Az első világháború előzményei – Oroszország

Az első világháború előzményei – Oroszország

A június 3-i monarchia Oroszországban.
A forradalmi mozgalom új fellendülése

Az első orosz forradalom után új szakasz kezdődött Oroszország történetében. Bár a forradalom vereséggel zárult, a félfeudális rendszer alapjai meginogtak. Az ország gazdasági és politikai életében egyaránt mélyreható változások történtek. A reakció győzelme rövid életűnek bizonyult; hamarosan felváltotta a munkásmozgalom és az általános demokratikus mozgalom megélénkülése és nagy fellendülése. „Az 1905-ös év viharos időszaka óta még tíz év sem telt el — írta Lenin 1914 elején —, de Oroszországban e rövid idő alatt is óriási változás ment végbe.”1
1 Lenin: A szocializmus újabb megsemmisítése. Lásd Lenin Művei. 20. köt. Szikra 1955. 187. old.

1. A reakció tombolása. A bolsevikok a tömegek élén
Sztolipin-rezsim

Az 1907. június 3-i államcsíny a reakciós erők dühödt támadásának kiindulópontja volt. A cárizmust és az uralkodó osztályokat egyesítette a visszavonuló, de meg nem tört nép iránti gyűlölet, az új forradalomtól való rettegés. Közös volt az a törekvésük, hogy a forradalmat mindenáron elhárítsák.

A reakció a munkásosztályra mérte a fő csapást. A felszabadító harc sok száz résztvevőjét kivégezték, tízezreket börtönbe zártak, kényszermunkára küldtek. A cári hatóságok arra törekedtek, hogy megsemmisítsék a proletariátus szervezeteit. 1906-tól 1912-ig több mint hatszáz szakszervezetet tiltottak be, és legalább hétszáztól tagadták meg a működési engedélyt. A legkíméletlenebbül a forradalmi szociáldemokráciát üldözték. Már önmagában az, hogy valaki a proletárpárthoz tartozott, elég volt a legsúlyosabb ítéletek kimondásához.

A tőkések nagymértékben alkalmazták a gazdasági terrort: tömeges kizárásokat rendeztek, „feketelistákat” készítettek, a munkások legjobbjait elbocsátással büntették. Az 1907—1908-ban beálló új ipari válság tömeges munkanélküliséget okozott, kivált a vasmunkások között. Ilyenképpen a proletariátusnak azok a rétegei gyengültek meg, amelyek vezető szerepet játszottak a munkásmozgalomban. A burzsoáziának sikerült megsemmisítenie a munkásosztály számos gazdasági vívmányát. Újra meghosszabbították a munkanapot, átlagosan 10—12 órára. A kizsákmányolás régi módszereit újakkal egészítették ki, amelyek a munkaintenzitás fokozását célozták. A férfiak munkáját olcsóbb női és gyermekmunkával helyettesítették.

A falvakban leszámoltak a parasztlázongások résztvevőivel. A földesurak bőségesen kárpótolták magukat a forradalom idején elszenvedett „veszteségekért”: nőtt a földbérleti díj, felemelték az urasági erdőben való favágásért, a tilosban legeltetésért kirótt büntetéseket.

Fokozódott a cárizmus nemzeti-gyarmati politikájának agresszivitása. A kormány semmivé tette az 1905-ös forradalom által Finnország javára kikényszerített engedmények nagy részét. A rendőrség valóságos hadjáratot indított az elnyomott népek nemzeti kultúrája ellen; sok újságot, folyóiratot, kulturális egyesületet, amelyek a forradalom idején jöttek létre, felszámoltak; üldözték azokat a tanítókat, akik anyanyelvükön oktattak.

Az 1905-ös esztendő demokratikus vívmányainak megsemmisítése, a cári hatóságok korlátlan önkénye a kormány által nyíltan vagy titokban támogatott és pénzelt feketeszázas bandák pogromtevékenységével párosult.

A forradalom leckéje után azonban még a legvadabb reakciósok is kénytelen voltak belátni, hogy immár nem lehet egyszerűen visszaállítani a politikai uralom korábbi formáit. A cárizmus a hatalom kézbentartása érdekében kénytelen volt manőverezni, az abszolutizmust bonapartista fogásokkal kiegészíteni, egyidejűleg a feudális szellemű földesurakra és a nagyburzsoáziára is támaszkodni. Ehhez szüksége volt a dumára, mint a vagyonos osztályok ellenforradalmi blokkjának összállami szintű szervezeti formájára. Az önkényuralomnak szüksége volt a parlamentáris kulisszákra ahhoz is, hogy újabb külföldi kölcsönöket kaphasson. A reakció ezenkívül arra spekulált, hogy a duma segítségével becsaphatja a tömegeket, megbonthatja a demokratikus erők egységét.

A június 3-i monarchia specifikus vonásait mintegy magába sűrítette a cári kormányfő, P. A. Sztolipin tevékenysége. Sztolipint — a volt grodnói és szaratovi kormányzót — az 1906-os paraszti megmozdulások idején hívták meg a belügyminiszteri posztra. Olyan ember hírében állott, aki nem retten vissza semmitől, ha a forradalmi mozgalommal kell leszámolni. Szolgálati lapján olyan hőstettek ékeskedtek, mint lázadó parasztok bestiális kivégeztetése, pogromok szervezése, a demokratikus értelmiség üldözése, hadbíróságok — nem hiába nevezték el az akasztófát „Sztolipin-nyakkendőnek”. Alkotmányos pózzal párosuló hóhérbuzgalma, nemkülönben az a belátás, hogy a cárizmusnak múlhatatlanul újabb lépéseket kell tennie az ország kapitalista fejlődésének érdekében, Sztolipint, e nemesi kreatúrát a kereskedő- és ipari burzsoázia felső rétegei számára is a leginkább elfogadható diktátor jelöltté tette. „Először megnyugvás, csak azután reformok” — ez a sztolipini kinyilatkoztatás foglalta magában az ellenforradalom általános programját.

A kormány az összes földesúri és burzsoá pártok nyílt vagy leplezett támogatásával hajtotta végre a feketeszázas vezető réteg által régen kitervelt államcsínyt. Az 1905. december 11-i választási törvényt újjal váltották fel, amelyet a törvényhozók egymás között maguk is „szégyentelennek” neveztek, annyira leplezetlen és durva eszközökkel biztosította a nagybirtokosok és nagytőkések maroknyi csoportjának osztatlan uralmát a június 3-i dumában.

Az új törvény értelmében az Orosz Birodalom alattvalóinak mindössze 15 százaléka vehetett részt a választásokon. A közép-ázsiai népeket egyszerűen megfosztották a választójogtól, más nemzetiségi területek képviseletét nagymértékben csökkentették. Az új törvény közel megkétszerezte a földbirtokos elektorok számát, csaknem a felére csökkentette a paraszti elektorokét. Az addig egységes városi kúriát kettéosztották: az elsőbe csak nagytulajdonosok tartoztak, akik számottevő előnyökhöz jutottak a második városi kúria választóinak zömét alkotó kispolgársággal szemben. A munkások ténylegesen csak abban a hat kormányzóságban választhattak saját képviselőket, ahol megmaradtak a külön munkáskúriák. Végeredményben a nemesi földbirtokosok és a burzsoázia választotta az összes elektorok háromnegyedét, s ezen belül a földtulajdonosok képviseleti aránya több mint négyszeresen felülmúlta a kereskedőkét és gyárosokét. „Az osztályoknak ezen a kölcsönös viszonyán épül fel a június 3-i rendszer — jegyezte meg Lenin —, amely teljhatalmat ad a feudálisoknak és kiváltságokat a burzsoáziának.”2
2 Lenin: Vitás kérdések. Lásd Lenin Művei. 19. köt. Szikra 1955. 147. old.

A földesúri-burzsoá blokk. a III. duma
A rendőri terror közepette megválasztott III. Állami Duma, az előzőktől eltérően, végigélte a megszabott ötéves ciklust (1908—1912). A 442 képviselőből 147 tartozott a jobboldalhoz — feudális szellemű földesurak, cári hivatalnokok, a papság legreakciósabb képviselői. Az októbristák több mint 150-en voltak. Nyílt ellenforradalmiságuk, monarchizmusuk és sovinizmusuk az októbristákat — soraikban a földbirtokos elemek túlsúlyban voltak a tőkés elemekkel szemben — a jobboldallal egy táborban egyesítette. Az ily módon kialakult többség révén a dumán a legreakciósabb törvények is fennakadás nélkül átmentek. De még Gucskov és a többi októbrista vezér alkotmányos frazeológiája is teljesen megfelelt Sztolipin elképzeléseinek, aki a dumában szilárd kormányhű „centrumot” igyekezett kialakítani, azzal a céllal, hogy ez biztosítsa a parlamenti tevékenység látszatát, lefaragja a feketeszázasok szélsőségeit és magával ragadja a liberális ellenzéket.

A kadetok, akik a hozzájuk közel álló csoportokkal együtt kb. 100 helyet kaptak, az októbristák politikai függvényévé süllyedtek; ezekkel együtt a duma második, októbrista vezetés alatt álló földesúri-burzsoá többségét alkották. A kadetok jobbratolódása törvényszerű következménye volt a június 3-i fordulatnak és pártjuk belső fejlődésének; a kadét párt végképp az ellenforradalmi burzsoá-monarchista liberalizmus pártjává vált.

1909-ben kadét publicisták egy csoportja, élén Sztruvéval, kiadta a „Vehi” („Határkövek”) című gyűjteményt, amelynek neve fogalommá vált. Az orosz felszabadító mozgalom demokratikus hagyományaival való teljes szakítás, átállás a reakció oldalára, szolgalelkűség az önkényuralommal szemben — ez volt a burzsoá liberálisok új igéje; a „Vehi” hasábjain a „népdüh” egyedüli ellenszereként dicsőítették a cári szuronyokat és börtönöket.

Igaz, a kadetok nem hunyhattak szemet az előtt, ami az országban történt, számolniuk kellett a tömegek forradalmi indulataival. Ezért a dumában felszólaló kadetok beszédei hemzsegtek a felső körökhöz címzett figyelmeztetésektől: legyenek óvatosak, tartsák be a „törvényességet”, mert a durva fellépések új megrázkódtatásokkal fenyegetnek. A kadetok, nehogy teljesen elveszítsék befolyásukat a kispolgári választók körében, időről időre nyilvánosan elítélték a sztolipini közigazgatás legkirívóbb gaztetteit. De a liberálisok taktikáját nem ellenzéki gesztusaik, hanem sokkalta reálisabb cselekedeteik — a cári költségvetés megszavazása, az októbristákkal és jobboldaliakkal való együttműködésük a duma-bizottságokban — határozták meg. Éppen a kadetok vállalták magukra a cárizmus reputációjának fenntartását az európai polgári közvélemény színe előtt. 1909 nyarán csaknem egyidejűleg került sor II. Miklós külföldi utazására és az orosz „parlamenti” delegáció angliai látogatására. Midőn a francia, olasz és angol munkások arra készültek, hogy a gyilkos cárt tüntetésekkel és sztrájkokkal fogadják, Miljukov a londoni lordmayor fogadásán mondott beszédében kijelentette, hogy a duma liberális ellenzéke „Őfelsége ellenzéke, nem pedig Őfelségével szemben álló ellenzék”. A kadetok vezérének alattvalói hűségtől csöpögő kijelentését az egész orosz jobboldali sajtó melegen üdvözölte.

A feketeszázas földesurak és a burzsoázia egysége a nép elleni harcban nem szüntette meg ellentéteiket. A burzsoázia arra törekedett, hogy kiszélesítse pozícióit a helyi és központi kormányzati szervekben, korlátozni igyekezett az udvari kamarillának az államügyekre gyakorolt befolyását, ellenőrzést akart szerezni a pénzügyek és a hadseregreform fölött. Az októbrista-kadet többség azonban még a legnyomorúságosabb politikai reformok keresztülvitelére is gyengének bizonyult.

A duma igazi urai a jobboldaliak maradtak, akiknek megvoltak az eszközeik arra, hogy a rájuk nézve kedvezőtlen törvényjavaslatokat eltemessék. A duma fölött álló második kamara, az Államtanács jóváhagyása nélkül egyetlen törvényjavaslat sem léphetett életbe. A kormány csak fedezte magát a dumával, a földesurak és a burzsoázia közötti konfliktusokat a cár valójában korlátlan hatalmának megőrzésére használva ki.

Az új agrárpolitika
A június 3-i rendszer társadalmi bázisa fölöttébb ingatag volt. Ez teljes világossággal megmutatkozott, midőn a cárizmus kísérletet tett az agrárkérdés megoldására, amely az ország egész társadalmi-gazdasági fejlődésének legkiélezettebb problémája volt.

A forradalom arra késztette a földesurakat, hogy a parasztság patriarchális lelkületével és monarchista illúzióival kapcsolatos számításaikról lemondva, a falusi társadalom felső rétegében, a kulákságban keressenek szövetségest. A nemesi kongresszusokon úgyszólván fennhangon álmodoztak a szilárd, „erős” birtokosok seregéről, akik új forradalom esetén, „mint katonák tisztjeiket”, követnék a földesurakat.

Az „erős” tulajdonosréteg politikai koncepciója az obscsina és az egyenlősítő jellegű közösségi földhasználat felszámolását követelte. Tág teret adni a kulákok vállalkozó kedvének, segíteni őket a falusi szegénység kirablásában és földjeik ily módon történő kikerekítésében, támogatni, hogy tőkés nagygazdaságokat létesítsenek a tönkrement parasztok bérmunkájának nagyarányú alkalmazásával: ez volt a cárizmus agrárpolitikájának új irányvonala. Megvalósításához nemcsak a kuláknak az obscsinából való kiválását kellett biztosítani, hanem ugyanerre kellett a többi parasztot is rákényszeríteni.

A kormány már 1906. november 9-én, az első duma szétkergetése és a második összehívása közötti időszakban, rendkívüli úton rendeletet adott ki, amely engedélyezte a faluközösségből való kiválást. A III. duma feketeszázas-októbrista többsége az 1910. június 14-i törvényben jóváhagyta ezt a rendeletet, tovább erősítve a reform különlegesen erőszakos és rabló jellegét.

A sztolipini agrártörvény lehetővé tette, hogy az obscsinából kiváló paraszt egyéni tulajdonként megkapja a közösségi földnek mindazon részeit, amelyeket állandó jelleggel használt. Ez a megoldás elsősorban a kulákoknak kedvezett, akik bérlet formájában vagy más módon hosszú évek alatt a szegényparasztok osztásföldjeinek jelentős részére rátették a kezüket. Ráadásul a kuláktanyák, illetve otrubok számára a közösségi földek legjobb részét emelték ki (az otrub — egyéni tulajdonba kihasított telek; a tanya — hasonló, csak különállóan elhelyezkedő telek, gazdasági és lakóépületekkel).

A nyomorral folytatott küzdelembe belefáradva, sok szegényparaszt is kiválási kérelmet adott be. Többségük azonban továbbra is ragaszkodott az obscsinához, részint mert nem boldogult a közösségi haszonvételek nélkül, részint mert a sztolipini át még súlyosabb nyomorhoz és nélkülözéshez vezetett. Még a hivatalos adatok szerint is a kérelmezőknek csak kis része kapta meg a „mir”, a faluközösség hozzájárulását a kiváláshoz, a többi esetben közigazgatási úton, nem ritkán fegyveres erővel hajtották végre a tagosítást. Tíz év alatt, 1907-től 1917-ig összesen kb. kétmillió családfő (a közösségi tagok kb. egyötöde) vált ki az obscsinából.

Az obscsina szétzúzása meggyorsította a falun az osztályrétegződést. A kivált parasztok közül 1 200 000-en — többségükben szegényparasztok — mintegy négymillió gyeszjatyina osztásföldet adtak el. Ennek nagy részét kulákok szerezték meg, a rendesnél sokkal alacsonyabb árakon. Kulákkézre került a földesúri földek egy része is. A Parasztbank, amelyet a cárizmus még az 1880-as években hozott létre azzal a céllal, hogy a földesurak földjét felvásárolja és a számukra legkedvezőbb feltételekkel továbbadja, most egyre inkább átállt a kulákbirtokok növelésének támogatására. A „koszos landlordok” gazdasága mindinkább árutermelő, kereskedő jellegűvé vált. A világháborút közvetlenül megelőző időben a bel- és külföldön eladásra kerülő gabona felét kulákok termelték.

A falusi burzsoázia növekedése és gazdagodása azonban nem jelentette azt, hogy a sztolipini agrárpolitika egészében véve sikeres volt. A cárizmusnak nem mindenütt sikerült meggyökereztetnie a birtokos parasztok egyéni gazdaságait: 1917 elején a tanyák és otrubok a parasztportáknak mindössze kb. tizedrészét tették ki. Nagy részük két jól körülhatárolható területen, a fejlett tőkés földművelés központjaiban helyezkedett el — északnyugaton, a baltikumi tanyagazdaságok régi gócaihoz csatlakozó vidéken, valamint délen és délkeleten (Ukrajna déli részei, az Elő-Kaukázus, a középső Volgamellék).

Továbbra is igen nagy szerepet játszottak a parasztság kizsákmányolásának feudális maradványformái, s ennek következtében a mezőgazdaság továbbra is rendkívül elmaradott volt. A terméshozam tekintetében Oroszország az utolsók között volt Európában. Noha a nemesi nagybirtokok és a kulákgazdaságok a korábbinál jóval nagyobb mértékben alkalmaztak mezőgazdasági gépeket, a fő földművelő eszköz továbbra is a faeke és a faborona maradt. A parasztok nagy tömegei nyomorban tengődtek; 1912. évi adatok szerint a parasztság több mint 60 százaléka a szegényparasztsághoz (ló nélküli és egylovas gazdaságok) tartozott.

Kudarcot vallottak a reakció politikai tervei is. A sztolipini agrárreform csak a kisszámú „erős” parasztságot békítette meg a cárizmussal, de még ez sem volt teljesen elégedett helyzetével. A falun kiéleződtek a társadalmi ellentétek. A földesurak és az egész parasztság között levő alapvető antagonizmus mellett jelentősen erősödött a kulákság és a szegényparasztság közötti ellentét is. Az újságok „tűzvész-járványról” cikkeztek; tömeges jelenséggé vált, hogy a parasztok földesúri és kulákbirtokokat gyújtottak fel.

A cárizmus a „fölös” falusi népesség Szibériába való áttelepítésével próbálta enyhíteni a parasztok és a földesurak közötti antagonizmust. A földesurak kezén azonban a hatalmas szibériai területek birtokba vétele — ez az önmagában haladó feladat — kalandorvállalkozássá fajult, újabb kínokkal és terhekkel sújtotta az áttelepülő parasztokat. A telepeseknek csak kis részben — főként a módosabb parasztoknak — sikerült lábukat megvetni és gazdaságot teremteni az új földön. Legtöbben a már régen ott élő kulákok igájába kerültek, vagy pedig nyomorogtak, munkát keresve vándoroltak Szibéria-szerte. Több mint 100 000 áttelepült — akikről a miniszterek azt jelentették: „sorsa ismeretlen” — éhen halt. Százezrek (egyedül 1911-ben 116 000, az ez évben áttelepültek 60 százaléka) tértek vissza kisemmizve, kirablóik iránti gyűlölettel eltelve.

A paraszti osztályharc a feketeszázas dumában is visszhangot keltett. „Újra meglátják majd az élet tengerének tajtékzó mélységeit, tájra meg fogják hallani, mint 1905-ben, a nép hatalmas szavát” — mondotta a sztolipini törvény ellen felszólaló egyik trudovik parasztképviselő. Még a monarchista beállítottságú parasztképviselők is amellett voltak, hogy a földnek a földesurak kezéből azok kezébe kell kerülnie, akik megművelik. „Adjon az isten egészséget őfelségének” — kezdte beszédét egy monarchista paraszt, és ezzel végezte: „Ha pedig őfelsége azt mondotta; hogy legyen igazság és rend, hát az természetes, hogyha én a három gyeszjatyina földemen ülök, mellette meg harmincezer gyeszjatyina van, hát ez nem rend és nem igazság.”

Az agrárkérdés további éleződése változást hozott a milliós paraszttömegek tudatában; megszabadultak a cár és a duma iránti bizalom utolsó maradványaitól is, s egyre szorosabban tömörültek a munkásosztály, a demokratikus tábor vezető ereje köré.

A munkásmozgalom a reakció éveiben.
A bolsevikok harca az opportunisták ellen

Az oroszországi munkásmozgalom megszületése óta még sohasem élt át olyan súlyos időket, mint a reakció éveiben. A munkásosztály és pártja hatalmas áldozatokat hozott. Sok pártszervezetet szétromboltak. Hatalmas lelkierő, fegyelem és szervezettség kellett hozzá, hogy az ellenség nyomása alatt a bolsevikok rendezetten vissza tudjanak vonulni. A reakció tombolása közepette a támadó taktikáról védekező taktikára kellett áttérni, erőt kellett gyűjteni az elkövetkező harcokra.

A párt illegalitásba vonta kádereit. Vezérének, Leninnek, ismét el kellett hagynia Oroszországot. 1908-ban Genfben ismét megkezdte a bolsevik sajtóorgánum, a „Proletarij” kiadását, helyreállította a kapcsolatokat az oroszországi pártszervezetekkel.

Lenin, mielőtt kijelölte volna a párt soron levő feladatait, mélyrehatóan elemezte a forradalom tanulságait és a forradalom hatására Oroszországban bekövetkezett változásokat. Zseniális éleslátással mutatott rá a sztolipini politika társadalmi tartalmára, az önkényuralom által a június 3-i periódusban a burzsoá monarchia felé tett lépés korlátozott voltára. A cárizmus és az uralkodó osztályok kétségbeesett kísérleteivel szemben, hogy „új módon” mentsék meg hatalmukat és jövedelmeiket, a proletariátusnak és pártjának értenie kell ahhoz — mutatott rá Lenin —, hogy új módon közelítse meg a régi feladatok megoldását, hogy az illegális munkát a duma és az egyéb legális lehetőségek forradalmi módon való felhasználásával kapcsolja össze. Különös nyomatékkal hangsúlyozta, hogy le kell leplezni a liberális-monarchista „alkotmányosságot”, és széles körben propagálni kell a cári monarchia megdöntésének és a demokratikus köztársaság kivívásának forradalmi jelszavát: „. . .Nekünk a »vesszen a monarchia« jelszót ugyanolyan népszerű »szállóigévé« kell tennünk, mint amilyen népszerűvé lett az 1895—1904-es évek hosszas, kitartó szociáldemokrata munkája után a »vesszen az önkényuralom« jelszó.”3
3 Lenin: Az orosz liberalizmus legújabb vívmánya. Lásd Lenin Művei. 16. köt. Szikra 1955. 137. old.

A lenini taktikát az opportunisták ellen vívott elkeseredett harcok közepette valósították meg. A mensevikek már az első orosz forradalom előestéjén és a forradalom alatt a megalkuvás útjára léptek — most nyíltan kapituláns álláspontra süllyedtek. A mensevik vezetők, fejvesztettségükben túlbecsülve a reakció erőit, a kadetok nyomán tagadták az új forradalmi fellendülés szükségszerűségét. Némelyikük egyenesen azt erősítgette, hogy Oroszországban már létrejött a burzsoá monarchia, és a munkásosztály számára nem maradt más hátra, mint hogy a liberálisokkal szövetségben a dumán keresztül igyekezzék részleges reformokat kieszközölni. A renegátok, megtagadva a pártprogram célkitűzéseit és a forradalmi taktikát, azt hirdették, hogy alkalmazkodni kell a sztolipini rendszerhez, s az illegális pártot nyílt egyesülettel, amolyan „munkás érdekvédelmi társasággal” kell felváltani. A „nyílt” munkáspárt jelszava osztályeredetét tekintve „vehista”, burzsoá liberális jelszó volt. A forradalmi illegalitás felszámolása nemcsak a munkásosztály, hanem az egész nép lefegyverzését jelentette volna ellenségeivel szemben.

Az OSZDMP összoroszországi konferenciája, amely a bolsevikok kezdeményezésére 1908 decemberében ült össze Párizsban, elítélte a mensevikek likvidátorságát, és jóváhagyta a lenini taktikát. Engesztelhetetlen harcot vívtak a bolsevikok az ún. otzovisták ellen is. Ez az A. Bogdanov által vezetett állhatatlan intellektuel csoport azt követelte, hogy hívják vissza a III. dumából a szociáldemokrata képviselőket — ezzel a baloldali frázissal leplezve azt, hogy képtelen a reakció nehéz feltételei között türelmes, szívós tömegmunkát folytatni.

A bolsevikok Lenin nevelte tulajdonságai — az eszmei edzettség, a bármily formában fellépő opportunizmussal szembeni kérlelhetetlenség, a marxista elmélet alkotó alkalmazása és új tapasztalatokkal való gazdagítása — segítettek megvédelmezni a pártot és forradalmi elveit. A börtön és a száműzetés nem tudta megtörni Lenin követői — J. A. Szverdlov, I. V. Sztálin, M. V. Frunze, F. E. Dzerzsinszkij, M. I. Kalinyin, K. J. Vorosilov, G. K. Ordzsonikidze, Sz. Sz. Szpandarjan, Sz. G. Saumjan, Sz. M. Kirov, I. F. Dubrovinszkij, V. V. Kujbisev és a többiek — szellemét és akaraterejét. Bármelyikük elmondhatta volna magáról, amit Dzerzsinszkij írt börtönnaplójában: „. . .ha újra kellene kezdenem az életet, pontosan ugyanúgy kezdeném, ahogyan kezdtem. És nem muszájból, nem kötelességből. Számomra ez alkati szükségszerűség.”

A reakciónak az oroszországi munkásosztályt nem sikerült elszakítania pártjától. Az illegális pártszervezetek, amelyek a sztolipini rezsim első éveiben a rendőrterror következtében és az értelmiségiek egy részének elmenekülése folytán megfogyatkoztak, újra növekedésnek indultak a munkások legjobbjainak belépésével. Ezek közül egész sor illegális forradalmár került ki, akik az üzemekben, a munkásosztály sűrűjében irányították a pártmunkát. A pártnak, illegális szervezeteire támaszkodva, sikerült kiszélesítenie pozícióit a rendőrterrortól megkímélt szakszervezetekben, szövetkezetekben, kulturális-önképző és más egyesületekben. A lenini taktika nagy sikere volt, hogy a szociáldemokrata duma-frakció (bár többségében mensevikekből állott) egészében likvidátorellenes álláspontra helyezkedett. A munkásképviselők felszólalásai egyre inkább forradalmi jellegűvé váltak. A bolsevik N. G. Poletajev, a pétervári munkások küldötte, beszédeiben merészen ostorozta a cárizmust és kadét kiszolgálóit.

A munkások sztrájkharca a sötét sztolipini rezsim gyászos időszakában sem szünetelt. A legnagyobb oroszországi ipari centrumok proletariátusa politikai tömegsztrájkkal felelt a cárizmusnak a II. duma munkásképviselői elleni merényletére. A szociáldemokrata frakció perének első napján (1907. november 22.) egyedül Pétervárott több mint 60 000 munkás sztrájkolt. Rendkívül szívós, kitartó volt a bakui proletariátus 1907—1908-as sztrájkharca, amelyet erős bolsevik szervezet vezetett.

Egészében véve a sztrájkok és résztvevőik száma 1908-tól 1910-ig közel egynegyedére csökkent. A védekező jellegű sztrájkok jutottak túlsúlyba; a munkások az 1905-ös év vívmányait védelmezték a tőke támadásával szemben. De még a sztolipini reakció időszakának legalacsonyabb sztrájkszintje is jóval magasabb volt a forradalom előtti évtized (1895—1904) színvonalánál.

A reakció periódusa a proletariátus által felhalmozott gazdag tapasztalatok feldolgozásának időszaka volt. Ugyanakkor ezek az évek mélyreható bomlást hoztak a forradalom kispolgári útitársainak körében. Egyesek a nyilvánosság előtt igyekeztek megszabadulni korábbi forradalmi lelkesedésüktől, és nyíltan átálltak az ellenség oldalára; mások a közérdeket sutba dobva és a nyugodalmas, biztonságos élet apró-cseprő gondjaiba merülve, a szkepticizmus, a nyílt amoralizmus „filozófiájában” kerestek lelki menedéket. Az eszmei bomlás zavaros hulláma elnyeléssel fenyegette a demokrácia kevéssé edzett rétegeit. A reakció igyekezett kihasználni és előmozdítani, a vallásos hangulatok megélénkülését a nép körében.

A filozófiai problémák elszakíthatatlan kapcsolatban álltak a politikai problémákkal, a reakció ellen vívott harc a materializmusért vívott harccal; a taktikai kérdésekben megnyilvánuló opportunizmus az alapvető világnézeti kérdésekben elfoglalt revizionizmussal fonódott össze. E tekintetben egy táborba kerültek mind a mensevik likvidátorok, mind az otzovista bogdanovisták, akik az empiriokriticizmus — e „legújabbnak” hirdetett filozófia — híveinek vallották magukat, és a marxizmus „megújítására”, a szocialista eszmék „érthetőbbé” és „emocionálisabbá” tételére irányuló próbálkozásaikban „istenépítésbe”, miszticizmusba süllyedtek.

A revizionisták szétzúzása nélkül nem lehetett előrevinni a forradalmi elméletet. „Az aktuális feladatunk az, hogy a legnehezebb viszonyok közt is ércet bányásszunk, vasat szerezzünk, s öntsük a marxista világnézet . . .acélját”4 — írta Lenin a „Miszl” bolsevik folyóiratban 1910-ben.
4 Lenin. A „fenntartás” hősei. Lásd Lenin Művei. 16. köt. 387. old.

A párt vezére elsőként fogott hozzá e történelmi feladat megoldásához. 1909-ben jelent meg zseniális műve, a „Materializmus és empiriokriticizmus”. A mű minden egyes sorából polemikus szenvedély izzik a marxizmus eszmei ellenfelei ellen. Lenin a marxizmus valamennyi addigi eredményére és a korabeli tudomány adataira támaszkodva, rendkívül fontos új tételekkel és következtetésekkel gazdagította a marxista filozófiát.

A bolsevikok eszmei harca az új osztályütközetek előkészítését szolgálta. A reakció diadala, amint ezt Lenin előre látta, ingatagnak és rövid életűnek bizonyult. A tömegek forradalmi indulata csakhamar új forradalmi fellendülésbe csapott át.

2. Az imperializmus fejlődése Oroszországban.
Az új forradalom érlelődése

Változások a gazdasági életben. A finánctőke erősödése
Az ország gazdasági helyzete ekkorra jelentősen megváltozott. 1909 végétől—1910 elejétől az iparban a depressziót fokozatosan fellendülés váltotta fel. 1910 és 1913 között a szénbányászat és a réztermelés csaknem másfélszeresére, a nyersvastermelés több mint másfélszeresére nőtt.

Jelentősen előrehaladt a termelés koncentrációja. A gyári munkásoknak több mint a fele 500 munkásnál többet foglalkoztató nagyüzemekben dolgozott. Az 1000 munkásnál többet foglalkoztató mamutvállalatok, amelyek az összes gyárüzemek számának alig több mint három százalékát tették ki, 1910-ben a gyári munkásság 38 százalékát, 1914-ben pedig több mint 40 százalékát összpontosították. Meggyorsult a kis-, közép-, sőt nagyvállalatok kiszorítása, nyílt vagy burkolt elnyelése néhány mamutvállalat által.

A monopolkapitalizmus fejlődése meggyorsult. Megjelentek az első monopolszervezetek még a textiliparban is, ahol pedig különösen erős volt a kereskedelmi tőke felvásárlási rendszere. Sajátos formákat öltött a monopolizálás folyamata az uráli bánya- és kohóiparban: a régi, félfeudális vállalatok az egyszemélyi tulajdonosoktól részvénytársaságok, bankok kezébe kerültek.

Nőtt a monopóliumok hatalma a főbb nehézipari ágakban. A „Prodamet” kohászati szindikátus az oroszországi készfém-értékesítés több mint 85 százalékát tartotta kezében. Három hatalmas, a világtrösztökkel kapcsolatban álló kőolajipari egyesülésnél összpontosult az összes részvénytőke 86 százaléka és az ország olajtermelésének 60 százaléka. Oroszországban a kapitalista monopóliumok uralkodó típusát továbbra is a szindikátusok alkották, de mellettük létrejöttek már fejlettebb monopólium-típusok, trösztök és konszernek is.

Erősödött az ipari tőke és a banktőke összeolvadásának folyamata, a fináncoligarchia kialakulása. A kereskedelmi bankok száma a XIX. század végétől szinte egyáltalán nem növekedett, de a rendelkezésükre álló anyagi eszközök csaknem megnégyszereződtek (ezen belül 1908 és 1913 között több mint kétszeresére emelkedtek). Ezeknek az oroszlánrésze egy maroknyi pétervári bank kezén volt, amelyek fiókintézetei egész Oroszországot behálózták. Az újonnan kibocsátott értékpapírok (részvények, kötvények stb.) túlnyomó többségét az oroszországi kapitalizmus történetében először az országon belül, nem — mint korábban — külföldi tőzsdéken helyezték el.

A bankok tevékenysége nem szorítkozott az iparvállalatok és vasutak részvényeivel űzött spekulációkra. Aktívan részt vettek a vállalatok igazgatásában, a régi monopóliumok megerősítésében és különösen újak alapításában a legkülönbözőbb iparágakban, a hajóépítő és rézipartól kezdve egészen a dohány- és sóiparig.

A fináncoligarchia nagymértékben kihasználta a cári kormányzattal fennálló szoros kapcsolatait. Az öt legnagyobb pétervári bank közül négyet a pénzügyminisztérium volt vezető férfiai irányítottak. Az ország egyik legnagyobb bankja, az 1910-ben két bank fúziója útján létesült Orosz—Ázsiai Bank élén Á. I. Putyilov volt pénzügyminiszter-helyettes állott. A Volga—Kámai Bank feje, P. L. Bark, először a kereskedelem- és iparügyi miniszter helyettese, majd 1914 elején pénzügyminiszter lett. A kereskedelmi bankok segély és hitel formájában hatalmas összegeket kaptak az államkincstárból. A személyi unió jó eszköz volt a legelőnyösebb kincstári, többek között katonai megrendelések megszerzésére is.

A kapitalista monopóliumok nyomása a jobbágyrendszer erős maradványaival együtt gúzsba kötötte a termelőerők fejlődését. A kohászati termelés — önmagában elég tetemes — növekedését az ipari fellendülés éveiben nem annyira új létesítményekkel, mint inkább a válság és a depresszió idején kihasználatlanul maradt ipari kapacitások kihasználásával érték el. Az olajtermelés meg egyenesen csökkent: 1913-ban 27 millió púddal volt kevesebb, mint 1910-ben, és 145 millió púddal kevesebb, mint 1901-ben. A vállalkozók az olajmezők „természetes” kimerülésére hivatkoztak. Ezt a verziót azonban az orosz geológusok (I. M. Gubkin, D. V. Golubjatnyikov stb.) kutatásai maradéktalanul megcáfolták. A termelés csökkenésének valódi oka az olajkirályok élősdi gazdálkodása volt: az árak felsrófolása végett konzerválták az új olajmezőket, és csökkentették a fúrást a régieken, számos olajfinomító üzemet bezártak stb. Ennek következtében Oroszországban súlyos „üzemanyagéhség” következett be, s ez az ország egész gazdasági helyzetét kedvezőtlenül befolyásolta.

A tőkések gazdagodásának fő forrását a munkások kizsákmányolása jelentette. A faluról az iparba irányuló munkaerő-áramlás még az ipari fellendülés éveiben is sok esetben lehetővé tette a munkabér változatlan szinten tartását, sőt csökkentését is. Az élet megdrágulása következtében a reálbér jelentősen csökkent. A nagytőkések profitja viszont két-háromszorosára növekedett.

A nyugati imperializmustól való függés erősödése
Az 1900—1903. évi válság és az utána következő depresszió idején lelassult a külföldi tőke behatolása Oroszország gazdaságába. Egészében véve a tőkebehozatal mégsem csökkent, mivel tetemesen nőttek a cárizmus külföldi adósságai. Az önkényuralom már nem tudott meglenni a külföldi tőzsdék állandó igénybevétele nélkül. Az 1906-os kölcsönt 1909-ben új kölcsön követte. A növekvő külföldi adósságok és kamataik fizetésére Oroszország 10 év alatt (1904—1913) több mint 1,7 milliárd rubelt költött, a kapott kölcsönök pedig alig egymilliárdot tettek ki.

A külföldi tőke továbbra is szilárd pozíciókat foglalt el az orosz iparban, kivált a bányászatban és a vasiparban. A háború előtti években megerősödött az oroszországi angol tőkeexpanzió. Az angol monopóliumok mindenekelőtt az olajforrások megszerzésére törekedtek. Az angol— holland Royal Dutch Shell tröszt először Groznij vidékén, aztán pedig Bakuban is megvetette a lábát. Az angol tőke az új olajvidékekre, az urál—embai és a majkopi lelőhelyekre is behatolt. A brit expanzió második célpontját az Urál és Szibéria ásványkincsei— arany, réz, ólom — képezték. Ezeken a vidékeken az angolok mellett amerikai tőkések is tevékenykedtek.

A nyugati hatalmaktól — a cárizmus hitelezőitől és egyben szövetségeseitől — való pénzügyi-gazdasági függés politikai függéssel fonódott össze. A francia bankok a francia vezérkar által diktált feltételekkel adtak Oroszországnak vasútépítési kölcsönöket: a kapott pénzt stratégiai vasútvonalak építésére kellett fordítani. Másfelől a gazdasági behatolás érdekében diplomáciai eszközöket is felhasználtak. Így például a Vickers és a Schneider hadiipari konszernek az angol és francia kormány segítségével rendkívül előnyös katonai megrendeléseket, valamint ágyúgyárak építésére és felszerelésére szóló koncessziókat kaptak Oroszországtól. A cári kormány a francia diplomácia nyomására szüntette be az „üzemanyagéhség” előidézésében döntő szerepet játszó „Produgol” szindikátus ügyében indított bírósági vizsgálatot.

A cárizmus és az orosz burzsoázia függése a külföldi tőkétől korántsem jelentette azt, hogy az orosz imperializmus lemondott volna saját expanzív céljairól. A cári Oroszország külpolitikáját egyrészt a földesurak érdekei, másrészt — egyre növekvő mértékben — a külföldi, elsősorban közel- keleti piacok megszerzésére törekvő tőkés monopóliumok érdekei határozták meg. A konkurensekkel vívott harcban az orosz imperializmus a maga gazdasági gyengeségét a földesúri monarchia katonai erejének segítségével igyekezett kiegyenlíteni.

Az új forradalom előfeltételei
Oroszország kapitalista fejlődése ezekben az években jelentősen előrehaladt. Gazdasági elmaradottsága a vezető kapitalista országokhoz képest mégsem csökkent, hanem még fokozódott is. Oroszország részesedése a világ ipari termelésében 1913-ban alacsonyabb volt, mint 1901-ben. Ez a hatalmas ország a maga felmérhetetlen természeti kincseivel és sokmilliós népességével világviszonylatban az ötödik helyet foglalta el az acéltermelés, a hatodikat a szénbányászat, és a tizenötödiket a villamos energia termelése terén. Az elmaradás a főbb iparcikkek egy főre eső termelésének terén nyilvánult meg a legszembetűnőbben. Ebben a tekintetben a cári Oroszország majdnem ugyanazon a színvonalon állott, mint Spanyolország, Európa egyik legelmaradottabb országa.

Mind erősebben éreztette hatását a fejlett gépgyártás hiánya. A munkapadokat, gépeket, felszereléseket csaknem felerészben külföldről kellett beszerezni. Oroszországnak, amely a modern aerodinamika megalapítóit, N. J. Zsukovszkijt és Sz. A. Csapligint, valamint a többmotoros nehéz repülőgépek első konstruktőreit adta a világnak, nem volt saját repülőgépipara. Kezdetleges állapotban volt a többi új iparág is: az autóipar, a vegyipar, a villamoskohászat, a nemesacélgyártás, sok színesfém termelése stb.

Az ország gazdasági elmaradottságát nem lehetett leküzdeni a régi, középkori jellegű földbirtoklásnak és a reakciós politikai intézményeknek a kapitalizmus követelményeihez való hozzáigazítása útján. Ezt a sztolipini politika csődje félreérthetetlenül megmutatta. Mindaddig, amíg fennállott a föld földesúri monopóliuma, amíg fennállott a monarchia a maga katonai és bürokratikus apparátusával, addig a társadalmi haladás elsőrendű feltétele a munkásosztály által vezetett polgári demokratikus népforradalom maradt. „Oroszország sajátossága az — írta 1913 végén Lenin —, hogy a proletariátus a polgári forradalmak korszakában eddig még sohasem tapasztalt mértékben erős, az ország általában szörnyen elmaradott, s ez objektíve szükségessé teszi a rendkívül gyors és határozott előrehaladást. . . ”5
8 Lenin; Kritikai megjegyzések a nemzeti kérdéssel kapcsolatban. Lásd Lenin Művei. 20. köt. 26. old.

Az ipari fellendülés idején — különösen a nehézipar főbb ágazataiban — emelkedett a munkásság létszáma, fokozódott koncentráltsága. Még nagyobb mértékben megnőtt a kisiparban, kézműiparban és mezőgazdaságban foglalkoztatott proletár és félproletár népesség tömege. Jelentősen megváltozott a munkásosztály összetétele: növekedett a törzsökös munkások részaránya, gyengültek a munkásokat a földdel összekötő szálak (ez is az agrárreform egyik következménye volt). Mindez hatalmas jelentőségű volt a proletariátus politikai aktivitásának fokozódása, forradalmi vezető szerepe szempontjából.

A történelmi körülmények alakulása folytán egyedül Oroszországban létezett forradalmi marxista párt — olyan új típusú párt, amely alkalmas a széles tömegek vezetésére a polgári demokratikus forradalom győzelméért, majd szocialista forradalomba való átnövéséért vívott harcban.

A forradalmi mozgalom megélénkülése
Az 1910-es év meghozta a munkásmozgalom újabb megélénkülésének első jeleit. A munkások kezdtek áttérni a védekező sztrájkokról a támadó sztrájkokra, az egyes üzemekre korlátozódó megmozdulásokról a tömegsztrájkokra. A néhány esztendős „szélcsend” után ez év végén került sor az első politikai tüntetésekre. Az egyik legimpozánsabb tüntetés Pétervárott zajlott le, L. N. Tolsztoj halálával kapcsolatban. Ez az esemény egész Oroszországot megrendítette és felrázta, s a haladó társadalmi rétegeket nyílt fellépésre ösztönözte a sztolipini rendszer ellen. Az író-óriás temetése napján tüntető munkások és diákok ezt kiáltozták: „Le a halálbüntetéssel!”, „Vesszenek a cári hóhérok!”

Az orosz forradalmi mozgalom újra ugyanazt az útszakaszt járta, amely 1905-öt megelőzte, csakhogy a fejlemények most sokkal gyorsabb ütemben és összehasonlíthatatlanul nagyobb méretekben bontakoztak ki, mint akkor. 1911-ben már több mint 100 000 munkás sztrájkolt. A gazdasági sztrájkoknak több mint a fele a munkások győzelmével zárult; ilyen eredményt addig a munkásmozgalom egyetlen nyugat-európai országban sem ért el. A munkások harca határozottabb, forradalmibb megmozdulásokra serkentette a demokratikus ifjúságot is. Széles körű visszhangot keltett országszerte a moszkvai egyetem hallgatóinak sztrájkja, amelyet más városok diáksága is támogatott. A kormány könyörtelenül leszámolt a résztvevőkkel. A reakció támadása elleni tiltakozásul a professzorok nagy csoportja tüntetőleg otthagyta az egyetemet, köztük olyan világszerte ismert tudósok, mint K. A. Tyimirjazev, P. N. Lebegyev, N. D. Zelinszkij.

„A proletariátus elkezdte. A demokratikus ifjúság folytatja. Az orosz nép új harcra kél, újabb forradalom felé halad” — írta Lenin.6
6 Lenin: A tüntetések kezdete. Lásd Lenin Művei. 16. köt. 370. old.

Az érlelődő forradalmi fellendülés légkörében tartották meg az OSZDMP VI. összoroszországi konferenciáját 1912 januárjában Prágában. A konferencián képviseltették magukat a legnagyobb oroszországi proletár centrumok pártszervezetei, s ezáltal valósággal pártkongresszusi jelentőségre emelkedett.

A prágai konferencia, amelynek egész munkáját Lenin irányította, összegezte és értékelte a pártnak az ellenforradalom nehéz éveiben folytatott tevékenységét. „Ha most visszatekintünk, és ami nálunk volt, összehasonlítjuk azzal, ami 1848 után Európában volt, vagy azzal, amit például a francia munkásmozgalom a Kommün szétzúzása után átélt — akkor nem azon kell csodálkoznunk, hogy bomlás következett be, hanem azon, hogy aránylag milyen gyorsan kezdünk újra talpra- állni” — hangsúlyozta a „Közlemények az OSZDMP összoroszországi konferenciájáról”.

A küldöttek megvitatták a párt politikai és szervezeti feladatait, választási programját a IV. duma választásaira, a legfontosabb nemzetközi eseményeket. A konferencia leszögezte, hogy a likvidátorok addigi magatartásukkal végérvényesen a párton kívül helyezték magukat. A likvidátorok kizárása megszilárdította a bolsevikok győzelmét a kapituláns mensevikek felett. Ez döntő lépés volt a sziklaszilárdan forradalmi marxista, bolsevik alapon álló munkás tömegpárt megteremtésének útján. „A világ egyetlen szociáldemokrata pártja sem jött létre — különösen a burzsoá forradalmak korszakában — a proletariátus burzsoá útitársai ellen folytatott nehéz harc nélkül, és számos esetben e burzsoá útitársakkal való szakítás nélkül. Ugyanígy, az ilyen útitársak ellen folytatott nehéz harcban alakul ki, növekszik, erősödik és edződik minden akadály ellenére az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt is 1898 óta”7 — írta Lenin röviddel a prágai konferencia után, értékelve annak történelmi jelentőségét.
7 Lenin: A „Vorwärts” névtelenje és az OSZDMP helyzete. Lásd Lenin Művei. 17. köt. Szikra 1955. 536. old.

A konferencia megválasztotta a párt Központi Bizottságát, élén Leninnel. Az oroszországi pártmunka gyakorlati irányítására a legtapasztaltabb, legedzettebb bolsevik szervezőkből létrehozták a Központi Bizottság orosz irodáját.

Az oroszországi munkásság legjobbjai, akik ismét a nyílt forradalmi harc útjára léptek, lelkes helyesléssel fogadták a prágai konferencia határozatait.

A lénai sortűz. Sztrájkharcok 1912—1913-ban
Az új forradalmi fellendüléshez a közvetlen lökést egy messze Szibériában, a Léna-folyó mentén lejátszódott tragédia adta meg: Bodajbóban 1912. április 4-én a cári katonaság gyilkos sortüzet nyitott az aranybányák munkásaira.

A XIX. század végén alapított Lénai Aranyipari Társaság (orosz nevének rövidített alakja: Lenzoto) több mint 400 aranybánya birtokosa volt. A Lenzoto részvényesei közé tartozott többek között II. Miklós cár anyja, számos miniszter és főhivatalnok. 1908-ban a társaság részvényeinek nagy része angol tőkések kezébe került, akik Londonban megalapították a Léna-Goldfields konszernt. A lénai aranybányák óriási nyereségekkel gazdagították uraikat: öt év alatt, 1905/1906 és 1909/1910 között a bányákból származó tiszta jövedelem 22-szeresére nőtt.

A munkások nem bírták tovább a kiszipolyozó munkafeltételeket. Megelégelték a boltokat és kórházakat, bíróságot és börtönöket, rendőrséget és bányafelügyeletet egyaránt kézben tartó Lenzoto rablópolitikáját. 1912 elején sztrájk robbant ki, melynek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy az egyik telepi boltban romlott lóhúst mértek ki. A sztrájk nyomban általánossá vált, és a bolsevikok hatása alatt szervezett jelleget öltött. A munkások a munka- és életkörülmények gyökeres megjavítását, nyolcórás munkanapot, a pénzbüntetések megszüntetését, küldötteik sérthetetlenségét követelték. A Lenzoto semminemű engedményre nem volt hajlandó. Pétervárról megérkeztek az utasítások: a sztrájkot felszámolni, a munkásokat „lecsillapítani”. Egy Trescsenkov nevű csendőrtiszt tűzparancsot adott a katonaságnak. 250 halott, 270 sebesült — ez volt az 1912. április 4-i események mérlege. A cári hatóságok arra számítottak, hogy a munkásokat nemcsak a Léna mellett, hanem egész Oroszországban megfélemlítik. Makarov belügyminiszter a duma szónoki emelvényéről kijelentette: „így volt, és így is lesz.”

Az eredmény azonban épp az ellenkezője lett annak, amire az uralkodó klikk számított. A lénai események ugyanazt a szerepet játszották az új körülmények között, mint 1905-ben a január 9-i események: akkor szétlőtték a régi, forradalom előtti önkényuralomba vetett hitet — most a „megújított”, június 3-i monarchiába vetett hitet. „Ó, testvérek! Átkozott, átkozott lesz, ki e szörnyű napot elfeledi, aki e vért az ellenségnek megbocsátja” — írta a bolsevik „Zvezdá”-ban Gyemjan Bednij proletárköltő. Felzúdulás és harag fogta el a munkásságot. Az egész országon végighullámzó tiltakozó sztrájkokban kb. 300 000 munkás vett részt.

A tiltakozó sztrájkok összefonódtak a még nagyobb tömegeket megmozgató május elsejei sztrájkokkal, amelyeket a nagyvárosokban utcai tüntetések kísértek.

1912-ben több mint egymillió munkás sztrájkolt, az ország gyári munkásságának több mint a fele. A mozgalom erejét az adta, hogy a gazdasági sztrájkok politikai sztrájkokkal kapcsolódtak össze, s ez utóbbiak egyre inkább túlsúlyba jutottak. 1913-ban a sztrájkhullám még magasabbra emelkedett. Pétervár és Moszkva munkásai nyomán a proletariátus újabb osztagai léptek harcba. A támadó jellegű sztrájkok száma 1912-höz képest megkétszereződött. Az erősödő repressziók és a tömeges kizárások ellenére a munkások emberfeletti kitartással küzdöttek. Oroszország egész dolgozó népessége feszült figyelemmel kísérte a pétervári Novij Lesszner gyár munkásainak százkét napig tartó hősies sztrájkját.

A munkások sztrájkküzdelme — ugyanúgy, vagy még nagyobb mértékben, mint az első orosz forradalom előestéjén — harcra serkentette és bevonta a forradalmi mozgalomba a paraszti tömegeket. Ezt számos tényező segítette. 1911-ben aszályos év köszöntött Oroszországra. 30 millió paraszt éhezett. A munkásmozgalom fellendülésével egyidőben bontakoztak ki a Sztolipin-féle „tagosítási” munkálatok, amelyek a parasztok fokozódó ellenállásába ütköztek; gyakran nyílt összetűzésre került sor a rendőrséggel és a katonasággal. A forradalmi erjedés behatolt a hadseregbe és a flottába is. 1912-ben Taskent közelében utászlázadás robbant ki. A Baltikumban és a feketetengeri flottánál csak letartóztatások és a forradalmár matrózokkal való leszámolás révén sikerült elhárítani a felkeléseket.

A bolsevik „Pravda”
A munkásmozgalom új fellendülése bolsevik jelszavakkal és bolsevik vezetés alatt ment végbe.

A forradalmi fejleményekre nagy hatással volt a munkás napilap, a „Pravda” („Igazság”), amelynek első száma 1912. április 22-én (május 5) jelent meg. A „Pravda” létrehozásával a bolsevikok országos sajtóorgánumra tettek szert, melyen át közvetlenül szólhattak a nagy tömegekhez.

A „Pravdá”-ban a párt legjobb erői dolgoztak. Lenin, hogy közelebb kerüljön az újsághoz és az oroszországi pártmunkához, 1912 júniusában Párizsból Krakkóba, majd a galíciai Poroninba költözött. A „Pravda” 636 száma (az utolsó 1914. július 21-én jelent meg) több mint 250 cikket közölt Lenintől. E cikkek óriási területet fogtak át — az aktuális napi kérdésektől egészen a marxista elmélet legfontosabb problémáiig. Az orosz és a világkapitalizmus fejlődése, az oroszországi politikai pártok tevékenysége, a legfontosabb nemzetközi politikai események, a munkásosztály és a parasztság helyzete, az orosz és a nemzetközi munkásmozgalom fejlődése, Ázsia ébredése — mindez témájául szolgált Lenin mélyreható marxista gondolkodástól és forradalmi szenvedélytől áthatott cikkeinek, amelyek a munkásosztály ellenségei ellen, eszmei ellenfelei, a burzsoá liberálisok, opportunisták, kispolgári anarchisták, eszerek stb. ellen irányultak.

A munkásosztály forradalmi napilapja szüntelen ellenséges tűzben állott. A cári hatóságok két év folyamán nyolc ízben tiltották be, de mindannyiszor új néven továbbra is megjelent. Az újságnak átlagban minden negyedik számát elkobozták.

A bolsevik újságnak segítségére siettek olvasói. A munkások terjesztették, anyagilag támogatták lapjukat, és maguk is aktívan részt vettek munkájában. A „Pravda” részt vállalt a sztrájkharc szervezéséből: megbélyegezte a sztrájktörőket, szervezte a sztrájkolok anyagi megsegítését és szolidaritás-sztrájkokkal való támogatásukat. Szinte minden egyes számában közölt anyagokat a falu helyzetéről, rávezetve, a parasztokat arra a gondolatra, hogy a nyomortól és az éhségtől csakis forradalmi úton szabadulhatnak meg.

A „Pravda” a bolsevikok éles fegyvere volt a pártért, a likvidátorok elszigeteléséért vívott harcban. A likvidátorok elszigetelését nem tudták megakadályozni a centristák manőverei sem, akik a likvidátorok bécsi konferenciáján 1912 augusztusában összetákolták az elvtelen „augusztusi blokkot”, amelyben különféle pártellenes csoportok egyesültek. A blokk szervezője, a leplezett likvidátor Trockij, a „párton belüli béke” jelszavával próbálta hátba támadni a bolsevikokat, és megnyerni a munkásoknak azt a részét, amely még nem látta tisztán a párton belüli harc lényegét, és őszintén akarta a pártegységet. Lenin és a bolsevikok leleplezték ezt a képmutató politikát, amelyet a II. Internacionálé opportunista vezérei is támogattak. A likvidátorok és Trockij, írta Lenin a „Pravdá”-ban, a „legrosszabb szakadárok”. „A munkások szerencsére már megértették ezt, és valamennyi öntudatos munkás tettekkel munkálkodik azon, hogy megteremtse egységét az egységbontó likvidátorok ellen.”8
8 Lenin: Az „augusztusi blokk” felbomlása. Lásd Lenin Művei. 20. köt. 157. old.

A IV. állami duma
A néptömegek forradalmasodásának hatására kiéleződtek a földesúri-burzsoá blokk belső ellentétei. A cárizmus iránti minden előzékenységük ellenére még az októbristák sem titkolták a sztolipini politika eredményei fölött érzett csalódásukat. A III. duma tevékenységének kezdetén az októbrista „centrum” igen gyakran a jobboldallal együtt lépett fel — az utolsó ülésszakokat már az októbrista-kadet ellenzék közös fellépései jellemezték.

A reakciós nemesi csoportok a maguk részéről szíves-örömest visszatértek volna a mindenféle parlamentáris látszat nélküli önkényuralmi kormányzathoz. Az uralkodó körök azonban tisztában voltak azzal, hogy a megváltozott helyzetben lehetetlenség egy újabb államcsíny. Sztolipin politikáját folytatták azután is, hogy 1911-ben egy Bogrov nevű terrorista (az eszer párt tagja, ugyanakkor a cári titkosrendőrség ügynöke) meggyilkolta Sztolipint. Helyét V. N. Kokovcov pénzügyminiszter foglalta el, a bankkörökkel és a külföldi tőkével szoros kapcsolatban álló szürke főhivatalnok.

1912 októberében rendezték meg a IV. duma választásait. A kormány beavatkozása ezúttal még durvább volt, mint 1907-ben. Igen nagy mértékben felhasználták többek között a papságot, hogy nyomást gyakoroljon a választókra a jobboldali képviselők érdekében. Az ország balra, a duma jobbra tolódott — ekként összegezte Lenin a választások eredményeit. Az új duma összetétele erőeltolódást mutatott az ellenforradalmi táboron belül is: a feketeszázas és burzsoá liberális csoportok megerősödtek az októbrista centrum rovására, amely elvesztette túlsúlyát. A nagyburzsoázia a kadetokra, különösen pedig a dumában közvetlenül az ipari és finánctőke érdekeit képviselő progresszistákra szavazott. A választási eredmények emellett azt mutatták, hogy a városi demokratikus rétegek, a kispolgárság számottevő része eltávolodott a liberálisoktól.

Újabb vereséget szenvedtek a mensevikek. A hat legnagyobb ipari kormányzóságban a munkáskúriákba bolsevikokat választottak meg. A mensevikek főként kispolgári szavazatok révén jutottak be a dumába. Átmeneti számbeli fölényüket kihasználva, megpróbáltak opportunista irányvonalat rákényszeríteni a szociáldemokrata frakcióra. A késhegyig menő harc 1913 őszén önálló bolsevik frakció megalakulásával zárult. Ez a fontos politikai lépés helyeslésre és támogatásra talált az élenjáró munkások részéről.

A IV. duma bolsevik frakciójának tevékenysége az egyik legjobb példa arra, hogyan használhatja fel forradalmi párt a reakciós parlamentet. A munkástömegekkel szoros kapcsolatban álló bolsevik képviselők (köztük három vasmunkás — A. J. Badajev, M. K. Muranov, G. I. Petrovszkij — és két textiles: F. N. Szamojlov, N. R. Sagov) konkrét, mindennapos leleplező anyagok birtokában voltak és ezeket használták fel beszédeikben, a kormányhoz intézett interpellációikban. Nagy jelentőségű felszólalásokat tartottak az agrárkérdésben, következetesen védelmezték a földesúri földek elkobzásának forradalmi-demokratikus követelését, leleplezték a paraszti követelések békés úton, a dumán keresztül történő kielégítésére vonatkozó hamis kadét ígérgetéseket.

A duma szószékéről elhangzó forradalmi felhívásokat a „Pravda” juttatta el a dolgozókhoz — az egyetlen lap, amely teljes egészében közölte a munkásképviselők beszédeit. A proletariátus sztrájkokkal, tüntetésekkel, gyűlésekkel támasztotta alá képviselőinek felszólalásait.

A duma bolsevik frakciója és a „Pravda” szerkesztősége összekötő kapocs volt a pártvezetőség és az oroszországi pártszervezetek, az egész proletár élcsapat között. A bolsevik képviselők tevékenységét Lenin irányította, tanácsokat, útmutatásokat, számos felszólalás-tervezetet kaptak tőle. A képviselők több ízben kiutaztak külföldre Leninhez, részt vettek a Központi Bizottság tagjainak tanácskozásain, melyeken megvitatták a munkásmozgalom és a párttaktika legfontosabb kérdéseit.

A bolsevikok harca a munkásmozgalom internacionalista egységéért
A politikai életben ez idő tájt fontos helyet foglalt el a nemzeti kérdés. A nagyhatalmi sovinizmus a június 3-i rendszer egyik alappillére volt. A III. és IV. duma valamennyi földesúri pártja az „egységes és oszthatatlan Orosz Birodalom” erőszakos fenntartásának álláspontjára helyezkedett. A kadetok ugyanehhez a nagyhatalmi politikához ragaszkodtak, csak éppen rugalmasabb, diplomatikusabb formában. A liberálisok veszélyesnek ítélték a durva és leplezetlen erőszakot a „kisebbségekkel” szemben; engedékenységet javallottak az elnyomott nemzetek burzsoá felső rétegének néhány gazdasági és politikai követelését illetően.

A nemzetiségi burzsoázia álláspontját kettősség jellemezte. Egyfelől elégedetlenné tette a határvidékek eloroszosítására irányuló cári politika. A forradalom eredményeképpen nyert bizonyos — rendkívül korlátozott — politikai jogokat, most ezek kiszélesítésére törekedett, közben állandóan próbálkozott, hogy „saját” néptömegeire támaszkodjon, maga után vonja azokat. De magatartásának meghatározó tényezője az 1905 megismétlődésétől való félelem volt; ennek elhárítása kedvéért szövetségre lépett az orosz földesurakkal és burzsoáziával. A duma csekély számú nemzetiségi frakciója (a lengyel kolo, a muzulmán frakció) az összes főbb kérdésekben az októbristákat és a kadetokat követte.

Az uralkodó osztályok nacionalizmusát támogatták a kispolgári pártok (a Bund — Oroszországi és Lengyelországi Általános Zsidó Munkásszövetség —, a grúz föderalisták, az örmény dasnakok, az ukrán mensevik-nacionalisták stb.). A proletariátus önálló osztályfeladatait ezek valamiféle (a munkásság és a burzsoázia számára) „közös”, nemzeti feladatokkal cserélték fel, a nemzeti kultúra „osztályfelettiségének” hamis jelszavát hirdették, nemzeti alapon megbontották a munkásmozgalmat. A mensevik és trockista likvidátorok szolidaritást vállaltak a nacionalistákkal.

Ebben a szituációban a bolsevikok fokozták harcukat valamennyi oroszországi nemzet munkásainak, dolgozó tömegeinek internacionalista összefogásáért. A feketeszázas nagyhatalmi sovinizmussal és a burzsoá nacionalizmussal a bolsevik párt a nemzeti kérdés megoldásának forradalmi-marxista, következetesen demokratikus programját szegezte szembe. Lenin számos cikket írt e kérdésről a „Pravdá”-ban, továbbá megírta „Kritikai megjegyzések a nemzeti kérdéssel kapcsolatban” (1913) és „A nemzetek önrendelkezési jogáról” (1914) című műveit. A marxista irodalomban jelentős helyet foglalt el Sztálin „A nemzeti kérdés és a szociáldemokrácia” (későbbi címe — „A marxizmus és a nemzeti kérdés”) című munkája, amelyet 1913. évi külföldi tartózkodása idején Lenin közvetlen hatása alatt írt.

Az oroszországi munkásosztály és pártja azt az eszmét hirdette, hogy véget kell vetni a nemzeti elnyomás politikájának, és minden nemzetnek meg kell adni a lehetőséget, hogy minden erőszakos külső beavatkozás nélkül maga döntsön sorsáról. Lenin hangsúlyozta: csak a nemzetek önrendelkezési jogának (beleértve az elszakadás jogát is) elismerése útján lehet elérni a népek egyesülését nem „rubel és dorong által”, hanem önkéntes, kölcsönös megegyezés alapján. „A régi világgal, a nemzeti elnyomás, a nemzeti viszálykodás vagy a nemzeti elkülönülés világával a munkások szembeállítják az új világot, a valamennyi nemzet dolgozói közötti egység világát, amelyben egyetlen kiváltságnak sincs helye, és az ember az embert nem nyomja el a legcsekélyebb mértékben sem”9
9 Lenin: A munkásosztály és a nemzeti kérdés. Lásd Lenin Művei. 19. köt. 75. old.

— írta Lenin a „Pravdá”-ban 1913 májusában. A bolsevikok kidolgozták a győzelmes forradalom eredményeképpen létrejövő soknemzetiségű, valóban demokratikus állam felépítésének tervét. Eszerint valamennyi nemzetnek és népnek, amely az adott állam keretein belül kíván maradni, területi autonómiát kell biztosítani; az alkotmányban rögzíteni kell teljes egyenjogúságukat az élet minden területén; törvénnyel kell tiltani bármely nemzet diszkriminálását, illetve privilegizálását. Ez a terv megfelelt a társadalmi fejlődés előremutató tendenciáinak, korlátlan lehetőségeket biztosítva a gazdasági és kulturális fellendülésre Oroszország összes elnyomott népei számára, amelyeket történelmi sorsközösség fűzött az orosz néphez, a cárizmus és az imperializmus ellen vívott forradalmi felszabadító harc vezető erejéhez.

A munkásképviselők a dumában fáradhatatlanul leleplezték a cárizmus nemzeti elnyomó politikáját. A „Pravda” 1914 elején a nemzeti egyenjogúságról szóló törvényjavaslatot közölt, amelyet Lenin írt azzal a céllal, hogy a bolsevik frakció a duma elé terjessze. A publikációnak nagy agitatív jelentősége volt.

Az uralkodó osztályoknak nem sikerült a nemzeti viszály szításával elvonni a forradalmi harctól Oroszország tömegeit. A feketeszázasok által konstruált „Bejlisz-ügy” (zsidókat rituális gyilkossággal vádoltak) szégyenletes kudarccal végződött. A cárizmus különleges reményeket fűzött az áttelepítési politikához, mint a határvidékek — Közép-Ázsia, Kaukázus — oroszosításának fegyveréhez. De ha az áttelepült kulákréteg valóban a cári gyarmatosítás támasza lett is, a dolgozó telepesek közel kerültek a helyi lakossághoz, átadták termelési és kulturális tapasztalataikat, közös forradalmi harcban fogtak össze a helyi dolgozókkal.

A forradalmi válság érlelődése
Az oroszországi fejlemények a forradalmi válság közeledtéről tanúskodtak. 1914 első felében a sztrájkolok száma csaknem elérte a másfél milliót, túlhaladta az 1905-ös forradalom kezdeti periódusának szintjét.

A sztrájkmozgalom növekedésével szoros összefüggésben a munkások között megerősödött a „pravdás” irányzat. A pártellenes „augusztusi blokk” másfél évvel megalakulása után szétesett. A bolsevikoknak a munkásmozgalom egységéért vívott elvi harcát egyre erőteljesebben támogatták a nemzetiségi szociáldemokrata szervezetek. A legfőbb kérdésekben a bolsevikokkal tartottak a lengyel marxisták és a lett szociáldemokrácia. A bolsevikok nagy sikere volt, hogy maguk mellé állították a legfontosabb legális munkásszervezeteket, mindenekelőtt Pétervár, Moszkva és más proletár centrumok nagy szakszervezeteit. 1914 nyarára Oroszország öntudatos munkásainak négyötöde a bolsevik pártot követte. A parasztságban is megerősödött a forradalmi hangulat; ezt mutatta az is, hogy a trudovikok a dumában mind gyakrabban léptek fel a munkásképviselőkkel együtt nemcsak a jobboldaliak, hanem a kadetok ellen is.

A tömegmozgalom megingatta a június 3-i monarchia alapjait. Még a nagyburzsoázia és a földbirtokosok is elégedetlenségüknek adtak kifejezést a cárizmussal szemben amiatt, hogy nem képes úrrá lenni a helyzeten és megelőzni az új forradalmi robbanást. „Mi jó pénzügyi támaszt adtunk Önöknek — adjanak nekünk jó politikát” — a finánctőke egyik képviselőjének a dumában elhangzott szavai az imperialista burzsoázia hangulatát és követeléseit juttatták kifejezésre. Az ipari fellendülés éveiben gazdaságilag megerősödött burzsoázia mind sűrűbben hangoztatta, hogy a végrehajtó hatalmat új kezekbe kell átadni. Ami a földesurakat illeti, ezek azt követelték, hogy legyen vége a szindikátusok és trösztök iránti engedékenységnek, amelyek — mint a jobboldaliak mondták — hamarosan „diktálni fognak az államnak a háború és béke kérdésében is”. Kokovcov az „egyesült nemesség” támadásainak céltáblájává vált; 1914 elején menesztették.

A földbirtokosok és a burzsoázia közötti ellentéteknek nem volt ugyan önálló jelentőségük, mindazonáltal szimptómái voltak a „felül levők” érlelődő válságának, ami az országban kialakuló forradalmi helyzet egyik tényezője volt. „Oroszországban országos méretű politikai válság van — mutatott rá Lenin már 1913 közepén —, mégpedig olyan válság, amely éppen az államrend alapjait érinti, nem pedig holmi részleteit, az épület fundamentumát érinti, nem pedig ezt vagy azt a melléképületet, nem ezt vagy azt az emeletet.”10
10 Lenin: A forradalmi proletariátus május elsejei ünnepe. Lásd Lenin Művei. 19. köt. 213. old.

A nemzetközi helyzet időközben erősen kiéleződött. A diplomáciai, majd a háborús konfliktusok — mindenekelőtt a Balkánon — általános európai háború közeledtét jelezték. Az orosz—japán háborúban meggyengült cári Oroszország a fegyverkezési versenyben lemaradt a fő imperialista országok mögött. Csak 1910-ben kezdődött meg a hadsereg átszervezése és — részben — új fegyverekkel való ellátása. A hajóépítési program — új balti flotta felépítése a csuzimai ütközetben elpusztult helyett, továbbá a fekete-tengeri flotta jelentős megerősítése — befejezését csak 1917-re irányozták elő. Mindez arra kényszerítette a cárizmust, hogy ideig-óráig diplomáciai úton próbálja megvalósítani külpolitikai terveit. Ezenfelül a cári politika irányítói elengedhetetlennek ítélték, hogy először biztosítsák a belső „nyugalmat” (az idő előtti háború, hangsúlyozta Sztolipin egy 1908-ban tartott „különleges tanácskozáson”, új forradalmat válthat ki). De a diplomáciai manőverek nem jártak sikerrel. Németország és Ausztria—Magyarország évről évre fokozódó agresszivitása a Közel-Keleten és a Balkánon akadályozta a cárizmus expanzióját, sőt addigi pozícióit is fenyegette. Ugyanakkor az orosz imperialista burzsoázia aktív hódító politikát követelt. E követelések ideológiai köntöse volt „Nagy-Oroszország” megteremtésének a kadetok által hirdetett jelszava. Saját számításaiktól vezérelve újabb katonai kalandokra ösztökélték a cárizmust szövetségesei is.

Az uralkodó körökön belül nézeteltérések támadtak Oroszország külpolitikai orientációját illetően. Bár a cári diplomácia az orosz—japán háború és az 1907. évi angol—orosz egyezmény után végérvényesen az angol—francia koalíció uszályába került, befolyásos jobboldali udvari körök ismételten megkísérelték, hogy Oroszországot a „rokoni” német monarchiához közelítsék. Az orosz—angol ellentétek kiéleződése Iránban és a Távol-Keleten erősítette a németbarát irányvonal híveinek pozícióit. De az orosz—német ellentétek erősebbek voltak; egyaránt érintették a nagytőke és a földesurak (mint mezőgazdasági exportőrök) érdekeit. A Németországgal fennálló, 1917-ig érvényes vámszerződés felülvizsgálatának előkészületei felfedték ezeket az ellentéteket. Az antanttól való eltávolodás gyakorlatilag már lehetetlen volt — mind a cárizmus megnövekedett pénzügyi-gazdasági függősége, mind pedig a messze előrehaladt katonai-diplomáciai közeledés folytán. Oroszország kormányzó felső körei, akárcsak a többi országok imperialistái, a háborúban kezdték keresni a gyorsan érlelődő forradalmi válság ellenszerét.

1914 nyarán különlegesen nagyarányú és erős sztrájkharcokra került sor. Május 28-án több mint 30 000 bakui olajmunkás lépett sztrájkba. A bolsevik irányítás alatt álló sztrájkot nagyfokú szervezettség, a különféle szakmájú és nemzetiségű munkások akcióegysége jellemezte. Az olajmágnások követelésére Bakuban ostromállapotot hirdettek. Mivel a mozgalom egyes résztvevőinek letartóztatása nem járt eredménnyel, a rendőrség és a katonaság hozzáfogott a munkások tömeges kiköltöztetéséhez az olajvállalatok tulajdonában levő lakásokból. Az olajipari munkások szakszervezetét feloszlatták. A sztrájkolókat azonban ezek az intézkedések sem törték meg.

A bakui események országszerte visszhangot keltettek. „A bakuiak győzelme a mi győzelmünk” — mondták a munkások. A cári kormány, bármi áron a mozgalom feltartóztatására törekedve, úgy döntött, hogy a végsőkig megy a katonai erő alkalmazásában. Július 3-án, midőn a Putyilov-gyár munkásai gyűlést tartottak a bakui eseményekkel kapcsolatban, lovas és gyalogos rendőrök törtek be a gyár udvarára, és tüzet nyitottak a fegyvertelen munkásokra. A vérontás talpra állította az egész pétervári proletariátust: „Meg kell mutatnunk a népelnyomó bandának, hogy a munkásosztály kész az ellenállásra, nem engedi, hogy véres pogromokat rendezzenek soraiban… A tiltakozás és a felháborodás kiáltása zúgjon végig egész Péterváron, egész Oroszországon” — írta a bolsevik párt pétervári bizottsága a munkásokhoz intézett felhívásában.

A bolsevikok felszólították a munkásokat, hogy a hatósági provokációra háromnapos sztrájkkal feleljenek. Pétervárott július 4-én 90 000 munkás sztrájkolt, július 7-én 130 000, július 8-án kb. 150 000. A város összes kerületeiben gyűléseket tartottak, forradalmi tüntetéseket rendeztek vörös zászlók alatt, a „Marseillaise”-t énekelve. A villamosforgalom leállt. A munkások követelésére bezárták az üzleteket és az italméréseket. A rendőrség és a munkások összetűzései egyre gyakoribbá és elkeseredettebbé váltak. Július 7—8-án a viborgi és a narvai városrészben barikádokat kezdtek építeni.

Oroszország az általános politikai sztrájk küszöbén állott. A pétervári proletariátussal való szolidaritásuk jeléül sztrájkoltak Moszkva, Riga és Varsó munkásai. Baku és Pétervár nyomán Lódzban is fegyveres összecsapásokra került sor a munkások és a rendőrség között.

Egybeömlött az események két folyama: az új oroszországi forradalom előcsatározásai, másrészt a szarajevói merényletre és a háború megindítását elhatározó német imperialisták provokációs cselekményeire következő nemzetközi válság. A pétervári lapok szenzációs címek alatt közölték a Belgrádból, Bécsből, Berlinből, Párizsból, Londonból érkező táviratokat — és mellettük a sztrájkok menetéről szóló vészhíreket. Mialatt a cár Pétervárott ünnepélyesen fogadta Poincaré francia köztársasági elnököt, a munkások zárt sorokban vonultak ki az utcára, bolsevik jelszavakat kiáltozva: „Vesszen a cári monarchia! Éljen a demokratikus köztársaságért vívott harc! Éljen a szocializmus!”

A főváros katonai táborra hasonlított. A város központját elvágták a proletár külvárosoktól. Megkezdték a bolsevik munkások tömeges letartóztatását. A „Pravdá”-t betiltották, a szerkesztőséget elfoglalta a rendőrség.

A forradalmi fellendülést megszakította a világháború.

(idézet: Világtörténet 7. kötet)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

Gercen emlékezete

Száz év telt el Gercen születése óta. Ünnepli őt az egész liberális Oroszország, gondosan kerülgetve a szocializmus komoly kérdéseit, aggodalmasan titkolva, miben különbözött a forradalmár Gercen egy liberálistól. Megemlékezik Gercenről a jobboldali sajtó is, rágalmazó módon azt bizonygatva, hogy Gercen élete alkonyán megtagadta a forradalmat. A külföldön liberális és narodnyik részről Gercenről elhangzott szónoklatokban viszont egyéb sincs, mint frázis.

A munkáspártnak nem nyárspolgári magasztalás céljából kell Gercenről megemlékeznie, hanem azért, hogy tisztázza saját feladatait, hogy tisztázza egy olyan írónak igazi történelmi szerepét, akinek nagy része volt az orosz forradalom előkészítésében.

Gercen a múlt század első felének nemesi, földesúri forradalmár-nemzedékéhez tartozott. A nemesek adták Oroszországnak a Bironokat és Arakcsejeveket, megszámlálhatatlan sokaságát a „részeges tiszteknek, duhajoknak, kártyásoknak, vásári hősöknek, kutyapecéreknek, krakélereknek, botozóknak, hárem tartóknak”, meg a széplelkű Manyilovokat. „És ezek között nőttek föl — írta Gercen — december 14-ének, a hősök falanxának férfiai, akik egy vadállat tején nevelkedtek, mint Romulus és Remus … Tetőtől-talpig tiszta acélból kovácsolt bajnokok ezek, hős bajtársak, akik tudatosan rohantak a biztos pusztulásba, hogy új életre ébresszék az ifjú nemzedéket és megtisztítsák azoknak a gyermekeknek a lelkét, akik a hóhérok és a rabszolgai alázat világában születtek.”

E gyermekek sorába tartozott Gercen is. A dekabristák felkelése felébresztette és „megtisztította”. A XIX. század negyvenes éveinek feudális Oroszországában fel tudott emelkedni olyan magasra, hogy egy színvonalon állott korának leg nagyobb gondolkodóival. Elsajátította Hegel dialektikáját. Felismerte, hogy ez „a forradalom algebrája”. Tovább jutott Hegelnél, Feuerbach nyomán eljutott a materializmusig. „ A levelek a természet tanulmányozásáról” első levele — az „Empíria és idealizmus” —, amelyet 1844-ben írt, olyan gondolkodóra vall, aki még ma is egy fejjel kimagaslik a jelenkor empirikus természettudósainak töméntelen sokaságából, és a mostani idealista és félidealista filozófusok tömegéből. Gercen egészen közel jutott a dialektikus materializmushoz, de megtorpant a történelmi materializmus előtt.

Éppen ez a „megtorpanás” okozta Gercen lelki válságát az 1848-as forradalom veresége után. Gercen már elhagyta Oroszországot és közvetlen közelről szemlélte ezt a forradalmat. Ekkor demokrata, forradalmár, szocialista volt. De „szocializmusa” a burzsoá és kispolgári szocializmusnak a közé a 48-as korszakban fellépő számtalan formája és változata közé tartozott, amelyeket a júniusi napok végérvényesen megsemmisítettek. Lényegében egyáltalán nem volt ez szocializmus, ha nem széplelkű frázis, jámbor ábránd, amelybe a polgári demokrácia, de éppen úgy az ennek hatása alól még fel nem szabadult proletariátus is akkori forradalmiságát burkolta.

Gercennek az 1848 utáni lelki válsága, mély szkepticizmusa és pesszimizmusa a szocializmusról alkotott polgári illúziók válsága volt. Gercen lelki drámája annak a világtörténelmi korszaknak volt a szülötte és tükröződése, amelyben a polgári demokrácia forradalmisága (Európában) márhalódott, a szocialista proletariátus forradalmisága pedig még nem érett meg. Ezt nem értették és nem is érthették meg a liberális orosz szószátyárkodás lovagjai, akik most forradalomellenességüket a Gercen szkepticizmusáról szóló virágos frázisokkal leplezik. Ezeknek a vitézeknek a szemében, akik elárulták az 1905-ös orosz forradalmat, akiknek eszük ágába sem jutott, hogy a forradalmár nagyszerű hivatására gondoljanak, a szkepticizmus átmenet a demokráciából a liberalizmusba, abba a szolgai, aljas, mocskos és vadállati liberalizmusba, amely 48-ban halomra lövette a munkásokat, amely visszaállította a ledöntött trónusokat, amely tapsolt III. Napóleonnak, s amelyet Gercen elátkozott, bár osztályjellegét nem tudta felismerni.

Gercen szkepticizmusa az „osztályfeletti” polgári demokratizmus illúzióitól a proletariátus szigorú, hajthatatlan, legyőzhetetlen osztályharcához való átmenet formája volt. Bizonyság erre a „Levelek egy régi társamhoz”, amelyeket egy évvel halála előtt, 1869-ben írt Bakuninhoz. Gercen szakít az anarchista Bakuninnal. Igaz, Gercen ebben a szakításban még csak taktikai nézeteltérést lát, nem pedig szakadékot az osztálya győzelmében szilárdan hívő proletár és a fennmaradását veszélyeztetve látó kispolgár világnézete közt. Igaz, Gercen itt is megint a régi polgári-demokratikus frázisokat ismétli, hogy a szocializmusnak „a munkás és munkáltató, a földműves és polgár előtt egyaránt hirdetnie kell tanait”. Bakuninnal való szakítása után Gercen mégsem a liberalizmus, hanem az Internacionálé felé fordította tekintetét, ama Internacionálé felé, amelynek vezetője Marx volt, ama Internacionálé felé, amely kezdte „gyűjteni a proletárezredeket”, egységbe fogni azt a „munkásvilágot”, amely „szakít a munka nélkül nyerészkedők világával”!

——-

Mivel Gercen nem értette meg 1848 egész mozgalmának és a Marx előtti szocializmus minden változatának polgári demokratikus jellegét, még kevésbé érthette meg az orosz forradalom polgári természetét. Gercen volt az „orosz” szocializmus, a „narodnyikság” alapítója. Gercen „szocializmust” látott a parasztoknak földdel együtt való felszabadításában, a közösségi földbirtoklásban, a „földhöz való jog” paraszti eszméjében. Számtalan esetben kifejtette kedvenc gondolatait erről a témáról.

Valójában Gercennek ebben a tanításában, miként az egész orosz narodnyikságban — egészen a mostani „szociálforradalmárok” megfakult narodnyikságáig — nincsen egy szemernyi szocializmus sem. Ugyanolyan széplelkű frázis, az orosz paraszti polgári demokrácia forradalmiságáttakaró ugyanolyan kedves ábránd, amilyenek a „48-as szocializmus” különféle nyugati változatai. Mennél több földet kaptak volna a parasztok 1861-ben és mennél olcsóbban kapták volna, annál erősebben alá lett volna aknázva a jobbágytartó földesurak hatalma, annál gyorsabban, szabadabban és szélesebb mederben haladt volna a kapitalizmus fejlődése Oroszországban. A „földhöz való jog” és az „egyenlősítő földosztás” eszméje semmi egyéb, mint a földesúri hatalom teljes megdöntéséért, a földesúri birtoklás teljes megsemmisítéséért küzdő parasztok forradalmi egyenlőségvágyát kifejező formula.

Az 1905-ös forradalom tökéletesen bebizonyította ezt: egyfelől a proletariátus teljesen önállóan lépett föl a forradalmi harc élén, miután megalapította a szociáldemokrata munkáspártot; másfelől a forradalmi parasztok (a „trudovikok” és a „parasztszövetség”), amikor harcoltak a földesúri birtoklás megsemmisítésének minden formájáért egészen a „föld magántulajdonának megszüntetéséig”, éppen mint gazdálkodók, kisvállalkozók harcoltak.

A földhöz való jog stb. „szocialistaság” jellegéről most folyó viták csak arra valók, hogy elhomályosítsák és elpalástolják ezt a valóban fontos és komoly történelmi kérdést: mi a különbség a liberális polgárság és a forradalmi parasztság érdekei között az orosz polgári forradalomban; másképpen kifejezve: a liberális és a demokratikus, a „kiegyező” (monarchikus) és a republikánus törekvés kérdését ebben a forradalomban. Gercen „Kolokol”-ja, ha a dolog lényegére figyelünk és nem a frázisokra, — ha az osztályharcot az „elméletek” és tanítások alapjaként vizsgáljuk és nem megfordítva, — éppen ezt a kérdést vetette föl.

Gercen megteremtette a szabad orosz sajtót külföldön, ez az ő nagy érdeme. A „Poljarnaja Zvezda” magasra emelte a dekabristák hagyományát. A „Kolokol” (1857 — 1867) szenvedélyesen síkraszállt a parasztok felszabadításáért. A szolgai hallgatás megtört.

De Gercen a földbirtokosi, úri körökhöz tartozott. Oroszországot 1847-ben hagyta el, a forradalmi népet nem látta, és nem tudott hinni benne. Innen van az, hogy liberális módra a „nagyokhoz” apellál. Innen számtalan édeskés levele a „Kolokol”-ban Hóhér (II.) Sándorhoz, melyeket ma nem lehet undor nélkül olvasni. Csernisevszkijnek, Dobroljubovnak, Szerno- Szolov-jevicsnek, akik a raznocsinyec-forradalmárok új nemzedékéhez tartoztak, ezerszer igazuk volt, amikor szemrehányásokkal illették Gercent ezekért az elhajlásokért a demokráciától a liberalizmus felé. De az igazság kedvéért meg kell mondanunk, hogy Gercenben a demokrácia és liberalizmus közti minden ingadozása ellenére mégis a demokrata kerekedett felül.

Amikor a liberális pimaszság egyik legvisszataszítóbb típusa, Kavelin, aki korábban éppen liberális iránya miatt lelkesedett a „Kolokol”-ért, fellépett az alkotmány ellen, megtámadta a forradalmi agitációt, kikelt az „erőszak” és az erőszakra való felhívások ellen, mikor türelmet kezdett prédikálni, Gercen szakított ezzel a liberális bölccsel. Gercen megtámadta „üres, ostoba, ártalmas pamfletjét”, amelyet „bizalmas kalauzul írt a liberáliskodó kormány részére”, a Kavelin-féle „politikus szentimentális szentenciákat”, amelyek „az orosz népet baromnak, a kormányt pedig bölcsnek” tüntetik fel. A „Kolokol” közölte a „Gyászbeszéd”-et, amelyben ostorozta a „semmitmondó eszméik rothadt pókhálóját nagyképűen szövögető professzorokat, a hajdan nyíltszívű, de utóbb — minthogy látták, hogy az egészséges ifjúság nem tud együtt érezni az ő aszkóros gondolataikkal — elkeseredett exprofesszorokat”. Kavelin ebben az arcképben nyomban magára ismert.

Amikor Csernisevszkijt letartóztatták, a nyomorult liberális Kavelin ezt írta: „A letartóztatásokat nem találom felháborítónak … a forradalmi párt minden eszközt helyesnek tart a kormány megbuktatására, ez viszont a rendelkezésére álló eszközökkel védekezik.” De Gercen jól megfelelt ennek a kadétnak, mikor ezt írta Csernisevszkij pörével kapcsolatban: „És íme, akadnak nyomorult emberek, csorda-emberek, puhányok, akik azt mondják, hogy nem kell szidni a rablógyilkosok és léhűtők bandáját, amely minket kormányoz.”

Mikor a liberális Turgenyev magánlevélben biztosította II. Sándort alattvalói hűségéről, és két aranyat adományozott a lengyel felkelés leverésekor megsebesült katonák javára, a „Kolokol” „a (hímnemű) ősz Magdolnáról” írt, „aki azt írta Őfelségének, hogy nem tud aludni, mivel őfelségének nincs tudomása az őt eltöltő bűnbánatról”. És Turgenyev nyomban magára ismert.

Mikor az orosz liberálisok egész falkája elfordult Gercentől, amiért védelmezte Lengyelországot, mikor a „művelt társaság” elfordult a „Kolokol”-tól, Gercent ez nem zavarta meg. Továbbra is szószólója maradt Lengyelország szabadságának és ostorozta II. Sándor pribékeit, bakóit, hóhérait. Gercen megmentette az orosz demokrácia becsületét. „Megmentettük az orosz név becsületét — írta Turgenyevnek —, és megszenvedtünk érte a szolgalelkű többség jóvoltából.”

Amikor híre jött, hogy egy jobbágy megölte földesurát, mert merényletet követett el mátkája becsülete ellen, Gercen megjegyezte a „Kolokol”-ban: „És nagyon helyesen tette!” Amikor jelentették, hogy a „felszabadítás” „békés” végrehajtására katonai parancsnokokat neveztek ki, ezt írta Gercen:

„A legelső értelmes ezredes, aki seregével a parasztokhoz csatlakozik, ahelyett hogy fojtogatná őket, a Romanovok trónjára fog jutni.” Amikor Rejtern ezredes Varsóban agyonlőtte magát (1860), hogy ne kelljen hóhérok segédjévé lennie, Gercen ezt írta: „Ha már agyonlövésről van szó, azokat a tábornokokat kell agyonlőni, akik fegyvertelen emberekre lövetnek.” Mikor Bezdnában ötven parasztot megkorbácsoltak és vezetőjüket, Anton Petrovot kivégezték (1861. április 12.), ezt írta Gercen a „Kolokol”,-ban:

„Ó, ha szavaim eljuthatnának hozzád, te robotosa és mártírja az orosz földnek! . . de megtanítanálak megvetni lelkipásztoraidat, akiket a pétervári szinódus és a német cár helyezett föléd … Gyűlölöd a földesurat, gyűlölöd a jegyzőt, félsz tőlük — és teljes joggal; de még mindig hiszel a cárnak és a püspöknek …, ne higgy nekik. A cár velük tart, és ők az ő emberei. Őt látod most, te, apja a Bezdnában megölt ifjúnak, te, fia a Penzában megölt apának . . . Pásztoraid tudatlanok, mint te, szegények, mint te . . . Ilyen volt a Kazánban érted megszenvedett Antonij (nem Antonij püspök, hanem a bezdnai Anton).. . A te szentjeid tetemei nem visznek végbe negyvennyolc csodát, a hozzájuk intézett fohász nem gyógyítja meg a fogfájást, de eleven emlékezetük egy csodát véghez vihet — a te felszabadításodat.”

Látható ebből, milyen ocsmány és aljas módon rágalmazzák Gercent a „legális” szolgasajtóban meghúzódó liberálisaink, akik túlozzák gyönge oldalait és hallgatnak az erősekről. Nem bűne, hanem szerencsétlensége Gercennek, hogy magában Oroszországban nem láthatott forradalmi népet a negyvenes években. Amikor meglátta a hatvanas években — félelem nélkül a forradalmi demokrácia oldalára állt a liberalizmus ellen. A népnek a cárizmus fölötti győzelméért harcolt, nem pedig a liberális polgárságnak a feudális cárral kötendő szövetségéért. Magasra emelte a forradalom zászlaját.

——

Midőn Gercen emlékét ünnepeljük, világosan látjuk azt a három nemzedéket, azt a három osztályt, amely az orosz forradalomban munkálkodott. Kezdetben — nemesek és földes urak, a dekabristák és Gercen. Szűk a köre ezeknek a forradalmároknak. Szörnyen távol állanak a néptől. De nem veszett kárba munkájuk. A dekabristák ébresztették föl Gercent. Gercen forradalmi agitációt indított.

Ezt az agitációt átvették, kiszélesítették, fokozták, keményebbé tették a raznocsinyec-forradalmárok, kezdve Csernisevszkijen a „Narodnaja Volja” hőseiig. A harcosok köre szélesebb lett, kapcsolatuk a néppel szorosabb. „Az eljövendő vihar ifjú kormányosai” — így nevezte őket Gercen. De ez még nem volt maga a vihar.

A vihar — maguknak a tömegeknek a megmozdulása. E tömegek élén fölkelt a proletariátus, az egyetlen mindvégig forradalmi osztály, és először keltette föl a parasztok millióit nyílt, forradalmi harcra. A vihar első rohama 1905-ben volt. A következő a mi szemünk előtt kezd nőni.

A proletariátus Gercent ünnepelve, az ő példáján megtanulja a forradalmi elmélet nagy jelentőségét; az ő példáján megérti, hogy a forradalom iránti feltétlen odaadás és a néphez forduló forradalmi agitáció nem vész kárba akkor sem, ha a vetést az aratástól egész évtizedek választják el; az ő példáján megtanulja meghatározni a különböző osztályok szerepét az orosz forradalomban és a világforradalomban. Ezekkel a leckékkel gazdagodva a proletariátus utat tör majd magának a minden ország szocialista munkásaival való szabad szövetséghez, széttaposván a cári monarchiát, ezt az ocsmány szörnyet, amely ellen Gercen emelte fel először a nagy harci lobogót, amikor a szabad orosz szóval a tömegekhez fordult.

„Szocial-Demokrat” 26. sz.
1912. május 8. (április 25.)

Lenin Művei. 4. kiad. 18. köt.
9—15. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az első világháború előzményei

Az első világháború előzményei – Olaszország

Gazdasági fejlődés. A sztrájkmozgalom fellendülése
A XIX. század utolsó, különösen pedig a XX. század első éveiben — egészen 1908-ig — Olaszország ipara nagy lendülettel fejlődött. Külföldi tőke segítségével és protekcionista vámok védelme alatt gyors ütemben erősödött a nagyipar. Észak-Olaszországban, elsősorban a Milánó—Genova—Torino „háromszögben” erőteljesen fejlődött a kohászat, a vasipar és a vegyipar, valamint a gépkocsigyártás.

Megkezdődött az olasz kapitalizmusnak imperializmusba való átnövése. E folyamatban fontos szerepet játszottak a nagybankok, élükön a Banca Commerciale Italianával — ebben német tőke is részt vett. Számos olasz nagyüzemet közvetlenül ez a bank alapított, másokat rövid idő alatt pénzügyi függésbe vont. 1902-ben a Banca Commerciale segítségével a vele kapcsolatban álló Terni kohóipari társaság megszerezte az addig belga tőkések kezében levő Elba szigeti vasércbányászat koncesszióját. A nyersanyagban szegény ország e fontos lelőhelyének birtokában a Terni ellenőrzése alá vont számos más olasz kohóipari társaságot is. 1907-re a Terni és a mögötte álló Banca Commerciale sok hajógyárra és tengeri szállítási nagyvállalatra is kiterjesztette befolyását.

A munkások életszínvonala továbbra is alacsonyabb volt, mint a legtöbb nyugat-európai országban; a munkanap 12—13 óra körül mozgott. A parasztság változatlanul súlyos helyzetben élt. A dél-olaszországi latifundiumokon a részes bérlők a termésnek mintegy háromnegyed részét szolgáltatták be a földbirtokosoknak.

Az olasz proletariátus harca a nagyipar fejlődése következtében új, szervezettebb formákat öltött. Már 1901-ben 1671 (túlnyomórészt gazdasági) sztrájk zajlott le, összesen 420 000 résztvevővel. A sztrájkok jobbára sikerrel zárultak. 1900 decemberében Genovában általános sztrájkot rendeztek tiltakozásul a helyi szakszervezet feloszlatása ellen. Ez volt Olaszországban az első szervezett, egész városra kiterjedő sztrájk. A 20 000 sztrájkoló győzelmet aratott.

A liberálisok kormányzata. Giolitti
A munkásmozgalom fellendülésének hatására az olasz burzsoázia a XX. század elején lemondott a XIX. századra jellemző nyíltan reakciós kormányzati módszerekről. Röviddel a genovai sztrájk után a képviselőházban az olasz liberálisok egyik vezéralakja, Giovanni Giolitti kijelentette: „a szocializmust csak a szabadság fegyverével lehet legyőzni”.

Giolitti 1901-től 1903-ig belügyminiszter volt, majd 1903-tól 1914-ig — kisebb megszakításokkal — a miniszterelnöki széket foglalta el. Arra törekedett, hogy kompromisszumok és engedmények révén tompítsa az osztályellentéteket, és az olasz munkásokat „összebékítse” a burzsoá állammal. Igyekezett szakadást előidézni a munkásmozgalomban, mérsékelni forradalmi jellegét, és a munkásosztályt a burzsoá ideológia befolyása alá vonni. 1901-ben a munkásmozgalom opportunista elemeinek támogatása reményében legalizálta a munkásszervezeteket, és elismerte a sztrájkjogot. A kormány számos munkavédelmi törvényt alkotott, 1904-ben pedig kiterjesztette a választójogot. Giolitti nevéhez fűződik az ún. olasz liberális éra.

Az Olasz Szocialista Párt reformista vezetői, Bissolati, Turati és társaik támogatták Giolitti politikáját; a szocialista képviselők a parlamentben a kormány mellett szavaztak. A reformisták azt bizonygatták, hogy a marxizmus „elavult”, s a pártot a liberális burzsoáziával való nyílt megalkuvás útjára vitték.

Szocializmus és szindikalizmus. Az 1904. évi általános sztrájk
Az opportunista irányvonallal elégedetlen munkások körében különféle „baloldali”, zömmel anarcho-szindikalista színezetű irányzatok és csoportok léptek fel. E csoportok szót emeltek a burzsoáziával való együttműködés ellen, és „a burzsoázia forradalmi kisajátítását” követelték, amit véleményük szerint a szakszervezeteknek kell keresztülvinniük általános sztrájk útján. Az olasz szindikalizmus elsősorban a mezőgazdasági munkásságra, valamint a műhelyekben és kisüzemekben dolgozó elmaradott munkásrétegekre támaszkodott, de előfordult, hogy a reformisták opportunizmusa a nagyüzemi munkás törzsgárda egy részét is a szindikalisták táborába hajtotta.

Ezekben az években a szocialista pártban fellépett a centrista irányzat is; az Enrico Ferri vezette „integralisták” az erők egyesítését propagálták, valójában a reformista álláspontot támogatták.

A következetes forradalmi vezetés hiánya pregnánsan megmutatkozott az 1904. évi általános sztrájk során. 1904 szeptember közepén az egész országot bejárta a hír: Szicíliában és Szardíniában tüzet nyitottak a sztrájkolókra. Észak ipari centrumaiban tiltakozó gyűléseket tartottak. Milánóban a munkások követelésére vezetőik azonnali hatállyal általános, az egész városra kiterjedő tiltakozó sztrájkot hirdettek. Szeptember 17-én már valamennyi északi ipari központ munkásai sztrájkban álltak; sztrájk volt Nápolyban, Rómában, Firenzében, továbbá sok kisebb városban és helységben is. A sztrájk általánossá szélesedett. Az ipar megbénult, részben a vasúti közlekedés is leállt, nem jelentek meg az újságok, nem jártak a villamosok. A városokban a sztrájkolok grandiózus tömeggyűléseket tartottak (a milánói gyűléseken rendszerint kb. 50 000-en vettek részt), viharos tüntetéseket rendeztek, sokhelyütt összetűzésekre került sor a rendőrséggel és a katonasággal. Velencében a sztrájkolok megrohanták a pályaudvart, Genovában a prefektúrát. A Giolitti-kormány nagy sietve csapatokat vont össze az ipari központokban.

Az általános sztrájk élén álló szakszervezetek azonban nem adtak ki világos politikai jelszavakat, a szocialista párt reformista vezérei pedig igyekeztek megzavarni a sztrájkot. Szeptember 20-án a milánói munkakamarát vezető anarcho-szindikalisták felszólították a munkásokat, hogy szüntessék be a sztrájkot „az alkalmas pillanatig”. Aznap estére az általános politikai sztrájk véget ért.

Az oroszországi forradalom híre nagy hatást gyakorolt az olasz proletariátusra. Rómában már 1905 januárjában hatalmas tüntetés zajlott le a pétervári sortűz elleni tiltakozásul. Országos gyűjtés indult a cárizmus áldozatai és családjuk megsegítésére, munkásgyűlések határozatai üdvözölték az orosz proletariátust, amely „halálmegvető bátorsággal küzd a szabadságért”. Az „Avanti” („Előre”), a szocialista párt lapja, minden számában híreket közölt az orosz forradalom fejleményeiről. Midőn Gorkij Nápolyba érkezett, a munkások lelkes kiáltásokkal fogadták: „Éljen az orosz szabadság, vesszen a cár!”

1906. január 22-én, a „véres vasárnap” évfordulóján Rómában és több más városban a munkások már délben letették a munkát, és gyűléseket tartottak a forradalmi Oroszország tiszteletére. A hatóságok katonaságot rendeltek ki a terekre, a római orosz nagykövetség elé, más városokban a cári konzulátusok épületéhez. Bolognában a burzsoázia fegyveres osztagokat szervezett „a tulajdon és a rend” oltalmazására.

A forradalmi erjedés a falura is átterjedt. Az északi mezőgazdasági vidékeken agrárproletár-sztrájkok zajlottak le, helyenként összetűzésre került sor a katonasággal. Délen — Apuliában, Szicíliában és Szardíniában —, ahol ezekben az években gyenge volt a termés és különösen nagy méreteket öltött a nyomor, az éhező tömegek feldúlták a péküzleteket, az elöljáróságokat, az adóhivatalokat. Lazio tartományban, néhány kilométernyire a fővárostól, egy-egy falu egész parasztsága — néhol 3—4000 ember — elfoglalta és bevetette a földbirtokosok földjeit. A parasztok zárt oszlopokban vonultak ki, dobszóval, vörös zászlók alatt, s kőzáport zúdítottak a beavatkozó rendőrökre.

1908-ban a gazdasági válság a támadásból védekezésbe kényszerítette az olasz dolgozókat. De a válság éveiben sem voltak ritkák a nagy sztrájkok.

Az 1908. évi gazdasági válság. A monopóliumok fejlődése
1907 végén—1908 elején Olaszországban gazdasági válság tört ki, amely súlyosan érintette az ország fő iparágait: a textil-, a kohó- és a gépipart. A válság meggyorsította a termelés koncentrációját. 1911-ben az Ilva tröszt a nyersvasöntés, a kohóipari szindikátus a vas- és acéltermelés nagy részét a maga kezében egyesítette. Monopolista konszernek létesültek a gépkocsigyártásban (a torinói Fiat Művek) és a textiliparban is. Fokozódott a tőkekivitel. Az olasz monopóliumok megtették az első lépéseket a nemzetközi kartellek alakítása felé: az Ilva tröszt megállapodást kötött a német acéltröszttel az Olaszországba irányuló német öntöttvas kivitel korlátozásáról.

Az olasz monopóliumok az elmaradott, feudális maradványoktól terhelt országban kezdettől fogva nélkülözték a széles belső piacot. Ezenfelül a belföldi nyersanyaghiány (Olaszországban vasérc kevés, szén, gyapot, réz egyáltalán nem volt) és a tőkeszegénység következtében az olasz ipar függő helyzetbe került a Külföldi tőkésektől. A válság fokozta az ország általános elmaradottságát. Az öntöttvas- és az acéltermelés, nemkülönben a gépgyártás a vezető tőkésországokhoz képest elenyésző volt. Az iparvállalatok 95 százaléka az 1—10 munkást foglalkoztató kategóriához tartozott és csak 362 üzem munkáslétszáma haladta meg az 500-at. Az üzemek 80 százaléka nem alkalmazott gépi hajtóerőt. A kereső lakosságnak több mint a fele a mezőgazdaságból élt. Dél-Olaszország, amelyet az északi burzsoázia a XIX. század utolsó harmadában belső gyarmatként kezelt, megőrizte félfeudális agrárjellegét. Az apró délolasz városkákban, melyekben földjüket vesztett parasztok állataikkal együtt tengődtek nyomorúságos viskóikban, nyomor és tudatlanság uralkodott, betegségek pusztítottak. A nyomor elől menekülve a parasztok ezrei hagyták el a falut, de az ipar nem tudott munkát adni nekik. A kivándorlás megdöbbentő méreteket öltött: évente 7—800 000 ember hagyta el az országot. Ezek mind nincstelenek voltak, akiket „a szó legszorosabb értelmében az éhség” űzött el Olaszországból.15

15 Lenin: Imperializmus és szocializmus Olaszországban. Lásd Lenin Művei. 21. köt. Szikra 1951. 365. old.

Olaszországban nem volt számottevő munkásarisztokrácia, mint más imperialista országokban. A faluról szüntelenül áramló munkaerő bőséges kínálata viszont lehetővé tette, hogy az olasz gyárosok és nagybirtokosok munkásaikat kegyetlenebbül kizsákmányolják, mint Angliában, Franciaországban vagy Németországban. Ebből eredt az olasz tömegek ösztönös forradalmisága: Olaszországban „a parlamenti harc »békés« légkörét” gyakran váltották fel „az igazi polgárháború jelenetei”.16

16 Lenin: Robbanóanyag a világpolitikában. Lásd Lenin Művei. 15. köt. 184. old.

Gyarmatpolitika
Az olasz monopóliumok a belpolitikai nehézségekből imperialista háborúkban kerestek kiutat.

A XX. század elejétől kezdve fokozódtak az olasz finánctőke expanzív törekvései a Földközi-tenger medencéjében. A nagy olasz bankok fiókokat nyitottak Marokkóban, Algériában, Egyiptomban, Kisázsiában, Albániában. Olaszországból gépkocsit és pamutszövetet szállítottak a Balkánra, olasz tőkések részt vettek a montenegrói Antivari (Bar) kikötőjének építésében stb.

Az olasz gyarmati terjeszkedés mindenütt Anglia és Franciaország, nemkülönben Olaszország szövetségesei, az Osztrák—Magyar Monarchia és Németország elkeseredett ellenállásába ütközött. Olaszországban ez heves ingerültséget keltett, és — ha a hármasszövetségi szerződést nem is mondta fel — szövetségeseivel való viszonya 1914-re nagyon feszültté vált.

1910 decemberében a legnagyobb monopóliumok pénzügyi támogatásával megalakult a Nacionalisták Szövetsége. Tagjai az értelmiség és a diákság köréből toborzódtak. Harcba léptek a polgári demokrácia és a parlamentarizmus ellen, a munkásszervezetek betiltását követelték. A háborút „valamennyi erény anyjává” kiáltották ki. Olaszországot az erősebb hatalmak által megalázott „proletár-nemzetként” tüntették fel. Az antik Róma dicsőségére hivatkozva hódításokat követeltek a Balkánon, Kisázsiában, Észak-Afrikában.

A Földközi-tenger medencéje feletti uralom megszerzéséhez vezető első lépést az Oszmán Birodalom két afrikai birtoka, Tripolisz és Kirenaika meghódításában látták. Háborúra készülve Törökország ellen, Giolitti megpróbálta megnyerni magának a munkásokat; 1911 tavaszán törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé a választójog újabb jelentős kiterjesztéséről. Mindazonáltal nem sikerült rokonszenvre hangolnia az olasz népet a hódító háború iránt. Csak a reformista vezetők egy része — élükön Bissolatival — kelt nyíltan a gyarmati háború támogatására. Országszerte háborúellenes gyűléseket és tüntetéseket rendeztek. A szocialista munkások a háború ellen irányuló általános sztrájkot követeltek. A párt vezetésében azonban zűrzavar uralkodott. Az olasz—török háború kitörésének napján, 1911. szeptember 29-én, a szocialista párt reformista vezetősége általános sztrájkot hirdetett ugyan, de nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a munkabeszüntetés nem lesz hosszabb 24 óránál, és nem szabad túllépnie a törvényes kereteken, „meggyengítenie az ellenséggel szemtől szemben álló Olaszországot”.

A hadműveletek olasz győzelemmel zárultak; Tripolisz és Kirenaika Líbia néven olasz gyarmat lett. De az egy évig tartó háború aláásta az ország gazdasági életét, felfedte az olasz imperializmus gyengeségét.

1913-ban a háború következményei mellett érezhetővé váltak a közelgő új gazdasági válság jelei is. Nap mint nap újabb vállalatok zártak be. Sok olyan bank, amely az iparba fektette pénzét, a csőd szélére jutott. Növekedett a munkanélküliség. Emelkedtek az adók, az élet megdrágult. A kenyérárak a század elejéhez képest 20—30 százalékkal emelkedtek, egyes cikkek másfél-kétszeresen megdrágultak.

A társadalmi és politikai életben kiéleződtek az ellentétek. Sokasodtak a sztrájkok: a munkások tiltakoztak a munkanélküliség és a drágaság ellen. Rómában a tüntető munkások Giolitti lemondását követelték. A vasipar központjában, Torinóban jól szervezett vasmunkássztrájkok zajlottak le.

A balszárny befolyásának erősödése a munkásmozgalomban
1912 nyarán a szocialista párt kongresszusa a háború támogatása és a burzsoáziával való együttműködés fenntartása mellett fellépő Bissolati-csoportot kizárta a pártból, a centrista álláspontot elfoglaló Turati-csoportot pedig eltávolította a vezetésből. A párt titkárává a baloldaliak vezetőjét, Lazzarit választották.

A nyílt opportunisták kizárása arról tanúskodott, hogy az olasz reformistáknak nincs támaszuk a munkásság körében, továbbá, hogy a háborúval és a nagyipari proletariátus törzsgárdájának kialakulásával összefüggésben megnőtt a tömegek forradalmisága. De a baloldaliak (a maximalisták), akiket ekkor az olasz munkások követtek, távol álltak a marxizmustól. Vezetőik harcoltak az imperialista háború és a burzsoáziával való együttműködés ellen, de hajlottak az anarcho-szindikalista puccsizmusra, és a munkásokat nem szervezték harcra a proletárforradalomért.

1913-ban a gyárosok fokozott erővel támadtak a munkásosztály ellen, felmondták a munkaszerződéseket, súlyosbították a munkafeltételeket. A munkások szívós, gyakran hónapokig tartó sztrájkokkal védekeztek. Sztrájkoltak a kőfaragók, az építőmunkások, a textilesek, a kohászok. Nápolyban az adók emelkedésén felháborodott nép megrohanta a rendőrség épületét és a prefektúrát. Rómában a politikai szabadságjogok csorbítása ellen tiltakozó tüntetők megpróbáltak erőszakkal benyomulni a parlamentbe. A milánói általános sztrájk során a sztrájkolok sokszor összecsaptak a katonasággal; Rómában, Pármában, Anconában, La Speziában, Pisában szolidaritássztrájkokat szerveztek a milánóiak mellett. Délen kiújultak a paraszti zavargások. Giolitti lavírozó taktikája immár nem tudta féken tartani a tömegeket. 1913 őszén ugyan még sikerült a Vatikán segítségével többséget kapnia a kibővített választójog alapján megválasztott képviselőházban, de az olasz proletariátus sorainak megbontására és megvesztegetésére irányuló kísérlete nyilvánvalóan megbukott. Az olasz nagyburzsoázia kiábrándult Giolittiból, és egyre erősödő vonzalommal fordult a „határozott” reakciós kormányzati módszerek felé.

1914 tavaszán Giolitti lemondott. Az új kormány megalakítására a konzervatív Salandra kapott megbízást. Az olasz polgári liberális éra lezárult.

A „vörös hét”
Az évek során felgyülemlett népi elégedetlenség 1914 nyarán nagy tömegmegmozdulás formájában tört felszínre. A megmozduláshoz a közvetlen lökést — akárcsak tíz évvel azelőtt — a rendőri túlkapások adták. Június 7-én Anconában a rendőrség tüzet nyitott a felvonuló munkásokra. Másnap reggel valamennyi ipari központban és egész sereg kisvárosban sztrájkba léptek a munkások. Nyolcadikán este az Olasz Szocialista Párt és az Általános Munkásszövetség vezetősége hivatalosan kihirdette az általános tiltakozó sztrájkot.

A forradalmi nyomás erősebb volt, mint valaha is az egyesített Olaszország történetében. A sztrájk már az első napokban több helyütt spontán fegyveres harcba csapott át. Torinóban, Firenzében, Nápolyban, Pármában barikádokat emeltek. Milánóban, Velencében, Bergamóban, Bariban és másutt véres összeütközésekre került sor a nép és a katonaság (valamint a tömegek ellen aktívan fellépő nacionalisták) között. A sztrájkolok átvágták a távíróvezetékeket, pályaudvarokat foglaltak el, kőzáporral és revolverlövésekkel fogadták az ellenük kivezényelt katonaságot. Rómában a kormány különösen erélyes rendszabályokat foganatosított, hogy legalább a „rend” látszatát megőrizze: a katonaság megszállta az összes fontosabb stratégiai pontokat, őrizet alatt tartotta a parlamenthez vezető útvonalakat, járőrszolgálatot teljesített a munkás külvárosokban és a tereken — de még itt is tüntetésekre került sor. A tüntetők „A Quirinálra!” kiáltásokkal a királyi palota felé nyomultak.

A fejlemények különösen határozott jelleget öltöttek Romagna tartományban és a Marche területén (Közép-Olaszország). Itt a városi munkások általános sztrájkját a parasztság többsége is támogatta. A parasztok csoportjai feldúlták a pékboltokat, a gabonaraktárakat, elfoglalták a fegyver- és lőporraktárakat, a prefektúrákat, a csendőrlaktanyákat. Spontán módon „akcióbizottságok” alakultak, amelyekben a baloldali szocialisták mellett republikánusok és anarchisták is részt vettek.

A sztrájkhoz csatlakozó vasutasok elfoglalták a főbb vasútállomásokat, és elvágták az összeköttetést Romagna és Olaszország többi része között. A külvilágtól elszigetelt lakosság körében olyan hírek terjengtek, hogy Olaszországban forradalom zajlott le, a monarchiát megdöntötték, a király elmenekült. Anconában, valamint Romagna és a Marche több tucat városában és kisebb helységében apró helyi köztársaságok alakultak. Az „akcióbizottságok” hatalmi szervként léptek fel, elrendelték, hogy a nagybirtokosoktól kobozzák el terménykészleteiket és leszállított áron osszák szét a rászorulók között. A helyi parancsnokság nem mert katonaságot kirendelni.

Az Általános Munkásszövetség reformista vezetői már június 10-én befejezettnek nyilvánították az általános sztrájkot. A szocialista párt vezetősége nem emelt kifogást ez ellen, csupán azt hangsúlyozta a munkásokhoz intézett kiáltványában, hogy a munkásszövetség „egymaga” felelős a határozatért. A sztrájkolok hatalmas méretű gyűlésein (elsősorban Milánóban) a munkások élesen támadták a vezetők eljárását. A munkások csak június 13—14-én szüntették be kénytelen-kelletlen a sztrájkot. Június második felében a fejvesztettségéből felocsúdó kormány megkezdte a tömeges megtorlásokat a mozgalom résztvevői ellen.

A „vörös hét” (június 7—14) eseményei megmutatták, milyen erős forradalmi indulatok feszülnek az olasz proletariátusban — és azt is: milyen gyenge a politikai szervezete.

(idézet: Világtörténet 7. kötet)

tankonyvtar.hu
Olaszország
Az első világháború hatásai
Olaszország az első világháború előestéjére már létrehozta az ország egyesítésekor (1870) még hiányzó korszerű ipari-pénzügyi bázisát. Az ipar részesedése a bruttó nemzeti termékben 1914-ben 25 százalékra (1900-ban 20 százalék) emelkedett. A gépbehozatal 1896 és 1910 között megháromszorozódott. Meggyorsult a termelés koncentrációja. Különösen nagy szerepet játszott a gyors növekedésben az elektromos ipar. Olaszország olcsón kiaknázható vízi energiakészleteivel egyenesen az élvonalba tört. Ennek nagy lélektani hatása volt: a szűkös energiakészletek fejlesztést visszafogó hatása után hirtelen bőséges hazai energiabázis állt rendelkezésre. A villamosenergia-ipar részesedése az ipari részvénytőkéből 1914-re több mint 20 százalékra nőtt, s az első helyre került. A protekcionista vámpolitika hozzájárult a vas- és gépipar megerősödéséhez. Olaszország be akart kapcsolódni a gyarmatokért vívott harcba, és ehhez flottára volt szüksége. Német pénzügyi csoportok közreműködésével új típusú, ún. „vegyes bankok” alakultak, amelyek az iparfejlődés irányítói lettek. A viharos fejlődés azonban egyenlőtlenül érintette az országnagy tájegységeit. A tíz embernél többet foglalkoztató ipari üzemek alkalmazottainak 78,2 százaléka az ország északi tartományaiban dolgozott, ahol a lakosság 26,8 százaléka élt. A munkaerőhelyzet a fejlődést is korlátozta: az állandó túlnépesedés ellenére az alacsony iskoláztatási szint miatt hiányzott a kellő számú jól képzett szakmunkás.
A háború előtti években átalakult a politikai irányzatok egyensúlya. A kormányzó liberálisok, az ellenzéki szocialisták és a kereszténydemokraták addigi hármas tagolódása -főként a boszniai annexió hatásaként – kiegészült egy negyedik irányzattal, a nacionalistákéval, akik Olaszországnak a világpolitika küzdőterére való határozott kilépését, újabb területek meghódítását sürgették. Ennek érdekében a politika és a nevelés egész filozófiájának megváltoztatását tűzték ki célnak, a háborúra való felkészülés szellemében. 1911-1912-ben a liberális jobbszárny segítségével már belekergették Giolitti kormányát a főpróbába: az olasz hadsereg meghódította Kyrenaikát és Tripolitániát (a mai Líbiát). Terjedt az irredentizmus, amelynek fő célja a különböző arányban olaszok lakta, de osztrák-magyar uralom alatt lévő területek (Isztria, Dalmácia, Dél-Tirol, Fiume) megszerzése volt.
1912-ben az olasz kormányzat még meghosszabbította az ország 1882-ben szerződésbe foglalt elkötelezettségét a francia hatalmi törekvések ellen irányuló német-osztrák-magyar-olasz hármas szövetség mellett. Az irredenta célok azonban fokozatosan megosztották az olasz társadalmat. A világháború kitörésekor a politikai erők nemcsak a háborúellenesség és a katonai beavatkozást követelők, hanem az antantbarátság és a hármas szövetség melletti kitartás ügyében is szembekerültek egymással. A politikai pártokban erről éles belső vita folyt. A szocialisták élesen háborúellenes álláspontjával szemben a párt lapja, az Avanti addigi főszerkesztője, Benito Mussolini új lapot (II Popolo d’Italia) indított, harcos intervencionista szellemben. A vitát az döntötte el, hogy Ausztria-Magyarország kormánya nem hajlott az olaszok által a hármas szövetség melletti kitartás feltételeként szabott területi korrekciókra. Az antant kormányzatai viszont 1915 áprilisában, Londonban a háborúba való olasz belépés esetére jelentős területgyarapodást ígértek Olaszországnak. 1915. május 3-án Salandra kormánya felmondta a hármas szövetséget, majd 23-án hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának. (Németországgal csak 1915-ben került hadiállapotba.)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Baj van Oroszországban! Nekünk meg ötletünk a megoldásra!

Horrorfilmbe illő jelentés az orosz Távol – Keletről. Habarovszk határterület Komszomolszk – na – Amur településének temetőjében egy friss sírt találtak széjjeltúrva. A holttest eltűnt!

Az értesített rendőrök gyanút fogtak, és értesítették a helyi környezetvédelmiseket. Azok megerősítették a gyanút: medvedúlás történt!

Egy éhes fenevad vetemedett az élelemszerzés nem éppen szokványos módjára. A temetőt szemelte ki magának élelemforrás gyanánt.

A hatóságok a vadászegylethez fordultak segítségért. A vadászok kikerítették a tettest, és végeztek a sírrabló fenevaddal. Az általa elragadott emberi holttestet egyelőre még nem találják.

A környék lakossága aggódik, és megoldást sürget! Érthető okokból.

Az orosz hatóságok pillanatnyilag tanácstalanok! MI IS AGGÓDUNK AZ OROSZORSZÁGI MEDVÉK SORSA MIATT! Határozottan aggódunk!

Ötletünk pedig volna a medveéhezés leküzdésére. Mégpedig nagyszerű.

SZÖVETSÉGET AJÁNLUNK! A kölcsönösség jegyében! MI is jól járnánk (főképp MI), a medvék is friss ennivalóhoz jutnának, az oroszok is megnyugodhatnának!

Legfeljebb Csukotka jegesmedvéi idegeskedhetnének. DE EGY KITERJESZTETT – újjáélesztett – RÉGIÓS SZÖVETSÉG az ő gondjaikat is megoldaná.

MINDENKI JÓL JÁRNA! Emberek, medvék egyaránt! A környezetvédelem ügye is előrébb léphetne!

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

A likvidátorságról és a likvidátorok csoportjáról

Figyelembe véve,

1)      hogy az OSzDMP már mintegy négy éve erélyes harcot folytat a likvidátor áramlat ellen, amelyet az 1908-as decemberi pártkonferencia úgy határozott meg, mint a

„pártbeli értelmiség bizonyos részének kísérletét arra, hogy feltétlenül likvidálják az OSzDMP fennálló szervezetét és formátlan egyesüléssel cseréljék fel a legalitás kereteiben, még ha a legalitást a párt programjáról, taktikájáról és hagyományairól való nyilvánvaló lemondással kell is megfizetni”;

2)      hogy a Központi Bizottság 1910 januári plénuma, amely folytatta a harcot ez ellen az áramlat ellen, ezt egyhangúlag a proletariátusra gyakorolt burzsoá befolyás megnyilatkozásának minősítette, s a párt tényleges egységét és a régebbi bolsevik és mensevik frakció egyesülését ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a likvidátorsággal teljesen szakítanak és ezt a szocializmustól való burzsoá elhajlást véglegesen leküzdik;

3)      hogy a párt összes határozatai és a mensevizmus képviselőinek az 1910 januári plénumon vállalt kötelezettsége ellenére a mensevikeknek a ,,Nasa Zarja” és a „Gyelo Zsiznyi” c. folyóiratocskák körül csoportosuló része nem volt hajlandó segíteni a KB helyreállításában (Mihail, Jurij, és Roman nemcsak arra nem voltak hajlandók 1910 tavaszán, hogy bemenjenek a Központi Bizottságba, hanem még arra sem, hogy legalább egy ülésen megjelenjenek új tagok kooptálása céljából);

4)      hogy az említett kiadványok az 1910. évi plénum után határozottan és minden vonalon a likvidátorság felé fordultak, nemcsak „lebecsülték” (a plénum határozata ellenére) „az illegális párt jelentőségét”, hanem egyenesen tagadták az illegális pártot, kijelentették, hogy az már fel van számolva, és „reakciós utópiának” minősítették az illegális párt helyreállítását, gúnnyal és szidalmakkal árasztották el a pártot a cenzúrázott folyóiratok hasábjain, s felszólították a munkásokat, hogy ismerjék el, hogy a pártsejtek és a párt hierarchiája „elhalt” stb.;

5) hogy a nem nagyszámú, főleg az értelmiség képviselőiből álló helyi likvidátor csoportocskák, folytatva a párt lerombolására irányuló munkájukat arra az 1911-ben megismételt felhívásunkra, hogy segítsenek az illegális párt helyreállításában és konferenciájának összehívásában, tagadólag válaszoltak, sőt teljesen független kis csoportokba tömörültek és nyíltan agitáltak a munkások között az illegális párt ellen és nyíltan harcoltak helyreállítása ellen — még ott is, ahol a pártigenlő mensevikek voltak többségben (pl. Jekatyerinoszlavban, Bakuban, Kiev-ben stb.); —

a konferencia kijelenti, hogy a nevezett csoport viselkedésével végleg a párton kívül helyezte magát.

A konferencia felhív minden párttagot, bármilyen áramlatot és árnyalatot képviseljenek is, hogy harcoljanak a likvidátorság ellen, magyarázzák meg, mennyire ártalmas a likvidátorság a munkásosztály felszabadításának ügyére nézve, és minden erejüket feszítsék meg az illegális OSzDMP helyreállítása és megszilárdítása érdekében.

A megírás ideje: 1912. január első fele.
Először Lenin Művei 2—3. kiadásának
XV. kötetében jelent meg 1929—1930-ban.

Lenin Művei. 4. kiad. 17. köt.
412—413. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

Gercen emlékezete

– írta: V. I. Lenin –

Száz év telt el Gercen születése óta. Ünnepli őt az egész liberális Oroszország, gondosan kerülgetve a szocializmus komoly kérdéseit, aggodalmasan titkolva, miben különbözött a forradalmár Gercen egy liberálistól. Megemlékezik Gercenről a jobboldali sajtó is, rágalmazó módon azt bizonygatva, hogy Gercen élete alkonyán megtagadta a forradalmat. A külföldön liberális és narodnyik részről Gercenről elhangzott szónoklatokban viszont egyéb sincs, mint frázis.

A munkáspártnak nem nyárspolgári magasztalás céljából kell Gercenről megemlékeznie, hanem azért, hogy tisztázza saját feladatait, hogy tisztázza egy olyan írónak igazi történelmi szerepét, akinek nagy része volt az orosz forradalom előkészítésében.

Gercen a múlt század első felének nemesi, földesúri forradalmár-nemzedékéhez tartozott. A nemesek adták Oroszországnak a Bironokat és Arakcsejeveket, megszámlálhatatlan sokaságát a „részeges tiszteknek, duhajoknak, kártyásoknak, vásári hősöknek, kutyapecéreknek, krakélereknek, botozóknak, hárem tartóknak”, meg a széplelkű Manyilovokat. „És ezek között nőttek föl — írta Gercen — december 14-ének, a hősök falanxának férfiai, akik egy vadállat tején nevelkedtek, mint Romulus és Remus … Tetőtől-talpig tiszta acélból kovácsolt bajnokok ezek, hős bajtársak, akik tudatosan rohantak a biztos pusztulásba, hogy új életre ébresszék az ifjú nemzedéket és megtisztítsák azoknak a gyermekeknek a lelkét, akik a hóhérok és a rabszolgai alázat világában születtek.”

E gyermekek sorába tartozott Gercen is. A dekabristák felkelése felébresztette és „megtisztította”. A XIX. század negyvenes éveinek feudális Oroszországában fel tudott emelkedni olyan magasra, hogy egy színvonalon állott korának leg nagyobb gondolkodóival. Elsajátította Hegel dialektikáját. Felismerte, hogy ez „a forradalom algebrája”. Tovább jutott Hegelnél, Feuerbach nyomán eljutott a materializmusig. „ A levelek a természet tanulmányozásáról” első levele — az „Empíria és idealizmus” —, amelyet 1844-ben írt, olyan gondolkodóra vall, aki még ma is egy fejjel kimagaslik a jelenkor empirikus természettudósainak töméntelen sokaságából, és a mostani idealista és félidealista filozófusok tömegéből. Gercen egészen közel jutott a dialektikus materializmushoz, de megtorpant a történelmi materializmus előtt.

Éppen ez a „megtorpanás” okozta Gercen lelki válságát az 1848-as forradalom veresége után. Gercen már elhagyta Oroszországot és közvetlen közelről szemlélte ezt a forradalmat. Ekkor demokrata, forradalmár, szocialista volt. De „szocializmusa” a burzsoá és kispolgári szocializmusnak a közé a 48-as korszakban fellépő számtalan formája és változata közé tartozott, amelyeket a júniusi napok végérvényesen megsemmisítettek. Lényegében egyáltalán nem volt ez szocializmus, ha nem széplelkű frázis, jámbor ábránd, amelybe a polgári demokrácia, de éppen úgy az ennek hatása alól még fel nem szabadult proletariátus is akkori forradalmiságát burkolta.

Gercennek az 1848 utáni lelki válsága, mély szkepticizmusa és pesszimizmusa a szocializmusról alkotott polgári illúziók válsága volt. Gercen lelki drámája annak a világtörténelmi korszaknak volt a szülötte és tükröződése, amelyben a polgári demokrácia forradalmisága (Európában) márhalódott, a szocialista proletariátus forradalmisága pedig még nem érett meg. Ezt nem értették és nem is érthették meg a liberális orosz szószátyárkodás lovagjai, akik most forradalomellenességüket a Gercen szkepticizmusáról szóló virágos frázisokkal leplezik. Ezeknek a vitézeknek a szemében, akik elárulták az 1905-ös orosz forradalmat, akiknek eszük ágába sem jutott, hogy a forradalmár nagyszerű hivatására gondoljanak, a szkepticizmus átmenet a demokráciából a liberalizmusba, abba a szolgai, aljas, mocskos és vadállati liberalizmusba, amely 48-ban halomra lövette a munkásokat, amely visszaállította a ledöntött trónusokat, amely tapsolt III. Napóleonnak, s amelyet Gercen elátkozott, bár osztályjellegét nem tudta felismerni.

Gercen szkepticizmusa az „osztályfeletti” polgári demokratizmus illúzióitól a proletariátus szigorú, hajthatatlan, legyőzhetetlen osztályharcához való átmenet formája volt. Bizonyság erre a „Levelek egy régi társamhoz”, amelyeket egy évvel halála előtt, 1869-ben írt Bakuninhoz. Gercen szakít az anarchista Bakuninnal. Igaz, Gercen ebben a szakításban még csak taktikai nézeteltérést lát, nem pedig szakadékot az osztálya győzelmében szilárdan hívő proletár és a fennmaradását veszélyeztetve látó kispolgár világnézete közt. Igaz, Gercen itt is megint a régi polgári-demokratikus frázisokat ismétli, hogy a szocializmusnak „a munkás és munkáltató, a földműves és polgár előtt egyaránt hirdetnie kell tanait”. Bakuninnal való szakítása után Gercen mégsem a liberalizmus, hanem az Internacionálé felé fordította tekintetét, ama Internacionálé felé, amelynek vezetője Marx volt, ama Internacionálé felé, amely kezdte „gyűjteni a proletárezredeket”, egységbe fogni azt a „munkásvilágot”, amely „szakít a munka nélkül nyerészkedők világával”!
——-
Mivel Gercen nem értette meg 1848 egész mozgalmának és a Marx előtti szocializmus minden változatának polgári demokratikus jellegét, még kevésbé érthette meg az orosz forradalom polgári természetét. Gercen volt az „orosz” szocializmus, a „narodnyikság” alapítója. Gercen „szocializmust” látott a parasztoknak földdel együtt való felszabadításában, a közösségi földbirtoklásban, a „földhöz való jog” paraszti eszméjében. Számtalan esetben kifejtette kedvenc gondolatait erről a témáról.

Valójában Gercennek ebben a tanításában, miként az egész orosz narodnyikságban — egészen a mostani „szociálforradalmárok” megfakult narodnyikságáig — nincsen egy szemernyi szocializmus sem. Ugyanolyan széplelkű frázis, az orosz paraszti polgári demokrácia forradalmiságáttakaró ugyanolyan kedves ábránd, amilyenek a „48-as szocializmus” különféle nyugati változatai. Mennél több földet kaptak volna a parasztok 1861-ben és mennél olcsóbban kapták volna, annál erősebben alá lett volna aknázva a jobbágytartó földesurak hatalma, annál gyorsabban, szabadabban és szélesebb mederben haladt volna a kapitalizmus fejlődése Oroszországban. A „földhöz való jog” és az „egyenlősítő földosztás” eszméje semmi egyéb, mint a földesúri hatalom teljes megdöntéséért, a földesúri birtoklás teljes megsemmisítéséért küzdő parasztok forradalmi egyenlőségvágyát kifejező formula.

Az 1905-ös forradalom tökéletesen bebizonyította ezt: egyfelől a proletariátus teljesen önállóan lépett föl a forradalmi harc élén, miután megalapította a szociáldemokrata munkáspártot; másfelől a forradalmi parasztok (a „trudovikok” és a „parasztszövetség”), amikor harcoltak a földesúri birtoklás megsemmisítésének minden formájáért egészen a „föld magántulajdonának megszüntetéséig”, éppen mint gazdálkodók, kisvállalkozók harcoltak.

A földhöz való jog stb. „szocialistaság” jellegéről most folyó viták csak arra valók, hogy elhomályosítsák és elpalástolják ezt a valóban fontos és komoly történelmi kérdést: mi a különbség a liberális polgárság és a forradalmi parasztság érdekei között az orosz polgári forradalomban; másképpen kifejezve: a liberális és a demokratikus, a „kiegyező” (monarchikus) és a republikánus törekvés kérdését ebben a forradalomban. Gercen „Kolokol”-ja, ha a dolog lényegére figyelünk és nem a frázisokra, — ha az osztályharcot az „elméletek” és tanítások alapjaként vizsgáljuk és nem megfordítva, — éppen ezt a kérdést vetette föl.

Gercen megteremtette a szabad orosz sajtót külföldön, ez az ő nagy érdeme. A „Poljarnaja Zvezda” magasra emelte a dekabristák hagyományát. A „Kolokol” (1857 — 1867) szenvedélyesen síkraszállt a parasztok felszabadításáért. A szolgai hallgatás megtört.

De Gercen a földbirtokosi, úri körökhöz tartozott. Oroszországot 1847-ben hagyta el, a forradalmi népet nem látta, és nem tudott hinni benne. Innen van az, hogy liberális módra a „nagyokhoz” apellál. Innen számtalan édeskés levele a „Kolokol”-ban Hóhér (II.) Sándorhoz, melyeket ma nem lehet undor nélkül olvasni. Csernisevszkijnek, Dobroljubovnak, Szerno- Szolov-jevicsnek, akik a raznocsinyec-forradalmárok új nemzedékéhez tartoztak, ezerszer igazuk volt, amikor szemrehányásokkal illették Gercent ezekért az elhajlásokért a demokráciától a liberalizmus felé. De az igazság kedvéért meg kell mondanunk, hogy Gercenben a demokrácia és liberalizmus közti minden ingadozása ellenére mégis a demokrata kerekedett felül.

Amikor a liberális pimaszság egyik legvisszataszítóbb típusa, Kavelin, aki korábban éppen liberális iránya miatt lelkesedett a „Kolokol”-ért, fellépett az alkotmány ellen, megtámadta a forradalmi agitációt, kikelt az „erőszak” és az erőszakra való felhívások ellen, mikor türelmet kezdett prédikálni, Gercen szakított ezzel a liberális bölccsel. Gercen megtámadta „üres, ostoba, ártalmas pamfletjét”, amelyet „bizalmas kalauzul írt a liberáliskodó kormány részére”, a Kavelin-féle „politikus szentimentális szentenciákat”, amelyek „az orosz népet baromnak, a kormányt pedig bölcsnek” tüntetik fel. A „Kolokol” közölte a „Gyászbeszéd”-et, amelyben ostorozta a „semmitmondó eszméik rothadt pókhálóját nagyképűen szövögető professzorokat, a hajdan nyíltszívű, de utóbb — minthogy látták, hogy az egészséges ifjúság nem tud együtt érezni az ő aszkóros gondolataikkal — elkeseredett exprofesszorokat”. Kavelin ebben az arcképben nyomban magára ismert.

Amikor Csernisevszkijt letartóztatták, a nyomorult liberális Kavelin ezt írta: „A letartóztatásokat nem találom felháborítónak … a forradalmi párt minden eszközt helyesnek tart a kormány megbuktatására, ez viszont a rendelkezésére álló eszközökkel védekezik.” De Gercen jól megfelelt ennek a kadétnak, mikor ezt írta Csernisevszkij pörével kapcsolatban: „És íme, akadnak nyomorult emberek, csorda-emberek, puhányok, akik azt mondják, hogy nem kell szidni a rablógyilkosok és léhűtők bandáját, amely minket kormányoz.”

Mikor a liberális Turgenyev magánlevélben biztosította II. Sándort alattvalói hűségéről, és két aranyat adományozott a lengyel felkelés leverésekor megsebesült katonák javára, a „Kolokol” „a (hímnemű) ősz Magdolnáról” írt, „aki azt írta Őfelségének, hogy nem tud aludni, mivel őfelségének nincs tudomása az őt eltöltő bűnbánatról”. És Turgenyev nyomban magára ismert.

Mikor az orosz liberálisok egész falkája elfordult Gercentől, amiért védelmezte Lengyelországot, mikor a „művelt társaság” elfordult a „Kolokol”-tól, Gercent ez nem zavarta meg. Továbbra is szószólója maradt Lengyelország szabadságának és ostorozta II. Sándor pribékeit, bakóit, hóhérait. Gercen megmentette az orosz demokrácia becsületét. „Megmentettük az orosz név becsületét — írta Turgenyevnek —, és megszenvedtünk érte a szolgalelkű többség jóvoltából.”

Amikor híre jött, hogy egy jobbágy megölte földesurát, mert merényletet követett el mátkája becsülete ellen, Gercen megjegyezte a „Kolokol”-ban: „És nagyon helyesen tette!” Amikor jelentették, hogy a „felszabadítás” „békés” végrehajtására katonai parancsnokokat neveztek ki, ezt írta Gercen:

„A legelső értelmes ezredes, aki seregével a parasztokhoz csatlakozik, ahelyett hogy fojtogatná őket, a Romanovok trónjára fog jutni.” Amikor Rejtern ezredes Varsóban agyonlőtte magát (1860), hogy ne kelljen hóhérok segédjévé lennie, Gercen ezt írta: „Ha már agyonlövésről van szó, azokat a tábornokokat kell agyonlőni, akik fegyvertelen emberekre lövetnek.” Mikor Bezdnában ötven parasztot megkorbácsoltak és vezetőjüket, Anton Petrovot kivégezték (1861. április 12.), ezt írta Gercen a „Kolokol”,-ban:

„Ó, ha szavaim eljuthatnának hozzád, te robotosa és mártírja az orosz földnek! . . de megtanítanálak megvetni lelkipásztoraidat, akiket a pétervári szinódus és a német cár helyezett föléd … Gyűlölöd a földesurat, gyűlölöd a jegyzőt, félsz tőlük — és teljes joggal; de még mindig hiszel a cárnak és a püspöknek …, ne higgy nekik. A cár velük tart, és ők az ő emberei. Őt látod most, te, apja a Bezdnában megölt ifjúnak, te, fia a Penzában megölt apának . . . Pásztoraid tudatlanok, mint te, szegények, mint te . . . Ilyen volt a Kazánban érted megszenvedett Antonij (nem Antonij püspök, hanem a bezdnai Anton).. . A te szentjeid tetemei nem visznek végbe negyvennyolc csodát, a hozzájuk intézett fohász nem gyógyítja meg a fogfájást, de eleven emlékezetük egy csodát véghez vihet — a te felszabadításodat.”

Látható ebből, milyen ocsmány és aljas módon rágalmazzák Gercent a „legális” szolgasajtóban meghúzódó liberálisaink, akik túlozzák gyönge oldalait és hallgatnak az erősekről. Nem bűne, hanem szerencsétlensége Gercennek, hogy magában Oroszországban nem láthatott forradalmi népet a negyvenes években. Amikor meglátta a hatvanas években — félelem nélkül a forradalmi demokrácia oldalára állt a liberalizmus ellen. A népnek a cárizmus fölötti győzelméért harcolt, nem pedig a liberális polgárságnak a feudális cárral kötendő szövetségéért. Magasra emelte a forradalom zászlaját.
——
Midőn Gercen emlékét ünnepeljük, világosan látjuk azt a három nemzedéket, azt a három osztályt, amely az orosz forradalomban munkálkodott. Kezdetben — nemesek és földes urak, a dekabristák és Gercen. Szűk a köre ezeknek a forradalmároknak. Szörnyen távol állanak a néptől. De nem veszett kárba munkájuk. A dekabristák ébresztették föl Gercent. Gercen forradalmi agitációt indított.

Ezt az agitációt átvették, kiszélesítették, fokozták, keményebbé tették a raznocsinyec-forradalmárok, kezdve Csernisevszkijen a „Narodnaja Volja” hőseiig. A harcosok köre szélesebb lett, kapcsolatuk a néppel szorosabb. „Az eljövendő vihar ifjú kormányosai” — így nevezte őket Gercen. De ez még nem volt maga a vihar.

A vihar — maguknak a tömegeknek a megmozdulása. E tömegek élén fölkelt a proletariátus, az egyetlen mindvégig forradalmi osztály, és először keltette föl a parasztok millióit nyílt, forradalmi harcra. A vihar első rohama 1905-ben volt. A következő a mi szemünk előtt kezd nőni.

A proletariátus Gercent ünnepelve, az ő példáján megtanulja a forradalmi elmélet nagy jelentőségét; az ő példáján megérti, hogy a forradalom iránti feltétlen odaadás és a néphez forduló forradalmi agitáció nem vész kárba akkor sem, ha a vetést az aratástól egész évtizedek választják el; az ő példáján megtanulja meghatározni a különböző osztályok szerepét az orosz forradalomban és a világforradalomban. Ezekkel a leckékkel gazdagodva a proletariátus utat tör majd magának a minden ország szocialista munkásaival való szabad szövetséghez, széttaposván a cári monarchiát, ezt az ocsmány szörnyet, amely ellen Gercen emelte fel először a nagy harci lobogót, amikor a szabad orosz szóval a tömegekhez fordult.

„Szocial-Demokrat” 26. sz.
1912. május 8. (április 25.)

Lenin Művei. 4. kiad. 18. köt.
9—15. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

“A szüleim a felelősek…”

Izrael után Magyarországon él a legtöbb zsidó leszármazott

Egy egymillió nyolcszázezer ember DNS-ét feldolgozó tanulmány szerint száz ország közül Izrael után Magyarországon a legmagasabb a zsidó leszármazottak százalékos aránya – jelentette a Jediót Ahronót című izraeli újság honlapja, a ynet kedden.

Magyarországon a legmagasabb a zsidó leszármazottak aránya

A MyHeritage nevű, genetikai alapú családfakutatással foglalkozó szervezet felmérése szerint Izrael után a népességhez viszonyítva

Magyarországon él a legtöbb zsidó leszármazott, több, mint az Egyesült Államokban.

Az eredmény még a kutatókat is meglepte – tette hozzá az újság. A MyHeritage a kutatást közösen végezte Daniel Sztacki statisztikussal, a Zsidó Nemzetpolitikai Intézet (The Jewish People Policy Institute, JPPI) demográfiai szakértőjével, az európai -askenázi – zsidóság demográfiáját vizsgáló részleg vezetőjével.

Jeruzsálem, a három világvallás szent városa

A DNS-tesztet beküldő 4981 magyarországi lakos 7,6 százalékánál találták legalább 25 százalékos askenázi zsidó származást – ami azt jelenti, hogy legalább egy askenázi, vagyis európai zsidó nagyszülője volt.Ez az érték jelentősen magasabb, mint az Egyesült Államokban mért 3,5 százalékvagy a Kanadában mért 3,0 százalék. Azoknak az aránya, akiknél a gének legalább 10 százalékban askenázi zsidó származásra utaltak, Magyarországon eléri a 12,5 százalékot, szemben a mindössze 4,7 százalékos amerikai vagy 4 százalékos kanadai aránnyal.

Magyarországon sokan nem is tudják, hogy zsidó gyökereik vannak

A Magyarországról küldött minták 4,2 százaléka legalább 50 százalékos zsidó-askenázi etnikai háttért mutatott, az Egyesült Államokból érkezőknek csak a 2,3 százaléka.

A tanulmány következtetései és a korábbi becslések közötti óriási eltérés azt mutatja, hogy Magyarországon különösen sok ember van, aki egyáltalán nem ismeri a zsidó gyökereit, vagy

akiknek zsidó örökségét a szülők vagy a nagyszülők tudatosan eltitkolták a holokauszt emléke, és az antiszemitizmustól való intenzív félelem miatt

– írta a lap.
A kutatást irányító Daniel Sztacki ugyanakkor rámutatott, hogy az ilyen típusú genetikai teszteket általában a jól képzett népesség végzi el, így ők a kutatásban túlreprezentáltak lehetnek.

Sok magyar holokauszt-túlélő vándorolt ki Izraelbe

Mindezek figyelembevételével a tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy a legalább 50 százalékban askenázi zsidó származású emberek száma Magyarországon eléri a 130 000-et. Ez a szám jelentősen magasabb a korábbi becsléseknél.

A Dohány utcai zsinagóga.

“A DNS-vizsgálatban részt vevők egy része számára nagy meglepetés az eredmény, de nagy meglepetés a demográfusok számára is” – mondta Daniel Sztacki.
A holokauszt után sok magyar túlélő vándorolt ki Izraelbe,köztük olyanok, akik közéleti és szellemi vezetőkké váltak, és akik nagy befolyással voltak a fiatal Izraelre: Efraim Kishon, Mose Stern kántor, Zeév és Dosh karikaturisták, Tomi Lapid és még sokan mások.

De Magyarországon továbbra is aktív zsidó közösség maradt, amelyhez számos izraeli vállalkozó csatlakozott az évek során, a Szovjetunió összeomlása után. Azonban az

intenzív antiszemitizmus miatt, amely mindig is jelen volt Magyarországon, és az utóbbi években fokozódott,

általános volt az a vélemény, hogy az országban alig ötvenezer zsidó van” – írta kommentárjában a ynet. Noha a 2013. évi népszámlálásnál csak 10 965-en vallották magukat zsidónak, Kovács András professzor becslése szerint a valóságban 73-138 ezer között van az egy zsidó szülővel rendelkezők száma, ami egyezést mutat a MyHeritage genetikai teszteken alapuló következtetésével – derül ki a cikkből.

Az 1944-es deportálások során a magyar zsidók túlnyomó többségét Auschwitzba hurcolták.

Egy, a tesztet elvégző – a hetvenes éveiben járó – budapesti lakos, aki csak nevének kezdőbetűit árulta el a ynetnek, azt mondta, eddig úgy tudta, hogy gyermekként katolikusnak keresztelték meg.

A teszt eredményeinek kézhezvételekor megdöbbent, mert kiderült, hogy 100 százalékban zsidó, pontosabban 98 százalékban askenázi és két százalékban spanyol zsidó származású.

Budapesti zsidó hívők

“Soha nem vettem részt zsidó szertartásokon, és jelenleg megpróbálom megemészteni az eredményt – mondta. “A családomban senki sem beszélt zsidó gyökerekről. A szüleim a felelősek azért, hogy nem zsidóként nőttem fel, másrészt megértem a döntésüket, mert apám oroszországi munkatáborban volt”- jelentette ki.                                                                       (origo)

A balrad.ru kommentje a “KUNYERA” után!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Bal-Rad komm: “…A MyHeritage a kutatást közösen végezte Daniel Sztacki statisztikussal, a Zsidó Nemzetpolitikai Intézet (The Jewish People Policy Institute, JPPI) demográfiai szakértőjével…”

– Talán joggal élhet bennünk a gyanú, hogy ez a “Zsidó Nemzetpolitikai Intézet” – ez egy államilag (Izrael Állam által) finanszírozott cég. Még akkor is, ha a kutatásban csak az intézet statisztikusa… – és CSAK MAGÁNSZORGALOMBÓL…!

Történelmi tanulmányainkból MINTHA úgy emlékeznénk, hogy ILYEN JELLEGŰ ANTROPOLÓGIAI vizsgálatokat egyszer már végeztek a hitleri Germániában, ami az AKKORI német fajelméletet hivatott alátámasztani. Abból lett aztán a nácizmus! (Ami persze egy gondolat VALAHOLI KÖZZÉTÉTELÉVEL KEZDŐDÖTT!)

Találgathatunk, hogy a döbrögista médiazászlóshajó Origo lelkendező cikkének mi lehet a célja? Esetleg a cionfasizmus gondolatának útra engedése?

A balrad.ru véleménye szerint- úgy látszik ELJÖTT AZ ŐSZINTESÉG KORA!

Várjuk tehát a youdapesti Duna – parti dagonya SZÁRMAZÁS SZERINTI összetételének lelkes közlését is.

Meg az ilyen – olyan uniós szervekbe beültetett vajdasági delegáltakét.

(No nem mintha egy ESETLEGES fölmérés eredménye a MAGYAROK TUDATÁT megvilágosítaná!)

Úgy érezzük viszont, hogy a kérdést föl kell tennünk: MI VÉGBŐL EZ A TILTOTT (!!!) TÉMAFÖLVETÉS!

 

Az első világháború előzményei – Németország

A tőkés monopóliumok fejlődése
A XX. század elejére Németország az ipari termelés volumene tekintetében az első helyre került Európában. Gyors ütemben növekedett a vaskohászat, a gépipar, a vegyipar és más nehézipari ágak. A nehézipar kiugró fejlődése jórészt a hadsereg, a vasútépítés és a hajógyártás (különösen a hadiflotta-építés) szükségletein alapult.

Erőteljesen megnőtt a mezőgazdaság termelékenysége. A szemes termények és a burgonya átlaghozama 1909—1913 között kétszerese volt az 1894—1898-asnak, s ebben fontos szerepet játszott a gépesítés és a műtrágya alkalmazása. A megművelt földterület több mint egyötödére kiterjedő junkergazdaságok jól felszerelt kapitalista nagybirtokokká fejlődtek, ha számos feudális maradványt megőriztek is. A finánctőke mágnásai is nagy földterületek — és a mélyükön rejlő ásványkincsek — tulajdonosaivá lettek.

A nagybankokkal szoros kapcsolatban álló hatalmas monopolista egyesülések egész iparágakat vontak befolyásuk alá. A kartellek száma 1905 és 1911 között 385-ről 550—600-ra emelkedett. Az 1893-ban alapított Rajna-Vesztfáliai Kőszénszindikátus 1910-ben már a szénmedence termelésének 95,4 százalékát ellenőrzése alatt tartotta. Erős monopolista egyesülések létesültek a kohóiparban is: 1904-ben az acélszindikátus, 1910-ben a vasszindikátus. A német nehézipar uralkodó pozícióit Rajna-Vesztfália három nagy konszernje foglalta el: a Krupp Művek, a Gelsenkircheni Bányatársulat és a „Phoenix” bányászati és kohászati társaság. A villamos iparban 1908-ban megállapodás jött létre két mamutvállalat, az Allgemeine Elektrizitäts-Gesellschaft és a Siemens-Halske & Schuckert AG. között. A tengeri kereskedelmi hajózás és személyszállítás csaknem teljes egészében két óriási társaság, a Hamburg-Amerikanische Paketfahrt AG. (HAPAG) és a Nordd-deutscher Lloyd ellenőrzése alatt állt. Kilenc berlini nagybanknál (közöttük is a legnagyobb a Deutsche Bank és a Disconto-Gesellschaft volt) Németország összes bankbetétjeinek a fele összpontosult.

A gazdasági hatalom az imperialista Németország „koronázatlan királyai” — Krupp, Thyssen, Kirdorf, Ballin, a Mannesmann fivérek, Siemens, Hansemann stb. — maroknyi csoportjának kezében összpontosult. A németországi monopóliumok össznyeresége 1913-ban 15 milliárd márka volt. Az államapparátus és a hadsereg élén azonban továbbra is a porosz junkerek álltak. Gazdasági és politikai érdekközösségük, a munkásmozgalom elleni küzdelem egy blokkba tömörítette a junkereket és a burzsoáziát, noha e blokkon belül éles összeütközésekre került sor.

A német imperializmus akkor kezdett „világpolitikát” folytatni, amikor a „régi” tőkés hatalmak már felosztották a világot, és megkaparintották a gyarmatok oroszlánrészét. 1914-ben Németországnak 2,9 millió km2 kiterjedésű gyarmati területe volt, Franciaországénál három és félszer, Angliáénál tizenegy és félszer kevesebb. A német gyarmatok lakossága 12,3 millió főt tett ki, harminckétszerte kevesebbet, mint az angol gyarmatoké.

Németország, miközben a világ erőszakos úton való újrafelosztására készült, egyidejűleg gazdasági téren is expanzív politikát folytatott, ami érzékenyen érintette a „régi” tőkés hatalmak, mindenekelőtt Anglia érdekeit. Rohamosan növekedett a német tőkekivitel, különösen az Oszmán Birodalomba, Kínába és Dél-Amerika országaiba. 1902-ben a külföldi német tőkebefektetések összege 12,3 milliárd frank volt, az angolnak egyötöde és a franciának fele — 1914-ben már 44 milliárd frank, az angolnak fele, a franciának több mint kétharmada.

A tőkés monopóliumok nagymértékben fokozták a munkások kizsákmányolását, emelték a belföldi iparcikkárakat, és ezen az alapon csökkentették az exportárakat. Rövid négy év alatt — 1909-től 1913-ig — a német kivitel több mint 60 százalékkal nőtt. Számos cikkben (például a villamosipari gyártmányok kivitelében) Németország vezető helyet foglalt el a világkereskedelemben. A junkerek követelésére a Reichstag 1902-ben megszavazta az új vámtarifát, tetemesen felemelte a mezőgazdasági behozatali vámokat — ez súlyosan érintette a fogyasztók tömegeit, viszont jelentősen megnövelte a nagybirtokosok jövedelmét.

A reálbér az áremelkedés és az adóteher növekedése következtében csökkent. 1907-ben Németországban több mint 12 millió ipari munkás élt, az iparban, a kereskedelemben és a mezőgazdaságban foglalkoztatott összes bérmunkások száma pedig elérte a 18 milliót. A német munkások szívós küzdelemben kivívták maguknak az átlag 11 órás munkanapot és a munkafeltételek bizonyos megjavítását. De az ennél sokkal hosszabb munkaidő sem ment még ritkaságszámba. Alacsony bérek, munkanélküliség, súlyos lakáshelyzet, a megbetegedések számának növekedése jellemezte a proletártömegek életkörülményeit.

A német dolgozók helyzete politikai téren is súlyos volt. Az óriási bürokratikus és katonai apparátus, az egész egyházi hierarchia éberen őrködött a burzsoá-junker blokk érdekei fölött. Az uralkodó osztályok azon igyekeztek, hogy szigorítsák az egyes államok választási rendszerét, korlátozzák a Reichstag-választásokon érvényben levő általános választójogot, felszámolják a munkások egyesülési jogát stb. A junkerek szívósan ragaszkodtak a háromosztályos porosz választási rendszerhez; a porosz Landtagba egész 1908-ig egyetlen szociáldemokrata képviselő sem jutott be.

A munkásmozgalom fellendülése. Az orosz forradalom hatása
A XX. század elejét a munkásmozgalom fellendülése jellemezte. A sztrájkolok és a kizárások által érintett munkások együttes száma 1900—1902-ben 119 900 volt, 1903—1904-ben: 257 500.

A legszívósabb és leghevesebb küzdelmet ezekben az években a crimmitschaui szövőmunkások vívták. A munkanap 11 óráról 10 órára való csökkentését és béremelést követeltek. A kis szászországi városka több mint 7000 szövőmunkása 1903 augusztusától 1904 januárjáig állhatatosan harcolt. Sok német városban gyűjtést indítottak a sztrájkolok megsegítésére. A környékbeli falvak parasztjai élelmiszert adtak. Az opportunista vezetés azonban váratlanul határozatot hozott a sztrájk befejezésére.

A néptömegek balratolódását tanúsították az 1903. évi Reichstag-választások eredményei.
Több mint hárommillió választó szavazott a szociáldemokrata jelöltekre; a szociáldemokrata párt 81 mandátumot szerzett (1898-ban 57-et).

A német munkások harcos szelleméről tanúskodott ez évek legnagyobb sztrájkja: a Rajna-Vesztfáliai Kőszénszindikátus bányászainak általános sztrájkja 1905 január-februárjában. A sztrájk néhány nap leforgása alatt spontán módon kiterjedt az egész szénmedencére, s több mint 200 000 bányászt ragadott magával. A harc folyamán a különböző szakszervezetekhez tartozó és a szervezetien munkások között akcióegység jött létre. A mozgalom óriási lendületétől megrémült német kormány nagy sietve törvényjavaslatot terjesztett a porosz Landtag elé a bányászat reformjáról. Ezt követően a szakszervezetek vezetői — tekintet nélkül a munkások harckészségére — határozatot hoztak a sztrájk befejezésére.

A német munkásmozgalomra nagy hatást gyakorolt az orosz proletariátus forradalmi küzdelme. A német munkásosztály legjobbjai már az orosz forradalom kitörése előtt jelentős támogatást nyújtottak az orosz forradalmároknak. 1904 nyarán a porosz reakció Königsbergben pert rendezett kilenc német szociáldemokrata ellen. Azzal vádolták őket, hogy forradalmi irodalmat küldtek Oroszországba. A német munkások erélyesen tiltakoztak a per ellen. Karl Liebknecht, a német szociáldemokrácia forradalmi szárnyának legkiemelkedőbb képviselője, egy munkásgyűlésen kijelentette: még erőteljesebben kell támogatni az orosz elvtársakat, „hogy minél hamarabb kiálthassuk: a cárizmus megsemmisült, éljen az orosz szabadság!”

A békésen felvonuló pétervári munkások soraiban véghezvitt bestiális vérengzés (1905. január 9 [22]) híre gyorsan szétfutott egész Németországban. Mindenfelé népgyűléseket tartottak, a munkások kifejezést adtak a cárizmus elleni gyűlöletüknek és az orosz proletariátus iránti forró együttérzésüknek. A baloldali szociáldemokrata „Leipziger Volkszeitung” („Lipcsei Néplap”) a következőket írta: „A cárizmus feletti győzelemben, melyet most az orosz munkásosztály kivívni hivatott, az egész nemzetközi proletariátus a kapitalizmus feletti győzelmének előfeltételét látja. Az orosz győzelem német győzelem, európai győzelem, nemzetközi győzelem!”

Az orosz forradalom hatása megmutatkozott a németországi sztrájkmozgalom fellendülésében is. 1905—1906-ban a sztrájkokban — nem teljes adatok szerint — több mint 800 000-en vettek részt, majdnem ugyanannyian, mint a megelőző 15 esztendő alatt összesen.

Az oroszországi forradalom felbecsülhetetlen értékű tapasztalatait, a nyugat-európai munkásmozgalom számára nyújtott tanulságait szenvedélyesen propagálták a német proletariátus forradalmi vezérei, a baloldali szociáldemokraták: Rosa Luxemburg, Karl Liebknecht, Klara Zetkin, Franz Mehring és a többiek. Rámutattak az orosz önkényuralmi rendszer forradalmi szétzúzásának világtörténelmi jelentőségére, felszólították a német munkásokat, tanuljanak az orosz proletároktól és kövessék példájukat. A reformista szociáldemokraták viszont fensőbbséges gőggel szemlélték az orosz proletariátus küzdelmét, az orosz forradalmat csupán a régi nyugati polgári forradalmak utóvédharcának tekintették, tagadták nemzetközi jelentőségét.

A baloldaliak propagandájának egyik súlyponti kérdése volt a politikai tömegsztrájk, amelyet a német munkások gyakran a harc „orosz módszerének” neveztek. Az opportunisták minden igyekezete ellenére e kérdés a munkásgyűléseken, a sajtó hasábjain, a pártkongresszusokon szenvedélyes viták középpontjába került. A forradalmi tömeghangulatra való tekintettel az 1905 szeptemberi jénai pártkongresszus Bebel javaslatára a politikai tömegsztrájkot a proletariátus egyik legfontosabb harci eszközének nyilvánította.

Az oroszországi események és a nyugat-európai munkásmozgalomra gyakorolt hatásuk mélységesen aggasztották a német reakciót. A kormánykörökben felmerült a cárizmusnak nyújtandó fegyveres segítség kérdése. A keleti határon nagy katonai erőket vontak össze, amelyek készen álltak a beavatkozásra.

Az orosz forradalom hatásának jelentős része volt abban, hogy kiterjedt mozgalom bontakozott ki a háromosztályos porosz választási rendszer ellen, az általános és egyenlő választójog bevezetéséért Poroszországban, Szászországban és más területeken. Szászország nagy ipari központjaiban 1905 őszén sokezres munkástüntetésekre került sor. A hamburgi munkások, válaszul a reakciónak a munkások választójoga ellen megkísérelt merényletére, 1906. január 17-én — a német munkásmozgalom történetében először — félnapos politikai tömegsztrájkot tartottak. A rendőrséggel való összetűzések során a munkások barikádokat építettek, melyeket a rendőrök csak rohammal tudtak bevenni. „A politikai tömegsztrájk eszméje. . . futótűzként terjedt el a német proletariátus körében” — írta 1906 januárjában a „Leipziger Volkszeitung”.

A politikai rendszer demokratizálásáért kibontakozott tömegmozgalmat ekkor nem koronázta siker. Ennek legfőbb oka az opportunizmus megerősödése volt a német szociáldemokráciában. A német munkások nélkülözték a harcos, következetes vezetést, amely képes lett volna győzelemre vinni őket.

A német szociáldemokrácia a XX. század elején
A XX. század első éveiben a német szociáldemokrata párt egészében véve még osztályharcos állásponton állt. Lenin ekkor írta, hogy „a német szociáldemokrácia az élen halad mozgalmának szervezettsége, egysége és összekovácsoltsága, marxista irodalmának gazdagsága és tartalmassága tekintetében”.4
4 Lenin: A Német Szociáldemokrata Munkáspárt jénai kongresszusa. Lásd Lenin Művei. 9. köt. Szikra 1954. 292. old.

Az 1903. évi drezdai kongresszus határozottan visszautasította az opportunista Vollmart, Bernsteint és társaikat, akik reformista, megalkuvó taktikát igyekeztek a pártra erőltetni. August Bebel, a párt vezetője, izzó szenvedéllyel küzdött a szocializmusért, hatalmas szolgálatokat tett a német és a nemzetközi munkásmozgalomnak. „August Bebel, aki maga is munkás volt, szívós harc árán alakította ki szocialista világnézetét, s teljes egészében, hiánytalanul a szocializmus céljai szolgálatának áldozta gazdag képességeit, évtizedeken át együtt haladt a növekvő és fejlődő német proletariátussal, s Európa legtehetségesebb parlamenti képviselőjévé, a reformizmussal és az opportunizmussal szemben ellenséges nemzetközi szociáldemokrácia legtehetségesebb szervezőjévé és taktikusává, legbefolyásosabb vezetőjévé vált.”5
5 Lenin: August Bebel. Lásd Lenin Művei. 19. köt. Szikra 1955. 290. old.

A pártban azonban egyre erősödött a munkásosztály szűk kiváltságos rétegének nézeteit kifejező opportunizmus. A finánctőke által megvesztegetett munkásarisztokrácia az „osztálybéke” mellett szállt síkra, a munkásmozgalmat burzsoá ideológiával fertőzte meg, megosztotta és gyengítette a munkásosztályt. A munkások zöménél sokkalta jobban fizetett szakmunkások és művezetők mellett ehhez a réteghez tartozott a népes szakszervezeti bürokrácia, továbbá a párthivatalnokok, az országgyűlési képviselők, a szövetkezeti vezetők stb. Életszínvonaluk megközelítette az állami tisztviselőkét és a jobbmódú kispolgárokét. Az opportunizmus befolyása különösen erős volt a szakszervezeti vezetők körében.

Noha a pártvezetőség elítélte a nyílt opportunizmust, a revizionizmust, mégsem tudta rászánni magát arra, hogy szervezeti téren szakítson Bernsteinnel és követőivel, sőt gyakorlati tevékenysége során mind gyakrabban került a reformista vezetők, kivált a szakszervezeti vezérek befolyása alá. A német szociáldemokrácia tevékenységében már ezekben az években kezdett megmutatkozni az ellentét az „ortodox” programpontok és a reformista taktika között.

Az új korszak sajátosságait és a munkásmozgalom új feladatait még maga Bebel sem tudta megérteni. Ragyogó parlamenti felszólalásaiban, a pártkongresszusokon és munkásgyűléseken tartott beszédeiben változatlan erővel érvényesült forradalmi temperamentuma — de a párt egységének, „békéjének” megőrzése nevében sokszor a legfontosabb taktikai kérdésekben is engedményeket tett az opportunistáknak, és elnéző magatartást tanúsított a párt erejét felemésztő reformizmussal szemben.

Pregnánsan megnyilvánultak ezek az ingadozások a jénai pártkongresszus határozatainak végrehajtásában, 1906 februárjában a szakszervezetek főbizottságának reformista vezérei — élükön Legien — a politikai tömegsztrájkok ellen irányuló titkos megállapodást kötöttek a szociáldemokrata pártvezetőséggel. A mannheimi pártkongresszus szeptemberben hozott határozata pedig gyakorlatilag megsemmisítette a jénai határozatot.

Az uralkodó osztályok „összefogási politikájának” új szakasza.
A „hottentotta blokk”

A németországi reakció minden erejét mozgósította az erősödő munkás tömegmozgalom elleni harcra. II. Vilmos császár és környezete államcsínyterveket szőtt, a Reichstag feloszlatását és az uralkodó személyi hatalmának megerősítését tervezte.

Az egyik alapvető feladat, amelyet a német kormány megoldani próbált, az uralkodó osztályok és pártjaik „összefogása” volt. Bülow birodalmi kancellár ügyesen lavírozott a junkerek és a nagyburzsoázia táborában küzdő politikai erők között, egyiket sem hagyva döntő túlsúlyra jutni. Magát előszeretettel „agrárkancellárnak” nevezte, de figyelembe vette a burzsoázia, mindenekelőtt a pénzmágnások követeléseit is.

Az „összefogási politika” nem tudta megszüntetni a junker-burzsoá blokkon belül dúló éles harcot. E küzdelem egyik fellángolása egyenesen a Reichstag feloszlatására vezetett. Az ügy a német gyarmatokon lejátszódó eseményekkel állt összefüggésben. 1903 októberében Délnyugat-Afrikában a herero, majd a hottentotta törzsek, akiket a német gyarmatosítók rablásai és erőszakossága végső kétségbeesésbe hajszoltak, felkelésben törtek ki. A 80 000 herero felkelő — élükön főnökükkel, Mahareróval — követelte, hogy szüntessék meg a rezervátumokat, adják vissza földjeiket, űzzék el a német hódítókat. A német csapatok vandál kegyetlenséggel léptek fel a felkelők ellen. Ezek hősiesen védekeztek, de a német csapatoknak a fegyverzet és a szervezettség terén mutatkozó óriási fölénye eldöntötte a harc kimenetelét. Miután a felkelők főerőit szétverték, a gyarmatosítók megkezdték a hererók módszeres kiirtását. A sivatagba szorították őket, ahol a szomjúságtól, éhségtől és betegségektől egy szálig elpusztultak.

A gyarmatosítók ezután a hottentották ellen fordultak, akik a 80 éves Hendrik Witbooi, Morenga és más főnökök vezetése alatt harcoltak. A német csapatok, technikai fölényük és a közeli angol gyarmatokról érkező angol segélycsapatok segítségével barbár módon vérbe fojtották a felkelést. A 200 000 hottentottából alig 50—60 000 maradt életben, ezek közül is sokan kénytelenek voltak elhagyni szülőföldjüket.

A fenti események idején, 1906 végén a kormány póthiteleket követelt a Reichstagtól az afrikai felkelés leverésére. A Reichstag azonban elutasította a követelést. A szociáldemokrata frakción kívül a hitelek ellen szavazott a Centrum frakciója is. A Centrum állásfoglalása, képviselőinek és sajtójának szenzációs leleplezései a gyarmati igazgatás rémtetteiről mindenekelőtt azt a célt szolgálták, hogy a párt megőrizze befolyását a katolikus munkások körében, és újabb engedményeket csikarjon ki a kormánytól a katolikus egyház javára.

A hitelek megtagadására Bülow a Reichstag feloszlatásával válaszolt. Az új választásokat 1907 januárjában folytatták le. A tomboló sovinizmus légköre a kispolgárság széles rétegeit, sőt a munkások egy részét is megfertőzte. A kormány győzelmet aratott. A szociáldemokrata képviselők száma 81-ről 43-ra csökkent.

Az új Reichstagban kormánypárti többség jött létre a nemzeti liberálisok, a konzervatívok és a szabadgondolkodók képviselőiből, akik megalakították az ún. Bülow-féle vagy „hottentotta” blokkot. A blokk megszavazta a kormánynak az afrikai felkelés leveréséhez szükséges hiteleket, továbbá a nagyarányú flottaépítési program megvalósítását szolgáló többletkiadásokat is.

1908-ban a Reichstag új reakciós törvényt fogadott el az egyesülési és gyülekezési jogról. Ez az ún. „ifjúság elleni kivételes törvény” megtiltotta, hogy 18 éven aluli fiatalok politikai szervezetek tagjai legyenek. A politikai reakció a hagyományos porosz—német lengyelellenesség megerősödésében is kifejezésre jutott. A porosz Landtag által 1908-ban elfogadott törvény feljogosította a Telepítési Bizottságot a lengyel lakosság földjeinek kényszer kisajátítására.

Rövidesen kiderült azonban, hogy a „hottentotta blokk” ingatag alapokra épült. Még ugyancsak 1908-ban a kormány pénzügyi reformjavaslatot terjesztett a Reichstag elé. A reform az állami költségvetésben főként az óriási fegyverkezési kiadások következtében fellépő deficit megszüntetését, többek között örökösödési adó bevezetését irányozta elő. Noha ennek az adónak az lett volna a szerepe, hogy elterelje a figyelmet a néptömegeket sújtó közvetett adók sokkal jelentősebb emeléséről, a reformtervezet dühödt ellenállást váltott ki a konzervatív agráriusok és a Centrum vezetői részéről. A helyzetet bonyolította, hogy az agráriusok mereven elzárkóztak a burzsoázia javára teendő engedmények elől a poroszországi választójogi reformjavaslatnál is. A konzervatívok a Centrummal összefogva 1909-ben megbuktatták a Reichstagban az örökösödési adót. A nemzeti liberálisok és a konzervatívok blokkja szétesett. Bülow, kinek időközben érezhetően megromlott a császárral való viszonya is, lemondásra kényszerült. Utóda Bethmann-Hollweg lett. Zavaros fejű uralkodójának engedelmes szolgájaként az új kancellár elődjétől igen kevéssé különböző reakciós politikai irányvonalat követett.

Bethmann-Hollweg idején, akárcsak Bülow alatt, erőltetett ütemben folytak az előkészületek a világ újrafelosztását célzó háborúra. „A német junkerek és tábornokok a zsarnok II. Vilmossal az élükön alig tudják fékezni magukat, hogy máris ne rontsanak neki Angliának, azt remélve, hogy ki tudják használni szárazföldi túlerejüket, arról ábrándozva, hogy katonai sikereik lármájával túlharsoghatják Németországban a munkástömegek egyre fokozódó elégedetlenségét és az osztályharc éleződését.”6
6 Lenin: Az angol és a német munkások béketüntetése. Lásd Lenin Művei. 15. köt. Szikra 1955. 209. old.

A német imperializmus háborús készülődése
1905 végére a vezérkar elkészítette a Franciaország és Oroszország elleni kétfrontos háború tervének végleges változatát (az ún. Schlieffen-tervet). Öt év alatt, 1909-től 1914-ig Németország katonai kiadásai csaknem 33 százalékkal nőttek, s 1914-ben elérték a kétmilliárd márkát — az egész állami költségvetés 50 százalékát.

1912-ben a kormány — arra való hivatkozással, hogy Franciaország a hároméves katonai szolgálat bevezetését tervezi, és Oroszország fokozza a fegyverkezést — törvényjavaslatot készített elő a hadsereg 136 000 főnyi létszámemeléséről és a nehéztüzérség megerősítéséről. Elhatározást nyert, hogy az eredetileg négy évre (1912—1916) tervezett fegyverkezési programot 1914 tavaszára végrehajtják. Az angol—német flottaversengés siettette a háború közeledését. 1914-ben Németországnak már 232 új hadihajója volt (köztük dreadnoughtok is) és a világ második haditengerészeti hatalma lett, noha továbbra is jócskán elmaradt Anglia mögött.

A német imperialisták óriási erőfeszítéssel igyekeztek a német népbe oltani a militarizmus és sovinizmus mérgét. A háború eszmei előkészítésére létesített számtalan burzsoá szövetség — flottaegyletek, katonai szövetségek, a Német Gyarmati Társaság, a Pángermán Szövetség és sok más hasonló — fáradhatatlanul propagálta a nagyralátó agressziós terveket: a „Drang nach Osten”-t, a Németország égisze alatt létesítendő „Mitteleuropa” tervét, a német gyarmati világbirodalom megteremtését. A háborút a terjeszkedési tervek megvalósításának legjobb eszközeként, sőt egyenesen az emberiség haladásának forrásaként magasztalták.

Ez az ideológia széles kispolgári köröket és a munkásosztály kiváltságos felső rétegét is megfertőzte. Az opportunisták a „saját” burzsoáziával, a „saját” imperialista állammal való összefogás felé irányították a munkásosztályt, segítették a burzsoáziát az imperialista háború előkészítésében.

Csak a munkásosztály forradalmi képviselői, a baloldali szociáldemokraták folytattak aktív küzdelmet a német imperializmus agresszív politikája ellen. Karl Liebknecht energikusan harcolt az antimilitarista tömegmozgalom, elsősorban az ifjúsági mozgalom kiszélesítéséért. 1907-ben a hatóságok „felségárulás” vádjával bírósági eljárást indítottak Liebknecht ellen. Az ítélet — másfél évi várfogság — nagy felzúdulást keltett a tömegek körében. Az 1908. évi porosz választásokon a porosz munkások bátor vezetőjüket beválasztották a Landtagba, majd 1912-ben Reichstag-képviselő lett. Nagy jelentősége volt 1913. évi parlamenti felszólalásainak, melyekben leleplezte Kruppot, az „ágyúkirályt”. Szavai nyomán fény derült arra, milyen botrányos eszközöket vesznek igénybe a finánctőkések — az államapparátusban kifejtett kémkedést és kormánytisztviselők megvesztegetését is beleértve — a fegyverkezési hajsza fokozása érdekében.

A politikai válság érlelődése
A fegyverkezési hajszával együtt járt a dolgozók életszínvonalának süllyedése. A közvetett adók csak az 1909. évi pénzügyi reform nyomán 25—30 százalékkal emelkedtek, ez évenként 500 millió márkát jelentett. A junkereknek és a finánctőke mágnásainak óriási nyereségeket biztosító protekcionizmus súlyosan érintette az egyszerű emberek zsebét. A létfenntartási költségek 1900 és 1913 között csaknem egyharmaddal emelkedtek.

1907-ben új gazdasági válság kezdődött; 1908 végére egymillióra emelkedett a németországi munkanélküliek száma. A tőkés monopóliumok folytatták támadásukat a munkásosztály ellen, növelték a munkaintenzitást, a „legkorszerűbb”, amerikai mintájú „izzasztó” módszereket vezették be. A munkásosztály a sztrájkmozgalom erősítésével válaszolt. Négy év alatt (1910—1913), nem teljes adatok szerint, 11 533 bérharc zajlott le, mintegy másfélmillió résztvevővel.

A német munkások folytatták a harcot a reakciós politikai rendszer ellen. Poroszországban és más államokban erősödött az általános választójogért küzdő tömegmozgalom. 1909 elején a szászországi munkásság kiharcolta a háromosztályos választási rendszer eltörlését — noha helyébe antidemokratikus plurális választójogot vezettek be, amelyben a vagyonos osztályok képviselőinek szavazata többszörösen számított. Egy esztendővel később a kormány választójogi reformjavaslatot terjesztett a poroszországi Landtag elé is. A tervezet csupán a kétlépcsős választási rendszernek közvetlen választásokkal való felváltására és az első osztályhoz tartozó választók körének némi kibővítésére szorítkozott, meghagyta a háromosztályos tagozást, nemkülönben a nyílt szavazást és a junkerek számára kedvező választókörzet-beosztást. De még ez a tervezet is a konzervatív-klerikális blokk merev ellenállásába ütközött. Másfelől elégedetlenül fogadták a nemzeti liberálisok is, akik a választókörzeti beosztást a nagyiparosok érdekeinek megfelelően kívánták átalakítani.

A „felül levők” körében kiéleződtek az ellentétek. A Hohenzollern-monarchia egyre inkább lelepleződött a nép előtt. Ehhez nagymértékben hozzájárultak az angol—német viszonyt érintő zavaros és tapintatlan császári nyilatkozatok körül fellángolt zajos parlamenti és sajtóviták. Ugyanakkor a lapok botrányos híreket közöltek az udvari körökben uralkodó erkölcsi züllésről.

A liberális burzsoázia képviselői kacérkodni kezdtek az ország demokratikus elemeivel. 1910-ben a Német Szabadgondolkodók Pártja helyébe — amely az 1909. évi pénzügyi reform támogatásával lejáratta magát — megalakult a baloldali polgári Haladó Néppárt. A dolgozó tömegek népes gyűléseken, utcai tüntetésekkel tiltakoztak a porosz választási rendszer hivatalos „reform”-tervezete ellen. Számos városban félnapos tiltakozó sztrájkokat rendeztek. Berlinben és sok más városban összeütközésekre került sor a tüntetők és a rendőrség között. A munkások erőteljesen követelték a szociáldemokrata vezérektől, hogy haladéktalanul hirdessék meg a politikai tömegsztrájkot. Rosa Luxemburg és a többi baloldaliak lelkesen támogatták e követelést és kiadták a köztársaság kikiáltásának jelszavát.

1910 szeptember-októberében Berlin proletár negyedében, Moabitban hatalmas munkásmegmozdulás zajlott le. Mintegy 30 000 sztrájkoló harcba lépett a sztrájktörők ellen, majd barikádharcot kezdett a rendőrséggel. A rendőrök lőfegyvereket is használtak. A birodalmi fővárosban több napon át elkeseredett utcai harc tombolt, amely mélyen felkavarta az egész német munkásságot, rémülettel töltötte el a kormányt és az uralkodó osztályokat. „Moabit: a forradalom kezdete!” — írták el- szörnyedve a reakciós újságok.

Lenin a Németországban kialakult helyzetet jellemezve, rámutatott, hogy az országban „szemmel láthatóan közeledik egy nagy forradalmi vihar”7, „forradalom előtti szituáció” érlelődik. „A burzsoázia teremtette törvényesség kihasználásának korszakát felváltja a legnagyobb forradalmi ütközetek korszaka. . . ”8
7 Lenin: Két világ. Lásd Lenin Művei. 16. köt. Szikra 1955. 315. old.
8 Ugyanott, 321. old.

Az opportunizmus által kikezdett német szociáldemokrácia képtelennek bizonyult arra, hogy a kialakult politikai válságot kihasználja, és a tömegek élére állva forradalmi küzdelmekre vezesse őket. A forradalmi harc helyett a reformista és centrista vezetők a junker-burzsoá törvényességhez való ragaszkodás irányvonalát követték.

A párt kiemelkedő vezetői, Paul Singer és August Bebel halála után (az előbbi 1911-ben, az utóbbi 1913-ban halt meg) a párt elnöke a szakszervezeti bürokráciával szoros kapcsolatban álló Friedrich Ebert, a parlamenti frakció vezetője pedig a párt jobbszárnyához tartozó Philipp Scheidemann lett. A német szociáldemokrácia szociális reformpárttá, a proletár és a kispolgári elemek blokkjának pártjává, szervezeti tekintetben pedig opportunista parlamenti frakciójának függvényévé vált.

Nagyon veszélyes szerepet játszott a centrum, amely „ortodox” frazeológiával leplezte a párt opportunista elfajulását: a proletariátus érdekeinek alárendelését a burzsoázia érdekeinek.

A centrizmus fő teoretikusa Karl Kautsky volt. Kautsky már az előző években is, midőn jelentős munkát fejtett ki a marxizmus propagandája terén, igen nagy ingadozásokat tanúsított a bernsteinizmus elleni küzdelemben csakúgy, mint a millerandizmus kérdésében. A proletárdiktatúra, az államhoz való viszony döntő fontosságú kérdésében — mint Lenin írta — Kautskynál „rendszeres elhajlást látunk az opportunizmus felé”.9
9 Lenin: Állam és forradalom. Lásd Lenin Művei. 25. köt. Szikra 1952. 512. old.

1910-ben végképp szakított a baloldaliakkal, és nyíltan a reformisták támogatására kelt. Opportunista álláspontját az ún. felőrlési stratégia teóriájával próbálta megalapozni. Nyugaton — úgymond — a harc „orosz” (azaz forradalmi) módszerei „nem használhatók”, itt meg kell tehát maradni a régi „kipróbált” parlamenti taktika keretein belül, ez majd „felőrli” az ellenfél erőit, és a parlamenti többség megszerzésével meghozza a munkásosztálynak a döntő győzelmet.

A német szociáldemokrácia forradalmi balszárnyának képviselői erőteljesen síkra szálltak a parlamenten kívüli proletár tömegharc kibontakoztatásáért. A legkiválóbb baloldali vezetők, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht, tevékenységük folyamán mindvégig engesztelhetetlenül harcoltak a reformizmus, a jobboldaliak és a centristák ellen, határozottan védelmezték a forradalmi marxizmus elveit. Luxemburg „A tömegsztrájk, a párt és a szakszervezetek” című brosúrájában összegezte az oroszországi forradalom világtörténelmi tapasztalatait, és kimutatta óriási jelentőségét Németország és az egész világ proletariátusára nézve. Lenin igen nagyra értékelte ezt a munkát.

A baloldaliak azonban komoly hibákat követtek el. Lebecsülték a proletárpárt vezető szerepét, erősen túlozták az ösztönösség jelentőségét a munkásmozgalomban, nem ismerték fel az opportunistákkal való szervezeti szakítás és egy új típusú párt létrehozásának szükségességét, helytelenül fogták fel a nemzeti kérdést, nem értették meg teljesen a munkás-paraszt szövetség lenini gondolatát. A baloldaliak hibái jórészt az imperializmus lényegének félreismeréséből fakadtak. Rosa Luxemburg „A tőkefelhalmozás” című terjedelmes gazdasági munkájában (1913) arra a mélységesen téves következtetésre jutott, hogy a kapitalizmus az „automatikus csőd” felé tart. A baloldaliak, noha nagy szolgálatokat tettek a német munkásosztálynak, a gyakorlatban nem tudtak élére állni a német proletariátus küzdelmének.

A német szociáldemokrácia opportunista elfajulása abban az időben nem tudatosult a proletártömegekben, ezek továbbra is bíztak pártjukban. Az 1912. évi Reichstag-választásokon a szociáldemokrata párt több mint négymillió szavazatot kapott, 110 tagú frakciója a legnagyobb volt a parlamentben. Ez a siker azonban korántsem hozta meg a Kautsky jósolta „döntő győzelmet”. A szociáldemokrácia még azt az igen szerény célkitűzését sem tudta megvalósítani, hogy a Reichstagban megtörje a kormányt támogató reakciós pártok blokkjának uralmát.

Az országban újabb sztrájkhullám volt emelkedőben. 1912 márciusában ismét sztrájkba léptek a Ruhr-vidéki bányászok. 1913 nyarán nagyszabású sztrájkok robbantak ki Hamburgban, Kidben, Stettinben, Brémában.

Kiéleződtek a nemzeti ellentétek is. A lengyel dolgozók erőteljesen szembeszálltak az erőszakos németesítő politikával, a lengyel nemzeti kultúra elnyomásával. Harcra keltek az elnyomott elzásziak is. Midőn Zabern elzászi városkában egy porosz tiszt sértő kijelentést tett a békés lakosságra, 1913 őszén egész Elzászon viharos poroszellenes tüntetések söpörtek végig. „Mindaz, ami az elnyomás, a kötekedés, a sértések évtizedei alatt, az erőszakos poroszosítás évtizedei alatt felhalmozódott, most kitört” — írta Lenin.10
10 Lenin: Zabern. Lásd Lenin Művei. 19. köt. 518. old.

A német uralkodó körök tovább folytatták agresszív külpolitikai irányvonalukat. A német expanzió kiterjedt csaknem valamennyi világrészre — Európára, Ázsiára, Afrikára és Dél-Amerikára is. A német imperialisták, konfliktusokat provokálva — többek között azzal a céllal, hogy megingassák a francia—orosz szövetséget és az újonnan kialakult katonai blokkot, az angol—francia— orosz antantot — a „nagy” háborúra készültek.

(idézet: Világtörténet 7. kötet)

Német Császárság (1871-1918) – Wikipédia
A Németországnak nevezett modern nemzetállam 1871-ben alakult a korábbi német államok egyesítésével. A Német Császárság legnagyobb alkotórésze a Porosz Királyság volt.

Miután Franciaország vereséget szenvedett a porosz–francia háborúban, a Német Császárságot 1871. január 18-án Versailles-ben kiáltották ki. A porosz Hohenzollern-dinasztiából került ki a császár, akinek a fővárosa Berlin lett. A császárság egyesítette az összes korábbi német államot Ausztria kivételével („kisnémet” megoldás). 1884-től kezdődően Németország Európán kívüli gyarmatokat is szerzett.

Az alapítás korát Németország egységesítése követte. I. Vilmos császár külpolitikai célja Németország nagyhatalmi helyzetének biztosítása volt szövetségek kötésével, Franciaország diplomáciai elszigetelésével és háborúra való készülődéssel. II. Vilmos uralma alatt Németország az európai nagyhatalmak egyike volt, imperialista külpolitikát folytatott, ami a szomszédos országokkal megrontotta a viszonyt. Németország korábbi szövetségesei elhidegültek tőle, új szövetségeseket meg nem talált. Közben Franciaország és Nagy-Britannia egymás közti kapcsolatait új alapokra helyezte az antant-szerződéssel, Franciaország Oroszországhoz fűződő kapcsolatai erősödtek. Ausztria-Magyarországtól eltekintve, Németország egyre jobban elszigetelődött.

A német imperializmus Európán kívül is megjelent és a többi európai hatalommal együtt részt vett Afrika felosztásában. A berlini konferencián osztották fel Afrikát az európai hatalmak. Németországnak jutott Német Kelet-Afrika, Német Délnyugat-Afrika, Togo és Kamerun. Az Afrikáért történő versenyfutás fokozta a feszültséget az európai nagyhatalmak között és az egyik oka volt a I. világháborúnak.

1914. június 28-án meggyilkolták Ferenc Ferdinánd osztrák trónörököst és kirobbant az első világháború. Minden idők legvéresebb háborújában Németország a központi hatalmak egyikeként vereséget szenvedett az antanttól. 1918 novemberében forradalom tört ki Németországban, II. Vilmos császárt és az összes fejedelmet lemondatták. A háború végén a fegyverszünetet november 11-én, a békét Versailles-ben 1919 júniusában írták alá. A béketárgyalásokról kizárták a központi hatalmakat. Korábbi háborúk végén nem volt szokás a vesztes kizárása a béketárgyalásról. A béke megalázó feltételeket is tartalmazott, ezeket gyakran felemlegették, amikor később a nácizmus terjedt az országban.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

Sztolipin és a forradalom

Sztolipin főhóhér megöletése egybeesett azzal a pillanattal, amikor számos jel arra mutatott, hogy befejeződött az orosz ellenforradalom történetének első szakasza. A szeptember 1-i esemény, mely önmagában véve igen kis jelentőségű, ezért újra napirendre tűzi azt az elsőrendű fontosságú kérdést, hogy mi a tartalma és mi a jelentősége, az oroszországi ellenforradalomnak. A reakciósok karában, akik Sztolipint lakáj módra dicsőítik, vagy az Oroszországban uralkodó feketeszázas banda intrikáinak történetében turkálnak, s a liberálisok karában, akik fejüket csóválják a „barbár és esztelen” merénylet miatt (a liberálisokhoz tartoznak persze a „Gyelo Zsiznyi” volt szociáldemokratái is, akiktől ez az idézőjelbe tett, elcsépelt kifejezés származik), hallatszanak egyes olyan hangok is, amelyeknek valóban komoly elvi tartalmuk van. Megpróbálják az orosz történelem „sztolipini időszakát” összefüggő egésznek tekinteni.

Sztolipin körülbelül öt évig, 1906-tól 1911-ig állt az ellenforradalom kormányának az élén. Ez valóban sajátos és tanulságos eseményekben bővelkedő időszak. A külső eseményeket tekintve, úgy jellemezhetjük, mint az 1907. június 3-i államcsíny előkészítésének és megvalósításának időszakát. Éppen 1906 nyarán, amikor Sztolipin mint belügyminiszter felszólalt az I. dumában, — ekkor láttak hozzá, hogy előkészítsék ezt az államcsínyt, amely most már meghozta gyümölcseit társadalmi életünk minden területén. Felmerül a kérdés, hogy az államcsíny megvalósítói milyen társadalmi erőkre támaszkodtak, és milyen erők irányították őket? Mi volt a „június harmadiki” időszak társadalmi és gazdasági tartalma? — Sztolipin személyes „karrierje” tanulságos anyagot ad és érdekesen világítja meg ezt a kérdést.

Mint földbirtokos és nemesi elöljáró Sztolipin 1902-ben Plehwe idejében kormányzó lesz; a cár és feketeszázas kamarillája szemében „kitünteti magát” a parasztok elleni vadállati megtorlásaival és megkínzásukkal (Szarátov kormányzóságban); 1905-ben feketeszázas bandákat és pogromokat szervez (a balasevi pogrom); 1906-ban belügyminiszter lesz és az első Állami Duma szétkergetése után miniszterelnök. Ez röviden Sztolipin politikai életrajza. És az ellenforradalmi kormány fejének ez az életrajza egyúttal életrajza annak az osztálynak, amely véghezvitte nálunk az ellenforradalmat, és amelynek Sztolipin csak meghatalmazottja vagy ügyvivője volt. Ez az osztály: az orosz nemesség, élén az első nemessel és a legnagyobb földesúrral, Romanov Miklóssal. Ez az osztály: a harmincezer jobbágytartó földbirtokos, akik Európai-Oroszország földjéből 70 millió gyeszjatyinát tartanak kezükben, vagyis ugyanannyit, mint amennyi tízmillió parasztportának van. Azok a latifundiumok, amelyek ennek az osztálynak kezében vannak, jelentik az alapját annak a jobbágy kizsákmányolásnak, amely különböző néven (ledolgozás, uzsora stb.) Oroszország ősorosz központjában uralkodik. Az orosz paraszt „földszegénysége” (hogy a liberálisoknak és a narodnyikoknak ezt a kedvelt kifejezését használjuk) nem más, mint a jobbágytartó földbirtokos osztály földgazdagságának másik oldala. Az agrárkérdésnek, amely 1905-ös forradalmunk központi kérdése volt, az volt a veleje, hogy megmarad-e a földesúri birtok — amely esetben a lakosság többsége hosszú évekre elkerülhetetlenülmegmarad koldus, nyomorúságos, éhező, elnyomott és letiport parasztnak —, vagy pedig a lakosság tömege ki tud-e majd vívni magának valamennyire is emberi, valamelyest az európaihoz hasonló szabad életviszonyokat — ez pedig megvalósíthatatlan volt a földesúri földbirtoklás és a vele elszakíthatatlanul egybekapcsolt földesúri monarchia forradalmi megsemmisítése nélkül.

Sztolipin politikai életrajza a cári monarchia életkörülményeinek pontos tükörképe és kifejezése. Sztolipin nem cselekedhetett másképpen, mint ahogy cselekedett abban a helyzetben, amelyben a monarchia a forradalom alatt volt. A monarchia nem cselekedhetett másképpen, amikor egészen határozottan kiderült, mégpedig a tapasztalat alapján — 1905-ben a duma előtt is és 1906-ban a duma alatt is —, hogy a népesség óriási, túlnyomó többsége már tudatára ébredt annak, hogy érdekei kibékíthetetlen ellentétben vannak a földesúri osztály fennmaradásával, s hogy ennek az osztálynak a megsemmisítésére törekszik. Nincs felületesebb és hazugabb valami, mint a kadet íróknak az az állítása, hogy nálunk a monarchia elleni támadások az „intellektuel” forradalmiaskodás megnyilvánulásai voltak. Ellenkezőleg, az objektív viszonyok olyanok voltak, hogy a parasztok harca a földesúri földbirtoklás ellen elkerülhetetlenül felvetette a földesúri monarchia életének vagy halálának kérdését. A cárizmus kénytelen volt élethalálharcot vívni, kénytelen volt a teljesen erőtlenné vált bürokrácia és a háborús vereségek, meg a belső bomlás folytán meggyengült hadsereg helyett más védelmi eszközöket keresni. Ebben a helyzetben az egyetlen, amit a cári monarchia tehetett, a lakosság feketeszázas elemeinek megszervezése és pogromok rendezése volt. Az a fennkölt erkölcsi felháborodás, amellyel a mi liberálisaink a pogromról beszélnek, minden forradalmárban azt a benyomást kelti, hogy végtelenül szánalmas és gyáva emberekkel van dolga, különösen akkor, amikor a pogromok fennkölt erkölcsi elítélése mellett teljesen megengedhetőnek tartják a pogromhősökkel való tárgyalás és megegyezés gondolatát. A monarchia kénytelen volt védekezni a forradalommal szemben, és a Romanovok félázsiai, jobbágyi orosz monarchiája nem védekezhetett más eszközökkel, csak a legpiszkosabbakkal, legvisszataszítóbbakkal, legaljasabbakkal és legkegyetlenebbekkel: nem a fennkölt erkölcsi elítélés, hanem a forradalom sokoldalú és önfeláldozó megsegítése, a forradalom megszervezése ennek a monarchiának megdöntésére — ez a pogromok elleni harcnak az a formája, amely egyedül méltó, egyedül ésszerű minden szocialista és minden demokrata számára.

A pogromhős Sztolipin éppen úgy készült miniszteri pályafutására, ahogy erre egy cári kormányzó készülhetett: kínozta a parasztokat, pogromokat rendezett, s értett ahhoz, hogy külső mázzal és frázisokkal, pózzal és gesztusokkal „európainak” tüntesse fel ezt az ázsiai „gyakorlatot”.

És liberális burzsoáziánk vezérei, akik fennkölt erkölcsösséggel elítélték a pogromokat, tárgyalásokat kezdtek a pogromhősökkel, nemcsak a létjogosultságukat ismerték el, hanem még azt is, hogy övék a hegemónia az új Oroszország berendezésében és kormányzásában! Sztolipin megöletése számos érdekes leleplezésre és beismerésre adott alkalmat ebben a kérdésben. Itt vannak például Vitte és Gucskov levelei arról, hogy Vitte hogyan tárgyalt bizonyos „közéleti személyiségekkel” (értsd: a mérsékelten liberális monarchista burzsoázia vezéreivel) az 1905. október 17-e utáni kormányalakításról. A Vittével folytatott tárgyalásokban — ezek a tárgyalások nyilván hosszadalmasak voltak, mert Gucskov „az elhúzódó tárgyalások fárasztó napjairól” ír — részt vett Sipov, Trubeckoj, Uruszov, Sztahovics, vagyis mind a kadet pártnak, mind a „békés megújhodás”, mindaz októbristák pártjának jövendő vezetői. Mint kiderült, Durnovo miatt nem tudtak megegyezni, akit a „liberálisok” nem voltak hajlandók belügyminiszternek elfogadni, de akihez Vitte ultimátumszerűen ragaszkodott. Emellett Uruszov, az első duma kadetpárti csillaga „melegen támogatta Durnovo jelölését”. Amikor Obolenszkij herceg Sztolipin jelölését vetette fel, „voltak, akik mellette foglaltak állást és voltak, akik azt mondták, nem ismerik”. „Határozottan emlékszem arra — írja Gucskov —, hogy negatív véleményt, amiről Vitte gróf ír, senki sem mondott.”

Most a kadet sajtó, hangsúlyozni óhajtva „demokratizmusát” (ne tréfáljanak!), lehet, hogy különösen a pétervári első kúria választásai miatt, ahol a kadetok az októbristákkal verekedtek, szeretne ütni egyet Gucskovon az akkori tárgyalásokkal kapcsolatban. „Mily gyakran voltak — írja a „Recs” szeptember 28-i számában — az októbrista urak Gucskov vezénylete alatt és a hatóságok örömére Durnovo úr híveinek kollégái! Mily gyakran fordítottak hátat a közvéleménynek és szegezték tekintetüket a felsőbbségre!” Ugyanaznap a „Russzkije Vedomosztyi” is különböző hangnemekben ismétli vezércikkében ugyanazt a szemrehányást, amelyet a kadetok tesznek az októbristáknak.

De engedelmet, kadet urak: milyen jogon tesznek éppen önök szemrehányást az októbristáknak, ha ugyanazokon a tárgyalásokon az önök emberei is részt vettek, sőt védték is Durnovót? Hát akkor 1905 novemberében Uruszovon kívül nem áll-e az összes kadetokra is, hogy „tekintetüket a felsőbbségre szegezték” és „hátat fordítottak a közvéleménynek”? Akik szeretik egymást — veszekednek néha; nem elvi harc ez, hanem egyformán elvtelen pártok vetélkedése — ezt kell mondanunk azokról a szemrehányásokról, amelyeket a kadetok az októbristáknak tesznek az 1905 végén folytatott „tárgyalások” miatt. Az ilyenfajta viták csak arra valók, hogy palástolják azt a tényleg fontos, történelmileg elvitathatatlan tényt, hogy a liberális burzsoázia összes árnyalatai, az októbristáktól egészen a kadetokig „tekintetüket a felsőbbségre szegezték” és „hátat” fordítottak a demokráciának, amióta forradalmunk valóban népi jelleget öltött, vagyis aktív részvevőinek összetétele tekintetében demokratikus lett. Az orosz ellenforradalom sztolipini időszakát éppen az jellemzi, hogy a liberális burzsoázia elfordult a demokráciától, és Sztolipin ezért megtehette, hogy ennek a burzsoáziának hol az egyik, hol a másik képviselőjéhez forduljon segítségért, rokonszenvért, tanácsért. Ha a dolgok nem így álltak volna, akkor Sztolipin nem valósíthatta volna meg az egyesült nemesség tanácsának hegemóniáját az ellenforradalmi hangulatú burzsoázia felett, ennek a burzsoáziának segítségével, rokonszenvével, aktív vagy passzív támogatásával.

Az ügynek ez az oldala különös figyelmet érdemel, mert éppen ezt téveszti szem elől — vagy szándékosan mellőzi – liberális sajtónk, valamint a liberális munkáspolitika néhány olyan lapja, mint a „Gyelo Zsiznyi”. Sztolipin nemcsak a jobbágytartó földesurak diktatúrájának képviselője; aki beéri ezzel a jellemzéssel, az egyáltalán nem érti a „sztolipini időszak” sajátosságát és jelentőségét. Sztolipin egy olyan korszak minisztere, amikor az egész liberális burzsoázián, beleértve a kadetokat is, ellenforradalmi hangulat lett úrrá, amikor a jobbágytartó földesurak erre a hangulatra támaszkodhattak és támaszkodtak is, kezüket és szívüket ajánlhatta és ajánlották is a burzsoázia vezetőinek, sőt még a „legbaloldaliabb” vezetőkben is „őfelsége ellenzékét” láthatták, arra hivatkozhattak és hivatkoztak is, hogy a liberalizmus ideológiai vezetői feléjük fordultak, a reakció felé, a demokrácia elleni harc, a demokrácia bepiszkolása felé. Sztolipin annak a korszaknak a minisztere, amikor a jobbágytartó földesurak a paraszti agrárviszonyok tekintetében teljes erőből, rendkívül gyors ütemben kezdték megvalósítani a burzsoá politikát, búcsút mondtak az összes romantikus illúzióknak és a paraszt „patriarchalitásába” vetett reményüknek, szövetségeseket kerestek általában Oroszország, különösen pedig a falusi Oroszország új burzsoá elemei között. Sztolipin arra törekedett, hogy a régi tömlőket új borral töltse meg, hogy a régi önkényuralmat burzsoá monarchiává alakítsa át, és a sztolipini politika csődje a cárizmusnak ezen az utolsó úton, a cárizmus számára elképzelhető utolsó úton elszenvedett csődje. III. Sándor földesúri monarchiája megpróbálkozott azzal, hogy a „patriarchális” falura és általában az orosz élet „patriarchalitására” támaszkodjék; a forradalom végleg szétzúzta ezt a politikát. II. Miklós földesúri monarchiája a forradalom után a burzsoázia ellenforradalmi hangulatára és a burzsoá agrárpolitikára próbált támaszkodni, amelyet ugyanezek a földesurak hajtottak végre; ezeknek a kísérleteknek a csődje, amelyet most még a kadetok, még az októbristák sem vonnak kétségbe: a cárizmus utolsó lehetséges politikájának csődje.

Sztolipin alatt a jobbágytartó földesúr diktatúrája nem irányult az egész nép ellen, az egész „harmadik rendet”, az egész burzsoáziát is ideszámítva. Nem, ez a diktatúra előnyösebb helyzetben volt, amikor az októbrista burzsoázia nem félelemből, hanem szerelemből szolgálta; amikor a földbirtokosoknak és a burzsoáziának olyan képviseleti intézménye volt, amelyben blokkjuknak biztos többsége volt, és megvolt a lehetőségük arra, hogy tárgyalásokat folytassanak és megegyezzenek a koronával; amikor Sztruve úr és a többi vehista hisztérikus buzgalommal mocskolta a forradalmat, és olyan ideológiát teremtett, hogy volhiniai Antonij szíve csak úgy repesett az örömtől; amikor Miljukov úr a kadet ellenzéket elnevezte „őfelsége ellenzékének” (őfelsége, az utolsó jobbágytartó ellenzékének). És noha Romanov úrék számára kedvezőbb volt a helyzet, noha a helyzet a lehető legkedvezőbb volt a XX. század kapitalista Oroszországának társadalmi erőviszonyai szempontjából: Sztolipin politikája mégis csődöt mondott. Sztolipint akkor ölték meg, amikor már kopogtatott az ajtón a cári önkényuralom új, jobban mondva, új erőt gyűjtő sírásója.
*
Sztolipinnak a burzsoázia vezetőihez való viszonyát és ezeknek Sztolipinhoz való viszonyát különösen szemléltetően jellemzi az I. duma korszaka. „Sztolipin karrierjében — írja a „Recs” — döntő jelentőségű volt az 1906 májusától júliusáig terjedő idő.” Mi volt ebben az időben a súlypont?

„Ebben az időben — jelenti ki a kadet párt hivatalos lapja — persze nem a dumában elhangzott szónoklatokon volt a súlypont.”

Ez aztán valóban értékes beismerés, nemde? Hányszor vitáztunk akkoriban a kadetokkal azon, hogy a „dumában elhangzott szónoklatokon” volt a „súlypont” abban a korszakban! Milyen dühös szidalmakkal árasztotta el, milyen fennhéjázó tudományossággal leckéztette a kadet sajtó a szociáldemokratákat, akik 1906 tavaszán és nyarán azt állították, hogy nem a dumában elhangzott szónoklatokon van a súlypont! Mennyi szemrehányással illette akkoriban a „Recs” és a „duma” az egész orosz „társadalmat”, azért, mert a „konventről” ábrándozik és nem eléggé lelkesedik azokért a győzelmekért, amelyeket az I. duma „parlamenti” arénáján aratnak a kadetok! Elmúlt öt év, az I. duma korszakáról általános értékelést kell adni és a kadetok olyan könnyedséggel, mintha csak kesztyűt cserélnének; kinyilatkoztatják: „persze, nem a dumában elhangzott szónoklatokon volt a súlypont abban az időben.”

Persze, hogy nem, uraim! Dehát hol volt a súlypont?

… „A kulisszák mögött — olvassuk a „Recs”-ben — éles harc folyt a két áramlat képviselői között. Az egyik rész azt javasolta, hogy próbáljanak megegyezésre jutni a népképviselettel és egy «kadet minisztérium» alakításától se riadjanak vissza. A másik rész határozott lépést követelt: az Állami Duma feloszlatását és a választási törvény megváltoztatását. Ezt a programot követte az Egyesült Nemesség Tanácsa, amely igen befolyásos erőkre támaszkodott” … „Sztolipin egy ideig ingadozott. Tudomásunk van róla, hogy Krizsanovszkij útján kétszer javasolta Muromcevnek, tárgyalják meg egy kadet kormány megalakításának lehetőségét, amelyben Sztolipin belügyminiszterként venne részt. De Sztolipin ugyanakkor kétségtelenül az Egyesült Nemesség Tanácsával is tárgyalt.”

Így írják a történelmet a liberálisok művelt, tudós, sokat olvasott vezérei! Kiderül, hogy nem a szónoklatokon volt a „súlypont”, hanem a feketeszázas cári kamarillán belül működő két áramlat harcán! Azonnal és késedelem nélkül folytatta a „nyomás” politikáját az Egyesült Nemesség Tanácsa — vagyis nem egyes személyek, nem Romanov Miklós, nem a „szférák” „egyik áramlata”, hanem egy bizonyos osztály. Jobboldali vetélytársaikat természetesen világosan, józanul látják a kadetok. Ami azonban tőlük balra volt, eltűnt a látókörükből. A történelmet a „szférák”, az Egyesült Nemesség Tanácsa és a kadetok csinálták, — a köznép persze nem vett részt ebben a műveletben! Egy adott osztállyal (a nemességgel) szembenállt a „népszabadság” osztályokon felüli pártja, a szférák pedig (vagyis a cáratyuska) ingadoztak.

Nos, vajon elképzelhető-e önzőbb osztály vakság? — a történelem nagyobb elferdítése és a történelemtudomány elemi igazságairól való teljesebb megfeledkezés? — szánalmasabb zűrzavar, az osztály, a párt, a személyiségek összekeverése?

A vaknál is rosszabb az, aki nem akarja látni a demokráciát és a demokrácia erőit.

Az I. duma korszakában persze nem a dumában elhangzott felszólalásokon volt a súlypont. A súlypont a dumán kívüli osztályharcon, a jobbágytartó földesuraknak és monarchiájuknak a néptömegek, a munkások és parasztok ellen folytatott harcán volt. Éppen ebben az időben újra élénkülni kezdett a tömegek forradalmi mozgalma: 1906 tavaszán és nyarán fenyegetően nőttek a sztrájkok s a politikai sztrájkok és parasztlázongások, katonai zendülések is. Ezért ingadoztak a „szférák”, kadet történész urak, a cári bandán belül azért harcoltak az áramlatok, hogy a forradalom adott ereje mellett azonnal végre lehet-e hajtani az államcsínyt, vagy pedig várni kell, továbbra is az orránál fogva kell vezetni a burzsoáziát?

A földesurakat (Romanovot, Sztolipint és társait) az I. duma teljesen meggyőzte arról, hogy nem élhetnek békében a paraszttömegekkel és a munkásokkal. És ez a meggyőződésük megfelelt az objektív valóságnak. Hátra volt még egy másodrangú kérdés megoldása: mikor és hogyan, azonnal vagy fokozatosan kell-e megváltoztatni a választási törvényt? A burzsoázia ingadozott, de egész viselkedése, még a kadet burzsoázia viselkedése is, azt mutatta, hogy százszorta jobban fél a forradalomtól, mint a reakciótól. Ezért is kegyeskedtek a földesurak meghívni tanácskozásukra a burzsoázia vezéreit (Muromcevet, Heydent, Gucskovot és társait), hogy nem lehet-e együttesen kormányt alakítani? És az egész burzsoázia — a kadetok is — tanácskozni kezdett a cárral, a pogromhősökkel, a fekete századok vezéreivel arról, hogy milyen eszközökkel harcoljanak a forradalom ellen — de a burzsoázia 1905 végétől soha egyetlen pártját sem küldte a forradalom vezéreihez, hogy arról tanácskozzék velük, hogyan döntsék meg az önkényuralmat és a monarchiát.

Ez az orosz történelem „sztolipini” szakaszának fő tanulsága. A cárizmus tárgyalásokba bocsátkozott a burzsoáziával, mikor a forradalom még erősnek látszott — majd amikor a forradalom már nem gyakorolt nyomást alulról, fokozatosan félrerúgta a burzsoázia összes vezéreit: először Muromcevet és Miljukovot, aztán Heydent és Lvovot, végül Gucskovot. Miljukov, Lvov és Gucskov között egyáltalában nem lényeges a különbség — az egész csak annak a sorrendnek kérdése, amelyben a burzsoáziának ezek a vezérei. . . „csókra” nyújtották arcukat Romanovnak, Puriskevicsnek, Sztolipinnak és meg is kapták ezt a .. . „csókot”.

Sztolipin éppen akkor tűnt el a színről, amikor a feketeszázas monarchia mindent, ami hasznára lehetett, teljesen kiaknázott az orosz burzsoázia ellenforradalmi hangulatából. Most ez a burzsoázia itt áll kidobva, leköpve, sajátmagát bemocskolva azzal, hogy megtagadta a demokráciát, a tömegek harcát, a forradalmat, itt áll fejvesztve és tanácstalanul, és látja az új forradalom érlelődésének előjeleit. Sztolipin jó leckét adott az orosz népnek: vagy a szabadság felé halad a cári monarchia megdöntése útján a proletariátus vezetésével, vagy pedig — a Puriskevicsek, Markovok, Tolmacsovok rabságába szegődik a Miljukovok és Gucskovok eszmei és politikai vezetése alatt.

„Szocial-Demokrat” 24. sz.
1911. október 18. (31.)

Lenin Művei. 4. kiad. 17. köt.
217—225. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az első világháború előzményei

Az első világháború előzményei – Japán

A XX. század elején Japán rendkívül gyors ütemben a nagyhatalmak közé emelkedett; noha gazdasági tekintetben jelentősen elmaradt a nagy európai tőkésországok és az Egyesült Államok mögött, de a hódító politikában versenyre kelt velük.

A Japán imperializmus és kínai agresszív politikája
Japán az első és abban az időben egyetlen olyan ázsiai ország volt, amely az önálló tőkés fejlődés útjára lépett. E fejlődést a feudális maradványok súlyos terhe fékezte és bizonyos fokig eltorzította. A japán imperializmus katonai-feudális jellegű volt: a tőkés monopóliumok uralma a földbirtokosokra támaszkodó és sajátos „katonai monopóliumot” alkotó militarista klikkek rendkívül nagy súlyával párosult. Ennek ellenére viszonylag gyorsan haladt előre Japán átalakulása „modern” központosított állammá.

A gyenge, elmaradott feudális országból erős hatalommá vált Japán példája a többi, gyarmati vagy függő viszonyban maradt ázsiai országban sok haladó személyiség figyelmét és — kezdetben — rokonszenvét keltette fel. A fiatal japán imperializmus vezető politikusai és ideológusai ezt módszeresen felhasználták arra, hogy Japán hódító politikáját állítólagos felszabadító célokkal igazolják. Olyan színben tüntették fel magukat, mintha Ázsiának a nyugati gyarmatosítók karmaiból való kiszabadításáért harcolnának.

A valóságban Japán ázsiai hódító akciói semmiben sem különböztek a nyugati imperialisták hódító akcióitól. Ezt szemléletesen demonstrálta a japán imperialisták nagy szerepe a jihotuan felkelés leverésében. A Yamaguchi tábornok parancsnoksága alatt álló japán intervenciós erők erőszakoskodtak a békés lakossággal, arcátlanul garázdálkodtak Pekingben. A japán kormány — angol és amerikai támogatással — igyekezett kieszközölni, hogy Japán kapjon megbízást a nagyhatalmak által 1901 szeptemberében Kínára kényszerített ún. „boxer-jegyzőkönyv” végrehajtásának ellenőrzésére.

A XX. század elején azonban — viszonylagos gazdasági és katonai gyengesége folytán — Japán még nem tudott teljesen önálló külpolitikát folytatni. Hódító terveit a sokkal erősebb nagyhatalom, Anglia támogatásával igyekezett megvalósítani. Az angol—japán közeledés ebben az időben azon alapult, hogy egyaránt érdekeltek voltak Oroszország meggyengítésében, Mandzsúriából (Észak- kelet-Kína) és Koreából való kiszorításában.

A japán uralkodó körök mindenképpen igyekeztek elhitetni a világgal, hogy nem törekszenek Mandzsúria annektálására, csupán az „orosz fenyegetést” akarják elhárítani. A valóságban viszont Japán fokozatosan előkészítette Mandzsúria és Korea bekebelezését. A koreai uralomért folytatott harcához jó előre biztosította Anglia és az Egyesült Államok támogatását.

A szociáldemokrata párt megalakulása
A XIX. század utolsó éveiben alakult első szakszervezetek még nem voltak tömegszervezetek, csak igen csekélyszámú munkást tömörítettek. A kormány szigorú repressziókat alkalmazott a fiatal munkásmozgalom ellen, abban a reményben, hogy feltartóztathatja fejlődését, mielőtt még megerősödne.

1900 elején nyíltan a munkásosztály ellen irányuló törvényt bocsátottak ki „a rend védelméről”; a törvény betiltotta a sztrájkokat. A kormány, amelynek élén a tekintélyes militarista, Yamagata állott, a szakszervezetek és egyéb politikailag „megbízhatatlan” szervezetek teljes megsemmisítésére törekedett. A rendőri nyomás alatt több szakszervezet csökkentette tevékenységét. De a legnagyobb befolyással rendelkező vasmunkásszakszervezet — ennek vezetésében részt vett Sen Katayama is — folytatta munkáját. Katayama, Kotoku és más szocialisták megtették az előkészületeket az ország első szocialista pártjának létrehozására. 1901. májusában megalakult a Shakai Minshuto (szociáldemokrata párt).

A szociáldemokrata párt ugyan nem tette magáévá a forradalmi harci módszereket, de programja tartalmazta az alapvető termelési eszközök államosítását, az ország demokratizálását és a militarizmus elleni harcot. A program a korabeli japán haladó társadalmi körök legfőbb követeléseit fogalmazta meg, és érdeme volt, hogy felhívta a dolgozó tömegek figyelmét a halaszthatatlan és élesen felvetődő politikai kérdésekre. Különösen nagy jelentősége volt a program antimilitarista irányvonalának.

Noha a szociáldemokrata párt békés eszközökkel kívánta elérni céljait, csakhamar betiltották. Rövid fennállása azonban nem múlt el nyomtalanul. A szocialisták körében viták indultak a munkásmozgalom aktuális kérdéseiről, kirajzolódtak azok az irányok, amelyekben később a forradalmi és opportunista elemek elkülönülése végbement. Egyes liberális politikusok, akik egy ideig „szocialistának” nevezték magukat, főként a szociáldemokrácia antimilitarista jelszavainak hatására nyíltan reakciós álláspontra tolódtak.

A Seiyukai megalakulása
A japán liberalizmus általános fejlődéstendenciája — az ellenzékiségtől az uralkodó körökkel való megbékéléshez, majd támogatásukhoz — öltött testet a Seiyukai (Politikai Baráti Társaság) nevű politikai párt megalakulásában (1900). A szervezet az egykori liberális Jiyuto alapjain keletkezett, a bürokrácia tekintélyes képviselője, Ito herceg kezdeményezésére és irányításával. Különféle csalétkekkel (állami méltóságoktól kezdve egészen a nyílt megvesztegetésig) a korábban a Jiyuto párthoz tartozó parlamenti képviselők többségét sikerült átcsábítani az új pártba. Ily módon az egykor erős liberális ellenzék megszűnt létezni. A Seiyukai alapítása idején döntően a földbirtokosok, továbbá a bürokráciával szoros kapcsolatban álló nagyburzsoázia érdekeit fejezte ki, és a parlamentben a császári kormány támasza lett.

Az orosz—japán háború hatása az ország helyzetére.
A munkásmozgalom erősödése

Az angol—orosz és orosz—japán imperialista ellentétek kiéleződése a Távol-Keleten háborúra vezetett. Anglia 1902-ben szövetséget kötött Japánnal Oroszország ellen; a két évvel később kirobbant orosz—japán háborúba ugyan nem kapcsolódott be közvetlenül, de jelentékeny anyagi és technikai segítséget nyújtott szövetségesének. Az angol bankok hiteleket nyújtottak fegyverkezési célokra a japán kormánynak.

A japán militarizmus a háború előtt és alatt rendkívül nagyarányú és erőteljes oroszellenes propagandával soviniszta mámort keltett az országban. A katonai siker még jobban megnövelte az uralkodó osztályok étvágyát. A háborún meggazdagodott uralkodó körök arra törekedtek, hogy kordában tartsák a változatlanul nyomorúságosán tengődő dolgozó népet. Ennek ellenére a japán munkásosztályban — különösen az oroszországi forradalmi fejlemények hatására — háborúellenes hangulat ütötte fel a fejét.

Katayama és társai ezekben az években szüntelen háborúellenes propagandát folytattak a munkásság körében. 1903-tól 1905 januárjáig Katayama és Kotoku közvetlen közreműködésével megjelent a „Heimin” („Nép”) című hetilap. A „Heimin” bátran leleplezte a militarizmust, megmagyarázta, hogy a háború a gazdagok érdekét szolgálja és kárára van a dolgozóknak. A lap és a hozzá kapcsolódó mozgalom irányítói nem voltak következetes marxisták. A sovinizmust és a militarizmust gyakran pacifista álláspontról támadták. A „Heimin” tevékenységének mindazonáltal igen komoly haladó jelentősége volt. A súlyos rendőrterror körülményei között dolgozó Katayama és munkatársai hozzájárultak a japán munkások legjobbjainak szerveződéséhez, antimilitarista és internacionalista szellemben való neveléséhez. Japán nyelven először a „Heimin” hasábjain jelent meg 1904-ben a „Kommunista Kiáltvány”.

1905. szeptember 5-én és 6-án Tokióban spontán kormányellenes tüntetések folytak le, több helyütt összetűzésre került sor a rendőrséggel, a tömeg feldúlt és felgyújtott néhány rendőrőrszobát. A tüntetők tetemes része soviniszta jelszavakat hangoztatott, azért követelte a kormány megdöntését, mert előnytelen békeszerződést írt alá Oroszországgal. A tüntetők más része azonban megbélyegezte a háborút, a vele járó nyomorúságokat és kifejezésre juttatta rokonszenvét az oroszországi forradalom iránt.

1906—1907 folyamán a japán munkásmozgalomban bizonyos fellendülés állott be. Megerősödött a sztrájkmozgalom, melynek legkiemelkedőbb eseménye az Ashio környéki rézbányák munkásainak sztrájkja volt.

Az 1906-ban megalapított legális munkáspárt— a Nihon Shakaito — a „direkt akció” mellett síkraszálló Kotoku-csoport és a parlamenti harci módszerek hívei közötti éles harc következtében rövidesen szétesett.

1908—1909-ben a munkásmozgalomban a hanyatlás jelei mutatkoztak, s ezzel kapcsolatban a szocialista értelmiség körében fokozódó szervezeti és eszmei zűrzavar ütötte fel a fejét. Az uralkodó körök 1910-ben provokációhoz folyamodtak a munkásmozgalom ellen. Kotoku anarchista hibáit arra használták fel, hogy megpróbálják diszkreditálni az egész szocialista mozgalmat, kimutatni, hogy egyéni terrorra törekszik, és ezen az alapon kíméletlenül leszámoljanak Kotokuval és csoportjával. Kotokut és társait azzal vádolták meg, hogy merényletet készítettek elő a császár ellen, és valamennyiüket kivégezték. A reakció ezzel súlyos csapást mért a japán szocialista mozgalomra.

Az ezután következő évek a reakció tombolásának jegyében teltek el. Az egyetlen nagyobb munkásmegmozdulás ebben az időszakban a tokiói városi közlekedés munkásainak sztrájkja volt 1911 decemberében. A sztrájk szervezőjét, Sen Katayamát, bebörtönözték, s kiszabadulása után, 1913-ban, emigrációba kényszerült.

A japán imperialista expanzió az orosz—japán háború után
Az Oroszország elleni háború eredményeként Japán osztatlan uralmat szerzett Dél-Mandzsúria és Korea fölött. E szerzeményeket a japán imperializmus jórészt Anglia és az Egyesült Államok támogatásának köszönhette. Még 1905-ben, az orosz—japán háború kellős közepén, Anglia újabb szövetségi szerződést kötött Japánnal, amely előírta a szerződő felek érdekeinek és területi jogainak megvédelmezését „Kelet-Ázsia és India térségében”. Ez a formula kiterjesztette az angol—japán szövetség hatósugarát, és megerősítette Japán pozícióit.

1905 novemberében Japán hivatalosan is ellenőrzése alá vonta Korea külpolitikáját. 1906 elején Ito herceget koreai japán főmegbízottá nevezték ki; Ito ellenőrzést gyakorolt a koreai kormány egész bel- és külpolitikája felett. 1907-ben a koreai király panaszt tett a hágai nemzetközi békekongresszusnál a japán lépések ellen, de hasztalan. A japánok viszont ezután rákényszerítették a királyt, hogy mondjon le a trónról fia javára. A Koreára nehezedő japán terror rendkívül megerősödött azután, hogy 1909-ben egy koreai nacionalista meggyilkolta Ito herceget. Az új királyt kényszerítették, hogy mondjon le jogairól a japán császár javára. Az erről szóló „szerződést”1910. augusztus 22-én írták alá. Korea bekebelezése ezzel teljessé vált.

A japán imperializmus erőteljes ütemben „birtokba vette” az elfoglalt Dél-Mandzsúriát is. Az 1906-ban létesített félhivatalos Dél-mandzsúriai Vasúttársaság a japán monopoltőke fő eszköze lett Mandzsúria gyarmati kizsákmányolásában.

Anglia és az Egyesült Államok számításai ellenére Japán megerősödése az ázsiai szárazföldön egyáltalán nem „nyitotta ki a kapukat” Mandzsúriában és Koreában az angol és amerikai tőke számára. Ellenkezőleg, Japán az elfoglalt fogyasztó piacok és nyersanyaglelőhelyek monopolizálásán túlmenően más irányokban is terjeszkedni kezdett és közvetlen versenytársává vált pártfogóinak. Az amerikaiak politikája Japánnal szemben fokozatosan nyíltan ellenségessé vált, ami a japán bevándorlók elleni hajszában is kifejezésre jutott. Elhidegült az angol—japán viszony is. Oroszország meggyengülése a Távol-Keleten, továbbá az 1907. évi angol—orosz szerződés megkötése ideiglenesen háttérbe szorította az orosz—angol ellentéteket s csökkentette Anglia érdekeltségét az angol—japán szövetség fenntartásában. Az angol—japán viszony megromlásához hozzájárult a távol-keleti kereskedelmi versengés fokozódása is. 1911-ben felülvizsgálták az angol—japán szövetségi szerződést, és korlátozták a szövetségi kötelezettségeket. Anglia fenntartotta magának a jogot, hogy ne támogassa fegyveres erőivel Japánt, ha ez az Egyesült Államok ellen visel háborút.

Japán és iménti ellensége, a cári Oroszország között viszont közeledés kezdődött. 1907 júliusában japán—orosz szerződést kötöttek, amelynek titkos politikai cikkelyei előirányozták a befolyási övezetek felosztását Mandzsúriában. 1909-ben, midőn az Egyesült Államok — hogy Mandzsúriát kivonja Oroszország és Japán befolyási övezetéből — felvetette a mandzsúriai vasútvonalak nemzetközivé tételét, a két hatalom fellépett az amerikai terv ellen.

1910-ben, majd 1912-ben orosz—japán egyezményt írtak alá. Pontosan meghatározták a két állam befolyási övezeteit és kölcsönös kötelezettségeit Mandzsúriában és Belső-Mongóliában. Az egyezményekből kiérződött a szerződő feleknek az a törekvése, hogy megoltalmazzák „közös” imperialista érdekeiket Kínában bármely „harmadik hatalommal” — azaz az Egyesült Államokkal és Angliával — szemben.

Japán az első világháború küszöbén
Az orosz—japán háború után Japán súlyos pénzügyi nehézségekbe bonyolódott. A külföldi kölcsönök kamattörlesztései súlyosan megterhelték a költségvetést; a katonai kiadások alig csökkentek. Csak a kiváltságos, a kormányhoz közelálló monopolszervezetek élvezték a háborús győzelmek és a gyarmati rablás gyümölcseit.

A hatalmas kiterjedésű kínai piac jelentős részének megszerzése előmozdította egyes japán iparágak, főleg a textilipar megerősödését, noha a nehézipar továbbra is rendkívül lassan fejlődött. Meggyorsult a tőkekoncentráció folyamata is, amely már az orosz—japán háború előtt megindult. 1903 és 1913 között a befizetett részvénytőke csaknem megháromszorozódott, az iparban pedig majdnem ötszörösére nőtt. E tőke 38 százaléka a japán részvénytársaságok nem egészen fél százalékának kezén összpontosult.

Egészében véve azonban az ország gazdasági életében a mezőgazdaság dominált. A népesség túlnyomó többségét a parasztok — kis- és törpeparcellás bérlők — alkották.

1913—1914-ben a demokratikus mozgalomban újabb fellendülés mutatkozott. 1913 februárjában számos városban tüntettek a militarista Katsura-kormány ellen. Megismétlődtek — még valamivel nagyobb arányban — az 1905 szeptemberi események; rendőrőrszobákat gyújtottak fel, feldúlták néhány kormányhivatalnok házát. A Katsura-kormány lemondott. A helyébe lépő Yamamoto-kormány megpróbálta megnyerni a polgári ellenzék rokonszenvét; néhány közigazgatási reformot hajtott végre, amelyek korlátozták a militaristák kiváltságait. Többek között eltörölték azt a törvényt, amelynek értelmében a hadügyminiszter és a tengerészeti miniszter csak tényleges tábornok vagy admirális lehetett.

1914 elején a közvélemény tudomást szerzett a tengerészeti minisztériumban uralkodó korrupcióról, az ott elkövetett megvesztegetésekről. Ez újabb tüntetéseket és újabb kormányválságot eredményezett. A burzsoázia azonban félt a demokratikus tömegmozgalomtól, a demokratikus erők szervezetlenek voltak, s az egyes elszigetelt elégedetlenség-kitörések nem tudták megingatni az uralkodó osztályok diktatúráját.

(idézet: Világtörténet 7. kötet)

„A háború kirobbanásának legfőbb okai – sulinet.hu szerint

  • Hatalmi ellentét Európa vezető országai között.
  • Fegyverkezési verseny.
  • Európai szövetségi rendszer védelmi jellegének megszűnése, helyette mozgósítások, ultimátumok, mint külpolitikai eszközök használata.
  • Kölcsönös bizalmatlanság az államok között.
  • Nacionalizmus eszméjének előretörése.
  • Egyik európai állam sem hajlandó saját céljairól lemondani.
  • Osztrák-Magyar Monarchia célja a nemzetek feletti császárság fenntartása, ám állandó belső nemzetiségi problémákkal küzd.
  • Oroszország pánszláv Balkán-politikája, belső feszültséget háborúval akarja levezetni.
  • Franciaországot a németek elleni reváns vezérli.
  • Németország az európai elsőségért és gyarmatokért küzd.
  • Anglia a tengeri vezető pozíció megtartását tartja szem előtt.”

 

„Gazdag ország, erős hadsereg” − A japán modernizáció, militarizáció és az első világháború – magyardiplo.hu

„Az Örömóda bizonyos szempontból Japán második nemzeti himnusza

Japán 1854-es erőszakos megnyitása − melyet a Matthews Calbraith Perry amerika admirális vezette „fekete hajók” hajtottak végre − egyben az ország egyfajta modernizációs versenyfutásba-hajszolását is jelentette.

Az erőszakos nyitást megelőzően csupán egyetlen japán kikötő állt nyitva a nemzetközi kereskedelem előtt; az amerikai, brit, holland és orosz hajóhad („a fekete hajók”) élén álló Perry kényszerítette rá a szigetországra az első kereskedelmi szerződést. Az ún. „ágyúnaszád-diplomácia” (gunboat diplomacy) megaláztatása hozzájárult ahhoz, hogy Japán elsődleges szerepet biztosítson a fegyverkezésnek. „Gazdag ország, erős hadsereg” – így hangzott a Meidzsi-korszak „jelszava”. Az utolérés érdekében Japán a „Nyugat” tanítványául szegődött: nyugati tudást sajátított el az összes szakterületen.

Feladva két évszázad izolációs politikáját, Japán politikai vezetése egyetlen lehetőségre gondolt: arra, hogy mihamarabb gyarmatbirodalmat építsen ki az országból. Az expanziós tervek gyökerei − melyek a Meidzsi-korszak ideológiájában elsődleges jelentőséggel bírtak − messzire vezetnek. Tojotomi Hidejosi sógun már a XVII. században támadást indított Kína ellen, akkoriban azonban e vállalkozásnak még nem volt folytatása. A megújult, hódítási politikához visszatérő Japán tíz év leforgása alatt két háborút is indított: először Kína ellen (1894–1895 között), majd Oroszország ellen (1904–1905-ben), mikoris győzelme óriási visszhangot váltott ki – hiszen ez volt az első győztes háború egy, a „fehér rasszhoz” tartozó néppel szemben. Elfoglalta Koreát, Formosa szigetét (Taiwan), Dél-Szahalint és protekturátusa alá helyezte a gazdasági szempontokból fontos Mandzsúria déli részét. Így minden készen állt a XVII. századi merész vállalkozás megismétlésére: a Középső Birodalom (Kína) meghódítására. Az első világháború előestéjén a nyugati hatalmak már tisztában voltak azzal, hogy Japánnal számolni kell.

A japánok elsősorban Jiaozhou területét célozták meg Kínában: Qingdao kikötőjét és ennek környékét a Shandong-félszigeten. Ezek a területek akkor Németországhoz tartoztak: 1898-ban a kínai vezetőktől vásárolta meg őket Németország kilencvenkilenc évre. Megszerzésükre igazi esélyt Japán számára az első világháború kínált. Az Egyesült Királyság 1902-ben védelmi szerződést kötött Japánnal, melynek 1907-es és 1911-es módosított változata garantálta a két ország kölcsönös támogatását bármely külső ellenség támadása esetén.”

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

A marxizmus történelmi fejlődésének némely sajátosságáról

A mi tanításunk — mondotta Engels magáról és híres barátjáról — nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala. Ez a klasszikus tétel nagyszerű erővel és rendkívül kifejezően hangsúlyozza a marxizmusnak azt az oldalát, amelyet úton-útfélen figyelmen kívül hagynak. Márpedig, ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor egyoldalúvá tesszük, eltorzítjuk, holt tanná tesszük a marxizmust, megfosztjuk eleven lelkétől, aláássuk legmélyebb elméleti alapját — a dialektikát, a sokoldalú és ellentmondásokkal teljes történelmi fejlődésről szóló tanítást; aláássuk a marxizmus kapcsolatát a korszak adott gyakorlati feladataival, amelyek a történelem minden új fordulatával változhatnak.

És íme, azok között, akiket a marxizmus oroszországi sorsa érdekel, a mi időnkben különösen gyakran találkozunk olyanokkal, akik a marxizmusnak éppen ezt az oldalát tévesztik szem elől. Pedig közismert dolog, hogy Oroszország az utóbbi években olyan éles fordulatokon ment át, amelyek rendkívül gyorsan és rendkívül élesen változtatták meg a helyzetet, a társadalmi és politikai helyzetet, amely a legközelebbről és legközvetlenebbül határozza meg a cselekvés feltételeit és, következésképpen, a cselekvés feladatait is. Természetesen, nem az általános és alapvető feladatokról beszélek, amelyek a történelem fordulataival nem változnak, ha nem változik meg az osztályok közötti alapvető viszony. Teljesen világos, hogy Oroszország gazdasági (és nemcsak gazdasági) fejlődésének általános iránya, valamint az orosz társadalom különböző osztályai közötti alapvető kölcsönös viszony, az utolsó, mondjuk, hat évben nem változott meg.

De a konkrét társadalmi és politikai helyzet változásával igen élesen megváltoztak ez idő alatt a legközelebbi és közvetlen cselekvés feladatai — és, következésképpen, lehetetlen volt, hogy a marxizmusban, mint élő tanban, ne lépjenek előtérbe a marxizmus különböző oldalai.

Ennek a gondolatnak megvilágítása céljából vessünk egy pillantást a konkrét társadalmi és politikai helyzet változásaira az utolsó hat esztendő folyamán. Azonnal szemünkbe ötlik, hogy ez az időszak két hároméves szakaszra bomlik: az egyik körülbelül 1907 nyarán, a másik 1910 nyarán végződik. Az első szakaszt, tisztán elméleti szempontból, Oroszország államrendszerének alapvető vonásaiban végbemenő gyors változások jellemzik, s emellett e változások lefolyása igen egyenetlen, az ingadozások kilengése mindkét irányban igen nagy volt. A „felépítmény” e változásainak szociális és gazdasági alapja az orosz társadalom valamennyi osztályának olyannyira nyílt, nyomatékos, tömeges fellépése volt a legkülönbözőbb terepeken (a dumán belüli, a dumán kívüli működés, sajtó, szervezetek, gyűlések stb.), amilyet ritkán tapasztalunk a történelem során.

A második hároméves szakaszt ellenben — ismételjük, hogy ezúttal tisztán elméleti, „szociológiai” szempont vezet bennünket — olyan lassú fejlődés jellemzi, amely szinte egyenlő a vesztegléssel. Az állam rendszerében nincsenek semmiféle, valamennyire is észlelhető változások. Az osztályoknak semmiféle, vagy csaknem semmiféle nyílt és sokoldalú akciói nem észlelhetők azoknak a „színtereknek” legtöbbjén, amelyeken az előbbi szakaszban ezek az akciók kibontakoztak.

A két szakasz abban hasonlít egymáshoz, hogy Oroszország fejlődése mindkét szakasz folyamán az előbbi, a kapitalista fejlődés maradt. Ennek a gazdasági fejlődésnek a számos feudális, középkori intézménnyel való ellentmondása nem küszöbölődött ki, megmaradt olyannak, amilyen azelőtt volt, s ezt az ellentmondást nem simította el, hanem inkább kiélezte az, hogy egyik-másik intézménybe némi részleges burzsoá tartalom szivárgott be.

A két szakasz abban különbözik egymástól, hogy az első szakasz idején a történelmi cselekvés előterében az a kérdés állt, hogyan is fog kialakulni a fentebb említett gyors és egyenetlen változások eredménye. Ezeknek a változásoknak a tartalma, Oroszország fejlődésének kapitalista jellege miatt, szükségszerűen burzsoá tartalom volt, de burzsoázia és burzsoázia között különbség van. A többé-kevésbé mérsékelt liberalizmus álláspontján levő közép- és nagyburzsoázia osztályhelyzeténél fogva félt a hirtelen változásoktól, és arra törekedett, hogy mind az agrárrendszerben, mind a politikai „felépítményben” megőrizze a régi intézmények jelentős maradványait. A falusi kisburzsoázia, amely összefonódott a „saját keze munkájából” élő parasztsággal, szükségszerűen másfajta burzsoá átalakulásra törekedett, amely a mindenfajta középkori ócskaságnak sokkal kevesebb teret hagy meg. A bérmunkásoknak, amennyiben tudatosan figyelték a körülöttük végbemenő eseményeket, szükségszerűen ki kellett dolgozniok a maguk számára valamely határozott állásfoglalást e két különböző irányzat összeütközésével kapcsolatban, amely irányzatok mindegyike a burzsoá rendszer keretei között maradt ugyan, de mindegyik a burzsoá rendszer teljesen különböző formáit, fejlődésének teljesen különböző gyorsasági ütemét, progresszív hatásának egészen más kiterjedését szabta meg.

Az elmúlt hároméves időszak ilyenformán nem véletlenül, hanem szükségszerűen tolta előtérbe a marxizmusban azokat a kérdéseket, amelyeket taktikai kérdéseknek szokás nevezni. A legnagyobb hiba volna azt gondolni, hogy a viták és a véleményeltérések e kérdések körül „intellektuelek” vitái voltak, hogy a „harc az éretlen proletariátusra való befolyásért” folyt, hogy a viták „az intelligenciának a proletariátushoz való alkalmazkodását” fejezték ki, ahogy azt a különféle vehisták gondolják. Ellenkezőleg, éppen azért, mert az illető osztály elérte az érettség fokát, nem nézhette közömbösen, miként ütközik össze Oroszország egész burzsoá fejlődésének két különböző irányzata, s ez osztály ideológusainak feltétlenül meg kellett adniok azokat az elméleti formulázásokat, amelyek (közvetlenül vagy közvetve, egyenes vagy fordított tükröződésükben) a különböző irányzatoknak megfeleltek.

A második hároméves időszakban nem volt napirenden az oroszországi polgári fejlődés két irányzatának összeütközése, mert mindkét tendenciát bizonyos időre eltaposták, háttérbe szorították, visszavetették, elfojtották a „bölények”. A középkori bölények nemcsak a színpad előterét lepték el, hanem a polgári társadalom legszélesebb rétegeiben az emberek szívét vehista hangulattal, csüggedéssel és lemondással töltötték el. A felszínen nem a régi átalakításnak két módszere mutatkozott, hanem az, hogy az emberek elvesztették hitüket bármilyen átalakulásban: a „megbékülés” és a „vezeklés” szelleme, társadalomellenes tanokkal való foglalkozás, a miszticizmus divata stb. mutatkozott.

És ez a meglepően hirtelen változás nem volt sem véletlen, sem pedig csak egy „külső” nyomás eredménye. Az előző korszak olyan mélyen felrázta a lakosság ama rétegeit, amelyek nemzedékeken, évszázadokon át a számukra idegen politikai kérdésektől távol állottak, hogy természetessé és elkerülhetetlenné vált az „összes értékek átértékelése”, az, hogy újra dolgozni kezdjenek az alapvető problémákon, új érdeklődés támadt fel bennük az elmélet, az ábécé, az élőiről kezdődő tanulás iránt. A nép-milliók, amelyeket hirtelen ébresztettek fel hosszú álmukból, amelyek hirtelen a legfontosabb kérdések előtt álltak, nem maradhattak meg sokáig ezen a színvonalon, szünetet kellett tartaniok, vissza kellett térniök az elemi kérdésekhez, új előkészületekre volt szükségük, hogy az segítse őket a páratlanul gazdag tanulságok „megemésztésében” és lehetővé tegye, hogy a tömeg hasonlíthatatlanul szélesebb hullámban törjön újra előre, most már sokkalta szilárdabban, tudatosabban, biztosabban, nagyobb kitartással.

A történelmi fejlődés dialektikája olyannak bizonyult, hogy az első szakaszban az ország életének minden területén a közvetlen átalakítások megvalósítása volt napirenden, a második szakaszban pedig a szélesebb rétegeknek fel kellett dolgozniok, el kellett sajátítaniok a tapasztalatot, a tapasztalatnak be kellett hatolnia — ha szabad így kifejezni magunkat — a talaj mélyébe, különféle osztályok elmaradt soraiba.

Éppen azért, mert a marxizmus nem holt dogma, nem valami befejezett, kész, változhatatlan tanítás, hanem a cselekvés eleven vezérfonala, éppen azért okvetlenül vissza kellett tükröznie a társadalmi élet körülményeinek bámulatos éles megváltozását. A változás visszatükröződése — mélységes bomlás, ziláltság, sokféle ingadozás, egyszóval: a marxizmus rendkívül komoly belső válsága. Újra eljött az ideje annak, hogy ez ellen a bomlás ellen határozottan felvegyük a harcot, hogy erélyesen és kitartóan harcoljunk a marxizmus alapjainak megvédéséért. Azoknak az osztályoknak rendkívül széles rétegei, amelyek feladataik megformulázásánál nem kerülhetik el a marxizmust, nagyon egyoldalúan, eltorzítva sajátították el a marxizmust az előző időszakban, szajkózták az egyes „jelszavakat”, a taktikai kérdésekre adott egyes válaszokat, de e válasz marxista kritériumait nem értették meg. Az „összes értékek átértékelése” a társadalmi élet különböző területein a marxizmus legelvontabb és legáltalánosabb filozófiai alapjainak „revíziójára” vezetett. A burzsoá filozófia befolyása, annak különböző idealista árnyalataiban, a marxisták közötti machista ragályban mutatkozott. A kívülről megtanult, de meg nem értett, át nem gondolt „jelszavak” ismételgetése az üres frázisok széles körű elterjedésére vezetett, a gyakorlatban pedig egyáltalában nem marxista, hanem kispolgári áramlatokat szült, amilyen például a nyílt vagy szemérmes „otzovizmus” vagy az otzovizmusnak mint a marxizmus „jogos árnyalatának” elismerése.

Másrészt, a vehista szellem, a lemondás szelleme, amely a burzsoázia legszélesebb rétegeit rabul ejtette, abba az áramlatba is behatolt, amely a gyakorlatban a „mérsékeltség és akkurátusság” medrébe igyekezett szorítani a marxista elméletet és gyakorlatot. Itt már csak a frazeológia volt marxista, amely a „hierarchiáról” és a „hegemóniáról” stb. szóló liberális szellemmel át meg átitatott elmélkedéseket burkolta.

Ennek a cikknek a feladata természetesen nem lehet mindezeknek az elmélkedéseknek megvizsgálása. Elég megmutatnunk őket, hogy szemléltessük azt, amit fentebb mondottunk annak a válságnak a mélységéről, amelyet a marxizmus most átél, ennek a válságnak a mostani időszak egész társadalmi és gazdasági körülményeivel való összefüggéséről. Azokat a kérdéseket, amelyeket ez a válság felvet, nem lehet kézlegyintéssel elintézni. Nincs ártalmasabb, elvtelenebb dolog, mint az a kísérlet, hogy frázisokkal szabaduljunk meg tőlük. Mi sem fontosabb annál, hogy tömörítsük az összes marxistákat, akik tudatában vannak a válság mélységének, és annak, hogy e válság ellen harcolni kell, hogy megvédjük a marxizmus elméleti alapjait és legfontosabb tételeit, melyeket a legellentétesebb szempontból torzítanak el akkor, amikor a marxizmus különböző „útitársaira” kiterjesztik a burzsoá befolyást.

Az elmúlt hároméves szakasz a társadalmi életben való tudatos részvételre olyan széles rétegeket emelt fel, amelyek nem ritkán csak most kezdenek annak rendje és módja szerint megismerkedni a marxizmussal. Ezért a burzsoá sajtó most ezen a téren sokkal több téves eszmét gyárt, mint régebben, és szélesebben terjeszti ezeket a téves eszméket. A bomlás a marxizmus körében ilyen körülmények között különösen veszedelmes. Ezért: megérteni az okait annak, hogy napjainkban miért elkerülhetetlen e bomlás, és következetes harcra tömörülni ellene — a marxisták számára a szó közvetlen és szoros értelmében a korszak követelménye.

„Zvezda” 2. sz. 1910 december 23.

Lenin Művei. 4. kiad. 17. köt.
20—24. old. (oroszul).

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!