Írta: J. V. Sztálin

A Szovjetunió agrárpolitikájának kérdéseihez

Beszéd a marxista agrár-szakemberek 1929 december 27-i konferenciáján

Elvtársak! A jelen pillanatban társadalmi és gazdasági életünk fő ténye, az a tény, mely az egész ország figyelmét magára vonja, a kolhozmozgalom óriási növekedésének ténye.

A mostani kolhozmozgalom jellegzetes vonása az, hogy a kolhozokba már nem csak a szegényparasztság egyes csoportjai lépnek be, ahogy eddig történt, hanem tömegestől megy a kolhozba a középparaszt is. Ez azt jelenti, hogy a kolhozmozgalom a dolgozó parasztok egyes csoportjainak és rétegeinek mozgalmából a parasztság milliókat és milliókat számláló zömének mozgalmává lett. Többek között ezzel magyarázható az az óriási fontosságú tény, hogy a kolhozmozgalom, amely hatalmas, egyre növekedő kulákellenes lavinává nőtt, elsöpri útjából a kulák ellenállását, szétzúzza a kulákságot és utat tör a nagyarányú szocialista építés számára a falun.

De ha van is okunk arra, hogy a szocialista építés gyakorlati sikereire büszkék legyünk, nem mondhatjuk ugyanezt a gazdaság és különösen a mezőgazdaság terén kifejtett elméleti munkánk sikereiről. Sőt el kell ismernünk, hogy elméleti munkánk nem tud lépést tartani gyakorlati sikereinkkel, hogy bizonyos szakadás van gyakorlati sikereink és az elméleti munka fejlődése között. Pedig feltétlenül szükséges, hogy az elméleti munka ne csak lépést tartson a gyakorlati munkával, hanem meg is előzze azt, hogy gyakorlati funkcionáriusainkat a szocializmus győzelméért vívott harcukban felfegyverezze.

Most nem szólok bővebben az elmélet jelentőségéről. Hogy mi az elmélet jelentősége, azt önök eléggé jól tudják. Tudják, hogy az elmélet, ha valóban elmélet, a gyakorlat embereinek tájékozódó erőt, világos távlatot ad, biztonságot a munkában, hitet ügyünk győzelmében. Mindennek feltétlenül roppant jelentősége van szocialista építésünk szempontjából. Baj azonban, hogy éppen ezen a téren, gazdasági kérdéseink elméleti kidolgozása terén, kezdünk sántítani.

Mert különben mivel magyarázhatjuk meg azt a tényt, hogy nálunk, a mi társadalmi és politikai életünkben, gazdasági kérdéseink terén még mindig különböző polgári és kispolgári elméletek vannak forgalomban? Mivel magyarázhatjuk meg, hogy ezek az elméletek és elméletecskék még mindig nem részesülnek a kellő visszautasításban? Mivel magyarázható, hogy a marxi-lenini politikai gazdaságtan számos alaptételét kezdjük elfelejteni, nem népszerűsítjük sajtónkban és valami okból nem toljuk előtérbe, pedig ezek a burzsoá és kispolgári elméletek legbiztosabb ellenmérgei. Nehéz-e megérteni, hogy ha a marxi-lenini elmélet alapján nem folytatunk könyörtelen harcot a polgári elméletek ellen, akkor lehetetlen teljesen legyőznünk osztályellenségeinket?

Az új gyakorlat megköveteli, hogy új módon nyúljunk az átmeneti szakasz gazdasági kérdéseihez. Most új módon áll előttünk az új gazdasági politikának, az osztályoknak, az építés ütemének, a munkásparaszt összefogásnak, a párt politikájának kérdése. Hogy a gyakorlattól el ne maradjunk, azonnal hozzá kell fognunk, hogy mindezeket a kérdéseket az új helyzet szempontjából kidolgozzuk. Enélkül lehetetlen leküzdeni azokat a polgári elméleteket, amelyek gyakorlati funkcionáriusaink fejében burjánzanak. Enélkül lehetetlen kiirtani ezeket az elméleteket, melyek már az előítéleteket jellemző szívósságra tettek szert. Mert csak úgy erősíthetjük a marxizmus-leninizmus hadállásait, ha harcolunk az elméletben terpeszkedő polgári előítéletek ellen.

Engedjék meg, hogy áttérjek néhány ilyen, elméletnek nevezett polgári előítélet jellemzésére és hogy építésünk egyes döntő kérdéseinek megvilágítása során megmutassam tarthatatlanságukat.

I
Az „egyensúly” elmélete

Önök persze tudják, hogy a kommunisták között még mindig divatban van népgazdasági szektoraink „egyensúlyának” úgynevezett elmélete. Ennek az elméletnek persze semmi köze sincs a marxizmushoz. Mégis ezt, éppen ezt az elméletet terjesztik sokan a jobboldali elhajlók táborából.

Ez az elmélet valahogy úgy képzeli, hogy mindenekelőtt van egy szocialista szektorunk — ez olyan ládaféle — és ezenkívül van egy nem szocialista, ha úgy tetszik, tőkés szektorunk — ez egy másik láda. Ez a két láda különböző síneken békésen gördül előre, úgy hogy egyik a másikkal nem érintkezik. Tudjuk a geometriából, hogy a párhuzamos vonalak nem találkoznak. De ennek a nagyszerű teóriának a szerzői azt hiszik, hogy ez a két párhuzamos valamikor mégis találkozni fog, és amikor találkozni fog, akkor nálunk bekövetkezik a szocializmus. Emellett ez az elmélet figyelmen kívül hagyja, hogy az úgynevezett „ládák” mögött osztályok állnak, a „ládák” mozgása pedig kíméletlen osztályharc, élethalálharc, olyan harc formájában megy végbe, amelynek elve: „ki kit győz le”.

Nem nehéz megérteni, hogy ennek az elméletnek semmi köze sincs a leninizmushoz. Nem nehéz megérteni, hogy ennek az elméletnek, objektív tartalmát tekintve, az a célja, hogy az egyéni parasztgazdaság hadállásait védje, hogy a kulák elemeket „új” elméleti fegyverrel vértezze fel a kolhozok elleni harcban és bizalmatlanságot keltsen a kolhozokkal szemben.

S mégis, ez az elmélet mind a mai napig tárt kapukra talál sajtónkban. És nem mondhatni, hogy teoretikusaink komolyan visszautasították volna ezt az elméletet és még kevésbé lehet állítani, hogy megsemmisítő csapást mértek volna rá. Mivel magyarázható ez a képtelenség, ha nem elméleti munkánk elmaradottságával?

Pedig csak elő kell venni a marxizmus kincsesházából az újratermelés elméletét és szembe kell állítani a szektorok egyensúlyának elméletével, hogy az utóbbiból betű se maradjon. Valóban, az újratermelés marxista elmélete azt tanítja, hogy a modern társadalom nem fejlődhetik, ha évről-évre nem akkumulál, akkumulálni pedig lehetetlen évről-évre bővülő újratermelés nélkül. Ez világos és érthető. Központosított szocialista nagyiparunk a bővített újratermelés marxista elmélete szerint fejlődik, mert terjedelmében évről-évre nő, akkumulál és hétmérföldes léptekkel halad előre.

De népgazdaságunk nemcsak nagyiparból áll. Ellenkezőleg, népgazdaságunkban még mindig a kis parasztgazdaság van túlsúlyban. Mondhatjuk-e, hogy kisparaszti gazdaságunk a bővített újratermelés elve szerint fejlődik? Nem, ezt nem mondhatjuk. Kisparaszti gazdaságunk a maga zömében nemcsak hogy nem valósítja meg évről-évre a bővített újratermelést, hanem ellenkezőleg, igen ritkán van módja arra, hogy legalább az egyszerű újratermelést megvalósítsa. Lehet-e szocializált iparunkat gyorsított ütemben előrevinni, ha olyan mezőgazdasági alapja van, mint a kisparaszti gazdaság, amely képtelen a bővített újratermelésre és ráadásul olyan erő, amely népgazdaságunkban túlsúlyban van? Nem, ezt a feladatot ilyen alapon nem lehet megvalósítani. Lehet-e a Szovjethatalmat és a szocialista építést többé-kevésbé hosszú időn át két különböző alapra fektetni — a legnagyobb üzemű és egyesített szocialista ipar alapjára és a legelaprózottabb és legelmaradottabb kisárutermelő parasztgazdaság alapjára? Nem, nem lehet. Ennek egyszer az egész népgazdaság teljes felbomlásával kell végződnie.

Hol van hát a kivezető út? A kivezető út az, hogy a mezőgazdaságot tegyük nagyüzemivé, felhalmozásra, bővített újratermelésre képessé s ilymódon a népgazdaság mezőgazdasági alapját átalakítsuk.

De hogyan tehetjük mezőgazdaságunkat nagyüzemivé?

Ennek két útja van. Van a kapitalista út, mely a mezőgazdaságot úgy teszi nagyüzemivé, hogy meghonosítja benne a kapitalizmust. Ez az út odavezet, hogy a parasztság koldusbotra jut és a mezőgazdaságban kapitalista üzemek fejlődnek. Mi ezt az utat elvetjük, mert ez az út összeegyeztethetetlen a szovjet gazdasággal.

Van egy másik út, a szocialista út, amely a mezőgazdaságban a kolhozokat és a szovhozokat honosítja meg. Ez az út odavezet, hogy a kisparaszti gazdaságok nagy, kollektív, a technika és a tudomány minden vívmányával felszerelt gazdaságokká egyesülnek, amelyeknek módjuk van arra, hogy továbbfejlődjenek, mert ezek a gazdaságok meg tudják valósítani a bővített újratermelést.

Tehát ez a kérdés: vagy az egyik út, vagy a másik, vagy vissza — a kapitalizmushoz, vagy előre — a szocializmushoz. Harmadik út nincs és nem is lehet.

Az „egyensúly”-elmélet nem egyéb, mint kísérlet egy harmadik út konstruálására. És éppen azért, mert egy harmadik (nemlétező) utat tart szem előtt, utópikus, antimarxista.

Lám, csak szembe kellett állítani Marx újratermelési elméletét a szektorok „egyensúlyának” elméletével, hogy az utóbbiból betű se maradjon.

Miért nem teszik ezt marxista agrárszakembereink? Kinek kell az, hogy sajtónk felkarolja ezt a nevetséges „egyensúly”-elméletet, a marxi újratermelési elmélet pedig véka alatt maradjon?

II
A szocialista építés „automatizmusának” elmélete

Térjünk át a politikai gazdaságtan másik előítéletére, egy másik polgári típusú elméletre. A szocialista építés „automatizmusának” elméletére gondolok. Ennek az elméletnek semmi köze sincs a marxizmushoz, de mégis buzgón hirdetik a jobboldaliak táborához tartozó elvtársak.

Ennek az elméletnek a szerzői körülbelül a következőket állítják. Amikor kapitalizmus volt nálunk s az ipar kapitalista alapon fejlődött, akkor a falu ösztönösen, magától, automatikusan követte a kapitalista várost és átalakult a kapitalista város képére és hasonlatosságára. Ha ez így volt a kapitalizmus alatt, akkor miért ne lehetne ugyanígy a szovjet gazdaságban is? Miért ne követhetné a falu, a kisparaszti gazdaság automatikusan a szocialista várost, miért ne alakulhatna át magától a szocialista város képére és hasonlatosságára? Ennek az elméletnek szerzői ezen az alapon azt állítják, hogy a falu automatikusan követheti a szocialista várost. Ha pedig ez így van, felmerül a kérdés: érdemes-e heveskednünk a szovhozok és kolhozok létesítése miatt, érdemes-e lándzsát törnünk, ha a falu amúgy is követheti a szocialista várost?

Itt ismét olyan elmélettel állunk szemben, melynek objektív célja az, hogy új fegyvert adjon a kolhozok ellen harcoló tőkés elemek kezébe.

Ennek az elméletnek antimarxista mivoltához nem fér semmi kétség.

Nem furcsa-e, hogy teoretikusaink még mindig nem értek rá ízekre szedni ezt a furcsa elméletet, amely megzavarja a kolhozban dolgozó gyakorlati funkcionáriusaink fejét?

Kétségtelen, hogy a szocialista városnak nagy és felbecsülhetetlen szerepe van a kisparaszti, individualista falu vezetésében. Éppen ezen alapszik az iparnak a mezőgazdaságot átalakító szerepe. De elegendő-e ez a tényező ahhoz, hogy a kisparaszti falu magától kövesse a várost a szocialista építésben? Nem, ez nem elegendő.

A kapitalizmus idején a falu ösztönösen követte a várost, mert a városi tőkés gazdaság és az árutermelő, egyéni parasztkisgazdaság alapjában egytípusú gazdaság. A kisparaszti árugazdaság természetesen még nem tőkés gazdaság. De alapjában a tőkés gazdasággal egytípusú, mivel a termelési eszközök magántulajdonára támaszkodik. Leninnek ezerszeresen igaza van, mikor Buharin „Az átmeneti időszak gazdasága” című könyvéhez fűzött megjegyzéseiben „a parasztság árutermelő-kapitalista tendenciájáról” beszél, ellentétben „a proletariátus szocialista tendenciájával”. Éppen ez a magyarázata annak, hogy „a kisüzem szakadatlanul, minden nap, minden órában, magától és tömegméretekben szüli a kapitalizmust és a burzsoáziát” (Lenin).

Mondhatjuk-e, hogy a paraszti kisárugazdaság alapjában egytípusú a városi szocialista termeléssel? Nyilvánvaló, hogy ezt nem mondhatjuk, ha nem akarunk szakítani a marxizmussal. Különben Lenin nem mondotta volna, hogy „amíg kisparaszti országban élünk, a kapitalizmus számára Oroszországban szilárdabb gazdasági alap van, mint a kommunizmus számára”.

Tehát a szocialista építés automatizmusának teóriája rothadt, antileninista elmélet.

Tehát ahhoz, hogy a kisparaszti falu a szocialista várost kövesse, többek között még az is kell, hogy a falun a szocializmus bázisául, szovhozok és kolhozok formájában, szocialista nagygazdaságokat szervezzünk, amelyek a szocialista város vezetésével magukkal tudják vonni a parasztság zömét.

Következésképpen a szocialista építés „automatizmusának” elmélete antimarxista elmélet. A szocialista város nem tudja másképpen magával vonnia kisparaszti falut, csak ha a kolhozokat és szovhozokat meghonosítja a falun és a falut új, szocialista módon átformálja.

Különös, hogy a szocialista építés „automatizmusának” elmélete agrárteoretikusaink részéről mindeddig nem talált kellő visszautasításra.

III
A kisparaszti gazdaság „szilárdságának” elmélete

Térjünk át a politikai gazdaságtan harmadik előítéletére, a kisparaszti gazdaság „szilárdságának” elméletére. Mindenki tudja, hogy a polgári politikai gazdaságtan a marxizmusnak azt az ismert tételét, hogy a nagygazdaságnak előnyei vannak a kisgazdasággal szemben, kétségbe vonja és azt állítja, hogy ez a tétel csak az iparban érvényes, de nem alkalmazható a mezőgazdaságra. A David- és Herz-típusú szociáldemokrata teoretikusok, akik ezt az elméletet hirdetik, arra a tényre próbáltak „támaszkodni”, hogy a kisparaszt sokat elbír, türelmes, kész bármilyen nélkülözést vállalni, csakhogy megvédje a maga darabka földjét, hogy ennélfogva a kisparaszti gazdaság a mezőgazdasági nagyüzem elleni harcban szilárdnak mutatkozik.

Nem nehéz megérteni, hogy az effajta „szilárdság” rosszabb minden ingatagságnál. Nem nehéz megérteni, hogy ennek az antimarxista elméletnek csak egy célja van, éspedig: a kapitalista rend dicsőítése és megerősítése. És éppen azért, mert ez a célja, éppen ezért sikerült a marxistáknak olyan könnyen szétzúzni ezt az elméletet.

De most nem erről van szó. Arról van szó, hogy a mi gyakorlatunk, a mi valóságunk új érveket szolgáltat ez ellen az elmélet ellen, teoretikusaink azonban különösképpen nem akarják, vagy nem tudják ezt az új fegyvert a munkásosztály ellenségei ellen kihasználni. Arra gondolok, hogy nálunk megszűnt a föld magántulajdona, a földet nacionalizáltuk, s ez olyan gyakorlat, amely megszabadítja a kisparasztot attól a szolgai ragaszkodástól, amellyel darabka földjén csüggött, és ezzel megkönnyíti az átmenetet a kis parasztgazdaságról a kollektív nagygazdaságra.

Valóban, mi kötötte, mi köti és fogja még kötni a nyugateurópai kisparasztot kis árugazdaságához? Mindenekelőtt és főképpen az, hogy saját kis földecskéje van, azaz a föld magántulajdona. Éveken át kuporgatta a pénzt, hogy egy darabka földet vásárolhasson, meg is vásárolta azt, és érthető, hogy nem akar tőle megválni, hajlandó inkább eltűrni mindenféle nélkülözést, hajlandó inkább vadember módjára élni, nyomorogni, csakhogy megtarthassa darabka földjét — egyéni gazdasága alapját.

Mondhatjuk-e, hogy ez a tényező ebben a formájában tovább érvényesül nálunk is, a szovjet rend viszonyai közt? Nem, nem mondhatjuk, mert nálunk nincs földmagántulajdon. S éppen azért, mert nálunk megszűnt a föld magántulajdona, a paraszt nem csügg a földjén olyan szolgai ragaszkodással, mint Nyugaton. S ez a körülmény feltétlenül megkönnyíti a kisparaszti gazdaság áttérését a kolhozok vágányára.

Ez az egyik oka annak, hogy a falusi nagygazdaságoknak, a falusi kolhozoknak olyan könnyen sikerül nálunk, a föld nacionalizálásának viszonyai között, bemutatni fölényüket a kis paraszti gazdasággal szemben.

Ebben áll a szovjet agrártörvények nagy forradalmi jelentősége, amelyek megszüntették az abszolút földjáradékot, eltörölték a föld magántulajdonát és kimondották a föld nacionalizálását.

Ebből azonban az következik, hogy új érv áll rendelkezésünkre a polgári közgazdászok ellen, akik a kisparaszti gazdaság szilárdságát hirdetik a nagygazdaság elleni harcában.

Hát miért nem használják ki agrárteoretikusaink kellően ezt az új érvet a különböző polgári elméletek ellen folyó harcukban?

Amikor a föld nacionalizálását megvalósítottuk, többek között az elmélet leggazdagabb kincstáraiból, a „Tőke” III. kötetéből, Marx „Értéktöbblet elméletek” című ismert könyvéből és Lenin agrárműveiből vett elméleti tételekből indultunk ki. Általában a földjáradék elméletére és különösen az abszolút földjáradék elméletére gondolok. Most világos, hogy városi és falusi szocialista építésünk gyakorlata fényesen igazolta e művek elméleti tételeit.

Csak az érthetetlen, hogy miért karolják fel sajtónkban a Csajanov-féle „szovjet” közgazdászok tudománytalan elméleteit, viszont Marx—Engels— Lenin zseniális műveit a földjáradék és abszolút földjáradék elméletéről nem népszerűsítik, háttérbe szorítják, véka alá rejtik?

Önök bizonyára emlékeznek Engels „Parasztkérdés” című brosúrájára. Természetesen emlékeznek arra, hogy Engels milyen körültekintéssel nyúl ahhoz a kérdéshez, miképpen kell a kisparasztokat a szövetkezeti gazdaság útjára, a kollektív gazdaság útjára átvezetni. Engedjék meg, hogy idézzem Engels brosúrájának idevonatkozó sorait:

„Mi határozottan a kisparaszt mellett állunk; minden lehetőt el fogunk követni, hogy sorsát elviselhetőbbé tegyük, hogy megkönnyítsük neki az átmenetet a szövetkezetre, ha erre rászánja magát, sőt, hogy abban az esetben, ha erre még nem tudja magát elhatározni, meghosszabbított gondolkodási időt biztosítsunk neki saját parcelláján”.

Látják, Engels milyen körültekintően nyúl ahhoz a kérdéshez, hogyan állítsuk át az egyéni parasztgazdaságot a kollektivizmus vágányára. Mivel magyarázhatjuk Engelsnek ezt az első pillanatra túlzottnak látszó elővigyázatosságát? Miből indul ki Engels? Nyilvánvaló, hogy a föld magántulajdonából, abból a tényből, hogy a parasztnak ott a „saját darabka” földje, amelytől nehéz lesz megválnia. Ilyen a parasztság Nyugaton. Ilyen a parasztság a tőkés országokban, ahol földmagántulajdon van. Érthető, hogy itt nagy körültekintésre van szükség.

Mondhatjuk-e, hogy nálunk, a Szovjetunióban is, ez a helyzet? Nem, ezt nem mondhatjuk. Nem mondhatjuk, mert nálunk nincs földmagántulajdon, mely a parasztot egyéni gazdaságához láncolja. Nem mondhatjuk, mert nálunk a földet nacionalizálták, ami megkönnyíti az egyéni gazdálkodást folytató paraszt áttérését a kollektivizmus vágányára.

Ez az egyik oka annak, hogy a kolhozmozgalom nálunk az utóbbi időben aránylag könnyen és gyorsan fejlődik.

Bosszantó, hogy agrárteoretikusaink még nem kísérelték meg, hogy kellő világossággal feltárják ezt a különbséget a mi parasztunk és a nyugati paraszt helyzete között. Pedig az ilyen munkának igen nagy jelentősége volna, nemcsak számunkra, a szovjet funkcionáriusok számára, hanem az egész világ kommunistái számára is. Mert a tőkés országok proletárforradalmának nem mindegy, hogy ott, a proletariátus hatalomrajutása után, nyomban a föld nacionalizálása alapján, vagy ilyen alap nélkül kell-e majd építeni a szocializmust.

A sajtóban nemrég megjelent cikkemben („A nagy fordulat éve”) a nagy szovhozokat tartva szem előtt, bizonyos érveket fejtettem ki amellett, hogy a mezőgazdaságban a nagygazdaság fölényben van a kisgazdasággal szemben. Nem szorul bizonyításra, hogy mindezek az érvek teljes egészükben a kolhozokra is vonatkoznak, amelyek szintén nagy gazdasági egységek. Nemcsak a fejlett, gép- és traktorbázissal bíró kolhozokról beszélek, hanem a kezdetleges kolhozokról is, amelyek, hogy úgy mondjam, a kolhozépítés manufaktúra-időszakának fokán állnak és a paraszti felszerelésre támaszkodnak. Azokra a kezdetleges kolhozokra gondolok, amelyeket most szerveznek a teljes kollektivizálás körzeteiben és amelyek csak arra támaszkodnak, hogy a parasztok egyszerűen összeadják munkaeszközeiket.

Nézzük például a volt Don területen, a Hopjor folyó körzetében szervezett kolhozokat. Látszatra ezek a kolhozok technikai szempontból mintha nem is különböznének a kisparaszti gazdaságtól (kevés a gépük, kevés a traktoruk). Valójában azonban maga az, hogy összeadták a paraszti munkaeszközöket, a kolhozokban olyan eredménnyel járt, amilyenről gyakorlati funkcionáriusaink még csak nem is álmodtak. Miben nyilvánult meg ez az eredmény? Abban, hogy a kolhozok vágányára való áttérés eredményeképpen a vetésterület 30, 40, 50 százalékkal nőtt. Mivel magyarázhatjuk ezt a „szédítő” eredményt? Azzal, hogy a parasztok, akik az egyéni munka viszonyai közt erőtlenek voltak, hatalmas erővé váltak, amikor munkaeszközeiket összeadták és kolhozokban egyesültek. Azzal, hogy a parasztoknak most már módjukban állott az egyéni munka viszonyai közt nehezen megművelhető, parlagon heverő és szűzföldeket megművelni. Azzal, hogy a parasztoknak módjukban állott a szűzföldeket kezükbe venni. Azzal, hogy lehetővé vált pusztán maradt földeket, félreeső földdarabokat, mezsgyéket stb. stb. munkába venni.

A parlagon heverő és szűzföldek megművelésének kérdése roppant jelentőségű mezőgazdaságunk szempontjából. Önök tudják, hogy a régi időben az agrárkérdés volt az oroszországi forradalmi mozgalom tengelye. Önök tudják, hogy az agrármozgalom egyik célja a földhiány megszüntetése volt. Akkor sokan azt gondolták, hogy a földhiány abszolút, azaz, hogy a Szovjetunióban nincs több megművelésre alkalmas, szabad föld. És mi derült ki valójában? Ma már egészen világos, hogy a Szovjetunióban tíz és tízmillió hektár szabad föld volt és van, de a parasztnak semmiféle lehetősége sem volt arra, hogy szánalmas munkaeszközeivel megművelje azt. És éppen azért, mert a parasztnak nem volt lehetősége arra, hogy a szűzföldet és a parlagon heverő földeket megművelje, éppen azért a „lágy földhöz”, a földesúri földekhez, az olyan földekhez húzódott, melyeket az egyéni munkaviszonyok között, a paraszti felszereléssel is meg lehetett művelni. Ez volt a „földhiány” alapja. Ezért nincs mit csodálkoznunk azon, ha traktorokkal felszerelt Gabonatrösztünknek ma módjában van vagy húszmillió hektár szabad földet művelés alá venni, amely nincs a parasztok kezén és amelyet kisparaszti felszereléssel, egyéni munkával lehetetlen megművelni.

A kolhozmozgalom jelentősége a mozgalom valamennyi szakaszán — kezdeti szakaszán csakúgy, mint fejlettebb szakaszán is, amikor traktorokkal van felszerelve — többek közt abban áll, hogy a parasztoknak most módjukban van a parlagon heverő és a szűzföldeket megművelni. Ez a titka annak, hogy a parasztoknak a kollektív munkára való áttérésével együtt óriási mértékben bővült a vetésterület. Többek közt ezen alapszik a kolhozok fölénye az egyéni parasztgazdasággal szemben.

Mondani sem kell, hogy a kolhozok fölénye az egyéni parasztgazdasággal szemben még vitathatatlanabbá lesz, ha majd a teljes kollektivizálás körzeteiben gép- és traktorállomásaink és osztagaink mennek a kezdetleges kolhozok segítségére, ha majd maguknak a kolhozoknak lehetőségük nyílik, hogy a traktorokat és kombájnokat saját kezükben összpontosítsák.

IV
A város és a falu

Van egy előítélet az úgynevezett „ollóval” kapcsolatban, egy előítélet, melyet a polgári közgazdászok ápolgatnak, s ennek, mint minden más polgári elméletnek is, melyek a szovjet sajtóban, sajnos, el vannak terjedve, kíméletlen háborút kell üzenni. Arra az elméletre gondolok, hogy az Októberi Forradalom állítólag kevesebbet adott a parasztságnak, mint a februári forradalom, hogy az Októberi Forradalom tulajdonképpen semmit sem adott a parasztságnak.

Ezt az előítéletet egy „szovjet” közgazdász terjesztette sajtónkban. Igaz, hogy ez a „szovjet” közgazdász később elállt elméletétől. (Közbeszólás: „Ki az?”) Groman. De ezt az elméletet a trockista-zinovjevista ellenzék felkapta és kihasználta a párt ellen. És nem állíthatjuk, hogy ez az elmélet ma már nincs forgalomban „szovjet” társadalmi körökben.

Ez, elvtársak, igen fontos kérdés. Ez a kérdés a város és a falu kölcsönös viszonyának problémáját érinti. Érinti a város és a falu közti ellentét megszüntetésének problémáját. Érinti az „olló” rendkívül időszerű kérdését. Ezért azt hiszem, hogy ezzel a különös elmélettel érdemes foglalkozni.

Igaz-e, hogy a parasztok semmit sem kaptak az Októberi Forradalomtól? Nézzük a tényeket.

Itt van a kezemben Nyemcsinov elvtársnak, az ismert statisztikusnak, ismert táblázata, amelyet „A gabonafronton” című cikkemben közzétettem. Ebből a táblázatból látható, hogy a forradalomelőtti időben a földesurak legalább 600 millió púd gabonát „termeltek”. Eszerint tehát a földesurakkezében 600 millió púd gabona volt.

kulákok akkor — a táblázat szerint — 1 900 millió púd gabonát „termeltek”. Ez igen nagy erő, és ez az erő akkor a kulákok kezében volt.

szegényparasztok és a középparasztok pedig — ugyane táblázat szerint — 2 500 millió púd gabonát termeltek.

Ez volt a helyzet a régi faluban, az Októberi Forradalom előtti faluban.

Milyen változások történtek a faluban Október után? Ugyanebből a táblázatból veszem az adatokat. Nézzük például az 1927-es évet. Mennyit termeltek a földesurak ebben az évben? Világos, hogy semmit sem termeltek és nem is termelhettek, mert a földesurakat az Októberi Forradalom megsemmisítette. Világos, hogy ennek nagy mértékben könnyítenie kellett a parasztság helyzetén, mert a parasztok megszabadultak a földesúri járomtól. Ez természetesen nagy nyeresége a parasztoknak és ezt az Októberi Forradalomnak köszönhetik.

Mennyit termeltek a kulákok 1927-ben? 1900 millió púd helyett 600 millió púd gabonát. Tehát az Októberi Forradalmat követő időszakban a kulákok erejéből egy harmadnál is kevesebb maradt. Világos, hogy ennek feltétlenül könnyítenie kellett a szegény- és középparasztság helyzetén.

És mennyit termeltek 1927-ben a szegény– és középparasztok? 4 milliárd pudot 2,5 milliárd púd helyett. Tehát a szegény- és középparasztok az Októberi Forradalom után másfélmilliárd púd gabonával többet termelnek, mint a forradalomelőtti időben.

Ezek a tények arról tanúskodnak, hogy a szegény- és középparasztok rengeteget nyertek az Októberi Forradalommal.

Ezt adta az Októberi Forradalom a szegény- és középparasztoknak.

Ezek után hogyan állíthatják, hogy az Októberi Forradalom semmit sem adott a parasztoknak?

De ez még nem minden, elvtársak. Az Októberi Forradalom megszüntette a föld magántulajdonát, megszüntette a föld adásvételét, nacionalizálta a földet. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a parasztnak egyáltalán nem kell földet vásárolnia ahhoz, hogy gabonát termeljen. Azelőtt évekig kuporgatta a pénzt, hogy földet szerezzen, adósságba verte magát, uzsorafeltételeket fogadott el, csakhogy földet vásároljon. A földvásárlás költségei természetesen fokozták a gabonatermelés költségeit. Most a parasztnak nincsen erre szüksége. Most termelhet gabonát, anélkül hogy földet vásárolna. Az a sok százmillió rubel, melyet a parasztok földvásárlásra költöttek, most a parasztok zsebében marad. Megkönnyíti-e ez a parasztság helyzetét, vagy sem? Világos, hogy megkönnyíti.

Menjünk tovább. Egészen a legutóbbi időkig a paraszt kénytelen volt régi felszerelésével, egyéni munkában túrni a földet. Mindenki tudja, hogy a régi, most már alkalmatlan munkaeszközökkel felszerelt egyéni munka nem eléggé jövedelmező ahhoz, hogy a paraszt tűrhetően élhessen, rendszeresen javíthassa anyagi helyzetét, fejleszthesse kultúráját és kijuthasson a szocialista építés széles országútjára. Most, hogy a kolhozmozgalom erős fejlődésnek indult, a parasztnak módjában van munkáját a szomszédok munkájával egyesíteni, kolhozban egyesülni, szűzföldet fölszántani, kihasználni a parlagon heverő földeket, gépeket és traktorokat kapni és ilymódon kétszeresen, sőt háromszorosan fokozhatja munkája termelékenységét. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy most a parasztok, annak következtében, hogy kolhozokban egyesültek, ugyanazzal a munkával jóval többet tudnak termelni, mint azelőtt. Tehát azt jelenti, hogy a gabonatermelés jóval olcsóbb lesz, mint amilyen a legutóbbi időkig volt. Végül azt jelenti, hogy a paraszt stabil árak mellett jóval többet kaphat gabonájáért, mint amennyit eddig kapott.

Ezek után hogyan állíthatják, hogy az Októberi Forradalom semmit sem adott a parasztságnak?

Hát nem világos, hogy az ilyen sületlenségeket beszélő emberek nyilvánvalóan rágalmazzák a pártot, a Szovjethatalmat?

De mi következik mindebből?

Az következik, hogy az „olló” kérdését, az „olló” felszámolásának kérdését most új megvilágításba kell helyezni. Az következik, hogy ha a kolhozmozgalom úgy nő, mint eddig, az „olló” a legközelebbi jövőben meg fog szűnni. Az következik, hogy a város és a falu kölcsönös viszonyának kérdése új alapot kap, hogy a város és a falu közötti ellentét gyorsított ütemben el fog mosódni.

Ennek a körülménynek, elvtársak, roppant jelentősége van egész építésünk szempontjából. Átalakítja a paraszt lelkivilágát és a parasztot arccal a város felé fordítja. Megteremti az alapot a város és a falu ellentétének megszüntetésére. Megteremti az alapot ahhoz, hogy a pártnak „arccal a falu felé” jelszavát kiegészítse a kolhozparasztok jelszava: „arccal a város felé”.

És ezen nincs mit csodálkozni, mert a paraszt most gépet, traktort, gazdászt, szervezőt kap a várostól, és még közvetlen segítséget is a kulák elleni harcra és a kulák leküzdésére. A régi típusú paraszt, aki állati bizalmatlansággal tekintett a városra, mert kirablóját látta benne, háttérbe szorul. Felváltja az új paraszt, a kolhozparaszt, aki a városra azzal a reménnyel tekint, hogy reális termelési segítséget kap onnan. A régi típusú paraszt helyébe, aki félt, hogy lesüllyed a szegényparasztság sorába és csak titokban mert felemelkedni a kuláksorba (hiszen megfoszthatják választójogától!), az új paraszt lép, aki előtt új távlatok nyílnak meg: beléphet a kolhozba és a nyomorból kijuthat a gazdasági és kulturális fellendülés széles országútjára.

Így fordulnak a dolgok, elvtársak.

Annál bosszantóbb, elvtársak, hogy agrárteoretikusaink nem tettek meg mindent, hogy szétzúzzák és gyökerestől kiirtsák a különböző burzsoá elméleteket, amelyek az Októberi Forradalom vívmányait és a növekvő kolhozmozgalmat diszkreditálni akarják.

V
A kolhozok természetéről

A kolhoz, mint gazdasági típus, a szocialista gazdaság egyik formája. Ez kétségtelen.

Az egyik szónok felszólalásában diszkreditálta a kolhozokat. Azt állította, hogy a kolhozoknak, mint gazdasági szervezeteknek, semmi közük sincs a szocialista formájú gazdasághoz. Ki kell jelentenem, elvtársak, hogy a kolhozoknak ez a jellemzése teljesen helytelen. Egészen kétségtelen, hogy ez a jellemzés nem felel meg a valóságnak.

Mi határozza meg a gazdaság típusát? Nyilvánvaló, hogy az emberek viszonya a termelés folyamatában. Mi más határozhatná meg a gazdaság típusát? De vajon van-e a kolhozokban olyan emberekből álló osztály, akik termelési eszközök tulajdonosai, és olyan emberekből álló osztály, akik a termelési eszközöktől meg vannak fosztva? Van-e a kolhozokban kizsákmányoló és kizsákmányolt osztály? Nem azt jelenti-e a kolhoz, hogy a fő termelési eszközök társadalmasítva vannak olyan földön, mely az államé? Min alapszik hát az az állítás, hogy a kolhoz mint gazdasági típus nem a szocialista gazdaság egyik formája?

A kolhozokban természetesen vannak ellentmondások. A kolhozokban természetesen vannak individualista, sőt kulák csökevények, amelyek még nem szűntek meg, de amelyeknek idővel, a kolhozok megerősödésével, azok gépesítésével, okvetlenül meg kell szűnniök. De lehet-e tagadni, hogy a kolhozok, ellentmondásaikkal és fogyatékosságaikkal együtt, a maguk egészében, mint gazdasági tény, alapjában véve a falu fejlődésének új útját, a falu szocialista fejlődésének útját képviselik, ellentétben a fejlődés kulák, kapitalista útjával? Lehet-e tagadni, hogy a kolhozok (én kolhozokról, nem pedig álkolhozokról beszélek) a mi viszonyaink között a faluban folyó szocialista építés bázisai és melegágyai, melyek a tőkés elemekkel való elkeseredett összecsapásokban nőttek fel?

Nem világos-e, hogy teljesen alaptalan egyes elvtársaknak az a próbálkozása, hogy a kolhozt diszkreditálják és burzsoá gazdasági formának nyilvánítsák?

1923-ban még nem volt nálunk tömeges kolhozmozgalom. Lenin „A szövetkezetekről” című brosúrájában a szövetkezet minden fajtájára gondolt, egyaránt szem előtt tartotta annak alsóbb (beszerző és értékesítő) és felsőbb (kolhoz) formáit. És mit mondott akkor Lenin a szövetkezetről, a szövetkezeti vállalatokról? Idézek Lenin „A szövetkezetekről” című brosúrájából:

„A mi fennálló rendünkben a szövetkezeti vállalatok mint kollektív vállalatok különböznek a magán-kapitalista vállalatoktól, de nem különböznek a szocialista vállalatoktól, ha olyan földön alakultak, olyan termelési eszközökkel dolgoznak, amelyek az állam, vagyis a munkásosztály tulajdonában vannak” (XXVII. köt. 396. old.).

Lenin tehát a szövetkezeti vállalatokat nem önmagukban, hanem fennálló rendszerünkkel kapcsolatban vizsgálja, azzal kapcsolatban, hogy olyan földön működnek, amely az államé, olyan országban, ahol a termelési eszközök az állam tulajdonában vannak, és Lenin, ebből a szempontból vizsgálva meg a szövetkezeteket, azt állítja, hogy azok nem különböznek a szocialista vállalatoktól.

Így beszél Lenin a szövetkezeti vállalatokról általában.

Nem világos-e, hogy még több joggal mondhatjuk ugyanezt mostani kolhozainkról?

Többek között ez a magyarázata annak, hogy Lenin „a szövetkezet egyszerű növekedését”, a mi viszonyaink között, „a szocializmus növekedésével azonosnak” tartja.

Látjuk, hogy az említett szónok, amikor diszkreditálta a kolhozokat, a legdurvábban vétett a leninizmus ellen.

Ebből a hibából következik a szónok másik hibája, amely a kolhozokban folyó osztályharcra vonatkozik. A szónok oly ékesszólóan ecsetelte a kolhozokban folyó osztályharcot, hogy az ember azt hinné, a kolhozokban folyó osztályharc nem különbözik a kolhozokon kívül folyó osztályharctól. Sőt, azt lehetne hinni, hogy az osztályharc a kolhozokban még elkeseredettebb. Egyébként nemcsak az említett szónok követi el ezt a hibát. Az osztályharcról való fecsegés, a kolhozokban folyó osztályharc miatti nyöszörgés és rikácsolás mostanában valamennyi „baloldali” hangoskodónk jellemző vonása. És ebben a nyöszörgésben az a legkomikusabb, hogy ezek a nyöszörgők ott „látják” az osztályharcot, ahol nincs vagy alig van, de nem látják ott, ahol van és már medréből is kicsap.

Megvannak-e a kolhozokban az osztályharc elemei? Igenis megvannak. Lehetetlen, hogy a kolhozokban ne legyenek meg az osztályharc elemei, ha ott még megvannak az individualista, sőt kulák lélek csökevényei, ha ott még bizonyos egyenlőtlenség van a kolhozparasztok anyagi helyzetében. Mond- hatjuk-e, hogy a kolhozokban folyó osztályharc ugyanolyan jelentőségű, mint a kolhozokon kívül folyó osztályharc? Nem, ezt nem mondhatjuk. Éppen az a mi „baloldali” frázishőseink hibája, hogy nem látják ezt a különbséget.

Mit jelent az osztályharc a kolhozokon kívül, a kolhozok megalakulása előtt? Harcot jelent a kulák ellen, aki a munka- és termelési eszközök tulajdonosa, és aki ezeknek a munka- és termelési eszközöknek segítségével gúzsbaköti a szegényparasztot. Ez a harc — élethalálharc.

És mit jelent a kolhozok alapján folyó osztályharc? Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a kulákot szétzúzták és megfosztották a munka- és termelési eszközöktől. Másodszor, azt jelenti, hogy a szegény- és középparasztok a fő munka- és termelési eszközök társadalmasítása alapján kolhozokban egyesültek. Ez végül azt jelenti, hogy a harc a kolhoztagok közt folyik, akik közül egyesek még nem szabadultak meg az individualista és kulák csökevényektől és a maguk javára igyekeznek kihasználni a kolhozokban meglevő bizonyos egyenlőtlenséget, mások viszont szeretnék a kolhozokból ezeket a csökevényeket és ezt az egyenlőtlenséget száműzni. Csak a vak nem látja a különbséget a kolhozok alapján folyó osztályharc és a kolhozon kívül folyó osztályharc között.

Tévedés volna azt hinni, hogy ha már kolhozok vannak, akkor minden megvan, ami a szocializmus felépítéséhez szükséges. Még nagyobb tévedés volna azt hinni, hogy a kolhoztagok már szocialistákká lettek. Nem, még sokat kell majd dolgozni azon, hogy a kolhozparasztot átalakítsuk, hogy individualista lelkületét megváltoztassuk és őt a szocialista társadalom igazi dolgozójává neveljük. S ez annál gyorsabban fog menni, mennél hamarabb gépesítjük, mennél hamarabb traktorosítjuk a kolhozokat. De ez a legkevésbé sem csökkenti a kolhoznak azt a roppant jelentőségét, hogy a kolhoz a falu szocialista átalakításának emelője. A kolhozok óriási jelentősége éppen abban áll, hogy a földművelésben azok alkotják a legszélesebb alapot a gépek és traktorok alkalmazására, hogy azok alkotják a legfőbb bázisát annak, hogy a parasztot átalakítsuk, lelkialkatát a proletár szocializmus szellemében átformáljuk. Leninnek igaza volt, mikor ezt mondta:

„A kis földművelő átalakítása, lelkialkatának és szokásainak átformálása olyan feladat, amelynek megoldásához nemzedékek kellenek. A kis földművelőt illetően csak az anyagi bázis, a technika, a traktorok és mezőgazdasági gépek tömeges alkalmazása a földművelésben, a tömeges villamosítás oldhatja meg ezt a feladatot, csak ez teheti — hogy úgy mondjuk — egészségessé a kisföldművelő lelkialkatát (XXVI. köt. 239. old.).

Ki tagadhatja, hogy éppen és csakis a kolhoz az a szocialista gazdasági forma, amelyen át az egyénileg gazdálkodó, sokmilliós kisparasztság bekapcsolódhat a gazdasági fellendülés emelőivel, a mezőgazdaság szocialista fejlesztésének emelőivel, a gépekkel és traktorokkal felszerelt nagygazdaságba.

Minderről megfeledkeztek „baloldali” frázishőseink.

Megfeledkezett erről szónokunk is.

VI
Az osztályeltolódások és a fordulat a párt politikájában

Hátra van még az országban végbement osztályeltolódások és a falu tőkés elemei ellen indított szocialista támadás kérdése.

Az utóbbi évben pártunk munkáját az jellemzi, hogy mi, mint párt, mint Szovjethatalom:

a) az egész fronton erőteljes támadást indítottunk a falu tőkés elemei ellen,
b) hogy ez a támadás, mint tudjuk, igen kézzelfogható pozitív eredményekkel járt és jár még mindig.

Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy arról a politikáról, mely a kulákság kizsákmányoló törekvéseinek korlátozására irányult, áttértünk a kulákság mint osztály felszámolásának politikájára. Ez azt jelenti, hogy egész politikánkban döntő fordulatot hajtottunk és hajtunk végre.

A párt a legutóbbi időkig azon az állásponton volt, hogy a kulákság kizsákmányoló tendenciáit korlátozni kell. Ismeretes, hogy már a VIII. kongresszus ezt a politikát írta elő. Az új gazdasági politika bevezetésekor és pártunk XI. kongresszusán újból ezt a politikát hirdettük. Mindenki emlékszik Leninnek Preobrazsenszkijhez intézett levelére (1922), amelyben újból hangsúlyozza, hogy igenis ezt a politikát kell folytatni. Ezt a politikát végül pártunk XV. kongresszusa is megerősítette. Ezt a politikát folytattuk a legutóbbi időkig.

Helyes volt-e ez a politika? Igen, akkor feltétlenül helyes volt. Indíthattunk-e ilyen támadást a kulákság ellen öt, vagy akár három évvel ezelőtt? Számíthattunk-e akkor arra, hogy egy ilyen támadás sikerrel jár? Nem, nem számíthattunk. Ez a legveszedelmesebb kalandorpolitika lett volna. Ez a legveszedelmesebb játék lett volna a támadással. Mert minden bizonnyal kudarcot vallottunk volna és ezzel a kudarccal megerősítettük volna a kulákság állásait. Miért? Azért, mert akkor még nem álltak rendelkezésünkre a falun a szovhozok és kolhozok széles hálózata formájában azok a támaszpontok, melyekre a kulákság ellen indított erélyes támadásnál támaszkodni lehetett volna. Mert akkor még nem volt rá lehetőségünk, hogy a kulák kapitalista termelését a kolhozok és szovhozok szocialista termelésével helyettesítsük.

1926—1927-ben a zinovjevista-trockista ellenzék nagy igyekezettel olyan politikába akarta belevinni a pártot, hogy haladéktalanul indítson támadást a kulákság ellen. A párt nem bocsátkozott ebbe a veszedelmes kalandba, mert tudta, hogy komoly emberek nem engedhetik meg maguknak, hogy játsszanak a támadással. A kulákság elleni támadás komoly dolog. Ezt nem szabad összetéveszteni a kulákság elleni szavalással. Nem szabad összetéveszteni a kuláksággal való marakodás politikájával sem, amelyet a zinovjevista-trockista ellenzék buzgón igyekezett a pártra rákényszeríteni. Támadást indítani a kulákság ellen — ez annyit jelent, mint összetörni a kulákságot és felszámolni mint osztályt. A támadás, ha nem ez a célja, csak szavalás, marakodás, üres szóbeszéd, minden, csak nem igazi, bolsevik támadás. Támadást indítani a kulákság ellen — ez azt jelenti, hogy fel kell készülni arra, és rá kell csapni a kulákra, de úgy rácsapni, hogy többé ne álljon lábra. Ezt nevezzük mi, bolsevikok, igazi támadásnak. Kezdhettünk-e ilyen támadást öt vagy három évvel ezelőtt a siker reményével? Nem, erről szó sem lehetett.

Valóban, a kulák 1927-ben több mint 600 millió púd gabonát termelt és ebből mintegy 130 millió pudot adott el a falun kívüli forgalomban. Ez meglehetősen komoly erő, amellyel feltétlenül számolni kell. S mennyit termeltek akkor kolhozaink és szovhozaink? Körülbelül 80 millió pudot, amiből körülbelül 35 millió pudot (árugabonát) vittek piacra. Ítéljenek, helyettesíthettük-e akkor a kulák termelését, a kulák árugabonáját, a kolhozok és szovhozok termelésével és árugabonájával? Világos, hogy nem helyettesíthettük.

Mit jelent az, ha ilyen körülmények között erélyes támadást indítunk a kulákság ellen? Azt jelenti, hogy egészen biztosan kudarcot vallunk, megerősítjük a kulákság állásait és gabona nélkül maradunk. Ez az oka annak, hogy akkor nem indíthattunk támadást és nem is volt szabad támadást indítanunk a kulákság ellen a zinovjevista-trockista ellenzék kalandori handabandázása ellenére sem.

Nos és most? Hogy áll most a dolog? Most már elegendő anyagi bázisunk van ahhoz, hogy rácsapjunk a kulákságra, megtörjük ellenállását, felszámoljuk mint osztályt és termelését a kolhozok és szovhozok termelésével helyettesítsük. Tudjuk, hogy 1929-ben a kolhozok és szovhozok gabonatermelése legalább 400 millió púdra rúgott (200 millió púddal volt kevesebb, mint a kulákgazdaságok 1927. évi össztermelése). Tudjuk továbbá, hogy 1929-ben a kolhozok és szovhozok több mint 130 millió púd árugabonát adtak (azaz többet, mint a kulákság1927-ben). Tudjuk végül, hogy 1930-ban a kolhozok és szovhozok összgabonatermése legalább 900 millió púd lesz (vagyis több lesz, mint a kulákság 1927. évi össztermelése) és legalább 400 millió púd árugabonát fognak adni (azaz összehasonlíthatatlanul többet, mint amennyit a kulák 1927-ben adott).

Ma ez a helyzet nálunk, elvtársak.

Ilyen eltolódás ment végbe országunk gazdasági életében.

Amint látják, most már megvan az anyagi bázisunk ahhoz, hogy a kulák termelését a kolhozok és szovhozok termelésével helyettesítsük. Ez az oka annak, hogy a kulákság ellen indított támadásunknak most kétségtelen sikere van.

Így kell támadni a kulákságot, ha valóban és erélyesen támadni akarunk, nem pedig üres szavalásra szorítkozni a kulákság ellen.

Ez az oka annak, hogy az utóbbi időben a kulákság kizsákmányoló törekvéseinek korlátozására irányuló politikáról áttértünk a kulákság mint osztály jelszámolásának politikájára.

De hogy is állunk a kuláktalanítás politikájával, megengedhető-e a kuláktalanítás a teljes kollektivizálás körzeteiben? — kérdezik különböző oldalról. Nevetséges kérdés! A kuláktalanítást nem engedhettük meg, amíg a kulákság kizsákmányoló törekvései korlátozásának álláspontján állottunk, amíg nem volt módunkban a kulákság elleni erélyes támadásra áttérni, amíg nem volt módunkban a kulákok termelését a kolhozok és szovhozok termelésével helyettesíteni. Akkor az a politika volt szükséges és helyes, amely nem engedte meg a kuláktalanítást. És most? Most más a helyzet. Most módunk van arra, hogy erélyes támadást intézzünk a kulákság ellen, hogy megtörjük ellenállását, hogy a kulákságot mint osztályt felszámoljuk és termelését a kolhozok és szovhozok termelésével helyettesítsük. Most a kuláktalanítást maguk a teljes kollektivizálást megvalósító szegény- és középparaszttömegek hajtják végre. Most a teljes kollektivizálás körzeteiben a kuláktalanítás már nem egyszerű közigazgatási intézkedés. Most ezekben a körzetekben a kuláktalanítás a kolhozok alakításának és fejlesztésének alkotórésze. Ezért nevetséges és komolytalan most a kuláktalanításról annyit beszélni. Akinek a fejét veszik, nem siratják a haját.

Éppolyan nevetséges az a másik kérdés, hogy vajon be lehet-e engedni a kulákot a kolhozba? Persze, hogy nem lehet beengedni. Nem lehet beengedni, mert a kulák a kolhozmozgalom esküdt ellensége.

VII
Következtetések

Elvtársak, ez az a hat főkérdés, melyeket marxista agrárszakembereink elméleti munkájukban nem hagyhatnak figyelmen kívül.

Ezeknek a kérdéseknek jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy marxista feldolgozásuk módot nyújt a különböző polgári elméletek gyökeres kiirtására, melyeket olykor — szégyenünkre — kommunista elvtársaink terjesztenek és amelyek megzavarják gyakorlati funkcionáriusaink fejét. Ezeket az elméleteket már régen ki kellett volna irtani és sutba kellett volna dobni. Mert csak az ilyen és hasonló elméletek ellen vívott kérlelhetetlen harcban fejlődhet és kaphat erőre a marxista agrárszakemberek elméleti alkotómunkája.

Ezeknek a kérdéseknek jelentősége végül abban áll, hogy új megvilágításba helyezik az átmeneti időszak régi problémáit.

Most új megvilágításban áll előttünk a „nep”, az osztályok, a kolhozok, az átmeneti időszak gazdaságának kérdése.

Fel kell tárni azoknak a hibáját, akik a „nep”-et mint visszavonulást és csakis mint visszavonulást értelmezik. Valójában Lenin már a „nep” bevezetésekor megmondotta, hogy a „nep” nemcsak visszavonulás, hanem egyszersmind előkészület is új, erélyes támadásra a város és a falu tőkés elemei ellen.

Fel kell tárni azoknak a hibáját, akik azt hiszik, hogy a „nep” csak a város és a falu közötti kapcsolat érdekében kell. Nekünk nem akármilyen kapcsolat kell a város és a falu között. Nekünk olyan kapcsolat kell, mely a szocializmus győzelmét biztosítja. És ha kitartunk a „nep” mellett, ezt azért tesszük, mert a „nep” a szocializmus ügyét szolgálja. Ha pedig már nem fogja a szocializmus ügyét szolgálni, akkor menesztjük a pokol fenekére. Lenin azt mondta, hogy a „nep”-et komolyan és hosszú időre vezettük be. De sohasem mondotta, hogy örökre vezettük be.

Feladatunkul kell kitűzni a marxista újratermelési elméletnek a népszerűsítését is. Ki kell dolgozni népgazdasági mérlegünk felépítésének a sémáját. Az, amit a Központi Statisztikai Hivatal 1926-ban mint népgazdasági, mérleget közzétett, nem mérleg, hanem számokkal való játék. Az a mód, ahogyan Bazarov és Groman tárgyalja a népgazdaság mérlegének problémáját, szintén rossz, nem visz közelebb a kérdés megoldásához. A Szovjetunió népgazdasági mérlegének sémáját forradalmi marxistáknak kell kidolgozniok, ha egyáltalán akarnak az átmeneti időszak gazdasági kérdéseinek feldolgozásával foglalkozni.

Jó lenne, ha marxista közgazdászaink külön csoportot alakítanának, hogy az átmeneti időszak gazdaságának kérdéseit a fejlődés mai szakaszának megfelelő új megvilágításban feldolgozzák.

„Pravda” 309. sz.
1929. december 29.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

Azoknak a szervezeteknek és elvtársaknak, akik Sztálin elvtársad 50. születésnapja alkalmából üdvözölték

– írta: J. V. Sztálin –

Jókívánságaik és üdvözleteik a munkásosztály nagy pártját illetik meg, amely engem saját képére és hasonlatosságára teremtett és nevelt. És éppen azért, mert jókívánságaik és üdvözleteik a mi dicső lenini pártunkat illetik meg, bolsevik köszönettel bátorkodom válaszolni azokra.

Legyenek meggyőződve, elvtársak, hogy én a jövőben is kész vagyok odaadni a munkásosztály ügyének, a proletárforradalom és a világkommunizmus ügyének minden erőmet, minden tehetségemet, s ha kell, minden csepp véremet — az utolsó cseppig.

Mély tisztelettel
I. Sztálin

1929. december 21.

„Pravda” 302. sz.
1929. december 28.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A kapitalizmus útja a fasizmusba vezet

A kapitalizmus útja a fasizmusba vezet

kapitalista társadalmi gazdasági rendszerben a termelőeszközök, a munkaerő és a termelés minden tényezőjét (termelési tényezők) a tőkés pénzért megvásárolhatja és saját hasznáért, profitjáért működteti. A proletár a termelőeszközzel nem rendelkező dolgozó, aki ha élni akar, kénytelen áruba bocsátani a munkaerejét és bérrabszolga lesz – a „rabszolgaszíj” a bére, mert enélkül elpusztul. A tőkés termelés célja a minél nagyobb profit, amihez a proletárok kizsákmányolásával jut. Az így kialakult kétfajta embertípus, a tőkés és a proletár, ahol a proletár csak kizsákmányolt bérrabszolga, aki a tőkés hasznáért dolgozik, és ezért élhet csupán. Ilyen kapcsolatban a dolgozó proletár alacsonyabb rendű ember, mint a tőkés, csupán a termeléshez, a tőkés profitjához szükséges árucikk, mint a szerszám vagy az alapanyagok. A dolgozó proletárok az általuk termelt dolgokat, értékeket megvásárolják és csak így jut a tőkés a profithoz. A termelési folyamatban a tőkés szerepe a kizsákmányolás, így káros és nincs rá szüksége az emberiségnek. A termelés minden lényeges részéhez csak dolgozóra van szükség. A proletárra az emberi jogok nagyon korlátozottan érvényesek, ha nincs szükség rá, nyomoroghat és akár el is pusztulhat vagy a tőkés érdekében, a nagyobb profitjáért gyilkolnia kell más proletárokat, és ez az egész föld viszonyában igaz. A kapitalisták a gazdasági modell alapján egymás ellen is a végletekig harcolnak háborúkkal, a proletár milliók életének feláldozásával, akár az emberiség kipusztulása árán is. A kapitalizmusban alapvetően a tőkés nem gonoszságból zsákmányolja ki és teszi szolgává a proletárokat, ezt a kapitalista társadalmi-gazdasági modell teszi szükségessé. A kapitalista gazdasági modellt csak a fejlettebb, emberibb szocializmus gazdasági modellje tudja megtörni! A szocializmus a fasizmus egyetlen hatékony ellenszere.

kapitalista állam a tőkések érdekében működik, a fő célja olyan társadalmi-gazdasági környezet kialakítása, ami a legnagyobb profitot biztosítja a tőkéseknek, így bármi áron a proletárokat engedelmessé neveli vagy kényszeríti, öntudatukat, érdekeiket megtöri. Az öntudatlanságra nevelt agymosott proletárok elfogadják alacsonyabb rendű létüket és szinte örömmel hagyják kifosztani magukat a tőkések által, saját gerinctelenségüket legtöbbször nem is értik, nem fogják fel vagy beletörődnek. Kapitalizmus polgári „demokráciája” gyakorlatilag a tőkések álcázott diktatúrája a „mosolygó fasizmus.

A XX. században kialakult fasiszta államok névadója Mussolini volt, a németek (Hitler), és a Japánok a klasszikus fasiszták valamint csatlósaik gazdasági alapja a kapitalizmus volt, de később indultak el fejlődés útján és terjeszkedniük kellett vetélytársaik rovására. Külön jellegzetességük ehhez az embertelen fajgyűlölet, a nacionalizmus, ami más népek kiirtásában is megnyilvánult valamint a polgári „demokrácia” helyett a korlátlan totális kapitalista diktatúra. A nacionalizmus és a fajgyűlölet a polgári „demokráciában” is mindennapi jelenség. A kapitalizmus minden formája csak kevesek, a tőkések demokráciája, még akkor is, ha nem áll minden utcasarkon rendőr, és a proletár választhat, hogy ki zsákmányolja ki, a diktatúrája így is remekül működik, a gazdasági, politikai és az agyak feletti korlátlan uralom által. Ez a XXI. század fasizmusa, a gondolkodás feletti korlátlan uralom, a „mosolygó fasizmus”.

Mi a hasonlóság a klasszikus fasizmus és a polgári „demokrácia” a „mosolygó fasizmus” között?
A kapitalizmus gazdasági célja és hajtóereje a tőkések minél nagyobb profitja a proletárok kizsákmányolása alapján. A proletár bármilyen formájú kapitalizmusban alacsonyabb rendű, öntudatlanná nevelt bérrabszolga. A kapitalista állam, akár totális vagy csak polgári „demokrácia” keretében működik, gátolja vagy lehetetlenné teszi a proletárok érdekeinek megfelelő összefogást, érdekérvényesítést. A polgári „demokrácia” és a klasszikus fasizmus tőkései is a nép érdeke nevében fosztja ki a proletárokat. Így gazdagodnak a tőkések a proletárok kifosztásával. Minden kapitalizmusban a tőkés magasabb rendű emberként él, ő a gazda, a proletár gazdája, ez ugyanúgy érvényes a polgári „demokráciában” a „mosolygó fasizmusban” is. Mindegyik kapitalizmus megosztja az embereket urakra és szolgákra, gazdagokra és szegényekre, elenyészően kevés tőkés érdekében. A kapitalizmus eredendő jobboldalisága alapvetően a gazdasági társadalmi modelljéből fakad. A kapitalista társadalom megoszlik felsőbbrendű és alacsonyabb rendű emberekre. Ez nemzeti vonalon a tőkés és proletár, nemzetközi alapon pedig még nemzeti, nacionalista és faji vonatkozásban is. Ez mindenféle kapitalizmusra igaz, legyen az akár a klasszikus fasizmus vagy a „mosolygó fasizmus.

Mi a különbség a klasszikus fasizmus és a polgári „demokrácia” a „mosolygó fasizmus” között?
A klasszikus fasizmus állama totális tőkés diktatúra, a demokrácia látszata nélkül. A polgári „demokrácia” csak a gazdasági és politikai hatalomtól tartja távol a proletárokat, így látszólag demokrácia, pedig a hatalomból a többséget a proletárokat kizárja, ami diktatúra. A polgári parlament képviselőinek „demokratikus” választásán a proletárok saját kizsákmányolásukra osztályellenségeiknek a tőkéseknek adnak jogot. A választásokon az öntudatlanná nevelt proletárok bamba birkákként választják meg a kifosztóikat, pedig a többség tudja, hogy a tőkés urak rajtuk élősködnek. Ez a kapitalizmus bűne az emberiséggel szemben.

A polgári „demokrácia”, átalakul a fasizmus modern formájává.
Mivel a klasszikus fasizmus és a polgári „demokrácia” fő gazdasági és politikai céljai azonosak – minél nagyobb profit a tőkéseknek és a proletárok kizárása a hatalomból – így a polgári „demokrácia” a „mosolygó fasizmus” is diktatúra nép felett. A polgári „demokrácia” okosabb, fejeltebb: ha a faji vagy a nacionalista gyűlölet nem hoz profitot, akkor a világméretű kapitalista multinacionális gazdaság nem él vele. De gyakran használja a klasszikus fasiszta módszereket, ha terjeszkedni akar és ez elkerülhetetlen a kapitalizmusban. A második világháború óta több tízmillió embert gyilkolt a polgári „demokrácia” a „mosolygó fasizmus” a szabadság és a demokrácia nevében, de nem hozott demokráciát a föld dolgozó népeinek. A proletárok bérrabszolgák maradtak, és a tőkések mérhetetlenül meggazdagodtak kifosztásuk által, a proletár és az érdeke pedig nincs képviselve a hatalomban. A polgári „demokrácia” parlamentjében a tőkések diktatúrájának megfelelő törvényeket hoznak, amit a kapitalista állam végrehajt. A végrehajtókat a proletárok közül választják, saját dolgozó osztályuk ellen, de a tőkések érdekeit szolgálják, mint bérrabszolgák, akik egy részét jól megfizetnek, a többség azonban a „bérrabszolga láncon” él – rendőrség, bíróság, katonaság, közhivatalokban túlnyomóan bérrabszolgák dolgoznak. A mosolygó fasizmus legyőzte a klasszikus fasizmust, aminek az USA a „a világ csendőre” a vezetője, de legyőzte az emberiség reményét a szocializmust is. Így az USA az elsődleges képviselője, vezetője a modern fasizmusnak. A csatlós államok feletti uralmával nagyon hasonlít a klasszikus hitleri fasizmushoz, célja a világuralom, a világ dolgozó népeinek kizsákmányolása. A mosolygó fasizmus világméretű háborúra készül, ez az emberiség végét jelentheti.

A „mosolygó fasizmus” módszere:
A klasszikus és a mosolygó fasizmusnak ugyan az a célja, a proletárokon való élősködés, de a módszereik némileg különböznek, még akkor is, ha időnként egymás ellen harcol a két fajta fasizmus. A mosolygó fasizmus a médiákon keresztül, Tv, Internet, újságok, művészet, a hírközlés, az oktatás, és a teljes korlátlan gazdasági hatalom birtokában, a mosolygó bemondók és politikusok megtévesztő mosolyával uralkodnak a nép tudatán, de a cél ugyanaz, mint a klasszikus fasizmusé – lopni, uralkodni, élősködni, felsőbbrendűvé válni a dolgozó népek felett.

A Kapitalisták felsőbbrendűként, fasisztákként élősködőnek a dolgozó nép felett!
A kapitalizmus minden formája diktatúra a dolgozó emberiség felett!
A kapitalizmus minden formája csak a tőkéseknek demokrácia!
Az emberiséget a fasizmus minden formája a pusztulásba vezeti!

De ragyog még a vörös csillag, hirdeti az öntudatos, demokratikus, szabad emberiség jövőjét!
Volt már ilyen!!
Szovjetunió
Lesz még ilyen??!!

kapitalizmus vagy piacgazdaság olyan, gazdasági rendszer, amelyben a termelési tényezők többségében magántulajdonban vannak, miket haszon elérésének céljából működtetnek, és ahol a termelt javak és szolgáltatások elosztását túlnyomórészt a szabad piac határozza meg. … A piac a résztvevők közti versenyen alapszik. A résztvevők célja a gazdasági kapcsolatok előnyeinek a megszerzése. … a kapitalista jelzőt Karl Marx arra a termelési módra alkalmazta, amelyben „termelőeszközök” magánkézben vannak – Wikipédia

A kapitalizmus fogalma: kapitalista rendszer az a gazdasági, társadalmi rendszer, amelyben a gazdasági életet a piac irányítja, és amelyben a termelőeszközök nagy többsége magántulajdonban van.

kapitalizmus (Marx szerint) a termelési eszközök magántulajdonán és a bérmunkások kizsákmányolásán alapuló társadalmi-gazdasági formáció. Fő jellemzője a tőkés árutermelés, amelyben az emberi munkaerő is áruvá válik, s a termelőeszközök a kizsákmányoló tőke formáját öltik. Két alapvető osztálya a burzsoázia és a munkásosztály. – Hírbarát

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata: …

1. cikk Minden emberi lény szabadon születik és egyenlőméltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek.

2. cikk Mindenki, bármely megkülönböztetésre, nevezetesen fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra, politikai vagy bármely más véleményre, nemzeti vagy társadalmi eredetre, vagyonra, születésre, vagy bármely más körülményre valótekintet nélkül hivatkozhat a jelen Nyilatkozatban kinyilvánított összes jogokra és szabadságokra. Ezenfelül nem lehet semmiféle megkülönböztetést tenni annak az országnak, vagy területnek politikai, jogi vagy nemzetközi helyzete alapján sem, amelynek a személy állampolgára, aszerint, hogy az illető ország vagy terület független, gyámság alatt áll, nem autonóm vagy szuverenitása bármely vonatkozásban korlátozott.

3. cikk Minden személynek joga van az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz.

4. cikk Senkit sem lehet rabszolgaságban, vagy szolgaságban tartani, a rabszolgaság és a rabszolga-kereskedés minden alakja tilos. …

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A nagy fordulat éve

Október XII. évfordulójára

Az elmúlt év nagy fordulat éve volt a szocialista építés valamennyi frontján. Ez a fordulat a szocializmusnak a város és a falu tőkés elemei ellen indított erélyes támadása jegyében ment és megy végbe. Ennek a támadásnak jellemző sajátossága, hogy népgazdaságunk szocialista újjáalakításának (rekonstrukciójának) legfontosabb területein máris több döntő sikerrel járt.

Ebből következik, hogy a párt célszerűen ki tudta használni az új gazdasági politika első szakaszaiban végrehajtott visszavonulást, hogy azután, az új gazdasági politika következő szakaszaiban megszervezze a fordulatot és sikeres támadást indítson a tőkés elemek ellen.

Az új gazdasági politika bevezetése idején Lenin ezt mondta:

„Mi most visszavonulunk, mintegy hátrálunk, de ezt azért tesszük, hogy kezdetben visszavonulva, azután nekiiramodva, még messzebb ugorjunk előre. Csakis ezzel a feltétellel vonultunk vissza, amikor új gazdasági politikánkat megvalósítottuk… hogy a visszavonulás után annál erélyesebben kezdjük meg a támadást” (XXVII. köt. 361—362. old.).

Az elmúlt év eredményei kétségtelenül arról tanúskodnak, hogy a párt Leninnek ezt a döntő fontosságú útmutatását sikerrel hajtja végre munkájában.

* * *

Ha azokat az eredményeket nézzük, melyeket a számunkra döntő jelentőségű gazdasági építés terén az elmúlt évben elértünk, akkor e fronton végrehajtott támadásunk sikereit, múltévi vívmányainkat három főfontosságú pontban foglalhatjuk össze.

I
A munka termelékenysége terén

Aligha lehet kétséges, hogy múltévi építőmunkánk egyik legfontosabb ténye az, hogy a munka termelékenysége terén döntő fordulatot sikerült elérnünk. Ez a fordulat abban nyilvánult meg, hogy a szocialista építés frontján kibontakozott a munkásosztály milliós tömegeinek alkotó kezdeményezése és hatalmas munkalendülete. Ez az elmúlt év első és főfontosságú vívmánya.

A tömegek alkotó kezdeményezésének és munkalendületének kibontakozását három fő vonalon segítettük elő, éspedig:

a) a tömegek munkakezdeményezését és munkaaktivitását gúzsbakötő bürokratizmus elleni harc vonalán — az önbírálat útján;

b) a munkakerülők és a proletár munkafegyelem megszegői elleni harc vonalán — a szocialista verseny útján;

c) a termelés terén mutatkozó sablon és maradiság elleni harc vonalán — a megszakítatlan termelési munkahét megszervezése útján.

Mindennek eredményeképpen a munka frontján óriási vívmányunk van a munkásosztály milliós tömegeinek munkalelkesedésében és munkaversenyében, mely mérhetetlen országunk minden szögletében megnyilvánul. E vívmány jelentősége, mondhatni, felbecsülhetetlen, mert csakis a milliós tömegek munkalendülete és munkalelkesedése biztosíthatja a munka termelékenységének folytonos növekedését, mely nélkül országunkban a szocializmus végleges győzelme a kapitalizmus fölött elképzelhetetlen.

„A munka termelékenysége — mondja Lenin —, ez végeredményben a legfontosabb, a legfőbb az új társadalmi rend győzelme szempontjából. A kapitalizmus a munka olyan termelékenységét hozta létre, aminőt a hűbériség nem ismert. A kapitalizmust azzal lehet véglegesen legyőzni és azzal fogjuk véglegesen legyőzni, hogy a szocializmus a munkának új, sokkal magasabb fokú termelékenységét hozza létre” (XXIV. köt. 342. old.).

Ebből kiindulva Lenin azt tartja, hogy:

„Át kell hatnia bennünket annak a munka iránti lelkesedésnek, annak a munka-akarásnak, állhatatosságnak, amelytől most a munkások és parasztok lehető leggyorsabb megmentése, a népgazdaság megmentése függ” (XXV. köt. 477. old.).

Ezt a feladatot tűzte Lenin a párt elé.

Az elmúlt év megmutatta, hogy a párt, erélyesen leküzdve az útjában álló nehézségeket, sikerrel teljesíti ezt a feladatot.

Ennyit a párt első fontos múltévi vívmányairól.

II
Az ipar építése terén

A pártnak ezzel az első vívmányával elválaszthatatlan kapcsolatban van a párt második vívmánya. Ez a második vívmány abban áll, hogy az elmúlt évben alapjában véve kedvezően oldottuk meg a nehézipari beruházások számára szükséges felhalmozás problémáját, meggyorsítottuk a termelési eszközök termelésének fejlesztési ütemét és megteremtettük annak előfeltételeit, hogy országunkat a vas és fém országává tegyük.

Ez az elmúlt évben a második és főfontosságú vívmányunk.

A könnyűipar problémája nem valami nehéz. Ezt a problémát már néhány évvel ezelőtt megoldottuk. Nehezebb és fontosabb a nehézipar problémája.

Nehezebb, mert óriási befektetéseket igényel, s emellett, mint az iparilag elmaradt országok története mutatja, a nehézipar nem nélkülözheti az óriási, hosszúlejáratú kölcsönöket.

Fontosabb, mert a nehézipar fejlesztése nélkül semmilyen ipart sem tudunk felépíteni, semmilyen iparosítást sem tudunk megvalósítani.

Mivel azonban mi nem kaptunk és nem kapunk sem hosszúlejáratú kölcsönöket, sem valamelyest hosszabb időre szóló hitelt, ezért napnál világosabb, hogy ez égető probléma számunkra.

Éppen ebből indulnak ki a világ kapitalistái is, amikor megtagadják tőlünk a kölcsönöket és a hitelt, gondolván, hogy saját erőnkből nem tudunk majd megbirkózni a felhalmozás problémájával, kudarcot fogunk vallani a nehézipar újjáalakítása terén és kénytelenek leszünk megalázkodni előttük és fejünket a jármukba hajtani.

De mit mondanak erre vonatkozólag az elmúlt év eredményei? Az elmúlt év eredményeinek jelentősége abban áll, hogy a tőkés urak számításait halomra döntik.

Az elmúlt év megmutatta, hogy a Szovjetunió nyílt és burkolt pénzügyi blokádja ellenére sem hajtottuk fejünket a tőkések jármába, saját erőnkből sikeresen megoldottuk a felhalmozás problémáját és leraktuk a nehézipar alapjait. Ezt ma már a munkásosztály megrögzött ellenségei sem tagadhatják.

Valóban, míg — először — a múltévi nagyipari alapvető beruházások összege több mint 1 600 millió rubelra rúgott, s ebből körülbelül 1 300 millió jutott a nehéziparra, addig az idén a nagyipari alapvető beruházások összege több mint 3 400 millió rubelra emelkedik s ebből több mint 2 500 millió jut a nehéziparra; míg — másodszor — nagyiparunk összes termelése a múlt évben 23%-kal, s ezen belül a nehézipar termelése 30%-kal növekedett, addig az idén nagyiparunk összes termelésének 32%-kal, nehéziparunkénak pedig 46%-kal kell növekednie — nem világos-e tehát, hogy a nehézipar felépítéséhez szükséges felhalmozás problémája már nem jelent leküzdhetetlen nehézségeket számunkra.

Hogyan lehet kételkedni abban, hogy nehéziparunk fejlesztése terén gyorsított léptekkel haladunk előre, túlszárnyalva a régi iramot és levetkezve „ősi” elmaradottságunkat?

Mindezek után lehet-e csodálkozni, ha az elmúlt évben ötéves tervünk előirányzatai meghaladottaknak bizonyultak, az ötéves terv optimálisváltozata pedig, melyet a burzsoá firkászok „elérhetetlen fantasztikumnak” tartottak s amely rémületbe ejtette jobboldali opportunistáinkat (a Buharin-csoportot), valójában az ötéves terv minimális változatává lett?

„Oroszországot — mondja Lenin — nemcsak a parasztgazdaság jó termése menti meg — ez még kevés —, és nem is csak a parasztságot fogyasztási cikkekkel ellátó könnyűipar jó állapota — még ez is kevés —, szükségünk van nehéziparra is. . . A nehézipar megmentése nélkül, annak helyreállítása nélkül nem építhetünk fel semmilyen ipart, ipar nélkül pedig mint önálló ország egyáltalán elpusztulunk … A nehéziparnak állami támogatásra van szüksége. Ha nem találjuk meg ennek a módját, akkor mint civilizált állam — arról nem is szólva, hogy mint szocialista állam — elvesztünk” (XXVII. köt. 349. old.).

Lám, milyen élesen határozza meg Lenin a felhalmozás problémáját és a párt feladatát a nehézipar felépítése terén.

Az elmúlt év megmutatta, hogy a párt, erélyesen leküzdve az útjában álló nehézségeket, sikerrel oldja meg ezt a feladatot.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az iparban nem lesznek többé komoly nehézségeink. A nehézipar felépítésének feladata nemcsak a felhalmozás kérdésébe ütközik. Beleütközik még a káderek kérdésébe is, abba a kérdésbe, hogy:

a) a szocialista építésbe a szovjet érzelmű technikusok és szakemberek tízezreit kell bevonnunk és

b) a munkásosztály soraiból új vörös technikusokat és vörös szakembereket kell kiképeznünk.

A felhalmozás kérdése alapjában véve megoldottnak tekinthető, de a káderkérdés még megoldásra vár. Pedig most, az ipar technikai újjáalakításának viszonyai közt, a káderkérdés a szocialista építés döntő problémája.

„A fődolog, aminek híjával vagyunk — mondja Lenin —, a kulturáltság, az igazgatáshoz való hozzáértés … A NEP gazdaságilag és politikailag teljesen biztosítja számunkra annak lehetőségét, hogy a szocialista gazdaság alapját felépítsük. A dolog «csak» a proletariátus és élcsapata kulturális erőin múlik” (XXVII. köt. 207. old.).

Nyilvánvaló, hogy itt mindenekelőtt a gazdasági építéshez, különösen az ipar építéséhez és igazgatásához szükséges „kulturális erők”, káderek kérdéséről van szó.

Ebből azonban az következik, hogy a nehézipar felépítésének problémája a felhalmozás terén elért legkomolyabb és a nehézipar szempontjából igen nagyjelentőségű eredmények ellenére sem tekinthető teljesen megoldottnak mindaddig, amíg meg nem oldjuk a káderkérdést.

Ezért a párt feladata, hogy erős kézzel lásson hozzá a káderkérdés megoldásához s ezt az erődöt mindenáron bevegye.

Ennyit a párt második múltévi vívmányáról.

III
A mezőgazdaság építése terén

Szólnom kell végül a párt múlt esztendőben elért harmadik vívmányáról, mely az előbbi két vívmánnyal szervesen összefügg. Arról van szó, hogy földművelésünk fejlődésében gyökeres fordulat következett be az elmaradt, egyéni kisgazdaságtól a nagyüzemi, élenjáró kollektív földművelés felé, a föld társas megmunkálása felé, a gép- és traktorállomások felé, az új technikára támaszkodó artelek, kolhozok felé, s végül a traktorok és kombájnok százaival fölszerelt szovhoz-óriások felé.

A párt vívmánya itt abban áll, hogy számos kerületben sikerült a parasztság zömét a fejlődés régi, kapitalista útjáról — mely csak egy maroknyi gazdag tőkés számára előnyös, míg a parasztság óriási többségét koldusbotra juttatja és nyomorban való tengődésre kárhoztatja — letéríteni és a fejlődés új, szocialista útja felé irányítani, amely kiszorítja a tőkés gazdagokat, de új módon fegyverezi fel a közép- és szegényparasztságot, új munkaeszközökkel, traktorokkal és mezőgazdasági gépekkel fegyverzi fel őket, módot adva nekik arra, hogy a nyomorból és a kulákok igájából kiszabaduljanak és rálépjenek a föld társas, kollektív művelésének széles országújára.

A párt vívmánya abban áll, hogy ezt a gyökeres fordulatot magának a parasztságnak mélyén sikerült megszerveznünk, hogy hihetetlen nehézségek ellenére sikerült a szegény- és középparasztság széles tömegeit magunkkal vonni, annak ellenére, hogy a legkülönbözőbb árnyalatú sötét erők, a kulákoktól és pópáktól kezdve egészen a nyárspolgárokig és a jobboldali opportunistákig, kétségbeesett ellenakciót fejtettek ki.

Íme néhány számadat.

1928-ban a szovhozok vetésterülete 1 425 000 hektár, árugabonatermésük több mint 6 millió métermázsa (több mint 36 millió púd) volt, a kolhozok vetésterülete pedig 1 390 000 hektár, árugabonatermésük körülbelül 3 1/2 millió métermázsa (több mint 20 millió púd) volt.

1929-ben a szovhozok vetésterülete 1 816 000 hektár, árugabonatermésük körülbelül 8 millió métermázsa (körülbelül 47 millió púd) volt, a kolhozok vetésterülete pedig 4 262 000 hektár, árugabonatermésük körülbelül 13 millió métermázsa (körülbelül 78 millió púd) volt.

Az új évben, 1930-ban, a szovhozok vetésterülete az ellenőrző számok szerint valószínűleg 3 280 000 hektár, árugabonatermésük 18 millió métermázsa (mintegy 110 millió púd) lesz, a kolhozok vetésterülete pedig legalább 15 millió hektár, árugabonatermésük körülbelül 49 millió métermázsa (mintegy 300 millió púd) lesz.

Másszóval, a jövő évben, 1930-ban, a szovhozok és kolhozok árugabonatermése több mint 400 millió púd lesz, vagyis több mint 50 százaléka egész mezőgazdaságunk árugabonatermésének (falun kívüli forgalom).

Meg kell állapítanunk, hogy ilyen viharos fejlődési ütemet nem ismer még a mi szocializált nagyiparunk sem, amelynek fejlődési üteme általában nagy lendülettel tűnik ki.

Világos, hogy zsenge nagyüzemi szocialista (kolhoz és szovhoz) földművelésünknek nagy jövője van, hogy az csodával határosan fog növekedni.

Ezt a kolhozépítés terén elért példátlan sikert az okok egész sora magyarázza meg, melyek közül legalábbis a következőket kell kiemelnünk.

Megmagyarázza elsősorban az, hogy a párt, a tömegek nevelésének lenini politikáját folytatva, a parasztság tömegeit a szövetkezetek fejlesztése, a szövetkezeti közszellem meghonosítása útján következetesen a kolhozokhoz vezette. Megmagyarázza az, hogy a párt sikeres harcot folytatott azok ellen is, akik a mozgalomnak elébe próbáltak vágni és a kolhozok fejlődését elrendelni próbálták („baloldali” frázishősök) és azok ellen is, akik visszafelé próbálták húzni a pártot és a mozgalom uszályában akartak maradni (jobboldali tökfilkók). Ha a párt nem ilyen politikát folytatott volna, akkor a kolhozmozgalmat nem tudta volna a parasztok igazi tömeg- mozgalmává fejleszteni.

„Mikor a petrográdi proletariátus és a petrográdi helyőrség katonái megragadták a hatalmat — mondja Lenin —, nagyon jól tudták, hogy az építés a falun nagy nehézségekbe fog ütközni, hogy itt lépésről-lépésre kell haladni, hogy a legnagyobb esztelenség lenne, ha dekrétumokkal, törvényerejű rendelkezésekkel próbálnók a föld társas megművelését bevezetni, hogy ezt csak elenyészően kevés öntudatos paraszt vállalhatta, a parasztság óriási többsége azonban ezt a feladatot nem tűzte maga elé. Ezért mi arra szorítkoztunk, ami a forradalom továbbfejlesztése érdekében feltétlenül szükséges: semmi-esetre sem szabad a tömegek fejlődésének elébevágni, hanem ki kell várni, míg e tömegek saját tapasztalatából, saját harcából fog kifejlődni a további előrehaladás” (XXIII. köt. 252. old.).

Ha a párt a kolhozépítés frontján óriási győzelmet aratott, ezt annak köszönhette, hogy pontosan követte Leninnek ezt a taktikai útmutatását.

A mezőgazdasági építés terén elért példátlan sikerünk másodszor azzal magyarázható, hogy a Szovjethatalom helyesen vette számba a parasztság új felszerelési, új technikai szükségletének növekedését, helyesen vette számba azt, hogy a parasztság helyzete a régi földművelési formák mellett kilátástalan, és mindezt számbavéve, gépkölcsönző állomások, traktorosztagok, gép- és traktorállomások formájában, a föld társas művelésének szervezésével, kolhozok létesítésével a kellő időben segítséget nyújtott a parasztságnak, s végül a szovhozok útján is sokoldalú támogatásban részesítette a parasztgazdaságot.

Az emberiség történetében először jelent meg a világon olyan hatalom, a Szovjethatalom, mely a gyakorlatban bebizonyította, hogy kész és képes rendszeres és tartós termelési segítséget nyújtani a parasztság dolgozó tömegeinek.

Hát nem világos-e, hogy a parasztság dolgozó tömegei, amelyek ősidőktől fogva szükséget szenvedtek felszerelés dolgában, kapva kaptak ezen a segítségen és a kolhozmozgalom útjára tértek?

S lehet-e csodálkozni azon, ha mostantól kezdve a munkások régi jelszavát: „arccal a falu felé”, úgy lehet, ki fogja egészíteni a kolhozparasztok új jelszava: „arccal a város felé”?

A kolhozépítés terén elért példátlan sikerünket végül az magyarázza meg, hogy ezt az ügyet országunk élenjáró munkásai vették a kezükbe. Azokra a munkásbrigádokra gondolok, melyek tízével és százával mentek ki országunk valamennyi főbb kerületébe. El kell ismerni, hogy a kolhozmozgalom meglevő és lehetséges propagandistái közül a munkáspropagandisták a legalkalmasabbak a paraszttömegek közötti propagandamunkára. Mi csodálnivaló van azon, ha a munkásoknak sikerült a parasztokat meggyőzniük, hogy a nagyüzemi kollektív gazdálkodás előnyösebb, mint az egyéni kisgazdaság, különösen, amikor a létező kolhozok és szovhozok ezt az előnyt szemléltetően bizonyítják?

Íme, ebből a talajból fakadt a kolhozépítés terén elért vívmányunk, amely, véleményem szerint, az utóbbi évek valamennyi vívmánya közül a legfontosabb és legdöntőbb jelentőségű vívmány.

Összeomlottak és szétfoszlottak azok a „tudományos” ellenvetések, amelyek tagadták a 40—50 000 hektáros nagy gabonagyárak szervezésének lehetőségét és célszerűségét. A gyakorlat megcáfolta a „tudomány” ellenvetéseit és újból bebizonyította, hogy nemcsak a gyakorlatnak kell tanulnia a „tudománytól”, hanem a „tudománynak” sem ártana egyet-mást a gyakorlattól tanulnia.

A tőkés országokban a nagy gabonagyár-óriások nem tudnak gyökeret verni. De a mi országunk szocialista ország. Nem szabad megfeledkezni erről a „kis” különbségről.

Ott, a tőkéseknél, mivel a föld magántulajdonban van, nem lehet nagy gabonagyárat szervezni, hacsak nem vásárolnak össze sok földet, vagy ha nem fizetnek abszolút földjáradékot, ami óriási költségekkel terheli a termelést. Nálunk, ellenkezőleg, mivel a föld nincs magántulajdonban, nincs abszolút földjáradék sem, s a földet sem lehet adni-venni, s ez szükségképpen kedvező feltételeket teremt a nagy gabonagazdaság fejlődése számára.

Ott, a tőkéseknél, a nagy gabonagazdaságok célja az, hogy maximális hasznot vagy legalábbis az, úgynevezett átlagos haszonrátának megfelelő hasznot hajtsanak, mert enélkül, általában, a tőkének nem érdeke, hogy gabonagazdaságok szervezésével foglalkozzék. Nálunk, ellenkezőleg, a nagy gabonagazdaságoknak, amelyek egyszersmind állami gazdaságok, fejlődésükhöz nincs szükségük sem maximális haszonra, sem átlagos haszonrátára, hanem megelégedhetnek minimális haszonnal is, sőt néha meglehetnek minden haszon nélkül is — ami szintén kedvező feltételeket teremt a nagy gabonagazdaságok fejlődése számára.

Végül, a tőkés rendszerben a nagy gabonagazdaságok nem részesülnek sem külön hitelkedvezményekben, sem külön adókedvezményekben, míg a szovjet rendben, amely a szocialista szektort támogatja, ilyen kedvezmények vannak és a jövőben is lesznek.

A mélyen tisztelt „tudomány” minderről megfeledkezett.

Összeomlottak és szétfoszlottak a jobboldali opportunisták (a Buharin-csoport) állításai, hogy:

a) a parasztok nem mennek majd a kolhozba,
b) a kolhozok fejlesztésének fokozott üteme csak tömeges elégedetlenséget okozhat s a parasztság és a munkásosztály meghasonlására vezethet,
c) a falun a szocialista fejlődés „főútja” nem a kolhoz, hanem a szövetkezet,
d) a kolhozok fejlesztése és a falu tőkés elemei ellen indított támadás azt eredményezheti, hogy az ország kenyér nélkül marad.

Mindez összeomlott és szétfoszlott mint ócska burzsoá-liberális lim-lom.

Előszöris, a parasztok bementek a kolhozokba, egyszerre mentek be egész falvak, járások, kerületek.

Másodszor, a tömeges kolhozmozgalom nem gyengíti, hanem erősíti a munkásosztály és a parasztság összefogását, mert új, termelési bázisra helyezi azt. Ma már a vak is látja, hogy ha a parasztság zömében észlelhető is valamelyes komolyabb elégedetlenség, úgy ennek nem a Szovjethatalom kolhoz-politikája az oka, hanem az, hogy a parasztoknak gépekkel és traktorokkal való ellátása terén a Szovjethatalom nem tud lépést tartani a kolhozmozgalom növekedésével.

Harmadszor, a falu szocialista fejlődésének „főútjáról” folyó vita — skolasztikus vita, mely olyan kispolgári liberális ifjakhoz méltó, mint Ajhenvald és Szlepkov. Világos, hogy amíg nem volt tömeges kolhozmozgalom, addig a szövetkezetek alsóbbrendű formái, a beszerző és értékesítő szövetkezetek alkották a „főutat”, mikor azonban a szövetkezetek magasabb formája, a kolhoz-forma lépett a porondra, akkor az lett a fejlődés „főútja”.

Ha idézőjelek nélkül akarunk beszélni, akkor azt kell mondanunk, hogy a falu szocialista fejlődésének főútja Lenin szövetkezeti terve, mely a mezőgazdasági szövetkezeteknek minden formáját magában foglalja, a legalsóbbaktól (a beszerző és értékesítő szövetkezetektől) kezdve a legmagasabbakig (a termelőszövetkezetekig — kolhozokig). Aki a kolhozokat szembeállítja a szövetkezetekkel, az csúfot űz a leninizmusból és csak saját tudatlanságáról állít ki bizonyítványt.

Negyedszer, ma már a vak is látja, hogy a falu tőkés elemei ellen indított támadás nélkül és a kolhoz- és szovhozmozgalom fejlesztése nélkül az idén nem lehettek volna döntő sikereink a gabonabegyűjtés terén és nem volnának azok a tízmilliókra menő érintetlen gabonatartalékaink sem, amelyek az állam kezében már felhalmozódtak.

Sőt mi több, bátran mondhatjuk, hogy hála a kolhoz- és szovhozmozgalom növekedésének, most már véglegesen kilábolunk, vagy már ki is láboltunk a gabonaválságból. S ha a kolhozok és szovhozok fokozott iramban fognak tovább fejlődni, akkor nincs okunk kételkedni, hogy országunk mintegy három év múlva a világ egyik leggazdagabb, ha ugyan nem a leggazdagabb országa lesz gabonában.

Mi az új a mostani kolhozmozgalomban? A mostani kolhozmozgalomban új és döntő az, hogy a parasztok nem egyes csoportokban lépnek be a kolhozba, mint azelőtt, hanem egész falvak, járások, körzetek, sőt egész kerületek parasztsága lép be egyszerre.

És mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a középparaszt elindult a kolhozba. Ez az alapja annak a mezőgazdaság fejlődésében bekövetkezett gyökeres fordulatnak, amely a Szovjethatalom legfontosabb vívmánya az elmúlt évben.

Összeomlik és semmivé lesz a trockizmus mensevik „elgondolása”, hogy a munkásosztály képtelen a parasztság zömét magával vonni a szocialista építésbe. Ma már a vak is látja, hogy a középparaszt a kolhozok felé fordult. Ma már mindenki világosan látja, hogy az ipar és a mezőgazdaság ötéves terve egyszersmind a szocialista társadalom felépítésének ötéves terve, hogy azoknak, akik nem hisznek abban, hogy országunkban fel lehet építeni a szocializmust, nincs joguk ötéves tervünket üdvözölni.

Összeomlik és semmivé lesz a „magántulajdon szentségének elve”, ez az utolsó reménysége a világ tőkéseinek, akik a kapitalizmusnak a Szovjetunióban való visszaállításáról álmodoznak. A parasztok, akiket a tőkések anyagnak tekintenek, mely a kapitalizmus számára trágyázza a talajt, tömegesen hagyják ott a „magántulajdon” dicsőített zászlaját és a kollektivizmus, a szocializmus útjára térnek. Összeomlik a kapitalizmus visszaállításának utolsó reménysége.

Egyebek között ezzel magyarázhatók országunk tőkés elemeinek elkeseredett kísérletei, hogy az előnyomuló szocializmus ellen csatasorba állítsák a régi világ minden erejét, s amely kísérletek az osztályharc élesedésére vezetnek. A tőke sehogysem akar „belenőni” a szocializmusba.

Ugyancsak ezzel magyarázható a tőke láncos kutyáinak, a különböző Sztruvéknak és Gesszeneknek, Miljukovoknak és Kerenszkijeknek, Danoknak és Abramovicsoknak az utóbbi időben különösen fokozódó dühödt csaholása a bolsevizmus ellen. Hiszen nem tréfáról van szó: eltűnőben van a kapitalizmus visszaállításának végső reménysége.

Miről tanúskodhat még az osztályellenségek veszett dühöngése és a tőke lakájainak ez az őrjöngő üvöltése, ha nem arról, hogy a párt valóban döntő győzelmet aratott a szocialista építés legnehezebb frontján?

„Csakis abban az esetben — mondja Lenin —, ha sikerül a föld társas, kollektív, szövetkezeti, artelban való megmunkálásának előnyeit a parasztnak a gyakorlatban megmutatni, csak ha sikerül a szövetkezeti, artelgazdasággal a parasztnak segítséget nyújtani, csakis akkor fogja majd az államhatalmat kezében tartó munkásosztály a maga igazát a parasztnak valóban bebizonyítani, csakis akkor vonja majd valóban a maga oldalára a sokmilliós paraszttömeget szilárdan és igazán” (XXIV. köt. 579. old.).

Ez a lenini útja annak, hogy a sokmilliós parasztságot a munkásosztály oldalára vonjuk, hogy a parasztságot a kolhozépítés vágányára átállítsuk.

Az elmúlt év bebizonyította, hogy a párt sikeresen birkózik meg ezzel a feladattal és erélyesen leküzd minden útjában álló nehézséget.

„A középparasztság — mondja Lenin — a kommunista társadalomban csak akkor lesz a mi oldalunkon, amikor gazdasági életviszonyait megkönnyítjük és megjavítjuk. Ha holnap százezer elsőrendű traktort tudnánk adni, ha benzinnel, gépészekkel tudnánk ellátni őket (önök nagyon jól tudják, hogy ez egyelőre fantázia), akkor a középparaszt azt mondaná: «én a kommúnia mellett vagyok» (vagyis a kommunizmus mellett). De ahhoz, hogy ezt megtehessük, előbb le kell győznünk a nemzetközi burzsoáziát s arra, kell kényszerítenünk, hogy bocsássa rendelkezésünkre ezeket a traktorokat, vagypedig annyira kell emelnünk termelékenységünket, hogy mi magunk állíthassuk elő azokat. Csakis így lesz helyes a kérdés feltevése” (XXIV. köt. 170. old.).

Ez a lenini útja annak, hogy a középparasztot technikailag újonnan felszereljük és a kommunizmus oldalára vonjuk.

Az elmúlt év megmutatta, hogy a párt ezt a feladatot is sikerrel oldja meg. Tudjuk, hogy a jövő,1930-as év tavaszán szántóföldeinken több mint 60 000 traktorunk lesz, egy évvel ezután több mint 100 000 traktorunk s további két év múlva több mint 250 000 traktorunk. Ma megvan a lehetőségünk arra, hogy azt, amit néhány évvel ezelőtt még „fantáziának” tartottak, valóra váltsuk és túlteljesítsük.

Ez az oka annak, hogy a középparaszt a „kommúnia” felé fordult.

Ennyit a párt harmadik vívmányáról.

Ezek pártunknak az elmúlt esztendőben elért legfőbb vívmányai.

Összefoglalás

Teljes gőzzel haladunk az iparosítás útján — a szocializmus felé, lerázva magunkról évszázados „ős-orosz” elmaradottságunkat.

A vas és fém országává, az automobilosítás országává, a traktorosítás országává válunk.

S amikor majd a Szovjetuniót automobilra, a muzsikot pedig traktorra ültetjük — akkor próbáljanak majd utolérni bennünket a „civilizációjukkal” kérkedő tisztelt tőkések. Akkor majd meglátjuk, hogy mely országokat lehet elmaradottaknak és melyeket előrehaladottaknak „minősíteni”.

1929. november 3.

„Pravda” 259. sz.
1929. november 7.
Aláírás: I. Sztálin

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A külön Távolkeleti Hadsereg „Trevoga” c. lapjának szerkesztőségéhez

Testvéri, üdvözlet a Külön Távolkeleti Hadsereg harcosainak és parancsnokainak, akik az Októberi Forradalom jogait és érdekeit védelmezik a kínai földbirtokosok és kapitalisták merényleteivel szemben!

Figyeljék éberen a kínai ellenforradalmárok minden mozdulatát, csapásukra feleljenek megsemmisítő csapással és ezzel segítsenek kínai testvéreinknek, a kínai munkásoknak és parasztoknak széttörni a földbirtokosok és kapitalisták jármát.

Ne feledjék, hogy ezen az ünnepi napon szeretettel gondolnak önökre a Szovjetunió dolgozóinak milliói, önökkel együtt ünnepük a nagy évfordulót és önökkel együtt örvendeznek a Külön Távolkeleti Hadsereg sikereinek.

Éljen az Októberi Forradalom!
Éljen a Külön Távolkeleti Hadsereg!
Éljenek a kínai munkások és parasztok!

I. Sztálin

„Pravda” 259, sz.
1929. november 7.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

Szükséges helyreigazítás

A „Pravda” december 16-i (296) számában (a „Pártépítés” rovatban) aláírás nélkül „Nem lehetne-e zavarosság nélkül?” c. cikk jelent meg, mely a „Komszomolszkaja Pravda” „Bevezető vázlat a leninizmusról” c. cikkének egyik tételét bírálja. Ez a tétel az imperialista világfront forradalmi áttöréséhez szükséges legkedvezőbb feltételek kérdésére vonatkozik.

A szerző a bírált cikk következő mondatát idézi: „A leninizmus azt tanítja, hogy a forradalom azon a helyen kezdődik, ahol az imperialista lánc láncszeme a leggyengébb”. Továbbá, a szerző ezt az idézetet teljesen azonosítja Buharin „Az átmeneti időszak gazdasága” c. könyvének következő tételével: „A kapitalista világrendszer összeomlása a leggyengébb nemzetgazdasági rendszerekkel kezdődött”. A szerző azután idézi Leninnek a Buharin könyvecskéjéből vett idézet ellen irányuló kritikai megjegyzéseit és arra a következtetésre jut, hogy a „Komszomolszkaja Pravdá”-ban megjelent „Bevezető vázlat a leninizmusról” c. cikkben Buharin hibájához hasonló hibát követtek el.

Szerintem a „Nem lehetne-e zavarosság nélkül?” c. cikk szerzője hibát követett el. Azt a tételt: „az imperialista lánc ott szakad el, ahol gyengébb”, semmiesetre sem szabad azonosítani Buharinnak ezzel a tételével: „az imperialista lánc ott szakad el, ahol a nemzetgazdasági rendszer gyengébb”. Miért? Azért, mert az első esetben az álszakítandó imperialista lánc gyengeségéről, vagyis az imperialista erők gyengeségéről van szó, Buharin ellenben azon ország nemzetgazdasági rendszerének gyengeségéről beszél, amelynek (vagyis amely országnak) át kell szakítania az imperializmus láncát, vagyis Buharinnál az imperialista-ellenes erők gyengeségéről van szó. Ez korántsem egy és ugyanaz. Sőt — ez két ellentétes tétel.

Buharin szerint ugyanis az imperialista front ott szakad át, ahol a nemzetgazdasági rendszer a leggyengébb. Ez, persze, nem igaz. Ha ez igaz volna, a proletárforradalom valahol Közép-Afrikában kezdődött volna, nem pedig Oroszországban. A „Bevezető vázlat a leninizmusról” c. cikk viszont Buharin tételével szöges ellentétben azt állítja, hogy az imperialista lánc ott szakad át, ahol (a lánc) a leggyengébb. És ez teljesen helyes. A világimperializmus lánca éppen azért szakad át az adott országban, mert az adott pillanatban éppen ebben az országban gyengébb (a lánc). Különben nem is szakadna át. Különben a mensevikeknek lett volna igazuk a leninizmus ellen folytatott harcukban.

De mi határozza meg azt, hogy az imperialista lánc valamely országban gyenge? Az adott ország ipari fejlettségének és kultúrájának bizonyos minimuma. Az, hogy bizonyos minimális létszámú ipari proletariátus van ebben az országban. Az ország proletariátusának és proletár élcsapatának a forradalmisága. Az, hogy a proletariátusnak komoly szövetségese van ebben az országban (például a parasztság), amely képes követni a proletariátust az imperializmus elleni döntő harcban. Következésképpen azoknak a feltételeknek az egybefonódása, amelyek elkerülhetetlenné teszik az imperializmus elszigetelését és megdöntését ebben az országban.

A „Nem lehetne-e zavarosság nélkül?” c. cikk szerzője nyilvánvalóan két teljesen különböző dolgot zavart össze.

Csakugyan: nem lehetne-e zavarosság nélkül?

„Pravda” 298. sz.
1929. december 18.
Aláírás: I. Szt.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Feliksz Kon elvtársnak

Másolat Kolotyilov elvtársnak, az Ivanovo-Voznyeszenszk-területi pártbizottság területi irodája titkárának

Kon Elvtárs!

Russzova elvtársnő cikkét Mikulina elvtársnő brosúrájáról („A tömegek versenye”) megkaptam. Erre vonatkozólag a következőket jegyzem meg:

1) Russzova elvtársnő recenziója azt a benyomást kelti, hogy nagyon egyoldalú és elfogult. Megengedem, hogy Bargyina fonodái nem léteznek és hogy Zarjagyéban sincs fonó. Azt is megengedem, hogy a zarjagyei gyárat „hetenként takarítják”. Nincs kizárva, hogy Mikulina elvtársnő, talán azért, mert valamelyik elbeszélő félrevezette, több durva pontatlanságot követett el, ami természetesen hiba és megbocsáthatatlan. De vajon ez-e a lényeg? Vajon a brosúra értékét nem a brosúra általános irányzata, hanem egyes részletei határozzák meg? Napjaink kiváló írója, Solohov elvtárs „Csendes Don”-jában több igen durva hibát követett el és több kétségtelenül valótlan adatot közölt Szircovról, Podtyolkovról, Krivoslikovról és másokról, de vajon az következik-e ebből, hogy a „Csendes Don” csapnivaló munka, amely megérdemli, hogy kivonják a forgalomból?

Mi Mikulina elvtársnő brosúrájának érdeme? Az, hogy a verseny eszméjét népszerűsíti és az olvasót átitatja a verseny szellemével. Ez a lényeg, nem pedig az egyes részletekben előforduló hibák.

2) Lehetséges, hogy a kritikusok Mikulina elvtársnő brosúrájához írt előszavammal kapcsolatban túlságosan sokat és valami rendkívülit vártak ettől a brosúrától és most, minthogy csalódtak várakozásaikban, ezért a brosúra szerzőjét büntetik meg. De ez helytelen és igazságtalan eljárás. Mikulina elvtársnő brosúrája természetesen nem tudományos mű. Mikulina elvtársnő brosúrája elbeszélés a tömegek versenyéről, a verseny gyakorlatáról. Semmi más. Nem Mikulina elvtársnő felelős azért, hogy előszavam alapján túlzott várakozásokat fűztek lényegében nagyon szerény kis brosúrájához. Ezért nem lehet megbüntetni a brosúra szerzőjét, de a brosúra olvasóit sem azzal, hogy a brosúrát kivonjuk a forgalomból. A forgalomból csak olyan műveket lehet kivonni, amelyek nem szovjet irányzatúak, párt-és proletárellenesek. Mikulina elvtársnő brosúrájában pedig semmi sincs, ami pártellenes és nem szovjet irányzatú volna.

3) Russzova elvtársnő különösen azon háborodik fel, hogy Mikulina elvtársnő „félrevezette Sztálin elvtársat”. Feltétlenül elismerés illeti meg Russzova elvtársnőt azért, hogy az adott esetben Sztálin elvtársról gondoskodik. De erre a gondoskodásra, azt hiszem, nincs szükség.

Először is, nem olyan könnyű „félrevezetni Sztálin elvtársat”.

Másodszor, cseppet sem bánom, hogy előszót írtam egy, az irodalmi világban ismeretlen ember jelentéktelen brosúrájához, mert azt hiszem, hogy Mikulina elvtársnő brosúrájának, ha vannak is egyes és talán durva hibái, a munkástömegek mégis nagy hasznát fogják venni.

Harmadszor, határozottan ellenzem, hogy csak az irodalmi „nagyságok”, irodalmi „hírességek”, a „korifeusok” stb. brosúráihoz és könyveihez írjanak előszót. Azt hiszem, ideje szakítanunk azzal az úri szokással, hogy kiemeljünk anélkül is kiemelt irodalmi „nagyságokat”, akiknek „nagysága” alatt meggörbedve nyögnek fiatal, teljesen ismeretlen és mindenki által mellőzött irodalmi erőink.

Százával, ezrével vannak nálunk tehetséges fiatal emberek, akik minden erejükkel igyekeznek felszínre törni, hogy munkájukkal ők is gazdagítsák építésünk közös kincstárát. De kísérleteik gyakran hiábavalóak maradnak, mert lépten-nyomon elnémítja őket az irodalmi „hírességek” öntömjénezése, egyes szervezeteink bürokratizmusa és lelketlensége, végül társaik és társnőik irigysége (noha ez még nem lett a verseny tárgya). Egyik feladatunk abban áll, hogy törjük át ezt a süket falat és nyissunk utat a fiatal erőknek, akiknek se szeri, se száma. Előszavammal, melyet az irodalmi világban ismeretlen szerző jelentéktelen brosúrájához írtam, lépést próbáltam tenni e feladat megoldása felé. A jövőben is csak a fiatal erők közül kikerülő, egyszerű és ismeretlen szerzők egyszerű és szerény brosúráihoz fogok előszót írni. Lehetséges, hogy a rangok rajongói közül egyeseknek nem tetszik majd az efféle eljárás. De mi közöm ehhez? Általában nem kedvelem a rangok rajongóit …

4) Azt hiszem, hogy az ivanovo-voznyeszenszki elvtársaknak Mikulina elvtársnőt meg kellett volna hívniok Ivanovo-Voznyeszenszkbe és „meg kellett volna húzniok a fülét” az elkövetett hibákért. Korántsem ellenzem azt, hogy a sajtóban alaposan megdorgálják Mikulina elvtársnőt. De határozottan ellenzem, hogy elhantolják, hogy fejfát tűzzenek e kétségtelenül tehetséges írónő fölé.

Ami Mikulina elvtársnő brosúrájának a forgalomból való kivonását illeti, ez az ostoba gondolat szerintem „elutasítandó”.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1929. július 9.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

Az Ukrajnai Komszomolnak megalakulása tízedik évfordulója alkalmából

Forró üdvözlet a polgárháború harcaiban kipróbált, a szocialista versenyt széles fronton sikeresen fejlesztő és az ukrán szocialista kultúra építésében tevékenyen résztvevő ukrajnai lenini komszomolnak, megalakulása tízedik évfordulója alkalmából.

I. Sztálin

Moszkva, 1929. július 10.

„Pravda” 157. sz.
1929. július 12.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

Bejegyzés a „Vörös Ukrajna” cirkáló hajónaplójába

Voltam a „Vörös Ukrajna” cirkálón. Jelen voltam a műkedvelő előadáson.

Általános benyomásom: nagyszerű emberek, bátor, művelt elvtársak, akik mindenre készek közös ügyünkért.

Öröm dolgozni ilyen elvtársakkal. Öröm ilyen harcosokkal egy sorban harcolni az ellenség ellen. Ilyen elvtársakkal le lehet győzni a kizsákmányolok és elnyomók egész világát.

Sok sikert kívánok önöknek, barátaim a „Vörös Ukrajnán”!

I. Sztálin

1929. július 25.

„Krasznij Csornomorec”
(„Feketetengeri Vörös Matróz”)
(Szevasztopol) 260. sz.
1929. november 7.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az autóiparnak öt, nekünk csak egy ok miatt kell aggódnunk!

Öt ok, ami miatt az autóipar komoly bajban van

Zuhanó eladások, üzembezárások, sorra érkező negatív jóslatok – az, hogy a járműgyártás nehéz helyzetben van ma már a napnál is világosabb.

Teljesen nyilvánvaló, hogy az autóipar komoly gondokkal küszködik. De milyen okok vezettek idáig? Most összeszedtük azokat a tényezőket, amelyek napjainkban megnehezítik az ágazati szereplők mindennapjait.

Változó fogyasztási szokások

Az egy főre eső levezetett kilométerek száma a 2000-es évek eleje óta mind Nyugat-Európában mind az USA-ban folyamatosan esik. Magyarán az emberek egyre kevesebbet ülnek be a volán mögé. Ez részben az olyan újszerű, olcsó taxi-szolgáltatásoknak köszönhető, mint az Uber.

A fiatalok a kocsikat már nem státusz szimbólumként kezelik. Sokan nem is akarnak saját gépjárművet vásárolni.

Emiatt viszont az autógyártóknak teljesen újra kell gondolniuk az üzleti modelljeiket. A nagyok kénytelenek nyitni az autómegosztó szolgáltatások felé. Erre már Magyarországon is egyre több példát látni: idén a Mol Limo és a Greengo után elindult a BMW-hez köthető DriveNow is.

Brexit

Az eladások terén mind az amerikai mind a német autóipari vállalatok erősnek számítanak az Egyesült Királyságban. Hogy mi vár rájuk a Brexit után azt a nyilatkozatok alapján még ők maguk sem tudják. Mindenesetre a sok bizonytalanság miatt a briteknél a gyártók visszafogták a beruházásaikat, néhány társaság pedig üzembezárásokat jelentett be. A Honda három éven belül fogja becsukni a dél-nyugat angliai Swindonban működő üzemét, amely miatt 3500 ember veszítheti el az állását. A Ford pedig egy walesi gyárát zárja be 2020-ig. Mivel a vállalatok az év elején okkal hitték, hogy az ország még tavasszal kilép az Unióból többen egy időre teljesen leállították a termelést.

Emiatt viszont Nagy-Britanniában az első negyedévben az ágazat 22,4 százalékos visszaesést szenvedett el.

Szigorodó szabályozás

Egy tavalyi döntés nyomán az Európai Unióban 2030-ig az új autók szén-dioxid kibocsátását mintegy harmadával kell csökkenteni. Az EU-n belül a gyártóknak ráadásul arra kell törekedniük, hogy 2025-ben a zéró és az alacsony emissziós járműveik, ha lehet már az eladásaik ötödéért feleljenek. Talán mondani se kell, hogy ezek az előírások rengeteg plusz terhet rónak az érintett cégekre. Mivel nálunk az export negyedét az autóipar adja, mindennek a magyar kormány sem örül. Szijjártó Péter külgazdasági- és külügyminiszter a Nemzeti Befektetési Ügynökség járműipari konferenciáján úgy fogalmazott:

Magyarország nem támogatja, hogy Brüsszel az autóipar versenyképességét a környezetvédelemre hivatkozva ésszerűtlenül korlátozza”.

Kereskedelmi háború

Donald Trump amerikai elnök még tavaly 25 százalékos vámmal fenyegette meg az európai autógyártókat. Végül a szavait nem követték tettek, de az ágazat fölött a rettenetes ígéret azóta is Damoklész kardjaként lebeg.

Egyelőre az elnököt láthatóan túlságosan is lefoglalja Kína és Mexikó, de az elemzők arra számítanak, hogy idő kérdése és Trump Európának is neki fog menni.

Ez a bizonytalan helyzet pedig csak megkeseríti a piaci hangulatot. A hivatalos amerikai álláspont szerint az autóimportra kivetett védővám esetleges bevezetéséről Washington egyébként idén novemberben fog dönteni.

Elektromos forradalom

Gépjárművásárlásnál tíz esetből kilencben az emberek vagy benzin vagy dízelautót vesznek. Ez az arány azonban az e-autók térnyerése miatt folyamatosan esik.

Az előrejelzések szerint bő tíz év múlva a teljesen elektromos és a hibrid kocsik már az eladások közel 50 százalékáért fognak felelni.

A gyártók viszont csak költséges beruházásokkal tudják lekövetni a változó igényeket. A szükséges fejlesztéseket pedig nem lehet halogatni. Viszont épp ezért az autóipari cégek költségeit a technológiai beruházások csak még tovább növelik. Az ágazat egyik szakértője Dave Leggett úgy véli, hogy a piaci változásokhoz sok szereplő egyszerűen nem is tud majd igazodni. (Növekedés)

A balrad.ru kommentje a “KUNYERA” után!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Bal-Rad komm: “…éves szinten a német gyártók körében 5 százalékos visszaesésre számítanak…”

– Döbrögisztánra nézve ez egy nagyon komoly ok LEHETNE az aggodalomra.

Európai összevetésben már most is túlzottan függ Döbrögisztán a járműipartól. Az iparág cégeinek árbevétele a GDP-hez viszonyítva már 2017-ben megközelítette a 23 százalékot, amelynél csak a cseh és szlovák érték magasabb az Európai Unióban. Ez a növekedés a hordauralom alatt következett be, így a járműipar szerepének növelése – ami sokszor és folyamatosan hangoztatott qrmányzati cél – látványosan megvalósult. Spekulánscégek összeszereldéjévé váltunk.

Ez azonban azt is jelenti, hogy a vajda hozzákötötte Döbrögisztán szekerét egy erősen ciklikus ágazathoz, miközben már eddig is az egyik legkiszolgáltatottabb volt a vajdaság “gazdasága” Európában az autóiparnak. Ennek következményeit élhettük meg a legutóbbi válság idején 2008 – ban.

Persze akad még egy – két figyelemre méltó jelenség.

ÖZÖNLENEK VISSZA DÖBRÖGISZTÁNBA BRITANNIÁBÓL A KÉPZETLEN, VAGY KEVÉSBÉ KÉPZETT MAGYAROK!

Beszámolóik alapján tudható, hogy ISZONYODNAK A DÖBRÖGISZTÁNI VISZONYOKTÓL!

A MAGYAROK ELADÓSODOTTSÁGA TÖRTÉNELMI REKORDOT DÖNTÖTT, ÉS TOVÁBB PÖRÖG AZ ÖSZTÖKE!

Várható, hogy a Döbrögisztánnak juttatandó uniós júdáspénzeket csökkenti Brüsszel.

Minden együtt áll egy jó kis döbrögisztáni krachhoz.

De már hozzászoktunk! Volt rá harminc évünk! Döbrögi szerint mi már azt is kibírjuk, ha fát vágnak a hátunkon!

Mondjuk torokelvágásunkat még nem volt alkalmunk megszokni. Most majd az következik.

Orvosi szakkifejezéssel ez “az élettel összeegyeztethetetlen sérülés”.

Írta: J. V. Sztálin

A verseny és a tömegek munkalendülete

Előszó J. Mikulina „A tömegek versenye” c. brosúrájához

Aligha lehet kételkedni abban, hogy a munkások milliós tömegeinek szélesen kibontakozó versenye a mai helyzetben építőmunkánk egyik legfontosabb, ha ugyan nem a legfontosabb tényezője. Egész gyárak versenye mérhetetlen országunk legkülönbözőbb vidékein; a munkások és parasztok közötti verseny; a kolhozok és a szovhozok közötti verseny; a tömeges termelési versenykihívások lerögzítése a dolgozók különleges szerződéseiben — mindezek olyan tények, amelyek nem hagynak kétséget afelől, hogy a tömegek szocialista versenye már erőre kapott.

A dolgozó tömegek hatalmas munkalendülete megkezdődött.

Ezt most a legmegátalkodottabb hitetlenkedők is kénytelenek elismerni.

„A szocializmus — mondja Lenin — nemcsak nem fojtja el a versenyt, ellenkezőleg, első ízben teremti meg annak lehetőségét, hogy a versenyt valóban széles, valóban tömegméretekben alkalmazzák, hogy valóban a dolgozók többségét vonják be az olyan munka küzdőterére, ahol megmutathatják, hogy mit tudnak, ahol kifejleszthetik képességeiket, ahol megnyilvánulhatnak azok a tehetségek, amelyeknek kiapadhatatlan forrása a nép, és amelyeket a kapitalizmus ezrével és millió számra eltiport, elnyomott és elfojtott” …

… „Csak most válik lehetővé, hogy a vállalkozó szellem, a verseny, a merész kezdeményezés széles, valóban tömegméretekben nyilatkozzék meg” .. . mert „az évszázadokon át másnak végzett munka, a kizsákmányolóknak végzett kényszermunka után először nyílik lehetőség arra, hogy a munkás saját magának dolgozzék” …

… „Most, amikor szocialista kormány van hatalmon, az a feladatunk, hogy megszervezzük a versenyt”.

Lenin e tételeiből indult ki a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának XVI. konferenciája, mikor a versenyről külön felhívást intézett a munkásokhoz, a dolgozókhoz.

Egyes, a bürokraták fajtájából való „elvtársak” azt gondolják, hogy a verseny afféle soronlevő bolsevik divat és, mint ilyennek, el kell múlnia a „szezon” befejeztével. A bürokrata „elvtársak” persze tévednek. A verseny valójában a szocializmus építésének kommunista módszere, mely a dolgozók milliós tömegeinek legnagyobbfokú aktivitásán alapul. A verseny valójában az az emelő, amelynek segítségével a munkásosztály hivatva van arra, hogy az ország egész gazdasági és kulturális életét a szocializmus alapján átalakítsa.

Más, ugyancsak a bürokraták fajtájához tartozó „elvtársak”, akik megijedtek a verseny hatalmas hullámától, azzal próbálkoznak, hogy mesterséges keretek közé szorítsák, szűk mederbe tereljék, „centralizálják” a versenyt, hogy fékezzék lendületét és ilymódon megfosszák attól, ami a legfontosabb benne — a tömegek kezdeményezésétől. Mondani sem kell, hogy a bürokraták számítása nem fog beválni. A párt mindenesetre el fog követni mindent, hogy halomra döntse ezeket a számításokat.

A szocialista verseny nem irodai ügy. A szocialista versenyben a tömegek gyakorlati forradalmi önbírálata jut kifejezésre, mely a dolgozók millióinak alkotó kezdeményezésére támaszkodik. Mindenkit, aki akár tudatosan, akár öntudatlanul korlátozza a tömegeknek ezt az önbírálatát és ezt az alkotó kezdeményezését, el kell távolítani az útból, mint nagy ügyünk kerékkötőjét.

A bürokratizmus veszélye elsősorban abban jut konkrétan kifejezésre, hogy megköti a tömegek energiáját, kezdeményezését és öntevékenységét, hogy véka alatt tartja azokat az óriási tartalékokat, amelyek a mi rendünk mélyén, a munkásosztály és a parasztság mélyén rejlenek, hogy nem engedi felhasználni ezeket a tartalékokat az osztályellenségeink elleni harcban. A szocialista verseny feladata az, hogy szétzúzza ezeket a bürokratikus bilincseket, hogy tág teret nyisson a tömegek energiája és alkotó kezdeményezése kibontakozásának, hogy felszínre hozza azokat az óriási tartalékokat, amelyek a mi rendünk mélyén rejlenek és az osztály ellenségeink ellen országunkon belül és országunkon kívül folyó harcban a mérlegre dobja azokat.

A szocialista versenyt olykor összetévesztik a konkurenciával. Ez nagy hiba. A szocialista verseny és a konkurencia két teljesen különböző elvet képvisel.

A konkurencia elve: az egyiknek vereség és halál, a másiknak győzelem és uralkodás.

A szocialista verseny elve: elvtársi segítség az elmaradottaknak az élenjárók részéről, hogy ezzel általános fellendülést érjünk el.

A konkurencia azt mondja: bunkózd le az elmaradottakat, hogy megerősítsd uralmadat.

A szocialista verseny azt mondja: egyesek rosszul dolgoznak, mások jól, ismét mások még jobban — érd utól a legjobbakat és kövess el mindent, hogy a fellendülés általános legyen.

Tulajdonképpen ezzel magyarázható az a példátlan termelési lelkesedés, amely a dolgozók millióit a szocialista verseny eredményeképp magával ragadta. Mondani sem kell, hogy a konkurencia sohasem válthat ki ehhez fogható lelkesedést a tömegekben.

Az utóbbi időben gyakoriak sajtónkban a versenyről szóló cikkek és elmefuttatások. Írnak a verseny filozófiájáról, a versenyek gyökereiről, a versenyek lehetséges eredményeiről stb. De ritkán akad olyan újságcikk, amely legalább némileg összefüggő képet adna arról, hogyan rendezik a versenyt maguk a tömegek, képet arról, hogy mit élnek át a munkások milliós tömegei, amikor versenyre kelnek és szerződéseket írnak alá, nem olvasunk cikkeket, amelyek megmutatnák, hogy a munkások tömegei a verseny ügyét a magukénak, saját ügyüknek tekintik. Pedig éppen ebben látjuk a verseny rendkívül fontos oldalát.

Azt gondolom, hogy J. Mikulina elvtársnő brosúrája az első kísérlet, mely a verseny gyakorlatából merített anyag összefüggő kifejtését adja és úgy mutatja meg a verseny ügyét, mint maguknak a dolgozó tömegeknek az ügyét. Ez a brosúra azért értékes, mert egyszerűen és hűen írja le a nagy munkalendület mélyreható folyamatait, melyek a szocialista verseny belső rugóit alkotják.

1929. május 11.

„Pravda” 11. sz.
1929. május 22.
Aláírás: I. Sztálin

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Jobboldali elhajlás a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) pártjában

Beszéd a SzK(b)P Központi Bizottságának és Központi Ellenőrző Bizottságának 1929 áprilisi plénumán
(Gyorsírói feljegyzés)

Elvtársak! Nem fogok személyi mozzanatokra kitérni, noha a Buharin csoportjához tartozó elvtársak közül egyesek beszédeiben jókora szerepe volt a személyi mozzanatoknak. Nem fogok kitérni rájuk, mivel a személyi dolgok csak apróságok, apróságokkal pedig nem érdemes foglalkozni. Buharin beszélt a velem folytatott személyes levelezésről. Felolvasott néhány levelet, amelyekből kitűnik, hogy tegnap még személyes barátok voltunk, most pedig a politikában eltérnek útjaink. Ugyanez csengett ki Uglanov és Tomszkij beszédéből is. Hogyan — úgymond —, hiszen mi régi bolsevikok vagyunk, és egyszerre csak eltérnek útjaink, nem tiszteljük egymást.

Azt hiszem, hogy ezek a panaszok és sirámok fityinget sem érnek. Hiszen mi nem családi kör, nem személyes jóbarátok asztaltársasága vagyunk, hanem a munkásosztály politikai pártja. Nem szabad megengedni, hogy a személyes barátság érdekeit fölébe helyezzék az ügy érdekeinek.

Ha minket csak azért neveznek öreg bolsevikoknak, mert öregek vagyunk, akkor rosszul áll a szénánk, elvtársak. Az öreg bolsevikokat nem azért tisztelik, mert öregek, hanem azért, mert ugyanakkor örökké friss, nem öregedő forradalmárok. Ha az öreg bolsevik letért a forradalom útjáról, vagy elsekélyesedik és politikailag elsatnyul, akkor ha százesztendős is, még sincs joga öreg bolseviknak nevezni magát, nincs joga arra, hogy a párttól tiszteletet követeljen.

Aztán ne tévesszük össze a személyes barátság kérdéseit a politika kérdéseivel, mert, mint mondani szokás, más a barátság és megint más az ügy. Mi valamennyien a munkásosztályt szolgáljuk, és ha a személyes barátság érdekei nem egyeznek a forradalom érdekeivel, akkor a személyes barátságnak háttérbe kell szorulnia. Mint bolsevikok, másképpen nem vethetjük fel a kérdést.

Nem fogok kitérni azokra a személyi vonatkozású célzásokra és burkolt vádakra sem, amelyekkel tele voltak tűzdelve a buharini ellenzékhez tartozó elvtársak beszédei. Ezek az elvtársak célzásokkal és kétértelműségekkel nyilván el akarják takarni nézeteltéréseink politikai alapját. Politika helyett intrikát akarnak. Ebben a tekintetben különösen jellemző Tomszkij beszéde. Beszéde egy tipikus trade-unionista intrikus beszéde volt, aki a politika kérdéseit politikai intrikával próbálja felcserélni. De ez a bűvészmutatványuk nem fog sikerülni.

Térjünk a tárgyra.

I
Egy vonal vagy kettő?

Egy közös vezérvonalunk van-e, vagypedig két vonalunk van — ez a legfőbb kérdés, elvtársak.

Rikov itt azt mondotta beszédében, hogy egy vezérvonalunk van, és ha vannak is bizonyos „jelentéktelen” nézeteltéréseink, annak az az oka, hogy „árnyalati” különbségek vannak a vezérvonal értelmezése körül.

Igaz-e ez? Sajnos, nem igaz. És nemcsak nem igaz, hanem szöges ellentéte az igazságnak. Valóban, ha a vonalunk egy, és ha csupán árnyalati különbségek vannak köztünk, akkor miért futkosott Buharin a tegnapi trockistákhoz és azok fejéhez, Kamenyevhez, miért próbált velük frakciós blokkot alakítani a Központi Bizottság és annak Politikai Irodája ellen? Vajon nem megtörtént tény, hogy Buharin a Központi Bizottság vonalának „végzetes” voltáról beszélt velük, nem azt mondotta-e ottan, hogy egyfelől Buharin, Tomszkij, Rikov, s másfelől a Központi Bizottság között elvi nézeteltérések vannak, hogy gyökeresen meg kell változtatni a Központi Bizottság Politikai Irodájának személyi összetételét.

Ha egy a vonalunk, akkor miért konspirált Buharin a tegnapi trockistákkal a Központi Bizottság ellen és miért támogatta őt ebben Rikov és Tomszkij?

Ha egy a vezérvonalunk, akkor hogyan lehetséges, hogy a Politikai Iroda egyik része, amely egy közös vezérvonalat tart követendőnek, vermet ás a Politikai Iroda másik részének, amely ugyanazt a vezérvonalat tartja követendőnek?

Vajon lehetséges-e az ilyen politikai csapongás, ha közös a vezérvonal?

Ha egy a vonal, akkor hogyan jött létre Buharin január 30-i nyilatkozata, amely teljes egészében a Központi Bizottság és annak vezérvonala ellen irányult?

Ha egy a vonal, akkor hogyan jött létre a hármak (Buharin, Rikov és Tomszkij) február 9-i nyilatkozata, amelyben arcátlanul és durván rágalmazó módon azzal vádolják a pártot, hogy politikája a) a parasztság katonai-feudális kizsákmányolásának politikája, b) bürokratizmust tenyésztő politika és c) a Kommunista Internacionále bomlasztásának politikája?

Vagy talán már nem léteznek többé ezek a nyilatkozatok? Talán most hibásaknak tartják ezeket a nyilatkozatokat? Talán Rikov, Buharin és Tomszkij hajlandó most visszavonni ezeket a feltétlenül hibás és pártellenes nyilatkozatokat? Akkor mondják meg nyíltan és becsületesen. Akkor mindenki világosan fogja látni, hogy egy vonalunk van és csak jelentéktelen árnyalati különbségek vannak közöttünk. De ezt nem akarták megtenni, mint Buharin, Rikov és Tomszkij beszédeiből kitűnik. És nemcsak hogy nem akarták megtenni, hanem még a jövőben sem szándékoznak visszavonni ezeket a nyilatkozatokat, hiszen kijelentették, hogy fenntartják a nyilatkozatokban kifejtett nézeteiket.

Hol van akkor az egy közös vonal?

Ha egy a vonal, s ha a párt vonala a Buharin csoport véleménye szerint abban áll, hogy a parasztság katonai-feudális kizsákmányolásának politikáját kell folytatni, akkor lehetséges-e, hogy Buharin, Rikov és Tomszkij velünk együtt akarják megvalósítani ezt a végzetes politikát, ahelyett hogy harcolnának ellene? Hát nem badarság ez?

Ha egy a vonal, s ha a párt vonala a buharini ellenzék véleménye szerint a bürokratizmus tenyésztését jelenti, akkor lehetséges-e, hogy Rikov, Buharin és Tomszkij velünk együtt akarják tenyészteni a bürokratizmust a pártban, ahelyett hogy harcolnának ellene? Hát nem képtelenség ez?

Ha egy a vonal, s ha a párt vonala a buharini ellenzék véleménye szerint a Kommunista Internacionále bomlasztására irányul, akkor lehetséges-e, hogy Rikov, Buharin és Tomszkij velünk együtt akarják bomlasztani a Kommunista Internacionálét, ahelyett hogy harcolnának a Kommunista Internacionále bomlasztására irányuló politika ellen? Hogy lehet elhinni ezt a lehetetlenséget?

Nem, elvtársak, itt valami nincs rendben, amikor Rikov azt mondja, hogy közös a vonalunk. Akárhogy forgatjuk a dolgot, ha azokat a tényeket tartjuk szem előtt, amelyekről Buharin csoportjának nyilatkozataival és magatartásával kapcsolatban az imént beszéltem, akkor a közös vonalnak nyomát se találjuk.

Ha egy a vonal, akkor honnan eredt Buharin, Rikov és Tomszkij lemondogató politikája? Közös vezérvonal esetén elképzelhető-e, hogy a Politikai Iroda egyik része rendszeresen megtagadja a Központi Bizottság ismételt határozatainak teljesítését s fél évig szabotálja a pártmunkát? Ha valóban egy és közös vezérvonalunk van, akkor mi az indítóoka ennek a bomlasztó lemondás-politikának, melyet a Politikai Iroda egyik része oly megfontoltan folytat?

Pártunk történetében már voltak példák a lemondás-politikára. Ismeretes, például, hogy közvetlenül az Októberi Forradalom után az elvtársak egy része, élén Kamenyevvel és Zinovjevvel, nem fogadta el a felajánlott állásokat, azt követelve, hogy a párt változtassa meg politikáját. Ismeretes, hogy a lemondás-politikát akkor azzal indokolták, hogy pártunk Központi Bizottságának politikája tisztán bolsevik kormány alakítására irányul, ők viszont, ezzel szemben, azt követelik, hogy a bolsevikok koalíciós kormányt alakítsanak a mensevikekkel és eszerekkel együtt. De a lemondás-politikának akkor volt értelme, mert azon alapult, hogy csakugyan két különböző vonal volt, amelyek közül az egyik vonal tisztán bolsevik kormány alakítására, a másik vonal pedig a mensevikekkel és eszerekkel közös koalíciós kormány alakítására irányult. Ez világos és érthető volt. De semmi, éppenséggel semmi logika sincs abban, hogy a buharini ellenzék egyrészt a vezérvonal egységét hangoztatja, másrészt pedig ugyanolyan lemondogató politikát folytat, amilyet Zinovjev és Kamenyev folytatott az Októberi Forradalom időszakában.

Vagy — vagy: vagy egy vonal van — s akkor Buharinnak és barátainak lemondás-politikája érthetetlen és megmagyarázhatatlan; vagypedig két vonal van — s akkor a lemondás-politika teljesen érthető és megmagyarázható.

Ha egy a vonal, akkor hogyan történhetett, hogy amikor a Politikai Irodában az ötéves terv és a parasztkérdés alaptéziseiről szavaztak, a Politikai Iroda három tagja, Rikov, Buharin és Tomszkij, lehetségesnek tartotta, hogy tartózkodjék a szavazástól? Vajon előfordulhat-e, hogy amikor egy a vezérvonal, az elvtársak egy része a gazdasági politika alapkérdéseiben tartózkodjék a szavazástól? Nem, elvtársak, ilyen csodák nincsenek a világon.

Végül, ha egy a vonal és csak árnyalati különbségek vannak köztünk, akkor a buharini ellenzékhez tartozó elvtársak, Buharin, Rikov és Tomszkij, miért nem voltak hajlandók elfogadni azt a kompromisszumot, amelyet a Politikai Iroda bizottsága ez év február 7-én ajánlott fel nekik? Tagadható-e, hogy ez a kompromisszum Buharin csoportjának teljesen elfogadható menekvést biztosított abból a zsákutcából, amelybe saját hibájából jutott?

Felolvasom ennek a kompromisszumnak a szövegét, amelyet a Központi Bizottság többsége ez év február 7-én felajánlott:

„A bizottságban elhangzott véleménycsere során tisztázódott, hogy:

1. Buharin politikai hibának ismeri el a Kamenyevvel folytatott tárgyal sokat;

2. Buharin elismeri, hogy 1929 január 30-i «nyilatkozatában» foglalt állításai arról, hogy a Központi Bizottság valójában a «parasztság katonai-feudális kizsákmányolására» irányuló politikát folytat, hogy a Központi Bizottság bomlasztja a Kommunista Internacionálét és bürokratizmust tenyészt a pártban — a vita hevében elhamarkodva tett kijelentések, ezeket az állításokat nem tartja fenn többé és ezekben a kérdésekben nincsenek nézeteltérései a Központi Bizottsággal;

3. Buharin ennek alapján elismeri, hogy teljes egyetértésben lehetséges és kell dolgozni a Politikai Irodában;

4. Buharin visszavonja mind a «Pravdá»-ra, mind a Kommunista Internacionáléra vonatkozó lemondását;

5. Buharin ennek következtében visszavonja január 30-i nyilatkozatát.

A kifejtettek alapján a bizottság lehetségesnek tartja, hogy eltekintsen annak a határozati javaslatnak a Politikai Iroda és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnökségének együttes ülése elé terjesztésétől, amely Buharin hibáinak politikai minősítéséről szól és azt javasolja a Politikai Iroda és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnöksége együttes ülésének, hogy vonjon ki a használatból minden idevágó okmányt (beszédek gyorsírói feljegyzését stb.)

A bizottság javasolja a Politikai Irodának és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnökségének, hogy biztosítsa Buharinnak, mint a «Pravda» felelős szerkesztőjének és a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága titkárának a normális munkához szükséges feltételeket.”

Miért utasították vissza Buharin és barátai ezt a kompromisszumot, ha valóban egy a vonalunk és csak jelentéktelen árnyalati különbségek vannak közöttünk? Vajon nehéz megérteni, hogy Buharinnak és barátainak örömmel kellett volna kapniok a Politikai Iroda által felajánlott kompromisszumon, hogy ezzel élét vegyék a párton belüli helyzetnek és olyan légkört teremtsenek, amely lehetővé teszi a Politikai Irodában az összhangzatos és egyetértő munkát?

Pártegységről beszélnek, meg arról, hogy a Politikai Irodában kollegiális munkára van szükség. De nem világos-e, hogy aki valóságos egységet akar és becsüli a kollegiális munkát, annak el kellett volna fogadnia ezt a kompromisszumot? Akkor miért utasították vissza Buharin és barátai ezt a kompromisszumot?

Nem világos-e, hogy ha egy vonalunk volna, akkor nem léteznék a hármak február 9-i nyilatkozata sem, s Buharin és barátai nem utasították volna vissza a Központi Bizottság Politikai Irodája által nekik felajánlott kompromisszumot?

Nem, elvtársak, önök hasztalan beszélnek közös vonalról, ezzel semmire sem mennek, ha szem előtt tartjuk a fentebb ismertetett tényeket.

A valóság az, hogy nem egy vonalunk van, hanem kettő: az egyik a Központi Bizottság vonala, a másik a Buharin-csoport vonala.

Rikov nem mondott igazat beszédében, amikor kijelentette, hogy egy vezérvonalunk van. Ezzel saját, a párt vonalától eltérő vonalát akarta álcázni, hogy alattomban a párt vonala ellen áskálódhassék. Hiszen az opportunizmus politikája éppen az, hogy igyekszik elkenni a nézeteltéréseket, elködösíteni a pártonbelüli valóságos helyzetet, álcázni saját álláspontját és lehetetlenné tenni, hogy a párt tiszta képet kapjon.

Mit akar elérni az opportunizmus ezzel a politikával? Azt, hogy a vonal egységének hangoztatása mögé rejtőzve valójában saját vonalát vigye keresztül, amely eltér a párt vonalától. Rikov a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság mostani plénumán mondott beszédében erre az opportunista álláspontra helyezkedett.

Hallgassuk meg talán, hogyan jellemzi Lenin elvtárs egyik cikkében az opportunistát általában. Ez a jellemzés nemcsak általános jelentősége miatt fontos számunkra, hanem azért is, mert teljesen ráillik Rikovra.

Lenin a következőket mondja az opportunizmus és az opportunisták sajátosságairól:

„Az opportunizmus elleni harcról beszélve soha sem szabad megfeledkezni az egész mai opportunizmus jellegzetes, minden elképzelhető-téren megnyilvánuló vonásairól: határozatlanságáról, elmosódottságáról, megfoghatatlanságáról. Az opportunista alaptermészeténél fogva mindig kitér a határozott és végleges kérdésfeltevés elől, középutat keres, kígyóként tekergődzik egymást kizáró szempontok között, igyekszik «egyetérteni» ezzel is, azzal is és nézeteltéréseit apró javításokra, kételyekre, ártatlan kívánságokra stb. stb. redukálja” (VI. köt. 320. old.).

Ilyen az opportunista, aki fél a világosságtól és a határozottságtól, aki elkenni igyekszik a dolgok valódi állását, palástolni igyekszik a pártban valóban meglevő nézeteltéréseket.

Igen, elvtársak, bármilyen kellemetlen is a valóság, szembe kell nézni vele. Ne adja isten, hogy az igazságtól való félelem betegségébe essünk. A bolsevikok egyebek közt abban különböznek minden más párttól, hogy nem félnek az igazságtól, nem félnek szembenézni az igazsággal, bármilyen keserű is az. Az ilyen esetben pedig az az igazság, hogy valójában nincs közös vonalunk. Van egy vonal, a párt vonala, a forradalmi, lenini vonal. De kívüle van még egy másik vonal is, a Buharin-csoport vonala, amely pártellenes nyilatkozatokkal, lemondásokkal, a párt rágalmazásával, a párt elleni áskálódással, a tegnapi trockistákkal pártellenes blokk megszervezése végett folytatott kulisszamögötti tárgyalásokkal harcol a párt vonala ellen. Ez a másik vonal opportunista vonal.

Ez tény, amelyet nem lehet elkenni semmiféle diplomatikus szónoklatokkal, semmilyen agyafúrt kijelentésekkel állítólagos egységes vonalról stb. stb.

II
Osztályeltolódások és nézeteltéréseink

Miben állnak nézeteltéréseink, mivel vannak kapcsolatban?

Mindenekelőtt azoknak az osztályeltolódásoknak kérdésével vannak kapcsolatban, melyek az utóbbi időben országunkban és a tőkés országokban végbemennek. Egyes elvtársak azt hiszik, hogy pártunkban a nézeteltérések véletlen jellegűek. Ez, elvtársak, nem igaz. Ez egyáltalán nem igaz. Pártunkban a nézeteltérések az osztályeltolódások talaján, az osztályharc ama kiélesedésének talaján keletkeztek, amely az utóbbi időben végbemegy és a fejlődésben fordulatot idéz elő.

Buharin csoportjának az a fő hibája, hogy nem látja ezeket az eltolódásokat és ezt a fordulatot, nem látja és nem akarja észrevenni azokat. Tulajdonképpen ezzel magyarázható a párt és a Kommunista Internacionále új feladatainak az a megnemértése, amely a buharinista ellenzék jellemző vonása.

Észrevették-e, elvtársak, hogy a buharinista ellenzék vezetői a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénumán mondott beszédeikben teljesen megkerülték az országunkban végbemenő osztályeltolódások kérdését, egy árva szót sem szóltak az osztályharc élesedéséről, még csak halvány célzást sem tettek arra, hogy nézeteltéréseink az osztályharcnak éppen ezzel az élesedésével vannak kapcsolatban? Beszéltek mindenről, filozófiáról, elméletről, de egy árva szót sem szóltak azokról az osztályeltolódásokról, amelyek a mai helyzetben pártunk irányvételét és gyakorlatát meghatározzák.

Mivel magyarázható ez a különös jelenség? Talán feledékenységgel? Dehogy is! Politikusok nem feledkezhetnek meg a legfontosabbról. Ez a különös jelenség azzal magyarázható, hogy nem látják és nem értik az országunkban és a tőkés országokban most végbemenő új forradalmi folyamatokat. Azzal magyarázható, hogy nem látták meg a legfontosabbat, nem vették észre azokat az osztályeltolódásokat, melyeket a politikusnak nincs joga észre nem venni. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy a buharinista ellenzék fejvesztetten és felkészületlenül áll pártunk új feladataival szemben.

Gondoljanak pártunk életének legutóbbi eseményeire. Gondoljanak azokra a jelszavakra, melyeket a párt az országunkban végbemenő új osztályeltolódásokkal kapcsolatban az utóbbi időben kiadott. Olyan jelszavakról beszélek, mint az önbírálat jelszava, a bürokratizmus elleni harc kiélezésének és a szovjet apparátus megtisztításának jelszava, az új gazdasági káderek szervezésének és vörös szakemberek kiképzésének jelszava, a kolhoz- és szovhozmozgalom fokozásának jelszava, a kulák elleni támadás jelszava, az önköltség csökkentésének és a szakszervezeti gyakorlati munka gyökeres megjavításánakjelszava, a párttisztítás jelszava stb. Egyes elvtársak előtt úgy tűnt fel, hogy ezek a jelszavak hajmeresztők és szédületesek. Pedig világos, hogy ezek a jelszavak az adott helyzetben a párt legszükségesebb és legidőszerűbb jelszavai.

A dolog azzal kezdődött, hogy a Sahti-üggyel kapcsolatban új módon vetettük fel az új gazdasági káderek kérdését, azt a kérdést, hogy a régi szakemberek helyébe a munkásosztály soraiból kell vörös szakembereket kiképezni.

Mi derült ki a Sahti-üggyel kapcsolatban? Kiderült, hogy a burzsoáziát még korántsem tettük teljesen ártalmatlanná, hogy a burzsoázia kártevést szervez és fog még szervezni gazdasági építésünk terén, hogy gazdasági, szakszervezeti és részben pártszervezeteink nem vették észre osztályellenségeink aknamunkáját, hogy tehát minden erőnkből és minden eszközzel erősíteni és javítani kell szervezeteinket, fejleszteni és fokozni kell osztályéberségüket.

Ezzel kapcsolatban kiéleződött az önbírálat jelszavának kérdése. Miért? Azért, mert nem lehet megjavítani gazdasági, szakszervezeti és pártszervezeteinket, nem lehet előbbre vinni a szocializmus építésének ügyét és megfékezni a burzsoá kártevést, ha nem fejlesztjük teljes erőnkből a bírálatot és az önbírálatot, ha szervezeteink munkáját nem helyezzük a tömegek ellenőrzése alá. Már pedig tény, hogy nemcsak a szénipari vidékeken volt és még mindig van kártevés, hanem kártevés volt és van a vas- és fémipari termelés terén is, a hadiiparban is, a Közlekedés ügyi Népbiztosságban is, az arany- és platinaiparban is stb. stb. Ezért kellett az önbírálat jelszava.

Továbbá, a gabonabegyűjtési nehézségekkel kapcsolatban, a kulákságnak a szovjet árpolitika ellen irányuló fellépésével kapcsolatban, élére állítottuk a kolhozok és szovhozok minden módon való fejlesztésének, a kulák elleni támadásnak, a gabonabegyűjtés olymódon való megszervezésének kérdését, hogy nyomást gyakoroljunk a tehetős kulák elemekre.

Mit mutattak meg a gabonabegyűjtési nehézségek? Azt mutatták meg, hogy a kulák nem szunnyad, hogy a kulák gyarapodik és aknamunkát szervez a Szovjethatalom politikája ellen, viszont párt-, szovjet és szövetkezeti szervezeteink—legalábbis egy részük — vagy nem látják az ellenséget, vagy pedig alkalmazkodnak hozzá, ahelyett hogy harcolnának ellene.

Ezért kellett az önbírálat jelszavát, a párt- szervezetek, a szövetkezeti és általában a begyűjtő szervezetek ellenőrzésének és megjavításának jelszavát újból élére állítanunk.

Továbbá, az ipar és a mezőgazdaság szocialista alapon való újjáalakításának új feladataival kapcsolatban létrejött az önköltség rendszeres csökkentésének, a munkafegyelem megszilárdításának, a szocialista verseny kifejlesztésének stb. jelszava. Ezek a feladatok a szakszervezetek és a szovjet apparátus egész gyakorlati tevékenységének felülvizsgálását, e szervezetek gyökeres felfrissítését és e szervezeteknek a bürokratizmus elemeitől való megtisztítását követelték.

Ezért kellett élére állítanunk a szakszervezetekben és a szovjet apparátusban meglevő bürokratizmus elleni harc jelszavát.

Végül, a párttisztítás jelszavának kérdése. Nevetséges volna azt hinni, hogy szovjet és gazdasági szervezeteinket, szakszervezeteinket és szövetkezeteinket meg lehet szilárdítani, hogy meg lehet őket a bürokratizmus szennyétől tisztítani, ha nem tisztítjuk meg magát a pártot is. Nem lehet kétséges, hogy a bürokratikus elemek nemcsak a gazdasági és szövetkezeti szervezetekben, nemcsak a szakszervezetekben és szovjet szervezetekben élnek, hanem ott találhatók a párt szervezeteiben is. Ha a párt mindezeknek a szervezeteknek vezető ereje, akkor világos, hogy a párttisztítás nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy a munkásosztály valamennyi többi szervezetének felfrissítését és megjavítását sikeresen dűlőre vigyük. Ezért kellett a párttisztítás jelszava.

Véletlenek-e ezek a jelszavak? Nem, nem véletlenek. Önök is látják, hogy nem véletlenek. Nélkülözhetetlen láncszemei ezek egy elszakíthatatlan láncnak, amelynek neve: a szocializmus támadása a kapitalizmus elemei ellen.

Ezek a jelszavak mindenekelőtt iparunknak és mezőgazdáságunknak a szocializmus alapján való újjáalakítási időszakával vannak kapcsolatban. De mit jelent a népgazdaság újjáalakítása a szocializmus alapján? Azt jelenti, hogy a szocializmus az egész fronton támadásba megy a népgazdaság tőkés elemei ellen. Ez országunk munkásosztályának igen komoly haladása a szocializmus felépítése irányában. De ahhoz, hogy ezt az újjáalakítást megvalósítsuk, mindenekelőtt meg kell javítani és meg kell erősíteni a szocialista építés gazdasági, szovjet, szakszervezeti, párt- és szövetkezeti kádereit, harcképesebbé kell tenni összes szervezeteinket, azokat meg kell tisztítani a szennytől, fokozni kell a munkásosztály és a parasztság milliós tömegeinek aktivitását.

Továbbá, ezek a jelszavak kapcsolatban vannak azzal a ténnyel, hogy a népgazdaság tőkés elemei a szocializmus támadásával szemben ellenállást fejtenek ki. Nem lehet véletlennek tekinteni az úgynevezett Sahti-ügyet. „Sahti-emberek” vannak ma nálunk valamennyi iparágban. Közülük már sokat kihalásztak, de még korántsem valamennyit. A burzsoá értelmiség kártevése a fejlődő szocializmussal szemben megnyilvánuló ellenállás egyik legveszedelmesebb formája. A kártevést különösen veszedelmessé teszi az, hogy a nemzetközi tőkével van kapcsolatban. A burzsoá kártevés kétségtelen bizonyítéka annak, hogy a tőkés elemek még korántsem tették le a fegyvert, hogy erőt gyűjtenek a Szovjethatalom ellen irányuló újabb akciókra.

Ami a falu tőkés elemeit illeti, ott még kevésbé lehet véletlennek tekinteni a kulákságnak a szovjet árpolitika ellen irányuló akcióját, amely immár második éve tart. Sokan még mindig nem tudják megmagyarázni azt a tényt, hogy a kulák 1927-ig magától adott gabonát, de 1927 után nem akar többé önként gabonát adni. Ezen azonban nincs mit csodálkozni. Azelőtt a kulák még aránylag gyenge volt, nem állt módjában, hogy gazdaságát komolyan rendbehozza, nem volt elegendő tőkéje gazdasága megszilárdításához, s ennek következtében gabonatermésének egész vagy csaknem egész feleslegét kénytelen volt piacra vinni, most ellenben, néhány jótermésű év után, amikor már sikerült gazdaságát rendbeszedni, amikor sikerült neki a szükséges tőkét felhalmozni — most már megvan a lehetősége arra, hogy a piacon manőverezzen, hogy a gabonát, a valutáknak ezt a valutáját, a maga számára tartalékolja, és inkább húst, zabot, árpát és más kevésbé fontos terményt vigyen a piacra. Nevetséges volna most azt remélni, hogy a kulák jószántából ad majd gabonát.

Íme, itt van annak az ellenállásnak a gyökere, amelyet most a kulák a Szovjethatalom politikájával szemben kifejt.

De mit jelent a város és a falu tőkés elemeinek ellenállása a szocializmus támadásával szemben? Ez a proletariátus osztályellenségeinek erőátcsoportosulása, melynek az a célja, hogy a régit az újjal szemben megvédje. Nem nehéz megérteni, hogy ezek a körülmények feltétlenül az osztályharc kiéleződését vonják maguk után. De ahhoz, hogy osztályellenségeink ellenállását letörjük és szabaddá tegyük az utat a szocializmus előnyomulása számára — minden egyében kívül az kell, hogy valamennyi szervezetünket harcképesebbé tegyük, megtisztítsuk őket a bürokratizmustól, kádereiket javítsuk, s hogy a munkásosztálynak és a falu dolgozó rétegeinek milliós tömegeit a város és a falu tőkés elemei ellen mozgósítsuk.

Ilyen osztályeltolódások talaján keletkeztek pártunk mostani jelszavai.

Ugyanezt kell mondani a tőkés országokban észlelhető osztályeltolódásokról is. Nevetséges volna azt hinni, hogy a kapitalizmus stabilizációja változatlan maradt. Még nevetségesebb volna azt állítani,, hogy a stabilizáció erősbödik, tartóssá válik. Valójában a kapitalizmus stabilizációját minden hónap, minden nap egyre jobban aláássa és egyre ingatagabbá teszi. A külső piacokért és a nyersanyagokért folyó harc élesedése, a növekvő fegyverkezés, az Amerika és Anglia közötti ellentét fokozódása, a szocializmus növekedése a Szovjetunióban, a tőkés országok munkásosztályának balratolódása, a sztrájkok és osztályösszeütközések szakasza Európa országaiban, a forradalmi mozgalom növekedése a gyarmatokon, közöttük Indiában is, a kommunizmus növekedése a világ minden országában — mindezek olyan tények, amelyek kétségtelenül arról tanúskodnak, hogy a kapitalizmus országaiban halmozódnak egy újabb forradalmi fellendülés elemei.

Ebből következik, hogy élesebben kell harcolni a Szociáldemokrácia és mindenekelőtt annak „bal”- szárnya ellen, mint a kapitalizmus szociális támasza ellen.

Ebből következik, hogy élesebben kell harcolni a kommunista pártokban levő jobboldali elemek ellen, mint a szociáldemokrata befolyás ügynöksége ellen.

Ebből következik, hogy élesebben kell harcolni a jobboldali elhajlás irányában megnyilvánuló békülékenység ellen, amely az opportunizmus menhelye a kommunista pártokban.

Ebből következik az a jelszó, hogy a kommunista pártokat meg kell tisztítani a szociáldemokrata hagyományoktól.

Ebből következik a kommunizmus úgynevezett új taktikája a szakszervezetekben.

Egyes elvtársak nem fogják fel e jelszavak értelmét és jelentőségét. De a marxista mindenkor megérti, hogy e jelszavak megvalósítása nélkül elképzelhetetlen a proletártömegek előkészítése új osztályütközetekre, elképzelhetetlen a szociáldemokrácia legyőzése, lehetetlen kiválasztani a kommunista mozgalom igazi vezéreit, akik a munkásosztályt harcba tudják vinni a kapitalizmus ellen.

Íme, elvtársak, ezek azok az osztályeltolódások országunkban és a kapitalizmus országaiban, melyek a belpolitika és a Kommunista Internacionále vonalán megszabták pártunk mostani jelszavait.

Pártunk látja ezeket az osztályeltolódásokat. Megérti az új feladatok jelentőségét és e feladatok megoldására mozgósítja az erőket. Ezért teljesen felvértezve fogadja az eseményeket. Ezért nem fél az előtte álló nehézségektől, mert felkészült, hogy leküzdje azokat.

Buharin csoportjának az a baja, hogy nem látja ezeket az osztályeltolódásokat és nem érti a párt új feladatait. És éppen azért, mert nem érti azokat, teljesen elveszti a fejét, hajlandó a nehézségek elől megfutamodni, meghátrálni előttük, feladni az állásokat.

Láttak-e már halászokat vihar előtt egy nagy folyón, amilyen például a Jeniszej? Én nem egyszer láttam. Előfordul, hogy az egyik halászcsoport minden erejét mozgósítja a tomboló vihar ellen, lelkesíti embereit és bátran vezeti a csónakot a viharral szemben: „Kitartás, fiúk! Fogd jól a kormányt! Hasítsd a hullámot! Megbirkózunk vele!”

De akadnak másfajta halászok is, akik, mikor a vihart érzik, elcsüggednek, sopánkodni kezdenek és saját soraikat demoralizálják. „Jaj, jön a vihar! Fiúk, feküdjetek a csónak fenekére! Hunyjátok be a szemeteket! Hátha kijutunk valahogy a partra!” (Általános derültség.)

Bizonyításra szorul-e még, hogy a Buharin-csoport gondolkodása és viselkedése — szakasztott mása a nehézségek elől pánikszerűen meghátráló második halászcsoport gondolkodásának és viselkedésének?

Mi azt mondjuk, hogy Európában újabb forradalmi fellendülés feltételei érlelődnek, hogy ez a körülmény új feladatokat diktál nekünk, melyek azt követelik, hogy kettőzzük a harcot a jobboldali elhajlás ellen a kommunista pártokban és űzzük ki a pártból a jobboldali elhajlókat, hogy kettőzzük a harcot a jobboldali elhajlást leplező békülékenység ellen, hogy kettőzzük a harcot a kommunista pártokban fennmaradt szociáldemokrata hagyományok ellen stb. stb. De Buharin azt feleli erre, hogy mindez gyerekség, hogy nincsenek előttünk semmiféle új feladatok, s valójában csak arról van szó, hogy a Központi Bizottság többsége őt, már mint Buharint, „ki akarja kezdeni”.

Mi azt mondjuk, hogy az országunkban végbemenő osztályeltolódások új feladatokat diktálnak nekünk, melyek azt követelik, hogy rendszeresen csökkentsük az önköltséget és szilárdítsuk meg az üzemek munkafegyelmét; mi azt mondjuk, hogy e feladatok végrehajtása lehetetlen a szakszervezetek egész gyakorlati munkájának gyökeres megváltoztatása nélkül. De Tomszkij azt feleli erre, hogy mindez gyerekség, hogy nincsenek előttünk semmi féle új feladatok, s valójában csak arról van szó, hogy a Központi Bizottság többsége őt, már mint Tomszkijt, „ki akarja kezdeni”.

Mi azt mondjuk, hogy a népgazdaság újjáalakítása új feladatokat diktál nekünk, amelyek azt követelik, hogy kettőzzük a harcot a szovjet és a gazdasági apparátus bürokratizmusa ellen, hogy ezt az apparátust tisztítsuk meg a rothadt és idegen elemektől, a kártevőktől stb. stb. De Rikov azt feleli erre, hogy mindez gyerekség, hogy nincsenek előttünk semmiféle új feladatok, s valójában csak arról van szó, hogy a Központi Bizottság többsége őt, már mint Rikovot, „ki akarja kezdeni”.

Hát nem nevetséges ez, elvtársak? Hát nem világos, hogy Buharin, Rikov és Tomszkij csak a maguk köldökét látják és semmi egyebet?

Buharin csoportjának az a szerencsétlensége, hogy nem látja az új osztály eltolódásokat és nem érti a párt új feladatait. És éppen azért, mert nem érti azokat, kénytelen az események után kullogni és a nehézségek elől meghátrálni.

Íme, itt van nézeteltéréseink gyökere.

III
Nézeteltérések a Kommunista Internacionále vonalán

Mondottam már, hogy Buharin nem látja és nem érti azokat az új feladatokat, amelyeket egy újabb forradalmi fellendülés halmozódó feltételei diktálnak a Kommunista Internacionálénak, nem látja és nem érti, hogy a jobboldaliakat ki kell űzni a kommunista pártokból, hogy a békülékenységet ártalmatlanná kell tenni, hogy a kommunista pártokat meg kell tisztítani a szociáldemokrata hagyományoktól. A Kommunista Internacionále kérdéseiben felmerült nézeteltéréseink teljesen megerősítik ezt a tételt.

Mivel kezdődtek ezen a téren a nézeteltérések?

A dolog azzal kezdődött, hogy Buharin a VI. kongresszus elé terjesztette a nemzetközi helyzetről szóló téziseit. Eddig az volt a dolgok rendje, hogy a téziseket a SzK(b)P küldöttségében előzőleg megtárgyalták. Az adott esetben azonban ezt a feltételt mellőzték. Az történt ugyanis, hogy a SzK(b)P delegációjának megküldött, Buharin által aláírt téziseket egyidejűleg megküldötték a VI. kongresszus külföldi delegációinak is. De a tézisek számos pontja helytelennek bizonyult. A SzK(b)P delegációjának körülbelül húsz helyen kellett módosítania a téziseket.

Ez kissé kényes helyzetbe hozta Buharint. De ki ebben a hibás? Miért küldte szét Buharin a téziseket a külföldi delegációknak, még mielőtt a SzK(b)P delegációja megvizsgálta volna azokat? Megtehette-e a SzK(b)P delegációja, hogy ne módosítsa a téziseket, ha azok helytelennek bizonyultak? Így aztán az történt, hogy a SzK(b)P delegációjából a nemzetközi helyzetről lényegében új tézisek kerültek ki, melyeket a külföldi delegációk szembeállítottak a Buharin által aláirt régi tézisekkel. Világos, hogy ez a fonák helyzet nem állott volna elő, ha Buharin nem sietett volna téziseit a külföldi delegációknak szétküldeni.

Négy alapvető módosítást akarok kiemelni azok közül, amelyeket a SzK(b)P delegációja Buharin tézisein tett. Ezeket az alapvető módosításokat azért kívánom kiemelni, hogy világosabban szemléltessem a Kommunista Internacionále kérdéseiben felmerült nézeteltérések jellegét.

Az első kérdés a kapitalizmus stabilizációjának jellegére vonatkozik. Buharin tézisei szerint a mai helyzetben nem észlelhető semmiféle új jelenség, amely a tőkés stabilizációt megingatná, ellenkezőleg, a kapitalizmus újjáalakul és alapjában véve többé-kevésbbé szilárdan áll. Világos, hogy a SzK(b)P delegációja nem érthetett egyet az úgynevezett harmadik időszaknak, vagyis a mostani időszaknak ilyen jellemzésével. Nem érthetett egyet ezzel azért, mert ha meghagytuk volna a harmadik időszak ilyen jellemzését, ennek alapján kritikusaink azt mondhatták volna, hogy mi a kapitalizmus úgynevezett „szanálásának” álláspontjára, vagyis Hilferding álláspontjára helyezkedünk, olyan álláspontra, amelyet mi, kommunisták, nem fogadhatunk el. Ezért a SzK(b)P delegációja olyan módosítást tett, amelyből kitűnik, hogy a tőkés stabilizáció nem szilárd és nem is lehet szilárd, hogy a világkapitalizmus válságának kiéleződése következtében az események menete megrendíti és egyre jobban meg fogja rendíteni.

Ez a kérdés, elvtársak, a Kommunista Internacionále szekciói számára döntő jelentőségű. Inog-e vagy megszilárdul a tőkés stabilizáció — ettől függ a kommunista pártok irányvonala mindennapi politikai munkájukban. A forradalmi mozgalom hanyatlásának szakaszában, az egyszerű erőgyűjtés szakaszában vagyunk-e, vagypedig olyan szakaszban, amikor az új forradalmi fellendülés feltételei halmozódnak, amikor a munkásosztály a küszöbönálló osztályütközetekre készülődik — ettől függ a kommunista pártok taktikai vonala. A SzK(b)P delegációjának módosítása, melyet később a kongresszus el is fogadott, éppen azért jó, mert világosan a második perspektívára, vagyis arra a perspektívára vesz irányt, hogy az új forradalmi fellendülés feltételei halmozódnak.

A második kérdés — a szociáldemokrácia elleni harc kérdése. Buharin téziseiben szó volt arról, hogy a szociáldemokrácia elleni harc a Kommunista Internacionále szekcióinak egyik főfeladata. Ez természetesen igaz. De nem elég. Ahhoz, hogy a szociáldemokrácia elleni harc sikerrel járjon, a kérdést a szociáldemokrácia úgynevezett „bal”-szárnya elleni harcra kell kiélezni, harcra az ellen a „bal”-szárny ellen, amely „baloldali” frázisokkal játszva, ügyesen ámítja a munkásokat és így gátolja azt, hogy a munkástömegek a szociáldemokráciától elforduljanak. Világos, hogy a „baloldali” szociáldemokraták szétverése nélkül lehetetlen általában a szociáldemokrácia leküzdése. Buharin tézisei azonban teljesen megkerülték a „baloldali” szociáldemokrácia kérdését. Ez, persze, nagy fogyatékosság. Ezért a SzK(b)P delegációjának megfelelően módosítania kellett Buharin téziseit, s ezt a módosítást a kongresszus utóbb elfogadta.

A harmadik kérdés — a Kommunista Internacionále szekcióiban észlelhető békülékenység kérdése. Buharin téziseiben szó esett arról, hogy harcolni kell a jobboldali elhajlás ellen, de egy árva szó sem volt arról, hogy a jobboldali elhajlás irányában megnyilvánuló békülékenység ellen is harcolni kell. Ez, persze, nagy fogyatékosság. Ugyanis úgy áll a dolog, hogy amikor hadat üzenünk a jobboldali elhajlásnak, a jobboldali elhajlók rendszerint a békülékenyek mezét öltik magukra és a pártot nehéz helyzetbe hozzák. Hogy megelőzzük a jobboldali elhajlóknak ezt a manőverét, napirendre kell tűzni a békülékenység elleni erélyes harc kérdését is. Ezért a SzK(b)P delegációja szükségesnek tartotta, hogy Buharin téziseit megfelelően módosítsa s ezt a módosítást a kongresszus utóbb elfogadta.

A negyedik kérdés — a pártfegyelem kérdése. Buharin téziseiben egy árva szó sincs arról, hogy a kommunista pártokban vasfegyelemnek kell lenni. Ez se csekély jelentőségű hiányosság. Miért? Azért, mert amikor a jobboldali elhajlás ellen fokozzuk a harcot, amikor megvalósítjuk azt a jelszót, hogy a kommunista pártokat meg kell tisztítani az opportunista elemektől, az ilyen időszakban a jobboldali elhajlók rendszerint frakcióban szervezkednek, megteremtik a maguk frakció-fegyelmét, a pártfegyelmet pedig megszegik és szétrombolják. Hogy a pártot megvédjük a jobboldali elhajlók frakciós kirohanásai ellen, napirendre kell tűzni a párt vasfegyelmének kérdését és azt a kérdést, hogy a párt tagjai feltétlenül kötelesek alávetni magukat a pártfegyelemnek. Enélkül gondolni sem lehet a jobboldali elhajlás elleni komoly harcra. Ezért a SzK(b)P delegációja megfelelően módosította Buharin téziseit, s ezt a módosítást a VI. kongresszus utóbb el is fogadta.

Megtehettük volna-e azt, hogy Buharin téziseit ne módosítsuk? Világos, hogy ezt nem tehettük. Az ókorban a filozófus Platonról ezt mondották: Szeretjük Platont, de az igazságot még jobban szeretjük. Ugyanezt lehetne elmondani Buharinról is: szeretjük Buharint, de az igazságot, de a pártot, de a Kommunista Internacionálét még jobban szeretjük. Ezért a SzK(b)P delegációja kénytelen volt Buharin téziseit módosítani.

Ez a Kommunista Internacionále kérdéseiben felmerült nézeteltéréseinknek, mondhatjuk, első szakasza.

Nézeteltéréseink második szakasza az úgynevezett Wittorf—Thálmann üggyel kapcsolatos. Wittorf a hamburgi szervezet volt titkára, akit pártpénzek elsikkasztásával vádoltak. Ezért a pártból kizárták. A német kommunista párt Központi Bizottságában ülő békülékenyek kihasználták, hogy Wittorf közelállott Thálmann elvtárshoz, s bár Thálmann elvtársnak semmi köze sem volt Wittorf bűnéhez — a Wittorf-ügyből Thálmann-ügyet csináltak és nekiláttak, hogy a német kommunista párt vezetőségét megdöntsék. A sajtóközleményekből már bizonyára tudják, hogy két békülékenynek, Ewertnek és Gerhartnak, sikerült akkor ideiglenesen magukkal rántaniok a német kommunista párt Központi Bizottságának többségét Thálmann elvtárs ellen. És mi történt? Thálmannt eltávolították a vezetőségből, korrupcióval kezdték vádolni és a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának tudta és jóváhagyása nélkül „megfelelő” határozatot tettek közzé.

Ilymódon ahelyett, hogy végrehajtották volna a Kommunista Internacionále VI. kongresszusának a békülékenység elleni harcra kötelező utasítását, ahelyett hogy harcot indítottak volna a jobboldali elhajlás és a békülékenység ellen, valójában a legdurvább módon megszegték ezt az utasítást, harcot indítottak a németországi kommunista párt forradalmi vezetősége ellen, harcot indítottak Thálmann elvtárs ellen, vagyis azzal a céllal indítottak harcot, hogy a német kommunisták soraiban a jobboldali elhajlást leplezzék és a békülékenységet megszilárdítsák.

Buharin pedig, ahelyett hogy a kormányrudat megfordítaná és rendet teremtene, ahelyett hogy a VI. kongresszus megszegett utasításainak érvényt szerezne és rendreutasítaná a békülékenyeket, ismert levelében azt javasolja, hogy a békülékenyek csínyjét hagyjuk jóvá, a Kommunisták Németországi Pártját szolgáltassuk ki a békülékenyeknek, Thálmann elvtársat pedig újból állítsuk pellengérre a sajtóban és jelentsük ki mégegyszer, hogy bűnös! És ezt az embert a Kommunista Internacionále „vezetőjének” nevezik! Hát vannak a világon ilyen „vezetők”?

A Központi Bizottság megvitatta Buharin javaslatát és elvetette. Ez, persze, nem tetszett Buharinnak. De ki itt a hibás? A VI. kongresszus határozatait nem azért hozták, hogy megszegjék, hanem azért, hogy végrehajtsák azokat. Ha a VI. kongresszus azt határozta, hogy hadat üzen a jobboldali elhajlásnak és az irányában tanúsított békülékenységnek, a Kommunisták Németországi Pártjának vezetését pedig e párt magvának kezében hagyja, melynek élén Thálmann elvtárs áll, s ha ezzel szemben a békülékeny Ewertnek és Gerhartnak az jutott eszébe, hogy ezt a határozatot felborítja, akkor Buharin kötelessége az volt, hogy a békülékenyeket rendreutasítsa, nem pedig az, hogy kezükben hagyja a német kommunista párt vezetését. Buharin a hibás, mert „megfeledkezett” a VI. kongresszus határozatairól.

Nézeteltéréseink harmadik szakasza a német kommunista párt jobboldali elemei elleni harc kérdésével, Brandler és Thalheimer frakciójának szétverésével és e frakció vezetőinek a német kommunista pártból való kizárásával van kapcsolatban. Buharinnak és barátainak „álláspontja” ebben a sarkalatos kérdésben az volt, hogy állandóan kitértek az elől, hogy e kérdés eldöntésében résztvegyenek. Lényegében a német kommunista párt sorsáról volt szó. De Buharin és barátai, bár tudták ezt, állandóan akadályozták a dolgot, rendszeresen kitértek a megfelelő szervek ülésein való részvétel elől. Miért tették ezt? Bizonyára azért, hogy „tisztán” maradjanak mind a Kommunista Internacionále, mind a német kommunista párt jobboldali elemei szemében. Azért, hogy utóbb azt mondhassák: „Nem mi, buharinisták, hanem ők, a Központi Bizottság többsége, határozták el Brandler és Thalheimer kizárását a kommunista pártból.” És ezt nevezik a jobboldali veszély elleni harcnak!

Végül nézeteltéréseink negyedik szakasza. Ez azzal van kapcsolatban, hogy Buharin a Központi Bizottság novemberi plénuma előtt azt követelte, hogy Neumannt hívják vissza Németországból, Thálmann elvtársat pedig utasítsák rendre, mert egyik beszédében bírálta Buharin VI. kongresszusi beszámolóját. Mi természetesen nem érthettünk egyet Buharinnal, mert nem volt a kezünkben semmiféle okmány, amely Buharin követelésének jogosságát igazolta volna. Buharin ígérgette, hogy majd előterjeszti a Thálmann és Neumann ellen szóló okmányokat. De nem terjesztett elő semmiféle okmányt. Okmányok helyett Humbert-Droznak a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Politikai Titkárságában mondott ismeretes beszédét küldte meg a SzK(b)P-delegáció tagjainak, ugyanazt a beszédet, amelyet utóbb a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Elnöksége opportunista beszédnek minősített. Amikor Buharin a SzK(b)P-delegáció tagjainak megküldte Humbert-Droz beszédét és azt mint Thálmann elleni anyagot ajánlotta, ezzel azt akarta bizonyítani, hogy a Neumann visszahívására és Thálmann elvtárs rendreutasítására vonatkozó követelése jogosult. Valójában pedig csak azt bizonyította be, hogy szolidáris Humbert-Droz-val, akinek álláspontját a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága opportunista álláspontnak tekinti.

Ezek, elvtársak, a Kommunista Internacionále kérdéseiben felmerült nézeteltéréseink fő pontjai.

Buharin azt hiszi, hogy amikor a Kommunista Internacionále szekcióiban harcot folytatunk a jobboldali elhajlás és az irányában tanúsított békülékenység ellen, amikor a német és a csehszlovák kommunista pártot megtisztítjuk a szociáldemokrata elemektől és hagyományoktól, amikor a Brandlereket és Thalheimereket kizárjuk a kommunista pártokból, akkor ezzel „bomlasztjuk”, „tönkretesszük” a Kommunista Internacionálét. Mi viszont azt hisszük, hogy amikor ilyen politikát folytatunk, s a jobboldali elhajlás és az irányában tanúsított békülékenység elleni harc kérdését kiélezzük, akkor a Kommunista Internacionálét erősbítjük, az opportunistáktól megtisztítjuk, szekcióit bolsevizáljuk és a kommunista pártoknak segítünk, hogy a munkásosztályt a közeledő forradalmi összecsapásokra előkészíthessék, mert a párt erősödik azzal, hogy megtisztítja magát a rothadó elemektől.

Mint látják, ezek nem egyszerű árnyalati eltérések a SzK(b)P Központi Bizottsága soraiban, hanem meglehetősen komoly nézeteltérések a Kommunista Internacionále politikájának döntő kérdéseiben.

IV
Nézeteltérések a belpolitika vonalán

Fentebb az országunkban végbemenő osztályeltolódásokról és az országunkban folyó osztályharcról beszéltem. Mondottam, hogy Buharin csoportja politikai vakságban szenved, nem látja ezeket az eltolódásokat, nem érti a párt új feladatait. Mondottam, hogy a buharinista ellenzék ennek következtében fejét vesztette, fél a nehézségektől, kész meghátrálni a nehézségek elől.

Nem mondhatjuk, hogy a buharinisták e hibái az égből pottyantak le. Ellenkezőleg, ezek a hibák a fejlődésnek azzal a szakaszával függenek össze, amelyen már túljutottunk és amelyet a népgazdaság helyreállítási időszakának nevezünk, amikor az építés békés úton, úgyszólván önmagától haladt, amikor még nem voltak meg azok az osztályeltolódások, amelyek most megvannak, amikor az osztályharc még nem éleződött ki annyira, mint most.

De most a fejlődés új szakaszában vagyunk, amely elüt a régi szakasztól, a helyreállítás időszakától. Most az építés új szakaszában vagyunk, amikor az egész népgazdaságot a szocializmus alapján újjáalakítjuk. Ez az új szakasz új osztályeltolódásokat idéz elő, az osztályharc élesedésére vezet. Ez az új szakasz új harci módszereket követel, megköveteli erőink átcsoportosítását, valamennyi szervezetünk megjavítását és erősítését.

Buharin csoportjának éppen az a szerencsétlensége, hogy a múltban él, nem látja ennek az új időszaknak jellemző sajátságait és nem érti az új harci módszerek szükségességét. Innen ered vaksága, fejvesztettsége, ezért rémüldözik a nehézségek láttán.

a) Az osztályharcról

Mi a Buharin-csoport vakságának és fejvesztettségének elméleti alapja?

Azt hiszem, hogy e vakság és fejvesztettség elméleti alapja az a helytelen, nem marxista szempont, amelyből Buharin az országunkban folyó osztályharc kérdését megítéli. Buharinnak arra a nem marxista elméletére gondolok, amely szerint a kulákság belenő a szocializmusba, arra gondolok, hogy Buharin nem érti a proletárdiktatúra viszonyai közt folyó osztályharc mechanikáját.

Itt több ízben idézték Buharin „A szocializmushoz vezető út” című könyvének azt a helyét, ahol Buharin arról beszél, hogy a kulákság belenő a szocializmusba. De bizonyos kihagyásokkal idézték. Engedjék meg, hogy ezt a részletet teljesen idézzem. Ez, elvtársak, azért szükséges, hogy bemutassam Önöknek, milyen messzire távolodott el Buharin az osztályharc marxista elméletétől.

Halljuk csak:

„Szövetkezeti parasztszervezeteink fő hálózata nem kulák, hanem «dolgozó» típusú szövetkezeti sejtekből fog állani, olyan sejtekből, amelyek belenőnek általános állami szerveink rendszerébe és ilymódon a szocialista gazdaság egységes láncának láncszemeivé válnak. Másrészről, a kulák szövetkezeti fészkek a bankok stb. útján éppen így bele fognak nőni ugyanebbe a rendszerbe; de bizonyos fokig idegen testek lesznek, mint például a koncessziós vállalatok”.

Egyes elvtársak, amikor Buharin brosúrájának ezt a helyét idézték, valami okból elhagyták a koncessziótulajdonosokról szóló utolsó kitételt. Rozit, nyilván azért, hogy segítsen Buharinnak, kihasználta ezt és közbekiáltott, hogy Buharint elferdítik. Holott az egész idézet zamatját éppen a koncessziótulajdonosokról szóló utolsó kitétel adja meg. Mert ha a koncessziótulajdonosokat egy sorba állítják a kulákokkal, s ha a kulákok belenőnek a szocializmusba, akkor mi sül ki ebből? Ebből csak egy dolog sül ki, nevezetesen az, hogy a koncessziótulajdonosok szintén belenőnek a szocializmusba, hogy nemcsak a kulákok, hanem a koncessziótulajdonosok is belenőnek a szocializmusba. (Általános derültség.)

Lám, mi sül ki ebből.

Rozit. Buharin azt mondja, hogy „idegen testek”.

Sztálin. Buharin nem azt mondja, hogy „idegen testek”, hanem hogy „bizonyos fokig idegen testek”. Tehát a kulákok és a koncessziótulajdonosok „bizonyos fokig” idegen testek a szocializmus rendszerében. De Buharin hibája éppen abban áll, hogy szerinte a kulákok és a koncessziótulajdonosok, habár „bizonyos fokig” idegen testek, mégis belenőnek a szocializmusba.

Ilyen sületlenségre vezet Buharin elmélete.

Városi és falusi tőkések, kulákok és koncessziótulajdonosok, akik belenőnek a szocializmusba — íme ilyen ostobaságot nem átalt kimondani Buharin.

Nem, elvtársak, ilyen „szocializmus” nem kell nekünk. Ezt csak tartsa meg Buharin magának.

Eddig mi, marxisták-leninisták, azt hittük, hogy egyfelől a város és falu tőkései és másfelől a munkásosztály között kibékíthetetlen érdekellentétek vannak. Ezen alapszik az osztályharc marxista elmélete. Most azonban, ha elfogadjuk Buharin elméletét, amely szerint a kapitalisták békésen belenőnek a szocializmusba, mindez fenekestől felfordul, a kizsákmányolok és kizsákmányoltak osztályérdekeinek kibékíthetetlen ellentéte eltűnik, a kizsákmányolok belenőnek a szocializmusba.

Rozit. Ez nem igaz, Buharin feltételezi a proletariátus diktatúráját.

Sztálin. De a proletariátus diktatúrája az osztályharc legélesebb formája.

Rozit. Éppen erről van szó.

Sztálin. Buharin azonban azt állítja, hogy a tőkések belenőnek a proletárdiktatúrába. Miért nem akarja ezt megérteni, Rozit? Ki ellen kell akkor harcolni, ki ellen kell akkor a legélesebb formájú osztályharcot folytatni, ha a város és a falu tőkései belenőnek a proletárdiktatúra rendszerébe?

A proletariátus diktatúrája arra kell, hogy engesztelhetetlen harcot folytassunk a tőkés elemek ellen, arra kell, hogy elnyomjuk a burzsoáziát és gyökerestől kitépjük a kapitalizmust. Ha azonban a város és a falu tőkései, a kulákok és a koncessziótulajdonosok belenőnek a szocializmusba, akkor szükséges-e egyáltalán a proletariátus diktatúrája, és ha szükséges, milyen osztály elnyomására?

Rozit. Éppen arról van szó, hogy Buharinnál a belenövés feltételezi az osztályharcot.

Sztálin. Látom, Rozit megesküdött, hogy mindenáron szolgálatot tesz Buharinnak. De ez olyan szolgálat, mint a mesebeli medvéé, mert amikor menteni igyekszik Buharint, valójában vízbefojtja. Nemhiába mondják, hogy „a szolgálatkész medve rosszabb az ellenségnél”. (Általános kacagás.)

Vagy — vagy: vagy engesztelhetetlen érdekellentét van a tőkésosztály és a munkásosztály között, amely hatalomra jutott s megszervezte a diktatúráját, vagypedig nincs meg ez az érdekellentét és akkor csak egy marad hátra — hirdessük ki az osztályérdekek összhangját.

Vagy — vagy:

vagy az osztályharc marxi elmélete, vagy az az elmélet, mely azt hirdeti, hogy a tőkések belenőnek a szocializmusba;

vagy az osztályérdekek kibékíthetetlen ellentéte, vagy az osztály érdekek összhangjának elmélete.

Még meg lehet érteni a Brentano vagy a Sidney Webb típusú „szocialistákat”, akik a szocializmusnak a kapitalizmusba és a kapitalizmusnak a szocializmusba való belenövését hirdetik, mert ezek a „szocialisták” valójában szocialistaellenesek, burzsoá liberálisok. De nem lehet megérteni azt az embert, aki marxista akar lenni és ugyanakkor azt az elméletet hirdeti, hogy a tőkésosztály belenő a szocializmusba.

Buharin beszédében egy ismert Lenin-idézetre való hivatkozással igyekezett alátámasztani azt az elméletet, hogy a kulákság belenő a szocializmusba. És azt állította, hogy Lenin ugyanazt mondja, mint Buharin.

Ez nem igaz, elvtársak. Ez Lenin durva és megengedhetetlen megrágalmazása.

Íme a Lenin-idézet szövege:

„Természetesen, Szovjetköztársaságunkban a társadalmi rend két osztály: a munkásosztály és a parasztság együttműködésén alapszik, amelyhez most, bizonyos feltételek mellett, odaengedtük a «nepmanokat», vagyis a burzsoáziát is” (XXVII. köt. 405. old.).

Láthatják, itt egyetlen szó sincs arról, hogy a tőkésosztály belenő a szocializmusba. Itt csak arról van szó, hogy „bizonyos feltételek mellett” a nepmanokat, azaz a burzsoáziát is „odaengedtük” a munkások és parasztok együttműködéséhez.

Mit jelent ez? Azt jelenti-e ez, hogy elismertük annak a lehetőségét, hogy a nepmanok belenőnek a szocializmusba? Dehogy is. Lenin-idézetet így csak olyan emberek magyarázhatnak, akikből kiveszett a szégyen érzete. A Lenin-idézet értelme az, hogy a burzsoáziát most nem semmisítjük meg, hogy most nem sajátítjuk ki, hanem bizonyos feltételek mellett megengedjük a létezését, vagyis azon az alapon, hogy feltétlenül aláveti magát a proletárdiktatúra törvényeinek, melyek a tőkések szakadatlan korlátozására és népgazdaságunk életéből való fokozatos kiszorítására vezetnek.

De ki lehet-e szorítani a tőkéseket és meg lehet-e semmisíteni a kapitalizmus gyökereit elkeseredett osztályharc nélkül? Nem, nem lehet.

Meg lehet-e szüntetni az osztályokat, ha elméletben és gyakorlatban az az álláspontunk, hogy a tőkések belenőnek a szocializmusba? Nem, nem lehet. Az ilyen elmélet és gyakorlat csak ápolhatja és örökkévalóvá teheti az osztályokat, mert ez az elmélet ellentmond az osztályharc marxi elméletének.

Márpedig a Lenin-idézet teljesen a proletárdiktatúra viszonyai közt folyó osztályharc marxista elméletén alapszik.

Mi köze lehet tehát Buharin elméletének, mely azt hirdeti, hogy a kulák belenő a szocializmusba, Lenin elméletéhez, mely azt tanítja, hogy a diktatúra elkeseredett osztályharc? Világos, hogy e két elméletnek nincs és nem is lehet semmi köze egymáshoz.

Buharin azt hiszi, hogy a proletárdiktatúra idején az osztályharcnak ki kell aludnia és meg kell szűnnie, hogy megszűnhessenek az osztályok. Ezzel szemben Lenin azt tanítja, hogy az osztályokat csakis szívós osztályharc útján lehet megszüntetni, s hogy az osztályharc a proletárdiktatúra viszonyai közt még elkeseredettebbé válik, mint amilyen a proletariátus diktatúrája előtt volt.

„Az osztályok megszüntetése — mondja Lenin — hosszú, nehéz, szívós osztályharc műve, s az osztályharc a tőke hatalmának megdöntése után, a burzsoá állam lerombolása után, a proletárdiktatúra megteremtése utánnem tűnik el (miként ezt a régi szocializmus és a régi szociáldemokrácia sekélyes «teoretikusai» képzelik), hanem csak formáit változtatja és sok tekintetben még elkeseredettebbé válik” (XXIV. köt. 315. old.).

Ezt mondja Lenin az osztályok megszüntetéséről.

Az osztályok megszüntetése a proletariátus elkeseredett osztályharca útján — ez Lenin tétele.

Az osztályok megszüntetése az osztályharc kialvása és a tőkéseknek a szocializmusba való belenövése útján — ez Buharin tétele.

Mi köze lehet ennek a két tételnek egymáshoz?

Buharin elmélete tehát, mely azt hirdeti, hogy a kulákság belenő a szocializmusba, eltávolodás az osztályharc marxista-leninista elméletétől. Buharin elmélete közeledés a katedra-szocializmus elméletéhez.

Ebben van Buharin és barátai minden hibájának az alapja.

Azt mondhatnák, nem érdemes sok időt vesztegetni arra a buharini elméletre, hogy a kulákság belenő a szocializmusba, mivel ez az elmélet maga beszél Buharin ellen — sőt nemcsak beszél, hanem kiabál ellene. Ez helytelen volna, elvtársak! Amíg ez az elmélet véka alá volt rejtve, addig megtehettük, hogy nem fordítottunk rá figyelmet: hiszen nem kevés ostobaság akad különböző elvtársak firkáiban! Így is jártunk el a legutóbbi időkig. De az utóbbi időben a helyzet megváltozott. A kispolgári légkör, amely az utóbbi években megélénkült, kezdett életet lehelni ebbe a marxista-ellenes elméletbe és aktuális jellegűvé tette azt. Most már nem lehet azt mondani, hogy ez az elmélet véka alá van rejtve. Buharinnak ez a furcsa elmélete most arra tart igényt, hogy pártunkban a jobboldali elhajlás zászlajává, az opportunizmus zászlajává legyen. Ezért most már nem hagyhatjuk szó nélkül ezt az elméletet. Ezért kötelességünk ezt az elméletet, mint helytelen és káros elméletet, ízzé-porrá törni, hogy elvtársainknak, pártunk tagjainak megkönnyítsük a jobboldali elhajlás elleni harcot.

b) Az osztályharc élesedéséről

Buharin második hibája, amely első hibájából következik, az, hogy helytelen, nem marxista szempontból vizsgálja az osztályharc élesedésének kérdését, azt a kérdést, mely a tőkés elemeknek a Szovjethatalom szocialista politikájával szemben fokozódó ellenállására vonatkozik.

Miről van itt szó? Nem arról-e, hogy a tőkés elemek gyorsabban növekednek, mint gazdaságunk szocialista szektora és ennek következtében fokozzák ellenállásukat, aláássák a szocialista építést? Nem, nem erről van szó. Hiszen nem is igaz, hogy a tőkés elemek gyorsabban növekednek, mint a szocialista szektor. Ha ez igaz volna, akkor a szocialista építés már a pusztulás szélén állna.

Itt arról van szó, hogy a szocializmus sikeresen támadja a tőkés elemeket, a szocializmus gyorsabban nő, mint a tőkés elemek, a tőkés elemek viszonylagos súlya ennek folytán csökken, és éppen azért, mert

a tőkés elemek viszonylagos súlya csökken, a tőkés elemek érzik a halálos veszélyt és fokozzák ellenállásukat.

Ellenállásukat pedig egyelőre még fokozhatják, nemcsak azért, mert a világkapitalizmus támogatja őket, hanem azért is, mert bár viszonylagos súlyuk csökken, bár növekedésük a szocializmus növekedéséhez képest viszonylag csökken, abszolút számban mégis növekednek, ez pedig bizonyos lehetőséget nyújt nekik arra, hogy erőt gyűjtsenek az ellenállásra a szocializmus növekedésével szemben.

Ez az alapja annak, hogy a fejlődés adott szakaszán, az erőviszonyok adott körülményei között, az osztályharc élesedik és a város és falu tőkés elemeinek ellenállása fokozódik.

Buharinnak és barátainak hibája abban áll, hogy nem értik ezt az egyszerű és nyilvánvaló igazságot. Az a hibájuk, hogy nem marxista módon, hanem nyárspolgárok módjára nézik a dolgot, amikor az osztályharc élesedését mindenféle véletlen okkal, mint például a szovjet apparátus „alkalmatlanságával”, a vidéki elvtársak „vigyázatlan” politikájával, a kellő rugalmasság „hiányával”, „túlkapásokkal” stb. stb. próbálják magyarázni.

Lássunk például egy idézetet Buharin „A szocializmushoz vezető út” című brosúrájából, amely megmutatja, hogy Buharin egyáltalában nem marxista módon magyarázza az osztályharc élesedésének kérdését:

„A falusi osztályharc hol itt, hol ott korábbi megnyilvánulási formáiban lobban fel, s ezt az élesedést rendszerint kulák elemek idézik elő. Amikor például a kulákok, vagy a mások rovására gazdagodó és a Szovjethatalom szerveibe befurakodott emberek a falusi levelezőkre kezdenek lövöldözni — ez az osztályharc legélesebb megnyilvánulási formája. (Ez nem igaz, mert a harc legélesebb formája a felkelés. — I. Sztálin.) Az ilyen esetek azonban rendszerint ott fordulnak elő, ahol a szovjet helyi apparátus még gyenge. Amilyen mértékben javul ez az apparátus, amilyen mértékben erősödnek a Szovjethatalom alsó sejtjei, amilyen mértékben javulnak és erősödnek a helyi falusi párt- és komszomol szervezetek — az ilyen jelenségek, s ez teljesen nyilvánvaló, egyre ritkábban fognak előfordulni, míg végül nyomtalanul eltűnnek”.

Eszerint az osztályharc élesedésének okai az apparátusban: alsó szervezeteink alkalmasságában vagy alkalmatlanságában, gyöngeségében vagy erejében keresendők.

Eszerint például a Sahti-ügy, a burzsoá intellektuelek kártevése, amely a burzsoá elemek részéről a Szovjethatalommal szemben kifejtett ellenállásnak és az osztályharc élesedésének formája, nem az osztályerőviszonyokkal, nem a szocializmus növekedésével magyarázandó, hanem azzal, hogy rossz az apparátusunk.

Eszerint, mielőtt a Sahti körzetében elkövetett tömeges kártevés kitudódott, apparátusunk jó volt, később azonban, amikor a tömeges kártevés kitudódott, az apparátus, ki tudja mi okból, egyszerre csapnivalóan rossz lett.

Eszerint a múlt évig, amíg a gabonabegyűjtés magától ment és az osztályharc különösebb élesedése nem volt észlelhető, helyi szervezeteink jók, sőt talán ideálisak voltak, de a múlt év óta, amikor a kulákság ellenállása feltűnően éles formákat öltött, szervezeteink egyszerre rosszak, sőt csapnivalóan rosszak lettek.

Ez nem magyarázat, hanem a magyarázat kicsúfolása, ez nem tudomány, hanem kuruzslás.

Akkor hát valójában mivel magyarázható az osztályharcnak ez az élesedése?

Két okkal.

Az egyik ok: előrehaladásunk, támadásunk, a szocialista gazdasági formák növekedése mind az iparban, mind a mezőgazdaságban, növekedésünk, mely a város és falu bizonyos tőkés osztagainak megfelelő kiszorításával jár együtt. A dolog úgy áll, hogy Lenin formulája szerint élünk: „ki-kit?” — mi fogjuk-e őket, a tőkéseket, két vállra fektetni és — mint Lenin mondta — mi mérjük-e rájuk a végső, döntő csapást, vagy pedig ők fektetnek bennünket kétvállra.

A másik ok az, hogy a tőkés elemek nem akarnak önként távozni a színről: ellenállást fejtenek ki és fognak is kifejteni a szocializmussal szemben, mert látják, hogy utolsó napjaik közelednek. Ellenállni pedig egyelőre még tudnak, mert bár viszonylagos súlyuk csökken, abszolút értelemben mégis gyarapodnak: a városi és a falusi kispolgárság, mint Lenin mondotta, minden nap, minden órában tőkéseket és kistőkéseket termel ki soraiból, és ezek a tőkés elemek mindent elkövetnek, hogy létüket megvédjék.

Még nem fordult elő a történelemben, hogy a halódó osztályok önként távoztak volna a színről. Még nem fordult elő a történelemben, hogy a halódó burzsoázia létének védelmére ne vetette volna latba minden csepp maradék erejét. Akár jó lesz alsófokú szovjet apparátusunk, akár rossz — előrehaladásunk, támadásunk ritkítani fogja a tőkés elemek sorait és ki fogja őket szorítani, ők pedig, a halódó osztályok, bármi történjék is, ellenállást fognak kifejteni.

Ez az osztályharc élesedésének alapja országunkban.

Buharin és barátai abban tévednek, hogy ők a tőkések ellenállásának növekedését azonosítják viszonylagos súlyuk növekedésével. De ennek az azonosításnak nincs semmiféle alapja. Nincs alapja azért, mert ha ők, a tőkések, ellenállnak, ez még korántsem jelenti azt, hogy erősebbek lettek, mint mi. Éppen ellenkezőleg. A letűnő osztályok nem azért fejtenek ki ellenállást, mert erősebbek lettek, mint mi, hanem azért, mert a szocializmus gyorsabban növekszik, mint ők és ők gyengébbé válnak, mint mi. És éppen azért, mert gyengébbé válnak, érzik, hogy utolsó napjaik közelednek és kénytelenek minden erővel, minden eszközzel ellenállni.

Az adott történelmi helyzetben ilyen az osztályharc élesedésének és a tőkések ellenállásának a mechanikája.

Mi légyen a párt politikája, ha így állanak a dolgok?

Az, hogy a munkásosztályt és a falu kizsákmányolt tömegeit felébressze, harcképességüket fokozza, és mozgósítási készenlétüket fejlessze — harcra a város és a falu tőkés elemei ellen, harcra az ellenálló osztályellenségek ellen.

Az osztályharc marxista-leninista elméletének — egyebek közt — éppen az az előnye, hogy megkönnyíti a munkásosztály mozgósítását a proletárdiktatúra ellenségei ellen.

Miért káros az a buharini elmélet, hogy a tőkések belenőnek a szocializmusba, miért káros az osztályharc élesedése kérdésének buharini értelmezése?

Azért, mert elaltatja a munkásosztályt, aláássa országunk forradalmi erőinek mozgósítási készenlétét, leszereli a munkásosztályt és megkönnyíti a tőkés elemek támadását a Szovjethatalom ellen.

c) A parasztságról

Buharin harmadik hibája a parasztság kérdésére vonatkozik. Ismeretes, hogy a parasztság kérdése politikánk egyik legfontosabb kérdése. A parasztság a mi viszonyaink közt különböző szociális csoportokból áll, mégpedig; szegényparasztokból, középparasztokból és kulákokból. Érthető, hogy ezekhez a csoportokhoz való viszonyunk nem lehet egyforma. A szegényparasztság a munkásosztály támasza, a középparasztság szövetségesünk és a kulák osztályellenségünk — ilyen ezekhez a szociális csoportokhoz való viszonyunk. Mindez világos és köztudomású.

Buharin azonban kissé másképpen ítéli meg ezt a dolgot. A parasztság jellemzése során kiesik nála a parasztság rétegeződésének ténye, valahová eltűnnek a szociális csoportok, és csak egy falunak nevezett szürke folt marad. Nála sem a kulák nem kulák, sem a középparaszt nem középparaszt, hanem valami általános nyomorúság van a faluban. Itt is ezt mondotta beszédében: hát lehet a mi kulákunkat kuláknak nevezni? Hiszen ez a kulák koldus — mondotta. És a mi középparasztunk — hát hasonlít az a középparaszthoz? — mondotta itt Buharin. — Hiszen ez a középparaszt koldus, aki éhezik. Világos, hogy a parasztság ilyen jellemzése gyökerében téves, ez a nézet összeférhetetlen a leninizmussal.

Lenin azt mondta, hogy az egyéni gazdálkodást folytató parasztság az utolsó tőkés osztály. Igaz-e ez a tétel? Igen, feltétlenül igaz. Miért minősítjük az egyéni gazdálkodást folytató parasztságot az utolsó tőkés osztálynak? Azért, mert a közül a két fő osztály közül, amelyekből társadalmunk áll, a parasztság az az osztály, amelynek gazdasága a magántulajdonon és a kis árutermelésen alapszik. Azért, mert a parasztság, amíg egyénileg gazdálkodó, kis árutermelést folytató parasztság marad, soraiból állandóan és szakadatlanul tőkéseket termel ki, s ez nem is lehet másképp.

Ez a körülmény ránk nézve döntő jelentőségű a munkásosztály és parasztság szövetségének problémájával kapcsolatos marxista állásfoglalásunk kérdésében. Ez azt jelenti, hogy nekünk a parasztsággal nem akármilyen szövetség kell, hanem csakis olyan szövetség, amely a parasztság tőkés elemei elleni harcon alapszik.

Amint látják, Leninnek az a tétele, hogy a parasztság az utolsó tőkés osztály, nemcsak nem mond ellent a munkásosztály és parasztság szövetsége eszméjének, hanem ellenkezőleg, megokolja ezt a szövetséget, mint a munkásosztálynak és a parasztság többségének a szövetségét, mely általában a tőkés elemek ellen, s különösen a falusi parasztság tőkés elemei ellen irányul.

Lenin azért állította fel ezt a tételt, hogy megmutassa, hogy a munkásosztály és a parasztság szövetsége csak abban az esetben lehet tartós, ha az éppen azok ellen a tőkés elemek ellen folytatott harcon alapszik, amelyeket a parasztság magából kitermel.

Buharinnak az a hibája, hogy nem érti és nem fogadja el ezt az egyszerű dolgot, megfeledkezik a falu szociális csoportjairól, látóköréből eltűnik a kulákság és a szegényparasztság s csak egy csupa középparasztból álló tömeg marad nála.

Buharin itt kétségtelenül jobbfelé hajlik el, ellentétben a trockista „baloldali” elhajlással, mely a falun nem lát más szociális csoportot, csak szegényparasztságot és kulákságot, s amelynek látóköréből eltűnik a középparasztság.

Mi a különbség a trockizmus és a Buharin-csoport között a parasztsággal való szövetség kérdésében? Az, hogy a trockizmus a középparasztság tömegeivel való tartós szövetség politikáját ellenzi, a buharinista csoport pedig általában a parasztsággal való akármilyen szövetség híve. Felesleges bizonyítani, hogy mindkét álláspont helytelen és az egyik annyit ér, mint a másik.

A leninizmus feltétlenül a parasztság zömével való tartós szövetséget, a középparasztsággal való szövetséget akarja, de nem akármilyen szövetséget akar, hanem a középparasztsággal kötött olyan szövetséget, mely biztosítja a munkásosztály vezetőszerepét, erősíti a proletariátus diktatúráját és megkönnyíti az osztályok megszüntetésinek művét.

„A munkásosztály és a parasztság megegyezésén — mondja Lenin — mindenki azt értheti, amit akar. Ha nem tartjuk szem előtt, hogy a megegyezés, a munkásosztály szempontjából, csak akkor megengedhető, helyes és elvileg lehetséges, ha az a munkásosztály diktatúráját támogatja s egyike azoknak a rendszabályoknak, melyek az osztályok megszüntetésére irányulnak — akkor a munkásosztály és a parasztság megegyezésének tétele természetesen olyan tétel, amelyet a Szovjethatalom valamennyi ellensége és a diktatúra valamennyi ellensége is érvényre juttat nézeteiben” (XXVI. köt. 387, old.).

Továbbá:

„Most — mondja Lenin — a proletariátus tartja kezében a hatalmat és azzal vezet. Vezeti a parasztságot. Mit jelent az—vezetni a parasztságot? Ez először azt jelenti, hogy az osztályok megszüntetésére, nem pedig a kistermelőre vesszük az irányt. Ha letérnénk erről a döntő és fő vonalról, akkor nem lennénk többé szocialisták és azoknak a kispolgároknak táborába, az eszerek és a mensevikek táborába jutnánk, akik most a proletariátus legádázabb ellenségei” (ugyanott, 399—400. old.).

Ez Lenin álláspontja a parasztság zömével való szövetség, a középparasztsággal való szövetség kérdésében.

A középparasztság kérdésében Buharin csoportjának az a hibája, hogy nem látja a középparaszt kettős természetét, a munkásosztály és a tőkések között elfoglalt kettős helyzetét. „A középparaszt ingadozó osztály” — mondotta Lenin. Miért? Azért, mert a középparaszt egyrészt dolgozó, s mint ilyen, közelebb áll a munkásosztályhoz, másrészt tulajdonos, s mint ilyen, közelebb áll a kulákhoz. Innen erednek a középparaszt ingadozásai. És ez nemcsak elméletileg igaz. Ezek az ingadozások a gyakorlatban is, minden nap, minden órában megnyilvánulnak.

„A paraszt — mondja Lenin — mint dolgozó a szocializmushoz húz, szívesebben látja a munkások diktatúráját, mint a burzsoázia diktatúráját. A paraszt mint gabonaeladó a burzsoáziához, a szabadkereskedelemhez húz, vagyis visszafelé húz a «megszokott», régi, «ősidőktől» való kapitalizmushoz” (XXIV. köt. 314. old.).

Ezért a középparaszttal való szövetség csak abban az esetben lehet tartós, ha a tőkés elemek ellen, ha általában a kapitalizmus ellen irányul, ha biztosítja a munkásosztály vezető szerepét e szövetségen belül, ha megkönnyíti az osztályok megszüntetését.

Buharin csoportja ezekről az egyszerű és világos dolgokról megfeledkezik.

d) Az új gazdasági politikáról és a piaci viszonyokról

Buharin negyedik hibája a „nep” (az új gazdasági politika) kérdésével függ össze. Buharin hibája itt abban áll, hogy nem látja a „nep” kétoldalúságát, a „nep”-nek csak az egyik oldalát látja. Mikor 1921-ben bevezettük a „nep”-et, akkor annak élét a hadikommunizmus ellen, az ellen a rendszer és azok ellen a viszonyok ellen irányítottuk, amelyek kizárják a magánkereskedelem bárminő szabadságát. Azt tartottuk és ma is azt tartjuk, hogy a „nep” a magánkereskedelem bizonyos szabadságát jelenti. A dolognak ezt az oldalát Buharin megjegyezte magának. És ez nagyon helyes.

De Buharin téved, ha azt hiszi, hogy a dolognak ez az oldala kimeríti a „nep”-et. Buharin elfelejti, hogy a „nep”-nek még egy másik oldala is van. A „nep” ugyanis egyáltalán nem jelenti a magánkereskedelem teljesszabadságát, a piaci árak szabad játékát. A „nep” a magánkereskedelem szabadsága, de csak bizonyos határok között, bizonyos kereteken belül, az állam piacszabályozó szerepének biztosítása mellett. Éppen ez a „nep” másik oldala. S a „nep”-nek ez az oldala fontosabb számunkra, mint az első oldala. A mi piacunkon nincs meg az árak szabad játéka, ami a tőkés országokban rendszerint szabály. Alapjában véve mi szabjuk meg a gabonaárakat. Mi szabjuk meg az iparcikkek árait. Igyekszünk a termelési önköltség csökkentésének és az iparcikkek árai csökkentésének politikáját megvalósítani és ugyanakkor arra törekszünk, hogy fenntartsuk a mezőgazdasági termékek árainak stabilitását. Világos tehát, hogy ilyen különleges és sajátos piaci viszonyok a tőkés országokban nincsenek.

Ebből következik, hogy amíg fennáll a „nep”, addig meg kell őrizni annak mindkét oldalát: az elsőt is, mely a hadikommunizmus rendszere ellen irányul s amelynek célja a magánkereskedelem bizonyosszabadságának a biztosítása, úgyszintén a másodikat is, mely a magánkereskedelem teljes szabadsága ellen irányul s amelynek az a célja, hogy a piacon az állam szabályozó szerepét biztosítsa. Szüntessék meg a „nep” e két oldalának egyikét — s megszűnik az új gazdasági politika.

Buharin azt hiszi, hogy az új gazdasági politikát csak „balról”, vagyis azok részéről fenyegeti veszély, akik a kereskedelem mindennemű szabadságát meg akarják szüntetni. Ez nem igaz. Ez a legdurvább hiba. Azonkívül az ilyen veszély most a legkevésbé reális, mert helyi és központi szervezeteinkben most nincsenek, vagy alig akadnak olyan emberek, akik nem értenék meg, hogy a kereskedelem bizonyosszabadságának fenntartása szükséges és célszerű.

Sokkal reálisabb a jobboldalról fenyegető veszély, vagyis az azok részéről fenyegető veszély, akik meg akarják szüntetni az állam szabályozó szerepét a piacon, akik a piacot fel akarják „szabadítani” és ilymódon meg akarják nyitni a magánkereskedelem teljes szabadságának korát. Nem fér semmi kétség ahhoz, hogy a „nep” meghiúsításának ez a jobboldalról fenyegető veszélye most sokkal reálisabb.

Nem szabad elfelejteni, hogy a kispolgári ösztönösség nyomása éppen ebben az irányban, a „nep” jobbról fenyegető meghiúsításának irányában hat. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a kulákok és a módos elemek jajveszékelése, a spekulánsok és felvásárlók jajveszékelése, amely sok elvtársunkat gyakran megindít, éppen erről az oldalról bombázza a „nep”-et. Az a tény, hogy Buharin nem látja a „nep” meghiúsításának ezt a második, valóban reális veszélyét — ez a tény kétségtelenül azt bizonyítja, hogy engedett a kispolgári ösztönösség nyomásának.

Buharin azt javasolja, hogy „normalizáljuk” a piacot és vidékek szerint „manőverezzünk” a gabonabegyűjtési árakkal, vagyis emeljük fel a gabonaárakat. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy őt nem elégítik ki a szovjet piaci viszonyok, hogy fékezni akarja az állam szabályozó szerepét a piacon és azt javasolja, hogy tegyünk engedményeket a kispolgári ösztönösségnek, amely a „nep”-et jobbról ássa alá.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy megfogadtuk Buharin tanácsait. Mire vezet ez? Mondjuk ősszel, a begyűjtési időszak elején, felemeljük a gabonaárakat. Mivel azonban a piacon mindig akadnak emberek, mindenféle spekulánsok és felvásárlók, akik a gabonáért háromszoros árat tudnak fizetni, s mivel mi nem versenyezhetünk a spekulánsokkal, mert azok mindössze vagy tízmillió pudot vásárolnak, nekünk pedig többszáz-millió pudot kell vásárolni, ezért a gabona tulajdonosok — további áremelkedésre várva — így is, úgy is vissza fogják tartani a gabonát. Vagyis tavasszal, amikor az állam gabonaszükséglete rendszerint a legnagyobb, újból emelnünk kellene a gabona árát. De mit jelent az, ha a gabonaárakat tavasszal emeljük? Azt jelenti, hogy tönkretesszük a szegényparasztságot és a falu kevésbé tehetős rétegeit, amelyek tavasszal — részben vetőmagra, részben táplálkozás céljából — maguk is kénytelenek gabonát vásárolni, ugyanazt a gabonát kénytelenek visszavásárolni, amelyet ősszel olcsóbb áron adtak el. Lesz-e valamilyen komoly eredménye ezeknek a műveleteknek, azaz kapunk-e elegendő gabonát? A legvalószínűbb az, hogy nem érhetünk el komoly eredményt, mert mindig akadnak spekulánsok és felvásárlók, akik újból kétszeres és háromszoros árat tudnak majd fizetni ugyanazért a gabonáért. Következésképpen késznek kell lennünk a gabonaárak újabb emelésére és hiába igyekszünk majd túlszárnyalni a spekulánsokat és felvásárlókat.

Ebből azonban kitűnik, hogy ha egyszer a gabonaárak emelésének útjára léptünk, kénytelenek leszünk tovább zuhanni ezen a lejtőn, és ugyanakkor nem lesz biztosítékunk arra, hogy elegendő mennyiségű gabonát kapunk.

De a dolognak ezzel nincs vége:

Először, ha felemeljük a gabona begyűjtési árát, Utána kénytelenek leszünk a mezőgazdaságban termelt nyersanyagok árait is felemelni, hogy a mezőgazdasági termékek árait bizonyos arányban tartsuk.

Másodszor, ha felemeljük a gabona begyűjtési árát, akkor a városokban sem tudjuk majd az alacsony kenyérárat fenntartani, tehát kénytelenek leszünk a kenyér eladási árát is felemelni. Mivel azonban nem bánthatjuk meg és nem is szabad megbántanunk a munkásokat, kénytelenek leszünk a munkabéreket gyorsított ütemben emelni. De ez feltétlenül maga után vonja az iparcikkek árának emelését is, mert ellenkező esetben megtörténhetik, hogy a pénzeszközök átszívódnak a városból a faluba, ami ellentétben áll az iparosítás érdekeivel.

Végeredményben az iparcikkek és a mezőgazdasági termékek árait nem csökkenő, vagy legalább is stabilizált árak alapján, hanem a gabona és iparcikkek emelkedő árai alapján leszünk kénytelenek kiegyenlíteni.

Más szóval, kénytelenek leszünk irányt venni az iparcikkek és mezőgazdasági termékek drágítására.

Nem nehéz megérteni, hogy az árakkal való ilyen „manőverezésnek” szükségképpen a szovjet árpolitika teljes felszámolására, az állam piacszabályozó szerepének felszámolására kell vezetnie és a kispolgári ösztönösség nyomása át fog törni minden gátat.

Kinek lesz ez előnyös?

Csakis a város és a falu módos rétegeinek, mert a drága iparcikkek és mezőgazdasági termékek a munkásosztály, a szegényparasztság és a falu kevésbé tehetős rétegei számára feltétlenül hozzáférhetetlenné válnak. A nyertesek a kulákok és a tehetősek, a nepmanok és egyéb vagyonos osztályok lesznek.

Ez szintén összefogás, de sajátságos összefogás: összefogás a város és falu gazdag rétegeivel. A munkások és a falu kevésbé tehetős rétegei teljes joggal kérdeznék tőlünk: milyen hatalom is vagyunk, munkás-paraszt hatalom-e, vagypedig kulák-nepman hatalom?

Szakítás a munkásosztállyal és a falu kevésbé tehetős rétegeivel, összefogás a falu és a város gazdag rétegeivel — ez lenne az elkerülhetetlen eredménye a piac buharini „normalizálásának” és a gabonaárakkal való vidékek szerinti „manőverezésnek”.

Világos, hogy a párt nem léphet erre a végzetes útra.

Hogy Buharin fejében mennyire összekuszálódott a „nep” valamennyi kérdése és hogy Buharin mennyire rabjává lett a kispolgári ösztönösségnek, az egyebek közt kitűnik abból az enyhén szólva elutasító álláspontból, amelyet a város és a falu, az állam és a parasztság közötti áruforgalom új formáinak kérdésével szemben foglal el, Buharin fel van háborodva és üvölt az ellen, hogy az állam a parasztság áruszállítójává, a parasztság pedig az állam gabonaszállítójává lett. Ebben a „nep” legelemibb szabályainak megszegését, úgyszólván a „nep” felborítását látja. Miért, kérdezzük, milyen alapon?

Mi lehet kivetnivaló azon, hogy az állam, az állami ipar a parasztság áruszállítója közvetítők nélkül, a parasztság pedig az ipar, az állam gabonaszállítója, szintén közvetítők nélkül?

Mi lehet kivetnivaló a marxizmus és a marxista politika szempontjából azon, hogy a parasztság már az állami ipar gyapot-, cukorrépa-, lenszállítójává, az állami ipar pedig a mezőgazdasági ágak számára a városi áruk, vetőmag és munkaeszközök szállítójává lett?

A termelési szerződések módszere (kontraktáció) az a fő módszer, mellyel a város és a falu közötti áruforgalom ez új formáit létesítettük. Vajon ellentmond-e a termelési szerződések módszere az új gazdasági politika követelményeinek?

Mi lehet kivetnivaló azon, hogy a parasztság a szerződéses módszer révén nemcsak gyapotot, cukorrépát és lent szállít az államnak, hanem ugyane módszer révén az állam gabonaszállítójává is válik?

Miért lehet a kis tételekben folyó kereskedelmet, a kiskereskedelmet áruforgalomnak nevezni, s miért nem lehet áruforgalomnak tekinteni a nagy tételekben, az áruk árát és minőségét előre meghatározó szerződések alapján lebonyolódó kereskedelmet?

Vajon nehéz-e megérteni, hogy a város és a falu között a termelési szerződések módszere szerint lebonyolódó áruforgalomnak ezek az új tömegformái éppen a „nep” alapján keletkeztek és arról tanúskodnak, hogy szervezeteink óriási lépést tettek előre a népgazdaság tervszerű, szocialista vezetésének fokozása értelmében?

Buharin azonban már nem képes megérteni ezeket az egyszerű és érthető dolgokat.

e) Az úgynevezett „sarcról”

Buharin ötödik hibája (legnagyobb hibáiról beszélek) abban áll, hogy a város és a falu közötti „olló” kérdésében, az úgynevezett „sarc” kérdésében opportunista módon meghamisítja a párt vonalát.

Miről van szó a Politikai Iroda és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnöksége együttes (1929 február) ülésének az „olló” kérdéséről hozott határozatában? Arról van szó, hogy a parasztság a szokásos egyenes és közvetett adókon kívül, amelyeket az államnak fizet, még afféle adónfelüli adót is fizet olyanformán, hogy az iparcikkeket túlfizeti és nem kap eleget a mezőgazdasági termékek áraiban.

Igaz-e az, hogy csakugyan van ilyen adónfelüli adó, melyet a parasztságnak kell fizetnie? Igaz. Hogyan nevezzük ezt a külön adót más néven? Még „ollónak”, „átszivattyúzásnak” is nevezzük, ami azt jelenti, hogy iparunk gyors fejlesztése céljából pénzeszközöket „szivattyúzunk át” a mezőgazdaságból az iparba.

Szükség van-e erre az „átszivattyúzásra”? Abban a tekintetben nincs közöttünk nézeteltérés, hogy erre az „átszivattyúzásra” mint ideiglenes rendszabályra szükség van, ha valóban tartani akarjuk az iparfejlesztés gyors ütemét. Az ipar gyors növekedését pedig minden áron biztosítanunk kell, mert arra nemcsak magának az iparnak, hanem elsősorban a mezőgazdaságnak, a parasztságnak van szüksége, amelynek most leginkább traktor, mezőgazdasági gép, műtrágya stb. kell.

Megszüntethetjük-e most ezt az adónfelüli adót? Sajnos, nem szüntethetjük meg. Mihelyt csak lehetséges lesz, a legközelebbi években, meg kell szüntetnünk. De most nem tudjuk megszüntetni.

Nos, az „olló”-ból adódik ez a külön adó, amely „valami sarcféle”. Nem sarc, hanem „valami sarcféle”. Ezzel kell fizetnünk elmaradottságunkért. Erre az adónfelüli adóra azért van szükség, hogy előrelendítsük az ipar fejlődését és véget vessünk elmaradottságunknak.

Vajon azt jelenti-e ez, hogy ennek a külön adónak beszedésével kizsákmányoljuk a parasztságot? Szó sincs róla. A Szovjethatalom természetével nem fér össze az, hogy az állam bármilyen formában is kizsákmányolja a parasztságot. Elvtársaink a júliusi plénumon mondott beszédeikben határozottan kijelentették, hogy a szovjet rendben kizárt dolog, hogy a szocialista állam kizsákmányolja a parasztságot, mert a dolgozó parasztság jólétének szakadatlan növekedése a szovjet társadalom fejlődéstörvénye, ez pedig kizárja a parasztság kizsákmányolásának minden lehetőségét.

Elbírja-e a parasztság ezt a külön adót? Igen, elbírja. Mért?

Először azért, mert ennek a külön adónak beszedésével párhuzamosan a parasztság anyagi helyzete szakadatlanul javul.

Másodszor azért, mert a parasztnak megvan a maga személyes gazdasága, s ebből befolyó jövedelme módot ad neki arra, hogy külön adót fizessen, amit nem mondhatunk a munkásról, akinek nincs személyes gazdasága és aki mégis minden erejét odaadja az iparosítás ügyének.

Harmadszor azért, mert a külön adó mértéke évről-évre csökken.

Helyesen tesszük-e, ha ezt a külön adót úgy nevezzük, hogy „valami sarcféle”? Ez feltétlenül helyes. Ezekkel a szavakkal éreztetjük elvtársainkkal, hogy a külön adó ellenszenves, nem kívánatos valami, amit nem szabad hosszú időn át fenntartani. Amikor így nevezzük a parasztságra kivetett külön adót, ezzel azt akarjuk mondani, hogy azt nem szívesen, hanem kényszerűségből szedjük, hogy nekünk, bolsevikoknak minden tőlünk telhetőt el kell követnünk, hogy ezt a külön adót, mihelyt csak lehetséges, minél előbb megszüntessük.

Ez a lényege az „olló”, az „átszivattyúzás”, az „adónfelüli adó” kérdésének, annak a kérdésnek, amely a fentebb említett okmányokban „valami sarcfélének” minősített adóra vonatkozik.

Buharin, Rikov és Tomszkij megpróbált belekötni a „sarc” szóba és azzal vádolta a pártot, hogy politikája a parasztság katonai-feudális kizsákmányolására irányul. De most már a vakok is látják, hogy ez a buharinisták becstelen kísérlete volt arra, hogy pártunkat a legdurvábban megrágalmazzák. Most hallgatólagosan még ők maguk is kénytelenek beismerni, hogy a katonai-feudális kizsákmányolásról való fecsegéssel csúfosan felsültek.

Mert két eset lehetséges:

vagy elismerik a buharinisták, hogy az adott helyzetben elkerülhetetlen az „olló” és elkerülhetetlen a pénzeszközök „átszivattyúzása” a mezőgazdaságból az iparba — és akkor be kell ismerniök, hogy vádjaik rágalmak és a pártnak teljesen igaza van;

vagy tagadják, hogy az „olló” és az „átszivattyúzás” az adott helyzetben elkerülhetetlen, de akkor ezt mondják meg nyíltan, hogy a párt országunk iparosításának ellenségei közé sorolhassa őket.

Mindenesetre hivatkozhatnék Buharin, Rikov és Tomszkij több beszédére, amelyekben fenntartás nélkül elismerik, hogy az adott helyzetben elkerülhetetlen az „olló”, elkerülhetetlen az anyagi eszközök „átszivattyúzása” a mezőgazdaságból az iparba. Ez pedig nem más, mint annak az elismerése, hogy „valami sarcféle” elkerülhetetlen.

Nos, megmaradnak-e továbbra is az „átszivattyúzás” álláspontján, megmaradnak-e amellett, hogy az adott helyzetben szükség van „olló”-ra, vagy nem maradnak meg? Mondják meg nyiltan.

Buharin. Az átszivattyúzás kell, de a „sarc” nem szerencsés szó. (Általános derültség.)

Sztálin. Tehát a kérdés lényegét illetően nincs közöttünk nézeteltérés, tehát bizonyos pénzeszközök „átszivattyúzása” a mezőgazdaságból az iparba, az úgynevezett „olló”, a külön adó, amely „valami sarcféle” — az adott helyzetben az ország iparosításának szükséges, de ideiglenes eszköze.

Nagyon helyes. Hát akkor mirevaló a sok beszéd, a lárma? Nem tetszik a „sarc” szó, vagy ez a kifejezés: „valami sarcféle”, mivel azt használhatatlannak tartják a marxista irodalomban?

Nos, hát beszéljünk a „sarc” szóról.

Állítom, elvtársak, hogy ez a szó már régen polgárjogot nyert marxista irodalmunkban, például Lenin elvtárs cikkeiben. Ez talán meglep egyeseket, akik nem olvassák Lenint, de ez tény, elvtársak. Buharin egészen „kikelt magából”, mondván, hogy a marxista irodalomban nem tűrhető meg a „sarc” szó. Felháborodva csodálkozott azon, hogy a párt Központi Bizottsága és általában a marxisták használni merik a „sarc” szót. De miért kell ezen csodálkozni, amikor bebizonyított tény, hogy ez a szó már régen polgárjogot nyert egy olyan marxista cikkeiben, mint Lenin elvtárs? Vagy talán Buharin szempontjából Lenin nem kifogástalan marxista? Csak bátran, kedves elvtársak, ki vele egyenesen.

Vegyék elő például a „«Baloldali» gyerekesség és kispolgáriasság” c. cikket (1918 május), melyet egy olyan marxista írt, mint Lenin és olvassák el ott a következő helyet:

„A kispolgár, aki ezerrubeleseket őrizget, ellensége az államkapitalizmusnak és ezeket az ezrecskéket kizárólag a maga javára, a szegénység rovására, mindennemű állami ellenőrzés kizárásával akarja értékesíteni, márpedig ezekből az ezrecskékből lesz a spekuláció sokmilliárdos alapja, amely meghiúsítja szocialista építésünket. Tegyük fel, hogy bizonyos számú munkás néhány nap alatt 1000 egységnyi értéket termel. Tegyük fel továbbá, hogy ebből az összegből 200 elvész a kis spekuláció, mindenféle lopás következtében és azért, mert a kistulajdonosok «kijátsszák» a szovjet törvényeket és rendeleteket. Minden öntudatos munkás azt fogja mondani: ha ezerből háromszázat adhatnék, hogy nagyobb rend és szervezettség legyen, szívesen adnék háromszázat a kétszáz helyett, mert a Szovjethatalom mellett később egészen könnyű feladat lesz ezt a «sarcot», mondjuk, százra vagy ötvenre csökkenteni, ha egyszer rend és szervezettség lesz, ha egyszersmindenkorra véget vetnek annak, hogy a kistulajdonosok meghiúsíthassák az állami monopóliumokat” (XXII. köt. 515. old.).

Azt hiszem, világos. Nem kellene-e ezen az alapon azt mondani, hogy Lenin elvtárs híve a munkásosztály katonai-feudális kizsákmányolásának? Próbálják meg, kedves elvtársak!

Közbeszólás. De a középparaszttal kapcsolatban sohasem használták a „sarc” fogalmát.

Sztálin. Talán csak nem gondolja, hogy a középparaszt közelebb áll a párthoz, mint a munkásosztály? No, maga is kitűnő marxista. (Általános derültség.) Ha beszélhetünk „sarcról” a munkásosztályt illetően, amelynek pártja vagyunk, akkor mért ne beszélhetnénk „sarcról” a középparasztot illetően, aki csak szövetségesünk?

Valaki, aki a kákán is csomót akar keresni, azt gondolhatná, hogy a „sarc” szó Lenin elvtárs „«Baloldali» gyerekesség” c. cikkében csak elszólás, véletlen nyelvbotlás. De ha ellenőrizzük a dolgot, kitűnik, hogy a gáncsoskodók gyanúja teljesen alaptalan. Vegyék elő Lenin elvtárs egy másik cikkét, vagy helyesebben brosúráját „A terményadóról” (1921 április) és olvassák el annak 324. oldalát (XXVI. köt. 324. old.). Meggyőződhetnek, hogy azt a részt, melyet éppen most idéztem a „sarccal” kapcsolatban, Lenin elvtárs ott szóról-szóra megismétli. Végül vegyék elő Lenin elvtársnak „A Szovjethatalom soronlevő feladatai” c. cikkét (XXII. köt. 448. old., 1918 március-április) és meglátják, hogy Lenin itt is beszél „sarcról (már idézőjel nélkül), amit azért kell fizetnünk, mert az egész népre kiterjedő nyilvántartás és az alulról jövő ellenőrzés megszervezése tekintetében elmaradottak vagyunk”.

Kitűnik, hogy a „sarc” szó korántsem véletlen elem Lenin cikkeiben. Ezt a szót Lenin elvtárs azért használja, hogy hangsúlyozza a „sarc” ideiglenes jellegét, hatványozza és arra irányítsa a bolsevikok energiáját, hogy mihelyt lehetséges, azonnal szüntessék meg ezt a „sarcot”, amit a munkásosztály elmaradottságunkért, „rendellenességeinkért” fizet.

Kiderül, hogy amikor ezt a kifejezést használom: „valami sarcféle”, akkor elég jó marxisták társaságában, Lenin elvtárs társaságában vagyok.

Buharin itt arról beszélt, hogy a marxistáknak irodalmukban nem szabad megtűrniök a „sarc” szót. Milyen marxistákról beszélt? Ha — engedelemmel szólva — olyan marxistákra gondolt, mint Szlepkov, Mareckij, Petrovszkij, Rozit meg a többiek, akik inkább liberálisok, semmint marxisták, akkor Buharin felháborodása teljesen érthető. Ha azonban igazi marxistákra gondol, amilyen például Lenin elvtárs, akkor el kell ismerni, hogy a „sarc” szó már régen polgárjogot nyert körükben, Buharin pedig, aki kevéssé ismeri Lenin műveit, bakot lőtt.

De a „sarc” kérdése ezzel még nem merült ki. Buharin és barátai ugyanis belekötöttek a „sarc” szóba és nem véletlenül kezdtek beszélni a parasztság katonai-feudális kizsákmányolására irányuló politikáról. Kétségtelen, hogy amikor katonai feudális kizsákmányolásról kiabáltak, azzal azt akarták kifejezni, hogy a legnagyobb mértékben elégedetlenek pártunknak a kuláksággal szemben folytatott politikájával, amelyet szervezeteink megvalósítanak. Elégedetlenség a pártnak a parasztság vezetése terén követett lenini politikájával, elégedetlenség gabonabegyűjtési politikánkkal, elégedetlenség a kolhozok és szovhozok minden módon való fejlesztésére irányuló politikánkkal, és végül, vágyódás a piac „felszabadítására” és a magánkereskedelem teljes szabadságának biztosítására — ez jutott kifejezésre Buharin jajveszékelésében, melyet a parasztság katonai-feudális kizsákmányolásával kapcsolatban hallottunk.

Nem tudok még egy példát pártunk történetében arra, hogy a pártot a katonai-feudális kizsákmányolás politikájával vádolták. Ez a pártellenes fegyver nem a marxisták fegyvertárából került elő. Hát akkor honnan vették? Miljukovnak, a kadetok vezérének a fegyvertárából. Amikor a kadetok egymásnak akarják ugratni a munkásosztályt és a parasztságot, rendszerint azt mondják: ti, bolsevik urak, a parasztság csontjain építitek a szocializmust. Amikor Buharin lármát csap a „sarc” körül, Miljukov úrék nótáját fújja, a nép ellenségeinek uszályában vonszolódik.

f) Az iparfejlesztés üteméről s a város és a falu összefogásának új formáiról

Végül ez a kérdés: iparfejlesztésünk üteme s a város és a falu összefogásának új formái. Ez a kérdés nézeteltéréseink egyik legfontosabb kérdése. Ez a kérdés azért fontos, mert benne fut össze a párt gazdasági politikájára vonatkozó gyakorlati nézeteltéréseink minden szála.

Mik az összefogás új formái, mit jelentenek azok gazdasági politikánk szempontjából?

Mindenekelőtt azt jelentik, hogy a város és a falu összefogásának régi formáin kívül, amikor az ipar főképpen a paraszt személyi szükségleteit elégítette ki (karton, lábbeli, általában textiláru stb.), szükségünk van még az összefogás újabb formáira is, amikor az ipar a parasztgazdaság termelési szükségleteit fogja kielégíteni (mezőgazdasági gépek, traktorok, nemesített vetőmagvak, műtrágya stb.).

Azelőtt főképpen a paraszt személyi szükségleteit elégítettük ki s keveset foglalkoztunk gazdaságának termelési szükségleteivel, most azonban a paraszt személyi szükségleteinek további kielégítése mellett teljes erővel neki kell feküdnünk annak, hogy mezőgazdasági gépekkel, traktorokkal, műtrágyával stb. lássuk el a paraszt gazdaságát, mert ez közvetlen kapcsolatban áll azzal a feladattal, hogy a mezőgazdasági termelést új technikai alapon újjáalakítsuk.

Addig, amíg arról volt szó, hogy a mezőgazdaságot helyreállítsuk és a parasztok a volt földbirtokosi és kulákföldeket megműveljék, megelégedhettünk az összefogás régi formáival. De most, amikor a mezőgazdaság újjáalakításáról van szó, ez már nem elegendő. Most tovább kell menni, segíteni kell a parasztságot abban, hogy az új technika és a kollektív munka alapján újjászervezze a mezőgazdasági termelést.

Az összefogás új formái, másodszor, azt jelentik, hogy iparunk új felszerelésével egyidejűleg komolyan meg kell kezdenünk a mezőgazdaság új felszerelését is. Újonnan szereljük fel és részben már fel is szereltük iparunkat, új technikai alapot teremtünk számára, új, tökéletesebb gépekkel, új, képzettebb káderekkel látjuk el. Új gyárakat építünk, újjáalakítjuk és kibővítjük a régieket, fejlesztjük a kohászatot, a vegyiipart, a gépgyártást. Ezzel kapcsolatban nőnek a városok, szaporodnak az új ipartelepek, kibővülnek a régiek. Ezzel kapcsolatban nő az élelmiszerkereslet, az ipari nyersanyagkereslet. A mezőgazdaságban ellenben minden a régiben marad, megmaradnak a régi szerszámok, a föld megmunkálásának régi, ükapáktól átvett módszerei, megmarad a régi, primitív, most már használhatatlan vagy csaknem használhatatlan technika, megmaradnak a gazdálkodás és a munka régi, kisparaszti, egyéni formái.

Mi jó van például abban a tényben, hogy a forradalom előtt körülbelül 16 millió parasztgazdaságunk volt, most pedig legalább 25 millió van? Mi mást bizonyít ez, ha nem azt, hogy a mezőgazdaság egyre szétforgácsoltabb, elaprózottabb lesz. Az elaprózott kisgazdaságokat pedig az jellemzi, hogy a technikát, a gépeket és traktorokat, az agronómia vívmányait nem képesek kellő módon kihasználni, hogy azok a legkevésbé árutermelő gazdaságok.

Ezért kerül kevés mezőgazdasági termék a piacra.

Ezért áll fenn a város és a falu, az ipar és a mezőgazdaság közötti szakadás veszélye.

Ezért kell felemelni, előrelendíteni a mezőgazdaságot, hogy megfelelhessen iparunk fejlődési ütemének.

Ahhoz, hogy elhárítsuk a szakadás veszélyét, komolyan hozzá kell látni a mezőgazdaságnak új technikai alapon történő újjáalakításához. De ahhoz, hogy a mezőgazdaságot újjáalakítsuk, a szétforgácsolt egyéni parasztgazdaságokat fokozatosan nagygazdaságokban, kolhozokban kell egyesíteni, a mezőgazdaságot a kollektív munka alapján kell építeni, ki kell bővíteni a kollektívákat, fejleszteni kell a régi és új szovhozokat, a mezőgazdaság valamennyi fontos ágában rendszeresen kell alkalmazni a termelési szerződések tömeges formáit, fejleszteni kell a gép- és traktorállomások rendszerét, amely az új technika elsajátításában és a munka kollektivizálásában segítségére van a parasztságnak — szóval, az egyéni, paraszti kisgazdaságokat fokozatosan át kell vezetni a nagyüzemi, kollektív termelés alapjára, mert csakis a társadalmi típusú nagyüzem képes a tudomány és az új technika vívmányait teljes mértékben kihasználni és mezőgazdaságunk fejlődését hétmérföldes léptekkel előbbre vinni.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy el kell hanyagolnunk az egyéni szegény- és középparaszti gazdaságot. Erről szó sem lehet. Az egyéni szegény- és középparaszti gazdaság még túlnyomó szerepet játszik és a közeljövőben is túlnyomó szerepet fog játszani az ipar élelmiszerrel és nyersanyaggal való ellátása terén. Éppen ezért támogatni kell az egyéni szegény- és középparaszti gazdaságokat, amelyek még nem egyesültek kolhozokban.

De ez mégis azt jelenti, hogy az egyéni parasztgazdaság egymagában már nem elegendő. Erről tanúskodnak gabonabegyűjtési nehézségeink. Ezért az egyéni szegény- és középparaszti gazdaságok fejlesztését ki kell egészíteni a kollektív gazdasági formák és a szovhozok erőteljes fejlesztésével.

Ezért tömeges termelési szerződés, gép- és traktorállomások, a szövetkezeti közszellem erőteljes fejlesztése alakjában hidat kell verni az egyéni szegény- és középparaszti gazdaság és a kollektív, társas gazdasági formák között, hogy a parasztoknak megkönnyítsük egyéni kisgazdaságuknak a kollektív munka vágányára való átállítását.

E feltételek nélkül lehetetlen a mezőgazdaság komoly fejlesztése. E feltételek nélkül lehetetlen a gabonaprobléma megoldása. E feltételek nélkül a parasztság kevésbé tehetős rétegeit lehetetlen megmenteni a tönkremenéstől, a nyomortól.

Az összefogás új formái, végül, azt jelentik, hogy minden módon fejleszteni kell iparunkat, mint a mezőgazdaság újjáalakításának fő éltető forrását, fejleszteni kell a kohászatot, a vegyiipart, a gépgyártást, traktorgyárakat, mezőgazdasági gépgyárakat stb. kell építeni.

Nem szorul bizonyításra, hogy a kolhozokat lehetetlen fejleszteni, a gép- és traktorállomásokat lehetetlen fejleszteni, ha a parasztság zömét tömeges termelési szerződések útján nem hozzuk közelebb a kollektív gazdasági formákhoz, ha a mezőgazdaságot nem látjuk el tetemes mennyiségű traktorral, mezőgazdasági géppel stb.

De a falut lehetetlen gépekkel és traktorokkal ellátni, ha iparunkat nem fejlesztjük gyorsított ütemben. Ezért kell iparunkat gyors ütemben fejleszteni, mert itt a kulcsa annak, hogy a mezőgazdaságot a kollektivizmus alapján újjáalakítsuk.

Ez az értelme és jelentősége az összefogás új formáinak.

Buharin csoportja szavakban kénytelen elismerni az összefogás új formáinak szükségességét. De ez csak szavakban való elismerés, melynek az a célja, hogy az új formák szavakban való elismerésének lobogója alatt azokkal homlokegyenest ellenkező valamit csempésszenek be. Buharin valójában az összefogás új formái ellen van. Buharin kiindulópontja nem az iparnak mint a mezőgazdasági termelés újjáalakítási emelőjének gyorsütemű fejlesztése, hanem az egyéni parasztgazdaság fejlesztése. Buharinnál a piac „normalizálása”, az árak szabad játéka a mezőgazdasági termékek piacán, a magánkereskedelem teljes szabadsága áll előtérben. Ez az oka annak, hogy bizalmatlan a kolhozokkal szemben, ami a Központi Bizottság júliusi plénumán mondott beszédében és a Központi Bizottság júliusi plénuma előtt kifejtett téziseiben is megnyilvánult. Innen ered elutasító magatartása is mindennemű kivételes rendszabállyal szemben, melyeket a gabonabegyűjtéskor a kulákság ellen alkalmaznunk kell.

Ismeretes, hogy Buharin úgy irtózik a kivételes rendszabályoktól, mint ördög a tömjéntől.

Ismeretes, hogy Buharin még mindig nem tudja megérteni, hogy a kulák a mai viszonyok között nem fog magától, jószántából, elegendő mennyiségű gabonát beszolgáltatni.

Gabonabegyűjtő munkánk kétéves tapasztalata ezt most kétségkívül bebizonyította.

De mi történjék, ha mégsem lesz elegendő árugabona? Buharin erre azt válaszolja: ne nyugtalanítsátok a kulákot kivételes rendszabályokkal, hanem hozzatok be gabonát külföldről. Még nemrégiben azt javasolta, hogy hozzunk be külföldről vagy 50 millió púd gabonát, azaz fizessünk vagy 100 millió rubel értékű valutát. De ha a valuta arra kell, hogy az ipar számára berendezést hozzunk be? Buharin erre azt feleli: előnyben kell részesíteni a külföldi gabonabehozatalt s ipari berendezést nyilván csak akkor kell behozni, ha arra is telik.

Kiderül tehát, hogy a gabonaprobléma megoldásának és a mezőgazdaság újjáalakításának alapja nem az iparfejlesztés gyors üteme, hanem az egyéni parasztgazdaság fejlesztése — beleértve a kulákgazdaság fejlesztését is — a szabad piac és a piaci árak szabad játéka alapján.

Vagyis két különböző gazdaságpolitikai tervvel van dolgunk.

A párt terve:

1. Újjáalakítjuk (rekonstruáljuk) az ipart.

2. Komolyan hozzáfogunk a mezőgazdaság újjáalakításához (rekonstrukciójához).

3. Ebből a célból fokozni kell a kolhozok és szovhozok építését, a termelési szerződések és a gép- és traktorállomások tömeges alkalmazását, mint annak eszközét, hogy az ipar és a mezőgazdaság között termelési összefogást létesítsünk.

4. Ami a mostani gabonabegyűjtési nehézségeket illeti, ideiglenesen meg kell engedni a kivételes rendszabályokat, melyeket a közép- és szegényparasztság tömegeinek társadalmi támogatása támaszt alá; ez egyik eszköz arra, hogy a kulákság ellenállását megtörjük és tőle a maximális gabonafölösleget elvegyük, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy nélkülözhessük a gabonabehozatalt, a valutát pedig az ipar fejlesztésére tarthassuk fenn.

5. Az egyéni szegény- és középparaszti gazdaságnak még túlnyomó szerepe van és lesz az ország élelmiszer- és nyersanyagellátása terén, de egymagában véve már nem elegendő — ezért az egyéni szegény- és középparaszti gazdaság fejlesztését ki kell egészíteni a kolhozok és szovhozok fejlesztésével, a tömeges termelési szerződésekkel, a gép- és traktorállomások fokozott fejlesztésével, hogy megkönnyítsük a tőkés elemek kiszorítását a mezőgazdaságból és az egyéni parasztgazdaságok fokozatos átállítását a nagy kollektív gazdaságok, a kollektív munka vágányára.

6. De ahhoz, hogy mindezt elérjük, elsősorban fokozni kell az ipar, a kohászat, a vegyiipar, a gépgyártás, a traktorgyárak, a mezőgazdasági gépgyárak stb. fejlesztését. Enélkül lehetetlenség megoldani a gabonaproblémát, enélkül lehetetlen újjáalakítani a mezőgazdaságot.

Következtetés: a mezőgazdaság újjáalakításának kulcsa iparunk fejlesztésének gyors üteme.

Buharin terve:

1. A piac „normalizálása”, a piaci árak szabad játékának megengedése és a gabonaárak emelése, nem riadva vissza attól, hogy ez az iparcikkek, a nyersanyag, a kenyér drágulására vezethet.

2. Az egyéni parasztgazdaság erőteljes fejlesztése, ugyanakkor a kolhozok és szovhozok fejlesztési ütemének bizonyos lassítása (Buharin júliusi tézisei, Buharin beszéde a júliusi plénumon).

3. Simán folyó gabonabegyűjtés, ami mindenkor és minden körülmények közt kizárja, hogy a kulák ellen kivételes rendszabályokat alkalmazzunk, akárcsak részlegesen is, sőt kizárja a kivételes rendszabályokat még akkor is, ha azokat a közép- és szegényparasztság tömege támogatja.

4. Gabonahiány esetén — 100 millió rubel értékű gabona behozatala.

5. Ha pedig a valuta nem elegendő arra, hogy a gabonabehozatalt és az ipari berendezés behozatalát is fedezze, akkor csökkenteni kell a berendezés behozatalát, tehát iparunk fejlesztésének ütemét is — különben mezőgazdaságunk „egy helyben fog topogni”, sőt „éppenséggel hanyatlani fog”.

Következtetés: a mezőgazdaság újjáalakításának kulcsa az egyéni parasztgazdaság fejlesztése.

Lám, hova lyukad ki a dolog, elvtársak!

Buharin terve az iparfejlesztés üteme lassításának és az összefogás új formái aláásásának a terve.

Ezek a mi nézeteltéréseink.

Néha megkérdezik: nem késtünk-e el az összefogás új formáinak fejlesztésével, a kolhozok, szovhozok stb. fejlesztésével?

Vannak, akik azt állítják, hogy a párt legalább két évvel elkésett ezzel a dologgal. Ez nem igaz, elvtársak. Ez egyáltalán nem igaz. Így csak „baloldali” hangoskodók beszélhetnek, akiknek fogalmuk sincs a Szovjetunió gazdaságáról.

Mit jelent elkésni ebben a dologban? Ha arról van szó, hogy előreláttuk-e a kolhozok és a szovhozok szükségességét — akkor le kell szögeznünk, hogy ezt a dolgot már az Októberi Forradalom idején elkezdtük. Hogy a párt már akkor, az Októberi Forradalom idején, előrelátta a kolhozok és szovhozok szükségességét, ehhez nem fér semmi kétség. Hiszen csak meg kell nézni a VIII. pártkongresszuson (1919 márciusában) elfogadott programunkat. A program egész világosan számol a kolhozok és a szovhozok szükségességével.

De az, hogy pártunk vezetőrétege előrelátta a kolhozok és a szovhozok szükségességét, egymagában még nem elegendő ahhoz, hogy valóra váltsuk és megszervezzük a kolhozok és a szovhozok létesítésére irányuló tömegmozgalmat. Tehát nem az előrelátásról van szó, hanem arról, hogy a kolhoz- és szovhozépítés tervét megvalósítsuk. De ilyen terv megvalósításához több olyan feltétel szükséges, amelyek mindeddig hiányoztak és csak az utóbbi időben jöttek létre.

Ez a dolog lényege, elvtársak.

Ahhoz, hogy a kolhoz- és szovhozépítésre irányuló tömegmozgalom tervét megvalósítsuk, mindenekelőtt az kell, hogy ebben a dologban a párt vezetőrétegét elsősorban a párt a maga tömegében támogassa. Pártunk azonban, mint ismeretes, milliós párt. Tehát a nagy párttömegeket meg kellett győzni a vezetőréteg politikájának helyességéről. Ez az első feltétel.

Ehhez továbbá az kell, hogy a parasztság mélyén tömegmozgalom induljon meg a kolhozok érdekében, hogy a parasztság ne féljen a kolhozoktól, hanem maga menjen a kolhozokba, miután a gyakorlatban meggyőződött, hogy a kolhoz előnyösebb, mint az egyéni gazdaság. Ez pedig komoly dolog, amihez bizonyos időre van szükség. Ez a második feltétel.

Ehhez továbbá az kell, hogy az államnak meglegyenek a kolhozépítés finanszírozásához, a kolhozok és szovhozok finanszírozásához elengedhetetlen anyagi eszközei. Ez pedig száz- és százmilliókat jelent, kedves elvtársak. Ez a harmadik feltétel.

Ehhez, végül, az kell, hogy az ipar többé-kevésbé kielégítően fejlett legyen, hogy a mezőgazdaságot gépekkel, traktorokkal, műtrágyával stb. elláthassa. Ez a negyedik feltétel.

Állíthatjuk-e, hogy már két-három évvel ezelőtt megvoltak nálunk ezek a feltételek? Nem, ezt nem állíthatjuk.

Nem szabad elfelejteni, hogy mi kormányzó, nem pedig ellenzéki párt vagyunk. Egy ellenzéki párt kitűzhet jelszavakat — a mozgalom legfőbb, gyakorlati jelszavairól beszélek — azzal, hogy majd hatalomrajutása után fogja megvalósítani azokat. Egy ellenzéki pártot senkisem vádolhat azzal, hogy nem valósítja meg azonnal legfőbb jelszavait, mert mindenki belátja, hogy nem az ellenzéki párt, hanem más pártok vannak kormányon.

Egészen másképp áll a dolog, ha kormányzó pártról van szó, amilyen a mi bolsevik pártunk. Egy ilyen párt jelszavai nem egyszerű agitációs jelszavak, hanem annál sokkal több valami, mert gyakorlati határozat erejével, törvény erejével bírnak, melyeket rögtön meg kell valósítani. Pártunk nem teheti azt, hogy kiad egy gyakorlati jelszót, azután pedig elhalasztja annak megvalósítását. Ez a tömegek félrevezetése volna. Amikor gyakorlati jelszót adunk ki, különösen olyan komoly jelszót, mint a parasztság milliókat számláló tömegeinek a kollektivizmus vágányára való átállítása, akkor meg kell lenniök a jelszó közvetlen megvalósításához elengedhetetlen feltételeknek, meg kell teremteni, meg kell szervezni ezeket a feltételeket. Ezért nem elegendő egymagában, ha a párt vezetőrétege előrelátja a kolhozok és a szovhozok szükségességét. Ezért kellenek nekünk a jelszavaink azonnali végrehajtásához, megvalósításához elengedhetetlen feltételek is.

Készen volt-e pártunk a maga tömegében, mondjuk, két vagy három évvel ezelőtt arra, hogy a kolhozokat és szovhozokat minden módon fejlessze? Nem, még nem volt erre készen. A párt tömegében csak az első komoly gabonabegyűjtési nehézségekkel kapcsolatban kezdődött komoly fordulat az összefogás új formái felé. Ezek a nehézségek kellettek ahhoz, hogy a párt a maga tömegében érezze az összefogás új formáinak, és mindenekelőtt a kolhozok és szovhozok erőteljes fejlesztésének szükségességét és ebben határozottan támogassa Központi Bizottságát. Ez az egyik feltétel, amely azelőtt hiányzott, most azonban megvan.

Volt-e nálunk két vagy három évvel ezelőtt komoly kolhoz- és szovhozmozgalom, melyben a parasztság milliókat számláló tömegei résztvettek? Nem, nem volt. Mindenki tudja, hogy a parasztság két vagy három évvel ezelőtt ellenséges szemmel nézett a szovhozokra, a kolhozokról pedig megvetéssel beszélt, mint semmirevaló „kommúniákról”. És most? Most — más a helyzet. Most már vannak nálunk a parasztságnak egész rétegei, amelyek úgy tekintik a szovhozokat és kolhozokat, mint a parasztgazdaságok vetőmaggal, fajállatokkal, gépekkel, traktorokkal való segítésének forrásait. Most csak adjunk mennél több gépet és traktort, s a kolhozok ügye gyorsított ütemben fog előrehaladni.

Honnan ez a fordulat, mely a parasztság elég jelentékeny rétegeiben észlelhető? Mi segítette azt elő?

Mindenekelőtt a szövetkezetek és a szövetkezeti közszellem fejlődése. Kétségtelen, hogy ha nem fejlődtek volna hatalmasan a szövetkezetek, különösen a mezőgazdasági szövetkezetek, amelyek a parasztság körében a kolhozok számára pszichológiai alapot teremtettek, most nem nyilvánulna meg a parasztság egész rétegeiben olyan vonzódás a kolhozokhoz.

Nagy szerepe volt itt annak is, hogy vannak jól berendezett kolhozaink, amelyek jó példát mutattak a parasztoknak arra, hogy a kis parasztgazdaságoknak nagy kollektív gazdaságokban való egyesítése útján miképpen lehet a mezőgazdaságot javítani.

Szerepe volt itt annak is, hogy vannak jól berendezett szovhozok, amelyek segítették a parasztokat gazdaságuk javításában. Már nem is beszélek egyéb közismert tényekről. Ez is egy feltétel, amely azelőtt hiányzott, most-azonban megvan.

Továbbá, állíthatjuk-e, hogy két vagy három évvel ezelőtt módunkban volt a kolhozokat és szovhozokat komolyan finanszírozni, hogy módunkban volt erre száz- és százmillió rubelt fordítani? Nem, ezt senkisem állíthatja. Önök jól tudják, hogy nem volt elég pénzeszközünk még az ipar minimális fejlesztésére sem, ami nélkül semmiféle iparosítás sem lehetséges, nem is szólva a mezőgazdaság újjáalakításáról. Elvonhattuk-e ezeket az eszközöket az ipartól, amely az ország iparosításának alapja és átadhattuk-e azokat a kolhozoknak és szovhozoknak? Világos, hogy ezt nem tehettük. Nos, és most? Most már megvannak a kolhozok és szovhozok fejlesztéséhez szükséges pénzeszközeink.

Állíthatjuk-e végül azt, hogy két vagy három évvel ezelőtt elegendő ipari alapunk volt ahhoz, hogy a mezőgazdaságot gépekkel, traktorokkal stb. fokozott mértékben elláthassuk? Nem, ezt senkisem állíthatja. Akkor az volt a feladat, hogy megteremtsük azt a minimális ipari alapot, amely lehetővé teszi, hogy a mezőgazdaságot a jövőben gépekkel és traktorokkal elláthassuk. Ennek az alapnak a megteremtésére fordítottuk akkor szűkös pénzeszközeinket. Nos, és most? Most már van ipari alapunk a mezőgazdaság számára. Mindenesetre gyorsított ütemben létrehozzuk ezt az alapot.

Szóval, a kolhozok és szovhozok tömeges fejlesztéséhez szükséges feltételek nálunk csak az utolsó időben jöttek létre.

Így áll a dolog, elvtársak.

Ezért nem lehet azt mondani, hogy elkéstünk az összefogás új formáinak fejlesztésével.

g) Buharin mint teoretikus

Ezek nagyjában Buharinnak, a jobboldali ellenzék teoretikusának fő hibái politikánk döntő kérdéseiben.

Mondják, hogy Buharin pártunk egyik teoretikusa. Ez, természetesen, igaz. De az a baj, hogy az elmélet terén nála nincs minden rendben. Ez már abból is kitűnik, hogy a pártelmélet és a pártpolitika kérdéseiben egész sereg hibát követett el, amelyeket az imént jellemeztem. Lehetetlenség, hogy ezek a hibák — a Kommunista Internacionále vonalán, az osztályharc, az osztályharc élesedése, a parasztság, a „nep”, az összefogás új formái kérdéseiben elkövetett hibák —, lehetetlen, hogy mindezek a hibái véletlenek voltak. Nem, ezek a hibák nem véletlenek. Buharin e hibái helytelen elméleti álláspontjából, elméleti gyengéiből következnek. Igen, Buharin teoretikus, de nem teljesen marxista teoretikus, olyan teoretikus, akinek még tanulnia kell ahhoz, hogy marxista teoretikussá váljék.

Hivatkoznak Lenin elvtárs ismert levelére, melyben Buharinról mint teoretikusról van szó. Olvassuk csak el ezt a levelet:

„A Központi Bizottság fiatal tagjai közül — mondja Lenin — Buharinról és Pjatakovról szeretnék néhány szót mondani. Ezek, véleményem szerint, a legkimagaslóbb erők (a legfiatalabb erők között) és rájuk vonatkozólag a következőket kellene figyelembe venni: Buharin nemcsak a párt igen értékes és igen jeles teoretikusa, hanem méltán tekintik az egész párt kedvencének is, de elméleti nézeteit csak igen nagy kétkedéssel lehet teljesen marxista nézeteknek tekinteni, mert van benne valami skolasztikus (ő sohasem tanulta meg és azt hiszem, sohasem értette meg teljesen a dialektikát)” (Az 1926 júliusi plénum jegyzőkönyve, IV. köt. 66. old.).

Tehát dialektika nélküli teoretikus. Skolasztikus teoretikus, akinek „elméleti nézeteit csak igen nagy kétkedéssel lehet teljesen marxista nézeteknek tekinteni”. Így jellemzi Lenin Buharint mint teoretikust.

Meg fogják érteni elvtársak, hogy az ilyen teoretikusnak még tanulnia kell. És ha Buharin megértené azt, hogy ő még nem teljesen kiforrott teoretikus, hogy még szüksége van tanulásra, hogy ő olyan teoretikus, aki még nem sajátította el teljesen a dialektikát — pedig a dialektika a marxizmus lelke —, ha ezt Buharin megértené, akkor szerényebb lenne és ez a pártnak csak előnyére válna. De az a baj, hogy Buharinnak nem erénye a szerénység. A baj az, hogy Buharinnak nemcsak nem erénye a szerénység, de Buharin még arra is vállalkozik, hogy Lenint, tanítónkat, több kérdésben, és mindenekelőtt az állam kérdésében, kioktassa. Ez a baja Buharinnak.

Engedjék meg, hogy ezzel kapcsolatban hivatkozzam Lenin és Buharin ismert elméleti vitájára, amely 1916-ban folyt az állam kérdéséről. Ez azért fontos számunkra, hogy rávilágítsunk Buharin mértéket nem ismerő szerénytelenségére, aki Lenint akarja kioktatni, s egyszersmind feltárjuk Buharin elméleti gyengéinek gyökereit olyan fontos kérdésekben, mint a proletárdiktatúra, az osztályharc stb. kérdése.

Mint ismeretes, Buharin a „Jugend-Internationale” című folyóiratban 1916-ban Nota Bene aláírással cikket tett közzé, amely, lényegében, Lenin elvtárs ellen irányult. Ebben a cikkben Buharin ezt írja:

„… Teljesen téves, ha abban keressük a szocialisták és az anarchisták közti különbséget, hogy az előbbiek az állam hívei, az utóbbiak pedig az állam ellenségei. A különbség valójában az, hogy a forradalmi szociáldemokrácia az új társadalmi termelést mint központosított, vagyis mint technikailag leghaladottabb termelést akarja megszervezni, míg a decentralizált anarchikus termelés csak visszaesést jelentene a régi technika, a régi üzemi forma felé …”

„… A szociáldemokráciának, amely a tömegek nevelője — legalább is annak kellene lennie —, most jobban, mint valaha, hangsúlyoznia kell, hogy elvileg ellensége az államnak… A jelenlegi háború megmutatta, hogy az államiság milyen mély gyökereket vert a munkásság lelkében.”

Lenin, 1916-ban közzétett ismert cikkében, Buharin nézeteit bírálva, azt mondja:

„Ez nem igaz. A szerző azt a kérdést veti fel, miben különbözik a szocialistáknak az államhoz való viszonya az anarchistákétól, de nem erre, hanem egy másik kérdésre felel, arra, hogy miben különbözik a jövendő társadalom gazdasági alapjához való viszonyuk. Ez természetesen igen fontos és szükséges kérdés. Ebből azonban nem következik, hogy meg szabad feledkezni a legfontosabbról, ami megkülönbözteti a szocialistáknak és az anarchistáknak az államhoz való viszonyát. A szocialisták amellett vannak, hogy a mai államot és intézményeit ki kell használni a munkásosztály felszabadításáért folyó harcban, éppígy amellett vannak, hogy az államot ki kell használni mint a kapitalizmusból a szocializmusba vezető átmenet sajátságos formáját. Ilyen átmeneti forma, amely szintén állam, a proletárdiktatúra. Az anarchisták el akarják «törölni», fel akarják «robbantani» («sprengen») az államot, mint Nota Bene elvtárs egyik helyen írja, tévesen a szocialistáknak tulajdonítva ezt a nézetet. A szocialisták — a szerző sajnos nagyon hiányosan idézte Engels idevágó szavait – elismerik az állam «elhalását», fokozatos «elhunyását» a burzsoázia kisajátítása után” …

„Ha valaki «hangsúlyozni» akarja, hogy «elvi ellenséges az államnak, akkor ezt valóban «világosan» meg kell értenie, a szerzőnél pedig éppen ez a világosság hiányzik. Az «államiság gyökereiről» szóló mondat pedig már teljesen zavaros, nem marxista és nem szocialista. Nem az «államiság» ütközött össze az államiság tagadásával, hanem az opportunista politika (vagyis az államhoz való opportunista, reformista, burzsoá viszony) ütközött össze a forradalmi szociáldemokrata politikával (azaz a burzsoá államhoz való forradalmi szociáldemokrata viszonnyal és azzal az állásponttal, hogy az államot a burzsoázia ellen, annak megdöntésére fel kell használni). Ezek egészen, teljesen különböző dolgok” (XIX. köt. 296. old.).

Azt hiszem világos, hogy miről van szó és hogy milyen félanarchista pocsolyába került Buharin!

Szten. Lenin akkor még nem fejtette ki teljesen az állam „felrobbantásának” szükségességét. Buharin, bár anarchista hibákat követett el, megközelítette e kérdés megfogalmazását.

Sztálin. Nem, most nem erről, hanem általában az államhoz való viszonyról van szó, arról van szó, hogy Buharin nézete szerint a munkásosztálynak elvből ellenségesnek kell lennie mindennemű állammal szemben, tehát a munkásosztály államával szemben is.

Szten. Lenin akkor csak az állam felhasználásáról beszélt és Buharint bírálva semmit sem mondott a „felrobbantásról”.

Sztálin. Téved: az állam „felrobbantása” nem marxista, hanem anarchista formula. Merem állítani, itt arról van szó, hogy, Buharin (és az anarchisták) véleménye szerint, a munkásoknak hangsúlyozniok kell elvileg ellenséges álláspontjukat mindennemű állammal, tehát az átmeneti időszak államával, a munkásosztály államával szemben is.

Próbálja csak megmagyarázni munkásainknak, hogy a munkásosztálynak elvileg ellenséges magatartást kell tanúsítania a proletárdiktatúrával szemben, mert hiszen az szintén állam.

Buharin álláspontja, melyet a „Jugend-Internationalé”-ban megjelent cikkében fejtett ki, a kapitalizmusból a szocializmusba vezető átmeneti időszak államának tagadását jelenti.

Buharin itt nem vett észre egy „apróságot”, nem vette észre az egész átmeneti időszakot, amikor a munkásosztály nem tud boldogulni saját állama nélkül, ha valóban el akarja nyomni a burzsoáziát és építeni akarja a szocializmust. Ez az első dolog.

Másodszor, nem igaz, hogy Lenin elvtárs bírálatában nem érintette akkor az állam „felrobbantásának”, „eltörlésének” elméletét. Lenin nemcsak érintette ezt az elméletet, mint az előbbi idézetből látható, hanem azt, mint anarchista elméletet, élesen bírálta is és szembeállította vele azt az elméletet, hogy a burzsoázia megdöntése után meg kell alakítani és fel kell használni egy új államot: a proletárdiktatúra államát.

Végül, az állam „felrobbantásának” és „eltörlésének” anarchista elméletét nem szabad összetéveszteni a proletár állam „elhalásának”, vagy a burzsoá államgépezet „összetörésének”, „szétzúzásának” marxista elméletével. Egyesek hajlandók ezt a két különböző fogalmat összekeverni, mert azt hiszik, hogy ez a két fogalom egy és ugyanannak a gondolatnak a kifejezése. De ez nem igaz. Lenin a burzsoá államgépezet „összetörésének” és a proletár állam „elhalásának” marxista elméletéből indult ki, amikor az állam — általában az állam — „felrobbantásának” és „eltörlésének” anarchista elméletét bírálta.

Nagyobb világosság kedvéért talán nem lesz felesleges, ha idézek Lenin elvtárs egyik kéziratából, mely az államról szól, s amelyet, minden jel szerint, 1916 végén, vagy 1917 elején (az 1917-es februári forradalom előtt) írt. Ebből a kéziratból könnyen megállapítható, hogy:

a) Lenin, Buharinnak az állam kérdésében elkövetett félig anarchista hibáit bírálva, a proletárállam „elhalásának” és a burzsoá államgépezet „összetörésének” marxista elméletéből indult ki,

b) bár Buharin, Lenin kifejezése szerint, „közelebb áll az igazsághoz, mint Kautsky”, mégis, „a kautskysták leleplezése helyett, saját hibáival segített nekik”.

Íme a szóbanforgó kézirat szövege:

„Az állam kérdésében rendkívül nagyfontosságú Engelsnek 1875 március 18—20-án kelt levele Bebelhez.

A legfontosabb rész teljes szövege Így hangzik:

«… A szabad népállamot szabad állammá változtatták át. A szó nyelvtani értelmében szabad állam az olyan állam, amelyben az állam polgáraival szemben szabad, tehát zsarnoki kormányzatú állam. Az államot illető egész fecsegést abba kellene hagyni, különösen a Kommün óta, amely már nem volt tulajdonképpeni értelemben vett állam. A ,népállamot‘ az anarchisták unos-untalan a fejünkhöz vágták, noha már Marx Proudhon ellen írt műve, majd pedig a ,Kommunista kiáltvány’ határozottan megmondja, hogy a szocialista társadalmi rend megvalósításával az állam magától feloszlik (sich auflöst) és eltűnik. Minthogy tehát az állam mégiscsak átmeneti intézmény, melyet a harcban, forradalomban veszünk igénybe, hogy ellenfelünket erőszakkal fékentartsuk, merő értelmetlenség ,szabad népállamról’ beszélni: amíg a proletariátus az államot igénybeveszi, nem a szabadság érdekében, hanem ellenfeleinek elnyomása érdekében veszi igénybe, és mihelyt szabadságról lehel szó, az állam mint olyan megszűnik létezni. Ezért mi azt javasolnék, hogy az állam (Engels aláhúzása) helyett mindenütt írjanak ,közösséget’ (Cemeinwesen), ezt a régi jó német szót, amely megfelel a francia ,komműn‘ kifejezésének. »

Marxnál és Engelsnél talán ez a legjelentősebb és bizonyára a legélesebb hely, hogy úgy mondjam, «az állam ellen».

(1) «Abba kell hagyni az államról szóló egész fecsegést. »

(2) «A Komműn már nem volt tulajdonképpeni értelemben vett állam» (mi volt tehát? nyilván átmeneti forma az államból a nem-államba!).

(3) Az anarchisták éppen eleget «vágták a fejünkhöz» (in die Záhne geworfen — pontosabban: arcunkba vágták) a «népállamot». (Marx és Engels tehát szégyellték német barátaiknak ezt a nyilvánvaló hibáját; de ezt a hibát — az akkori viszonyok között természetesen joggal — sokkal kevésbé fontosnak tartották, mint az anarchisták hibáját. Ezt NB!!)

(4) Az állam «magától felbomlik (,feloszlik’) (Nota Bene) és eltűnik»… (v. ö. később: «elhal») «a szocialista társadalmi rend bevezetésével».. .

(5) Az állam «ideiglenes intézmény», amelyre «harcban, forradalomban»… van szükség (természetesen a proletariátusnak van rá szüksége)…

(6)Az államra nem a szabadság, hanem a proletariátus ellenfeleinek elnyomása (Niederhaltung tulajdonképpen nem elnyomás, hanem a restaurációtól való visszatartás, fékentartás) érdekében van szükség.

(7) Amikor szabadság lesz, akkor nem lesz állam.

(8) «Mi» (azaz Engels és Marx) azt javasolnók, hogy «állam» helyett írják «mindenütt» (a programban) — «közösség» (Gemeinwesen), «komműn»!!!

Ebből látható, hogy nemcsak az opportunisták, hanem Kautsky is mennyire elsekélyesítette, beszennyezte Marxot és Engelst.

Az opportunisták e nyolc, szerfelett gazdag gondolat közül nem értettek meg egyet sem!!

Csak a jelen gyakorlati szükségletét vették figyelembe: kihasználni a politikai harcot, kihasználni a mai államot a proletariátus tanítására, nevelésére, «engedmények kicsikarására». Ez igaz (az anarchistákkal szemben), de ez a marxizmusnak csak 1/100 része, ha lehet számtani kifejezéssel élnünk.

Kautsky propagandisztikus és általában publicisztikai munkáiban teljesen elhomályosította (vagy elfelejtette? vagy nem értette meg?) az 1., 2., 5., 6., 7., 8. pontot s Marxnak «zerbrechen» kitételét (a Pannekoekkal folytatott vitában 1912-ben vagy 1913-ban (lásd alább 45—47. old.) Kautsky ebben a kérdésben már nyakig merült az opportunizmusba).

Az anarchistáktól megkülönböztet bennünket az, hogy (α) az államot ki akarjuk használni most és (ß) a proletariátus forradalma («a proletárdiktatúra») idején — s ez két olyan pont, amelyek a gyakorlat szempontjából — már most — szerfelett fontosak. (Éppen ezekről feledkezett meg Buharin!)

Az opportunistáktól olyan mélyebb, «örökkévalóbb» igazságok különböztetnek meg bennünket, mint az, hogy (αα) az állam «ideiglenes» jellegű, hogy (ßß) erről most káros «fecsegni», hogy (γγ) a proletariátus diktatúrája nem egészen államjellegű; hogy (δδ) az állam és a szabadság ellentmond egymásnak; hogy (εε) az állam helyett helyesebb eszme (fogalom, programbeli meghatározás) a «közösség»; hogy (ζζ) a bürokratikus és katonai gépezetet «szét kell zúzni» (zerbrechen).

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Németország nyílt opportunistái (Bernstein, Kolb stb.) egyenesen tagadják a proletárdiktatúrát, a hivatalos program és Kautsky pedig közvetve teszi ugyanezt, amikor a mindennapi agitációban hallgat a proletárdiktatúráról és tűri Kolbék és társaik renegátságát.

Buharinnak 1916 augusztusában megírtuk: «hagyd az államra vonatkozó gondolataidat megérni». Ő azonban nem hagyta azokat megérni, mint «Nota Bene» kiruccant a sajtóba és ezt úgy tette, hogy a kautskysták hibáinak leleplezése helyett a saját hibáival segített nekik!! Pedig a dolog lényegét tekintve, Buharin közelebb áll az igazsághoz, mint Kautsky”.

Ez az állam kérdésében folytatott elméleti vita rövid története.

Az ember azt hihetné, hogy a dolog világos: Buharin félanarchista hibákat követett el — itt az ideje, hogy ezeket a hibákat kijavítsa és Lenin nyomdokain haladjon tovább. De így csak leninisták gondolkozhatnak. Buharin nyilván nem ért egyet ezzel. Ellenkezőleg, Buharin azt állítja, hogy nem ő tévedett, hanem Lenin, hogy nem ő haladt vagy nem neki kell haladnia Lenin nyomdokain, hanem, ellenkezőleg, Lenin volt kénytelen Buharin nyomdokain haladni.

Az elvtársak talán valószínűtlennek tartják ezt? Akkor hallgassák csak tovább. Ez a vita 1916-ban volt, azóta 9 év múlt el s Buharin az egész idő alatt hallgatott; de egy évvel Lenin halála után, vagyis 1925-ben, Buharin „A jog forradalma” című cikkgyűjteményben közzétette „Az imperialista állam elméletéhez” című cikkét, amelyet annakidején a „Szbornyik Szocial-Demokrata” szerkesztősége (azaz Lenin) visszautasított; Buharin ehhez a cikkhez fűzött megjegyzésében egyenesen kijelenti, hogy ebben a vitában nem Leninnek, hanem neki, Buharinnak volt igaza. Ez hihetetlennek tűnhetik fel, de ez tény, elvtársak.

Hallgassák meg ennek a megjegyzésnek szövegét:

„A «Jugend-Internacionalé»-ban közölt cikk ellen V. I. (azaz Lenin) egy «megjegyzést» írt. Az olvasók könnyen megítélhetik, hogy én nem követtem el a nekem tulajdonított hibát, mert világosan láttam a proletárdiktatúra szükségességét; másrészről Iljics megjegyzéséből látható, hogy ő akkor helytelen álláspontot foglalt el az állam (magától értetődik, a burzsoá állam) «felrobbantásáról» szóló tétellel szemben és ezt a kérdést összekeverte a proletárdiktatúra elhalásának kérdésével. Meglehet, hogy nekem akkor jobban ki kellett volna fejtenem a proletárdiktatúra témáját. De mentségül felhozhatom, hogy a szociáldemokraták akkor a burzsoá államot annyira magasztalták, hogy természetesen minden figyelmünket e gépezet felrobbantásának kérdésére kellett összpontosítani.

Amikor Amerikából visszajöttem Oroszországba és Nagyezsda Konsztantyinovnával találkoztam (ez az illegális VI. kongresszusunkon történt, ebben az időben Vlagyimir Iljics illegalitásba vonult), ezek voltak első szavai: «Vlagyimir Iljics megkért, mondjam meg önnek, hogy az állam kérdésében most már nincsenek maguk között nézeteltérések». Iljics, a kérdéssel foglalkozva, a «felrobbantás» kérdésében ugyanazokra a következtetésekre jutott, de ő továbbfejlesztette ezt a témát, majd a diktatúra elméletét is, úgyannyira, hogy egész korszakot teremtett az elméleti gondolkodás ezirányú fejlődésében.”

Így ír Buharin Leninről egy évvel Lenin halála után.

Íme, kis ízelítő egy félbenmaradt teoretikus nagyzási hóbortjából!

Teljesen lehetséges, hogy Nagyezsda Konsztantyinovna valóban azt mondta Buharinnak, amiről itt Buharin ír. De hát mi következik ebből? Ebből csakis az következik, hogy Leninnek volt némi oka azt hinni, hogy Buharin elállt, avagy kész elállani a hibáitól. Ez az egész. De Buharin mást gondolt. Feltette magában, hogy ezentúl a marxista államelmélet megteremtőjének, vagy legalábbis sugalmazójának nem Lenint, hanem őt, azaz Buharint kell tartani.

Eddig mi leninistáknak tartottuk s ezentúl is leninistáknak tartjuk magunkat. Most pedig kiderül, hogy Lenin is és mi, tanítványai is, buharinisták vagyunk. Ez kissé nevetséges, elvtársak. De mit lehel tenni, ha Buharin nagyzási hóbortjával állunk szemben.

Azt lehetne gondolni, hogy Buharin a fentebb említett cikkhez fűzött megjegyzésében csak elszólta magát, hogy ostobaságot mondott és azután megfeledkezett róla. De ez, mint kitűnik, nem így van. Buharin, mint kitűnik, egészen komolyan beszélt. Ez már abból is látható, hogy Buharinnak Lenin hibáiról és Buharin igazáról szóló megjegyzése nemrég, 1927-ben, azaz két évvel Buharin Lenin elleni első kirohanása után ismét napvilágot látott Mareckijnek Buharinról írt életrajzi vázlatában, és Buharinnak esze-ágában sem volt tiltakozni Mareckijnek ez ellen a . .. merészsége ellen. Világos, hogy Buharin Lenin elleni fellépését nem lehet véletlennek tekinteni.

Eszerint tehát Buharinnak lenne igaza, nem pedig Leninnek s a marxista államelmélet sugalmazója nem Lenin, hanem Buharin.

Ez, elvtársak, Buharin elméleti botlásainak és elméleti elkapatottságának a képe.

És ez az ember mindezek után azt meri mondani a beszédében, hogy pártunk elméleti állásfoglalásában „valami rothadt”, hogy pártunk elméleti állásfoglalásában elhajlik a trockizmus felé!

És ezt ugyanaz a Buharin mondja, aki a legdurvább elméleti és gyakorlati hibák sorát követi el (és követte el a múltban), aki még nemrégiben Trockij tanítványa volt, aki még tegnap blokkra akart lépni a trockistákkal a leninisták ellen és a hátsó lépcsőn futkosott a trockistákhoz!

Hát nem nevetséges ez, elvtársak?

h) Ötéves terv vagy kétéves terv?

Most áttérek Rikov beszédére. Míg Buharin a jobboldali elhajlás elméleti megalapozásával próbálkozott, addig Rikov gyakorlati javaslatokkal igyekszik azt beszédében alátámasztani és a mezőgazdaság terén felmerülő nehézségeinkkel kapcsolatban „rémségekkel” ijesztget bennünket. Ez nem jelenti azt, hogy Rikov nem érintett elméleti kérdéseket. Rikov ilyen kérdéseket is érintett. De ennek során legalább két komoly hibát követett el.

Az ötéves tervről szóló határozati javaslatában, amelyet a Politikai Iroda bizottsága elvetett, Rikov azt mondja, hogy „az ötéves terv központi eszméje a népi munka termelékenységének növelése”. Annak ellenére, hogy a Politikai Iroda bizottsága ezt a teljesen helytelen álláspontot elvetette, Rikov itt mégis védelmezte azt.

Igaz-e az, hogy az ötéves terv központi eszméje a Szovjetek országában a munka termelékenységének növelése? Nem, nem igaz. Nekünk ugyanis a népi munka termelékenységének nem akármilyennövekedése kell. Nekünk a népi munka termelékenységének meghatározott növekedése kell, mégpedig olyan növekedése, amely biztosítja a népgazdaság szocialista szektorának rendszeres túlsúlyát a kapitalista szektorral szemben. Az az ötéves terv, amely erről a központi eszméről megfeledkezik, nem ötéves terv, hanem ötéves sületlenség.

A munka termelékenységének növelése általában minden társadalom érdeke, mind a kapitalista, mind a kapitalizmust megelőző társadalomé. A szovjet társadalom éppen abban különbözik minden más társadalomtól, hogy érdekei a munka termelékenységének nem akármilyen növelését követelik, hanem olyan növelését, amely a szocialista gazdasági formák túlsúlyát biztosítja más formákkal és mindenekelőtt a tőkés gazdasági formákkal szemben, amely tehát a tőkés gazdasági formák leküzdését és kiszorítását biztosítja. De Rikov megfeledkezett a szovjet társadalmi fejlődés ötéves tervének erről a valóban központi eszméjéről. Ez Rikov első elméleti hibája.

Rikov második hibája az, hogy nem látja, illetve nem akarja megérteni azt a különbséget, amely az áruforgalom szempontjából mondjuk a kolhozok és az egyéni gazdaságok között — ideértve az egyéni tőkés gazdaságot is — fennáll. Rikov azt bizonygatja, hogy a gabonapiaci áruforgalom szempontjából, a gabona megszerzése szempontjából, nem lát különbséget a kolhoz és az egyéni gabonatulajdonos között, szerinte tehát egészen mindegy, hogy a kolhoztól, az egyéni tulajdonostól, vagy pedig holmi argentínai gabonakupectól vásárolunk gabonát. Ez egyáltalán nem igaz. Ez Frumkin ismert kijelentésének a megismétlése, aki egy időben azt bizonygatta, hogy neki egészen mindegy, hol és kitől vásárolunk gabonát, az egyéni tulajdonosoktól vagy a kolhoztól.

Ez a gabonapiacon folyó kulák mesterkedések védelmének, rehabilitálásának, igazolásának burkolt formája. Az a tény, hogy ez a védelem az áruforgalom szempontjából történik — ez a tény nem változtat azon, hogy mégiscsak a gabonapiacon folyó kulák mesterkedések igazolása. Ha az áruforgalom szempontjából nincs semmi különbség a kollektív és nem kollektív gazdasági formák között, akkor érdemes-e a kolhozokat fejleszteni, érdemes-e kedvezményeket adni nekik, érdemes-e azzal a nehéz feladattal foglalkozni, hogy a mezőgazdaság terén leküzdjük a tőkés elemeket? Világos, hogy Rikov irányvonala helytelen. Ez Rikov második elméleti hibája.

De ezt csak mellesleg. Térjünk át a Rikov beszédében felvetett gyakorlati kérdésekre.

Rikov itt azt állította, hogy az ötéves terven kívül még egy másik, párhuzamos terv kell, mégpedig a mezőgazdaság fejlesztésének kétéves terve. A párhuzamos kétéves tervről szóló javaslatát mezőgazdasági nehézségeinkkel indokolta. Ezt mondta: az ötéves terv — jó dolog s ő elfogadja azt, de ha ugyanakkor egy mezőgazdasági kétéves tervet is adunk, akkor még jobb lesz — ellenkező esetben a mezőgazdaság kátyúba jut.

Látszólag ezen a javaslaton nincs semmi kivetnivaló. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük a dolgot, akkor kitűnik, hogy a mezőgazdaság kétéves tervét azért gondolták ki, hogy hangsúlyozzák az ötéves terv irreális, papiros jellegét. Hozzájárulhatunk-e ehhez? Világos, hogy nem. Mi azt mondtuk Rikovnak: ha ön a mezőgazdaságot illetőleg nincs megelégedve az ötéves tervvel, ha ön elégtelennek tartja azokat az összegeket, melyeket az ötéves terv a mezőgazdaság fejlesztésére előirányoz, akkor beszéljen nyíltan kiegészítő javaslatairól, javasoljon pótlólagos beruházásokat — mi hajlandók vagyunk felvenni az ötéves tervbe ezeket a mezőgazdasági pótberuházásokat. És mi történt? Kiderült, hogy Rikovnak nincsenek semmiféle kiegészítő javaslatai a mezőgazdasági pótlólagos beruházásokra vonatkozólag. Kérdezzük: minek akkor a mezőgazdaság párhuzamos kétéves terve?

Továbbá ezt mondtuk neki: az ötéves terven kívül vannak még évi tervek, melyek az ötéves terv egy-egy részét alkotják, vegyük hát fel az első két esztendő évi terveibe azokat a kiegészítő konkrét javaslatokat, melyeket a mezőgazdaság fellendítését illetően tenni akar, ha egyáltalán vannak ilyen tervei. És mi történt? Kiderült, hogy Rikov ilyen pótlólagos beruházásokra vonatkozó konkrét terveket nem tud javasolni.

Ekkor megértettük, hogy Rikov kétéves tervének nem a mezőgazdaság fellendítése a célja, hanem az, hogy hangsúlyozza az ötéves terv irreális, papiros jellegét, hogy lejárassa az ötéves tervet. „Lelki vigaszul”, a látszat kedvéért — legyen ötéves terv, a valóság, a gyakorlati munka céljaira pedig — kétéves terv kell: ez Rikov stratégiai terve. Rikov azért hozakodott elő a kétéves tervvel, hogy később, az ötéves terv gyakorlati megvalósítása során, az ötéves tervvel szembeállítsák a kétéves tervet, az ötéves tervet átalakítsák és a kétéves terv kaptafájára húzzák, olymódon, hogy csökkentik és megnyirbálják az iparra előirányzott összegeket.

E meggondolások alapján vetettük el Rikovnak a kétéves párhuzamos tervre vonatkozó indítványát.

i) A vetésterületek kérdése

Rikov itt rémítgette a pártot és azt bizonygatta, hogy a Szovjetunióban a vetésterületek rendszeresen csökkenő irányzatot mutatnak. Eközben a párt felé sandított, arra célozva, hogy a vetésterületek csökkenésében a párt politikája a hibás. Nem mondta egyenesen, hogy a mezőgazdaság visszafejlődése (degradációja) felé visz az utunk. De beszéde azt a benyomást kelti, mintha nálunk valóban valami degradáció féle volna.

Igaz-e az, hogy a vetésterületek rendszeresen csökkenő irányzatot mutatnak? Nem, nem igaz. Rikov itt az országos vetésterület átlagszámait sorakoztatta fel. De az átlagszámok módszere, ha nem helyesbítik az egyes vidékekre vonatkozó adatok alapján, nem tekinthető tudományos módszernek. Rikov talán olvasta valamikor Lenin „A kapitalizmus fejlődése Oroszországban” című művét. Ha olvasta, emlékeznie kell arra, hogyan szidja ott Lenin a polgári közgazdászokat, akik a vetésterületek növekedését mutató átlagszámok módszerét alkalmazzák és nem veszik figyelembe a vidékek szerinti adatokat. Különös, hogy Rikov most a polgári közgazdászok hibáit ismétli. Nos, ha szemügyre vesszük a vetésterületek vidékek szerinti változásait, vagyis ha tudományosan vizsgáljuk a kérdést, akkor kiderül, hogy a vetésterületek egyes vidékeken rendszeresen növekednek, más vidékeken pedig néha, főleg az időjárási viszonyok következtében, csökkennek, és nincsenek olyan adatok, amelyek azt bizonyítanák, hogy valahol, akárcsak egyetlenegy fontosabb gabonavidéken is, a vetésterületek rendszeresen csökkennének.

A valóság az, hogy a vetésterületek a fagy vagy szárazság által sújtott vidékeken, például Ukrajna egyes területein, az utóbbi időben csökkenést mutatnak . ..

Közbeszólás. Nem egész Ukrajnában.

Slihter. Ukrajnában a vetésterületek 2,7%-kal növekedtek.

Sztálin. Az ukrajnai sztyeppe-övezetre gondolok. Más vidékeken viszont, mondjuk Szibériában, a Volga-melléken, Kazahsztánban, Baskíriában, ahol az időjárás nem volt kedvezőtlen, a vetésterületek rendszeresen növekednek.

Mivel magyarázható, hogy a vetésterületek egyes vidékeken rendszeresen növekednek, más vidékeken pedig néha csökkennek? Hiszen lehetetlen komolyan azt állítani, hogy a párt politikája Ukrajnában más, mint keleten, vagy mint a Szovjetunió központi részében. Hiszen ez képtelenség, elvtársak. Világos, hogy az időjárási viszonyoknak itt nem csekély szerepük van.

Igaz, hogy a kulákok az időjárási viszonyoktól függetlenül csökkentik vetésterületüket. Ebben, meglehet, a párt politikája a „hibás”, az a politikánk, hogy a szegény- és középparaszttömegeket támogatjuk a kuláksággal szemben. De mi következik ebből? Vajon köteleztük-e magunkat valaha is arra, hogy olyan politikát fogunk folytatni, amely a falu minden társadalmi csoportját, a kulákokat is kielégíthetné? És ha egyáltalában marxista politikát akarunk folytatni, folytathatunk-e akkor olyan politikát, amely mind a kizsákmányolókat, mind a kizsákmányoltakat kielégíti? Mi különös van hát abban, ha a kulákok a falu tőkés elemeinek korlátozására és leküzdésére irányuló leninista politikánk következtében részben csökkenteni kezdik a bevetett területet? Hát lehet-e ez másképpen?

Talán helytelen ez a politika — akkor mondják meg nekünk nyíltan. Nem különös-e, hogy magukat marxistáknak nevező emberek, látva, hogy a kulákok részben csökkentik vetésterületüket, ezt a jelenséget ijedtükben a vetésterületek általános csökkenésének igyekeznek feltüntetni s megfeledkeznek arról, hogy a kulákokon kívül vannak még szegény- és középparasztok is, akik növelik vetésterületeiket, megfeledkeznek arról, hogy vannak kolhozok és szovhozok, melyeknek vetésterületei gyorsított ütemben bővülnek.

Végül ki kell térnünk Rikovnak még egy helytelen állítására a vetésterületek kérdésével kapcsolatban, Rikov beszédében arról panaszkodott, hogy egyes helyeken, nevezetesen ott, ahol a kolhozok a legjobban fejlődtek, a szegény- és középparasztok egyéni földje csökkenni kezd. Ez igaz. De mi van ezen kivetnivaló? Hát lehet ez másképpen? Ha a szegény- és középparasztgazdaságok kezdik elhagyni az egyéni földművelést és kollektív gazdálkodásra térnek át, vajon nem világos-e, hogy a kolhozok bővülésének és szaporodásának szükségképpen maga után kell vonnia az egyéni szegény- és középparaszti földek csökkenését? Hát hogyan lehetne másképp?

A kolhozoknak most több mint kétmillió hektár földjük van. Az ötéves terv végén több mint 25 millió hektárral fognak rendelkezni. Kinek a földjével bővül a kolhozok földje? Az egyéni szegény- és középparaszti földekkel. Hát hogyan lehetne ez másképp? Hogyan lehet másképpen a szegény- és középparaszti egyéni gazdaságokat a kollektív gazdaság vágányára átvezetni? Nem világos-e, hogy a kolhoz-vetésterület számos vidéken az egyéni vetésterület rovására fog gyarapodni?

Különös, hogy egyes emberek sehogysem akarják megérteni ezeket az egyszerű dolgokat.

k) A gabonabegyűjtésről

Gabonabegyűjtési nehézségeinkről itt egész halom mesét hordtak össze. De figyelmen kívül hagyták átmeneti gabonanehézségeink legfőbb mozzanatait.

Mindenekelőtt megfeledkeztek arról, hogy ebben az évben rozsot és búzát — az összes termésről beszélek — körülbelül 500—600 millió púddal kevesebbet takarítottunk be, mint a múlt évben. Ki kellett-e ennek hatnia gabonabegyűjtésünkre? Magától értetődik, ki kellett hatnia.

Talán a Központi Bizottság politikája hibás ebben? Nem, a Központi Bizottság politikájának ehhez semmi köze sincs. Ez azzal magyarázható, hogy az ukrajnai sztyeppe-vidéken (fagy és szárazság következtében) igen rossz, Észak-Kaukázusban, a Központi Feketeföld Területen és az Északnyugati területen pedig részben rossz volt a termés.

Főképpen ez a magyarázata annak, hogy az elmúlt évben április elsejéig Ukrajnában 200 millió púd gabonát (rozsot és búzát), ebben az évben pedig csak 26—27 millió pudot gyűjtöttünk be.

Ezzel magyarázható az is, hogy a Központi Feketeföld Területen a búza- és rozsbegyűjtés 1/8-ára, Észak-Kaukázusban pedig 1/4-ére csökkent.

Keleten egyes vidékeken a gabonabegyűjtés ebben az évben csaknem megkétszereződött. De ez nem pótolhatta és természetesen nem is pótolta az Ukrajnában, Észak-Kaukázusban és a Központi Feketeföld Területen mutatkozó gabonahiányt.

Nem szabad elfelejteni, hogy normális termés esetén Ukrajna és Észak-Kaukázus szolgáltatja a Szovjetunió egész területén begyűjtött gabonának körülbelül felét.

Különös, hogy Rikov figyelmen kívül hagyta ezt a körülményt.

Végül beszélgetnünk kell még egy körülményről, amely másik fő mozzanata átmeneti gabonabegyűjtési nehézségeinknek. Arról van szó, hogy a falu kulák elemei ellenállást fejtenek ki a Szovjethatalom gabonabegyűjtési politikájával szemben. Rikov ezt a körülményt elhallgatta. De ezt a tényt elhallgatni annyi, mint elhallgatni azt, ami a gabonabegyűjtés terén a legfontosabb. Mit bizonyítanak az utóbbi két év gabonabegyűjtési tapasztalatai? Azt bizonyítják, hogy a falu vagyonos rétegei, amelyek jelentékeny gabonafölöslegeket tartanak kezükben és a gabonapiacon fontos szerepet játszanak, a Szovjethatalom által megszabott áron nem akarják önként átadni a szükséges gabonamennyiséget. A városok és ipartelepek, a Vörös Hadsereg és az ipari növényeket termesztő vidékek gabonaellátásához évenként körülbelül 500 millió púd gabonára van szükségünk. Erőltetés nélkül körülbelül 300—350 millió pudot sikerül begyűjtenünk. A többi 150 millió pudot a falu kulák és jómódú elemeire gyakorolt szervezett nyomás útján vagyunk kénytelenek beszerezni. Ezt bizonyítják az utóbbi két év gabonabegyűjtési tapasztalatai.

Mi történt ez alatt a két év alatt, mi idézte elő ezeket a változásokat, miért segített azelőtt a dolgok sima folyása, s miért nem segít most is, mint korábban? Az történt, hogy a kulák és a tehetős elemek ez alatt az idő alatt megtollasodtak, a jótermésű évek nem tűntek el nyomtalanul felettük, gazdaságilag megerősödtek, jókora tőkécskét gyűjtöttek és most manőverezhetnek a piacon, magas árak reményében visszatartják gabonafeleslegeiket és gabona helyett más termékekkel kereskednek.

A gabona nem egyszerű áru. A gabona nem gyapot, amit nem lehet megenni és amit nem lehet bárkinek eladni. A gyapottól eltérően a gabona mai viszonyaink között olyan áru, amelyet mindenki megvesz és amely nélkül nem lehet meglenni. A kulák számol ezzel, visszatartja a gabonát és ezzel ragadós példát mutat a gabonatulajdonosoknak általában. A kulák tudja, hogy a gabona a valuták valutája. A kulák tudja, hogy a gabonafelesleg nemcsak saját meggazdagodásának, hanem a szegényparasztság gúzsbakötésének is eszköze. A kulák kezén levő gabonafelesleg az adott viszonyok között a kulák elemek gazdasági és politikai megerősödésének eszköze. Ezért, amikor a kuláktól elvesszük ezt a felesleget, nemcsak a városok és a Vörös Hadsereg gabonaellátását könnyítjük meg, hanem a kulákság gazdasági és politikai megerősödésének eszközét is erősen csorbítjuk.

Mit kell tenni, hogy megszerezzük ezt a gabonafelesleget? Mindenekelőtt véget kell vetni annak a káros és veszedelmes hangulatnak, hogy majd minden simán megy magától. A gabonabegyűjtést meg kell szervezni. Mozgósítani kell a szegény- és középparaszti tömegeket a kulákság ellen és meg kell szervezni azt, hogy a szegény- és középparasztság tömegei társadalmi úton támogassák a Szovjethatalom intézkedéseit, melyek a gabonabegyűjtés fokozására irányulnak. Az önmegadóztatás elve alapján alkalmazott uráli és szibériai gabonabegyűjtési módszer jelentősége éppen abban áll, hogy módot nyújt a falu dolgozó rétegeinek mozgósítására a kulákság ellen, a gabonabegyűjtés fokozása érdekében. A tapasztalat megmutatta, hogy ez a módszer kedvező eredménnyel jár. A tapasztalat megmutatta, hogy ezek az eredmények kétszeresen kedvezőek: először, elvesszük a falu vagyonos rétegeitől a gabonafeleslegeket és ezzel megkönnyítjük az ország ellátását; másodszor, ezzel mozgósítjuk a szegény- és középparaszt tömegeket a kulákság ellen, politikailag felvilágosítjuk őket és a falun megszervezzük soraikból hatalmas, sokmilliós politikai hadseregünket. Egyes elvtársak az utóbbi körülményt nem veszik számításba. Holott éppen ez a körülmény az uráli és szibériai gabonabegyűjtési módszer egyik legfontosabb, ha ugyan nem a legfontosabb eredménye.

Igaz, ez a módszer néha a kulákság ellen irányuló rendkívüli intézkedések alkalmazásával párosul, ami Buharint és Rikovot nevetséges siránkozásra készteti. Hát mi van ezeken a rendkívüli intézkedéseken kivetni való? Mért ne lehetne olykor, bizonyos körülmények között, rendkívüli intézkedéseket foganatosítani osztályellenségünk ellen, a kulákság ellen? Miért lehet a városokban a spekulánsok százait letartóztatni és a turuhanszki határvidékre száműzni és miért ne lehetne a gabonával spekuláló kulákoktól, akik a Szovjethatalmat torkon akarják ragadni és a szegényparasztságot gúzsba akarják kötni, társadalmi kényszer útján elvenni a gabonafelesleget olyan áron, amilyet a szegény- és középparasztok kapnak a begyűjtő szerveinknek adott gabonáért? Honnan veszik ezt? Tett-e a párt valaha is olyan elvi nyilatkozatot, hogy a spekulánsokkal és a kuláksággal szemben nem alkalmazhatók rendkívüli intézkedések? Nem hoztunk-e törvényt a spekulánsok ellen?

Rikov és Buharin nyilván elvből ellenzik azt, hogy a kuláksággal szemben bármiféle rendkívüli intézkedést alkalmazzunk. De hiszen ez nem marxista, hanem burzsoá-liberális politika. Önöknek tudniok kell, hogy az új gazdasági politika bevezetése után Lenin állást foglalt még a szegényparasztbizottságok politikájához való visszatérés mellett is — persze, bizonyos feltételek fennforgása esetén. Mi ehhez képest a kulákok elleni rendkívüli intézkedések részleges alkalmazása? A szegényparaszt bizottságok politikájához képest ez még annyi sem, mint csepp a tengerben.

Buharin csoportjának hívei azt remélik, hogy sikerül rábírni az osztályellenséget arra, hogy önként mondjon le érdekeiről és jószántából adja be nekünk gabonafeleslegeit. Azt remélik, hogy a kulák, aki megtollasodott, aki spekulál, akinek módjában van más termékeken nyerészkedni és ezért elrejti gabonafeleslegeit — azt remélik, hogy ez a kulák jószántából hivatalos beszolgáltatási árainkon fogja ideadni gabonafeleslegeit. Ép eszüknél vannak-e ezek az emberek? Nem világos-e, hogy ezek az emberek nem értik az osztályharc mechanikáját, nem tudják, hogy mik az osztályok?

Tudják-e azt, hogy a kulákok a gabonabegyűjtés fokozása érdekében rendezett falusi gyűléseken csúfot űznek funkcionáriusainkból és a Szovjethatalomból? Tudnak-e olyan tényekről, hogy például Kazahsztánban, amikor egyik agitátorunk két óra hosszat igyekezett a gabonatulajdonosokat rábeszélni, hogy az ország ellátása érdekében adják be a gabonát, egy kulák pipával a szájában előrelépett és ezt felelte neki: „Járj egy táncot fiam, akkor adok néked vagy két púd gabonát”.

Közbeszólás. Gazemberek!

Sztálin. Próbálják meggyőzni az ilyen embereket.

Igenis elvtársak, az osztály — osztály. Ez elől az igazság elől nem lehet kitérni. Az uráli és szibériai módszer tulajdonképpen azért helyes, mert megkönnyíti, hogy a szegény- és a középparaszti rétegeket a kulákok ellen mozgósítsuk, megkönnyíti, hogy a kulákok ellenállását megtörjük és arra kényszeríti őket, hogy gabonafeleslegüket a Szovjethatalom szerveinek beszolgáltassák.

„Túlkapások” a gabonabegyűjtés terén — most ez a legdivatosabb szó a Buharin-csoport soraiban. Ez a szó náluk a legkelendőbb áru, mert segít nekik opportunista vonalukat leplezni. Amikor leplezni akarják vonalukat, rendszerint ezt mondják: mi természetesen nem ellenezzük, hogy a kulákra nyomást gyakoroljanak, de ellenezzük az e téren elkövetett túlkapásokat, amelyek elevenébe vágnak a középparasztságnak. Ezt követik a túlkapások borzalmairól szóló elbeszélések, felolvassák „parasztok” leveleit, felolvassák egyes elvtársaknak, például Markovnak, pánikkeltő leveleit és azután levonják a következtetést: meg kell szüntetni a kulákságra gyakorolt nyomás politikáját.

Nem úgy óhajtják-e: minthogy a helyes politika megvalósítása során túlkapásokat követnek el, ezért meg kell szüntetni ezt a helyes politikát. Ez az opportunisták szokásos fogása: a helyes vonal megvalósítása során elkövetett túlkapások miatt meg kell szüntetni ezt a vonalat és opportunista vonallal kell helyettesíteni. Emellett Buharin csoportjának hívei gondosan elhallgatják, hogy van a túlkapásoknak egy másik, veszedelmesebb és károsabb fajtája is, nevezetesen — túlkapások a kuláksággal való összenövés, a falu jómódú rétegeihez való alkalmazkodás irányában, túlkapások abban az irányban, hogy a párt forradalmi politikáját a jobboldali elhajlók opportunista politikájával cseréljék fel.

Természetesen mi mindnyájan ellenezzük ezeket a túlkapásokat. Mi mindnyájan ellene vagyunk annak, hogy a kulákoknak szánt csapások a középparasztokat érjék. Ez világos, ez kétségtelen. De határozottan ellene vagyunk annak, hogy a túlkapásokról szóló fecsegésekkel, amivel Buharin csoportja olyan buzgón foglalkozik, lejárassák pártunk forradalmi politikáját és azt a Buharin-csoport opportunista politikájával cseréljék fel. Nem, ez a csínyjük nem fog sikerülni!

Nincs a pártnak egyetlen egy olyan politikai intézkedése sem, amelynek végrehajtása során ne történtek volna túlkapások. Ebből az következik, hogy harcolni kell a túlkapások ellen. De szabad-e ezen az alaponmagát a vonalat becsmérelni, amely az egyetlen helyes vonal.

Vegyük például az olyan intézkedést, mint a hétórás munkanap bevezetése. Kétségtelen, hogy ez az intézkedés egyike a legforradalmibb intézkedéseknek, amelyeket pártunk a legutóbbi időben végrehajtott. Ki ne tudná azt, hogy ennek a lényegében mélyrehatóan forradalmi intézkedésnek végrehajtása során úton-útfélen túlkapások, olykor a legképtelenebb túlkapások észlelhetők? Azt jelenti-e ez, hogy fel kell hagynunk a hétórás munkanap megvalósításának politikájával?

Megértik-e a buharini ellenzék hívei, hogy milyen pocsolyába kerülnek, amikor a gabonabegyűjtés terén elkövetett túlkapásokat akarják ütőkártyaként kihasználni?

l) A valutatartalékokról és a gabonabehozatalról

Végezetül néhány szót a gabonabehozatalról és a valutatartalékról. Már mondottam, hogy Rikov és legközelebbi barátai már több ízben sürgették a külföldi gabona behozatalát. Rikov eleinte arról beszélt, hogy 80—100 millió púd gabonát kell behozni. Ez valutában körülbelül 200 millió rubel. Azután 50 millió pudot javasolt behozatni, ami valutában 100 millió rubelt jelent. Ezt mi elvetettük s azt határoztuk, hogy jobb megszorítani a kulákot és kipréselni belőle a gabonafelesleget, amivel bőven rendelkezik, semmint elpazarolni az ipari berendezés behozatalára félretett valutát.

Rikov most frontot változtat. Most azt állítja, hogy a tőkések hitelbe adnak nekünk gabonát, de mi nem akarjuk azt elfogadni. Azt mondja, hogy több távirat volt a kezében, amelyekből kitűnik, hogy a tőkések hitelbe akarnak adni nekünk gabonát. S ugyanakkor úgy tüntette fel a dolgot, mintha egyesek szeszélyből, vagy valami más érthetetlen okból nem akarnák a gabonát hitelbe elfogadni.

Mindez üres beszéd, elvtársak. Nevetséges volna azt gondolni, hogy a nyugati kapitalistáknak egyszerre megesett rajtunk a szívük, s most majdnem ingyen vagy hosszúlejáratú hitelre néhány tucat millió púd gabonát akarnak adni nekünk. Mindez üres beszéd, elvtársak.

Miről is van szó? Arról van szó, hogy különböző tőkés körök immár félesztendeje puhatolnak bennünket, puhatolják pénzügyi lehetőségeinket, hitelképességünket, szilárdságunkat. Felkeresik párizsi, csehszlovákiai, amerikai, argentínai kereskedelmi képviselőinket és azt ígérik, hogy a legrövidebb lejáratra, három, vagy legfeljebb hat hónapra, hitelbe fognak nekünk gabonát adni. Nem annyira az a céljuk, hogy nekünk hitelbe eladjanak gabonát, mint inkább az, hogy megtudják, valóban súlyos-e a helyzetünk, valóban kimerültek-e pénzügyi lehetőségeink, pénzügyileg elég erősek vagyunk-e és bekapjuk-e a csalétket, amit nekünk odadobnak?

A kapitalista világban most nagy viták folynak pénzügyi lehetőségeinkről. Egyesek azt mondják, hogy már csődbe jutottunk és a Szovjethatalom összeomlása hónapok, esetleg csak hetek kérdése. Mások azt mondják, hogy ez nem igaz, hogy a Szovjethatalom szilárdan ül a nyeregben, pénzügyileg jól áll és gabonája is van elég.

Most ez a feladat: legyünk szilárdak és állhatatosak, ne üljünk fel a hazug ígéreteknek, hogy majd hitelbe adnak nekünk gabonát, és mutassuk meg a tőkés világnak, hogy megleszünk gabonabehozatal nélkül is. Ez nem csupán az én véleményem. Ez a Politikai Iroda többségének a véleménye.

Ezért utasítottuk vissza Nansennak és a hozzá hasonló különböző jótevőknek azt az ajánlatát, hogy egymillió dollár értékű gabonát hoznak majd hitelbe a Szovjetunióba.

Ezért adtunk tagadó választ a kapitalista világ párizsi, amerikai és csehszlovákiai kémeinek, akik egészen kismennyiségű gabonát ajánlottak fel nekünk hitelbe.

Ezért határoztuk el, hogy a legnagyobb takarékossággal fogjuk felhasználni gabonánkat, hogy a gabonabegyűjtést a lehető legszervezettebben fogjuk előkészíteni és végrehajtani.

Itt két cél lebegett szemünk előtt: egyrészt az volt a célunk, hogy meglegyünk gabonabehozatal nélkül és valutánkat ipari berendezések behozatalára tartogassuk, másrészt pedig meg kellett mutatni valamennyi ellenségünknek, hogy szilárdan állunk és nincs szándékunkban felülni könyöradományokkal kecsegtető ígéreteknek.

Helyes volt-e ez a politika? Azt hiszem, ez volt az egyetlen helyes politika. Nemcsak azért volt helyes, mert itt, az országon belül a gabonabeszerzés új lehetőségeit tártuk fel. Helyes volt még azért is, mert azzal, hogy megtudtunk lenni gabonabehozatal nélkül és leráztuk nyakunkról a kapitalista világ kémeit, megszilárdítottuk nemzetközi helyzetünket, növeltük hitelképességünket és rácáfoltunk a Szovjethatalom „küszöbönálló pusztulását” jósolgató fecsegésekre.

A napokban előzetes tárgyalásokat folytattunk német kapitalisták képviselőivel. Ötszázmilliós hitelt ígérnek nekünk, s úgylátszik, valóban szükségesnek tartják, hogy hitelt adjanak nekünk, mert iparuk számára így akarják biztosítani a szovjet megrendeléseket.

A napokban járt nálunk az angol konzervatívok küldöttsége. Ez szintén kénytelen megállapítani, hogy a Szovjethatalom szilárd, és célszerű hitelt nyújtani nekünk, hogy biztosíthassák maguknak a szovjet ipari megrendeléseket.

Azt hiszem, hogy most nem volnának ilyen új hitellehetőségeink, sem — elsősorban — a németek részéről, sem — azután — az angol tőkéscsoport részéről, ha nem tanúsítottuk volna azt a szilárdságot, amelynek szükségességéről fentebb beszéltem.

Tehát nem arról van szó, hogy talán szeszélyből nem fogadjuk el a képzeletbeli hosszúlejáratú hitelre felajánlott képzeletbeli gabonát. Hanem arról van szó, hogy meg kell fejtenünk, mit forgatnak agyukban ellenségeink, mik is igazi szándékaik és szilárdaknak kell lennünk, mert ez elengedhetetlen nemzetközi helyzetünk megszilárdításához.

Ezért utasítottuk el, elvtársak, a gabonabehozatalt.

Amint látják, a gabonabehozatal kérdése nem olyan egyszerű, mint ahogy Rikov itt feltüntette. A gabonabehozatal kérdése nemzetközi helyzetünk kérdése.

V
A pártvezetés kérdései

Ilyképpen sorravettük mind az elmélet, mind a Kommunista Internacionále és pártunk belpolitikája terén felmerült nézeteltéréseink valamennyi fő kérdését. Az elmondottakból kitűnik, hogy Rikovnak az a kijelentése, hogy egységes vonalunk van, nem felel meg a valóságnak. Az elmondottakból kitűnik, hogy a valóságban két vonal van nálunk. Az egyik vonal — a párt vezérvonala, pártunk forradalmi, lenini vonala. A másik vonal — a Buharin-csoport vonala. Ez a második vonal még nem alakult ki teljesen, részben azért, mert a Buharin-csoport soraiban a nézetek hihetetlen zűrzavara uralkodik, részben azért, mert ez a második vonal a pártban viszonylag gyenge és ezért egy vagy más módon leplezni igyekszik magát. De ez a vonal, amint látják, mégis megvan, létezik, mint a párt vonalától eltérő vonal, mint olyan vonal, amely politikánknak csaknem valamennyi kérdésében szembehelyezkedik a párt vezérvonalával. Ez a második vonal a jobboldali elhajlás vonala.

Most térjünk át a pártvezetés kérdéseire.

a) A Buharin-csoport frakciós jellegéről

Buharin azt mondotta, hogy pártunkban nincs ellenzék, hogy a Buharin-csoport nem ellenzék. Ez nem igaz, elvtársak. A plénumon elhangzott vitákból félreérthetetlenül kiderült, hogy Buharin csoportja igenis új ellenzék. Ennek a csoportnak ellenzéki munkája arra irányul, hogy revideálja a párt vonalát, felülvizsgálja a párt vonalát és előkészítse a talajt arra, hogy a párt vonalát más vonallal, az ellenzék vonalával helyettesítse, ami nem lehet más, mint a jobboldali elhajlás vonala.

Buharin azt mondotta, hogy a hármak nem frakciós csoport. Ez nem igaz, elvtársak. Buharin csoportjában megvan a frakciózás minden ismérve. Fellelhető itt minden: a platform, a frakciós zárkózottság, a lemondás-politika, a szervezett harc a Központi Bizottság ellen. Mi kell még? Minek titkolni az igazságot a Buharin-csoport frakciós jellegéről, amikor ez a napnál is világosabb? A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság plénuma éppen azért gyűlt itt össze, hogy nézeteltéréseinkről megmondja az egész igazságot. Az igazság pedig az, hogy Buharin csoportja frakciós csoport. És nem egyszerű frakciós csoport, hanem — mondhatni — a legkellemetlenebb és legkicsinyesebb a pártunkban eddig ismert frakciós csoportok közül.

Ez már abból is kitűnik, hogy ez a csoport most egy olyan parányi apróságot próbál frakciós céljaira kihasználni, mint az adzsariai zavargás. Valójában mi ez az adzsariai „felkelés” olyan felkelésekhez képest, amilyen például a kronstadti felkelés volt? Azt hiszem, hogy e felkeléshez képest az adzsariai úgynevezett „felkelés” mégcsak nem is egy csepp a tengerben. Volt-e arra eset, hogy a trockisták vagy zinovjevisták a Központi Bizottság, a párt ellen próbálták kihasználni a komoly kronstadti felkelést? El kell ismernünk, elvtársak, erre nem volt eset. Ellenkezőleg, azok az ellenzéki csoportok, amelyek akkor e komoly felkelés idején a pártban voltak, segítettek a pártnak a felkelés elnyomásában, s nem gondoltak arra, hogy azt a párt ellen kihasználják.

És a mostani Buharin-csoport? Már volt alkalmunk meggyőződni arról, hogy ezt a mikroszkopikus adzsariai „felkelést” a legkicsinyesebb, a legbotrányosabb módon próbálja kihasználni a párt ellen. Mi ez, ha nem a frakciós elvakultság és frakciós elsekélyesedés végső foka?

Nyilván azt követelik tőlünk, hogy ne forduljanak elő zavargások a kapitalista államokkal határos végeken. Nyilván olyan politikát követelnek tőlünk, amely kielégíti társadalmunk valamennyi osztályát, kielégíti a gazdagokat és a szegényeket, a munkásokat és a tőkéseket egyaránt. Nyilván azt követelik tőlünk, hogy ne legyenek nálunk elégedetlen elemek. Hát nem hibbant meg az agyuk ezeknek a Buharin csoportjához tartozó elvtársaknak?

Hogyan követelhetik tőlünk, a proletárdiktatúra embereitől, akik az országon belül és az országon kívül a kapitalista világ ellen harcolunk — hogyan követelhetik tőlünk, hogy országunkban ne legyenek elégedetlenek és hogy itt-ott ne legyenek zavargások az ellenséges államokkal határos végeken? Hát akkor mire való a kapitalista környezet, ha nem arra, hogy a nemzetközi tőke országunk határmenti vidékein minden erejét megfeszítve szervezze az elégedetlen elemek mozgolódását a Szovjethatalom ellen? Üresfejű liberálisokon kívül ki támaszthat még velünk szemben ilyen követeléseket? Hát nem világos, hogy a frakciós kicsinyesség néha liberális vaksággá és korlátoltsággá fajulhat?

b) A lojalitásról és a kollektív vezetésről

Rikov itt azt állította, hogy Buharin, ami a Központi Bizottság iránti magatartását illeti, pártunk egyik „legkifogástalanabb” és „leglojálisabb” tagja.

Legyen szabad ezt kétségbe vonnom. Puszta szóra nem hihetünk Rikovnak. Tényeket követelünk. Rikov pedig nem tud tényeket felhozni.

Viszont például tény, hogy Buharin a kulisszák mögött tárgyalásokat folytatott a trockistákkal kapcsolatban álló Kamenyev-csoporttal, tárgyalásokat folytatott egy frakciós blokk szervezéséről, a Központi Bizottság politikájának megváltoztatásáról, a Politikai Iroda összetételének megváltoztatásáról, tárgyalásokat folytatott arról, hogy a gabonabegyűjtési válságot ki kell használni a Központi Bizottság elleni akcióra. Kérdem, hol van itt Buharin „lojalitása”, „kifogástalan magatartása” Központi Bizottsága iránt?

Nem éppen az ellenkezője ez annak, nem azt jelenti-e ez, hogy a Politikai Iroda egyik tagjának magatartásában nyoma sincs a saját Központi Bizottsága, a saját pártja iránt tartozó lojalitásnak? Ha ezt a Központi Bizottság iránti lojalitásnak nevezik, akkor mit neveznek a Központi Bizottság elárulásának?

Buharin szeret lojalitásról, becsületességről beszélni, de mért nem próbál önmagára tekinteni és mért nem próbálja megkérdezni önmagától: vajon nem ő-e az, aki a legtisztességtelenebbül megszegi a Központi Bizottsága iránti lojalitás legelemibb követelményeit, mikor a kulisszák mögött tárgyalásokat folytat a trockistákkal saját Központi Bizottsága ellen és így elárulja saját Központi Bizottságát?

Buharin itt arról beszél, hogy nincs kollektív vezetés a párt Központi Bizottságában, s azt állította, hogy a Központi Bizottság Politikai Irodájának többsége megszegi a kollektív vezetés követelményeit.

Persze, plénumunk mindent tűr. Tűrheti Buharinnak ezt a szemérmetlen és képmutató kijelentését is. De aki a plénumon ilyen szellemben mer fellépni a Központi Bizottság többsége ellen, abból valóban kiveszett minden szégyenérzet.

Valóban, milyen kollektív vezetésről lehet itt szó, amikor a Központi Bizottság többsége befogja magát az állam szekerébe, minden erejét megfeszítve húzza előre s kéri Buharin csoportját is, hogy segítsen neki ebben a nehéz munkában, Buharin csoportja pedig nemcsak nem segít Központi Bizottságának, hanem ellenkezőleg — minden módon akadályozza, megköti a szekér kerekét, lemondással fenyegetődzik és összebeszél a párt ellenségeivel, a trockistákkal, pártunk Központi Bizottsága ellen?

Ki tagadhatja, hacsak nem képmutató, hogy Buharin, aki a párt ellen blokkot alkot a trockistákkal és elárulja saját Központi Bizottságát, nem akarja és nem is fogja megvalósítani a kollektív vezetést pártunk Központi Bizottságában?

Ki nem látja, hacsak nem vak, hogy ha Buharin mégis a Központi Bizottság kollektív vezetéséről fecseg, a Központi Bizottság többsége felé sandítva, akkor ezt azért teszi, hogy álcázza áruló álláspontját?

Meg kell állapítanom, hogy Buharin nem először szegi meg a párt Központi Bizottsága iránti lojalitás és a kollektív vezetés elemi követelményeit. Pártunk történetében már volt rá példa, hogy Buharin, a breszti béke idején, még Lenin életében, amikor kisebbségben maradt a béke kérdésében, a baloldali eszerekhez, pártunk ellenségeihez futkosott, a kulisszák mögött tárgyalásokat folytatott velük, blokkot próbált alkotni velük Lenin és a Központi Bizottság ellen. Miben állapodott meg akkor a baloldali eszerekkel, azt, sajnos, még nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy a baloldali eszerek akkor le akarták tartóztatni Lenint és szovjetellenes forradalmat akartak csinálni… De a legcsodálatosabb az, hogy amikor Buharin a baloldali eszerekhez futkosott és velük összeesküvést szőtt a Központi Bizottság ellen, akkor is, mint most, a kollektív vezetés szükségességéről kiabált.

Ezenkívül pártunk történetében volt példa arra is, hogy Buharin, Lenin életében, amikor többsége volt pártunk Moszkva-területi irodájában és maga mögött tudta a „baloldali” kommunisták csoportját, felszólította a párt tagjait, fejezzék ki bizalmatlanságukat a párt Központi Bizottsága iránt, ne engedelmeskedjenek neki és vessék fel a szakadás kérdését pártunkban. Ez a breszti béke idején, az után történt, hogy a Központi Bizottság már határozatot hozott, hogy a breszti békefeltételeket el kell fogadni.

Ilyen a buharini lojalitás és kollektív vezetés.

Rikov a kollegiális munka szükségességéről beszélt. Eközben szemrehányó pillantásokat vetett a Politikai Iroda többsége felé s azt hangoztatta, hogy ő és kebelbarátai a kollegiális munka hívei, a Politikai Iroda többsége tehát, következésképpen, a kollegiális munka ellensége. Rikov azonban egyetlen tényt sem hozott fel kijelentése bizonyítására.

Hogy ezt a rikovi mesét leleplezzem, engedjék meg, hogy néhány tényt, néhány példát említsek, amelyekből kitűnik, hogyan gyakorolja Rikov a kollegiális munkát.

Első példa. Önök ismerik az amerikai aranykivitel históriáját. Önök közül sokan talán azt hiszik, hogy az aranyat a Népbiztosok Tanácsának vagy a párt Központi Bizottságának határozata alapján, vagy a Központi Bizottság beleegyezésével, vagy a Központi Bizottság tudtával vitték ki Amerikába. Szó sincs róla, elvtársak. A Központi Bizottságnak és a Népbiztosok Tanácsának ebben az ügyben semmi része sincs. Van egy határozatunk, amely megtiltja az arany kivitelét a Központi Bizottság hozzájárulása nélkül. Ezt a határozatot azonban megszegték. Ki engedélyezte hát az arany kivitelét? Kiderült, hogy az aranyat Rikov egyik helyettesének engedélyével, Rikov tudtával és beleegyezésével vitték ki.

Mi ez — kollegiális munka?

Másik példa. Egy nagy amerikai magánbankkal folytatott tárgyalásokról van szó. Ennek a banknak a vagyonát az Októberi Forradalom után államosítottuk és a bank most kártérítést követel. A Központi Bizottságnak tudomására jutott, hogy Állami Bankunk képviselője a kártérítés feltételeiről tárgyalásokat folytat ezzel a bankkal.

Mint tudják, a magánkövetelések teljesítése rendkívül komoly kérdés, amely közvetlenül összefügg külpolitikánkkal. Önök közül sokan azt hiszik, hogy a Népbiztosok Tanácsának vagy a Központi Bizottságnak engedélyével folytak ezek a tárgyalások. Ez azonban nem így van, elvtársak. A Központi Bizottságnak és a Népbiztosok Tanácsának semmi köze sincs ehhez a dologhoz. A Központi Bizottság később, miután tudomást szerzett ezekről a tárgyalásokról, határozatot hozott, hogy a tárgyalásokat abba kell hagyni. Kérdés azonban: ki hagyta jóvá ezeket a tárgyalásokat? Kiderült, hogy Rikov tudtával és beleegyezésével Rikov egyik helyettese engedélyezte azokat.

Mi ez — kollegiális munka?

Harmadik példa. A kulákok és a középparasztok mezőgazdasági gépekkel való ellátásáról van szó. Arról van szó, hogy az OSzFSzK GT, ahol Rikov egyik helyettese elnököl, elrendelte, hogy csökkentsék a középparasztok mezőgazdasági gépekkel való ellátását és növeljék a falusi felső rétegek, vagyis a kulákok gépekkel való ellátását. Íme az OSzFSzK GT párt- és szovjetellenes rendeletének szövege:

„A Kazah és a Baskír Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságban, a Szibériai és az Alsó-Volga határterületen, továbbá a Közép-Volga és az Urál területen a falu felső rétegei a jelen pontban megszabott százaléknál 20%-kal több, a középparaszti rétegek pedig 30%-kal kevesebb mezőgazdasági gépet és eszközt kapnak.”

Tessék: amikor a párt fokozott erővel támad a kulákok ellen és a szegény- és középparaszti tömegeket a kulákság ellen szervezi, az OSzFSzK GT ugyanakkor elrendeli, hogy a középparasztok gépellátási normáját csökkenteni, a falu felső rétegeinek gépellátási normáját pedig emelni kell.

És ezt nevezik lenini, kommunista politikának!

A Központi Bizottság később, miután tudomást szerzett erről az esetről, hatályon kívül helyezte a GT rendeletét. De ki hagyta jóvá ezt a szovjetellenes rendeletet? Ezt a rendeletet Rikov egyik helyettese, Rikov tudtával és beleegyezésével hagyta jóvá.

Mi ez — kollegiális munka?

Azt hiszem, ezek a példák elég világosan mutatják, hogy Rikov és helyettesei hogyan gyakorolják a kollegiális munkát.

c) A jobboldali elhajlás elleni harcról

Buharin a Politikai Iroda három tagjának „állampolgári kivégzéséről” beszélt, akiket, mint mondja, pártunk szervezeteiben „megdolgoznak”. Azt mondotta, hogy a párt a Politikai Iroda három tagját, Buharint, Rikovot és Tomszkijt „állampolgárilag kivégezte”, amikor a sajtóban és a gyűléseken hibáikat bírálta, míg ők, a Politikai Irodának ez a három tagja, „kénytelenek” voltak hallgatni.

Mindez mende-monda, elvtársak. Ez egy liberáliskodó kommunista ravaszkodása, aki leszerelni próbálja a pártot abban a harcban, melyet a párt a jobboldali elhajlás ellen folytat. Buharin szerint, ha ő és barátai a jobboldali elhajlás hibáiban megrekedtek, akkor a pártnak nincs joga leleplezni ezeket a hibákat, a párt hagyja abba a harcot a jobboldali elhajlás ellen és várjon mindaddig, amíg Buharin és barátai szívesek lesznek hibáiktól elállni.

Nem túlságosan sokat követel-e tőlünk Buharin? Nem azt hiszi-e, hogy a párt az ő kedvéért van, nem pedig ő a párt kedvéért? Hát ki kényszeríti őt, hogy hallgasson, hogy nyugodtan üljön, mikor az egész párt mozgósítva van a jobboldali elhajlás ellen és erélyes támadásokat intézve küzd a nehézségekkel? Miért ne állhatna most csatasorba Buharin is legközelebbi barátaival, miért ne harcolhatnának ők is erélyesen a jobboldali elhajlás és az iránta tanúsított békülékenység ellen? Vajon kételkedhetik-e valaki abban, hogy a párt üdvözölné Buharint és legközelebbi barátait, ha elszánnák magukat erre a nem is olyan nehéz lépésre? Miért nem szánják el magukat erre a lépésre, ami végtére is kötelességük? Vajon nem azért-e, mert csoportérdekeiket a párt érdekei és a párt vezérvonalának érdekei fölé helyezik? Ki az oka annak, hogy a jobboldali elhajlás ellen folyó harcban Buharinnak, Rikovnak és Tomszkijnak még hűlt helyét sem láttuk? Nem világos-e, hogy a Politikai Iroda három tagjának „állampolgári kivégzéséről” szóló mende-monda nem egyéb, mint a Politikai Iroda három tagjának rosszul leplezett kísérlete, hogy a pártot hallgatásra és a jobboldali elhajlás ellen folyó harc beszüntetésére kényszerítsék?

A jobboldali elhajlás elleni harc nem tekinthető pártunk másodrendű feladatának. A jobboldali elhajlás ellen folyó harc pártunk egyik döntő feladata. Ha saját körünkben, saját pártunkban, a proletariátus politikai vezérkarában, mely a mozgalmat vezeti és a proletariátust előre viszi, ha mi ebben a vezérkarban megtűrnők, hogy szabadon létezhessenek és tetszésük szerint tevékenykedjenek a jobboldali elhajlók, akik a pártot demobilizálni, a munkásosztályt bomlasztani próbálják, politikánkat pedig a „szovjet” burzsoázia ízlésének megfelelően akarják irányítani, vagyis szocialista építésünk nehézségei elől készek meghátrálni — ha mindezt megengednék, akkor ez mit jelentene? Nem azt jelentené-e, hogy fékezni akarjuk a forradalmat, hogy bomlasztani akarjuk szocialista építésünket, hogy meg akarunk futamodni a nehézségek elől, hogy készek vagyunk átengedni hadállásainkat a tőkés elemeknek?

Megérti-e Buharin csoportja, hogy a jobboldali elhajlás elleni harcról lemondani annyi, mint a munkásosztályt elárulni, a forradalmat elárulni?

Megérti-e Buharin csoportja, hogy a jobboldali elhajlás és az irányában tanúsított békülékenység leküzdése nélkül lehetetlen leküzdeni az előttünk álló nehézségeket, e nehézségek leküzdése nélkül pedig lehetetlen döntő sikereket elérni szocialista építésünk terén?

Mit érnek mindezek után a Politikai Iroda három tagjának „állampolgári kivégzéséről” szóló szánalmas mesék?

Nem, elvtársak, a buharinisták nem fogják megijeszteni a pártot az „állampolgári kivégzésről” szóló liberális fecsegésükkel. A párt azt követeli tőlük, hogy pártunk Központi Bizottságának valamennyi tagjával egy sorban erélyes harcot folytassanak a jobboldali elhajlás és az irányában tanúsított békülékenység ellen. A párt ezt azért követeli Buharin csoportjától, hogy megkönnyítse a munkásosztály mozgósításának művét, megtörje az osztályellenségek ellenállását és megszervezze szocialista építésünk nehézségeinek erélyes leküzdését.

Vagy teljesítik a buharinisták a párt e követelését s akkor a párt üdvözölni fogja őket, vagy pedig nem teljesítik — s akkor magukra vessenek.

VI
Következtetések

Rátérek a következtetésekre.

A következőket indítványozom:

1. Mindenekelőtt el kell ítélni a Buharin-csoport nézeteit. El kell ítélni a csoport nyilatkozataiban és képviselőinek beszédeiben kifejtett nézeteket, s ki kell mondani, hogy ezek a nézetek összeegyeztethetetlenek a párt vonalával és teljesen egybevágnak a jobboldali elhajlás álláspontjával.

2. El kell ítélni Buharinnak a Kamenyev-csoporttal folytatott kulisszamögötti tárgyalásait, mint a Buharin-csoport illojalitásának és frakciós jellegének legvilágosabb kifejezését.

3. El kell ítélni Buharin és Tomszkij lemondás-politikáját, mint a pártfegyelem elemi követelményeinek durva megszegését.

4. Buharint és Tomszkijt fel kell menteni állásaiktól, s figyelmeztetni kell őket, hogy a Központi Bizottság határozatainak megszegésére irányuló legcsekélyebb kísérlet esetén a Központi Bizottság kénytelen lesz eltávolítani őket a Politikai Irodából.

5. Intézkedni kell, hogy a Politikai Iroda egyes tagjai és póttagjai gyűlési beszédeikben a legcsekélyebb mértékben se térjenek el a párt vonalától, a Központi Bizottság és szervei határozataitól.

6. Intézkedni kell, hogy a párt- és a szovjet sajtószervekben, a lapokban és folyóiratokban kizárólag a párt vonala és a párt vezető szerveinek határozatai érvényesüljenek.

7. Külön rendszabályokat kell alkalmazni azokkal szemben, ha kell, még a Központi Bizottságból és a pártból is ki kell zárni azokat, akik a párt, a Központi Bizottság és a Politikai Iroda határozatainak titkossága ellen próbálnak véteni.

8. A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság együttes plénumának a belső pártkérdésekről szóló határozatát meg kell küldeni valamennyi helyi pártszervezetnek és a XVI. konferencia tagjainak, egyelőre mellőzve a sajtóban való közzétételét.

Szerintem, ez a kivezető út a helyzetből.

Egyes elvtársak azt követelik, hogy Buharint és Tomszkijt azonnal zárjuk ki a Központi Bizottság Politikai Irodájából. Én nem értek egyet ezekkel az elvtársakkal. Szerintem, jelenleg meglehetünk ilyen szélsőséges rendszabály nélkül is.

A teljes szöveg e kötet
orosznyelvű kiadásában
jelent meg először.

(idézet: – Sztálin Művei 12. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Nemzeti kérdés és leninizmus

Válasz Meskov, Kovalcsuk és más elvtársaknak

Leveleiket megkaptam. Az utóbbi hónapokban ugyanerről a tárgyról számos hasonló levelet kaptam más elvtársaktól is. Elhatároztam azonban, hogy éppen önöknek válaszolok, mert önök nyersebben vetik fel a kérdéseket s ezzel elősegítik tisztázásukat. Igaz, hogy leveleikben helytelenül oldják meg a felvetett kérdéseket, de ez más dolog — erről alább beszélünk.

Térjünk a tárgyra.

1. A „nemzet” fogalma

Az orosz marxistáknak már régen megvan a maguk nemzetelmélete. Az orosz marxisták elmélete szerint a nemzet az emberek történelmileg kialakult tartós közössége, amely négy fő ismérv közössége alapján, mégpedig: a nyelv közössége, a terület közössége, a gazdasági élet közössége és a nemzeti kultúra jellegzetes sajátosságai közösségében megnyilvánuló lelki alkat közössége alapján keletkezett. Tudott dolog, hogy ezt az elméletet pártunkban általánosan elismerték.

Mint leveleikből látható, önök ezt az elméletet hiányosnak tartják. Ezért azt javasolják, hogy a négy ismérvhez hozzá kell adni egy ötödik ismérvet s ez: a saját, különálló nemzeti állam megléte. Önök azt tartják, hogy ennek az ötödik ismérvnek megléte nélkül nincs és nem is lehetséges nemzet.

Azt hiszem, hogy az önök által javasolt séma, amely megköveteli a „nemzet” fogalmának új, ötödik ismérvét — mélységesen téves és sem elméletileg, sem gyakorlati-politikai szempontból nem igazolható.

Az önök sémája szerint csak az olyan nemzeteket kellene nemzeteknek elismerni, amelyeknek saját, külön államuk van, viszont az elnyomott nemzeteket, amelyeknek nincs önálló államiságuk, egytől-egyig törölni kellene a nemzetek kategóriájából, s ugyanígy az elnyomott nemzetek harcát a nemzeti elnyomás ellen, a gyarmati népek harcát az imperializmus ellen ki kellene küszöbölni a „nemzeti mozgalom”, a „nemzeti szabadságmozgalom” fogalmából.

Sőt mi több. Ha elfogadnék az önök sémáját, akkor azt kellene állítanunk, hogy:

a) az írek csak az „Ír Szabad Állam” megalakulása után váltak nemzetté, addig az ideig pedig nem alkottak nemzetet;

b) a norvégek Norvégiának Svédországtól való különválása előtt nem voltak nemzet, hanem csak a különválás után váltak nemzetté;

c) az ukránok akkor, amikor a cári Oroszországhoz tartoztak, nem voltak nemzet, nemzetté csak azután váltak, hogy a Központi Rada és Szkoropadszkij hetman alatt különváltak Szovjetoroszországtól, de ismét megszűntek nemzet lenni, amikor Ukrán Szovjet Köztársaságukat a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségében más Szovjet Köztársaságokkal egyesítették.

Az ilyen példák egész tömegét lehetne felhozni.

Nyilvánvaló, hogy az a séma, amely ilyen képtelen következtetésekre vezet, nem tekinthető tudományos sémának.

Gyakorlati-politikai szempontból az önök sémája elkerülhetetlenül a nemzeti elnyomás, az imperialista elnyomás igazolására vezet, amelynek hordozói egyáltalán nem ismerik el igazi nemzeteknek a saját, külön nemzeti állammal nem bíró elnyomott és nem teljesjogú nemzeteket és azt tartják, hogy ez a körülmény feljogosítja őket e nemzetek elnyomására.

Arról már nem is beszélek, hogy az önök sémája a mi Szovjet Köztársaságaink burzsoá nacionalistáinak igazolására vezet, akik azt bizonygatják, hogy a szovjet nemzetek megszűntek nemzetek lenni, miután elhatározták, hogy saját nemzeti Szovjet Köztársaságaikat a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségében egyesítsék.

Ennyit az orosz marxista nemzetelmélet „kiegészítésének” és „kijavításának” kérdéséről.

Nincs más hátra: el kell ismerni, hogy az orosz marxista nemzetelmélet az egyetlen helyes elmélet.

2. A nemzetek keletkezése és fejlődése

Az önök egyik legkomolyabb hibája, hogy egy kalap alá vonnak minden manapság létező nemzetet és nem látják a közöttük fennforgó elvi különbséget.

Különféle nemzetek vannak a világon. Vannak olyan nemzetek, amelyek a felfelé haladó kapitalizmus korszakában fejlődtek ki, amikor a burzsoázia, összetörve a feudalizmust és a feudális széttagoltságot, egy egészbe összefogta és egybeforrasztotta a nemzetet. Ezek az úgynevezett „modern” nemzetek.

Önök azt állítják, hogy már a kapitalizmus előtt is keletkeztek és léteztek nemzetek. De hogyan keletkezhettek és létezhettek nemzetek a kapitalizmus előtt, a feudalizmus idején, amikor az országok egyes, önálló fejedelemségekre voltak széttagolva, melyek nemcsak hogy nem voltak nemzeti kötelékekkel egymáshoz fűzve, hanem az ilyen kötelékek szükségességét határozottan tagadták. Az önök téves állításaival szemben meg kell állapítani, hogy a kapitalizmuselőtti időszakban nem voltak és nem is lehettek nemzetek, mert nem voltak még nemzeti piacok, nem voltak sem gazdasági, sem kulturális nemzeti központok, tehát nem voltak meg azok a tényezők, amelyek felszámolják valamely nép gazdasági széttagoltságát s ennek a népnek addig elkülönült részeit egy nemzeti egészbe vonják össze.

Persze, a nemzet elemei — a nyelv, a terület, a kulturális közösség stb. — nem az égből hullottak, hanem lassanként jöttek létre, még a kapitalizmuselőtti időszakban. De ezek az elemek csak csírájukban voltak meg, s a legjobb esetben csak potenciát, lehetőséget jelentettek olyan értelemben, hogy a jövőben, bizonyos kedvező körülmények fennforgása esetén, nemzet kialakulására vezethettek. A lehetőségből csak a felfelé haladó kapitalizmus időszakában lett valóság, amikor már volt nemzeti piac, amikor már voltak gazdasági és kulturális központok.

Ezzel kapcsolatban idéznünk kell Lenin „Kik azok a «népbarátok» és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen?” című brosúrájából a nemzetek keletkezésére vonatkozó nagyszerű szavakat. A narodnyik Mihajlovszkijjal vitatkozva, aki a nemzeti kötelékek és a nemzeti egység keletkezését a nemzetségi kötelékek fejlődéséből vezeti le, Lenin a következőket mondja:

„Tehát a nemzeti kötelékek a nemzetségi kötelékek folytatásai és általánosításai! Mihajlovszkij úr nyilvánvalóan abból a gyermekmeséből veszi társadalomtörténeti elgondolásait, melyet a gimnazistáknak tanítanak. A társadalom története — így szól az iskolás tudomány — azt mutatja, hogy kezdetben volt a család, minden társadalom sejtje . . ., aztán — úgymond — a család törzzsé, a törzs pedig állammá terebélyesedett. Ha Mihajlovszkij úr nagyképűen ezt a gyerekes badarságot ismétli, ez — minden egyébtől eltekintve — csak arról tanúskodik, hogy a leghalványabb sejtelme sincs még az orosz történelem menetéről sem. Ha még lehetett beszélni az ősi Oroszföld nemzetségi életviszonyairól, kétségtelen, hogy a középkorban, a moszkvai állam korszakában, ezek a nemzetségi kötelékek már nem voltak meg, vagyis az állam egyáltalán nem nemzetségi, hanem helyi kapcsolatokon alapult: a földesurak és a kolostorok különböző helyekről parasztokat fogadtak magukhoz, és az ilymódon alakult közösségek tisztán területi egyesülések voltak. De az akkori időben nemzeti kötelékekről a szó tulajdonképpeni értelmében aligha lehetett szó: az állam külön «földekre», sőt részben fejedelemségekre hullott szét, amelyek egykori önkormányzatuk élő nyomait, közigazgatásuk sajátosságait, néha saját csapataikat (a helyi bojárok saját csapataikkal vonultak hadba), saját vámhatáraikat is stb. megőrizték. Csak az orosz történelem új időszakára (körülbelül a XVII. századtól) jellemző e területek, földek és fejedelemségek egy egészbe való tényleges egybeolvadása. Ezt az egybeolvadást, igen tisztelt Mihajlovszkij úr, nem a nemzetségi kötelékek idézték elő, sőt még a folytatásuk és általánosításuk sem: ezt az egybeolvadást az egyes területek között kifejlődő csere, a fokozatosan növekvő áruforgalom, a kis helyi piacoknak egy összoroszországi piaccá való összpontosulása idézte elő. Minthogy ennek a folyamatnak vezetői és urai a kapitalista kereskedők voltak, ezért a nemzeti kötelékek megteremtése nem volt egyéb, mint a burzsoá kötelékek megteremtése” (lásd I. köt. 72—73. old.).

Így keletkeztek az úgynevezett „modern” nemzetek.

Ebben az időszakban az ilyen nemzetek fő vezető erői a burzsoázia és nacionalista pártjai voltak és maradnak. Osztálybéke a nemzeten belül a „nemzet egysége” kedvéért, a saját nemzet területének kiterjesztése idegen nemzeti területek meghódítása útján; bizalmatlanság és gyűlölet az idegen nemzetekkel szemben; a nemzeti kisebbségek elnyomása; egységfront az imperializmussal — ilyen ezeknek a nemzeteknek eszmei és társadalmi-politikai arculata.

Az ilyen nemzeteket burzsoá nemzeteknek kell minősíteni. Ilyenek például a francia, az angol, az olasz, az északamerikai és más, hozzájuk hasonló nemzetek. Ugyanilyen burzsoá nemzetek voltak az orosz, az ukrán, a tatár, az örmény, a grúz és más nemzetek Oroszországban, mielőtt országunkban a proletariátus diktatúrája, a szovjet rend létrejött.

Érthető, hogy az ilyen nemzetek sorsa a kapitalizmus sorsához van kötve, hogy a kapitalizmus bukásával együtt az ilyen nemzeteknek is el kell tűnniök. Ilyen burzsoá nemzetekre gondol Sztálin „Marxizmus és nemzeti kérdés” című brosúrájában, amikor azt mondja, hogy „a nemzet nem egyszerűen történelmi kategória, hanem egy meghatározott korszaknak, a felfelé haladó kapitalizmus korszakának történelmi kategóriája”, hogy „a nemzeti mozgalomnak, mint lényegében burzsoá mozgalomnak sorsa természetszerűen a burzsoázia sorsához van kötve”, hogy „a nemzeti mozgalom végleg csak a burzsoázia bukásával szűnhetik meg”, hogy „csak a szocializmus birodalmában teremthető meg a teljes béke”.

Ennyit a burzsoá nemzetekről.

De vannak a világon más nemzetek is. Ezek az új, szovjet nemzetek, amelyek a régi, burzsoá nemzetek alapján azután fejlődtek és alakultak ki, hogy Oroszországban megdöntötték a kapitalizmust, felszámolták a burzsoáziát és nacionalista pártjait és megteremtették a szovjet rendet.

A munkásosztály és internacionalista pártja az az erő, amely ezeket az új nemzeteket összeforrasztja és vezeti. A nemzeten belül a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetsége, melynek az a célja, hogy a szocializmus győzelmes építése érdekében felszámolja a kapitalizmus maradványait; a nemzeti elnyomás maradványainak megsemmisítése a nemzetek és nemzeti kisebbségek egyenjogúsága és szabad fejlődése érdekében; a nacionalizmus maradványainak megsemmisítése a népek közötti barátság megteremtése és a nemzetköziség megvalósítása érdekében; egységfront valamennyi elnyomott és nemteljesjogú nemzettel a hódító politika és a hódító háborúk elleni harcban, az imperializmus elleni harcban — ilyen ezeknek a nemzeteknek szellemi és társadalmi-politikai arculata.

Az ilyen nemzeteket szocialista nemzeteknek kell minősíteni.

Ezek az új nemzetek a régi, burzsoá nemzetek alapján, a kapitalizmus felszámolásának eredményeképpen — a szocializmus szellemében történt gyökeres átalakulásuk útján keletkeztek és fejlődtek. Senki sem tagadhatja, hogy a Szovjet Szövetségben élő, mostani szocialista nemzetek — az orosz, az ukrán, a belorusz, a tatár, a baskír, az üzbek, a kazah, az azerbajdzsán, a grúz, az örmény és más nemzetek — mind osztályösszetételükben és szellemi arculatukban, mindpedig társadalmi és politikai érdekeikben és törekvéseikben gyökeresen különböznek a régi Oroszország megfelelő régi, burzsoá nemzeteitől.

A történelem a nemzeteknek ezt a két típusát ismeri.

Önök nem értenek egyet azzal, hogy a nemzetek sorsát — a szóbanforgó esetben a régi, burzsoá nemzetek sorsát — a kapitalizmus sorsához kössük. Önök nem értenek egyet azzal a tétellel, hogy a kapitalizmus felszámolásával együtt a régi, burzsoá nemzeteket is fel fogják számolni. Hát tulajdonképpen mihez kössük ezeknek a nemzeteknek sorsát, ha nem a kapitalizmus sorsához? Valóban olyan nehéz megérteni, hogy a kapitalizmus eltűnésével az általa létrehozott burzsoá nemzeteknek is el kell tűnniök? Vagy talán azt hiszik, hogy a régi, burzsoá nemzetet a szovjet rendben, a proletariátus diktatúrája alatt is létezhetnek és fejlődhetnek? Még mit nem ….

Önök attol tartanak, hogy a kapitalizmus idején fennálló nemzetek felszámolása általában egyet jelent a nemzetek felszámolásával, mindenféle nemzet felszámolásával. Miért? Milyen alapon? Valóban nem tudnák, hogy a burzsoá nemzeteken kívül más nemzetek, szocialista nemzetek is vannak, amelyek sokkal jobban egybeforrtak és életrevalóbbak, mint bármelyik burzsoá nemzet?

Éppen ott hibáznak önök, hogy nem látnak más nemzeteket, csak burzsoá nemzeteket, vagyis szem elől tévesztettek egy egész korszakot, melynek folyamán a Szovjet Szövetségben szocialista nemzetek keletkeztek a régi, burzsoá nemzetek romjain.

Az igazság az, hogy a burzsoá nemzetek felszámolása nem általában a nemzetek felszámolását, hanem csak a burzsoá nemzetek felszámolását jelenti. A régi, burzsoá nemzetek romjain új, szocialista nemzetek keletkeznek és fejlődnek, amelyek sokkal szorosabban egybeforrtak, mint bármelyik burzsoá nemzet, mert a szocialista nemzetek mentesek a burzsoá nemzeteket bomlasztó kibékíthetetlen osztályellentétektől, és sokkal inkább ölelik fel az egész népet, mint bármelyik burzsoá nemzet.

3. Nemzetek és nemzeti nyelvek jövője

Önök komoly hibát követnek el, amikor azt az időszakot, amelyben a szocializmus csak egy országban győzött, nem különböztetik meg a szocializmus világméretű győzelmének időszakától és azt állítják, hogy a nemzeti különbségek és a nemzeti nyelvek eltűnése, a nemzetek egybeolvadása és egységes közös nyelv kialakulása nemcsak a szocializmus világméretű győzelme esetén lehetséges és szükségszerű, hanem akkor is, ha a szocializmus csak egy országban aratott győzelmet. Emellett önök egészen különböző dolgokat tévesztenek össze: „a nemzeti elnyomás megszüntetését” összezavarják „a nemzeti különbségek felszámolásával”, „a nemzeti állami válaszfalak megsemmisítését” a „nemzetek elhalásával”, a „nemzetek egybeolvadásával”.

Hangsúlyoznom kell, hogy marxistáknak semmiesetre sem szabad ezeket a különnemű fogalmakat összekeverni. Nálunk, a mi országunkban, már régen megszűnt a nemzeti elnyomás, de ebből egyáltalán nem következik, hogy a nemzeti különbségek is eltűntek s hogy országunkban nincsenek többé nemzetek. Nálunk, a mi országunkban, már régen felszámoltuk a nemzeti állami válaszfalakat, a határőrségekkel és vámhivatalokkal együtt, de ebből egyáltalán nem következik, hogy a nemzetek már egybeolvadtak és a nemzeti nyelvek eltűntek, hogy ezeknek a nyelveknek a helyét valamennyi nemzetünknek egyvalamilyen közös nyelve foglalta el.

Önök nincsenek megelégedve a Keleti Népek Kommunista Egyetemén tartott beszédemmel (1925), amelyben tagadom annak a tételnek helyességét, hogy a szocializmus egy országban aratott győzelme esetén — például a mi országunkban — a nemzeti nyelvek elhalnak, a nemzetek egybeolvadnak, s a nemzeti nyelvek helyét egy közös nyelv foglalja el.

Önök úgy vélekednek, hogy ez a kijelentésem ellentmond Lenin ismert tételének, mely szerint a szocializmus célja nem csupán az, hogy az emberiségnek kis államokra forgácsoltsága és mindenféle nemzeti elkülönülés megszűnjék, nem csupán az, hogy a nemzetek közelebb kerüljenek egymáshoz, hanem az is, hogy egybeolvadjanak.

Önök továbbá úgy vélekednek, hogy kijelentésem ellentmond egy másik lenini tételnek is, amely szerint a szocializmus világméretű győzelmével kapcsolatban a nemzeti különbségek és a nemzeti nyelvek kezdenek elhalni, hogy az ilyen győzelem után a nemzeti nyelveket egy közös nyelv kezdi felváltani.

Ez, elvtársak, teljesen helytelen. Ez súlyos tévedés.

Fentebb már mondottam, hogy marxistának nem szabad összekevernie és egy kalap alá vonnia olyan különnemű jelenségeket, mint „a szocializmus győzelme egy országban” és „a szocializmus világméretű győzelme”. Nem szabad elfelejteni, hogy ezek a különnemű jelenségek két teljesen különböző korszakot tükröznek, amelyek nemcsak időben (ami nagyon fontos), hanem egész lényegükben is különböznek egymástól.

A nemzeti bizalmatlanságot, a nemzeti elkülönülést, a nemzeti ellenségeskedést, a nemzeti összeütközéseket természetesen nem a nemzeti gyűlölködés valamilyen „veleszületett” érzése sugallja és táplálja, hanem az imperializmusnak idegen nemzetek leigázására irányuló törekvése és e nemzeteknek a nemzeti leigázás veszélyétől való félelme. Kétségtelen, hogy amíg világimperializmus lesz, addig meglesz ez a törekvés és ez a félelem is, következésképpen az országok óriási többségében meglesz a nemzeti bizalmatlanság is, a nemzeti elkülönülés is, a nemzeti ellenségeskedés is és nemzeti összeütközések is lesznek. Állíthatjuk-e, hogy a szocializmus győzelme és az imperializmus felszámolása egyországban az imperializmus és a nemzeti elnyomás felszámolását jelenti az országok többségében? Világos, hogy ezt nem állíthatjuk. Ebből azonban az következik, hogy a szocializmus győzelme egy országban, annak ellenére, hogy komolyan meggyengíti a világimperializmust, mégsem teremti meg és nem is teremtheti meg azokat a feltételeket, amelyek a világ nemzeteinek és nemzeti nyelveinek egy közös egészbe olvadásához elengedhetetlenek.

A szocializmus világgyőzelmének időszaka mindenekelőtt éppen abban különbözik attól az időszaktól, amelyben a szocializmus csak egyországban győzött, hogy minden országban felszámolja az imperializmust, megszünteti az idegen nemzetek leigázására irányuló törekvést és a nemzeti leigázástól való félelmet, egyaránt kitépi a nemzeti bizalmatlanság és a nemzeti ellenségeskedés gyökereit, a szocialista világgazdaság egységes rendszerében egyesíti a nemzeteket s ilymódon megteremti azokat a reális feltételeket, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy minden nemzet fokozatosan egy egészbe olvadjon egybe.

Ez a gyökeres különbség e két időszak közt.

Ebből azonban az következik, hogy ha ezt a két különböző időszakot összekeverjük és egy kalap alá vonjuk — megbocsáthatatlan hibát követünk el. Vegyük a Keleti Népek Kommunista Egyetemén tartott beszédemet. Ebben a következőket mondom:

„Azt mondják (például Kautsky), hogy a szocializmus időszakában az egész emberiségnek egyetlen egységes nyelve lesz s minden más nyelv el fog halni. Én nem igen hiszek ennek a világot átfogó egységes nyelvnek elméletében. A tapasztalat mindenesetre nem emellett az elmélet mellett, hanem ellene szól. Mindeddig azt látjuk, hogy a szocialista forradalom nem csökkentette, hanem növelte a nyelvek számát, mert a szocialista forradalom, amikor felrázza az emberiség legmélyebb rétegeit és a politika színterére taszítja őket, új életre ébreszt számos új, korábban nem ismert, vagy csak kevéssé ismert nemzetiséget. Ki hitte volna, hogy a régi cári Oroszországban legalább ötven nemzet és nemzeti csoport van? Az Októberi Forradalom azonban, midőn szétzúzta a régi láncokat s felszínre hozta a feledésbe merült népek és népcsoportok egész sorát, új életet adott azoknak és lehetővé tette új fejlődésüket”.

Ebből az idézetből látható, hogy én az olyan típusú emberek ellen beszéltem, mint Kautsky, aki mindig kontár volt a nemzeti kérdésben és az is maradt, aki nem érti a nemzetek fejlődésének mechanikáját, akinek fogalma sincs a nemzetek kolosszális szívósságáról, aki lehetségesnek tartja, hogy a nemzetek jóval a szocializmus győzelme előtt, már a polgári-demokratikus rendben egybeolvadnak, aki talpnyalók módjára dicsőíti a németek csehországi beolvasztó „munkáját” és könnyelműen azt állítja, hogy a csehek már majdnem elnémetesedtek, hogy a cseheknek mint nemzetnek nincs jövőjük.

Ebből az idézetből látható továbbá, hogy beszédemben nem a szocializmus világméretű győzelmének időszaka, hanem kizárólag az az időszak lebegett szemem előtt, mikor a szocializmus még csak egy országban győzött. Emellett azt állítottam (és továbbra is állítom), hogy az az időszak, mikor a szocializmus még csak egy országban győzött, nem teremti meg a nemzetek és nemzeti nyelvek egybeolvadásához szükséges feltételeket, hogy — ellenkezőleg — ez az időszak kedvező körülményeket teremt azoknak a nemzeteknek újjászületése és felvirágzása számára, melyeket azelőtt a cári imperializmus elnyomott, de amelyeket most a szovjet forradalom felszabadított a nemzeti elnyomás alól.

Végül ebből az idézetből látható, hogy önök szem elől tévesztették a két eltérő történelmi időszak közötti óriási különbséget, s ezért nem értették meg Sztálin beszédét sem, s mindennek eredményeképpen eltévedtek saját hibáik útvesztőjében.

Térjünk át Lenin tételeire, melyek azt tanítják, hogy a szocializmus világméretű győzelme után a nemzetek elhalnak és egybeolvadnak.

Íme, Lenin egyik tétele, amely Lenin „A szocialista forradalom és a nemzetek önrendelkezési joga” című, 1916-ban megjelent cikkéből való, s amelyet önök valamilyen okból nem idéznek teljesen leveleikben:

„A szocializmus célja nemcsak az, hogy megszüntesse az emberiség kis államokra daraboltságát és a nemzetek mindennemű elkülönülését, nemcsak az, hogy a nemzeteket közelebb hozza egymáshoz, hanem az is, hogy egybeolvassza azokat… Miként az emberiség csak az elnyomott osztály diktatúrájának átmeneti időszakán keresztül juthat el az osztályok megszüntetéséhez, ugyanúgy a nemzetek elkerülhetetlen egybeolvadásához is csak valamennyi elnyomott nemzet teljes felszabadításának, vagyis különválási szabadságuknak átmeneti időszakán keresztül juthat el az emberiség” (lásd XIX. köt. 40. old.).

És itt van Leninnek egy másik tétele, amelyet önök szintén nem teljesen idéznek:

„Mindaddig, míg a népek és országok között nemzeti és állami különbségek vannak — márpedig ezek a különbségek még a proletariátus diktatúrájának világméretű megvalósítása után is sokáig, nagyon sokáig meg fognak maradni —, a világ kommunista munkásmozgalmának nemzetközi taktikai egysége nem a különféleség kiküszöbölését, nem a nemzeti különbségek megszüntetését (ez a mai helyzetben dőre álom), hanem a kommunizmus alapelveinek (a Szovjethatalomnak és a proletariátus diktatúrájának) olyan érvényesítését követeli, amely ezeket az elveket a részletekben helyesen módosítja, azokat a nemzeti és nemzeti-állami különbségekhez hozzáalakítja, hozzáalkalmazza” (lásd XXV. köt. 227. old.).

Meg kell jegyezni, hogy ez az idézet Lenin „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” című brosúrájából való, amelyet 1920-ban, vagyis a szocialista forradalom egy országban aratott győzelme után, a szocializmus országunkban aratott győzelme után adott ki.

Ezekből az idézetekből látható, hogy Lenin a nemzeti különbségek elhalásának és a nemzetek egybeolvadásának folyamatát nem arra az időszakra vonatkoztatja, amikor a szocializmus csak egy országban győzött, hanem kizárólag a proletárdiktatúra világméretű megvalósítása utánikövetkező időszakra, vagyis arra az időszakra vonatkoztatja, amikor a szocializmus minden országban győzött, amikor már lerakták a szocialista világgazdaság alapjait.

Ezekből az idézetekből látható továbbá, hogy Lenin minden olyan kísérletet, amely a nemzeti különbségek elhalásának folyamatát arra az időszakra vonatkoztatja, mikor a szocializmus csak egy országban, csak a mi országunkban győzött — „dőre álomnak” minősíti.

Azonkívül ezekből az idézetekből látható, hogy Sztálinnak feltétlenül igaza volt, amikor a Keleti Népek Kommunista Egyetemén tartott beszédében tagadta a nemzeti különbségek és a nemzeti nyelvek elhalásának lehetőségét abban az időszakban, mikor a szocializmus csak egy országban, csak a mi országunkban győzött, önöknek pedig egyáltalán nem volt igazuk, amikor olyasvalami mellett kardoskodtak, ami egyenes ellentéte Sztálin tételének.

Végül ezekből az idézetekből látható, hogy amikor önök a szocializmus győzelmének két különböző időszakát összezavarták, nem értették meg Lenint, elferdítették Lenin vonalát a nemzeti kérdésben, s ennek következtében akaratlanul is a leninizmussal való szakítás útjára léptek.

Helytelen volna, ha azt hinnők, hogy a nemzeti különbségek megszűnése és a nemzeti nyelvek elhalása egy csapásra — hogy úgy mondjuk —, felülről jövő rendelkezés alapján, a világimperializmus veresége után azonnal be fog következni. Mi sem helytelenebb ennél a nézetnél. Ha felülről kiadott rendelkezéssel, kényszer útján kísérelnék meg a nemzeteket egybeolvasztani, ezzel az imperialisták malmára hajtanánk a vizet, halálos csapást mérnénk a nemzetek felszabadulásának ügyére, elhantolnánk a nemzetek együttműködésének és testvériségének ügyét. Az ilyen politika egyértelmű lenne a beolvasztási politikával.

Önök természetesen tudják, hogy a beolvasztási politika, mint népellenes, ellenforradalmi és ártalmas politika, feltétlenül ki van rekesztve a marxizmus-leninizmus fegyvertárából.

Azonkívül tudják azt is, hogy a nemzetek és a nemzeti nyelvek rendkívül szívósak és óriási az ellenálló erejük a beolvasztási politikával szemben. A török beolvasztok — akik kíméletlenebbek voltak minden más beolvasztónál — évszázadokon át gyötörték és nyomorgatták a balkáni nemzeteket, de nem tudták megsemmisíteni azokat, sőt ők voltak kénytelenek beadni a derekukat. A cári orosz oroszosítók és a német-porosz németesítők, akik kíméletlenség tekintetében alig különböztek a török beolvasztóktól, több mint száz éven át darabolgatták és gyötörték a lengyel nemzetet, mint ahogy a perzsa és török beolvasztok is évszázadokon át darabolgatták, gyötörték és irtották az örmény és a grúz nemzetet, de nem tudták megsemmisíteni ezeket a nemzeteket, ellenkezőleg, szintén kénytelenek voltak beadni a derekukat.

Ezeket a körülményeket figyelembe kell venni, ha helyesen akarjuk látni, hogy közvetlenül a világimperializmus veresége után milyen lesz az események valószínű menete a nemzetek fejlődése szempontjából.

Hiba volna azt hinni, hogy a proletariátus világdiktatúrája időszakának első szakasza a nemzetek és a nemzeti nyelvek elhalásának, az egységes közös nyelv kialakulásának kezdete lesz. Ellenkezőleg, az első szakasz, amelynek folyamán a nemzeti elnyomást véglegesen meg fogják szüntetni, a korábban elnyomott nemzetek és nemzeti nyelvek fejlődésének és felvirágzásának, a nemzeti egyenjogúság megvalósításának, a nemzetek közötti kölcsönös bizalmatlanság megszűnésének, a nemzetek közötti internacionális kapcsolatok rendezésének és megszilárdításának szakasza lesz.

Csak a proletariátus világdiktatúrája időszakának második szakaszában és olyan mértékben, amint a kapitalista világgazdaság helyett kialakul az egységes szocialista világgazdaság — csak ebben a szakaszban kezd majd kialakulni valamilyen közös nyelv, mert a nemzetek csak ebben a szakaszban fogják érezni, hogy nemzeti nyelvükön kívül egy közös nemzetközi nyelvre van szükségük, amely megkönnyíti érintkezésüket, gazdasági, kulturális és politikai együttműködésüket. Tehát ebben a szakaszban párhuzamosan fogják használni a nemzeti nyelveket és a közös nemzetközi nyelvet. Lehetséges, hogy eleinte nem egy közös, valamennyi nemzetre kiterjedő és egy közös nyelvet használó világgazdasági központ fog létrejönni, hanem több övezeti gazdasági központ fog keletkezni, melyek egyes nemzetcsoportokra terjednek ki és minden egyes nemzetcsoportnak meglesz a külön közös nyelve, s csak később egyesülnek ezek a központok egy közös szocialista világgazdasági központban, amelyben lesz egy minden nemzetre kiterjedő közös nyelv.

A proletariátus világdiktatúrája időszakának következő szakaszában, amikor a szocialista világgazdasági rendszer eléggé megerősödik s a szocializmus a népek életmódjává lesz, amikor a nemzetek a gyakorlatban meggyőződnek arról, hogy a közös nyelv előnyösebb a nemzeti nyelveknél — csak akkor kezdenek majd elhalni a nemzeti különbségek és nyelvek, csak akkor engedik át helyüket egy közös világnyelvnek.

Véleményem szerint ilyen a nemzetek jövendőjének hozzávetőleges képe, ilyen a nemzetek jövő fejlődésének útja, mely a nemzetek egybeolvadásához vezet.

4. A párt politikája a nemzeti kérdésben

Az önök egyik hibája, hogy a nemzeti kérdést nem úgy vizsgálják, mint a társadalom általános szociális és politikai fejlődésének részletkérdését, mely az általános kérdésnek van alárendelve, hanem mint öncélú és állandó jelenséget, amely a történelem folyamán alapjában nem változtatja irányát és jellegét. Ezért nem látják azt, amit minden marxista lát, nevezetesen, hogy a nemzeti kérdés nem mindig azonos jellegű, hogy a nemzeti mozgalom jellege és feladatai a forradalmi fejlődés különböző időszakainak megfelelően változnak.

Logikailag tulajdonképpen ezzel magyarázható az a szomorú tény, hogy önök olyan könnyen keverik össze és vonják egy kalap alá a forradalom fejlődésének különnemű időszakait, s nem értik, hogy a fejlődés különböző szakaszain a forradalom jellegének és feladatainak változásával együtt változik a nemzeti kérdés jellege és feladata is, hogy ennek megfelelően a pártnak a nemzeti kérdésben követett politikája szintén változik, hogy következésképpen a pártnak a nemzeti kérdésben követett politikáját, amely a forradalom fejlődésének egyik időszakával függ össze, ettől az időszaktól nem szabad erőszakosan elszakítani és egy másik időszakra önkényesen átvinni.

Az orosz marxisták mindig abból a tételből indultak ki, hogy a nemzeti kérdés a forradalmi fejlődés általános kérdésének egy része, hogy a forradalom különböző szakaszain a nemzeti kérdésnek különböző feladatai vannak, amelyek megfelelnek a forradalom minden adott történelmi helyzetben különböző jellegének, s hogy ennek megfelelően a pártnak a nemzeti kérdésben követett politikája szintén változik.

Az első világháború előtti időszakban, amikor a történelem a polgári-demokratikus forradalmat tűzte napirendre, az orosz marxisták a nemzeti kérdés megoldását az oroszországi demokratikus forradalom sorsával kapcsolták egybe. Pártunk azt tartotta, hogy a cárizmus megdöntése, a feudalizmus maradványainak felszámolása és az ország teljes demokratizálása — a nemzeti kérdésnek a kapitalizmus keretei között egyáltalán lehetséges legjobb megoldása.

Ez a párt politikája ebben az időszakban.

Ebből az időszakból származnak Leninnek a nemzeti kérdésről írt cikkei, közöttük a „Kritikai megjegyzések a nemzeti kérdéshez” című cikke is, amelyben Lenin ezt mondja:

„ . . . állítom, hogy a nemzeti kérdésnek csak egy megoldása van, amennyiben ilyen megoldás a kapitalista világban egyáltalán lehetséges, s ez a megoldás — a következetes demokratizmus. Ennek bizonyítékául, egyebek között, Svájcra hivatkozom” (lásd XVII. köt. 150. old.).

Ugyanebből az időszakból származik Sztálin „Marxizmus és nemzeti kérdés” c. brosúrája, ahol többek között ezt mondja:

„A nemzeti mozgalom végleg csak a burzsoázia bukásával szűnhetik meg. Csak a szocializmus birodalmában valósítható meg a teljes béke. De a nemzeti harcot a minimumra csökkenteni, gyökerében aláásni, a proletariátus számára a lehető legártalmatlanabbá tenni — ez a kapitalizmus keretein belül is lehetséges. Svájc és Amerika példája legalább is ezt tanúsítja. Ecélból demokratizálni kell az országot és a nemzeteknek meg kell adni a szabad fejlődés lehetőségét”.

A következő időszakban, az első világháború időszakában, amikor a két imperialista koalíciónak hosszantartó háborúja aláásta a világimperializmus erejét, amikor a kapitalista világrendszer válsága tetőfokára hágott, amikor az „anyaországok” munkásosztályával egyidejűleg a gyarmati és függő országok is a szabadságmozgalom útjára léptek, amikor a nemzeti kérdés nemzeti-gyarmati kérdéssé nőtt át, amikor az előrehaladott tőkés országok munkásosztályának és a gyarmatok s függő országok elnyomott népeinek egységfrontja reális erővé kezdett válni, amikor tehát a szocialista forradalom aktuális kérdéssé vált — az orosz marxisták már nem érhették be az előző időszak politikájával és szükségesnek tartották, hogy a nemzeti-gyarmati kérdés megoldását a szocialista forradalmi átalakulás sorsával kapcsolják egybe.

A párt azt tartotta, hogy a tőke uralmának megdöntése és a proletárdiktatúra megszervezése, az imperialista haderők kiűzése a gyarmati és függő országok területéről és a gyarmati s függő országok ama jogának biztosítása, hogy különválhassanak és megszervezhessék saját nemzeti államaikat, a nemzeti ellenségeskedés és a nacionalizmus felszámolása és a népek közötti nemzetközi kapcsolatok megszilárdítása, az egységes szocialista népgazdaság megszervezése és ezen a talajon a népek testvéri együttműködésének megvalósítása — az adott viszonyok közt ez a nemzeti-gyarmati kérdés legjobb megoldása.

Ez a párt politikája ebben az időszakban.

Ez az időszak még korántsem bontakozott ki a maga teljességében, még csak elkezdődött, de kétségtelen, hogy még hallatni fogja döntő szavát…

Külön kérdés országunk forradalmi fejlődésének mai időszaka és a párt mai politikája.

Megjegyzendő, hogy egyelőre országunk volt az egyetlen ország, amely kész volt a kapitalizmus megdöntésére. És valóban meg is döntötte a kapitalizmust, megszervezte a proletariátus diktatúráját.

Következésképpen, a proletariátus világdiktatúrájának megvalósításától s még inkább a szocializmus világgyőzelmétől — egyelőre még messze vagyunk.

Megjegyzendő továbbá, hogy miután végetvetettünk az egykori demokratikus hagyományait már régen megtagadó burzsoázia uralmának, menetközben megoldottuk „az ország teljes demokratizálásának” feladatát is, felszámoltuk a nemzeti elnyomás rendszerét és országunkban megvalósítottuk a nemzetek egyenjogúságát.

Mint ismeretes, ezek az intézkedések a nacionalizmus és a nemzeti ellenségeskedés felszámolása s a népek közötti kölcsönös bizalom megteremtése legjobb eszközének bizonyultak.

Végül megjegyzendő, hogy a nemzeti elnyomás megszüntetése maga után vonta országunk korábban elnyomott nemzeteinek nemzeti újjászületését, nemzeti kultúrájuk fejlődését, az országunkban élő népek baráti nemzetközi kapcsolatainak megszilárdulását és a szocialista építés terén megnyilvánuló együttműködésük megvalósítását.

Emlékeztetnünk kell arra, hogy ezek az újjászületett nemzetek már nem a régi, burzsoá nemzetek, amelyeket a burzsoázia vezet, hanem új, szocialista nemzetek, amelyek a régi nemzetek romjain keletkeztek s amelyeket a dolgozó tömegek internacionalista pártja vezet.

Ennek folytán a párt elengedhetetlennek tartotta országunk újjászületett nemzeteinek támogatását, hogy minden tekintetben talpraálljanak, újjáélesszék és fejlesszék nemzeti kultúrájukat, hogy saját anyanyelvű iskolákat, színházakat és más kulturális intézményeket létesítsenek, nemzetiesítsék, vagyis összetételükben nemzetivé tegyék a párt-, szakszervezeti, szövetkezeti, állami és gazdasági apparátust, kineveljék saját nemzeti párt- és szovjetkádereiket és ártalmatlanná tegyék mindazokat a — bár nem nagy számban levő — elemeket, akik hátráltatni próbálják a pártnak ezt a politikáját.

Ez azt jelenti, hogy a párt támogatja és támogatni fogja az országunkban élő népek nemzeti kultúrájának fejlesztését és felvirágoztatását, hogy elő fogja mozdítani új, szocialista nemzeteink megerősödésének ügyét, hogy védelmébe és pártfogásába veszi ezt az ügyet a különböző antileninista elemekkel szemben.

Leveleikből látható, hogy önök nem helyeslik pártunknak ezt a politikáját. Ennek oka először az, hogy összetévesztik az új, szocialista nemzeteket a régi, burzsoá nemzetekkel és nem értik meg, hogy a mi új, szovjet nemzeteink nemzeti kultúrája, tartalmát tekintve, szocialista kultúra. Ennek oka másodszor az, hogy önök — bocsánat a goromba szóért — mindkét lábukra sántítanak a leninizmus kérdései terén és nagyon rosszul tájékozódnak a nemzeti kérdésben.

Vegyék figyelembe legalább a következő elemi dolgot. Valamennyien arról beszélünk, hogy országunkban kulturális forradalomra van szükség. Ha ezt komolyan gondoljuk és nem csupán a szánkat járatjuk, akkor meg kell tenni ebben az irányban legalább az első lépést: mindenekelőtt kötelezővé kell tenni az elemi iskolai, majd pedig a középiskolai oktatást is, az ország minden polgára számára, nemzetiségi különbség nélkül. Világos, hogy e nélkül országunkban nem lehetséges semmiféle kulturális fejlődés, már nem is szólva az úgynevezett kulturális forradalomról. Sőt mi több: e nélkül nem lesz nálunk igazi ipari és mezőgazdasági fellendülés és országunk védelme sem lesz kielégítő.

De hogyan hajtsuk ezt végre, amikor országunkban az írástudatlanok százalékaránya még mindig igen nagy, amikor országunk számos nemzeténél az írástudatlanok száma 80—90 százalék?

Ecélból saját anyanyelvű iskolák sűrű hálózatával kell bevonni az országot s ezeket az iskolákat olyan tanító-káderekkel kell ellátni, akik jól beszélnek a nemzet anyanyelvén.

Ecélból nemzetiesíteni kell, vagyis összetételében nemzetivé kell tenni minden igazgatási apparátust, a párt- és a szakszervezeti, az állami és a gazdasági apparátust egyaránt.

Ecélból fejleszteni kell a saját anyanyelvű sajtót, a saját anyanyelvű színházakat, filmszínházakat és más kulturális intézményeket.

De kérdezhetnék, miért kell ezeknek az intézményeknek az anyanyelvet használniok? Azért, mert a nép milliós tömegei a kulturális, politikai és gazdasági fejlődés terén csak anyanyelvükön, nemzeti nyelvükön érhetnek el sikereket.

Az elmondottak után, azt hiszem, már nem is lesz olyan nehéz megérteni, hogy a nemzeti kérdésben a leninisták nem folytathatnak semmiféle más politikát, mint amilyet ma folytatnak országunkban — persze, feltéve, hogy leninisták akarnak maradni.

Nem igaz?

No, itt pontot is tehetünk.

Azt hiszem, hogy minden kérdésükre és kételyükre válaszoltam.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1929. március 18.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Üdvözlet a „Szelszkohozjajsztvennaja Gazetá”-nak

Üdvözlet és sok jókívánság a, „Szelszkohozjajsztvennaja Gazetá”-nak! Sok sikert kívánok munkájukban, mely arra irányul, hogy a mezőgazdaság fejlesztésének kérdéseit a marxista-leninista elmélet alapján kidolgozzák és megvilágítsák.

Reméljük, hogy a lap szervező központjává tud válni építésünk aktív funkcionáriusainak, akik előreviszik mezőgazdaságunk szocialista újjáalakításának nehéz ügyét.

I. Sztálin

„Szelszkohozjajsztvennaja Gazeta”
(„Mezőgazdasági Újság”) 1. sz.
1929. március 1.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

Levél a kommunista akadémia mellett működő pártépítési kör tagjaihoz

– írta: J. V. Sztálin –

Ma megkaptam Szlepkov téziseit az önbírálatról. Ezeket a téziseket, úgy hallom, az önök körében megvitatták. A kör tagjai azt beszélték nekem, hogy ezeket a téziseket mint olyan okmányt terjesztették, melynek célja nem a Központi Bizottság vonalának a bírálata, hanem annak a megokolása.

Helytelen volna, ha a párttagoktól elvitatnék azt a jogot, hogy a Központi Bizottság vonalát bírálják. Sőt: körük tagjainak szerintem még ahhoz is joguk van, hogy szűk körükben a Központi Bizottság téziseivel szembeállítsák a maguk külön téziseit. Nyilvánvaló azonban, hogy Szlepkov téziseinek nem az a célja, hogy a Központi Bizottság vonalát bírálják vagy valami újat állítsanak szembe vele, hanem az, hogy megvilágítsák és megokolják a Központi Bizottság álláspontját. Bizonyára ezzel magyarázható, hogy Szlepkov tézisei a moszkvai pártkörökben meglehetősen elterjedtek.

Ennek ellenére, Vagy éppen ezért, kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy Szlepkov tézisei

a) az önbírálat jelszavának kérdésében nem egyeznek a Központi Bizottság álláspontjával;
b) „helyesbítik”, „kiegészítik” és, természetesen, rontják ezt az álláspontot intézményeink és szervezeteink bürokratikus elemeinek örömére.

1. Mindenekelőtt helytelen Szlepkov téziseinek a súlypontja. Szlepkov tézisei csak külső formájukban emlékeztetnek az önbírálat jelszaváról szóló tézisekre. Ezek valójában az önbírálat jelszavának veszélyeiről szóló tézisek. Kétségtelen, hogy minden forradalmi jelszó bizonyos mértékig magában rejti annak lehetőségét, hogy a gyakorlatban elferdítsék. Ezek a lehetőségek természetesen az önbírálat jelszavánál is fennforognak. De ha ezeket a lehetőségeket a kérdés középpontjába állítjuk, mint az önbírálatról szóló tézisek alapját, akkor ezzel mindent a fejetetejére állítunk, az önbírálatot megfosztjuk forradalmi jelentőségétől, segítjük a bürokratákat, akik az önbírálattal kapcsolatos „veszélyek”-re való tekintettel igyekeznek megszabadulni az önbírálattól. Nem kételkedem abban, hogy párt- és szovjet szervezeteink bürokratikus elemei bizonyos megelégedéssel olvassák majd Szlepkov téziseit.

Van-e ennek az állásfoglalásnak bármi köze is a Központi Bizottságnak az önbírálat kérdésében elfoglalt álláspontjához, a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság áprilisi plénumának a Sahti-ügyről szóló határozatához, a Központi Bizottságnak az önbírálat kérdésével kapcsolatban kiadott júniusi felhívásához?

Azt hiszem, hogy semmi köze sincs.

2. Szlepkov tézisei belső tartalmukat tekintve is helytelenek. Egyik legkomolyabb tényező, amely elkerülhetetlenné teszi az önbírálatot és egyszersmind az önbírálat egyik legfontosabb tárgya: szervezeteink bürokratizmusa.

Előrehaladhatunk-e, ha nem harcolunk párt- és szovjet apparátusunk bürokratizmusa ellen?

Nem!

Megszervezhetjük-e a tömegellenőrzést, fokozhatjuk-e a tömegek kezdeményezését és öntevékenységét, bevonhatjuk-e a milliós tömegeket a szocialista építésbe, ha nem folytatunk erélyes harcot szervezeteink bürokratizmusa ellen?

Nem!

Alááshatjuk-e, gyengíthetjük-e, kompromittálhatjuk-e a bürokratizmust az önbírálat jelszavának megvalósítása nélkül?

Nem!

Mellőzhetjük-e az önbírálat jelszaváról szóló tézisekben a bürokratizmusnak, mint a szocialista építést hátráltató tényezőnek és az önbírálat egyik legfontosabb tárgyának megvilágítását?

Világos, hogy nem!

Mivel magyarázható akkor, hogy Szlepkov a téziseiben képes volt mellőzni ezt az égető kérdést? Hogyan lehet az önbírálatról szóló tézisekben, melyek azt tűzik ki céljukul, hogy megindokolják a Központi Bizottság álláspontját, az önbírálat legfontosabb feladatáról, a bürokratizmus elleni harcról megfeledkezni? Már pedig tény, hogy Szlepkov téziseiben egy szó sincs (egy árva szó sincs!) szervezeteink bürokratizmusáról, e szervezetekben terpeszkedő bürokratikus elemekről, a párt- és szovjet apparátusunk munkájában észlelhető bürokratikus elferdítésekről.

Összeegyeztethető-e a bürokratizmus elleni harc rendkívül fontos kérdésében tanúsított ilyen — enyhén szólva — könnyelmű magatartás a Központi Bizottságnak az önbírálat kérdésében elfoglalt álláspontjával, olyan pártokmányokkal, mint a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság áprilisi plénumának a Sahti-ügyről szóló határozata vagy a Központi Bizottságnak az önbírálattal kapcsolatos júniusi felhívása?

Én azt hiszem, hogy nem egyeztethető össze.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

1928. június 8.

„Komszomolszkaja Pravda”
(„Komszomol Igazság”) 90. sz.
1929. április 19.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!