Írta: V. I. Lenin

A jelszavakról

Túlontúl gyakran előfordul, hogy amikor a történelem éles fordulatot tesz, hosszabb-rövidebb ideig még a haladó pártok sem tudnak beleilleszkedni az új helyzetbe, olyan jelszavakat ismételgetnek, amelyek tegnap helyesek voltak, de ma már minden értelmüket elvesztették, mégpedig éppoly „hirtelenül”, mint amilyen „hirtelenül” következett be a történelem éles fordulata.

Valami ehhez hasonló ismétlődik meg, úgylátszik, azzal a jelszóval is, amely azt követeli, hogy az egész államhatalom a Szovjetek kezébe menjen át. Ez a jelszó helyes volt forradalmunknak már végérvényesen lezárult szakasza folyamán, mondjuk, február 27-től július 4-ig. Ma ez a jelszó már nyilvánvalóan nem helyes többé. Ha ezt nem értettük meg, semmit sem érthetünk meg napjaink égető kérdéseiből. Minden egyes jelszót valamely meghatározott politikai helyzet sajátosságainak összességéből kell levezetni. Oroszország politikai helyzete pedig most, július 4-e után, gyökeresen különbözik a február 27-e és július 4-e közötti helyzettől.

Akkor, a forradalomnak ebben a már lezárult szakaszában, az államban úgynevezett „kettőshatalom” uralkodott, amely mind anyagilag, mind formailag az államhatalom határozatlan átmeneti állapotát fejezte ki. Ne felejtsük el, hogy a hatalom kérdése minden forradalomnak alapvető kérdése.

Akkor a hatalom ingadozó volt. Az Ideiglenes Kormány és a Szovjetek osztoztak rajta, kölcsönös önkéntes megegyezés alapján. A Szovjetek a szabad, vagyis semmiféle külső erőszaknak alá nem vetett és felfegyverzett munkások és katonák tömegeinek küldöttségei voltak. A fegyver a nép kezében volt, a nép felett nem volt külső erőszak — ez volt a dolog lényege. Ez volt az a körülmény, amely lehetővé tette és biztosította az egész forradalom fejlődésének békés útját. A „minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszó a fejlődésnek e békés útján a legközelebbi lépésnek, a közvetlenül megvalósítandó lépésnek a jelszava volt. Ez a forradalom békés fejlődésének jelszava volt, azé a fejlődésé, amely február 27-től július 4-ig lehetséges és, természetesen, a legkívánatosabb volt, s amely jelenleg kétségtelenül lehetetlen.

Minden jel arra vall, hogy a „minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszónak nem minden híve gondolta át kellőképpen azt, hogy ez a jelszó a forradalom békés fejlődésének jelszava volt. A békés fejlődésé nemcsak abban az értelemben, hogy akkor (február 27-től július 4-ig) senki, egyetlen osztály, egyetlen komoly erő sem tudott volna ellenszegülni annak, illetve nem tudta volna megakadályozni azt, hogy a hatalom a Szovjetek kezébe menjen át. Ez még nem minden. A békés fejlődés akkor lehetséges lett volna, még abban a tekintetben is, hogyha az államhatalom a maga egészében idejekorán a Szovjetek kezébe került volna, az osztályok és a pártok harcát a Szovjeteken belül, a lehető legbékésebben és a lehető legkevesebb megrázkódtatással lehetett volna megvívni.

A dolognak erre az utóbbi oldalára szintén nem fordítottak még elegendő figyelmet. A Szovjetek, osztályösszetételüket tekintve, a munkások és parasztok mozgalmi szerveit, diktatúrájuk kész formáit alkották. Ha az egész hatalom kezükben lett volna, akkor a kispolgári rétegek legfőbb hibáját, legnagyobb bűnét, a kapitalisták iránti hiszékenységüket, a gyakorlat kiküszöbölte volna, saját intézkedéseik tapasztalatai bírálták volna. A hatalmon levő osztályok és pártok a Szovjeteken belül, a Szovjetek egyeduralmára és teljhatalmára támaszkodva békésen válthatták volna fel egymást; a Szovjetekben képviselt pártok továbbra is tartós és szilárd kapcsolatban maradhattak volna a tömegekkel. Egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy csakis a Szovjetekben képviselt pártoknak és a tömegeknek ez a rendkívül szoros, szabadon terjedő és mélyülő kapcsolata segíthette volna elő a burzsoáziával való kispolgári paktálás illúzióinak békés leküzdését. Ha a hatalom a Szovjetek kezébe került volna, az egymagában még nem változtatta és nem is változtathatta volna meg az osztályok kölcsönös viszonyát; mitsem változtatott volna a parasztság kispolgári jellegén. De kellő időben hatalmas lépés lett volna abban az irányban, hogy a parasztok elszakadjanak a burzsoáziától, közeledjenek a munkásokhoz, majd pedig egyesüljenek is velük.

Így történhetett volna, ha a hatalom idejekorán a Szovjetek kezébe kerül. Így lett volna a legkönnyebb, a legelőnyösebb a nép számára. Ez az út lett volna a legkevésbé fájdalmas, s ezért keltett a legerélyesebben harcolni érte. Most azonban vége ennek a harcnak, amely azért folyt, hogy a hatalom idejekorán a Szovjetek kezébe kerüljön. A fejlődés békés útja lehetetlenné vált. Ráléptünk a nembékés, a legfájdalmasabb útra.

A július 4-én bekövetkezett fordulat éppen abban áll, hogy utána az objektív helyzet gyökeresen megváltozott. A hatalom ingadozása megszűnt, a hatalom a döntő ponton az ellenforradalom kezébe került. A pártok fejlődése az eszerek és a mensevikek kispolgári pártjának az ellenforradalmi kadetokkal való paktálása következtében arra vezetett, hogy ez a két kispolgári párt az ellenforradalmi hóhérok tényleges bűnrészesévé és segítőtársává vált. A kispolgároknak a tőkések irányában tanúsított öntudatlan hiszékenysége a pártharcok fejlődése folyamán odajuttatta őket, hogy most már tudatosan részt vesznek és segédkeznek az ellenforradalmárok hóhérmunkájában. A pártok közötti kapcsolatok fejlődésének ciklusa befejeződött. Február 27-én minden osztály egységben volt a monarchia ellen. Július 4-e után az ellenforradalmi burzsoázia a monarchistákkal és a feketeszázakkal karöltve magához láncolta a kispolgári eszereket és mensevikeket azáltal, hogy részben megfélemlítette őket, s a tényleges államhatalmat a Cavaignacok kezébe adta, egy katonai banda kezébe, amely a fronton agyonlöveti az engedelmességet megtagadó katonákat, Petrográdban pedig szétveri a bolsevikokat.

Az a jelszó, amely azt követeli, hogy a hatalom a Szovjetek kezébe menjen át, most donquijoteizmusnak vagy gúnynak hangzanék. Ez a jelszó valójában a nép becsapása volna, azzal az illúzióval áltatná a népet, hogy a Szovjetek most is hatalomra juthatnak, mihelyt akarják, illetve határozatban kimondják a hatalom átvételét, hogy a Szovjetben még vannak pártok, amelyek nem szennyezték be magukat a hóhéroknak való segédkezéssel, hogy azt, ami megtörtént, megnemtörténtté lehet tenni.

Igen nagy tévedés volna, ha azt hinnők, hogy a forradalmi proletariátus, hogy úgy mondjuk, „bosszúból”, mert az eszerek és a mensevikek támogatták a bolsevikok szétverését, az agyonlövetéseket a fronton és a munkások lefegyverzését, képes „megtagadni” tőlük a támogatást az ellenforradalommal szemben. A kérdés ilyen felvetése, először is kispolgári erkölcsi felfogást tulajdonítana a proletariátusnak (mert ha az ügy érdeke úgy kívánja, a proletariátus mindig támogatni fogja nemcsak az ingadozó kispolgárságot, hanem még a nagyburzsoáziát is); másodszor pedig — és ez a legfontosabb —, kispolgári kísérlet volna a dolog politikai lényegének „moralizálással” való elhomályosítására.

A dolognak ez a lényege abban van, hogy a hatalmat most már nem lehet békés úton megszerezni. A hatalmat csak úgy kaphatjuk meg, ha erélyes harcban legyőzzük azokat, akik ma ténylegesen kezükben tartják a hatalmat, mégpedig a katonai bandát, a Cavaignacokat, akik a Petrográdba vezényelt reakciós csapatokra, a kadetokra és a monarchistákra támaszkodnak.

A dolog lényege az, hogy az államhatalomnak ezeket az új birtokosait csak a nép forradalmi tömegei győzhetik le, amelyek mozgalmának előfeltétele nemcsak az, hogy a proletariátus vezesse őket, hanem az is, hogy elforduljanak a forradalom ügyét eláruló eszer párttól és mensevik párttól.

Aki a politikába kispolgári erkölcsöt visz be, az így okoskodik: lehet, hogy az eszerek és a mensevikek „hibát” követtek el, amikor támogatták a Cavaignacokat, akik lefegyverezték a proletariátust és a forradalmi ezredeket; de lehetőséget kell nekik adnunk arra, hogy hibájukat „jóvátehessék”, nem szabad „megnehezítenünk” számukra „hibájuk” helyrehozását; meg kell könnyítenünk a kispolgárságnak, hogy ingadozásában a munkások felé hajoljon. Az ilyenfajta okoskodás gyerekes naivság vagy egyszerűen ostobaság volna, ha ugyan nem a munkásság újabb becsapása. Mert a kispolgári tömegeknek a munkásság felé való hajlása abban és csakis abban állhatna, hogy ezek a tömegek elfordulnak az eszerektől és a mensevikektől. Az eszer párt és a mensevik párt ma csakis azzal tehetné jóvá „hibáját”, hogy Ceretelit és Csernovot, Dant és Rakitnyikovot a hóhérok segédeinek nyilvánítja. Teljesen és feltétlenül helyeseljük a „hiba” ilyen „jóvátételét” . . .

Azt mondottuk, hogy a forradalom alapvető kérdése a hatalom kérdése. Hozzá kell tennünk: éppen forradalmak idején tapasztaljuk lépten-nyomon annak a kérdésnek elhomályosítását, hogy hol van az igazi hatalom, tapasztalhatjuk azt, hogy a formális és a reális hatalom nem fedi egymást. Éppen ebben van minden forradalmi korszak egyik fő sajátossága. 1917 márciusában és áprilisában nem lehetett tudni, vajon a kormány vagy pedig a Szovjet kezében van a reális hatalom.

Most azonban különösen fontos, hogy az öntudatos munkások józanul megvizsgálják a forradalom alapvető kérdését: kinek a kezében van a jelen pillanatban az államhatalom. Gondolkozzanak csak azon, hogy milyenek e hatalom anyagi megnyilvánulásai, ne tekintsék a frázisokat tetteknek, s akkor nem lesz nehéz megtalálniok a választ.

Az állam mindenekelőtt felfegyverzett emberek alakulatait jelenti, olyanfajta dologi tartozékokkal, mint például a börtönök — írta Engels Frigyes. Ezt a szerepet most a hadapródiskolások és a reakciós kozákok töltik be, akiket külön erre a célra vezényeltek Petrográdba; ők tartják börtönben Kamenyevet és másokat; ők tiltották be a „Pravdá”-t; ők fegyverezték le a munkásokat és a katonák egy részét; ők lövetik agyon a katonák egy bizonyos részét; ők lövetik agyon a hadseregben a csapatok egy bizonyos részét. Íme, ezek a hóhérok — a reális hatalom. A Ceretelik és Csernovok — hatalom nélküli miniszterek, bábminiszterek, a hóhérokat támogató pártok vezérei. Ez tény. És ezen a tényen nem változtat az, hogy személyesen valószínűleg sem Cereteli, sem Csernov ,,nem helyesli” a hóhéruralmat, hogy lapjaik félénken mentegetőznek miatta: a politikai jelmez ilyen változása nem változtat a dolgok lényegén.

Betiltották 150 000 petrográdi választó lapját, a hadapródiskolások meggyilkolták Voinov munkást (július 6), mert elhozta a nyomdából a „Lisztok Pravdi”-t — hát nem hóhérmunka ez? hát nem Cavaignac-munka ez? Sem a kormány, sem pedig a Szovjetek „nem bűnösök” ebben — mondják majd.

Annál rosszabb a kormányra és a Szovjetekre nézve — feleljük mi —, mert ezek szerint — nullák, bábok, a reális hatalom nem az ő kezükben van.

A népnek mindenekelőtt és elsősorban tudnia kell az igazságot — tudnia kell, hogy kinek a kezében van voltaképpen az államhatalom. Kereken meg kell mondani a népnek az igazságot: a hatalom a Cavaignacok (Kerenszkij, bizonyos tábornokok, tisztek stb.) katonai klikkjének kezében van, ezeket támogatja a burzsoázia mint osztály, élén a kadetok pártjával, és karöltve valamennyi monarchistával, akik valamennyi feketeszázas lap, a „Novoje Vremja”, a „Zsivoje Szlovo” stb. stb. útján fejtik ki működésüket.

Ezt a hatalmat meg kell dönteni. Enélkül minden szólam az ellenforradalom elleni harcról csak üres frázis, „önmagunk és a nép becsapása”.

Ezt a hatalmat támogatják most mind Cereteli és Csernov miniszterek, mind pártjaik: meg kell magyarázni a népnek hóhérszerepüket és azt, hogy elkerülhetetlen volt e pártok ilyen „fináléja” április 21-i, május 5-i, június 9-i, július 4-i „hibáik” után, az után, hogy jóváhagyták az offenzíva politikáját, azt a politikát, amely kilenctized részben eleve eldöntötte a Cavaignacok júliusi győzelmét.

Az egész agitációt a nép között úgy kell átszervezni, hogy számbavegye éppen a mostani forradalom, különösképpen pedig a júliusi napok konkrét tapasztalatait, vagyis hogy világosan rámutasson a nép igazi ellenségére, a katonai klikkre, a kadetokra és a feketeszázakra, és hogy félreérthetetlenül leleplezze azokat a kispolgári pártokat, az eszerek pártját és a mensevikek pártját, amelyek a hóhéruralom cinkosainak szerepét játszották és játsszák.

Az egész agitációt a nép között úgy kell átszervezni, hogy mindenki tisztán lássa, mennyire reménytelen, hogy a parasztok földet kapjanak mindaddig, amíg a katonai klikk uralmát meg nem döntötték, amíg az eszerek pártjáról és a mensevikek pártjáról le nem tépték az álarcot és e pártokat meg nem fosztották a nép bizalmától. A kapitalista fejlődés „normális” körülményei között ez igen hosszú és igen nehéz folyamat lenne, de mind a háború, mind a gazdasági bomlás óriási mértékben meggyorsítja a dolgot. Olyan „gyorsító” tényezők ezek, melyek egy hónapot, sőt még egy hetet is egyenlővé tudnak tenni egy évvel.

A fent elmondottakkal szemben valószínűleg két ellenvetést tennének: az első az, hogy döntő harcról beszélni most annyit jelent, mint szétforgácsolt akciókra serkenteni, amelyek éppen az ellenforradalomnak válnának hasznára; a második az, hogy az ellenforradalom megdöntése azt jelenti, hogy a hatalom mégis a Szovjetek kezébe megy át.

Az első ellenvetésre a következőket válaszoljuk: Oroszország munkásai már eléggé öntudatosak ahhoz, hogy számukra nyilvánvalóan kedvezőtlen időben ne üljenek fel provokációnak. Vitathatatlan, hogy ha most lépnének akcióba és ellenállást fejtenének ki, ezzel csak az ellenforradalomnak segítenének. Hogy a döntő harcot csak a legnagyobb tömegeket magával ragadó újabb forradalmi fellendülés teszi majd lehetségessé, az szintén vitathatatlan. Nem elég azonban, ha csak a forradalmi fellendülésről, a forradalom dagályáról, a nyugati munkások segítségéről stb. általában beszélünk; meghatározott következtetéseket kell levonni múltunkból, számba kell venni saját tapasztalatainkat. És ha ez meglesz, ez éppen a döntő harc jelszavát adja majd meg az ellenforradalom ellen, amely magához ragadta a hatalmat.

A második ellenvetés sem egyéb, mint a konkrét igazságok felcserélése túlságosan általános elmélkedésekkel. A burzsoá ellenforradalmat nem döntheti meg semmi más, semmiféle más erő, mint a forradalmi proletariátus. 1917 júliusának tapasztalatai után éppen a forradalmi proletariátusnak kell önállóan kezébe vennie az államhatalmat — enélkül a forradalom győzelme lehetetlen. Ha a hatalom a proletariátus kezében van, ha a proletariátust támogatják a szegényparasztok, vagyis a félproletárok — ez az egyetlen kivezető út, s fentebb már válaszoltunk is arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen milyen körülmények azok, amelyek ezt rendkívül nagy mértékben meggyorsíthatják.

Szovjetek keletkezhetnek és kell is, hogy keletkezzenek ebben az új forradalomban, de nem olyanok, mint a mostani Szovjetek, nem a burzsoáziával való paktálás szervei, hanem a burzsoázia elleni forradalmi harc szervei. Hogy mi akkor is amellett leszünk, hogy az egész állam a Szovjetek mintájára épüljön fel, az bizonyos. Itt nem általában a Szovjetekről van szó, hanem a jelenlegi ellenforradalom ellen és a jelenlegi Szovjetek árulása ellen folyó harcról.

A forradalomban egyik legfőbb bűn, egyik legveszedelmesebb bűn az, ha konkrét kérdéseket elvont kérdésekkel cserélnek fel. A jelenlegi Szovjetek megbuktak, teljesen csődbe jutottak, mert az eszer és a mensevik párt volt bennük uralmon. Ezek a Szovjetek ma a vágóhídra terelt, leszúrásra váró és panaszosan bégető juhokra hasonlítanak. A Szovjetek most erőtlenek és tehetetlenek a győztes és győzedelmeskedő ellenforradalommal szemben. A hatalomnak a Szovjetek kezébe való átadását követelő jelszót úgy lehetne értelmezni, mintha ez „egyszerű” felhívás volna arra, hogy a hatalom éppen a jelenlegi Szovjetek kezébe menjen át, márpedig ezt mondani, erre felhívni, most egyet jelentene a nép becsapásával. Semmi sem veszedelmesebb a csalásnál.

Az oroszországi osztály- és pártharc fejlődésének február 27-től július 4-ig tartó ciklusa befejeződött. Új ciklus kezdődik, amelyben nem a régi osztályok, nem a régi pártok, nem a régi Szovjetek vesznek részt, hanem olyanok, amelyek a harc tüzében megújhodtak, a harc folyamán megedződtek, kitanultak, újjáalakultak. Nem hátrafelé kell nézni, hanem előre. Nem a régi, hanem az új, július utáni osztály- és pártkategóriákkal kell operálni. Az új ciklus kezdetén a győzelmes burzsoá ellenforradalomból kell kiindulni, amely győzelmét annak köszönheti, hogy az eszerek és a mensevikek lepaktáltak vele, s amelyet csak a forradalmi proletariátus győzhet le. Ebben az új ciklusban természetesen még sok különféle szakasz lesz mind az ellenforradalom végleges győzelméig, mind az eszerek és a mensevikek (harc nélküli) végleges vereségéig, mind az új forradalom új fellendüléséig. Erről azonban csak később lehet majd beszélni, amikor e szakaszok körvonalai egyenként kibontakoznak . . .

N. Lenin

A megírás ideje: 1917. július közepe.

Megjelent 1917-ben külön brosúrában,
az OSzD(b)MP Kronstadti Bizottságának kiadásában.

Lenin Művei. 25. köt. 192—200. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A leninizmus alapjairól – 1. rész
A leninizmus történelmi gyökerei

A Szverdlov egyetemen tartott előadások
(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

Az új lenini csapatnak ajánlom I. Sztálin
A leninizmus alapjai — nagy téma. Kimerítéséhez egész könyv, mi több: a könyvek egész sora kellene. Magától értetődő tehát, hogy előadásaim nem tartalmazhatják a leninizmus kimerítő kifejtését, hanem, a legjobb esetben is, csak a leninizmus alapjainak tömör összefoglalását. Mindazonáltal hasznosnak tartom ennek az összefoglalásnak ismertetését, hogy bizonyos alapvető kiindulópontokat nyújtsak, amelyek a leninizmus sikeres tanulmányozásához szükségesek.

A leninizmus alapjait kifejteni — ez még nem jelenti azt, hogy Lenin világszemléletének alapjait fejtjük ki. Lenin világszemlélete és a leninizmus alapjai — terjedelemre nézve nem egy és ugyanaz. Lenin marxista és világszemléletének alapja természetesen a marxizmus. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy a leninizmus kifejtését a marxizmus alapjainak ismertetésével kell kezdenünk. A leninizmust kifejteni azt jelenti, hogy azt fejtjük ki, ami Lenin munkáiban különleges és új, amit Lenin a marxizmus általános kincsesházához hozzáadott, és ami természetesen az ő nevéhez fűződik. Előadásaimban csakis ebben az értelemben fogok a leninizmus alapjairól beszélni.

Mi hát a leninizmus?
Egyesek azt mondják, hogy a leninizmus a marxizmus alkalmazása az oroszországi helyzet sajátos viszonyaira. Ebben a meghatározásban van némi igazság, de ez korántsem meríti ki az egész igazságot. Lenin valóban alkalmazta, mégpedig mesterien alkalmazta a marxizmust az oroszországi valóságra. De ha a leninizmus nem volna egyéb, mint a marxizmus alkalmazása Oroszország sajátos viszonyaira, akkor a leninizmus merőben nemzeti és csakis nemzeti, merőben orosz és csakis orosz jelenség volna. Márpedig tudjuk, hogy a leninizmus nem csupán orosz, hanem nemzetközi jelenség, amely az egész nemzetközi fejlődésben gyökerezik. Ezért úgy vélem, hogy ez a meghatározás egyoldalú.

Mások azt mondják, hogy a leninizmusban a marxizmusnak azok a forradalmi elemei keltek új életre, amelyek a XIX. század negyvenes éveinek marxizmusát jellemzik, eltérően a későbbi évek marxizmusától, amikor a marxizmus állítólag mérsékeltté, nem-forradalmivá vált. Ha eltekintünk Marx tanításának ettől az ostoba és sekélyes széttagolásától, mely a marxizmust két részre, forradalmi és mérsékelt részre osztja, akkor el kell ismernünk, hogy még ebben a teljesen hiányos és semmiképpen sem kielégítő meghatározásban is van némi igazság. Mégpedig az, hogy Lenin valóban új életre keltette a marxizmus forradalmi tartalmát, melyet a II. Internacionále opportunistái befalaztak. De ez az igazságnak csak egy része. Az egész igazság a leninizmusra vonatkozólag az, hogy a leninizmus a marxizmust nem csupán új életre keltette, hanem egy lépéssel előbbre is ment: továbbfejlesztette a marxizmust a kapitalizmusnak és a proletariátus osztályharcának új feltételei között.

Végeredményben mi hát a leninizmus?
A leninizmus az imperializmus és a proletárforradalom korszakának marxizmusa. Pontosabban: a leninizmus a proletárforradalom elmélete és taktikája általában, a proletárdiktatúra elmélete és taktikája különösen. Marx és Engels a forradalomelőtti (úgy értjük, hogy a proletárforradalom előtti) korszakban működtek, amikor még nem volt fejlett imperializmus, a proletárok forradalomra való előkészítésének korszakában, abban a korszakban, mikor a proletárforradalom nem volt közvetlen gyakorlati szükségszerűség. Viszont Lenin, Marx és Engels tanítványa, a kifejlett imperializmus korszakában működött, a kibontakozó proletárforradalom korszakában, amikor a proletárforradalom már győzött egy országban, a burzsoá-demokráciát összetörte, és megnyitotta a proletárdemokrácia korát, a Szovjetek korát.

Íme, ez az oka annak, hogy a leninizmus a marxizmus továbbfejlesztése.

Rendszerint kiemelik a leninizmus rendkívül harcias és rendkívül forradalmi jellegét. Ez nagyon helyes is. De a leninizmusnak ezt a sajátosságát két ok magyarázza meg: az első, hogy a leninizmus a proletárforradalom mélyéből származott s ezért szükségképpen magán viseli a proletárforradalom bélyegét; a második, hogy a II. Internacionále opportunizmusa ellen vívott harcokban nőtt és erősödött meg, ez a harc pedig a kapitalizmus elleni sikeres küzdelem szükséges előfeltétele volt és maradt. Nem szabad elfelejteni, hogy egyfelől Marx és Engels, másfelől Lenin között egy egész korszakon át a II. Internacionále opportunizmusa osztatlanul uralkodott, és hogy a kíméletlen harc ez ellen az opportunizmus ellen a leninizmusnak szükségképpen egyik legfőbb feladata volt.

A leninizmus történelmi gyökerei

A leninizmus az imperializmus körülményei között fejlődött és alakult ki, amikor a kapitalizmus ellentétei a végsőkig kiéleződtek, amikor a proletárforradalom a közvetlen gyakorlat kérdésévé vált, amikor a régi, a munkásosztályt a forradalomra előkészítő korszak lezárult és átnőtt a kapitalizmus közvetlen ostromának új korszakába.

Lenin az imperializmust „halódó kapitalizmusnak” nevezte. Miért? Mert az imperializmus a kapitalizmus ellentéteit a legvégső fokig, a legszélső határokig élezi ki, amelyeken túl a forradalom kezdődik. Ez ellentétek közül hármat kell a legfontosabbnak tekintenünk.

Az első ellentét — a munka és a tőke közti ellentét. Az imperializmus a monopolista trösztök és szindikátusok, a bankok és a fináncoligarchia mindenhatósága az ipari országokban. E mindenhatóság ellen vívott harcban a munkásosztály szokásos módszerei – a szakszervezetek és szövetkezetek, a parlamenti pártok és a parlamenti harc — teljességgel elégteleneknek bizonyultak. Vagy add meg magad kényre-kedvre a tőkének, tengődj a régi módon és süllyedj mind lejjebb, vagy nyúlj új fegyver után — így veti fel a kérdést az imperializmus a proletariátus milliós tömegei előtt. Az imperializmus a munkásosztályt elvezeti a forradalomhoz.

A második ellentét — a különböző pénzcsoportok és imperialista hatalmak közti ellentét a nyersanyagforrásokért, idegen területekért folyó harcukban. Az imperializmus — tőkekivitel a nyersanyagok forrásaihoz, eszeveszett harc ezeknek a forrásoknak monopolista birtoklásáért; harc a már felosztott világ újrafelosztásáért, harc, melyet az újabb pénzcsoportok és hatalmak, amelyek „helyet keresnek a nap alatt”, ádáz dühvel folytatnak a zsákmányukhoz görcsösen ragaszkodó régi csoportok és hatalmak ellen. Ez az ádáz harc, mely a kapitalisták különböző csoportjai között folyik, figyelemreméltó abban a tekintetben, hogy elkerülhetetlenül imperialista háborúkra, idegen területek meghódításáért folytatott háborúkra vezet. Ez a körülmény viszont abban a tekintetben figyelemreméltó, hogy kölcsönösen gyengíti az imperialistákat, gyengíti a kapitalizmus pozícióit általában, közelebb hozza a proletárforradalom pillanatát, amikor a forradalom gyakorlati szükségességgé válik.

A harmadik ellentét — a maroknyi uralkodó „civilizált” nemzet és a világ sokszázmilliós gyarmati és függő helyzetben levő népei közti ellentét. Az imperializmus rendkívül nagy területű gyarmatok és függő országok száz- és százmilliónyi népességének legarcátlanabb kizsákmányolása és legembertelenebb elnyomása. Extraprofit kisajtolása — ez a kizsákmányolás és elnyomás célja. De, miközben az imperializmus ezeket az országokat kizsákmányolja, kénytelen ott vasutakat, gyárakat és üzemeket, ipari és kereskedelmi központokat építeni. Ennek a „politikának” elkerülhetetlen következményei: a proletariátus osztályának megjelenése, helyi értelmiség keletkezése, a nemzeti öntudat felébredése, a szabadságmozgalom erősödése. A forradalmi mozgalom erősödése kivétel nélkül minden gyarmati és függő országban világos bizonyítéka annak, hogy ezek a következmények elkerülhetetlenek. Ez a körülmény fontos a proletariátusra nézve abban a tekintetben, hogy alapjukban aláássa a kapitalizmus hadállásait, minthogy a gyarmatokat és a függő helyzetben levő országokat az imperializmus tartalékaiból a proletárforradalom tartalékaivá változtatja.

Nagy vonásokban ezek az imperializmus fő ellentétei, amelyek a régi „virágzó” kapitalizmust halódó kapitalizmussá változtatták.

A tíz év előtt kitört imperialista háború jelentősége többek között abban áll, hogy mindezeket az ellentéteket egy csomóba kötötte és a mérleg serpenyőjébe vetette, s ezzel meggyorsította és megkönnyítette a proletariátus forradalmi csatáit.

Más szóval, az imperializmus nemcsak arra vezetett, hogy a forradalom gyakorlatilag elkerülhetetlenné vált, hanem arra is, hogy kedvező feltételek alakultak ki a kapitalizmus erődjeinek közvetlen megrohamozására.

Ezek a nemzetközi körülmények szülték a leninizmust.

Mindez helyes — mondják majd —, de mi köze ehhez Oroszországnak, amely nem volt és nem is lehetett az imperializmus klasszikus földje? Mi köze ehhez Leninnek, aki mindenekelőtt Oroszországban és Oroszországért dolgozott? Miért éppen Oroszország lett a leninizmus fészkévé, a proletárforradalom elméletének és taktikájának szülőhazájává?

Azért, mert Oroszország az imperializmus mindezen ellentéteinek csomópontja volt.

Azért, mert Oroszország minden más országnál inkább méhében hordta a forradalmat és ennek következtében egyes egyedül Oroszország volt képes arra, hogy ezeket az ellentéteket forradalmi úton megoldja.

Kezdjük azzal, hogy a cári Oroszország gócpontja volt mindenféle és fajta elnyomásnak — a kapitalista, a gyarmati, a katonai elnyomásnak —, mégpedig a legembertelenebb és legbarbárabb formában. Ki ne tudná, hogy a tőke mindenhatósága Oroszországban egybeolvadt a cárizmus zsarnokságával, az orosz nacionalizmus agresszivitása a cárizmus hóhérkodásával, a nem-orosz népekkel szemben, és hatalmas — török, perzsa, kínai — területek kizsákmányolása együtt járt azzal, hogy a cárizmus elrabolta e területeket, hódító háborúkat viselt érettük? Leninnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy a cárizmus „katonai-feudális imperializmus”. A cárizmus az imperializmus legrosszabb vonásainak hatványozott összpontosulása volt.

Továbbá. A cári Oroszország a nyugati imperializmusnak nemcsak abban az értelemben volt hatalmas tartaléka, hogy szabad utat nyitott a külföldi tökének, mely az orosz nemzetgazdaság oly döntő ágait tartotta kezében, mint a fűtőanyagipart és a vas- és fémkohászatot, hanem abban az értelemben is, hogy a katonák millióit szállíthatta a nyugati imperialistáknak. Emlékezzünk a tizennégymilliós orosz hadseregre, mely az imperialista frontokon az angol és francia tőke hatalmas profitjának biztosításáért hullatta vérét.

Továbbá. A cárizmus nemcsak házőrző ebe volt az imperializmusnak Európa keleti részén, hanem még ügynöksége is volt a nyugati imperializmusnak, amely a cárizmus segítségével préselte ki a lakosságból a százmilliós kamatokat a Párizsban és Londonban, Berlinben és Brüsszelben folyósított kölcsönökért.

És végül, Törökország, Perzsia, Kína stb. felosztásában a cárizmus a nyugati imperializmus leghűségesebb szövetségese volt. Ki ne tudná, hogy az imperialista háborút a cárizmus az Antant imperialistáival szövetségben viselte, hogy Oroszország ennek a háborúnak lényeges eleme volt?

Íme, ezért fonódtak össze a cárizmus és a nyugati imperializmus érdekei s ezért csomósodtak össze végül az imperialista érdekek egységes gombolyagává.

Megbékélhetett-e a nyugati imperializmus azzal, hogy elveszítse egy olyan hatalmas támaszát a Keleten, az erőnek és az anyagi eszközöknek olyan gazdag tartalékát, amilyen a régi, cári burzsoá Oroszország volt, — megbékélhetett-e ezzel anélkül, hogy össze ne szedje minden erejét az orosz forradalommal való élethalálharcra, a cárizmus megvédésére és fenntartására? Világos, hogy ezzel nem békélhetett meg!

Ebből azonban az következik, hogy aki a cárizmusra akart csapást mérni, az elkerülhetetlenül kezet emelt az imperializmusra is, aki a cárizmus ellen kelt hadra, annak az imperializmus ellen is hadra kellett kelnie, mert aki a cárizmust készült megdönteni, annak meg kellett döntenie az imperializmust is, ha valóban azt akarta, hogy a cárizmust ne csak megverje, hanem teljesen meg is semmisítse. A cárizmus elleni forradalom ily módon közelkerült az imperializmus elleni forradalomhoz, a proletárforradalomhoz, át kellett nőnie abba.

Ugyanakkor Oroszországban rendkívül hatalmas népforradalom bontakozott ki, élén a világ legforradalmibb proletariátusával, amelynek olyan komoly szövetségese volt, mint Oroszország forradalmi parasztsága. Kell-e bizonyítani, hogy egy ilyen forradalom nem állhatott meg a félúton, hogy siker esetén tovább kellett mennie, ki kellett bontania a felkelés zászlaját az imperializmus ellen?

Ezért vált Oroszország szükségképpen az imperializmus ellentéteinek csomópontjává, nemcsak abban az értelemben, hogy ezek az ellentétek, különösen felháborító és különösen elviselhetetlen jellegüknél fogva, éppen Oroszországban fakadtak fel a legkönnyebben, és nemcsak azért, mert Oroszország a nyugati imperializmus nagyfontosságú támasza volt, mely a nyugati finánctőkét Kelet gyarmataival kötötte össze, hanem azért is, mert csak Oroszországban volt meg az a reális erő, amely képes volt az imperializmus ellentéteit forradalmi úton megoldani.

De ebből az következik, hogy a forradalomnak Oroszországban szükségképpen proletárforradalommá kellett lennie, hogy kifejlődésének már első napjaiban szükségképpen nemzetközi jelleget kellett öltenie, hogy ilyenformán feltétlenül alapjaiban kellett megrendítenie a világimperializmust.

Ha így álltak a dolgok, szorítkozhattak-e munkájukban az orosz kommunisták az orosz forradalom szűk nemzeti kereteire? Természetes, hogy nem! Ellenkezőleg, az egész helyzet, mind a belső (a mély, forradalmi válság), mind a külső (a háború), arra sarkalta őket, hogy munkájukban ezeket a kereteket túllépjék, a harcot átvigyék a nemzetközi színtérre, az imperializmus fekélyeit feltárják, a kapitalizmus összeomlásának elkerülhetetlenségét bebizonyítsák, a szociálsovinizmust és szociálpacifizmust szétzúzzák, s végül, hogy saját országukban a kapitalizmust megdöntsék s a proletariátus számára új harci fegyvert kovácsoljanak — a proletárforradalom elméletét és taktikáját, abból a célból, hogy minden ország proletariátusának megkönnyítsék a kapitalizmus megdöntését. Az orosz kommunisták nem is cselekedhettek másként, mert csak ezen az úton számíthattak a nemzetközi helyzet bizonyos változásaira, amelyek Oroszországnak biztosítékot nyújthattak a burzsoá rend visszaállítása ellen.

Íme, ezért lett Oroszország a leninizmus szülőföldje és az orosz kommunisták vezére, Lenin, annak megteremtője.

Oroszországgal és Leninnel körülbelül az „esett meg”, ami Németországgal és Marx-szal, Engels-szel a múlt század negyvenes éveiben. Németország akkor ugyanúgy, mint Oroszország a XX. század elején, polgári forradalommal volt terhes. Marx a „Kommunista kiáltványában akkor ezt írta:„Németországra azért irányítják a kommunisták legnagyobb figyelmüket, mert Németország a polgári forradalom küszöbén áll, és mert ezt a forradalmat általában az európai civilizáció fejlettebb feltételei között és sokkal fejlettebb proletariátussal hajtja végre, mint Anglia a XVII. és Franciaország a XVIII. században. A német polgári forradalom tehát csak közvetlen előjátéka lehet egy proletárforradalomnak”.

Más szóval — a forradalmi mozgalom központja Németországba helyeződött át.

Aligha kételkedhetünk abban, hogy éppen az a körülmény, melyet Marx a fenti idézetben kiemel, volt a valószínű oka annak, hogy éppen Németország lett a tudományos szocializmus hazája s hogy éppen a német proletariátus vezérei, Marx és Engels lettek annak megteremtői.

Ugyanez áll, de még fokozottabb mértékben, a XX. század kezdetének Oroszországára. Oroszország ebben az időszakban a polgári forradalom előestéjén állott, s ezt a forradalmat előrehaladottabb európai viszonyok között és fejlettebb proletariátussal kellett véghezvinnie, mint Németországnak (Angliáról és Franciaországról nem is beszélve), s amellett minden jel arra mutatott, hogy ez a forradalom a proletárforradalom erjesztője és előjátéka lesz.

Nem lehet véletlennek tartani azt a tényt, hogy Lenin már 1902-ben, amikor az orosz forradalom még csak kezdődőben volt, „Mi a teendő?” című brosúrájában ezeket a látnoki szavakat írta:

„Az a legközelebbi feladat, melyet a történelem most elénk (azaz az orosz marxisták elé — I. Szt.) tűzött, bármely más ország proletariátusának legközelebbi feladatai közül a legforradalmibb.”

„… ennek a feladatnak a megvalósítása, az európai és (most már mondhatjuk) egyben az ázsiai reakció leghatalmasabb bástyájának lerombolása, az orosz proletariátust a nemzetközi forradalmi proletariátus élcsapatává tenné” (IV. köt. 382. old.).

Más szóval, a forradalmi mozgalom központjának Oroszországba kellett áthelyeződnie.

Ismeretes, hogy a forradalom menete Oroszországban Leninnek ezt a jóslatát mindenben igazolta.

Lehet-e csodálni ezek után, hogy az az ország, amely ilyen forradalmat vitt véghez, amelynek ilyen proletariátusa van, a proletárforradalom elméletének és taktikájának szülőhazája lett?

Lehet-e csodálni, hogy az oroszországi proletariátus vezére, Lenin lett egyben ennek az elméletnek és taktikának a megteremtője s a nemzetközi proletariátus vezére?

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

A munkás- és katonaküldöttek I. összoroszországi szovjetkongresszusa

1917. június 3—24 (június 16—július 7)
Beszéd az Ideiglenes Kormányhoz való viszonyról
1917. Június 4 (17)

Elvtársak, rövid idő áll a rendelkezésemre, ezért csak a Végrehajtó Bizottság szónoka és a következő felszólalók által felvetett alapvető elvi kérdésekkel foglalkozhatom, s azt hiszem ez is lesz a legcélszerűbb.

Az első és legfontosabb kérdés, amely felvetődött, az a kérdés, hogy hol is vagyunk most tulajdonképpen, — mik azok a Szovjetek, amelyek most Összoroszországi Kongresszusra gyűltek össze, mi az a forradalmi demokrácia, amelyről itt oly mérhetetlenül sokat beszélnek, hogy annak teljes megnemértését és még teljesebb megtagadását leplezzék. Mert mégiscsak különös dolog, hogy az Összoroszországi Szovjetkongresszuson forradalmi demokráciáról beszélnek és közben elhomályosítják ennek az intézménynek jellegét, osztályösszetételét, a forradalomban betöltött szerepét, hogy mindezekről egyetlen szót sem szólnak, s ugyanakkor igényt tartanak a demokrata névre. Felvázolják előttünk egy olyan polgári parlamentáris köztársaság programját, amilyen Nyugat-Európában mindenütt fennáll, felvázolják előttünk azoknak a reformoknak a programját, amelyeket ma valamennyi polgári kormány elfogad, köztük a mienk is, s ugyanakkor forradalmi demokráciáról beszélnek nekünk! Hol beszélnek? A Szovjetkongresszuson. De kérdem önöktől: van-e Európában olyan ország, olyan burzsoá, demokratikus köztársaság, amelyben létezik valamilyen ezekhez a Szovjetekhez hasonló intézmény? Önök kénytelenek nemmel válaszolni. Sehol sincs hasonló intézmény és nem is lehet, mert csak két eset lehetséges: vagy polgári kormány, azokkal a reformtervekkel”, amelyeket itt előttünk felvázolnak, s amelyeket minden országban már jónéhányszor javasoltak, és amelyek papíron maradtak, vagy az az intézmény, amelyhez most fordulnak, az az újtípusú „kormány”, amelyet a forradalom hozott létre, amelyhez hasonlót csak a forradalmak legnagyobb fellendülésének történetében találunk, például 1792- ben Franciaországban, 1871-ben ugyanott, 1905-ben Oroszországban. A Szovjet — olyan intézmény, amilyen egyetlen szokásos burzsoá-parlamentáris államban sincs, és polgári kormány mellett nem is lehetséges. Ez az az új, demokratikusabb államtípus, amelyet mi párthatározatainkban paraszt-proletár demokratikus köztársaságnak neveztünk el, s amelyben minden hatalom a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek kezében volna. Hiába gondolják, hogy ez elméleti kérdés, hiába igyekeznek úgy feltüntetni a dolgot, mintha ezt a kérdést meg lehetne kerülni, hiába hozzák fel azt a kifogást, hogy ma ilyen vagy olyan intézmények éppen a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeivel párhuzamosan állanak fenn. Igen, párhuzamosan állanak fenn. De éppen ez szüli a hallatlan sok félreértést, összeütközést és súrlódást. Éppen ez idézi elő azt, hogy az orosz forradalom első fellendülése, kezdeti előnyomulása után tesped, visszaesik, amint ez most koalíciós kormányunkban, az egész bel- és külpolitikában a készülő imperialista offenzívával kapcsolatban tapasztalható.

Két eset lehetséges: vagy a szokásos burzsoá kormány — és akkor a paraszt-, munkás-, katona- és egyéb szovjetek feleslegesek, akkor vagy szétkergetik őket azok a tábornokok, azok az ellenforradalmi tábornokok, akik a hadsereget kezükben tartják, ügyet sem vetve Kerenszkij miniszter szónoklataira, vagy pedig dicstelen halállal múlnak ki. Más út nincs ez intézmények számára, amelyek sem visszafelé nem mehetnek, sem egyhelyben nem állhatnak, amelyek csak úgy maradhatnak fenn, ha előrehaladnak. Ilyen az az államtípus, amelyet nem oroszok találtak ki, amelyet a forradalom teremtett meg, mert másképpen a forradalom nem győzhet. Az Összoroszországi Szovjeten belül elkerülhetetlenek a súrlódások, elkerülhetetlen, hogy a pártok ne harcoljanak a hatalomért. De ezáltal kiküszöbölik majd az esetleges hibákat és illúziókat, mégpedig a tömegek közvetlen politikai tapasztalatai alapján (mozgolódás), s nem azoknak a szónoklatoknak az alapján, amelyeket a miniszterek tartanak, hivatkozva arra, amit tegnap mondtak, holnap megírnak és holnapután megígérnek. Nevetséges ez, elvtársak, amikor arról az intézményről van szó, amelyet az orosz forradalom hozott létre, s amely most ez előtt a kérdés előtt áll: lenni vagy nem lenni. A Szovjetek nem maradhatnak fenn tovább úgy, ahogy most fennállnak. Felnőtt embereknek, munkásoknak és parasztoknak össze kell gyűlniök, hogy határozatokat hozzanak és meghallgassanak olyan beszámolókat, amelyek semmiképpen nem ellenőrizhetők! Egy ilyen intézmény — átmenet ahhoz a köztársasághoz, amely szilárd hatalmat hoz létre, rendőrség nélkül, állandó hadsereg nélkül, nem szóban, hanem a valóságban, olyan hatalmat, amilyen Nyugat-Európában még nem lehetséges, olyan hatalmat, amely nélkül lehetetlen az orosz forradalom győzelme, mármint a földbirtokosok legyőzése, az imperializmus legyőzése.

E hatalom nélkül szó sem lehet arról, hogy mi magunk ilyen győzelmet arassunk, és minél alaposabban megvizsgáljuk azt a programot, amelyet nekünk itt javasolnak, és azokat a tényeket, amelyekkel szembenállunk, annál élesebben kiütközik a döntő ellentét. Azt mondják, amint az előadó és a többi szónok is mondotta, hogy az első Ideiglenes Kormány rossz volt! Bezzeg, amikor a bolsevikok, azok a szerencsétlen bolsevikok, azt mondták: „semmiféle támogatást, semmiféle bizalmat ennek a kormánynak”, hányszor vádoltak akkor bennünket „anarchizmussal”! Most mindannyian azt mondják, hogy az előbbi kormány rossz volt, de hát milyen ez a koalíciós kormány a maga majdnem-szocialista minisztereivel, miben különbözik az előbbitől? Még mindig nem beszéltek eleget programokról, tervekről, még mindig nem elég ebből, még mindig nem jött el a tettek ideje? Egy hónapja már, hogy május hatodikán megalakult a koalíciós kormány. Nézzék meg a tetteket, nézzék meg a gazdasági bomlást Oroszországban és mindazokban az országokban, amelyek belesodródtak az imperialista háborúba. Mivel magyarázható a gazdasági bomlás? A tőkések rablásaival. Ez az igazi anarchia. S ezt olyan beismerések alapján állapítjuk meg, amelyeket nem a mi lapunk, nem valami, isten őrizz, bolsevik lap, hanem a kormánypárti „Rabocsaja Gazeta” közölt: a „forradalmi” kormány felemelte az ipari célokra szállított szén árát!! S a koalíciós kormány e tekintetben semmit sem változott. Azt kérdezik: lehet-e Oroszországban bevezetni a szocializmust, lehet-e általában egycsapásra gyökeres változásokat végrehajtani — ez mind csak üres mellébeszélés, elvtársak. Marx és Engels tanítása, mint ahogy azt mindig magyarázták, ez volt: „A mi tanításunk nem dogma, hanem a cselekvés vezérfonala”. Tiszta kapitalizmus, amely tiszta szocializmussá alakul át, sehol a világon nincs és nem is lehet háború idején, de van egy közbülső valami, valami új, hallatlan dolog, mert a kapitalisták között folyó bűnös háborúba belerántott emberek százmilliói pusztulnak el. Nem reformok ígérgetéséről van szó — ezek üres szavak, arról van szó, hogy megtegyük azt a lépést, amelyre most szükségünk van.

Ha önök a „forradalmi” demokráciára akarnak hivatkozni, akkor különböztessék meg ezt a fogalmat a kapitalista kormány idején érvényesülő reformista demokráciától, mert végre is ideje már, hogy a „forradalmi demokráciáról” szóló frázisokról, arról, hogy gratuláljunk egymásnak a „forradalmi demokráciához”, áttérjünk az osztályjellemzésre, amire a marxizmus és általában a tudományos szocializmus tanított bennünket. Amit nekünk javasolnak, az a reformista demokráciához való átmenet, kapitalista kormánnyal. Ez nagyszerű lehet a szokásos nyugateurópai minták szempontjából. Most azonban számos ország a tönk szélén áll, s azok a gyakorlati rendszabályok, amelyek állítólag oly bonyolultak, hogy nehéz őket életbeléptetni, hogy, mint az előttem szóló posta- és távíróügyi miniszter polgártárs mondotta, azokat előbb külön ki kell dolgozni — ezek a rendszabályok teljesen világosak. A miniszter polgártárs azt mondotta, hogy nincs Oroszországban politikai párt, amely kész volna arra, hogy a hatalmat teljes egészében egymaga átvegye. Én erre azt felelem: „van! Egyetlen párt sem utasíthatja vissza a hatalmat, és a mi pártunk sem utasítja vissza: minden percben kész a hatalmat teljes egészében átvenni.” (Taps, derültség.) Csak nevessenek, ha kedvük tartja, de ha a miniszter polgártárs minket a jobboldali párttal együtt ez elé a kérdés elé állít, akkor megfelelő választ fog kapni. Egyetlen párt sem utasíthatja vissza a hatalmat. És ebben a pillanatban, amikor még van szabadság, amikor csak fenyegetnek bennünket azzal, hogy letartóztatnak és Szibériába száműznek, amikor ezzel fenyegetnek bennünket az ellenforradalmárok, akikkel a mi majdnem-szocialista minisztereink egy kabinetben ülnek, — amíg ez csak fenyegetés, minden párt azt mondja: ajándékozzanak meg bennünket bizalmukkal, mi pedig programot adunk önöknek.

Április 29-i konferenciánk megadta ezt a programot. Sajnos, nem veszik figyelembe és nem tekintik irányadónak. Nyilván szükség van arra, hogy közérthetően megmagyarázzuk. Megpróbálom a posta- és távíróügyi miniszter polgártársnak közérthetően kifejteni határozatunkat, programunkat. A gazdasági válságra vonatkozó programunk abban áll, hogy azonnal követeljük — s ez nem tűr semmiféle halasztást — mindazoknak az 500—800 százalékra rúgó hallatlan profitoknak nyilvánosságra hozatalát, amelyeket a tőkések, nem mint tőkések a szabad piacon, a „tiszta” kapitalizmusban, hanem a hadiszállításokon zsebelnek be. Itt aztán valóban szükséges és lehetséges a munkásellenőrzés. Ez az a rendszabály, amelyet önöknek, ha „forradalmi” demokratáknak nevezik magukat, a Szovjetek nevében végre kell hajtaniok, és amelyet egyik napról a másikra végre is hajthatnak. Ez nem szocializmus. Ez csak azt jelenti, hogy felnyitjuk a nép szemét és megmutatjuk a népnek az igazi anarchiát és az igazi összejátszást az imperializmussal, a nép vagyonával, és annak a száz- meg százezer embernek életével űzött játékot, akik holnap elpusztulnak azért, mert mi tovább fojtogatjuk Görögországot. — Hozzák nyilvánosságra a kapitalista urak jövedelmét, tartóztassák le az 50 vagy 100 leggazdagabb milliomost. Elegendő néhány hétig fogvatartani őket, akár olyan kedvező körülmények között, amilyenek között Romanov Miklós él, egyszerűen abból a célból, hogy kénytelenek legyenek felfedni azokat a szálakat, azokat a csalárd üzelmeket, azt a szennyet és kapzsiságot, amelyek az új kormány alatt is naponta ezrekbe és milliókba kerülnek országunknak. Ez a fő oka az anarchiának és a gazdasági bomlásnak, és ezért mondjuk, hogy nálunk minden a régiben maradt, a koalíciós kormány semmit sem változtatott, csak egy csomó szónoklatot és hangzatos nyilatkozatot tett hozzá. Bármily őszinték is az emberek, bármily őszintén kívánják is a dolgozók javát, lényegében mi sem változott — ugyanaz az osztály maradt uralmon. Az a politika, amelyet most folytatnak, nem demokratikus politika.

„A központi és a helyi hatalom demokratizálásáról” beszélnek. Csakugyan nem tudják, hogy ezek a szavak csupán Oroszország számára újak? Hogy a többi országban tucatnyi majdnem-szocialista miniszter fordult már az országhoz efféle ígéretekkel? Mit jelentenek ezek az ígéretek, amikor egy eleven, konkrét tény áll előttünk: a helyi lakosság megválasztja a hatóságokat, a központ azonban megszegi a demokrácia legelemibb szabályait azzal, hogy igényt tart a helyi hatóságok kinevezésére vagy megerősítésére. A kapitalisták továbbra is lopják a nép vagyonát. Az imperialista háború folytatódik. Nekünk pedig reformokat, reformokat és reformokat ígérnek, amelyek e keretek között egyáltalán nem valósíthatók meg, mert a háború mindent elfojt, mindent megszab. Miért nem értenek önök egyet azokkal, akik azt mondják, hogy a háború nem a tőkések profitjáért folyik? Mi ennek a kritériuma? Mindenekelőtt az, hogy melyik osztály van hatalmon, melyik osztály az úr továbbra is, melyik osztály keres továbbra is százmilliárdokat bankügyleteken és pénzügyi műveleteken. A régi tőkésosztály — s ezért a háború továbbra is imperialista háború marad. Sem az első Ideiglenes Kormány, sem a majdnem-szocialista miniszterekből álló kormány nem hozott semmi változást: a titkos szerződések titkosak maradnak, Oroszország harcol a tengerszorosokért, azért hogy Perzsiában továbbra is a Ljahov-féle politikát folytassák stb.

Tudom, hogy önök ezt nem akarják, hogy önök közül a többség ezt nem akarja, és hogy a miniszterek sem akarják ezt, mert ezt nem lehet akarni, hiszen ez — az emberek százmillióinak lemészárlása. De vegyük azt az offenzívát, amelyről most a Miljukovok és a Maklakovok oly sokat beszélnek. Ok kitűnően tudják, miről van szó; tudják, hogy ez összefügg a hatalom kérdésével, a forradalom kérdésével. Azt mondják, hogy meg kell különböztetni a politikai kérdéseket a stratégiaiaktól. Nevetséges még csak fel is vetni egy ilyen kérdést. A kadetok nagyon jól megértik, hogy politikai kérdésről van szó.

Hogy a békéért alulról megindult forradalmi harc különbékéhez vezethetne — ez rágalom. Az első lépés, amelyet megtennénk, ha hatalmunk volna, az, hogy letartóztatnék a legnagyobb kapitalistákat, elvágnók cselszövéseik összes szálait. Enélkül az annexiók és hadisarc nélküli békéről szóló szavak csak üres frázisok. Második lépésünk az volna, hogy a kormányoktól függetlenül kijelentenők a népek előtt, hogy minden kapitalistát rablónak tartunk, Tyerescsenkót is, aki semmivel sem különb Miljukovnál, csak egy kicsit butább, a francia kapitalistákat is, az angolokat is, és valamennyit.

Még az önök „Izvesztyijá”-ja is összezavarodott és az annexiók és hadisarc nélküli béke helyett a status quo fenntartását javasolja. Nem, mi nem így értelmezzük az „annexiók nélküli” békét. S itt még a Parasztkongresszus is közelebb jár az igazsághoz, amikor „föderatív” köztársaságról beszél, és ezzel azt a gondolatot fejezi ki, hogy az orosz köztársaság sem új módon, sem a régi módon nem akar egyetlen népet sem elnyomni és egyetlen néppel sem akarja az együttélést erőszakra alapozni, sem Finnországgal, sem Ukrajnával, amelyekbe annyira belekötött a hadügyminiszter, és amelyekkel megengedhetetlen és tűrhetetlen összeütközéseket idéznek elő. Egységes és oszthatatlan oroszországi köztársaságot akarunk, szilárd hatalommal, de a szilárd hatalmat a népek önkéntes beleegyezése hozza létre. „Forradalmi demokrácia” — ezek nagy szavak, csakhogy arra a kormányra alkalmazzák, amely kicsinyes zaklatásaival bonyolulttá teszi Ukrajna és Finnország kérdését, holott ezek az országok még különválni sem óhajtanak, csak éppen azt mondják: ne odázzátok el az Alkotmányozó Gyűlésig a demokrácia legelemibb szabályának alkalmazását!

Annexiók és hadisarc nélküli békét nem lehet kötni mindaddig, amíg önök le nem mondanak saját annexióikról. Hiszen ez különben nevetséges dolog, játék, Európában minden munkás nevet ezen és azt mondja: szavakkal nem fukarkodnak, felszólítják a népeket, hogy döntsék meg a bankárok hatalmát, maguk pedig hazai bankárjaikat a kormányba küldik. Tartóztassák le őket, fedjék fel mesterkedéseiket, bogozzák ki cselszövéseik szálait — önök ezt nem teszik meg, bár hatalommal rendelkező szervezeteik vannak, amelyeknek senki sem tud ellenállni. Önök átélték 1905-öt és 1917-et, önök tudják, hogy a forradalmat nem lehet megrendelésre csinálni, hogy más országokban a forradalmak a felkelések véres, nehéz útját járták, Oroszországban pedig nincs olyan csoport, nincs olyan osztály, amely a Szovjetek hatalmának ellenállhatna. Oroszországban ez a forradalom, kivételképpen, békés forradalomként lehetséges. Ha ez a forradalom maholnap, a tőkések osztályaival szakítva, békét javasol valamennyi népnek, akkor a legrövidebb időn belül Franciaország népe is, Németország népe is beleegyezik majd ebbe, mert ezek az országok tönkremennek, mert Németország helyzete reménytelen, mert nincs menekvés számára, és mert Franciaország . . .

(Elnök: „Ideje lejárt.”)
Egy fél perc alatt befejezem … (Zaj, közbeszólások: „folytassa”, tiltakozások, taps.)
(Elnök: „Közlöm a kongresszussal, hogy az elnökség a szónok beszédidejének meghosszabbítását javasolja. Ki van ellene? A többség a meghosszabbítás mellett van.”)

Ott hagytam abba, hogy ha Oroszországban a forradalmi demokrácia nemcsak szavakban, hanem a valóságban demokrácia volna, akkor igyekezne előbbre vinni a forradalmat, s nem egyezkedne a tőkésekkel, nem fecsegne az annexió és hadisarc nélküli békéről, hanem véget vetne az oroszországi annexióknak és kereken kijelentené, hogy minden annexiót bűnnek és rablásnak tart. Akkor el lehetne kerülni azt az imperialista offenzívát, amely Perzsia és a Balkán felosztása kedvéért az emberek ezreinek és millióinak életét fenyegeti. Akkor megnyílnék a békéhez vezető út, amely nem egyszerű út — ezt nem állítjuk —, de nem zárja ki a valóban forradalmi háborút.

Mi nem úgy vetjük fel a kérdést, mint ahogy azt Bazarov ma a „Novaja Zsizny”-ben felveti; mi csak azt mondjuk, hogy Oroszország olyan viszonyok közé került, hogy az imperialista háború végén könnyebb feladatok előtt áll, mint esetleg gondolná az ember. És földrajzi helyzete olyan, hogy azok a hatalmak, amelyek megkockáztatnák, hogy a tőkére és annak rabló érdekeire támaszkodva felkeljenek az orosz munkásosztály és a hozzá csatlakozó félproletariátus, azaz a szegényparasztság ellen, — ha erre rászánnák magukat, rendkívül nehéz feladatuk lenne. Németország a tönk szélén áll, és miután belépett a háborúba Amerika, amely el akarja nyelni Mexikót és holnap valószínűleg Japánnal is hadba lép, Németország helyzete reménytelen, Németországot megsemmisítik. Franciaország, amelynek olyan a földrajzi helyzete, hogy minden más országnál többet szenved és a legnagyobb mértékben ki van merülve, ez az ország, amely kevesebbet éhezik, mint Németország, hasonlíthatatlanul több emberanyagot veszített, mint Németország. És ha önök mindjárt az első lépésnél azzal kezdték volna, hogy megnyirbálják az orosz tőkések profitját és megfosztják őket annak lehetőségétől, hogy százmilliókat harácsoljanak össze, ha minden népnek békét javasoltak volna az egész világ tőkéseivel szemben, s kereken kijelentették volna, hogy a német kapitalistákkal és azokkal, akik akár közvetlenül, akár közvetve támogatják őket, vagy akiknek bármi közük van hozzájuk, semmiféle tárgyalásba nem bocsátkoznak és semmiféle kapcsolatba nem lépnek, hogy nem hajlandók tárgyalni a francia és az angol tőkésekkel — akkor azért léptek volna fel, hogy vádat emeljenek ellenük a munkások előtt. Akkor önök nem tekintenék győzelemnek azt, hogy útlevelet adtak MacDonaldnak, aki a tőke ellen soha forradalmi harcot nem folytatott, s akit azért engednek ki, mert nem képviselte sem az eszméit, sem az elveit, sem a gyakorlatát, sem a tapasztalatait annak az angol tőkések ellen folytatott forradalmi harcnak, amely miatt MacLean elvtársunk más angol szocialisták százaival együtt börtönben ül, s amely miatt ül Liebknecht elvtársunk, akit azért börtönöztek be, mert azt mondotta: „német katonák, a saját császárotokra lőjetek!”

Nem volna-e helyesebb, ha az imperialistákat, a kapitalistákat ültetnék abba a fegyházba, amelyet nekünk az Ideiglenes Kormány tagjainak többsége a külön erre a célra visszaállított harmadik dumában — különben nem is tudom, szám szerint hányadik duma, harmadik-e vagy negyedik — állandóan készítget és ígérget, s amelyről az igazságügyminisztériumban már új törvényjavaslatokat fogalmaznak? MacLean és Liebknecht – ez a neve azoknak a szocialistáknak, akik valóra váltják az imperializmus elleni forradalmi harc eszméjét. Ez az, amit meg kell mondani minden kormánynak, ha a békéért akarunk harcolni, vádat kell emelni ellenük a népek előtt. Akkor önök kínos helyzetbe fogják hozni az imperialista kormányokat. Most azonban önök jutottak kínos helyzetbe azáltal, hogy március 14-én békekiáltvánnyal fordultak a néphez és azt mondták: „döntsétek meg cárjaitokat, királyaitokat és bankáraitokat”, miközben mi, kezünkben olyan példátlanul álló, létszámát, tapasztalatait és anyagi erejét tekintve roppant gazdag szervezettel, mint a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje, blokkra lépünk bankárainkkal, koalíciós, majdnem-szocialista kormányt alakítunk, és olyan reformtervezeteket írunk, amilyeneket Európában évtizedeken át írogattak. Ott, Európában, kinevetik az ilyen békeharcot. Ott csak akkor értik majd meg, amikor a Szovjetek kezükbe fogják venni a hatalmat és forradalmi módon lépnek fel.

A világon csak egyetlen ország van, amely ma az imperialista háború befejezése érdekében a kapitalisták ellen véres forradalom nélkül, osztályméretekben lépéseket tehet, csak egyetlen ilyen ország van, s ez az ország — Oroszország. És Oroszország mindaddig megmarad ilyen országnak, amíg a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje fennáll. Sokáig ez a Szovjet a szokásos típusú Ideiglenes Kormány mellett nem állhat fenn. És csak addig fog megmaradni, amíg meg nem valósítják az offenzívára való áttérést. Az offenzívára való áttérés fordulat az orosz forradalom egész politikájában, vagyis áttérés a várakozásról, a békének alulról, forradalmi felkeléssel való előkészítéséről a háború felújítására. Áttérés az egy fronton való lövészárok-barátkozásról a valamennyi fronton való lövészárok-barátkozásra, az ösztönös barátkozásról, amikor az emberek egy darab kenyérhéjat tollkésre cseréltek el az éhes német proletárral, amiért fegyházzal fenyegetik őket, a tudatos barátkozásra —, ez az út nyílt meg előttünk.

Amikor kezünkbe vesszük majd a hatalmat, megfékezzük a tőkéseket s akkor ez nem olyan háború lesz, amilyen most folyik, mert a háborút az határozza meg, hogy melyik osztály viseli, és nem az, ami a papíron áll. Eltűri a papír, akármit írnak rá. De amíg a kapitalisták osztálya a kormányban többségben van, akármit írnak is, akármilyen szépeket beszélnek is, akármilyen majdnem-szocialista miniszterek ülnek is a kormányban, a háború imperialista háború marad. Ezt mindenki tudja és mindenki látja. Albánia esete, Görögország, Perzsia esete ezt olyan világosan és szemléltetően megmutatta, hogy csodálkozom, miért támadja mindenki az offenzívára vonatkozó írásbeli nyilatkozatunkat, és miért nem érinti senki egy szóval sem a konkrét eseteket! Könnyű terveket ígérgetni, a konkrét intézkedéseket azonban egyre halogatják. Könnyű nyilatkozatot írni az annexiók nélküli békéről, de hiszen Albánia, Görögország, Perzsia esete a koalíciós kormány megalakulása után történt. Hiszen erről a „Gyelo Naroda”, amely nem a mi pártunk lapja, hanem a kormány lapja, a miniszterek lapja, azt írta, hogy gúnyt űznek az orosz demokráciából, amikor fojtogatják Görögországot. És ugyanaz a Miljukov, akit önök isten tudja kinek tartanak — pedig egyszerű tagja pártjának, Tyerescsenko semmiben sem különbözik tőle —, azt írta, hogy a szövetségesek diplomáciája gyakorolt nyomást Görögországra. A háború imperialista háború marad és akármennyire akarják is önök a békét, akármilyen őszintén együttéreznek is a dolgozókkal, s akármilyen őszinte is békevágyuk — mély meggyőződésem, hogy a tömegek békevágya csak őszinte lehet —, önök tehetetlenek, mert a háború kizárólag a forradalom továbbfejlesztésével fejezhető be. Amikor Oroszországban megkezdődött a forradalom, megkezdődött az alulról jövő forradalmi békeharc is. Ha önök a hatalmat megragadták volna, ha a hatalom átment volna a forradalmi szervezetek kezébe, hogy az orosz kapitalisták ellen küzdjenek, akkor más országok dolgozói hinnének önöknek, akkor önök ajánlhatnának békét. Akkor a békénk biztosítva lenne legalábbis két oldalról, két nép részéről, amelyek elvéreznek, és amelyeknek ügye reménytelen: Németország és Franciaország részéről. Es ha akkor a körülmények forradalmi háborúba sodornának bennünket — ezt senki sem tudhatja, mi ezt a lehetőséget nem tagadjuk —, akkor azt mondanánk: „mi nem vagyunk pacifisták, nem vetjük el a háborút, feltéve, hogy a forradalmi osztály van hatalmon s ez a forradalmi osztály valóban teljesen megfosztotta a kapitalistákat annak lehetőségétől, hogy a dolgok menetét befolyásolják és növeljék azt a gazdasági bomlást, mely lehetővé teszi számukra, hogy százmilliókat harácsoljanak össze.” A forradalmi kormány minden népnek kivétel nélkül megmagyarázná és kijelentené, hogy minden népnek szabadnak kell lennie, hogy amint a német népnek nem szabad háborúskodnia azért, hogy megtartsa Elzász-Lotaringiát, éppúgy a francia népnek „sem szabad háborút viselni gyarmataiért. Mert ha Franciaország gyarmataiért háborúskodik, Oroszországnak van Khivája és Buharája, ezek szintén gyarmatfélék, és akkor megkezdődik a gyarmatok felosztása. De hogyan osszák fel őket, milyen mérték szerint? Az erőviszonyok szerint. Az erőviszonyok azonban megváltoztak, a kapitalisták helyzete olyan, hogy nincsen más kivezető út, mint a háború. Ha önök megragadják a forradalmi hatalmat, akkor meglesz a forradalmi út a békéhez: forradalmi felhívással fordulhatnak a népekhez, saját példájukon magyarázhatják meg a taktikát. Akkor megnyílik önök előtt az út a forradalommal kivívott békéhez, és meglesz minden valószínűsége annak, hogy elháríthatják újabb százezrek pusztulását. Akkor biztosak lehetnek abban, hogy a német és a francia nép önök mellett foglal majd állást. Az angol, az amerikai és a japán tőkések pedig, még ha akarnák is a háborút a forradalmi munkásosztály ellen — melynek ereje meg fog tízszereződni, mihelyt a kapitalistákat megfékezik, eltávolítják és a munkásosztály kezébe veszi az ellenőrzést —, még ha az amerikai, angol és japán kapitalisták akarnák is a háborút, 99 százalék a valószínűsége annak, hogy nem lesznek képesek háborút viselni. Elég lesz, ha önök kijelentik, hogy nem pacifisták, hogy köztársaságukat, munkás-, proletárdemokráciájukat védeni fogják a német, a francia és egyéb kapitalistákkal szemben — ez elég lesz a béke biztosítására.

Ezért tulajdonítottunk olyan döntő jelentőséget az offenzíváról szóló nyilatkozatunknak. Az orosz forradalom egész története fordulóponthoz ért. Az orosz forradalom azzal kezdődött, hogy Anglia imperialista burzsoáziája segítette, mert azt hitte, hogy Oroszország afféle Kína vagy India. Ehelyett párhuzamosan azzal a kormánnyal, melyben most a földbirtokosok és tőkések vannak többségben, létrejöttek a Szovjetek, — ez a példátlan, soha nem látott erejű képviseleti intézmény, melyet önök a burzsoázia koalíciós kormányában való részvételükkel megölnek. Ehelyett az orosz forradalom azt eredményezte, hogy a kapitalista kormány ellen alulról folytatott harcot ma mindenütt, minden országban háromszorta nagyobb rokonszenvvel fogadják. A kérdés ez, előre kell-e menni vagy hátra. Forradalmi időben egyhelyben állni nem lehet. Éppen ezért jelent az offenzíva fordulatot az egész orosz forradalomban, nem az offenzíva stratégiai jelentősége, hanem politikai, gazdasági jelentősége folytán. Objektíve, függetlenül ennek vagy annak a miniszternek akaratától és tudatától, ez a mostani offenzíva az imperialista mészárlásnak, százezrek és milliók elpusztításának folytatása Perzsia és más gyenge népek megfojtása érdekében. Amikor a hatalom átmegy a szegényparasztság által támogatott forradalmi proletariátus kezébe, ez átmenet lesz ahhoz, hogy forradalmi békeharcot vívjunk az emberiség történetében példátlanul biztos és sima formákban; átmenet lesz ahhoz, hogy a forradalmi munkások hatalmát és győzelmét biztosítsuk Oroszországban és az egész világon. (A gyűlés egy része tapsol.)

Megjelent: „Pravda” 82. és 83. sz.
1917. június 28. (15.) és 29. (16.)

Lenin Művei. 25. köt. 3—15. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Kommunista győzelem Berettyóújfaluban

Az orosz kommunisták legyűrték Berettyóújfalut!

Tegnap este egy TV híradó után rákukkantottam az M4 sportcsatornára.

Áh! – valami kispályás futball. De azért az I. félidőt megnéztem. Berettyóújfalu – KPRF Bajnokok Ligája.

Egy jó ideig süketeltem. KPRF.RU. Először csak úgy tudat alatt volt ismerős ez a KPRF.RU. Aztán tudatosult bennem – mintegy kérdés gyanánt: “ez” a KPRF.RU “az” a KPRF.RU?

Egy idő után tudatosul bennem, hogy”ez” bizony “az”! Az Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja (KPRF) futsalcsapata.

A “rendes” futballmeccsek narrátorai úgy általában elég bő lére eresztve ismertetik a csapatokat.

Jómagam csak úgy az első öt perctől néztem a meccset a félidőig. A Berettyóujfalu legénységéről sok mindent megtudtam.

A KPRF – ről csak annyit, hogy orosz. Hogy ki/mi a mecénás? Semmi! Még hogy egy kommunista csapat?

Zseléagyúnk budakeszi futsalcsapatáról még azt is megtudhattuk volna, hogy milyen a tetkó.

Aki kíváncsi a meccs összefoglalójára:

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A társadalom fejlődése az emberré válás lehetősége

A társadalom fejlődése az emberré válás lehetősége – 4. rész
Mennyire szabad a polgári „demokráciában” a választás?
Mi a fejlődés útja?
Hogyan változhatnak meg az embertelenség hívei?

A kapitalizmus választása az emberiség jövőjére nézve a pusztulás!
A kapitalizmussal az embertelenséget, a felsőbbrendűséget, a szolgaságot, az élősködést, a háborúkat, a nyomort választja az emberiség, de ez nem az emberré válás útja. Ez a pusztulás útja, vissza az állatvilágba.

Mennyire szabad a polgári „demokráciában” a választás?
A polgári „demokrácia” „szabad” választásain a kapitalizmus képviselői azt ígérgetik, hogy „sokkal kékebbre festik az eget, és fű is zöldebb lesz”, mint a másik ugyancsak a kapitalizmus képviselője és „több méter utat építenek”, mint a másik, stb., de ez csak demagógia lehet, hiszen a kapitalizmusban az első a profit, a tőkések gazdagodása. A profit a proletároknak csak munkát jelent és minden a tőkések érdekében történhet. A tőkések, amikor ígérgetnek nem a sajátlyukat adják, hanem amit kizsákmányolással szereztek, a dolgozók által létrehozott javakat. Bármennyit hazudhatnak az úgynevezett polgári „demokrácia” pártjai, mert az agymosó-gépezet a totális hatalom birtokában tökéletesen működik, az ellenvélemény nem jelenhet meg érdemben – ez a klasszikus fasizmusra fokozottan jellemző -. A polgári „demokrácia” választásai a kapitalisták érdekeiről szólnak, nem a proletár többség hatalomra jutását és érdekeinek képviselését szolgálja. Tehát polgári „demokratikus” választás csak színház a proletárok megtévesztésére, mert végül is csak a kizsákmányolók közül lehet választani.

Mi a fejlődés útja?
A társadalmi haladás a fejlődés útja a társadalmi-gazdasági rendszerek változása a termelőerők fejlődésével utat tőr magának, az embertelentől az emberséges felé haladva. A változás azonban évezredek alatt megy végbe. A nyílt embervásártól a burkoltig, a rabszolgaságtól a bérrabszolgaságig, majd a dolgozók, a nép hatalmáig. De elképzelhető egy felsőbbrendű jobboldali erkölcsűtől, hogy ezt megértse? Aligha, hiszen az érdeke vagy csak a híve az embertelenségnek, amit jogosnak tart és nem is érti ezt. Az osztályharc ezért a végletekig elmérgesedik. A történelem folyamán az embertelen felsőbbrendű hívők voltak hatalmon, amit Szovjetunió tört meg. A Szovjetunió leverésével megint az embertelenség hívei, győzedelmeskedtek, de ez változni fog, és nem fogják megérteni a felsőbbrendű hívők, miért haragszanak a népi demokrácia hívei az embertelen kizsákmányoló élősködőkre. A jobboldaliak a felsőbbrendűség és a kizsákmányolás hívei természetesnek vélik az embereken való élősködés, nem is értik miért embertelen ez, hiszen ők jó emberek. A társadalmi forma változik az emberiség történelme folyamán, de néha visszalép és gyakran a haladó és elhaló társadalmi formák együtt élnek. A rabszolgatartó mellet a feudalizmus, a feudalizmus mellett a kapitalizmus és az amerikai kapitalizmus még a rabszolgatartó rendszerrel is együtt élt. Az angol kapitalizmus mellett a francia feudalizmus a „Nagy Francia Forradalomig” együtt élt, de Franciaországban mégis visszajött a császárság. A szocializmussal is ez a helyzet, vissza fog jönni, az ellenforradalom és a forradalom váltakozva fennáll, de hosszabb távon a társadalmi haladásnak kell győznie, amit jelenleg a szocializmus képvisel.

Hogyan változhatnak meg az embertelenség hívei?
Az embertelenség az embertársaink méltóságának és emberi jogainak megsértése erkölcsének elfogadását jelenti. Társadalmi szinten ez azt jelenti, hogy a jobboldaliság, aminek legfontosabb jellemzője a felsőbbrendű erkölcsre alapozott kizsákmányolás az élősködésért, amit a kapitalista társadalom erkölcse nem haladhat meg. A kizsákmányoló társadalmak működési modelljébe beletartozik az embertelen felsőbbrendű élősködő erkölcs, ami az uralkodó osztályuk érdeke. A kizsákmányolók erkölcsét a kizsákmányoltak is elfogadják a megfelelő erőszak és agymosás módszerével. Tehát csak az osztályharc változtathatja meg az embertelen hívők erkölcsét, úgy hogy az emberségesek hívei megszerzik a hatalmat és elnyomják az embertelen erkölcsöt. Ez azonban kegyetlen háború és néha visszarendeződés is van, de a történelem kerekét nem lehet hosszútávon megállítani, csak fékezni. Most ez van, fékezünk az embertelenségbe, az emberi méltóság és az emberi jogok korlátozása felé halad a történelem kereke. Lehet törvényesen megint kizsákmányolni, élősködni. Mert a kapitalizmus az embertelen világ, ahol törvény az embertelenség, az élősködés lehetősége.

***
Marxista fogalomlexikon: Kizsákmányolás: idegen munkaterméknek ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása a termelési eszközök tulajdonosa által. A proletariátus, mivel nem rendelkezik termelési eszközökkel, kénytelen a munkaerejét áruba bocsátani, és a megtermelt értéktöbbletet a termelési eszközök tulajdonosa kisajátítja. A kizsákmányolást csak a szocialista forradalom számolja fel, megszüntetve a termelési eszközök magántulajdonát.

Marxista fogalomlexikon – Szocialista Állam: a szocialista társadalom állama, a szocializmus gazdasági alapjának politikai felépítménye. A szocialista állam az állam új típusa, amely a szocialista forradalom eredményeként a burzsoá államot váltja fel. A szocialista felépítmény megteremtése folyamat, amely végighúzódik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet egész időszakán. Céljait és feladatait tekintve szocialista, mert a szocializmus felépítésének az eszköze. A szocialista társadalom fejlődésének mértékében változnak az állam funkciói; a kizsákmányoló osztályok felszámolásával egyidejűleg fokozatosan visszaszorul ellenállásuk elnyomásának funkciója, mindinkább kifejlődnek a szocialista állam főfunkciói: a gazdasági-szervező és kulturális-nevelő funkciók. A szocialista világrendszer kialakulásával összefüggésben a békéért vívott harc és az ország védelmének funkciói mellett a szocialista államban kialakul egy új külsőfunkció: a testvéri együttműködés fejlesztése a szocialista országokkal. Amikor a szocializmus teljes és végleges győzelmet arat és a társadalom a kommunizmus kibontakozó építésének a szakaszába lép, a proletárdiktatúra állama egyetemes népi állammá alakul át, amely az egyetemes népi akarat kifejezésének a szerve. A szocialista állam a szocializmus megszilárdításának, a kommunista társadalom építésének eszköze. Az állam elhalása azt jelenti, hogy a szocialista államiság és a szocialista társadalom minden politikai szervezete fokozatosan kommunista társadalmi önigazgatássá fejlődik. Az állam teljes elhalásának feltétele a fejlett kommunista társadalom felépítése az országokon belül, valamint a szocializmus győzelme és megszilárdítása a nemzetközi küzdőtéren

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

A parasztküldöttek I. összoroszországi kongresszusa

1917. május 4—28 (május 17—június 10)

Az agrárkérdésről szóló határozati javaslat

1. Minden földesúri és magántulajdonban levő földnek, valamint koronabirtoknak, egyházi stb. földnek minden megváltás nélkül, azonnal a nép kezébe kell átmennie.

2. A parasztságnak szervezetten, Parasztküldött Szovjetjei útján, mindenütt azonnal kézbe kell vennie az egész földet abból a célból, hogy gazdasági tekintetben rendelkezzék vele, anélkül hogy ezzel már előre eldöntené az agrárviszonyok rendezését, amelynek módozatait véglegesen az Alkotmányozó Gyűlés vagy a Szovjetek Összoroszországi Szovjetje fogja majd megállapítani, ha a nép a központi államhatalmat ilyen Szovjetek Szovjetjének a kezébe adja.

3. A föld magántulajdonát általában meg kell szüntetni, azaz az egész föld tulajdonjoga csakis az egész népé legyen; a földdel rendelkezni viszont a helyi demokratikus intézményeknek kell.

4. A parasztoknak el kell utasítaniok a kapitalisták, a földbirtokosok és Ideiglenes Kormányuk tanácsát, hogy a helybeli földbirtokosokkal „egyezzenek meg” a földdel való azonnali rendelkezés kérdésében; a földdel való rendelkezést a helybeli parasztság többségének szervezett döntése alapján kell szabályozni, nem pedig a többségnek, vagyis a parasztoknak a kisebbséggel, mégpedig az elenyésző kisebbséggel, tudniillik a földbirtokosokkal való megegyezése alapján.

5. Az ellen, hogy minden földesúri föld megváltás nélkül a parasztok kezébe menjen át, nemcsak a földbirtokosok harcolnak és fognak harcolni minden eszközzel, hanem a tőkések is, akik igen nagy erővel rendelkeznek, mégpedig nemcsak a pénz erejével, hanem a még felvilágosulatlan tömegekre az újságokon, a tőke uralmához hozzászokott sok állami hivatalnokon, alkalmazotton stb. keresztül gyakorolt befolyásuk erejével is. Ezért azt, hogy minden földesúri föld megváltás nélkül a parasztság kezébe menjen át, sem teljesen végrehajtani, sem véglegessé tenni nem lehet, ha nem döntjük meg a paraszttömegeknek a tőkések iránt érzett bizalmát, ha nem valósul meg a parasztságnak a városi munkássággal való szoros szövetsége, ha az egész államhatalom nem megy át teljes egészében a Munkás-, Katona-, Paraszt- stb. Küldöttek Szovjetjeinek kezébe. A fent ismertetett és az egész parasztság által követelt agrárátalakulást csak az az államhatalom tudja biztosítani, amely az ilyen Szovjetek kezében van, s amely az államot nem rendőrséggel, nem bürokratákkal, nem a néptől elszakadt állandó hadsereggel, hanem az egész népet egy szálig felölelő felfegyverzett munkás- és paraszt-milíciával kormányozza.

6. A mezőgazdasági bérmunkásoknak és szegényparasztoknak, vagyis azoknak, akik a létfenntartási eszközöket részben bérmunkával szerzik meg, mert nincs elegendő földjük, jószáguk és felszerelésük — minden erejükkel arra kell törekedniök, hogy külön Szovjetekben vagy az általános Parasztszovjeteken belül külön csoportokban önállóan szervezkedjenek, hogy megvédhessék érdekeiket a gazdag parasztokkal szemben, akik szükségképpen a tőkésekkel és földbirtokosokkal való szövetségre törekednek.

7. Oroszországot — mint minden hadviselő, de sok semleges (nem hadviselő) országot is — a háború következtében gazdasági bomlás, katasztrófa, éhínség fenyegeti, mivel nincs elég munkáskéz, szén, vas stb. Az országot csak az mentheti meg, ha a munkások és parasztok küldöttei átveszik a felügyeletet és a vezetést az egész termelés és a termékek elosztása fölött. Ezért elengedhetetlen, hogy a Parasztküldöttek Szovjetjei már most előkészítsék a megállapodást a Munkásküldöttek Szovjetjeivel, amelynek értelmében a gabonát és egyéb falusi termékeket szerszámokra, lábbelire, ruhára és egyebekre cserélik majd ki, a tőkések közvetítése nélkül és a tőkéseknek a gyárak vezetéséből való eltávolításával. Ugyanebből a célból elő kell mozdítani a földesúri jószágnak és felszerelésnek a parasztbizottságok kezébe való átadását, hogy a parasztság ezt a felszerelést és ezt a jószágot közösen használhassa. Ugyancsak elő kell mozdítani azt, hogy minden egyes földesúri nagybirtokból mintagazdaságot szervezzenek, amelyben a földet a legjobb felszereléssel, szakképzett agronómusok vezetésével és a Mezőgazdasági Munkás Küldöttek Szovjetjeinek határozatai alapján, közösen művelik majd meg.

A megírás ideje; 1917. május 17. (30.) előtt.
Először 1917-ben, az „Anyag az agrárkérdéshez”
c. brosúrában, a „Priboj” kiadásában jelent meg.
Lenin Művei. 24. köt. 505—507. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A társadalom fejlődése az emberré válás lehetősége

A társadalom fejlődése az emberré válás lehetősége – 3. rész
Fejlődés és forradalom
A munkaerő áru ember

A kapitalizmus választása az emberiség jövőjére nézve a pusztulás!
A kapitalizmussal az embertelenséget, a felsőbbrendűséget, a szolgaságot, az élősködést, a háborúkat, a nyomort választja az emberiség, de ez nem az emberré válás útja. Ez a pusztulás útja, vissza az állatvilágba.

Fejlődés és forradalom:
A természetben a potenciális energiák a legkisebb energiaszint különbségre törekednek, a kő leesik, a szobában a hőmérséklet kiegyenlítődik, stb. A társadalom ösztönös fejlődése potenciális energiákat termel, aminek időnként ki kell egyenlítődnie. Az emberiség megosztottsága a potenciális energia, ami kiegyenlítődésre, egyenlőségre törekszik. A spontán fejlődő társadalomban ez forradalommal történik. A termelőerők fejlődése maga után vonzza a termelési viszonyok változásának elkerülhetetlen szükségszerűségét, a termelőeszközök birtoklásának változási kényszerét, ami a megosztottság csökkentésére törekszik. A társadalom ösztönös fejlődése megosztja tagjainak lehetőségeit az életben maradásért való küzdelemben, ami potenciálisan hatalmas változtatási energia, elfojtása előbb utóbb forradalomra vezet. A totális kapitalista diktatúra elfolytja a proletárok milliárdjainak életben maradásáért való lehetőségét is, ezért feltétlenül forradalomhoz vezet. Az életlehetőségek az emberiség számára egyre romlanak a termelőerők fejlettségéhez képest, a világméretű háború bármikor kirobbanhat kevés kizsákmányoló hasznáért. A világ ösztönös fejlődése az emberiséget puskaporos hordóra ültette. Változni kell vagy elpusztulunk. Meg kell szüntetni a feszültségeket kiváltó okot, a felsőbbrendűséget, a jobboldaliságot, a társadalom ösztönös szervezését, működtetését. Ez a szocializmuson keresztűl lehetséges csak.

A munkaerő áru ember:
A kapitalista társadalmakban a munkaerő áru előállítása és karbantartása túlnyomóan üzleti alapon valósul meg, mint minden egyéb áru termelése. A kapitalizmus a társadalmat a kapitalisták profitja érdekében szervezi, nem az emberiség jóléte a cél, alapvetően ösztönös társadalmi forma, nem használja fel a társadalomtudományok eredményeit, nem érdeke az uralkodó osztályának, a tőkéseknek, így nem látják a fától az erdőt. A bérrabszolgaképzést a jó gazda (értelmesebb kapitalista állam) igyekszik jobban, hatékonyabban megvalósítani úgy, mint a gondos paraszt gazda a levágásra termelt disznóit, hogy jól hízzanak, a kedvező feltételeket előteremti. Az egyéni kapitalista általában mégis rossz gazda a bérrabszolgáival szemben, mert a proletár munkaerőt csak hosszabb távon megtérülő beruházással és csak a tőkésállam erejével lehet jó minőségben létrehozni és üzemeltetni, de ez nem hoz profitot közvetlenül az egyéni tőkésnek és mondhatja, bajlódjon vele más, nem rá tartozik, a tőkésállam pedig spórolós a bérrabszolgáik kárára. Így nagyon esetleges a bérrabszolga minősége, de az agymosásra, az erkölcse elfogadtatására mégsem spórolja a pénzt, ami tulajdonképpen a kizsákmányolásból keletkezik és a kizsákmányolásért szükséges. A szocialista állam tudományosan szervezett társadalma sokkal többet tesz ezért, mert már nincs is bérrabszolga, csak dolgozó, aki a hatalom birtokosa, így érdeke a dolgozók jó minőségű képzése és szakértelme. Ezért a szocialista állam az oktatást és az egészségügyet az állam kötelező feladatává teszi, és ingyenesen a közösség erejére támaszkodva valósítja meg a minőségi dolgozó felkészítését. Mert a szocializmusban az ember a fontos és az első, nem a profit, a pénz.

***
Filozófiai kislexikon (1980) proletárdiktatúra: a proletariátus államhatalma, amely a burzsoá államgépezet szétzúzása eredményeképpen jön létre. A proletárdiktatúra alkotja a szocialista forradalom fő tartalmat, ez győzelemének elengedhetetlen feltétele és legfőbb eredménye. Éppen ezért a proletárdiktatúráról szóló tanítás a marxi—lenini elmélet egyik legfontosabb része. A proletariátus arra használja fel hatalmat, hogy megtörje a kizsákmányolok ellenállását, megszilárdítsa a forradalom győzelmét, idejében elhárítsa a burzsoázia restaurációs kísérleteit, védekezzék a nemzetközi reakció agresszív cselekedetei ellen (lásd osztályharc). Ám a proletárdiktatúra nemcsak és nem elsősorban erőszakot jelent. Fő funkciója — konstruktív, építő funkció. A diktatúrát a proletariátus arra használja fel, hogy megnyerje a dolgozok nagy tömegeit és bevonja őket a szocialista építésbe, hogy forradalmi átalakításokat hajtson végre a társadalmi élet valamennyi területén a gazdasági életben, a kultúrában, az életformában, hogy kommunista szellemben nevelje a dolgozókat és felépítse az új, osztály nélküli társadalmat. A proletárdiktatúra a szocializmus felépítésének fő eszköze, győzelmének elengedhetetlen feltétele. Alapja és legfőbb elve a munkásosztály és a parasztság szövetsége, a munkásosztály vezető szerepének biztosításával. A szocialista építés során bővül és megszilárdul a proletárdiktatúra társadalmi bázisa, kialakul a társadalom társadalmi-politikai és ideológiai egysége. A proletárdiktatúra rendszerében a fő vezető és irányító erő a munkásosztály élcsapata a kommunisták pártja. A proletárdiktatúra rendszerébe beletartoznak a dolgozok különféle tömegszervezetei a népképviseleti szervek, a szakszervezetek, a szövetkezetek, az ifjúsági szövetségek és más egyesületek, amelyek a szocialista állam és a dolgozó tömegek fő összekötő láncszemei. A történelemben a proletárdiktatúra első formája a Párizsi Kommün volt, amely értékes tapasztalatokkal gazdagította a marxizmust, s lehetővé tette, hogy Marx következtetéseket vonhasson le az eljövendő szocialista társadalom államformájára vonatkozóan. A szovjet forma (az oroszországi forradalmi munkásmozgalomban spontánul kialakult szovjetekből, tanácsokból keletkezett, azokra épülő államforma) a proletárdiktatúra új formáját alkotja. Jelentőségét Lenin tárta fel a két orosz forradalom tapasztalatainak tanulmányozása alapján. A legújabb forradalmi tapasztalatok alapján a proletárdiktatúra egy másik új formája alakult ki a népi demokrácia. A proletárdiktatúra nem öncél, hanem a diktatúra és osztály nélküli társadalomba való átmenet történelmileg szükségszerű és egyetlen lehetséges eszköze. A szocialista építés során változásokon megy át. A társadalom szociális struktúrájának fejlődésfolyamatával egyidejűleg — melynek iránya az egyre növekvő homogenitás — a proletárdiktatúra állama fokozatosan egyetemes népi állammá alakul át. Az egyetemes népi állam szükségszerű szakasz azon az úton, amely a jövőbeli kommunista társadalmi önigazgatás megteremtéséhez vezet.

Wikipédia – A proletárdiktatúra Karl Marx által a 19. század közepén bevezetett fogalom, azon átmeneti időszak megnevezésére szolgál, melynek során a proletariátus képviselői a kezükbe ragadnak minden hatalmat a tőkés társadalmakban fennálló burzsoá állam lerombolása érdekében, és ezzel lehetővé teszik az átmenetet egy osztályok nélküli társadalomba, a kommunizmusba. Friedrich Engels szerint a proletárdiktatúra először az 1871-es párizsi kommünben valósult meg.

Marxista fogalomlexikon – Termelőerők és a termelési viszonyok összhangjának törvénye: objektív gazdasági törvény, amelyet Marx fedezett fel. Ez a törvény valamennyi társadalmi-gazdasági alakulatra vonatkozólag meghatározza a termelőerő és a termelési viszonyok kölcsönhatását. A termelőerők alkotják a termelés meghatározó, legforradalmibb és legmozgékonyabb elemét. Szüntelenül fejlődnek, míg a termelési viszonyok a stabilabb elemet alkotják. Ezért a társadalom fejlődésének bizonyos fokán ellentmondás támad az új termelőerők és az elavult termelési viszonyok között. Bármennyire elmaradnak is azonban a termelési viszonyok a termelőerők fejlődése mögött, előbb-utóbb helyre kell állnia az összhangnak, s mint a társadalom fejlődésének története mutatja, összhangba is kerülnek a termelőerők fejlettségi színvonalával, azok jellegével. Az antagonisztikus osztályokra tagolt társadalomban a megnövekedett termelőerők és a régi termelési viszonyok közötti ellentmondás mindig konfliktushoz vezet, amely társadalmi forradalom útján oldódik meg. A szocializmusban a termelési viszonyok a tulajdon társadalmi jellege folytán összhangban vannak a termelőerők állapotával, szabad teret engednek ezek gyors ütemű és válságmentes fejlődésének. A szocializmusban is keletkeznek azonban ellentmondások egyfelől a termelőerők, másfelől a termelési viszonyok egyes oldalai között. Csakhogy itt ezek az ellentmondások egyfelől a termelőerők, másfelől a termelési viszonyok egyes oldalai között. Csakhogy itt ezek az ellentmondások nem idéznek elő konfliktust, mivel a társadalmi tulajdon az uralkodó, s nincsenek olyan osztályok, amelyek érdekeltek lennének az elavult termelési viszonyok fenntartásában.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

Az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspárt VII. („áprilisi”) Összoroszországi konferenciája

1917. április 24—29 (május 7—12)
A konferencia határozati javaslata az agrárkérdésről
április. 28 (május 11)

A földesúri földbirtoklás Oroszországban a feudális földesurak uralmának anyagi támasza és a monarchia esetleges visszaállításának záloga. Ez a földbirtoklás Oroszország lakosságának túlnyomó tömegét, a parasztságot, elkerülhetetlenül koldussorsra, szolgaságra és megfélemlítettségre, az egész országot pedig elmaradottságra kárhoztatja az élet minden területén.

Oroszországban a paraszti földbirtoklást, mind a „juttatott” földet (az obscsinán belül vagy kívül), mind pedig a magánbirtokot (bérelt és vásárolt föld) keresztül-kasul, széltében- hosszában behálózzák a régi, félfeudális kapcsolatok és viszonyok, a parasztoknak a jobbágyrendszer idejéből örökölt osztályozódása, a parcellák össze-visszasága stb. stb. Mindezeknek az elavult és káros korlátoknak összetörése, a föld felosztása, a földbirtoklás és a földművelés terén uralkodó viszonyok újjászervezése az oroszországi és a világgazdaság új körülményeinek megfelelően — szükségesség, és ez az anyagi alapja annak, hogy a parasztság az ország minden földjének nacionalizálására törekszik.

Bármilyen kispolgári utópiákkal ferdítik is el a narodnyik pártok és csoportok a paraszttömegek harcát, amely a feudális földesúri földbirtoklás ellen és általában az egész oroszországi földbirtoklási és földhasználati rendszer minden feudális béklyója ellen irányul — maga ez a harc teljes mértékben burzsoá-demokratikus, feltétlenül progresszív és gazdaságilag szükségszerű törekvést fejez ki s mindezeknek a béklyóknak elszánt összetörésére.

A föld nacionalizálása, ez a burzsoá rendszabály, az osztályharcnak a tőkés társadalomban elképzelhető legnagyobb lehetőségét és legnagyobb szabadságát jelenti, valamint azt, hogy a földhasználat megszabadul minden nem-burzsoá kölönctől. Azonkívül, a föld nacionalizálása, mint a földmagántulajdon eltörlése, a gyakorlatban olyan hatalmas csapás volna a termelési eszközök magántulajdonára általában, hogy a proletariátus pártjának az ilyen átalakulást mindenképpen támogatnia kell.

Másrészt, Oroszország jómódú parasztsága már régen létrehozta a parasztburzsoázia elemeit és a Sztolipin-féle agrárreform ezeket az elemeket kétségkívül megerősítette, megszaporította, megszilárdította. A falu másik pólusán viszont ugyanúgy megerősödtek, megszaporodtak a mezőgazdasági bérmunkások, a proletárok és a hozzájuk közelálló félproletár parasztság tömegei.

Minél határozottabb és következetesebb lesz a földesúri földbirtoklás összetörése és kiküszöbölése, minél határozottabb és következetesebb lesz Oroszországban a burzsoá-demokratikus agrárátalakulás általában, annál nagyobb erővel és gyorsasággal fog kibontakozni a mezőgazdasági proletariátus osztályharca a jómódú parasztság (a parasztburzsoázia) ellen.

Aszerint, hogy sikerül-e a városi proletariátusnak maga mögé sorakoztatnia a falusi proletariátust és csatlakozásra bírnia a falu félproletárjainak tömegeit, vagy pedig ezek a tömegek a parasztburzsoáziát fogják követni, amely Gucskovval, Miljukovval, a kapitalistákkal és a földesurakkal való szövetség s általában az ellenforradalom felé hajlik — aszerint alakul majd az orosz forradalom sorsa és kimenetele, hacsak a meginduló európai proletárforradalom nem gyakorol majd közvetlen és nagyarányú befolyást országunkra.

Az osztályoknak ebből a helyzetéből, ezekből az erőviszonyokból kiindulva, a konferencia határozatilag kimondja:

1) A proletariátus pártja minden erejével harcol Oroszország minden földesúri földjének (valamint a hitbizományoknak, az egyházi és koronabirtokoknak stb. stb.) azonnali és teljes elkobzásáért.

2) A párt határozottan síkraszáll amellett, hogy minden föld azonnal a Parasztküldöttek Szovjetjeiben vagy más, valóban teljesen demokratikus úton választott s a földesuraktól és bürokratáktól teljesen független helyi önkormányzati szervekben tömörült parasztság kezébe menjen át.

3) A proletariátus pártja követeli az ország minden földjének nacionalizálását; a nacionalizálás, amely minden föld tulajdonjogának az állam kezébe adását jelenti, a földdel való rendelkezés jogát a helyi demokratikus intézmények kezébe adja.

4) A pártnak elszánt harcot kell folytatnia az Ideiglenes Kormány ellen, amely mind Singarjov szavai, mind kollektív megnyilatkozásai szerint a „földesurakkal való önkéntes megegyezést”, vagyis ténylegesen földesúri jellegű reformot igyekszik a parasztokra ráerőszakolni, és a parasztokat az „önhatalmú cselekményekért” megtorlással, vagyis azzal fenyegeti, hogy a lakosság kisebbsége (a földbirtokosok és kapitalisták) a többség ellen erőszak alkalmazására fog áttérni, — s egyúttal harcolnia kell a narodnyikok és mensevik szociáldemokraták többségének kispolgári ingadozásai ellen is, akik azt tanácsolják a parasztoknak, hogy az Alkotmányozó Gyűlésig ne vegyék el az egész földet.

5) A párt azt tanácsolja a parasztoknak, hogy szervezetten vegyék el a földet, egyáltalán nem engedve meg a birtok felszerelésének legcsekélyebb megrongálását sem, és gondoskodjanak a termelés fokozásáról.

6) Általában minden agrárátalakulás csakis az egész állam teljes demokratizálása mellett lehet sikeres és tartós, vagyis egyrészt a rendőrség, az állandó hadsereg és a ténylegesen kiváltságos helyzetben levő hivatalnoki kar megszüntetése, másrészt a legszélesebbkörű, minden felülről jövő felügyelettől és gyámkodástól teljesen mentes helyi önkormányzat esetén.

7) Azonnal és mindenütt hozzá kell fogni a mezőgazdasági proletariátus külön és önálló megszervezéséhez, a mezőgazdasági munkások Szovjetjeinek (valamint a félproletár parasztság külön Szovjetjeinek) formájában, továbbá olymódon, hogy a Parasztküldöttek közös Szovjetjeiben, a helyi és városi igazgatás minden szervében stb. stb. proletár csoportokat vagy frakciókat szervezünk.

8) A pártnak támogatnia kell azoknak a parasztbizottságoknak a kezdeményezését, amelyek Oroszország számos vidékén a földesúri birtokok élő és holt felszerelését az egész föld megmunkálása céljából az e bizottságokba szervezett parasztságnak adják át, a közösség által szabályozott használatra.

9) A proletariátus pártjának azt kell a falu proletárjainak és félproletárjainak tanácsolnia, hogy igyekezzenek minden földesúri birtokon lehetőleg nagyméretű mintagazdaságot alakítani, amelyet a mezőgazdasági munkások Szovjetjei vezetnének a közösség számlájára, szakképzett gazdászok irányításával és a legjobb technikai eszközök alkalmazásával.

Megjelent: „Pravda” 45. sz.
1917. május 13. (április 30.)

Lenin Művei. 24. köt. 293—296. old.
 (idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)
Az áprilisi konferencia határozati javaslata a nemzeti kérdésről

Április. 29 (május 12)

A nemzeti elnyomás politikáját, mely az önkényuralom és a monarchia hagyatéka, osztálykiváltságaik megőrzése és a különböző nemzetiségű munkások egymástól való elszakítása érdekében támogatják a földbirtokosok, a tőkések és a kispolgárság. Korunk imperializmusa, azzal hogy erősíti a gyenge népek alávetésére irányuló törekvéseket, új tényezője a nemzeti elnyomás kiélesedésének.

A nemzeti elnyomás megszüntetése, amennyire az a kapitalista társadalomban elérhető, csakis az állam következetesen demokratikus köztársasági berendezése és igazgatása mellett lehetséges, ami biztosítja minden nemzet és nyelv teljes egyenjogúságát.

Oroszország minden nemzete számára el kell ismerni a szabad különválásnak és önálló állam alakításának jogát. E jog megtagadása és a gyakorlati megvalósítását biztosító rendszabályok elmulasztása egyértelmű a hódítások vagy annexiók politikájának támogatásával. A különböző nemzetiségű munkások teljes szolidaritását és a nemzetek valóban demokratikus közeledését csakis az mozdítja elő, ha a proletariátus elismeri a nemzetek különválási jogát.

A jelenleg Finnország és az orosz Ideiglenes Kormány között kitört konfliktus különösen világosan mutatja, hogy a szabad különválás jogának megtagadása a cárizmus politikájának egyenes folytatására vezet.

A nemzetek szabad különválási jogának kérdését nem szabad összetéveszteni azzal a kérdéssel, hogy célszerű-e valamely adott pillanatban ennek vagy annak a nemzetnek a különválása. Ez utóbbi kérdést a proletariátus pártjának minden egyes adott esetben teljesen önállóan kell eldöntenie, az egész társadalmi fejlődés érdekei és a szocializmusért folyó proletár osztályharc érdekei szempontjából.

A párt széleskörű területi önkormányzatot követel, követeli a felülről gyakorolt ellenőrzés megszüntetését, a kötelező államnyelv eltörlését, és követeli, hogy az önkormányzattal bíró és autonóm területek határainak megállapításánál maga a helyi lakosság vegye figyelembe a gazdasági viszonyokat, az életfeltételeket, a lakosság nemzeti összetételét stb.

A proletariátus pártja határozottan elveti az úgynevezett „kulturális nemzeti autonómiát”, amely abban áll, hogy az iskolaügyet stb. kiveszik az állam irányítása alól és sajátszerű nemzeti képviselőtestületekre bízzák. A kulturális nemzeti autonómia az egyhelyben lakó munkásokat, sőt az egy és ugyanazon üzemben dolgozó munkásokat is, mesterségesen elválasztja egymástól az ehhez vagy ahhoz a „nemzeti kultúrához” való tartozás szerint, vagyis erősíti a munkásoknak az egyes nemzetek burzsoá kultúrájával való kapcsolatát, holott a szociáldemokrácia feladata a világproletariátus nemzetközi kultúrájának fejlesztése.

A párt követeli, hogy az alkotmányba iktassanak be egy alaptörvényt, amely érvénytelennek nyilvánít mindenféle olyan kiváltságot, melyben csak egy nemzetnek van része, és megszünteti a nemzeti kisebbségek jogainak bármi néven nevezendő csorbítását.

A munkásosztály érdekei megkövetelik, hogy Oroszország valamennyi nemzetiségének munkásai egységes proletár szervezetekben, politikai, szakmai, szövetkezeti, kulturális stb. szervezetekben egyesüljenek. Csakis a különböző nemzetiségű munkásoknak ilyen egységes szervezetekben való egyesülése teszi lehetővé a proletariátus számára, hogy győzelmes harcot folytasson a nemzetközi tőke és a burzsoá nacionalizmus ellen.

Melléklet a „Szoldatszkaja Pravda”
1917. május 16-i (3-i), 13. számához.

Lenin Művei. 24. köt. 306—307. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Hogyan fejlődik az emberiség

A társadalom fejlődése az emberré válás lehetősége – 2. rész
Létfeltételek változása
Hogyan fejlődik az emberiség
A létért való küzdelem

A kapitalizmus választása az emberiség jövőjére nézve a pusztulás!
A kapitalizmussal az embertelenséget, a felsőbbrendűséget, a szolgaságot, az élősködést, a háborúkat, a nyomort választja az emberiség, de ez nem az emberré válás útja. Ez a pusztulás útja, vissza az állatvilágba.

Létfeltételek változása:
Amíg azonban szűkösek a létfeltételek, addig az egyéni erőfeszítések és lehetőségek mindenképpen megosztják az emberiséget és így az erősebb, okosabb, gátlástalanabb, szerencsésebb, jobb helyzetben lévő és a társadalom lehetőségeit jobban kihasználókat a többi embertársa fölé helyezi, a felsőbbrendűség és így a másokon élősködő emberi viszony elkerülhetetlenségét motiválja. A kizsákmányoló társadalmakban ez a tendencia a törvények segítségével megvalósul, és csak a szocializmus próbált ennek határt szabni.

kizsákmányolás tényének a felismerése a kizsákmányolók és kizsákmányoltak számára általában a tudati szint alatt marad. Amíg a létfeltételek a kizsákmányoltak többsége számára biztosítva vannak, az osztályharc csendben észrevétlenül zajlik. A kapitalizmusban a kezelhetetlen gazdasági válságok, és a törvényszerűen jelentkező kisebb nagyobb háborúk elkerülhetetlenül kiélezik az osztályharcot és az átalakul osztályháborúvá. A kapitalizmus válasza az osztályharcra a fasizmus, a totális diktatúra, a klasszikus vagy a csak a mosolygó változatában történik.

A fejlettebb, emberségesebb társadalom megszervezi a létfeltételek előállítását és a dolgozók felkészítését a munkavégzésre, nem a vak véletlenre bízza ezt, mert ez szélsőségesen megosztja a társadalom tagjait és az emberi erőforrások pazarlására és embertelenségre vezet. A szocializmus tervszerűen szervezi a társadalmi egyenlőség érdekében a közösségi tulajdonban működő gazdaságot és dolgozókat felkészíti az elérhető legmagasabb színvonalra, felhasználva a közösség erőforrásait, amivel az emberi méltóságot biztosítja a társadalom tagjai számára. Az ezen az alapon működő munkamegosztás, a szocializmusban a képességeket és a társadalmi hasznosságot a legjobban valósítja meg. A szocialista forma korlátozza, sőt diktatórikus módon elnyomja a felsőbbrendűség, a kizsákmányolás, az élősködés híveit, így az emberi méltóság magasabb színvonalát tudja megvalósítani a társadalom összes tagjának.

Hogyan fejlődik az emberiség?
Az emberiség sok szempontból fejlődik, úgymint a tudomány, a művészet, az erkölcs, a demokrácia, és a társadalmi-gazdasági forma is változik. A meghatározó a termelőerők fejlődése és az ezzel járó érdekellentét kiéleződése a társadalmi osztályok között, ami maga után vonzza a termelési viszonyok, a termelőeszközök birtoklásának emberségesebb megoldását és lehetőségét. A kapitalizmusban a termelőerők fejlődésével a kizsákmányolás is fokozódik, ami növeli az érdekellentéteket a termelőeszközök tulajdonosai és a kizsákmányoltak között. Ez a kapitalizmusban az osztályharcban nyilvánul meg, ami a társadalmi forma változását kényszeríti ki. A kizsákmányolás növekedésével egyre mélyül a szakadék a kizsákmányolók és kizsákmányoltak jövedelme között, ez pedig kihasználhatatlan felesleg keletkezését, és az élősködők pazarlásának, a társadalom rothadásának fokozódását okozza. A kizsákmányolással keletkezett felesleg nem kerül fogyasztásra, sem a válságok enyhítésére, így a válságok szenvedői feleslegesen a kizsákmányoltak lesznek, annak ellenére, hogy a létfeltételek javulnak az emberiség gazdagabb népei számára. A felesleget inkább a fegyverkezésre, az osztályharc elnyomására, a világuralom megszerzésére fordítják, és nem az emberiség a fejlődése, társadalmi haladása számára. A kizsákmányolás az emberiség számára egyre értelmetlenebb és feleslegesebb lesz, de a kapitalizmusban ez elkerülhetetlen.

A létért való küzdelem:
A lét határozza meg a tudatot, ezért amíg a létért való küzdelem elkerülhetetlen, az emberiség megoszlik kizsákmányoló élősködőkre és az őket kiszolgálókra, ennek próbálta emberséges korlátozását a szocializmus. De amint a létért való küzdelemre nem lesz szükség, a termelőerők fejlettsége lehetővé és szükségessé teszi az egész emberiség számára az egyelőséget, ami nem egyformaság, hanem egyenlő emberi méltóság. A harácsolás a létfeltételek bőségében értelmetlen és erkölcstelen butaság lesz. Ha nem a megélhetésért kell küzdenie az emberiségnek, akkor a világ megismerése, mint életszükséglet, mindenki számára a neki megfelelő, az egyéniségéhez mérhető módon megvalósítható. Ki fog derülni, hogy minden ember, de legalábbis a többség, az emberiség közös problémáinak megoldásában egyformán hasznos lehet. De ezt művelni kell, az oktatással, az egészségüggyel, a társadalom tagjainak emberséges együttműködésével, együttélésének emberséges civilizált megtanításával, mert ennek a megvalósítása a túlélés záloga lesz, amihez feltétlenül kell a kommunizmus. Az emberek lehetséges képességei, ha jól van szervezve a társadalom, akkor kiegészíthetik egymás genetikai adottságait, hiányosságait az ésszerű összefogással, emberséges hozzáállással. A jól működő családban, ahol szeretettel, ésszel tisztelik a párok egymást és a gyerekeiket, jó modell lehet erre, a párok egymás képességeit felhasználva sokkal többre vihetik, mint ha marakodnak. Az emberiség csak az emberséges világ megteremtésével maradhat fenn, mert különben a rendelkezésre álló hatalom az emberiség ellen fordul. Vagy az emberré válás, vagy vissza az állatvilágba ez a tétje a társadalom haladásának, aminek az útja az emberséges társadalomba csakis a szocializmuson keresztül a kommunizmus lehet.

***
Marxista fogalomlexikon – Demokrácia: legáltalánosabb értelemben olyan politikai rendszer, amelyben a hatalom forma szerint az egész nép kezében van, ténylegesen azonban valamely osztály diktatúrája érvényesül. A burzsoá politikusok és a reformisták a demokrácia fogalmát rendszerint elszakítják a konkrét gazdasági-társadalmi tartalomtól és főleg formális jegyek alapján ítélik meg. A marxizmus-leninizmus a demokráciát konkrét társadalmi-gazdasági tartalmában és feltételeiben vizsgálja. A kizsákmányoló rendszerekben a demokráciának csak külső látszata van meg, a valóságos népuralom sohasem valósulhat meg benne. A demokrácia csak az elnyomó osztályok (a kisebbség) számára van biztosítva, az elnyomott osztályok (a többség) számára ugyanakkor ez diktatúrát jelent. A polgári demokráciákban a burzsoázia formális szabadságjogokat biztosít (alkotmányt, parlamentet és más képviseleti intézményeket hoz létre, általános választójogot ad stb.) de minden módon akadályozza, hogy a tömegek valóban élhessenek is azokkal. Ha a burzsoázia uralmát veszély fenyegeti, akkor elveti a polgári demokratikus szabadságjogoknak még a látszatát is, és nyílt terrorista diktatúrához folyamodik. A demokrácia új, magasabb rendű formája a szocialista demokrácia, amely a nép többségének, a dolgozó tömegeknek a demokráciája.

Marxista fogalomlexikon – Szocialista Állam: a szocialista társadalom állama, a szocializmus gazdasági alapjának politikai felépítménye. A szocialista állam az állam új típusa, amely a szocialista forradalom eredményeként a burzsoá államot váltja fel. A szocialista felépítmény megteremtése folyamat, amely végighúzódik a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet egész időszakán. Céljait és feladatait tekintve szocialista, mert a szocializmus felépítésének az eszköze. A szocialista társadalom fejlődésének mértékében változnak az állam funkciói; a kizsákmányoló osztályok felszámolásával egyidejűleg fokozatosan visszaszorul ellenállásuk elnyomásának funkciója, mindinkább kifejlődnek a szocialista állam főfunkciói: a gazdasági-szervező és kulturális-nevelő funkciók. A szocialista világrendszer kialakulásával összefüggésben a békéért vívott harc és az ország védelmének funkciói mellett a szocialista államban kialakul egy új külsőfunkció: a testvéri együttműködés fejlesztése a szocialista országokkal. Amikor a szocializmus teljes és végleges győzelmet arat és a társadalom a kommunizmus kibontakozó építésének a szakaszába lép, a proletárdiktatúra állama egyetemes népi állammá alakul át, amely az egyetemes népi akarat kifejezésének a szerve. A szocialista állam a szocializmus megszilárdításának, a kommunista társadalom építésének eszköze. Az állam elhalása azt jelenti, hogy a szocialista államiság és a szocialista társadalom minden politikai szervezete fokozatosan kommunista társadalmi önigazgatássá fejlődik. Az állam teljes elhalásának feltétele a fejlett kommunista társadalom felépítése az országokon belül, valamint a szocializmus győzelme és megszilárdítása a nemzetközi küzdőtéren

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Gond van a Kárpátalján szétosztogatott magyar állampolgárságból!?

Valcman Nyalókakirály 2014 – ben Kárpátalja gubernátorává nevezte ki Gennagyij Moszkalt. Az egykori luganszki rendőrtábornok Zelenszkij dijadaláig székelt Kárpátalján kormányzóként. Aztán lemondott.

Most viszont érdekes dolgokat mesélt az ő hivatali ideje alatt beindult döbrögisztáni állampolgárságosztogatási bizniszről, ami bizony rossz fényt vet vajdaságunkra.

Moszkal állítja: ha valaki magyar állampolgárságot akart, de a HIVATALOS kritériumoknak nem tudott megfelelni – VISZONT VOLT RÁ ELÉG PÉNZE – hozzájuthatott. Korrupt rendszerünket kihasználva minden szükséges dokumentumot megszerezhetett, a magyar nyelvű állampolgársági vizsgát is LETEHETTE! Az igénylőknek még magyar nyelvi kurzusokat is szerveztek. Európa legnehezebben megtanulható nyelvén! Amit megtanulni nem lehet, csak beleszületni!

Moszkal elmesélte, hogy magas rangú döbrögisztáni tisztségviselő érkezett hozzá vendégségbe. (Miniszter) Azzal büszkélkedett, hogy egy faluban 600 regisztrált magyar él. Na jó. Megyünk abba a faluba. Ha itt él 600 magyar, akkor az iskolában is van néhány magyar gyerek! EGYET SEM TALÁLTUNK! Ettől függetlenül a döbrögisztáni tévében csodás riportot adtak le a dologról.

Most aztán a bíróságok tele vannak az ilyen ügyekkel. Kiderült ugyanis, hogy a kiadott magyar útleveleknek TÖBB MINT A FELÉT NEM ETNIKAI MAGYAROK kapták meg! Nem beszélnek – nem értenek magyarul, nem is kárpátaljaiak. Ezektől megkezdődött szép csendben a visszaszerzés.

A rendőrök utasítást kaptak, hogy csináljanak gyors, “helyszíni állampolgársági vizsgát”! Ha valaki magyar útlevéllel igazolja magát, de nem tud magyarul, attól azonnal el kell venni a magyar útlevelet. (A videon egészen konkrétan a 21. perctől.)

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!