, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a mezőgazdaságot alávessük az állami vagy kollektív elvnek. Azt hiszem, most már lesznek ilyen alapjaink, és idővel növekedniök is kell. Az a helyzet alakult ki, hogy ha nem egyesítjük a szétforgácsolt paraszti gazdaságokat, ha nem állítjuk át őket a föld társas megművelésére, akkor lehetetlen komolyabb mértékben előmozdítani a mezőgazdaság intenzívebbé tételét és gépesítését, lehetetlen úgy szervezni a dolgot, hogy mezőgazdaságunk fejlődési üteme utolérje a kapitalista országokét, például Kanadáét.

Ezért a feladat az, hogy falusi funkcionáriusaink figyelmét erre a fontos dologra összpontosítsuk.

Azt hiszem, hogy a földművelésügyi népbiztosságok és a mezőgazdasági szövetkezetek szervei mellett működő kölcsönző állomásoknak ebben a dologban igen nagy szerepet kell betölteniök.

Egy példával akarom szemléltetni, hogyan segítik néha a szovhozok a parasztokat abban, hogy áttérjenek a föld kollektív megművelésére, ami a parasztok számára óriási előnnyel jár. Az Ukrajnai Szovhoztrösztről van szó, amely traktoraival segítette az odesszai járás parasztjait. A parasztok megköszönték a segítséget. Levelük nemrég jelent meg az „Izvesztyijá”-ban. Engedjék meg, hogy ezt a levelet felolvassam. (Felkiáltások: „Halljuk!”)

„Mi, a Sevcsenko, Kraszin, Kalinyin, «Vörös Csillag» és «Felkelő Nap» tanyák telepesei, hálás köszönetét mondunk a Szovjethatalomnak azért az óriási segítségért, melyet gazdaságunk helyreállításában nyújtott nekünk. Többségünk szegényparaszt, akiknek se lovuk, se felszerelésük, — ezért nem tudtuk megművelni a nekünk juttatott földet, és kénytelenek voltunk bérbeadni az idevaló kulákoknak a termés egy részéért. A termés silány volt, mert tudvalevő, hogy a bérlő nem jól műveli meg az idegen földet. Azokat a kis hiteleket, amelyeket az államtól kaptunk, feléltük és évről évre szegényedtünk.

Ebben az évben eljött hozzánk az Ukrajnai Szovhoz-tröszt képviselője és azt javasolta, hogy ne pénzkölcsönt vegyünk, hanem műveltessük meg földjeinket traktorokkal. Egy-két kulák kivételével valamennyi telepes beleegyezett ebbe, bár nem nagyon hittük, hogy a munkát rendesen fogják elvégezni. Nagy örömünkre és a kulákok bosszúságára a traktorok felszántották az egész szűzföldet és ugart, ötször-hatszor megforgatták és megboronálták, hogy megtisztítsák a gyomtól és végül nemes búzával vetették be az egész földet. A kulákok ma már nem nevetnek a traktorbrigád munkáján. Járásunkban az idén, mivel nagyon kevés volt az eső, a parasztok alig vetettek őszit, azokon a földeken pedig, ahol vetettek, még nem kelt ki a vetés. A mi földjeinken azonban, a telepesek földjein, száz meg száz gyeszjatyina ugaron gyönyörű búza zöldell, amilyen nincs a leggazdagabb német telepeken sem.

A traktorok az őszi búzavetésen kívül teljesen elvégezték az őszi szántást a tavaszi vetés alá. Most nincs egyetlen gyeszjatyina földünk sem, amely ne volna fölszántva, vagy bérbe volna adva. Nincs köztünk egyetlenegy szegényparaszt sem, akinek ne volna néhány gyeszjatyina őszi búzavetése.

Miután a magunk szemével láttuk, hogyan dolgoznak a traktorok, nem akarunk tovább szegényes kisgazdaságot folytatni, és úgy döntöttünk, hogy társadalmasított traktoros gazdaságot szervezünk, amelyben nem lesznek különálló, apró, paraszti vetésdarabok. A Tarasz Sevcsenko szovhoz, amellyel szerződést kötöttünk, már elvállalta, hogy megszervezi számunkra a traktoros gazdaságot” („Izvesztyija” 267. sz. 1927 november 22).

Ezt írják a parasztok.

Minél több ilyen példát, elvtársak, és akkor messze előre lehetne lendíteni a falu kollektivizálásának ügyét.

A párt feladata: szélesebben kell átkarolni a paraszti gazdaságot a szövetkezetekkel és az állami szervekkel az értékesítés és ellátás vonalán, és falusi építőmunkánk soronlvő gyakorlati feladataként ki kell tűzni azt, hogy a szélforgácsolt paraszti gazdaságokat fokozatosan átállítjuk az egyesített nagyüzemű gazdaságok vágányára, a föld társas, kollektív megművelésére a földművelés belterjesítése és gépesítése alapján, mert a fejlődésnek ez az útja a legfontosabb eszköze annak, hogy a mezőgazdaság fejlődési ütemét meggyorsítsuk és a falu kapitalista elemeit leküzdjük.

* * *

Egészében ezek eredményeink és vívmányaink a gazdasági építés terén.

Ez nem jelenti azt, hogy e téren nálunk minden rendben van. Nem, elvtársak, nálunk korántsincs minden rendben.

Így például megtalálhatók nálunk az áruhiány elemei. Ez — gazdaságunk mínusza. Ez azonban, sajnos, egyelőre elkerülhetetlen mínusz. Mert az a tény, hogy a termelési eszközök termelését gyorsabb ütemben fejlesztjük, mint a könnyűipart, — ez a tény egymagában meghatározza, hogy nálunk a legközelebbi években még meglesznek az áruhiány elemei. De nem tehetünk másként, ha minden módon előre akarjuk lendíteni országunk iparosítását.

Vannak emberek, például a mi ellenzékünk, akik ideológiájuk anyagát az üzletek előtt sorbanálló spekulánsoktól szerzik be, és áruhiányról ordítoznak, de ugyanakkor „ultraiparosítási” politikát követelnek. Ez természetesen ostobaság, elvtársak. Így csak tudatlan emberek beszélhetnek. Nehéziparunkat nem lehet és nem is szabad szűkebb keretek közé szorítanunk a könnyűipar minden módon való fejlesztése kedvéért. De meg a könnyűipart sem lehet kellő mértékben fejleszteni, ha nem gyorsítjuk a nehézipar fejlődését.

Növelni lehetne a készáruk behozatalát és ilymódon enyhíteni lehetne az áruhiányt, — ezt követelte egy időben az ellenzék. Ez azonban olyan ostobaság, hogy az ellenzék kénytelen volt felhagyni vele. Más kérdés az, hogy elég ügyesen enyhítik-e nálunk az áruhiány elemeit, ami viszonyaink között teljesen lehetséges, és amit a párt mindenkor követelt. Azt hiszem, hogy éppen ezen a téren nálunk nincs minden rendben.

Tény továbbá az is, hogy viszonylag nem kevés a kapitalisták száma mind az ipar, mindpedig a kereskedelem terén. Ezeknek az elemeknek a részaránya nem olyan csekély, mint ahogy azt olykor egyes elvtársaink feltüntetik. Ez szintén mínusz népgazdaságunk mérlegében.

Nemrég olvastam Larin elvtárs „A magántőke a Szovjetunióban” című, minden tekintetben érdekes könyvét. Ajánlom az elvtársaknak, olvassák el ezt a kis könyvet. Meggyőződhetnek ebből a könyvből, hogy a tőkés milyen ügyesen és ravaszul takarózik a kisipari szövetkezet, a mezőgazdasági szövetkezet, egyik-másik állami kereskedelmi szerv lobogójával. Vajon megteszünk-e mindent, hogy a kapitalista elemeket korlátozzuk, számukat csökkentsük, és végül a népgazdaság szférájából ki is küszöböljük? Azt hiszem, hogy nem teszünk meg mindent. Tudom például, hogy általában a kisiparban, és különösen a bőr- és textiliparban, szép számmal vannak új milliomosok, akik kiuzsorázzák a kisiparosokat és általában a kistermelőket. Vajon megteszünk-e mindent, hogy ezeket a kizsákmányoló elemeket gazdaságilag bekerítsük és kiszorítsuk azáltal, hogy a kisiparosokat összekapcsoljuk a szövetkezetekkel, vagy az állami szervekkel? Aligha lehet kétséges, hogy e téren korántsem teszünk meg mindent. Pedig ennek a kérdésnek komoly jelentősége van számunkra.

Továbbá, a faluban bizonyos mértékben megnövekedett a kulákság. Ez mínusz gazdaságunk mérlegében. Vajon megteszünk-e mindent, hogy gazdaságilag korlátozzuk és elszigeteljük a kulákságot? Azt hiszem, hogy nem teszünk meg mindent. Nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik azt hiszik, hogy közigazgatási rendszabályokkal, a GPU-val lehet és kell a kulákkal végezni: parancs, pecsétet rá és pont. Ez könnyű eszköz, de korántsem hatásos. A kulákot gazdasági jellegű rendszabályokkal és a szovjet törvényesség alapján kell torkonragadni. A szovjet törvényesség nem üres frázis. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy bizonyos szükséges közigazgatási rendszabályokat alkalmazzunk a kulák ellen. De a gazdasági jellegű rendszabályokat nem szabad közigazgatási intézkedésekkel helyettesíteni. Igen komoly figyelmet kell fordítani arra, hogy szövetkezeti szerveink gyakorlatában, különösen a mezőgazdasági hitel vonalán, a kulákság elleni harc terén ne ferdítsék el a pártvonalat.

Továbbá az is tény, hogy az iparban rendkívül lassú ütemben csökken az önköltség, rendkívül lassan csökken az ipari áruk gyári eladási ára, és különösen a városi áruk kiskereskedelmi ára. Ez szintén mínusz gazdasági építésünk mérlegében. Hangsúlyoznunk kell, hogy ezen a téren az állami, a szövetkezeti, a pártapparátus egyaránt igen nagy ellenállást fejt ki. Elvtársaink nyilván nem értik, hogy az a politika, mely az iparcikkek árának leszállítására irányul, egyik legfontosabb emelője iparunk javításának, a piac kibővítésének és annak, hogy gazdagítsuk azt a forrást, amely nélkül iparunk nem fejlődhet. Aligha lehet kétséges, hogy ezt a mínuszt csak úgy számolhatjuk fel, ha kíméletlen harcot folytatunk az apparátusnak az árleszállítási politika végrehajtása terén észlelhető lanyhasága, ellenállása ellen.

Végül mínusz az is, hogy a vodka ott szerepel a költségvetésben, hogy külkereskedelmünk rendkívül lassú ütemben fejlődik és hogy nincs elegendő tartalékunk. Azt hiszem, el lehetne kezdeni a szeszgyártás fokozatos leépítését, és vodka helyett olyan bevételi forrásokat lehetne nyitni, mint a rádió és mozi. Valóban, miért ne lehetne kezünkbe venni ezeket a nagyon fontos eszközöket, és miért ne lehetne ezt a feladatot rátermett, igazi bolsevikokra bízni, akik sikeresen megbirkóznának vele, és végül is lehetővé tennék a szeszgyártás leépítését?

Ami a külkereskedelmet illeti, azt hiszem, hogy gazdasági téren észlelhető számos nehézségünknek elégtelen kivitelünk a gyökere. Fokozhatjuk-e kivitelünket? Azt hiszem, igen. Megteszünk-e mindent, hogy a lehető legnagyobb mértékben fokozzuk exportunkat? Azt hiszem, nem.

Ugyanezt kell mondanunk a tartalékokról is. Nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik néha könnyelműségből, néha pedig tudatlanságból azt mondják, hogy nincsenek tartalékaink. Nem, elvtársak, vannak valamelyes kis tartalékaink. Államunk valamennyi szerve, a kerületi és kormányzósági szervektől a területi és központi szervekig, igyekszik tartalékolni valamit szűkös napokra. Ez a tartalék azonban kevés. Ezt be kell vallanunk. Ezért feladatunk az, hogy amennyire csak lehet, növeljük tartalékainkat, még ha ez olykor bizonyos napi szükségletek rovására megy is.

Ezek, elvtársak, gazdasági építésünk árnyoldalai, amelyekre figyelmet kell fordítanunk, és amelyeket bármi áron fel kell számolnunk, hogy gyorsabb ütemben haladhassunk előre.

4. Az osztályok, az államapparátus, az ország kulturális fejlődése

Az ország gazdasági helyzetének kérdéseiről áttérünk a politikai helyzet kérdéseire.

a) A munkásosztály. Néhány számadat a munkásosztály és általában a bérből és fizetésből élők számának növekedéséről. A bérből és fizetésből élők száma (munkanélküliek nélkül) 1924/25-ben 8 215 000, 1926/27-ben 10 346 000 volt. A növekedés 25 százalék. Ebből fizikai munkások száma, beleértve a mezőgazdasági és idénymunkásokat is, 1924/25-ben 5 448 000, 1926/27-ben 7 060 000 volt. A növekedés 29,6 százalék. Ebből nagyipari munkás 1924/25-ben 1 794 000, 1926/27-ben 2 388 000. A növekedés 33 százalék.

A munkásosztály anyagi helyzete. A bérből és fizetésből élők részesedése a nemzeti jövedelemben 1924/25-ben 24,1 százalék volt, 1926/27-ben pedig ez a részesedés 29,4 százalékra emelkedett, ami azt jelenti, hogy a bérből és fizetésből élők 30 százalékkal többet kapnak a nemzeti jövedelemből, mint a háború előtt, ezzel szemben más társadalmi csoportok, köztük a burzsoázia részesedése a nemzeti jövedelemben ugyanebben az időszakban kisebb lett (például a burzsoázia részesedése 5,5 százalékról 4,8 százalékra csökkent). Az egész állami iparban foglalkoztatott munkások reálbére, a juttatásokat nem számítva, 1924/25-ben havi 25,18, 1926/27-ben havi 32,14 moszkvai indexrubel volt, ami két év alatt 27,6 százalék növekedést jelent és 5,4 százalékkal haladja meg a háborúelőtti színvonalat. A juttatásokkal (társadalombiztosítás, kulturális szükségletekre folyósított összegek, közszolgáltatások stb.) együtt a munkabér 1924/25-ben a háborúelőttinek 101,5 százaléka, 1926/27-ben pedig a háborúelőttinek 128,4 százaléka volt. A társadalombiztosítás alapjai az 1924/25. évi 461 millió rubelról 1926/27-ben 852 millió rubelra emelkedtek, vagyis a növekedés 85 százalék, ami lehetővé tette, hogy 513 000 embert helyezzünk el üdülőkben és szanatóriumokban, hogy 460 000 munkanélkülit segélyezzünk és 700 000 nyugdíjasnak (a munka és a polgárháború rokkantjainak) folyósítsunk nyugdíjat, és hogy a beteg munkásoknak a betegség ideje alatt teljes munkabérüket kifizessük.

Két évvel ezelőtt, 1924/25-ben, valamivel több mint 132 millió rubelt költöttünk, vagyis fordítottunk munkáslakások építésére, 1925/26-ban valamivel több mint 230 milliót, 1926/27-ben 282 milliót, 1927/28-ban pedig valamivel több mint 391 milliót fogunk kiadni, hozzászámítva a Központi Végrehajtó Bizottság Kiáltványa alapján erre a célra rendelt 50 milliót is. Az elmúlt három év alatt az ipar, a közlekedés, a végrehajtó bizottságok és a szövetkezetek vonalán munkáslakások építésére, egyéni építkezések nélkül, összesen 644 700 000 rubelt költöttünk, az 1927/28-as építkezést is hozzászámítva 1 milliárd 36 millió rubelt. Ezekből a ráfordításokból három év alatt 4 594 000 m2 lakóteret lehetett építeni, 257 000 munkásnak, családtagjaikkal együtt pedig körülbelül 900 000 embernek lehetett lakást adni.

A munkanélküliség kérdése. Meg kell mondanom, hogy itt a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa és a Munkaügyi Népbiztosság adatai eltérnek egymástól. Én a Munkaügyi Népbiztosság számait fogadom el, mert azok a valódi munkanélkülieket ölelik fel, azokat, akiket a munkaközvetítő hivatalok nyilvántartanak. A Munkaügyi Népbiztosság adatai szerint a munkanélküliek száma két év alatt 950 000- ről 1 048 000-re emelkedett. Közülük ipari munkás 16,5 százalék, értelmiségi és szakképzetlen munkás 74 százalék. A munkanélküliség fő forrása tehát a falu túlnépesedése, és csak mellékes forrása az, hogy iparunk bizonyos minimális számú ipari munkást még nem tudott felszívni.

Összegezve: az egész munkásosztály anyagi helyzetének színvonala kétségtelenül emelkedett.

A párt feladata: folytatni a munkásosztály anyagi és kulturális helyzetének további javítására, a munkásosztály munkabérének további emelésére irányuló vonalat.

b) A parasztság. Azt hiszem, hogy a parasztság rétegeződését nem érdemes számokkal szemléltetni, mivel beszámolóm így is hosszúra nyúlt, a számok pedig közismertek. Kétségtelen, hogy a proletárdiktatúrában végbemenő rétegeződés nem azonosítható a kapitalista rendben végbemenő rétegeződéssel. A kapitalizmusban a két szélsőség: a szegényparasztság és a kulákság növekszik, a középparaszt pedig felmorzsolódik. Nálunk, fordítva, a középparasztság növekszik, mert a szegényparasztság bizonyos része középparaszttá válik, növekszik a kulákság, a szegényparasztság pedig csökken. Ez a tény azt bizonyítja, hogy, mint eddig, most is, a középparaszt a földművelés központi alakja. A vele való blokknak, miközben a szegényparasztságra támaszkodunk, döntő jelentősége van egész építésünk sorsára nézve, a proletárdiktatúrára nézve.

A falu anyagi helyzetének általános javulása. Adataink szerint a paraszti lakosság jövedelme nő. A paraszti lakosság jövedelme két évvel ezelőtt, 1924/25-ben 3 milliárd 548 millió rubel volt, 1926— 27-ben ez a jövedelem 4 milliárd 792 millió rubelra, vagyis 35,1 százalékkal emelkedett, a paraszti lakosság ellenben ez alatt az időszak alatt mindössze 2,38 százalékkal növekedett. Ez kétséget kizárólag azt mutatja, hogy a falu anyagi helyzete javul.

Ez nem jelenti azt, hogy az ország parasztsága mindenütt javított anyagi helyzetén. Tudják, hogy e két év alatt helyenként meglehetősen különböző terméseredmények voltak, és az 1924-es rossz termés következményeit még nem heverték ki teljesen. Ezért állami segélyezésben kellett részesíteni a dolgozó parasztságot általában, és különösen a szegényparasztságot. Az állam 1925/26-ban 373 millió, 1926/27-ben 427 millió rubellal segélyezte a dolgozó parasztságot. A szegényparasztság külön segélyezése 1925/26-ban: pénzkiutalások a legszegényebb gazdaságoknak — 38 millió rubel; adókedvezmények a szegényparaszti gazdaságoknak — 44 millió rubel; biztosítási kedvezmények a szegényparasztságnak — 9 millió rubel; összesen 91 millió rubel. A szegényparasztság külön segélyezése 1926/27-ben ugyanilyen címeken: 39 millió rubel, 52 millió rubel, 9 millió rubel, összesen körülbelül 100 millió rubel.

Eredmény: a parasztság zömének anyagi helyzete javul.

A párt feladata: folytatni a parasztság zöme és elsősorban a szegényparasztság anyagi és kulturális helyzetének további javítására irányuló vonalat, erősíteni a munkásosztály és a parasztság szövetségét, emelni a munkásosztály és pártja tekintélyét a falun.

c) Az új burzsoáziaAz értelmiség. Az új burzsoáziának jellemző vonása, hogy, a munkásosztállyal és a parasztsággal ellentétben, nincs oka arra, hogy elégedett legyen a Szovjethatalommal. Elégedetlensége nem véletlen jelenség. Elégedetlenségének megvannak a maga gyökerei az életben.

Az előbb beszéltem népgazdaságunk növekedéséről, beszéltem iparunk növekedéséről, a népgazdaság szocialista elemeinek növekedéséről, a magánvállalkozók viszonylagos súlyának csökkenéséről, a kiskereskedők kiszorításáról. De mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy miközben iparunk és kereskedelmi szerveink nőnek, ugyanakkor a kis- és középtőkések tízezrei tönkremennek. Hány kis és közepes boltot zártunk be ez évek alatt? Ezret meg ezret. És hány kisiparos proletarizálódott? Ezrek. És hány hivatalnokot bocsátottunk el államapparátusunk létszámának csökkentésekor? Százakat és ezreket.

Iparunk előrehaladása, kereskedelmi és szövetkezeti szerveink előrehaladása, államapparátusunk javulása előnyt jelent munkásosztályunk számára, előnyt jelent a parasztság zöme számára, de hátrányt az új burzsoázia, hátrányt általában a középrétegek, és különösen a városi középrétegek számára. Érthető, hogy ezekben a rétegekben egyre nő a Szovjethatalommal való elégedetlenség. Innen ered ezeknek a köröknek az ellenforradalmi hangulata. Ezért van az, hogy a szmenovehista ideológia oly divatos áru az új burzsoázia politikai piacán.

De hiba volna azt hinni, hogy valamennyi alkalmazott, hogy az egész értelmiség elégedetlen a Szovjethatalommal, zúgolódik és forrong a Szovjethatalom ellen. Az új burzsoázia köreiben észlelhető elégedetlenség növekedésén kívül tény az is, hogy az értelmiség rétegeződik, hogy a dolgozó értelmiség százai és ezrei hátat fordítanak a szmenovehizmusnak és közelednek a Szovjethatalomhoz. Ez a tény, elvtársak, kétségtelenül pozitív tény, amelyet ki kell emelnünk.

Úttörő e téren a műszaki értelmiség, amelynek, mivel szoros kapcsolatban van a termelési folyamattal, lehetetlen nem látnia, hogy a bolsevikok előreviszik országunkat, jobbra fordítják a sorsát. Az olyan gigászi építkezések, mint a volhovi, a dnyeperi, a szviri erőmű, a turkesztáni vasút, a Volga—Don csatorna, a számos új gyáróriás, amelyek sorsával összefügg a műszaki értelmiség egész rétegeinek a sorsa, szükségképpen bizonyos jótékony hatással vannak ezekre a rétegekre. Ez számukra nemcsak a mindennapi kenyér kérdése. Ez egyúttal a becsület ügye, az alkotás ügye, amely természetesen közelebb hozza őket a munkásosztályhoz, a Szovjethatalomhoz.

Nem is beszélek a falu dolgozó értelmiségéről, különösen a falusi tanítóságról, amely már régen a Szovjethatalom felé fordult, és csak örömmel fogadhatja a falusi iskolaügy fejlődését.

Ezért az értelmiség bizonyos köreiben észlelhető elégedetlenség növekedésével együtt tény az is, hogy a dolgozó értelmiség összefog a munkásosztállyal.

A párt feladata az, hogy folytassa az új burzsoázia elszigetelésére irányuló vonalat, és szilárdítsa a munkásosztálynak a város és a falu dolgozó, szovjet értelmiségével való összefogását.

d) Az államapparátus és a harc a bürokratizmus ellen. A bürokratizmusról olyan sokat beszélnek, hogy nem szükséges azzal bővebben foglalkoznom. Hogy állami, szövetkezeti és pártapparátusunkban megvannak a bürokratizmus elemei, az egészen kétségtelen. Hogy a bürokratizmus elemei ellen harcolnunk kell és hogy ez állandó feladatunk lesz, amíg államhatalom, amíg állam létezik, ez szintén tény.

De mégis, mindennek megvan a maga határa. Odáig vinni az államapparátusban meglevő bürokratizmus elleni harcot, hogy megsemmisítjük az államapparátust, hogy lejáratjuk az államapparátust, hogy megkíséreljük összezúzni, — ez azt jelenti, hogy a leninizmus ellenére cselekszünk, azt jelenti, hogy elfelejtjük, hogy apparátusunk szovjet apparátus, mely a világon létező minden államapparátussal összehasonlítva a legmagasabb típusú államapparátus.

Miben rejlik államapparátusunk ereje? Abban, hogy a hatalmat a Szovjetek segítségével egybekapcsolja a milliós munkás- és paraszttömegekkel. Abban, hogy a Szovjetek a munkások és parasztok tízezrei és százezrei számára az igazgatás iskolái. Abban, hogy az államapparátus nem különül el a néptömegek millióitól, hanem egybeolvad velük számtalan tömegszervezet, mindenféle bizottság, szekció, tanácskozás, munkásnőküldött-gyűlés stb. útján, amelyek körülveszik a Szovjeteket és ilymódon alátámasztják a hatalmi szerveket.

Miben rejlik államapparátusunk gyengesége? Abban, hogy bürokratikus elemek vannak benne, amelyek rontják és elferdítik a munkáját. Hogy kiirtsuk belőle a bürokratizmust — ezt pedig nem lehet egy-két év alatt kiirtani —, rendszeresen javítanunk kell az államapparátust, közelebb kell hoznunk a tömegekhez, fel kell frissítenünk új, a munkásosztály ügye iránt odaadó emberekkel, át kell alakítanunk a kommunizmus szellemében, de ne zúzzuk össze és ne járassuk le. Leninnek ezerszeresen igaza volt, amikor azt mondta: „«Apparátus» nélkül régen elpusztultunk volna. Ha nem folytatunk rendszeres és erélyes harcot az apparátus megjavításáért, elpusztulunk, még mielőtt megteremtettük volna a szocializmus alapját”.

Nem fogok bővebben foglalkozni államapparátusunknak amúgyis szembeötlő fogyatékosságaival. Itt elsősorban az aktatologatásra gondolok. Az aktatologatásról egész halom anyag van kezemben, amely fényt vet számos bírósági, közigazgatási, biztosítási, szövetkezeti és más szervezet bűnös hanyagságára.

Íme, egy paraszt, aki huszonegyszer utazott egy biztosító intézethez, hogy megkapja a jussát, és mégsem ért el semmit.

Íme, egy másik paraszt, aki 66 éves létére 600 versztet gyalogolt, hogy a kerületi nyugdíjintézetben tisztázza az ügyét, és semmit sem tudott elérni.

És íme, egy 56 esztendős parasztasszony, aki a népbíróság idézésére 500 versztet gyalogolt, több mint 600 versztet ment szekéren, és mégsem találta meg az igazát.

Rengeteg ilyen tény van. Nem érdemes őket felsorolni. Ez azonban, elvtársak, gyalázat ránk nézve! Hogy lehet tűrni ilyen botrányos dolgokat?

Végül a „visszaléptetettekkel” kapcsolatos tények. Kiderül, hogy az előléptetett munkásokon kívül vannak még „visszaléptetettek” is, akiket elvtársaik háttérbe szorítanak, de nem azért, mert nincs meg a képességük, vagy nem válnak be, hanem azért, mert lelkiismeretesen és becsületesen látják el munkájukat.

Íme, egy munkás, szerszámlakatos, akit mint tehetséges és megvesztegethetetlen embert előléptettek egy állásba a gyárban. Már egy-két éve dolgozik, becsületesen dolgozik, rendet teremt, véget vet a rossz gazdálkodásnak és pazarlásnak. Jó munkájával azonban sérti bizonyos összemelegedett „kommunista” kompánia érdekeit, zavarja nyugalmukat. És mi történt? Ez az összemelegedett „kommunista” kompánia elgáncsolja és arra kényszeríti, hogy „visszalépjen”. „Okosabb akartál lenni nálunk, nem hagysz minket nyugodtan élni, nem hagyod, hogy megszedjük magunkat, — eredj csak vissza, koma.”

Íme, egy másik munkás, szintén szerszámlakatos, csavarvágógép-beállító, aki a gyárban magasabb beosztást kapott. Szorgalmasan és becsületesen dolgozik. Jó munkájával azonban zavarja valakinek a nyugalmát. És mi történt? Ürügyet kerestek és találtak, és lerázták a nyakukról a „nyugtalan” elvtársat. Milyen érzéssel távozott ez a kiemelt elvtárs? Ilyen érzéssel: „Akárhová állítottak, mindenütt igyekeztem a bizalomnak megfelelni. De ezt az előléptetést, amely oly kegyetlenül megkínzott, sohasem fogom elfelejteni. Sárral dobáltak meg. Világosságot akartam deríteni mindenre, de ez csak óhaj maradt. Nem akart meghallgatni sem az üzemi bizottság, sem a gyárigazgatóság, sem a pártsejt. Hallani sem akarok többé előléptetésről, és ha arannyal fizetnének is — akkor sem megyek sehová” („Trud” 128. sz. 1927 június 9).

De hiszen ez gyalázat ránk nézve, elvtársak! Hogyan lehet tűrni ilyen botrányos dolgokat?

A párt feladata az, hogy, a bürokratizmus ellen és az államapparátus megjavításáért harcolva, tűzzel-vassal vessen véget a gyakorlatunkban előforduló olyan botrányos, dolgoknak, amilyenekről az imént beszéltem.

e) A kultúrforradalom lenini jelszaváról. A bürokratizmus legbiztosabb ellenszere, ha emeljük a munkások és parasztok kulturális színvonalát. Szidhatjuk és lehordhatjuk az államapparátus bürokratizmusát, ostorozhatjuk és kipellengérezhetjük gyakorlatunk bürokratizmusát, de ha a munkástömegek nem értek el bizonyos kulturális színvonalat, amely lehetővé teszi, hogy maguk a munkástömegek kívánják és tudják alulról ellenőrizni az államapparátust, — a bürokratizmus mégis megmarad. Ezért a munkásosztály és a dolgozó parasztság kulturális fejlődése — de nemcsak abban az értelemben, hogy fejlődik az iskolázottság, bár az iskolázottság minden kultúra alapja, hanem elsősorban abban az értelemben, hogy a munkásosztály és a dolgozó parasztság megszerzi az ország igazgatásához szükséges jártasságot és hozzáértést, — ez a legfőbb emelője az állami és minden más apparátus javításának. Ez az értelme és jelentősége a kultúrforradalom lenini jelszavának.

Lenin erről a kérdésről 1922 márciusában, pártunk XI. kongresszusának megnyitása előtt, a Központi Bizottságnak szóló, Molotov elvtárs nevére írt levelében a következőket mondotta:

„A legfőbb, aminek híjával vagyunk, — a kulturáltság, az igazgatáshoz való hozzáértés… A «nep» gazdaságilag és politikailag teljesen biztosítja számunkra azt a lehetőséget, hogy a szocialista gazdaság alapját felépítsük. A dolog «csak» a proletariátusnak és élcsapatának kulturális erőin fordul meg”.

Lenin e szavait nem szabad elfelejtenünk, elvtársak. (Felkiáltások: „Úgy van!”)

Ebből következik a párt feladata: fokozni a munkásosztálynak és a parasztság dolgozó rétegeinek kulturális felemelkedéséért folyó harcot.

* * *

És mi az eredmény országunk belpolitikai helyzetének vonalán?

Az eredmény az, hogy a Szovjethatalom a világ összes létező hatalmai közül a legszilárdabb hatalom. (Viharos taps.)

De ha a Szovjethatalom a világ összes létező hatalmai közül a legszilárdabb is, amelyért megirigyelhetné bármely burzsoá kormány, ez még nem jelenti azt,,hogy e téren minden rendben van nálunk. Nem, elvtársak, nálunk e téren is vannak mínuszok, és ezt nekünk mint bolsevikoknak nem lehet és nem szabad eltitkolnunk.

Először, nálunk munkanélküliség van. Ez komoly mínusz, amelyet minden áron le kell küzdenünk, vagy legalábbis a minimumra kell csökkentenünk.

Másodszor, nálunk komoly hiányok vannak a munkáslakások építése terén, lakásválság van, amelyet a legközelebbi években le kell küzdenünk, vagy legalábbis a minimumra kell csökkentenünk.

Bizonyos antiszemita hajtások észlelhetők nálunk nemcsak a középrétegek bizonyos köreiben, hanem a munkásság bizonyos részében, sőt pártunk egyes láncszemeiben is. Elvtársak, irgalmat nem ismerve kell harcolnunk ez ellen a baj ellen.

Mínusz, nálunk még az is, hogy gyengült a vallásellenes harc.

Itt van végül borzasztó kulturális elmaradottságunk, nemcsak e szó tágabb értelmében, hanem annak szűkebb értelmében, az elemi írni-olvasni tudás értelmében is, hiszen a Szovjetunióban az analfabéták százaléka még mindig elég nagy.

Ezeket és az ezekhez hasonló mínuszokat mind fel kell számolnunk, elvtársak, ha többé-kevésbé gyorsított ütemben akarunk előrehaladni.

Mielőtt befejezném beszámolómnak ezt a részét, legyen szabad néhány szóval megemlékeznem az utolsó kongresszus óta történt legjellemzőbb kinevezésekről. Nem beszélek a Népbiztosok Tanácsa elnökhelyetteseinek kinevezéséről. Nem beszélek a Szovjetunió Legfőbb Népgazdasági Tanácsa, Kereskedelmi Népbiztossága és a GPU népbiztosainak kinevezéséről sem. Csak három kinevezést szeretnék megemlíteni, amelyek igen jellemzők. Tudják, hogy az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság Legfőbb Népgazdasági Tanácsának elnöki tisztségére Lobovot neveztük ki. Lobov — vasmunkás. Tudják, hogy a Moszkvai Szovjet elnökéül, Kamenyev helyett, Uhanovot választottuk meg, aki szintén vasmunkás. Tudják azt is, hogy a Leningrádi Szovjet elnökéül, Zinovjev helyett, Komarovot választottuk meg, aki szintén vasmunkás. Tehát mindkét fővárosunk „polgármestere” — vasmunkás. (Taps.) Igaz, nem nemesek, de minden nemesnél jobban vezetik a fővárosok háztartását. (Taps.) Azt mondhatnák, hogy ez vasas tendencia. Azt hiszem, hogy ez egyáltalában nem rossz. (Felkiáltások: „Ellenkezőleg, nagyon jó.”)

Kívánjuk a kapitalista országoknak, kívánjuk Londonnak, kívánjuk Párizsnak, hogy végre érjenek utól bennünket, és saját vasmunkásaikat tegyék meg „polgármesterekké”. (Taps.)

III
A párt és az ellenzék

1. A párt helyzete

Elvtársak, nem foglalkozom pártunk számbeli és eszmei fejlődésével, nem idézek számokat, mivel erről Koszior fog önöknek részletesen beszámolni.

Nem beszélek pártunk szociális összetételéről és ezzel kapcsolatos számokat sem idézek, mivel erről Koszior beszámolója fog kimerítő adatokat tartalmazni.

Néhány szót szeretnék szólni pártunk gazdasági és politikai téren kifejtett vezető munkájának emelkedő színvonaláról, minőségi javulásáról. Volt idő, elvtársak, mintegy két-három évvel ezelőtt, amikor az elvtársak egy része, ha nem tévedek, Trockijjal az élén (derültség, felkiáltások: „Ha nem téved?”), kormányzósági, területi bizottságainknak és Központi Bizottságunknak azt vetette szemére, hogy pártszervezeteink nem értenek a dologhoz, és oktalanul avatkoznak be az ország gazdasági ügyeibe. Igen, volt ilyen idő. Most aligha lesz valaki, aki ilyen váddal illetné a pártszervezeteket. Az, hogy a kormányzósági és területi bizottságok elsajátították a gazdasági vezetés ügyét, a pártszervezetek a gazdasági építés élén állnak, nempedig mögötte kullognak — ez olyan szembeötlő tény, amelyet talán csak vakok vagy elmebajosok mernének tagadni. Már az a tény, hogy ezen a kongresszuson felmertük vetni a népgazdasági építés ötéves tervének kérdését, már ez a tény amellett szól, hogy a párt mind a központban, mind a vidéken igen nagyot haladt gazdasági építésünk tervszerű vezetése terén.

Egyesek azt hiszik, hogy ebben nincs semmi különös. Nem, elvtársak. Ez különös és fontos valami, amit ki kell emelni. Olykor amerikai, német gazdasági szervekre hivatkoznak, amelyek állítólag szintén tervszerűen vezetik a nemzetgazdaságot. Nem, elvtársak, ezt ott még nem érték el és nem is érik el, amíg ott kapitalista rend van. A tervszerű vezetéshez az iparnak nem kapitalista, hanem más, szocialista rendszerére van szükség, ahhoz legalábbis az kell, hogy államosított legyen az ipar, államosított legyen a hitelrendszer, nacionalizált legyen a föld, hogy legyen szocialista összefogás a faluval, hogy a munkásosztály legyen hatalmon az országban és így tovább.

Igaz, náluk is vannak holmi tervfélék. De ezek csak tervjóslások, tervtalálgatások, amelyek senkit sem köteleznek, és amelyek alapján lehetetlen az ország gazdaságát vezetni. Más a helyzet nálunk. A mi terveink nem tervjóslások, nem tervtalálgatások, hanem tervutasítások, amelyek kötelezik a vezető szerveket és meghatározzák gazdasági fejlődésünk jövőbeli irányát az egész országban.

Láthatják az elvtársak, hogy itt elvi különbség van.

Ezért mondom, már az az egyszerű tény, hogy ezen a kongresszuson felvetettük a népgazdaság ötéves fejlesztési tervének kérdését, már ez a tény tervszerű vezető munkánk minőségi javulásának a jele.

Nem fogok kitérni a pártonbelüli demokrácia fejlődésére sem. Csak a vakok nem látják, hogy a pártonbelüli demokrácia, a valóságos pártonbelüli demokrácia, a párttömegek aktivitásának valóságos fellendülése nálunk fokozódik és fejlődik. Sokat fecsegnek a demokráciáról. De mit jelent a pártban a demokrácia? Demokrácia, — de kinek? Ha demokrácián a forradalomtól elszakadt néhány intellektuelnek azt a szabadságát értik, hogy végnélkül fecseghetnek, hogy saját sajtószervükkel rendelkezhetnek stb., akkor ez a „demokrácia” nekünk nem kell, mert ez csak az óriási többség akaratát semmibe vevő törpe kisebbség számára demokrácia. De ha demokrácián a párttömegeknek azt a szabadságát értik, hogy dönthetnek építésünk kérdéseiben, ha demokrácián a párttömegek aktivitásának fellendülését, a párttömegeknek a párt vezetésébe való bevonását és annak az érzésüknek a fejlesztését értik, hogy a pártban ők a gazdák, — akkor ez a demokrácia nálunk megvan, szükségünk van rá és tántoríthatatlanul fejleszteni is fogjuk, mindennek ellenére is. (Taps.)

Arra sem fogok kitérni, elvtársak, hogy nálunk a pártonbelüli demokráciával együtt állandóan fejlődik a testületi vezetés. Nézzék Központi Bizottságunkat és Központi Ellenőrző Bizottságunkat. Ezek együtt 200—250 elvtársból álló vezető központot alkotnak, amely rendszeresen ülésezik és építésünk legfontosabb kérdéseiben határoz. Ez pártunk eddigi központjai közül egyik legdemokratikusabb és leginkább testületileg dolgozó központunk. És mit látunk? Vajon nem tény-e, hogy munkánk legfontosabb kérdéseinek eldöntése egy szűk vezető csoport kezéből mindinkább ennek a széleskörű központnak a kezébe megy át, amely a legszorosabb kapcsolatban van építésünk valamennyi ágával és mérhetetlen országunk valamennyi vidékével?

Pártunk kádereinek növekedésével sem foglalkozom bővebben. Vitathatatlan, hogy az utóbbi évek folyamán pártunk régi kádereit felfrissítettük főként munkásokból álló, jól fejlődő új káderekkel. Régebben százakban és ezrekben számoltuk kádereinket, most tízezrekben kell számolnunk őket. Ha az egész országban számbavesszük szervezeteinket, a legalsóktól, a műhely-, a csoportszervezetektől kezdve egészen a legfelsőkig, azt hiszem, hogy pártunk kádereinek száma jelenleg nem kevesebb mint 100 000 ember, akiknek óriási többsége munkás. Ez pártunk hatalmas növekedése. Ez káderállományunk hatalmas növekedése, káderállományunk eszmei és szervezési tapasztalatának a növekedése, kommunista kultúrájának a növekedése.

Végül, még egy kérdés, amellyel nem kell bővebben foglalkoznom, de amelyet meg kell említenem. Ez pedig az, hogy pártunk tekintélye országunk pártonkívüli munkásai és általában dolgozó tömegei előtt, az egész világ munkásai és általában elnyomott osztályai előtt megnőtt. Most aligha vonhatják kétségbe, hogy pártunk az egész világon a dolgozó tömegek felszabadulásának zászlajává, a bolsevik név pedig a munkásosztály legjobbjainak megtisztelő nevévé válik.

Általában, elvtársak, ilyen a pártépítés terén elért eredményeink képe.

Ez nem azt jelenti, elvtársak, hogy pártunkban nincsenek fogyatékosságok. Nem, fogyatékosságok vannak, sőt komoly fogyatékosságok. Hadd szóljak néhány szót ezekről a fogyatékosságokról.

Nézzük például, hogyan vezetik pártszervezeteink a gazdasági és más szervezeteket. Rendben van-e itt minden? Nem, nincs minden rendben. Nálunk, nemcsak a vidéken, hanem a központban is, gyakran — hogy úgy mondjam — családi alapon, otthoniasan döntik el a kérdéseket. Iván Ivanovics, aki valamely szervezet vezetőségének tagja, mondjuk, igen durva hibát követett el és elrontotta a dolgot. De Iván Fjodorovics nem akarja őt bírálni, nem akarja feltárni és kijavítani a hibáit. Nem akarja, mivel nem óhajt „ellenségeket szerezni”. Elkövették a hibát, elrontották a dolgot — oda se neki! Hiszen ki nem téved? Ma én kegyelmezek meg Iván Ivanovicsnak, holnap ő kegyelmez meg nekem, Iván Fjodorovicsnak. Mert mi a biztosítéka annak, hogy holnap nem fogok én tévedni. Tehát csak mértékkel és minden jóra fordul. Csak békesség és jóakarat. Azt mondják, hogy a ki nem javított hiba elrontja nagy ügyünket? Sebaj! Majd csak egyenesbe jutunk.

Igen elvtársak, egyes felelős funkcionáriusaink gyakran így gondolkoznak.

De mit jelent ez? Ha mi, bolsevikok, akik az egész világot bíráljuk, akik, Marx szavaival szólva, az eget ostromoljuk, ha mi egyik-másik elvtársunk nyugalma kedvéért lemondunk az önbírálatról, — akkor világos, hogy ez csak nagy ügyünk bukásával végződhet. (Helyeslés. Taps.)

Marx azt mondotta, hogy a proletárforradalom, egyebek közt, abban különbözik minden más forradalomtól, hogy önmagát bírálja, és önmagát bírálva, erősödik. Ez nagyon fontos marxi útmutatás. Ha mi, a proletárforradalom képviselői, szemet hunyunk fogyatékosságainkra, családi alapon oldjuk meg a kérdéseket, kölcsönösen elhallgatjuk egymás hibáit és hagyjuk, hogy a kelevények behatoljanak pártunk szervezetének legbelsejébe — akkor ki fogja kiküszöbölni ezeket a hibákat, ezeket a fogyatékosságokat?

Hát nem világos, hogy nem vagyunk többé proletárforradalmárok és minden bizonnyal elpusztulunk, ha nem irtjuk ki körünkből ezt a nyárspolgári szellemet, ezt a családiaskodást, amikor építésünk legfontosabb kérdéseit kell eldönteni?

Hát nem világos, hogy ha nem fogunk becsületes és nyílt önbírálatot gyakorolni, ha vonakodunk becsületesen és nyíltan kijavítani hibáinkat, akkor elzárjuk magunk előtt az előrehaladásnak, ügyünk megjavításának, ügyünk újabb sikereinek útját?

Hiszen fejlődésünk nem sima, zökkenőmentes felfelé ívelés. Nem, elvtársak, nálunk osztályok vannak, ellentmondások vannak az országban, van múltúnk, van jelenünk és jövőnk, ezek között ellentmondások vannak, és nem haladhatunk előre az élet hullámain simán ringatózva. Harcban haladunk előre, az ellentmondások kibontakozása, az ellentmondások leküzdése, az ellentmondások feltárása és felszámolása útján.

Amíg osztályok vannak, sohasem leszünk abban a helyzetben, hogy azt mondhassuk: no, hál’ istennek, most már minden rendben van. Sohasem, elvtársak.

Életünkben mindig elhal valami. De az, ami elhal, nem akar egyszerűen meghalni, hanem harcol a létéért, védelmezi idejétmúlt ügyét.

Életünkben mindig születik valami, ami új. De az, ami születik, nem egyszerűen születik, hanem visít, kiabál, védi a léthez való jogát. (Helyeslés. Taps.)

A régi és az új, az elhaló és a keletkező közötti harc, — ez a mi fejlődésünk alapja. Ha nem vesszük észre és nem tárjuk fel nyíltan és becsületesen, ahogy bolsevikokhoz illik, munkánk fogyatékosságait és hibáit, akkor elzárjuk magunk előtt az előrehaladás útját. De mi előre akarunk haladni. És éppen azért, mert előre akarunk haladni, a becsületes és forradalmi önbírálatot egyik legfontosabb feladatunkká kell tennünk. Enélkül nincs előrehaladás. Enélkül nincs fejlődés.

De éppen ezen a vonalon még mindig sántítunk. Sőt mi több, elegendő néhány siker, és máris megfeledkezünk a fogyatékosságokról, megnyugszunk és elbizakodunk. Két-három nagyobb siker — és azt hisszük, hogy a tenger is csak a térdünkig ér. Még két-három nagyobb siker — és már azt hisszük, hogy félkézzel hegyeket tudunk elmozdítani! De a hibák megmaradnak, a fogyatékosságok nőnek, a kelevények nem fakadnak fel, hanem behatolnak pártunk szervezetének belsejébe, és a párt senyvedni kezd.

A második fogyatékosság. Ez abban áll, hogy átviszik a pártba az adminisztrálás módszerét, hogy a meggyőzés módszerét, amely döntő jelentőségű a pártban, az adminisztrálás módszerével helyettesítik. Ez a fogyatékosság éppoly komoly veszélyt rejt magában, mint az első. Miért? Azért, mert azzal a veszéllyel jár, hogy pártszervezeteink, amelyek öntevékeny szervezetek, közönséges hivatalokká válnak. Ha meggondoljuk, hogy a különböző gazdasági, szövetkezeti és állami intézményekben szétszórtan legalább 60 000 igen aktív pártmunkásunk dolgozik, és ott a bürokratizmus ellen harcol, el kell ismernünk, hogy amikor ezekben az intézményekben a bürokratizmus ellen harcolnak, egy részük olykor maga is megkapja a bürokratizmus betegségét és magával hozza azt a pártszervezetbe. Ez nem bűnünk, elvtársak, hanem bajunk, mert amíg állam van, ez a folyamat kisebb-nagyobb mértékben tovább fog tartani. És éppen azért, mert ennek a folyamatnak vannak bizonyos gyökerei az életben, fel kell fegyverkeznünk e fogyatékosság elleni harcra, fokozni kell a párttömegek aktivitását, be kell vonni őket pártvezetésünk kérdéseinek megoldásába, rendszeresen meg kell honosítani a pártonbelüli demokráciát, és nem szabad megtűrni, hogy pártunk gyakorlatában az adminisztrálás módszerével helyettesítsék a meggyőzés módszerét.

A harmadik fogyatékosság. Ez a fogyatékosság abban áll, hogy egyes elvtársaink szeretnek az árral úszni, simán, nyugodtan, perspektívák nélkül, anélkül, hogy a jövőbe tekintenének, szeretnék, hogy körülöttük mindig ünnepélyes és győzelmi hangulat legyen, hogy mindennap ünnepi üléseket tartsunk, hogy mindenütt tapsoljanak, és hogy mindnyájan felváltva helyet foglaljunk mindenféle elnökség tiszteletbeli tagjai sorában. (Derültség, taps.)

Az ünnepélyes hangulat szertelen vágya, a dekorációk és mindenféle szükséges és fölösleges jubileumok iránti vonzalom, úszni, amerre az ár hömpölyög, nem nézve, hová visz bennünket (derültség, taps) — ez a lényege pártgyakorlatunk harmadik fogyatékosságának, ez az alapja mindennapi pártéletünk hiányosságainak.

Láttak-e már olyan evezősöket, akik verejtékezve, derekasan eveztek, de nem nézték, merre viszi őket az ár? Én láttam ilyen evezősöket a Jenyiszejen. Derék és fáradhatatlan evezősök voltak. De az volt a bajuk, hogy nem látták, és nem is akarták látni, hogy a hullám a sziklához csaphatja őket és elpusztulhatnak.

Előfordul ez egyes elvtársainkkal is. Derekasan, serényen eveznek, simán úsznak az ár sodrában, de hogy hová, nem tudják, sőt nem is akarják tudni. Munka perspektíva nélkül, munka kormányrúd és vitorla nélkül — ide vezet az, ha okvetlenül az árral akarunk úszni.

És az eredmény? Az eredmény világos: előbb belepi őket a penész, azután elszürkülnek, majd befonja őket a nyárspolgári szellem hínárja, és végül közönséges nyárspolgárokká válnak. Ez az igazi elfajulás útja.

Ezek, elvtársak, pártgyakorlatunk és mindennapi pártéletünk fogyatékosságai, amelyekről néhány keserű szót kívántam szólni.

Most pedig hadd térjek át a vita és a mi úgynevezett ellenzékünk kérdésére.

2. A vita eredményei

Van-e valami értelme, valami haszna a pártvitának?

Néha azt mondják: mi az ördögnek fújták fel ezt a vitát, kinek kell az, nem volna-e jobb, ha a vitás kérdéseket bent, magunk közt oldjuk meg és nem verjük dobra. Ez helytelen, elvtársak. A vita néha elengedhetetlenül szükséges és feltétlenül hasznos. A kérdés csak az, hogy milyen vita. Ha a vita elvtársias keretekben, pártkeretek közt folyik, ha célja a becsületes önbírálat, a párt fogyatékosságainak bírálata, ha tehát a vita javítja ügyünket és felfegyverzi a munkásosztályt, akkor az ilyen vita szükséges és hasznos.

Van azonban másféle vita is, melynek nem az a célja, hogy javítsa, hanem az, hogy rontsa ügyünket, nem az a célja, hogy erősítse, hanem az, hogy bomlassza és lejárassa a pártot. Az ilyen vita rendszerint nem a proletariátus felfegyverzésére, hanem annak lefegyverzésére vezet. Az ilyen vitára nincs szükségünk. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

Amikor az ellenzék azt követelte, hogy három hónappal a kongresszus előtt, a Központi Bizottság téziseinek kidolgozása, e tézisek közzététele előtt indítsunk országos vitát, ezzel olyan vitát akart ránk erőszakolni, amely múlhatatlanul megkönnyítette volna ellenségeink, a munkásosztály ellenségei, pártunk ellenségei ügyét. Éppen ezért a Központi Bizottság ellenszegült az ellenzék terveinek. És éppen azért, mert ellenszegült az ellenzék terveinek, sikerült helyes vágányra állítanunk a vitát azzal, hogy a Központi Bizottság kongresszusi téziseivel alapot adtunk alája. Most határozottan mondhatjuk, hogy a vita végeredményben haszonnal járt.

Ami a dobraverést illeti, ez, elvtársak, nem komoly beszéd. Mi sohasem féltünk és nem is fogunk félni attól, hogy az egész párt színe előtt nyíltan bíráljuk magunkat és hibáinkat. A bolsevizmus ereje éppen abban rejlik, hogy nem fél a bírálattól és saját fogyatékosságainak bírálatából merít energiát a további előrehaladásra. A mostani vita tehát pártunk erejének, nagyságának a jele.

Nem szabad elfelejteni, hogy minden nagy pártban, különösen az olyan pártban, mint a mienk, amely hatalmon van, és amelyben parasztok és hivatalnoki elemek is vannak, bizonyos idő folyamán felgyűlnek az olyan elemek, akik egykedvűen, közömbösen tekintenek pártgyakorlatunk kérdéseire, akik vakon szavaznak és az árral úsznak. Ha sok ilyen elem van a pártban, az baj, amely ellen harcolni kell. Ezek az elemek pártunk mocsarát alkotják.

A vita erre a mocsárra apellál. Az ellenzékiek azért apellálnak erre a mocsárra, hogy elszakítsák annak egy részét. És az ellenzékiek valóban el is szakítják annak rosszabbik részét. A párt is erre a mocsárra apellál, hogy elszakítsa annak jobbik részét és bekapcsolja az aktív pártéletbe. Végeredményben a mocsár, lomhasága ellenére is, kénytelen állást foglalni. És ezeknek az apellációknak az az eredménye, hogy a mocsár valóban állást foglal, egyik része az ellenzékhez, másik része a párthoz csatlakozik és ilymódon mint mocsár megszűnik. Ez plusz pártunk fejlődésének általános mérlegében. A mostani vita következtében kisebb lett a mocsár, vagy egészen megszűnt, vagy eltűnőben van. Ez a vita haszna.

És a vita eredményei? Az eredményeket ismerik. Tegnapig 724 000 elvtárs szavazott a pártra, az ellenzékre — alig több mint 4 000. Ez az eredmény. Az ellenzékiek mennydörögtek, hogy a Központi Bizottság elszakadt a párttól, a párt elszakadt az osztálytól, hogy ha a „ha” nem volna, és sült galambok röpködnének, akkor egészen biztos, hogy a párttagság 99 százaléka velük, ellenzékiekkel tartana. Mivel azonban sült galambok nem röpködnek, ezért az ellenzékre még 1 százalék sem szavazott. Ez az eredmény.

Hogyan történhetett, hogy az egész párt, és a pártot követve a munkásosztály ilyen kíméletlenül elszigetelte az ellenzéket? Hiszen ott, az ellenzék élén, ismert, neves emberek állanak, olyan emberek, akik jól értenek az önreklámozáshoz (helyeslés), olyan emberek, akiket nem lehet szerénységgel vádolni (taps), akik értenek ahhoz, hogy magasztalják és kirakatba állítsák magukat.

Ez azért történt, mert az ellenzék vezető csoportja kispolgári intellektuelek csoportjának bizonyult, akik elszakadtak az élettől, elszakadtak a forradalomtól, elszakadtak a párttól, a munkásosztálytól. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

Nemrégen munkánk sikereiről, az ipar, a kereskedelem, az egész népgazdaság, a külpolitika terén elért vívmányainkról beszéltem. De mit törődik az ellenzék ezekkel a vívmányokkal. Az ellenzék azokat nem látja, vagy nem akarja látni. Nem akarja látni részben tudatlanságból, részben az élettől elszakadt intellektuelekre jellemző bizonyos konokságból.

3. A párt és az ellenzék fő nézeteltérései

Azt kérdezhetnék, hogy végülis melyek a párt és az ellenzék nézeteltérései, milyen kérdésekben tér el az ellenzék véleménye a párt véleményétől?

Minden kérdésben, elvtársak. (Felkiáltások: „Úgy van!”)

Nemrégen olvastam egy moszkvai pártonkívüli munkás beadványát, aki belép vagy már be is lépett a pártba. Ez a munkás a következőképpen fogalmazta meg a párt és az ellenzék nézeteltéréseinek kérdését:

„Régebben azt kerestük, miben tér el az ellenzék véleménye a párt véleményétől. De most már sehogysem tudunk ráakadni arra, hogy az ellenzék miben ért egyet a párttal. (Derültség, taps.) Az ellenzék minden kérdésben a párt ellen van, ezért, ha az ellenzék híve volnék, nem lépnék be a pártba.” (Derültség, taps.) (Lásd „Izvesztyija” 264. sz.)

Íme, a munkások olykor milyen találóan és röviden tudják kifejezni magukat. Azt hiszem, ez az írás a legtalálóbban és leghívebben jellemzi az ellenzéknek a párthoz, a párt ideológiájához, a párt programjához, a párt taktikájához való viszonyát.

Éppen azért, mert az ellenzék véleménye minden kérdésben eltér a párt véleményétől, éppen ezért az ellenzék olyan csoport, amelynek saját ideológiája, saját programja, saját taktikája, saját szervezeti elvei vannak.

Az ellenzéknek mindene megvan, ami egy új párthoz szükséges. Csak egy „csekélység” hiányzik, egy kis erő is kellene hozzá, de ez hiányzik. (Derültség. Taps.)

Felsorolhatok hét olyan alapvető kérdést, amelyben az ellenzék és a párt között nézeteltérés van.

Először. A győzelmes szocialista építés lehetőségének kérdése országunkban. Nem fogok az ellenzéknek e kérdéssel kapcsolatos okmányaira és nyilatkozataira hivatkozni. Azokat mindenki ismeri és nincs értelme, hogy ismételjük azokat. Mindenki tudja, hogy az ellenzék tagadja a szocializmus győzelmes építésének lehetőségét országunkban. Márpedig, tagadva ezt a lehetőséget, az ellenzék egyenesen és nyíltan a mensevikek álláspontjára helyezkedik.

Az ellenzéknek ez az álláspontja a szóbanforgó kérdésben nem új valami az ellenzék jelenlegi vezetőinél. Ebből az álláspontból indult ki Kamenyev és Zinovjev, amikor ellenezték az Októberi Felkelést. Akkor egyenesen azt mondták, hogy ha felkelést kezdünk, pusztulásba rohanunk, hogy meg kell várni az Alkotmányozó Gyűlést, hogy a szocializmus feltételei még nem értek meg és nem is fognak egyhamar megérni.

Ugyanebből az álláspontból indult ki Trockij, amikor belement a felkelésbe. Hiszen kereken megmondta, hogy ha a győzelmes nyugati proletárforradalom rövidesen, nem siet segítségünkre, akkor ostobaság volna azt hinni, hogy a forradalmi Oroszország helytállhat a konzervatív Európával szemben.

Valóban, hogyan ment a felkelésbe egyfelől Kamenyev és Zinovjev, másfelől Trockij, és megint másfelől Lenin és vele együtt a párt? Ez igen érdekes kérdés, elvtársak, amelyről érdemes néhány szót mondani.

Tudják, hogy Kamenyevet és Zinovjevet bottal kellett belekergetni a felkelésbe. Lenin bottal kergette, a pártból való kizárással fenyegette őket (derültség, taps), és ők húzódozva kénytelenek voltak belemenni a felkelésbe. (Derültség. Taps.)

Trockij önként ment a felkelésbe. De nem egyszerűen ment, hanem olyan fenntartással, amely már akkor közel hozta őt Kamenyevhez és Zinovjevhez. Érdekes, hogy Trockij éppen Október előtt, 1917 júniusában, helyénvalónak látta, hogy Leningrádban újra kiadja „A békeprogram” című régi brosúráját, mintha csak azt akarta volna ezzel mondani, hogy ő saját zászlaja alatt megy a felkelésbe. Miről is beszél Trockij ebben a brosúrában? Leninnel vitázik arról a kérdésről, hogy győzhet-e a szocializmus egy országban, Leninnek ezt a gondolatát helytelennek tartja, és azt állítja, hogy a hatalmat meg kell ragadni, de ha a győztes nyugateurópai munkások nem segítenek idejében, akkor nincs remény arra, hogy a forradalmi Oroszország helytállhat a konzervatív Európával szemben, aki pedig nem hisz Trockij kritikájának, az nemzeti korlátoltságban szenved.

Íme egy idézet Trockij akkori brosúrájából:

„Mi, nem várva be másokat, megkezdjük és folytatjuk a harcot nemzeti talajon, abban a biztos tudatban, hogy kezdeményezésünk lökést ad a harcra más országokban; de ha ez nem történnék meg, akkor nincs remény arra — ezt tanúsítja a történelmi tapasztalat és az elméleti megfontolás —, hogy, például, a forradalmi Oroszország helyt tudna állni a konzervatív Európával szemben” … „Ha a szociális forradalom távlatait nemzeti keretek között vizsgálnék, ez azt jelentené, hogy áldozatául esünk ugyanannak a nemzeti korlátoltságnak, amely a szociálpatriotizmus lényege.” (Trockij. „1917”. III. köt. 1. rész. 90. old.)

Íme, elvtársak, ez az a kis trockista fenntartás, amely sok tekintetben megvilágítja Trockij Kamenyevvel és Zinovjevvel alkotott mostani blokkjának gyökereit és táptalaját.

És hogyan ment Lenin, hogyan ment a párt a felkelésbe? Szintén fenntartással? Nem. Lenin és pártja fenntartás nélkül ment a felkelésbe. Íme, egy idézet Leninnek „A proletárforradalom katonai programja” című nagyszerű cikkéből, amely külföldön jelent meg 1917 szeptemberében:

„Az egy országban győztes szocializmus egyáltalán nem tesz egyszerre lehetetlenné általában minden háborút. Ellenkezőleg, feltételezi a háborúkat. A kapitalizmus fejlődése a különböző országokban a legnagyobb mértékben egyenlőtlenül megy végbe. Az árutermelés mellett ez másképp nem is lehetséges. Ebből adódik az a megingathatatlan következtetés, hogy a szocializmus nem győzhet egyidejűleg valamennyi országban. Először egyetlen vagy néhány országban fog győzni, a többi pedig bizonyos ideig burzsoá, vagy a burzsoá rendig még el sem jutott ország marad. Ennek súrlódásokra kell vezetnie, sőt más országok burzsoáziájának azt a közvetlen törekvését is ki kell váltania, hogy szétzúzza a szocialista állam győzelmes proletariátusát. Ilyen esetekben a háború a mi részünkről jogos és igazságos, a szocializmusért, más népeknek a burzsoáziától való megszabadításáért folyó háború lenne.” (Lenin. „A proletárforradalom katonai programja”. „A Lenin Intézet Közleményei”. II. füzet. 7. old.)

Látják, ez egészen más álláspont. Trockij olyan fenntartással ment a felkelésbe, amely közel hozza őt Kamenyevhez és Zinovjevhez, amikor azt állítja, hogy a proletárhatalom önmagában mit sem jelenthet, ha idejében nem érkezik segítség kívülről, Lenin viszont, ellenkezőleg, fenntartások nélkül ment a felkelésbe, és azt állította, hogy országunk proletárhatalmának támaszpontul kell szolgálnia arra, hogy segíthessünk más országok proletárjainak a burzsoázia igájától való megszabadulásban.

Így mentek a bolsevikok az Októberi Felkelésbe, és ezért talált egymásra Trockij és Kamenyev— Zinovjev az Októberi Forradalom tízedik évében.

Azt a tárgyalást, amelyet egyfelől Trockij, másfelől Kamenyev és Zinovjev az ellenzéki blokk megalakítása alkalmából folytattak, párbeszéd formájában így lehetne leírni:

Kamenyev és Zinovjev Trockijhoz: „Látja, kedves elvtárs, kiderült, hogy végeredményben nekünk volt igazunk, amikor azt mondtuk, hogy nem kellett volna megcsinálni az Októberi Felkelést, hogy meg kellett volna várni az Alkotmányozó Gyűlést stb. Most mindenki látja, hogy az ország elfajul, a hatalom elfajul, pusztulás vár ránk, és nem lesz nálunk semmilyen szocializmus. Nem kellett volna belemenni a felkelésbe. Maga pedig önként ment bele a felkelésbe. Nagy hibát követett el.”

Trockij válasza: „Nem, kedves kollégák, maguk igazságtalanok hozzám. Igaz, hogy én belementem a felkelésbe, de azt, hogy hogyan mentem bele, elfelejtették megmondani. Hiszen én nem egyenesen, hanem fenntartással mentem a felkelésbe. (Általános derültség.) S mivel most kitűnt, hogy kívülről sehonnan sem várhatunk segítséget, világos, hogy pusztulás vár ránk, mint ahogy annakidején «A békeprogramban» előre megmondtam.”

Zinovjev és Kamenyev: „Ejnye, ez valóban így van. Megfeledkeztünk arról a kis fenntartásról. Most világos, hogy blokkunk eszmeileg meg van alapozva.” (Általános derültség. Taps.)

Így alakult ki az az ellenzéki álláspont, amely tagadja a győzelmes szocialista építés lehetőségét országunkban.

És mit jelent ez az álláspont? Kapitulációt jelent. Ki előtt? Nyilvánvalóan országunk kapitalista elemei előtt. És még ki előtt? A világ burzsoáziája előtt. És a baloldali frázisok, a forradalmi gesztusok — ugyan hová lettek? Szertefoszlottak. Kaparják le a külszínt ellenzékünkről, dobják félre forradalmi szólamait — és meglátják, gondolataik mélyén ott a kapitulálás, (Taps.)

Másodszor. A proletárdiktatúra kérdése. Van-e nálunk proletárdiktatúra vagy nincs? A kérdés kissé különös, (Derültség.) De az ellenzék mégis minden nyilatkozatában felveti ezt a kérdést. Az ellenzék azt állítja, hogy nálunk termidori elfajulás megy végbe. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy nálunk nincs proletárdiktatúra, hogy gazdaságunk is, politikánk is csődöt mond és visszafejlődik, hogy mi nem a szocializmus, hanem a kapitalizmus felé haladunk. Ez természetesen különös és ostobaság. De az ellenzék nem tágít ettől.

Íme, elvtársak, még egy nézeteltérés. Tulajdonképpen ezen alapszik Trockij hírhedt Clemenceau- tézise. Ha a hatalom elfajult vagy elfajulóban van, érdemes-e akkor kímélni, védeni, érdemes-e síkra- szállni érte? Világos, hogy nem érdemes. Ha kedvező alkalom kínálkozik arra, hogy „elmozdítsuk” ezt a hatalmat, ha, mondjuk, az ellenség 80 kilométerre lesz Moszkvától, — akkor nem világos-e, hogy ki kell használni ezt a helyzetet, hogy elseperjük ezt a hatalmat, és új, Clemenceau-féle, vagyis trockista hatalmat állítsunk helyébe.

Világos, hogy az ilyen „álláspontban” nincs semmi lenini. Ez színtiszta mensevizmus. Az ellenzék a mensevizmus lejtőjére jutott.

Harmadszor. A munkásosztály és a középparasztság blokkjának kérdése. Az ellenzék egész idő alatt leplezte, hogy helyteleníti ezt a blokkot. Az ellenzék platformja, ellentézisei nem annyira azzal tűnnek ki, amit mondanak, mint inkább azzal, amit az ellenzék takargatni igyekezett a munkásosztály előtt. De akadt egy ember, I. N. Szmirnov, szintén az ellenzék egyik vezére, akinek volt bátorsága, hogy megmondja az igazat az ellenzékről, hogy fényt derítsen reá. És mi derült ki? Az derült ki, hogy „vesztünkbe megyünk”, és ha meg akarunk „menekülni”, össze kell vesznünk a középparasztsággal. Nem nagyon okos beszéd. De annál világosabb.

Végül itt is kibújtak mindenki szemeláttára az ellenzék mensevik fülei.

Negyedszer. Forradalmunk jellegének kérdése. Ha tagadják azt, hogy országunkban a szocializmus győzelmes építése lehetséges, ha tagadják azt, hogy nálunk proletárdiktatúra van, ha tagadják a munkásosztály és a parasztság blokkjának szükségességét, — akkor mi marad meg forradalmunkból, annak szocialista jellegéből. Világos, hogy semmi, egyszerűen semmi. A proletariátus hatalomra jutott, végigvitte a burzsoá forradalmat, a parasztság most már nem tud mit kezdeni a forradalommal, mert már megkapta a földet — a proletariátus tehát távozhat, miután helyet készített más osztályok számára.

Ez az ellenzék álláspontja, ha az ellenzéki nézetek gyökeréig hatolunk.

Ezek ellenzékünk kapituláns politikájának gyökerei. Nem hiába dicséri az ellenzéket Abramovics, ez a bundista kapituláns.

Ötödször. A lenini álláspont a gyarmati forradalmak vezetésének kérdésében. Lenin abból indult ki, hogy az imperialista országok és az elnyomott országok között különbség van, hogy más a kommunizmus politikája az imperializmus országaiban, és megint más a kommunizmus politikája a gyarmati országokban. Ebből a különbségből kiindulva, már a háború idején azt mondotta, hogy a haza védelmének eszméje, mely az imperializmus országaiban ellenforradalmi eszme és elfogadhatatlan a kommunizmus számára, teljesen elfogadható és jogos az elnyomott országokban, amelyek felszabadító háborút folytatnak az imperializmus ellen.

Éppen ezért Lenin bizonyos szakaszban és bizonyos időre lehetségesnek tartotta a gyarmati országok nemzeti burzsoáziájával való blokkot, sőt szövetséget is, ha ez a burzsoázia háborút folytat az imperializmus ellen, és ha nem gátolja a kommunistákat abban, hogy a munkásokat és a szegényparasztságot a kommunizmus szellemében neveljék.

Az ellenzék bűnbeesése ebben a kérdésben az, hogy véglegesen szakít Lenin álláspontjával, lesüllyed a II. Internacionále álláspontjára, amely nem tartja célszerűnek a gyarmati országok imperialistaellenes, forradalmi háborúinak támogatását. Éppen ez a magyarázata annak, hogy az ellenzék a kínai forradalom minden kérdésében kudarcot vallott.

Íme, még egy nézeteltérés.

Hatodszor. A nemzetközi munkásmozgalom egységfront-taktikájának kérdése. Az ellenzék bűnbeesése itt az, hogy abban a kérdésben, hogyan nyerhetők meg fokozatosan a munkásosztály milliós tömegei a kommunizmus számára, szakít a lenini taktikával. Ahhoz, hogy a munkásosztály milliós tömegeit megnyerjük a kommunizmusnak, a párt helyes politikája egymagában nem elegendő. A párt helyes politikája nagy dolog, de korántsem minden. Ahhoz, hogy a munkásosztály milliós tömegei a kommunizmus mellé álljanak, szükséges, hogy maguk a tömegek saját tapasztalatuk alapján győződjenek meg a kommunizmus politikájának helyességéről. Ahhoz azonban, hogy a tömegek erről meggyőződhessenek, idő kell, az kell, hogy a párt hozzáértő és ügyes munkával odavezesse á tömegeket a párt állásaihoz, hogy a párt hozzáértő és ügyes munkával meggyőzze a milliós tömegeket politikája helyességéről.

1917 áprilisában tökéletesen igazunk volt, mert tudtuk, hogy a dolgok a burzsoázia megdöntése és a Szovjethatalom megteremtése felé fejlődnek. De akkor még nem szólítottuk fel a munkásosztály nagy tömegeit a burzsoá hatalom elleni felkelésre. Miért nem? Azért nem, mert a tömegeknek még nem volt módjukban meggyőződni arról, hogy feltétlenül helyes politikánk valóban helyes. Csak akkor, amikor a kispolgári pártok, az eszerek pártja és a mensevikek pártja, a forradalom döntő kérdéseiben végkép szégyent vallottak, csak akkor, amikor a tömegek kezdtek meggyőződni politikánk helyességéről, csak akkor vittük a tömegeket felkelésbe. És éppen mert a tömegeket a kellő időben vittük felkelésbe, ezért arattunk akkor győzelmet.

Itt vannak az egységfront eszméjének a gyökerei. Lenin éppen azért kezdeményezte az egységfront taktikáját, mert meg akarta könnyíteni a kapitalista országok milliós munkástömegeinek, amelyeket megfertőztek a szociáldemokrata megalkuvó politika előítéletei, hogy saját tapasztalatuk alapján felismerjék a kommunisták politikájának helyességét és csatlakozzanak a kommunizmushoz.

Az ellenzék bűnbeesése az, hogy mindenestül tagadja ezt a taktikát. Egy időben az ellenzék lelkesedett, ostobán és mértéktelenül lelkesedett az egységfront taktikájáért, minden hangnemben üdvözölte az angliai Főtanáccsal való megegyezést, mondván, hogy ez a megegyezés „a béke egyik legkomolyabb biztosítéka”, „egyik legkomolyabb biztosíték az intervenció ellen”, „az európai reformizmus ártalmatlanná tételének” egyik legjelentősebb eszköze (lásd Zinovjevnek az SzK(b)P XIV. kongresszusán mondott előadói beszédét). De miután keservesen csalódott abban a reményében, hogy a Purcellek és Hicksek segítségével „ártalmatlanná lehet tenni” a reformizmust, a másik végletbe csapott át és most már mindenestül tagadja az egységfront-taktika eszméjét.

Íme, elvtársak, még egy nézeteltérés, amely azt mutatja, hogy az ellenzék teljesen szakított az egységfront lenini taktikájával.

Hetedszer. A lenini pártszerűség, az SzK(b)P és a Komintern lenini egységének kérdése. Ebben a kérdésben az ellenzék teljesen szakít a lenini szervezeti elvvel, és egy második párt szervezésének, egy új Internacionále szervezésének útjára tér.

Íme hét alapvető kérdés, amelyekből látható, hogy az ellenzék mind a hét kérdésben a mensevizmus álláspontjára csúszott le.

Összeegyeztethetők-e az ellenzéknek ezek a mensevik nézetei pártunk ideológiájával, pártunk programjával, taktikájával, a Komintern taktikájával, a leninizmus szervezeti elveivel?

Semmiesetre sem! Egy pillanatra sem!

Azt kérdezhetik: hogyan keletkezhetett nálunk ilyen ellenzék, hol vannak a szociális gyökerei? Azt hiszem, az ellenzék szociális gyökerei abban keresendők, hogy a város kispolgári rétegei fejlődésünk viszonyai között tönkremennek, abban, hogy ezek a rétegek elégedetlenek a proletárdiktatúra rendszerével és arra törekednek, hogy ezt a rendszert megváltoztassák, a burzsoá demokrácia megteremtése szellemében „megjavítsák”.

Már mondottam, hogy előrehaladásunk következtében, iparunk növekedése, a szocialista gazdasági formák részarányának növekedése következtében a kispolgárság, különösen a városi burzsoázia egyrésze, tönkremegy, pusztulóban van. Az ellenzék ezeknek a rétegeknek a zúgolódását és a proletárforradalom rendszerével való elégedetlenségét tükrözi vissza.

Ezek az ellenzék szociális gyökerei.

4. És mi lesz ezután?

Mármost hogy legyünk az ellenzékkel?

Mielőtt rátérnék erre a kérdésre, szeretnék elmondani önöknek egy történetet, amely arról szól, hogy milyen tapasztalatokat szerzett erről a közös munkáról Kamenyev, amikor 1910-ben kísérletet tett arra, hogy együtt dolgozzon Trockijjal. Ez nagyon érdekes kérdés. Annál is inkább, mert segítségünkre lehet abban, hogy megtaláljuk a felvetett kérdés helyes megoldásának kulcsát. 1910-ben Központi Bizottságunk plénuma külföldön ülésezett. A plénum a bolsevikoknak a mensevikekhez, különösen Trockij hoz való viszonyát tárgyalta (abban az időben a mensevikekkel közös pártnak egy része voltunk és frakciónak neveztük magunkat). A plénum Lenin ellenére, Leninnel szemben úgy határozott, hogy ki kell békülni a mensevikekkel, tehát Trockijjal is. Lenin kisebbségben maradt. És Kamenyev? Kamenyev arra vállalkozott, hogy ő nyélbe üti az együttműködést Trockijjal. És együtt is dolgozott vele, mégpedig Lenin tudtával és beleegyezésével, mert Lenin gyakorlatilag akarta meggyőzni Kamenyevet arról, hogy a Trockijjal való együttműködés a bolsevizmus ellen irányul, káros és megengedhetetlen.

Hallgassák meg hogyan számol be erről Kamenyev:

„1910-ben frakciónk többsége kísérletet tett arra, hogy kibéküljön és megegyezzék Trockij elvtárssal. Vlagyimir Iljics élesen ellenezte ezt a kísérletet, és mivel én oly makacsul kitartottam amellett, hogy próbáljunk megegyezni Trockijjal, Vlagyimir Iljics mintegy «büntetésül» ragaszkodott ahhoz, hogy a Központi Bizottság éppen engem küldjön képviselőjéül Trockij elvtárs lapjának szerkesztőségébe. 1910 őszén, miután néhány hónapig dolgoztam ebben a szerkesztőségben, meggyőződtem arról, hogy Vlagyimir Iljicsnek igaza van, amikor helyteleníti «békülékeny» vonalamat, és beleegyezésével kiléptem Trockij elvtárs lapjának szerkesztőségéből. Trockij elvtárssal való szakításunkat akkor több éles cikkben kommentálták a párt Központi Lapjában. Akkor Vlagyimir Iljics azt ajánlotta nekem, hogy írjak egy brosúrát, amely összegezné a likvidátor mensevikekkel és Trockij elvtárssal való nézeteltéréseinket. «Maga megkísérelte az antibolsevista csoportosulások legbaloldalibb (trockista) szárnyával való megegyezést, maga meggyőződött arról, hogy ez a megegyezés lehetetlen, ezért magának kell megírnia egy összefoglaló brosúrát», — mondotta nekem Vlagyimir Iljics. Vlagyimir Iljics természetesen különösen fontosnak tartotta, hogy a bolsevizmusnak és annak a viszonyáról, amit akkor trockizmusnak neveztünk, elmondjak mindent … véges végig.” (L. Kamenyev előszava „Két párt” című brosúrájához.)

És mi lett az együttes munka eredménye? Hallgassák tovább:

„A Trockijjal való együttes munka kísérlete — amely, merem állítani, részemről őszinte volt, amit a Trockij által most kihasznált leveleim és magánbeszélgetéseim vitathatatlanul bizonyítanak — megmutatta, hogy a békítgetés politikája feltartóztathatatlanul a likvidátorság védelmére vezet, határozottan az utóbbi mellé áll.” (L. Kamenyev. „Két párt”.)

És tovább:

„Ó, ha a «trockizmus» mint hangulat, a pártban győzne, — milyen szabad tere lenne a likvidátorságnak, az otzovizmusnak, minden olyan áramlatnak, amely a párt ellen harcol” (ugyanott).

Íme, elvtársak, ez a Trockijjal való együttműködési kísérlet tapasztalata. (Közbeszólás: „Tanulságos kísérlet.”) Ennek a kísérletnek eredményeit Kamenyev akkor külön brosúrában foglalta össze, mely 1911-ben „Két párt” címmel jelent meg. Nem kételkedem, hogy ez a brosúra nagy hasznára vált azoknak az elvtársaknak, akiknek a Trockijjal való együttműködést illetőleg még voltak illúzióik.

Most pedig megkérdezem: nem írna-e Kamenyev még egy brosúrát, szintén „Két párt” címmel, amelyben beszámolna a Trockijjal való mostani együttműködésének tapasztalatáról? (Általános derültség. Taps.) Ez talán nem is volna haszontalan. Természetesen nem garantálhatom Kamenyevnek, hogy Trockij nem fogja ellene felhasználni a leveleit és bizalmas beszélgetéseit, mint annakidején tette. (Általános derültség.) De aligha kellene ettől tartania. Mindenesetre — itt választania kell: vagy fél attól, hogy Trockij kihasználja a leveleit és közzéteszi a Trockijjal folytatott titkos megbeszéléseit, és akkor az a veszély fenyegeti, hogy a párton kívül marad, vagypedig leküzd minden félelmet és bennmarad a pártban.

Így áll a kérdés, elvtársak: vagy — vagy.

Azt beszélik, az ellenzék nyilatkozatot akar adni a kongresszusnak arról, hogy aláveti magát és a jövőben is alá fogja vetni magát a párt minden határozatának (közbeszólás: „Ugyanúgy, mint 1926 októberében?”), feloszlatja frakcióját (közbeszólás: „Ezt már kétszer hallottuk!”) és védeni fogja nézeteit, amelyekről nem mond le (felkiáltások: „Ho-hó!” „Nem, inkább mi magunk oszlatjuk fel őket!”), a párt szervezeti szabályzatának keretében. (Felkiáltások: „Mindenféle fenntartásokkal.” „A mi kereteink nem gumiból valók.”)

Azt hiszem, elvtársak, hogy ez a trükk nem fog sikerülni. (Helyeslés. Hosszantartó taps.) Nekünk is, elvtársak, van már bizonyos tapasztalatunk a nyilatkozatok terén (taps), tettünk már bizonyos kísérletet két nyilatkozattal kapcsolatban (felkiáltások: „Úgy van!”), az 1926 október 16-i és az 1927 augusztus 8-i nyilatkozattal kapcsolatban. És mi volt ennek a kísérletnek az eredménye? Bár nem szándékozom „Két párt” címmel brosúrát írni, mégis merem állítani, hogy ez a kísérlet teljesen balul ütött ki (felkiáltások: „Úgy van!”), mert a párt kétszeri félrevezetésére és a pártfegyelem gyengülésére vezetett. Milyen alapon követeli most az ellenzék, hogy mi, nagy pártunk kongresszusa, Lenin pártjának kongresszusa, ilyen tapasztalat után higyjünk a szavának? (Felkiáltások: „Ostobaság lenne.” „Aki könnyen hisz, könnyen csalatkozik.”)

Azt beszélik, hogy az ellenzék fel fogja vetni a pártból kizártak újrafelvételének kérdését is. (Felkiáltások: „Leshetik.” „Menjenek a mensevik mocsárba.”) Azt hiszem, elvtársak, hogy ebből se lesz semmi. (Hosszantartó taps.)

Miért zárta ki a párt Trockijt és Zinovjevet? Azért, mert ők a pártellenes ellenzék minden mesterkedésének szervezői (felkiáltások: „Úgy van!”), azért, mert az a céljuk, hogy megszegjék a párt törvényeit, azért, mert azt képzelik magukról, hogy őhozzájuk nem mernek nyúlni, azért, mert a pártban főúri helyzetet akartak maguknak biztosítani.

De azt akarjuk-e mi, hogy a pártban egyrészt főurak legyenek, akik kiváltságokat élveznek, másrészt pedig parasztok, akik meg vannak fosztva ezektől a kiváltságoktól? Vagy talán mi, bolsevikok, akik gyökerestől kiirtottuk a főúri rendet, most állítsuk azt vissza pártunkban? (Taps.)

Azt kérdezik: miért zártuk ki a pártból Trockijt és Zinovjevet? Azért, mert a pártban nem akarunk főurakat. Azért, mert pártunkban a törvény egy, és minden párttag egyenlő jogú. (Felkiáltások: „Úgy van!” Hosszantartó taps.)

Ha az ellenzék a pártban akar maradni, akkor vesse alá magát a párt akaratának, törvényeinek, utasításainak minden fenntartás nélkül, minden kétértelműség nélkül. Ha nem akarja ezt, — menjen oda, ahol neki tágasabb. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.) Nem akarunk és nem fogunk olyan új törvényeket hozni, amelyek az ellenzéknek kiváltságokat biztosítanak. (Taps.)

Érdeklődnek a feltételekről. Feltételünk csak egy: az ellenzéknek le kell szerelnie mind eszmei, mind szervezeti tekintetben, teljesen és maradéktalanul. (Felkiáltások: „Úgy van!” Hosszantartó taps.)

Nyíltan és becsületesen, az egész világ színe előtt szakítania kell antibolsevista nézeteivel. (Felkiáltások: „Úgy van!” Hosszantartó taps.)

Nyíltan és becsületesen, az egész világ színe előtt meg kell bélyegeznie elkövetett hibáit, a párt ellen elkövetett bűnös hibáit.

Át kell adnia sejtjeit, hogy a párt maradék nélkül feloszlathassa azokat. (Felkiáltások: „Helyes!” Hosszantartó taps.)

Vagy így lesz, vagy távozzanak a pártból. Nem távoznak — kiebrudaljuk őket. (Felkiáltások: „Helyes!” Hosszantartó taps.)

Ez a helyzet az ellenzékkel, elvtársak.

IV
Összefoglalás

Befejezem, elvtársak.

Mit értünk el a beszámolómban tárgyalt időszak alatt? Az általános eredmény a következő:

1. megvédtük a környező államokkal való békét, megvédtük a legnagyobb nehézségek ellenére, a „nagyhatalmak” burzsoáziájának provokációs támadásai ellenére;

2. megszilárdítottuk a Szovjetunió munkásosztályának az imperialista országok és a gyarmatok munkásaival való összefogását, megszilárdítottuk rengeteg akadály ellenére, a korrupt ezerszájú burzsoá sajtó tengernyi rágalma ellenére;

3. növeltük a proletárdiktatúra tekintélyét a dolgozó tömegek millióinak körében a világ minden táján;

4. mint párt, segítettünk a Kominternnek és szekcióinak abban, hogy növeljék befolyásukat a világ minden országában;

5. megtettünk mindent, amit egy párt csak megtehet, a világ forradalmi mozgalmának fejlesztése és gyorsítása érdekében;

6. fellendítettük szocialista iparunkat, rekordütemű fejlődést biztosítottunk számára, és megerősítettük hegemóniáját az egész népgazdaságban;

7. megvalósítottuk a szocialista ipar és a parasztgazdaság összefogását;

8. megszilárdítottuk a munkásosztály és a középparasztság szövetségét, miközben a szegényparasztságra támaszkodunk;

9. megszilárdítottuk országunkban a proletárdiktatúrát, az ellenséges nemzetközi környezet ellenére, és bebizonyítottuk a világ munkásainak, hogy a proletariátus nemcsak le tudja rombolni a kapitalizmust, hanem építeni is tudja a szocializmust;

10. megszilárdítottuk a pártot, megvédtük a leninizmust és pozdorjává zúztuk az ellenzéket.

Ez az általános eredmény.

A következtetés? A következtetés csak egy lehet: helyes úton járunk, pártunk politikája helyes. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

Ebből pedig az következik: ha ezen az úton haladunk, biztosan megérjük a szocializmus győzelmét országunkban, a szocializmus győzelmét az egész világon. (Hosszantartó taps.)

Ez azonban még nem jelenti azt, hogy utunkon már nem lesznek nehézségek. Lesznek nehézségek. De nem félünk a nehézségektől, mert bolsevikok vagyunk, akik a forradalom tüzében edződtünk.

Lesznek nehézségek. De leküzdjük a nehézségeket, mint ahogy eddig is leküzdöttük őket, mert bolsevikok vagyunk, akiket Lenin vaspártja megedzett arra, hogy megküzdjenek a nehézségekkel és legyűrjék azokat, ne pedig sopánkodjanak és siránkozzanak.

És éppen azért, mert bolsevikok vagyunk, biztosan győzünk.

Elvtársak! Előre, a kommunizmus győzelméért országunkban, a kommunizmus győzelméért az egész világon! (Viharos, hosszantartó taps. Mindenki feláll és Sztálin elvtársat ünnepli. Az „Internacionálét” éneklik.)

Zárszó a Központi Bizottság politikai beszámolójához
December 7

Elvtársak! Annyi küldött beszéde után kevés mondanivalóm maradt. Jevdokimov és Muralov beszédéről nincs semmi érdemleges mondanivalóm, mert nem adnak ehhez anyagot. Csak azt mondhatom róluk: Allah bocsássa meg a vétkeiket, mert nem tudják, hogy mit fecsegnek. (Derültség. Taps.) Csak Rakovszkij beszédével, és azután különösen Kamenyev beszédével szeretnék foglalkozni, akinek beszéde valamennyi ellenzéki beszéd közül a legfarizeusabb és a leghazugabb. (Felkiáltások: „Úgy van!”)

I
Rakovszkij beszédéről

a) A külpolitikáról. Azt hiszem, hogy Rakovszkij jobban tette volna, ha itt nem érinti a háború és a külpolitika kérdését. Köztudomású, hogy Rakovszkij a moszkvai konferencián a háború kérdéséről szólva nagy bakot lőtt. Ide, nyilván, azért jött és azért kért szót, hogy kiköszörülje a csorbát. De csak még nagyobb bakot lőtt. (Derültség.) Azt hiszem, Rakovszkij jobban tette volna, ha nem beszél külpolitikáról.

b) A jobboldalról és a baloldalról. Rakovszkij azt állítja, hogy az ellenzék pártunk baloldali szektora. Ezen még a tyúkok is nevetnek, elvtársak. Ilyen kijelentéseket levitézlett politikusok nyilván azért tesznek, hogy vigasztalják magukat. Bebizonyult, hogy az ellenzék pártunk mensevik szárnya, hogy az ellenzék a mensevizmus mocsarába süllyedt, hogy az ellenzék, objektív szerepét tekintve, a burzsoá elemek eszközévé vált. Ez újra meg újra bebizonyult. Hogy lehet hát az ellenzék baloldaliságáról beszélni? Ki hallott olyat, hogy egy mensevik csoport, amely objektíven a „harmadik erő”, a burzsoá elemek eszközévé vált, hogy egy ilyen csoport baloldalibb a bolsevikoknál? Talán bizony nem világos, hogy az ellenzék az SzK(b)P jobboldali, mensevik szárnya?

Rakovszkij nyilván végkép összezavarodott és a jobbot összezavarta a ballal. Emlékezzenek csak Gogol Szelifánjára: „Ej, te retkeslábú … Azt se tudod, merre van jobbra, merre balra!”

c) Az ellenzék segítségéről. Rakovszkij kijelenti, hogy az ellenzék kész támogatni a pártot, ha az imperialisták megtámadnák. Képzeljék csak, milyen nagylelkűség! Ez a kis csoport, amely pártunknak még félszázalékát sem képviseli, nagykegyesen megígéri, hogy segít nekünk, ha az imperialisták megtámadják országunkat. Nem hiszünk az önök segítségében, és nincs is rá szükségünk! Mi csak egyre kérjük önöket: ne zavarjanak minket, hagyjanak fel a zavarással! A többit elvégezzük magunk is, meglehetnek róla győződve. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

d) A „vészjelzőkről”. Rakovszkij azt mondja továbbá, hogy az ellenzék a veszélyeket, a nehézségeket, országunk „pusztulását” jelzi. Ezek aztán az igazi „vészjelzők”, akik a pártot megmentik a „pusztulástól”, amikor ők maguk pusztulnak és valóban mentésre szorulnak! Alig állnak a lábukon és mások megmentésére vállalkoznak! Hát nem nevetséges ez, elvtársak? (Derültség.)

Képzeljenek el egy kis csónakot, amely alig tudja magát tartani a tengeren és már-már elsüllyed, és képzeljenek el egy nagyszerű gőzhajót, amely hatalmas erővel hasítja a hullámokat és biztosan halad előre. Mit szólnának ahhoz, ha ez a kis csónak odatolakodna az óriási hajóhoz, hogy megmentse? (Derültség.) Ez felette nevetséges volna, nemde? Ugyanilyen helyzetben vannak most a mi ellenzéki „vészjelzőink”. Veszélyeket, nehézségeket, „pusztulást” és még mi mindent jeleznek nekünk, amikor ők maguk süllyednek, csak nem veszik észre, hogy már el is merültek.

Amikor az ellenzékiek magukat „vészjelzőknek” mondják, ezzel a párt, a munkásosztály, az ország vezetésére tartanak igényt. Kérdezzük — milyen alapon? Talán bebizonyították tényekkel, hogy egyáltalában képesek valamit is vezetni, nem is szólva a párt, az osztály, az ország vezetéséről? Talán nem tény az, hogy az ellenzék, élén olyan emberekkel mint Trockij, Zinovjev, Kamenyev, immár két éve vezeti csoportját, s hogy az ellenzék vezérei az általuk vezetett csoportot teljes csődbe juttatták? Nem tény-e, hogy az ellenzék ez alatt a két év alatt vereségről vereségre vitte csoportját? Mit bizonyít ez, ha nem azt, hogy az ellenzék vezérei gyatráknak bizonyultak, hogy a vezetésük nem győzelemre, hanem vereségre vezetett? De ha az ellenzék vezérei már kis dolgokban is csődöt mondtak, akkor milyen alapon tételezhető fel, hogy nagy dolgokban majd megállják a helyüket. Hát nem világos-e, hogy azokra, akik egy kis csoport vezetésében csődöt mondtak, senki sem fogja rábízni olyan nagy ügy vezetését, mint a párt, a munkásosztály, az ország?

Ez az, amit „vészjelzőink” nem akarnak megérteni.

II
Kamenyev beszédéről

Rátérek Kamenyev beszédére. Ez a beszéd a leghazugabb, a legfarizeusabb, a legcsalárdabb és legbecstelenebb valamennyi ellenzéki beszéd közül, amelyet itt, erről a szószékről elmondtak. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

a) A kétarcú lény. Kamenyev beszéde elsősorban a nyomokat igyekezett eltüntetni. A párt képviselői itt pártunk eredményeiről, építésünk sikereiről, munkánk javulásáról stb. beszéltek. Beszéltek továbbá az ellenzékiek mensevik bűnbeeséséről, arról, hogy az ellenzékiek a mensevizmus mocsarába süllyedtek, mert tagadják, hogy a szocializmus sikeresen építhető országunkban, mert tagadják, hogy proletárdiktatúra van a Szovjetunióban, mert tagadják, hogy a munkásosztály és a középparasztság szövetségének politikája célszerű, mert termidorsággal rágalmazzák a pártot stb. Végül arról beszéltek, hogy az ellenzék nézetei összeférhetetlenek a pártunkhoz való tartozással, hogy az ellenzéknek szakítania kell ezekkel a mensevik nézetekkel, ha a pártban akar maradni.

És mit látunk? Kamenyev a legjobbnak vélte megkerülni ezeket a kérdéseket, eltüntetni a nyomokat és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Programunk, politikánk, építésünk legfontosabb kérdéseiről kérdezik őt. Ő azonban megkerüli ezeket a kérdéseket, mintha mindez nem is tartoznék rá. Mondhatjuk-e ezek után, hogy Kamenyev komolyan veszi a dolgokat? Mivel magyarázható az ellenzéknek ilyen magatartása? Csak eggyel magyarázható: azzal, hogy félre akarják vezetni a pártot, el akarják altatni éberségét, mégegyszer be akarják csapni a pártot.

Az ellenzéknek két arca van: az egyik farizeusi nyájas, a másik mensevik, forradalomellenes arc. A párt felé farizeusi nyájas arcát mutatja, amikor a párt megszorítja és azt követeli tőle, hogy hagyja abba a frakciózást, a pártszakítás politikáját. Mensevik, forradalomellenes arcát mutatja, amikor a párt ellen, a Szovjethatalom ellen a nemproletár erőkhöz, az „utcához” apellál. Most, mint látják, farizeusi nyájas arcával fordul felénk, mert megint be akarja csapni a pártot. Ezért igyekezett Kamenyev eltüntetni a nyomokat, megkerülni nézeteltéréseink legfontosabb kérdéseit. Tűrhetjük-e tovább ezt a kétlakiságot, ezt a kétszínűséget?

Vagy—vagy: vagy komolyan akar beszélni az ellenzék pártunkkal, — és akkor le kell vetnie az álarcot; vagypedig továbbra is meg akarja tartani két arcát, de akkor nincs helye a pártban. (Helyeslés.)

b) A bolsevizmus hagyományairól. Kamenyev azt állítja, hogy pártunk hagyományainak, a bolsevizmus hagyományainak nem felel meg, ha a párt tagjától azt követelik, hogy tagadja meg egyes olyan nézeteit, amelyek nem egyeztethetők össze pártunk ideológiájával, programjával. Igaz-e ez? Persze, hogy nem igaz. Sőt, — ez hazugság, elvtársak!

Talán nem tény az, hogy mi mindnyájan, Kamenyevvel együtt, kizártuk a pártból Mjasznyikovot és a mjasznyikovistákat? Miért zártuk ki őket? Azért, mert mensevik nézeteik összeegyeztethetetlenek voltak a párt nézeteivel.

Talán nem tény az, hogy mi mindnyájan Kamenyevvel együtt, kizártuk a pártból a „munkásellenzék” egy részét? Miért zártuk ki őket? Azért, mert mensevik nézeteik összeegyeztethetetlenek voltak pártunk nézeteivel.

És miért zárták ki a pártból Osszovszkijt, Daskovszkijt? Miért zárták ki a Kominternből Maslowot, Ruth Fischert, Katzot és másokat? Azért, mert nézeteik összeegyeztethetetlenek voltak a Komintern ideológiájával, az SzK(b)P ideológiájával.

Pártunk nem volna lenini párt, ha megengedhetőnek tartaná, hogy antileninista elemek legyenek szervezeteinkben. Hiszen akkor a mensevikeket is beengedhetnők pártunkba! Mi legyen azokkal, akik pártunkban vannak, de a mensevizmus mocsarába süllyedtek és antileninista nézeteiket propagálják? Mi köze lehet a lenini pártnak az ilyen emberekhez? Kamenyev megrágalmazza pártunkat, szakít pártunk hagyományaival, szakít a bolsevizmus hagyományaival, amikor azt állítja, hogy pártunkban megtűrhetek olyan emberek, akik mensevik nézeteket vallanak és hirdetnek. És mert Kamenyev, és vele együtt az egész ellenzék, lábbal tiporja pártunk forradalmi hagyományait, — éppen ezért követeli pártunk, hogy az ellenzék szakítson antileninista nézeteivel.

c) Az ellenzék állítólagos elvhűsége. Kamenyev azt állítja, hogy neki és más ellenzékieknek nehéz szakítani nézeteikkel, mert megszokták, hogy bolsevik módon védjék nézeteiket. Kamenyev azt mondja, hogy az ellenzék elvtelenséget követne el, ha szakítana nézeteivel. Kiderül tehát, hogy az ellenzék vezérei rendkívül elvhű emberek. Igaz-e ez, elvtársak? Igaz-e, hogy az ellenzék vezérei olyan nagyon hűek elveikhez, nézeteikhez, meggyőződésükhöz? Sehogysem látszik ez valószínűnek, elvtársak. Nem ezt bizonyítja az ellenzéki blokk megalakulásának históriája. (Derültség.) Éppen fordítva áll a dolog. A történelem azt bizonyítja, a tények azt mutatják, hogy még senki sem váltogatta, senki sem cserélgette elveit olyan könnyen és gátlás nélkül, mint ellenzékünk vezérei. Miért ne szakíthatnának nézeteikkel most is, ha ezt követelik a párt érdekei?

Lássunk néhány példát a trockizmus történetéből.

Tudják, hogy Lenin, azon fáradozva, hogy a pártot összegyűjtse, 1912-ben egybehívta a bolsevikok prágai konferenciáját. Ismeretes az is, hogy ennek a konferenciának óriási jelentősége volt pártunk történetében, mert a bolsevikok és a mensevikek között határvonalat húzott, és egy egységes bolsevik pártban egyesítette az egész ország bolsevik szervezeteit.

Tudják, hogy ugyancsak 1912-ben volt a Trockij vezetése alatt álló Augusztusi Blokk mensevik tanácskozása. Tudják továbbá azt is, hogy ez a tanácskozás hadat üzent a bolsevik konferenciának, és a lenini párt felszámolására szólította fel a munkásszervezeteket. Mivel vádolta akkor Trockij Augusztusi Blokkjának tanácskozása a bolsevikok prágai konferenciáját? Halálos bűnökkel. Bitorlással, szektáskodással vádolta, vádolta azzal, hogy „államcsínyt” szervez a pártban, és az ördög tudja, még mivel nem vádolta.

Az Augusztusi Blokk tanácskozása a II. Internacionálénak adott nyilatkozatában így jellemezte a bolsevikok prágai konferenciáját:

„A tanácskozás kijelenti, hogy ez a konferencia (a bolsevikok 1912. évi prágai konferenciája. — I. Szt.) a pártban egész tudatosan szakadást előidéző egyének csoportjának nyílt kísérlete arra, hogy bitorolja a párt zászlaját. A tanácskozás mélyen sajnálja, hogy néhány pártszervezet és elvtárs áldozatul esett ennek a csalásnak, és ezzel elősegítette a lenini szekta szakadár és bitorló politikáját. A tanácskozás meg van győződve arról, hogy az összes oroszországi és külföldi pártszervezetek tiltakozni fognak a végrehajtott államcsíny ellen, nem fogják elismerni a konferencia által választott központi szerveket, és mindent el fognak követni, hogy egy igazi általános pártkonferencia segítségével helyreállítsák a párt egységét.” (Az Augusztusi Blokknak a II. Internacionáléhoz intézett nyilatkozatából, mely a „Vorwárts” 1912 március 26-i számában jelent meg.)

Mint látják, itt minden együtt van: lenini szekta, bitorlás, „államcsíny” a pártban.

És mi történt ezután? Elmúlt néhány esztendő, — és Trockij visszavonta a bolsevik pártról vallott nézeteit. És nemcsak visszavonta nézeteit, hanem hasoncsúszva jött a bolsevik párthoz, belépett a bolsevik pártba, és annak egyik aktív tagja lett. (Derültség.)

Mindezek után mi okunk van azt hinni, hogy Trockij és a trockisták ne tudnának mégegyszer szakítani pártunk termidori tendenciáiról, a bitorlásról stb. vallott nézeteikkel?

Lássunk egy másik példát, ugyancsak a trockizmus történetéből.

Tudják, hogy Trockij 1924 végén kiadott egy brosúrát „Október tanulságai” címmel. Tudják, hogy Trockij ebben a brosúrában Kamenyevet és Zinovjevet pártunk jobboldali, félmensevik szárnyának minősítette. Tudják, hogy Trockij brosúrája egész vitát idézett elő pártunkban. És mi történt? Alig egy év telt el, — és Trockij megtagadta nézeteit, és azt hirdette, hogy Zinovjev és Kamenyev pártunknak nem jobboldali, hanem baloldali, forradalmi szárnyát képviselik.

Még egy példa, ezúttal már a zinovjevi csoport történetéből. Ismeretes, hogy Zinovjev és Kamenyev egész halom brosúrát írt a trockizmus ellen. Ismeretes, hogy Zinovjev és Kamenyev még 1925-ben, az egész párttal együtt, kijelentették, hogy a trockizmus összeegyeztethetetlen a leninizmussal. Ismeretes, hogy Zinovjev és Kamenyev, az egész párttal együtt, pártunk kongresszusain és a Komintern V. kongresszusán határozatokat fogadtattak el a trockista kispolgári elhajlásról. És mi történt? Ez után még egy év sem telt el, és — szakítottak nézeteikkel, megváltoztatták nézeteiket, és azt hirdették, hogy pártunkban Trockij csoportja az igazi lenini és forradalmi csoport. (Közbeszólás: „Kölcsönös amnesztia!”)

Ezek a tények, elvtársak, amelyek számát tetszés szerint szaporíthatnók.

Nem világos-e ebből, hogy az ellenzéki vezérek szilárd elvhűsége, amelyről itt Kamenyev beszél, csak mese, amelynek semmi köze a valósághoz?

Nem világos-e, hogy pártunkban még senkinek sem sikerült olyan könnyen és gátlás nélkül szakítania elveivel, mint Trockijnak, Zinovjevnek és Kamenyevnek? (Derültség.)

Kérdezzük: mi okunk van feltételezni, hogy az ellenzék vezérei, akik már többször megtagadták elveiket, nézeteiket, nem tudják mégegyszer megtagadni azokat?

Nem világos-e, hogy amikor azt követeljük, hogy az ellenzék szakítson mensevik nézeteivel, ez nem is olyan nehéz az ellenzék vezérei számára, mint ahogy azt Kamenyev feltünteti? (Derültség.) Hiszen nem először kell szakítaniok nézeteikkel, — miért ne szakítanának azokkal mégegyszer? (Derültség.)

d) Vagy a párt, vagy az ellenzék. Kamenyev azt állítja, az ellenzékiektől senki sem követelheti, hogy szakítsanak egyes, a párt ideológiájával és programjával összeegyeztethetetlen nézeteikkel. Már megmondottam, hogy Kamenyev állításának komolytalansága azonnal kiviláglik, ha az ellenzéki blokk múltjára és jelenére gondolunk. De tegyük fel egy pillanatra, hogy Kamenyevnek igaza van. Mi adódik ebből? Hát a párt, a mi pártunk, szakíthat-e nézeteivel, meggyőződéseivel, elveivel? Követelhetik-e pártunktól, hogy cserben hagyja nézeteit, elveit? A pártban az a határozott vélemény alakult ki, hogy az ellenzéknek szakítania kell antileninista nézeteivel, különben kirepül a pártból. Ha az ellenzéktől nem lehet azt követelni, hogy szakítson meggyőződésével, akkor hogyan követelhetik a párttól, hogy tagadja meg az ellenzékről kialakult nézeteit és meggyőződését? Kamenyev szerint az ellenzék nem mondhat le antileninista nézeteiről, a párt azonban vonja vissza azt a nézetét, hogy az ellenzéket nem lehet benthagyni pártunkban, ha nem szakít antileninista nézeteivel. Hol itt a logika? (Derültség. Taps.)

Kamenyev azt állítja, hogy az ellenzékiek szilárd jellemű emberek, akik körömszakadtáig védik meggyőződéseiket. Nem nagyon hiszek az ellenzéki vezérek jellemszilárdságában és elvhűségében. A legkevésbé hiszek például Zinovjev vagy Kamenyev jellemszilárdságában (derültség), akik tegnap még le- hordták Trockijt, ma pedig összecsókolóznak vele. (Közbeszólás: „Hozzászoktak a bakugráshoz.”) De tegyük fel, hogy az ellenzékünk vezéreiből még nem veszett ki minden jellemszilárdság és elvhűség. Milyen alapon gondolják, hogy a párt kevésbé szilárd jellemű és kevésbé hűen ragaszkodik elveihez, mint mondjuk Zinovjev, Kamenyev vagy Trockij? Milyen alapon gondolják, hogy a pártnak könnyebb szakítania az ellenzékről kialakult meggyőződésével, könnyebb lemondania arról a meggyőződéséről, hogy az ellenzék mensevik nézetei összeférhetetlenek a párt ideológiájával és programjával, mint az ellenzék vezéreinek saját nézeteikről, amelyeket ők állandóan váltogatnak, mint a ruhájukat? (Derültség.)

Nem világos-e ebből, hogy Kamenyev azt követeli a párttól, hogy vonja vissza az ellenzékről és az ellenzék mensevik hibáiról kialakult nézeteit? Nem túlságosan messzire merészkedik-e Kamenyev? Talán mégis hajlandó lesz belátni, hogy veszélyes ilyen messzire merészkednie?

A kérdés ez: vagy a párt, vagy az ellenzék. Az ellenzék vagy szakít antileninista nézeteivel, vagypedig nem teszi ezt meg, — és akkor hírmondó sem marad belőle a pártban. (Helyeslés. Taps.)

e) Az ellenzék szakított a bolsevizmus hagyományaival. Kamenyev azt állítja, hogy a bolsevik hagyományok a párt tagjaitól egyáltalában nem követelik nézeteik megtagadását. A felszólalók teljes mértékben bebizonyították, hogy ez nem igaz. A tények megerősítik, hogy Kamenyev egyenest valótlanságot mond.

Más kérdés azonban: van-e a bolsevik hagyományokban olyasvalami, amit az ellenzék megengedett és még mindig megenged magának? Az ellenzék frakciót szervezett és ezt a frakciót párttá alakította bolsevik pártunkon belül. De ki hallott olyat, hogy a bolsevik hagyományok bárkinek is megengedtek ilyen galádságot? Hogy beszélhetnek bolsevik hagyományokról, ha ugyanakkor megengedik maguknak a párt szakítását, új, antibolsevista párt alakítását a pártban!

Továbbá. Az ellenzék illegális nyomdát szervezett, blokkra lépett burzsoá intellektuelekkel, akikről viszont kiderült, hogy nyílt fehérgárdistákkal vannak blokkban. Kérdezzük: hogy beszélhetnek a bolsevizmus hagyományairól, amikor olyan galádságot követnek el, mely a párt és a Szovjethatalom egyenes elárulásával határos.

Végül, az ellenzék pártellenes, szovjetellenes tüntetést rendezett, az „utcához” apellálva, nemproletár elemekhez apellálva. De hogyan beszélhetnek bolsevik hagyományokról azok, akik saját pártjuk ellen, saját Szovjethatalmuk ellen az „utcához” apellálnak? Ki hallott olyat, hogy a bolsevik hagyományok valaha is. megengedtek volna ilyen galádságot, mely a nyílt ellenforradalmisággal határos?

Nem világos-e, hogy Kamenyev csak azért beszél a bolsevizmus hagyományairól, mert így akarja leplezni, hogy bolsevizmusellenes csoportja érdekében szakított ezekkel a hagyományokkal?

Az ellenzék semmit sem ért el azzal, hogy az „utcához” apellált, hiszen szánalmasan kis csoportnak bizonyult. Ez azonban az ellenzéknek nem érdeme, hanem szerencsétlensége. És mi történt volna, ha az ellenzéknek valamivel több ereje lett volna? Nem világos-e, hogy az „utcához” való apellálás a Szovjethatalom elleni nyílt puccsá lett volna? Nehéz-e megérteni, hogy az ellenzéknek ez a próbálkozása lényegileg semmiben sem különbözik a baloldali eszerek 1918-as próbálkozásától? (Felkiáltások: „Úgy van!”) A törvény értelmében az ilyen próbálkozásokért november 7-én egytől- egyig le kellett volna tartóztatnunk az ellenzék aktív szereplőit. (Felkiáltások: „Úgy van!”

Hosszantartó taps.) Mi ezt nem tettük, de csak azért nem, mert sajnáltuk őket, nagylelkűek voltunk és módot akartunk adni nekik, hogy észre térjenek, ők azonban nagylelkűségünket gyengeségnek tekintették.

Nem világos-e, hogy Kamenyev hivatkozása a bolsevik hagyományokra csak üres és hazug fecsegés, amellyel Kamenyev azt szeretné leplezni, hogy az ellenzék szakított a bolsevizmus hagyományaival?

f) Az állítólagos egységről és az igazi egységről. Kamenyev itt áriákat zengett az egységről. Valósággal ömlengett, arra kérve a pártot, hogy segítsen, és teremtsen egységet „bármi áron”, Ők, az ellenzék vezérei, lám, nem helyeslik a két-párt politikát. Ők, lám, „bármi áron” a párt egységét akarják. Mi azonban biztosan tudjuk, hogy ugyanakkor, amikor Kamenyev itt a pártegységről zengedezett, ugyanakkor elvbarátai illegális gyűléseiken határozatokat hoztak arról, hogy az ellenzéknek a pártegységről szóló nyilatkozata csak manőver, melynek az a célja, hogy az ellenzék megóvja erőit és tovább folytassa szakadár politikáját. Az ellenzékiek a lenini párt kongresszusán pártegységről zengedeznek. Másfelől, illegálisan, a párt szakadásán, egy második párt szervezésén, a pártegység aláaknázásán dolgoznak. Ezt nevezik ők „bármi áron” való egységnek. Nincs-e itt az ideje, hogy abbahagyják ezt a bűnös, szélhámos játékot?

Kamenyev egységről beszélt. Egység, — de kivel? Egység a párttal, vagy Scserbakovval? Végre már megérthetnék, hogy a leninistákat és Scserbakov úrékat nem lehet egy pártban egyesíteni!

Kamenyev egységről beszélt. Egység, — de kivel? Maslow-val és Souvarine-nal-e, vagypedig a Kominternnel és az SzK(b)P-val? Végre már megérthetnék, hogy lehetetlen az SzK(b)P-val és a Kominternnel való egységről beszélni, ha ugyanakkor fenntartják az egységet a Maslowokkal és a Souvarine-okkal! Végre már megérthetnék, hogy a lenini nézeteket lehetetlen az ellenzék mensevik nézeteivel egyesíteni!

Lenint Abramovicscsal egyesítsük? Azt nem, elvtársak! Ideje már, hogy abbahagyják ezt a szélhámos komédiát.

Ezért gondolom, hogy amikor Kamenyev „bármi áron” való egységről beszél, ez nem egyéb, mint a párt becsapására szánt farizeus komédia.

Nekünk igazi egység kell, nempedig komédiázás az egységgel. Van-e pártunkban igazi, lenini egység? Igen, van. Ha pártunk 99 százaléka a pártra és az ellenzék ellen szavaz, ez olyan igazi és hamisítatlan proletáregység, amilyen eddig még nem volt pártunkban. Íme, itt a pártkongresszus, amelyen nincs egyetlenegy ellenzéki küldött sem. (Taps.) Mit jelent ez, ha nem lenini pártunk egységét? Ezt nevezzük mi a bolsevik párt lenini egységének.

g) „Az ellenzéknek befellegzett!” A párt mindent megtett, amit csak tehetett, hogy az ellenzéket a lenini útra terelje. A párt elment az engedékenység és nagylelkűség végső határáig, mert módot akart adni az ellenzéknek, hogy észretérjen és kijavítsa a hibáit. A párt felhívta az ellenzéket, hogy nyíltan és becsületesen, az egész párt színe előtt, szakítson antileninista nézeteivel. A párt felhívta az ellenzéket, hogy ismerje be hibáit, és bélyegezze meg azokat, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljon tőlük. A párt felhívta az ellenzéket, hogy eszmei és szervezeti tekintetben szereljen le teljesen.

Mit akar ezzel a párt elérni? Azt akarja elérni, hogy végezzen az ellenzékkel és áttérhessen a pozitív munkára. Azt akarja elérni, hogy végre felszámolja az ellenzéket, és lehetősége nyíljék arra, hogy minden erejével hozzálásson nagy építő munkánkhoz.

Lenin azt mondta a X. kongresszuson: „Most nincs szükség ellenzékre… az ellenzéknek most vége, befellegzett, most már elegünk volt az ellenzékekből! ”

A párt azt akarja, hogy pártunk soraiban végre megvalósítsuk Leninnek ezt a jelszavát. (Hosszantartó taps.)

Ha az ellenzék leteszi a fegyvert — rendben van. Ha nem teszi le a fegyvert — mi magunk fogjuk lefegyverezni. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

III
Összefoglalás

Kamenyev beszédéből kitűnik, hogy az ellenzék nem szándékozik teljesen leszerelni. Az ellenzék december 3-i nyilatkozata is ugyanezt bizonyítja. Az ellenzék nyilván jobbnak tartja, ha a párton kívül marad. Maradjon hát a párton kívül. Egyáltalában nem borzasztó, nem különös, nem csodálatos, hogy inkább a párton kívül akarnak maradni, hogy leszakadnak a pártról. Ha pártunk történetét tanulmányozzuk, akkor világossá válik, hogy valahányszor pártunk komolyabb fordulatot hajtott végre, a régi vezetők egy része kieseit a bolsevik párt szekeréből és helyet adott új embereknek. A fordulat komoly dolog, elvtársak. A fordulat veszélyes azokra, akik nem ülnek keményen a párt szekerén. A fordulatnál nem mindenki tudja megtartani az egyensúlyt. Fordult a szekér, s lám: egyesek kiestek belőle. (Taps.)

Nézzük 1903-at, pártunk második kongresszusának időszakát. Ez a fordulat időszaka volt, amikor a párt a liberálisokkal való megegyezés helyett a liberális burzsoázia elleni élethalálharcra, a cárizmus elleni harc előkészítése helyett a cárizmus és feudalizmus teljes megsemmisítéséért folyó nyílt harcra vett irányt. A pártot akkor hatan vezették: Plehanov, Zaszulics, Martov, Lenin, Akszelrod, Potreszov. A párt fordulata e hatos csoport öt tagjának végzete lett. Kiestek a szekérből. Lenin egyedül maradt. (Taps.) A helyzet úgy alakult, hogy a párt régi vezetői, a párt alapítói (Plehanov, Zaszulics, Akszelrod) meg két fiatal (Martov, Potreszov) egy ellen, a szintén fiatal Lenin ellen fordultak. Ha tudnák, mennyit jajveszékeltek, siránkoztak és üvöltöztek akkor, hogy a párt elpusztul, nem állja meg a helyét, hogy a régi vezetők nélkül minden oda lesz. És mi történt? Az ordítozás és jajveszékelés elmúlt, de a tények megmaradtak. A tények pedig olyanok voltak, hogy a párt éppen azért tudta megtalálni a helyes utat, mert az öt vezér lehullott a pártról. Most minden bolsevik világosan látja, hogy ha Lenin nem harcolt volna erélyesen az ötök ellen, ha nem tolta volna félre őket, pártunk nem kovácsolódhatott volna egybe azzá a bolsevik párttá, mely a proletariátust forradalomra tudta vezetni a burzsoázia ellen. (Felkiáltások: „Úgy van! ”)

Nézzük a következő időszakot, az 1907—1908-as időszakot. Ez szintén a fordulat időszaka volt, amikor pártunk a cárizmus elleni nyílt forradalmi harc helyett arra vett irányt, hogy kerülő utakon folytatja a harcot, és a munkásbiztosító pénztáraktól a duma szószékéig kihasznál minden legális lehetőséget. Ez az az időszak volt, amikor vissza kellett vonulnunk, mert az 1905-ös forradalomban szétvertek bennünket. Ez a fordulat új harci módszerek elsajátítását követelte, hogy erőt gyűjtve újból nyílt forradalmi harcba indulhassunk a cárizmus ellen. De ez a fordulat több régi bolsevik végzete lett. Kiesett a szekérből Alekszinszkij. Alekszinszkij egy időben igen jó bolsevik volt. Kiesett Bogdanov. Bogdanov pártunk egyik legjelentősebb vezére volt. Kiesett Rozskov, — egykor pártunk Központi Bizottságának tagja. És így tovább. Akkor is ugyanúgy jajveszékeltek és üvöltöztek, hogy a párt elpusztul, mint 1903-ban. És mi történt? Az üvöltözés elmúlt, de a tények megmaradtak. A tények pedig azt bizonyították, hogy pártunk a harc új viszonyai között nem találta volna meg a helyes utat, ha nem tisztította volna meg sorait az ingadozó és a forradalom ügyét hátráltató emberektől. Mire törekedett akkor Lenin? Csak arra az egyre, hogy mennél gyorsabban megszabadítsa a pártot az állhatatlan és sopánkodó elemektől, hogy ne lábatlankodjanak. (Taps.)

Így növekedett, elvtársak, a mi pártunk.

Pártunk élő szervezet. Mint minden szervezetben, a mi pártunkban is anyagcsere megy végbe: az, ami régi és idejétmúlta — eltűnik (taps), az pedig, ami új és növekedőben van — él és fejlődik. (Taps.) Leválnak egyesek, fent is meg lent is. És fent is, meg lent is, fejlődnek az újak, akik előbbreviszik az ügyet. Így növekedett a mi pártunk. Így növekszik majd a jövőben is.

Ugyanezt kell mondanunk forradalmunk jelenlegi időszakáról. Ez is olyan időszak, amikor fordulatot hajtunk végre, amikor az ipar és a mezőgazdaság helyreállítását befejezve az egész népgazdaság újjáalakítására, új technikai alapon történő átépítésére veszünk irányt, amikor a szocializmus építése már nem csupán távlat, hanem eleven, gyakorlati ügy, amely komoly belső és külső jellegű nehézségek leküzdését követeli.

Önök tudják, hogy ez a fordulat végzete lett ellenzékünk vezéreinek, akik megijedtek az újabb nehézségektől és kapitulálásra próbálták rávenni a pártot. És ha most a szekérből kiesnek egyes vezérek, akik nem akartak keményen ülni a szekéren, ezen nincs mit csodálkozni. Csakis így szabadulhat meg a párt a lábatlankodó elemektől, akik akadályozzák előrehaladásában. Ezek az emberek nyilván komolyan ki akarnak esni pártunk szekeréből. Nos, ha a kölönccé váló régi vezérek egyike-másika ki akar esni a szekérből — csak rajta, nem is érdemel egyebet! (Hosszantartó, viharos taps. Mindenki feláll. Az egész kongresszus ünnepli Sztálin elvtársat.)

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A párt és az ellenzék

Beszéd a XVI. Moszkva-kormányzósági pártkonferencián
1927. november 23

Elvtársak! Legyen szabad röviden összegeznem a párt és az ellenzék közötti harc eredményét, annak a vitának eredményét, mely az utóbbi három-négy hét alatt bontakozott ki a pártban és — ezt nyíltan meg kell mondani — a párton: kívül is.

I
A vita eredményeinek rövid összefoglalása

A számok a következő eredményt mutatják: máig a pártra, a párt Központi Bizottságára valamivel több mint 572 000 elvtárs szavazott; az ellenzékre — valamivel több mint 3 000.

Az ellenzék rendszerint szeret számokkal, százalékokkal kérkedni, mellettünk van — úgymond — 99 százalék stb. Most mindenki láthatja, hogy több mint 99 százalék az ellenzék ellen, a párt Központi Bizottsága mellett foglalt állást.

És ki ebben a „bűnös”? Maga az ellenzék! Az ellenzék minduntalan vitára unszolt bennünket. Immár két esztendeje nem volt olyan nap, hogy az ellenzék újból és újból ne követelt volna vitát. Mi ellenszegültünk ennek a nyomásnak, mi, a Központi Bizottság tagjai, ellenszegültünk ennek a nyomásnak, tudván, hogy pártunk, mint Lenin nagyon helyesen mondotta, nem vitaklub, tudván, hogy pártunk a proletariátus harci pártja, melyet ellenségek vesznek körül, mely a szocializmust építi, melynek, alkotó munkájában rengeteg gyakorlati feladatot kell megoldania és ezért nem összpontosíthatja minden alkalommal minden figyelmét a pártban felmerülő nézeteltérésekre.

De eljött a vita ideje, és egy hónappal, több mint egy hónappal a XV. kongresszus előtt, a párt szervezeti szabályzata értelmében, a párt azt mondotta: jól van, vitát akartok, harcot követeltek — hát legyen harc! És íme az eredmény: több mint 99 százalék a pártra, a párt Központi Bizottságára szavazott, és 1 százaléknál is kevesebb — az ellenzékre.

Az ellenzék kérkedése, mondhatni, 100 százalékosan le van leplezve.

Azt mondhatják, hogy ezt az eredményt nem lehet döntőnek tekinteni. Azt mondhatják, hogy a párton kívül ott van még a munkásosztály, ott vannak a parasztság dolgozó tömegei. Azt mondhatják, hogy itt, ezen a téren, még nem ismeretes az eredmény. Ez nem igaz, elvtársak! E téren is ismeretes az eredmény.

Mert mit jelent a november 7-i tüntetés mérhetetlen országunk minden városában, és minden kis helységében? Ez talán nem a munkásosztály, a dolgozó parasztság, a Vörös Hadsereg, a Vörös Flotta óriási tüntetése pártunk mellett, a kormány mellett, az ellenzék ellen, a trockizmus ellen?

Vajon az a szégyen, melyet az ellenzék Október tízedik évfordulójának napján magára hozott, vagy az a tény, hogy a dolgozók milliói ugyanazon a napon egy szívvel-lélekkel üdvözölték a pártot és a kormányt, vajon mindez nem bizonyítéka annak, hogy nemcsak a párt, hanem a munkások osztálya is, nemcsak a munkásosztály, hanem a parasztság dolgozó rétegei is, nemcsak a parasztság dolgozó rétegei, hanem az egész hadsereg, az egész flotta is rendületlenül kitart a párt mellett, a kormány mellett, szemben az ellenzékkel, szemben a bomlasztókkal. (Hosszantartó taps.)

Milyen eredmény kell még önöknek?

Íme, elvtársak, rövidre fogva ez az eredménye annak a harcnak, mely a párt és az ellenzék, a bolsevikok és az ellenzék közt a pártban kibontakozott, és amely később az ellenzék hibájából túlcsapott a párt keretein.

Mivel magyarázható az ellenzék ilyen csúfos veresége? Hiszen pártunk történetében, amióta a bolsevikok megragadták a hatalmat, soha egyetlen ellenzék sem szenvedett ilyen csúfos vereséget.

Volt trockista ellenzék a breszti béke időszakában. Akkor a pártnak körülbelül egynegyed része állt mögöttük.

Volt trockista ellenzék 1921-ben, a szakszervezeti vita idején. Akkor a pártnak körülbelül nyolcad része állt mögöttük.

Volt zinovjevi-kamenyevi, úgynevezett „új ellenzék”, a XIV. kongresszuson. Akkor az egész leningrádi küldöttség mögöttük állott.

És most? Most az ellenzék úgy elszigetelődött, mint még soha. Most aligha lesz egyetlen küldötte is a XV. pártkongresszuson. (Hosszantartó taps.)

Az ellenzék kudarca azzal magyarázható, hogy teljesen elszakadt a párttól, a munkásosztálytól, a forradalomtól. Az ellenzék az élettől elszakadt, a forradalomtól elszakadt intellektuelek maroknyi csoportjának bizonyult, — ez a gyökere az ellenzék csúfos kudarcának.

Vizsgáljunk meg két vagy három kérdést azok közül a kérdések közül, amelyek az ellenzéket és a pártot elválasztják egymástól.

II
A munkásosztály és a parasztság

A munkásosztály és a parasztság közti viszony kérdése.

Lenin azt mondta, hogy a munkásosztály és a parasztság kölcsönös viszonyának kérdése országunkban a proletárdiktatúra alapvető kérdése, forradalmunk alapvető kérdése. Azt mondotta:

„10—20 évi helyes kölcsönös viszony a parasztsággal, s akkor biztosítva van a győzelem világméretekben (mégha a proletárforradalmak, amelyek érlelődnek, késnek is)”.

És mit jelent a parasztsággal való helyes kölcsönös viszony? Lenin a parasztsággal való helyes kölcsönös viszonyon azt értette, hogy a szegényparasztságra támaszkodva „tartós szövetséget” kell létesítenünk a középparaszttal.

És mi az ellenzék véleménye erről a kérdésről? Az ellenzék nemcsak hogy nem becsüli a munkásosztály és a parasztság szövetségét, nemcsak hogy nem érti, mennyire fontos ez a szövetség forradalmunk fejlődése szempontjából, hanem „tovább” megy, és olyan politikát ajánl, amelynek feltétlenül a munkásosztály és a parasztság szövetségének meghiúsulására, a munkásosztály és a parasztság összefogásának meghiúsulására kell vezetnie.

Hogy ne menjünk messzire, hivatkozhatom Preobrazsenszkijre, az ellenzék fő közgazdászára, aki a parasztságot iparunk „gyarmatának”, olyan objektumnak tekinti, amelyet a legmesszebbmenően ki kell zsákmányolni.

Hivatkozhatom továbbá az ellenzék több okmányára, amelyekben az iparcikkek árának emelését követeli, aminek feltétlenül iparunk elsorvadására, a kulák erősödésére, a középparaszt tönkretételére és arra kell vezetnie, hogy a kulákok gúzsbakötik a szegényparasztságot.

Ezek és az ezekhez hasonló ellenzéki okmányok annak az ellenzéki politikának alkotórészei, amely a parasztsággal való szakításra, a középparaszt tömegekkel való szakításra van felépítve.

Van-e erről akár csak egy nyílt és őszinte szó az ellenzék „platformjában” vagy ellentéziseiben? Nem, nincs. Az ellenzék „platformja” és ellentézisei gondosan véka alá rejtik és elködösítik ezeket a dolgokat. Sőt mi több, „platformjában” és ellentéziseiben az ellenzék nem győz eléggé hajbókolni a középparaszt és a szegényparasztság előtt. Azonkívül még támadja is a pártot állítólagos kulákelhajlása miatt. De egy szót, egy árva szót sem mond őszintén és nyíltan arról a végzetes vonaláról, mely a munkásosztály és a parasztság közötti szakadásra vezet, és feltétlenül erre a szakadásra kell vezetnie.

Azt azonban, amit az ellenzék vezérei oly gondosan rejtegetnek a munkások és parasztok elől, igyekszem most napfényre hozni és megmutatni, hogy az ellenzéknek elmenjen a kedve a párt becsapásától. Iván Nyikityics Szmirnov beszédére gondolok, amelyet nemrég mondott a Rogozsszko-Szimonov kerületi pártkonferencián. Szmirnov, az ellenzék egyik vezére, egyike azoknak a kisszámú becsületes ellenzékieknek, akiknek van bátorságuk, hogy megmondják az igazat az ellenzék vonaláról. Akarják-e tudni, hogy mi az ellenzék igazi „platformja” a proletariátus és a parasztság kölcsönös viszonyának kérdésében? Olvassák el Szmirnov beszédét, tanulmányozzák azt, mert Szmirnov beszéde egyike azoknak a ritka ellenzéki dokumentumoknak, amelyek megmondják a teljes igazságot az ellenzékiek tényleges álláspontjáról.

Szmirnov a következőket mondja beszédében:

„Mi azt mondjuk, hogy állami költségvetésünket úgy kell módosítanunk, hogy 5 milliárdos költségvetésünk nagyobb részét az iparra fordítsuk, mert jobb meghasonlanunk a középparaszttal, mint elkerülhetetlen pusztulásba rohannunk.”

Ez a legfontosabb mindabból, amit az ellenzék vezérei „platformjukban” és ellentéziseikben véka alá rejtettek és amit Szmirnov, aki szintén egyik vezére az ellenzéknek, lelkiismeretesen napvilágra hozott.

Tehát, nem tartós szövetség a középparaszttal, hanem meghasonlás a középparaszttal, — ez, az ellenzék szerint, a forradalom „megmentésének” eszköze.

Lenin azt mondta, hogy „a diktatúra legfőbb elve: a proletariátus és a parasztság szövetségének megóvása, hogy a proletariátus megtarthassa vezetőszerepét és az államhatalmat”.

Az ellenzék azonban ezzel nem ért egyet, és azt állítja, hogy a proletárdiktatúra szempontjából nem a parasztsággal, a parasztság zömével való szövetség a fontos, hanem az azzal való meghasonlás.

Lenin azt mondotta — és nemcsak mondotta, hanem a VIII. pártkongresszustól kezdve szüntelenül hangsúlyozta —, hogy országunkban a „középparaszttal való tartós szövetség” nélkül lehetetlen a szocializmus sikeres építése.

Az ellenzék azonban ezzel nem ért egyet, és azt állítja, hogy a középparasztsággal való tartós szövetség politikáját fel lehet cserélni a középparasztsággal való meghasonlás politikájával.

Lenin azt mondta, hogy, a szocializmust építve, együtt kell haladnunk a parasztság zömével.

Az ellenzék azonban ezzel nem ért egyet, és azt állítja, hogy nem a parasztsággal együtt, hanem úgy kell előrehaladnunk, hogy meghasonlunk a parasztsággal.

Íme, ez a párt és az ellenzék fő nézeteltérése a munkásosztály és a parasztság kölcsönös viszonyának sarkalatos kérdésében.

Az ellenzék „platformjában” álcázni igyekezett igazi arculatát azzal a mesterkedéssel, hogy bókokat küldött a parasztság címére és álnok kirohanásokat intézett a párt ellen az állítólagos kulákelhajlás miatt. Szmirnov azonban gyökeresen módosítja az ellenzék „platformját”, — Szmirnov letépte az álarcot az ellenzék vezéreiről és a pártnak megmondotta az igazságot az ellenzékről, az ellenzék tényleges platformjáról.

Mi következik tehát ebből? Ebből az következik, hogy az ellenzék „platformja” és ellentézisei csak a párt és a munkásosztály becsapására szánt üres papiros.

És mit jelent a középparaszttal való meghasonlás politikája? A középparaszttal való meghasonlás politikája a parasztság többségével való meghasonlás politikáját jelenti, mert a középparasztok az egész parasztságnak legalább 60 százaléka. Éppen ezért a középparasztsággal való meghasonlás politikája arra vezet, hogy a parasztság többségét a kulákok karjába taszítják. Az a politika pedig, amely a parasztság többségét a kulákok karjába taszítja — a kulákságot erősíti, a szegényparasztságot elszigeteli, a Szovjethatalmat a falun gyengíti és a kulákságnak megkönnyíti, hogy a szegényparasztságot fojtogassa.

De ezzel még nincs vége a dolognak. A parasztság többségével való meghasonlás politikáját folytatni annyi, mint polgárháborút kezdeni a falun, megnehezíteni iparunknak paraszti nyersanyaggal (gyapottal, cukorrépával, lennel, bőrrel, gyapjúval stb.) való ellátását, dezorganizálni a munkásosztálynak mezőgazdasági termékekkel való ellátását, aláásni könnyűiparunk alapjait, meghiúsítani egész építőmunkánkat, meghiúsítani az ország iparosítására irányuló egész tervünket.

Íme, ilyen képet kapunk, elvtársak, ha nem az ellenzék „platformjának” és ellentéziseinek üres kijelentéseit, hanem az ellenzék igazi politikáját tartjuk szem előtt, amelyet Szmirnov hitelesen világított meg nekünk.

Korántsem szándékom az ellenzéket azzal vádolni, hogy tudatosan törekszik ránk zúdítani mindezeket a csapásokat. De itt nem az a lényeges, hogy mit kíván és mire törekszik az ellenzék. Lényegesek azok a következmények, amelyek a középparasztsággal való meghasonlás ellenzéki politikájával elkerülhetetlenül velejárnak.

Az ellenzékkel itt ugyanaz történik, ami Krilov „A remete és a medve” című meséjének medvéjével történt. (Derültség.) Világos, hogy a medve, amikor kővel szétzúzta remete barátja fejét, egy szemtelen legyet akart elhessegetni a remete fejéről. A medvét a lehető legbarátibb szándék vezette. És mégis, a medve baráti szándékának következménye korántsem lett barátságos, mert a remete a másvilágra költözött. Az ellenzék, persze, minden jót kíván a forradalomnak. De olyan eszközöket ajánl, amelyeknek következménye nem lehet más, mint a forradalom szétzúzása, a munkásosztály és a parasztság szétzúzása, egész építőmunkánk meghiúsítása.

Az ellenzék „platformja” a munkás-paraszt szövetség felrobbantásának platformja, egész építőmunkánk meghiúsításának platformja, az iparosítás meghiúsításának platformja.

III
A párt és a proletárdiktatúra

A párt kérdése.

Lenin azt mondja, hogy a párt egysége és vasfegyelme a proletárdiktatúra talpköve. Az ellenzék ténylegesen ezzel ellenkező véleményen van. Az ellenzék úgy véli, hogy a proletariátus diktatúrájához nem a párt egysége és vasfegyelme, hanem a párt egységének és fegyelmének szétrombolása, a párt kettészakítása, egy második párt megalakítása szükséges. Igaz, az ellenzék beszél és ír, ír és beszél, és nem is beszél, hanem ordít a pártegységről. De amit az ellenzék a pártegységről mond, az csak képmutató fecsegés, amellyel be akarja csapni a pártot. (Taps.)

Mert, amikor az ellenzék az egységről beszél és kiabál, ugyanakkor építi az új, antileninista pártot. És nemcsak építi. Már fel is építette, amiről eredeti okmányok, a volt ellenzéki Kuzovnyikov, Zof és Reno beszédei tanúskodnak.

Most adatokban gazdag okmányok vannak kezünkben, melyek azt bizonyítják, hogy az ellenzéknek már második éve saját Központi Bizottsággal, területi irodákkal, kormányzósági irodákkal stb. rendelkező antileninista pártja van. Ezekkel a tényekkel ugyan mit állíthat az ellenzék szembe az egységet hangoztató hazug fecsegésen kívül?

Az ellenzék veri a mellét, hogy a párt Központi Bizottságának nem fog sikerülni az ellenzéket egy második párt álláspontjára taszítani. Furcsa! Előfordult-e valaha is, hogy a Központi Bizottság ilyen álláspontra taszította az ellenzéket? Talán nem tény, hogy a Központi Bizottság állandóan visszatartotta az ellenzéket attól, hogy lecsússzon egy második párt szervezésének vonalára?

Nézeteltéréseink egész története a két év alatt annak a története, hogy pártunk Központi Bizottsága megpróbálta visszatartani az ellenzéket a szakadár lépésektől és megpróbálta megtartani az ellenzék embereit a párt számára.

Emlékezzenek az ellenzék 1926 október 16-i ismert „nyilatkozatának” történetére. Vajon nem azt bizonyítja ez, hogy a Központi Bizottság megkísérelte az ellenzéket a párt számára megtartani?

Emlékezzenek az ellenzék 1927 augusztus 8-i második „nyilatkozatának” történetére. Mit bizonyít ez, ha nem azt, hogy a párt Központi Bizottsága az egész idő alatt azon fáradozott, hogy az ellenzéket megtartsa az egységes pártban?

És az eredmény? Az ellenzék nyilatkozatokat adott az egységről, ígéreteket tett, hogy megóvja az egységet, nyilatkozatokat adott a frakciózás beszüntetéséről, valójában pedig tovább építette a második pártot.

Mit bizonyít mindez? Azt, hogy nem szabad hinni az ellenzék szavának. Azt, hogy az ellenzéket nem „platformjai” és ellentézisei alapján, hanem tettei alapján kell megítélni.

Lenin azt mondotta: tanuljátok meg, hogy a csoportokat, áramlatokat, pártokat nem ígéreteik és „platformjaik”, hanem tetteik alapján kell megítélni. Kötelességünknek tartjuk, hogy Lenin nyomdokain haladjunk, és az ellenzéket nem összeeszkábált nyilatkozataik és „platformjaik”, hanem tetteik alapján ítéljük meg.

Amikor az ellenzék „platformokat” és ellentéziseket ír és a párt egységéről ordítozik, ez a párt becsapása, ez farizeuskodás, ez üres szó. De amikor az ellenzék új pártot épít, megalakítja saját központi bizottságát, területi irodákat stb. szervez, aláásva pártunk egységét és proletárfegyelmét, — ezek az ellenzék tettei, ezek az ellenzék sötét tettei.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az ellenzéknek már sikerült valami igazi pártfélét alakítania. Nem, ez még nem sikerült és nem is fog soha sikerülni az ellenzéknek. Nem fog sikerülni, mert a munkásosztály az ellenzék ellen van. Amikor az ellenzék új pártot, második pártot próbál alakítani, lényegében gyerekesen pártot játszik, gyerekesen központi bizottságot, területi irodát stb. játszik. Miután összetörték őket és megszégyenültek, azzal vigasztalják magukat, hogy saját mulattatásukra pártot játszanak, központi bizottságot játszanak, területi irodát stb. játszanak. (Derültség. Taps.)

De, elvtársak, játéka válogatja. Amikor az ellenzék pártot játszik, ezen csak kacagni lehet, mert a párt csak mulatságos ötletnek tartja ezt a játékot.

Nekünk azonban nemcsak a párttal van dolgunk. Nálunk még vannak osztályok, vannak szovjetellenes elemek. És ezek a szovjetellenes elemek figyelemmel kísérik az ellenzék játékát, megtanulják tőle, hogyan kell harcolni a párt ellen, a Szovjethatalom ellen, hogyan kell harcolni forradalmunk ellen. Amikor az ellenzék pártot játszik, amikor támadja a pártot, amikor szovjetellenes kirohanásokra vetemedik, ez a szovjetellenes elemek számára bizonyos iskola, amely bizonyos mértékben előkészíti őket a Szovjethatalom elleni harcra, az ellenforradalom erőinek mozgósítására.

Nem ok nélkül nyüzsögnek az ellenzék körül mindenféle szovjetellenes elemek. Ezért veszélyes az, ha az ellenzék pártot játszik. És éppen azért, mert itt komoly veszély fenyeget, — éppen ezért a párt nem nézheti közömbösen az ellenzék szovjetellenes gyakorlatozásait, éppen ezért gyökerében végét kell azoknak vetnie.

És a munkásosztály felismeri, mennyire veszélyes az ellenzék pártellenes játéka. Az ellenzék számára a párt — sakktábla. A párt elleni harcában az ellenzék különböző sakkhúzásokat tesz. Ma nyilatkozatot ad a frakciózás megszüntetéséről. Holnap felrúgja saját nyilatkozatát. Másnap újabb nyilatkozatot ad, hogy néhány nap múlva ismét felrúgja saját nyilatkozatát. Az ellenzék ilyen sakkhúzásokat tesz. Ők játékosok, és csakis játékosok.

A munkásosztály egész másképp tekint pártjára. A munkásosztály számára a párt nem sakktábla, hanem felszabadításának eszköze. A munkásosztály számára a párt nem sakktábla, hanem ellenségei leküzdésének, új győzelmek szervezésének, a szocializmus végleges győzelmének létfontosságú eszköze. Ezért a munkásosztály feltétlenül megveti azokat, akik a pártját, legszentebb szentségét, ellenzéki hamisjátékosok gyakorlatozása számára sakktáblává akarják változtatni. Mert a munkásosztálynak tudnia kell, hogy az ellenzéknek pártunk vasfegyelmét bomlasztó munkája, az ellenzéknek pártunk kettészakítására irányuló munkája lényegében olyan munka, amely országunkban a proletariátus diktatúrájának robbantására irányul.

Az ellenzék „platformja” pártunk szétrombolásának, a munkásosztály lefegyverzésének, a szovjetellenes erők mozgósításának, a proletárdiktatúra robbantásának a platformja.

IV
Forradalmunk távlatai

Áttérünk a harmadik kérdésre, forradalmunk távlatainak kérdésére.

Az ellenzék egész álláspontjára jellemző az, hogy az ellenzék nem hisz forradalmunk erőiben, nem hisz abban, hogy a proletariátusnak megvan az ereje és képessége ahhoz, hogy a parasztságot vezesse, nem hisz abban, hogy a munkásosztálynak megvan az ereje és képessége ahhoz, hogy felépítse a szocializmust.

Már idéztem Szmirnov beszédének azt a részét, ahol arról van szó, hogy forradalmunk elkerülhetetlenül „elpusztul”, ha nem visszük kenyértörésre a dolgot a középparasztsággal. Az ellenzékiektől nem először hallunk sirámokat a forradalom „pusztulásáról”. Az ellenzékiek nyilatkozataiban nem először hallható a sopánkodás hangja, és nem először észlelhető náluk fejvesztett kapkodás nehézségeink láttán, nem most jósolták először forradalmunk alkonyát és csődjét. Mióta az ellenzék frakciós politikája egyre-másra kudarcot vallott, az ellenzék szakadatlanul forradalmunk „pusztulásáról” kiabál, a forradalom „pusztulásának” tüntetve fel saját csoportjának pusztulását. Mihelyt az ellenzék kisebbségben marad, mihelyt a párt a fejére üt, az ellenzék kimegy az utcára és a forradalom „pusztulásáról” ordítozik, minden nehézségből tőkét kovácsolva a párt ellen.

Még a breszti béke időszakában, 1918-ban, forradalmunk ismert nehézségei idején, Trockij, miután a párt a VII. kongresszuson összetörte, forradalmunk „pusztulásáról” kezdett ordítozni. A forradalom azonban nem pusztult el, Trockij jóslatai pedig csak üres jóslatok maradtak.

1921-ben, a szakszervezeti vita időszakában, amikor az egész gabonafelesleg kötelező beszolgáltatásának felszámolásával kapcsolatban újabb nehézségek előtt álltunk és Trockij a X. pártkongresszuson újabb vereséget szenvedett. Trockij újból a forradalom „pusztulásáról” kezdett kiabálni. Jól emlékszem, hogy Trockij a Politikai Irodában, Lenin elvtárs jelenlétében, azt állította, hogy „a kuvikmadár már kikuvikolta”, hány napja és órája van még hátra a Szovjethatalomnak. (Derültség.) A forradalom mégsem pusztult el, a nehézségeket legyűrtük, és Trockij hisztériás lármája a forradalom „pusztulásáról” csak lárma maradt.

Nem tudom, kuvikolt-e akkor a kuvikmadár, vagy sem. (Derültség.) De ha kuvikolt, el kell ismerni, hogy rosszul kuvikolt. (Taps, derültség.)

1923-ban, abban az időszakban, amikor az új gazdasági politikával kapcsolatban újabb nehézségek támadtak, az értékesítési válság időszakában, Trockij ismét a forradalom „pusztulásáról” kezdett kuvikolni, a forradalom vereségének tüntetve fel saját csoportjának pártunk XIII. konferenciáján elszenvedett vereségét. De a forradalom nem hallgatott ezekre a kuvikolásokra, hanem leküzdötte az akkor előtte álló nehézségeket.

1925—1926-ban, abban az időszakban, amikor iparunk fellendülésével kapcsolatban újabb nehézségek merültek fel, Trockij, ezúttal már Kamenyev és Zinovjev társaságában, ismét a forradalom „pusztulásáról” kezdett kuvikolni, a forradalom vereségének tüntetve fel saját csoportjának a XIV. kongresszuson és a XIV. kongresszus után elszenvedett vereségét. A forradalomnak azonban esze ágában sem volt elpusztulni, a hamis prófétákat háttérbe szorítottuk, és a nehézségeket, mint mindig, mint a múltban is, ezúttal is leküzdöttük, mert a nehézségek a bolsevikok számára nem azért vannak, hogy sopánkodjanak és siránkozzanak rajtuk, hanem azért, hogy leküzdjék őket. (Viharos taps.)

Most, 1927 végén, abban az időszakban, amikor egész gazdaságunkat új technikai alapon átépítjük, és ezzel kapcsolatban újabb nehézségeink vannak, ezek a halálmadarak ismét a forradalom „pusztulásáról” kezdtek kuvikolni, ezzel leplezve saját csoportjuk igazi pusztulását. Mindnyájan láthatják, elvtársak, hogy a forradalom él és virul, pusztulni pedig másvalakik pusztulnak.

A halálmadarak addig-addig kuvikoltak, hogy végül belőlük fogyott ki a szusz. (Derültség.)

Az ellenzék „platformja” forradalmunk „pusztulásának” a platformja.

V
És mi lesz ezután?

Ilyen az ellenzék igazi platformja nézeteltéréseink három fő kérdésében: a munkásosztály és a parasztság kérdésében, a párt és a proletárdiktatúra kérdésében, és végül, forradalmunk távlatainak kérdésében.

Láthatják az elvtársak, ez a különös platform azt bizonyítja, hogy az ellenzék teljesen elszakadt a párttól, a munkásosztálytól, forradalmunktól. Ez olyan intellektueleknek a platformja, akik szakítottak a leninizmussal és elszakadtak az élettől.

Ezek után ki csodálkozhat azon, hogy a párt és a munkásosztály végkép elfordult az ellenzéktől.

Ez az oka annak, hogy a legutóbbi vita idején az ellenzék csúfos vereséget szenvedett pártellenes harcában.

És mi lesz ezután? — kérdeznek bennünket.

Az ellenzék arról panaszkodik, hogy a napokban átadott egy 31 trockista által aláirt nyilatkozatot az egységről, de még nem kapott kielégítő választ. De tulajdonképpen milyen választ lehetne adni a 31 trockista kétszínű nyilatkozatára, amikor az ellenzék szakadár cselekedeteivel újból és újból felrúgja hazug nyilatkozatait? Pártunk történetéből ismerünk egy hasonló nyilatkozatot, amelyet 31 mensevik adott, azt hiszem 1907-ben. (Közbeszólások: „Úgy van!”) Lenin akkor „31 mensevik alakoskodásának” nevezte ezt a nyilatkozatot. (Derültség.) Azt hiszem, hogy a 31 trockista alakoskodása teljesen hasonló a 31 mensevik alakoskodásához. (Közbeszólások: „Tökéletesen igaz!”) Az ellenzék kétszer becsapta a pártot. Most harmadszor akarja becsapni. Nem, elvtársak, elég volt a csalásból, elég volt a játékból. (Taps.)

Mi lesz hát ezután?

Ezután már nincs tovább, elvtársak, mert átlépték mindannak a határát, ami megengedhető a pártban. Lehetetlen tovább is egyidejűleg két pártban ténferegni, a régi, lenini pártban, amely egységes és egyetlen párt, és az új, trockista pártban. Választani kell e két párt között.

Vagy maga az ellenzék semmisíti meg ezt a második, trockista pártot, elveti antileninista nézeteit és az egész párt színe előtt nyíltan megbélyegzi saját hibáit;

vagypedig az ellenzék nem teszi ezt, — és akkor mi magunk fogjuk megsemmisíteni a trockista pártot, hogy hírmondó sem marad belőle. (Taps.)

Vagy — vagy.

Vagy megteszik az ellenzékiek ezt az elengedhetetlen lépést, vagypedig nem teszik meg, és akkor — repülnek a pártból. (Viharos, hosszantartó taps. Az egész terem ünnepli Sztálint. Az „Internacionálét” éneklik.)

„Pravda” 269. sz.
1927. november 24.

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Beszélgetés a külföldi munkásküldöttségekkel

1927. november 5

Jelen volt Németország, Franciaország, Ausztria,
Csehszlovákia, Dél-Amerika, Kína, Belgium,
Finnország, Dánia és Észtország 80 küldötte.
— A beszélgetés 6 óra hosszat tartott.

Sztálin. Elvtársak, tegnap átadtak nekem egy német nyelven írt kérdéslistát, aláírás nélkül. Ma reggel újabb kérdéseket kaptam két küldöttségtől: a francia és a dán küldöttségtől. Kezdjük a tegnap kapott kérdésekkel, bár nem tudom, hogy ezek melyik küldöttség kérdései. Azután áttérhetek a ma kapott, kérdésekre. Ha nincs kifogásuk ellene, elkezdjük. (A küldöttek hozzájárulnak.)

1. KÉRDÉS. Miért nem vesz részt a Szovjetunió a Népszövetségben?

VÁLASZ. Sajtónkban többízben írtak már azokról az okokról, amelyek miatt a Szovjetunió nem vesz részt a Népszövetségben. Rámutathatok néhány okra.

A Szovjetunió előszöris azért nem tagja a Népszövetségnek és azért nem vesz részt a Népszövetségben, mert nem akar felelősséget vállalni a Népszövetség imperialista politikájáért, azokért a „mandátumokért”, amelyeket a Népszövetség a gyarmati országok kizsákmányolására és elnyomására osztogat. A Szovjetunió nem vesz részt a Népszövetségben, mert a Szovjetunió ellene van az imperializmusnak, ellene van a gyarmatok és függő országok elnyomásának.

A Szovjetunió, másodszor, azért nem vesz részt a Népszövetségben, mert nem akar felelősséget vállalni azokért a háborús készülődésekért — a fokozódó fegyverkezésekért, az új katonai szövetségekért stb. —, amelyeket a Népszövetség leplez és szentesít, és amelyeknek feltétlenül új imperialista háborúkra kell vezetniök. A Szovjetunió nem vesz részt a Népszövetségben, mert teljes mértékben és feltétlenül az imperialista háborúk ellen van.

Végül, a Szovjetunió azért nem vesz részt a Népszövetségben, mert nem akar alkatrésze lenni annak a spanyolfalnak, amelyet Népszövetségnek neveznek. A Népszövetség, tagjainak kenetteljes beszédeivel, az imperialista cselszövéseket takargatja.

A Népszövetség jelenleg az imperialista főkolomposok „találkahelye”, akik ott a kulisszák mögött intézik ügyeiket. Az, amiről a Népszövetségben hivatalosan beszélnek, csak a nép becsapására szánt üres fecsegés. Az pedig, amit az imperialista főkolomposok a Népszövetség kulisszái mögött nemhivatalosan tesznek, az az imperialisták igazi ügye, melyet a Népszövetség aranyszájú szónokai farizeus módon takargatnak.

Mi csodálkozni való van tehát azon, hogy a Szovjetunió nem akar tagja és részese lenni ennek a népellenes komédiának?

2. KÉRDÉS. Miért nem tűrik meg a Szovjetunióban a szociáldemokrata pártot?

VÁLASZ. A szociáldemokrata pártot (vagyis a mensevikeket) ugyanazért nem tűrik meg a Szovjetunióban, amiért nem tűrik meg ott az ellenforradalmárokat. Ez talán meglepi önöket, de ezen nincs mit csodálkozni.

Országunk fejlődésének feltételei olyanok, országunk fejlődésének története olyan, hogy a szociáldemokrácia, mely a cári rendszerben többé-kevésbé forradalmi párt volt, a cárizmus megdöntése után, Kerenszkij idején, kormánypárt, burzsoá párt, imperialista háborús párt lett, az Októberi Forradalom után pedig nyílt ellenforradalmi párttá, a kapitalizmus visszaállításának pártjává lett.

Önöknek tudniok kell, hogy a szociáldemokrácia nálunk a polgárháborúban Kolcsak és Gyenyikin oldalán vett részt a Szovjetek hatalma ellen. Jelenleg ez a párt a kapitalizmus visszaállításának pártja, a szovjet rend felszámolásának pártja.

Azt hiszem, hogy a szociáldemokrácia ilyen átalakulása jellemző reá nézve nemcsak a Szovjetunióban, hanem más országokban is. A szociáldemokrácia nálunk többé-kevésbé forradalmi volt, amíg a cári rendszer fennállt. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy mi, bolsevikok, akkor a mensevikekkel, vagyis a szociáldemokratákkal, egy pártot alkottunk. A szociáldemokrácia ellenzéki párttá vagy kormánypárttá, burzsoá párttá lesz, amikor az úgynevezett demokratikus burzsoázia kerül hatalomra. A szociáldemokrácia a nyílt ellenforradalom pártjává válik, amikor a forradalmi proletariátus veszi kezébe a hatalmat.

Egy küldött. Azt jelenti-e ez, hogy a szociáldemokrácia csak itt, a Szovjetunióban, ellenforradalmi erő, vagypedig más országokban is ellenforradalmi erőnek minősíthető?

Sztálin. Már mondottam, hogy itt van bizonyos különbség.

A szociáldemokrácia a proletárdiktatúra országában ellenforradalmi erő, amely a burzsoá „demokrácia” nevében a kapitalizmus visszaállítására és a proletárdiktatúra felszámolására törekszik.

A kapitalista országokban, ahol a proletariátus még nincs hatalmon, a szociáldemokrácia vagy ellenzéki párt a tőke hatalmával szemben, vagy félig-meddig kormánypárt, amely szövetségben van a liberális burzsoáziával a kapitalizmus legreakciósabb erői ellen és a forradalmi munkásmozgalom ellen, vagypedig következetesen kormánypárt, amely egyenesen és nyíltan védelmezi a kapitalizmust és a burzsoá „demokráciát” a proletariátus forradalmi mozgalmával szemben.

Teljes mértékben ellenforradalmi csak az után lesz és ellenforradalmisága csak az után irányul a proletariátus hatalma ellen, amikor a proletariátus hatalma valóra válik.

3. KÉRDÉS. Miért nincs a Szovjetunióban sajtószabadság?

VÁLASZ. Milyen sajtószabadságról beszélnek önök? Melyik osztály — a burzsoázia, vagy a proletariátus sajtószabadságáról? Ha a burzsoázia sajtószabadságáról van szó, az nincs nálunk és nem is lesz, amíg proletárdiktatúra van. Ha pedig a proletariátus sajtószabadságáról van szó, meg kell mondanom, hogy önök nem találnak a világon más államot, ahol a proletariátus számára olyan sokoldalú és széleskörű sajtószabadság volna, mint amilyen a Szovjetunióban van.

A proletariátus sajtószabadsága nem üres szólam. A legjobb nyomdák, a legjobb ujság-székházak nélkül, a munkásosztály nyílt szervezetei, legszűkebb és legszélesebbkörű szervezetei nélkül, amelyek a munkásosztály millióit fogják át, a legszélesebbkörű gyülekezési szabadság nélkül — nincs sajtó- szabadság.

Tekintsenek körül a Szovjetunióban, nézzék meg alaposabban a való élet feltételeit, járják be a munkáskerületeket és meg fogják látni, hogy a legjobb nyomdák, a legjobb szerkesztőségi és kiadóhivatali épületek, egész papírgyárak, egész festékgyárak, amelyekre a sajtónak szüksége van, a gyűlések számára alkalmas hatalmas paloták — mindez és sok más, ami a munkásosztály sajtószabadságához elengedhetetlen, teljes egészében a munkásosztály és a dolgozó tömegek rendelkezésére áll. Ezt nevezik nálunk a munkásosztály sajtószabadságának. A burzsoázia számára nálunk nincs sajtószabadság.

Nálunk nincs sajtószabadság a mensevikek és eszerek számára, akik a szétvert és megdöntött burzsoázia érdekeit képviselik. De mi van ezen csodálkozni való? Sohasem köteleztük magunkat arra, hogy valamennyi osztálynak sajtószabadságot adunk, hogy minden osztályt boldogítunk. A bolsevikok 1917 októberében, amikor megragadták a hatalmat, nyíltan megmondották, hogy ez a hatalom egy osztály hatalma, a proletariátus hatalma, amely el fogja nyomni a burzsoáziát a városi és falusi dolgozó tömegek érdekében, vagyis a Szovjetunió lakosságának túlnyomó többsége érdekében.

Ezek után hogyan lehet a proletárdiktatúrától sajtószabadságot követelni a burzsoázia számára?

4. KÉRDÉS. Miért nem bocsátják szabadon a bebörtönzött mensevikeket?

FELELET. Nyilván az aktív mensevikekről van szó. Igen, ez igaz, nálunk nem bocsátják szabadon a bebörtönzött aktív mensevikeket, amíg le nem töltik büntetésük idejét. De mi csodálkozni való van ezen?

És miért nem bocsátották szabadon például a bebörtönzött bolsevikokat 1917 júliusában, augusztusában, szeptemberében, októberében, amikor a mensevikek és eszerek voltak hatalmon?

Miért volt kénytelen Lenin illegalitásban rejtőzködni 1917 júliusától októberéig, amikor a mensevikek és eszerek voltak hatalmon? Mivel magyarázható az, hogy a nagy Lenin, akinek neve a világ proletariátusának zászlaja, 1917 júliusában—októberében kénytelen volt Finnországban rejtőzködni, távol Kerenszkij és Cereteli, Csernov és Dan „demokratikus köztársaságától”, és Lenin pártjának lapját — a „Pravdát” —a burzsoá hatóságok szétrombolták, noha a kormány élén akkor ismert mensevikek, a II. Internacionále aktív politikusai álltak?

Mindez nyilván azzal magyarázható, hogy a burzsoá ellenforradalom és a proletárforradalom között folyó harccal okvetlenül velejárnak bizonyos megtorlások. Már mondottam, hogy nálunk a szociáldemokrácia ellenforradalmi párt. Ebből pedig az következik, hogy a proletárforradalomnak elkerülhetetlenül le kell tartóztatnia ennek az ellenforradalmi pártnak aktív elemeit.

De ez még nem minden. Ebből az is következik, hogy a mensevikek bebörtönzése nálunk az Októberi Forradalom politikájának a folytatása. Mert mit is jelent az Októberi Forradalom? Az Októberi Forradalom elsősorban a burzsoázia hatalmának megdöntését jelenti. Most a világ minden többé-kevésbé öntudatos munkása elismeri, hogy a bolsevikok helyesen tették, hogy 1917 októberében megdöntötték a burzsoázia hatalmát. Nem kételkedem, hogy az önök véleménye is ez. Mármost kérdem: tulajdonképpen kit is döntött meg a proletariátus 1917 októberében? A történelem azt feleli, a tények azt mondják, hogy a proletariátus 1917 októberében a mensevikeket és eszereket döntötte meg, mert akkor a mensevikek és eszerek, Kerenszkij és Csernov, Goc és Liber, Dan és Cereteli, Abramovics és Avkszentyev voltak hatalmon. És miféle párt a mensevikek pártja és az eszerek pártja? Ezek a pártok a II. Internacionále pártjai.

Eszerint tény, hogy a Szovjetunió proletariátusa, végrehajtva az Októberi Forradalmat, a II. Internacionále pártjait döntötte meg. Ez talán kellemetlenül hat egyik-másik szociáldemokratára, de ez, elvtársak, kétségtelen tény, amelyet nevetséges volna vitatni.

Eszerint tény, hogy a proletárforradalomban meg lehet és meg is kell dönteni a mensevikek és eszerek hatalmát azért, hogy a proletariátus hatalma diadalmaskodhasson.

De ha meg lehet őket dönteni, miért ne lehetne őket bebörtönözni, amikor nyíltan és határozottan átállnak a burzsoá ellenforradalom táborába? Vagy talán azt hiszik önök, hogy a mensevikek és eszerek megdöntése kevésbé erős eszköz, mint a bebörtönzésük?

Nem lehet helyesnek tekinteni az Októberi Forradalom politikáját, ha ugyanakkor nem tekintjük helyesnek annak elkerülhetetlen következményeit. Vagy — vagy:

vagy az Októberi Forradalom volt hiba, — és akkor ugyanilyen hiba a mensevikek és eszerek bebörtönzése;

vagypedig az Októberi Forradalom nem volt hiba, — és akkor nem lehet hibának tekinteni az ellenforradalom útjára tért mensevikek és eszerek bebörtönzését sem.

A logika kötelez.

5. KÉRDÉS. Miért nem kapott beutazási engedélyt a Szovjetunióba a szociáldemokrata sajtóiroda tudósítója?

VÁLASZ. Azért, mert a külföldi szociáldemokrata sajtó, különösen a „Vorwárts”, a Szovjetuniónak és képviselőinek hihetetlen megrágalmazásában sok burzsoá lapon is túltett.

Azért, mert több burzsoá lap, mint például a „Vossische Zeitung” is, sokkal „tárgyilagosabban” és „tisztességesebben” harcol a Szovjetunió ellen, mint a „Vorwárts”. Ez talán „különösnek” tetszik, de ez tény, amelyet lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Ha a „Vorwárts” legalább úgy és nem rosszabbul viselkednék, mint egyik-másik burzsoá lap, akkor az ő képviselői is bizonyára helyet kapnának a Szovjetunióban más burzsoá lapok képviselői mellett.

A napokban a „Vorwárts” képviselője az iránt érdeklődött berlini diplomáciai képviseletünk egyik munkatársánál, hogy a „Vorwárts” tudósítója milyen feltételek mellett kaphatna beutazási engedélyt a Szovjetunióba. A következő választ kapta: „Ha majd a «Vorwárts» tényekkel bebizonyítja, hogy a Szovjetunióval és képviselőivel szemben legalább úgy fog viselkedni, mint egy «jómodorú» liberális lap, például a «Vossische Zeitung», akkor a Szovjet Kormánynak nem lesz kifogása az ellen, hogy a «Vorwárts» tudósítója a Szovjetunióba jöjjön.”

Azt hiszem, a válasz teljesen érthető.

6. KÉRDÉS. Lehetséges-e a II. és a III. Internacionále egyesülése?

VÁLASZ. Azt hiszem, lehetetlen.

Lehetetlen, mert a II. és a III. Internacionále álláspontja és célkitűzése homlokegyenest ellenkezik egymással. A III. Internacionále a kapitalizmus megdöntésére és a proletárdiktatúra megteremtésére törekszik, a II. Internacionále pedig, ellenkezőleg, a kapitalizmus fenntartására és mindannak megsemmisítésére törekszik, ami a proletárdiktatúra megteremtéséhez szükséges.

A két Internacionále között folyó harc a kapitalizmus hívei és a szocializmus hívei között folyó harc eszmei tükröződése. Ebben a harcban vagy a II., vagy a III. Internacionálénak kell győznie. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy a munkásmozgalomban a III. Internacionálénak kell győznie.

Egyesülésüket jelenleg lehetetlennek tartom.

7. KÉRDÉS. Mi a véleménye a nyugateurópai helyzetről? Számolhatunk-e forradalmi eseményekkel a legközelebbi években?

VÁLASZ. Azt hiszem, hogy Európában gyarapodnak és gyarapodni fognak a kapitalizmus rendkívül mély válságának elemei. A kapitalizmus részlegesen stabilizálódhat, ésszerűsítheti a termelését, átmenetileg leigázhatja a munkásosztályt, — a kapitalizmus mindezt egyelőre még megteheti, de már sohasem lesz többé olyan „szilárd”, és olyan „egyensúlyozott”, mint amilyen a világháború és az Októberi Forradalom előtt volt. Sohasem nyeri többé vissza ezt a korábbi „szilárdságát” és „egyensúlyát”.

Hogy ez így van, abból is látható, hogy az európai országokban, úgyszintén a gyarmatokon is, amelyek az európai kapitalizmus létforrásai, minduntalan fellobban a forradalom lángja. Ma Ausztriában, holnap Angliában, holnapután valahol Franciaországban vagy Németországban, majd Kínában, Indonéziában, Indiában stb. lobban fel a forradalom lángja.

De mit jelent Európa és a gyarmatok? Ez a kapitalizmus központját és perifériáját jelenti. „Nyugtalanság” mutatkozik az európai kapitalizmus központjaiban. Még nagyobb „nyugtalanság” észlelhető a kapitalizmus perifériáján. Érlelődnek az új forradalmi események feltételei. Azt hiszem, hogy a kapitalizmus növekedő válságát a legvilágosabban mutatják, a munkásosztály felgyülemlő elégedetlenségét és felháborodását a legvilágosabban példázzák a Sacco és Vanzetti meggyilkolásával kapcsolatos események.

Mi rendkívüli van abban, hogy a kapitalista húsvágógép felaprított két munkást? Talán nem gyilkolták-e a munkásokat eddig is hetenként, naponként, tucatszámra és százával? Most azonban két munkás, Sacco és Vanzetti meggyilkolása elegendő volt ahhoz, hogy az egész világ munkásosztálya megmozduljon. Mit bizonyít ez? Azt bizonyítja, hogy egyre forróbbá válik a talaj a kapitalizmus alatt. Azt bizonyítja, hogy újabb forradalmi események feltételei érlelődnek.

Az a tény, hogy a kapitalistáknak sikerülhet visszaszorítani medrébe a forradalmi kitörés első hullámát, — ez a tény semmiesetre sem nyújthat vigaszt a kapitalizmusnak. A kapitalizmus elleni forradalom nem közeleghet egyetlen általános és szakadatlan hullámban. Növekedése közben mindig van árja és apálya. Így volt ez Oroszországban. Így lesz Európában is. Új forradalmi események előtt állunk.

8. KÉRDÉS. Erős-e az ellenzék az orosz pártban? Milyen körökre támaszkodik?

VÁLASZ. Azt hiszem, hogy az ellenzék nagyon gyenge. Sőt, erői csaknem elenyészők pártunkban. Itt van a kezemben a mai újság. Közli a néhány nap óta folyó vita eddigi eredményeit. A számok azt mutatják, hogy pártunk Központi Bizottságára és téziseire több mint 135 000 párttag, az ellenzékre — 1200 párttag szavazott. Egy százaléknál is kevesebb.

Azt hiszem, hogy a további szavazás során az eredmény még szégyenletesebb lesz az ellenzékre nézve. A vita egészen a kongresszusig fog tartani. Arra törekszünk, hogy ez alatt az idő alatt lehetőleg az egész pártot megkérdezzük.

Nem tudom, önöknél, a szociáldemokrata pártokban, hogyan vitatkoznak. Nem tudom, hogy egyáltalán vitatkoznak-e a szociáldemokrata pártokban. Mi komolyan vesszük a vitát. Mi megkérdezzük „az egész pártot, és meglátják, hogy az ellenzék befolyása pártunkban még elenyészőbb, mint a most közölt számok mutatják. Könnyen lehetséges, hogy pártunk XV. kongresszusán az ellenzéknek nem lesz egyetlen képviselője sem, egyetlen küldötte sem.

Nézzünk például olyan óriási üzemeket, mint a leningrádi „Treugolnyik” vagy a „Putyilov”. A „Treugolnyik” munkásainak száma mintegy 15 000. A párttagok száma 2 122. Az ellenzékre 39-en szavaztak. A „Putyilov” munkásainak száma mintegy 11 000. A párttagok száma 1 718. Az ellenzékre 29-en szavaztak.

Milyen körökre támaszkodik az ellenzék? Azt hiszem, hogy az ellenzék főleg nem-proletár körökre támaszkodik. Ha megkérdezik a lakosság nem-proletár rétegeit, azokat, akik elégedetlenek a proletárdiktatúra rendszerével, ha megkérdezik őket, kivel rokonszenveznek, ezek ingadozás nélkül azt fogják felelni, hogy az ellenzékkel rokonszenveznek. Miért? Azért, mert az ellenzék harca lényegileg harc a párt ellen, harc a proletárdiktatúra rendszere ellen, amellyel természetesen nincsenek megelégedve bizonyos nem-proletár rétegek. Az ellenzék ennek az elégedetlenségnek a visszatükrözője, — a lakosság nem-proletár rétegeinek a proletárdiktatúrára gyakorolt nyomását tükrözi.

9. KÉRDÉS. Ruth Fischer és Maslow azt terjesztik Németországban, hogy a Komintern és az orosz párt mostani vezetősége kiszolgáltatja a munkásokat az ellenforradalomnak. Igaz-e ez az állítás?

VÁLASZ. Azt hiszem, hogy igaz. Azt hiszem, hogy a Komintern és az SzK(b)P a Szovjetunió munkásosztályát szőröstül-bőröstül kiszolgáltatja a világ ellenforradalmárainak.

Sőt, elárulhatom önöknek, a Komintern és az SzK(b)P a napokban elhatározta, hogy az országunkból kiűzött földbirtokosokat és kapitalistákat egytől-egyig visszahívja a Szovjetunióba és visszaadja nekik a gyárakat és vállalatokat.

És ez még nem minden. A Komintern és az SzK(b)P még továbbment, és elhatározta, hogy a bolsevikoknak ideje már emberhússal táplálkozniok.

Végül, elhatároztuk azt is, hogy a nőket államosítjuk és saját nővéreinken rendszeresen erőszakot fogunk elkövetni. (Általános derültség. Felkiáltások: „Ki tehetett fel ilyen kérdést?”)

Látom, önök mulatnak ezen. Lehet, hogy valaki azt gondolja önök közül, hogy nem veszem komolyan ezt a kérdést. Igen, elvtársak, az ilyen kérdésekre nem lehet komolyan felelni. Azt hiszem, az ilyen kérdés csak gúnyt érdemel. (Viharos taps.)

10. KÉRDÉS. Hogyan ítéli meg az ellenzéket és Ruth Fischer—Maslow németországi irányzatát?

VÁLASZ. Én ugyanúgy ítélem meg az ellenzéket és németországi ügynökségét, mint Alphonse Daudet, a híres francia regényíró Tarasconi Tartarint. (Élénk derültség a küldöttek soraiban.)

Bizonyára olvasták Alphonse Daudet híres regényét Tarasconi Tartarinről. Ennek a regénynek a hőse, Tartarin, alapjában véve egyszerű, „derék” kispolgár volt. De fantáziája annyira csapongó volt, és az a képessége, hogy „kedélyesen” hazudozzon, olyan fejlett volt, hogy végülis áldozata lett e nem hétköznapi képességeinek.

Tartarin azzal dicsekedett, azt akarta elhitetni mindenkivel, hogy az Atlasz hegységben rengeteg oroszlánt és tigrist ejtett el. Tartarint hiszékeny barátai ezért a világ legelső oroszlánvadászának titulálták. De Alphonse Daudet biztosan tudta, mint ahogy maga Tartarin is biztosan tudta, hogy Tartarin soha életében nem látott sem oroszlánt, sem tigrist.

Tartarin azzal dicsekedett, azt akarta elhitetni mindenkivel, hogy megmászta a Mont Blanc-t. Hiszékeny barátai ezért a világ legelső alpinistájának titulálták. De Alphonse Daudet biztosan tudta, hogy Tartarin sohasem mászta meg a Mont Blanc-t, mert mindössze csak a Mont Blanc lábáig jutott el.

Tartarin azzal dicsekedett és azt akarta elhitetni mindenkivel, hogy távol Franciaországtól egy nagy gyarmatot alapított. Hiszékeny barátai ezért a világ legnagyobb gyarmatosítójának titulálták. De Alphonse Daudet biztosan tudta, mint ahogy magának Tartarinnak is el kellett ismernie, hogy az ő fantasztikus ötleteiből csak zűrzavar származhatott.

Önök tudják, hogy milyen bonyodalmakba és milyen botrányba keverte a tartarinistákat Tartarin fantasztikus dicsekedése.

Azt hiszem, hogy végülis ugyanilyen bonyodalomba és botrányba fogja keverni az ellenzéket moszkvai és berlini vezéreinek lármás kérkedése. (Általános derültség.)

Ezzel megfeleltem a tegnap kapott kérdésekre.

Térjünk rá a francia küldöttség kérdéseire.

1. KÉBDÉS. Hogyan szándékozik harcolni a Szovjetunió kormánya a külföldi kőolajcégek ellen?

VÁLASZ. Azt hiszem, helytelenül tették fel a kérdést. A kérdés ilyen feltevéséből arra lehetne következtetni, hogy a szovjet olajipar támadást készül indítani más országok olajcégei ellen, és arra törekszik, hogy csődbe juttassa és felszámolja azokat.

Valóban így áll-e a dolog? Nem, nem így áll. Valójában úgy áll a dolog, hogy a kapitalista országok ismert olajcégei meg akarják fojtani a szovjet olajipart, a szovjet olajiparnak pedig védekeznie kell, hogy élhessen és továbbfejlődhessen.

Az igazság az, hogy a szovjet olajipar, mind kitermelés tekintetében — mi kevesebbet termelünk, mint a kapitalista országok —, mind piaci összeköttetések tekintetében — azoknak sokkal szélesebbkörű világpiaci összeköttetéseik vannak, mint nekünk — gyengébb a kapitalista országok olajiparánál.

Hogyan védekezik a szovjet olajipar? A szovjet olajipari termékek minőségének javításával és elsősorban a kőolaj árának leszállításával, olcsó — a kapitalista cégek kőolajánál olcsóbb — kőolaj eladásával védekezik.

Azt kérdezhetnék: a Szovjetek talán olyan gazdagok, hogy olcsóbban tudnak eladni, mint a leggazdagabb kapitalista cégek? A szovjet ipar természetesen nem gazdagabb a kapitalista cégeknél. Sőt, a kapitalista cégek sokkal, de sokkal gazdagabbak a szovjet iparnál. Itt azonban nem a gazdagság a döntő. Döntő az, hogy a szovjet olajipar nem kapitalista ipar, ezért nincs is szüksége őrült extraprofitokra, a kapitalista olajcégek ellenben nem lehetnek meg óriási extraprofitok nélkül. És éppen azért, mert a szovjet olajiparnak nincs szüksége extraprofitokra, termékeit olcsóbban adhatja el, mint a kapitalista cégek.

Ugyanezt mondhatjuk á szovjet gabonáról, a szovjet fáról is stb.

Általában azt kell mondanom, hogy a szovjet áruk, különösen a szovjet olaj, a nemzetközi piacon olyan tényezőként jelennek meg, amely leszállítja az árakat, és ezzel megkönnyíti a fogyasztó tömegek helyzetét. Így védekezik a szovjet olajipar a kapitalista olajcégek támadásai ellen, ebben van a szovjet olajipar ereje. Ez a titka annak, hogy a világ olajmágnásai, különösen Deterding, teli torokból ordítoznak a Szovjetek ellen és a szovjet olajipar ellen, a „kommunista propaganda” divatos frázisával kendőzve a kőolajat drágító és a fogyasztó tömegeket kifosztó politikájukat.

2. KÉRDÉS. Hogyan szándékozzák önök megvalósítani a kollektivizmust a parasztkérdésben?

VÁLASZ. A mezőgazdaságban fokozatosan, gazdasági, pénzügyi és kultúrpolitikai természetű rendszabályokkal szándékozzuk megvalósítani a kollektivizmust:

Azt hiszem, a legérdekesebb kérdés a gazdasági természetű rendszabályok kérdése. E téren intézkedéseink három vonalon mozognak:

az egyéni parasztgazdaságok szövetkezetekbe szervezése vonalán;

a parasztgazdaságok, főként a szegényparaszti gazdaságok termelőszövetkezetekbe szervezése vonalán, és végül,

a paraszti gazdaságoknak az állam tervező és szabályozó szerveivel való átkarolása vonalán, mind a paraszti termékek elhelyezése, mind parasztságunknak a szükséges iparcikkekkel való ellátása terén.

Néhány évvel ezelőtt az volt a helyzet, hogy az ipar és a paraszti gazdaság között nagyszámú közvetítő volt: magánvállalkozók, akik városi gyártmányokkal látták el a parasztokat, a munkásoknak pedig eladták a paraszti gabonát. Természetes, hogy a közvetítők nem „dolgoztak” ingyen, és sok tízmillió rubelt sajtoltak ki a paraszti és városi lakosságból. Ez az az időszak volt, amikor még nem volt megszervezve a város és a falu, a szocialista ipar és az egyéni parasztgazdaságok összefogása. A szövetkezetek és az állami elosztó szervek szerepe akkor viszonylag jelentéktelen volt.

Azóta a helyzet gyökeresen megváltozott. Most a szövetkezetek és az állami kereskedelmi szervek szerepe a város és a falu, az ipar és a parasztgazdaság közötti áruforgalomban nemcsak túlnyomó, hanem uralkodónak, ha ugyan nem monopolszerepnek tekinthető. A falu textiláruval való ellátását több mint 70%-ban szövetkezetek és állami szervek végzik. Mezőgazdasági gépekkel való ellátását pedig majdnem 100%-ban szövetkezetek és állami szervek végzik. A paraszti gabona több mint 80%-át szövetkezetek és állami szervek vásárolják meg. Az ipari nyersanyagot pedig, a gyapotot, cukorrépát stb. majdnem 100%-ban a szövetkezetek és állami szervek vásárolják fel.

Mit jelent ez?

Ez, először, azt jelenti, hogy a tőkés kiszorul az áruforgalomból, az ipar közvetlenül összefog a paraszti gazdasággal, a közvetítő spekulánsok haszna az iparban és a mezőgazdaságban marad, a parasztoknak módjukban van olcsóbban vásárolni városi árukat, ugyanígy a munkások is olcsóbban vásárolhatnak mezőgazdasági termékeket.

Ez, másodszor, azt jelenti, hogy miután kiűztük az áruforgalomból a tőkés közvetítőket, az ipar lehetőséget kap arra, hogy a paraszti gazdaságot magával vonja, befolyásolja és növelje, kulturáltabbá tegye, ésszerűsítse és iparosítsa.

Ez, harmadszor, azt jelenti, hogy miután a mezőgazdaságot összekapcsoltuk az iparral, az állam is lehetőséget kap arra, hogy a mezőgazdaság fejlődésébe bevezesse a tervszerűséget, jobb vetőmaggal és trágyával lássa el a mezőgazdaságot, meghatározza termelésének nagyságát, befolyásolja az árpolitika vonalán stb.

Ez, végül, azt jelenti, hogy a falun kedvező feltételek alakulnak ki arra, hogy a tőkés elemeket felszámoljuk, hogy a kulákságot tovább korlátozzuk és kiszorítsuk, hogy a dolgozó parasztok gazdaságait termelőszövetkezetekbe szervezzük, hogy ezeket a szövetkezeteket a lehetőséghez képest az állam eszközeiből finanszírozzuk.

Nézzük, például, a cukoripart ellátó répatermelést és a textilipart ellátó gyapottermelést. Nálunk e nyersanyagok termelésének mértékét, úgyszintén azok árát és minőségét most már nem a szervezetlen piac erőinek spontán játéka szabja meg, nem a spekuláns közvetítők, nem a börze és különféle tőkés irodák stb. alakítják ki, hanem tervszerűen, egyfelől a cukor- és textilipari szindikátusok, másfelől a cukorrépa- és gyapottermelő szövetkezetek által képviselt tízezernyi paraszti gazdaság előre megkötött szerződéseivel határozzák meg.

Itt már nincs börze, nincsenek irodák, nincs árspekuláció stb. E téren már kiküszöböltük a tőkés gazdaságnak ezeket az eszközeit. Itt két fél szerepel minden börze és közvetítő nélkül — egyfelől az állami szindikátusok, másfelől a szövetkezetekben szervezett parasztok. Az állami szindikátusok szerződéseket kötnek a megfelelő szövetkezeti szervezetekkel meghatározott mennyiségű cukorrépa és gyapot termelése, a parasztságnak vetőmaggal, kölcsönökkel stb. való ellátása tárgyában. A gazdasági év befejezésekor az egész terméssel a szindikátusok rendelkeznek, a parasztok pedig az előre megkötött szerződések értelmében megkapják érte a megfelelő összeget. Ezt nevezik nálunk szerződéses rendszernek (kontraktációnak).

Ez a rendszer azért jó, mert mindkét félre nézve előnyös és a paraszti gazdaságot közvetítők nélkül összekapcsolja az iparral. Ez a rendszer a paraszti gazdaság kollektivizálásának legbiztosabb útja.

Nem mondhatjuk, hogy már más mezőgazdasági ágak is eljutottak a fejlődésnek erre a fokára. De bátran mondhatjuk, hogy valamennyi mezőgazdasági ág — a gabonatermelés is — fokozatosan rá fog térni a fejlődésnek erre az útjára. Ez az út pedig, egyenesen a mezőgazdaság kollektivizálásához vezet.

A teljes kollektivizálás akkor következik be, mikor a paraszti gazdaságokat gépesítéssel és villamosítással új technikai alapon átépítik, amikor a szövetkezeti szervezetek átfogják a dolgozó parasztok többségét, amikor a falvak többségét elborítják kollektív típusú mezőgazdasági szövetkezetek.

Erre tartunk, de még nem jutottunk el és nem is egyhamar jutunk el idáig. Miért? Többek között azért, mert ehhez rengeteg pénz kell, amivel államunk még nem rendelkezik, de ami idővel kétségtelenül felhalmozódik. Marx mondotta, hogy a történelemben egyetlen új társadalmi rend sem erősödött meg anélkül, hogy ne finanszírozták volna fokozott mértékben, hogy ne költöttek volna rá száz meg százmilliókat. Azt hiszem, most a mezőgazdaság fejlődésének már olyan szakaszába lépünk, mikor az államnak kezd lehetősége nyílni arra, hogy erősebben finanszírozza az új szociális, kollektivista rendet. Az a tény, hogy a szocialista ipar már kivívta a népgazdaság vezető elemének szerepét és magával viszi a mezőgazdaságot — ez a tény a legbiztosabb záloga annak, hogy a paraszti gazdaság a további kollektivizálás útján fog haladni.

3. KÉRDÉS. Melyek voltak a legnagyobb nehézségek a hadikommunizmus idején, amikor a pénzt ki akarták küszöbölni?

VÁLASZ. Sok nehézség volt mind a belső fejlődés vonalán, mind a külső kapcsolatok vonalán.

Ha a gazdasági jellegű belső viszonyokat nézzük, három nagy nehézségre kell rámutatnom.

Először. A nehézség az volt, hogy iparunk tönkrement és megbénult, — kivéve a hadiipart, mely az intervenció idején hadifelszerelést gyártott a polgárháború frontjai részére. Gyáraink kétharmada állt, a közlekedés sántított, áru nem volt, vagy alig volt.

Másodszor. A mezőgazdaság mindkét lábára sántított, a parasztgazdaságok dolgozóit a frontra vitték. Nem volt elegendő nyersanyag, nem volt elegendő gabona a városi lakosság és elsősorban a munkások számára. Akkoriban a munkásoknak naponként fél-font kenyeret adtunk, sőt olykor csak nyolcadfontot.

Harmadszor. A város és a falu között nem volt, vagy alig volt kiépített összekötő szovjet kereskedelmi apparátus, amely képes lett volna a falut városi iparcikkekkel és a várost mezőgazdasági termékekkel ellátni. A szövetkezetek és az állami kereskedelmi szervek a legkezdetlegesebb állapotban voltak.

Ámde a polgárháború befejezése és az „új gazdasági politika” bevezetése után az ország gazdasági helyzete gyökeresen megváltozott.

Az ipar fejlődött és megerősödött, egész népgazdaságunkban uralkodó helyzetet foglalt el. E tekintetben legjellemzőbb az a tény, hogy az utóbbi két év alatt saját felhalmozásainkból, külföldi segítség nélkül, minden néven nevezendő külföldi kölcsön nélkül, több mint két milliárd rubelt sikerült beruházni iparunkba. Most már nem lehet azt mondani, hogy a parasztságot egyáltalán nem tudjuk árukkal ellátni.

Fellendült a mezőgazdaság is, termelése elérte a háborúelőtti időszak színvonalát. Most már nem lehet azt mondani, hogy a munkásokat egyáltalán nem tudjuk ellátni gabonával és más mezőgazdasági termékekkel.

A szövetkezetek és az állami kereskedelmi szervek annyira kifejlődtek, hogy az ország áruforgalmában elfoglalták az uralkodó helyzetet. Most már nem lehet azt mondani, hogy nálunk a város és a falu, az ipar és a parasztgazdaság között nincs összekötő, elosztó apparátus.

Mindez természetesen kevés ahhoz, hogy már most felépítsük a szocialista gazdaságot. De teljesen elegendő ahhoz, hogy továbbhaladjunk a sikeres szocialista építés útján.

Most technikailag át kell szerelnünk iparunkat, és új technikai alapon új gyárakat kell felépítenünk.

Fel kell lendítenünk a mezőgazdasági kultúrát, a parasztságot maximálisan el kell látnunk mezőgazdasági gépekkel, szövetkezetekbe kell szerveznünk a dolgozó parasztság többségét, és az egyéni parasztgazdaságokat át kell szerveznünk a mezőgazdasági kollektív egyesülések széles hálózatává.

A város és a falu között olyan összekötő, elosztó apparátust kell teremtenünk, amely számba tudja venni és ki tudja elégíteni a város és a falu szükségleteit az egész országban, ugyanúgy, mint ahogy minden ember számbaveszi egyéni költségvetésében kiadásait és bevételeit.

És ha majd mindezt elérjük, bizonyára eljön az az idő, amikor már nem lesz szükség pénzre.

Ettől azonban még messze vagyunk.

4. KÉRDÉS. Hogyan áll az „olló” kérdése?

VÁLASZ. Ha „ollón” azt értik, hogy a mezőgazdasági termékek árai önköltség tekintetében eltérnek az ipari áruk áraitól, akkor az „ollóval” kapcsolatban ez a helyzet:

Kétségtelen, hogy ipari áruinkat még mindig valamivel drágábban adjuk el, mint ahogy azokat más feltételek mellett eladhatnók. Ez azzal magyarázható, hogy iparunk fiatal, meg kell védeni a külföldi versennyel szemben, olyan feltételeket kell teremteni számára, amelyek meggyorsíthatják fejlődését. Az ipar gyors fejlődése mind a város, mind a falu szempontjából egyaránt szükséges. Különben nem volna lehetőségünk arra, hogy a parasztgazdaságot idejében ellássuk elegendő mennyiségű textiláruval és mezőgazdasági géppel. Ez az oka annak, hogy az iparcikkek és a mezőgazdasági termékek árai egymástól eltérnek a parasztgazdaság némi hátrányára.

A kormány és a párt, hogy megszüntesse ezt a parasztgazdaságra háramló hátrányt, elhatározta, hogy az iparcikkek árait fokozatosan, de szakadatlanul csökkenti. Reálisnak nevezhető-e ez a politika? Azt hiszem, hogy ez a politika feltétlenül reális. Ismeretes például, hogy az utolsó év folyamán az iparcikkek kiskereskedelmi árait sikerült 8—10 százalékkal leszállítani. Ismeretes továbbá az is, hogy ipari szervezeteink rendszeresen csökkentik az iparcikkek önköltségét és gyári eladási árát. Semmi okunk kételkedni abban, hogy ezt a politikát fogjuk folytatni a jövőben is. Sőt. Azt kell mondanom, hogy az iparcikkek árának állandó leszállítása gazdasági politikánk talpköve, amely nélkül elképzelhetetlen ipari háztartásunk javítása és ésszerűsítése, elképzelhetetlen a munkásosztály és a parasztság szövetségének megszilárdítása.

A burzsoá államokban e téren más politikát folytatnak. Ott a vállalatokat rendszerint trösztökbe és szindikátusokba szervezik, azért hogy az országon belül emeljék az iparcikkek árát, ezeket az árakat monopolárakká változtassák, ezen az alapon nagyobb profitot sajtoljanak ki és árukiviteli alapot teremtsenek, — a külföldön pedig a kapitalisták ugyanazokat az árukat olcsóbban adják el, hogy új piacokat hódíthassanak.

Ugyanezt a politikát folytatták nálunk, Oroszországban, a burzsoá rend időszakában, amikor például a cukrot háromszoros áron adták el az országban, a külföldön viszont, például Angliában, olyan olcsón adták el ugyanazt a cukrot, hogy disznókat etettek vele.

A Szovjet Kormány homlokegyenest ellenkező politikát folytat. A Szovjet Kormány azt tartja, hogy az iparnak kell a lakosságot szolgálnia, nempedig fordítva. A Szovjet Kormány azt tartja, hogy az iparcikkek árának szakadatlan csökkentése az az alapvető eszköz, amely nélkül lehetetlen az ipar normális növekedése. Arról nem is szólva, hogy az ipari árleszállítási politika előmozdítja a lakosság szükségleteinek növekedését, fokozza a városi és falusi belső piac felvevőképességét, és ilymódon megteremti azt a szakadatlanul bővülő forrást, mely az ipar további fejlődéséhez elengedhetetlen.

5. KÉRDÉS. Mit ajánl a Szovjet Kormány azoknak a francia kisembereknek, akik orosz államadóssági kötvények tulajdonosai? Hogyan ismerhetik meg a francia járadékosok ezeket az ajánlatokat?

VÁLASZ. A háborúelőtti adósságokra vonatkozó ajánlataink Rakovszkij ismert interjújában nyilvánosságra kerültek. Azt hiszem, önöknek ismerniök kell azokat. A feltétel az, hogy a Szovjetuniónak egyidejűleg hitelt kell kapnia. Mi ezen a téren ahhoz az ismert elvhez ragaszkodunk: ha adsz — én is adok. Ha hitelt adsz — tőlünk is kapsz valamit a háborúelőtti adósságokra, ha nem adsz — nem kapsz.

Azt jelenti-e ez, hogy mi ezzel elvben elismertük a háborúelőtti adósságokat? Szó sincs róla. Ez csak azt jelenti, hogy érvényben hagyva a cári adósságok semmisnek nyilvánításáról szóló dekrétumot, ugyanakkor gyakorlati megegyezés alapján hajlandók vagyunk a háborúelőtti adósságokból valamit kifizetni, ha ennek ellenében hitelt kapunk, ami nekünk kell, a francia iparnak pedig hasznos. Az adósságtörlesztést az iparunk fejlesztésére kapott hitel után fizetett pótkamatnak tekintjük.

Beszélnek a cári Oroszország háborús adósságairól. Az Októberi Forradalom következményeivel kapcsolatban különböző igényeket támasztanak a Szovjetunióval szemben. Elfelejtik azonban, hogy a mi forradalmunk az imperialista háborúk és az azokkal kapcsolatos cári adósságok elvi tagadása. Elfelejtik, hogy a Szovjetunió háborús adósságokat nem fizethet és nem is fog fizetni.

Azonkívül elfelejtik, hogy a Szovjetunió nem mondhat le bizonyos ellenigényeiről, amelyek azzal függenek össze, hogy a külföldi államok katonai intervenciója idején éveken át fosztogatták országunkat, erőszakoskodtak országunkban.

Ki felel ezekért a fosztogatásokért és erőszakoskodásokért? Kinek kell felelnie értük? Ki köteles fizetni ezekért a fosztogatásokért és erőszakoskodásokért? Az imperialista főkolomposok szívesen megfeledkeznének ezekről a kellemetlen dolgokról. Tudniok kell azonban, hogy az ilyen dolgokat nem lehet elfelejteni.

6. KÉRDÉS. Hogyan egyeztethető össze a szeszmonopólium az alkoholizmus elleni harccal?

VÁLASZ. Azt hiszem, hogy a kettőt általában nehéz összeegyeztetni. Itt kétségtelenül ellentmondás van. A párt tisztában van azzal, hogy ez ellentmondás, és mégis tudatosan hozzájárult ehhez, mert tudja, hogy az adott helyzetben ennek az ellentmondásnak a megtűrése a kisebbik baj.

Amikor a szeszmonopóliumot bevezettük, a következő választás előtt álltunk:

vagy nyakunkba vesszük a kapitalisták uzsorajármát, kiszolgáltatva nekik legfontosabb gyáraink egész sorát, aminek fejében bizonyos pénzösszegeket kapunk, amelyek szükségesek ahhoz, hogy könnyítsünk helyzetünkön;

vagypedig bevezetjük a szeszmonopóliumot, hogy saját erőnkből előteremtsük az iparunk fejlesztéséhez szükséges forgóeszközöket és ilymódon elkerüljük a külföldi uzsorajármot.

A Központi Bizottság tagjai, közöttük én is, beszélgettünk erről Leninnel, aki elismerte, hogy abban az esetben, ha nem kapjuk meg a szükséges külföldi kölcsönt, akkor őszintén és nyíltan a szeszmonopóliumhoz kell folyamodnunk, mint ideiglenes és rendkívüli eszközhöz.

Így állt a kérdés, amikor a szeszmonopóliumot bevezettük.

Általában persze jobb volna vodka nélkül, mert a vodka rossz dolog. De akkor ideiglenesen nyakunkba kellett volna venni a kapitalisták uzsorajármát, ami még rosszabb. Ezért a kisebbik rosszat választottuk. A vodka jelenleg több mint 500 millió rubelt jövedelmez. Ha most lemondanánk a vodkáról, ez azt jelentené, hogy lemondunk erről a jövedelemről, és emellett semmi okunk sincs azt hinni, hogy az alkoholizmus csökkenni fog, mert a paraszt maga fog vodkát főzni és otthon főzött saját vodkájával fogja megmérgezni magát.

Itt nyilván számolnunk kell a falu kulturális fejlődése terén meglevő komoly hiányosságokkal.

Arról már nem is beszélek, hogy a szeszmonopólium azonnali eltörlése több mint félmilliárd rubeltől fosztaná meg iparunkat, ezt az összeget pedig sehonnan sem tudnánk előteremteni.

Azt jelenti-e ez, hogy a szeszmonopóliumot a jövőben is fenn kell tartanunk? Nem, nem ezt jelenti. A szeszmonopóliumot ideiglenes rendszabályként vezettük be. Ezért a szeszmonopóliumot el kell törölni, mihelyt népgazdaságunkban újabb bevételi források nyílnak iparunk további fejlesztésére. És hogy ilyen forrásaink lesznek, ez egészen kétségtelen.

Helyesen tettük-e, hogy a vodka előállítását és eladását az államra ruháztuk? Azt hiszem, helyesen tettük. Ha magánosokra bíztuk volna, ez arra vezetett volna, hogy:

először, a magántőke gyarapodott volna,

másodszor, az államnak nem lett volna lehetősége arra, hogy a vodka előállítását és fogyasztását megfelelően szabályozza, és

harmadszor, a kormány megnehezítette volna a vodka előállításának és fogyasztásának megszüntetését a jövőben.

Politikánk most arra irányul, hogy a vodka előállítását fokozatosan csökkentsük. Azt hiszem, hogy a jövőben sikerülni fog a szeszmonopóliumot teljesen eltörölni, és csak azt a minimális mennyiségű szeszt fogjuk termelni, amennyi technikai célokra szükséges, azután pedig teljesen beszüntetjük a vodkaárusítást.

Azt hiszem, hogy talán nem kellett volna a vodkára fanyalodnunk, és sok más kellemetlen dologgal sem kellene foglalkoznunk, ha a nyugateurópai proletárok kezükbe vették volna a hatalmat és megfelelő módon segítenének nekünk. De hát mit tegyünk? Nyugateurópai testvéreink egyelőre nem szándékoznak kezükbe venni a hatalmat, és ezért kénytelen-kelletlen saját eszközeinkre vagyunk utalva. Ez azonban már nem a mi hibánk. Ilyen a sors.

Mint látják, a szeszmonopóliumért bizonyos felelősség nyugateurópai barátainkat is terheli. (Derültség, taps.)

7. KÉRDÉS. A GPU bíráskodási jogai, az ügyek tárgyalása tanúk nélkül, védők nélkül, titkos letartóztatások. Mivel a francia közvélemény nehezen érti meg ezeket a rendszabályokat, fontos volna megtudni, hogy mi indokolja azokat. Gondolnak-e arra, hogy ezeket a rendszabályokat megváltoztassák vagy megszüntessék?

VÁLASZ. A GPU vagy CsEKA a Szovjethatalom büntető szerve. Ez a szerv többé-kevésbé megfelel a nagy francia forradalom idején létesített Közjóléti Bizottságnak. Ez a szerv főleg a kémeket, összeesküvőket, terroristákat, banditákat, spekulánsokat, pénzhamisítókat bünteti. Ez olyan katonai-politikai törvényszékféle, melyet az ellenforradalmi burzsoák és ügynökeik merényletei ellen, a forradalom érdekeinek védelmére létesítettek.

Ezt a szervet az Októberi Forradalom másnapján létesítették, miután mindenféle összeesküvő, terrorista és kémszervezeteket fedeztek fel, melyeket orosz és külföldi kapitalisták pénzeltek.

Ez a szerv a Szovjethatalom képviselői ellen elkövetett számos terrorista merénylet után nőtt és erősödött meg, miután megölték Urickij elvtársat, a Petrográdi Forradalmi Bizottság tagját (egy eszer ölte meg), miután meggyilkolták Volodarszkij elvtársat, a Petrográdi Forradalmi Bizottság tagját (szintén egy eszer ölte meg), miután merényletet követtek el Lenin ellen (az eszer párt tagja sebesítette meg).

El kell ismerni, hogy a GPU akkor biztos kézzel, melléfogás nélkül mért csapásokat a forradalom ellenségeire. Egyébként ezt a jó tulajdonságát a GPU csorbítatlanul megőrizte. Azóta a GPU a burzsoázia réme, a forradalom éber őre, a proletariátus kivont kardja.

Ezért nincs mit csodálkozni azon, hogy a világ burzsoái vadul gyűlölik a GPU-t. Se szeri se száma a GPU-ról költött legendáknak. Se szeri se száma a GPU-ra szórt rágalmaknak. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a GPU helyesen védi a forradalom érdekeit. A forradalom esküdt ellenségei szidalmazzák a GPU-t, — tehát a GPU helyesen működik.

Másként vélekednek a GPU-ról a munkások. Menjenek el a munkáskerületekbe, és kérdezzék meg a munkásokat, hogy mit gondolnak a GPU-ról. Meggyőződhetnek, hogy a munkások tisztelik a GPU-t. Miért? Azért, mert benne a forradalom hű védelmezőjét látják.

Én megértem, hogy a burzsoák gyűlölik a GPU-t és nem bíznak benne. Én megértem, hogy a különböző burzsoá utazók, a Szovjetunióba érkezve, elsősorban aziránt érdeklődnek, hogy létezik-e még a GPU, és nem érkezett-e el még az ideje annak, hogy a GPU-t felszámolják. Mindez érthető és nem csodálatos.

De sehogy sem tudom megérteni azokat az egyes munkásküldötteket, akik a Szovjetunióba érkezve nyugtalanul aziránt érdeklődnek: sok ellenforradalmárt büntetett-e meg a GPU, továbbra is megbüntetik-e a különböző terroristákat és azokat, akik összeesküvéseket szőnek a proletárhatalom ellen, nem jött-e el az ideje annak, hogy a GPU-t felszámolják?

Miért veszik ilyen féltőn szárnyuk alá egyes munkásküldöttek a proletárforradalom ellenségeit? Mivel magyarázható ez? Mivel indokolható ez?

Maximális engedékenységet hirdetnek, azt tanácsolják, hogy meg kell szüntetni a GPU-t… Nos, és kezeskedhetnek-e azért, hogy a GPU megszüntetése után a világ kapitalistái felhagynak összeesküvő, terrorista, diverzáns, gyújtogató, robbantó ellenforradalmi csoportok szervezésével és pénzelésével? Lefegyverezni a forradalmat, amikor semmi biztosítékunk sincs arra nézve, hogy a forradalom ellenségei leteszik a fegyvert, — hát nem ostobaság ez, hát nem bűntett a munkásosztály ellen!

Nem, elvtársak, mi nem akarjuk megismételni a párizsi kommünárok hibáit. A párizsi kommünárok túlságosan puhák voltak a versailles-iakkal szemben, amiért Marx annakidején teljes joggal szidta is őket. És puhaságukért azzal fizettek, hogy amikor Thiers Párizsba bevonult, a versailles-iak a munkások tízezreit lőtték halomra.

Csak nem gondolják az elvtársak, hogy az orosz burzsoák és földbirtokosok kevésbé vérszomjasak, mint Franciaországban a versailles-iak voltak? Mi mindenesetre tudjuk, hogyan számoltak le a munkásokkal, mikor a francia és angol, a japán és amerikai intervenciósokkal szövetségben elfoglalták Szibériát, Ukrajnát, Észak-Kaukázust.

Mindezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy országunk belső helyzete feltétlenül megköveteli a forradalom büntető szerveit. Belső viszonyaink szempontjából a forradalom helyzete annyira szilárd és megingathatatlan, hogy meglehetnénk a GPU nélkül is. De az a bökkenő, hogy belső ellenségeink nem elszigetelt magános személyek. Az a bökkenő, hogy ezernyi szál fűzi őket a világ kapitalistáihoz, akik minden erejükből, minden eszközzel támogatják őket. Olyan ország vagyunk, amelyet kapitalista államok vesznek körül. Forradalmunk belső ellenségei a világ kapitalistáinak ügynökei. A kapitalista államok forradalmunk belső ellenségeinek bázisai és hátországai. Amikor tehát belső ellenségeink ellen küzdünk, harcot folytatunk a világ ellenforradalmi elemei ellen. Most ítéljék meg önök maguk: meglehetünk-e ilyen viszonyok között büntető szervek nélkül, meglehetünk-e a GPU nélkül?

Nem, elvtársak, mi nem akarjuk megismételni a párizsi kommünárok hibáit. A forradalomnak szüksége van a GPU-ra, és a GPU továbbra is élni fog a proletariátus ellenségeinek rettenetére. (Viharos taps.)

Egy küldött. Engedje meg Sztálin elvtárs, hogy az itt jelenlevő küldöttek nevében köszönetét mondjak Önnek felvilágosításaiért és azért, hogy megcáfolta a Szovjetunióról külföldön terjesztett hazugságot. Legyen meggyőződve arról, hogy hazánkba visszatérve a munkásoknak el fogjuk mondani az igazságot a Szovjetunióról.

Sztálin. Nincs mit megköszönni, elvtársak. Kötelességem, hogy a kérdésekre feleljek és önöknek beszámoljak. Mi szovjet funkcionáriusok azt tartjuk, hogy kötelesek vagyunk beszámolni osztálytestvéreink előtt minden kérdésről, amelyekről beszámolót kívánnak. A mi államunk a világproletariátus gyermeke. Államunk funkcionáriusai csak a világproletariátus iránti kötelességüket teljesítik, amikor beszámolnak annak képviselői előtt. (Taps.)

„Pravda” 260. és 261. sz.
1927. november 13. és 15.

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Az októberi forradalom nemzetközi jellege

Október tízedik évfordulójára

Az Októberi Forradalmat nem szabad csupán „nemzeti keretekre szorítkozó” forradalomnak tekinteni. Az Októberi Forradalom elsősorban internacionális, világjellegű forradalom, mert az emberiség világtörténetében gyökeres fordulatot jelent a régi, kapitalista világtól az új, szocialista világ felé.

A múltban a forradalmak rendszerint azzal végződtek, hogy a kormányrúdnál a kizsákmányolok egyik csoportját a kizsákmányolók másik csoportja váltotta fel. A kizsákmányolók változtak, a kizsákmányolás megmaradt. Így volt ez a rabszolgák szabadságmozgalmainak idején. Így volt ez a jobbágyfelkelések időszakában. Így volt ez a híres „nagy” forradalmak időszakában Angliában, Franciaországban, Németországban. Nem beszélek a Párizsi Kommünről; mely a proletariátus első, dicsőséges, hősi, de mégis sikertelen kísérlete volt, hogy a kapitalizmus ellen fordítsa a történelmet.

Az Októberi Forradalom elvileg különbözik ezektől a forradalmaktól. Nem azt tűzi ki céljául, hogy a kizsákmányolás egyik formáját a kizsákmányolás másik formájával, a kizsákmányolók egyik csoportját a kizsákmányolók másik csoportjával váltsa fel, hanem azt, hogy véget vessen az ember ember által való mindennemű kizsákmányolásának, megszüntessen minden néven nevezendő kizsákmányoló csoportot, megteremtse a proletariátus diktatúráját, megteremtse minden eddigi elnyomott osztály közül a legforradalmibb osztály hatalmát, megszervezze az új, osztálynélküli szocialista társadalmat.

Éppen ezért az Októberi Forradalom győzelme gyökeres fordulatot jelent az emberiség történelmében, gyökeres fordulatot a világkapitalizmus történelmi sorsában, gyökeres fordulatot a világproletariátus szabadságmozgalmában, gyökeres fordulatot az egész világ kizsákmányolt tömegeinek harcmódjában és szervezeti formáiban, életmódjában és hagyományaiban, kultúrájában és ideológiájában.

Ez az alapja annak, hogy az Októberi Forradalom internacionális, világjellegű forradalom.

Ez a gyökere annak, hogy minden ország elnyomott osztályai szívük mélyéből rokonszenveznek az Októberi Forradalommal, melyben saját felszabadulásuk zálogát látják.

Rámutathatunk néhány alapvető kérdésre, amelyek vonalán az Októberi Forradalom kihat az egész világ forradalmi mozgalmának fejlődésére.

1. Az Októberi Forradalom jelentősége elsősorban abban van, hogy áttörte a világimperializmus frontját, megdöntötte az imperialista burzsoáziát az egyik legnagyobb kapitalista országban, és a szocialista proletariátust juttatta hatalomra.

A munkabérből élők osztálya, az üldözöttek osztálya, az elnyomottak és kizsákmányoltak osztálya az emberiség történelmében először emelkedett uralkodó osztállyá, példájával serkentve minden ország proletárjait.

Ez azt jelenti, hogy az Októberi Forradalom új korszakot nyitott, megnyitotta a proletárforradalmak korszakát az imperializmus országaiban.

Az Októberi Forradalom a földbirtokosoktól és kapitalistáktól elvette a munka- és termelési eszközöket, társadalmi tulajdonná változtatta azokat, és ilymódon a burzsoá tulajdonnal szembeállította a szocialista tulajdont. Ezzel leleplezte azt a kapitalista hazugságot, hogy a burzsoá tulajdon sérthetetlen, szent és örök.

Az Októberi Forradalom kiragadta a hatalmat a burzsoázia kezéből, megfosztotta a burzsoáziát politikai jogaitól, szétrombolta a burzsoá államapparátust és a Szovjetek kezébe adta a hatalmat, ilymódon tehát a burzsoá parlamentarizmussal mint kapitalista demokráciával, szembeállította a Szovjetek szocialista hatalmát mint proletárdemokráciát. Lafargue- nak igaza volt, amikor még 1887-ben azt mondotta, hogy a forradalom másnapján „minden volt kapitalistát meg fognak fosztani választójogától”.

Ezzel az Októberi Forradalom leleplezte azt a szociáldemokrata hazugságot, hogy az áttérés a szocializmusra most lehetséges békés úton, a burzsoá parlamentarizmus útján.

De az Októberi Forradalom itt nem állt meg és nem is állhatott meg. Miután lerombolta a régit, azt, ami burzsoá, azonnal hozzálátott az új, a szocializmus építéséhez. Az Októberi Forradalom tíz esztendeje a párt, a szakszervezetek, a Szovjetek, a szövetkezetek, a kulturális szervezetek, a közlekedés, az ipar, a Vörös Hadsereg építésének tíz esztendeje. A szocializmusnak a Szovjetunióban az építés frontján elért kétségtelen sikerei szemléltetően bebizonyították, hogy a proletariátus sikeresen tudja vezetni az országot burzsoázia nélkül és a burzsoázia ellen, hogy sikeresen tudjaépíteni az ipart burzsoázia nélkül és a burzsoázia ellen, hogy sikeresen tudja vezetni az egész népgazdaságot burzsoázia nélkül és a burzsoázia ellen, hogy sikeresen tudja építeni a szocializmust a kapitalista környezet ellenére is.

Az a régi „elmélet”, hogy a kizsákmányoltak éppúgy nem lehetnek meg kizsákmányolók nélkül, mint ahogy a fej és a többi testrész sem lehet meg gyomor nélkül, — ez nemcsak az ókori történelem híres római szenátorának, Menenius Agrippának az „elmélete”. Ez az „elmélet” most sarkköve a szociáldemokrácia politikai „filozófiájának” általában, és különösen az imperialista burzsoáziával együtt folytatott szociáldemokrata koalícióspolitikának. Ez az előítéletté vált „elmélet” most az egyik legkomolyabb akadály a kapitalista országok proletariátusának forradalmasítása útján. Az Októberi Forradalom egyik legfontosabb eredménye az a tény, hogy halálos csapást mért erre a hazug „elméletre”.

Kell-e még bizonyítgatni, hogy az Októberi Forradalomnak ilyen és hasonló eredményei nem maradhattak és nem maradhatnak komoly hatás nélkül a kapitalista országok munkásosztályának forradalmi mozgalmára?

Olyan közismert tények, mint a kommunizmus folytonos terjedése a kapitalista országokban, valamennyi ország proletárjainak növekvő rokonszenve a Szovjetunió munkásosztálya iránt, s végül, a munkásküldöttségek özönlése a Szovjetek Országába, — mindezek a tények kétségtelenül arról tanúskodnak, hogy az Októberi Forradalom által elhintett magvak kezdenek már gyümölcsöt hozni.

2. Az Októberi Forradalom az imperializmust nemcsak uralma központjaiban, nemcsak az „anyaországokban” rendítette meg. Csapást mért az imperializmus hátországaira, perifériájára is, és aláásta az imperializmus uralmát a gyarmati és függő országokban.

Az Októberi Forradalom, megdöntvén a földbirtokosokat és kapitalistákat, összetörte a nemzeti-gyarmati elnyomás láncait, és megszabadította tőlük egy óriási állam valamennyi elnyomott népét, kivétel nélkül. A proletariátus nem szabadíthatja fel önmagát, ha nem szabadítja fel az elnyomott népeket. Az Októberi Forradalom jellemző vonása az, hogy ezeket a nemzeti-gyarmati forradalmakat a Szovjetunióban nem a nemzeti gyűlölködés és nem a nemzetek közötti összeütközések jegyében vitte véghez, hanem a Szovjetunióban élő népek munkásai és parasztjai kölcsönös bizalmának és testvéri közeledésének zászlaja alatt, nem a nacionalizmus, hanem az internacionalizmus nevében.

Éppen azért, mert nálunk a nemzeti-gyarmati forradalmak a proletariátus vezetése és az internacionalizmus lobogója alatt mentek végbe, éppen ezért a pária népek, a rabszolga népek az emberiség történelmében először lettek valóban szabad és valóban egyenjogú népekké, példájukkal serkentve az egész világ elnyomott népeit.

Ez azt jelenti, hogy az Októberi Forradalom új korszakot nyitott, megnyitotta a gyarmati forradalmak korszakát, amelyek a világ elnyomott országaiban a proletariátussal szövetségben, a proletariátus vezetésével mennek végbe.

Azelőtt „szokás” volt azt hinni, hogy a világ örök idők óta alacsonyabbrendű és magasabbrendű fajokra, feketékre és fehérekre oszlik, akik közül az előbbiek civilizációra képtelenek és arra vannak kárhoztatva, hogy őket kizsákmányolják, az utóbbiak pedig a civilizáció egyedüli hordozói, és arra vannak hivatva, hogy az előbbieket kizsákmányolják.

Ez a legenda most szét van zúzva és el van vetve. Az Októberi Forradalom egyik legfontosabb eredménye az, hogy halálos csapást mért erre a legendára, amikor a gyakorlatban bebizonyította, hogy a felszabadított és a szovjet fejlődés medrébe bevont nem-európai népek éppen olyan jól előre tudják lendíteni a valóban haladó kultúrát és a valóban haladó civilizációt, mint az európai népek.

Korábban „szokás” volt azt hinni, hogy az elnyomott népek felszabadításának egyetlen módszere a burzsoá nacionalizmus módszere, a nemzetek egymástól való elszakadásának módszere, a nemzetek szétválasztásának módszere, a különböző nemzetek dolgozói közötti nemzeti gyűlölködés felszításának módszere.

Ez a legenda most meg van döntve. Az Októberi Forradalom egyik legfontosabb eredménye az, hogy halálos csapást mért erre a legendára, amikor a gyakorlatban bebizonyította az elnyomott népek proletár, internacionalista felszabadító módszerének mint az egyetlen helyes módszernek lehetőségét és célszerűségét, gyakorlatilag bebizonyította, hogy a legkülönbözőbb népek munkásainak és parasztjainak az önkéntesség és az internacionalizmus elvén alapuló testvéri szövetsége lehetséges és célszerű. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége, mely mintaképül szolgál a világ dolgozóinak egy világgazdaságban való jövendő egyesülésére, létével közvetlenül ezt bizonyítja.

Mondanom sem kell, hogy az Októberi Forradalomnak ilyen és hasonló eredményei nem maradhattak és nem maradhatnak komoly hatás nélkül a gyarmati és függő országok forradalmi mozgalmára. Az a tény, hogy Kínában, Indonéziában, Indiában stb. az elnyomott népek forradalmi mozgalma növekszik és hogy e népek rokonszenve a Szovjetunió iránt erősödik, ezt kétségtelenül bizonyítja.

A gyarmatok és függő országok zavartalan kizsákmányolásának és elnyomásának kora elmúlt.

Eljött a gyarmati és függő országok felszabadító forradalmainak kora, ez országok proletariátusának ébredési kora, a forradalomban való hegemóniájának kora.

3. Az Októberi Forradalom, azzal, hogy az imperializmus központjaiban és mögöttes területein elhintette a forradalom magvait, azzal, hogy meggyengítette az imperializmus hatalmát az „anyaországokban” és megrendítette uralmát a gyarmatokon, kérdésessé tette az egészvilágkapitalizmus létét.

Ha a kapitalizmus spontán fejlődése az imperializmus viszonyai között — e fejlődés egyenlőtlensége, az összeütközések és háborús összecsapások kikerülhetetlensége s végül a példátlan imperialista mészárlás következtében — átnőtt a kapitalizmus rothadási és halódási folyamatába, akkor az Októberi Forradalom, és ami velejárt, egy óriási ország kiszakadása a kapitalizmus világrendszeréből, szükségképpen meggyorsította ezt a folyamatot, lépésről lépésre alámosva a világimperializmus alapjait.

Sőt mi több. Az Októberi Forradalom, amikor megrendítette az imperializmust, az első proletárdiktatúra formájában egyszersmind megteremtette a nemzetközi forradalmi mozgalom hatalmas és nyílt bázisát, amije annak azelőtt sohasem volt, és amelyre az most támaszkodhat. Megteremtette a nemzetközi forradalmi mozgalomnak azt a hatalmas és nyílt központját, amellyel az azelőtt sohasem rendelkezett, s amely körül most tömörülhet, szervezve minden ország proletárjainak és elnyomott népeinek forradalmi egységfrontját az imperializmus ellen.

Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy az Októberi Forradalom a világkapitalizmuson halálos sebet ejtett, amelyet az soha többé ki nem hever. Éppen ezért a kapitalizmus többé sohasem nyeri vissza Október előtti „egyensúlyát”, „stabilitását”.

A kapitalizmus részlegesen stabilizálódhat, termelését racionalizálhatja, az ország kormányzását rábízhatja a fasizmusra, ideiglenesen béklyóba verheti a munkásosztályt, de sohasem szerzi vissza azt a „nyugalmat” és azt a „biztonságot”, azt az „egyensúlyt” és azt a „stabilitást”, amellyel azelőtt kérkedett, mert a világkapitalizmus válsága fejlődésének olyan fokát érte el, hogy a forradalmi tüzeknek elkerülhetetlenül fel kell lángolniok, hol az imperializmus központjaiban, hol a perifériáján, semmivé téve a kapitalista toldozást-foldozást és napról napra siettetve a kapitalizmus bukását. Pontosan úgy, mint az ismert mesében — „kihúzta a farkát, bentragadt az orra, kihúzta az orrát, bentragadt a farka”.

Ez, másodszor, azt jelenti, hogy az Októberi Forradalom magasabb fokra emelte az egész világ elnyomott osztályainak erejét és súlyát, bátorságát és harckészségét, s kényszerítette az uralkodó osztályokat, hogy velük mint új, komoly tényezővel számoljanak. Most már nem lehet a világ dolgozó tömegeit sötétben botorkáló, perspektíva nélküli „vak tömegnek” tekinteni, mert az Októberi Forradalom világító tornyot emelt számukra, amely bevilágítja útjukat és távlatot mutat nekik. Azelőtt nem volt olyan nyílt világfórum, ahonnan kézzelfoghatóan megmutathatták és kifejezhették volna az elnyomott osztályok reményeit és törekvéseit, — most van ilyen fórum: az első proletárdiktatúra.

Aligha lehet kételkedni abban, hogy ha megsemmisítenék ezt a fórumot, hosszú időre a korlátlan fekete reakció éjszakája borulna az „élenjáró országok” társadalmi és politikai életére. Tagadhatatlan, hogy már a „bolsevik állam” létének puszta ténye fékezi a reakció sötét erőit és megkönnyíti az elnyomott osztályok szabadságharcát. Tulajdonképpen ezzel magyarázható a világ kizsákmányolóinak a bolsevikokkal szemben táplált állati gyűlölete.

A történelem, ha új alapon is, de megismétlődik. Miként korábban, a feudalizmus bukása idején, a „jakobinus” szó rémületet és borzadályt keltett a világ arisztokratái körében, ugyanúgy most, a kapitalizmus bukása idején, a „bolsevik” szó rémületet és borzadályt kelt a világ burzsoáziája körében. És, fordítva, miként korábban Párizs volt a felemelkedő burzsoázia forradalmi képviselőinek menedéke és iskolája, ugyanúgy most Moszkva a felemelkedő proletariátus forradalmi képviselőinek menedéke és iskolája. A jakobinusgyűlölet nem mentette meg a feudalizmust az összeomlástól. Vajon kétséges-e, hogy a bolsevikgyűlölet sem menti meg a kapitalizmust az elkerülhetetlen pusztulástól?

A kapitalizmus „stabilitásának” korszaka elmúlt és magával vitte a burzsoá rend megingathatatlanságának legendáját.

Eljött a kapitalizmus összeomlásának kora.

4. Az Októberi Forradalom nem tekinthető csupán a gazdasági és társadalmi-politikai viszonyok terén végbement forradalomnak. Az Októberi Forradalom egyszersmind az elmékben, a munkásosztály ideológiájában végbement forradalom. Az Októberi Forradalom a marxizmus zászlaja alatt, a proletárdiktatúra eszméjének zászlaja alatt, az imperializmus és a proletárforradalmak korszakának marxizmusa: a leninizmus zászlaja alatt született meg és kapott erőre. Ezért az Októberi Forradalom a marxizmus győzelmét hirdeti a reformizmus fölött, a leninizmus győzelmét a szociáldemokratizmus fölött, a III. Internacionále győzelmét a II. Internacionále fölött.

Az Októberi Forradalom átléphetetlen mezsgyét vont a marxizmus és a szociáldemokratizmus közé, a leninizmus politikája és a szociáldemokratizmus politikája közé.

Azelőtt, a proletárdiktatúra győzelme előtt, a szociáldemokrácia még kérkedhetett a marxizmus zászlajával, nem tagadta meg nyíltan a proletárdiktatúra eszméjét, de nem is tett semmit, egyáltalán semmit annak érdekében, hogy siettesse ennek az eszmének a megvalósulását, érthető tehát, hogy a szociáldemokráciának ez a magatartása egyáltalán nem veszélyeztette a kapitalizmust. Akkor, abban az időszakban, a szociáldemokrácia formailag egybeolvadt, vagy csaknem egybeolvadt a marxizmussal.

Most, a proletariátus diktatúrájának győzelme után, amikor mindenki előtt szemmellátható lett, mire vezet a marxizmus és mit jelenthet a győzelme, a szociáldemokrácia már nem kérkedhet a marxizmus zászlajával, nem kacérkodhat a proletárdiktatúra eszméjével anélkül, hogy bizonyos mértékben ne veszélyeztesse a kapitalizmust. A szociáldemokrácia, miután már régen szakított a marxizmus szellemével, most kénytelen volt szakítani a marxizmus zászlajával is, nyíltan és félreérthetetlenül szembefordult a marxizmus szülöttével, az Októberi Forradalommal, a világ első proletárdiktatúrájával.

Most el kellett határolnia magát, és valóban el is határolta magát a marxizmustól, mert a mai viszonyok között senki sem nevezheti magát marxistának, aki nem támogatja nyíltan és odaadóan a világ első proletárdiktatúráját, aki nem folytat forradalmi harcot saját burzsoáziája ellen, aki saját országában nem teremti meg a proletárdiktatúra győzelmének feltételeit.

A szociáldemokrácia és a marxizmus között szakadék támadt. Mostantól fogva a marxizmus egyedüli hordozója és védőbástyája a leninizmus, a kommunizmus.

De ez még nem minden. Az Októberi Forradalom, miután mezsgyét vont a szociáldemokrácia és a marxizmus közé, tovább ment, és a szociáldemokráciát azoknak a táborába vetette, akik nyíltan védik a kapitalizmust a világ első proletárdiktatúrájával szemben. Amikor Adler és Bauer, Wels és Levi, Longuet és Blum úrék a „szovjet rendet” ócsárolják és a parlamenti „demokráciát” magasztalják, ezzel azt akarják mondani, hogy ők harcolnak és fognak is harcolni azért, hogy a Szovjetunióban visszaállítsák a kapitalista rendet, azért, hogy a „civilizált” államokban fenntartsák a kapitalista rabszolgaságot.

A mai szociáldemokratizmus a kapitalizmus eszmei támasza. Leninnek ezerszeresen igaza volt, amikor azt mondta, hogy a mostani szociáldemokrata politikusok „a burzsoázia igazi ügynökei a munkásmozgalomban a kapitalisták osztályának munkásügyvivői”, hogy „a proletariátusnak a burzsoáziával vívott polgárháborújában” elkerülhetetlenül „a «versailles-iak» mellé állnak a «kommünárok» ellen”.

Lehetetlen végezni a kapitalizmussal, ha nem végzünk a szociáldemokratizmussal a munkásmozgalomban. Ezért a kapitalizmus halódásának kora egyszersmind a szociáldemokratizmus halódásának kora a munkásmozgalomban.

Az Októberi Forradalom többek közt azért nagyjelentőségű, mert azt hirdeti, hogy a világ munkásmozgalmában a leninizmus győzelme a szociáldemokratizmus fölött elkerülhetetlen.

A II. Internacionále és a szociáldemokratizmus uralmának kora a munkásmozgalomban véget ért.

Eljött a leninizmus és a III. Internacionále uralmának kora.

„Pravda” 255. sz.
1927. november 6—7.

Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A trockista ellenzék régebben és most

Beszéd az SzK(b)P Központi Bizottsága és Központi Ellenőrző Bizottsága együttes plénumának ülésén
1927 október 23

I
Néhány kisebb kérdés

Elvtársak! Kevés idő áll rendelkezésemre, ezért csak egyes kérdésekről fogok beszélni.

Mindenekelőtt egy személyi mozzanatról. Önök hallották itt, hogy az ellenzékiek, nem kímélve erejüket, milyen buzgón szidják Sztálint. Ez engem nem lep meg, elvtársak. Az a tény, hogy a legjobban Sztálint támadják, ez a tény azzal magyarázható, hogy Sztálin — úgylehet — egyes elvtársainknál jobban ismeri az ellenzék minden fortélyát, és talán nem is olyan könnyű őt becsapni, ezért hát elsősorban Sztálinra akarnak csapást mérni. Nos, csak szitkozódjanak. Váljék egészségükre.

De mit beszélünk Sztálinról? Sztálin kis ember. Beszéljünk Leninről. Ki ne tudná, hogy az ellenzék, élén Trockijjal, az Augusztusi Blokk idején, még pimaszabb hajszát indított Lenin ellen. Hallgassák meg például Trockijt:

„Az ember nem hisz az érzékeinek annak a hitvány civakodásnak láttán, amelyet rendszeresen szít az effajta ügyek mestere, Lenin, ez a hivatásos kiaknázója mindannak, ami maradiság az orosz munkásmozgalomban” („Trockij levele Csheidzéhez”, 1913 április).

Fullánkos beszéd, annyi szent, figyeljék csak meg az elvtársak. Ezt Trockij írja. És Leninről írja.

Lehet-e csodálkozni azon, hogy Trockij, aki ilyen fékevesztetten becsmérli a nagy Lenint, akinek a sarkáig sem ér fel, most oktalanul Lenin sok tanítványának egyikét, Sztálin elvtársat szidalmazza.

Sőt, megtisztelve érzem magam, hogy az ellenzék minden gyűlölete Sztálin ellen irányul. Ennek így is kell lennie. Azt hiszem, furcsa és sértő volna, ha az ellenzék, mely le akarja rombolni a pártot, dicsérné Sztálint, aki a lenini pártszerűség alapjait védelmezi.

Most Lenin „végrendeletéről”. Itt nagyhangon azt emlegették az ellenzékiek — önök hallották —, hogy a párt Központi Bizottsága „eltitkolta” Lenin „végrendeletét”. Ezt a kérdést nálunk, a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumán többízben tárgyaltuk, önök ezt tudják. (Közbeszólás: „Sokszor tárgyaltuk.”) Bebizonyítottuk, újból és újból bebizonyítottuk, hogy senki sem titkolt el semmit, hogy Lenin „végrendelete” a XIII. pártkongresszusnak volt címezve, hogy azt, a „végrendeletet”, a kongresszuson felolvasták (felkiáltások: „Úgy van!”), hogy a kongresszus egyhangúlag úgy döntött, hogy nem kell közzétenni, többek közt azért nem, mert maga Lenin sem akarta és nem követelte a közzétételét. Ezt épp olyan jól tudja az ellenzék, mint bárki közülünk. És az ellenzék mégis azt meri mondani, hogy a Központi Bizottság „eltitkolja” a „végrendeletet”.

Lenin „végrendeletének” kérdését — ha nem tévedek — még 1924-ben tárgyaltuk. Van egy bizonyos Eastman, volt amerikai kommunista, akit azóta kiűztek a pártból. Ez az úr, aki Moszkvában a trockisták körében forgolódott, bizonyos híreket és pletykákat gyűjtött össze. Lenin „végrendeletével” kapcsolatban, majd külföldre utazott és „Lenin halála után” címmel kiadott egy könyvet, amelyben nem sajnálja a festéket arra, hogy befeketítse a pártot, a Központi Bizottságot és a Szovjethatalmat, és amelyben mindent arra épít, hogy pártunk Központi Bizottsága — szerinte — „eltitkolja” Lenin „végrendeletét”. Minthogy ez az Eastman egy időben kapcsolatban állott Trockijjal, ezért mi, a Politikai Iroda tagjai, azt ajánlottuk Trockijnak, hogy határolja el magát Eastmantól, aki Trockijba kapaszkodva és az ellenzékre hivatkozva, Trockij t teszi felelőssé a „végrendelet” kapcsán pártunkra szórt rágalomért. Mivel a kérdés teljesen világos volt, Trockij valóban elhatárolta magát Eastmantól olymódon, hogy megfelelő nyilatkozatot tett közzé a sajtóban. Trockij nyilatkozata 1925 szeptemberében jelent meg a „Bolsevik” 16. számában.

Engedjék meg, hogy felolvassam Trockij cikkének azt a részét, amelyből kitűnik, hogy a párt és annak Központi Bizottsága eltitkolja-e Lenin „végrendeletét” vagy sem. Idézem Trockij cikkét:

„Eastman könyvecskéjének több helyén arról beszél, hogy a Központi Bizottság «eltitkolta» a párt előtt Leninnek élete utolsó időszakában írt több, rendkívül fontos okmányát (a nemzeti kérdésről írt leveleiről, az úgynevezett «végrendeletről» stb. van szó); ez pártunk Központi Bizottságának megrágalmazása, másnak ezt nem lehet minősíteni. Eastman szavaiból arra lehet következtetni, hogy Vlagyimir Iljics ezeket a leveleket, amelyekben belső, szervezeti kérdésekre vonatkozó tanácsokat adott, a sajtóban való közlésre szánta. Valójában ez egyáltalán nem így van. Vlagyimir Iljics betegsége óta nem egyszer fordult javaslatokkal, levelekkel stb. a párt vezető intézményeihez és kongresszusához. Mindezeket a leveleket és javaslatokat, magától értetődően, mindig eljuttatták rendeltetési helyükre, közölték a XII. és a XIII. pártkongresszus küldötteivel, és természetesen mindenkor kellő súllyal estek latba, amikor a párt határozatokat hozott; s ha e levelek nem mindegyikét tették közzé, ez csak azért történt, mert szerzőjük nem kívánta közzétételüket. Vlagyimir Iljics nem hagyott hátra semmiféle «végrendeletet», és a párthoz való viszonyának jellege, úgyszintén magának a pártnak a jellege is kizárta egy ilyen «végrendelet» lehetőségét. Az emigráns és a külföldi burzsoá és mensevik sajtóban «végrendelet» néven rendszerint (a felismerhetetlenségig eltorzított formában) Vlagyimir Iljics egyik levelét említik, amely szervezeti természetű tanácsokat tartalmazott. A XIII. pártkongresszus a legnagyobb figyelemmel foglalkozott ezzel a levéllel is, éppúgy mint a többivel, és levonta belőle a helyzet feltételeinek és körülményeinek megfelelő következtetéseket. Minden mende-monda egy eltitkolt «végrendeletről», vagy annak megsértéséről, nem egyéb, mint rosszindulatú koholmány, és teljes egészében Vlagyimir Iljics igazi akarata ellen és az általa teremtett párt érdekei ellen irányul” (lásd Trockij „Eastman «Lenin halála után» című könyvéről” c. cikkét, „Bolsevik” 16. sz. 1925 szeptember 1. 68. old.).

Azt hiszem, világos? Ezt Trockij írja, és nem valaki más. Milyen alapon szájalnak most Trockij, Zinovjev és Kamenyev, és merik azt állítani, hogy a párt és Központi Bizottsága „eltitkolja” Lenin „végrendeletét”? Szájalni „lehet”, de annak is van határa.

Azt mondják, hogy Lenin elvtárs ebben a „végrendeletben” azt javasolta, hogy a kongresszus, Sztálin „durvaságára” való tekintettel, vegye fontolóra, nem kellene-e Sztálint a főtitkári tisztségben más elvtárssal felváltani. Ez tökéletesen igaz. Igen, elvtársak, én durva vagyok azokkal az elvtársakkal szemben, akik durván és hitszegően rombolják és szakítják a pártot. Ezt nem titkoltam és nem is titkolom. Lehetséges, hogy itt bizonyos enyheség kívántatik a szakadárokkal szemben. Erre azonban én nem vagyok képes. A XIII. kongresszus után, a Központi Bizottság plénumának első ülésén, arra kértem a Központi Bizottság plénumát, hogy mentsen fel főtitkári tisztségem alól. Maga a kongresszus is tárgyalta ezt a kérdést. Minden küldöttség megvitatta ezt a kérdést és valamennyi küldöttség egyhangúlag, Trockij t, Kamenyevet, Zinovjevet is beleértve, arra kötelezte Sztálint, hogy maradjon a helyén.

Mit tehettem? Talán el kellett volna szöknöm a helyemről? Ez nem fér össze a jellememmel, én még soha, semmilyen posztról nem szöktem meg és nincs is jogom megszökni, mert ez dezertálás lenne. Én, mint már korábban is mondottam, nem vagyok a magam gazdája, és ha a párt kötelez, engedelmeskednem kell.

Egy évvel ez után ismét kértem felmentésemet a plénumon, de újból arra köteleztek, hogy maradjak a helyemen.

Mit tehettem még?

Ami pedig a „végrendelet” közzétételét illeti, a kongresszus úgy határozott, hogy azt nem kell közzétenni, mivel a „végrendelet” a kongresszusnak szól és nem a sajtónak szánták.1926-ban a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénuma azt a határozatot hozta, hogy a XV. kongresszustól engedélyt kér ennek az okmánynak a közzétételére. A Központi Bizottságnak és a Központi Ellenőrző Bizottságnak ugyanezen a plénumán határozatot hoztak Lenin más leveleinek közzétételéről, amelyekben Lenin rámutat Kamenyevnek és Zinovjevnek az Októberi Felkelés előtt elkövetett hibáira és a pártból való kizárásukat követeli.

Világos, hogy az a mende-monda, hogy a párt elrejti ezeket az okmányokat, aljas rágalom. Ezek között vannak olyan okmányok is, mint Leninnek azok a levelei, amelyekben azt követeli, hogy Zinovjevet és Kamenyevet zárják ki a pártból. Sohasem fordult elő, hogy a bolsevik párt, hogy a bolsevik párt Központi Bizottsága félt az igazságtól. A bolsevik párt ereje éppen abban rejlik, hogy nem fél az igazságtól és bátran szembenéz azzal.

Az ellenzék igyekszik Lenin „végrendeletét” ütőkártyául kijátszani. De csak el kell olvasni ezt a „végrendeletet”, és meggyőződnek róla, hogy az ellenzéknek nincs mit kijátszania. Ellenkezőleg, Lenin „végrendelete” megsemmisítő csapást mér az ellenzék mostani vezéreire.

Hiszen tény és való, hogy Lenin ebben a „végrendeletében” „nem-bolseviksággal” vádolja Trockijt, ami pedig Kamenyev és Zinovjev Október idején elkövetett hibáját illeti, a „végrendelet” azt mondja, hogy ez a hiba nem „véletlenség”. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy politikailag nem szabad megbízni sem Trockijban, aki „nem-bolsevikságban” szenved, sem Kamenyevben és Zinovjevben, akiknek a hibái nem „véletlenek”, megismétlődhetnek és meg is fognak ismétlődni.

Jellemző, hogy a „végrendeletben” egyetlen szó, egyetlen célzás sincs Sztálin hibáit illetőleg. Ott csak Sztálin durvaságáról van szó. A durvaság azonban nem Sztálin politikai vonalának vagy álláspontjának fogyatékossága, és nem is lehet az.

Íme, a „végrendelet” idevonatkozó része:

„Nem jellemzem tovább a Központi Bizottság más tagjainak személyi tulajdonságait. Csak arra emlékeztetek, hogy Zinovjev és Kamenyev októberi epizódja természetesen nem véletlenség, ez azonban éppoly kevéssé róható fel nekik személyes hibájukul, mint Trockijnak az ő nem-bolseviksága.”

Azt hiszem, világos.

II

Az ellenzék „platformjáról”

A következő kérdés. Miért nem tette közzé a Központi Bizottság az ellenzék híres „platformját”? Zinovjev és Trockij ezt azzal magyarázza, hogy a Központi Bizottság és a párt „fél” az igazságtól. Igaz-e ez? Világos, hogy nem igaz. Sőt mi több, ostobaság arról beszélni, hogy a párt vagy a Központi Bizottság fél az igazságtól. Rendelkezésünkre állanak a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumainak gyorsírói feljegyzései. Ezeket a gyorsírói feljegyzéseket többezer példányban kinyomatjuk és szétosztjuk a párt tagjai között. Ott olvashatók az ellenzékiek és ugyanott a pártvonal képviselőinek a beszédei. Ezeket a beszédeket száz- meg százezer párttag olvassa. (Felkiáltások: „Igaz!”) Ha mi félnénk az igazságtól, akkor nem terjesztenők ezeket az okmányokat. Ezek az okmányok főleg éppen azért hasznosak, mert a párttagoknak módot adnak arra, hogy összehasonlítsák a Központi Bizottság álláspontját az ellenzék nézeteivel, és maguk dönthetnek. Hol itt az igazságtól való félelem?

1926 októberében az ellenzék vezérei nagy garral ugyanazt állították, amit most is állítanak, tudniillik, hogy a Központi Bizottság fél az igazságtól, elrejti az ellenzék „platformját”, eltitkolja azt a párt előtt stb. Éppen ezért tolakodtak be akkor a moszkvai sejtekbe (emlékezzenek csak az ,,Aviapribor”-ra), a leningrádi sejtekbe (emlékezzenek csak a „Putyilov”-ra) stb. S mi történt? Kiderült, hogy a munkás-kommünárok úgy ellátták az ellenzékiek baját, olyan alaposan ellátták a bajukat, hogy az ellenzék vezérei kénytelenek voltak futva menekülni a harc színteréről. Miért nem mertek akkor továbbmenni a többi sejtbe megvizsgálni, hogy ki fél az igazságtól — az ellenzékiek-e vagy a Központi Bizottság? Azért nem mentek tovább, mert inukba szállt a bátorságuk, megijedtek a való (nempedig koholt) igazságtól.

És most? Most talán, az igazat megvallva, nem folyik vita a sejtekben? Mutassanak akár egyetlenegy sejtet is, ahol akár csak egy ellenzéki is van, s ahol az utóbbi 3—4 hónap folyamán lett volna egyetlen olyan ülés is, amelyen az ellenzék fel ne szólalt volna, ahol ne lett volna vita. Talán nem tény, hogy az ellenzék az utóbbi 3—4 hónapban, mindenütt, ahol csak teheti, ellenjavaslataival lép fel a sejtekben. (Felkiáltások: „Tökéletesen igaz!”) Miért nem próbál Trockij és Zinovjev eljönni a sejtekbe, és miért nem próbálják nézeteiket ott kifejteni?

Egy jellemző tény. Ez év augusztusában, a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénuma után, Trockij és Zinovjev bejelentették, hogy fel akarnak szólalni a moszkvai aktíva-gyűlésen, ha a Központi Bizottságnak nincs ellene kifogása. A Központi Bizottság erre azt felelte (és a választ megküldte a helyi szervezeteknek), hogy a Központi Bizottságnak nincs kifogása Trockij és Zinovjev felszólalása ellen, ha ők, mint a Központi Bizottság tagjai, nem fognak a Központi Bizottság határozatai ellen beszélni. És mi történt? Elálltak a felszólalástól. (Általános derültség.)

Igen, elvtársak, valaki közülünk valóban fél az igazságtól, de nem a Központi Bizottság, és még kevésbé a párt, hanem ellenzékünk vezérei.

Akkor hát miért nem tette közzé a Központi Bizottság az ellenzék „platformját”?

Elsősorban azért nem, mert a Központi Bizottság nem akarta és nem is volt joga sem Trockij frakcióját legalizálni, sem a frakciós csoportosulásokat általában legalizálni. A X. kongresszusnak „Az egységről” szóló határozatában Lenin azt mondja, hogy a „platform” a frakciózás egyik legfőbb ismertetőjele. Az ellenzék mégis készített egy „platformot” és követelte annak közzétételét, megszegvén ezzel a X. kongresszus határozatát. Mi lett volna, ha a Központi Bizottság közzétette volna az ellenzék „platformját”? Ez azt jelentette volna, hogy a Központi Bizottság kész résztvenni az ellenzéknek a X. kongresszus határozatát megszegő frakciós munkájáéban. Tehette-e ezt a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság? Világos, hogy egyetlen önmagát becsülő Központi Bizottság sem járulhatott hozzá ehhez a frakciós lépéshez. (Felkiáltások: „Úgy van!”)

Továbbá. Ugyanebben a határozatban, a X. kongresszusnak „Az egységről” szóló határozatában, amelyet Lenin írt, az áll, hogy „a kongresszus elrendeli, hogy haladéktalanul oszlassanak fel kivétel nélkül minden csoportot, bármilyen platform alapján alakultak is”, hogy „aki nem hajtja végre a kongresszusnak ezt a határozatát, azt feltétlenül és azonnal ki kell zárni a pártból”. Az utasítás világos és határozott. És mi lett volna, ha a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság közzétette volna az ellenzék „platformját”? Ez talán azt jelentette volna, hogy kivétel nélkül minden csoportot, bármilyen „platform” alapján alakult is meg, feloszlatunk? Világos, hogy nem. Ellenkezőleg, ez azt jelentette volna, hogy a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság maga vállalkozik arra, hogy feloszlatás helyett elősegítse csoportok és frakciók szervezkedését az ellenzék „platformja” alapján. Hozzájárulhatott-e a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság ehhez a szakadásra irányuló lépéshez? Világos, hogy nem járulhatott hozzá.

Végül, az ellenzék „platformja” olyan pártellenes rágalmakat tartalmaz, amelyek, ha közzétennék azokat, helyrehozhatatlan kárt okoznának mind a pártnak, mind pedig államunknak.

Az ellenzék „platformjában” az áll, hogy pártunk kész eltörölni a külkereskedelmi monopóliumot és kész megfizetni minden adósságot, tehát a háborús adósságokat is. Mindenki tudja, hogy ez pártunk, munkásosztályunk, államunk aljas megrágalmazása. Tegyük fel, hogy közzétettük volna ezt a pártellenes és államellenes rágalmat tartalmazó „platformot”. Mi lett volna ennek a következménye? Ennek csakis az lehetett volna a következménye, hogy a nemzetközi burzsoázia még jobban szorított volna bennünket, olyan engedményeket követelve (például a külkereskedelmi monopólium eltörlését, a háborús adósságok megfizetését stb.), amelyekhez semmiképp sem járulhatunk hozzá, és háborúval fenyegetett volna bennünket.

Ha a Központi Bizottság olyan tagjai, mint Trockij és Zinovjev, hazugul árulkodnak a világ imperialistáinak pártunkra, elhitetik velük, hogy mi készek vagyunk a legmesszebbmenő engedményekre, még a külkereskedelmi monopólium eltörlésére is, ennek csak ez az egy értelme lehet: szorítsátok tovább, burzsoá urak, a bolsevikok pártját, fenyegessétek meg háborúval, a bolsevikok készek mindenféle engedményre, ha szorítani fogjátok őket.

Zinovjev és Trockij hazugul árulkodik pártunkra az imperialista uraknak, hogy ilymódon fokozzák külpolitikai nehézségeinket — íme, idevezet az ellenzék „platformja”.

Kinek a kárára történik ez? Világos, hogy ez a Szovjetunió proletariátusának, a Szovjetunió kommunista pártjának, egész államunknak a kárára történik.

Kinek használ ez? Ez a világ imperialistáinak használ.

Most azt kérdezem önöktől — hozzájárulhatott-e a Központi Bizottság ahhoz, hogy ilyen aljasságot közöljenek sajtónkban? Világos, hogy ehhez nem járulhatott hozzá.

Ezek a meggondolások késztették a Központi Bizottságot arra, hogy ne engedje meg az ellenzék „platformjának” a közzétételét.

III
Lenin a vitáról és az ellenzékről általában

A következő kérdés. Zinovjev itt magából kikelve azt igyekezett bizonyítani, hogy Lenin mindig és minden időben a vita mellett volt, és arra hivatkozott, hogy a X. kongresszus előtt és magán a kongresszuson igenis volt vita a platformokról. „Elfelejtette” azonban megemlíteni, hogy Lenin a X. kongresszust megelőző vitát hibának tekintette. „Elfelejtette” megmondani, hogy a X. kongresszusnak „A pártegységről” szóló határozata, amelyet Lenin maga írt, és amely irányvonal pártunk fejlődése számára, nem azt rendeli el, hogy vitát folytassunk a „platformokról”, hanem azt, hogy oszlassunk fel minden, bármilyen „platform” alapján alakult csoportot. „Elfelejtette”, hogy Lenin a X. kongresszuson kijelentette, hogy a pártban ezentúl semmiféle ellenzéket „nem szabad megtűrni”. „Elfelejtette” elmondani, hogy Lenin teljesen megengedhetetlennek tartotta, hogy pártunkat „vitaklubbá” tegyék.

Mi volt például Lenin véleménye a X. kongresszust megelőző vitáról:

„Ma már beszélnem kellett erről, és természetesen csak óvatosan mondhattam, hogy önök közül sokan alighanem túlzott fényűzésnek tekintik ezt a vitát. Ehhez hozzá kell fűznöm, hogy véleményem szerint ez a fényűzés valóban teljesen megengedhetetlen volt, és amikor megengedtük ezt a vitát; kétségtelenül hibát követtünk el” (lásd a X. kongresszus jegyzőkönyvét, 16. old.).

És mit mondott Lenin a X. kongresszuson, a X. kongresszus után esetleg fellépő bármily ellenzékről:

„A pártot egybe kell kovácsolni, a pártban nem szabad megtűrni ellenzéket — ezt a politikai következtetést kell levonni a mai helyzetből…” „Most nincs szükség ellenzékre, elvtársak! És én azt hiszem, hogy a pártkongresszusnak le kell vonnia ezt a következtetést, azt a következtetést kell levonnia, hogy az ellenzéknek most vége, befellegzett, most már elegünk volt az ellenzékekből!” (lásd ugyanott, 61. és 63. old.).

Ez volt Lenin nézete a vitáról és az ellenzékről általában.

IV
Az ellenzék és „a harmadik erő”

A következő kérdés. Miért volt szükség arra, hogy Menzsinszkij elvtárs jelentést tegyen a fehérgárdistákról, akikkel az illegális, pártellenes, trockista nyomda „munkatársainak” egy része összeköttetésben állt?

Először azért, hogy megcáfoljuk azt a hazugságot és rágalmat, melyet az ellenzék pártellenes nyomtatványaiban terjeszt erről az ügyről. Az ellenzék el akarja hitetni mindenkivel, hogy azoknak a fehérgárdistáknak az ügye, akik valamilyen módon összeköttetésben álltak az ellenzék szövetségeseivel, például Scserbakovval, Tverszkojjal és másokkal, — csak koholmány, kitalálás, melyet azért hoztak forgalomba, hogy befeketítsék az ellenzéket. Menzsinszkij elvtárs jelentése és a letartóztatottak vallomásai nem hagynak semmi kétséget az iránt, hogy az illegális pártellenes trockista nyomda „munkatársainak” egyrésze összeköttetésben áll, kétségtelenül összeköttetésben áll fehérgárdista ellenforradalmi elemekkel. Ám próbálja az ellenzék megcáfolni ezeket a tényeket és okmányokat.

Másodszor azért, hogy leleplezzük azt a hazugságot, amelyet Maslow lapja („Fahne des Kommunismus”, vagyis „A Kommunizmus Zászlaja”) terjeszt most Berlinben. Éppen most kaptuk meg a renegát Maslow szennylapjának a legutóbbi számát. Ennek a Maslownak az a foglalkozása, hogy rágalmazza a Szovjetuniót és kiszolgáltassa a burzsoáziának a Szovjetunió államtitkait. Szennylapjában közzétette, természetesen meghamisított formában, a letartóztatott fehérgárdisták és az illegális, pártellenes nyomdában „dolgozó” szövetségeseik vallomásait. (Felkiáltások: „Hallatlan!”) Honnan kaphatta Maslow ezeket az adatokat? Ezek az adatok titkosak, mert még nem nyomozták ki és nem tartóztatták le annak a fehérgárdista körnek minden tagját, amely bele van keverve egy összeesküvésbe, amelyet a Pilsudski-féle összeesküvés típusa szerint szerveztek. Trockij, Zinovjev, Szmilga és más ellenzékiek a Központi Ellenőrző Bizottságban olvasták ezeket a vallomásokat. A vallomások lemásolását, egyelőre, megtiltották nekik, ők azonban ennek ellenére nyilván készítettek másolatot, és azt sietve eljuttatták Maslowhoz. De mit jelent az, ha ezeket az adatokat átadják Maslownak közlésre? Azt jelenti, hogy figyelmeztetik azokat a fehérgárdistákat, akiket még nem nyomoztak ki és nem tartóztattak le, figyelmeztetik őket, hogy a bolsevikok le akarják őket tartóztatni.

Helyes-e ez, megengedhető-e ez kommunistáknak? Világos, hogy nem engedhető meg.

A Maslow lapjában megjelent cikknek pikáns címe van: „Sztálin szakadást idéz elő az SzK(b)P-ban. Fehérgárdista összeesküvés. Levél a Szovjetunióból”. (Felkiáltások: „Gazemberek!’’) Hallgathattunk-e ezek után, az után, hogy Maslow, Trockij és Zinovjev segítségével, nyilvánosságra hozta a letartóztatottak meghamisított vallomásait, — mindezek után nem kellett-e jelentést tennünk a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumának, szembeállítva a valóságos tényeket és a tényleges vallomásokat a pletykákkal?

Ez az oka annak, hogy a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság szükségesnek tartotta felszólítani Menzsinszkij elvtársat, hogy tegyen jelentést a tényekről.

Mi következik ezekből a vallomásokból, Menzsinszkij elvtárs jelentéséből? Vádoltuk-e mi valamikor is, vagy vádoljuk-e most az ellenzéket azzal, hogy katonai összeesküvést szervez? Természetesen, nem. Vádoltuk-e mi valamikor is, vagy vádoljuk-e most az ellenzéket azzal, hogy résztvesz ebben az összeesküvésben? Természetesen, nem. (Muralov: „A múlt plénumon vádolták.”) Nem igaz, Muralov, itt van a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság két közleménye az illegális pártellenes nyomdáról és az ezzel a nyomdával összeköttetésben álló pártonkívüli értelmiségiekről. Ezekben az okmányokban nem találnak egyetlen olyan mondatot, egyetlen olyan szót sem, amely azt bizonyítaná, hogy mi az ellenzéket katonai összeesküvésben való részességgel vádolnók. A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság csak azt állítja ezekben az okmányokban, hogy az ellenzék, illegális nyomdát szervezve, összeköttetésbe lépett burzsoá intellektuelekkel, ezeknek az intellektueleknek egyrésze viszont összeköttetésben állott katonai összeesküvést tervezgető fehérgárdistákkal. Felkérem Muralovot, mutassa meg a vonatkozó helyet a Központi Bizottság Politikai Irodájának és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnökségének e kérdéssel kapcsolatban kiadott okmányaiban. Muralov nem fogja megjelölni ezt a helyet, mert az nem létezik.

Hát akkor mivel vádoltuk és vádoljuk most is az ellenzéket?

Először azzal, hogy az ellenzék, szakadár politikát folytatva, pártellenes, illegális nyomdát szervezett.

Másodszor azzal, hogy az ellenzék e nyomda szervezése céljából blokkra lépett burzsoá intellektuelekkel, akiknek egyrésze közvetlen összeköttetésben állott ellenforradalmi összeesküvőkkel.

Harmadszor azzal, hogy amikor burzsoá intellektueleket vont be a munkájába és azokkal együtt konspirált a párt ellen, az ellenzék, akarata ellenére, anélkül hogy kívánta volna, az úgynevezett „harmadik erő” gyűrűjébe került.

Az ellenzéknek sokkal több bizalma volt ezekhez a burzsoá intellektuelekhez, mint saját pártjához. Különben nem követelte volna, hogy bocsássanak szabadon „mindenkit”, akit az illegális nyomda ügyével kapcsolatban letartóztattak, még Scserbakovot, Tverszkojt, Bolsakovot és másokat is, akikről kiderült, hogy összeköttetésben állottak ellenforradalmi elemekkel.

Az ellenzék pártellenes, illegális nyomdával akart rendelkezni; ezért igénybe vette burzsoá intellektuelek segítségét; ezeknek egyrésze pedig nyílt ellenforradalmárokkal állott összeköttetésben — íme, ilyen lánc jött létre, elvtársak. Az ellenzékhez, akarata ellenére, anélkül hogy kívánta volna, szovjetellenes elemek tapadtak, akik saját céljaikra igyekeztek kihasználni az ellenzék szakadár munkáját.

Ilymódon igazolódott, amit Lenin előre megmondott pártunk X. kongresszusán (lásd a X. kongresszusnak „A pártegységről” szóló határozatát), ahol azt mondotta, hogy a pártunkban folyó harchoz okvetlenül csatlakozni igyekszik majd a „harmadik erő”, vagyis a burzsoázia, hogy saját osztálycéljaira használja ki az ellenzék tevékenységét.

Azt mondják, hogy ellenforradalmi elemek, olykor, például a frontokon, befurakodnak a szovjet szervekbe is, anélkül hogy bármiféle összeköttetésben állnának az ellenzékkel. Ez igaz. De ilyen esetekben a szovjet szervek letartóztatják és főbelövik őket. És mit tett az ellenzék? Azt követelte, hogy bocsássák szabadon az illegális nyomdával kapcsolatban letartóztatott burzsoá intellektueleket, akik ellenforradalmi elemekkel álltak összeköttetésben. Ez a baj, elvtársak. Erre vezet az ellenzék szakadár tevékenysége. Ahelyett, hogy ezekre a veszélyekre gondolnának, ahelyett, hogy arra a szemétgödörre gondolnának, amelybe szándékosan bele akarnak esni, ehelyett az ellenzékiek szüntelenül rágalmazzák a pártot, minden erejükből dezorganizálni igyekeznek pártunkat, szakadást akarnak előidézni pártunkban.

Beszélnek egy volt Vrangel-tisztről, aki ellenforradalmi szervezetek felderítésében segít az államvédelmi hatóságnak, a GPU-nak. Az ellenzék magánkívül van és lármát csap azért, mert egy volt Vrangel-tiszt, akihez az ellenzék szövetségesei, ezek a Scserbakovok és Tverszkojok fordultak, a GPU ügynökének bizonyult. De miért rossz az, ha ez a volt Vrangel-tiszt segít a Szovjethatalomnak ellenforradalmi összeesküvések felderítésében? Ki vitathatja el a Szovjethatalomnak azt a jogát, hogy volt tiszteket megnyerjen azért, hogy felhasználja őket ellenforradalmi szervezetek felderítésére?

Scserbakov és Tverszkoj azonban ehhez a volt Vrangel-tiszthez nem mint a GPU ügynökéhez, hanem mint volt Vrangel-tiszthez fordultak, azért, hogy a párt ellen és a Szovjethatalom ellen használják fel. Erről van szó, és ez a baja ellenzékünknek. És amikor a GPU, ezen a nyomon haladva, egészen váratlanul a trockisták illegális, pártellenes nyomdájára bukkant, akkor kiderült, hogy Scserbakov, Tverszkoj és Bolsakov úrék, akik blokkot építenek ki az ellenzékkel, már blokkban vannak ellenforradalmárokkal, volt kolcsakista tisztekkel, Kosztrovval és Novikovval, amiről ma jelentést tett Menzsinszkij elvtárs.

Erről van szó, elvtársak, és ez a baja ellenzékünknek.

Az ellenzék szakadár munkája arra vezet, hogy az ellenzék összefog a burzsoá intellektuelekkel, a burzsoá intellektuelekkel való összefogás pedig megkönnyíti az ellenzék behálózását mindenféle ellenforradalmi elemekkel, — ez a keserű igazság.

V
Hogyan „készül” az ellenzék a kongresszusra

A következő kérdés: a kongresszus előkészítése. Zinovjev és Trockij itt nekihevülve azt állították, hogy mi megtorlásokkal készítjük elő a kongresszust. Furcsa, hogy „megtorlásokon” kívül semmi egyebet nem látnak. Hát a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság határozata a vitáról, amelyet több mint egy hónappal a kongresszus előtt hoztak, — mi ez, az önök véleménye szerint, ha nem a kongresszus előkészítése? És a véget nem érő viták a sejtekben és a többi pártszervezetekben, amelyek immár három-négy hónapja folynak? És a plénumon elhangzott beszédekkel és a hozott határozatokkal kapcsolatban valamennyi bel- és külpolitikai kérdés megvitatása az utóbbi fél év alatt, s különösen az utóbbi három-négy hónap alatt? Mindez talán nem azt jelenti, hogy a párt tömegeinek aktivitása fokozódott, hogy bevonjuk őket politikánk legfontosabb kérdéseinek megvitatásába, hogy a párt tömegeit előkészítjük a kongresszusra?

Ki tehet róla, ha a pártszervezetek nem támogatják az ellenzéket? Erről nyilván az ellenzék tehet, amelynek vonala a teljes csőd vonala, amelynek politikája az összes pártellenes elemekkel a párt és a Komintern ellen alkotott, még a renegát Maslowot és Souvarine-t is magában foglaló blokk politikája.

Zinovjev és Trockij nyilván úgy vélik, hogy a kongresszust illegális, pártellenes nyomdák szervezésével, illegális, pártellenes gyűlések szervezésével, pártunkat a világ imperialistáinál hazugul beáruló feljelentésekkel, pártunk dezorganizálásával és szakításával kell előkészíteni. Nem szorul bizonyításra, hogy ez meglehetősen furcsa értelmezése a pártkongresszus előkészítésének. És amikor a párt a bomlasztók és szakadárok ellen erélyes intézkedéseket tesz, beleértve a pártból való kizárást is, az ellenzék megtorlásokról kiabál.

Igen, a párt megtorló rendszabályokat alkalmaz és fog is alkalmazni a bomlasztók és szakadárok ellen, mert szakadást előidézni a pártban nem szabad semmilyen körülmények között, sem a kongresszus előtt, sem a kongresszus idején. Mert a párt öngyilkosságot követne el, ha az elrugaszkodott szakadároknak, a különböző Scserbakovok szövetségeseinek megengedné, hogy szétrombolják a pártot, csak azért, mert a kongresszusig mindössze egy hónap van hátra.

Lenin elvtárs nem az ellenzék módjára látta a dolgokat. Tudják, hogy 1921-ben Lenin azt indítványozta, hogy Sljapnyikovot zárják ki a Központi Bizottságból és a pártból, nem azért, mert pártellenes nyomdát szervezett, és nem azért, mert szövetségben volt burzsoá intellektuelekkel, hanem egyes-egyedül azért, mert Sljapnyikov a pártsejtben bírálni merte a Legfőbb Népgazdasági Tanács határozatait. Hasonlítsák most össze Lenin magatartását a pártnak az ellenzékkel szemben tanúsított mostani magatartásával, és meg fogják érteni, hogy nagyonis szabadjára engedtük a bomlasztókat és szakadárokat.

Önöknek tudniok kell, hogy 1917-ben az Októberi Felkelés előtt, Lenin többízben is indítványozta, hogy Kamenyevet és Zinovjevet zárják ki a pártból, egyesegyedül azért, mert a párt közzé nem tett határozatát bírálták egy félszocialista, félburzsoá újságban, a „Novaja Zsizny”-ben. Most pedig a Központi Bizottságnak és a Központi Ellenőrző Bizottságnak hány titkos határozatát hozza ellenzékünk nyilvánosságra Maslow berlini lapjának hasábjain, amely burzsoá, szovjetellenes, ellenforradalmi lap! És mi mindezt tűrjük, tűrjük vég nélkül, s ezzel módot adunk az ellenzéki szakadároknak pártunk szétrombolására. Ilyen szégyenletes helyzetbe juttatott bennünket az ellenzék! Ezt azonban, elvtársak, vég nélkül nem tűrhetjük. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

Beszélnek a pártból kizárt, szovjetellenes munkát folytató bomlasztok letartóztatásáról. Igen, mi letartóztatjuk és ezután is le fogjuk tartóztatni őket, ha nem hagyják abba a párt és a Szovjethatalom elleni aknamunkájukat. (Felkiáltások: „Helyes! Helyes!”)

Azt mondják, hogy pártunk történelmében erre még nem volt példa. Ez nem igaz. És Mjasznyikov csoportja? És a „munkásigazság” csoportja? Ki ne tudná, hogy e csoportok tagjait Zinovjev, Trockij és Kamenyev határozott helyeslésével tartóztatták le? Miért lehetett letartóztatni a pártból kizárt bomlasztókat 3—4 évvel ezelőtt, és miért ne lehetne most is ezt tenni, amikor a trockista ellenzék egyes volt tagjai odáig mennek, hogy közvetlenül összefognak az ellenforradalmárokkal?

Önök hallották Menzsinszkij elvtárs jelentését. Ebben a jelentésben az áll, hogy bizonyos Sztyepanov (katona), a párt tagja, az ellenzék híve, közvetlen kapcsolatban áll ellenforradalmárokkal, Novikovval, Kosztrovval és másokkal, amit vallomásaiban maga Sztyepanov sem tagad. Mit tegyünk ezzel az alakkal, aki mindmáig ellenzéki? Összecsókoljuk vagy letartóztassuk? Mi csodálkozni való van azon, ha a GPU letartóztatja az ilyen alakokat? (Felkiáltások: „Helyes, nagyon helyes! ” Taps.)

Lenin azt mondotta, hogy teljesen tönkretehetjük a pártot, ha elnézők vagyunk a bomlasztók és szakadárok iránt. Ez tökéletesen igaz. Éppen ezért azt hiszem, itt az ideje, hogy ne legyünk többé elnézők az ellenzék vezetői iránt, itt az ideje, hogy levonjuk a következtetéseket, és Trockijt és Zinovjevet kizárjuk pártunk Központi Bizottságából. (Felkiáltások: „Helyes!”) Ez az az elemi következtetés, amelyre jutnunk kell, az az elemi, minimális rendszabály, amelyet foganatosítanunk kell azért, hogy megóvjuk a pártot a bomlasztok szakadár munkájától.

Ez év augusztusában, a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság legutóbbi plénumán, a plénum egyes tagjai szidtak engem, mert engedékeny voltam Trockijjal és Zinovjevvel szemben, mert lebeszéltem a plénumot arról, hogy Trockijt és Zinovjevet azonnal kizárja a Központi Bizottságból. (Közbeszólások: „Úgy van, most is szidjuk.”) Lehet, hogy akkor a kelleténél engedékenyebb voltam, és hibát követtem el, amikor mérsékeltebb vonalat ajánlottam Trockijjal és Zinovjevvel szemben. (Felkiáltások: „Úgy van!” Petrovszkij elvtárs: „Úgy van, mindig szidni fogjuk a rothadt «madzagért»!”) Most azonban, elvtársak, azok után, amit ez alatt a három hónap alatt átéltünk, az után, hogy az ellenzék megszegte azt az augusztus 8-i külön „nyilatkozatában” tett ígéretét, hogy felszámolja frakcióját, és így megintcsak becsapta a pártot, — mindezek után nincs többé helye engedékenységnek. Most ott kell lennünk azoknak az elvtársaknak az első soraiban, akik Trockijnak és Zinovjevnek a Központi Bizottságból való kizárását követelik. (Viharos taps. Felkiáltások: „Helyes! Helyes!” Közbeszólás: „Trockijt ki kell zárni a pártból.”) Ezt a kongresszusnak kell elhatároznia, elvtársak.

Amikor Trockijt és Zinovjevet kizárjuk a Központi Bizottságból, a XV. kongresszus elé kell terjesztenünk az ellenzék szakadár tevékenységére vonatkozó egész anyagot, amely nálunk felgyülemlett, és amelynek alapján a kongresszusnak módjában lesz a megfelelő határozatot meghozni.

VI
A leninizmustól a trockizmushoz

A következő kérdés. Zinovjev érdekes kérdést érintett, amikor arról beszélt, hogy a pártvonal az utóbbi két év alatt „hibás” volt és az ellenzék vonala „helyesnek” bizonyult. Erre, ha nagyon röviden is, szeretnék válaszolni, megvilágítva azt a kérdést, hogy miért mondott csődöt az ellenzék vonala és miért volt helyes pártunk politikája az utóbbi két év alatt. De már túlságosan visszaélek figyelmükkel, elvtársak. (Felkiáltások: „Halljuk, kérjük folytassa!” Elnök: „Nem ellenzik?” Felkiáltások: „Halljuk, halljuk!”)

Mi az ellenzék fő bűne, amely az ellenzék politikájának csődjét okozta? Az ellenzék fő bűne az, hogy megpróbálta, megpróbálja és még meg fogja próbálni, hogy a leninizmust trockizmusra fesse át és trockizmussal helyettesítse. Volt idő, amikor Kamenyev és Zinovjev védte a leninizmust Trockij merényleteivel szemben. Akkor Trockij sem volt olyan merész. Ez volt a helyzet akkor. Később azonban Zinovjev és Kamenyev, megijedve az újabb nehézségektől, átpártoltak Trockijhoz, Trockijjal együtt valamilyen rosszabb kiadású Augusztusi Blokkot alkottak, és ilymódon a trockizmus foglyaivá lettek. Itt is igazolódott Leninnek az a jóslata, hogy Zinovjev és Kamenyev októberi hibája nem „véletlenség”. Zinovjev és Kamenyev a leninizmusért folytatott harcról áttértek a trockizmusért folyó harc vonalára. Ez már egészen más helyzet. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy Trockij most merészebb lett.

Mi a mostani, Trockij vezetése alatt álló, egyesült blokk fő feladata? Az, hogy a pártot a lenini vágányokról lassacskán és apródonként átvezesse a trockizmus vágányára. Ez az ellenzék fő bűne. De a párt lenini párt akar maradni. Természetes, hogy a párt hátat fordított az ellenzéknek, és egyre magasabbra emeli a leninizmus zászlaját. Ez az oka annak, hogy a párt tegnapi vezetői most pártütők lettek.

Az ellenzék személyi okokkal, Sztálin durvaságával, Buharin és Rikov hajthatatlanságával stb. akarja „megmagyarázni” vereségét. Nagyon olcsó magyarázat! Ez kuruzslás, de nem magyarázat. Trockij 1904 óta harcol a leninizmus ellen. 1904-től az 1917-es februári forradalomig Trockij állandóan a mensevikek körül forgolódott, elkeseredett harcot folytatva Lenin pártja ellen. Ez idő alatt Trockij számos vereséget szenvedett Lenin pártjától. Miért? Talán ennek is Sztálin durvasága az oka? De Sztálin akkor még nem volt a Központi Bizottság titkára, akkor távol volt tőle a külföld, illegális harcot folytatott a cárizmus ellen, Lenin és Trockij harca pedig külföldön folyt, — mi köze lehet ehhez Sztálin durvaságának?

Az Októberi Forradalomtól 1922-ig terjedő időszakban Trockij, aki akkor már a bolsevikok pártjában volt, két „nagyszabású” kirohanást intézett Lenin és pártja ellen: 1918-ban — a breszti béke kérdésében, és 1921-ben — a szakszervezeti kérdésben. Mindkét kirohanás Trockij vereségével végződött. Miért? Talán ennek is Sztálin durvasága az oka? De Sztálin akkor még nem volt a Központi Bizottság titkára, közismert trockisták voltak akkor a titkárok, — mi köze lehet ehhez Sztálin durvaságának?

Ezután Trockij több újabb kirohanást intézett a párt ellen (1923-ban, 1924-ben, 1926-ban, 1927- ben), és minden egyes kirohanás Trockij újabb vereségével végződött.

Nem világos-e mindebből, hogy Trockij Lenin pártja ellen folytatott harcának messzeágazó, mély történelmi gyökerei vannak? Nem világos-e ebből, hogy a párt mostani harca a trockizmus ellen csak folytatása annak a harcnak, melyet a párt, élén Leninnel, 1904 óta folytatott?

Nem világos-e mindebből, hogy az egész ellenzéki vonal vereségének és csődjének fő oka az, hogy a trockisták a leninizmust trockizmussal próbálták felcserélni?

A mi pártunk forradalmi csaták viharában született és nőtt nagyra. Nem olyan párt, mely a békés fejlődés időszakában nőtt nagyra. Éppen ezért a mi pártunk tele van forradalmi hagyományokkal, és vezetőit nem fetisizálja. Egy időben Plehanov volt a pártban a legnépszerűbb ember. Sőt, ő volt a párt alapítója és az ő népszerűségével Trockij vagy Zinovjev népszerűsége össze sem mérhető. És ennek ellenére a párt mégis elfordult Plehanovtól, mihelyt Plehanov, letérve a marxizmus útjáról, az opportunizmus felé kezdett fordulni. Mi csodálkozni való van azon, ha olyan nem is olyan „nagy” emberek, mint Trockij és Zinovjev, utolsók lettek a pártban, mihelyt letértek a leninizmus útjáról?

De az ellenzék opportunista elfajulásának legvilágosabb mutatója, az ellenzék csődjének és bukásának legvilágosabb jele az, hogy a Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottságának Kiáltványa ellen szavazott. Az ellenzék ellenzi, hogy áttérjünk a hétórás munkanapra! Az ellenzék ellenzi a Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottságának Kiáltványát. A Szovjetunió egész munkásosztálya és a világ proletárjainak élenjáró része elragadtatással fogadja a Kiáltványt, egy szívvel-lélekkel üdvözli a hétórás munkanapra való áttérés gondolatát, — az ellenzék pedig a Kiáltvány ellen szavaz, és szavazatával a burzsoá és mensevik „kritikusok” közös kórusát erősíti, szavazatával a „Vorwarts” társaságához tartozó rágalmazókhoz csatlakozik.

Nem hittem volna, hogy az ellenzék képes ilyen gyalázatot hozni magára.

VII
Pártunk politikájának az utóbbi évek alatt elért néhány fontosabb eredményéről

Térjünk most rá arra a kérdésre, milyen volt pártunk vonala az utóbbi két év alatt, hogyan vált be ez a vonal, hogyan kell értékelnünk ezt a vonalat.

Zinovjev és Trockij azt mondotta, hogy pártunk vonala helytelennek bizonyult. Nézzük a tényeket. Vegyük szemügyre politikánk négy fő kérdését, és e kérdések szempontjából vizsgáljuk meg pártunknak az utóbbi két év alatt követett vonalát. Olyan döntő kérdésekre gondolok, mint a parasztság kérdése, az ipar és az ipar technikai átépítésének kérdése, a béke kérdése, és végül, a világ kommunista elemei növekedésének kérdése.

A parasztság kérdése. Mi volt a helyzet nálunk két-három évvel ezelőtt? Tudják, hogy a falun akkoriban súlyos volt a helyzet. Nem mindig ismerték el járási végrehajtóbizottsági elnökeinket, és általában falusi funkcionáriusainkat, és gyakran terrorcselekedeteket követtek el ellenük. A parasztlevelezőket megkéselték. Helyenként, különösen a határvidékeken, banditák garázdálkodtak. Sőt Grúziában még felkelések is voltak. Természetes, hogy a kulák ilyen körülmények között erőre kapott, a középparaszt a kulák köré sorakozott, a szegényparasztság pedig szétforgácsolódott. Különösen súlyos hatással volt az ország helyzetére az a tény, hogy a falu termelőerői rendkívül lassú ütemben növekedtek, a szántóföldek egy részét egyáltalán nem művelték meg, a vetésterület a háborúelőtti területnek mintegy 70—75 százaléka volt. Ez volt a helyzet a párt XIV. konferenciáját megelőző időszakban.

A XIV. konferencián a párt egy sor intézkedést határozott el a középparasztnak tett bizonyos engedményeket illetően, melyekkel azt akarta elérni, hogy gyorsabb ütemben fejlődjön a paraszti gazdaság, növekedjen a mezőgazdasági élelmicikkek és nyersanyagok termelése, hogy tartós szövetség jöjjön létre a középparaszttal és meggyorsuljon a kulákság elszigetelése. Pártunk XIV. kongresszusán az ellenzék, élén Zinovjevvel és Kamenyevvel, megpróbálta elgáncsolni a pártnak ezt a politikáját, amikor lényegében azt javasolta, hogy helyettesítsük a kulákság kisajátításának politikájával, a szegényparasztbizottságok felújításának politikájával. Ez a politika — lényegében — a falusi polgárháború felújításának politikája volt. A párt visszaverte az ellenzéknek ezt a rohamát, megerősítette a XIV. konferencia határozatait, jóváhagyta a falusi Szovjetek felélénkítésének politikáját, és a szocialista építés legfontosabb jelszavául kiadta az iparosítás jelszavát. A párt szilárdan a középparaszttal való tartós szövetségnek és a kulákság elszigetelésének politikáját folytatta.

Milyen eredményt ért el ezzel a párt?

Elérte azt, hogy a falu lecsillapodott, a parasztság zöméhez fűződő viszonyunk megjavult, létrejöttek azok a feltételek, melyek a szegényparasztságnak önálló politikai erővé való megszervezéséhez szükségesek, a kulákság még jobban elszigetelődött, és az állami és szövetkezeti szervek fokozatosan átkarolják a parasztság millióinak egyéni gazdaságait.

És mit jelent a falu lecsillapodása? Ez a szocializmus építésének egyik alapvető feltétele. Nem lehet szocializmust építeni, ha a parasztok körében banditizmus van és felkelések fordulnak elő. Ma ott tartunk, hogy a vetésterületünk csaknem annyi, mint a háború előtt volt (95%), a falu lecsillapodott, szövetségben vagyunk a középparaszttal, a szegényparasztság többé-kevésbé szervezett, a falusi Szovjetek erőre kaptak, a proletariátusnak és pártjának tekintélye a falun megnőtt.

Ilymódon megteremtettük azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik, hogy eredményesebben folytassuk a falusi kapitalista elemek elleni támadást és biztosítsuk a szocializmus további sikeres építését országunkban.

Ezek az utóbbi két év alatt folytatott falusi pártpolitikánk eredményei.

Így tehát pártunk politikája a proletariátus és a parasztság kölcsönös viszonyának alapvető kérdésében helyesnek bizonyult.

Az ipar kérdése. A történelem arról tanúskodik, hogy eddig a világ egyetlen fiatal állama sem tudta kifejleszteni iparát, különösen nehéziparát, külföldi segítség, külföldi kölcsönök nélkül, vagy idegen országok, gyarmatok stb. kirablása nélkül. Ez a kapitalista iparosítás szokásos útja. Anglia a múltban úgy fejlesztette ki iparát, hogy évszázadokon át leszedte a tejfelt minden országról, minden gyarmatról, és amit így összerabolt, saját iparába fektette. Németország az utóbbi időben azért indult fejlődésnek, mert Amerikától többmilliárd rubelra rúgó kölcsönt kapott.

Mi azonban nem haladhatunk egyik ilyen úton sem. A mi politikánkkal a gyarmati rablás teljesen összeférhetetlen. Kölcsönöket pedig nem adnak nekünk. Nincs más utunk azon az egyetlen úton kívül, amelyet Lenin mutatott: belső felhalmozás alapján kell iparunkat fejleszteni, technikailag átépíteni. Az ellenzék folyvást azt károgta, hogy a belső felhalmozás nem lesz elegendő iparunk új technikai felszerelésére. Már 1926 áprilisában, a Központi Bizottság plénumán, azt állította az ellenzék, hogy belső felhalmozásunk nem lesz elegendő arra, hogy előrelendítsük iparunk technikai átépítését. Az ellenzék akkor azt jósolta, hogy egyik kudarc a másikat fogja majd követni. Ezzel szemben a valóság az, hogy ez alatt a két év alatt sikerült előrelendíteni iparunk technikai átépítésének ügyét. Tény, hogy két év alatt iparunkba több mint két milliárd rubelt tudtunk beruházni. Tény, hogy ezek a beruházások elegendők voltak ahhoz, hogy még eredményesebben folytassuk iparunk technikai átépítését és az ország iparosítását. Mi elértük azt, amit még a világ egyetlen állama sem ért el: talpra állítottuk iparunkat, megkezdtük iparunk technikai átépítését, és ezt az ügyet saját felhalmozásunkból lendítettük előre.

Ezek politikánk eredményei iparunk átépítésének terén.

Csak a vakok tagadhatják azt a tényt, hogy pártunk politikája e téren helyesnek bizonyult.

A külpolitika kérdése. Külpolitikánk célja, a burzsoá államokhoz való diplomáciai viszonyunk szempontjából, a béke fenntartása. Mit értünk el ezen a téren? Elértük azt, hogy megvédtük, rosszul-e, vagy jól, de mégiscsak megvédtük a békét. Elértük azt, hogy a kapitalista környezet ellenére a kapitalista kormányok ellenséges aknamunkája ellenére, a pekingi, londoni, párizsi provokációs támadások ellenére, — mindennek ellenére nem engedtük magunkat provokáltatni és meg tudtuk védeni a béke ügyét.

Nem keveredtünk háborúba, Zinovjev és mások többszöri jövendölése ellenére sem, — ez döntő tény, amellyel szemben semmit sem jelentenek ellenzékünk hisztériás kitörései. Ez pedig fontos nekünk, mert csak békés viszonyok között vihetjük a kívánt gyorsasággal előbbre a szocializmus építését országunkban. Pedig hányszor jósolgattak nálunk háborút! Zinovjev azt jósolta, hogy a háború ez év tavaszán kitör. Azután azt jósolta, hogy a háború valószínűleg ez év őszén kezdődik. Pedig mostmár küszöbön a tél — és mégsincs háború.

Ezek békepolitikánk eredményei.

Ezeket az eredményeket csak a vakok nem látják.

Végül a negyedik kérdés, — a világ kommunista erőinek kérdése. Csak a vakok tagadhatják, hogy a kommunista pártok az egész világon, Kínától Amerikáig, Angliától Németországig, mindenütt növekednek. Csak a vakok tagadhatják, hogy a kapitalizmus válságának elemei nem csökkennek, hanem gyarapodnak. Csak a vakok tagadhatják, hogy országunk szocialista építésének fejlődése, országunk belpolitikájának sikerei az egyik legfőbb oka annak, hogy a kommunista mozgalom az egész világon nő. Csak a vakok tagadhatják, hogy a Kommunista Internacionále befolyása és tekintélye rohamosan, nő a világ minden országában.

Ezek voltak pártunk vonalának az utóbbi két év alatt elért eredményei a bel- és külpolitika négy fő kérdésében.

És mit jelent az, hogy pártunk politikája helyes volt? Ez, minden egyeben kívül, csak egyet jelenthet: ellenzékünk politikájának teljes csődjét.

VIII
Vissza Akszelrodhoz

Ez mind rendben van, — mondhatják nekünk. Az ellenzék vonala helytelen és pártellenes. Az ellenzék magatartása nem minősíthető másnak, mint pártszakító magatartásnak. Zinovjev és Trockij kizárása tehát természetes kiút az adott helyzetből. Mindez rendben van.

De volt idő, amikor mi valamennyien azt mondottuk, hogy az ellenzék vezéreit benn kell hagyni a Központi Bizottságban, hogy nem kell eltávolítani őket. Miért változtattuk meg most álláspontunkat? Mivel magyarázható ez a fordulat? És van-e itt egyáltalán fordulat?

Igen, van. Mivel magyarázható ez? Ez az ellenzék vezérei elvi vonalának és szervezeti „sémájának” gyökeres megváltoztatásával magyarázható. Megváltoztak az ellenzék vezérei, és elsősorban Trockij, mégpedig hátrányukra változtak meg. Természetes, hogy meg kellett változnia a párt politikájának is ezekkel az ellenzékiekkel szemben.

Nézzünk meg például egy olyan fontos elvi kérdést, mint pártunk elfajulásának kérdése. Mit jelent az, hogy pártunk elfajul? Azt, hogy a Szovjetunióban nincsen proletárdiktatúra. Mi volt e téren Trockij álláspontja, mondjuk három évvel ezelőtt? Tudják, hogy a liberálisok és mensevikek, a szmenovehisták és mindenféle renegátok akkor azt hajtogatták, hogy pártunk elfajulása elkerülhetetlen. Tudják, hogy akkor a francia forradalom történelméből vett példákra hivatkoztak, és azt állították, hogy a bolsevikoknak ugyanúgy el kell bukniok, mint ahogy annak idején elbuktak a francia jakobinusok. Tudják, hogy akkor az összes mensevikek és szmenovehisták főleg a francia forradalomból vett történelmi analógiákkal (a jakobinusok bukásával) érveltek és most is azokkal érvelnek országunk proletárdiktatúrájának fenntartása ellen, és az ellen, hogy országunkban a szocializmus építése lehetséges.

Mi volt a véleménye Trockijnak erről a kérdésről mintegy három évvel ezelőtt? Trockij akkor feltétlenül elítélte az ilyen analógiákat. „Új irány” (1924) című brosúrájában akkor ezt írta:

„A francia forradalomból vett történelmi analógiák (a jakobinusok bukása!), amelyekből a liberalizmus és mensevizmus minden reményét és vigaszát meríti, felületesek és helytelenek (lásd „Új irány”, 33. old.).

Világos és félreérthetetlen! Azt hiszem, nehéz volna bárkinek is határozottabban és félreérthetetlenebbül kifejeznie magát. Helyes-e Trockij megállapítása a francia forradalomból vett történelmi analógiákról, amelyeket mindenféle szmenovehista és mensevik fokozott buzgalommal rángat elő? Feltétlenül helyes.

És most? Fenntartja-e Trockij most is ezt a nézetét? Sajnos, nem. Sőt ellenkezőleg. Ez alatt a három év alatt Trockijnak sikerült a „mensevizmus” és „liberalizmus” irányában fejlődnie. Most ő maga állítja azt, hogy a francia forradalomból vett történelmi analógiákra való hivatkozás nem a mensevizmus, hanem az „igazi”, „valódi” „leninizmus” jele. Olvasták-e önök a Központi Ellenőrző Bizottság Elnöksége ez év júliusi ülésének gyorsírói jegyzőkönyvét? Ha olvasták, akkor nem lesz nehéz megérteniök, hogy Trockij pártunk ellen folytatott mostani harcában azokra a mensevik elméletekre támaszkodik, amelyek azt hirdetik, hogy pártunk elfajul, s hogy elfajulása olyan típusú, mint a jakobinusok katasztrófája a francia forradalom időszakában. Most a „termidorról” való fecsegés Trockij szemében a jó modor jele.

A trockizmustól a „mensevizmushoz” és „liberalizmushoz” az elfajulás fontos kérdésében, — ez a trockisták útja az utóbbi három év alatt.

Megváltoztak a trockisták. Meg kellett változnia a párt politikájának is a trockistákkal szemben.

Nézzünk most meg egy olyan nem kevésbé fontos kérdést, mint a szervezeti kérdés, — a pártfegyelem kérdését, azt a kérdést, hogy a kisebbség köteles-e1 alárendelni magát a többségnek, annak a szerepnek kérdését, amelyet a párt vasfegyelme tölt be a proletárdiktatúra megszilárdításában. Mindenki tudja, hogy pártunk vasfegyelme egyik alapfeltétele annak, hogy országunkban fenntartsuk a proletariátus diktatúráját és sikeresen építsük a szocializmust. Köztudomású, hogy minden ország mensevikjei elsősorban pártunk vasfegyelmét igyekszenek aláásni. Volt idő, amikor Trockij megértette és értékelte azt, hogy pártunkban vasfegyelem van. Pártunk és Trockij nézeteltérései tulajdonképpen sohasem szűntek meg. De Trockij és a trockisták mégis alá tudták vetni magukat pártunk határozatainak. Mindenki tudja, hogy Trockij többízben kijelentette, bármilyen legyen is a párt, ő mindig kész „vigyázban állni”, ha a párt kötelezi. És meg kell mondanunk, hogy a trockistáknak gyakran sikerült is megőrizniük lojalitásukat a párt és vezető szervei irányában.

És most? Mondhatjuk-e, hogy a trockisták, a mostani ellenzékiek, készek alávetni magukat a párt határozatainak, készek vigyázban állni stb.? Nem, ezt most már nem mondhatjuk. Az után, hogy kétszer megszegték saját ígéretüket és nem vetették alá magukat a párt határozatainak, az után, hogy kétszer becsapták a pártot, az után, hogy burzsoá intellektuelekkel együtt illegális nyomdákat szerveztek, az után, hogy Zinovjev és Trockij erről a szószékről többízben kijelentették, hogy megszegik és a jövőben is meg fogják szegni pártunk fegyelmét, — mindezek után aligha akad egyetlen ember is pártunkban, aki hinni merné, hogy az ellenzék vezérei készek vigyázban állni a párt előtt. Az ellenzék most új vágányokra tér át, a pártszakadás vágányára, egy új párt alakításának vágányára. Az ellenzékiek körében most nem Lenin „Egy lépés előre, két lépés hátra” című bolsevik brosúrája a legnépszerűbb brosúra, hanem Trockijnak „Politikai feladataink” című régi (1904-ben kiadott) mensevik brosúrája, mely a leninizmus szervezeti elvei ellen, Lenin „Egy lépés előre, két lépés hátra” című brosúrája ellen irányul.

Tudják, hogy Trockij e régi brosúrájának a lényege az, hogy tagadja a párt és a pártfegyelem lenini felfogását. Ebben a brosúrában Trockij következetesen „Maximilien Leninnek” nevezi Lenint, arra célozva, hogy Lenin, ugyanúgy mint Maximilien Robespierre, egyéni diktatúrára törekszik. Ebben a brosúrájában Trockij egyenest azt mondja, hogy a pártfegyelemnek csak annyiban kell engedelmeskedni, amennyiben a párt határozatai nem ellenkeznek azok kívánságaival és nézeteivel, akiknek alá kell vetniök magukat a pártnak. Ez színtiszta mensevik szervezeti elv. Ez a brosúra többek közt azért is érdekes, mert Trockij a mensevik Pavel Akszelrodnak ajánlja. Az ajánlás így szól: „Drága tanítómnak, Pavel Boriszovics Akszelrodnak.” (Derültség. Felkiáltások: „Igazi mensevik!”)

A párt iránti lojalitástól a pártszakítás politikájához, Lenin „Egy lépés előre, két lépés hátra” című brosúrájától Trockij „Politikai feladataink” című brosúrájához, Lenintől Akszelrodhoz, — ez ellenzékünk szervezeti útja.

Megváltoztak a trockisták. Meg kellett változnia a párt szervezeti politikájának is a trockista ellenzékkel szemben.

Nos, — fel is út, le is út, mehetnek „Pavel Boriszovics Akszelrodhoz, a drága tanítóhoz”! Fel is út, le is út! Csak igyekezzen, igen tisztelt Trockij, mert „Pavel Boriszovics” elaggott, hamarosan meghalhat, és ön esetleg már nem találja életben a „tanítót”. (Hosszantartó taps.)

„Pravda” 251. sz.
1927. november 2.

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Az orosz ellenzék politikai arculata

A Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Elnökségének és a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságnak együttes ülésén mondott beszédből

1927. szeptember 27

Elvtársak! A szónokok itt olyan jól és alaposan beszéltek, hogy nekem már nincs sok mondanivalóm.

Nem hallottam Vujovics egész beszédét, mert nem voltam a teremben és csak a beszéde végét hallhattam. Ebből megtudtam, hogy Vujovics az SzK(b) P-t opportunizmussal vádolja, önmagát bolseviknak tartja és arra merészkedik, hogy leninizmusra tanítsa az SzK(b)P-t.

Mit szóljunk ehhez? Pártunkban, sajnos, akadnak egyesek, akik bolsevikoknak mondják magukat, valójában azonban semmi közük sincs a leninizmushoz. Azt hiszem, Vujovics is ezek közé tartozik. Könnyen elképzelhető, hogy mi sül ki abból, amikor ilyen emberek arra merészkednek, hogy leninizmusra tanítsák az SzK(b)P-t. Azt hiszem, hogy Vujovics bírálata nem érdemes válaszra.

Eszembe jutott egy kis történet, amely Heinével, a német költővel esett meg. Engedjék meg, hogy elbeszéljem ezt a történetet. A különböző kritikusok között, akik Heine ellen a sajtóban felléptek, volt egy Auffenberg nevű nagyon balkezes és meglehetősen tehetségtelen irodalmi kritikus. Ezt az írót főleg az jellemezte, hogy a sajtóban szüntelenül „kritizálta” és durva kritikájával állandóan zaklatta Heinét. Heine nyilván szükségtelennek tartotta, hogy a „kritikára” válaszoljon, és konokul hallgatott. Heine barátai ezt nem tudták mire vélni, és levelet írtak Heinének: hogyan értsük azt, hogy Auffenberg, az író, rengeteg kritikai cikket írt Heine ellen, Heine pedig szükségtelennek tartja, hogy válaszoljon. Heine kénytelen volt válaszolni. És mit válaszolt barátai unszolására? Heinének a sajtóban megjelent válasza rövid volt: „Auffenberg nevű írót nem ismerek; azt hiszem olyan lehet, mint Darlincour, akit szintén nem ismerek.”

Heine nyomán az orosz bolsevikok Vujovics kritikai gyakorlataival kapcsolatban ezt mondhatnák: „Vujovics nevű bolsevikot nem ismerünk; azt hisszük olyan lehet, mint Ali baba, akit szintén nem ismerünk.”

Trockijról és az ellenzékről. Az ellenzék legfőbb baja, hogy nem ért azokhoz a dolgokhoz, amelyekről itt fecseg. Trockij a kínai politikáról beszélt. De nem akarja elismerni, hogy a kínai kérdésben az ellenzéknek nem volt semmilyen vonala, semmilyen politikája. Az ellenzék ingadozott, egyhelyben topogott, ide-oda kapkodott, de vonala nem volt. Kínát illetőleg három kérdésről vitatkoztunk: az egyik kérdés, hogy résztvegyenek-e a kommunisták a Kuomintangban, a másik a Szovjetek kérdése, a harmadik a kínai forradalom jellegének kérdése. Az ellenzék mind a három kérdésben csődöt mondott, mert nem volt semmilyen vonala.

A Kuomintangban való részvétel kérdése. 1926 áprilisában, vagyis egy hónappal a Komintern Végrehajtó Bizottságának VI. plénuma után, amely a kommunistáknak a Kuomintangban való részvétele mellett döntött, az ellenzék azt követelte, hogy a kommunisták azonnal lépjenek ki a Kuomintangból. Miért? Azért, mert az ellenzék, megrémülve Csang Kai-sek első támadásától (1926 március), lényegében azt követelte, hogy a kommunisták alkalmazkodjanak Csang Kai-sekhez, ki akarta vonni a kommunistákat a kínai forradalmi erők játékából.

Formailag azonban az ellenzék azzal indokolta a Kuomintangból való kilépésre vonatkozó követelését, hogy kommunisták nem vehetnek részt burzsoá-forradalmi szervezetekben, márpedig a Kuomintangot feltétlenül ilyen szervezetnek kell tekinteni. De egy évvel később, 1927 áprilisában, már azt követelte az ellenzék, hogy a kommunisták vegyenek részt a vuhani Kuomintangban. Miért? Milyen alapon? Vajon a Kuomintang 1927-ben már nem volt burzsoá szervezet? Hol itt a vonal, vagy akár csak árnyéka a vonalnak?

A Szovjetek kérdése. Az ellenzéknek ebben sem volt határozott vonala. Az ellenzék egy része 1927 áprilisában azt követelte, hogy a vuhani Kuomintang megdöntése céljából azonnal szervezzenek Szovjeteket Kínában (Trockij). Ugyanakkor az ellenzék egy másik része szintén a Szovjetek azonnali megszervezését követelte, de már nem a vuhani Kuomintang megdöntése, hanem annak támogatása céljából (Zinovjev). Ezt nevezik ők vonalnak! Azonkívül az ellenzék mindkét része, Trockij is, Zinovjev is, a Szovjetek megszervezését követelve, egyszersmind azt is követelte, hogy a kommunisták vegyenek részt a Kuomintangban, a kommunisták vegyenek részt a kormányzó pártban. Értse meg, aki tudja! Szovjeteket létesíteni, és ugyanakkor azt követelni, hogy a kommunisták vegyenek részt a kormányzó pártban, vagyis a Kuomintangban — nem akárkinek jut eszébe ekkora ostobaság. És ezt nevezik vonalnak!

A kínai forradalom jellegének kérdése. A Kommunista Internacionále véleménye az volt és ma is az, hogy a kínai forradalom alapja a jelen időszakban az agrár-paraszt forradalom. És mi erről az ellenzék véleménye? Az ellenzéknek erről soha sem volt határozott véleménye. Hol azt állította, hogy Kínában nem lehetséges agrárforradalom, mivel ott egyáltalán nincs feudalizmus; hol pedig azt mondotta, hogy Kínában lehetséges és szükséges az agrárforradalom, noha nem ismerte el a kínai feudális csökevények komoly jelentőségét, s így nem lehetett megérteni, hogy akkor mi okozhatta az agrárforradalmat; hol meg azt hajtogatta, hogy a kínai forradalomban nem az agrárforradalom a legfőbb, hanem a vámautonómiáért folyó forradalom. Értse meg, aki tudja!

Ez az ellenzék úgynevezett „vonala” a kínai forradalom vitás kérdéseiben.

Ez nem vonal, hanem egyhelyben topogás, zűrzavar, a vonal teljes hiánya.

És ezek az emberek merészelik bírálni a Kommunista Internacionále lenini álláspontját! Nem nevetséges ez, elvtársak?

Trockij itt a kuangtungi forradalmi mozgalomról, Ho Lung és Je Ting csapatairól beszélt, s azzal vádolt bennünket, hogy mi új Kuomintangot teremtünk e mozgalom vezetésére. Nem fogom megcáfolni ezt a pletykát, amelyet Trockij az ujjából szopott. Csak azt akarom mondani, hogy ez az egész ügy, a déli forradalmi mozgalom, Je Ting és Ho Lung csapatainak kivonulása Vuhanból, előnyomulásuk Kuangtungba, egyesülésük a parasztok forradalmi mozgalmával stb., — szóval, hogy ez az egész ügy a kínai kommunista párt kezdeményezésére indult meg. Tud-e erről Trockij? Tudnia kell róla, ha egyáltalán tud valamit.

Ki fog ennek a mozgalomnak az élén állni, ha a mozgalomnak sikerei lesznek, ha a kínai forradalom újból fellendül? Természetesen a Szovjetek. Ha előbb, a Kuomintang virágzási időszakában, nem voltak meg a kedvező feltételei annak, hogy azonnal Szovjeteket létesítsenek, most, amikor a kuomintangisták ellenforradalmi kapcsolatuk miatt lejáratták magukat és elvesztették hitelüket, — most a Szovjetek, a mozgalom sikere esetén, azzá a főerővé válhatnak és valóban azzá is fognak válni, amely maga köré tömöríti a kínai munkásokat és parasztokat. És ki áll majd a Szovjetek élén? Természetesen a kommunisták. De a kommunisták már nem fognak résztvenni a Kuomintangban, ha a forradalmi Kuomintang mégegyszer megjelenik a színen. Csak tudatlanok állíthatják, hogy a Szovjetek fennállása összeegyeztethető azzal a lehetőséggel, hogy a kommunisták résztvegyenek a Kuomintang pártban. Aki összeegyeztethetőnek tartja ezt a két összeegyeztethetetlen dolgot — az nem ismeri a Szovjetek természetét és rendeltetését.

Ugyanezt kell mondanom az Angol-Orosz Bizottság kérdéséről is. Az ellenzék itt is ugyanúgy ingadozott, itt sem volt vonala. Az ellenzék eleinte el volt ragadtatva az Angol-Orosz Bizottságtól. Sőt azt állította, hogy az Angol-Orosz Bizottság „az európai reformizmus ártalmatlanná tételének” eszköze (Zinovjev), nyilván elfelejtve, hogy az Angol-Orosz Bizottság angol fele éppen reformistákból áll.

Utóbb, mikor az ellenzék, végre észrevette, hogy Purcell és barátai reformisták, az elragadtatás átcsapott kiábrándulásba, sőt kétségbeesésbe, és az ellenzék azt követelte, hogy azonnal szakítsunk az Angol-Orosz Bizottsággal, mert ez az eszköze a Főtanács megdöntésének, holott tudhatná, hogy Moszkvából nem lehet megdönteni a Főtanácsot. Az ellenzék butaságot butaságra halmozott, — ebben nyilvánult meg az ellenzék úgynevezett „vonala” az Angol-Orosz Bizottság kérdésében.

Trockij képtelen megérteni, hogy amikor valamely ügy megérett a szakadásra, az alapvető kérdés nem maga a szakadás, hanem az a kérdés, amely miatt a szakadás bekövetkezik, az a gondolat, melyet a szakadás szemléletessé tesz. Milyen gondolatot tesz szemléletessé a már megtörtént szakadás? A fenyegető háború gondolatát, azt, hogy harcolnunk kell a háborús veszély ellen. Ki tagadhatja, hogy ma egész Európában éppen ez a gondolat a legfőbb kérdés? Ebből azonban az következik, hogy éppen ezzel a legfontosabb kérdéssel kapcsolatban kellett a munkástömegek előtt leleplezni a Főtanács árulását, és ezt meg is tettük. Az a tény, hogy a Főtanács a fenyegető új háború pillanatában kénytelen volt magára venni a szakítás kezdeményezését és ódiumát, — ez a tény a munkástömegek előtt mindennél jobban leleplezi a Főtanács áruló és szociálimperialista „természetét” a háború kérdésében, ebben a döntő kérdésben. Az ellenzék pedig azt állítja, hogy jobb lett volna, ha mi kezdeményezzük a szakítást és mi vesszük magunkra annak ódiumát!

És ezt nevezik ők vonalnak! És ezek a zavarosfejü emberek merészelik bírálni a Komintern lenini álláspontját! Hát nem nevetséges ez, elvtársak?

Még rosszabbul áll az ellenzék szénája pártunk kérdésében, az SzK(b)P kérdésében. Trockij nem érti pártunkat. Helytelenül fogja fel pártunkat. Ugyanúgy tekint pártunkra, mint egy főúr a csőcselékre, vagy mint egy bürokrata az alárendeltjeire. Különben nem állítaná, hogy egy milliós pártban, az SzK(b)P-ban egyes személyek, egyes vezetők „megragadhatják” a hatalmat, „bitorolhatják” a hatalmat. „Megragadni” a hatalmat egy milliós pártban,, amely három forradalmat vitt véghez és ma megrendíti a világimperializmus alapjait — ilyen ostobaságokkal hozakodott elő Trockij!

Általában „megragadható”-e a hatalom egy milliós pártban, amely tele van forradalmi hagyományokkal? Hát akkor miért nem sikerült Trockijnak „megragadni” a hatalmat a pártban, miért nem sikerült kezébe venni a párt vezetését? Mivel magyarázható ez? Trockij talán nem akarja, nem kívánja kezébe venni a vezetést? Hát nem tény, hogy Trockij immár több mint két évtizede harcol a bolsevikok ellen a párt vezetéséért? Miért nem sikerült neki „megragadni” a hatalmat a pártban? Talán nincs olyan nagy szónok, mint pártunk mostani vezetői? Nem járunk-e közelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy Trockij mint szónok, túlszárnyalja pártunk sok mostani vezetőjét? Hát akkor mivel magyarázható az, hogy Trockij, szónoki művészete ellenére, annak ellenére, hogy akar vezetni, képességei ellenére, kihajitódott annak a nagy pártnak a vezetéséből, melynek neve a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja? Trockij hajlandó ezt azzal magyarázni, hogy pártunk, az ő véleménye szerint, szavazó birkanyáj, amely vakon követi a párt Központi Bizottságát. Így azonban csak olyan emberek beszélhetnek pártunkról, akik lenézik és csőcseléknek tekintik a pártot. Ez egy levitézlett pártarisztokrata véleménye, aki a pártot szavazó birkanyájnak nézi. Ez annak a jele, hogy Trockij elveszítette a pártszerűség érzékét, nem képes többé felismerni az igazi okát annak, hogy miért bizalmatlan a párt az ellenzékkel szemben.

Voltaképpen mivel magyarázható az, hogy az SzK(b)P kifejezésre juttatja legmélyebb bizalmatlanságát az ellenzékkel szemben? Ez azzal magyarázható, hogy az ellenzék trockizmussal szándékozott helyettesíteni a leninizmust, trockizmussal szándékozott kiegészíteni a leninizmust, trockizmussal szándékozott „megjavítani” a leninizmust. A párt azonban hű akar maradni a leninizmushoz, a levitézlett pártarisztokraták mindenféle mesterkedése ellenére. Ez az oka annak, hogy az a párt, amely három forradalmat vitt véghez, szükségesnek tartotta, hogy Trockijtól és általában az ellenzéktől elforduljon.

És a párt ugyanígy fog bánni minden „vezérrel” és „vezetővel”, aki a leninizmust trockizmusra vagy valamilyen másfajta opportunizmusra szándékszik átfesteni.

Azzal, hogy Trockij szavazó birkanyájnak tünteti fel pártunkat, megvetését fejezi ki az SzK(b)P párttömegei iránt. Mi csodálkozni való van hát azon, ha a párt szintén megvetéssel válaszol erre, és legmélyebb bizalmatlanságának ad kifejezést Trockijjal szemben?

Ugyanilyen rosszul áll az ellenzék szénája a párt belső rendjének kérdésében. Trockij úgy tünteti fel a dolgot, hogy a párt mostani belső rendje, amellyel az egész ellenzék torkig van, elvileg másvalami, mint a párt Lenin idején megállapított belső rendje. Úgy akarja feltüntetni a dolgot, hogy neki nincs kifogása az ellen a rend ellen, amelyet Lenin vezetett be a X. kongresszus után, és hogy ő tulajdonképpen a párt mostani belső rendje ellen harcol, amelynek, véleménye szerint, semmi köze sincs a Lenin által bevezetett rendhez.

Állítom, hogy Trockij itt egyenest hazudik.

Állítom, hogy a párt mostani belső rendje pontosan megfelel annak a rendnek, amelyet Lenin idején, pártunk X. és XI. kongresszusa idején vezettek be a pártban.

Állítom, hogy Trockij a párt lenini rendje ellen harcol, amelyet Lenin életében és Lenin vezetésével honosítottak meg.

Állítom, hogy a trockistáknak a párt lenini rendje elleni harca még Lenin idején kezdődött, hogy a trockisták mostani harca csak folytatása annak a harcnak, amelyet még Lenin idején folytattak a párt belső rendje ellen.

Mi az alapja ennek a rendnek? Az, hogy megvalósítjuk a belső pártdemokráciát, és megengedjük a pártban észlelhető hiányok és hibák tárgyilagos kritikáját, de ugyanakkor nem engedünk meg semmiféle frakciózást, és a pártból való kizárás terhe alatt megsemmisítünk mindennemű frakciózást.

Mikor vezették be a pártba ezt a rendet? Pártunk X. és XI. kongresszusán, vagyis Lenin életében.

Állítom, hogy Trockij és az ellenzék a pártnak éppen ez ellen a rendje ellen folytat harcot.

Kezünkben van egy okmány, a „46-ok nyilatkozata”, amelyet olyan trockisták írtak alá, mint Pjatakov, Preobrazsenszkij, Szerebrjakov, Alszkij és mások, és amely nyíltan kimondja, hogy a párt belső rendje, melyet a X. kongresszus után vezettek be, elavult és tűrhetetlenné lett a párt számára.

Mit követeltek ezek az emberek? Azt követelték, hogy engedjük meg a frakciós csoportosulásokat a pártban, és helyezzük hatályon kívül a X. kongresszus megfelelő határozatát. Ez 1923-ban volt. Kijelentem, hogy Trockij teljes egészében magáévá tette a „46-ok” álláspontját, és harcot folytatott a pártnak a X. kongresszus után bevezetett belső rendje ellen. Íme, itt kezdődik a trockisták harca a párt lenini rendje ellen. (Trockij: „Én nem beszéltem a X. kongresszusról, ez az Ön kitalálása.”) Trockijnak tudnia kell, hogy ezt okmányszerűen be tudom bizonyítani. Ezek az okmányok megvannak, fogom osztani őket az elvtársaknak, és akkor majd kiderül, ki mond kettőnk közül valótlanságot.

Állítom, hogy azok a trockisták, akik aláírták a „46-ok nyilatkozatát”, már Lenin életében harcot folytattak a párt lenini rendje ellen.

Állítom, hogy ezt a lenini rend ellen folyó harcot Trockij állandóan támogatta, bujtogatva és ösztökélve az ellenzéket.

Állítom, hogy Trockij mostani harca pártunk belső rendje ellen csak folytatása annak a Lenin ellenes harcnak, amelyről az imént beszéltem.

(A „Kommunista Internacionále” szerkesztőségének megjegyzése. Október 3-án Sztálin elvtárs a Komintern Végrehajtó Bizottsága Elnöksége és a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság együttes ülésének jegyzőkönyvéhez való csatolás végett átadta a Komintern Végrehajtó Bizottsága politikai titkárságának azokat az okmányszerű bizonyítékokat, amelyekre beszédében hivatkozott, mégpedig:

1. A Pjatakov, Preobrazsenszkij, Szerebrjakov, Alszkij és mások által aláírt „46-ok nyilatkozatának” (1923 október 15) egy részét, amely így szól:

„A párt belső rendje teljesen tűrhetetlen. Megöli a párt öntevékenységét, mert a pártot válogatott hivatalnoki apparátussal helyettesíti, amely jól működik ugyan normális időben, de elkerülhetetlenül csütörtököt mond válságos pillanatokban, és azzal a veszéllyel fenyeget, hogy teljesen alkalmatlanná válik a közelgő komoly események idején. Ez a helyzet azzal magyarázható, hogy a párton belül a X. kongresszus után ténylegesen kialakult frakciós diktatúra rendje túlélte magát.

2.      Trockijnak a Központi Bizottsághoz és a Központi Ellenőrző Bizottsághoz (1923 október 8-án) intézett nyilatkozata egy részét, amely így szól:

Az a rend, amely alapjában még a XII. kongresszus előtt alakult ki, s e kongresszus után véglegesen meghonosodott és törvényessé lett, sokkal távolabb van a munkásdemokráciától, mint a hadikommunizmus legkeményebb időszakainak rendje.”

A közölt részekhez magyarázatul hozzá kell fűzni, hogy a XII. kongresszus előtt tartott XI. kongresszus (1922 tavasza) és X. kongresszus (1921 tavasza) munkáját Lenin elvtárs vezette, s hogy ezeknek a kongresszusoknak a határozataiban törvényesítették a pártnak azt a belső rendjét, amelynek mind a (trockista) „46-ok nyilatkozata”, mindpedig Trockij előbb említett nyilatkozata hadat üzen.)

A trockisták illegális pártellenes nyomdájának kérdése. Trockij úgy építette fel előre megírt beszédét, hogy nem tért ki komolyan az illegális nyomdára, nyilván azt gondolva, hogy ő nem köteles olyan „csekélységekkel” foglalkozni, mint a trockisták illegális pártellenes nyomdája. Beszéde nem egy vádlott beszéde, hanem ellenzéki nyilatkozat volt, amelyben az ellenzék többrendbeli vádat emel a Komintern és az SzK(b)P ellen. Világos azonban, hogy a trockisták illegális pártellenes nyomdájának kérdése teljes egészében leleplezi Trockijt is, és ellenzéki híveit is mint a pártszerűség ellenségeit, mint szakadárokat és a proletár ügy dezorganizálóit.

Valóban, Trockij azt hiszi, hogy az ellenzéknek igaza van, — ezért tehát az ellenzéknek joga van illegális nyomdákat létesíteni.

De Trockij csoportján kívül az SzK(b)P-ban vannak még más ellenzéki csoportok is: a „munkásellenzék”, a szapronovisták stb. E kis csoportok mindegyike azt hiszi magáról, hogy neki igaza van. Ha Trockij nyomdokain haladnánk, akkor meg kellene engednünk, hogy e csoportok mindegyikének joga legyen illegális nyomdákat szervezni. Tegyük fel, hogy valóban illegális nyomdákat létesítenek, a párt pedig nem harcol ez ellen a baj ellen, — mivé lenne akkor a párt?

Mit jelent az, ha megengedjük, hogy a pártban mindenféle csoportosulásnak illegális nyomdái legyenek? Ez azt jelenti, hogy a pártban megengedjük több olyan központ létezését, amelyeknek saját „programjuk”, saját „platformjuk”, saját „vonaluk” van. Mivé lesz akkor pártunk vasfegyelme, amelyet Lenin a proletárdiktatúra talpkövének tekintett? Lehetséges-e ilyen fegyelem egységes és egyedüli vezető központ nélkül? Megérti-e Trockij, milyen mocsárba süllyed, amikor az ellenzéki csoportosulások illegális, pártellenes nyomdák szervezésére való jogát védelmezi?

A bonapartizmus kérdése. Az ellenzék bebizonyította, hogy ebben a kérdésben teljesen tudatlan. Amikor Trockij pártunk óriási többségét bonapartista próbálkozásokkal vádolja, ezzel csak azt árulja el, hogy teljesen tudatlan, és fogalma sincs arról, mik a bonapartizmus gyökerei.

Mi a bonapartizmus? A bonapartizmus a többségre erőszak útján próbálja rákényszeríteni a kisebbség akaratát. Bonapartizmus az, ha a pártban vagy az országban a kisebbség a többséggel szemben erőszakkal magához ragadja a hatalmat. De ha az SzK(b)P Központi Bizottsága vonalának hívei óriási többségben vannak a pártban is és a Szovjetekben is, akkor hogyan lehet olyan ostobaságot mondani, hogy a többség saját akaratát erőszak útján igyekszik önmagára rákényszeríteni? Hol fordult elő a történelemben, hogy a többség erőszak útján kényszerítette magára saját akaratát? Őrülteken kívül ki hiheti, hogy egy ilyen elképzelhetetlen eset lehetséges?

Vagy talán nem tény az, hogy az SzK(b)P Központi Bizottsága vonalának hívei óriási többségben vannak mind a pártban, mind az országban? Talán nem tény az, hogy az ellenzék csak elenyésző csoportocska? Az elképzelhető, hogy pártunk többsége az ő akaratát a kisebbségre, vagyis az ellenzékre rákényszeríti. És ez egészen törvényes a szó pártszerű értelmében. De hogyan képzelhető el az, hogy a többség a saját maga akaratát kényszeríti önmagára, mégpedig erőszak útján? Miféle bonapartizmusról lehet itt szó? Nem lesz-e helyesebb, ha azt mondjuk, hogy a kisebbség körében, vagyis az ellenzék körében mutatkozhatnak olyan törekvések, hogy saját akaratukat a többségre ráerőszakolják? Ha ilyen törekvések mutatkoznának, ezen nem is lehetne csodálkozni, mert a kisebbségnek, vagyis a trockista ellenzéknek, a többséggel szemben alkalmazott erőszakon kívül, nincs most más lehetősége arra, hogy kezébe ragadja a vezetést. Úgyhogy, ha már bonapartizmusról beszélünk, ám keressen Trockij a saját csoportjában Bonaparte-jelőlteket.

Néhány szót az elfajulásról és a termidorizmusról. Nem fogom itt elemezni az elfajulás és a termidorizmus ostoba és tudatlan vádját, amellyel az ellenzékiek olykor a pártot illetik. Nem fogok ezzel foglalkozni, mert ezeket a vádakat nem érdemes, elemezni. Tisztán gyakorlati szempontból akarom vizsgálni a kérdést.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy a trockista ellenzék politikája valóban forradalmi politika, nempedig szociáldemokrata elhajlás, — akkor mivel magyarázható az, hogy az összes elfajult és a pártból és a Kommunista Internacionáléból kiűzött opportunista elemek a trockista ellenzék körül csoportosulnak, ott találnak maguknak menedéket és védelmet?

Mivel magyarázható az, hogy Ruth Fischer és Maslow, Scholem és Urbahns, ezek a Kominternből és a német kommunista pártból kiűzött elfajult és renegát elemek éppen a trockista ellenzéknél találnak védelemre és szívélyes fogadtatásra?

Mivel magyarázható az, hogy az olyan opportunista és valóban elfajult emberek, mint Souvarine és Rosmer Franciaországban, Osszovszkij és Daskovszkij a Szovjetunióban, éppen a trockista ellenzéknél találnak menedéket?

Véletlennek mondható-e az a tény, hogy a Komintern és az SzK(b)P ezeket az elfajult és valóban termidori hangulatú embereket kizárja soraiból, Trockij és Zinovjev pedig karjukba zárják őket, menedéket és védelmet nyújtanak nekik?

Nem azt bizonyítják-e ezek a tények, hogy a trockista ellenzék „forradalmi” frázisai csak frázisok, valójában pedig az ellenzék az elfajult elemek gyülekezőhelye?

Nem azt bizonyítja-e mindez, hogy a trockista ellenzék az elfajulás és a termidorizmus fészke és melegágya?

Mindenesetre nálunk, az SzK(b)P-ban, csak egyetlen csoport van, amely maga köré gyűjt minden olyanféle szédelgőt, mint Maslow és Ruth Fischer, mint Souvarine és Osszovszkij. Ez a csoport Trockij csoportja.

Nagy vonásokban, elvtársak, ilyen az ellenzék politikai arculata.

És mi következik ebből, kérdezik önök?

Ebből csak egy következtetést lehet levonni. Az ellenzék annyira belegabalyodott a hínárba, olyan ügyesen juttatta magát zsákutcába, ahonnan nincs kiút, hogy most már csak e között választhat: vagy a Komintern és az SzK(b)P, vagypedig Maslow, Ruth Fischer és az illegális pártellenes nyomda renegátjai.

Nem lehet örökösen e két tábor között ingadozni. Itt az ideje, hogy válasszanak. Vagy a Kominternnel és az SzK(b)P-val, és akkor — harc Maslow és Ruth Fischer ellen, a minden rendű és rangú renegátok ellen. Vagypedig az SzK(b)P és a Komintern ellen, és akkor — le is út, fel is út, mehetnek Maslow és Ruth Fischer csoportjához, mindenféle renegátokhoz és elfajult korcsokhoz, mindenféle Scserbakovokhoz és más hasonló szeméthez. (Taps.)

„Kommunyisztyicseszkij Intyernacional”
41. sz. 1927. október 14.

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

„Az októberi forradalom nemzetközi jellege” című cikk vázlata

Az Októberi Forradalom nem csupán „nemzeti keretekre szorítkozó” forradalom, hanem elsősorban internacionális jellegű, világjelentőségű forradalom, mert az emberiség világtörténetében gyökeres fordulatot jelent a régitől az új felé.

A múltban a forradalmak rendszerint azzal végződtek, hogy a kormánynál a kizsákmányolok egyik csoportját a kizsákmányolók másik csoportja váltotta fel. A kizsákmányolok változtak, a kizsákmányolás megmaradt. Így volt ez a rabszolgák forradalmai, a jobbágyok forradalmai, a kereskedelmi-ipari burzsoázia forradalmai idején. Az Októberi Forradalom ezektől a forradalmaktól elvileg különbözik. Céljául nem azt tűzi ki, hogy a kizsákmányolás egyik formáját a kizsákmányolás másik formájával, a kizsákmányolok egyik csoportját a kizsákmányolok másik csoportjával felváltsa, hanem azt, hogy megszüntesse az embernek ember által való mindennemű kizsákmányolását, hogy megdöntse a kizsákmányolók minden és mindenféle csoportját.

A proletariátus diktatúrájának, mint valamennyi kizsákmányolt osztály közül a legforradalmibb és legszervezettebb osztály diktatúrájának megteremtése.

Éppen ezért az Októberi Forradalom győzelme gyökeres fordulatot jelent az egész világ kizsákmányolt tömegeinek gazdasági helyzetében és politikájában, életében és életmódjában, erkölcseiben és hagyományaiban, kultúrájában és egész szellemi arculatában.

Ez a gyökere annak, hogy minden ország elnyomott osztályai szívük mélyéből rokonszenveznek az Októberi Forradalommal és felszabadulásuk zálogát látják benne.

Négy fő vonás.

1. Az imperializmus központjai („anyaországok”). Október mint fordulat a fejlett országokban uralkodó kapitalizmustól — a kommunizmus felé. Gyakran azt mondják nálunk, hogy az Októberi Forradalom az imperialista világfront áttörése. De mit jelent ez? Azt jelenti, hogy az Októberi Forradalommal megkezdődött a proletárforradalmak korszaka és a proletariátus diktatúrája.

Azelőtt a XVIII. század francia forradalmából indultak ki, felhasználva hagyományait és meghonosítva rendjét.

Most az Októberi Forradalomból indulnak ki.

Azelőtt Franciaország.

Most a Szovjetunió.

Azelőtt a „jakobinus” volt az egész burzsoázia réme.

Most a bolsevik a burzsoázia réme.

Az „egyszerű” polgári forradalmak kora, amikor a proletariátus csak ütőerő volt, a kizsákmányolók pedig élvezték a forradalmak gyümölcseit — elmúlt.

Eljött a kapitalista országok proletárforradalmainak kora.

2. Az imperializmus perifériája. Október megnyitotta a gyarmatok és függő országok felszabadító forradalmainak korát.

A proletariátus nem szabadíthatja fel magát, ha nem szabadítja fel az imperializmus által elnyomott népeket. Az anyaországok proletárforradalmainak és a függő országok gyarmati forradalmainak egységfrontja.

A gyarmatok és függő országok zavartalan kizsákmányolásának kora elmúlt.

Eljött a gyarmatok felszabadító forradalmainak kora, ez országok proletariátusának ébredési kora, a proletariátus hegemóniájának kora.

3. A központok és perifériák — együtt. Október ezzel halálos csapást mért a világimperializmusra, amely ezt a csapást sohasem tudja többé kiheverni.

Az imperializmus sohasem szerzi vissza azt az „egyensúlyt” és azt a „stabilitást”, amellyel Október előtt rendelkezett.

A kapitalizmus „stabilitásának” kora elmúlt.

Eljött a kapitalizmus hanyatlásának kora.

4. Október azt jelenti, hogy a kommunizmus a szociáldemokratizmuson, a marxizmus a reformizmuson ideológiai győzelmet aratott.

Azelőtt, a proletárdiktatúra szovjetuniói győzelme előtt, a szociáldemokraták és a reformisták még hivalkodhattak a marxizmus zászlajával, kacérkodhattak Marx-szal és Engels-szel stb., mivel ez nem volt veszélyes a burzsoáziára nézve, és az emberek még nem tudták, mire vezethet a marxizmus győzelme.

Most, a proletárdiktatúra szovjetuniói győzelme után, amikor mindenki megértette, mire vezet a marxizmus, és mit jelenthet a győzelme, a szociáldemokraták és a reformisták, megérezve, hogy a marxizmussal való hivalkodás és kacérkodás veszélyes a burzsoáziára nézve, jobbnak látták, hogy elhatárolják magukat a marxizmustól.

Mostantól a kommunizmus lett a marxizmus egyetlen menedéke és bástyája.

Mostantól a marxizmus szelleme elhagyja a szociáldemokráciát, mint ahogy a szociáldemokrácia, már előbb, elhagyta a marxizmust.

Az Októberi Forradalom győzelme óta csak azok lehetnek marxisták, akik határozottan és önfeláldozóan támogatják a világ első proletárdiktatúráját.

Mit jelent a világ első proletárdiktatúráját támogatni? Annyit jelent, mint saját burzsoáziánk ellen a nyílt harc álláspontjára helyezkedni. Mivel azonban a szociáldemokraták nem akarnak saját burzsoáziájuk ellen harcolni, hanem szívesebben alkalmazkodnak hozzá, ezért — természetesen — a világ első proletárdiktatúrája elleni harc álláspontjára, a kapitalizmus Szovjetunióban való visszaállításának álláspontjára helyezkednek. Éppen ez a szociáldemokrácia alkonya.

Október megnyitotta a világkommunizmus diadalának korát, mely a szociáldemokrácia alkonyának és a burzsoázia táborába való nyílt átpártolásának kora.

Október a marxizmus győzelme az ideológia terén.

1927. október.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!