Vajon jó helyre tolták a “Végítélet Órája” mutatóit?

Nos hát! Csapjunk a közepébe!

Van ez a koronavírus okozta járvány. Ami a HIVATALOS beszámolók szerint Kínában ma reggelig (magyar idő szerint 08 – óráig) 1975 embert fertőzött meg, és 56 – ot megölt.

Hogy ez a közel 1,4 milliárd lakosú Kínai Népköztársaságban sok vagy kevés, azt döntse el ki – ki maga.

A HIVATALOS beszámolók szerint nem árt óvatosnak lenni.

Miközben tegnapa KNK – ban bejelentették a legmagasabb szintű országos döntéshozói testületek összehívását.

A HIVATALOS jelentések szerint naponta harmadával nő a fertőzöttek száma! Ami annyit jelent, hogy – elméletileg -holnap reggelre a fertőzöttek száma cirka 3000 lesz, a halottaké pedig 75. Persze tudjuk jól, hogy NINCS VALÓS ÖSSZEHASONLÍTÁSI ALAPUNK, MEG HOGY MÉGISCSAK EGY VESZÉLYES VÍRUSRÓL VAN SZÓ, de akkor is….! A Kínai Népköztársaság ezen testületeit CSAK AKKOR hívják össze, ha nagy a baj!

A balrad.ru nem kíván belemenni elemzésekbe, helyzetértékelésbe. Megpróbál “középen” maradni. De…- középről nézve nem tűnik rózsásnak a helyzet. Maradjunk annyiban, hogy kígyóhús ekkora galibát talán mégsem…

Olvasónk a kommentrovatban közzétett néhány BÁRKI SZÁMÁRA elérhető linket. Maradjunk annyiban, hogy nem a mainstream oszlopos hírforrása. (Ha vannak IGAZ hírek és “féknyúz” dolgok, akkor erre ráakaszthatjuk a “rémnyúz” jelzőt.)

http://halturnerradioshow.com/index.php/en/news-page/world/china-barricading-people-in-infected-cities-roads-being-blocked-with-piles-of-dirt-phone-lines-off-hospitals-out-of-supplies

“Kellemes” szörnyülködést!

A “menthetőket evakuálják Kínában:

A közlekedést blokkolják:

A hadsereg bevonul a városokba:

rusvesna.su tegnap esti híre arról szól, hogy Moszkvában 12 mentőautó sorakozott fel a zömmel kínai vendégek lakta szállodánál.

“В гостинице „Арт-Москва Войковская“ массовое заболевание постояльцев из Китая”
Hét kínai turistát azonnal kórházba szállítottak magas láz miatt. A többieket  – 263 főt – a szállodában vizsgálják.

 A balrad.ru kitalációkba sem hajlandó belemenni! Döntse el ki – ki maga, hogy mit gondol! Vélekedésünk az a dolgokról, hogy korántsem biztos, hogy a “Végítélet Óráját” tegnapelőtt jó időpontra állították!

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Kína forradalma

Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
6. Forradalmi külszín — ellenforradalmi valóság

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

6. Forradalmi külszín — ellenforradalmi valóság
(1911—1917)

A kínai politikai változás nem volt forradalom a szó nálunk ismert értelmében. Az első jól irányzott szél elfújta a molyette császári ruhákat, de a kínai társadalom a régi maradt. A faluban ott ült a földesúr. A kormány hivatalaiban ott ült a régi bürokrata. Lehet, hogy a felszín háborgott, de az ország belsejében nem volt nagyobb a fordulat, mint amilyen a császárok változását is kísérhette.

Annyi bizonyos, hogy egyetlen dinasztiaváltozás sem járt ilyen kis véráldozattal. Az első csetepaték puskalövései csakhamar elhaltak — és ezután már a legharciasabb zaj azoknak az ollóknak a csattogása volt, amelyek négyszázmillió kínai fejéről levágták a Mandzsu-dinasztia által kötelezővé tett copfot. 1644-ben, amint Martinius feljegyezte, a nép kitartóan küzdött a régi hajviselet fenntartásáért a mandzsu „divattal” szemben. 1911-ben egyetlen kínai sem szállott harcba a copf érdekében.

Szun Jat-szen hazasietett és követői Nankingban elnökké kiáltották ki. A kínai nemesség nem helyeselte a választást. Megerősített szállásai mélyén a diplomáciai testület is ferde szemmel nézett a „tudálékos demagógra”. A paraszttömegek még aludtak. Szun minden ereje a középső és déli tartományokban volt. Peking és a régi központi kormány gépezete Szun váratlan szövetségesének, Jüan Si-kai tábornoknak a kezében volt, akinek seregeit eredetileg a Mandzsu-dinasztia a maga legutolsó erőtartalékainak tekintette. Jüan nagyravágyó köpönyegforgató volt, abból a fajtából, amely a forradalomhoz akkor csatlakozik, ha látja, hogy már nem lehet leverni. Az 1898-as reformistáknak is ő volt a reménysége, de elárulta őket az anyacsászárnőnek. Most azt mondotta Szun-nak és társainak, hogy megkaphatják a köztársaságot — ha őt választják meg elnöknek. Az ő kezében volt a hadsereg. Őt pártolták a külföldi hatalmak. Ő volt az a fajta hivatalnok, akivel az imperialisták együtt tudnak dolgozni. Szun félt a polgárháborútól és lemondott Jüan javára.

Forradalom és ellenforradalom ritkán követte egymást ennyire minden zökkenő nélkül. A régi tisztviselők bevonták a sárkányos császári lobogót és kitűzték a köztársaság ötcsíkú zászlaját.*

* Mindegyik csík a köztársaság egy-egy népét — kínaiak, mandzsuk, mongolok, mohamedánok és tibetiek — jelképezte. 1927-ben ezt a zászlót a „fehér nap, kék ég. vörös föld” jelkép váltotta fel.*

A történelem talán legkorruptabb és legkorlátozottabb választásai után egy szenátusból és képviselőházból álló törvényhozást alakítottak. A két háznak legnagyobb része feudális úr volt, akiket könnyen meg lehetett vesztegetni és akik azt cselekedték, amit mondtak nekik. A Kuomintang-delegáció rövidesen visszavonult és Szun Kanton környékén ütötte fel a maga félig lázadó, félig együttműködő főhadiszállását.

Röviddel ezután kitört az első világháború. Európát túlságosan elfoglalták saját véráldozatai, semhogy különösebben erős nyomást tudott volna gyakorolni Kínára. Japán igyekezett tőkét kovácsolni a helyzetből és különleges jogokat követelt. Jüan minden komolyabb vonakodás nélkül engedett. Trónról álmodott, ennek érdekében hajlandó volt megfizetni minden támogatásért.

A következő időszakban Jüan propagandafőnöke egy Frank Goodnow nevű amerikai filozófiai doktor volt, első a kínai reakció külföldi ügynökeinek hosszú sorában. Goodnow iskolai dolgozatokat írt annak a bizonyítására, hogy lényegében csak a monarchia felel meg a kínai nép vérmérsékletének és hagyományainak, ömlengései több külföldi kormányt és érdekeltséget befolyásoltak, amelyek szilárdan hittek abban, hogy félgyarmati népekkel úgy lehet legjobban elbánni, ha „erős embert” állítanak föléjük, aki fékentartja saját népét és kedvezményre kedvezménnyel válaszol. Régen ez volt már a módszer Dél-Amerikában és a Balkán-félszigeten. És vajon milyen ember „erősebb” egy királynál?

Goodnow tanulmányai persze azokhoz a kínaiakhoz is eljutottak, akiket a Nyugat ereje annyira lenyűgözött, hogy kezdtek hitelt adni a kínai közmondásnak: „az idegen ész mindig bölcsebb, az idegen hold fényesebb, az idegen víznek édesebb az íze”.

A kínai nép a maga egészében még mindig nem tudta, milyen kormányformát akar. Többezer esztendő alatt azonban azt mindenesetre megtanulta, hogy milyet nem akar. Amikor 1916-ban Jüan nagymerészen császárrá kiáltotta ki magát, mindenütt fellángolt a forradalmi tűz. Néhány héten belül Jüan minden reménye meghiúsult, ő maga pedig meghalt. Igaz volt tehát, hogy Kína még nem köztársaság, de az is világos volt, hogy a régi császári igába már semmi sem tudja visszakényszeríteni. Ezt nem mindenki értette meg. Egyesek azt gondolták, hogy Jüan azért vallott kudarcot, mert „parvenü” volt. Ezek azt hitték, hogy „törvényes” jelölttel sikerülhet a kísérlet. Rövidesen megkapták a választ. 1917-ben bekövetkezett az a császári restauráció, amely azután végetvetett minden hasonló kísérletnek. Az új trónkövetelő a kis mandzsu trónörökös Pu-ji volt. A japánok támogatták. A nép dühe néhány nap alatt elfújta az egész színjátékot. A „császár” és környezete a holland követségen keresett menedéket.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

Levél Ukrajna munkásaihoz és parasztjaihoz a Gyenyikinen aratott győzelmek alkalmából

Elvtársak! Négy hónappal ezelőtt, 1919. augusztus végén, levélben fordultam a munkásokhoz és parasztokhoz a Kolcsakon aratott győzelem alkalmából.

Ezt a levelet most teljes egészében újra kinyomatom Ukrajna munkásai és parasztjai számára a Gyenyikinen aratott győzelmek alkalmából.

A vörös csapatok elfoglalták Kievet, Poltavát, Harkovot és győzelmesen nyomulnak Rosztov felé. Ukrajna a Gyenyikin elleni felkelés lángjában ég. Egybe kell gyűjteni minden erőt, hogy véglegesen szétzúzzuk Gyenyikin csapatait, melyek a földbirtokosok és kapitalisták hatalmát igyekeznek visszaállítani. Meg kell semmisítenünk Gyenyikint, hogy kizárjuk egy újabb hadjárat minden lehetőségét.

Ukrajna munkásainak és parasztjainak meg kell ismerniök azokat a tanulságokat, amelyeket minden orosz paraszt és munkás tapasztalatból szűrt le akkor, amikor Kolcsak meghódította Szibériát, és amikor a vörös csapatok hosszú hónapokig tartó földesúri és kapitalista elnyomás után felszabadították Szibériát.

Ukrajnában Gyenyikin uralma ugyanolyan súlyos megpróbáltatás volt, mint Kolcsak uralma Szibériában. Kétségtelen, hogy e súlyos megpróbáltatás tanulságait megszívlelve, az ukrán parasztok és munkások — ugyanúgy, mint az uráli és szibériai munkások és parasztok — világosabban fogják látni a Szovjethatalom feladatait és keményebben védik majd a Szovjethatalmat.

Nagy-Oroszországban teljesen eltöröltük a földesúri földtulajdont. Ukrajnában is ugyanezt kell tenni, és az ukrán munkások és parasztok Szovjethatalmának meg kell erősítenie a földesúri földtulajdon teljes eltörlését, az ukrán munkásoknak és parasztoknak mindenféle földesúri elnyomástól és maguktól a földesuraktól való teljes megszabadítását.

De ezen és egész sor más feladaton kívül, amelyek a nagy-orosz és az ukrán dolgozó tömegeknél ugyanazok voltak és ma is ugyanazok, a Szovjethatalomnak Ukrajnában külön feladatai vannak. E külön feladatok egyike jelenleg rendkívüli figyelmet érdemel. Ez a nemzeti kérdés, vagyis az a kérdés: legyen-e Ukrajna az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársasággal szövetségi (föderatív) kapcsolatban álló, külön, független Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság, vagy pedig olvadjon egybe Oroszországgal egységes Szovjet Köztársasággá. Minden bolseviknak, minden öntudatos munkásnak és parasztnak figyelmesen gondolkodnia kell ezen a kérdésen.

Az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága és az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt elismerte Ukrajna függetlenségét. Ezért magától értetődik és mindenki elismeri, hogy csakis maguk az ukrán munkások és parasztok dönthetnek és fognak dönteni Összukrajnai Szovjetkongresszusukon arról, egybeolvasszák-e Ukrajnát Oroszországgal, meghagyják-e Ukrajnát önálló és független köztársaságnak, s az utóbbi esetben milyen föderatív kapcsolat legyen e köztársaság és Oroszország között.

Hogyan kell eldönteni ezt a kérdést a dolgozók érdekei szempontjából? a munkának a tőke igájától való teljes megszabadításáért folyó harcuk sikere szempontjából?

Először, a munka érdekei azt követelik, hogy a különböző országok, a különböző nemzetek dolgozói a legteljesebb bizalommal legyenek egymás iránt és a legszorosabb szövetségben forrjanak össze. A földbirtokosok és kapitalisták, a burzsoázia hívei megbontani igyekeznek a munkások egységét, szítani igyekeznek a nemzeti viszályt és ellenségeskedést, hogy gyöngítsék a munkásokat, hogy erősítsék a tőke hatalmát.

A tőke nemzetközi erő. Hogy legyőzzük, ahhoz a munkások nemzetközi szövetsége, nemzetközi testvérisége szükséges.

Mi ellenségei vagyunk a nemzeti ellenségeskedésnek, a nemzeti viszálynak, a nemzeti elkülönülésnek. Mi nemzetköziek, internacionalisták vagyunk. Arra törekszünk, hogy a világ összes nemzeteinek munkásait és parasztjait szorosan egyesítsük és teljesen egybeforrasszuk az egységes Szovjet Világköztársaságban.

Másodszor, a dolgozóknak nem szabad elfelejteniök, hogy a kapitalizmus a nemzeteket kisszámú elnyomó, nagyhatalmi (imperialista), teljes jogú, kiváltságos nemzetre és óriási többséget alkotó, elnyomott, függő és félig függő, nem egyenjogú nemzetre osztotta. Az 1914—1918-as bűnös és reakciós háború még fokozta ezt a megoszlást, ezen az alapon szította az ellenségeskedést és gyűlölködést. A nemteljesjogú és függő nemzetekben évszázadokon át elégedetlenség és bizalmatlanság gyülemlett fel a nagyhatalmi és elnyomó nemzetekkel szemben, — az olyan nemzetekben, mint az ukrán, olyan nemzetekkel szemben, mint a nagyorosz.

Mi a nemzetek önkéntes szövetségét akarjuk, olyan szövetséget, amely nem tűrné meg egyik nemzet erőszakosságát sem a másikkal szemben, olyan szövetséget, mely a legteljesebb bizalmon, a testvéri egység világos tudatán, teljesen önkéntes megegyezésen alapulna. Ilyen szövetséget nem lehet egyszerre megvalósítani; a legnagyobb türelemmel és elővigyázatossággal kell ennek elérésére törekedni, nehogy elrontsuk az ügyet, nehogy bizalmatlanságot keltsünk, hogy időt adjunk annak a bizalmatlanságnak a kiküszöbölésére, melyet az évszázados földbirtokosi és kapitalista elnyomás, a magántulajdon és annak elosztása és újraelosztása miatt keletkezett ellenségeskedés hagyott ránk örökül.

Ezért, amikor tántoríthatatlanul a nemzetek egységére törekszünk, és könyörtelenül üldözünk mindent, ami elválasztja őket, nagyon óvatosnak, türelmesnek, engedékenynek kell lennünk a nemzeti bizalmatlanság csökevényeivel szemben. Legyünk hajthatatlanok, engesztelhetetlenek minden olyan kérdésben, mely a munka alapvető érdekeit érinti a tőke igájától való megszabadulásért folyó harcban. Az a kérdés viszont, hogy miképpen állapítsuk meg az országhatárokat most, ideiglenesen — hiszen az országhatárok teljes megsemmisítésére törekszünk —, nem alapvető, nem fontos, másodrangú kérdés. Ezzel a kérdéssel várhatunk és várnunk is kell, mert a parasztok és kistulajdonosok nagy tömegeiben gyakran igen szívósan él még a nemzeti bizalmatlanság, s ha elsietjük a dolgot, fokozhatjuk azt, vagyis árthatunk a teljes és végleges egység ügyének.

Az oroszországi munkás-paraszt forradalom, az 1917-es Október-Novemberi Forradalom tapasztalata, annak a kétéves győzelmes harcnak a tapasztalata, melyet a forradalom a nemzetközi és az orosz kapitalisták betörése ellen folytat, napnál világosabban megmutatta, hogy a kapitalistáknak ideiglenesen sikerült kihasználniok a lengyel, lett, észt és finn parasztok és kistulajdonosok nemzeti bizalmatlanságát a nagyoroszokkal szemben, ennek a bizalmatlanságnak az alapján sikerült ideiglenesen viszályt szítaniok közöttük és közöttünk. A tapasztalat megmutatta, hogy ez a bizalmatlanság csak nagyon lassan enged és múlik el, és mennél óvatosabbak és türelmesebbek a nagyoroszok, akik sokáig elnyomó nemzet voltak, annál biztosabban szűnik meg ez a bizalmatlanság. Azzal, hogy elismerjük a lengyel, lett, litván, észt, finn államok függetlenségét, éppen azzal nyerjük meg lassan, de tántoríthatatlanul a szomszédos kisállamok legelmaradottabb, a kapitalisták által leginkább félrevezetett és megfélemlített dolgozó tömegeinek bizalmát. Éppen ezt az utat követve ragadjuk ki őket a legbiztosabban „saját” nemzeti kapitalistáik befolyása alól, vezetjük őket a legbiztosabban a teljes bizalom, a jövendő egységes nemzetközi Szovjet Köztársaság felé.

Amíg Ukrajna nem szabadul meg teljesen Gyenyikintől, Ukrajna kormánya az Összukrajnai Szovjetkongresszus összeüléséig az Összukrajnai Forradalmi Bizottság lesz. Ebben a Forradalmi Bizottságban, az ukrán bolsevik kommunisták mellett, a kormány tagjaiként dolgoznak az ukrán borotybista kommunisták. A borotybisták többek közt abban különböznek a bolsevikoktól, hogy ragaszkodnak Ukrajna feltétlen függetlenségéhez. A bolsevikok ebben nem látnak okot nézeteltérésekre és széthúzásra, ezt nem tartják a vállvetett proletármunka akadályának. Csak legyen egység a tőke igája ellen, a proletárdiktatúráért folyó harcban, — a nemzeti határok, az államok közötti föderatív vagy más kapcsolatok miatt a kommunistáknak nem kell összekülönbözniük. A bolsevikok közt vannak, akik hívei Ukrajna teljes függetlenségének, vannak, akik hívei a többé vagy kevésbé szoros föderatív kapcsolatnak, vannak, akik hívei Ukrajna és Oroszország teljes egybeolvadásának.

E kérdések miatt nem szabad összekülönbözni. Ezeket a kérdéseket az Összukrajnai Szovjetkongresszus fogja eldönteni.

Ha nagyorosz kommunista ragaszkodik Ukrajna és Oroszország egybeolvadásához, az ukránok könnyen meggyanúsíthatják, hogy ezt a politikát nem a tőke elleni harcban szükséges proletáregység szempontjából védi, hanem azért, mert osztja a régi nagyorosz nacionalizmus, imperializmus előítéleteit. Az ilyen bizalmatlanság természetes, bizonyos fokig elkerülhetetlen és jogos, mert a nagyoroszok évszázadokon át, a földesurak és a kapitalisták elnyomása alatt, magukba szívták a nagyorosz sovinizmus szégyenletes és gyalázatos előítéleteit.

Ha ukrán kommunista ragaszkodik Ukrajna feltétlen állami függetlenségéhez, azzal gyanúsíthatják meg, hogy ezt a politikát nem a tőke igája ellen harcoló ukrán munkások és parasztok időleges érdekeinek szempontjából védi, hanem azért, mert osztja a kispolgárok és kistulajdonosok nemzeti előítéleteit. Mert a tapasztalat százszor megmutatta, hogy a különböző országok kispolgári „szocialistái” — mindenféle lengyel, lett, litván állítólagos szocialista, a grúz mensevikek, eszerek és mások — kizárólag azért tüntették fel magukat a proletariátus híveinek, hogy csalással becsempésszék a „saját” nemzeti burzsoáziájukkal való megalkuvás politikáját, mely a forradalmi munkások ellen irányul. Ezt láttuk Oroszországban, az 1917. februártól októberig terjedő időszakban a Kerenszkij-politika példáján, ezt láttuk és látjuk minden országban.

Ilyenformán igen könnyen megtörténhet, hogy a nagyorosz és az ukrán kommunisták kölcsönös bizalmatlansággal tekintenek egymásra. Miképpen harcoljunk e bizalmatlanság ellen? Hogyan küzdjük le ezt a bizalmatlanságot, és hogyan nyerhetjük meg egymás bizalmát?

Ennek az a legjobb eszköze, ha a proletárdiktatúrát és a Szovjethatalmat együttes munkával védjük a világ földbirtokosai és kapitalistái ellen folyó harcban, feltétlen hatalmuk visszaállítására irányuló próbálkozásaikkal szemben. Ez az együttes harc világosan megmutatja majd a gyakorlatban, hogy bármint döntsenek is az állami függetlenség vagy az országhatárok kérdésében, a nagyorosz és az ukrán munkásoknak okvetlenül szoros katonai és gazdasági szövetségre van szükségük, mert különben az „antant” kapitalistái, vagyis a leggazdagabb kapitalista országok, Anglia, Franciaország, Amerika, Japán, Olaszország szövetségének kapitalistái egyenként eltipornak és megfojtanak bennünket. A Kolcsak és Gyenyikin elleni harcunk példája világosan feltárta ezt a veszélyt, hiszen ezek a kapitalisták látták el őket pénzzel és fegyverrel.

Aki megbontja a nagyorosz és az ukrán munkások és parasztok egységét és legszorosabb szövetségét, az a Kolcsakokat, a Gyenyikineket, a világ kapitalista rablóit segíti.

Ezért nekünk, nagyorosz kommunistáknak, a legszigorúbban kell üldözni körünkben a nagyorosz nacionalizmus legkisebb megnyilvánulását is, mert ezek a jelenségek, amelyek általában a kommunizmus elárulását jelentik, a legnagyobb károkat okozzák, éket vernek közénk és az ukrán elvtársak közé, s ezzel Gyenyikin és a gyenyikini ellenforradalom malmára hajtják a vizet.

Ezért nekünk, nagyorosz kommunistáknak, engedékenyeknek kell lenni, ha Ukrajna állami függetlenségét, Oroszországgal való szövetségének formáit, általában a nemzeti kérdést érintő nézeteltérések merülnek fel köztünk és az ukrán bolsevik és borotybista kommunisták között. Mindannyiunknak, nagyorosz, ukrán és bármely más nemzethez tartozó kommunistáknak egyaránt hajthatatlanoknak és engesztelhetetleneknek kell lennünk a proletárharc alapvető, életbevágóan fontos kérdésében, amelyek egyformák minden nemzetnél, a proletárdiktatúra kérdéseiben, abban, hogy ne tűrjük a burzsoáziával való megalkuvást, ne tűrjük azoknak az erőknek a szétforgácsolását, amelyek Gyenyikintől védenek bennünket.

Legyőzni Gyenyikint, megsemmisíteni Gyenyikint, lehetetlenné tenni egy hasonló betörés megismétlődését, — ez mind a nagyorosz, mind az ukrán munkások és parasztok életbevágó érdeke. Hosszú és nehéz harc ez, mert az egész világ kapitalistái segítik Gyenyikint, és segíteni fogják a különböző Gyenyikineket.

Ebben a hosszú és nehéz harcban nekünk, nagyorosz és ukrán munkásoknak, a legszorosabb szövetségben kell haladnunk, mert külön-külön nyilván nem tudunk velük megbirkózni. Bárhogyan szabályozzák is Ukrajna és Oroszország határait, bármilyen formái legyenek is kölcsönös állami viszonyuknak, mindez nem olyan fontos, ebben a kérdésben engedményeket lehet és kell tenni, ebben a kérdésben sorra ki lehet próbálni ezt is, azt is, amazt is, emiatt nem vész el a munkások és parasztok ügye, a kapitalizmus feletti győzelem ügye.

De ha nem tudjuk megóvni legszorosabb szövetségünket, a Gyenyikin ellen, országaink és a világ kapitalistái és kulákjai ellen kötött szövetségünket, akkor a munka ügye bizonyára elvész hosszú évekre, abban az értelemben, hogy a kapitalisták akkor eltiporhatják és megfojthatják Szovjet-Ukrajnát is, Szovjet-Oroszországot is.

A világ burzsoáziája és mindenféle kispolgári párt, a „megalkuvó” pártok, amelyek készek szövetségre lépni a burzsoáziával a munkások ellen, leginkább a különböző nemzetiségű munkások egységét igyekeztek megbontani, bizalmatlanságot igyekeztek szítani, zavarni igyekeztek a munkások szoros nemzetközi szövetségét és nemzetközi testvériségét. Ha ez sikerül a burzsoáziának, akkor a munkások ügye elveszett. Oroszország és Ukrajna kommunistáinak rajta kell lenniök, hogy türelmes, állhatatos, szívós, közös munkával meghiúsítsák a burzsoázia nacionalista cselszövéseit, hogy leküzdjenek mindenféle nacionalista előítéletet, és példát mutassanak az egész világ dolgozóinak a különböző nemzetekhez tartozó munkások és parasztok igazi, szilárd szövetségére abban a harcban, melyet a Szovjethatalomért, a földbirtokosi és kapitalista elnyomás megsemmisítéséért, a Föderatív Szovjet Világköztársaságért folytatnak.

1919. XII. 28.

N. Lenin

Megjelent: „Pravda” 3. sz. 1920. január 4.

Lenin Művei. 30. köt. 287—294. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Kína forradalma

Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
5. Szun Jat-szen és munkájának gyökerei

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

5. Szun Jat-szen és munkájának gyökerei
(1866—1911)

Mialatt a kínai államot a nyugati imperialisták egyre jobban leigázták, nőtt a kínai nép kapcsolata a nyugati technikai haladással. Néhány diák külföldön, vagy Hongkong és az idegen koncesszió iskoláiban tanult.

A XIX. század második felében sok országot modern elgondolás szerint újjászervezték. Az olcsó bérszerződéseket hajszoló külföldi társaságok fél-rabszolga módra terelték össze a kínai parasztokat és külföldre szállították őket. Az 1850-es években jó néhányezret vittek az USA-ba az Union Pacific Railway építéséhez. Még több ment dolgozni Malájföld és Jáva ültetvényeire és bányáiba.

Rendkívül fontos, hogy a véletlen folytán éppen azokból a tartományokból „vándoroltak” ki legtöbben, amelyekben élt a Taiping-felkelés emléke. A külföldre távozott első munkások közül sokan voltak olyanok, akik maguk is résztvettek a felkelésben, s akik otthon nem is kereshettek munkát, mert még a Kínában maradás is veszélyes volt számukra. A tengerentúli kínai települések ezért a harcos és tudatos mandzsu-ellenesség központjai voltak.*

* Régebben is volt ezeknek a településeknek mandzsu-ellenes hagyományuk. A Ming-dinasztia utolsó hívei és a XVII. századbeli nagy tengeri forradalmár, a formózai Koxinga követői alapították ezeket a településeket.*

Az anyaország és a külföldre került munkások települése közötti forgalom hozzájárult az új eszmék terjedéséhez. Ezek a munkások rövidesen pénzt küldtek haza a falvakban végrehajtandó apróbb újítások céljaira. Dél-Kínában, ahol az ország régi nemzetközi kereskedelmi kapcsolatai már amúgyis megtörték a jeget, kezdtek kialakulni a „modernizmus” új szigetei.

Röviddel a Taiping-felkelés leverése után, nem messze Kantontól, egy középparaszt házában fiú születését ünnepelték. A neve Szun Jat-szen volt. A föld és a földet túró nép közelében nőtt fel. Gyermekkorában végtelennek tűnő órákon keresztül hallgatta az öregek elbeszéléseit, akik pipájukat szörcsögtetve arról beszéltek: hogyan harcoltak, hogyan igyekeztek megdönteni az uralkodócsaládot és megteremteni az egyszerű emberek Kínáját.

A Szun-család emigráns tagjai először Honoluluba, azután Hongkongba küldték tanulni a fiút.

Szunt mindenekelőtt az fogta meg ezekben a városokban, hogy a Nyugat tudása jobb élet számára teremtett lehetőséget. Úgy határozott, hogy orvos lesz. Először az amerikaiak által vezetett kantoni orvosi főiskolán, azután a hongkongi egyetemen tanult. Itt vizsgázott. John Stuart Mill és Montesquieu műveit olvasta. Tanárok és diákok akkoriban a demokráciáról és a növekvő európai szocialista mozgalomról vitáztak. Amikor a viták során az alkotmányos monarchista reformerek és a köztársaságpártiak szembekerültek egymással — Szun mindig a köztársaságiak oldalán állott.

Csakhamar kitűnt társai közül, akik az új eszméket könyvszagú módon közelítették meg, vagy pedig anarchista befolyás alatt állottak és bombamerényletekkel akarták eltenni láb alól a mandzsu hivatalnokokat. Szun szülőfalujának gondolkodásmódjával, Taiping-örökségével és külföldi honfitársai segítségét is számbavéve gondolta át az olvasottakat.

Egészséges ítélőképessége miatt csakhamar vezetőnek ismerték el. Gyakorlati érzéke és munkabírása rendkívül nagy volt. Ugyanolyan jó szervező volt, mint agitátor. A külföldi kínaiak csakhamar pénzzel is támogatták, a pénzt arra használta, hogy elutazott, vagy írt azokba az országokba, amelyekben fiatal kínaiak tanultak. Minden olyan diák, aki hazatért, hogy polgári, vagy katonai szolgálatba lépjen, hazavitt magával valamit Szun eszméiből. Ezt a kétirányú kapcsolatot kiépítették és fenntartották. Szun türelmes volt. Nem tett sokat, de ezt a keveset húsz esztendeig cselekedte egyfolytában, a boxer forradalom előtt és után. Így született meg Kína első igazi politikai pártja, amely számos névváltoztatás után végülis a Kuomintang nevet kapta.

Szun Jat-szen tudta, hogy a dinasztia ingadozik és csak egy alapos szikrára van szükség ahhoz, hogy felrobbanjon. A kis „akció-csoportok” által végrehajtott első felkelési kísérletek kudarcba fulladtak, és a résztvevőket kivégezték. A forradalmárok ezután annak az új hadseregnek a megszervezésére gondoltak, amelynek megalakítását a Mandzsu-ház kísérelte meg. Ennek a hadseregnek a katonái kínaiak voltak. Tisztjeit külföldön tanult emberekből válogatták ki.

Az alapszervezeteket jól építették be a hadseregbe — s a többi szinte már magától jött. Szun nem is volt Kínában, hanem az amerikai Denverben tartott felolvasó-kőrutat, amikor megtudta, hogy a hankaui helyőrség egyrésze fellázadt a dinasztia ellen. Ez történt 1911-ben. Ezt senkisem várta. Legkevésbé a külföldi hatalmak és diplomatáik, akik, mint rendesen, nem látták a kormányzat fényűzésének felszíne mögött a növekvő forradalmat. Ráadásul ez a kormány még megbízható üzletfélnek is látszott. Az USA, ahol ekkoriban a republikánus Taft volt az elnök, éppen jelentős Wall Street-kölcsönt juttatott a mandzsu kormánynak. Amerikának ilymódon érdeke volt a kormány fennmaradása. A Mandzsu-dinasztiát viszont egyetlen kínai sem óhajtotta megerősíteni. A nép önkéntes tiltakozó mozgalmat szervezett az amerikai kölcsön ellen. Ez a tiltakozó mozgalom csúcsosodott ki végül a katonai forradalomban. Valamennyi nyugati megfigyelő jelentéktelennek mondotta a mozgalmat — de az úgy terjedt, mint az erdőtűz.

Az anyacsászárnő akkor már három esztendeje halott volt. A császár, aki húsz esztendővel később Pu-ji néven Mandzsukuo japán báburalkodója lett, még karonülő gyermek volt.

A hadseregfőparancsnokság tanácsolta a császári családnak: mondjanak le a trónról, mert a hadseregben nem lehet többé bízni. Szun Londonba sietett. Sikerült megígértetnie az angol kormánnyal, hogy nem avatkozik be a fejleményekbe és a japánokat is meggátolja a beavatkozásba. Ez jelentős módon segítette a forradalmárokat.

A császári rendszer, amely Kínát sok uralkodócsalád idején, sokezer esztendeig kormányozta — úgy omlott össze, mint Jerikó falai. Jóformán semmi egyéb nem kellett hozzá, mint kürtök harsogása. A nyugati hatalmak hiába védték a császárságot: megölték a nyugaton született társadalmi mozgalmak.

Rendkívül érdekes volt az események amerikai visszhangja. A nép, amely a maga hagyományaira is emlékezett, érdeklődéssel és lelkesedéssel fordult a forradalmárok felé. Washington azonban, amely éppen ekkoriban merült el a dollárdiplomácia első nagy hullámában, rendkívül kényelmetlenül érezte magát. A hivatalos Amerika később hiába igyekezett azt híresztelni, hogy Szun Jat-szen-t, mint az amerikai eszmék zászlóvivőjét támogatta. A tények, amelyeket minden jó történelemkönyv bevall, egészen mást mondanak. A valóság az, hogy éppen az akkori világ legnagyobb köztársaságának kormánya reménykedett legtovább a világ leggonoszabb és legrégibb zsarnoksága életbenmaradásában.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Egyre terjed a ragály!

A halálos koronavírussal fertőzött személyek száma Kínában 570 – re nőtt. Erről a kínai higiéniai és egészségügyi állami bizottság számolt be.

Korábban ez a szám 554 fő volt, az ország majdnem 30 tartományában.

Wuhan városában, ahol a járvány kezdődött, és a környéken 444 esetet fedeztek fel, Pekingben 14 – et.

Négy megbetegedést regisztráltak már Hainan népszerű üdülőhelyen is.

Korábban a Kínai Népköztársaság hatóságai 473 koronavírusfertőzésről és 17 halálesetről számoltak be.

A kínai hatóságok az Egészségügyi Világszervezet és főként Oroszország (már Oroszországban is regisztráltak megbetegedést!) szakembereivel aktívan harcolnak a járvány ellen.

A legfrissebb vélekedések szerint kezdetben vadon élő állatok voltak a vírus forrsai és terjesztői, amely ma már cseppfertőzés útján terjed emberről emberre.

Wuhan városában, ahol a koronavírus terjedni kezdett, sátrakat telepítenek a fertőzött betegek elszigetelésére, ha a betegség tömeges méreteket öltene.

Január 23. óta a kínai hatóságok a koronavírus kitörése miatt megtiltották a lakosságnak a város elhagyását. A wuhani lakosoknak nem ajánlott elhagyni otthonaikat, ám ha ez mégis szükséges, számukra maszk használatát rendelték el.

hirklikk.hu cikke szerint Döbrögisztán sincs biztonságban.

“Magyarországon még nem találtak ilyen beteget – mondta a Népszavának Falus Ferenc egykori tiszti főorvos -, de Amerikában, Ausztráliában, Japánban, Dél-Koreában, Thaiföldön már igen. Wuhan 11 milliós város, ahonnan a napokban, a kínai holdújév alkalmából 2100 repülőjárat indul el a világ minden részére. S az utasok között igen sok vírushordozó is lehet, mert sokan tünet mentesek, vagy csak nagyon enyhe influenzára jellemző jeleket tapasztalnak magukon. Azaz a betegség terjedését nagyon nehéz lesz korlátozni.

Az egykori tiszti főorvos szerint már jó néhány reptéren felállították a thermo kamerákat (ezek az extrém testhőmérsékletet érzékelik), az így kiszűrt lázas betegeket izolálják, és alaposan megvizsgálják.

Falus Ferenc szerint aggasztó jel, hogy az igazolt megbetegedettek száma naponta duplázódik, miközben nem lehet tudni, hogyan terjed, a koronavírus. Mint ahogyan azt sem, mi van, ha mutálódik és a jelenleginél is nagyobbá válik a fertőzőképessége.

Arra a kérdésre, hogy ha ő lenne a tiszti főorvos, milyen megelőző lépeseket vezetne be, Falus Ferenc azt mondta: utánajárna, van-e elég laborkapacitása az országnak, egy esetleges járvány idején szükséges vizsgálatok elvégzéséhez. Valamint arra kérné a repülőtéri egészségügyi szolgálatot, hogy fokozottan figyeljenek a Kínából, illetve a távol-keleti országokból vagy azokon keresztül érkező lázas vagy egyéb panaszokkal jelentkező utasokra.

Az egyes embereknek pedig azt tanácsolja, hogy kerüljék a zsúfolt helyeket, ha utcán jártak, vagy közösségi közlekedési eszközt használtak mossanak gyakrabban kezet. Köhögéskor, tüsszentéskor tartsanak az arcuk elé zsebkendőt.”

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

Beszéd a földművelő kommunák és a mezőgazdasági artelek I. kongresszusán

1919. december 4

Elvtársak! Nagyon örülök, hogy a kormány nevében üdvözölhetem a földművelő kommunák és a mezőgazdasági artelek első kongresszusát. Önök, természetesen, valamennyien tudják a Szovjethatalom egész tevékenységéből, hogy milyen óriási jelentőséget tulajdonítunk a kommunáknak, arteleknek és általában minden olyan szervezetnek, amelynek az a célja, hogy az apró, egyéni parasztgazdaságot társadalmi, társas vagy artel- gazdasággá alakítsa át, illetve, hogy ezt az átalakulást fokozatosan elősegítse. Önök tudják, hogy a Szovjethatalom már régen milliárdos alapot létesített az ilyenfajta kezdeményezések támogatására. „A szocialista földrendezés szabályzata” különösen kiemeli a kommunák, artelek és minden olyan vállalkozás jelentőségét, amely a föld társadalmi megmunkálását célozza, s a Szovjethatalom minden erejét latbaveti, hogy ez a törvény ne maradjon holt betű, hanem valóban meghozza azt a hasznot, amit meg kell hoznia.

Minden ilyen vállalkozás óriási jelentőségű, mert ha a régi, szegény, nyomorúságos parasztgazdaság megmaradna olyannak, amilyen régebben volt, akkor szó sem lehetne a szocialista társadalom tartós építéséről. Csakis abban az esetben, ha sikerül a parasztoknak a gyakorlatban megmutatni a föld társadalmi, kollektív, társas, artelben történő megmunkálásának előnyeit, csak ha a társas, az artelgazdasággal sikerül a parasztnak segítséget nyújtani, csakis akkor fogja majd az államhatalmat kezében tartó munkásosztály a maga igazát valóban bebizonyítani a parasztnak, csakis akkor vonhatja majd valóban a maga oldalára a sokmilliós paraszttömeget szilárdan és igazán. Ezért a legnagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk azoknak a különböző intézményeknek, amelyek elősegítik a társas, az artelben szervezett földművelést. Millió és millió elaprózott, eldugott falvakban szerteszórt, különálló gazdaságunk van. Esztelen gondolat lenne, ha ezeket a gazdaságokat valamilyen gyors módszerrel, valamilyen paranccsal, külső beavatkozással akarnánk átalakítani. Nagyon jól tudjuk, hogy a milliónyi apró parasztgazdaságra csak fokozatosan, óvatosan, csakis sikeres gyakorlati példával lehet hatni, mert a parasztok nagyon is gyakorlati emberek, sokkal erősebb szálak fűzik őket a föld megmunkálásának régi módjához, semhogy kizárólag tanácsok, könyvek útmutatásai alapján hajlandók lennének bármilyen komoly változtatásra. Ez lehetetlen, de meg esztelenség is volna. Ha majd gyakorlatilag, a parasztok számára kézzelfogható tapasztalati úton bebizonyítottuk, hogy a társas, artelben szervezett földművelésre való áttérés szükséges és lehetséges, csakis akkor mondhatjuk majd teljes joggal, hogy olyan óriási parasztországban, mint Oroszország, komoly lépést tettünk előre a szocialista földművelés útján. A kommunáknak, arteleknek és társulásoknak ez az óriási jelentősége igen nagy állami és szocialista kötelezettséget ró mindannyiukra, és ezért a Szovjethatalomnak és képviselőinek, magától értetődően, különösen figyelemmel és elővigyázatossággal kell foglalkozniok ezzel a kérdéssel.

A szocialista földrendezésről szóló törvényünk kimondja, hogy minden egyes társas, artelben szervezett mezőgazdasági vállalkozás feltétlen kötelességének tartjuk, hogy ne különüljön el a környékbeli parasztlakosságtól, ne húzódjék el tőle, hanem okvetlenül nyújtson neki támogatást. Ezt mondja a törvény, megismétlik az összes kommunák, artelek és társulások mintaalapszabályai, ezt fejtegetik állandóan a Földművelésügyi Népbiztosságunk és a Szovjethatalom valamennyi szervének utasításai és rendeletei. De minden azon fordul meg, hogy megtaláljuk a valóban gyakorlati módját annak, hogyan kell mindezt az életben alkalmazni. Még nem vagyok biztos benne, hogy már legyűrtük ezt a legnagyobb nehézséget. Szeretném, ha a kongresszusuk — amelyen önöknek, mint a társadalmi gazdaságok terén működő gyakorlati dolgozóknak, akik Oroszország minden részéből egybegyűltek, lehetőség nyílik tapasztalataik kicserélésére — minden kételyt eloszlatna és bebizonyítaná, hogy gyakorlatilag elsajátítjuk, kezdjük elsajátítani az artelek, társulások, kommunák és általában mindenfajta kollektív, társadalmi mezőgazdasági vállalat megszilárdításának tudományát. Ahhoz azonban, hogy ezt bebizonyítsuk, valóban gyakorlati eredményekre van szükség.

Ha a földművelő kommunák alapszabályait, vagy azokat a könyveket olvassuk, amelyek erről a kérdésről szólnak, akkor az az érzésünk, hogy túl sok bennük a propaganda, elméletileg túlságosan terjengősen indokolják, hogy miért kell kommunákat szervezni. Ez, persze, szükséges. Alapos propaganda nélkül, a társas földművelés előnyeinek megmagyarázása nélkül, ha nem ismételjük el ezerszer és ezerszer ezt a gondolatot, nem számíthatunk arra, hogy a parasztság széles tömegeiben felébred az érdeklődés, és megkezdődik a társas földművelés megvalósítási módjainak gyakorlati kipróbálása. Propagandára, persze, szükség van, és nem kell félnünk az ismétlésektől sem, mert amit mi ismétlésnek gondolunk, az sok száz és ezer paraszt számára, alkalmasint, nem ismétlés, hanem olyan igazság, amely először tárul fel előtte. És ha az a gondolatunk támad, hogy túl sok figyelmet fordítunk a propagandára, ki kell jelentenünk, hogy százszor annyi figyelmet kell rá fordítanunk. De amikor ezt mondom, abban az értelemben mondom, hogy a parasztság bizalmatlanul fogja fogadni propagandánkat, ha csak általánosságban magyarázzuk meg neki a mezőgazdasági kommunák szervezésének hasznosságát, és ugyanakkor a valóságban nem tudjuk kimutatni azt a gyakorlati hasznot, amelyet a társulások, artelgazdaságok hajtanak neki.

A törvény kimondja, hogy a kommunák, artelek és társulások kötelesek segítséget nyújtani a környékbeli parasztlakosságnak. Az állam, a munkáshatalom viszont milliárdos alapot létesít, hogy támogassa a mezőgazdasági kommunákat és arteleket. Persze, ha egyik-másik kommuna ebből az alapból fogja segíteni a parasztokat, akkor a parasztság, attól félek, csak nevetni fog rajta. És joggal. Mindegyik paraszt azt fogja majd mondani: „No igen, ha milliárdos alapot adnak neked, akkor könnyen vethetsz oda nekünk is belőle valamit.” Félő, hogy a paraszt ezen csak nevetni fog, mert a paraszt ezt a kérdést nagyon figyelmesen és nagyon bizalmatlanul vizsgálja. A paraszt hosszú évszázadok során csak azt tapasztalta, hogy az államhatalom elnyomja, s így hozzászokott, hogy mindent, ami hivatalos helyről jön, bizalmatlanul fogadjon. És ha a mezőgazdasági kommunák csak azért fogják segíteni a parasztokat, hogy eleget tegyenek a törvény szavának, akkor az ilyen segítség haszontalan lesz, csak kárt okoz. Mert a mezőgazdasági kommuna elnevezés igen nagy dolog, összefügg a kommunizmus fogalmával. Jó, ha a kommunák a gyakorlatban mutatják meg, hogy valóban komoly munkát végeznek a parasztgazdaság javítása érdekében, — akkor kétségkívül növekedni fog a kommunisták és a kommunista párt tekintélye. Lépten-nyomon előfordult azonban, hogy a kommunák csak elriasztották a parasztságot, sőt a „kommuna” szó olykor a kommunizmus elleni harc jelszava lett. S ez nemcsak ott volt észlelhető, ahol esztelen módon erőszakkal próbálták kommunákba kergetni a parasztokat. Annyira szembeötlő volt ennek az esztelensége, hogy a Szovjethatalom réges-régen fellépett az ilyen próbálkozások ellen. És remélem, hogy ha most előfordulnak is még az erőszaknak egyes esetei, ritkán fordulnak elő, és önök a mostani kongresszusukon is mindent el fognak követni, hogy a Szovjet Köztársaságban nyoma se maradjon ennek a hallatlan dolognak, s hogy a környékbeli parasztlakosság egyetlen olyan példára se hivatkozhassék, amely alátámasztaná azt a régi véleményt, mintha a kommunába való belépés valamilyen erőszakkal volna kapcsolatos.

De még ha meg is szabadulunk ettől a régi hiányosságtól, még ha teljesen le is küzdjük ezt a felháborító dolgot, ez tennivalónknak csak egy kis része lesz. Mert az államnak továbbra is támogatnia kell a kommunákat, s nem lennénk kommunisták, nem lennénk a szocialista gazdaság meghonosításának hívei, ha nem nyújtanánk állami támogatást mindenféle kollektív mezőgazdasági vállalkozásnak. Kénytelenek vagyunk segítséget nyújtani azért is, mert ez minden feladatunkkal egybevág, és mivel jól tudjuk, hogy ezek a társulások, artelek és kollektív szervezetek új dolgok, s ha nem támogatja őket a hatalmon levő munkásosztály, akkor nem fognak gyökeret verni. Hogy gyökeret verjenek, s éppen azért, mert az állam pénzzel és más egyébbel segíti őket, el kell érnünk, hogy a parasztok ne gúnyolódhassanak ezen. Mindig óvakodnunk kell attól, hogy a paraszt azt mondhassa a kommunák, artelek és társulások tagjairól, hogy az állam eltartottjai és csak annyiban különböznek a paraszttól, hogy kedvezményeket kapnak. Ha földet adnak meg építkezési segélyt a milliárdos alapból, minden tökfilkó valamivel jobban élhet, mint az egyszerű paraszt. Mi köze ehhez a kommunizmusnak, miféle javulás van itt — mondja majd a paraszt —, miért kell őket tisztelnünk? Ha kiválasztanak néhány tucat vagy néhány száz embert és milliárdokat adnak nekik, persze, hogy dolgozni fognak.

Éppen a parasztnak ez a magatartása aggaszt bennünket leginkább, és ezt a kérdést figyelmébe ajánlom a kongresszuson egybegyűlt elvtársaknak. Ezt a kérdést gyakorlatilag úgy kell megoldani, hogy elmondhassuk: nemcsak ezt a veszedelmet kerültük el, hanem megtaláltuk a módját annak is, hogyan kell harcolnunk, hogy a parasztnak ne legyen oka így gondolkodni, ellenkezőleg, minden kommunában, minden artelben olyasvalamit lásson, amit az államhatalom támogat, a földművelés új módszereit lássa, amelyek nem könyvekben és nem beszédekben (ez nagyon olcsó dolog), hanem a gyakorlati életben bizonyítják be, hogy előnyösebbek a régieknél. Ezért nehéz a feladat megoldása, s ez az oka annak, hogy mi is, akik csak száraz adatokat látunk, nehezen tudjuk megítélni: tényleg bebizonyítottuk-e, hogy minden kommuna, minden artel valóban magasabbrendű a régi rendszer minden vállalatánál, hogy a munkáshatalom e téren segít a parasztnak.

Azt hiszem, e kérdés megoldása szempontjából gyakorlatilag igen kívánatos lenne, ha önök, akik számos környékbeli kommunát, artelt és társulást gyakorlatilag ismernek, kidolgoznák azokat a módszereket, amelyekkel valóban, ténylegesen ellenőrizhetnénk, hogyan hajtják végre azt a törvényt, amely megköveteli, hogy a mezőgazdasági kommunák segítséget nyújtsanak a környékbeli lakosságnak; hogyan valósítják meg a szocialista földművelésre való áttérést és miben nyilvánul meg ez konkrétan minden kommunában, artelben, társulásban; hogyan valósítják meg, hány társulás, hány kommuna valósítja meg ezt ténylegesen, és hány olyan van, amely még csak most készül erre; hány esetben nyújtottak a kommunák segítséget, és milyen jellegű volt ez a segítség: filantropikus-e avagy szocialista jellegű?

Ha a kommunák és az artelek az államtól kapott segélyből juttatnak valamit a parasztoknak, ezzel csak alkalmat adnak arra, hogy a paraszt úgy gondolkodjék: itt csak jóemberek segítenek rajta, ami azonban korántsem bizonyítja azt, hogy áttértek a szocialista rendre. A parasztok pedig ősidők óta megszokták, hogy bizalmatlanok legyenek az ilyen „jóemberekkel” szemben. Tudnunk kell ellenőrizni, hogy tényleg miben nyilvánult meg ez az új társadalmi rend, hogyan bizonyítják be a parasztnak, hogy a föld társas, artelben való megművelése jobb, mint ha a paraszt egyénileg műveli a földet, és hogy nem azért jobb, mert a társulások, artelek állami segélyt kapnak; kitartó munkával kell tudnunk bebizonyítani a parasztnak, hogy ez az új rendszer gyakorlatilag állami segítség nélkül is megvalósítható.

Sajnos, nem lehetek jelen a kongresszus végéig, s így nem vehetek részt az említett ellenőrzési módszerek kidolgozásában. De biztos vagyok benne, hogy önök a Földművelésügyi Népbiztosságunkat vezető elvtársakkal együtt meg fogják találni ezeket a módszereket. Örömmel olvastam Szereda elvtárs földművelésügyi népbiztos cikkét, amelyben kiemeli, hogy a kommunáknak és a társulásoknak nem szabad elszakadniok a környékbeli parasztlakosságtól, hanem arra kell törekedniök, hogy a környékbeli parasztlakosság gazdaságait javítsák. A kommunát úgy kell berendezni, hogy mintaszerű legyen, és hogy a szomszédos parasztok maguk vonzódjanak hozzá; gyakorlati példával kell megmutatni nekik, hogyan kell segíteni azokon az embereken, akik az áruhiány és az általános gazdasági bomlás nehéz viszonyai között gazdálkodnak. Hogy megállapítsuk a megvalósítás gyakorlati módszereit, nagyon részletes utasítást kell kidolgoznunk, amely a környékbeli parasztlakosságnak nyújtandó segítség minden formáját felsorolja, minden egyes kommunától számon kéri, mit tett a parasztság támogatása érdekében, rámutat azokra a módszerekre, amelyek segítségével elérhetjük, hogy a meglevő kétezer kommuna és körülbelül négyezer artel mindegyike olyan sejt legyen, amely tetteivel meg tudja győzni a parasztokat, hogy a kollektív mezőgazdaság, mint átmenet a szocializmusba, nem kitalálás, nem puszta lázálom, hanem hasznos dolog.

Mondottam már, hogy a törvény megköveteli a kommunáktól, hogy segítsék a környékbeli parasztlakosságot. A törvényben nem tudtuk magunkat másképp kifejezni, és nem tudtunk semmilyen gyakorlati útmutatást adni. Általános irányelveket kellett megállapítanunk, és arra kellett számítanunk, hogy az öntudatos elvtársak a vidéken lelkiismeretesen fogják alkalmazni ezt a törvényt, és ezernyi módot találnak majd arra, hogy minden egyes helység konkrét gazdasági viszonyai között hogyan alkalmazzák gyakorlatilag. Persze minden törvényt ki lehet játszani, még végrehajtásának látszatával is. A parasztok segítéséről szóló törvény is puszta játékszerré válhat és egészen ellenkező eredményekre vezethet, ha lelkiismeretlenül alkalmazzák.

A kommunáknak olyan irányban kell fejlődniük, hogy a velük való érintkezés és a tőlük kapott gazdasági segítség hatása alatt változni kezdjenek a parasztgazdaság viszonyai, és minden egyes kommuna, artel vagy társulás értsen hozzá, hogy megvesse e viszonyok javulásának alapját és gyakorlatilag meg is valósítsa azt, tettekkel bizonyítva be a parasztoknak, hogy ez a változás csak hasznukra válik.

Önök, természetesen, azt gondolhatják, hogy majd azt mondják nekünk: a gazdaság javításához más viszonyok kellenek, nem olyanok, mint a négy évig tartó imperialista háború és az imperialisták által ránk kényszerített kétéves polgárháború okozta pusztulás mostani körülményei. Hogyan lehet még csak gondolni is a földművelő gazdaságok nagyarányú javítására a mi viszonyaink között, — adja isten, hogy valamiképp felszínen tartsuk magunkat és éhen ne haljunk.

Teljesen érthető, hogy felmerülhetnek ilyen kétségek. De ha nekem kellene válaszolnom az efféle ellenvetésekre, én a következőket mondanám: Tegyük fel, hogy a gazdaság leromlása, a pusztulás, az áruhiány, a zilált közlekedés, az állatállomány és a munkaeszközök megsemmisülése következtében valóban lehetetlen a gazdaságot nagymértékben javítani. Nem kétséges azonban, hogy számos esetben a gazdaság kisebb méretű javítása keresztülvihető. De tegyük fel, hogy még ezt sem lehet megcsinálni. Vajon azt jelenti ez, hogy a kommunák nem változtathatnak a környékbeli parasztok életén, és nem bizonyíthatják be a parasztoknak, hogy a kollektív mezőgazdasági üzem nem mesterségesen nevelt melegházi növény, hanem a munkáshatalom újabb segítsége a dolgozó parasztságnak, a parasztság támogatása a kulákság elleni harcában? Biztos vagyok benne, hogy még akkor is, ha így tesszük fel a kérdést, még ha fel is tételezzük, hogy a mai bomlás viszonyai közt nem lehet javulást elérni, még ebben az esetben is nagyon, nagyon sokat lehet elérni, ha a kommunákban és artelekben lelkiismeretes kommunisták vannak.

Hogy ne csak mondjam, hanem bizonyítsam is ezt, arra utalok, amit városainkban kommunista szombatoknak neveznek. Így nevezték el a városi munkások ingyenes munkáját, amit a rendes, minden munkástól megkövetelt munkán felül, valamely közszükséglet kielégítése végett néhány órán át végeznek. Ezeket a kommunista szombatokat először a Moszkva—Kazán vasútvonal vasutasai vezették be Moszkvában. A Szovjethatalom egyik felhívásában rámutatott arra, hogy a frontokon harcoló vöröskatonák hallatlan áldozatokat hoznak, és minden csapás ellenére, amelyet el kell viselniök, csodával határos győzelmeket aratnak az ellenségen, és egyben leszögezte, hogy csak abban az esetben győzhetünk végérvényesen, ha nemcsak a frontokon, hanem a hátországban is ilyen hősiességet és önfeláldozást tanúsítunk. A moszkvai munkások erre a felhívásra kommunista szombatok szervezésével válaszoltak. Kétségtelen, hogy a moszkvai munkásoknak sokkal több csapást és nyomorúságot kell elviselniök, mint a parasztoknak, s ha? önök megismerkednek a moszkvai munkások életviszonyaival, és elgondolkoznak azon, hogy a munkások milyen hallatlanul nehéz viszonyok között tudtak kommunista szombatokat rendezni, akkor majd egyetértenek velem abban, hogy még a legnehezebb körülmények sem szolgálhatnak ürügyül arra, hogy meg ne csináljuk azt, amit minden körülmények között meg lehet csinálni, ha ugyanazt a módszert alkalmazzuk, mint a moszkvai munkások. Semmi sem járult annyira hozzá a kommunista párt tekintélyének növeléséhez a városban, semmi sem fokozta annyira a pártonkívüli munkások tiszteletét a kommunisták iránt, mint ezek a kommunista szombatok, amikor már nem voltak többé szórványos jelenségek, s a pártonkívüli munkások a gyakorlatban látták, hogy az uralkodó kommunista párt tagjainak kötelezettségeik vannak, és a kommunisták nem azért vesznek fel új tagokat a pártba, hogy azok a kormányzó párt helyzetével járó előnyöket élvezzék, hanem azért, hogy a valóban kommunista munka, vagyis olyan munka példájával járjanak elől, amelyet ingyen végeznek. A kommunizmus a szocializmus fejlődésének legfelső foka, amikor az emberek azért dolgoznak, mert tudatában vannak annak, hogy a köz javára dolgozni kell. Tudjuk, hogy most nem vezethetjük be a szocialista rendet, jó, ha gyermekeink, vagy talán unokáink életében fog megvalósulni nálunk. De állítjuk, hogy az uralkodó kommunista párt tagjai a nehézségek nagyobb részét vállalják a kapitalizmus elleni harcban, amikor a legjobb kommunistákat a frontra mozgósítják, azoktól pedig, akiket nem lehet erre felhasználni, megkövetelik, hogy teljesítsék a kommunista szombatokkal járó kötelezettségeiket.

Ha majd önök is bevezetik ezeket a kommunista szombatokat, amelyek minden nagy ipari városban elterjedtek — a párt minden egyes tagjának most kötelezően részt kell vennie ezeken, különben még a pártból való kizárással is megbüntetik —, ha majd a kommunákban, artelekben és társulásokban önök is ezt az eszközt alkalmazzák, még a legrosszabb viszonyok között is elérhetik és el is kell érniök, hogy a paraszt minden kommunát, minden artelt és társulást olyan egyesülésnek tekintsen, amely nem azzal tűnik ki, hogy állami segélyt kap, hanem azzal, hogy a munkásosztály legjobb képviselői gyűltek benne össze, akik nemcsak másoknak prédikálják a szocializmust, hanem maguk is meg tudják azt valósítani, maguk is meg tudják mutatni, hogy még a legrosszabb viszonyok között is tudnak kommunista módon gazdálkodni, és amivel csak lehet, segíteni tudják a környékbeli parasztlakosságot. Itt nincs helye semmiféle kibúvónak, itt nem lehet áruhiányra hivatkozni, nem lehet arra hivatkozni, hogy nincs vetőmag, vagy hogy elhullott a jószág. Ez az ellenőrzésnek olyan eszköze, amelynek segítségével mindenesetre határozottan megállapíthatjuk, mennyire oldottuk meg a gyakorlatban a magunk elé tűzött nehéz feladatot.

Meg vagyok róla győződve, hogy a kommunák, társulások és artelek képviselőinek közös gyűlése megvitatja ezt, és meg fogja érteni, hogy ennek a módszernek az alkalmazása valóban hathatós eszköze a kommunák és társulások megszilárdításának, és olyan gyakorlati eredményei lesznek, hogy Oroszországban egyetlen esetben sem fog előfordulni, hogy a paraszt ellenséges szemmel nézné a kommunákat, arteleket és társulásokat. Ez azonban nem elég: azt kell elérnünk, hogy a parasztság rokonszenvezzen velük. Mi, a Szovjethatalom képviselői, a magunk részéről mindent megteszünk, hogy elősegítsük ezt, és hogy a milliárdos alapból vagy más forrásokból csak azokban az esetekben folyósítsanak állami segélyt, amikor a dolgozó kommunák és artelek valóban gyakorlatilag közelebb kerülnek a környékbeli parasztok életéhez. E feltételek nélkül az arteleknek vagy társulásoknak nyújtott mindennemű segítséget haszontalannak, sőt feltétlenül károsnak tartunk. Azt a segítséget, amit a kommunák nyújtanak a környékbeli parasztoknak, nem szabad olyan segítségnek tekinteni, amelyet csak azért adnak, mert feleslegük van, — annak szocialista segítségnek, vagyis olyan segítségnek kell lennie, amely módot nyújt a parasztoknak arra, hogy az elkülönült, egyéni gazdálkodásról áttérjenek a társas gazdálkodásra. Ezt pedig csakis a kommunista szombatok módszerével lehet megvalósítani, amelyről itt beszéltem.

Ha okulnak a városi munkások tapasztalatain, akik hasonlíthatatlanul rosszabb viszonyok között élnek, mint a parasztok, és mégis mozgalmat indítottak a kommunista szombatokért, akkor biztos vagyok benne, hogy az önök közös, egyetértő támogatásával el fogjuk érni, hogy a mai néhány ezer kommuna és artel mindegyike a kommunista eszmék és elgondolások igazi melegágya lesz a parasztok kőzött, olyan gyakorlati példa, amely megmutatja nekik, hogy ez a palánta, bár még gyönge és kicsiny, de nem mesterséges, nem üvegházi palánta, hanem az új, szocialista rendszer igazi hajtása. Csak akkor aratunk majd tartós győzelmet a régi tudatlanságon, koldussorson és ínségen, csak akkor érjük el azt, hogy semmi ilyen nehézség nem rettent vissza bennünket további utunkon.

Megjelent: „Pravda” 273. és 274. sz.
1919. december 5. és 6.

Lenin Művei. 30. köt. 184—194. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Demokrácia és diktatúra megvalósulása az osztálytársadalmakban

A kapitalizmus sikere, hogy az értékeket következetesen pénzzel méri, de ez a hibája is, mert az embert is kénytelen pénzzel mérni, így a működési modellje révén elkerülhetetlenül embertelenséget követ el, erre próbál megoldást találni a szocializmus, ami természetesen nem hibátlan, de emberségességre képes és törekszik.

A kapitalizmus bűne, hogy a működési módja miatt az egyéni érdeket helyezi a társadalmi fölé, így válik elenyészően csekély egyén érdeke a teljes társadalom érdekévé, ami így elkerülhetetlenül diktatúra a többség részére.

ATV.hu: Egyenlőtlenségi jelentése: a közel 2 ezer leggazdagabb ember vagyona 4,6 milliárd legszegényebbével ér fel (2020)

A kapitalizmus fejlődésével a hibája és bűne miatt kénytelen egyre embertelenebb, gátlástalanabb, ravaszabb, álcázottabb, mosolygósabb diktatúrára, ha fenn akar maradni, végül, ha szükséges el kell vetnie a demokrácia látszatát is, nyílt diktatúrává muszáj változnia, mert az emberséges demokratikus forma nem tartozhat a lehetséges működési modelljébe. A feudalizmus is nyílt önkényuralommá „Szent Szövetséggé” változott hatalma megvédésére. A kapitalizmus a pénzről, a tőkések profitjáról a kizsákmányolásról szól, és ezen nem lehet változtatni. A robotizálás elterjedésével semmi szüksége nem lesz a kapitalizmusnak a világ népeinek többségére, sőt érdekelt lesz az elpusztításukban, vagy átalakul szocializmusba, de sajnos ez csak forradalommal lehetséges, mert a kapitalizmus nem fejlődhet szocializmussá, a hatalom birtokosainak ez nem érdeke.

A kapitalizmus „polgári-demokratikus diktatúrája” valóságos lehetőség a kizsákmányolásra, élősködésre, felsőbbrendűségre, gyarmatosításra és ennek érdekében a háborúkra. Ennek az embertelenségnek próbál gátat szabni a szocializmus, a „népi-demokratikus diktatúra” segítségével a szocializmus gazdasági működési modelljével.

A kapitalizmusban az egyén és a társadalom érdekviszonyában az egyén szempontja a meghatározó és ez a működési modellje miatt megosztott társadalmat hoz létre, ahol a többség egyéni érdeke már nem számít és ez nem javítható hibája. A szocializmusban az egyén érdeke alárendelt a társadalom, a többség érdeknek, működési modellje miatt az egyenlőség dominál, de a társadalmi és az egyéni érdek harmóniája megvalósítható és meg is kell valósulnia. A szocializmusban a társadalom érdeke tagjainak egyéni boldogulása, ha ez nem a közösség kárára történik, de ehhez demokrácia, szocialista demokrácia szükséges, a demokratikus centralizmusra alapozva.

Az ideiglenesen elbukott „szegény” szocializmus, amely az erős gazdag világkapitalista diktatúra környezetében létezett, a szocialista demokrácia formálissá válása mellet a kényszerűségből alkalmazott proletárdiktatúra lazulásával és az egyéni érdekeltség rossz kezelése miatt jutott zátonyra, az emberiség kárára. Ebből tanulni kell az újrakezdéshez, mert a kapitalizmus elpusztítja az emberiséget.

A kapitalizmus osztálytársadalom, kifejlődve alapvetően és meghatározóan két társadalmi osztályra tagozódik, úgymint tőkésre és proletárra, vagyis termelőeszközzel rendelkező és nem rendelkezőkre. A kapitalizmus a működési modellje miatt lehetséges és meg is valósul a kizsákmányolás, az élősködés, és kialakul a bérrabszolgaság, és ezek a legdominánsabb társadalmi jellemzői. A kapitalizmusban a demokrácia és a diktatúra megvalósulása az alapvető két társadalmi osztály viszonyában kibékíthetetlen osztályellentété válik. A kapitalizmusban a politikai-gazdasági hatalom nem a többségben lévő proletároké, hanem kizárólag a tőkéseké, ami a kizsákmányoláshoz, a kapitalista gazdasági modell működéséhez nélkülözhetetlen. (Kommunista Kiáltvány)

A kapitalista modellben az ember annyit ér, amennyi profitot tud hozni a gazdasági-politikai hatalommal bíróknak, ezért semmilyen embertelenség nem lehet akadálya a proletárokkal szembeni diktatúrának. Csak a tőkések félelme szab határt a kapitalizmusban elkerülhetetlen embertelenségeknek, de néha még az sem.

Igazi forradalmi gondolatok

Petőfi Sándor – A nép nevében: … Még kér a nép, most adjatok neki! Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

Petőfi Sándor – Föltámadott a tenger: … Habár fölül a gálya, S alul a víznek árja, Azért a víz az úr!

Ezek a gondolatok minden demokrata, minden kommunista számára szent cél lehet.

Petőfi Sándor – A XIX. Század költői: … Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! – a kommunizmus –

Az emberségesebb emberré váláshoz elkerülhetetlen a demokrácia kiterjesztése a többségre. A nép számára a demokráciához a társadalmi megosztottságot meg kell szüntetni, ehhez a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériesség” megvalósítása elkerülhetetlenül szükséges. Amíg a nép megoszlik szolgákra és az urakra, addig lehetetlen a demokrácia, a szolga népnek a közügyekben, a hatalomban való valódi részvétele. A demokrácia működéséhez megfelelő társadalmi szervezettség szükséges, de az osztálytársadalomban ez elsősorban osztályérdeket valósít meg. Így az osztálytársadalmakban az osztályérdek az ellenséges osztályt kiszorítja a demokrácia gyakorlásából, ami a működési modellje miatt szükségszerű.

Az osztálytársadalmakban osztályháború folyik, ezért mindenkire kiterjedő demokrácia a legoptimálisabb körülmények között sem valósítható meg. Az osztályháború célja a kibékíthetetlen osztályérdekek megvalósítása. Mivel a kapitalizmus csak a kisebbség, a szocializmus ellenben a többség számára biztosíthat demokráciát, ezért a szocializmus előnyösebb az emberiségnek. Ez a működési modelljükből következik. A demokrácia keretében a hibák felszínre kerülhetnek, és kisebb konfliktust okozhatnak, akár a társadalmi katasztrófák is elkerülhetők. A kapitalizmusban a proletárokkal szembeni diktatúra fegyver az osztályérdek, a kizsákmányolás érdekében, ellenben a szocializmusban a proletárdiktatúra a kizsákmányolás megakadályozását szolgálja.

Azonban az osztálytársadalmakban az osztályharc érdekében a demokrácia korlátozása az ellenséges társadalmi osztály részére szükséges, de emiatt az uralkodó osztály diktatúrája totálisan elfajulhat, akár önkényuralommá is válhat, még saját osztálya egyes részei ellen is. A diktatúra veszélyes, csak az osztálynélküli társadalomban szüntethető meg, csak ott lehetséges valódi, mindenki számára demokrácia.

Társadalmi osztály: „Osztályoknak az emberek olyan nagy csoportjait nevezik, amelyek a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerében elfoglalt helyük, a termelési eszközökhöz való (nagyrészt törvényekben szabályozott és rögzített) viszonyuk, a munka társadalmi szervezetében játszott szerepük, következésképpen a társadalmi javak rendelkezésükre álló részének megszerzési módjai és nagysága tekintetében különböznek egymástól. Az osztályok az emberek olyan csoportjai, amelyek közül az egyik eltulajdoníthatja a másik munkáját, annak következtében, hogy a társadalmi gazdaság adott rendszerében különböző a helyzetük.” (Lenin Művei. 29. köt. 428. old.)

Mit nevezhetünk demokráciának és diktatúrának?

Demokrácia: legáltalánosabb értelemben olyan politikai rendszer, amelyben a hatalom forma szerint az egész nép kezében van, ténylegesen azonban valamely osztály diktatúrája érvényesül. – Marxista fogalomlexikon

Az osztálytársadalmakban a demokrácia az uralkodóosztály osztályérdekének megfelelően a közügyekben, a hatalomban való részvételi lehetőség a kornak és a társadalmi rendszernek megfelelő szervezeti formában.

Az osztálytársadalmakban a diktatúra az uralkodóosztály osztályérdekét veszélyeztetőkkel szembeni erőszak, az elnyomott osztály érdekérvényesítésének, demokráciájának korlátozása, a közéletből, a közügyekből, a hatalomból való kiszorítása, osztályöntudatának megtörése.

Az osztálytársadalmakban az uralkodó társadalmi osztály a politikai-gazdasági hatalom birtokosa, amely nem feltétlenül azonos a néppel, ami így lehet csak a társadalom elenyésző kisebbsége is, ez a jellemzője a kapitalizmusnak. A szocializmusban az uralkodóosztály a dolgozó nép, a többség (munkás-paraszt-értelmiség szövetségben).

A demokrácia, akár a többségben lévő nép – osztály – számára is, nem azt jelenti, hogy nincs, vagy nem lehet hiba a társadalom működésében, de lehetőség a hibák kijavítására. Az osztálytársadalmakban azonban a hibákat az ellenérdekelt osztály az osztályháborúra felhasználja, ezért nehezen kerülnek a felszínre és ez társadalmi katasztrófákhoz vezet.

Demokrácia és diktatúra a kapitalizmusban:

A demokrácia és a diktatúra az osztálytársadalmakban egymás mellett létezik, az uralkodó és az elnyomott osztályok viszonyát, érdekeit szabályozza, biztosítja az uralkodóosztály uralmát, érdekeit az államhatalom segítségével. A kapitalizmusban a hatalmi ágak szétválasztása az uralkodóosztály, a kapitalisták számára biztosíthatja a demokráciát az önkényuralom ellen, hasonlóan a jogállamisághoz, ami korszerű szervezett formát jelent a társadalom működéséhez, de az önkényuralom még így is kialakulhat.

A kapitalizmusban a dolgozó proletárosztály számára, mivel semmilyen hatalommal nem rendelkezik, mindenképpen a diktatúra valamilyen formája – mértéke – valósul meg. A kapitalizmusban a proletárok a hatalmi ágakban és a jogállam szerveiben csak dolgozó proletárok, akik elsősorban az uralkodóosztály érdekében tevékenykednek, számukra a demokrácia és a diktatúra az osztályhelyzetükből következik, így ez alapvetően, mint a proletárok számára diktatúra.

Az osztálytársadalmakban az élesedő osztályharc a demokrácia kényszerű korlátozásához vezet, ami alól a szocializmus és a kapitalizmus sem kivétel. Az osztályellenség a diktatúrában megerősödhet, mert felhasználja osztályharcához a demokrácia hiányában keletkező eltusolt és akár nagyon súlyos hibákat, ami a kapitalizmusban és a szocializmusban is érvényes. A szocializmusban csak a nagyon következetes szocialista demokrácia lehet eredményes, a kapitalizmusban azonban nem lehetséges demokrácia a nép számára. Így történt, hogy az erős és fejlett kapitalista világrendszer mellett létezett, de gyengébben fejlett szocializmusban a demokrácia kényszerű korlátozása elvezetett a kapitalizmus restaurálásához. Az osztályháborúban a nagyon erős kapitalista világrendszer és a nem eléggé fejlett szocialista demokrácia miatt a kapitalista osztályellenség felhasználta a szocializmus gyermekbetegségeit és a „polgári-demokratikus diktatúrát” visszaállította.

A polgárság haladó gondolkodói a feudalizmus önkényuralmának megtörésére az emberi és polgári jogok nyilatkozata-át a Nagy Francia Forradalom alkotta meg, amely a kapitalizmus működési modell korlátjával volt terhes. A modern korban szintén a kapitalizmus árnyékában születet meg az ENSZ által elfogadott nyilatkozat, az emberi jogok egyetemes nyilatkozata. Ezek a jogok mind a kapitalista társadalmi viszonyokban keletkeztek.

A kapitalizmus működési modellje feltételezi a gazdaság működéséhez szükséges minden tényező pénzért való megvásárlását, ami jelentős fejlődés a feudalista modellhez képest. Ez kiterjed a dolgok, gépek, emberi munkaerő és a politikai hatalom pénzért való megvásárlására is. A megvásárolt gazdasági tényezők azonban nem tartoznak bele a demokrácia körébe, így a proletár sem, aki a munkaerejét adja el. Így a kapitalizmusban is megvalósul a megosztott társadalmi forma, hasonlóan, mint a feudalizmusban, csak modern formában, mert a cél ugyanaz, a korlátlan zavartalan kizsákmányolás, ehhez pedig korlátlan hatalom szükséges.

A polgári „demokrácia” a kapitalizmus működési módjával nem valósíthatja meg következetesen az általa eredetileg elképzelt emberi és polgári jogokat és a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” jelszavát, mert bérrabszolgaságra, kizsákmányolásra épül. Ezek megvalósítására csak a szocialista demokrácia képes.

***

Wikipédia „… A politika kifejezés az ókori görög polisz névből ered. A politika szó magyar jelentése: közélet, ez értelemben tehát mindenki, aki részt vesz a közéletben, tevékeny (aktív) vagy tétlen (passzív) politikát folytat. … Általában úgy gondolunk a politikára, mint a hatalomért folytatott küzdelemre, mint ennek színterére, s mint a politikai színtér eseményeire. … A tevékeny politika valójában érdekek harca a közéletben, leginkább a közhatalomból való részesedésre vagy a közhatalom döntéseinek befolyásolására való igyekezet.”

Wikipédia: „… A demokrácia olyan politikai rendszer, amely a népnek a közügyekben való részvételére épül. … Népszerű meghatározása a demokráciának a népuralom, egyenjogúság; az a politikai rendszer, melyben a népé a hatalom. …”

Wikipédia: „…A diktatúra vagy parancsuralom, önkényuralom olyan kormányzási forma, ahol az állami főhatalom (a kormányzati hatalom) forrása nem a népakarat. …”

Wikipedia.hu: „…A hatalmi ágak szétválasztása a hatalommal való visszaélés intézményesített gátja. … Történetileg az önkényuralom megakadályozására irányult …”

Wikipedia.hu: „…A jogállam olyan állam, ahol a közhatalmat a nyilvános és írott jogszabályok tartalmának megfelelően, és a jogszabályokban meghatározott eljárások keretében, arra feljogosított szervezetek és személyek gyakorolják. …”

Filozófiai kislexikon (1980) – párt, politikai: valamely társadalmi osztály vagy szociális csoport legaktívabb képviselőit egyesítő politikai szervezet, amely az adott osztály, csoport érdekeit fejezi ki és politikai harcukat vezeti. … A munkásosztálynak, hogy sikeresen betölthesse történelmi misszióját, szintén önálló politikai párt-ot kell szerveznie (lásd Marx—Engels Művei. 16. köt. 63. old.). A munkásosztály párt-ja jellegét, ideológiáját, szervezeti formáit, tevékenységi módszereit tekintve gyökeresen különbözik valamennyi többi osztály politikai párt-jától. Ideológiája, programja és taktikája a marxizmus—leninizmus tudományos világnézetén alapszik. Olyan élcsapatként lép a porondra, amely egyesíti és szervezi a munkásosztályt az osztály egészének érdekeiért folyó harcban. A munkásosztály politikai párt-jának biztosítania kell céljai, akarata és akciói egységét. Történelmi szerepét, feladatait es felépítésének elveit Marx es Engels „A Kommunista Párt kiáltványa”-ban tisztázta. …”

Filozófiai kislexikon (1980) – szocializmus: „… A szocializmus olyan társadalom, amely a termelési eszközök társadalmi tulajdonán alapul, és ahol az egész népgazdaság fejlődését a tervszerűség jellemzi. A szocializmus-ban felszámolják a kizsákmányoló osztályokat, megszüntetik az ember kizsákmányolását. A politikai hatalom (a proletárdiktatúra a szocializmus-ba való átmenet, az egyetemes népi állam a felépült szocializmus és a kommunizmusba való átmenet idején) a dolgozók kezében van, a munkásosztály vezető szerepe mellett. A szocializmus létrejötte és fejlődése elszakíthatatlanul összekapcsolódik a marxista—leninista, kommunista pártok vezető, irányító tevékenységével.

Marxista fogalomlexikon – Demokrácia: legáltalánosabb értelemben olyan politikai rendszer, amelyben a hatalom forma szerint az egész nép kezében van, ténylegesen azonban valamely osztály diktatúrája érvényesül. A burzsoá politikusok és a reformisták a demokrácia fogalmát rendszerint elszakítják a konkrét gazdasági-társadalmi tartalomtól és főleg formális jegyek alapján ítélik meg. A marxizmus-leninizmus a demokráciát konkrét társadalmi-gazdasági tartalmában és feltételeiben vizsgálja. A kizsákmányoló rendszerekben a demokráciának csak külső látszata van meg, a valóságos népuralom sohasem valósulhat meg benne. A demokrácia csak az elnyomó osztályok (a kisebbség) számára van biztosítva, az elnyomott osztályok (a többség) számára ugyanakkor ez diktatúrát jelent. A polgári demokráciákban a burzsoázia formális szabadságjogokat biztosít (alkotmányt, parlamentet és más képviseleti intézményeket hoz létre, általános választójogot ad stb.) de minden módon akadályozza, hogy a tömegek valóban élhessenek is azokkal. Ha a burzsoázia uralmát veszély fenyegeti, akkor elveti a polgári demokratikus szabadságjogoknak még a látszatát is, és nyílt terrorista diktatúrához folyamodik. A demokrácia új, magasabb rendű formája a szocialista demokrácia, amely a nép többségének, a dolgozó tömegeknek a demokráciája.

Filozófiai kislexikon (1980) – népi demokrácia: a proletárdiktatúra egyik formája, amely kifejezi „a szocialista forradalom fejlődésének sajátszerűségét az imperializmus gyengülésének viszonyai között és az erőviszonyoknak a szocializmus javára történt megváltozását. Ebben a formában kifejeződtek az egyes országok történelmi és nemzeti sajátosságai is” (Az SZKP XXII kongresszusa ) A népi demokrácia Kelet Európa és Ázsia több országában a népi demokratikus forradalom során alakult ki. E forradalmak fejlődésében nagy jelentősége volt a földreformnak, amely felszámolta a feudális maradványokat és megerősítette a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségét. A forradalom előrehaladásával a munkásosztály és pártja egyre jobban beavatkozott a tőkés gazdaságba (államosítás) és egyidejűleg korlátozta a burzsoázia politikai befolyását is. A mélyreható demokratikus átalakulás megvalósítása tette lehetővé a forradalmak átnövését a szocialista forradalomba. Ennek megfelelően a népi demokrácia, amely eredetileg a nép demokratikus diktatúrájaként jött létre, a proletárdiktatúra funkcióit kezdte betölteni. A forradalom ezen általános menetének az egyes országokban megvannak a maga konkrét sajátosságai. A népi demokratikus formát a népi demokratikus forradalom széles osztályalapja (amely nemcsak a munkásosztályt és a parasztságot, hanem a burzsoázia egyes rétegeit is magába foglalja), továbbá a népi demokratikus forradalomból a szocialista forradalomba, való békés átnövés hozta létre, ami lehetőséget nyújtott egyes régebbi képviseleti formák (parlament) felhasználására. A népi demokráciák jellemző vonásai a többpártrendszer (néhány európai ország kivételével), amikor a kommunista párt mellett más demokratikus pártok is vannak, amelyek a szocializmus álláspontján állnak és elismerik a munkásosztály vezető szerepét, a politikai pártokat és tömeg szervezeteket egyesítő népfront, mint sajátos szervezeti forma. A népi demokrácia kialakulási időszakának sajátossága még, hogy a meglevő politikai jogokat nem korlátozzák, a régi államgépezet szétzúzása hosszabb ideig tart stb. A történelem tapasztalatai bebizonyítottak, hogy a népi demokrácia a szocializmus építésének rendkívül eredményes eszköze.

Filozófiai kislexikon (1980) – proletárdiktatúra: a proletariátus államhatalma, amely a burzsoá államgépezet szétzúzása eredményeképpen jön létre. A proletárdiktatúra alkotja a szocialista forradalom fő tartalmat, ez győzelemének elengedhetetlen feltétele és legfőbb eredménye. Éppen ezért a proletárdiktatúráról szóló tanítás a marxi—lenini elmélet egyik legfontosabb része. A proletariátus arra használja fel hatalmat, hogy megtörje a kizsákmányolok ellenállását, megszilárdítsa a forradalom győzelmét, idejében elhárítsa a burzsoázia restaurációs kísérleteit, védekezzék a nemzetközi reakció agresszív cselekedetei ellen (lásd osztályharc). Ám a proletárdiktatúra nemcsak és nem elsősorban erőszakot jelent. Fő funkciója — konstruktív, építő funkció. A diktatúrát a proletariátus arra használja fel, hogy megnyerje a dolgozok nagy tömegeit és bevonja őket a szocialista építésbe, hogy forradalmi átalakításokat hajtson végre a társadalmi élet valamennyi területén a gazdasági életben, a kultúrában, az életformában, hogy kommunista szellemben nevelje a dolgozókat és felépítse az új, osztály nélküli társadalmat. A proletárdiktatúra a szocializmus felépítésének fő eszköze, győzelmének elengedhetetlen feltétele. Alapja és legfőbb elve a munkásosztály és a parasztság szövetsége, a munkásosztály vezető szerepének biztosításával. A szocialista építés során bővül és megszilárdul a proletárdiktatúra társadalmi bázisa, kialakul a társadalom társadalmi-politikai és ideológiai egysége. A proletárdiktatúra rendszerében a fő vezető és irányító erő a munkásosztály élcsapata a kommunisták pártja. A proletárdiktatúra rendszerébe beletartoznak a dolgozok különféle tömegszervezetei a népképviseleti szervek, a szakszervezetek, a szövetkezetek, az ifjúsági szövetségek és más egyesületek, amelyek a szocialista állam és a dolgozó tömegek fő összekötő láncszemei. A történelemben a proletárdiktatúra első formája a Párizsi Kommün volt, amely értékes tapasztalatokkal gazdagította a marxizmust, s lehetővé tette, hogy Marx következtetéseket vonhasson le az eljövendő szocialista társadalom államformájára vonatkozóan. A szovjet forma (az oroszországi forradalmi munkásmozgalomban spontánul kialakult szovjetekből, tanácsokból keletkezett, azokra épülő államforma) a proletárdiktatúra új formáját alkotja. Jelentőségét Lenin tárta fel a két orosz forradalom tapasztalatainak tanulmányozása alapján. A legújabb forradalmi tapasztalatok alapján a proletárdiktatúra egy másik új formája alakult ki a népi demokrácia. A proletárdiktatúra nem öncél, hanem a diktatúra és osztály nélküli társadalomba való átmenet történelmileg szükségszerű és egyetlen lehetséges eszköze. A szocialista építés során változásokon megy át. A társadalom szociális struktúrájának fejlődésfolyamatával egyidejűleg — melynek iránya az egyre növekvő homogenitás — a proletárdiktatúra állama fokozatosan egyetemes népi állammá alakul át. Az egyetemes népi állam szükségszerű szakasz azon az úton, amely a jövőbeli kommunista társadalmi önigazgatás megteremtéséhez vezet.

Marxista fogalomlexikon – Demokratikus Centralizmus: a kommunista pártok és a szocialista államok felépítési-szervezési alapelve. 1. A kommunista pártok működésében a következők jellemzik: a párt valamennyi vezető szervét demokratikusan választják meg (taggyűléseken, pártértekezleteken, pártkongresszusokon) a vezetőszervek kötelesek rendszeresen beszámolni tevékenységükről az illetékes pártszervezeteknek. A pártszervezetek és a pártvezetőségek demokratikusan, együttesen alakítják ki a párt politikáját, véleményeltérés esetén a kisebbség köteles alávetni magát a többség határozatának, az elfogadott határozat minden párttagra egyformán kötelező, a felsőbb szervek határozatai kötelezőek az alsóbbakra; szigorú pártfegyelem, amely minden párttagra egyformán vonatkozik; a bírálat és önbírálat alkalmazása; a párttagság észrevételeinek és kezdeményezésének figyelembevétele a vezető szervekben. A demokratikus centralizmustól elválaszthatatlan a kollektív vezetés érvényesítése és frakciózás szigorú megtiltása. 2. A szocialista államok működésében: az államhatalmi szervek tagjait a lakosság választja és bármikor visszahívhatja; az alsóbb szervek a felsőbb szerveknek vannak alárendelve, kötelesek azok rendelkezéseit végrehajtani; az alapvetőkérdéseket a demokratikus úton megválasztott központi szervek döntik el, ugyanakkor a helyi szervek önállósággal és kezdeményezési lehetőséggel bírnak, és bevonják a dolgozók legszélesebb rétegeit az állami ügyek megvitatásába és intézésébe. A demokratikus centralizmus elve érvényesül a szocialista országok gazdaságának irányításában és szervezetében is.
***
Világtörténet 6. kötet: „…

1. A Bécsi Kongresszus és a Szent Szövetség

A Bécsi Kongresszus és döntései

1814 októberétől 1815 júniusáig ülésezett Bécsben az európai hatalmak képviselőinek kongresszusa. A kongresszuson I. Sándor orosz cár, Metternich osztrák kancellár, Castlereagh angol külügyminiszter, Hardenberg porosz külügyminiszter és Talleyrand francia külügyminiszter irányító szerepet töltött be. E személyek egymás közti torzsalkodása és alkudozása határozta meg a kongresszus legfontosabb döntéseit.

A kongresszus vezetőinek célja a francia polgári forradalom és a napóleoni háborúk eredményeképpen Európában végbement politikai változások és reformok felszámolása volt. Görcsösen ragaszkodtak a „legitimizmus” elvéhez, vagyis vissza akarták állítani a birtokaiktól megfosztott régi egyeduralkodók „törvényes” jogait. Valójában a „legitimizmus” elve a reakció önkényét volt hivatott palástolni. …

A Szent Szövetség és az európai reakció tombolása

A bécsi kongresszus döntései nagyban hozzájárultak az európai nemesi-monarchikus reakció megerősödéséhez. „1815 után — írta Engels — minden országban a forradalomellenes párt tartotta kezében a kormányzás gyeplőjét. A feudális arisztokraták uralkodtak minden kormányban Londontól Nápolyig, Lisszabontól Szentpétervárig.” Az európai államok reakciós kormányai a forradalmi és nemzeti felszabadító mozgalmak elleni harc fokozása érdekében megkötötték az úgynevezett Szent Szövetséget. …”
***
Kommunista Kiáltvány: „… A mi korszakunkat, a burzsoázia korszakát azonban az jellemzi, hogy egyszerűsítette az osztályellentéteket. Az egész társadalom mindinkább két nagy ellenséges táborra szakad, két nagy, egymással homlokegyenest szemben álló osztályra: burzsoáziára és proletariátusra. … *Burzsoázián a modern tőkések osztálya értendő, akik a társadalmi termelési eszközök tulajdonosai és bérmunkát alkalmaznak. Proletariátuson pedig a modem bérmunkások osztálya, akik, minthogy nincsenek saját termelési eszközeik, kénytelenek eladni munkaerejüket, hogy megélhessenek.* … A modern államhatalom nem más, mint az egész burzsoá osztály közös ügyeit igazgató bizottság. … A burzsoázia, ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt. Könyörtelenül széttépte a tarkabarka hűbéri kötelékeket, melyek az embert természetes feljebbvalójához fűzték, s nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli „készpénzfizetést”. … Egyszóval, a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolást állította. A burzsoázia megfosztotta dicsfényüktől az összes eleddig tisztelt és jámbor félelemmel szemlélt tevékenységeket. Fizetett bérmunkásává változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét. A burzsoázia leszaggatta a családi viszonyról meghatóan szentimentális fátylát és e viszonyt puszta pénzviszonyra redukálta. … Amilyen mértékben a burzsoázia, azaz a tőke fejlődik, ugyanolyan mértékben fejlődik a proletariátus, a modern munkások osztálya, akik csak addig élnek, amíg munkát kapnak, és akik csak addig kapnak munkát, amíg munkájuk a tőkét gyarapítja. …”

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Kína forradalma

A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
4. Kezdetleges reformista és feudális ellenállás

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

4. Kezdetleges reformista és feudális ellenállás
(1870—1901)

Már leírtuk, hogy a Taiping felkelés alatt Közép-Kína tehetségesebb földesurai, akiket a mandzsuk régebben félretoltak, hogyan védték meg a dinasztiát a parasztok ellen. Ezek a földesurak résztvettek a kormányban és annak elkésve bizonyos férfias jelleget adtak. Cseng Kuo-fan tehetséges szervező volt. Co Cung-tang a hadsereg élén összezúzta Jakub Begujgúr nemzeti forradalmát kínai Turkesztánban és az Északnyugat-Kínában kitört mohamedán felkeléseket. Ezek az emberek tudták, hogy a kínai hadsereget feltétlenül modernizálni kell. Eltűrték az idegenek vasúti koncesszióit, mert arra gondoltak, hogy ők fogják ellenőrizni valamikor ezeket a vonalakat. Egyikük, Csang Csi-tung megépítette a Hanjeping-acélműveket, amelyek még ma is a legnagyobbak Kínában. Co Cung-tang nemcsak a csatában győzte le a mohamedánokat, hanem azzal is, hogy csapataival modern utakat építtetett a haditerület felé. Modern textilgyári gépeket hozatott és a távoli Lancsouban textilműveket létesített az északnyugati területek bőséges gyapjúhozamának feldolgozására.

Ezeket az erőfeszítéseket részben a közeli Japán hallatlan fejlődése ösztönözte. A japán arisztokráciának sikerült megtartania a császárságot és a feudális földbirtokrendszert, ugyanakkor pedig eltörölte az elavult feudális szervezeti formákat és elindította az iparosodást. Japán kapuit később nyitották ki, mint Kínáét — de negyven évvel később már olyan erős hadserege és tengerészete volt, hogy függetlensége biztosítottnak látszott és a rabló tervek végrehajtásában részestársa lett a nyugati imperialistáknak. Japánnak szerencséje volt azért is, mert nem kellett ugyanazzal az imperialista csoportosulással szembenéznie, mint Kínának. Japán növekedését Anglia is segítette, amely az ország katonai és főleg tengeri erejében a cári Oroszország szükséges távolkeleti ellensúlyozóját látta. Kína újtípusú hivatalnokai igyekeztek követni a japán példát.

Az eredmény az 1898-as reformmozgalom volt. Ez a keményfejű mandzsu tisztségviselők ellen irányult, akik „nem tanultak és nem felejtettek semmit”. Tudósok, mint Kang Ju-wei kidolgozták egy olyan alkotmányos monarchia tervét, amely elég erős lett volna a nyugati gyámkodás lerázására. Ugyanakkor pedig megakadályozta volna a hagyományos társadalmi „egyensúly” megváltoztatását. Ezek a tervek magának az ifjú császárnak, Kuang Sziü-nek is tetszettek, aki bővében volt ugyan az észnek, de szűkében az akaraterőnek. A reformerek példaképe Európa és az új Japán volt, de támogatást egyiktől sem kaptak.

Háromhónapos roham után — amely idő alatt a császár egész sor újító rendelkezést adott ki — az egész mozgalmat összezúzta a császár nagynénje. Ez a nagynéni Ce Hszi anyacsászárnő volt, akit „az agg mandzsu sárkány utolsó éles fogának” neveztek. E kemény öregasszony számára nem volt újság a hatalom. Már egyszer évekig uralkodott kiskorú unokaöccse helyett. Most mozgósította a régi udvar embereit, hogy ismét hatalomra juthasson. Gyorsan lesújtott, elfogatott annyi reformista „összeesküvőt”, amennyit csak tudott és hóhéraival kettévágatta őket, mint az árulókat „szokás”. A fiatal császárt életének hátralévő tíz esztendejére börtönbe záratta.

Az anyacsászárnő a múlt jellegzetes figurája volt. Gyűlölte az újmódi idegen szokásokat és valószínűleg még Japánt is csak a Nyugat gyengeakaratú követőjének tartotta. A családi uralom dinasztikus elméletében hitt csupán és semmiféle újítást nem volt hajlandó megtűrni. A „Hatamen Octroi” adót, amelyet minden Pekingbe érkező árura kivetettek — szépítőszerek vásárlására használta. Uralkodása alatt lefoglalt egy hatalmas vagyont, amelyet az új hivatalnokok kínai hajóhad építésére gyűjtöttek. Az egészet arra használta, hogy az angol-francia hadsereg által 1860-ban felégetett, Versailles-t másoló Nyári Palota helyén újat építtessen. A palota egyik látványossága, amit még ma is megcsodálnak a pekingi turisták, egy márványhajó, amely oszlopokon áll, mesterséges tó közepén. Ez az egyetlen hajó, amelyet Kína a flottára gyűjtött vagyonból kapott. A császárnő pavilonnak használta. Itt szokta meginni teáját és itt figyelte, amint a nap lebukott a fenyőborította dombok és pompás palotájának aranylemezekkel borított tetőzete mögött.

Ezalatt az idegen hatalmak már élesítették késeiket, hogy felszeleteljék végre a kínai tortát. Közben azonban újabb parasztlázadás tört ki. Boxerlázadásnak nevezték, mert az „Egyetértő öklök” nevű titkos társaság, amely az egészet kezdeményezte, ennek a sportnak kínai változatára tanította ki tagjait. Elméletileg ez a megmozdulás visszaesést jelentett a Taipingok-hoz képest. Sem társadalmi programja, sem kormánytervezete nem volt. Azt azonban világosan látták, hogy mi a főveszedelem. A mozgalom így mégiscsak a kínai nép elkeseredett erőfeszítéseit tükrözte. A népét, amely meg akart szabadulni minden idegen elnyomótól — a mandzsukat is beleértve. A zavargások kapóra jöttek a császárnőnek. Éppen erre volt szüksége: olyan népszerű ügyre, amely támogathatja az uralkodóházat. Ügyesen eltérítette a boxereket eredeti céljuktól: az uralkodóház és a nyugatiak együttes kirepítésétől. A boxerek ilymódon a mandzsu abszolutizmus bábjaivá váltak, amely „a gonosz idegenek áldozatának” szerepében tetszelgett. A boxerek benyomultak Pekingbe és megostromolták a diplomatanegyedet. Angol, amerikai, orosz, német és japán csapattestekből álló szövetséges erő tudta csak szétszórni őket. Vilmos császár, aki ebben az időben a sárga veszedelemről szónokolt, von Waldersee gróf marsall vezénylete alatt nagy expedíciós sereget fegyverzett fel és küldött Kínába. A marsall csak a boxerek leverése után érkezett ugyan Kínába, de, mint a legmagasabb rangú szövetséges tiszt, mégis átvette a vezénylést. Teuton alapossággal működő osztagokat küldött a környékre, amelyek felégették a falvakat és gyilkolták a népet „a lázadók” bűneiért.

A boxerforradalom gondolkodásmódja zavaros volt ugyan, mégis inkább használt, mint ártott Kínának. Megtanította a nyugati hatalmakat arra, hogy ha az ország gyenge is — felrobban, ha úgy kezelik mint Indiát. Az imperialisták ezért a nyílt gyarmatosítás helyett visszatértek a közös bekerítés régi politikájához.

Arra mindenesetre nem tanította meg ez a forradalom a nyugatiakat, hogy abba kell hagyniok a dinasztia támogatását. Erős emberre volt szükségük, aki közéjük és a nép közé álljon. Olyan erős emberre, aki Kínához viszonyítva volt erős — nem pedig az imperialistákhoz. A láthatáron az egyetlen „erős férfi”— nő volt: az anyacsászárnő. Co Hszi tehát finom érzékkel köpenyeget fordított és elfoglalta új szerepkörét. Mint Hirohito 1946-ban, ő is a mértékletesség bajnoka szerepében díszelgett és az idegenek számára hajtóvadászatot rendezett a boxerek vezetőire.

A „nyitott kapu” és az „egyenlő lehetőségek” politikája elvének elismerésével a közös imperialista ellenőrzés módszere éppen ezekben az években öltötte fel XX. századbeli formáját. Ezeket az elveket meghatározva, John Hay amerikai külügyminiszter külön megemlítette Kína érintetlenségének fontosságát, elítélve a felosztást, és a befolyási zónákat. A forradalmárokat üldözték ugyan, de azt elismerték, hogy az országnak néhány újításra van szüksége. Amerika ezen a fronton kezdeményező szerepet vállalt. Abból a hadisarcból, amelyet a kormánynak a boxerek által okozott károk megtérítésére kellett fizetnie, amerikai egyetemeken erre a célra kijelölt diákokat tanítottak. Ezt a példát később más hatalmak is követték.

Ugyanebben az időben azonban új támadások érték Kína önállóságát. A végső megaláztatást az jelentette, hogy a fővárosban idegen csapatok állomásoztak és ezek tartották ellenőrzésük alatt a fővárosból a tengerhez vezető vasútvonalat. A partmenti erődítményeket leszerelték. A 15. amerikai gyaloghadosztály a „boxer garnizon” részeként egészen a japán—kínai háborúig az országban maradt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: V. I. Lenin

Harcra a fűtőanyagválság ellen!

Körlevél a pártszervezetekhez

Elvtársak! Pártunkra, mint a proletariátus szervezett élcsapatára hárult az a feladat, hogy egyesítse és vezesse a munkásosztálynak a munkás-paraszt Szovjethatalom győzelméért folyó harcát. Most, kétesztendei győzelmes harc után, jól tudjuk, milyen eszközökkel sikerült leküzdenünk azokat a kimondhatatlan nehézségeket, melyeket az országnak a négyéves imperialista háború által és az összes kizsákmányolók, az oroszországiak csakúgy, mint a nemzetköziek ellenállása által előidézett teljes leromlása gördített utunkba.

Elvtársak! Erőnk fő forrása: a munkások öntudatossága és hősiessége, akiktől a dolgozó parasztok nem tagadhatták meg és nem tagadhatják meg rokonszenvüket és támogatásukat. Győzelmeink oka abban rejlik, hogy pártunk és a Szovjethatalom közvetlenül a dolgozó tömegekhez fordul, rámutatva minden újabb nehézségre és megoldásra váró feladatra; abban rejlik, hogy pártunk meg tudja magyarázni a tömegeknek, miért kell egyik vagy másik pillanatban a szovjet munkának hol egyik, hol másik oldalára összpontosítani minden erőt; abban rejlik, hogy fokozni tudjuk a tömeg energiáját, hősiességét, lelkesedését, a legfontosabb soronlevő feladatra összpontosítva forradalmi erőfeszítéseit.

Elvtársak! Elérkezett az idő, mikor a fűtőanyagválság elleni harc lett a legfontosabb soronlevő feladat. A végső csapásokat mérjük Kolcsakra, legyőztük Jugyenyicset, sikeresen megkezdtük támadásunkat Gyenyikin ellen. Jelentősen megjavítottuk a gabonabegyűjtést és tárolást. A fűtőanyagválság azonban az egész szovjet munka összeomlásával fenyeget: a munkások és alkalmazottak szétszaladnak az éhség és a hideg miatt, a gabonaszállító vonatok megállnak, — a fűtőanyaghiány miatt valóságos katasztrófa közeleg.

A fűtőanyag kérdése minden más kérdés középpontjába került. A fűtőanyagválságot mindenáron le kell küzdenünk, különben nem lehet megoldani sem az élelmezési, sem a katonai, sem az általános gazdasági feladatokat.

És a fűtőanyagválságot le lehet küzdeni. Mert ha el is vesztettük a donyeci szenet, ha nincs is lehetőségünk arra, hogy az Uralban és Szibériában gyorsan fokozzuk a széntermelést, rendelkezésünkre áll még sok erdő, elegendő mennyiségű fát vághatunk ki és szállíthatunk el.

A fűtőanyagválságot le lehet küzdeni. Értenünk kell ahhoz, hogy a fő erőket (a jelen pillanatban) legfőbb ellenségünk ellen: a (fűtőanyaghiány ellen összpontosítsuk; értenünk kell ahhoz, hogy lelkesedést, keltsünk a dolgozó tömegekben, forradalmi erőfeszítéssel el kell érnünk, hogy a lehető leggyorsabban és a lehető, legnagyobb mennyiségben termeljünk ki és szállítsunk mindenféle fűtőanyagot: szenet, olajos palát, tőzeget és így tovább, elsősorban pedig tűzifát, tűzifát és tűzifát.

Az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottsága meg van győződve arról, hogy a pártszervezetek, a párt tagjai, miután két éven át bizonyságot tettek arról, hogy ennél korántsem könnyebb, hanem jóval nehezebb feladatokat is forradalmi módon meg tudnak oldani — meg fogják oldani ezt a feladatot is.

Az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottsága különösen a következő intézkedéseket javasolja valamennyi pártszervezetnek:

1. A fűtőanyagkérdést és a fűtőanyagválság elleni harc kérdését mától kezdve minden pártszervezetnek a pártgyűlések és elsősorban a pártbizottsági ülések állandó napirendi pontjául kell kitűznie. Mit tehetünk még, mit kell tennünk a fűtőanyagválság leküzdése érdekében? hogyan kell fokozni ezt a munkát? hogyan tegyük eredményesebbé? — ezek a kérdések kössék le most minden pártszervezet figyelmét.

2. Ugyanez vonatkozik az összes kormányzósági végrehajtó bizottságokra, városi végrehajtó bizottságokra, kerületi, volosztyi végrehajtó bizottságokra, egyszóval valamennyi vezető szovjet intézményre. A pártembereknek kell magukra vállalniok a kezdeményezést, hogy az idevágó munkát országos méretekben egységesen végezzék, erősítsék és minden módon fokozzák.

3. A legszélesebbkörű agitációt kell folytatni mindenütt, különösen a falun, hogy megmagyarázzuk a fűtőanyagkérdés jelentőségét a Szovjethatalom szempontjából. Különösen harcolni kell az ellen, hogy a fűtőanyagkérdésben helyi, vidéki, szűklátókörű és önző érdekek kerekedjenek felül. Meg kell magyarázni, hogy az országos szükségletek érdekében végzett önfeláldozó munka nélkül lehetetlen megmenteni a Szovjet Köztársaságot, lehetetlen megvédeni a parasztok és munkások hatalmát.

4. A legfigyelmesebben kell ellenőrizni, hogyan teljesítik a gyakorlatban a párt feladatait és a Szovjethatalom megbízásait, követeléseit és az általa kitűzött feladatokat. Az összes új párttagokat, akik az utolsó párthét idején léptek be a pártba, be kell vonni az ellenőrző munkába, hogy megállapítsuk, teljesíti-e mindenki a kötelességét.

5. A legnagyobb gyorsasággal és a legszigorúbban életbe kell léptetni az egész lakosság munkakötelezettségét, vagy mozgósítani kell bizonyos korosztályokat, hogy szenet és olajos palát termeljenek ki és szállítsanak, hogy fát vágjanak ki, és a tűzifát a vasútállomásokra szállítsák. Munkanormákat kell megállapítani, és mindenáron el kell érni, hogy a normákat teljesítsék. Kíméletlen szigorral kell büntetni azokat, akik ismételt figyelmeztetés, követelés és parancs ellenére kibújnak a munka alól. Minden elnézés, minden gyengeség bűn a forradalommal szemben.

A hadseregben megjavítottuk a fegyelmet. Meg kell javítanunk a munkafegyelmet is.

6. Gyakrabban, erélyesebben, rendszeresebben, szervezettebben kell kommunista szombatokat rendezni, elsősorban a fűtőanyaggal kapcsolatos munkák elvégzésére. A párttagok járjanak elől a munkafegyelemben és az energikus munkában. A Népbiztosok Tanácsának, a Honvédelmi Tanácsnak, valamint a többi központi és helyi szovjet intézménynek a fűtőanyagkérdésre vonatkozó rendeleteit lelkiismeretesen végre kell hajtani.

7. A fűtőanyaggal foglalkozó vidéki intézményeket a legjobb pártmunkásokkal meg kell erősíteni. Az erők elosztását felül kell vizsgálni, és ebből a célból megfelelően át kell csoportosítani azokat.

8. A központból kiküldött elvtársakat minden módon segíteni kell, arra kell törekedni, hogy a fiatalok közül minél többen tanulják meg a gyakorlatban, hogyan kell szervezni, kiépíteni, vezetni a fűtőanyaggal összefüggő munkákat. A helyi sajtóban több figyelmet kell szentelni ennek a munkának, gondosan ki kell emelni a valóban jó munka példáit, hogy mindenki tudomást szerezzen róla, és kíméletlenül kell harcolni bizonyos kerületek, ügyosztályok, intézmények elmaradottsága, hanyag munkája vagy hozzánemértése ellen. Sajtónknak serkentenie kell az elmaradókat, munkára, munkafegyelemre, szervezettségre kell nevelnie.

9. Az ellátási szervek legfőbb feladata a fűtőanyaggal kapcsolatos munkában részvevőknek élelmiszerrel és takarmánnyal való ellátása legyen. Támogassák őket minden vonalon, erősítsék munkájukat, ellenőrizzék a munka teljesítését.

10. A fűtőanyaggal foglalkozó valamennyi szervben (éppígy valamennyi szovjet intézményben) fáradhatatlanul arra kell törekedni, hogy a valóságban biztosítva legyen mindenkinek személyi felelőssége a részére kijelölt, szigorúan és pontosan meghatározott munkáért vagy a munka egy részéért. A kérdések testületi megvitatását a szükséges minimumra kell korlátozni és sohase akadályozzuk az elhatározás gyorsaságát és határozottságát, ne vegyük le a felelősséget az egyes funkcionáriusok válláról.

11. Az összes fűtőanyagkérdéseket különös pontossággal és sürgősen kell elintézni. A legkisebb huzavona esetében is kíméletlenül büntetni kell. A központ tájékoztatása legyen mintaszerű.

12. Általában az egész fűtőanyag-munkát katonailag kell megszervezni: ugyanolyan eréllyel, gyorsasággal, a legszigorúbb fegyelemmel, mint amilyet a háborúban követelünk. Enélkül nem győzzük le a fűtőanyagínséget. Enélkül nem jutunk ki a válságból.

Az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottsága meg van győződve arról, hogy az elvtársak minden erejüket megfeszítik és a legerélyesebben, legpontosabban végrehajtják ezeket az utasításokat.

Harcra a fűtőanyagínség ellen — a győzelemig!

Az Oroszországi Kommunista Párt
Központi Bizottsága

Megjelent: „Pravda” 254. sz.
1919. november 13.

Lenin Művei. 30. köt. 125—129. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Kína forradalma

Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
3. A Taiping-felkelés és az első intervenció

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

3. A Taiping-felkelés és az első intervenció
(1850—1865)

Már említettük, hogy amikor bezúzták Kína kapuját, nemcsak az imperialista támadók léptek be rajta — hanem az egész modern világ. Abban a pillanatban, amikor Kína elszigeteltsége végétért, az országot új nemzeti rabszolgaság fenyegette. Ez volt a büntetés az elmaradottságért, amely az elszigeteltségből fakadt. Ugyanakkor azonban az érintkezés felvétele megmutatta Kína népének: micsoda gazdagság és erő azoknak az osztályrésze, akik megdöntötték a feudalizmust. Ha mégegy forradalomnak kellett jönnie Kínában, ez már nem lehetett egyszerű dinasztia-változás. Nem lehetett olyan, mint Li Ce-cseng parasztháborúja, amely csak újra megnyitotta az elmaradottság annyiszor ismétlődő fejezetét. A nyugati népek kikovácsolták azokat a politikai és technikai szerszámokat, amelyek nemcsak a feudális elnyomás elleni felkelést, hanem a feudalizmustól való továbbhaladást is lehetővé tették. Kínának nem kellett új szerszámokat találnia. Kölcsön vehette a meglévőket és saját használatára formálhatta őket.

A Nyugatnak ez a kettős hatása rendkívüli bonyodalmat okozott. Elültette a modern kínai nacionalizmus gyökereit. A régi egységérzéstől és a különböző „barbárokkal” szemben tanúsított felsőbbrendűségérzéstől eltérően ez lett a nemzet megőrzéséért folytatott harc eszköze. Ezt a nacionalizmust az események akkor visszavonhatatlanul összekapcsolták a demokráciára való törekvéssel. A nyugati hatás ennek az érzésnek két olyan változatát is életrehívta, amelyet a Nyugat később szívesen nevezett „idegengyűlöletnek”.

A mandzsu kormány és azok a kínai feudális uralkodókörök, amelyek támogatták, féltek az idegen ágyúktól. De az idegen eszméktől még jobban féltek. Az imperializmussal meg tudtak egyezni úgy, hogy kínai földdel és szuverén jogokkal vesztegették meg. De megalkuvás nélkül gyűlöltek minden demokratikus irányzatot és készen állottak arra, hogy megsemmisítsék tűzzel, vassal és kínzókamrákkal. Kína uralkodóinak idegengyűlölete lényegében lázas törekvés volt arra, hogy folytathassák uralmukat a nép felett és elszigeteljék azt a „veszélyes gondolatoktól”. Ez az idegengyűlölet akkor az egész modern világ és minden haladás gyűlöletét jelentette.

A kínaiak új nacionalizmusa másrészről harcolni is kész volt azért, hogy Kína részese legyen a modern világnak, ne pedig rabszolgája, örömmel fogadott minden olyan nyugati könyvet, találmányt és fegyvert, amely segíthette ennek a célnak az elérését. Ez a nemzeti érzés nem volt sem idegenellenes, sem „anti-modern”. Ellenkezőleg: megalkuvás nélkül imperialista-ellenes volt és modern-párti.

Éppen ezért, a lakatok leverése után az első nagy népi megmozdulás nem idegenellenes — hanem feudalizmus-ellenes felkelés volt. Nem a legfejlettebb értelmiségiektől indult ki, akiket az idegen könyvek elbűvöltek, hanem a parasztoktól, akik megint tűrhetetlen elnyomás alatt éltek. A felkelés vezetője Hung Sziü- csuan, nagy energiájú és messiási látomásokkal terhelt, szegényes műveltségű ember volt, aki Dél-Kínában találkozott egy Roberts nevű protestáns misszionáriussal és megkeresztelkedett. Jelszavai között az igazságról és egyenlőségről szóló kínai mondások a szegények jogait hirdető újtestamentumi szövegekkel keveredtek. Felszólította a népet: csatlakozzék hozzá a mandzsuk megdöntésére és Tai Ping Tien Kuo, a „Békés Mennyei Királyság” megalakítására.

1850-ben Hung a Kuangtung és Kuangszi tartományok elmaradt falvaiban katonai forradalmat kezdeményezett. Erői úgy nőttek, mint a lavina. Számtalan paraszt, kevés tanító és néhány naplopó sorakozott táborába. Nemsokára rendkívül szorosan megszervezett hadsereget állított fel. Ez a sereg „alacsony sorsú fickókból” állott ugyan — mégis rendkívül okos taktikát, az áldozatkész rajongás sohasem látott fokát sajátította el és a tehetséges guerilla-parancsnokok egész sorát nevelte ki. Ahová seregei elértek, szétrombolták a földesurak világát és olyan kormányokat állítottak fel, amelyek a szegények ügyét szolgálták. Rövid idő alatt a Jangce folyótól délre egész Kínát megtisztították a mandzsuk csapataitól és Nankingot a Mennyei Királyság fővárosává tették. Tizenöt esztendeig dúlt a polgárháború, és a Taiping-zászlókat északon Peking külvárosáig, nyugaton pedig a tibeti határig juttatták el. Azt mondják: húszmillió ember pusztult el, amíg vérbe tudták fojtani a forradalmat.

A Taiping-felkelés lezárt egy fejezetet a kínai népmozgalmak történetében — és ugyanakkor olyan új fejezetet nyitott, amelynek még ma is tanúi vagyunk. Ez volt a kezdete Kína demokratikus forradalmának. Ez volt az őse az eredeti, harcosan haladó Kuomintangnak és a kínai Vörös Hadseregnek. Ugyanakkor ez volt Kína utolsó tisztán paraszti forradalma. A Taipingek egy angol látogatója, Augustus F. Lindley annyira a látottak hatása alá került, hogy hatalmas erőfeszítéseket tett a külvilág tájékoztatására. Lindley így idézi földtörvényüket.

Ha földetek van, műveljétek együtt, és amikor rizst terem, egyétek meg közösen … úgyhogy mindenkinek jusson és mindenkinek egyformán. Minden családnak kell epret termesztenie, öt tyúkot és két disznót kell tartania és gondoskodnia kell róla, hogy szaporodjanak … Mihelyt elérkezik az aratás, minden „vexiláriusnak” (a legalacsonyabb rangú Taiping-hivatalnok) gondoskodnia kell arról, hogy a gondjára bízott huszonöt községnek elegendő élelemtartaléka legyen. A fölös készletet be kell szolgáltatnia a közös magtárba … Akkor a község feje elegendő készlettel fog rendelkezni, minden családról mindenütt egyformán fognak gondoskodni, mindenki jól táplálkozhat és tisztességesen öltözködhet.*

* Lásd Lin Le (Augustus Lindley írói neve) Tai Ping Tien Kuo c. könyvét. Day & Son Ltd. kiadás, London, 1866.*

A „jóltáplált és tisztességesen öltözött” szavak belekerültek a Nyolcadik (kommunista) Hadsereg jelszavai közé. Egyéb vonatkozásban azonban a Taiping-terv rendkívül atyai jellegű volt, és inkább támaszkodott a funkcionáriusok erényeire, mint a népi önkormányzat erejére. Egy másik szemtanú, dr. Bridgeman, a híres misszionárius mindazonáltal már modern jellemvonásokról is beszámol. Megjegyzi, hogy a mandzsukkal szemben, akiket Nyugatból csak a fegyverek érdekeltek, a Taipingok aszerint szívták magukba a nyugati eszméket, hogy azok használnak-e a népnek vagy sem. Látott például nyilvános falragaszokat a Taiping-falvak házain, amelyek „élelem, ruházat és orvosság szétosztásáról” szóltak és „bizonyos kerületek oltásra való előkészítéséről” intézkedő utasításokat tartalmaztak. Nem kisebb ember, mint Sir George Bonham, Anglia akkori kínai követe mondotta, hogy a Taiping-csapatoknál „olyan lelkesedést és a kitűzött célok olyan egységét tapasztalta, amely bizonyítja, hogy ezek az emberek többek voltak egyszerű zsoldosoknál”. Henry Meadows, egy másik ismert angol távolkeleti diplomata 1861 április 19-én jelentést küldött lord John Russell külügyminiszternek és sürgette, hogy „álljon a Taipingok oldalára, mert a mandzsuk hatalma haldoklik”.

A feudalizmustól a szabadság felé forduló nép iránt érzett ilyen ösztönös rokonszenv ellenére is csakhamar megváltozott a Nyugat magatartása. A forradalom jelentősen befolyásolta a sangháji, legfontosabb külkereskedelmi gócpont helyzetét. Gyakorlatilag semleges helyzete a menekülő földesurak mentsvárává tette, akik magukkal hozták a városba az alsó Jangce völgyében összeharácsolt földbér- és gabonavagyonukat. Ennek a kincsnek nagyrésze az első sangháji ingatlan-hossz alkalmával a külföldi cégek és ügynökök zsebébe vándorolt. Az idegen lobogók védelme alatt ekkoriban fantasztikus árakon adták el az új jövevényeknek a telkeket és házakat. Amikor a Taiping-csapatok közeledtek a városhoz, amely már ekkor Kína tengeri kereskedelmének egyik gócpontja volt — a császári hatóságok ráadásul „ideiglenesen” még a vámszedési jogokat is az angolokra ruházták. Azt remélték ugyanis, hogy a kikötő jövedelmeit ilymódon akkor megtarthatják, ha magát a várost ideiglenesen el is kell hagyniok.

A meggazdagodott és megerősödött külföldi kereskedők és ingatlanügynökök felállították a maguk önálló városi hatóságát: a sangháji városi tanácsot. Ezzel teljesen uralmuk alá hajtották Kína legnagyobb ütőerének, a Jangce folyónak tengeri kijáratát. A tanácsnak nemcsak a külföldi, hanem a kínai lakosság és tulajdon felett is teljes adóztatási és rendfenntartási joga volt. Segítették a tanácsot a területenkívüli konzuli igazságszolgáltatás törvényei is. Ezeket a törvényeket már beiktatták Kínának az angolokkal és amerikaiakkal kötött nemzetközi szerződéseibe és „a legtöbb kedvezményt élvező nemzet” elve alapján most kiterjesztették más hatalmakra is. A területenkívüliség törvényei értelmében a város kereskedő urai egyetlen hatóságként a városi tanácsot ismerték el. A kereskedő-urak intézkedései ellen legfeljebb — saját konzuljaikhoz lehetett fellebbezni. A konzulok diplomáciai megbízottak, kereskedelmi szervezők voltak — és ők bíráskodtak minden olyan ügyben, amelyben nyugati ember volt a vádlott, tekintet nélkül a panaszos nemzetiségére. Hogy a külföldiek közös kiváltságait minél jobban kimélyítsék, a konzulok megalkották a Konzuli Testület nevű szervezetet. Ez döntött minden kérdésben.

Ilyen jogokat persze érdemes volt védeni. Ha a mandzsuk gyengesége és megvesztegethetősége ilyen gyümölcsöket terem — gondolták az idegen külügyminisztériumok — miért kacérkodjunk a Taipingekkel, akik keresztényiek és haladók, de egyben hazafiak is, akik erős Kínát akarnak teremteni? Így hát a császári csapatok helyett a külföldi helyőrségek állottak Sangháj kapuinál a meglepett Taiping-csapatok útjába.

Röviddel ezután a Taiping-csapatok lefoglaltak egy angol zászló alatt közlekedő Arrow nevű kis ópiumcsempész-hajót. Ezt a kis incidenst az angol-francia hadsereg és tengerészet arra használta fel, hogy — elfoglalja Pekinget. A mandzsuknak meg kellett tanulniok, ki az úr a házban és hogy tulajdonképpen miért törődtek a megmentésükkel. Kínát megalázták és Sangháj új jogi helyzetét törvénybeiktatták. A császári kormány kénytelen volt más kikötőkben is nagy koncessziókat engedélyezni az imperialistáknak. Azt a jogot is megadta nekik, hogy a kínai tengerpart mentén és a folyókon a kínai hatóságok minden jogi, vagy adminisztrációs ellenőrzése nélkül hajózhattak. Kína egész külkereskedelmét — függetlenül attól, hogy merrefelé irányult — annak az általános feltételnek vetették alá, hogy minden behozatal legfeljebb 5%-ig adóztatható meg. Ezzel lerombolták az egyetlen olyan lehetséges gátat, amely védhette volna a belső ipar fejlődését. A területenkívüliség jogát még határozottabban körülírták és megerősítették. A kínai tengeri vámhivatalt, amely a kínai kormány megbízásából az 5%-os vámot összegyűjtötte, nemcsak Sanghájban, hanem mindenütt — és nemcsak ideiglenesen, hanem véglegesen is — külföldi ellenőrzés alá helyezték. Ennek a hivatalnak magasabb tisztviselőit a legfontosabb „szerződéses hatalmak”, Anglia, Franciaország, az USA és a cári Oroszország meghatározott kvóta szerint fizették. A vámjövedelmekből biztosították Anglia és Franciaország kártalanítását — azokért a költségekért, amelyekbe a kiváltságok megszerzése került. Ebből a jövedelemből fizették a mandzsu uralkodók a kölcsön kapott pénzösszegek kamatait is.

Hogy mindennek milyen hatása volt Kína fejlődésére, azt felmérhetjük, ha arra gondolunk: milyen lett volna az angol történelem, ha a piros és a fehér rózsa idején a franciák befészkelték volna magukat az angol tengerpartra, Londonban saját városi tanácsot és adószedő gépezetet létesítettek volna, más angol kikötőkben megszervezték volna ennek a gépezetnek a fiókjait és állandósították volna ezeket a „jogokat”. Minden valószínűség szerint nem került volna sor az angol földbirtokok növekedésére, elmaradtak volna az Erzsébet-korabeli rablóhadjáratok és a vagyon központosítása. Nem lett volna birodalmi méretű tengeri kereskedelem, sem pedig ipari forradalom. Anglia olyan állapotban maradt volna, mint Írország — vagy mint Kína. Miután a mandzsukat kényük-kedvük szerint leigázták — a külföldi hatalmak elindultak, hogy gyorsan végetvessenek a kényelmetlenné váló Taiping-forradalomnak. Lindley keserű és éles hangon ír az új szövetségről.

„A mandzsuk egyre jobban rettegtek az idegen beavatkozástól, s ez rendkívül visszataszító magatartásra ösztönözte őket … Ez a magatartás éppen a Taiping-felkelés idején vált tűrhetetlenné. Ilyen körülmények között természetes volt, hogy az európaiak rokonszenvvel nézték az új, kiemelkedő hatalmat. Mihelyt széles körben ismertté vált a Taipingok szervezete és hitvallása, csaknem általánosan zajos dicséreteket zengtek róluk. A papság és a vallásos világ szinte félbolond volt az örömtől … és a kereskedők a legféktelenebb spekulációkba kezdtek (kivéve az ópiumcsempészeket).

Ezek a jóakaratú és felvilágosult európaiak várakoztak egy kissé. Úgy találták, hogy a hasznothajtó változás befejeződéséhez még hosszú idő szükséges, közben pedig csökkenhet a nyereségük. Csodálatos módon a Taipingok iránt érzett rokonszenvük ezután a felfedezés után szinte az ujjaik hegyén keresztül párolgott el — ahogy az angol közmondás mondja —, »mint Bob Acre bátorsága«. Csakhamar olyan események történtek, amelyek az emberszeretetnek ezeket az utolsó morzsáit is megsemmisítették … Az Arrow elfogása ürügy volt a fegyverhasználatra és ez egyszeriben tálcán nyújtotta a külföldiek felé mindazokat a kedvező körülményeket, amelyeket eredetileg a Taiping-mozgalomtól vártak. A kereskedővilág egyrészének számára teljesen elegendő volt, hogy átkozott ópiumkereskedelmüket törvényesítették és általános kereskedelmi forgalmukat növelték. A politikusok megelégedtek azzal, hogy a kínai kormányt annyira megalázzák, hogy kényük-kedvük szerint bánhassanak vele.

A Taiping-mozgalmat egyszerre „elfogadhatatlannak” találták. Nem számított többé, hogy az ügy jogos volt és szent. Egyszerűen nem jelentett már hasznot az angol kereskedő és kormánya számára. S ez a kormány szokott, aljas önzésében — tévesen — biztosra vette, hogy a Mandzsu-ház mindig erőtlen marad. Azt sem értette meg ez a kormány, hogy, ha késhet is a Taipingok végső sikere — az önkéntes és megszorításnélküli Taiping-kereskedelem végülis hasznothajtóbb lenne a mandzsuk erőszakolt kényszerkereskedelménél. Nem kevésbé különös mint igaz, hogy az angolok és franciák mandzsuellenes háborúi az utóbbiakat csak nagyon kevéssé gyengítették. Az európaiak mindig helyi erőkkel kerültek szembe, amelyek a belső veszélytől sokkal jobban féltek, mint az idegen behatolóktól.”

Az amerikaiak szerepe az esemény alatt teljesen egyértelmű volt. A sangháji amerikai kereskedők résztvettek az első Taiping-ellenes megmozdulásokban és pénzükkel segítették Frederick Townsend Ward seregének felállítását. Ward sírja később zarándokhelye lett a sangháji amerikai kereskedőknek. Az amerikai tengerészet — noha hivatalosan érdektelen volt — beavatkozott ágyúival a kínaellenes angol-francia hadműveletekbe, melyek végül is a felháborító tiencsini szerződéssel végződtek. 1856-ban a Portsmouth és a Levant nevű amerikai hadihajók „semleges” jogaikat felhasználva Kanton közelében megkerülték azokat a gátakat, amelyeket a kínaiak az angolok távoltartására építettek és rövid bombázás után elfoglalták az útjukba kerülő erődöt. Ezt a ragyogó haditettet Brooklynban még mindig megörökíti egy tengerészeti emlékmű. A mexikói háború egyik hőse, Tatnall tengernagy 1860-ban hajóhadával horgonyt vetett az északkínai Taku-erődítmények előtt. Hope, angol admirális támadta ezeket az erődöket. A kínai parti ágyúk az angolok több hajóját elsüllyesztették. Tatnall ekkor mondta először a később annyit idézett híres szavakat: „vér sűrűbb a víznél”. Az amerikai tengernagy azzal kezdte, hogy orvosi segítséget kínált Hope sebesültjeinek — és azzal végezte, hogy tüzet nyitott a kínaiakra és bevonta a támadásba ellenük az angol tengerészeket. Az egész ügyet később egy tiencsini „amerikai koncesszió” meghódításával kerekítették ki. Ezt később Lincoln elnök egyenes rendeletére szüntették meg, akinek nem az volt a véleménye, hogy az Egyesült Államoknak velük békében élő nemzetektől feltétlenül földet kell rabolniok.

Érdemes észben tartani ezt a történelmi epizódot. Rendkívül élesen megvilágítja ez azoknak az amerikai katonai köröknek állandó, folytatólagos politikáját, amelyek gyengébbnek gondolt népek között a maguk szakállára szeretnek cselekedni. Megvilágítja ez az epizód a távolkeleti imperializmus kapcsolatát azokkal az érzelmes jelszavakkal, amelyeket az angol-amerikai szövetség ügynökei használnak. Megmagyarázza, hogy a távolkeleti népek között miért okoz felháborodást egy ilyen szövetség gondolata. Azt is megmagyarázza, hogy amikor az amerikai kormányzat valóban a népé volt, akkor hogyan tekintett az ilyen kalandokra. Lincoln Ábrahám cselekedetéből egy évszázadra szóló amerikai népszerűség sarjadt Kínában. A kínaiak elfelejtették utálni Tatnallt, mert egy nagyobb amerikai cselekedete más fényben mutatta meg előttük az Egyesült Államokat.

A Taiping-ellenes angol-francia intervenciót siettette az is, hogy a Taipingok nem voltak hajlandók versenyre kelni a mandzsukkal, az idegenek kegyeiért. Hung Sziü-csuan, a „Mennyei Király” nem kért európai segítséget — csak európai semlegességet. Nem érdekelték azok a londoni ajánlatok, amelyek „jóindulatú közvetítő” szerepére vállalkoztak a harcbanálló felek között. Azt mondotta, hogyha elintézni való dolga van a császárral — elintézi maga.

Az angolok először hangsúlyozták, hogy nincsen szándékuk beavatkozni Kína belügyeibe. Biztosították a Taipingokat, hogy sangháji partraszállásuk ellenére nem foglalnak állást a polgárháborúban. Hope angol admirális, akivel a „Vér sűrűbb, mint a víz” című jelenetnél már találkoztunk, kijelentette: „Őfelsége kormánya fenn kívánja tartani semlegességét a két szembenálló fél között.” Ugyanakkor azonban egyik alárendeltjét, Osborne kapitányt, tanácsadóként odakölcsönözte a Mandzsu-ház flottájának. Azután Gordon őrnagyot is Kínába küldték az „Örökké Győzelmes Hadsereg” nevű modernül felszerelt császári hadtest vezetésére. Ezt a hadtestet a sangháji kereskedők pénzén három amerikai kalandor: F. T. Ward, Burgevine és Forrester szervezték. A brit kormány „engedélyt adott a tiszteknek, hogy fél fizetéssel és külön kínai zsolddal kínai szolgálatba léphessenek”. A már idézett Lindley arról tudósít, hogy a Mandzsu-dinasztia csapatai „Enfield-puskákat és gránátokat használtak (valamennyi frissen érkezett a fegyverraktárakból és valamennyiért Anglia adófizetői szurkolták le pénzüket).” Lindley és más, Taiping-szolgálatba lépett külföldi önkéntes erőfeszítései nyomán felzúdult az angol közvélemény. A Trafalgar-téren tiltakozó gyűlés volt. 1864 május 31-én Cobden, a híres liberális államférfi, aki sikeresen harcolt azok ellen, akik ugyanebben az időszakban a Dél oldalán be akartak avatkozni az amerikai polgárháborúba — a parlamentben a kínai beavatkozás megszüntetését követelte. Ebben az ügyben nem járt sikerrel. A tragédia tovább folytatódott. A Taiping-hadsereg felhívásait megcenzúrázták. A Taiping-felkeléssel rokonszenvező fiatal diplomaták jelentéseit eltüntették — éppen úgy, ahogyan az 1945—46-os kínai USA-beavatkozás során Hurley amerikai követ „eltüntette” alárendeltjei jelentéseit. Sangháj környékén megkezdődtek az összecsapások.

Az egyik ilyen incidens során egy Cavanaugh nevű kapitány csapatai tüzeltek Taiping-osztagokra. Ezek visszalőttek és megöltek egy európait. Cavanaugh megtorlásul egy egész falut felégettetett.

Egy másik esetben Hope tengernagy Sangháj előtt bevetette a brit tengerészgyalogságot. Mint mondotta, azért, hogy „erkölcsi támogatást nyújtson a kínai kormánynak”. Az így kiprovokált csetepatéban maga is megsebesült. Lindley ezeket írja:

Meg kellett bosszulni azoknak a lázadóknak szemtelenségét és hallatlan merészségét, akik golyót merészeltek küldeni egy olyan brit tengernagy lábikrájába — aki mindent megtett, hogy megölje őket. A szövetségesek ezért elővonszolták tüzérségüket, háromszáz embert megöltek és rengeteg gabonát felgyújtottak, vagy elpusztítottak.

Hogy Sanghájt milyen módon tartották meg a császár számára, azt már a három Taiping-támadást visszaverő csapatok összetételéből is látni lehetett. A „kínai” császári csapatok soraiban harcolt az első támadás során 1497 angol katona Stanley tábornok vezetésével, négyszáz francia Portet tengernagy parancsnoksága alatt és háromszáz kínai az amerikai Ward irányításával. Kormánycsapatok részt sem vettek a harcban. A második alkalommal ezerhétszáz angol, hétszáz francia és négyszáz Ward-katona harcolt. Csak a harmadik alkalommal érkezett ötezer főnyi császári csapat, de ezeket is ezerháromszáz főnyi angol-francia osztag és ezer Ward-katona támogatták.

Eközben lord Palmerston angol miniszterelnök annyira felháborodott parlamenti kritikusainak magatartásán, hogy már nem is tagadta a beavatkozást. Méltóságteljes és álszent viktoriánus körmondatokban kijelentette:

„Más országokban is beavatkoztunk már — mégpedig rendkívüli hasznára az említett országoknak. Beavatkoztunk Görögország esetében és megteremtettük a görög állam függetlenségét. Beavatkoztunk Portugáliában is és képessé tettük ennek az országnak népét egy szabad és parlamentáris alkotmány megalkotására. Beavatkoztunk azokba az eseményekbe, amelyek később a krími háborúkhoz vezettek. Beavatkoztunk Kína belügyeibe is. Hogy miért? Azért, mert szerződéses jogaink és érdekeink forogtak kockán.”

A Taipingok mozgalmát — amelyet pedig sohasem vádoltak idegengyűlölettel — ilymódon leverték. Végső fokon az idegen beavatkozás billentette ellenfeleik javára a mérleg serpenyőjét — de azért belső hibáik is voltak. A felkelés programja túlságosan misztikus és elvont volt. Nagy odaadásra késztette ugyan a tömegeket, de megvolt benne a jacqueriek minden gyengesége, amely szétforgácsolja a paraszthadseregeket, mihelyt azok nagyvárosokhoz közelednek.

Abban az időben az angol-francia közbelépés azért volt döntő jelentőségű, mert a kínai feudalizmusnak alkalmat adott tartalékai felsorakoztatására. Ezek a tartalékok nem a gyenge pekingi udvartól származtak, hanem Közép- és Dél-Kína gazdag földesuraitól. A Mandzsu-ház ezeket a földesurakat mindig csak kétséges híveinek tekintette, hiszen ezek még mindig az utolsó tiszta kínai uralkodócsalád, a Ming-dinasztia emlékét dédelgették. Ennek a dinasztiának utolsó sarja éppen az ő köreikben talált menedéket. 1850 körül azután rádöbbentek, hogy a Mandzsu-házon és a nyugati idegeneken kívül semmi sem áll közöttük, meg a harcrakelt parasztok és zsellérek között. Vidéki földesurak, mint Cseng Kuo-fan és Co Cung-tang, a didergő hivatalnokokat félretolva, egész hadseregeket állítottak fel birtokaik alkalmazottaiból, meg a környék gazdag parasztjaiból. Elindultak, hogy ezekkel a seregekkel harcrakeljenek a Mandzsu-ház uralmáért, az önkényuralmi tradíciókért és az irgalmatlan földbérekért. Saját érdekeikről volt szó, ezért olyan könyörtelenek voltak „a lázadókhoz”, amilyen könyörtelen az USA déli államaiban a lincselő csőcselék, ha a „fehér faj felsőbbrendűségét” veszélyeztetve látja. Ezek az elemek tovább is mandzsu szolgálatban maradtak és azon igyekeztek, hogy Japán mintájára ipari, feudális Kínát építsenek. Kiszívták saját országuk erejét — az idegenek pedig őket nem engedték talpraállani.

A kettős válságból lassan felocsúdó Kínát a következő negyedszázadban ide-oda rugdosták. Még Japán is beleszólt a gyarmati osztozkodásba. 1874-ben elrabolta a Linkin szigeteket Okinawával együtt. Franciaország 1885-ben vívta meg a maga kis háborúját. Elsüllyesztette a Mandzsu-ház tengerészeiének nagy részét és elfoglalta Indokínát. 1894-ben ismét Japán támadott Korea és Formóza irányában. Talán még Dél-Mandzsúriát is megkapta volna, ha a többi hatalmak nem tartották volna túlságosan nagynak az újdonsült imperialista étvágyát. Közben tovább fejlődött a nyugati gazdasági élet. A tőkekivitel, a kartellek és az iparfejlesztési társaságok túlnőttek a kereskedelmi érdekeltségek keretein. Az imperialisták kezdték többre becsülni a monopolizált beruházási területeket, a nyersanyagforrásokat és az olcsó helyi munkaerőket, mint a piacokat. Megszervezték és meggyorsították a tengerentúli területek felkutatását. Afrikát rekordidő alatt felosztották. Kína kincsei felé éhesebb szemek fordultak, mint valaha.

Az 1890-es évek végén a cári Oroszország is megmozdult. Megvesztegetett egy mandzsu alkirályt és így Mandzsúriában, Dairenben és Port-Arthurban vasútépítési jogokhoz jutott. Anglia azzal válaszolt, hogy a Csili-öböl másik partján — ezekkel a városokkal szemben — elfoglalta Weihaiwei tengerészeti támaszpontot és vasútépítési jogokat is szerzett. Hongkong számára a kínai kormánytól 99 évre megvásárolta a később „új területeknek” nevezett földdarabot. Franciaország a szokásos vasúti szerződéseken kívül, Kuangcsouban flottatámaszpontot biztosított a maga számára. Japán kijelentette, hogy a Formózával átellenben fekvő Fukien tartomány „japán befolyási terület”. Olaszország a Szanmen-öbölben, Sanghájtól délre tengerészeti támaszpontot követelt.

II. Vilmos, a becsvágyó német császár két misszionáriusnak meggyilkolását arra használta fel, hogy elrabolta Csingtaót és német vasútvonalat épített a Santung-félszigeten keresztül.

Ám a messzi távolban, Kubában folyó spanyol-amerikai háború eredményeképpen az amerikaiak is kinyújtották kezüket távolkeleti területek felé. Dewey a manilai öbölben tönkretette a francia flottát — de szárazföldi hadserege nem volt. A szárazföldön Aguinaldo szabadságharcosai törték össze a spanyol csapatokat. Az amerikaiak először ünnepelték ezeket a Fülöp-szigeti szabadsághősöket — azután váratlanul kinyújtották feléjük enyves imperialista kezüket. A szigeteken nagyobb amerikai szárazföldi hadsereg szállt partra, mint amennyit a spanyolok ellen valaha is felhasználtak. Így tiporták el a korábban szabadsághősöknek nevezett Fülöp-szigeti népet s egyszeriben vad és brutális lázadóknak nyilvánították őket.

Lehetséges, hogy ha az amerikai McKinley kormányzat nem veszi kezelésbe „a kis barna testvéreket” — akkor kezelésbe veszi őket más. Az amerikai közvélemény is megmozdult és arra kényszerítette a kormányt, hogy a Fülöp-szigetieknek aranyozott ketrecet készítsen. Mindez persze nem változtatja meg azt a tényt, hogy a Fülöp-szigeteken 1900-ban ugyanazt cselekedték az amerikaiak, amit a hollandok cselekedtek a közelmúltban Jáva szigetén. Williams Thaddeus Seton amerikai ezredes a korabeli szenvedélyek lelohadása után, azelőtt jórészt ismeretlen hivatalos adatok alapján, megírta ezeknek az eseményeknek történetét. Először az egész írás 1939-ben cikkek formájában jelent meg az Infantry Journal-ban, majd pedig „Katonák a Fülöp-szigeteken” címmel könyv formájában is megjelent. A könyv támogatói azt mondották, hogy mindez „hozzájárulás a háborús erőfeszítésekhez”. Ami azóta történt, az is „hozzájárulás” volt — de inkább a háború utáni „erőfeszítésekhez”…

Menjünk csak vissza Kínába. — Szerte a világon folyt a gyarmatosítás. Kína földjén, amely gazdag gyarmati zsákmányt ígért s ahol egyre nőttek a különböző hatalmak befolyási övezetei — recsegni, ropogni kezdett az imperialista hatalmak közötti megegyezés épülete. Egy lord Charles Beresford nevű angol diplomata „Kína felosztása” címmel könyvet írt. Az egész világ az ország azonnali felosztásáról beszélt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!