Írta: J. V. Sztálin

Egy szükséges megjegyzés

(Rafailról)

A „Pravdá”-ban (285. sz.) megjelent „A vitáról,Rafailról stb.” cikkemben azt írtam, hogy Rafailnak a presznyai gyűlésen tett kijelentése szerint „pártunk lényegében katonai szervezetté vált, hogy katonai fegyelem van soraiban, s ennél fogva az egész pártapparátust, mint meg nem felelő … apparátust, fenekestől fel kell forgatni”. Rafail ezzel kapcsolatban a „Pravdá”-ban megjelent cikkében kijelenti, hogy helytelenül tolmácsoltam nézeteit, a „vita hevében leegyszerűsítettem” azokat stb. Rafail azt írja, hogy csak analógiát (hasonlatosságot) állapított meg a párt és a hadsereg között, hogy az analógia nem azonosság. „A párt vezetésének rendszere hasonlít a hadsereg vezetésének rendszeréhez: ez nem azt jelenti — mondja —, hogy egyik a másiknak pontos másolata, hanem csak azt, hogy a kettő között párhuzamot vontam.”

Igaza van-e Rafailnak?

Nincs igaza. Nézzük, miért.

Először. Rafail a presznyai gyűlésen elhangzott beszédében a pártot nem egyszerűen összehasonlította a hadsereggel, mint most állítja, hanem a dolog lényegét tekintve, azonosította a hadsereggel, mondván, hogy a párt a hadsereg mintájára épül. Előttem van Rafail beszédének gyorsírással írt szövege, melyet ő maga is átnézett. Ebben azt olvassuk: „Egész pártunk az alapszervezetektől a legfelsőbb szervekig a hadsereg mintájára épült.” Aligha lehet tagadni, hogy itt nem egyszerű összehasonlítással, hanem a párt és a hadsereg építésének egyenlősítésével, azonosításával van dolgunk.

Lehet-e állítani, hogy pártunk a hadsereg mintájára épült? Világos, hogy nem lehet: mert a párt alulról épül fel, az önkéntesség elve alapján, és anyagilag független vezérkarától, melyet a part választ; a hadsereg viszont, mint tudjuk, felülről épül a kényszerítés elve alapján és anyagilag teljesen vezérkarától függ, amelyet nem választanak, hanem felülről neveznek ki. És így tovább, és így tovább.

Másodszor. Rafail nem azt teszi, hogy egyszerűen összehasonlítja a párt vezetésének rendszerét a hadsereg vezetésének rendszerével, hanem egyenlőségi jelet tesz a kettő közé, minden „szószaporítás”nélkül azonosítja őket. Rafail ezt írja cikkében: „Megállapítjuk, hogy a párt vezetésének rendszere azonos a hadsereg vezetésének rendszerével, mégpedig nem valamiféle mellékes meggondolásokból, hanem a párt állapotának objektív elemzéséből kifolyólag.” Rafail itt letagadhatatlanul nem arra szorítkozik, hogy párhuzamot vonjon a párt vezetése és a hadsereg vezetése között, mert „egyszerűen”, „szószaporítás nélkül” azonosítja őket.

Azonosítható-e a vezetésnek ez a két rendszere? Nem, nem azonosítható, mert a hadsereg vezetésének rendszere, mint rendszer, nem fér össze sem a párt lényegével, sem azokkal a módszerekkel, melyekkel a párt a tagjait és a pártonkívüli tömeget befolyásolja.

Harmadszor. Rafail azt bizonygatja cikkében, hogy a párt egészének és a párt egyes tagjainak sorsa végeredményben a Központi Bizottság káderosztályától függ, hogy a „párttagokat mozgósítottaknak tekintik, a káderosztály állít mindenkit munkába, senkinek sincs joga arra, hogy a legkisebb mértékben is rendelkezzék önmagával, s a káderosztálytól vagy a «vezérkartól» függ az ellátás mértékének, vagyis a fizetésnek, a munka nemének stb. megállapítása”. Igaz-e mindez? Persze, hogy nem igaz! Békeidőben évente alig nyolc-tízezer ember megy keresztül a Központi Bizottság káderosztályán. A Központi Bizottságnak az OKP XII. kongresszusán előterjesztett jelentéséből tudjuk, hogy 1922-ben 10 700 ember ment keresztül a Központi Bizottság káderosztályán (vagyis félannyi, mint 1921-ben). Ha ebből a számból levonjuk azt az 1500 embert, akiket a helyi szervezetek iskolákba küldtek, és a szabadságolt betegeket (több mint 400 embert), valamivel több mint 8000 marad. Ezek közül a Központi Bizottság egy év alatt 5167 felelős funkcionáriust osztott be (vagyis kevesebbet, mint a káderosztályon keresztül mentpárttagok felét). Márpedig a pártnak akkor nem ötezer és nem tízezer, hanem körülbelül 500 000 tagja volt, akiknek zömével a Központi Bizottság káderosztálya nem foglalkozott és nem is foglalkozhatott. Rafail nyilvánvalóan elfelejtette, hogy a Központi Bizottság békeidőben általában csak a felelős funkcionáriusokat osztja be munkára, hogy a Központi Bizottság káderosztálya nem állapíthatja meg, és nem is kell, hogy megállapítsa a ma már több mint 400 000 tagot számláló párt valamennyi tagjának „fizetését”. Miért volt hát szüksége Rafailnak erre a nevetséges túlzásra? Nyilvánvalóan azért, hogy „tényeken” mutassa ki a párt vezetési rendszerének és a hadsereg vezetési rendszerének „azonosságát”.

Ezek a tények.

Ezért gondoltam és gondolom továbbra is, hogy Rafail „nem ismeri jól sem a pártot, sem a hadsereget”.

Ami Rafailnak a X. kongresszus határozataiból vett idézeteit illeti, azoknak semmi közük sincs a jelen kérdéshez, mert azok az idézetek csak a háborúsidőszaknak pártunkban megmaradt csökevényeire, s nem „a párt vezetési rendszerének és a hadsereg vezetési rendszerének” úgynevezett „azonosságára” vonatkoznak.

Igaza van Rafailnak, hogy a hibákat ki kell javítani, hogy nem szabad csökönyösen ragaszkodnia hibákhoz. Éppen ezért még mindig remélem, hogy Rafail végülis kijavítja az általa elkövetett hibákat.

„Pravda” 294. sz.
1923. december 28.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

Üdvözlet a „Kommunyiszt” című lapnak

– írta: J. V. Sztálin –

Szívből üdvözlöm a ,,Kommunyiszt”-ot ezredik számának megjelenése alkalmából. Kívánom, hogy legyen megbízható világítótorony, amely Kelet dolgozó tömegei előtt bevilágítja a kommunizmus teljes diadala felé vezető utat.

Sztálin
Az OKP Központi Bizottságának
titkára

„Bakinszkij Rabocsij”
(„Bakui Munkás”) 294. (1022.) sz.
1923. december 30.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

Világ proletárjai egyesüljetek!

„A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának története. Rövid tanfolyam” oroszul először 1938 novemberében jelent meg. Szövegét a SzK(b)P Központi Bizottsága jóváhagyta. Magyar fordítását először Moszkvában 1939-ben adták ki.

A jelen kiadás szövegét az 1945. évi moszkvai magyar kiadásból (Idegennyelvű Irodalmi Kiadó) vettük át, helyenként javításokkal.

Az idézetek forrásának megjelölésénél a szövegben található adatokat az orosz eredetiből változtatás nélkül vettük át, ezek tehát kivétel nélkül mindig orosznyelvű kiadásokra utalnak. Ahol lehetett, soralatti jegyzetben utaltunk az idézett mű hozzáférhető magyar kiadására (a többi közt LeninVálogatott műveinek 1. kötetére is, melynek magyar kiadása most van sajtó alatt).

Szerk. (Szerkesztőség) jellel megkülönböztetett jegyzeteken kívül, amelyek az orosz eredetiből valók, valamennyi soralatti jegyzet a magyar fordításhoz készült.

Kiadásunkat elláttuk betűrendes névmutatóval és tárgymutatóval.

1948 november

A kiadó

Bevezetés

A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja hosszú és dicsőséges utat tett meg azoktól az első kicsiny marxista köröktől és csoportoktól, amelyek a múlt század 80-as éveiben Oroszországban keletkeztek, a bolsevikok hatalmas pártjáig, amely ma a világ első szocialista munkás- és parasztállamát vezeti.

A SzK(b)P a forradalom előtti Oroszország munkásmozgalma alapján, marxista körökből és csoportokból nőtt ki, amelyek felvették a kapcsolatot a munkásmozgalommal és szocialista öntudatot vittek a mozgalomba. A SzK(b)P-t a marxizmus-leninizmus forradalmi tanai vezérelték és vezérlik. Vezetői az imperializmus korszakának, az imperialista háborúknak és proletárforradalmaknak új viszonyai közt továbbfejlesztették, új fokra emelték Marx és Engels tanait.

A SzK(b)P abban az elvi harcban nőtt és erősödött, amelyet a munkásmozgalmon belül a kispolgári pártok — a szociálforradalmárok (és korábban elődjeik, a narodnyikok), a mensevikek, az anarchisták, a polgári nacionalisták mindenfajta árnyalata ellen, a párton belül pedig a mensevik opportunista áramlatok — a trockisták, buchárinisták, a nacionalista elhajlók és egyéb antileninista csoportok ellen vívott.

A SzK(b)P abban a forradalmi harcban erősödött és edződött, melyet a munkásosztály minden ellensége, a dolgozók minden ellensége, a földbirtokosok, kapitalisták, kulákok, kártevők, kémek, a kapitalista környezet valamennyi bérence ellen vívott.

A SzK(b)P története három forradalom története: az 1905-ös polgári demokratikus forradalom, az 1917 februári polgári demokratikus forradalom és az 1917 októberi szocialista forradalom története.

A SzK(b)P története a cárizmus megdöntésének, a földbirtokos és kapitalista hatalom megdöntésének története, a polgárháború éveiben szervezett külföldi fegyveres beavatkozás összezúzásának, a szovjet állam és szocialista társadalom felépítésének története országunkban.

A SzK(b)P történetének tanulmányozása országunk munkásainak és parasztjainak a szocializmusért vívott harcban gyűjtött tapasztalataival gazdagít bennünket.

A SzK(b)P történetének tanulmányozása, a harcok tanulmányozása, melyeket pártunk a marxizmus-leninizmus valamennyi ellenségével vívott, segítségünkre van a bolsevizmus elsajátításában, fokozza a politikai éberséget.

A bolsevik párt hősies történetének tanulmányozása a társadalmi fejlődés és politikai harc törvényeinek ismeretével, a forradalom mozgatóerőinek ismeretével fegyverez fel bennünket.

A SzK(b)P történetének tanulmányozása megerősít abban a meggyőződésünkben, hogy Lenin-Sztálin pártjának nagy ügye, a kommunizmus, végleg győzni fog az egész világon.

Ez a könyv röviden ismerteti a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának történetét.

I. fejezet

Harc a Szociáldemokrata Munkáspárt megteremtéséért Oroszországban

(1883—1901)

1. A jobbágyság megszüntetése és az ipari kapitalizmus fejlődése Oroszországban. A modern ipari proletariátus megjelenése. A munkás-mozgalom első lépései

A cári Oroszország később lépett a kapitalista fejlődés útjára, mint a többi ország. Oroszországban a múlt század 60-as éveiig nagyon kevés gyár és üzem volt. A nemesi földbirtokosok jobbágygazdasága volt túlsúlyban. A jobbágyi rendben az ipar nem tudott igazán fejlődni. A kényszerű jobbágymunka termelékenysége a mezőgazdaságban alacsony volt. A gazdasági fejlődés egész menete — a jobbágyság megszüntetését sürgette. A cári kormány, melyet a krimi hadjárat katonai veresége meggyengített és a földesurak ellen irányuló parasztzendülések megfélemlítettek, kénytelen volt 1861-ben a jobbágyságot eltörölni.

A földesurak azonban a jobbágyság eltörlése után továbbra is elnyomták a parasztságot. A földesurak megrabolták a parasztokat, ugyanis a «felszabadítás» alkalmával elszedték, kihasították azoknak a földeknek nagy részét, amelyeket korábban a parasztok műveltek. A parasztok a földnek ezt a részét «szeletek»-nek* nevezték. * Oroszul: otrjezki; otrjezatj — leszelni, levágni.* A parasztságot arra kényszerítették, hogy a földesúrnak a «felszabadítás» fejében megváltást fizessen: körülbelül kétmilliárd rúbelt.

A jobbágyság eltörlése után a parasztok kénytelenek voltak a legsúlyosabb feltételek mellett földesúri földet bérelni. A földesúr gyakran arra is kényszerítette a parasztot, hogy a bérletért pénzben fizetett összegen felül, a földesúri föld egy részét saját szerszámaival és lovával, ingyen művelje meg. Ezt «otrabotká»-nak (ledolgozásnak), «barscsiná»-nak (robotnak, úrdolgának) nevezték. De a legtöbb esetben a paraszt kénytelen volt a földesúrnak a föld bérletét természetben, terméséből megfizetni, termése felét leadni. Ezt «iszpolu»-nak (feles munkának) hívták.

Ilymódon a helyzet majdnem ugyanaz maradt, ami a jobbágyság alatt volt, mindössze azzal a különbséggel, hogy most a paraszt személyében szabad volt, nem lehetett eladni vagy megvenni, mint egy tárgyat.

A földesurak az elmaradott parasztgazdaságot különböző fosztogató módszerekkel (árendával, pénzbírságokkal) ereje utolsó cseppjéig kiszipolyozták. A parasztság legnagyobb része, a földesúri elnyomás miatt, nem tudta fellendíteni gazdaságát. Ez az oka a forradalom előtti Oroszország mezőgazdasága rendkívüli elmaradottságának, amely gyakran rossz termésre és éhínségre vezetett.

A jobbágygazdálkodás maradványai, a földesúrnak járó mérhetetlen adók és megváltások, amelyek nem ritkán felülmúlták a parasztgazdaság jövedelmét, a paraszttömegeket nyomorba döntötték, koldusbotra juttatták és arra kényszerítették a parasztot, hogy elhagyja a falut és kereset után nézzen. Gyárakba és üzemekbe szegődött munkára. A gyárosok olcsó munkaerőhöz jutottak.

A munkások és parasztok felett a rendőrtisztek, rendőrlegények, csendőrök és felügyelők egész serege állott, akik a cárt, a tőkést, a földesurat védelmezték a dolgozóval, a kizsákmányolttal szemben. 1903-ig a testi fenyíték is fennállott. Bár a jobbágyság megszűnt, a parasztot a legkisebb vétségért, a járandóságok nemfizetéséért, meg- vesszőzték. A rendőrök és a kozákok ütötték-verték a munkásokat, különösen sztrájkok idején, amikor a munkások nem bírták tovább a gyári nyomorgatást és abbahagyták a munkát. Munkásnak és parasztnak a cári Oroszországban semmilyen politikai joga nem volt. A cári önkényuralom a nép leggonoszabb ellensége volt.

A cári Oroszország a népek börtöne volt. A cári Oroszország nagyszámú nemorosz nemzetisége a teljes jogtalanság állapotában élt, állandó megalázásnak és meggyalázásnak kiszolgáltatva. A cári kormány arra oktatta az orosz lakosságot, hogy a nemzeti vidékek bennszülött lakosságát, mint alacsonyabb fajt, lenézze, hivatalosan «idegeneknek» nevezte őket, megvetést és gyűlöletet szított ellenük. A cári kormány tudatosan szította a nemzeti gyűlölködést, bujtogatta az egyik népet a másik ellen, szervezte a zsidópogromokat, a tatár-örmény mészárlást a Kaukázusontúl.

A nemzetiségi vidékeken valamennyi vagy majdnem valamennyi állami állást orosz hivatalnokok töltöttek be. A hivatalokban, a bíróság előtt minden ügyet orosz nyelven tárgyaltak. Tilos volt a nemzetiségek nyelvén újságokat és könyveket kiadni, az iskolákban tilos volt anyanyelvükön tanítani. A cári kormány igyekezett a nemzeti kultúra minden megnyilvánulását elfojtani; a nemorosz nemzetiségekkel szemben az erőszakos «oroszosítás» politikáját folytatta. A cárizmus a nemorosz népek kínzója és hóhéra volt.

A jobbágyság megszüntetése után az ipari kapitalizmus Oroszországban elég gyorsan fejlődött, noha a jobbágyság maradványai a fejlődést gátolták. Huszonöt év alatt, 1865-től 1890-ig, a munkások száma, csupán a nagy gyárakban és üzemekben és a vasutaknál, 706.000-ről 1,433.000-re emelkedett, azaz több mint kétszeresére.

Oroszország kapitalista nagyipara még gyorsabban kezdett fejlődni a 90-es években. A 90-es évek végén a nagy gyárakban és üzemekben, a bányaiparban, a vasutaknál csak az európai Oroszország 50 kormányzóságában, a munkások száma 2,207.000-re, egész Oroszországban pedig 2,792.000-re szaporodott.

Ez a munkásság modern ipari proletariátus volt, mely nagy kapitalista vállalatokba tömörülésével és harcos forradalmi tulajdonságaival gyökerében különbözött a jobbágyidők gyári munkásaitól, valamint a kisipar, háziipar és minden egyéb ipar munkásaitól.

A 90-es évek ipari fellendülése elsősorban a fokozott vasútépítéssel függött össze. Tíz év alatt (1890—1900) több mint 21.000 verszt* * 1 verszt = 1.067 km.* új vasútvonalat építettek. A vasutaknak óriási mennyiségű fémre volt szüksége (sínek, mozdonyok, vagonok előállításához), egyre több fűtőanyagot, kőszenet és nyersolajat fogyasztottak. Ez a bánya- és kohóipar fejlődéséhez vezetett

Mint valamennyi kapitalista országban, a forradalom előtti Oroszországban is az ipari fellendülés éveit az ipari válságok évei, az ipar pangása váltotta fel. Ez súlyosan nehezedett a munkásosztályra, munkások százezreit munkanélküliségre, nyomorra ítélte.

Bár a jobbágyság eltörlése után a kapitalizmus fejlődése Oroszországban meglehetősen gyorsan haladt előre, Oroszország gazdasági fejlődésében mégis nagyon elmaradt a többi kapitalista ország mögött. A lakosság óriási többsége még mezőgazdasággal foglalkozott. Lenin «A kapitalizmus fejlődése Oroszországban» című híres könyvében az1897-es általános népszámlálás adataiból fontos számokat idézett. Kiderült, hogy a lakosságnak körülbelül öthatoda mezőgazdasággal foglalkozott, míg a nagy- és kisiparban, a kereskedelemben, a vasúti és vízi szállításnál, az építőszakmában, faiparban stb. a lakosságnak mindössze csak körülbelül egyhatoda dolgozott.

Ez azt mutatja, hogy Oroszország, a kapitalizmus fejlődése ellenére is, agrárország, gazdasági tekintetben elmaradott, kispolgári ország volt, vagyis olyan ország, amelyben még a kisbirtokosi, kistermelékenységű egyéni parasztgazdaság volt túlsúlyban.

A kapitalizmus nemcsak a városban, hanem a falun is fejlődött. A parasztság, a forradalomelőtti Oroszország legnagyobbszámú osztálya széthullott, rétegeződött. A falu leggazdagabb parasztjaiból kialakult a kulák felsőréteg, a falusi burzsoázia, a másik oldalon viszont számtalan paraszt tönkrement, a szegényparasztság, a falusi proletárok és félproletárok száma növekedett. A középparasztok száma pedig évről-évre csökkent.1903-ban Oroszországban körülbelül 10 millió parasztgazdaságot számláltak. Lenin «A falusi szegénységhez» című brosúrájában kiszámította, hogy ezek közül legalább három és félmilliónak nem volt lova. Ezek a legszegényebb parasztgazdaságok általában csak jelentéktelen földdarabkát munkáltak meg, a többi földjüket a kuláknak adták bérbe, maguk pedig kereset után néztek. A szegényparasztság, helyzeténél fogva, legközelebb állott a proletariátushoz. Lenin falusi proletároknak vagy félproletároknak nevezte őket.

Másrészt, másfélmillió gazdag kulák parasztgazdaság (10 millió közül) az összes paraszti szántóföld felét kaparintotta kezébe. Ez a paraszti burzsoázia gazdagodott, elnyomta a szegény- és középparasztságot, megszedte magát a földmunkások és napszámosok munkáján és mezőgazdasági kapitalistává változott.

Már a múlt század 70-es és különösen 80-as éveiben Oroszország munkásosztálya ébredni kezdett és harcba indult a tőkések ellen. A cári Oroszországban a munkások helyzete kimondhatatlanul nehéz volt. A 80-as években a gyárakban és üzemekben a munkanap nem volt kevesebb 121/2 óránál, a textiliparban pedig elérte a 14—15 órát is. A női és gyermekmunka kizsákmányolása nagyon el volt terjedve. Gyermekek ugyanannyi órát dolgoztak, mint a felnőttek, de éppúgy, mint a nők, sokkal kevesebb bért kaptak. A munkabér hihetetlenül alacsony volt. A munkások nagyrésze 7—8 rúbelt keresett havonként. A legjobban fizetett munkások, a fémfeldolgozó és fémöntő üzemekben nem kerestek 35 rubelnél többet havonként. Munkásvédelmi intézkedések egyáltalán nem voltak, ami tömeges rokkantságot és halálos baleseteket okozott. Munkásbiztosítás nem volt, orvosi segélyt csak akkor kapott a munkás, ha külön megfizette. A lakásviszonyok rendkívül nehezek voltak. Munkáskaszárnyák egy-egy szűk kamrájában tíz-tizenkét ember zsúfolódott össze. A gyárosok sokszor a munkabér kiszámításánál is becsapták a munkásokat, kényszerítették őket arra, hogy élelmüket háromszoros áron a gyári boltokban vásárolják s bírságpénzeket préseltek ki belőlük.

A munkások kezdtek megállapodni egymás között és elviselhetetlen helyzetük megjavítására közösen léptek fel követeléseikkel a gyár vagy üzem tulajdonosával szemben. Abbahagyták a munkát, sztrájkba léptek. A 70-es és 80-as esztendők első sztrájkjai általában a kibírhatatlan bírságok, a bérek körüli csalás, a darabbérek csökkentése miatt törtek ki.

A türelmüket vesztett munkások az első sztrájkok idején néha összezúzták a gépeket, betörték a gyárak ablakait, szétrombolták a gyári boltokat és hivatalokat.

Az előrehaladott munkások kezdték megérteni, hogy a tőkések elleni eredményes harchoz szervezetre van szükség. Munkásszövetségek kezdtek létrejönni.1875-ben Odesszában megalakult a «Délorosz Munkásszövetség». Ez az első munkásszervezet 8—9 hónapig állt fenn, majd a cári kormány szétverte.

1878-ban Pétervárott létrejött az «Orosz Munkások Északi Szövetsége», amelyet egy Chalturin nevű asztalos és egy Obnorszkij nevű lakatos vezetett. E szövetség programja kimondta, hogy feladatait illetően a nyugati szociáldemokrata munkáspártokhoz csatlakozik. A szövetség végső célja a szocialista forradalom, «a fennálló állam politikai és gazdasági rendjének, mint végsőkig igazságtalan rendnek megdöntése» volt. A szövetség egyik szervezője, Obnorszkij, rövid ideig külföldön élt, ahol megismerkedett a marxista szociáldemokrata pártok és a Marx vezette I. Internacionále tevékenységével. Ez rányomta bélyegét az «Orosz Munkások Északi Szövetségé»-nek programjára. A szövetség legközelebbi feladatául a nép politikai szabadságának és politikai jogainak (a szó, a sajtó, a gyülekezés stb. szabadságának) kivívását tűzte ki. A legsürgősebb követelések egyike a munkanap megrövidítése volt.

A szövetség taglétszáma kétszázra emelkedett, és ugyanannyi volt a rokonszenvezők száma. A szövetség kezdett a munkások sztrájkjaiban résztvenni, sztrájkokat vezetett. A cári kormány ezt a munkásszövetséget is szétrombolta.

De a munkásmozgalom továbbfejlődött, mind újabb és újabb vidékekre terjedt ki. A 80-as években a sztrájkok száma emelkedik. Öt év alatt (1881—1886) több mint 48 sztrájk tört ki, 80.000 sztrájkoló munkással.

A forradalmi mozgalom történetében különösen nagyjelentőségű az a nagy sztrájk, amely 1885-ben Morózov gyárában, Orjechovo-Zujevóban lobbant ki.

Ebben a gyárban körülbelül 8000 munkás dolgozott. A munkafeltételek napról-napra rosszabbodtak: 1882-től 1884-ig a munkabéreket ötször csökkentették, így 1884-ben a darabbéreket egyszerre egynegyeddel, 25%-kal szállították le. Morózov ezenkívül pénzbírságokkal gyötörte munkásait. Mint a sztrájk után a bírósági tárgyaláson kiderült, a munkás minden megkeresett rúbeljéből, különböző bírságok címén, a gyáros javára 30-tól 50 kopekig terjedő levonásokat eszközöltek. A munkások ezt a rablást nem bírták ki és 1885 januárjában sztrájkba léptek. A sztrájk jóelőre meg volt szervezve. Vezetője egy felvilágosodott munkás, Pjotr Mojszjejenko, aki korábban az «Orosz Munkások Északi Szövetségé»-nek tagja volt és már forradalmi tapasztalattal bírt. A sztrájk előestéjén Mojszjejenko, a gyár többi legöntudatosabb szövőmunkásával együtt, követeléseket dolgozott ki, melyeket a munkások titkos gyűlésén jóváhagytak. Elsősorban a munkásokat kirabló pénzbírságok megszüntetését követelték.

Ezt a sztrájkot fegyveres erővel nyomták el. Több mint 600 munkást tartóztattak le, sokat közülük bíróság elé állítottak.

Hasonló sztrájkok törtek ki 1885-ben Ivánovo-Voznjeszjenszk gyáraiban.

A következő évben a munkásmozgalom fejlődésétől megriadt cári kormány kénytelen volt törvényt kiadni a pénzbírságokról. Ebben a törvényben kimondta, hogy a pénzbírságokat nem zsebelheti be a gyáros, azokat a munkások szükségleteire kell fordítani.

A munkások a Morózov-gyári sztrájk és a többi sztrájkok tapasztalatai alapján megértették, hogy szervezeti harccal sokat tudnak elérni. A munkásmozgalom a maga soraiból tehetséges vezetőket és szervezőket választott ki, akik a munkásosztály érdekeit elszántan védelmezték.

Ugyanebben az időben a munkásmozgalom fejlődése alapján és a nyugateurópai munkásmozgalom hatása alatt, Oroszországban kezdenek megalakulni az első marxista szervezetek.

2. A narodnyikok és a marxizmus Oroszországban. Plechánov és csoportja: a «Munka Felszabadítása». Plechánov harca a narodnyikok ellen. A marxizmus elterjedése Oroszországban

A marxista csoportok keletkezése előtt Oroszországban a narodnyikok, a marxizmus ellenfelei végeztek forradalmi munkát.

Az első orosz marxista csoport 1883-ban alakult meg. Ez a csoport, amelyet G. V. Plechánov külföldön, Genfben szervezett meg, ahová a cári kormány üldözése elől forradalmi tevékenysége miatt volt kénytelen menekülni, a «Munka Felszabadítása» nevet viselte.

Plechánov azelőtt maga is narodnyik volt. Az emigrációban megismerkedett a marxizmussal, szakított a narodnyikokkal és a marxizmus egyik legjelentősebb propagandistája lett.

A «Munka Felszabadítása» csoportja nagy munkát végzett a marxizmus Oroszországban való elterjesztése körül. Oroszra fordította Marx és Engels munkáit — «A kommunista kiáltvány», «Bérmunka és tőke», «A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig» stb. —, ezeket külföldön nyomatta és Oroszországban titokban terjesztette. Plechánov, Zaszúlics, Axelrod és a csoport többi résztvevője maguk is számos olyan munkát írtak, amelyekben Marx és Engels tanait, a tudományos szocializmus eszméit magyarázták.

Marx és Engels, a proletariátus nagy tanítói, ellentétben az utópista szocialistákkal, elsőkként tanították, hogy a szocializmus nem álmodozók (utópisták) kitalálása, hanem a mai tőkés társadalom fejlődésének elkerülhetetlen eredménye. Kimutatták, hogy a tőkés társadalom éppúgy megdől, mint ahogy a jobbágyi rend megdőlt, hogy a kapitalizmus saját maga szüli sírásóját, a proletariátust. Kimutatták, hogy csak a proletariátus osztályharca, csak a proletariátus győzelme a burzsoázia felett, szabadítja meg az emberiséget a kapitalizmustól, a kizsákmányolástól.

Marx és Engels a proletariátust saját erejének, osztályérdekeinek felismerésére tanították és arra, hogy egyesüljön a burzsoázia elleni döntő harcra. Marx és Engels felfedezték a kapitalista társadalom fejlődésének törvényeit és tudományosan bebizonyították, hogy a kapitalista társadalom fejlődésének és a benne folyó osztályharcnak elkerülhetetlenül a kapitalizmus bukására, a proletariátus győzelmére, a proletariátus diktatúrájára kell vezetnie.

Marx és Engels azt tanították, hogy a tőke hatalmától megszabadulni, a kapitalista tulajdont társadalmi tulajdonná változtatni békés úton lehetetlen, hogy ezt a munkásosztály csakis a burzsoázia elleni forradalmi erőszak alkalmazásával, proletárforradalommal, saját politikai uralmának megteremtésével, a proletariátus diktatúrájával tudja elérni, amely diktatúrának az a rendeltetése, hogy a kizsákmányolok ellenállását elfojtsa és új, osztálynélküli kommunista társadalmat hozzon létre.

Marx és Engels azt tanították, hogy az ipari proletariátus a legforradalmibb osztály és ezért a tőkés társadalom leghaladottabb osztálya; hogy csak egy olyan osztály, mint a proletariátus, csoportosíthatja maga köré a kapitalizmussal elégedetlen erőket és vezetheti őket rohamra a kapitalizmus ellen. De ahhoz, hogy a proletariátus legyőzze a régi világot és létrehozza az új, osztálynélküli társadalmat, saját munkáspártra van szüksége, amelyet Marx és Engels kommunista pártnak neveztek.

Marx és Engels tanait terjesztette az első orosz marxista csoport, Plechánov csoportja: a «Munka Felszabadítása».

A «Munka Felszabadítása» csoportja abban az időben bontotta ki a külföldi orosz sajtóban a marxizmus zászlaját, mikor Oroszországban szociáldemokrata mozgalom még nem volt. Elsősorban arra volt szükség, hogy ennek a mozgalomnak az útját elméletileg, eszmeileg előkészítsék. A marxizmus elterjedésének és a szociáldemokrata mozgalomnak legjelentősebb ideológiai akadálya abban az időben a narodnyikok nézetei voltak, amelyek akkoriban az előrehaladott munkások és a forradalmi érzelmű értelmiség körében uralkodtak.

A kapitalizmus fejlődésével a munkásosztály Oroszországban hatalmas, élenjáró, szervezett forradalmi harcra képes erővé vált. De a munkásosztálynak ezt a vezető szerepét a narodnyikok nem értették meg. Az orosz narodnyikok tévesen azon a véleményen voltak, hogy nem a munkásosztály, hanem a parasztság a legfőbb forradalmi erő, hogy a cár és a földesurak uralmának megdöntése lehetséges pusztán paraszti «zendülések» útján. A munkásosztályt a narodnyikok nem ismerték, és nem értették meg, hogy a munkásosztállyal való szövetség és a munkásság vezetése nélkül a parasztok maguk képtelenek a cárizmust és a földesurakat legyőzni. A narodnyikok nem értették meg, hogy a munkásosztály a társadalom legforradalmibb és leghaladottabb osztálya.

A narodnyikok eleinte megpróbálták a parasztokat harcra buzdítani a cári kormány ellen. E célból a forradalmi értelmiségi ifjúság, parasztruhába öltözve, falura ment — «a nép közé», ahogy akkor mondták. Innen ered nevük: «narodnyik»* * Narod — nép.* De a parasztság nem követte őket, mert igazában nem ismerték és nem értették a parasztot sem. A narodnyikok többségét a rendőrség letartóztatta. Ekkor a narodnyikok elhatározták, hogy a cári önkényuralom elleni harcot a nép nélkül, egyedül, saját erejükből folytatják, ami még súlyosabb hibákra vezetett.

A «Naródnaja Volja»** — «Népakarat».** nevű titkos narodnyik-társaság hozzáfogott a cár megölésének előkészítéséhez. 1881 március 1-én sikerült II. Sándor cárt bombával megölniök. De a népnek ez semmi hasznot nem hozott. Egyes személyek megölésével lehetetlen volt a cári önkényuralmat megdönteni, lehetetlen volt a földesúri osztályt megsemmisíteni. A meggyilkolt cár helyére másik lépett, III. Sándor, aki alatt a munkások és parasztok élete még rosszabb lett.

A cárizmus elleni harcnak a narodnyikok által választott útja, egyes gyilkosságok és merényletek, az egyéni terror útja, hibás és a forradalomra káros volt. Az egyéni terror politikája abból a hamis narodnyik elméletből indult ki, hogy vannak aktív «hősök» és van passzív «tömeg», mely a «hősöktől» várja a nagy tetteket. Ez a hazug elmélet azt hirdette, hogy a történelmet csak egyes, kiváló egyének csinálják és a tömeg, a nép, az osztály, a «horda» —ahogy a narodnyik írók lenézően kifejezték magukat — képtelen tudatos, szervezett cselekvésre, csak arra képes, hogy a «hősöket» vakon kövesse. Ezért a narodnyikok lemondtak a parasztság és a munkásosztály közötti forradalmi tömegmunkáról és az egyéni terror útjára léptek. A narodnyikok arra kényszerítették az akkori idők egyik legnagyobb forradalmárát, Sztjepan Chalturint, hogy abbahagyja a forradalmi munkásszövetség szervezésének munkáját és kizárólag terrorral foglalkozzék.

A narodnyikok a dolgozók figyelmét az elnyomók osztálya elleni harcról ez osztály egyes képviselőinek meggyilkolására terelték, ami a forradalomnak mitsem használ. A munkásosztály és a parasztság forradalmi kezdeményezésének és aktivitásának fejlődését fékezték.

A narodnyikok gátolták a munkásosztályt abban, hogy megértse saját vezetőszerepét a forradalomban és késleltették a munkásosztály önálló pártjának megalapítását.

Noha a narodnyikok titkos szervezetét a cári kormány szétverte, a narodnyik nézetek a forradalmi hangulatú értelmiség körében még sokáig tartották magukat. A narodnyikok maradványai csökönyösen útjába álltak a marxizmus elterjedésének Oroszországban, gátolták a munkásosztály szervezését.

Ezért Oroszországban a marxizmus csupán a narodnyikok ellen folytatott harc során tudott megnőni és megerősödni.

A «Munka Felszabadítása» csoportja harcot indított a narodnyikok téves nézetei ellen. Rámutatott, hogy a narodnyikok tanai és harci módszerei milyen kárt okoznak a munkásmozgalomnak.

Plechánov a narodnyikok ellen írt munkáiban kimutatta, hogy a narodnyikok nézeteinek a tudományos szocializmushoz semmi közük sincs, noha a narodnyikok is szocialistáknak nevezték magukat.

Plechánov volt az első, aki a narodnyikok téves nézeteinek marxista kritikáját adta. Plechánov biztos csapásokat mért a narodnyik nézetekre s ugyanakkor kitűnően védte a marxista nézeteket.

Mik azok az alapvető hibás narodnyik nézetek, amelyekre Plechánov megsemmisítő csapásokat mért?

Először, a narodnyikok azt állították, hogy Oroszországban a kapitalizmus csak «véletlen» jelenség hogy Oroszországban a kapitalizmus nem fog kifejlődni és ezért nem fog megnőni és kifejlődni a proletariátus sem.

Másodszor, a narodnyikok a munkásosztályt nem tartották a forradalom élenjáró osztályának. Arról álmodoztak, hogy a szocializmust a proletariátus nélkül érik el. A legfőbb forradalmi erőnek a narodnyikok az értelmiség által vezetett parasztságot és az «obscsinát», a paraszti faluközösséget tartották. Az obscsinát a szocializmus csírájának és alapjának tekintették.

Harmadszor, a narodnyikok hibás és káros nézeteket vallottak az emberiség történetének egész menetéről. Nem ismerték és nem értették a társadalom gazdasági és politikai fejlődésének törvényeit. Ebben a tekintetben teljesen maradi emberek voltak. Véleményük szerint a történelmet nem az osztályok és nem az osztályok harca, hanem csupán egyes kiváló személyek csinálják — a «hősök» —, akiket a «tömeg», a nép, az osztályok vakon követnek.

A narodnyikok ellen harcolva és leleplezve őket, Plechánov számos marxista munkát írt, amelyen Oroszország marxistái nevelkedtek és tanultak. Plechánov munkái, mint például a «Szocializmus és politikai harc», «Nézeteltéréseink», «A monista történetfelfogás fejlődése», megtisztították a talajt a marxizmus győzelme számára Oroszországban.

Plechánov munkáiban megmagyarázta a marxizmus alapkérdéseit. Különösen nagyjelentőségű volt 1895-ben kiadott könyve, «A monista történetfelfogás fejlődése». Lenin rámutatott arra, hogy ezen a könyvön «nevelkedett az orosz marxisták egész nemzedéke» (Lenin Művei. XIV. kőt. 347 old.).

A narodnyikok elleni munkáiban Plechánov bebizonyította, hogy képtelenség úgy feltenni a kérdést, ahogy a narodnyikok feltették: ki fog-e fejlődni Oroszországban a kapitalizmus vagy nem fog kifejlődni? A dolog úgy áll — mondta Plechánov és ezt tényekkel bizonyította be — hogy Oroszország máris a kapitalista fejlődés útjára lépett és hogy nincs olyan erő, amely le tudná erről az útról terelni.

A forradalmárok feladata nem az, hogy a kapitalizmus fejlődését Oroszországban megakadályozzák — ezt amúgy sem tudnák megtenni. A forradalmárok feladata az, hogy a kapitalizmus fejlődése által létrehozott hatalmas forradalmi erőre, a munkásosztályra támaszkodjanak, fejlesszék osztálytudatát, szervezzék meg és segítsék abban, hogy saját munkáspártját megteremtse.

Plechánov megdöntötte a narodnyikok második hibás alapfelfogását is; azt a nézetüket, amely tagadta a proletariátus vezető szerepét a forradalmi harcban. A narodnyikok a proletariátus megjelenését Oroszországban sajátságos «történelmi szerencsétlenség»-nek tekintették; a «proletár kelevényről» írtak. Plechánov védelmezte a marxizmus tanait és Oroszországra való teljes érvényességüket és bebizonyította, hogy a forradalmároknak, noha a parasztság számszerint többségben van és a proletariátus száma viszonylag alacsony, mégis éppen a proletariátusra, annak fejlődésére kell legfőbb reményüket alapítani.

Miért éppen a proletariátusra?

Azért, mert a proletariátus, ha nem is nagyszámú, mégis olyan dolgozó osztály, amely a leghaladottabb gazdasági formával — a nagyüzemmel — függ össze és ezért nagy jövő vár rá.

Azért, mert a proletariátus mint osztály évről-évre növekszik, politikailag fejlődik, a nagyüzem munkafeltételei következtében könnyen szervezhető és proletár helyzete alapján a legforradalmibb, mert a forradalomban láncainál egyebet nem veszíthet.

Másképpen áll a dolog a parasztsággal.

A parasztság (az egyénileg gazdálkodó parasztságról volt szó — Szerk.), ha mégoly nagyszámú is, olyan dolgozó osztály, mely a gazdaság legelmaradottabb formájával, a kisüzemmel függ össze, ezért nincs és nem is lehet nagy jövője.

A parasztság, mint osztály, nem növekszik, ellenkezőleg, évről-évre mindjobban bomlik burzsoáziára (kulákokra) és szegényparasztságra (proletárokra és félproletárokra). Ezenkívül szétforgácsoltsága miatt nehezebben szervezhető, kistulajdonos jellege miatt pedig nem vesz olyan szívesen részt a forradalmi mozgalomban, mint a proletariátus.

A narodnyikok azt állították, hogy Oroszországban a szocializmus nem a proletariátus diktatúrája útján, hanem az obscsinán, a paraszti faluközösségen keresztül érhető el, amelyet a szocializmus csírájának és alapjának tekintettek. A faluközösség azonban nem volt és nem is lehetett sem alapja, sem csírája a szocializmusnak, hiszen a faluközösségben a «telhetetlenek», a kulákok uralkodtak, akik a szegényparasztokat, földmunkásokat, gyengébb középparasztokat kizsákmányolták. A formailag meglevő közösségi földbirtoklás és az időről-időre, a közösség lélekszáma szerint történő földfelosztás egyáltalán nem változtattak a helyzeten. A földet a közösségnek azok a tagjai használták, akiknek igavonó barmuk, felszerelésük, vetőmagjuk volt, egyszóval a jómódú középparasztok és a kulákok. A lovakkal nem bíró parasztok, a szegényparasztok és általában a gazdaságilag gyengék kénytelenek voltak földjüket a kulákoknak átadni és béresnek, mezőgazdasági munkásnak elszegődni. A faluközösség valójában a kulák elnyomás palástolásának kényelmes formája és a cárizmus kezében az adóbehajtás olcsó eszköze volt, mert a parasztoknak kölcsönösen kezességet kellett vállalniok egymásért. Ezért nem nyúlt a cárizmus a paraszti földközösséghez. Nevetséges lett volna tehát az ilyen közösséget a szocializmus csirájának vagy alapjának tekinteni.

Plechánov megdöntötte a narodnyikok harmadik hibás alapfelfogását is a hősök elsőrangú szerepéről a társadalom fejlődésében, a kimagasló személyiségek és eszméik fontosságáról, a «tömeg», a nép, az osztályok szerepének lényegtelen voltáról. Plechánov a narodnyikokat idealizmussal vádolta és bebizonyította, hogy nem az idealizmusnak, hanem Marx és Engels materializmusának van igaza.

Plechánov a marxista materializmus álláspontját fejtette ki és alapozta meg. A marxista materializmusnak megfelelően bebizonyította, hogy a társadalom fejlődését végső fokon nem a kiváló személyiségek eszméi és kívánságai határozzák meg, hanem a társadalom anyagi létfeltételeinek fejlődése, a társadalom léte számára szükséges anyagi javak termelési módjának változásai, az osztályok egymásközti viszonyának változásai az anyagi javak termelése terén, az osztályok harca az anyagi javak termelésében és elosztásában betöltött szerepért és helyért. Nem az eszmék határozzák meg az emberek társadalmi és gazdasági helyzetét, hanem az emberek társadalmi és gazdasági helyzete határozza meg eszméiket. Kiváló személyiségek nullákká változhatnak, ha eszméik és kívánságaik a társadalmi és gazdasági fejlődésnek ellentmondanak, ha ellentmondanak az élenjáró osztály szükségleteinek és — megfordítva — kiváló emberek valóban kiváló személyiségekké lehetnek, ha eszméik és kívánságaik helyesen fejezik ki a társadalom fejlődésének gazdasági szükségleteit, az élenjáró osztály szükségleteit.

A narodnyikoknak arra az állítására, hogy a tömeg csak horda, hogy csak a hősök csinálják a történelmet és formálják néppé a hordát, a marxisták ezt felelték: nem a hősök csinálják a történelmet, hanem a történelem csinálja a hősöket, ennélfogva nem a hősök formálják a népet, hanem a nép formálja a hősöket és hajtja előre a történelmet. Hősök, kimagasló személyek a társadalom életében csak annyiban játszhatnak jelentékeny szerepet, amennyiben helyesen tudják felfogni a társadalmi fejlődés feltételeit, amennyiben megértik, hogyan kell megjavítani azokat. Hősök, kimagasló személyek nevetséges és mindenki számára fölösleges szerencsétlen flótásokká változhatnak, ha a társadalmi fejlődés feltételeit nem tudják helyesen megérteni és ellenállnak a társadalom történelmi szükségleteinek, mert magukat a történelem «csinálóinak» képzelik.

Ilyenféle szerencsétlen flótások voltak a narodnyik hősök is.

Plechánov irodalmi művei, a narodnyikok elleni harca alapjában rendítette meg a narodnyikok befolyását a forradalmi értelmiség körében. De a narodnyikok ideológiai megsemmisítése még korántsem volt befejezve. Ez a feladat — a narodnyikoknak mint a marxizmus ellenségeinek legyőzése — Leninre várt.

A narodnyikok többsége a «Naródnaja Volja» pártjának összeomlása után hamarosan lemondott a cári kormány elleni forradalmi harcról, a cári kormánnyal megbékülést és kiegyezést kezdett prédikálni. A narodnyikok a 80-as és 90-es években a kulákság érdekeit fejezték ki.

A «Munka Felszabadítása» csoportja az orosz szociáldemokraták két programtervezetét állította össze (az elsőt 1884-ben, a másodikat 1887-ben). Ez igen fontos lépés volt az oroszországi marxista szociáldemokrata párt megalakításának előkészítése terén.

De a «Munka Felszabadítása» csoportjának komoly hibái is voltak. Első programtervezetében még megvoltak azoknak a narodnyik nézeteknek maradványai, melyek megengedhetőnek tartották az egyéni terror taktikáját. Plechánov továbbá nem vette figyelembe, hogy a forradalom menetében a proletariátus vezetheti és kell is hogy vezesse a parasztságot, hogy a proletariátus csak a parasztsággal szövetkezve arathat győzelmet a cárizmus felett. A liberális burzsoáziát Plechánov olyan erőnek tekintette, amely támogatást tud nyújtani — ha nem is tartós támogatást — a forradalomnak, a parasztságot pedig egynéhány munkájában egészen kihagyta a számításból, például, mikor kijelenti:

«A burzsoázián és a proletariátuson kívül nem látunk más társadalmi erőt, amelyre nálunk ellenzéki vagy forradalmi tervek támaszkodhatnának» (Plechánov, III. köt. 119. old.).

Plechánovnak ezek a téves nézetei voltak csirái későbbi mensevik nézeteinek.

Sem a «Munka Felszabadítása» csoportjának, sem az akkori idők marxista köreinek nem volt még gyakorlati kapcsolatuk a munkásmozgalommal. Ez még csak a marxista elmélet, a marxista eszmék, a szociáldemokrácia programtételei keletkezésének és megerősítésének időszaka volt Oroszországban. Az 1884-től 1894-ig terjedő tíz évben a szociáldemokrácia csupán egyes kicsiny csoportok és körök formájában létezett, amelyek nem voltak, vagy csak igen kevéssé voltak kapcsolatban a munkások tömegmozgalmával. A szociáldemokrácia, mint a még megnemszületett, de már az anyaméhben fejlődő magzat, Lenin kifejezése szerint «az embrionális fejlődés állapotában» volt.

A «Munka Felszabadítása» csoportja, mondotta Lenin, csak elméleti alapot készített elő a szociáldemokráciának és az első lépést tette meg a munkásmozgalom felé.

Oroszországban Leninre várt az a feladat, hogy a marxizmust összekapcsolja a munkásmozgalommal s hogy a «Munka Felszabadítása» csoportjának hibáit kijavítsa.

3. Lenin forradalmi tevékenységének kezdete.
A pétervári «Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására»

Vladimir Iljics Lenin, a bolsevizmus megalapítója, 1870-ben Szimbirszk városában (a mai Uljánovszkban) született. 1887-ben Lenin beiratkozott a kazáni egyetemre, de a diákok forradalmi mozgalmában való részvétele miatt rövidesen letartóztatták és kizárták az egyetemről. Kazánban Lenin belépett egy marxista körbe, amelyet Fjedoszéjev szervezett meg. Kazánból Lenin Szamárába ment, ahol csakhamar megalakult körülötte a szamárai marxisták első köre. Lenin már akkor mindenkit csodálatba ejtett marxista tudásával.

1893 végén Lenin Pétervárra költözött. Már első fellépései erős benyomást keltettek a pétervári marxista körök résztvevőiben. Szokatlanul mély marxista tudása, kiváló képessége, hogy a marxizmust az akkori Oroszország gazdasági viszonyaira alkalmazza, lángoló, megdönthetetlen hite a munkások ügyének győzelmében, kiváló szervező tehetsége — mindez Lenint a pétervári marxisták elismert vezetőjévé tette.

A haladó munkások, akikkel a tanulókörökben foglalkozott, rajongó szeretettel vették körül Lenint.

«Tanóráink — így emlékezett vissza egy Bábuskin nevű munkás Lenin munkáskörökben tartott előadásaira — nagyon elevenek és érdekesek voltak, valamennyien nagyon meg voltunk elégedve ezekkel az órákkal és mindig csodáltuk előadónk eszét»

1895-ben Lenin valamennyi pétervári marxista munkáskört (már körülbelül húsz volt) egy szervezetbe egyesítette, melynek «Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására» volt a neve. Ezzel előkészítette a forradalmi marxista munkáspárt megalakítását.

Lenin a «Harci Szövetség» elé azt a feladatot tűzte, hogy szorosabban kapcsolódjék a munkásság tömegmozgalmához és hogy azt politikailag vezesse. Lenin azt javasolta, hogy a Szövetség térjen át a marxizmus propagandájáról, melyet a propagandista körök a csekélyszámú haladott munkás között folytattak, a mindennapos politikai agitációra a munkásosztály széles tömegeiben. Ennek a tömegagitáció felé tett fordulatnak komoly jelentősége volt az oroszországi munkásmozgalom további fejlődésére.

A 90-es években az ipar a fellendülés korszakát élte. A munkások száma növekedett, a munkásmozgalom erősödött. 1895-től 1899-ig a hiányos adatok szerint is legalább 221.000 munkás sztrájkolt. A munkásmozgalom komoly tényezővé vált az ország politikai életében. Maga az élet igazolta a marxistáknak azt a nézetét, melyet a narodnyikok elleni harcukban hirdettek, hogy t. i. a munkásosztálynak a forradalmi mozgalomban élenjáró szerepe van.

Lenin vezetésével a «Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására» azt a harcot, amelyet a munkások gazdasági követeléseikért — a munkaviszonyok javításáért, a munkaidő megrövidítéséért, béremelésért — folytattak, összekapcsolta a cárizmus elleni politikai harccal. A «Harci Szövetség» politikailag nevelte a munkásokat.

A pétervári «Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására» Lenin vezetésével Oroszországban először kezdte megvalósítani a szocializmus egyesítését amunkásmozgalommal. Ha valamelyik gyár bán sztrájk tört ki, a «Harci Szövetség», mely tanulóköreinek résztvevői révén jól ismerte az üzemek helyzetét, azonnal reagált röpiratok kibocsátásával, szocialista felhívásokkal. Ezek a röpiratok leleplezték, hogyan nyomják el a gyárosok a munkásokat, megmagyarázták a munkásoknak, hogyan kell érdekeikért harcolniok, nyilvánosság elé vitték a munkások követeléseit. E röpiratok feltárták a teljes valóságot a kapitalizmus fekélyeiről, a munkások kolduséletéről, kibírhatatlanul nehéz 12—14 órás munkájukról, jogtalan helyzetükről. Egyszersmind megfelelő politikai követeléseket állítottak fel. 1894 végén Lenin Bábuskin munkással együtt megírta az első ilyen agitációs röpiratot és felhívást a pétervári Szemjánnjikov-üzem sztrájkoló munkásaihoz. 1895 őszén Lenin röpiratban fordult a Thornton-gyár sztrájkoló munkásaihoz és munkásnőihez. Ez a gyár egy angol gyárosé volt, aki milliós nyereségeket zsebelt be. A gyárban a munkaidő 14 óránál hosszabb volt és a takácsok körülbelül havi 7 rubelt kerestek. A sztrájk a munkások sikerével végződött. A «Harci Szövetség» rövid idő alatt több tucat ilyen röpiratot nyomatott, amelyekben a különböző gyárak munkásaihoz fordult. Minden ilyen röpirat erősen emelte a munkások hangulatát. A munkások látták, hogy a szocialisták segítenek nekik, védelmezik őket.

1896 nyarán a «Harci Szövetség» vezetésével 30.000 pétervári textilmunkás sztrájkolt. Főkövetelésük a munkanap megrövidítése volt. E sztrájk nyomása alatt a cári kormány 1897 június 2-án kénytelen volt egy törvényt kiadni, amely a munkanapot 111/2 órára korlátozta. Ennek a törvénynek a kibocsátásáig a munkanap egyáltalán nem volt korlátozva.1895 decemberében Lenint a cári kormány letartóztatta. Lenin a börtönben sem szüntette meg a forradalmi harcot. Tanácsaival és útmutatásaival segítette a «Harci Szövetség» munkáját, brosúrákat és röpiratokat küldött a börtönből. A börtönben írta meg «A sztrájkokról» c. brosúráját és «A cári kormányhoz» c. röpiratát, melyben a cári kormány barbár önkényuralmát leplezte le. Ugyancsak a börtönben írta meg Lenin a párt programtervezetét is (tejjel, egy orvostudományi könyv sorai közé).

A pétervári «Harci Szövetség» hatalmas ösztönzést adott arra, hogy Oroszország többi városaiban és kerületeiben is hasonló szövetségekben egyesüljenek a munkáskörök. A 90-es évek derekán marxista szervezetek jönnek létre a Kaukázusontúl. 1894-ben Moszkvában megalakul a moszkvai «Munkásszövetség». A 90-es évek végén Szibériában létrejön a Szibériai «Szociáldemokrata Szövetség». A 90-es években Ivánovo-Voznjeszjenszkben, Jaroszlavljban, Kosztromában marxista csoportok alakulnak, amelyek később «A Szociáldemokrata Párt Északi Szövetsége» néven egyesültek. A 90-es évek második felében a doni Rosztovban, Jekatjerinoszlávljban, Kievben, Njikolájevben, Tulában, Szamárában, Kazánban, Orjechovo-Zujevóban és sok más városban szociáldemokrata csoportok és szövetségek alakulnak.

A pétervári «Harci Szövetség» jelentősége abban állt, hogy — Lenin szavai szerint — első komoly csirája volt egy olyan forradalmi pártnak, amely a munkásmozgalomra támaszkodik.

Lenin további munkájában, melyet az oroszországi marxista szociáldemokrata párt létrehozása érdekében kifejtett, a pétervári «Harci Szövetség» forradalmi tapasztalataira támaszkodott.

Lenin és legközelebbi munkatársai letartóztatása után a pétervári «Harci Szövetség» vezetőségének összetétele jelentősen megváltozott. Új emberek tűntek fel, akik magukat «fiatalok»-nak, míg Lenint és munkatársait «öregek»-nek nevezték. Ezek az új emberek hibás politikai vonalat képviseltek. Kijelentették, hogy a munkásokat kizárólag a munkáltatók elleni gazdasági harcra kell felhívni; ami pedig a politikai harcot illeti, az a liberális burzsoázia dolga, a politikai harc vezetése az ő kezébe való.

Ennek az iránynak a képviselőit «ökonomisták»-nak nevezték.

Az oroszországi marxista szervezetek soraiban ez volt az első megalkuvó, opportunista csoport.

4. Lenin harca a narodnyikság és a «legális marxizmus» ellen. A munkásosztály és a parasztság szövetségének lenini eszméje. Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt I. kongresszusa

Noha Plechánov már a 80-as években súlyos csapást mért a narodnyik nézetek egész rendszerére, a narodnyikok nézetei a 90-es évek elején mégis rokonszenvre találtak a forradalmi ifjúság egy-részében. Az ifjúság egy része még mindig azon a nézeten volt, hogy Oroszország a kapitalista fejlődés útját elkerülheti, hogy a főszerepet a forradalomban a parasztság és nem a munkásosztály fogja játszani. A narodnyikok maradék csoportjai igyekeztek a marxizmus elterjedését Oroszországban meggátolni, harcoltak a marxisták ellen és igyekeztek őket mindenféle módon megrágalmazni. Hogy a marxizmus további elterjedését és a szociáldemokrata párt megalapítását biztosítsák, ideológiailag végleg meg kellett semmisíteni a narodnyikokat.

Ezt a munkát Lenin végezte el.

Abban a könyvében melynek címe «Kik azok a „népbarátok” és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen?» (1894), Lenin teljesen leleplezte a narodnyikok igazi arculatát, hogy ők a nép hamis «barátai», akik valójában a nép ellen vannak.

A 90-es esztendők narodnyikjai lényegében már régen lemondtak minden forradalmi harcról a cári kormány ellen. A liberális narodnyikok a cári kormánnyal való megalkuvást hirdették. «Egyszerűen azt hiszik — írta Lenin az akkori idők narodnyikjairól —, hogy ha szépen megkérik és megsimogatják, akkor a cári kormány mindent a legjobban elintéz» (Lenin Művei. I. köt. 161. old.).

A 90-es esztendők narodnyikjai szemet hunytak a falusi szegénység helyzete, a faluban dúló osztályharc, a szegényparasztságnak a kulákok által való kizsákmányolása előtt és a kulákgazdaság fejlődését magasztalták. Lényegében mint a kulákság érdekeinek kifejezői léptek fel.

Ugyanakkor a narodnyikok folyóirataikban rágalomhadjáratot folytattak a marxisták ellen. Tudatosan elferdítették és meghamisították az orosz marxisták nézeteit, úgy tűntették fel, mintha a marxisták a falut tönkre akarnák tenni, mintha «minden muzsikot a gyári kazánban akarnának kifőzni». Ezt a hamis narodnyik bírálatot leleplezve, Lenin rámutatott arra, hogy a dolog lényege nem a marxisták «kívánságaiban», hanem az orosz kapitalizmus fejlődésének tényleges menetében rejlik, amelynek során a proletariátus száma elkerülhetetlenül növekszik. S a proletariátus a kapitalista társadalom sírásója.

Lenin bebizonyította, hogy a nép igaz barátai nem a narodnyikok, hanem a marxisták, akik meg akarják semmisíteni a tőkés és földesúri elnyomást, meg akarják semmisíteni a cárizmust.

«Kik azok a „népbarátok”?» című könyvében Lenin elsőnek vetette fel a munkások és parasztok forradalmi szövetségének gondolatát, mint a cárizmus, a földesurak és a burzsoázia megdöntésének leghathatósabb eszközét.

Ebben az időszakban Lenin számos írásában bírálta a narodnyikok politikai harci eszközeit, melyeket a narodnyikok egyik fő csoportja, a narodovoljecek és később a narodnyikok utódai, a szociálforradalmárok (eszerek) alkalmaztak, különösen az egyéni terror taktikáját. Lenin ezt a taktikát károsnak tartotta a forradalmi mozgalomra, mert a tömegek harcát egyes hősök harcával helyettesítette. Ez a nézet hitetlenséget jelentett a nép forradalmi mozgalmával szemben.

«Kik azok a „népbarátok”?» című könyvében Lenin kifejtette az orosz marxisták alapvető feladatait. Lenin véleménye szerint az orosz marxistáknak először is a szétszórt marxista körökből egységes szocialista munkáspártot kell szervezniük. Lenin továbbá rámutatott arra, hogy éppen Oroszország munkásosztálya fogja, szövetségben a parasztsággal, megdönteni a cári önkényuralmat, ezután pedig az orosz proletariátus, szövetségben a dolgozó és kizsákmányolt tömegekkel, a többi ország proletariátusával egy sorban, a nyílt politikai harc egyenes útján fog haladni a győzelmes kommunista forradalomig.

Ilymódon Lenin, több mint negyven évvel ezelőtt, helyesen mutatta meg a munkásosztály harcának útját, meghatározta a munkásosztálynak mint a társadalom vezető forradalmi erejének szerepét, meghatározta a parasztságnak mint a munkásosztály szövetségesének szerepét.

Leninnek és híveinek harca a narodnyikok ellen már a 90-es években a narodnyikok végleges ideológiai szétzúzásához vezetett.

Roppant jelentősége volt Lenin harcának a «legális marxizmus» ellen. A történelem folyamán állandó jelenség, hogy a nagy társadalmi mozgalmakhoz ideiglenes «útitársak» törleszkednek. Ilyen «útitársak» voltak az úgynevezett «legális marxisták» is. A marxizmus egyre jobban terjedt Oroszországban. S íme: a burzsoá intellektuelek kezdtek marxista köntöst ölteni. Cikkeiket a legális, vagyis a cári kormány által engedélyezett újságokban és folyóiratokban jelentették meg. Ezért hívták őket «legális marxistáknak».

Ezek a maguk módján harcoltak a narodnyikok ellen. De ezt a harcot és a marxizmus zászlaját arra próbálták felhasználni, hogy a munkásmozgalmat a polgári társadalom, a burzsoázia érdekeihez szabják és ezeknek az érdekeknek alávessék. Marx tanaiból kidobták a legfontosabbat: a proletárforradalomról, a proletariátus diktatúrájáról szóló tanítást. A legtekintélyesebb legális marxista, Pjotr Sztrúve, a burzsoáziát dicsőítette és a kapitalizmus elleni forradalmi harc helyett ezt hirdette: «Ismerjük el saját műveletlenségünket és gyerünk a kapitalizmushoz tanulni.»

A narodnyikok elleni harcban Lenin megengedhetőnek tartotta az ideiglenes megegyezést a «legális marxistákkal», hogy felhasználja őket a narodnyikok ellen, például egy narodnyikellenes cikkgyűjtemény közös kiadására. De ugyanakkor a legélesebben bírálta a «legális marxistákat» és leleplezte liberális-burzsoá lényegüket. Ezek közül az «útitársak» közül sokan később kadetek (az orosz burzsoázia vezető pártja), a polgárháború idején pedig a legféktelenebb fehérgárdisták lettek.

Pétervár, Moszkva, Kiev és más városok «Harci Szövetségével» egyidőben, Oroszország nyugati nemzetiségi határvidékein is alakultak szociáldemokrata szervezetek. A lengyel nacionalista pártból kivált marxista elemek a 90-es években megalapították «Lengyelország és Litvánia Szociáldemokráciáját». A 90-es évek végén létrejönnek a lettországi szociáldemokrácia szervezetei. 1897 októberében Oroszország nyugati kormányzóságaiban megalakult az Általános Zsidó Szociáldemokrata Szövetség, a Bund.

1898-ban néhány «Harci Szövetség», mint a pétervári, moszkvai, kievi, jekatjerinoszlávlji és a Bund először kísérelték meg, hogy szociáldemokrata párttá egyesüljenek. E célból 1898 márciusában, Minszk városában, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt (OSzDMP) első kongresszusára gyűltek össze.

Az OSzDMP első kongresszusának mindössze 9 résztvevője volt. Lenin a kongresszuson nem vett részt, mert ebben az időben szibériai száműzetésben volt. A párt Központi Bizottságát, melyet ezen a kongresszuson megválasztottak, rövidesen letartóztatták.

A kongresszus nevében kibocsátott «Kiáltvány» még sok tekintetben nem volt kielégítő. Nem mutatott rá arra a feladatra, hogy a proletariátusnak ki kell harcolnia a politikai hatalmat; semmit sem mondott a proletariátus vezető szerepéről és kikerülte a proletariátus szövetségeseinek kérdését a cárizmus és a burzsoázia elleni harcában.

A kongresszus határozataiban is, «Kiáltvány»-ában is kimondta, hogy az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt megalakult.

Ebben a formális tényben, amely nagy forradalmi és propagandisztikus szerepet játszott, rejlett az OSzDMP első kongresszusának jelentősége.

De ha az első kongresszust meg is tartották, valójában még nem alakult meg a marxista szociáldemokrata párt Oroszországban. A kongresszusnak nem sikerült az egyes marxista köröket és szervezeteket egyesíteni és szervezetileg összefogni. A helyi szervezetek munkájának még nem volt egységes vonala, a pártnak nem volt sem programja, sem szervezeti szabályzata, sem központi vezetése.

Ezért, és még sok egyéb ok miatt is, a helyi szervezetekben növekedett az ideológiai bomlás, s ez a körülmény kedvező talajt teremtett arra, hogy a munkásmozgalomban az opportunista áramlat, az «ökonomizmus» megerősödjön.

Leninnek és az általa szervezett «Iszkra»* * «Iszkra» — «Szikra».* című lapnak több évi megfeszített munkájára volt szükség, hogy ezt a bomlást kiküszöböljék, az opportunista ingadozást leküzdjék és az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt megalakulását előkészítsék.

5. Lenin harca az «ökonomizmus» ellen. A lenini «Iszkra» című lap megjelenése

Az OSzDMP I. kongresszusán Lenin nem vett részt. Ebben az időben egy szibériai faluban, Susenszkojéban volt száműzetésben, ahová a cári kormány küldte, miután a «Harci Szövetség» miatt hosszú időt töltött el a pétervári börtönben.

De Lenin a száműzetésben is folytatta forradalmi tevékenységét. Itt fejezte be egyik legfontosabb tudományos munkáját, «A kapitalizmus fejlődése Oroszországban»-t, amely befejezte a narodnyikok ideológiai megsemmisítését. Ismert brosúráját, «Az orosz szociáldemokraták feladatai»-t szintén ott írta.

Lenin, bár el volt szakítva a közvetlen gyakorlati forradalmi munkától, mégis fenn tudott tartani némi kapcsolatot az aktív pártmunkásokkal, levelezett velük a száműzetésből, informálódott náluk, tanácsokkal látta el őket. Lenint ebben az időben különösen az «ökonomisták» kérdése foglalkoztatta. Jobban megértette, mint bárki más, hogy az «ökonomizmus» a megalkuvásnak, az opportunizmusnak csírája, hogy az «ökonomizmus» győzelme a munkásmozgalomban a proletariátus forradalmi mozgalmának aláásását, a marxizmus vereségét jelentené.

S Lenin az «ökonomisták» ellen fellépésük első napjától kezdve küzdött.

Az «ökonomisták» azt állították, hogy a munkásoknak csak gazdasági harcot kell folytatniok, ami pedig a politikai harcot illeti, ezt hadd vezesse a liberális burzsoázia, melyet a munkásoknak támogatniok kell. Lenin az «ökonomisták» effajta prédikációjáról azt tartotta, hogy ezzel cserbenhagyják a marxizmust, tagadják a munkásosztály önálló politikai pártjának szükségességét és megpróbálják a munkásosztályt a burzsoázia politikai függvényévé tenni.

1899-ben az «ökonomisták» csoportja (Prokopóvics, Kuszkáva és mások, akik később kadetek lettek) kiáltványt bocsátott ki. Az «ökonomisták» a forradalmi marxizmus ellen léptek fel s azt követelték a munkásosztálytól, hogy mondjon le a proletariátus önálló politikai pártjának megalakításáról, mondjon le önálló politikai követeléseiről. Az «ökonomisták» úgy vélték, hogy a politikai harc a liberális burzsoázia dolga; ami pedig a munkásokat illeti, azok érjék be a munkáltatók elleni gazdasági harccal.

Lenin, megismerkedve ezzel az opportunista dokumentummal, megbeszélésre hívta össze a közelben tartózkodó marxista politikai száműzötteket és 17 elvtárs — élükön Leninnel — éles, leleplező tiltakozást fogadott el az «ökonomisták» nézetei ellen.

Ennek a tiltakozásnak, amelyet Lenin írt és amelyet egész Oroszország marxista szervezeteiben terjesztettek, roppant jelentősége volt a marxista gondolat és a marxista párt Oroszországban való kifejlődése szempontjából.

Az orosz «ökonomisták» ugyanazokat a nézeteket hirdették, mint a külföldi szociáldemokrata pártokban a marxizmus ellenségei, az ú. n. bernsteinisták, az opportunista Bernstein követői.

Ezért Lenin harca az «ökonomisták» ellen egyszersmind harc volt a nemzetközi opportunizmus ellen is.

Az «ökonomisták» ellen, a proletariátus önálló politikai pártjának megalakításáért folyó fő elvi harcot a Lenin által szervezett «Iszkra» című illegális lap vezette.

1900 elején Lenin és a «Harci Szövetség» más tagjai, visszatértek a szibériai száműzetésből Oroszországba. Lenin egy nagy országos illegális marxista lap megteremtését tervezte. Az akkoriban Oroszországban működő nagyszámú apró marxista körök és szervezetek még nem voltak egymással kapcsolatban. Ebben az időben, amikor — Sztálin elvtárs kifejezése szerint — «a kontárkodás és a körösdi a pártot tetőtől-talpig sorvasztotta, amikor a szellemi zűrzavar a párt belső életének fő jellemvonása volt», egy országos illegális lap megalapítása volt az orosz forradalmi marxisták alapvető feladata. Csak egy ilyen lap tudta a szétforgácsolt marxista szervezeteket összefogni és egy valóságos párt megalakítását előkészíteni.

De ilyen lapot a rendőri üldözés miatt a cári Oroszországban nem lehetett megszervezni. Egy-két hónap múltán a lapot a cári kopók kiszimatolták és megsemmisítették volna. Ezért Lenin elhatározta, hogy a lapot külföldön adja ki. A lapot igen vékony, de tartós papírra nyomták és titokban szállították Oroszországba. Az «Iszkra» egyes számait Oroszországban Baku, Kisinjev, Szibéria titkos nyomdáiban újranyomták.

1900 őszén Vladimír Iljics külföldre utazott, hogy azokkal az elvtársakkal, akik a «Munka Felszabadítása» csoporthoz tartoztak, az országos politikai lap kiadása ügyében megállapodjon. Lenin még a száműzetésben részletesen átgondolta ezt a tervet. A száműzetésből hazatérve Ufában, Pszkovban, Moszkvában, Pétervárott megbeszéléseket folytatott ebben a kérdésben. Mindenütt megállapodott az elvtársakkal a titkos levelezés módjára, az irodalmi szállítmányok címeire stb. vonatkozólag és megbeszélte velük a jövendő harcok tervét.

A cári kormány érezte, hogy Lenin a legveszedelmesebb ellensége. A cári ochrana* …

* A cári ochrana — a forradalmi mozgalom elleni harc céljára létesített politikai titkosrendőrség a cári Oroszországban.*

… embere, Zubátov zsandár, titkos jelentéseiben azt írta, hogy «Uljánovnál (Lenin) nagyobb ember nincs most a forradalomban», s ezért célszerűnek tartotta Lenin meggyilkolásának megszervezését.

Külföldre érkezése után Lenin megállapodott a «Munka Felszabadítása» csoportjával, Plechánovval, Axelroddal, Vjera Zaszúlics-csal az «Iszkra» közös kiadása ügyében. A kiadás egész tervét elejétől végig Lenin dolgozta ki.

1900 decemberében külföldön megjelent az «Iszkra» első száma. Az újság címe alatt ez a jelmondat állott: «Szikrából lobban ki a láng». Ez a mondat idézet a dekabristák válaszából, melyet Puskinhoz intéztek, amikor a költő szibériai száműzetésükben üdvözölte őket.

És valóban, a Lenin gyújtotta «Szikrá»-ból lobbant ki utóbb annak a hatalmas forradalmi tűznek a lángja, mely porig égette a nemesi-földesúri cári monarchiát és a burzsoá uralmat.

Rövid összefoglalás

A marxista szociáldemokrata munkáspárt Oroszországban annak a harcnak a folyamán alakult meg, amely elsősorban a narodnyikok, s hibás és a forradalomra káros nézeteik ellen folyt.

Csak a narodnyikok nézeteinek ideológiai megsemmisítése után lehetett megtisztítani a talajt az oroszországi marxista munkáspárt megalapítására. A múlt század 80-as éveiben Plechánov és csoportja, a «Munka Felszabadítása», döntő csapást mért a narodnyikokra.

Lenin a 90-es években befejezte a narodnyikok ideológiai megsemmisítését, végleg legyőzte a narodnyikokat.

A «Munka Felszabadítása» csoport, mely 1883-ban alakult, jelentős munkát végzett a marxizmus elterjesztése körül Oroszországban, elméletileg megalapozta a szociáldemokráciát s megtette az első lépést a munkásmozgalom felé.

A kapitalizmus fejlődésével Oroszországban gyorsan növekedett az ipari proletariátus száma. A 80-as esztendők derekán a munkásosztály a szervezett harc útjára, a tömegharc útjára, a szervezett sztrájk útjára lépett. De a marxista körök és csoportok kizárólag propagandával foglalkoztak, nem értették meg a munkásosztály közötti tömegagitáció célszerűségét és ezért a gyakorlatban nem voltak még kapcsolatban a munkásmozgalommal, nem vezették azt.

A Lenin által alapított pétervári «Harci Szövetség a Munkás- osztály Felszabadítására» (1895), amely a munkások között tömegagitációt folytatott és tömegsztrájkokat irányított, új szakaszt jelentett; jelentette a munkások közötti tömegagitációra való áttérést, és a marxizmus egyesítését a munkásmozgalommal. A pétervári «Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására» az oroszországi forradalmi proletár párt első csirája volt. A pétervári «Harci Szövetség» után az összes fontosabb ipari központokban és a határvidékeken is marxista szervezetek jönnek létre.

1898-ban tették az első, bár sikertelen kísérletet arra, hogy a marxista szociáldemokrata szervezeteket pártba egyesítsék: összeült az OSzDMP első kongresszusa. De ez a kongresszus a pártot még nem hozta létre: a pártnak sem programja, sem szervezeti szabályzata, sem központi vezetése nem volt, az egyes marxista körök és csoportok között majdnem semmi kapcsolat nem volt.

Lenin, hogy a szétforgácsolt marxista szervezeteket párttá egyesítse, felvetette és megvalósította az első országos forradalmi marxista lap, az «Iszkra» alapításának tervét.

Ebben az időben az egységes politikai munkáspárt megalakításának legfőbb ellenségei az «ökonomisták» voltak. Tagadták egy ilyen párt szükségét. Támogatták az egyes csoportok széttagoltságát és kontárkodását. Lenin és a lenini «Iszkra» éppen ezért rájuk mérte legerősebb csapásait.

Az «Iszkra» első számainak megjelenése (1900—1901) átmenet volt az új időszakra, arra az időszakra, amelyben az egyes szétforgácsolt csoportokból és körökből valóban megalakult az egységes Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A vitáról, Rafailról, Preobrazsenszkij és Szapronov cikkeiről és Trockij leveléről

A vitáról

A párt belső helyzetéről folyó vita, mely néhányhéttel ezelőtt kezdődött, nyilván végéhez közeledik, legalábbis Moszkvában és Petrográdon. Petrográd, mint ismeretes, a párt vonala mellett foglalt állást. Moszkva legfontosabb kerületei szintén a Központi Bizottság vonalát fogadták el. A moszkvai pártszervezet aktívájának december 11-i városi gyűlése teljes egészében helyeselte a párt Központi Bizottságának szervezeti és politikai vonalát. Bizonyos, hogy a moszkvai pártszervezet küszöbönálló általános konferenciája szintén kerületeinek nyomdokain fog haladni. Az ellenzéket, mely nem egyéb, mint a „baloldali” kommunisták egy részének (Preobrazsenszkij, Sztukov, Pjatakov stb.) és az úgynevezett demokratikus centralistáknak (Rafail, Szapronov stb.) blokkja, összemorzsolták.

Érdekes a vita menete és jellemzők azok az átalakulások, amelyeken az ellenzék a vita folyamán átment.

Az ellenzék elöljáróban se többet, se kevesebbet nem követelt, „csak” azt, hogy vizsgáljuk felül a párt fő vonalát, melyet az utóbbi két év alatt, a „nep”egész időszaka alatt a pártépítésben és a párton belüli politikában követtünk. Azt követelte, hogy teljes mértékben hajtsuk végre a X. kongresszusnak a belső pártdemokráciáról szóló határozatát, de ugyanakkor ahhoz is ragaszkodott, hogy helyezzük hatályon kívül a X, XI. és XII. pártkongresszus által elfogadott korlátozásokat (csoportalakítások megtiltása, párttagsági idő stb.). De az ellenzék még tovább is ment. Azt állította, hogy a párt lényegében katonai szervezetté vált, a pártfegyelem helyett pedig katonai fegyelmet vezettek be s ezért azt követelte, hogy az egész pártapparátust forgassák fel fenekestől, távolítsák el a legfontosabb pártfunkcionáriusokat stb. Persze nem volt hiány a Központi Bizottság címére intézett borsos szavakban és szitkokban. A „Pravda” tele volt cikkekkel és cikkecskékkel, amelyekben valamennyi halálos bűnnel megvádolták a Központi Bizottságot. Csak az hiányzott, hogy a japán földrengés miatt is a Központi Bizottságot vádolják.

A Központi Bizottság, mint egész, ebben az időszakban nem avatkozott be a „Pravda” hasábjain folyó vitába, a legcsekélyebb mértékben sem gátolta a párttagok bírálati szabadságát. Sőt még azt sem tartotta szükségesnek, hogy visszautasítsa egyes bírálók képtelen vádjait, mert úgy vélte, hogy a párttagjai eléggé öntudatosak ahhoz, hogy önállóan döntsék el a vitás kérdéseket.

Ez volt — hogy úgy mondjam — a vita első időszaka.

Később, amikor kifogytak a borsos szavakból, amikor nem hatott többé a szitkozódás sem, és a párt tagjai a kérdés tárgyilagos megvitatását követelték — elkövetkezett a vita második időszaka. Ez az időszak akkor kezdődött, mikor a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság közzétette a pártépítésről szóló határozatát. A Központi Bizottság Politikai Irodája és a Központi Ellenőrző Bizottság Elnöksége, kiindulva a Központi Bizottság októberi plénumának határozatából, amely jóváhagyta a párton belüli demokráciára vett irányt, ebben a határozatban megjelölte a belső pártdemokrácia megvalósításának feltételeit. Ezzel a vitában fordulat állott be. Most már nem lehetett általános bírálatra szorítkozni. A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság által kidolgozott konkrét terv arra kényszerítette az ellenzéket, hogy vagy elfogadja ezt a tervet, vagy pedig más, párhuzamos, de éppolyan konkrét tervet terjeszt elő a pártdemokrácia megvalósítására vonatkozólag. És ekkor kiderült, hogy az ellenzék nem tud a Központi Bizottság tervével szembeállítani egy másik tervet, amely kielégíthetné a pártszervezeteket. Kezdődött az ellenzék visszavonulása. Az ellenzék fegyvertárából eltűnt az a követelés, hogy meg kell változtatni a párt fővonalát, melyet az utóbbi két évben a pártépítés terén követett. Kifakult, elfonnyadt az ellenzéknek az a követelése, hogy helyezzék hatályon kívül a X, XI. és XII. pártkongresszusnak a demokráciát korlátozó határozatait. Háttérbe szorult és enyhült, azaz ellenzéki követelés is, hogy fenekestül forgassák fel az egész pártapparátust. E követelések helyett az ellenzék most már csak azt javasolta, hogy „pontosan formulázzák meg a frakciók kérdését”, „válaszszák újra mindazokat a pártszerveket, amelyeket korábban kineveztek”, „szüntessék meg a kinevezési rendszert” stb. Jellemző, hogy a Krasznaja Presznya és a Zamoszkvorecsje kerület szervezetei az ellenzéknek ezeket a többszörösen mérsékelt javaslatait is elvetették és nagy szótöbbséggel a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság határozatát üdvözölték.

Ez volt — hogy úgy mondjam — a vita második időszaka.

Most a vita harmadik időszakába léptünk. Ennek az időszaknak az a jellemző vonása, hogy az ellenzék tovább hátrál — hogy úgy mondjam —, rendezetlenül visszavonul. Ezúttal még az elkopott és többszörösen mérsékelt ellenzéki követelések is kiestek az ellenzék határozatából. A legutóbbi határozati javaslat (ha nem tévedek, szám szerint a harmadik), melyet Preobrazsenszkij a moszkvai szervezet aktív funkcionáriusainak gyűlése (több mint ezer ember) elé terjesztett, így szól:

„Csak a Politikai Iroda határozatainak gyors, egyértelmű és őszinte végrehajtása, különösen a belső pártapparátus választások útján történő megújítása biztosíthatja, hogy pártunk megrázkódtatások és belső harc nélkül térjen át az új irányra, csak így fokozható a párt sorainak igazi egybeforrottsága és egysége.”

Nem tekinthető véletlennek az a tény, hogy a gyűlés az ellenzéknek még ezt a teljesen ártalmatlan, javaslatát is elvetette. Nem véletlen az sem, hogy a gyűlés nagy szótöbbséggel olyan határozatot fogadott el, amely „helyesli a Központi Bizottság politikai és szervezeti vonalát”.

Rafailról

Azt hiszem, hogy Rafail a legkövetkezetesebb és legmegrögzöttebb képviselője a mai ellenzéknek,vagy pontosabban, az ellenzék mai blokkjának. Rafail az egyik vitagyűlésen kijelentette, hogy pártunk lényegében katonai szervezetté vált, hogy katonai fegyelem van soraiban, s ennélfogva az egész pártapparátust, mint meg nem felelő és az igazi pártszerűség szellemétől távolálló apparátust, fenekestől fel kell forgatni. Úgy látom, hogy ilyen vagy ehhez hasonló gondolatok kavarognak a mostani ellenzékiek fejében, de különböző meggondolások miatt nem merik azokat kimondani. El kell ismerni, hogy Rafail ebben a tekintetben merészebb volt, mint ellenzéki kollégái.

Ámde Rafailnak egyáltalán nincs igaza. Nemcsak formailag, hanem elsősorban a dolog lényegét tekintve nincs igaza. Mert ha pártunk valóban katonai szervezetté vált volna, vagy akárcsak azzá kezdene válni, vajon nem világos-e, hogy akkor nem volna sem a szó tulajdonképpeni értelmében vett pártunk, sem proletárdiktatúránk, sem forradalmunk.

Mi a hadsereg?

A hadsereg felülről épülő zárt szervezet.

A hadsereg lényegéből következik, hogy a hadsereg élén felülről kinevezett vezérkar áll, mely a kényszerítés elve alapján alakítja a hadsereget. De a vezérkar nemcsak alakítja, hanem még el is látja, ruházza a hadsereget stb. Tehát az egész hadsereg anyagilag teljesen a vezérkartól függ. Egyebek közt ezen alapszik a katonai fegyelem, melynek megszegése esetén a legszigorúbb büntetés sajátos formája a főbelövés. Ezzel magyarázható az is, hogy a vezérkar akkor és oda vezényelheti a hadsereget, amikor és ahová akarja, csak saját stratégiai terveit tartva szem előtt.

Mi a párt?

A párt a proletariátus élcsapata, mely az önkéntesség elve alapján alulról épül fel. A pártnak is megvan a maga vezérkara, csakhogy ezt nem felülről nevezik ki, hanem alulról, az egész párt választja. Nem a vezérkar alakítja a pártot, hanem ellenkezőleg, a párt alakítja a vezérkarát. Maga a párt az önkéntesség elve alapján alakul. A párt vezérkara és az egész párt között nincs meg az az anyagi függőség sem, amelyről fentebb a hadsereggel kapcsolatban beszéltem. A párt vezérkara nem látja el, nem élelmezi és nem ruházza a pártot. Egyebek közt ezzel magyarázható, hogy a párt vezérkara önkényesen nem vezényelheti a pártot oda és akkor, ahová és amikor kedve tartja, hogy a párt vezérkara csak annak az osztálynak gazdasági és politikai érdekei vonalán vezetheti az egész pártot, amelynek a párt maga is része. Ezért olyan sajátos jellegű a pártfegyelem, mely alapjában véve a meggyőzés módszerén épül, nem úgy, mint a katonai fegyelem, mely alapjában véve a kényszerítés módszerén épül. Ezzel magyarázható az a nagy különbség, mely a legszigorúbb pártbüntetés (kizárás a pártból) és a legszigorúbb katonai büntetés (főbelövés) között van.

Elegendő összehasonlítani ezt a két meghatározást, hogy megértsük Rafail hibájának teljes képtelenségét.

A párt — mondja Rafail — katonai szervezetté vált. De hogyan lehet katonai szervezetté változtatni a pártot, ha anyagilag nem függ vezérkarától, ha az önkéntesség elve alapján alulról épül fel, ha maga alakítja meg vezérkarát? Ha Rafail tétele igaz, akkor mivel magyarázható, hogy a munkások özönlenek a pártba, hogy a párt befolyása a pártonkívüliek tömegeiben növekszik, hogy az egész világ dolgozó rétegeinek körében egyre nagyobb a párt népszerűsége?

Vagy — vagy:

Vagy teljesen passzív és önállótlan a párt, — de akkor mivel magyarázható az, hogy ez a passzív és önállótlan párt magával viszi a világ legforradalmibb proletariátusát és már néhány éve a világ legforradalmibb országát kormányozza?

Vagy pedig aktív és öntevékeny a párt, — de akkor nem értjük, hogy ez az aktív és öntevékenypárt miért nem döntötte meg ez alatt az idő alatt a párt katonai rendszerét, ha valóban van ilyen rendszer a pártban?

Vajon nem világos-e, hogy pártunk, amely három forradalmat hajtott végre, amely szétzúzta Kolcsakot és Gyenyikint s most megrendíti a világimperializmus alapjait — hogy ez a párt egy hétig sem tűrte volna azt a katonai rendszert és parancsuralmi rendet, amelyről olyan könnyedén és könnyelműen beszél Rafail, vajon nem világos-e, hogy ez a párt Rafail felhívásának bevárása nélkül is egy szempillantás alatt szétzúzta volna ezt a rendszert, és új rendszert teremtett volna?

Ám — szörnyű az álom, de irgalmas az isten. A helyzet az, hogy Rafail, előszöris, összetévesztette a pártot a hadsereggel és a hadsereget a párttal, mert nyilvánvalóan nem ismeri jól sem a pártot, sem a hadsereget. Másodszor pedig, Rafail nyilván maga sem hisz felfedezésében, s a párt parancsuralmi rendjéről elmondott „rémisztő” szavakra azért van szüksége, hogy megindokolja a mai ellenzék fő jelszavait,amelyek szerint a)szabadságot kell biztosítani a frakciós csoportosulásoknak és b) a legfelsőbb szervezettől a legalsóbbig mindenütt el kell távolítania pártvezető elemeit.

Rafail nyilván érzi, hogy „rémisztő” szavak nélkül nem lehet becsempészni ezeket a jelszavakat.

Ez a lényeg.

Preobrazsenszkij cikkéről

Preobrazsenszkij a párt pártépítési fő vonalának helytelenségében látja a pártélet fogyatékosságainak fő okát. Preobrazsenszkij azt állítja, hogy „a párt immár két éve alapjában helytelen vonalat követ párton belüli politikájában”, hogy „a párt fő vonala, melyet a «nep» időszakában a pártépítésben és a párton belüli politikában követett”, helytelennek bizonyult.

Mi a párt fő vonala a „nép” időszakában? A párt X. kongresszusa határozatot hozott a munkásdemokráciáról. Helyesen járt-e el a párt, amikor ilyen határozatot hozott? Preobrazsenszkij úgy véli, hogy a párt helyesen járt el. De a párt ugyanezen a X. kongresszuson nagyon komolyan korlátozta a demokráciát, amikor megtiltotta a csoportalakítást. Helyesen járt-e el a párt, amikor elfogadta ezt a korlátozást? Preobrazsenszkij úgy véli, hogy a párt nem járt el helyesen, mert ez a korlátozás — szerinte — feszélyezi a párt önálló gondolkodását. A párt XI. kongresszusa újból korlátozta a demokráciát, amikor meghatározott párttagsági időt stb. szabott meg. A XII. pártkongresszus csak megerősítette ezeket a korlátozásokat. Helyesen járt-e el a párt, amikor elfogadta ezeket a korlátozásokat, amelyeknek a „nep” viszonyai között biztosítékul kell szolgálniok a kispolgári tendenciák ellen? Preobrazsenszkij úgy véli, hogy a párt helytelenül járt el, mert ezek a korlátozások — szerinte — feszélyezték a pártszervezetek öntevékenységét. A következtetés világos: Preobrazsenszkij azt javasolja, hogy helyezzük hatályon kívül a pártnak a pártépítés terén követett fő vonalát, melyet a X. és XI. pártkongresszus jelölt ki a „nep” viszonyai között.

Ámde a X. és XI. pártkongresszust közvetlenül Lenin elvtárs vezette. A csoportosulások megtiltásáról (az egységről) szóló határozatot a X. kongresszuson Lenin elvtárs terjesztette elő és fogadtatta el. A demokrácia további korlátozásait, a meghatározott párttagsági időt stb., Lenin elvtárs legközvetlenebb közreműködésével fogadta el a XI. kongresszus. Nem gondolja-e Preobrazsenszkij, hogy ő tulajdonképpen azt javasolja, hogy helyezzük hatályon kívül a pártnak a „nep” viszonyai közt megszabott vonalát, amely szervesen összefügg a leninizmussal? Miért nem akarja Preobrazsenszkij megérteni, hogy amikor a pártépítésnek a „nep” viszonyai között szükséges fő vonalát hatályon kívül akarja helyeztetni, ezzel lényegileg annak a hírhedt „névtelen platformnak” egyes javaslatait ismétli, mely a leninizmus revízióját sürgette?

Csak fel kell vetni ezeket a kérdéseket és azonnal érthető lesz, hogy a párt nem haladhat Preobrazsenszkij nyomdokain.

Mit is javasol Preobrazsenszkij? Sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy állítsuk vissza „az 1917—1918-as típusú” pártéletet. Mi volt a kérdéses szempontból az 1917—1918-as pártélet jellegzetessége? Az, hogy akkor csoportosulások és frakciók voltak pártunkban, hogy akkor dúlt a csoportosulások nyílt harca, hogy a párt akkor válságos időt élt át, hogy a párt élete forgott kockán. Preobrazsenszkij azt követeli, hogy ezt a rendet, melynek a X. kongresszuson véget vetettünk, legalább „részben” állítsuk vissza. Ráléphet-e pártunk erre az útra? Nem, nem léphet rá. Nem léphet rá, először azért, mert 1917—1918-ban nem volt „nep” és így a pártélet 1917—1918-as elveinek visszaállítása nem felel meg és nem is felelhet meg a párt szükségleteinek 1923-ban, amikor van „nep”. Nem léphetünk rá, másodszor azért, mert a frakcióharc letűnt rendjének visszaállítása elkerülhetetlenül a párt egységének aláaknázására vezetne, különösen most, amikor nincs jelen közöttünk Lenin elvtárs.

Preobrazsenszkij kívánatosnak és eszményinek igyekszik feltüntetni az 1917—1918-as pártéletet. Mi azonban tudjuk, hogy az akkori pártéletnek nagyon sok árnyoldala volt, amelyek mélységesen megrázkódtatták a pártot. Azt hiszem, a bolsevikok egymás elleni harca a pártban sohasem volt olyan elkeseredett, mint akkor, a breszti béke időszakában. Tudjuk például, hogy a „baloldali” kommunisták, akiknek akkor külön frakciójuk volt, elvakultságukban odáig mentek, hogy komolyan beszéltek az akkori Népbiztosok Tanácsának leváltásáról, és újemberekből, a „baloldali” kommunisták frakciójához tartozó emberekből új Népbiztosi Tanácsot akartak alakítani. A mai ellenzék egy része — Preobrazsenszkij, Pjatakov, Sztukov stb. — akkor a „baloldali”kommunisták frakciójához tartozott.

Vajon ezt a régi „eszményi” rendet kívánja Preobrazsenszkij „visszaállítani” pártunkban?

Világos, hogy a párt semmi esetre sem egyezik bele e régi rend „visszaállításába”.

Szapronov cikkéről

Szapronov abban látja a pártélet fogyatékosságainak fő okát, hogy a párt apparátusaiban „vaskalapos pártfunkcionáriusok”, „tanítónénik” vannak, akik „iskolás módszerrel” „nevelik a párttagokat” és ily módon gátolják a párttagok valóságos nevelését a harc folyamán. Szapronov tehát pártapparátusunk funkcionáriusait „tanítónéniknek” nevezi és esze ágában sincs megkérdezni: honnan jöttek ezek az emberek és hogyan történhetett az, hogy pártunk munkájában döntő súlyra tettek szert a „vaskalapos pártfunkcionáriusok”? Szapronov, amikor ezt az enyhén szólva kockázatos és demagóg tételt hangoztatja, elfelejtette, hogy a marxista nem érheti be puszta kinyilatkoztatásokkal, hogy a marxistának elsősorban az a kötelessége, hogy megértse a jelenséget, ha az valóban létezik, és megmagyarázza azt, mert csak így lehet majd a dolgokon valóban segíteni. Szapronovot azonban nyilván nem érdekli a marxizmus. Neki az fontos, hogy mindenáron szidja a pártapparátust — a többi majd csak lesz valahogyan. A „vaskalapos pártfunkcionáriusok” rosszakaratúak — Szapronov véleménye szerint ez az oka pártéletünk fogyatékosságainak. El kell ismerni — nagyszerű magyarázat.

Csupán az nem érthető —

1) hogyan tarthatták meg kezükben ezek a „tanítónénik” és „vaskalapos pártfunkcionáriusok” a világ legforradalmibb proletariátusának vezetését?

2) hogyan tarthatták meg kezükben a „tanítónénik” nevelésére bízott „pártbeli iskolás gyerekek”a világ legforradalmibb országának vezetését?

Mindenesetre világos, hogy „vaskalapos pártfunkcionáriusokról” fecsegni könnyebb, mint megérteni és megbecsülni pártapparátusunk óriási érdemeit.

Hogyan akarja Szapronov pártéletünk fogyatékosságait gyógyítani? Gyógyszere éppen olyan egyszerű, mint diagnózisa. „Felül kell vizsgálni tisztikarunkat”, el kell távolítani mostani funkcionáriusainkat — ez Szapronov gyógyszere. Ebben látja a belső pártdemokrácia megvalósításának legfőbb biztosítékát. Korántsem akarom tagadni, hogy pártéletünk javítása szempontjából fontosak a demokratikus módon szervezett új választások. De aki ebben látja a legfőbb biztosítékot — az nem érti sem a párt belső életét, sem annak fogyatékosságait. Az ellenzék soraiban ott látjuk Beloborodovot, akinek „demokratizmusára” még ma is jól emlékeznek a rosztovi munkások; ott látjuk Rozengolcot, akinek „demokratizmusát” nem köszönték meg folyamhajózási munkásaink és vasutasaink; ott látjuk Pjatakovot, akinek „demokratizmusa” miatt az egész Donyec-medence jajveszékelt, sőt üvöltött; ott látjuk Alszkijt, akinek „demokratizmusát” mindenki jól ismeri; ott látjuk Biket, akinek „demokratizmusát” máig is nyögi egész Horezm. Azt hiszi Szapronov, hogy ha mai „vaskalapos pártfunkcionáriusainkat” az előbb nevezett „tisztelt elvtársakkal” váltanák fel, akkor ez pártunkban a demokrácia diadala volna? Engedjék meg, hogy kissé kételkedjem ebben.

Nyilvánvalóan kétféle demokratizmus van: az öntevékenység és a pártvezetésben való aktív részvétel felé törekvő párttömegek demokratizmusa, és az elégedetlen pártmágnások demokratizmusa, akik egyeseknek másokkal való felváltásában látják a demokratizmus lényegét. A párt az előbbi demokratizmus mellett száll síkra és azt vaskézzel meg is valósítja. De félrelöki az elégedetlen pártmágnások „demokratizmusát”, amelynek semmi köze sincs a párton belüli igazi munkásdemokráciához.

Hogy a párton belüli demokráciát biztosítsuk, mindenekelőtt le kell küzdenünk a háborús időszak maradványait és szokásait, melyek még ott kísértenek egyes funkcionáriusaink agyában, amikor a pártot nem öntevékeny szervezetnek, hanem intézmények rendszerének fogják fel. De ezeket a maradványokat nem lehet máról-holnapra leküzdeni.

Hogy a párton belüli demokráciát biztosítsuk, másodszor, le kell küzdenünk körülbelül egymillió tisztviselőt foglalkoztató bürokratikus államgépezetünk nyomását a pártapparátusra, amely legfeljebb 20—30 000 funkcionáriusból áll. De ennek az óriási gépezetnek a nyomását máról-holnapra leküzdeni és ezen a gépezeten máról-holnapra úrrá lenni — lehetetlen.

Hogy a párton belüli demokráciát biztosítsuk, harmadszor, emelnünk kell számos elmaradt sejt kultúrszínvonalát és helyesen kell elosztanunk az aktív funkcionáriusokat a Szövetség egész területén, amit megint csak nem lehet máról-holnapra elérni.

Amint látják, nem olyan egyszerű a teljes demokráciát biztosítani, mint Szapronov képzeli, ha persze demokratizmuson nem Szapronov üres, formális demokratizmusát, hanem valódi, munkás, hamisítatlan demokratizmust értünk.

Nyilvánvaló, hogy az egész pártnak, valamennyi szervezetének, a legalsóbbtól a legfelsőbbig, meg kell feszítenie akaraterejét, hogy biztosítsuk és megvalósítsuk az igazi pártdemokráciát.

Trockij leveléről

A Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság egyhangúlag hozta a pártdemokráciáról szóló, december 7-én közzétett határozatát. Trockij is a határozatra szavazott. Ezért feltehető volt, hogy a Központi Bizottság tagjai, tehát Trockij is, egységesen fogják felhívni a párt tagjait, hogy támogassák egyértelműen a Központi Bizottságot és határozatát. Ezt a feltevést azonban a tények megcáfolták. Trockij a napokban levelet intézett a pártértekezletekhez, amelyet csakis úgy lehet értelmezni, hogy amikor a párttagok egységesen akarják támogatni a Központi Bizottságot és álláspontját, Trockij megkísérli, hogy a párttagoknak ezt az egységre törekvő akaratát gyengítse.

Ítéljenek önök maguk.

Trockij a pártapparátus bürokratizmusáról és a régi gárda, vagyis a leninisták, a fő pártmag elfajulásának veszélyéről szólva, a következőket írja:

„Nem egyszer fordult elő a történelemben, hogy a «régi gárda» elfajult. Nézzük a legfrissebb és legkirívóbb történelmi példát — a II. Internacionálé vezéreit és pártjait. Tudjuk, hogy Wilhelm Liebknecht, Bebel, Singer,Viktor Adler, Kautsky, Bernstein, Lafargue, Guesde és mások Marx és Engels legközelebbi és közvetlen tanítványai voltak. De tudjuk azt is, hogy ezek a vezérek —egyesek részben, mások teljesen — elfajultak, opportunistákká lettek” … „Meg kell mondanunk — éppen nekünk «öregeknek» kell megmondanunk —, hogy a mi nemzedékünk, amely természetszerűen vezető szerepet játszik a pártban, önmagában nem nyújt semmiféle biztosítékot a proletár és forradalmi szellem fokozatos és észrevétlen gyengülése ellen, ha megengedjük, hogy a párt tűrje azoknak az apparátusi-bürokratikus politikai módszereknek fokozott alkalmazását és meggyökerezését, melyek az ifjú nemzedéket a nevelés passzív tárgyává teszik és elkerülhetetlenül éket vernek az apparátus és a tömeg, az öregekés az ifjak közé” … „Az ifjúság a párt legbiztosabb barométere, az ifjúság a legélesebben reagál a pártbürokratizmusra” … „Az ifjúságnak ki kell harcolnia a forradalmi formulákat. ..”

Előszöris el kell oszlatnom egy esetleges félreértést. Trockij, mint leveléből látható, a bolsevikok régi gárdájához számítja magát, tehát kész magára vállalni azokat az esetleges vádakat, melyekkel a régi gárdát illethetik, ha az valóban az elfajulás útjára lép. El kell ismerni, hogy ez az önfeláldozási készség kétségtelenül a nagylelkűség jele. De Trockijt meg kell védelmeznem Trockijjal szemben, mert ő, érthető okokból, nem vállalhat és nem is köteles felelősséget vállalni a régi bolsevik gárda vezető kádereinek esetleges elfajulásáért. Az áldozat természetesen szép dolog, de szükségük van-e a régi bolsevikoknak erre az áldozatra? Azt hiszem, hogy nincs szükségük rá.

Másodszor, érthetetlen, hogyan lehet egy napon említeni olyan opportunistákat és mensevikeket, mint Bernstein, Adler, Kautsky, Guesde stb. és a bolsevikok régi gárdáját, amely kezdettől fogva állandóan harcolt és, remélem, a jövőben is becsülettel fog harcolni az opportunizmus ellen, a mensevikek ellen, a II. Internacionálé ellen. Mi az oka ennek a fonákságnak, ennek az összekeverésnek, kinek van erre szüksége, amikor a párt érdekeiről van szó, nem pedig valamilyen más meggondolásokról, amelyek korántsem a régi gárda védelmét célozzák? Mi értelme van a régi bolsevikok opportunizmusára tett célzásoknak,mikor a régi bolsevikok az opportunizmus elleni harcban nőttek fel?

Harmadszor, én semmi esetre sem gondolom azt,hogy a régi bolsevikok teljesen be vannak biztosítva az elfajulás veszélye ellen, ezt éppoly kevéssé állíthatom, mint azt, hogy teljesen be vagyunk biztosítva, mondjuk, a földrengés ellen. Az ilyen veszélyt, mint lehetőséget, el lehet ismerni és el is kell ismerni. De azt jelenti-e ez, hogy ez a veszély reális, hogy máris van ilyen veszély? Úgy gondolom, hogy nem azt jelenti. Maga Trockij sem bizonyította egyetlen adattal sem, hogy az elfajulás veszélye reális veszély. Pedig vannak pártunkban olyan elemek, akik valóban felidézhetik az elfajulás veszélyét pártunk egyes soraiban. A mensevikek egy részére gondolok, akik kénytelen-kelletlen léptek be pártunkba, és akik még nem szabadultak meg régi opportunista szokásaiktól. Lenin elvtárs a párttisztítás idején a következőket írta ezekről a mensevikekről és erről a veszélyről:

„Minden opportunista jellegzetes tulajdonsága az alkalmazkodó képesség … és a mensevikek, mint opportunisták — mondhatni — «elvből» alkalmazkodnak a munkások között uralkodó áramlathoz, ők is, mint a nyúl, amelytélen fehér lesz, színt változtatnak, hogy ne vehessék észre őket. Ismerni kell a mensevikeknek ezt a sajátosságát és számolni kell vele. De számolni vele — ez azt jelenti, hogy a pártot meg kell tisztítani azoknak a mensevikeknek körülbelül 99 százalékától, akik 1918 után csatlakoztak az Oroszországi Kommunista Párthoz, vagyis akkor, amikor a bolsevikok győzelme már valószínűvé, majd kétségtelenné kezdett válni” (XXVII. köt. 13. old.).

Hogyan történhetett az, hogy Trockij szem elől tévesztette ezt a veszélyt, az ilyen reálisan létező veszélyeket, s ugyanakkor az esetleges veszélyt, a régi bolsevik gárda elfajulásának veszélyét hangsúlyozta? Hogyan lehet szemet hunyni a reális veszély előtt és ugyanakkor előtérbe állítani egy — mondhatni — nem reális, egy esetleges veszélyt, ha a párt érdekeit akarjuk védeni, nem pedig a Központi Bizottság többségének, a régi bolsevik gárda vezető magvának tekintélyét akarjuk aláásni? Hát nem világos, hogy az ilyen „eljárás” csak az ellenzék malmára hajtja a vizet?

Negyedszer, mióta lehet — ahogy Trockij teszi — egymással szembeállítani az „öregeket”, akik elfajulhatnak, és az „ifjúságot”, mely a párt „legbiztosabb barométere”, mióta lehet szembeállítani a „régi gárdát”, amely elbürokratásodhatik és az „ifjú gárdát”, amelynek „ki kell harcolnia a forradalmi formulákat”? Honnan ered ez a szembeállítás, miért volt erre szükség? Vajon az ifjúság és a régi gárda nem egységfrontban harcolt-e mindig a külső és a belsőellenség ellen? Vajon nem az „öregek” és az „ifjak”egységében van forradalmunk legfőbb ereje? Honnan ered ez a kísérlet, mely arra irányul, hogy a régi gárdát lejárassák és az ifjúságnak demagóg módon hízelegjenek azért, hogy ily módon éket verjenek, és egyre mélyebbre verjék az éket pártunk e két fő osztaga közé? Kinek van minderre szüksége, ha a párt érdekeit, a párt egységét, a párt egybeforrottságát tartjuk szem előtt, és nem az a szándékunk, hogy az ellenzék örömére megpróbáljuk megingatni pártunk egységét?

Hát így védelmezik a Központi Bizottságot és a pártdemokráciáról szóló határozatát, méghozzá olyan határozatát, amelyet egyhangúlag fogadtunk el?

Trockij egyébként nyilvánvalóan nem is tűzte maga elé ezt a feladatot, amikor levéllel fordult a pártértekezlethez. Nyilván más célja volt, mégpedig az, hogy a Központi Bizottság határozatának védelmét színlelve diplomatikusan támogassa az ellenzéket abban a harcban, melyet az ellenzék a párt Központi Bizottsága ellen folytat.

Tulajdonképpen ezzel magyarázható Trockij levelének kétlaki jellege.

Trockij blokkban van a demokratikus centralistákkal és a „baloldali” kommunisták egy részével — ez Trockij fellépésének politikai értelme.

„Pravda” 285. sz.
1923. december 15.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A Párt feladatairól

Beszéd az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Krasznaja-Presznyai Kerületi Bizottságának a csoport szervezőkkel, a vitaklub tagjaival és a pártsejtvezetőségekkel együtt tartott kibővített gyűlésén

1923. december 2

Elvtársak! Mindenekelőtt ki kell jelentenem, hogy itt nem a párt Központi Bizottsága nevében, hanem saját nevemben szólalok fel. Ha a gyűlésnek kedve van meghallgatni egy ilyen beszédet — állok rendelkezésére. (Felkiáltások: „Kérjük”.) Ez nem azt jelenti, hogy köztem és a Központi Bizottság között bármiféle nézeteltérés van ebben a kérdésben — szó sincs róla. Azért szólalok fel saját nevemben, mert annak az albizottságnak, melyet a Központi Bizottság a párton belüli helyzet megjavítására irányuló rendszabályok kidolgozására alakított, a napokban kell a Központi Bizottság elé terjesztenie munkája eredményét; ez még nem történt meg, s ezért egyelőre nincs formális jogom arra, hogy a Központi Bizottság nevében beszéljek, noha meg vagyok győződve arról, hogy az, amit most tőlem hallani fognak, alapjában véve a Központi Bizottságnak ebben a kérdésben elfoglalt álláspontját fogja kifejezni.

A vita — A Párt erejének jele

Az első kérdés, melyre feleletet kell adnom: mi az értelme a sajtóban és a pártsejtekben folyó vitának? Miről tanúskodik és mit jelent ez a vita? Nem vihart jelent-e, mely a párt nyugodt életét felkavarta, nem annak a jele-e ez a vita, hogy — amint egyesek állítják — a párt bomlik, szétesik, vagy hogy — amint mások mondják — a párt elfajul?

Azt hiszem, elvtársak, hogy a pártban nincs sem elfajulás, sem bomlás. Arról van szó, hogy a párt az utóbbi időben megnőtt, eléggé megtisztult a felesleges tehertől, proletárabbá vált. Tudják, hogy két évvel ezelőtt pártunknak kereken 700 000 tagja volt, tudják, hogy a pártból több ezer párttag ki maradt, vagy kisöpörték őket. Továbbá, a párt összetétele ez alatt az idő alatt, megjavult és minőségileg magasabb szintre emelkedett, mert a munkásosztály anyagi helyzete az ipar fellendülésével kapcsolatban megjavult, mert a falvakból visszatértek a régi szakképzett munkások, mert az ipari munkásság soraiban a kulturális fellendülés újabb hulláma észlelhető.

Szóval, a párt a felsorolt okoknál fogva megnőtt, minőségileg jobb lett, szükségletei gyarapodtak, a párt igényesebb lett, többet akar tudni, mint amennyit eddig tudott és többet kíván megoldani, mint amennyit eddig megoldott.

A megindult vita nem a párt gyengeségének, még kevésbé bomlásának vagy elfajulásának a jele, hanem az erő jele, a szilárdság jele, annak a jele, hogy a párt minőségi összetétele megjavult, aktivitása fellendült.

A vita okai

A második kérdés, amelyre felelnünk kell: miért éppen ebben az időszakban, éppen ez év őszén éleződött ki annyira a párton belüli politika kérdése? Mi ennek a magyarázata? Mik az okai? Azt hiszem, elvtársak, hogy ennek két oka van.

Az egyik ok — az a forrongás, az a sztrájkhullám, mely a munkabér kérdésével kapcsolatban ez év augusztusában köztársaságunk egyes vidékein végighömpölygött. Ez a sztrájkhullám ugyanis feltárta szervezeteink hiányosságait, feltárta azt, hogy egyes szervezeteink—párt- és szakszervezeteink egyaránt — elszakadtak az üzemi eseményektől, s a sztrájkhullámmal kapcsolatban felderítettek pártunkon belül néhány illegális, lényegében kommunistaellenes szervezetet, melyek a párt felbomlasztására törekedtek. És mindezek a fogyatékosságok, melyeket a sztrájkhullám felszínre hozott, olyan rikítóak voltak, olyan kijózanítólag hatottak pártunkra, hogy a párt felismerte: a párton belül változások szükségesek.

A másik ok, amely éppen ebben az időben élezte ki a párton belüli politika kérdését — azok a tömeges szabadságolások, melyeket pártunk tagjai megtűrtek. Ezek a szabadságolások természetesen teljesen érthetők, de tömeges jellegüknél fogva arra vezettek, hogy a pártélet üteme éppen abban az időben volt jóval gyengébb, mikor a gyárakban a forrongás kezdődött, s ez a körülmény nagymértékben megkönnyítette a felgyülemlett fogyatékosságok feltárását éppen a szóban forgó időszakban, éppen ez év őszén.

A pártélet fogyatékosságai

Pártéletünk fogyatékosságairól beszéltem, melyek ez év őszén derültek ki s előtérbe állították a pártélet megjavításának kérdését. Melyek a pártéletben észlelhető fogyatékosságok? Talán az, hogy mint egyes elvtársak gondolják, a párt vonala volt helytelen, avagy az, hogy bár a párt vonala helyes volt, de a gyakorlatban helytelenül hajtották végre, bizonyos szubjektív és objektív feltételek következtében eltorzult?

Azt hiszem, pártéletünk fő fogyatékossága éppen az, hogy noha a pártnak kongresszusaink határozataiban kifejezett vonala helyes — a helyi szervezetek gyakorlata (persze nem mindenütt, de egyes kerületekben) helytelen volt. Noha pártunk vonala helyes proletár-demokratikus vonal, a helyi gyakorlatban olyan tényekkel találkoztunk, melyek a helyes vonal bürokratikus eltorzításáról tanúskodnak.

Ez a legfőbb fogyatékosság. A kongresszusok (a X, XI, XII. pártkongresszus) által kijelölt fő pártvonal és helyi szervezeteinknek e vonal végrehajtása során kialakult gyakorlata között ellentmondás van — ez az alapja pártéletünk valamennyi fogyatékosságának.

A pártvonal azt mondja, hogy pártunk gyakorlatának legfontosabb kérdéseit, természetesen azok kivételével, amelyek elodázhatatlanok, vagy amelyek katonai és diplomáciai titkok, feltétlenül meg kell vitatni a pártgyűléseken. Ezt mondja a pártvonal. A párt helyi gyakorlata pedig, ha nem is mindenütt, azt tartotta, hogy tulajdonképpen nincs is nagy szűkség arra, hogy a párt belső életének számos gyakorlati kérdését pártgyűléseken megvitassák, mert a Központi Bizottság és más vezető szervezetek maguk eldöntik ezeket a kérdéseket.

A pártvonal azt mondja, hogy pártunk vezető funkcionáriusait okvetlenül választani kell, hacsak nincsenek ennek leküzdhetetlen akadályai, mint például a párttagsági idő stb. Tudják, hogy a párt szervezeti szabályzata szerint kormányzósági bizottsági titkárnak csak olyan párttagot lehet megválasztani, aki már Október előtt párttag volt, kerületi bizottsági titkárnak csak az a párttag választható, aki legalább három éve, sejttitkárnak pedig csak az, aki legalább egy éve párttag. De a párt gyakorlata sokszor azt tartotta, hogy ha tagsági időre van szükség, akkor nincs szükség valóságos választásokra.

A pártvonal azt tartja, hogy a párt tömegét állandóan tájékoztatni kell a gazdasági szervek, vállalatok és trösztök munkájáról, mert pártsejtjeink természetesen erkölcsileg felelősek a pártonkívüli tömegek előtt az üzemekben előforduló fogyatékosságokért. A párt gyakorlata ennek ellenére azt tartotta, hogy ha van Központi Bizottság, amely utasításokat ad a gazdásági szerveknek, s ha a gazdasági szervekre ezek az utasítások kötelezők, akkor azokat végre fogják hajtani a párttömegek alulról jövő ellenőrzése nélkül is.

A pártvonal azt tartja, hogy a különböző munkaterületeken dolgozó felelős funkcionáriusok, akár párt vonalon, akár gazdasági, szakszervezeti, katonai vonalon dolgoznak, bármennyire specializálódnak is munkájukban, mégis kapcsolatban vannak egymással, egyazon egész elválaszthatatlan részei, mert mind annyian a proletariátus egyazon ügyéért dolgoznak, amelyet nem lehet részekre szakítani. A párt gyakorlata viszont azt tartja, hogy ha már a munka specializálódott, azaz megoszlott tulajdonképpeni párt-, tulajdonképpeni gazdasági, katonai stb. munkára, akkor a pártvonalon dolgozók nem felelnek a gazdasági vonalon dolgozókért, a gazdasági funkcionáriusok nem felelnek a pártfunkcionáriusokért, és a köztük levő kapcsolat lazulása, sőt megszakadása általában elkerülhetetlen.

Elvtársak, nagyjából ezek azok az ellentmondások, amelyek a X, XI. és XII. pártkongresszus számos határozatában megszabott pártvonal és a párt gyakorlata között fennállanak.

Gondolatban sem vádolom a helyi szervezeteket a pártvonalnak ezért az eltorzításáért, mert ha jobban megvizsgáljuk a dolgot, ez nem annyira bűne, mint inkább baja helyi szervezeteinknek. Hogy mi ennek a bajnak a lényege és hogyan fordulhatott így a dolog — arra még rátérek, de magát a tényt máris le kellett szögeznem, hogy megmagyarázzam ezt az ellentmondást és azután rendszabályokat indítványozhassak kiküszöbölésére.

Arra sem gondolok, hogy Központi Bizottságunkat csalhatatlannak tartsam. A Központi Bizottságnak is vannak gyengéi, mint minden intézménynek és szervezetnek, — a Központi Bizottságnak is vannak bajai meg bűnei, bűne például már az is, hogy ezeket a fogyatékosságokat különböző okokból nem tárta fel idejében és nem gondoskodott kiküszöbölésükről.

De most nem ez a kérdés. Most az a fontos, hogy tisztázzuk az említett fogyatékosságok okait. Honnan származnak hát ezek a fogyatékosságok és hogyan küszöbölhetjük ki azokat?

A fogyatékosságok okai

Az első ok az, hogy pártszervezeteink még nem, vagy még mindig nem szabadultak meg a háborús időszak egyes maradványaitól; ez az időszak elmúlt ugyan, de funkcionáriusaink agyában ott hagyta a pártban akkor uralkodó katonai szellem maradványait. Azt hiszem, ezek a maradványok nyilvánulnak meg abban a nézetben, amely szerint a párt nem öntevékeny szervezet, nem a proletariátus öntevékeny harcos szervezete, hanem intézmények afféle rendszere, több intézmény afféle komplexuma, melyben vannak alantas és vannak fölöttes tisztviselők. Ez a nézet, elvtársak, alapjában hibás, semmi köze sincs a marxizmushoz, — ez olyan nézet, amely mint csökevény szállott ránk örökségül abból az időből, amikor a háborús időszakban militarizáltuk a pártot, amikor a párttömegek öntevékenységének kérdése akaratlanul is háttérbe szorult, s amikor a katonai parancsoknak döntő jelentőségük volt. Nem emlékszem, hogy ezt a nézetet valamikor is kereken kimondták, de ez a nézet vagy ennek a nézetnek elemei még mindig ránehezednek munkánkra. Elvtársak, ezek ellen a nézetek ellen harcolnunk kell minden erőnkkel, mert nagyon is reális veszélyt jelentenek, amely kedvező feltételeket teremt ahhoz, hogy pártunk lényegében helyes vonalát a gyakorlatban elferdítsék.

A második ok az, hogy államgépezetünk, mely jelentős mértékben bürokratikus, bizonyos nyomást gyakorol a pártra és a pártfunkcionáriusokra. 1917-ben, amikor hegynek fel, Október felé haladtunk, úgy képzeltük el a dolgot, hogy nálunk kommün lesz, hogy ez a dolgozók szabad társulása lesz, hogy az intézményekben véget vetünk a bürokratizmusnak s hogy az államot, ha nem is a legközelebbi időszakban, de két-három rövid időszak leforgása alatt sikerül a dolgozók társulásává változtatni. A gyakorlat azonban megmutatta, hogy ez olyan eszménykép, amelytől még messze vagyunk és ahhoz, hogy az államot megtisztítsuk a bürokratizmus elemeitől, ahhoz, hogy a szovjet társadalmat a dolgozók társulásává változtassuk, a lakosság magas fokú műveltségére van szükség, köröskörül teljesen biztosított békés helyzetre van szükség, mert csak akkor lehet fölösleges egy nagy létszámú állandó hadsereg, amely rengeteg pénzt nyel el és nagy hivatalokat követel, amelyek rányomják bélyegüket valamennyi többi állami intézményre. Államgépezetünk jelentős mértékben bürokratikus és még sokáig az marad. Ebben a gépezetben dolgoznak pártunk tagjai és ebben a bürokratikus gépezetben olyan a helyzet — mondhatnám, olyan a légkör —, hogy az megkönnyíti pártfunkcionáriusaink, pártszervezeteink bürokratizálódását.

A fogyatékosságok harmadik oka, elvtársak, egyes pártsejtjeink elégtelen aktivitásában, elmaradottságában, sőt néha, különösen a végvidékeken, teljes iskolázatlanságában keresendő. E vidékek pártsejtjei nem elég aktívak, politikai és kulturális tekintetben elmaradtak. Ez a körülmény kétségtelenül szintén kedvez annak, hogy a pártvonalat elferdítsék.

A negyedik ok az, hogy a helyi szervezetekben nincsen elegendő pártszempontból képzett elvtárs. A Központi Bizottságban nemrég hallottam egy ukrajnai szervezet képviselőjének jelentését. Az előadó nagyon tehetséges, nagy reményekre jogosító elvtárs volt. Azt mondotta, hogy 130 pártsejt közül 80-nak olyan titkára van, akit a kormányzósági pártbizottság nevezett ki. Mikor megjegyezték, hogy ez a szervezet az adott esetben helytelenül jár el, az elvtárs arra hivatkozott, hogy a pártsejtekben nincsenek képzett emberek, nincsenek megfelelő tagsági idővel rendelkező párttagok, s hogy a sejtek maguk kérnek titkárokat stb. Lehetséges, hogy ez az elvtárs ötven százalékban túlzott, hogy itt voltaképpen nem csak az a baj, hogy a pártsejtekben nincsenek képzett emberek, hanem az is, hogy a kormányzósági pártbizottság, híven a régi hagyományokhoz, túl buzgó volt. De ha a kormányzósági pártbizottságnak csak ötven százalékban volna is igaza, akkor is világos, hogy ha Ukrajnában vannak ilyen sejtek, annál inkább vannak ilyenek azokon a végvidékeken, ahol a szervezetek fiatalok, ahol kevesebb kádere van a pártnak, ahol az iskolázottság is kisebb, mint Ukrajnában. Ez is egyike azoknak az okoknak, amelyek kedvező feltételeket teremtenek ahhoz, hogy pártunk lényegében helyes vonalát a gyakorlatban elferdítsék.

Végül, az ötödik ok — a rossz tájékoztatás. Rosszul tájékoztatunk — elsősorban a Központi Bizottság —, talán azért, mert nagyon túl van terhelve munkával. Rosszul tájékoztatnak minket a helyi szervezetek. Ennek véget kell vetni. Ez is egyik komoly oka annak, hogy pártunkban felhalmozódtak a fogyatékosságok.

Hogyan küszöböljük ki a belső pártélet fogyatékosságait?

Mit kell hát tennünk e fogyatékosságok ki küszöbölése érdekében?

Előszöris minden módon, fáradhatatlanul harcolni kell a háborús időszak pártunkban megrekedt maradványai és szokásai ellen, az ellen a helytelen nézet ellen, hogy pártunk intézmények rendszere, nem pedig a proletariátus harci szervezete, amely aktívan gondolkodik, öntevékeny, eleven életet él, rombolja a régit és alkotja az újat.

Másodszor, fokozni kell a párttömegek aktivitását azáltal, hogy megvitatásra eléjük terjesztjük az őket érdeklő kérdéseket, amikor ezek nyíltan megvitathatók, és biztosítjuk a pártfórumoktól jövő minden javaslat szabad bírálatának lehetőségét. Mert a pártfegyelmet csak ilyen úton lehet valóban tudatos, valóban vasfegyelemmé tenni, mert csak, ilyen úton lehet gyarapítani a párttömegek politikai, gazdasági és kulturális tapasztalatát, mert csak ilyen módon lehet előkészíteni azokat a feltételeket, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a párttömegek lépésről-lépésre újabb aktív funkcionáriusokat, újabb vezetőket emeljenek ki alulról.

Harmadszor, minden pártszervet és minden vezető pártfunkcionáriust választani kell, hacsak a választási elv alkalmazásának nincsenek leküzdhetetlen akadályai, mint például a megfelelő párttagsági idő hiánya stb. Véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy az elvtársaknak felelős párttisztségekre való előléptetésénél figyelmen kívül hagyják a szervezet többségének akaratát, el kell érni, hogy a választási elv valóban érvényesüljön a gyakorlatban.

Negyedszer, feltétlenül szükséges, hogy valamennyi munkaterület felelős funkcionáriusainak — a gazdasági, párt-, szakszervezeti, katonai funkcionáriusoknak — a Központi Bizottság, a kormányzósági bizottságok és a területi bizottságok mellett állandóan működő tanácskozásaik legyenek; hogy a tanácskozásokat rendszeresen tartsák és azokat a kérdéseket tűzzék a tanácskozások napirendjére, melyeknek tárgyalását a tanácskozás szükségesnek tartja; hogy a különböző fegyvernemek funkcionáriusai között ne szakadjon meg a kapcsolat és mindezek a funkcionáriusok egyetlen pártcsalád tagjainak érezzék magukat, akik egy közös ügyért, a proletariátus ügyéért dolgoznak, amely oszthatatlan; hogy a Központi Bizottság, valamint a helyi pártszervezetek körül olyan helyzet alakuljon ki, amely lehetővé teszi a pártnak, hogy megkapja és ellenőrizze valamennyi munkaterületen dolgozó felelős funkcionáriusaink munkatapasztalatait.

Ötödször, üzemi pártsejtjeinket be kell vonni az üzemek és trösztök ügyeinek menetével összefüggő kérdések tárgyalásába. Úgy kell megszervezni a dolgot, hogy a sejtek tájékozva legyenek vállalataink és trösztjeink igazgatási szerveinek munkájáról, hogy befolyást gyakorolhassanak erre a munkára. Önök, mint a pártsejtek képviselői, tudják, hogy az üzemek munkájáért milyen nagy erkölcsi felelősség terheli üzemi, pártsejtjeinket a pártonkívüli tömegek előtt. Hogy a sejt a gyárban dolgozó pártonkívüli tömeget vezethesse és magával vihesse, hogy felelős lehessen a vállalat ügyeiért — márpedig erkölcsileg feltétlenül felel a pártonkívüli tömegek előtt az üzem hiányosságaiért —, ismernie kell ezeket az ügyeket, lehetőséget kell kapnia arra, hogy a vállalat ügyeire valamilyen módon befolyást gyakoroljon. Ezért feltétlenül szükséges, hogy a sejteket a vállalattal összefüggő gazdasági kérdések megvitatásába bevonják, hogy a tröszthöz tartozó vállalatok pártsejtjeinek képviselői időről-időre gazdasági konferenciákat tartsanak a tröszt ügyeivel kapcsolatos kérdések megvitatása céljából. Ez a párttömegek gazdasági tapasztalatainak gyarapításához és az alulról jövő ellenőrzés megszervezéséhez egyaránt szükséges, biztos utak egyike.

Hatodszor, javítanunk kell pártsejtjeink minőségi összetételét. Zinovjev cikkében már szó volt arról, hogy pártsejtjeink minőségi tekintetben helyenként elmaradtak a környező pártonkívüli tömegtől.

Ezt az állítást természetesen nem szabad általánosítani és valamennyi sejtre kiterjeszteni. Pontosabb volna, ha ezt mondanék: pártsejtjeink sokkal magasabb kulturális színvonalon állnának, mint most, és a pártonkívüliek előtt sokkal nagyobb tekintélyük volna, ha nem vágtunk volna eret ezeken a pártsejteken, ha nem emeltük volna ki belőlük azokat az embereket, akiket kénytelenek vagyunk gazdasági, közigazgatási, szakszervezeti és mindenféle más munkára állítani. Ha mindazok a munkás elvtársaink, ha azok a káderek, akiket ez alatt a hat év alatt a pártsejtekből kiemeltünk, visszatérnének sejtjeikhez, kell-e bizonyítanom, hogy ezek a sejtek valamennyi megannyira fejlett pártonkívüli munkásnál is három fejjel magasabbak volnának? Éppen azért, mert a pártnak nincsenek más káderei az államgépezet javítására, éppen azért, mert a párta jövőben is kénytelen ebből a forrásból meríteni — éppen ezért sejtjeink kultúrszínvonaluk tekintetében kissé sántítani fognak a jövőben is, ha minőségi összetételük javítása érdekében nem foganatosítunk sürgősen megfelelő rendszabályokat. Mindenekelőtt a legnagyobb mértékben fokozni kell a sejtekben a pártoktató munkáját. Azon kívül sutba kell dobni a fölösleges formalizmust, amely helyi szervezeteinkben olykor észlelhető, amikor munkás elvtársakat vesznek fel a pártba. Azt hiszem, hogy nem szabad a formaságokat öncélnak tekinteni; a pártnak enyhíteni lehet és enyhítenie is kell a munkások pártba való felvételének feltételeit. Helyi szervezeteink már megkezdték ezt. A pártnak kézbe kell vennie ezt az ügyet és szervezett kampányt kell indítania, hogy megkönnyítse a gyári munkások belépését a pártba.

Hetedszer, fokozni kell a munkát a pártonkívüli munkások között. Ez szintén azoknak az eszközöknek egyike, amelyekkel javítani lehet a párt belső helyzetét, fokozni lehet a párt tömegeinek aktivitását. Meg kell mondanom, szervezeteink még mindig kevés figyelmet fordítanak arra, hogy a pártonkívüli munkásokat szovjet szerveinkbe bevonják. Nézzük akár a Moszkvai Szovjet most folyó választásait. Szerintem e választások egyik nagy fogyatékossága, hogy nagyon kevés pártonkívülit választanak meg. Azt mondják, hogy a szervezetnek van olyan határozata, amelynek értelmében legalább ennyi meg ennyi pártonkívülit, ennyi meg ennyi százalékot stb. meg kell választani. De én úgy látom, hogy valójában sokkal kevesebb pártonkívülit választanak meg. Azt mondják, hogy maguk a tömegek makacskodnak, és kizárólag kommunistákat akarnak megválasztani. Ebben kételkedem, elvtársak. Azt hiszem, ha nem leszünk minimális bizalommal a pártonkívüliek iránt, a pártonkívüliek válaszul nagy bizalmatlansággal fizethetnek szervezeteinknek. Elvtársak, a pártonkívüliek iránti bizalom feltétlenül szükséges. Kényszeríteni kell a kommunistákat, hogy vonják vissza jelöléseiket. Nem kell arról szónokolni, hogy csak kommunistákat válasszanak, ösztönözni kell a pártonkívülieket, be kell vonni őket az állami munkába. Ezt javunkra írják és a pártonkívüliek válaszképpen bizalommal fordulnak majd szervezeteink felé. A moszkvai választás példaképe annak, hogy szervezeteink kezdenek bezárkózni a maguk pártcsigaházába, ahelyett hogy kitágítanák tevékenységük területét, lépésről- lépésre maguk köré tömörítve a pártonkívülieket.

Nyolcadszor, fokozni kell a munkát a parasztok körében. Nem tudom miért ne lehetne falusi pártsejtjeink elé, amelyek helyenként sorvadnak, amelyekből az emberek olykor megszöknek, amelyekhez a parasztoknak nincs valami nagy bizalmuk (ezt be kell ismernünk) — miért ne lehetne e sejtek elé például két gyakorlati feladatot tűzni: először, legyenek a paraszt életével összefüggő szovjet törvények magyarázói és terjesztői, és másodszor, legyenek a mezőgazdasági ismeretek agitátorai és terjesztői, agitáljanak legalább amellett, hogy idejében kell felszántani a mezőt, hogy meg kell tisztítani a vető magvakat stb.

Tudják-e önök, elvtársak, hogy ha minden paraszt rászánna csak egy cseppecske fáradságot és megtisztítaná a vető magvakat — akkor minden talajjavítás és új gépek nélkül is egy gyeszjatyináról tíz púddal több termést lehetne betakarítani? És mit jelent az, ha gyeszjatyinánként tíz púddal nő a termelés? Ez azt jelenti, hogy egymilliárd púddal lesz több az évi bruttó termés. És mindezt különösebb fáradság nélkül el lehetne érni. Miért ne foglalkozhatnának falusi sejtjeink ezekkel az ügyekkel? Ez talán kevésbé fontos, mint Curzon politikájáról beszélgetni? A paraszt akkor megértené, hogy a kommunisták felhagytak a szószátyárkodással, hogy hasznos dologgal foglalkoznak és a parasztok nagy bizalommal viseltetnének falusi sejtjeink iránt.

Már nem is szólok arról, hogy a pártélet javítása és felélénkítése érdekében mennyire szükséges a párt agitációs és politikai-felvilágosító munkájának fokozása az ifjúság körében, mely az új kádereket adja, mennyire szükséges e munka fokozása a Vörös Had seregben, a küldöttnők és általában a pártonkívüliek között.

Nem térek ki arra sem, hogy mennyire szükséges számunkra az eddiginél jobb tájékoztatás — a jobb tájékoztatás felülről lefelé és alulról felfelé, amiről már beszéltem.

Ezek, elvtársak, azok a javítási rendszabályok, ez az a belső pártdemokráciára vett irány, melyet a Központi Bizottság már ez év szeptemberében körvonalazott, és amelyet a legalsóbb szervezettől a legfelsőbbig mindenütt meg kell valósítani.

A „Pravdá”-ban megjelent egyes vitacikkecskékben a munkásdemokrácia kérdésével kapcsolatban két szélsőség, két túlzás észlelhető. Most ezekkel a szélsőségekkel szeretnék foglalkozni.

Az első szélsőség a választás elvével van kapcsolatban. Egyes elvtársak hajlandók túlzásba vinni a választás elvét. Ha már választunk, hát legyen választás! Párttagsági idő? Minek az? Válaszd azt, aki kedves a szívednek. Ez a felfogás, elvtársak, hibás. Ezt a párt nem fogadja el. Persze, nálunk most nincs háború, a békés fejlődés időszakában élünk. De van „nep”. Erről ne feledkezzenek meg, elvtársak. A párt nem a háború alatt, hanem a háború után hajtotta végre a párttisztítást. Miért? Azért, mert a háború alatt a vereségtől való félelem egyetlen egészbe fogta össze a pártot és az egyes párton belüli bomlasztó elemek kénytelenek voltak az élethalál harcot vívó párttal egy ösvényen haladni. Most nincsenek ilyen összetartó abroncsok, mert nincs háború, most „nep” van nálunk, teret adtunk a kapitalizmusnak, újjászületik a burzsoázia. Igaz, a párt tisztul, erősödik, másrészt azonban körülvesz bennünket a keletkező és növekvő burzsoáziának új légköre, amely burzsoázia még nem is olyan erős, de a belkereskedelem terén már le tudta gyűrni egyes szövetkezeteinket és kereskedelmi szerveinket. A párt éppen a „nep” bevezetése után hajtotta végre a párttisztítást, felére csökkentve a párt létszámát; a párt éppen a „nep” bevezetése után határozta el, hogy szervezeteinknek a „nep” szellemétől való megóvása érdekében, például, szigorúbb feltételekhez kell kötni a nem-proletár elemeknek a pártba való belépését, bizonyos párttagsági időt kell megkövetelni a vezető pártfunkcionáriusoktól stb. Helyesen cselekedett-e a párt, amikor ilyen óvintézkedésekkel korlátozta a „széles” demokráciát? Véleményem szerint helyesen cselekedett. Ezért gondolom, hogy a demokrácia kell, a vezető funkcionáriusokat választani kell, de ugyanakkor a XI. és XII. kongresszus által elfogadott korlátozó rendszabályoknak, legalábbis a fontosabbaknak, szintén érvényben kell maradniok.

A másik szélsőség a vita határainak kérdésében mutatkozik. Egyes elvtársak azt akarják, hogy a vita korlátlan legyen, a kérdések megvitatását tekintik a pártmunka alfájának és omegájának és megfeledkeznek a pártmunka másik oldaláról, mégpedig — gyakorlati oldaláról, amely a párthatározatok végrehajtását követeli. Legalábbis ilyen benyomást tett rám Radzin cikkecskéje. Radzin a korlátlan vita elvét Trockijra való utalással igyekszik indokolni, aki állítólag azt mondotta, hogy „a párt — az azonosan gondolkodó emberek önkéntes szövetsége”. Kerestem Trockij műveiben ezt a mondatot, de nem akadtam nyomára. Trockij aligha mondhatta ezt a párt meghatározásának végleges formulájaként, ha pedig mondotta, aligha tett ide pontot. A párt nem csak az azonosan gondolkodó emberek szövetsége, a párt, ezen kívül, az azonosan cselekvő emberek szövetsége is, a közös eszmei bázis (program, taktika) alapján harcoló, azonosan cselekvő emberek harci szövetsége. Helytelennek tartom a Trockijra való utalást, mert ismerem Trockijt és tudom, hogy a Központi Bizottságnak azok közé a tagjai közé tartozik, akik a legerőteljesebben hangsúlyozzák a pártmunka gyakorlati oldalát. Szerintem tehát Radzin viseli a felelősséget ezért a meghatározásért. De mire vezet ez a meghatározás? Vagy arra, hogy a párt szektává, filozófiai iskolává fajul, mert csak ilyen szűk körű szervezetekben lehetséges egészen azonos gondolkodás, vagy pedig arra, hogy a párt szakadatlanul vitatkozó klubbá válik, amely örökké tárgyal, és örökké okoskodik, amíg frakcióalakítás, amíg pártszakadás nem lesz a dologból. Pártunk e két lehetőség egyikét sem kívánhatja. Ezért gondolom, hogy a kérdések megvitatása elengedhetetlen, a vita szükséges, de az is szükséges, hogy a vitának legyen határa, amely megóvja a pártot, a proletariátus harci osztagát attól, hogy vitarendező klubbá fajuljon.

Beszédemet befejezve, óvnom kell önöket, elvtársak, e két szélsőségtől. Azt hiszem, hogyha elvetjük mindkét szélsőséget és becsületesen, erélyesen hozzáfogunk a belső pártdemokrácia megvalósításához abban az irányban, amelyen a Központi Bizottság már ez év szeptemberében elindult — akkor minden bizonnyal elérjük pártmunkánk javulását. (Taps.)

„Pravda” 277. sz.
1923. december 6.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

A balrad.ru kommentje a “KUNYERA” után!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin-

A munkásnők és parasztnők első kongresszusának ötödik évfordulójára

Pártunk Központi Bizottsága öt évvel ezelőtt hívta egybe Moszkvába a munkásnők és parasztnők első összoroszországi kongresszusát. A kongresszuson több mint ezer küldött volt jelen, akik legalább egymillió dolgozó nőt képviseltek. Ez a kongresszus határkövet jelentett pártunknak a dolgozó nők között végzett munkájában. Ennek a kongresszusnak felbecsülhetetlen érdeme, hogy köztársaságunkban lerakta a munkás- és parasztnők politikai nevelésének szervezeti alapját.

Egyesek azt hihetnék, hogy ebben nincsen semmi különös, hogy a párt mindig foglalkozott a tömegek, a nőket is magukban foglaló tömegek politikai nevelésével, hogy a nők politikai nevelésének nem lehet komoly jelentősége, hiszen vannak egybeforrt munkás- és parasztkádereink. Ez a nézet teljesen helytelen. Most, mikor a hatalom a munkások és parasztok kezében van, a dolgozó nők politikai nevelése elsőrendű fontosságú.

Mégpedig a következő okokból.

Országunk lakossága körülbelül 140 millió lélek, ennek legalább a fele nő, főleg megfélemlített, kevéssé tudatos, sötétségben tartott munkás- és parasztnő. Országunk komolyan hozzálátott az új, szovjet élet építéséhez, nem világos-e tehát, hogy ennek az országnak a női, akik a lakosság felét alkotják, ólomsúlyként fogják gátolni minden haladásunkat, ha továbbra is megfélemlítettek, öntudatlanok, felvilágosulatlanok maradnak.

A munkásnő ott áll a munkás mellett. Vele együtt dolgozik ipari építésünk közös ügyén. Elősegítheti a közös ügyet, ha öntudatos, ha politikailag felvilágosult. De tönkreteheti a közös ügyet, ha megfélemlített, ha öntudatlan — tönkreteheti, nem rosszakaratból, hanem azért, mert öntudatlan.

A parasztnő ott áll a paraszt mellett. Vele együtt viszi előre mezőgazdaságunk fejlesztésének közös ügyét, mezőgazdaságunk haladását, felvirágzását. Óriási hasznára lehet ennek az ügynek, ha felszabadul a sötétség és tudatlanság alól. És fordítva: gátolhatja az egész ügyet, ha továbbra is a tudatlanság rabja marad.

A munkásnők és parasztnők ugyanolyan szabad polgárok, mint a munkások és parasztok. Részt vesznek Szovjetjeink, szövetkezeteink választásában, beválaszthatok a Szovjetekbe és szövetkezetekbe. A munkásnők és parasztnők megjavíthatják Szovjetjeinket és szövetkezeteinket, erősíthetik és fejleszthetik azokat, ha politikailag felvilágosultak. A munkás- és parasztnők gyengíthetik és alááshatják azokat, ha elmaradottak és tudatlanok.

Végül, a munkásnők és parasztnők ifjúságunknak, országunk jövendőjének szülői, nevelői. Lelki nyomorékká tehetik a gyermeket, de nevelhetnek nekünk egészséges szellemű ifjúságot is, amely előbbre tudja vinni országunkat. Ez attól függ, együtt érez-e a nő, az anya, a szovjet rendszerrel, vagy pedig a pap, a kulák, a burzsoázia szavára hallgat-e.

Ez az oka annak, hogy most, mikor a munkások és parasztok hozzáfogtak az új élet építéséhez, a munkásnők és parasztnők politikai nevelése elsőrendű, óriási fontosságú feladat, a burzsoázia tényleges legyőzésének kérdése.

Ezért a munkásnők és parasztnők első kongresszusa, amely elindította a dolgozó nők politikai nevelésének megszervezését, valóban felbecsülhetetlen jelentőségű.

Öt évvel ezelőtt a munkásnők és parasztnők első kongresszusán az volt a párt soron levő feladata, hogy az új, szovjet élet építésének közös munkájába bevonja a munkásnők százezreit. Akkor az iparvidékek munkásnői álltak az első sorokban, ők voltak a dolgozó nők legmozgékonyabb és legöntudatosabb elemei. El kell ismerni, hogy ebben a tekintetben nem keveset tettek öt év alatt, noha még mindig sok a tennivaló.

Most az a párt soron levő feladata, hogy új, szovjet életünk építésének közös munkájába bevonja a parasztnők millióit. Öt évi munkánk folyamán már számos vezető került ki a parasztnők sorából. Reméljük, hogy a parasztnőkből lett vezetők sorai újabb öntudatos parasztnőkkel fognak bővülni. Reméljük, hogy a párt ezzel a feladattal is megbirkózik.

1923. november 10.

„Kommunyisztka” („A Kommunista Nő”) c. folyóirat 11. sz.
1923. november
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

Beszéd a Katonai Akadémia ünnepi ülésén

– írta: J. V. Sztálin –

1923. november 17

(Rövid újságbeszámoló)

Sztálin elvtárs, a Lovas Hadsereg megalapítója és tiszteletbeli vörös katonája beszédet mondott vörös lovasságunk negyedik évfordulójának ünnepén.

Sztálin elvtárs hangsúlyozza, hogy amikor a lovasság központi magvát, mint a jövendő Lovas Hadsereg csíráját szervezték, az ügy kezdeményezői ellentétbe kerültek a vezető katonai körök és katonai szakemberek véleményével, akik általában fölöslegesnek tartották, hogy lovasságot szervezzünk.

Lovas Hadseregünk történelmének legjellegzetesebb fordulópontja volt, amikor lovasságunkat 1919 nyarán gépfegyveresítették. A nevezetes „kis géppuskáskocsi” szemlélteti legjobban ezt a forduló pontot.

Bármilyen nagyszerű is lovasságunk, ha hadműveleteiben nem tudja egyesíteni a ló erejét a géppuska és a tüzérség erejével, akkor nem komoly erő többé.

Lovas Hadseregünk 1919 végén írta be történelmébe a legdicsőségesebb lapot, amikor 12 lovasezrede Voronyezs előterében szétzúzott mintegy 22 ellenséges ezredet. Tulajdonképpen ettől az időponttól kezdődött a lovas hadtest átalakítása Lovas Hadsereggé.

Ennek az időszaknak jellemző vonása, hogy lovasságunk ebben a szakaszban még egy újabb sajátosságra tett szert, amely lehetővé tette Gyenyikin lovasságának legyőzését. Lovasságunk ugyanis magához kapcsolt néhány gyalogos egységet, melyeket rendszerint szekereken szállított és az ellenséggel szemben fedezetül használt fel, amikor pihenőre volt szüksége, hogy összeszedje erejét s azután újból rácsapjon az ellenségre. A lovasság egyesítése a gyalogsággal, mint kisegítő erővel — ez a kombináció, ez az újabb sajátosság lovasságunkat komoly manőverező ököllé változtatta, amely rémületbe ejtette az ellenséget.

— Elvtársak — fejezte be beszédét Sztálin elvtárs —, én nem az az ember vagyok, aki könnyen elragadtatom magam, de meg kell mondanom, hogy ha Lovas Hadseregünknek ezek az új tulajdonságai megmaradnak, akkor lovasságunk és vezére, Bugyonnij elvtárs, legyőzhetetlen lesz.

„Izvesztyija” 265. sz.
1923. november 20.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának a nemzeti köztársaságok és területek felelős funkcionáriusaival tartott negyedik tanácskozása

1923. június 9—12

Az OKP Központi Bizottságának a nemzeti köztársaságok és
területek felelős funkcionáriusaival tartott negyedik tanácskozása.
Gyorsírói jegyzőkönyv.
Moszkva 1923.

1. A Központi Bizottság Politikai Irodája által jóváhagyott és a IV. tanácskozás elé terjesztett platformtervezet a nemzeti kérdésben

A pártmunka általános vonala a nemzeti kérdés terén

A nemzeti kérdés terén a pártmunka vonalát a XII. pártkongresszus álláspontjától való elhajlások elleni harcban e kongresszusnak a nemzeti kérdésben hozott határozata, mégpedig annak négy pontja: az első rész 7. pontja és a második rész 1, 2. és 3. pontja kell, hogy meghatározza.

Pártunk egyik legfőbb feladata, hogy a helyi lakosság proletár és félproletár elemeiből kinevelje és fejlessze a nemzeti köztársaságok és területek fiatal kommunista szervezeteit, hogy minden eszközzel elősegítse e szervezetek talpra állását, hogy valóban kommunista nevelést biztosítson számukra, hogy, ha kezdetben nem is nagyszámú, de valóban internacionalista kommunista kádereket kovácsoljon ki. A Szovjethatalom csak akkor lesz erős a köztársaságokban és a területeken, ha ott megszilárdulnak a valóban komoly kommunista szervezetek.

De a köztársaságok és területek kommunistáinak nem szabad megfeledkezniök arról, hogy az ő helyzetük, már azért is, mert más a lakosság társadalmi összetétele, lényegesen különbözik a Szövetség ipari központjainak helyzetétől, s ezért a végvidékeken gyakran más munkamódszereket kell alkalmazni. Itt, ha meg akarjuk nyerni a helyi lakosság dolgozó tömegeinek támogatását, engedékenyebbnek kell lennünk a forradalmi-demokratikus, sőt még a Szovjethatalom iránt egyszerűen lojális elemekkel is, mint a központi területeken. A nemzeti köztársaságokban és területeken a helyi értelmiség szerepe sok tekintetben más, mint a Köztársaságok Szövetsége központi területeinek értelmiségéé. A végvidékek annyira szűkölködnek helyi szellemi munkásokban, hogy azok mindegyikét minden erővel a Szovjethatalom oldalára kell vonni.

A végvidékek kommunistáinak ezt kell szem előtt tartaniok: én kommunista vagyok, ezért az adott környezetnek megfelelően engedményeket kell tennem azoknak a helyi nemzeti elemeknek, akik a szovjet rendszer keretében lojálisan akarnak és tudnak dolgozni. Ez nem zárja ki, hanem feltételezi, hogy a nacionalista elhajlás ellen rendszeres eszmei harcot folytassunk a marxizmus elveiért és az igazi internacionalizmusért. Csak így lehet sikeresen megszüntetni a helyi nacionalizmust, csak így lehet a Szovjethatalom mellé állítani a helyi lakosság széles rétegeit.

A Szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság második kamarájának létesítésével és a szövetség népbiztosságainak szervezésével összefüggő kérdések

A rendelkezésre álló, még hiányos adatok szerint hét ilyen kérdést kell megoldanunk:

a) A második kamara összetétele. Ennek a kamarának az autonóm és független köztársaságok képviselőiből és a nemzeti területek képviselőiből kell állania (az autonóm és független köztársaságok mindegyike 4—4 vagy több képviselőt, a nemzeti területek mindegyike elég, ha 1—1 képviselőt küld). Kívánatos, hogy az első kamara tagjai általában ne legyenek egyidejűleg a második kamara tagjai is. A köztársaságok és területek képviselőit a Köztársaságok Szövetségének Szovjetkongresszusa erősíti meg. Az első kamarát Szövetségi Tanácsnak, a másodikat a Nemzetiségek Tanácsának kell nevezni.

b) A második kamara jogai az első kamarához való viszonyában. Ki kell mondani, hogy az első és a második kamarának egyenlő jogai vannak, mindegyik kamarának van törvény kezdeményezési joga és minden törvényjavaslatból, melyet az első vagy a második kamara elé terjesztenek, csak akkor lesz törvény, ha ahhoz mindkét kamara, külön-külön szavazással, hozzájárul. Vitás kérdéseket döntés végett a két kamara képviselőiből alakított egyeztető bizottságnak adnak át, s abban az esetben, ha nem jön létre megegyezés, a két kamara együttes ülésén újabb szavazásra bocsátják a kérdést. Ha az ily módon kijavított vitás törvényjavaslat nem kapja meg mindkét kamara többségét, a kérdést a Köztársaságok Szövetségének rendkívüli vagy soron következő Szovjetkongresszusa elé kell vinni.

c) A második kamara hatásköre. A második (éppúgy, mint az első) kamara hatáskörébe azok a kérdések tartoznak, melyeket a Szovjetunió Alkotmányának első pontja odautal. A Szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság Elnökségének és a Szövetségi Népbiztosok Tanácsának törvényhozói funkciói érvényben maradnak.

d) A Köztársaságok Szövetsége Központi Végrehajtó Bizottságának Elnöksége. A Központi Végrehajtó Bizottságnak csak egy Elnöksége lehet. Az Elnökséget a Központi Végrehajtó Bizottság mindkét kamarája választja, természetesen gondoskodva a nemzetiségek, legalább a legnagyobb nemzetiségek képviseletéről. Az ukránoknak az a javaslata, hogy a Szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság egyElnöksége helyett a két kamarának megfelelően két, törvényhozási joggal felruházott elnökséget létesítsenek, célszerűtlen. Az Elnökség a Szövetség legfelsőbb hatalma, amely egyik ülésszaktól a másik ülésszakig állandóan, megszakítás nélkül működik. Két, törvényhozási joggal felruházott elnökség létesítésével a legfelsőbb hatalom kettéoszlanék, s ez elkerülhetetlenül sok nehézséget okozna a munkában. Mindkét kamarának van elnöksége, de törvényhozási funkciók nélkül.

e) A központosított népbiztosságok száma. A Központi Bizottság előző plénumainak határozatai szerint öt központosított és öt irányító népbiztosságnak kell lennie (központosított: a Külügyi, Külkereskedelmi, Hadügyi, Vasúti és Postaügyi Népbiztosság; irányító: a Pénzügyi, Közellátási, Munkaügyi Népbiztosság, a Legfőbb Népgazdasági Tanács, a Munkás-Paraszt Inspekció). A többi népbiztosság teljesen autonóm. Az ukránok azt javasolják, hogy a Külügyi és a Külkereskedelmi Népbiztosságok ne központosított, hanem irányító népbiztosságok legyenek, vagyis a Szövetségi Külügyi és Külkereskedelmi Népbiztossággal párhuzamosan maradjanak meg a köztársaságokban is a Külügyi és a Külkereskedelmi Népbiztosságok, amelyekre kőtelezők a megfelelő Szövetségi Népbiztosságok utasításai. Ez a javaslat nem fogadható el, mert valóban egy szovjet államot akarunk alkotni, amelynek a külvilág előtt, mint egységes egésznek kell fellépnie. Ugyanezt kell mondanunk a koncessziós szerződésekről is, amelyek megkötését a Köztársaságok Szövetségében kell összpontosítani.

f) A Szövetségi Népbiztosságok összeállítása. A Szövetségi Népbiztosságok kollégiumait ki kell bővíteni a legnagyobb és legfontosabb nemzetiségek képviselőivel.

g) A köztársaságok költségvetési jogai. A köztársaságok számára megállapított kereteken belül, amelyek nagyságát külön kell meghatározni, ki kell terjeszteni a köztársaságok költségvetési önállóságát.

Rendszabályok a helyi lakosság dolgozó elemeinek a párt- és szovjetépítésbe való bevonására

Nem teljes adatok alapján egyelőre négy rendszabályt lehetne javasolni:

a) Az állam és a párt apparátusait meg kell tisztítani a nacionalista elemektől (elsősorban a nagyorosz nacionalistáktól, de az oroszellenes és más nacionalistáktól is). A tisztítást óvatosan, felülvizsgált adatok alapján, a párt Központi Bizottságának ellenőrzése alatt kell végrehajtani.

b) Rendszeres és lankadatlan munkával nemzetiesíteni kell a köztársaságok és területek állami és pártintézményeit abban az értelemben, hogy fokozatosan bevezetik a helyi nyelv használatát s a felelős funkcionáriusokat a helyi nyelv megtanulására kötelezik.

c) Ki kell válogatni a helyi értelmiség többé-kevésbé lojális elemeit és be kell vonni őket a szovjet intézményekbe, ugyanakkor felelős funkcionáriusainknak a köztársaságokban és a területeken azon kell lenniök, hogy szovjet és pártfunkcionáriusokat képezzenek ki a párt tagjai közül.

d) Pártonkívüli munkás- és parasztkonferenciákat kell szervezni, amelyeken a népbiztosok és általában a felelős pártmunkások beszámolnak a Szovjethatalom légfontosabb intézkedéseiről.

Rendszabályok a helyi lakosság kulturális helyzetének javítása érdekében

Nagyjából a következő rendszabályokra van szükség:

a) a helyi lakosság nyelvén működő (pártonkívüli) klubok és más művelődési intézmények létesítése;
b) a helyi lakosság nyelvén működő iskolák hálózatának kibővítése;
c) a helyi származású, többé-kevésbé lojális néptanítók bevonása az iskolai oktatásba;
d) az írás-olvasást a helyi nyelveken terjesztő társaságok hálózatának megszervezése;
e) könyvkiadás megszervezése.

Gazdasági építés a nemzeti köztársaságokban és területeken a nemzeti életmód sajátosságai szempontjából

Nagyjából a következőkre van szükség:

a) az áttelepítés szabályozása, és ahol szükséges, megszüntetése;
b) amennyire lehet, a helyi dolgozó lakosság földhöz juttatása az állami földalapból;
c) megfelelő mezőgazdasági hitelnyújtás a helyi lakosságnak;
d) az öntözőmunkálatok fokozása;
e) a szövetkezetek, különösen a falusi ipari szövetkezetek minden módon való támogatása (a házi iparosok bevonására törekedve);
f) gyárak átvitele a megfelelő nyersanyagban bővelkedő köztársaságokba;
g) kisipari és műszaki iskolák létesítése a helyi lakosság számára;
h) mezőgazdasági tanfolyamok szervezése a helyi lakosság számára.

Gyakorlati intézkedések nemzeti katonai egységek szervezése érdekében

A köztársaságokban és a területeken már most hozzá kell fogni katonai iskolák létesítéséhez, hogy helyi emberekből bizonyos időn belül parancsnoki kart képezzenek ki, amely majd a nemzeti katonai egységek megszervezésének magjává válhat. Magától értetődik, hogy kellő mértékben biztosítani kell a nemzeti egységek, különösen a parancsnoki kar párt- és szociális összetételét. Ott, ahol helyi származású, régi katonai káderek vannak (Tatária, részben Baskíria), azonnal nemzeti milícia-ezredeket lehetne szervezni. Ha nem tévedek, Grúziában, Örményországban és Azerbajdzsánban már van egy-egy ilyen hadosztály. Ukrajnában és Belorussziában (különösen Ukrajnában) azonnal lehetne egy-egy milícia-hadosztályt szervezni.

Nemzeti katonai egységek szervezése elsőrendű fontosságú kérdés, mert fel kell készülnünk a védelemre Törökország, Afganisztán, Lengyelország stb. esetleges támadásaival szemben és mert lehetséges az is, hogy a Köztársaságok Szövetsége kényszerül akcióra a szomszéd államok ellen. Nem szorul bizonyításra, hogy a nemzeti katonai egységek milyen fontosak a Köztársaságok Szövetségének belső helyzete szempontjából. Azt gondolom, hogy ezzel kapcsolatban körülbelül 20—25 000 fővel kell majd növelni hadseregünk létszámát.

A párt oktatási munkájának megszervezése

Nagyjából a következőkre van szükség:

a) alsófokú politikai iskolák szervezése a helyi lakosság nyelvén;
b) marxista irodalom megteremtése a helyi lakosság nyelvén;
c) jól szerkesztett időszaki sajtó szervezése a helyi lakosság nyelvén;
d) a Keleti Népek Egyeteme munkájának kibővítése a központban és a vidéken, az egyetem anyagiakkal való ellátása;
e) a Keleti Népek Egyeteme mellett, a Moszkvában tartózkodó központi bizottsági tagok bevonásával, párt-vitaklub alakítása;
f) a köztársaságokban és a területeken az ifjúsági szövetségben és a nők között folyó munka fokozása.

Párt- és szovjet funkcionáriusok kiválogatása a nemzeti kérdésben a XII. kongresszuson hozott határozat végrehajtása szempontjából

A Központi Bizottság káderosztályába, agitációs- és propagandaosztályába, szervezési osztályába, nőosztályába és instruktori apparátusába megfelelő számú (2—2 vagy 3—3) nemzetiségi elvtársat kell bevonni, hogy azok segítségével megkönnyítsék a Központi Bizottság mindennapi pártmunkáját a végvidékeken, s hogy a köztársaságokban és a területeken helyesen osszák el a párt- és szovjet funkcionáriusokat, vagyis szem előtt tartva az Oroszországi Kommunista Párt XII. kongresszusán a nemzeti kérdésben hozott határozat vonalának biztosítását.

2. Jobboldaliak és „baloldaliak”a nemzeti köztársaságokban és területeken

Beszéd a tanácskozás napirendjének első pontja:
„A Szultán-Galijev ügy” tárgyában

Június 10

Azért szólalok fel, hogy néhány megjegyzést fűzzek az elvtársak beszédeihez. Ami a Szultán-Galijev ügyével kapcsolatban felmerült kérdés elvi oldalát illeti, azt a napirend második pontjáról szóló előadói beszédemben igyekszem majd megvilágítani.

Mindenekelőtt magáról a tanácskozásról. Itt valaki (elfelejtettem, ki) azt mondotta, hogy ez a tanácskozás valami rendkívüli jelenség. Ez nem igaz. Az ilyen tanácskozások nem újak pártunkban. A mai tanácskozás szám szerint a negyedik a Szovjethatalom fennállása óta. 1919 elejéig három tanácskozást tartottunk. Az akkori helyzet megengedte, hogy ilyen tanácskozásokat tartsunk. Később, 1919 után, 1920—1921-ben, amikor nyakig voltunk a polgárháborúban, nem volt időnk ilyen tanácskozásokra. És csak most, miután végeztünk a polgárháborúval, amikor a gazdasági építés vonalán munkánk elmélyült, miután maga a pártmunka is — különösen a nemzetiségek lakta területeken és köztársaságokban — konkrétabbá lett, csak most nyílt ismét lehetőségünk arra, hogy ilyen tanácskozást egybehívjunk. Azt hiszem, a Központi Bizottság gyakran fog ehhez az eszközhöz folyamodni, hogy teljes kölcsönös megértést hozzon létre azok között, akik a politikát a helyszínen végrehajtják és azok között, akik ezt a politikát kidolgozzák. Azt hiszem, nemcsak olyan konferenciákat kell tartani, amelyeken valamennyi köztársaság és terület képviselteti magát, hanem külön konferenciákat is az egyes területekkel és az egyes köztársaságokkal konkrétabb határozatok kidolgozása céljából. Csakis ily módon lehet a Központi Bizottságot is, a helyi funkcionáriusokat is kielégíteni.

Meghallgattam néhány elvtársat, akik arról beszéltek, hogyan figyelmeztettem Szultán-Galijevot, amikor elolvastam első konspiratív levelét, amely, azt hiszem, Adigamovnak szólt, aki valami okból hallgat, nem szólal fel, holott éppen neki kellene legelsősorban és legtöbbet beszélnie. Ezek az elvtársak szememre vetették, hogy túlságosan védtem Szultán-Galijevot. Igen, valóban a végsőkig védtem, mert ezt kötelességemnek tartottam és ma is az a véleményem, hogy ez kötelességem volt. De csak bizonyos határon belül védelmeztem őt. És amikor Szultán-Galijev átlépte ezt a határt, elfordultam tőle. Első konspiratív levele arról tanúskodik, hogy ő, Szultán-Galijev, már szakít a párttal, mert levelében majdnem fehérgárdista hangot üt meg, mert úgy ír a Központi Bizottság tagjairól, ahogyan az ellenségről szoktak írni. Véletlenül találkoztam vele a Politikai Irodában, ahol a Tatár Köztársaságnak a Földművelésügyi Népbiztosság vonalán támasztott követeléseit képviselte. Nyomban figyelmeztettem őt, átadtam neki egy kis feljegyzést, amelyben pártellenesnek minősítettem konspiratív levelét, vádoltam, hogy validovi szervezetet alakít és megmondottam neki, hogy ha nem hagyja abba az illegális, pártellenes munkát, rossz vége lesz a dolognak és részemről ne számítson semmiféle támogatásra. Szultán-Galijev nagy zavarba jött és azt felelte, hogy engem félrevezettek, hogy ő valóban írt Adigamovnak, de nem azt írta, hanem valami mást, ő mindig párthű ember volt és az is marad, becsületszavára fogadja, hogy a jövőben is hű marad a párthoz. Ennek ellenére egy hét múlva újabb konspiratív levelet küld, amelyben arra kötelezi Adigamovot, hogy vegye fel a kapcsolatot a baszmacsokkal és vezérükkel, Validovval, a levelet pedig „égesse el”. Ez aljasság volt, ez csalás volt, ami arra késztetett engem, hogy Szultán-Galijevval megszakítsak minden kapcsolatot. Ettől kezdve Szultán-Galijevra úgy tekintettem, mint aki a párton kívül, a Szovjeteken kívül áll, és nem tartottam többé lehetségesnek, hogy szóba álljak vele, noha több ízben tolakodóan kereste az alkalmat, hogy „beszélgessen” velem. A „baloldali” elvtársak már 1919 elején szememre vetették, hogy támogatom Szultán-Galijevot, meg akarom tartani a pártnak, hogy kímélem őt, abban a reményben, hogy nem lesz nacionalista, marxistává válik. Én valóban kötelességemnek tartottam, hogy Szultán-Galijevot egy ideig támogassam. A keleti köztársaságokban és területeken olyan kevesen vannak értelmiségiek, gondolkodó, sőt általában írni-olvasni tudó emberek, hogy úgyszólván öt ujjunkon meg lehet őket számlálni — hogy is ne becsülnők meg őket. Vétek lenne, ha nem tennénk meg mindent, hogy azokat a keletieket, akikre szükségünk van, megóvjuk az elzülléstől, megmentsük a pártnak. De mindennek van határa. Ezt a határt akkor lépte át Szultán-Galijev, mikor a kommunisták táborából átállt a baszmacsok táborába. Ettől az időtől kezdve nem létezik többé a párt számára. Ezért volt kedvesebb neki a török követ, mint pártunk Központi Bizottsága.

Samigulov hasonló szemrehányással illetett, mondván, hogy ő több ízben tanácsolta, végezzünk Validovval egy csapásra, én azonban Validov védelmére keltem, meg akartam tartani a pártnak. Én valóban védtem Validovot, mert azt reméltem, hogy megjavul. A politikai pártok történetéből tudjuk, hogy másmilyen emberek is megjavultak már. Úgy láttam, hogy Samigulov nagyon egyszerűen szeretné eldönteni a kérdést. Ezért nem fogadtam meg a tanácsát. Igaz, egy év múlva bekövetkezett, amit Samigulov előre megmondott, Validov nem javult meg, átment a baszmacsokhoz. De a párt mégis nyert azzal, hogy egy évig késleltettük Validov kilépését a pártból. Ha 1918-ban leszámoltunk volna Validovval, meg vagyok róla győződve, hogy akkor olyan elvtársak, mint Murtazin, Adigamov, Halikov és mások nem maradtak volna meg sorainkban. (Közbeszólás: „Halikov megmaradt volna”.) Halikov talán nem ment volna el, de a sorainkban dolgozó elvtársak egész csoportja Validovval együtt távozott volna. Ezt értük el türelmünkkel és körültekintésünkkel.

Meghallgattam Riszkulovot és meg kell mondanom, hogy beszéde nem volt egészen őszinte, félig-meddig diplomata beszéd volt (közbeszólás: „Igaz”) és általában beszéde nyomasztóan hatott. Világosabb beszédet és több őszinteséget vártam tőle. Bármit mond is Riszkulov, kétségtelen, hogy Szultán-Galijev két konspiratív levelét őrzi odahaza, melyeket senkinek sem mutatott meg, kétségtelen, hogy Riszkulov eszmeileg kapcsolatban állott Szultán-Galijevval. Riszkulov azt állítja, hogy neki semmi köze sincs Szultán-Galijev bűnügyéhez, mert a baszmacsokhoz vezető vonalon nincsen kapcsolata Szultán-Galijevval. Ez lényegtelen. Nem erről van szó a mai tanácskozáson. A szultán-galijevizmussal való eszmei, ideológiai kapcsolatról van szó. Márpedig hogy ilyen kapcsolat Riszkulov és Szultán-Galijev között volt, ez világos, elvtársak, ezt Riszkulov maga sem tagadhatja. De nem jött-e már el az ideje annak, hogy itt, erről a szószékről, nyíltan és fenntartás nélkül elítéljék a szultán-galijevizmust? Ebben az értelemben Riszkulov beszéde nem volt kielégítő, félig-meddig diplomata beszéd volt.

Jenbajev szintén diplomata, nem őszinte beszédet mondott. Vajon nem tény-e, hogy Jenbajev és a tatár funkcionáriusok egy csoportja, akiket kitűnő gyakorlati embereknek tartok, noha ideológiailag ingadozók, nem tény-e, hogy ők Szultán-Galijev letartóztatása után a Központi Bizottságtól Szultán-Galijev szabadon bocsátását követelték, teljes kezességet vállaltak Szultán-Galijevért és célzásokat tettek arra, hogy a Szultán-Galijevnál lefoglalt okmányok nem valódiak? Vajon nem tény ez? És mi derült ki a vizsgálat során? Az derült ki, hogy a lefoglalt okmányok egytől-egyig valódiak. Valódiságukat maga Szultán-Galijev is elismerte és többet mondott el bűneiről, mint amennyit az okmányok mondanak, teljesen beismerte bűnét, beismerte és megbánta. Hát nem világos-e, hogy mindezek után Jenbajevnak határozottan és visszavonhatatlanul el kellett volna ismernie hibáit és el kellett volna ítélnie Szultán-Galijevot? Ezt azonban Jenbajev nem tette. Felhasználta az alkalmat, hogy gúnyolódjék a „baloldaliakon”, de a szultán-galijevizmust határozottan, ahogyan kommunistához illik, nem volt hajlandó elítélni, nem akarta magát kiszakítani abból a mocsárból, ahová Szultán-Galijev süllyedt — nyilván azt gondolta, hogy a diplomatizálás majd segít.

Firdevsz beszéde merő diplomatizálás volt. Ki kit vezetett eszmeileg: Szultán-Galijev vezette-e Firdevszet, vagy Firdevsz vezette-e Szultán-Galijevot — ám legyen ez nyílt kérdés. Mégis azt hiszem, hogy eszmeileg inkább Firdevsz vezette Szultán-Galijevot, semmint fordítva. Szultán-Galijev elméleti próbálkozásait nem tartom okvetlenül megengedhetetlennek. Ha Szultán-Galijevnál csupán a pántürkizmus és pániszlamizmus ideológiájáról lett volna szó, ez még nem lett volna olyan nagy baj, azt mondanám, hogy ez az ideológia, bár a X. pártkongresszusnak a nemzeti kérdésben hozott határozata tiltja, megtűrhetőnek tekinthető és beérhetnők azzal, hogy pártunkon belül bíráljuk. Mikor azonban az ideológiai próbálkozásoknak az a vége, hogy kapcsolatot létesítenek a baszmacsok vezéreivel, Validovval és másokkal, akkor semmi esetre sem szabad a baszmacs gyakorlatot holmi ártatlan ideológiával mentegetni, ahogy azt Firdevsz próbálja. Szultán-Galijev működésének ezzel a mentegetésével senkit sem fognak megtéveszteni. Ily módon az imperializmust is, a cárizmust is igazolni lehetne, hiszen azoknak is megvan a maguk ideológiája, amely látszatra olykor meglehetősen ártatlan. Így nem szabad érvelni. Önök itt nem bíróság előtt állanak, hanem felhős funkcionáriusok tanácskozásán vannak, amely nyíltságot és őszinteséget követel önöktől, nem diplomáciát.

Jól beszélt véleményem szerint Hodzsanov. Ikramov sem beszélt rosszul. De ezeknek az elvtársaknak a beszédében van egy pont, amely gondolkodóba ejt. Mindketten azt mondották, hogy a mai Turkesztán és a cári Turkesztán között semmi különbség sincs, csak a cégér változott, Turkesztán olyan maradt, amilyen a cár alatt volt. Elvtársak, ha ez nem nyelvbotlás, ha ez tudatos beszéd, ha ezt jól átgondolva mondották, akkor ki kell jelentenem, hogy ebben az esetben a baszmacsoknak igazuk van, nekünk pedig nincs igazunk. Ha Turkesztán valóban gyarmat, mint a cárizmus idején volt, akkor a baszmacsoknak igazuk van, akkor nem nekünk kell törvényt ülni Szultán-Galijev fölött, hanem neki kell törvényt ülnie fölöttünk, mint olyan emberek fölött, akik eltűrik, hogy a Szovjethatalom határain belül gyarmatok legyenek. Ha ez igaz, akkor nem értem, miért nem mentek át önök is a baszmacsokhoz? Hodzsanov és Ikramov nyilván nem gondolták át beszédüknek ezt a részét, mert lehetetlen, hogy ne tudnák, hogy a mai Szovjet-Turkesztán gyökeresen különbözik a cári Turkesztántól. Az elvtársak beszédeiből azért ragadtam ki ezt a homályos helyet, hogy az elvtársak gondolkozzanak rajta és javítsák ki hibájukat.

Vállalom azoknak a vádaknak egy részét, amelyeket Ikramov fejtett ki a Központi Bizottság tevékenységével kapcsolatban, mert nem voltunk mindig figyelmesek és nem sikerült mindig idejében napirendre tűznünk azokat a gyakorlati kérdéseket, melyeket a keleti köztársaságok és területek helyzete diktált. A Központi Bizottság természetesen túl van terhelve és kénytelen egyet-mást elodázni. Nevetséges volna azonban azt hinni, hogy a Központi Bizottság mindent meg tud tenni a kívánatos ütemben. Igaz, Turkesztánban kevés az iskola. A helyi nyelvek még nem honosodtak meg az állami intézményekben, az intézmények még nincsenek nemzetiesítve. A kultúra általában alacsony színvonalú. Mindez igaz. De hiheti-e valaki komolyan, hogy a Központi Bizottság vagy az egész párt két-három év alatt fel tudja lendíteni Turkesztán kultúráját? Mindnyájan jajgatunk és panaszkodunk, hogy az orosz kultúra, a Köztársaságok Szövetségének többi népénél kulturáltabb orosz nép kultúrája alacsony színvonalú. Iljics többízben leszögezte, hogy kevés a kultúránk, hogy két-három, sőt tíz év alatt sem lehet lényegesen emelni az orosz kultúrát. De ha az orosz kultúrát sem lehet két-három, sőt tíz év alatt sem lényegesen emelni, akkor hogyan követelhetik, hogy a nem-orosz, elmaradt, csaknem analfabéta területek kultúráját egykettőre fellendítsük? Hát nem világos-e, hogy ebben kilenctized részben maga a helyzet, az elmaradottság a „hibás”, s hogy ezt — mint mondani szokás — okvetlenül tekintetbe kell venni.

Most áttérek a „baloldaliak” és jobboldaliak kérdésére.

Vannak-e „baloldaliak” és jobboldaliak a területek és köztársaságok kommunista szervezeteiben? Persze, hogy vannak. Ez tagadhatatlan.

Mi a jobboldaliak bűne? A jobboldaliak bűne az, hogy ők nem tekinthetők ellenméregnek és nem nyújtanak megbízható védelmet a „nep”-pel kapcsolatban fejlődő és erősödő nacionalista áramlatokkal szemben. A szultán-galijevizmus ténye, az a tény, hogy a keleti köztársaságok, különösen Baskíria és Tatária bizonyos köreiben vannak hívei, kétségtelenül azt bizonyítja, hogy a jobboldali elemek, amelyek ott, ezekben a köztársaságokban túlnyomó többségben vannak, nem nyújtanak elegendő védelmet a nacionalizmussal szemben.

Nem szabad elfelejteni, hogy a végvidékeken, a köztársaságokban és területeken kommunista szervezeteink csak abban az esetben fejlődhetnek és erősödhetnek meg, csak abban az esetben válhatnak igazi internacionalista, marxista káderekké, ha leküzdik a nacionalizmust. A végvidékeken és a köztársaságokban a marxista káderek, a marxista élcsapat kinevelésének legfőbb eszmei akadálya a nacionalizmus. Pártunk története azt tanítja, hogy a bolsevikok pártjának orosz része a mensevizmus elleni harcban nőtt és erősödött, mert a mensevizmus a burzsoázia ideológiája, a mensevizmus közvetíti a burzsoá ideológiát pártunkba és a mensevizmus leküzdése nélkül pártunk nem izmosodhatott volna meg. Iljics többízben írt erről. A bolsevizmus csak abban a mértékben nőtt és szilárdult meg mint igazi vezető párt, amilyen mértékben a szervezeti és ideológiai mensevizmust le tudta győzni. Ugyanezt kell mondanunk a végvidékek és köztársaságok kommunista szervezeteinek a nacionalizmushoz való viszonyáról is. Ezeknek a szervezeteknek a szempontjából a nacionalizmusnak ugyanaz a szerepe, mint ami a múltban a mensevizmus szerepe volt a bolsevikok pártja szempontjából. Csakis nacionalista lepel alatt hatolhat be végvidéki szervezeteinkbe mindenféle burzsoá befolyás, s köztük a mensevik befolyás is. A köztársaságokban működő szervezeteink csak abban az esetben válhatnak marxista szervezetekké, ha ellen tudnak állni annak a nacionalista áramlatnak, amely a végvidékeken pártunkat ostromolja, — ostromolja, mert a burzsoázia újjászületik, a „nep” növekszik, a nacionalizmus erősödik, még megvannak a nagyorosz sovinizmus maradványai, amelyek egyúttal táplálják a helyi nacionalizmust, és hatnak a külföldi államok, amelyek minden módon szítják a nacionalizmust. Harc a köztársaságokban és a területeken ez ellen az ellenség ellen — ez az a szakasz, amelyen a nemzeti köztársaságokban kommunista szervezeteinknek keresztül kell menniök, ha mint valóban marxista szervezetek meg akarnak szilárdulni. Nincs más út. És ebben a harcban a jobboldaliak gyengék. Gyengék, mert a párttal szemben kételyeik vannak és könnyen a nacionalizmus befolyása alá kerülnek. Ez a bűne a nemzeti területeken és köztársaságokban működő kommunista szervezetek jobbszárnyának.

De nem kevésbbé bűnösök, ha nem bűnösebbek, a „baloldaliak”. Amilyen kétségtelen, hogy a végvidékek kommunista szervezetei a nacionalizmus leküzdése nélkül nem szilárdulhatnak meg és nem fejlődhetnek igazi marxista káderekké, éppoly kétségtelen, hogy ezek a káderek csak abban az esetben válhatnak tömegszervezetekké, csak abban az esetben tömöríthetik maguk köré a dolgozó tömegek többségét, ha eléggé rugalmasak lesznek ahhoz, hogy állami intézményeinkbe bizonyos engedmények útján bevonjanak minden valamennyire lojális nemzetiségi elemet, ha megtanulnak manőverezni, ha a pártban erélyes harcot fognak folytatni a nacionalizmus ellen és párhuzamosan ugyanolyan erélyesen fognak harcolni azért, hogy a helyi emberek, a helyi értelmiség stb. többé-kevésbé lojális elemeit bevonják a szovjet munkába. A végvidéki „baloldaliaknak” nem igen vannak kételyeik a párttal szemben és nem igen kerülnek a nacionalizmus befolyása alá. De a „baloldaliaknak” az a bűnük, hogy nem tudnak eléggé rugalmasak lenni a lakosság burzsoá-demokratikus, illetve egyszerűen lojális elemei irányában, nem tudnak és nem is akarnak manőverezni ezeknek az elemeknek a bevonása érdekében, meghamisítják a párt vonalát, amely arra irányul, hogy megnyerje az ország dolgozó lakosságának többségét. Holott ezt a rugalmasságot, ezt a manőverező képességet bármi áron is, de el kell sajátítaniok, ki kell fejleszteniük, hogy tudjanak harcolni a nacionalizmus ellen és ugyanakkor értsenek ahhoz is, hogy a többé-kevésbé lojális elemeket bevonják állami intézményeinkbe. De ezt a képességet csak abban az esetben lehet elsajátítani és kifejleszteni, ha a leggondosabban figyelembe vesszük területeink és köztársaságaink bonyolult és sajátos viszonyait; ha nem fogjuk egyszerűen csak lemásolni és átültetni a központi ipari területeken kidolgozott mintákat, melyeket nem lehet mechanikusan átültetni a végvidékekre; ha nem fogunk egy kézlegyintéssel lemondani a lakosság nacionalista érzelmű elemeiről, a nacionalista érzelmű kispolgárokról; hamegtanuljuk, hogyan kell ezeket az elemeket az általános állami munkába bevonni. A „baloldaliak” bűne az, hogy szektaszellemmel vannak megmételyezve és nem értik meg, hogy ezek a bonyolult pártfeladatok a nemzeti köztársaságokban és területeken elsőrendű fontosságúak.

A jobboldaliak azért veszélyesek, mert a nacionalizmus iránti engedékenységükkel megnehezíthetik végvidéki kommunista kádereink fejlődését, a „baloldaliak” viszont azért veszélyesek a pártra nézve, mert leegyszerűsített és hebehurgya „kommunizmusuk” hevében pártunkat elszakíthatják a parasztságtól és a helyi lakosság széles rétegeitől.

E kettő közül melyik a nagyobb veszély? Ha a „balra” elhajló elvtársak a jövőben is olyan politikát szándékoznak folytatni, amely a helyi népességet mesterségesen rétegekre tagolja — és ha ezt a politikát nemcsak Csecsnában és a Jakut területen, nemcsak Turkesztánban … (Ibragimov: „Ez a differenciálás taktikája”.) Ibragimov most hirtelenében a rétegekre tagolás politikáját a differenciálás politikájával akarja helyettesíteni, ez azonban mit sem változtat a dolgon — ha, mint mondom, a „baloldaliak” a jövőben is a felülről jövő széttagolás politikáját szándékoznak folytatni; ha azt gondolják, hogy az orosz mintákat mechanikusan át lehet ültetni sajátos nemzeti környezetbe anélkül, hogy a lakosság életmódját és a konkrét viszonyokat tekintetbe vennék; ha azt gondolják, hogy a nacionalizmus ellen harcolva ki kell dobni mindent, ami nemzeti; szóval, ha a végvidéki „baloldali” kommunisták nem szándékoznak megjavulni — akkor ki kell jelentenem, hogy a két veszély közül a „baloldali” veszély bizonyulhat veszélyesebbnek.

Ezt kívántam mondani a „baloldaliak” és jobboldaliak kérdéséről. Kissé elébe vágtam a tárgyalások menetének, de ez azért történt, mert maga a tanácskozás is kissé előreszaladt, amikor belekezdett a napirend második pontjára tartozó egyes kérdések megvitatásába.

Ostorozni, sarkalni kell a jobboldaliakat, hogy tanuljanak meg harcolni a nacionalizmus ellen azért, hogy a helyi emberekből igazi kommunista kádereket kovácsoljanak ki. De ostorozni kell a „baloldaliakat” is, hogy tanuljanak meg rugalmasnak lenni és ügyesen manőverezni azért, hogy megnyerjék a lakosság széles tömegeit. Minderre azért van szükség, mert — helyesen mondotta Hodzsanov — az igazság a „középen” van, a jobboldaliak és a „baloldaliak” között.

3. Gyakorlati rendszabályok a nemzeti kérdésben a XII. pártkongresszuson hozott határozat végrehajtására

Előadói beszéd a napirend második pontjához

Június 10

Elvtársak! Önök már bizonyára megkapták a Központi Bizottság Politikai Irodájának a nemzeti kérdésre vonatkozó platformtervezetét. (Közbeszólások: „Nem kaptuk meg valamennyien”.) Ez a platform a napirend második pontjához készült és annak minden alpontjára kiterjed. A tanácskozás napirendjét, melyet a Központi Bizottság rejtjeles táviratban közölt, mindenesetre valamennyien megkapták.

A Politikai Iroda javaslatai három csoportra oszthatók.

Az első kérdéscsoport a köztársaságok és területek kommunista kádereinek helyi emberekkel való megerősítésére vonatkozik.

A második csoport azokat a kérdéseket öleli fel, amelyek a nemzeti kérdésben a XII. kongresszuson hozott konkrét határozatok gyakorlati végrehajtásával függenek össze. Ezek a kérdések: a helyi lakosság dolgozó elemeinek a párt- és államépítésbe való bevonása; a helyi lakosság kultúrszínvonalának emeléséhez szükséges intézkedések; a köztársaságok és területek gazdasági helyzetének javítása, tekintettel az életviszonyok különleges sajátosságaira; végül a szövetkezeti kérdés a területeken és köztársaságokban, a gyárak áthelyezése, ipari gócok teremtése stb. Ez a kérdéscsoport a területek és köztársaságok gazdasági, kulturális és állami feladatait érinti, melyeket a helyi viszonyoknak megfelelően kell megoldani.

A harmadik kérdéscsoport a Köztársaságok Szövetségének Alkotmányára vonatkozik, különösen arra a kérdésre, hogy a Szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság második kamarájának létesítésével kapcsolatban minő módosításokat kell tenni az Alkotmányon. Ez a kérdéscsoport, mint tudjuk, a Szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság küszöbönálló ülésszakával függ össze.

Rátérek az első kérdéscsoportra, arra a kérdésre, mi módon neveljünk ki és fejlesszünk helyi emberekből marxista kádereket, olyan kádereket, amelyek a Szovjethatalom legfontosabb és végeredményben döntő támaszai lehetnek a végvidékeken. Ha pártunk fejlődését tekintjük (pártunk orosz részéről beszélek, mert az a legfontosabb), ha nyomon követjük pártunk fejlődésének fő szakaszait s ha ennek analógiájára felvázoljuk a területek és köztársaságok kommunista szervezeteinek legközelebbi fejlődési útját, akkor, azt hiszem, meg tudjuk majd érteni pártunk fejlődésének sajátosságait a végvidéki országokban.

Pártunknak, pártunk orosz részének első fejlődési szakaszában az volt a legfőbb feladat, hogy kádereket, marxista kádereket teremtsünk. Ezeket a marxista kádereket a mensevizmus elleni harcban teremtettük meg és kovácsoltuk ki. Akkor, abban az időszakban — ez az időszak a bolsevik párt megalapításától a likvidátoroknak mint a mensevizmus legtökéletesebb kifejezőinek a pártból való kiűzéséig tart — e káderek legfőbb feladata az volt, hogy a bolsevizmusnak megnyerjék a munkásosztály legaktívabb, legbecsületesebb és legkiválóbb elemeit, hogy kiegészítsék a kádereket, hogy kikovácsolják az élcsapatot. Akkor elsősorban azok ellen a burzsoá jellegű áramlatok ellen, különösen a mensevizmus ellen folyt a harc, amelyek gátolták a káderek tömörítését, gátolták, hogy a káderek egységes egésszé, a párt alapvető magjává forrjanak össze. A pártnak akkor még nem az volt a legközelebbi és legéletbevágóbb feladata, hogy messze ágazó kapcsolatokat teremtsen a munkásosztály és a dolgozó parasztság milliós tömegeivel, hogy megnyerje ezeket a tömegeket, hogy meghódítsa az ország többségét. A párt akkor még nem jutott el idáig.

Csak pártunk fejlődésének következő, második szakaszában, amikor ezek a káderek kifejlődtek, amikor pártunk alapvető magjává jegecesedtek, amikor már megnyertük vagy majdnem megnyertük a munkásosztály legjobb elemeinek rokonszenvét, csak ezután merült fel a párt előtt az a legközelebbi, elodázhatatlan feladat, hogy megnyerje a milliós tömegeket, hogy a pártkádereket igazi munkás tömegpárttá változtassa. Ebben az időszakban pártunk magvának nem annyira a mensevizmus ellen, mint inkább pártunk „baloldali” elemei ellen, a különböző „otzovisták” ellen kellett harcolnia, akik az 1905 után bekövetkezett új viszonyok sajátosságainak komoly tanulmányozása helyett forradalmi fázisokat pufogtattak, leegyszerűsített „forradalmi” taktikájukkal gátolták, hogy pártunk káderei igazi tömegpárttá váljanak, egész munkájukkal annak a veszélynek tették ki a pártot, hogy elszakad a széles munkástömegektől. Aligha kell bizonyítani, hogy a párt nem tudta volna megnyerni a dolgozó tömegek millióit, ha nem harcolt volna erélyesen ez ellen a „baloldali” veszély ellen.

Nagy vonásokban ez a képe annak a harcnak, melyet pártunk orosz része két fronton, a jobboldaliak, vagyis a mensevikek, és a „baloldaliak” ellen folytatott, ezt a képet mutatja pártunk legfontosabb részének, orosz részének fejlődése.

Lenin elvtárs „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” című brosúrájában eléggé meggyőzően vázolta a kommunista pártok fejlődésének ezt a szükségszerű, elkerülhetetlen útját. Lenin elvtárs ebben a brosúrában kimutatta, hogy a nyugati kommunista pártoknak körülbelül ugyanezeken a fejlődési fokokon kell átmenniök és már át is mennek azokon. A magam részéről hozzáfűzöm, hogy ugyanezt elmondhatjuk végvidéki kommunista pártjaink és kommunista szervezeteink fejlődéséről is.

Hangsúlyoznom kell azonban, hogy pártunk múltjának és végvidéki párszervezeteink jelenének hasonlóságai ellenére a nemzeti köztársaságokban és területeken pártunk fejlődésének mégis vannak lényeges sajátosságai, amelyekkel okvetlenül számolnunk kell, mert ha nem számolunk velük a leggondosabban, könnyen megeshetik, hogy egész sor igen durva hibát követünk el, amikor meghatározzuk azokat a feladatokat, amelyek a végvidéki, marxista kádereknek helyi emberekből való kinevelésével kapcsolatosak.

Vizsgáljuk meg ezeket a sajátosságokat.

Végvidéki szervezeteinkben a jobboldali és a „baloldali” elemek elleni harc szükséges és elengedhetetlen, mert máskülönben nem nevelhetünk ki a tömegekkel szoros kapcsolatban álló marxista kádereket. Ez világos. De a végvidékek helyzetének pártunk múltbeli fejlődésétől eltérően az a sajátossága, hogy a káderek kikovácsolása és tömegpárttá való átfejlesztése a végvidékeken nem a burzsoá rend viszonyai között megy végbe, mint egykor pártunk történetében, hanem a szovjet rend, a proletárdiktatúra viszonyai között. Akkor, a burzsoá rendben, az akkori viszonyoknak megfelelően lehetséges és szükséges is volt, hogy előbb a mensevikeket üssük (hogy marxista kádereket neveljünk), azután pedig az otzovistákat (hogy ezeket a kádereket tömegpárttá fejlesszük). E két elhajlás ellen folyó harccal volt tele pártunk történetének két időszaka. Most, a mai viszonyok között, ezt semmiképpen sem tehetjük ugyanígy, mert ma a párt hatalmon van, a hatalmon levő pártnak pedig feltétlenül szüksége van arra, hogy a végvidékeken marxista szempontból megbízható, helyi emberekből nevelt káderei legyenek, akik kapcsolatban vannak a lakosság nagy tömegeivel. Most nincs meg az a lehetőségünk, hogy előbb a jobboldali veszélyt küzdjük le a „baloldaliak” segítségével — ahogy pártunk múltjában történt —, s azután a „baloldali” veszélyt a jobboldaliak segítségével —, most mindkét fronton egyidejűleg kell harcolnunk, mindkét veszély leküzdésére törekedve, hogy a harc eredményeképpen helyi emberekből kikerülő, a tömegekkel kapcsolatban álló képzett marxista kádereink legyenek a végvidékeken. Akkor még lehettek olyan kádereink, akik nem voltak kapcsolatban a nagy tömegekkel, s akiknek a fejlődés következő szakaszában kellett megteremteniük ezt a kapcsolatot — most azonban beszélni is nevetséges erről, mert a Szovjethatalom idején nem lehet elképzelni olyan marxista kádereket, akik egy vagy más módon nincsenek kapcsolatban a széles tömegekkel. Ezek olyan káderek volnának, akiknek semmi közük sincs sem a marxizmushoz, sem a tömegpárthoz. Mindez jóval bonyolultabbá teszi a dolgot és arra kötelezi végvidéki pártszervezeteinket, hogy a jobboldaliak és a „baloldaliak” ellen egyidejűleg harcoljanak. Ezért mondja pártunk, hogy a két elhajlás ellen két fronton egyidejűleg kell harcolni.

Rá kell mutatnom továbbá arra a körülményre, hogy végvidéki kommunista szervezeteink nem elszigetelten fejlődnek, ahogyan a múltban pártunk orosz része fejlődött, hanem úgy, hogy fejlődésüket közvetlenül befolyásolja pártunk központi magva, amely megmutatta nemcsak azt, hogy ki tud alakítani marxista kádereket, hanem azt is, hogy ezeket a kádereket egybe tudja kapcsolni a lakosság nagy tömegeivel, hogy forradalmi módon tud manőverezni a Szovjethatalomért folyó harcban. E tekintetben a végvidékek helyzetének sajátossága az, hogy ezekben az országokban pártszervezeteink a Szovjethatalom ottani fejlődési viszonyainak megfelelően saját erőikkel úgy manőverezhetnek és úgy is kell, hogy manőverezzenek a lakosság széles, tömegeihez fűződő kapcsolataik megszilárdítása érdekében, hogy kihasználják pártunk előző fejlődési szakaszának gazdag tapasztalatait. Az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottsága egészen a legutóbbi időkig rendszerint közvetlenül, a végvidéki kommunista szervezetek feje fölött, sőt olykor e szervezetek megkerülésével manőverezett, s mindenféle többé-kevésbé lojális nemzetiségi elemet bevont a szovjet építés közös munkájába. Most a végvidéki pártszervezeteknek maguknak kell ezt a munkát elvégezniök. Ezt megtehetik és meg is kell tenniök, mert ez a legjobb módja annak, hogy a helyi emberekből nevelt kádereket igazi tömegpárttá fejlesszék, amely magával tudja vinni az ország lakosságának többségét.

Ez az a két sajátosság, amelyekkel feltétlenül számolni kell, amikor meghatározzuk, milyen vonalat kövessen pártunk a végvidékeken a marxista káderek nevelése terén és annak érdekében, hogy e káderek segítségével megnyerje a lakosság széles tömegeit.

Áttérek a második kérdéscsoportra. Mivel nem mindenki kapta meg a platformtervezetet, felolvasom és megmagyarázom.

Először: „rendszabályok proletár és félproletár elemeknek a párt- és szovjetépítésbe való bevonására”. Mire kellenek ezek? Arra kellenek, hogy a párt- és különösen a szovjetapparátust közelebb hozzuk a lakossághoz. Elengedhetetlen, hogy ezek az apparátusok olyan nyelven működjenek, melyet a lakosság nagy tömegei megértenek, különben lehetetlen az apparátust közelebb hozni a lakossághoz. Pártunknak az a feladata, hogy a Szovjethatalmat a tömegek szívügyévé tegye, s ezt a feladatot csak úgy lehet teljesíteni, ha a Szovjethatalmat érthetővé tesszük a tömegek számára. Az állami intézmények vezetőinek és maguknak az intézményeknek is olyan nyelven kell dolgozniok, melyet a lakosság megért. Az intézményekből ki kell űzni a soviniszta elemeket, akik megbontják a Köztársaságok Szövetségében élő népek kölcsönös barátságát és szolidaritását, az ilyen elemektől meg kell tisztítani intézményeinket Moszkvában éppúgy, mint a köztársaságokban, s a köztársaságokban az állami intézmények élére helyi embereket kell állítani, akik ismerik a lakosság nyelvét és szokásait.

Emlékszem, két évvel ezelőtt a kirgiz köztársaságban a Népbiztosok Tanácsának elnöke Pesztkovszkij volt, aki nem tudott kirgizül. Ez már akkor igen nagy nehézségeket okozott — gátolta a Kirgiz Köztársaság Népbiztosi Tanácsa és a kirgiz paraszttömegek közötti kapcsolat megszilárdítását. Éppen ezért a párt beavatkozott a dologba és elérte, hogy a Kirgiz Köztársaság Népbiztosi Tanácsának most kirgiz elnöke van.

Emlékszem, továbbá, hogy a múlt évben a baskíriai elvtársak egy csoportja azt javasolta, hogy Baskíria Népbiztosi Tanácsának elnökéül orosz elvtársat szemeljenek ki. A párt határozottan elvetette ezt a javaslatot és elérte, hogy erre az állásra baskír elvtársat jelöljenek.

A feladat az, hogy ezt a vonalat és általában a kormányintézmények fokozatos nemzetiesítésének vonalát érvényesítsék valamennyi nemzeti köztársaságban és területen és elsősorban olyan fontos köztársaságban, mint Ukrajna.

Másodszor: „a helyi értelmiség többé-kevésbé lojális elemeinek kiválogatása és bevonása, s ezzel egyidejűleg szovjet káderek nevelése a párt tagjai sorából”. Ez a tétel nem szorul bővebb magyarázatra. Most, amikor a munkásosztály van hatalmon, amely maga köré tömörítette a lakosság többségét, nem kell félni attól, hogy a többé-kevésbé lojális elemeket, még a volt „októbristákat” is, bevonjuk a szovjet építésbe. Ellenkezőleg, a nemzeti területeken és köztársaságokban ezeket az elemeket feltétlenül be kell vonni a munkába, hogy a munka folyamán átgyúrjuk és szovjetizáljuk őket.

Harmadszor: „pártonkívüli munkás- és parasztkonferenciák szervezése, melyeken a kormány tagjai beszámolnak a Szovjethatalom intézkedéseiről”. Tudom, hogy a köztársaságokban, például a Kirgiz Köztársaságban, sok népbiztos idegenkedik attól, hogy beutazza a vidéket, hogy jelen legyen a parasztok gyűlésein, felszólaljon a népgyűléseken és a nagy tömegeket megismertesse azzal a munkával, melyet a párt és a Szovjethatalom a parasztokat különösen érdeklő kérdések terén végez. Ennek véget kell vetni. Okvetlenül egybe kell hívni a parasztok és munkások pártonkívüli konferenciáit és ezeken a konferenciákon meg kell ismertetni a tömegeket a Szovjethatalom munkájával. Enélkül álmodni sem lehet arról, hogy az államapparátus és a nép egymáshoz közelebb kerül.

Továbbá: „rendszabályok a helyi lakosság kulturális helyzetének javítása érdekében”. Több rendszabályt javasolunk, melyeket persze nem szabad kimerítőeknek tekinteni. Ilyen rendszabályok: a) „a helyi lakosság nyelvén működő (pártonkívüli) klubok és más művelődési intézmények létesítése”; b) „a helyi lakosság nyelvén működő különböző fokú iskolák hálózatának kibővítése”; c) „a többé-kevésbé lojális néptanítók bevonása”; d) „az írástudást a helyi nyelveken terjesztő társaságok hálózatának megszervezése”; e) „könyvkiadás megszervezése”. Ezek a rendszabályok világosak és érthetők. Ezért nem szorulnak bővebb magyarázatra.

Továbbá: „gazdasági építés a nemzeti köztársaságokban és területeken a nemzeti életmód sajátosságainak szempontjából”. A Politikai Iroda a következő rendszabályokat javasolja: a) „az áttelepítés szabályozása, és ahol szükséges, megszüntetése”; b) „a helyi dolgozó lakosságnak földhöz juttatása az állami földalapból”; c) „megfelelő mezőgazdasági hitelnyújtás a helyi lakosságnak”; d) „az öntözési munkálatok fokozása”; e) „gyárak átvitele a nyersanyagokban bővelkedő köztársaságokba”; f) „kisipari és műszaki iskolák létesítése”; g) „mezőgazdasági tanfolyamok szervezése” és végül h) „a szövetkezetek, különösen a falusi ipari szövetkezetek minden módon való támogatása (a piacra dolgozó házi iparosok bevonásával)”.

Az utolsó ponttal bővebben kell foglalkoznom, mert annak különös jelentősége van. Azelőtt, a cár idején, az volt a fejlődés útja, hogy a kulák gyarapodott, a mezőgazdasági tőke erősödött, a középparaszti tömeg bizonytalan egyensúlyban volt, a parasztság nagy tömegei, a földet túró törpebirtokosok nagy tömegei pedig kénytelenek voltak a pusztulás és elszegényedés szorítójában vergődni, — most ellenben, a proletárdiktatúra idején, mikor a hitel, a föld, a hatalom a munkásosztály kezében van, most a fejlődés útja nem lehet többé a régi, még a „nep” viszonyai ellenére sem, a magántőke újjászületése ellenére sem. Egyáltalán nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik azt állítják, hogy mert a „nep” fejlődik, ezért kénytelenek leszünk megismételni a régi históriát, kénytelenek leszünk a parasztság többségének tömeges tönkretétele útján kulákokat tenyészteni. Ez az út — nem a mi utunk. Az új viszonyok között, mikor a proletariátus van hatalmon és a proletariátus kezében futnak össze a gazdaság legfőbb szálai, a fejlődésnek más úton kell haladnia, mely arra vezet, hogy a falusi kistermelők különböző szövetkezetekben egyesülnek, melyeket a magántőke ellen folyó harcukban az állam támogat, olyan úton, mely arra vezet, hogy a kistermelők milliói a szövetkezetek révén fokozatosan bekapcsolódnak a szocialista építésbe, olyan úton, mely a falusi kisbirtokos parasztok gazdasági helyzetének fokozatos javulására (nem pedig pusztulásukra) vezet. Ebben az értelemben, a Köztársaságok Szövetségének jövendő gazdasági fejlődése szempontjából, elsőrendű jelentőségű, hogy a végvidékeken, ezekben a főleg paraszti országokban, „minden módon támogassuk a szövetkezeteket”.

Továbbá: „gyakorlati intézkedések nemzeti katonai egységek szervezése érdekében”. Azt hiszem, hogy alaposan elkéstünk ezekkel a rendszabályokkal. Nemzeti katonai egységeket kell teremtenünk. Természetesen máról-holnapra nem lehet ilyen katonai egységeket teremteni, de a köztársaságokban és a területeken már most hozzá lehet és hozzá is kell fogni katonai iskolák létesítéséhez, hogy helyi emberekből bizonyos idő alatt olyan parancsnoki kart neveljünk, amely azután magva lehet a nemzeti katonai egységek megszervezésének. El kell kezdeni s azután tovább kell fejleszteni ezt az ügyet. Ez elengedhetetlen. Ha olyan köztársaságokban, mint Turkesztán, Ukrajna, Belorusszia, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán, megbízható parancsnoki karral rendelkező hű nemzeti katonai egységeink volnának, akkor köztársaságunk a védelem és az esetleges kikényszerített akciók szempontjából sokkal jobban volna biztosítva, mint most. Haladéktalanul el kell indítanunk ezt a munkát. Ezzel kapcsolatban természetesen hadseregünk létszámát mintegy 20—25 000 fővel kell majd növelni, ez azonban nem leküzdhetetlen akadály.

A többi pontra nem térek ki részletesen, mert azok amúgyis érthetők és nem szorulnak magyarázatra (lásd a platformtervezetet).

A kérdések harmadik csoportja a Szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság második kamarájának létesítésével és a Köztársaságok Szövetsége népbiztosságainak szervezésével függ össze. Itt a Politikai Iroda a legfőbb kérdéseket emelte ki, azokat, amelyek elsősorban vetődnek fel. De e kérdések felsorolását nem szabad kimerítőnek tekinteni.

A Politikai Iroda véleménye szerint a második kamarának a Szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság alkotórészének kell lennie. Egyesek azt javasolták, hogy létesítsünk a fennálló Központi Végrehajtó Bizottsággal párhuzamos Legfelsőbb Nemzetiségi Szovjetet, amely nem lenne a Központi Végrehajtó Bizottság alkotórésze. A Politikai Iroda elvetette ezt a tervet és amellett foglalt állást, hogy célszerűbb magát a Központi Végrehajtó Bizottságot két kamarára osztani. Az első kamara Szövetségi Szovjetnek nevezhető s ezt a Köztársaságok Szövetségének Szovjetkongresszusán választják meg, a második kamarát pedig a Nemzetiségek Szovjetjének lehetne nevezni, s ezt a köztársaságok Központi Végrehajtó Bizottságai és a nemzeti területek területi kongresszusai választják meg oly módon, hogy minden köztársaság 5—5 és minden terület 1—1 képviselőt választ, a megválasztott képviselőket pedig a Köztársaságok Szövetségének Szovjetkongresszusa megerősíti.

Ami a második kamara és az első kamara jogi viszonyát illeti, úgy döntöttünk, hogy a két kamarának egyenjogúnak kell lennie. Mindkét kamarának van elnöksége, de ezeknek az elnökségeknek nincsen törvényhozási joguk. A két kamara együttes ülésen közös Elnökséget választ, mely a Központi Végrehajtó Bizottság ülésszakai közötti időben a legfelsőbb hatalom hordozója. Egyetlenegy törvényjavaslatnak sem lehet törvényereje, ha nem fogadta el mind a két kamara, azaz a két kamara teljesen egyenlő jogú.

Továbbá, néhány szót a Központi Végrehajtó Bizottság Elnökségéről. Ezt a kérdést már érintettem. A Politikai Irodának az a véleménye, hogy lehetetlen megtűrni két törvényhozói funkcióval bíró elnökséget. Az elnökség, ha legfelsőbb hatalom, nem osztható két vagy több részre, legfelsőbb hatalom csak egy lehet. A Szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság közös Elnökségét célszerű lesz az első és a második kamara elnökségéből összeállítani és ki kell egészíteni néhány taggal, akiket mindkét kamara közös ülésén, vagyis a Központi Végrehajtó Bizottság plenáris ülésén választanak.

A központosított népbiztosságok számáról. Önök tudják, hogy a régi Alkotmány szerint — melyet a múlt évben hagyott jóvá a Köztársaságok Szövetségének Szovjetkongresszusa — a hadügy, külügy, külkereskedelem, posta-távíró és vasút vezetése a Köztársaságok Szövetségének Népbiztosi Tanácsában összpontosul és másik öt népbiztosság: a Legfőbb Népgazdasági Tanács, a Közellátási Népbiztosság, a Pénzügyi Népbiztosság, a Munkaügyi Népbiztosság és a Munkás-Paraszt Inspekció irányító, kettős alárendeltségű népbiztosság, a többi hat népbiztosság pedig független. Ezt a javaslatot az ukránok egy része, Rakovszkij, Szkripnyik és mások erősen bírálták. A Politikai Iroda azonban elvetette az ukránoknak azt a javaslatát, hogy a Külügyi Népbiztosságot és a Külkereskedelmi Népbiztosságot kivegyék a központosított népbiztosságok sorából s az irányító népbiztosságok közé sorolják, és a múlt évi határozatok szellemében, alapjában elfogadta az Alkotmány fő tételeit.

Nagyjából ezek a meggondolások vezették a Politikai Irodát a platformtervezet kidolgozásánál.

Azt ajánlom, hogy a tanácskozás a Szövetségi Alkotmány és a második kamara kérdését csak röviden vitassa meg, annál is inkább, mert ezt a kérdést a Központi Bizottság plénumának bizottságában dolgozzák ki. Véleményem szerint bővebben kellene beszélni a XII. kongresszus határozatainak végrehajtására vonatkozó gyakorlati rendszabályokról. Főleg annak a kérdésnek kellene szentelni a vita nagyobb részét, hogyan erősítsük meg a helyi emberekből kikerülő marxista kádereket.

Mielőtt megindulna a vita, azt hiszem, célszerű lenne meghallgatni a köztársaságok és területek képviselőinek helyi anyag alapján készült jelentéseit.

4. Zárszó
Június 12

Mindenekelőtt néhány szót akarok mondani az elvtársak jelentéseiről és e jelentésekkel kapcsolatban a tanácskozás általános jellegéről. Ez már a negyedik tanácskozás a Szovjethatalom fennállása óta, de csak ez a tanácskozás igazán teljes, csak ezen a tanácskozáson hallottuk a köztársaságok és területek többé-kevésbé teljes és alapos jelentéseit. A jelentésekből megállapítható, hogy a területeken és a köztársaságokban a kommunista káderek fejlődtek, megtanulják, hogyan kell önállóan dolgozni. Azt hiszem, hogy azt a gazdag anyagot, amelyet az elvtársak itt ismertettek, a területek és a köztársaságok munkájának tapasztalatát, melyről az elvtársak beszámoltak, a tanácskozás jegyzőkönyve formájában feltétlenül az egész párt közkincsévé kell tenni. Az emberek fejlődtek, haladnak, meg tanulnak kormányozni — elsősorban ezt a benyomást keltik bennünk a jelentések, ez az első következtetés, melyet a jelentések alapján levonhatunk.

A jelentések tartalmát tekintve, az előterjesztett anyag két csoportra osztható: a szocialista köztársaságok jelentéseire és a népi, nem szocialista köztársaságok (Buhara, Horezm) jelentéseire.

Térjünk rá a jelentések első csoportjának vizsgálatára. A jelentésekből látható, hogy a párt- és különösen az államapparátusnak a nép nyelvéhez és életviszonyaihoz való közeledése tekintetében a Grúziai Köztársaság a legfejlettebb és első helyen áll. Grúzia után Örményország következik. Utánuk pedig a többi köztársaság és terület. Ez a megállapítás szerintem vitathatatlan. Ez a jelenség Grúzia és Örményország fejlettebb kultúrájával magyarázható. Grúziában az írni-olvasni tudók arányszáma meglehetősen nagy, eléri a 80 százalékot, Örményországban az írni-olvasni tudók száma legalább 40 százalék. Ez a titka annak, hogy ez a két ország megelőzi a többi köztársaságot. Ebből következik, hogy minél több az írni-olvasni tudók száma, minél kulturáltabb valamely ország, köztársaság, terület, annál közelebb áll ott a párt- és szovjetapparátus a néphez, a nép nyelvéhez, életviszonyaihoz. Természetesen csak akkor, ha a többi feltétel egyenlő. Ez világos. Ez a következtetés nem új és éppen azért, mert nem új, gyakran elfelejtik és a kulturális elmaradottságot, egyben tehát az állami elmaradottságot is, gyakran a párt politikai „hibáinak” számlájára, konfliktusok stb. számlájára írják, holott az ok az, hogy a műveltség alacsonyfokú, nincsen kultúra. Ha országodat fejlett állammá akarod tenni, emeld a lakosság műveltségét, emeld országod kultúráját — akkor minden egyéb is meglesz.

Ha ebből a szempontból nézzük a dolgot és a jelentések alapján ítéljük meg az egyes köztársaságok helyzetét, akkor meg kell állapítani, hogy Turkesztán helyzete, mai állapota a legkedvezőtlenebb, a legnyugtalanítóbb. Kulturális elmaradottság, az írni-olvasni tudók elképesztően csekély száma, olyan államapparátus, mely elszakadt Turkesztán népeinek nyelvétől és életviszonyaitól, a fejlődési ütem halálos lassúsága — ezt a képet tárja elénk a mai Turkesztán. Pedig világos, hogy a Kelet forradalmasítása szempontjából valamennyi szovjet köztársaság közül Turkesztán a legfontosabb, nemcsak azért, mert Turkesztánt a Kelettel leginkább kapcsolatban álló nemzetiségek lakják, hanem azért is, mert földrajzi fekvésénél fogva beékelődik annak a legjobban kizsákmányolt Keletnek a szívébe, amely a legtöbb puskaport halmozta föl az imperializmus elleni harcra. Ezért mondjuk, hogy a mai Turkesztán a Szovjethatalom leggyengébb pontja. Feladatunk, hogy Turkesztánt mintaköztársasággá, Kelet forradalmasításának legelőretoltabb állásává tegyük. Éppen ezért Turkesztánra különös figyelmet kell fordítanunk abban az értelemben, hogy emeljük a tömegek kultúrszínvonalát, hogy nemzetiesítsük az államapparátust stb. Nem kímélve erőnket, nem riadva vissza semmiféle áldozattól, bármi áron, de ezt a feladatot végre kell hajtani.

A Szovjethatalom másik gyenge pontja Ukrajna. Műveltség és kultúra tekintetében Ukrajnában ugyanaz, vagy majdnem ugyanaz a helyzet, mint Turkesztánban. Az államapparátus éppoly messze van a nép nyelvétől és életviszonyaitól, mint Turkesztánban. Pedig Ukrajna ugyanolyan jelentőségű Nyugat népeire nézve, mint Turkesztán Kelet népeire nézve. Ukrajna helyzetét még az ország ipari fejlődésének bizonyos sajátosságai is bonyolítják. Ukrajna fő iparágai ugyanig a szénipar és a kohászat, nem alulról, nem a népgazdaság természetes fejlődése folyamán, hanem felülről jöttek létre, ezeket kívülről vitték be, mesterségesen honosították meg. Ennek következtében ezekben az iparágakban a proletariátus nem helyi, nem ukrán anyanyelvű. Ez pedig jelentősen megnehezíti a város kulturális befolyását a falura, a proletariátus és a parasztság összefogását, mert a proletariátus és a parasztság nemzeti összetétele különböző. Ezzel számolnunk kell, ha Ukrajnát mintaköztársasággá akarjuk tenni. Márpedig feltétlenül mintaköztársasággá kell tenni, mert Ukrajnának óriási jelentősége van Nyugat népeire nézve.

Áttérek a horezmi és buharai jelentésekre. Horezmról nem fogok beszélni, mert Horezm képviselője nincs jelen: nem akarom a horezmi kommunista párt és a horezmi kormány munkáját pusztán annak az anyagnak alapján bírálni, mely a Központi Bizottság rendelkezésére áll. Amit itt Brojdo mondott Horezmról, a múltra vonatkozik. Annak alig van valami köze Horezm mai helyzetéhez. Az ottani pártról azt mondotta, hogy annak 50 százaléka kereskedő stb. Lehet, hogy ez így volt a múltban, de ott most párttisztítás folyik, még egyetlen „egységes tagsági könyvet” sem adtak ki Horezmnak, tulajdonképpen nincs is ottan párt, pártról csak a tisztítás után lehet majd beszélni. Azt mondják, hogy ott a pártnak néhányezer tagja van. Azt hiszem, hogy a párttisztítás után aligha marad ott több mint néhányszáz párttag. Tavaly Buharában is ez volt a helyzet: 16 000 tagja volt a pártnak, a párttisztítás után azonban legfeljebb ezer tagja maradt.

Áttérek a buharai jelentésre. Buharáról szólva előzetesen néhány szót kell mondanom a jelentések általános hangjáról és jellegéről. Véleményem szerint a köztársaságok és területek jelentései általában megbízhatók voltak, általában megfeleltek a valóságnak. Csak egy jelentés ellenkezett lényegesen a valósággal — a buharai jelentés. Ez nem is jelentés, hanem elejétől végig diplomácia, mert azt, ami rossz Buharában, elleplezi, elkeni, s ami külsőleg csillog és szembeötlő, azt homloktérbe, közszemlére állítja. Következtetése az, hogy Buharában minden rendben van. Azt hiszem, nem azért jöttünk erre a tanácskozásra, hogy diplomatizáljunk egymással, hogy szemtől-szembe nyájaskodjunk, egymás háta mögött pedig rászedjük egymást, hanem azért, hogy megmondjuk a teljes igazságot, kommunistákhoz illően megmutassuk, feltárjuk a fekélyeket és megtaláljuk orvosságukat. Csakis ily módon haladhatunk előre. A buharai jelentés ebből a szempontból abban különbözik valamennyi többi jelentéstől, hogy nem igazmondó. Nem volt véletlen, hogy a buharai előadónál a buharai Nazirok Tanácsának összetétele iránt érdeklődtem. A Nazirok Tanácsa — a Népbiztosok Tanácsa. Vannak-e ott dehkánok, azaz parasztok? Az előadó nem válaszolt. Nekem azonban tudomásom van arról, hogy a buharai kormányban egyetlen paraszt sincs. A kormány 9 vagy 11 tagja közül az egyik egy gazdag kereskedő fia, a másik kereskedő, a harmadik intellektuel, a negyedik molla, az ötödik kereskedő, a hatodik intellektuel, aztán ismét egy kereskedő és így tovább, de nem találunk ott egyetlenegy dehkánt sem. Pedig Buhara, mint tudják, kizárólag paraszti ország.

Ez a kérdés közvetlenül összefügg Buhara kormányának politikájával. Milyen politikát folytat ez a kormány, amelynek élén kommunisták állnak, számol-e a parasztság érdekeivel, saját parasztságának érdekeivel? Csak két tényre szeretnék rámutatni, amelyek szemléltetik a kommunisták által vezetett buharai kormány politikáját. A legfelelősebb elvtársak és régi párttagok aláírásával ellátott okmányból kitűnik például, hogy a buharai állami bank által fennállása óta nyújtott hitelek 75 százalékát magánkereskedők kapták, és csak 2 százalékát a paraszti szövetkezetek. Abszolút számokban kifejezve: 7 000 000 aranyrubelt kereskedőknek adtak, a parasztoknak pedig 220 000 aranyrubel jutott. Továbbá: Buharában nem kobozták el a földeket. De elkobozták az emír állatállományát … a parasztok javára. És mi történt azzal? Ugyanabból az okmányból kitűnik, hogy körülbelül 2 000 darab állatot koboztak el a parasztok javára, abból azonban a parasztok körülbelül 200 darab állatot kaptak, a többit eladták, természetesen jómódú polgároknak.

És ez a kormány szovjet, népi kormánynak nevezi magát! Aligha szorul bizonyításra, hogy a buharai kormány itt vázolt tevékenységének semmi köze sincs ahhoz, ami népi, ami szovjet.

Az előadó szivárványszínekben ecsetelte a buharai népnek az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársasághoz és a Köztársaságok Szövetségéhez való viszonyát. Szerinte ezen a téren is minden a legnagyobb rendben van. Kitűnik, hogy a buharai köztársaság be akar lépni a Köztársaságok Szövetségébe. Az előadó nyilván azt gondolja, hogy csak akarni kell, és azonnal kitárulnak előtte a Köztársaságok Szövetségének kapui. Nem, elvtársak, a dolog nem ilyen egyszerű. Előbb meg kell kérdezni, beengedik-e a Köztársaságok Szövetségébe? Aki azt akarja, hogy befogadják a Szövetségbe, annak előbb a Szövetség népei előtt ki kell érdemelnie a Szövetségbe való belépés jogát, ki kell vívnia magának ezt a jogot. Figyelmeztetnem kell a buharai elvtársakat, hogy a Köztársaságok Szövetsége nem szemétlerakodó hely.

Mielőtt a jelentésekkel foglalkozó zárszavam első részét befejezném, szeretnék még a jelentések egyik jellemző vonására rámutatni. Senki, egyetlen előadó sem felelt arra a tanácskozás napirendjén szereplő kérdésre, hogy vannak-e szabad, fel nem használt helyi funkcionáriusok. Erre a kérdésre senki sem válaszolt, ezt a kérdést — Grinykót kivéve, aki azonban nem előadó — senki sem érintette. Pedig ez a kérdés elsőrendű fontosságú. Vannak-e a köztársaságokban és a területeken szabad, fel nem használt helyi emberekből lett funkcionáriusok, s ha vannak, miért nincsenek felhasználva, ha pedig nincsenek ilyen tartalékok, de mégis szükség van funkcionáriusokra, milyen nemzetiségi elemekkel töltik be a párt- és szovjetapparátus betöltésre váró helyeit. Ezeknek a kérdéseknek igen nagy jelentőségük van a pártra nézve. Tudomásom van arról, hogy a köztársaságokban és a területeken a vezető funkcionáriusok, főleg az oroszok egy része olykor nem ad teret a helyi emberekből lett funkcionáriusoknak, gátolják, hogy bizonyos állásokba előléptessék őket, háttérbe szorítják őket. Ilyen esetek előfordulnak, és ez is egyik oka a köztársaságokban és a területeken észlelhető elégedetlenségnek. De az elégedetlenség legfőbb oka az, hogy alig van, vagy helyesebben egyáltalán nincs munkára alkalmas, helyi emberekből álló szabad tartalék. Ezen fordul meg minden. Ha nincs elegendő helyi funkcionárius, akkor persze nem-helyi funkcionáriusokat kell alkalmazni, másnemzetiségű embereket kell munkába állítani, mert az idő nem vár, mert építeni és igazgatni kell, a helyi emberekből lett káderek pedig lassan nőnek. Azt hiszem, hogy a területek és a köztársaságok funkcionáriusai kissé ravaszkodtak, amikor hallgattak erről. Pedig világos, hogy a félreértések kilenctized része abból származik, hogy nincsen elegendő helyi funkcionárius. Ebből azt a következtetést kell levonni, hogy sürgősen kádereket, szovjet és pártfunkcionáriusokat kell kiképezni helyi emberekből. Ez a párt harci feladata.

A jelentésekről áttérek a beszédekre. Meg kell jegyeznem, elvtársak, hogy senki, egy szónok sem bírálta a Politikai Iroda platformtervezetének elvi részét. (Közbeszólás: „Az helyes, nincs azon mit bírálni”.) Ez annak a jele, hogy a tanácskozás egyetért, szolidáris a platform elvi részében kifejtett tételekkel. (Felkiáltások: „Helyes”.)

Trockij pótlását vagy beszúrását (ez a pótlás az elvi részt érinti) el kell fogadni, mert egyáltalán semmit sem változtat a határozati javaslat elvi részének jellegén, sőt, természetszerűen következik belőle. Annál is inkább el kell fogadni, mert Trockij pótlása voltaképpen a X. kongresszusnak a nemzeti kérdésben hozott határozatát, ennek a határozatnak azt a pontját ismétli, amely kimondja, hogy a petrográdi és moszkvai példákat nem szabad mechanikusan átültetni a területekre és a köztársaságokba. Ez persze ismétlés, de azt tartom, hogy olykor nem árt bizonyos dolgokat ismételni. Ennél fogva nem szándékozom bővebben foglalkozni a határozati javaslat elvi részével. Szkripnyik beszédéből kivehető, hogy ő a maga módján értelmezi a határozati javaslat elvi részét. Homloktérbe állítja a fő feladatot: a legnagyobb veszélyt jelentő nagyorosz sovinizmus elleni harcot, s ezt alkalmul használja fel arra, hogy a másik veszélyt, a helyi nacionalizmus veszélyét árnyékba borítsa. Az elvi rész ilyen értelmezése azonban nagyon téves.

A Politikai Iroda platformjának második része a Köztársaságok Szövetségének jellegére és a Szövetségi Alkotmánynak az úgynevezett második kamara létesítésével összefüggő néhány módosítására vonatkozik. Meg kell mondanom, hogy ezekben a kérdésekben a Politikai Iroda és az ukrán elvtársak között nézeteltérések vannak. A Politikai Iroda egyhangúlag fogadta el a platformtervezetet. Rakovszkij azonban egyes pontokat kifogásol. Ez a Központi Bizottság plénumának bizottságában is megmutatkozott. Talán nem kellene itt erről beszélni, mert nem itt döntik el ezt a kérdést. Már ismertettem a platformnak ezt a részét, és mondottam, hogy ezt a kérdést a Központi Bizottság plénumának bizottságában és a Szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság Elnökségének bizottságában dolgozzák ki. De ha már szóba került, nem térhetek ki előle.

Nem igaz, hogy a konföderáció és a föderáció kérdése lényegtelen kérdés. Vajon véletlen az, hogy az ukrán elvtársak a Köztársaságok Szövetségének kongresszusán elfogadott alkotmánytervezet tárgyalása alkalmával kihúzták azt a mondatot, hogy a köztársaságok „egy szövetséges államban egyesülnek”? Vajon véletlen ez, és nem ezt tették-e az ukrán elvtársak? Miért törölték ezt a mondatot? Vajon véletlen az, hogy az ukrán elvtársak ellenjavaslatukban azt ajánlották, hogy a Külkereskedelmi Népbiztosságot és a Külügyi Népbiztosságot ne központosítsák, hanem tegyék irányító népbiztosságokká? Hol van akkor az egységes szövetséges állam, ha minden köztársaságnak meglesz a maga Külügyi és Külkereskedelmi Népbiztossága? Vajon véletlen az, hogy az ukránok ellenjavaslatukban a két kamara két elnöksége között osztják fel a Központi Végrehajtó Bizottság Elnökségének hatalmát és ezzel voltaképpen megszüntetik azt? A Központi Bizottság plénumának bizottsága megvizsgálta és letárgyalta Rakovszkij idevonatkozó összes módosításait és elvetette azokat. Miért kell hát azokat itt megismételni? Ez a makacsság arra vall, hogy egyes ukrán elvtársak meg akarják változtatni a Szövetség jellegét, olyasvalamit akarnak, ami a konföderáció és a föderáció között van, de ami inkább konföderáció, mint föderáció. Pedig világos, hogy mi nem konföderációt, hanem a köztársaságok föderációját, egységes szövetséges államot alkotunk, mely a hadügyet, a külügyet, a külkereskedelmet stb. egyesíti, olyan államot, amelynek léte nem csorbítja az egyes köztársaságok szuverenitását.

Ha a Szövetségnek Külügyi, Külkereskedelmi stb. Népbiztossága van és ugyanakkor a Szövetséghez tartozó köztársaságokban is megvannak ezek a népbiztosságok, akkor a Szövetség nyilván nem léphet fel a külvilág előtt mint egységes állam, mert vagy központosítjuk ezeket a népbiztosságokat és mint egységes szövetség lépünk fel a külső ellenséggel szemben, vagy pedig nem központosítjuk ezeket a népbiztosságokat s nem szövetséges államot alkotunk, hanem köztársaságok konglomerátumát, és akkor minden köztársaságnak saját párhuzamos apparátussal kell rendelkeznie. Azt hiszem, hogy ebben a kérdésben nem Rakovszkijnak és Szkripnyiknek, hanem Manuilszkij elvtársnak van igaza.

Az államot illető kérdésekről áttérek a tisztán konkrét, gyakorlati jellegű kérdésekre, amelyek részben a Politikai Iroda gyakorlati javaslatával, részben pedig azokkal a módosításokkal függenek össze, amelyeket gyakorlati téren működő elvtársaink itt tehetnek. Mint a Politikai Iroda előadója, nem mondottam és nem is mondhattam, hogy a Politikai Iroda konkrét, gyakorlati javaslatai kimerítők. Ellenkezőleg, előrebocsátottam, hogy a javaslatokból kimaradhatott egy és más s ezért elkerülhetetlenek a pótlások. Az egyik ilyen pótlás az, amelyet a szakszervezetekkel kapcsolatban Szkripnyik indítványozott. Ez a pótlás elfogadható. Mikojan elvtárs kiegészítéseit szintén elfogadom. Valóban módosításra van szükség egyes elmaradt köztársaságok és területek kiadói és általában sajtóalapját illetően. Ezt a kérdést szem elől tévesztettük. Szem elől tévesztettük egyes területek, sőt köztársaságok iskolai kérdését is. Az elemi iskolákat nem kapcsoltuk be az állami költségvetésbe. Ez valóban mulasztás és lehetséges, hogy ilyen természetű mulasztás van még egész halomra való. Ezért azt ajánlom a gyakorlati téren dolgozó elvtársaknak, akik sokat beszéltek szervezetük állapotáról, de annál kevesebb konkrét javaslatot tettek, hogy gondolkodjanak erről és konkrét pótlásaikat, módosításaikat stb. terjesszék a Központi Bizottság elé, amely egybegyűjti azokat, a megfelelő pontokat kiegészíti velük és megküldi a szervezeteknek.

Beszélnem kell Grinyko egyik javaslatáról, melyben azt ajánlja, hogy a kevésbé kulturált és esetleg kevésbé proletár nemzetiségek helyi emberei kedvezményes feltételekkel léphessenek be a pártba, illetve legyenek előléptethetők vezető szervekbe. Ez a javaslat helyes, és véleményem szerint el kell fogadni.

A következő javaslattal fejezem be zárszómat: fogadjuk el alapul a Politikai Irodának a nemzeti kérdésben előterjesztett platformtervezetét, Trockij módosításának figyelembevételével. Kérjük fel a Központi Bizottságot, hogy a beküldött és még beküldendő gyakorlati jellegű módosításokat osztályozza és a platform megfelelő pontjaiban érvényesítse. Kérjük fel a Központi Bizottságot, hogy a platformtervezetet, a jegyzőkönyveket, a határozati javaslatot, az előadók által beterjesztett fontosabb okmányokat egy héten belül nyomassa ki és küldje szét a szervezeteknek. Fogadjuk el a platformtervezetet anélkül, hogy előbb külön bizottság elé utalnók.

Nem érintettem azt a kérdést, hogy létesítsünk-e a Központi Bizottság mellett külön bizottságot, mely a nemzeti kérdéssel kapcsolatban felmerülő ügyeket intézné. Elvtársak, nem tartom egészen célszerűnek, hogy ilyen bizottságot szervezzünk. Először, meg vagyok róla győződve, hogy a köztársaságok és a területek erre a célra nem fognak kiváló funkcionáriusokat a rendelkezésünkre bocsátani. Másodszor, azt hiszem, hogy a területi pártbizottságok és a nemzeti Központi Bizottságok nem fognak beleegyezni abba, hogy a funkcionáriusok elosztására vonatkozó jogaikat átengedjék a Központi Bizottság mellett szervezendő külön bizottságnak. Most, amikor elosztjuk az erőket, rendszerint megkérdezzük a területi pártbizottságokat és a nemzeti Központi Bizottságokat. Ha a Központi Bizottság mellett külön bizottság lenne, a súlypont természetesen oda helyeződnék át. Nincs semmi hasonlóság a nemzeti kérdéssel kapcsolatban felmerülő ügyek intézésére ajánlott bizottság és a szövetkezeti kérdéssel vagy a falusi munka kérdésével foglalkozó bizottság között. A falusi munkával foglalkozó bizottság és a szövetkezeti bizottság rendszerint általános útmutatásokat dolgoz ki. A nemzeti kérdésben azonban nem általános útmutatásokra van szükség, hanem egyes köztársaságokat és területeket illető konkrét intézkedések megjelölésére, amire egy közös bizottság nem képes. Aligha van olyan bizottság, amely, mondjuk, az ukrán köztársaság részére valamilyen határozatot tudna kidolgozni és elfogadni: két vagy három ukrán ember nem helyettesítheti Ukrajna Kommunista (bolsevik) Pártjának Központi Bizottságát. Ezért gondolom, hogy ez a bizottság semmi lényegeset nem adhat. Azt hiszem, hogy egyelőre teljesen elegendő, ha — amint javasolják — a Központi Bizottság fontosabb osztályaiba nemzetiségi elvtársakat viszünk be. Ha fél év alatt ennek nem lesz különösebb eredménye, akkor napirendre tűzhetjük egy különbizottság létesítésének kérdését.

5. Válasz a felszólalásokra
Június 12

Mivel megtámadtak (derültség), engedjék meg, hogy az „egységessel és oszthatatlannal” kapcsolatban válaszoljak. Éppen Sztálin volt az, aki a nemzeti kérdésről szóló határozati javaslat 7. pontjában megbélyegezte az „egységeset és oszthatatlant”. Világos, hogy nem „oszthatatlant”, hanem föderációt akarunk, az ukránok ellenben konföderációt akarnak ránk tukmálni. Ez az egyik kérdés.

A második kérdés Rakovszkijjal kapcsolatos. Ismétlem, már megmondottam, hogy a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének első Szovjetkongresszusán elfogadott Alkotmány úgy szól, hogy ezek és ezek a köztársaságok „egy szövetséges államban egyesülnek” — a „Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségében”. Az ukránok ellenjavaslatot küldtek a Központi Bizottságnak. Az úgy szól, hogy ezek és ezek a köztársaságok a „Szocialista Köztársaságok Szövetségét alkotják”. Kihagyták ezeket a szavakat: „egy szövetséges államban egyesülnek”. Három szót kihagytak. Miért? Ez talán véletlenség? Hol itt a föderáció? Másodszor: abban is a konföderalizmus csíráját látom, hogy Rakovszkij az első kongresszuson elfogadott Alkotmány egyik pontjából az Elnökségről szóló szavakat, amelyek szerint az Elnökség „az ülésszakok közötti időben a legfelsőbb hatalom viselője”, kihagyta s a hatalmat a két kamara elnökségei között osztotta fel, vagyis a szövetségi hatalmat fikcióvá tette. Miért tette ezt? Azért, mert ellenzi a szövetséges állam eszméjét, mert ellene van egy igazi szövetséges hatalom megteremtésének. Ez volt a második kérdés.

A harmadik: az ukránok tervezete szerint a Külügyi és a Külkereskedelmi Népbiztosságot nem központosítanák, hanem a központosított népbiztosságok sorából az irányító népbiztosságok sorába kerülnének.

Ez a három pont az, amelyek miatt Rakovszkij javaslataiban a konföderáció csíráit látom. Miért tér el az ön véleménye az ukrán küldöttség által is elfogadott Alkotmány szövegétől? (Rakovszkij: „XII. kongresszus is volt”.)

Engedelmet kérek. A XII. kongresszus az ön módosításait elvetette és ezt a szövegezést fogadta el: „a köztársaságok egy szövetséges államban egyesülnek”.

Úgy látom, hogy egyes ukrán elvtársak a Köztársaságok Szövetségének első kongresszusától a párt XII. kongresszusáig és a jelen tanácskozásig terjedő időben a föderalizmustól valamelyest a konföderalizmus felé „fejlődtek”. Nos, én a föderáció mellett, vagyis a konföderáció ellen, vagyis Rakovszkij és Szkripnyik javaslatai ellen szállók síkra.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

A sajtó, mint kollektív szervező

Ingulov „Gyökeréig” című cikkében (lásd „Pravda” 98. sz.) azt a fontos kérdést érintette, hogy mi a jelentősége a sajtónak az állam és a párt szempontjából. Nyilván gondolatának alátámasztása végett hivatkozott a Központi Bizottság szervezeti beszámolójára, mely azt mondja, hogy a sajtó „megfoghatatlan kapcsolatot létesít a párt és a munkásosztály között, olyan kapcsolatot, amely erejét tekintve nem gyengébb, mint bármely tömegjellegű összekötő apparátus, hogy a sajtó a legerősebb fegyver, amelynek segítségével a párt minden nap, minden órában beszél a munkásosztállyal”.

Amikor azonban Ingulov megkísérelte e kérdés megoldását, két hibát követett el: először, elferdítette a Központi Bizottság beszámolójából vett idézet értelmét; másodszor, szem elől tévesztette a sajtó nagyon fontos szervező szerepét. Azt hiszem, hogy tekintettel a kérdés jelentőségére, néhány szóval ki kell térnem ezekre a hibákra.

1. A beszámolónak egyáltalában nem az az értelme, hogy a párt szerepe arra a feladatra korlátozódik, hogy a munkásosztállyal beszéljen, holott — írja Ingulov — a pártnak beszélgetnie kell a munkásosztállyal, nemcsak beszélnie. A „beszélni” és a „beszélgetni” kifejezés szembeállítása nem egyéb, mint haszontalan kötéltánc. A gyakorlatban a „beszélés” és a „beszélgetés” elválaszthatatlan egészet alkotnak, mely az olvasó és az író, a párt és a munkásosztály, az állam és a dolgozó tömegek szakadatlan kölcsönhatásában nyilvánul meg. Így volt ez a proletár tömegpárt létezése óta, már a régi „Iszkra” idején is. Ingulovnak nincs igaza, amikor azt gondolja, hogy ez a kölcsönhatás csak néhány évvel az után kezdődött, hogy a munkásosztály Oroszországban megragadta a hatalmat. A Központi Bizottság beszámolójából vett idézet lényege nem a „beszélésben”, hanem abban van, hogy a sajtó „kapcsolatot létesít a párt és a munkásosztály között”, olyan kapcsolatot, „amely erejét tekintve nem gyengébb, mint bármely más, tömegjellegű összekötő apparátus”. Az idézet értelme a sajtó szervező szerepében rejlik. Éppen ezért került a sajtó, mint a pártot a munkásosztállyal összekötő egyik hajtószíj, a Központi Bizottság szervezeti beszámolójába. Ingulov nem értette meg az idézetet és akaratlanul is meghamisította annak értelmét.

2. Ingulov hangsúlyozza a sajtó agitációs, leleplező szerepét s azt hiszi, hogy ezzel kimerül az időszaki sajtó feladata. Több visszaélésre hivatkozik, mely országunkban előfordult és ezzel kapcsolatban azt állítja, hogy a sajtó leleplező munkája, a sajtó útján folytatott agitáció a kérdés „gyökere”. Márpedig világos, hogy bármily nagyjelentőségű is a sajtó agitációs szerepe — szervező szerepe mai építőmunkánk legéletbevágóbb tényezője. Nemcsak az a fontos, hogy a lap agitáljon és leleplezzen, hanem elsősorban az, hogy a munkatársak, megbízottak és levelezők szerteágazó hálózatával rendelkezzék az egész országban, valamennyi ipari és mezőgazdasági csomóponton, minden kerületben és járásban, hogy az összekötőfonál, mely a párttól indul ki, az újságon keresztül elérjen kivétel nélkül minden munkás- és parasztvidékre, hogy a kölcsönhatás egyfelől a párt és az állam, másfelől az ipari és paraszti vidékek között teljes legyen. Ha egy olyan népszerű lap, mint például a „Bednota”, időnként konferenciára hívná össze országunk különböző pontjain működő megbízottait, hogy megvitassák nézeteiket és beszámoljanak tapasztalataikról, és ha e megbízottak mindegyike ugyanebből a célból szintén konferenciára hívná össze a körzeteiben, járásaiban és helységeiben működő levelezőit, — ezzel megtennők az első komoly lépést nemcsak a párt és a munkásosztály, nemcsak az állam és országunk legfélreesőbb vidékei közötti szervezeti kapcsolat megteremtése terén, hanem magának a sajtónak javítása és élénkítése, időszaki sajtónk egész munkatársi (állományának megjavítása és felfrissítése terén is. Az ilyen konferenciák és tanácskozások gyakorlati jelentősége szerintem sokkal nagyobb, mint az újságírók „összoroszországi” és egyéb kongresszusaié. Olyanná tenni a lapot, hogy az kollektív szervező legyen a párt és a Szovjethatalom kezében, olyanná tenni a lapot, hogy kapcsolatokat létesítsen országunk dolgozó tömegeivel s a párt, a Szovjethatalom köré tömörítse őket — ez most a sajtó soron levő feladata.

Nem lesz fölösleges, ha az olvasó emlékezetébe idézem Lenin elvtárs „Mivel kezdjük?” című cikkének (1901) néhány sorát, mely az időszaki sajtónak pártunk életében betöltött szervező szerepéről szól:

„A lap szerepe azonban nem korlátozódik csupán arra, hogy eszméket terjeszt, politikailag nevel, és politikai szövetségeseket nyer meg. A lap nemcsak kollektív propagandista és kollektív agitátor, hanem kollektív szervező is. Az utóbbi tekintetben a lapot az épülő ház körül emelt állványzathoz lehet hasonlítani, amely jelzi az épület körvonalait, megkönnyíti az egyes építőmunkások közötti érintkezést, segítségükre van a munka elosztásában és a szervezett munka útján elért közös eredmények áttekintésében. A lap segítségével és azzal kapcsolatban magától alakul majd ki egy állandó szervezet, amely nemcsak helyi, hanem rendszeres általános munkával is foglalkozik, tagjait megtanítja arra, hogy figyelemmel kísérjék a politikai eseményeket, hogy mérlegeljék azok jelentőségét és a lakosság különböző rétegeire gyakorolt hatását, hogy célravezető módszereket dolgozzanak ki, amelyekkel a forradalmi párt befolyásolhatja ezeket az eseményeket. Már maga a technikai feladat — a lapnak anyaggal való rendszeres ellátása és helyes terjesztése — arra kényszerít, hogy kiépítsük az egységes párt helyi megbízottainak hálózatát, olyan megbízottak hálózatát, akik eleven kapcsolatban vannak egymással, ismerik az általános helyzetet, hozzászoktak ahhoz, hogy az országos munka részletfunkcióit rendszeresen teljesítsék, erejüket egyik-másik forradalmi akció megszervezésén kipróbálják. A megbízottaknak ez a hálózata éppen annak a szervezetnek lesz a váza, amelyre szükségünk van, amely: eléggé nagy ahhoz, hogy átfogja az egész országot; eléggé széles és sokoldalú, hogy szigorú és részletes munkamegosztást hajtson végre; eléggé állhatatos, hogy bármily körülmények között, minden «fordulat» és meglepetés esetén is hajthatatlanul folytatni tudja a maga munkáját; eléggé rugalmas, hogy egyrészt ki tudjon térni a nyílt mezőn való ütközet elől akkor, amikor a túlnyomó erejű ellenség minden erejét egy pontra vetette, és másrészt ki tudja használni az ellenség nehézkességét s meg tudja rohanni az ellenséget ott és akkor, ahol és amikor az a legkevésbé várja a támadást”.

Lenin elvtárs akkor a lapról, mint pártunk építésének eszközéről beszélt. De nincs okunk kételkedni abban, hogy a Lenin elvtárs által mondottakat teljes egészükben alkalmaznunk kell párt- és államépítésünk mai viszonyai között is.

Az időszaki sajtónak ezt a fontos szervező szerepét Ingulov szem elől tévesztette cikkében. Ez a fő hibája.

Hogyan történhetett, hogy sajtónk egyik főmunkatársa megfeledkezett erről a fontos feladatról? Egy elvtárs tegnap azt mondotta nekem, hogy Ingulov a sajtó kérdésének megoldásán kívül nyilván még egy másik, mellékfeladatot tűzött maga elé: „meg akart csipkedni valakit, valakinek a tyúkszemére akart hágni”. Én ezt nem állítom, sőt még azt sem tagadom, hogy mindenkinek joga van a közvetlen feladatokon kívül mellékfeladatokat is maga elé tűzni. De megengedhetetlen, hogy a mellékfeladatok — ha csak egy pillanatra is — elhomályosítsák azt a közvetlen feladatot, hogy tisztázzuk a sajtónak párt- és államépítésünkben betöltött szervező szerepét.

„Pravda” 99. sz.
1923. május 6.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

Egyre mélyebben az ingoványba …

– írta: J. V. Sztálin –

A „Pravda” 99. számában cikket írtam a sajtó szervező szerepéről és rámutattam Ingulovnak a sajtó kérdésében elkövetett két hibájára. Ingulov válaszcikkében (lásd „Pravda” 101. sz.) azzal mentegetőzik, hogy azok nem hibák, hanem „félreértések”. Hajlandó vagyok Ingulov hibáit „félreértéseknek” nevezni. De az a baj, hogy Ingulov válaszcikkében három újabb hibát, vagy ha úgy tetszik, három újabb „félreértést” követett el, melyeket, a sajtó különös jelentőségére való tekintettel, sajnos, semmiképpen sem lehet szó nélkül hagyni.

1. Ingulov azt állítja, hogy első cikkében nem tartotta szükségesnek, hogy a sajtó szervező szerepének kérdésére fordítsa legfőbb figyelmét és csak azzal a „részletkérdéssel” kívánt foglalkozni, hogy „ki csinálja pártlapunkat”. Rendben van. De ebben az esetben Ingulov miért választott cikkének címéül olyan idézetet a Központi Bizottság szervezeti beszámolójából, amely kizárólag időszaki sajtónk szervező szerepéről szól? Vagy — vagy! Vagy nem értette meg Ingulov az idézet értelmét, vagy pedig egész cikkét a Központi Bizottság szervezeti beszámolójából vett és a sajtó szervező jelentőségéről szóló idézet pontos értelmével szemben, azzal szöges ellentétben építette fel. Ingulov hibája mindkét esetben szembeszökő.

2. Ingulov azt állítja, hogy „sajtónknak két-három évvel ezelőtt nem volt kapcsolata a tömegekkel”, „nem kapcsolta össze a pártot a tömegekkel”, hogy a sajtó és a tömegek között általában „nem volt” kapcsolat. Olvassuk el figyelmesen Ingulovnak ezt az állítását és látni fogjuk, hogy ez az állítás mennyire képtelen, mennyire nincs semmi köze az élethez, a valósághoz. Valóban, ha „két-három évvel ezelőtt” pártsajtónknak és általa magának a pártnak „nem volt kapcsolata” a munkástömegekkel, akkor világos, hogy pártunk nem állta volna meg helyét a forradalom belső és külső ellenségeivel szemben, hanem „egy-kettőre” eltemették volna, megsemmisítették volna! Gondolják csak el: a polgárháború tombol, a párt számos ragyogó sikert aratva védekezik az ellenség támadásaival szemben, a párt a sajtó útján a szocialista haza védelmére szólítja a munkásokat és parasztokat, a dolgozó tömegek tíz- és százezrei a határozatok özönével válaszolnak pártunk felhívására és készen életüket feláldozni a frontra vonulnak — Ingulov pedig mindennek tudatában mégis azt meri állítani, hogy „sajtónknak két-három évvel ezelőtt nem volt kapcsolata a tömegekkel, tehát nem is kapcsolta össze velük a pártot”. Hát nem nevetséges ez? Ki hallott már olyat, hogy egy párt, melyet a tömegsajtó „nem kapcsol össze a tömegekkel”, mégis meg tudta mozgatni a munkások és parasztok tíz- és százezreit? Ha pedig a párt mégis megmozgatta a dolgozó tömegek tíz- és százezreit, nem világos-e, hogy a tömegpárt ezt sehogy sem tudta volna a sajtó segítsége nélkül elérni? Igen, igen, valaki okvetlenül elvesztette a tömegekkel való kapcsolatát, csakhogy nem a mi pártunk, nem a párt sajtója, hanem másvalaki. Nem szabad a sajtót megrágalmazni! A valóság az, hogy a pártnak a sajtó útján feltétlenül megvolt a kapcsolata a tömegekkel, ennek a kapcsolatnak feltétlenül meg kellett lennie „két-három évvel ezelőtt”, de ez a kapcsolat viszonylag gyenge volt, amint ezt pártunk XI. kongresszusának határozata helyesen megállapítja. Most az a feladat, hogy ezt a kapcsolatot kibővítsük, minden eszközzel megszilárdítsuk, erősebbé és rendszeresebbé tegyük. Csak erről van szó.

3. Ingulov azt állítja továbbá, hogy „a párt és a munkásosztály két-három évvel ezelőtt a sajtó közvetítésével nem hatott egymásra”. Miért? Azért, mert, amint mondja, „sajtónk akkor nap-nap után harcra szólított, beszámolt a Szovjethatalom intézkedéseiről, a párt határozatairól, a munkásolvasó pedig mindezt válasz nélkül hagyta”. Pontosan így írja: „a munkásolvasó mindezt válasz nélkül hagyta”.

Ez hihetetlen, szörnyű, de tény.

Közismert dolog, hogy amikor a párt a sajtó útján kiadta a jelszót: „Mindenki a közlekedés frontjára”, a tömegek egyhangúlag válaszoltak, a sajtónak százával küldték határozataikat, hogy együttereznek, hogy készek megvédeni a közlekedést, és fiaik tízezreit küldték a közlekedés támogatására. De Ingulov ezt nem hajlandó a munkásolvasó válaszának tekinteni, nem hajlandó ezt olyan kölcsönhatásnak nevezni, melyet a párt és a munkásosztály között a sajtó közvetített, mert ez a kölcsönhatás nem annyira a levelezők útján, mint inkább közvetlenül a párt és a munkásosztály között ment végbe — természetesen a sajtó révén.

Közismert dolog, hogy amikor a párt kiadta a jelszót: „Harcra az éhínség ellen”, a tömegek egyhangúlag válaszoltak a párt felhívására, a határozatok megszámlálhatatlan tömegével árasztották el pártunk sajtóját és fiaik tízezreit küldték a kulák elleni harcra. Ingulov azonban ezt nem hajlandó a munkásolvasó válaszának és olyan kölcsönhatásnak tekinteni, mely a párt és a munkásosztály között a sajtó útján jött létre, mert ez a kölcsönhatás „nem szabályszerűen”, hanem néhány levelező és egyebek megkerülésével történt.

Ha tehát a pártsajtó felhívására a munkások tíz- és százezrei válaszolnak, ez Ingulov szerint nem jelenti a párt és a munkásosztály kölcsönhatását, de ha a pártsajtó felhívására tíz-húsz levelező írásban válaszol, akkor ez valóságos, igazi kölcsönhatás a párt és a munkásosztály között. Ez aztán a pártsajtó szervező szerepének meghatározása! Ingulov, hát nem fél az istentől, hogy így összekeveri a marxista értelemben vett kölcsönhatást annak bürokratikus értelmezésével?

De ha a párt és a munkásosztály kölcsönhatását, melyet a sajtó közvetít, nem a bürokrata szemével, hanem marxista szemmel nézzük, akkor világos, hogy ez a kölcsönhatás mindig megvolt, „két-három évvel ezelőtt” éppúgy, mint régebben, és feltétlenül meg is kellett lennie, mert ellenkező esetben a párt nem tudta volna kezében tartani a munkásosztály vezetését, a munkásosztály pedig nem tudta volna megtartani a hatalmat. Most nyilvánvalóan az a feladat, hogy ezt a kölcsönhatást állandóbbá és maradandóbbá tegyük. Ingulov nemcsak hogy lebecsülte a sajtó szervező jelentőségét, hanem még el is torzította azt, mikor azt a kölcsönhatást, melyet a párt és a munkásosztály között a sajtó közvetít, nem marxista módon, hanem bürokratikusan, felületesen, technikai szempontból értelmezte. És ezt ő „félreértésnek” nevezi…

Ami pedig Ingulov „mellékfeladatait” illeti, melyekről ő hallani sem akar, meg kell mondanom, hogy második cikke nem oszlatta el kételyeimet; amelyekről előző cikkemben tettem említést.

„Pravda” 102. sz.
1923. május 10.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Írta: J. V. Sztálin

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt XII. kongresszusa

1923. április 17—25

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt tizenkettedik kongresszusa.
Gyorsírói jegyzőkönyv.
Moszkva 1923.

1. AZ OK(b)P Központi Bizottságának szervezeti beszámolója

Április 17

Elvtársak! Azt hiszem, hogy a Központi Bizottságnak az „Izvesztyija CK”-ban közzétett beszámolója eléggé részletes és itt, a Központi Bizottság szervezeti beszámolójában nem kell azt megismételnem.

Véleményem szerint a Központi Bizottság szervezeti beszámolójának három részből kell állnia.

Az első résznek a párt és a munkásosztály közötti szervezeti kapcsolatokkal kell foglalkoznia — azokkal a tömegszervezetekkel és tömegapparátusokkal, amelyek körülveszik a pártot, s amelyek segítségével a párt megvalósítja a munkásosztály vezetését, a munkásosztály pedig a párt hadseregévé válik.

A beszámoló második részének, szerintem, azokkal a szervezeti kapcsolatokkal és tömegapparátusokkal kell foglalkoznia, amelyek segítségével a munkásosztály egybekapcsolódik a parasztsággal. Ez — az államgépezet. A munkásosztály, a párt vezetésével, az államgépezet révén valósítja meg a parasztság vezetését.

A harmadik és utolsó résznek magával a párttal, mint külön életet élő szervezettel, és mint jelszavakat kitűző s megvalósításukat ellenőrző apparátussal kell foglalkoznia.

Rátérek a beszámoló első részére. A pártról, mint élcsapatról, és a munkásosztályról, mint pártunk hadseregéről beszélek. A hasonlóság alapján azt lehetne hinni, hogy itt ugyanaz a viszony, mint katonai téren, vagyis a párt parancsokat ad, távírón közli a jelszavakat, a hadsereg pedig, vagyis a munkásosztály, végrehajtja ezeket a parancsokat. Ez az elképzelés teljesen helytelen. Politikai téren sokkal bonyolultabb a dolog. Katonai téren ugyanis a parancsnoki kar maga teremti meg a hadsereget, maga alakítja azt. Politikai téren azonban a párt nem megteremti hadseregét, hanem megtalálja — ez a munkásosztály. A második különbség az, hogy katonai téren a parancsnoki kar nemcsak megteremti, hanem élelmezi és ruházza is a hadsereget. Politikai téren nem így van. A párt nem élelmezi és nem ruházza hadseregét, a munkásosztályt. Éppen ezért a politikában sokkal bonyolultabb a helyzet. Éppen ezért a politikában nem az osztály függ a párttól, hanem fordítva. Ez az oka annak, hogy politikai téren az osztály élcsapata, vagyis a párt vezető szerepének megvalósításához elengedhetetlen, hogy a pártot olyan pártonkívüli tömegapparátusok szerteágazó hálózata vegye körül, amelyek a párt csápjai, s amelyek segítségével a párt továbbítja akaratát a munkásosztálynak, a munkásosztály pedig szétforgácsolt tömegből a párt hadseregévé válik.

Most vizsgáljuk meg, melyek ezek az apparátusok, ezek a hajtószíjak, amelyek a pártot az osztállyal összekötik, melyek ezek az apparátusok és a pártnak egy év alatt mit sikerült elérnie megszilárdításuk terén.

Az első és legfőbb hajtószíj, az első és legfőbb összekötő apparátus, amelynek segítségével a párt egybekapcsolódik a munkásosztállyal — a szakszervezet. Ha azokat a számadatokat nézzük, amelyek ennek a legfőbb hajtószíjnak, a pártot az osztályhoz vezető legfőbb hajtószíjnak megszilárdulását mutatják, akkor megállapítható, hogy a párt egyévi tevékenysége alatt fokozta, megszilárdította befolyását a szakszervezetek vezető szerveiben. Az Összoroszországi Központi Szakszervezeti Tanácsról nem beszélek. Ennek összetétele közismert. Nem beszélek a szakszervezetek Központi Bizottságairól sem. Főleg a kormányzósági szakszervezeti tanácsokra gondolok. A múlt évben, pártunk XI. kongresszusa idején, a kormányzósági szakszervezeti tanácsok elnökeinek 27 százaléka volt Október előtti párttag, az idén pedig már több mint 57 százaléka az. A siker nem túlságosan nagy. Mégis siker, mely arról tanúskodik, hogy a szakszervezetek legfőbb szálait pártunk olyan vezető elemei tartják kezükben, akik már Október előtt párttagok voltak s most e szálak segítségével egybekapcsolják a pártot a munkásosztállyal.

Nem kívánok bővebben foglalkozni a munkásszakszervezetek egészének összetételével. Az adatok szerint a múlt kongresszus idején a szakszervezeteknek körülbelül 6 millió tagja volt. Az idén, e kongresszus idején, a szakszervezeti tagok száma 4 800 000. Mintha visszaestünk volna, de ez csak látszat. A múlt évben — hadd mondjam meg az igazságot! — a szakszervezetek felfújt adatokat közöltek. A közölt számok nem tükrözték pontosan a valóságot. Azok a számadatok, melyeket a jelen kongresszus alkalmából kaptunk, kisebbek ugyan a múlt évieknél, de reálisabbak és értékesebbek. Ezt haladásnak tekintem, a szakszervezetek taglétszámának csökkenése ellenére is. Tehát az a tény, hogy a szakszervezetek felfújt és félig állami, bürokratikus hivatalokból valóban eleven szervezetekké váltak, amelyek közös életet élnek vezető szerveikkel, továbbá az a tény, hogy a párt vezető elemeinek százalékaránya a kormányzósági szakszervezeti szervekben 27 százalékról 57 százalékra emelkedett — ezek olyan tények, melyeket pártunk a szakszervezetek megszilárdítása terén ebben az évben kifejtett tevékenységének sikereként könyvelhet el.

De nem lehet azt állítani, hogy ezen a téren minden rendben van. A szakszervezetek alapsejtjei — az üzemi bizottságok — még nem mindenütt a mieink. Így például Harkov kormányzóság 146 üzemi bizottsága közül hetvennek egyetlen kommunista tagja sincs. De ezek csak szórványos jelenségek. Általában el kell ismernünk, hogy pártunk befolyása mind a kormányzósági, mind az alapsejtekben erősödött s ebben az értelemben a szakszervezetek kétségtelenül továbbfejlődtek. Ezt a frontot a párt számára biztosítottnak kell tekintenünk. A szakszervezetek terén erős ellenfeleink nincsenek.

A második hajtószíj, a második tömegjellegű összekötő apparátus, amelynek segítségével a párt egybekapcsolódik az osztállyal — a szövetkezet. Elsősorban a fogyasztási szövetkezetre, annak munkástagozatára gondolok, azután a mezőgazdasági szövetkezetre, mert ez a falusi szegény parasztságot fogja át. A XI. kongresszus idején a Szövetkezeti Központ, a Centroszojuz munkás-szekcióinak körülbelül 3 millió tagja volt. Ebben az évben, e kongresszus időpontjában, a tagok száma 3 300 000. Van ugyan némi növekedés, de ez nagyon kevés. A mi viszonyaink között azonban, az új gazdasági politika viszonyai között, ez mégis haladás. Ha minden egyes munkásra 3 fogyasztót számítunk egy családban, megállapíthatjuk, hogy a szövetkezetekben körülbelül 9 milliónyi munkásnépesség tömörül, akiket, mint fogyasztókat, szervezetten átkarol a fogyasztási szövetkezet, melyben a párt befolyása napról-napra növekszik…

A múlt kongresszuson nem voltak adataink a párt számbeli erejéről a fogyasztási szövetkezetben; talán 2—3—5 százalék lehetett a kommunisták száma, nem több. A mostani kongresszus idején a Centroszojuz kormányzósági szerveiben már legalább 50 százalék a kommunista. Ez szintén haladás.

Valamivel rosszabb a helyzet a mezőgazdasági szövetkezetekben. Növekedni kétségtelenül növekednek. A mezőgazdasági szövetkezetek a múlt évi kongresszus idején legalább 1 700 000 parasztgazdaságot egyesítettek. Ebben az évben, a mostani kongresszus idején, már legalább 4 millió parasztgazdaságot egyesítenek. Ezek közt van a szegényparasztság egy része, mely a proletariátushoz vonzódik. Éppen ezért érdekes tisztázni, hogyan növekedett a párt befolyása a mezőgazdasági szövetkezetekben. A múlt évről nincsenek adataink. Ebben az évben a közölt adatok szerint (amelyek megbízhatóságában némileg kételkedem) a kommunisták száma a mezőgazdasági szövetkezetek kormányzósági szerveiben nem kevesebb, mint 50 százalék. Ha ez igaz, akkor ez óriási haladás. Rosszabbul állunk az alsóbb sejtekben, ahol az alapszövetkezeteket még mindig nem tudjuk kiszabadítani az ellenséges erők befolyása alól.

A harmadik hajtószíj, mely az osztályt a párttal összeköti — az ifjúsági szövetségek. Aligha szorul bizonyításra, hogy az ifjúsági szövetségnek és általában az ifjúságnak óriási jelentősége van pártunk fejlődése szempontjából. A rendelkezésünkre álló adatok azt mutatják, hogy a múlt évben, a XI. kongresszus idején, az ifjúsági szövetségnek kereken 400 000 tagja volt. Azután, 1922 derekán, amikor személyzeti létszámcsökkentés volt, amikor az ifjak jövőbeli elhelyezése nem volt eléggé megszervezve, amikor az ifjúsági szövetség még nem tudott az új viszonyokhoz alkalmazkodni, a taglétszám visszazuhant 200 000-re. Most, különösen a múlt év őszétől, az ifjúsági szövetség erősen növekedett. A szövetség kereken 400 000 tagot számlál. A legörvendetesebb az, hogy az ifjúsági szövetségek elsősorban munkásifjakkal töltik fel soraikat. Az ifjúsági szövetségek mindenekelőtt azokban a kerületekben növekednek, ahol iparunk fellendülőben van.

Önök tudják, hogy az ifjúsági szövetség a munkások közt főleg az üzemi iparostanuló iskolákban fejt ki tevékenységet. Az erre vonatkozólag rendelkezésünkre álló adatok szerint a múlt évben, a XI. kongresszus idején, körülbelül 500 üzemi iparostanuló iskolánk volt 44 000 tanulóval. Ez év januárjában már több mint 700 üzemi iskola működött 50 000 tanulóval. De a legfontosabb az, hogy ez a növekedés egybeesik az ifjúsági szövetség munkástagjai létszámának gyarapodásával.

Mint az előbb említett frontot — a mezőgazdasági szövetkezetek frontját —, ugyanúgy az ifjúság frontját is rendkívül veszélyeztetettnek kell tekintenünk, mert pártunk ellenségei ezen a területen különösen szívósan támadnak. Itt, ezen a két területen elengedhetetlen, hogy a párt és szervezetei minden erejüket megfeszítsék befolyásuk fölényének biztosítása érdekében.

Most rátérek a munkásnők küldöttgyűléseire. Szervezeteink úgyszólván alig méltatják figyelemre a munkásnők küldöttgyűléseit, pedig ez szintén nagyon fontos, rendkívül lényeges hajtómechanizmus, mely a munkásnőket köti egybe pártunkkal. A rendelkezésünkre álló adatok szerint a múlt évben, a XI. kongresszus idején, 57 kormányzóságban és 3 területen körülbelül 16 000 küldöttnőnk volt, többségükben munkásnők. Ebben az évben, a jelen kongresszus idején, ugyanazokban a kormányzóságokban és ugyanazokon a területeken kerek számban 52 000 küldöttnőnk van, akik közül 33 000 munkásnő. Ez óriási haladás. Figyelembe kell vennünk, hogy ez olyan front, amelyre mindeddig csekély figyelmet fordítottunk, pedig jelentősége a mi szempontunkból óriási. Ha már halad a dolog, ha már megvan az alap ahhoz, hogy ezt az apparátust szintén megszilárdítsuk, kiszélesítsük és mint a párt csápjait arra irányítsuk, hogy aláássuk a papság befolyását az ifjúságra, amelyet a nők nevelnek, akkor természetesen a párt egyik elodázhatatlan feladata, hogy a legnagyobb energiával fogjon munkához ezen a kétségtelenül veszélyeztetett fronton is.

Rátérek az iskolára. A politikai iskolákról, a szovjet- és pártiskolákról és a kommunista egyetemekről beszélek. Ez az az apparátus, amelynek segítségével a párt fejleszti a kommunista oktatást, kialakítja az oktatás parancsnoki karát, mely a munkáslakosság körében elveti a szocializmus, a kommunizmus magvait és így szellemi kapcsokkal köti össze a pártot a munkásosztállyal. Az adatok szerint a múlt évben a szovjet- és pártiskoláknak körülbelül 22 000 tanulója volt. Ebben az évben legalább 33 000 tanulójuk van, ha ideszámítjuk a városi alapfokú politikai iskolákat is, amelyeket a Politikai Oktatási Főbizottság finanszíroz. Ami a kommunista egyetemeket illeti, amelyeknek óriási jelentőségük van a kommunista oktatás szempontjából, ezeknél a növekedés csekély: mintegy 6 000 hallgatójuk volt, most 6 400 van. A párt feladata, hogy ezen a fronton is megfeszített erővel dolgozzon, hogy fokozza a kommunista oktatás parancsnoki karának nevelése és edzése terén végzett munkáját.

Rátérek a sajtóra. A sajtó nem tömegapparátus, nem tömegszervezet, mindazonáltal megfoghatatlan kapcsolatot létesít a párt és a munkásosztály között, olyan kapcsolatot, amely erejét tekintve nem gyengébb, mint bármely tömegjellegű összekötő apparátus. Azt mondják, hogy a sajtó a hatodik nagyhatalom. Nem tudom, milyen hatalom, de hogy erős és nagy a jelentősége — ez vitathatatlan. A sajtó a legerősebb fegyver, amelynek segítségével a párt minden nap, minden órában beszél a munkásosztállyal, a saját nyelvén, azon a nyelven, amelyre a pártnak szüksége van. A párt és az osztály közötti szellemi kapcsolat létesítésének más ilyen eszköze, más ilyen rugalmas apparátusa nincs még egy a világon. Ezért a pártnak különös figyelmet kell fordítania a sajtóra és állíthatom, hogy ezen a téren már vannak némi sikereink. Vegyük az újságokat. A közölt adatok szerint a múlt évben 380 újságunk volt, ebben az évben már 528 újságunk van. A múlt évi példányszám elérte a 2 500 000-et, de ez nem reális szám, nagysága jórészt a sajtó állami támogatására vezethető vissza. Nyáron, amikor csökkentettük a sajtó állami támogatását, mikor a sajtónak saját lábára kellett állnia, a példányszám 900 000-re csökkent. A mostani kongresszus idején a példányszám körülbelül 2 000 000. Tehát a sajtó egyre inkább leveti kincstári jellegét, saját bevételeiből él és a párt éles fegyvere, mely összekapcsolja a tömegekkel, máskülönben példányszáma nem emelkedhetett volna és nem maradhatott volna ilyen szinten.

Áttérek a következő összekötő apparátusra — a hadseregre. A hadsereget a védelem és támadás eszközének szokták tekinteni. Én azonban a hadsereget, mint a munkások és parasztok gyülekezőhelyét vizsgálom. A forradalmak története azt mutatja, hogy a hadsereg az egyetlen gyülekezőhely, ahol a különböző kormányzóságok egymástól elszakított munkásai és parasztjai összegyűlnek s együttesen kialakítják politikai nézeteiket. Nem véletlen, hogy a nagy mozgósítások és komoly háborúk mindig társadalmi összeütközéseket, forradalmi tömegmozgalmakat idéznek elő. Ennek az az oka, hogy az egymástól távol eső vidékek munkásai és parasztjai a hadseregben találkoznak először egymással. Hiszen a voronyezsi muzsik rendszerint nem találkozik a petrográdival, a pszkovi nem lát szibériait, de a hadseregben találkoznak. A hadsereg a munkások és parasztok iskolája, gyülekezőhelye, és ebből a szempontból az, hogy milyen a párt ereje és befolyása a hadseregben, óriási jelentőségű, ebben az értelemben a hadsereg hatalmas apparátus, mely a pártot a munkásokkal és a szegényparasztsággal egybekapcsolja. A hadsereg az egyetlen összoroszországi, összföderációs gyülekezőhely, ahol a különböző kormányzóságokból és területekről való emberek összesereglenek, tanulnak, és hozzászoknak a politikai élethez. És ebben a rendkívül komoly összekötő tömegapparátusban a következő változások történtek: az előző kongresszus idején a kommunisták száma 7,5 százalék volt, ebben az évben eléri a 10,5 százalékot. A hadsereg létszáma ez alatt az idő alatt csökkent, de minősége javult. A párt befolyása megnőtt, s e fő gyülekezőhelyen győzelmet arattunk oly értelemben, hogy a kommunista befolyás erősödött.

A kommunisták százalékaránya a parancsnoki karban, ha az egész parancsnoki kart nézzük, ideértve a szakaszparancsnokokat is, a múlt évben 10 százalék volt, az idén 13 százalék. Ha pedig nem számítjuk a szakaszparancsnokokat, akkor ez az arányszám a múlt évben 16 százalék volt, most pedig 24 százalék.

Ezek azok a hajtószíjak, azok a tömegapparátusok, amelyek pártunkat körülveszik és amelyek, mivel a pártot összekötik a munkásosztállyal, lehetővé teszik a pártnak, hogy élcsapattá váljék, a munkásosztályt pedig hadsereggé változtassa.

Ez a hálózata azoknak a kapcsolatoknak és összekötő pontoknak, amelyek révén a párt — a katonai parancsnoki kartól eltérően — élcsapattá, a munkásosztály pedig szétforgácsolt tömegből valóságos politikai hadsereggé válik.

Pártunknak e kapcsolatok megszilárdítása terén elért sikerei nemcsak azzal magyarázhatók, hogy pártunk ezen a téren tapasztaltabb lett, nemcsak azzal, hogy az összekötő apparátusokra ható eszközök tökéletesebbek lettek, hanem azzal is, hogy az ország általános politikai állapota kedvezett e sikereknek, elősegítette azokat.

A múlt évben éhínséggel, az éhínség következményeivel, ipari pangással, a munkásosztály szétforgácsolódásával stb. küzdöttünk. Ezzel szemben az idén jó termésünk volt, iparunk egy része fellendült, a proletariátus kezd újból összegyűlni, a munkások helyzete javul. A régi munkások, akik korábban kénytelenek voltak a falvakba szétszéledni, ismét visszaszivárognak a gyárakba és mindez politikailag kedvező helyzetet teremt arra, hogy a párt széleskörű munkát fejtsen ki az említett összekötő apparátusok megszilárdítása érdekében.

Áttérek a beszámoló második részére, mely a pártról és az államapparátusról szól. Az államgépezet az a legfőbb tömegapparátus, mely a pártja által képviselt, hatalmon levő munkásosztályt egybekapcsolja a parasztsággal és lehetővé teszi a munkásosztálynak, melyet pártja képvisel, azt, hogy a parasztságot vezesse. Beszámolómnak ez a része közvetlenül Lenin elvtárs két ismert cikkéhez kapcsolódik.

Sokan voltak, akik azt hitték, hogy Lenin elvtárs e két cikkében teljesen új eszmét fejteget. Szerintem az az eszme, amelyet Lenin elvtárs e két cikkben kifejtett, már a múlt évben erősen foglalkoztatta Vlagyimir Iljicset. Önök bizonyára emlékeznek múlt évi politikai beszámolójára. Arról beszélt, hogy politikánk helyes, de a gépezet rosszul működik, hogy a gép ezért nem oda megy, ahová kell, hanem letér a helyes útról. Erre emlékszem, Sljapnyikov megjegyezte, hogy nem jók a sofőrök. Ez persze nem igaz. Egyáltalán nem igaz. A politika helyes, a sofőr kitűnő, a gép típusa is jó, szovjet típus, de az államgépezet alkatrészei, vagyis az államapparátus egyes munkatársai rosszak, nem a mi embereink. Emiatt a gép rosszul működik és végeredményben a helyes politikai vonal egészen elferdül. Megvalósítás helyett — meghamisítás az eredmény. Az államgépezet, ismétlem, típusát tekintve j ó, de alkatrészei még idegenek, bürokratikus, felerészben cári-burzsoá jellegűek. Mi olyan államgépezetet akarunk, mely a néptömegeket szolgálja, viszont államgépezetünkben vannak emberek, akik azt fejőstehénnek tekintik. Ez az oka annak, hogy ez a gépezet egészében rosszul működik.

Ha nem javítjuk meg, a helyes politikai vonallal egymagában nem megyünk sokra: a helyes politikai vonalat meg fogják hamisítani, és a vége az lesz, hogy a munkásosztály és a parasztság között szakadás áll be. Mi leszünk ugyan a kormánynál, de a gép nem fog engedelmeskedni. Csődbe jutunk. Ezek azok a gondolatok, amelyeket Lenin elvtárs már a múlt évben fejtegetett, és amelyeket csak az idén foglalt harmonikus rendszerbe — a Központi Ellenőrző Bizottság és a Munkás-Paraszt Inspekció olyan átszervezésének harmonikus rendszerébe, hogy az átszervezett ellenőrző apparátusnak minden gépalkatrész átépítését, a régi, rossz részeknek újakkal való kicserélését elősegítő emelővé kell válnia, ha valóban oda akarjuk vezetni a gépet, ahová mennie kell.

Ez a lényege Lenin elvtárs javaslatának.

Hivatkozhatom olyan tényre, mint az orehovozujevoi tröszt felülvizsgálása. Ez a szervezetileg szovjet típusú tröszt arra volt hivatva, hogy maximális mennyiségű gyártmányt termeljen és ellássa a parasztságot, ehelyett azonban ez a szovjet módon szervezett tröszt az állam érdekeinek megkárosításával magánkereskedőknek adogatta el gyártmányait. A gép nem oda ment, ahová mennie kellett.

Hivatkozhatom arra a tényre, melyet a napokban Vorosilov elvtárs beszélt el nekem. Van nálunk — délkeleten — egy intézmény, melyet Ipari Irodának neveznek. Ennek az apparátusnak körülbelül kétezer főnyi személyzete volt. Ezt az apparátust azért létesítették, hogy a délkeleti ipart vezesse. Vorosilov elvtárs kétségbeesve beszélte el nekem, hogy mily nehezen lehetett zöldágra vergődni ezzel az apparátussal, hogy annak igazgatására, vagyis az igazgatási apparátus igazgatására pótlólag külön kis apparátust kellett teremteni. Akadtak jó emberek: Vorosilov, Ejszmont és Mikojan, akik nekigyürkőztek a dolognak. És kiderült, hogy az apparátusban kétezer munkatárs helyett 170 is elegendő. És mi történt? Most sokkal jobban mennek a dolgok, mint azelőtt. Azelőtt az apparátus mindent felemésztett, amit termelt. Most pedig az apparátus az ipart szolgálja. Ilyen tényeknek se szeri, se száma, ilyen tény sok van, több mint hajszál a fejemen.

Ezek a tények mind arról tanúskodnak, hogy szovjet apparátusaink, amelyek típusukat tekintve jók, gyakran olyan emberekből állnak, s ezeknek olyan szokásaik és hagyományaik vannak, hogy lényegében elferdítik a helyes politikai vonalat. Ez az oka annak, hogy az egész gép rosszul működik, ennek eredménye pedig óriási politikai hátrány, az a veszély, hogy a proletariátus elszakad a parasztságtól.

A kérdés ez: vagy megjavítjuk a gazdasági apparátusokat, csökkentjük létszámukat, egyszerűsítjük, olcsóbbá tesszük, szellemben pártunkhoz közelálló emberekkel töltjük fel azokat — és akkor elérjük azt a célt, melynek megvalósítása végett az úgynevezett „nep”-et bevezettük, vagyis az ipar maximális mennyiségű gyártmányt fog előállítani, hogy a falut ellássa és a szükséges terményeket megkapja, s ily módon egybe fogjuk kapcsolni a parasztság gazdaságát az ipari gazdasággal. Vagy pedig nem érjük el ezt, és akkor csődbe jutunk.

Továbbá: vagy egyszerűsítjük, csökkentjük az államgépezetet, az adóapparátust és kiűzzük onnan a tolvajokat, a csalókat és akkor könnyíthetünk a parasztság terhein, akkor a népgazdaság talpra áll. Vagy pedig ez a gépezet öncélúvá válik, amint ez délkeleten történt, és mindent, amit a parasztságtól beszedünk, magának a gépezetnek fenntartására kell fordítanunk — és akkor itt a politikai csőd.

Ezek azok a meggondolások, amelyek — meggyőződésem szerint — Vlagyimir Iljicset vezérelték, amikor cikkeit megírta.

Lenin elvtárs javaslatainak van még egy másik oldala is. Lenin elvtárs nemcsak azt akarja elérni; hogy az apparátus jobb legyen s, a párt vezető szerepe a lehető legnagyobb mértékben erősödjék — hiszen a párt építette az államot, tehát köteles is azt megjavítani —, hanem nyilván a kérdés morális oldalára is gondol. El akarja érni, hogy az országban ne legyen egyetlenegy hivatalnok sem, ha még olyan magas állású is, akiről az egyszerű ember azt mondhatná: a törvényt nem ő rá szabták. Ez a morális szempont Iljics javaslatának harmadik oldala, ezzel tűzte ki Iljics azt a feladatot, hogy ne csak az államgépezetet, hanem a pártot is tisztítsuk meg azoktól a „nagyúri” hagyományoktól és szokásoktól, amelyek kompromittálják pártunkat.

Áttérek a funkcionáriusok kiválasztásának kérdésére, vagyis arra a kérdésre, amelyről Iljics mára XI. kongresszuson beszélt. Ha világos előttünk, hogy államapparátusunk összetétele rossz, szokásai és hagyományai rosszak s ennek következtében az a veszély fenyeget, hogy a munkásság és a parasztság között szakadás áll be, akkor világos az is, hogy a párt vezető szerepének nemcsak abban kell megnyilvánulnia, hogy a párt utasításokat ad, hanem abban is, hogy bizonyos állásokba olyan embereket helyez, akik utasításainkat meg tudják érteni és becsületesen végre is tudják hajtani. Nem szorul bizonyításra, hogy a Központi Bizottság politikai munkája és a szervező munka között nem lehet áthághatatlan határvonalat húzni.

Aligha akad önök között valaki, aki azt állítja, hogy elegendő megadni a jó politikai vonalat és ezzel az ügy be van fejezve. Nem, ez csak félmunka. Miután megadtuk a helyes politikai vonalat, úgy kell megválogatni a funkcionáriusokat, hogy az állásokat olyan emberek töltsék be, akik meg tudják valósítani az utasításokat, akik megértik, szívügyüknek tekintik ezeket az utasításokat és végre is tudják hajtani azokat. Ellenkező esetben a politikának semmi értelme sincs, üres handabandázássá válik. Ez az oka annak, hogy a káderosztály, vagyis a Központi Bizottságnak az a szerve, melynek az a feladata, hogy mind az alsó szervezetekben, mind a felsőbb szervekben dolgozó vezető funkcionáriusainkat nyilvántartsa és elossza, óriási jelentőségre tesz szert. Eddig úgy intézték az ügyet, hogy a káderosztály csupán kerületi, kormányzósági és területi bizottságok szerint tartotta nyilván és osztotta el az elvtársakat. A káderosztály ezzel — ahogy mondani szokás — elintézettnek tekintette az ügyet. Most, amikor a háború befejeződött, amikor már nincsenek válogatás nélkül elrendelt tömeges mozgósítások, amikor ezeknek semmi értelme sincs, amit bebizonyított az ezer funkcionárius múlt évi mozgósítása, mely a Központi Bizottság vállaira nehezedett és csődöt mondott, mert mostani viszonyaink között, amikor a munka elmélyült, amikor a szakosításra vettünk irányt, amikor minden funkcionáriust minden porcikájában tanulmányoznunk kell, a válogatás nélkül elrendelt mozgósítások csak rontanak és a helyi szervezeteknek semmiféle segítséget nem nyújtanak — most a káderosztály már nem zárkózhatik be a kormányzó sági és kerületi bizottságok keretei közé.

Íme néhány számadat. A XI. kongresszus utasította a Központi Bizottságot, hogy mozgósítson ezer moszkvai funkcionáriust. A Központi Bizottság körülbelül. 1500 embert jelölt ki mozgósításra. Betegség és más okok miatt csak 700-at sikerült mozgósítani; ezek közül a helyi szervezetek minősítése szerint csak 300 ember volt valamennyire használható. Ez a tény azt bizonyítja, hogy a régi típusú, válogatásnélküli mozgósítások, amilyeneket régebben időnként elrendeltünk, ma már nem felelnek meg, mert pártmunkánk elmélyült, a különböző gazdasági ágak szerint differenciálódott és válogatás nélkül dobálgatni az embereket annyit jelent, hogy az embereket tétlenségre kárhoztatjuk, az új funkcionáriusokat kérő szervezeteknek pedig még minimális szükségleteit sem elégítjük ki.

Szeretnék néhány számadatot közölni iparunk parancsnoki karáról. Az adatokat abból az ismert brosúrából vettem, amelyet Szorokin, a káderosztály munkatársa állított össze. Mielőtt azonban rátérnék ezekre az adatokra, beszélnem kell a káderosztály reformjáról, melyet a Központi Bizottság a funkcionáriusok nyilvántartásával kapcsolatos munkája folyamán hajtott végre. A káderosztály munkája azelőtt, mint említettem, csupán a kormányzósági és kerületi pártbizottságokra szorítkozott, most azonban, mikor a munka elmélyült, mikor az építőmunka mindenütt kibontakozott, a káderosztálynak a kormányzósági és kerületi bizottságok keretei közé bezárkóznia nem szabad. Át kell fognia kivétel nélkül valamennyi igazgatási ágat, és az egész ipari parancsnoki kart, amelynek segítségével a párt kezében tartja gazdasági apparátusunkat s megvalósítja vezető szerepét. Ezért hozta a Központi Bizottság azt a határozatot, hogy a központban és a vidéken egyaránt ki kell bővíteni a káderosztály apparátusát oly módon, hogy a vezetőnek legyenek helyettesei, mind gazdasági, mind szovjet vonalon, s hogy ezeknek legyenek munkatársai, akik üzemenként és trösztönként, a vidéki és központi gazdasági szervekben, a szovjetekben és a pártban nyilvántartják a parancsnoki kart.

E reform eredményei csakhamar mutatkoztak. Rövid idő alatt sikerült nyilvántartásba vennünk iparunk parancsnoki karából mintegy 1 300 igazgatót. Ezeknek 29%-a párttag és 70%-a pártonkívüli. Úgy tűnhet, mintha a pártonkívüliek a legfontosabb üzemekben túlnyomó többségben volnának. Ez azonban nem így van. Megállapítható, hogy a 29% kommunista igazgató vezeti a legnagyobb üzemeket, amelyekben több mint 300 000 munkás dolgozik, a 70% pártonkívüli igazgató pedig olyan üzemeket vezet, amelyeknek összesen legfeljebb 250 000 ipari munkásuk van. A kisüzemeket pártonkívüliek, a nagyüzemeket párttagok vezetik. Továbbá, a párttagigazgatók között háromszor több a munkás, mint a nem-munkás. Ez arról tanúskodik, hogy alul, az ipari építés alapsejtjeiben — eltérően a felső szervektől, a Legfőbb Népgazdasági Tanácstól és annak osztályaitól, ahol kevés a kommunista — a kommunisták és elsősorban a munkások már kezdik kezükbe venni az üzemeket. Érdekes, hogy minőség, rátermettség tekintetében a kommunista igazgatók között több alkalmas akad, mint a pártonkívüliek között. Ebből következik, hogy a pártot, mikor a kommunistákat üzemek szerint elosztja, nemcsak tisztán pártmeggondolások vezérlik, nemcsak az vezérli, hogy az üzemekben fokozza a párt befolyását, hanem az ipar gyakorlati érdekeit is szem előtt tartja. Ebből nemcsak a pártnak, mint olyannak van haszna, ez az egész gazdasági építésnek is javára válik, mert a kommunisták között sokkal több alkalmas igazgató akad, mint a pártonkívüliek között.

Ez ipari parancsnoki karunk nyilvántartásának első tapasztalata — új tapasztalat, amely, mint mondottam, korántsem terjed ki valamennyi üzemre, mert az említett brosúrában számba vett 1 300 igazgató csupán körülbelül a felét képviseli azoknak az üzemeknek, amelyeket még nyilvántartásba kell venni. De a tapasztalat azt bizonyítja, hogy ez rendkívül sokat ígérő terület, és a káderosztálynak mindent el kell követnie, hogy a pártnak módjában legyen legfontosabb üzemeink igazgatási szerveit kommunistákkal feltölteni és ily módon a párt vezetését az államapparátusban érvényesíteni.

Az elvtársak bizonyára ismerik azokat a javaslatokat, melyeket a Központi Bizottság a szervezeti kérdésben a kongresszus elé terjeszt, szem előtt tartva a kérdésnek párt- és szovjet oldalát egyaránt. Ami a kérdés szovjet vonatkozásait illeti, amelyről éppen most beszéltem beszámolóm második részében, a Központi Bizottság úgy gondolta, hogy ezt a kérdést részletes megvizsgálás végett előbb külön szekciónak adja át, amely tanulmányozni fogja e kérdésnek mind párt-, mind szovjet vonatkozásait, a Központi Bizottság pedig csak azután terjeszti megfontolásait a kongresszus elé.

Áttérek beszámolóm harmadik részére, mely a párttal, mint élő szervezettel és a párttal, mint apparátussal foglalkozik.

Mindenekelőtt pártunk taglétszámáról kell néhány szót mondanom. Az adatok szerint a múlt évben, a XI. kongresszus idején, a párt tagjainak száma néhány tízezerrel meghaladta a 400 000-et. Ebben az évben, mivel a párt tovább csökkentette taglétszámát, mivel a párt több területen megszabadult a nem-proletár elemektől, a párt kisebb lett, nincs egészen 400 000 tagja. Ez nem mínusz, hanem plusz, mert a párt szociális összetétele javult. Ha a párt szociális összetételének javulása terén észlelhető fejlődést vizsgáljuk, akkor az a leglényegesebb, hogy a párt nem-proletár elemei viszonylagos növekedésének és a proletár elemek viszonylagos csökkenésének korábbi tendenciája a legutóbbi kongresszus óta megszűnt, fordulat állott be, a mérleg határozottan az ellenkező oldalra billent, pártunk munkás elemeinek százaléka a nem-proletár elemek rovására növekedett. Éppen ez az a siker, amelyre a párttisztítás előtt törekedtünk, és amelyet most elértünk. Nem mondom, hogy ezen a téren már mindent megtettünk — ez még korántsem minden. De már itt a fordulat, elértük az egyneműség bizonyos minimumát, biztosítottuk pártunk munkás-összetételét és nyilvánvaló, hogy a jövőben is ezen az úton, a párt nem-proletár elemeinek további csökkentése és a proletár elemek további növelése útján kell haladnunk. Azokat az intézkedéseket, melyeket a Központi Bizottság pártunk összetételének további javítása érdekében ajánl, a Központi Bizottság javaslatai ismertetik, ezért azokat nem fogom ismételni. Nyilvánvaló, hogy növelni kell a korlátokat, melyeket a nem-proletár elemek beözönlése ellen állítottunk, mert a mai helyzetben, a „nep” viszonyai között, mikor a párt feltétlenül ki van téve a „nep”-elemek bomlasztó hatásának, pártunk maximális egyneműségére kell törekednünk és mindenesetre el kell érnünk a munkás elem határozott túlsúlyát a nem-munkás elemmel szemben. A pártnak okvetlenül ezt kell tennie, ha a munkásosztály pártja akar maradni.

Áttérek a kormányzósági pártbizottságok életének és tevékenységének kérdésére. A sajtóban, egyes cikkekben, gyakran gúnyos megjegyzéseket olvashatunk a kormányzósági bizottságokról, gyakran kicsúfolják őket, lebecsülik munkájukat. Én pedig azt mondom, elvtársak, hogy a kormányzósági bizottságok pártunk fő pillérei és nélkülük, a kormányzósági bizottságok nélkül, a szovjet- és a pártmunka vezetése terén kifejtett tevékenységük nélkül, a pártnak nem lett volna kire támaszkodnia. A kormányzósági bizottságok minden fogyatékossága ellenére, annak ellenére, hogy még mindig vannak hiányosságaik, a kormányzósági bizottságokban észlelhető marakodás és civakodás ellenére is, a kormányzósági bizottságok egészükben — pártunk fő pillérei.

Hogyan élnek és hogyan fejlődnek a kormányzósági bizottságok? Mintegy tíz hónappal ezelőtt olvastam egyes kormányzósági bizottságok leveleit. Akkor a kormányzósági bizottságok titkárai még nem tudtak tájékozódni a gazdasági kérdésekben, még nem élték bele magukat az új viszonyokba. Tíz hónappal később újabb leveleket olvastam, élvezettel, örömmel olvastam őket, mert szemmel látható volt, hogy a kormányzósági bizottságok fejlődtek, már belejöttek a kerékvágásba, komolyan hozzáfogtak az építő munkához, helyi költségvetésük van, kezükben tartják a helyi gazdaságot és valóban élére tudtak állni kormányzóságuk egész gazdasági és politikai életének. Elvtársak, ez nagy vívmány. Kétségtelen, a kormányzósági bizottságoknak még vannak fogyatékosságaik, de meg kell mondanom, hogy ha a kormányzósági bizottságok párt- és gazdasági síkon nem tettek volna szert egyre nagyobb tapasztalatra, ha a kormányzósági bizottságok a helyi gazdasági és politikai élet vezetése terén nem tették volna meg ezt az óriási lépést előre, akkor még álmunkban sem gondolhatnánk arra, hogy a párt valamikor is kezébe veszi az államapparátus vezetését.

Arról beszélnek, hogy a kormányzósági bizottságokban civakodások, súrlódások észlelhetők. Meg kell mondanom, hogy a civakodásoknak és súrlódásoknak nemcsak hátrányos, de előnyös oldala is van. A veszekedés és marakodás fő oka, hogy a kormányzósági bizottságok kebelükön belül egységes, egybeforrt magot igyekeznek teremteni, amely fennakadás nélkül képes a vezetést biztosítani. Ez a cél, ez a törekvés egészséges és teljesen jogos, noha sokszor a célnak meg nem felelő úton akarják azt elérni. Ez azzal magyarázható, hogy pártunk összetétele heterogén, hogy a pártban vannak régi és fiatal tagok, proletárok és értelmiségiek, központi és végvidéki emberek, különböző nemzetiségű emberek, akik, bekerülve a kormányzósági bizottságokba, különböző szokásokat, hagyományokat visznek oda magukkal és ezen a talajon súrlódások, civakodások keletkeznek. De a civakodások és súrlódások, bár formájuk megengedhetetlen, kilenctizedrészben egészségesek, mert olyan mag kikovácsolása a céljuk, amely vezetni tudja a munkát. Nem szorul bizonyításra, hogy ha a kormányzósági bizottságokban nem volnának ilyen vezető csoportok, ha minden úgy volna elrendezve, hogy a „jók” és a „rosszak” kiegyensúlyoznák egymást, akkor a kormányzóságokban nem volna semmilyen vezetés, nem szednénk be semmilyen terményadót, nem volna lehetséges semmiféle kampány. Ez a civakodások egészséges oldala, amelyet nem homályosíthat el az a tény, hogy a civakodás néha visszataszító formákat ölt. Ez persze nem azt jelenti, hogy a pártnak nem kell harcolnia a civakodások ellen, különösen akkor, amikor a civakodásnak személyi jellege van.

Ennyit a kormányzósági bizottságokról.

Lejjebb azonban, a kormányzósági bizottságok alatt álló pártszervekben, erőnk, sajnos, még nem olyan nagy, mint ahogy látszik. Az apparátus terén pártunk legfőbb gyengéje — kerületi bizottságaink gyengesége, a tartalékok, a kerületi titkárok hiánya. Azt hiszem, hogy ha a pártunkat a munkásosztállyal összekötő legfontosabb apparátusokat, amelyekről beszámolóm első részében beszéltem, még nem vettük teljesen kezünkbe (az alsó fokú sejtekre, szövetkezetetekre, a nők küldöttgyűléseire, az ifjúsági szövetségekre stb. gondolok), ha a kormányzósági bizottságok még nem tartják teljesen kezükben ezeket az apparátusokat, ennek éppen az az oka, hogy nagyon gyengék vagyunk a kerületekben.

Ez nagyon fontos kérdés.

Azt hiszem, pártunk egyik legfőbb feladata, hogy a Központi Bizottság mellett kerületi titkárokat kiképző iskolákat szervezzen a legodaadóbb és legtehetségesebb emberekből, parasztokból, munkásokból. Ha a párt a jövő esztendőben 200 vagy 300 kerületi titkárból álló tartalékot tudna maga körül szervezni, akiket azután a kormányzósági bizottságok rendelkezésére bocsáthatna, hogy megkönnyítse nekik a kerületi munka vezetését, akkor ezzel valamennyi tömegjellegű összekötő apparátus vezetését biztosítaná. Akkor egyetlenegy fogyasztási szövetkezet, egyetlenegy mezőgazdasági szövetkezet, egyetlenegy üzemi bizottság, egyetlenegy küldöttnő-gyűlés, egyetlenegy ifjúsági szövetségi sejt, egyetlenegy tömegjellegű apparátus sem lenne, amelyre a pártnak ne lenne döntő befolyása.

Most néhány szót a területi szervekről. A múlt év bebizonyította, hogy a pártnak és a Központi Bizottságnak igaza volt, amikor létrehozta a területi szerveket, melyek részben választottak, részben kinevezettek. A Központi Bizottság, amikor általánosságban megvitatta a közigazgatási beosztás kérdését, arra a következtetésre jutott, hogy a párt területi szerveinek felépítésénél a kinevezés elvéről fokozatosan át kell térni a választás elvére, mert ez az átmenet kétségtelenül kedvező morális légkört teremt a párt területi bizottságai körül és megkönnyíti a Központi Bizottságnak a párt vezetését.

Áttérek a központi pártszervek megjavításának kérdésére. Önök bizonyára olvasták a Központi Bizottságnak azt a javaslatát, hogy a Központi Bizottság Titkárságának funkcióit világosan és pontosan határoljuk el a Szervezési Iroda és a Politikai Iroda funkcióitól. Ez a kérdés oly világos, hogy aligha szorul magyarázatra. De van egy kérdés — a Központi Bizottság kibővítésének kérdése —, melyet a Központi Bizottságban több ízben tárgyaltunk, s amely egy időben komoly vitákra adott alkalmat. A Központi Bizottság egyes tagjai azt hiszik, hogy nem bővíteni, hanem csökkenteni kellene a Központi Bizottság tagjainak számát. Érveiket nem ismétlem, mondják el azokat maguk az elvtársak. Röviden kifejtem azokat az érveket, amelyek a Központi Bizottság kibővítése mellett szólnak.

Pártunk központi apparátusában ma ez a helyzet: Központi Bizottságunknak 27 tagja van. A Központi Bizottság kéthavonként egyszer ülésezik, a Központi Bizottságon belül pedig van egy 10—15 emberből álló mag, akik olyan nagy jártasságra tettek szert szerveink politikai és gazdasági munkájának terén, hogy könnyen a vezetés táltosaivá válhatnak. Ez talán jó is így, de nagyon komoly veszéllyel is járhat: ezeket az elvtársakat, akik nagy tapasztalatra tettek szert a vezetés terén, az a veszély fenyegeti, hogy önteltek lesznek, magukba zárkóznak és elszakadnak a tömegmunkától. Ha a Központi Bizottság egyes tagjai, vagy — mondjuk — 15 főnyi magva, olyan tapasztaltak és jártasak lettek, hogy az utasítások kidolgozásánál tíz eset közül kilencben nem követnek el hibát, akkor ez nagyon jó. De ha nincs köröttük a helyi munkával szoros kapcsolatban álló jövendőbeli vezetők új nemzedéke, akkor ezeknek a nagyképzettségű embereknek minden esélyük megvan arra, hogy megcsontosodnak és elszakadnak a tömegektől.

Másodszor, a Központi Bizottságnak az a magva, amely nagy tapasztalatra tett szert a vezetés terén, megöregszik, tehát váltásra van szükség. Önök tudják, hogy milyen Vlagyimir Iljics egészségi állapota. Tudják, hogy a Központi Bizottság magvának többi tagja is eléggé meg van viselve. De új váltás még nincs — s ez nagy baj. Pártvezetőket teremteni nagyon nehéz: ehhez évek kellenek, 5—10 év, sőt még tíz évnél is több. Bugyonnij elvtárs lovasságával, sokkal könnyebb meghódítani egyik-másik országot, mint a tömegekből két-három vezetőt kikovácsolni, akik a jövőben az ország igazi vezetői lehetnek. Itt az ideje, hogy gondoskodjunk az új váltás kikovácsolásáról. Erre egy eszköz van — új, friss funkcionáriusokat kell bevonni a Központi Bizottság munkájába és a munka folyamán előtérbe kell állítani őket, ki kell emelnünk a legtehetségesebbeket és legfüggetlenebbeket, akiknek helyén van a fejük. Könyvvel nem lehet vezetőket teremteni. A könyv csak segít az előrehaladásban, de maga nem teremt vezetőket. Vezető pártmunkások csak a munkában nőnek. Csak akkor tudjuk a mostani helyzetben annyira szükséges új váltást kikovácsolni, ha új elvtársakat választunk a Központi Bizottságba és módot adunk nekik arra, hogy érezzék a vezetés egész súlyát. Ezért gondolom, hogy nagy hibát követne el a kongresszus, ha nem értene egyet a Központi Bizottság javaslatával, amely a Központi Bizottságnak legalább negyven főre való kibővítését ajánlja.

Beszámolóm befejezéséül ki kell emelnem egy tényt, amely — talán azért, mert közismert — nem szembetűnő, de amelyről meg kell emlékeznem, mert nagyfontosságú tény. Ez a tény: pártunk egysége, példátlan egybeforrottsága, amely lehetővé tette pártunknak, hogy egy olyan fordulatnál, mint az új gazdasági politika, elkerülje a szakadást. A világ egyetlen pártja, egyetlen politikai párt sem bírt volna ki ilyen éles fordulatot zűrzavar és szakadás nélkül, anélkül, hogy a párt szekeréről egyik-másik csoport le ne esett volna. Mint tudjuk, az ilyen fordulatok azzal járnak, hogy bizonyos csoport kiesik a szekérből és, ha nem is szakadás, de zűrzavar kezdődik a pártban. Ilyen fordulat volt pártunk történelmében 1907-ben és 1908-ban, amikor 1905 és 1906 után, mi, akik hozzászoktunk a forradalmi harchoz, nem akartunk áttérni a hétköznapi, legális munkára, nem akartunk bemenni a Dumába, nem akartuk kihasználni a legális intézményeket, nem akartuk erősíteni állásainkat a legális szervekben és általában tagadtuk az új utak lehetőségét. Ez persze nem volt olyan nagyon éles fordulat, mint a „nep”, de akkor, mint párt, nyilván még fiatalok voltunk, nem volt tapasztalatunk a manőverezésben s a dolog azzal végződött, hogy akkor két csoport kiesett szekerünkből. A „nep” felé tett mostani fordulat — támadó politikánk után — éles fordulat. És ennél a fordulatnál, mikor a proletariátusnak ideiglenesen le kellett mondania a támadásról és vissza kellett vonulnia régi állásaiba, mikor a proletariátusnak a paraszti hátország felé kellett fordulnia, hogy ne szakítsa meg vele a kapcsolatot, amikor a proletariátusnak arra kellett gondolnia, hogy Keleten és Nyugaton megerősítse, megszilárdítsa tartalékait — ennél az éles fordulatnál a párt nemcsak hogy elkerülte a szakadást, hanem teljes rendben végre is hajtotta a fordulatot.

Ez a párt példátlan rugalmasságáról, egységéről és egybeforrottságáról tanúskodik.

Ez a záloga annak, hogy pártunk győzni fog.

A múlt évben, de az idén is, arról károgtak és kárognak ellenségeink, hogy pártunkban bomlás van. Mi azonban, amikor megkezdtük a „nep”-et, állásainkat megtartottuk, megtartottuk kezünkben a népgazdaság szálait és a párt, egységes egészbe forrva, egy emberként halad előre, míg ellenfeleink valóban bomladoznak és feloszlóban vannak. Önök, elvtársak, bizonyára hallották, hogy az eszerek Moszkvában nemrégen kongresszust tartottak. Ez a kongresszus úgy döntött, hogy felkéri a mi kongresszusunkat: nyissa meg előttük pártunk kapuit. Ezen kívül önök bizonyára hallották, hogy a mensevizmus egykori fellegvára, Grúzia, ahol a mensevikek pártjának legalább 10 000 tagja van, már omladozik s hogy körülbelül 2 000 tag kivált a mensevik párt soraiból. Ez nem éppen azt bizonyítja, hogy a mi pártunk bomladozik, hanem inkább azt, hogy ők, ellenfeleink bomladoznak. Végül, önök bizonyára tudják, hogy a mensevizmus egyik legbecsületesebb és legtevékenyebb funkcionáriusa — Martinov elvtárs — kilépett a mensevikek sorából, Központi Bizottságunk pedig felvette őt a pártba és kéri a kongresszust, hagyja jóvá ezt a felvételt. (Szórványos taps.) Elvtársak, ezek a tények nem azt bizonyítják, hogy pártunkban rosszul állnak a dolgok, hanem azt, hogy náluk, ellenfeleink soraiban, bomlás indult meg minden vonalon, a mi pártunk viszont egységes, egybeforrott maradt, kiállta a nagy fordulatot és kibontott zászlóval halad előre. (Viharos, hosszantartó taps.)

2. Zárszó a Központi Bizottság szervezeti beszámolójához
Április 19

Elvtársak! Zárszóm két részből fog állni: az első részben a Központi Bizottság szervezési gyakorlatával fogok foglalkozni, amennyiben azt a szónokok bírálták, a második részben a Központi Bizottságnak azokról a szervezeti javaslatairól beszélek majd, amelyeket a szónokok nem bíráltak, s amelyekkel a kongresszus nyilvánvalóan egyetért.

Először néhány szót a Központi Bizottság jelentésének bírálatáról.

Lutovinovról. Ő nincs megelégedve pártunk belső rendjével: pártunkban nincs szólásszabadság, nincs legalitás, nincs demokratizmus, Ő persze tudja, hogy a Központi Bizottság az utóbbi hat évben még egyetlen kongresszust sem készített elő olyan demokratikusan, mint a mostani kongresszust. Lutovinov tudja, hogy közvetlenül a februári plénum után a Központi Bizottság tagjai és póttagjai beutazták föderációnk minden zegét-zugát és beszámoltak a Központi Bizottság munkájáról. Neki, mármint Lutovinovnak, tudnia kell, hogy már négy vita-melléklet jelent meg, amelyek hasábjain töviről-hegyire, keresztül-kasul megtárgyalják és megvitatják a Központi Bizottság munkáját. Ez azonban neki, mármint Lutovinovnak, kevés. „Igazi” demokratizmust akar, azt akarja, hogy legalább minden fontosabb kérdést valamennyi pártszervezet, a legalsóbbtól a legfelsőbbekig, megvitasson, hogy minden kérdéssel kapcsolatban az egész párt mozgásba jöjjön és részt vegyen a kérdés tárgyalásában. Igen ám, de most, amikor hatalmon vagyunk, amikor pártunknak legalább 400 000 tagja és legalább 20 000 alapszervezete van, nem tudom, hova vezetne ez. Az ilyen rend mellett pártunk vitaklubbá válna, ahol örökké fecsegnek és semmit sem határoznak. Pártunknak azonban mindenekelőtt a cselekvés pártjának kell lennie, mert hatalmon vagyunk.

Azonkívül Lutovinov elfelejti, hogy noha a föderációban élünk, hatalmon vagyunk és a legalitás minden előnyét élvezzük, nemzetközi szempontból mégis olyan időszakban élünk, amely hasonló 1912-höz, amikor a párt félig legális, sőt inkább illegális volt, amikor pártunknak voltak egyes legális fogódzói — a dumafrakció, a legális újságok, a klubok —, amikor a párt ellenségekkel volt körülvéve, s amikor arra törekedett, hogy erőt gyűjtsön, előretörjön és kiszélesítse a legális kereteket. Hasonló időszakot élünk át most nemzetközi méretekben. Ellenségek vesznek körül bennünket, ezt mindenki világosan látja. Körülöttünk az imperializmus farkasai leselkednek. Nincs olyan pillanat, amikor ellenségeink ne igyekeznének valami rést találni, hogy azon keresztülbújva ártsanak nekünk. Senki sem állíthatja, hogy a minket környező ellenségek nem készítenek elő ellenünk blokádot vagy intervenciót. Ez a helyzet. Szabad-e ilyen helyzetben a háború és béke minden kérdését az utcára vinni? Mert ha 20 000 alapszervezet gyűlésén fogjuk megtárgyalni a dolgot, ez azt jelenti, hogy a kérdést kivisszük az utcára. Mi lett volna abból, ha a génuai konferencia előkészítő munkálatait előzetesen kivittük volna az utcára? Szégyenletes kudarcot vallottunk volna. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy akkor, amikor ellenségek vesznek körül, egy hirtelen csapásunk, váratlan manőverünk, gyors intézkedésünk dönthet el mindent. Mi lett volna abból, ha ahelyett, hogy szűk, bizalmas pártkörben vitattuk volna meg a lausanne-i konferencián folytatandó politikai hadjáratot, ezt a kérdést kivittük volna az utcára, feltártuk volna kártyáinkat? Ellenségeink számításba vettek volna minden mínuszt és pluszt, meghiúsították volna hadjáratunkat és megszégyenülten távoztunk volna Lausanne-ból. Mi lett volna abból, ha a háború és béke kérdéseit, ezeket a mindenek fölött álló, legeslegfontosabb kérdéseket előzőleg kivittük volna az utcára, mert, ismétlem, ha ezeket a kérdéseket 20 000 alapszervezetben vita tárgyává tettük volna, ez azt jelentette volna, hogy a kérdéseket kivisszük az utcára? Egykettőre lehengereltek volna minket. Világos tehát elvtársak, hogy Lutovinov úgynevezett demokratizmusa, mind szervezeti, mind politikai szempontból nem egyéb, mint ábránd, mint demokratikus manyilovizmus. Ez hazug és veszélyes demokratizmus. Nem érthetünk egyet Lutovinovval.

Áttérek Oszinszkijra. Ő abba a mondatomba kapaszkodott bele, hogy a Központi Bizottság kibővítésénél független embereket kell oda bevinni. Igen, igen, Szorin, függetleneket, nem pedig önállóakat. Oszinszkij azt hiszi, hogy ebben a kérdésben bizonyos mértékben összefogtam Oszinszkijjal, a demokratikus centralizmussal. Én valóban azt mondottam, hogy a Központi Bizottságot független elvtársakkal kell kibővíteni. De hogy mitől legyenek függetlenek — ezt nem mondtam meg, mert tudom, hogy nem jó az előadói beszédben minden kérdést kimeríteni, félre kell tenni valamit a zárszóra is. (Derültség. Taps.) A Központi Bizottságban igenis független emberekre van szükségünk, de nem a leninizmustól függetlenekre — nem, elvtársak, isten ments! Nekünk független emberekre van szükségünk, akik mentek minden személyi befolyástól, akik függetlenek a Központi Bizottságon belül folyó harcnak azoktól a szokásaitól és hagyományaitól, amelyek nálunk kialakultak és olykor nyugtalanságot keltenek a Központi Bizottságban. Önök emlékeznek Lenin elvtárs cikkére. Abban szó van arról, hogy számolnunk kell a szakadás veszélyével. Mivel Lenin elvtárs cikkének ezt a helyét szervezeteink úgy értelmezhették, hogy nálunk már szakadás van készülőben, a Központi Bizottság tagjai egyhangúlag elhatározták, hogy eloszlatják a lehetséges kételyeket és kijelentették, hogy a Központi Bizottságban nincsen semmiféle szakadás, ami teljesen meg is felel a valóságnak. De a Központi Bizottság azt is megmondotta, hogy a szakadás lehetősége nincs kizárva. És ez igaz is. Az utóbbi hat év alatt a munka folyamán kialakultak (ki kellett, hogy alakuljanak) a Központi Bizottságon belül folyó harcnak bizonyos szokásai és bizonyos hagyományai, amelyek olykor nem egészen egészséges légkört teremtenek. A Központi Bizottság egyik legutóbbi, februári plénumán megfigyeltem ezt a légkört és láttam, hogy gyakran a vidéki elvtársak beavatkozása dönt el mindent. Nekünk ezektől a hagyományoktól és ezektől a személyi befolyásoktól független emberekre azért van szükségünk, hogy ezek, bejutva a Központi Bizottságba s magukkal hozva pozitív munkájuk tapasztalatait és helyi kapcsolataikat, azzá a cementté váljanak, amely a pártunkat vezető Központi Bizottságot egységes és megbonthatatlan kollektívává szilárdítja. Az ilyen független elvtársak, akik mentek a Központi Bizottságon belül kialakult régi hagyományoktól, éppen azért kellenek nekünk, mert a Központi Bizottságba új, felfrissítő elemet visznek be, amely megszilárdítja a Központi Bizottságot és kizárja abban a szakadás minden lehetőségét. Ebben az értelemben beszéltem független elvtársakról.

Elvtársak, nem mellőzhetem hallgatással Oszinszkijnak Zinovjev ellen irányuló kirohanását. Oszinszkij megdicsérte Sztálin elvtársat, megdicsérte Kamenyevet és belerúgott Zinovjevba, azt gondolván, hogy egyelőre elegendő eggyel végezni, azután majd sor kerül a többire is. Oszinszkij azt a célt tűzte maga elé, hogy szétbomlasztja azt a magvat, amely évek munkája folyamán alakult ki a Központi Bizottságban, s hogy e mag szétbomlasztása után fokozatosan, lépésről-lépésre szétbomlasszon mindent. Ha Oszinszkijnak komolyan ez a célja, ha komolyan az a szándéka, hogy ilyen rohamokat indítson Központi Bizottságunk magvának egyik vagy másik tagja ellen, akkor figyelmeztetnem kell őt, hogy fejjel rohan a falnak, s attól tartok, hogy betöri a fejét.

Végül még Mdivaniról. Engedjék meg, hogy pár szót mondjak erről az egész kongresszust untató kérdésről. Mdivani a Központi Bizottság ingadozásáról beszélt: ma — úgymond — elhatározták, hogy egyesíteni kell a három kaukázusontúli köztársaság gazdasági erőfeszítéseit, másnap új határozatot hoznak arról, hogy ezeket a köztársaságokat föderációban kell egyesíteni, harmadnap pedig egy harmadik határozatot hoznak, hogy minden szovjet köztársaságnak a Köztársaságok Szövetségében kell egyesülnie. Ezt ő a Központi Bizottság ingadozásának nevezi. Igaz-e ez? Nem, elvtársak, itt szó sincs ingadozásról, ebben rendszer van. A független köztársaságok először gazdasági alapon közelednek egymáshoz. Ezt a lépést még 1921-ben tettük. Azután, amikor kitűnt, hogy a köztársaságok egymáshoz való közeledése kedvező eredményekkel járt, megtettük a második lépést, elhatároztuk a föderációban való egyesülést. Különösen fontos ez olyan helyen, mint a Kaukázusontúl, ahol nem lehet meglenni a nemzeti béke külön szerve nélkül. Mint tudják, a Kaukázusontúl még a cár idején tatár-örmény mészárlás színtere volt, a musszavatisták, dasnakok és mensevikek uralma alatt pedig ott háború folyt. Ahhoz, hogy véget vessünk ennek a marakodásnak, olyan szervre volt szükség, mely a nemzeti békét biztosítja, vagyis olyan legfelsőbb hatalmat kellett létrehozni, melynek szavára mindenki hallgat. A grúz nemzet képviselőinek részvétele nélkül teljesen lehetetlen a nemzeti béke ilyen szervét megteremteni. Így tehát néhány hónappal a gazdasági erőkifejtés egyesítése után következett a másik lépés — a köztársaságok föderációja, s egy évvel ezután a harmadik lépés, mint a köztársaságok egyesülésének befejező szakasza: a Köztársaságok Szövetségének megalkotása. Hol itt az ingadozás? Ez nemzeti politikánk rendszere. Mdivani nem értette meg szovjet politikánk lényegét, holott régi bolseviknak képzeli magát.

Mdivani több kérdést tett fel, arra célozva, hogy a kaukázusontúli, különösen a grúziai nemzeti kérdés legfontosabb problémáit, szerinte, nem tudni, hogy a Központi Bizottság, avagy egyes személyek döntik-e el. A Kaukázusontúl alapvető kérdése a Kaukázusontúli Föderáció kérdése. Engedjék meg, hogy felolvassak egy rövid okmányt, amely megvilágítja az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottságának a Kaukázusontúli Föderációval kapcsolatos utasítása történetét.

Lenin elvtárs 1921. november 28-án megküldi nekem a kaukázusontúli köztársaságok föderációjának megalakítására vonatkozó javaslata tervezetét. Lenin elvtárs abban ezt írja:

„1) a kaukázusontúli köztársaságok föderációja elvileg tökéletesen helyes és feltétlenül megvalósítandó, de az azonnali gyakorlati megvalósítás szempontjából még nem érkezett el az ideje, vagyis néhány hét kell ahhoz, míg megtárgyalják, propagálják, és alulról végrehajtják;

2) fel kell hívni Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán Központi Bizottságait, hogy hajtsák végre ezt a határozatot.”

Lenin elvtársnak irt válaszomban azt ajánlom, hogy ne siessünk ezzel, várjunk, adjunk bizonyos időt a helyi funkcionáriusoknak, hogy végrehajthassák a föderációt. A következőket írom:

„Lenin elvtárs. Nincs kifogásom az Ön határozati javaslata ellen, ha hozzájárul a következő módosításhoz: Az 1. pontban e kitétel helyett: «néhány hét kell ahhoz, míg megtárgyalják» ezt ajánlom: «bizonyos idő kell ahhoz, míg megtárgyalják» és így tovább, úgy, ahogy az ön határozati javaslata szól. Grúziában ugyanis «néhány hét» alatt lehetetlen «alulról», «szovjetek útján» «végrehajtani» a föderációt, mert Grúziában csak most kezdik építeni a Szovjeteket. Még nincsenek egészen kiépítve. Egy hónappal ezelőtt még egyáltalán nem voltak Szovjetek és elképzelhetetlen, hogy ott «néhány hét» alatt szovjetkongresszust lehessen egybehívni, márpedig Grúzia nélkül a Kaukázusontúli Föderáció papiros-föderáció lenne. Azt hiszem, két-három hónapot kell szánnunk arra, hogy a föderáció eszméje meghódítsa Grúzia tömegeit. Sztálin.”

Lenin elvtárs válasza: „Elfogadom a módosítást.”

Másnap Lenin, Trockij, Kamenyev, Molotov, Sztálin szavazatával elfogadják ezt a javaslatot. Zinovjev nem volt jelen, Molotov helyettesítette. Ezt a határozatot a Politikai Iroda 1921 végén, mint látják, egyhangúlag hozta. Ekkor kezdődik Mdivani vezetésével a grúz kommunisták egy csoportjának harca a Központi Bizottságnak a föderációval kapcsolatban adott utasítása ellen. Mint látják, elvtársak, a dolog nem úgy történt, ahogy Mdivani feltüntette. Ez az okmány megcáfolja Mdivani méltatlan célzásait.

A második kérdés ez: tulajdonképpen mivel magyarázható az a tény, hogy a párt Központi Bizottsága az elvtársak egy csoportját, amelynek élén Mdivani áll, visszahívta, mi ennek az oka? Ennek két fontos s egyben formális oka van. Ezt nyíltan meg kell mondanom, mert itt szemrehányást tettek a Központi Bizottságnak és különösen nekem.

Az első ok az, hogy Mdivani csoportjának nincs befolyása saját pártjában, a grúz kommunista pártban, hogy őt maga a grúz kommunista párt visszautasítja. Ennek a pártnak két kongresszusa volt: az első kongresszust 1922 elején, a második kongresszust 1923 elején tartották. Mindkét pártkongresszuson határozottan visszautasították Mdivani csoportját, amely a föderáció eszméje ellen lépett fel. Mdivani az első kongresszuson — ha nem tévedek — 122 szavazatból körülbelül 18 szavazatot, a második kongresszuson pedig 144 szavazatból mintegy 20 szavazatot kapott; egyszer sem választották be a Központi Bizottságba, álláspontját következetesen elvetették. Mi, a Központi Bizottságban, először 1922 elején gyakoroltunk nyomást a grúz kommunista pártra és a grúz kommunista pártot akarata ellenére arra kényszerítettük, hogy fogadja be a régi elvtársakat (Mdivani kétségtelenül régi elvtárs és Maharadze szintén régi elvtárs), gondolván, hogy a két csoport: a többség és a kisebbség meg fog férni egymással. De az első és a második kongresszus között több konferenciát, városi és összgrúziai konferenciákat tartottak, amelyeken Mdivani csoportja mindannyiszor verést kapott saját pártjától és végül, az utolsó kongresszuson, Mdivani csak nagy nehezen tudott 18 szavazatot összehozni 140-ből.

A Kaukázusontúli Föderáció olyan szervezet, amely nemcsak Grúziát öleli fel, hanem az egész Kaukázusontúlt is. Közvetlenül a grúz pártkongresszus után rendszerint a kaukázusontúli kongresszus következik. Ott is ugyanazt látjuk. Az utolsó kaukázusontúli kongresszuson Mdivani 244 szavazatból nagy nehezen hozott össze mintegy 10 szavazatot. Ez tény. Mit tegyen hát a párt Központi Bizottsága ilyen körülmények között, amikor a párt, maga a grúziai szervezet nem „veszi be” Mdivani csoportját? Én úgy fogom fel nemzeti politikánkat, mint a nemzetiségeknek és nemzeti előítéleteknek tett engedmények politikáját. Ez a politika kétségtelenül helyes. De meddig lehet erőszakolni azt a pártot, amelyben Mdivani csoportjának dolgoznia kell? Véleményem szerint ennek is van határa. Sőt, cselekedeteinket lehetőleg összhangba kell hozni a grúziai párt akaratával. A Központi Bizottság éppen ezt tette, amidőn ennek a csoportnak néhány tagját visszahívta.

A második ok, amely arra késztette a Központi Bizottságot, hogy e csoporthoz tartozó egyes elvtársakat visszahívjon, az, hogy nagyon gyakran megszegték az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottságának határozatait. Már ismertettem önökkel a föderációról szóló határozat történetét; már említettem, hogy e föderáció nélkül a nemzeti béke lehetetlen, hogy a Kaukázusontúl csak a Szovjethatalom érte el, éppen a föderáció megteremtésével, azt, hogy a nemzeti béke létrejöjjön. Ezért a Központi Bizottságban azt tartottuk, hogy ez a határozat feltétlenül kötelező. S mit látunk? Mdivani csoportja semmibe se veszi ezt a határozatot, sőt harcol ellene. Ezt megállapította Dzerzsinszkij elvtárs bizottsága és megállapította Kamenyev — Kujbisev bizottsága is. Sőt, Mdivani még most, a márciusi plénumnak Grúziáról szóló határozata után is tovább harcol a föderáció ellen. Mi ez, ha nem a Központi Bizottság határozatainak kigúnyolása?

Ezek az okok késztették a párt Központi Bizottságát arra, hogy Mdivanit visszahívja.

Mdivani úgy tünteti fel a dolgot, hogy visszahívása ellenére is ő győzedelmeskedett. Ha ez így van, akkor én nem tudom, mi a vereség. Egyébként, mint tudjuk, a boldog emlékezetű Don Quijote szintén győztesnek tekintette magát, amikor a szélmalom leterítette. Úgy látszik, hogy a szovjet terület Grúziának nevezett darabján dolgozó némely elvtárs kobakjában nincs minden rendben.

Következik Maharadze elvtárs. Maharadze elvtárs itt azt mondotta, hogy ő a nemzeti kérdésben Lenin iskolájából való régi bolsevik, Ez nem igaz, elvtársak. Az 1917. évi áprilisi konferencián Lenin elvtárssal együtt Maharadze elvtárs ellen küzdöttem. Maharadze elvtárs akkor ellenezte a nemzetek önrendelkezését, ellenezte programunk alapelveit, ellenezte a népek önálló állami létre való jogát. Ezen az állásponton volt és a párt ellen harcolt. Később megváltoztatta nézetét (ez persze becsületére válik), de mégsem volna szabad erről megfeledkeznie! A nemzeti kérdésben ő nem régi, hanem meglehetősen fiatal bolsevik.

Maharadze elvtárs parlamenti módon meginterpellált engem, elismerem-e én, vagy elismeri-e a Központi Bizottság, hogy a grúz kommunisták szervezete valóságos szervezet, amelyben meg kell bízni, s ha elismeri, akkor egyetért-e a Központi Bizottság azzal, hogy ennek a szervezetnek joga van kérdéseket felvetni és javaslatokat tenni. Ha a Központi Bizottság mindezt elismeri, akkor nem gondolja-e, hogy az a rendszer, amely ott, Grúziában, meghonosult, tűrhetetlen?

Válaszolok erre a parlamenti interpellációra.

A Központi Bizottság természetesen megbízik Grúzia Kommunista Pártjában — ugyan ki másban bízzék?! Grúzia Kommunista Pártja a grúz nép színét-javát, legjobb elemeit foglalja magában, akik nélkül nem lehet Grúziát kormányozni. De minden szervezet többségből és kisebbségből áll. Nincs egyetlen olyan szervezetünk sem, amelyben ne volna többség és kisebbség. És a valóságban azt látjuk, hogy Grúzia Kommunista Pártjának Központi Bizottságában van többség, mely a párt vonalát követi, és van kisebbség, amely nem mindig követi ezt a vonalat. Nyilvánvalóan a többség által képviselt szervezet iránti bizalomról van szó.

A második kérdés: van-e a nemzeti Központi Bizottságoknak kezdeményező joguk, van-e joguk kérdéseket felvetni és javaslatokat tenni?

Magától értetődik, hogy van. Ez világos. Csak az érthetetlen, hogy Maharadze elvtárs miért nem hozott fel egyetlenegy tényt sem annak igazolására, hogy Grúzia Kommunista Pártjának Központi Bizottságát megfosztják attól a jogtól, hogy kérdezzen, hogy javaslatokat tegyen és megvitassa a javaslatokat? Én nem tudok ilyen tényekről. Azt hiszem, hogy Maharadze elvtárs a Központi Bizottság elé fogja terjeszteni az idevonatkozó anyagot, ha egyáltalában van ilyen anyaga.

A harmadik kérdés: meg lehet-e tűrni a Grúziában meghonosodott rendszert?

Sajnos, a kérdés nem konkrét. Milyen rendszerről van szó? Ha arról van szó, hogy a grúziai Szovjethatalom az utóbbi időben kiűzi fészkükből a nemeseket, valamint a mensevikeket és ellenforradalmárokat, ha erről a rendszerről van szó, akkor ki kell jelentenem, hogy ez a rendszer nem is rossz. Ez a mi szovjet rendszerünk. Ha pedig arról van szó, hogy a kaukázusontúli határterületi bizottság Grúzia Kommunista Pártjának fejlődése szempontjából lehetetlen viszonyokat teremtett, akkor ki kell jelentenem, hogy én nem tudok ilyen tényekről. Grúzia Központi Bizottsága, melyet Grúzia Kommunista Pártjának legutóbbi kongresszusán 110 szavazattal 18 ellenében választottak meg, nem vetett fel előttünk ilyen kérdéseket. Ez a Központi Bizottság teljes egyetértésben dolgozik pártunk Kaukázusontúli Határterületi Bizottságával. Ha van egy kis csoport vagy áramlat, szóval, ha vannak párttagok, akik nincsenek megelégedve a párt rendszerével, akkor a Központi Bizottság elé kell terjeszteni az idevonatkozó anyagot. Már két bizottság is járt Grúziában — az egyik Dzerzsinszkij bizottsága, a másik Kamenyev és Kujbisev bizottsága —, hogy megvizsgálják a panaszokat. Ha kell, küldhetünk harmadik bizottságot is.

Ezzel be is fejezem a Központi Bizottság egyévi szervezési gyakorlatával kapcsolatos zárószavam első részét.

Áttérek zárszóm második részére, azokra a szervezeti javaslatokra, melyeket a Központi Bizottság megvitatás végett a kongresszus elé terjesztett. Úgy tudom, hogy egy szónok sem bírálta a Központi Bizottság javaslatait. Ez szerintem azt jelenti, hogy Önök teljesen egyetértenek a Központi Bizottság javaslataival, amelyeket önök elé terjesztettünk. Mégis úgy gondolom, néhány módosítást kell tennem, hogy lendítsek a dolgon. Ezeket a módosításokat a szervezeti szekció elé fogom terjeszteni, melyet a Központi Bizottság ajánlatára fogunk alakítani, s amelynek munkáját pártvonalon Molotov elvtárs, szovjet vonalon pedig Dzerzsinszkij elvtárs fogja vezetni.

Az első módosítás arról szól, hogy a Központi Bizottság póttagjainak számát ötről legalább tizenötre kell emelni.

A második módosítás arra vonatkozik, hogy a vezetőszervekben és az alsó szervekben egyaránt különös figyelmet kell fordítani a káderosztályokra, a nyilvántartás és elosztás szerveinek megerősítésére és kibővítésére, mert ezeknek a szerveknek ma óriási, elsőrendű fontosságuk van, mert ez a legreálisabb eszköz arra, hogy a párt kezében fusson össze a gazdasági és szovjet apparátus minden szála.

A harmadik módosítás arra vonatkozik, hogy a kongresszus hagyja jóvá a Központi Bizottság mellett működő kerületi titkári iskola létesítésére vonatkozó javaslatot azzal, hogy az év végén a kormányzósági bizottságok 200—300, kerületi méretekben dolgozó titkárral rendelkezzenek.

A negyedik módosítás a sajtóra vonatkozik. Nem kívánok konkrét javaslatot tenni, csak szeretném felhívni a kongresszus különös figyelmét arra, hogy a sajtót a kellő színvonalra kell emelni. A sajtó fejlődik, sokat fejlődött, de mégsem olyan mértékben, mint kellene. A sajtónak óráról-órára, percről-percre fejlődnie kell — a sajtó pártunk legélesebb és legerősebb fegyvere.

Befejezésül néhány szót a mostani kongresszusról. Elvtársak! Ki kell jelentenem, hogy már rég nem láttam ilyen egységes, egy eszmében összeforrt kongresszust. Sajnálom, hogy nincs itt Lenin elvtárs. Ha itt volna, azt mondhatná: „25 évig szerető gonddal neveltem a pártot és naggyá, erőssé neveltem”. (Hosszantartó taps.)

3. Előadói beszéd a nemzeti mozzanatokról a párt- és államépítésben
Április 23

Elvtársak! Az Októberi Forradalom óta immár harmadszor tárgyaljuk a nemzeti kérdést: először a VIII. kongresszuson, másodszor a X. kongresszuson tárgyaltuk és harmadszor most tárgyaljuk a XII. kongresszuson. Vajon nem annak a jele ez, hogy a nemzeti kérdésre vonatkozó nézeteink bizonyos elvi változáson mentek keresztül? Nem, elvi álláspontunk a nemzeti kérdésben most is ugyanaz, mint Október előtt és Október után. De a X. kongresszus óta megváltozott a nemzetközi helyzet abban a tekintetben, hogy növekedett a forradalom nehéztartalékainak: a Kelet országainak a súlya. Ez az első változás. Másodszor, a X. kongresszus óta pártunk belső helyzete az új gazdasági politikával kapcsolatban, bizonyos tekintetben szintén megváltozott. Ezeket az új tényezőket számításba kell vennünk, le kell vonnunk belőlük a következtetéseket. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy a XII. kongresszuson, új módon tesszük fel a nemzeti kérdést.

A nemzeti kérdés nemzetközi jelentősége. Elvtársak, önök tudják, hogy mi, mint szovjet föderáció, a történelem akaratából ma a világforradalom: élcsapata vagyunk. Önök tudják, hogy mi törtük át először a kapitalista frontot és a sors akaratából megelőztünk mindenkit. Önök tudják, hogy már Varsóig nyomultunk előre, de azután visszavonultunk és elsáncoltuk magunkat azokban az állásokban, melyeket a legszilárdabbaknak tartottunk. Ez az az időpont, amikor áttértünk az új gazdasági politikára, ettől az időponttól kezdve számolnunk kellett a nemzetközi forradalmi mozgalom ütemének lassulásával, ettől az időponttól kezdve már nem támadó, hanem védelmi politikát folytattunk. Az után, hogy Varsó előtt kudarcot vallottunk (nem titkoljuk az igazságot), nem nyomulhattunk előre, mert könnyen elszakadhattunk volna a hátországtól, amely nálunk paraszti hátország, és, végül, nagyon messze magunk mögött hagytuk volna a sors akaratából adott forradalmi tartalékokat, nyugati és keleti tartalékainkat. Ezért hajtottunk végre fordulatot az országon belül a „nep” felé, az országon kívül az előnyomulás meglassítása irányában, mert úgy döntöttünk, hogy pihenni kell, be kell gyógyítani sebeinket, az élcsapat, a proletariátus sebeit, kapcsolatot kell teremteni a paraszti hátországgal, tovább kell folytatni a munkát a tőlünk elmaradt tartalékok között — nyugati tartalékaink és keleti, nehéztartalékaink között, melyek a világkapitalizmus fő hátországát alkotják. A nemzeti kérdés tárgyalásánál éppen ezekről a tartalékokról, a –nehéz tartalékokról van szó, amelyek egyszersmind a világimperializmus hátországát alkotják.

Vagy — vagy: vagy felrázzuk, forradalmasítjuk az imperializmus messze nyúló hátországát — a keleti gyarmati és félgyarmati országokat és ezzel meggyorsítjuk az imperializmus bukását, vagy pedig elhibázzuk itt a dolgot s ezzel megszilárdítjuk az imperializmust, gyengítjük mozgalmunk erejét. Ez itt a kérdés.

Egész Kelet úgy tekint a mi Köztársasági Szövetségünkre, mint kísérleti mezőre. Vagy helyesen oldjuk meg a nemzeti kérdést gyakorlatilag Szövetségünk keretei között, s itt, e Szövetség keretein belül megteremtjük a népek valóban testvéri viszonyát, valóságos együttműködését — s akkor az egész Kelet föderációnkban fogja látni saját felszabadulásának zászlaját, élcsapatát, amelynek nyomdokain kell haladnia neki is, s ez lesz a világimperializmus összeomlásának kezdete. Vagy pedig hibát követünk el e téren, aláássuk a régebben elnyomott népeknek Oroszország proletariátusába vetett bizalmát, megfosztjuk a Köztársaságok Szövetségét a Keletre gyakorolt vonzóerejétől — és akkor győz az imperializmus, mi leszünk a vesztesek.

Ez a nemzeti kérdés nemzetközi jelentősége.

A nemzeti kérdés a belső helyzet szempontjából is jelentős ránk nézve, mégpedig nemcsak azért, mert a volt uralkodó nemzet mintegy 75 millió, a többi nemzet pedig 65 millió lelket számlál (ami bizony nem kevés), és nemcsak azért, mert a régebben elnyomott nemzetiségek a gazdasági fejlődés szempontjából legszükségesebb és a katonai stratégia szempontjából legfontosabb vidékeken laknak, hanem elsősorban azért, mert az utóbbi két év alatt bevezettük az úgynevezett ,,nep”-et és ezzel kapcsolatban fejlődni, erősödni kezdett a nagyorosz nacionalizmus, megszületett a szmenovehijmus eszméje, kísért az a szándék, hogy békés úton érjék el azt, amit Gyenyikinnek nem sikerült elérnie, vagyis, hogy megteremtsék az úgynevezett „egységeset és oszthatatlant”.

Így tehát a „nep”-pel kapcsolatban belső életünkben új erő jön létre — a nagyorosz sovinizmus, amely ott fészkel intézményeinkben, amely nemcsak szovjet, hanem pártintézményeinkbe is behatol, ott kísért föderációnk minden zugában, s ha ezt az új erőt nem verjük vissza erélyesen, ha nem vágjuk el gyökerében — pedig a „nep” viszonyai között buján tenyészik —, akkor könnyen megtörténhet, hogy a volt uralkodó nemzet proletariátusa és a régebben elnyomott nemzetek parasztsága között szakadás áll be, ami a proletariátus diktatúrájának aláásását fogja jelenteni.

De a „nep” nemcsak a nagyorosz, hanem a helyi sovinizmust is tenyészti, különösen azokban a köztársaságokban, amelyekben több nemzetiség él. Grúziára, Azerbajdzsánra, Buharára, részben Turkesztánra gondolok, ahol több nemzetiség él, amelyeknek haladó elemei — úgy lehet — hamarosan versengeni fognak az elsőségért. Ez, a helyi sovinizmus, erejét tekintve, természetesen nem olyan veszélyes, mint a nagyorosz sovinizmus. De mégis veszélyes, mert azzal fenyeget, hogy egyes köztársaságokat a nemzeti viszálykodás színterévé tesz, lazítja ott az internacionalizmus kötelékeit.

Ezek azok a nemzetközi és belső természetű mozzanatok, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy a nemzeti kérdés általában, de különösen ma, fontos, elsőrendű jelentőségű kérdés. Mi a nemzeti kérdés osztálylényege? A nemzeti kérdés osztálylényege a mai szovjet fejlődés viszonyai között az, hogy helyesen rendezzük a volt uralkodó nemzet proletariátusának és a régebben elnyomott nemzetiségek parasztságának kölcsönös viszonyát. Itt a munkás-paraszt összefogás kérdését a kelleténél is bővebben megvitatták, de ebben a vitában, amely Kamenyev, Kalinin, Szokolnyikov, Rikov, Trockij beszéde alapján indult meg, főleg az orosz proletariátus és az orosz paraszt kölcsönös viszonyát tartották szem előtt. A nemzeti kérdés terén sokkal bonyolultabb helyzettel állunk szemben. Itt arról van szó, hogy helyes kölcsönös viszonyt kell teremteni a volt uralkodó nemzet proletariátusa, egész föderációnk proletariátusának legkulturáltabb rétege és a parasztság, főleg a régebben elnyomott nemzetiségek parasztsága között. Ez a nemzeti kérdés osztálylényege. Ha majd a proletariátusnak sikerül a másnemzetiségű parasztsággal olyan viszonyt teremtenie, amely el tudja oszlatni annak a bizalmatlanságnak minden maradványát, melyet a cárizmus évtizedes politikája nevelt és oltott ebbe a parasztságba minden iránt, ami orosz, ha majd az orosz proletariátusnak ezen túlmenően sikerül elérnie, hogy nemcsak a proletariátus és az orosz parasztság, hanem a proletariátus és a régebben elnyomott nemzetiségek parasztsága is kölcsönösen és teljesen megértik egymást, megbíznak egymásban, szövetségre lépnek egymással, akkor megoldottuk a feladatot. Ehhez az szükséges, hogy a proletariátus hatalma éppolyan szívügye legyen a másnemzetiségű parasztságnak, mint az orosz parasztságnak. Ahhoz, hogy a Szovjethatalom a másnemzetiségű parasztságnak is szívügye legyen, elengedhetetlen, hogy ez a hatalom érthető legyen e parasztság számára, hogy a Szovjethatalom e parasztság anyanyelvén működjék, hogy az iskolákban és a hatalmi szervekben olyan helyi emberek legyenek, akik ismerik a nem-orosz nemzetiségek nyelvét, erkölcseit, szokásait, életmódját. Csakis akkor és csakis annyiban lesz a Szovjethatalom, mely a legutóbbi időkig orosz hatalom volt, nemcsak orosz, hanem nemzetközi hatalom is, csakis akkor lesz a Szovjethatalom a régebben elnyomott nemzetiségek parasztjainak szívügye, ha e köztársaságok intézményei és hatalmi szervei a helyi lakosság anyanyelvén szólalnak meg és kezdenek működni.

Ez a nemzeti kérdésnek általában egyik talpköve, és különösen a szovjet viszonyok között.

Mi a nemzeti kérdés megoldásának jellegzetes vonása most, 1923-ban? Milyen formát öltöttek a nemzeti vonalon megoldásra váró kérdések 1923-ban? A föderációnkban élő népek közötti gazdasági, katonai, politikai együttműködés megvalósításának formáját. A nemzetek kölcsönös viszonyára gondolok. A nemzeti kérdés, melynek alapja az a feladat, hogy meg kell teremteni a volt uralkodó nemzet proletariátusának és a másnemzetiségű parasztságnak helyes kölcsönös viszonyát, ma abban a különleges formában jelenik meg, hogy meg kell teremteni a régebben egymástól elszakított és most egységes államban egyesülő népek együttműködését és testvéri együttélését.

Ez a nemzeti kérdés lényege abban a formában, amelyet 1923-ban öltött.

Ennek az állami egyesülésnek konkrét formája a Köztársaságok Szövetsége, amelyről a múlt év végén tartott Szovjetkongresszuson beszéltünk és amelyet akkor megteremtettünk.

Ennek a Szövetségnek az önkéntesség és a szövetségi tagok jogegyenlősége az alapja. Önkéntesség és egyenlőség az alapja azért, mert nemzeti programunk kiindulópontja a nemzetek önálló állami létre való joga, az, amit korábban önrendelkezési jognak neveztünk. Ebből kiindulva félreérthetetlenül ki kell jelentenünk, hogy a népek szövetsége, a népek egységes államban való egyesülése csakis akkor lehet maradandó, ha annak alapja a teljes önkéntesség, ha az egyesülést maguk a népek akarják. A Szövetség másik alapja a Szövetséghez tartozó népek jogegyenlősége. Ez érthető. Nem a tényleges egyenlőségről beszélek — erre még rátérek —, mert az előrehaladt és az elmaradt nemzetek közötti tényleges egyenlőség megteremtése nagyon bonyolult, nagyon nehéz feladat, melynek megoldásához évek kellenek. Most a jogi egyenlőségről beszélek. A jogi egyenlőség abban nyilvánul meg, hogy minden köztársaság, az adott esetben a Szövetséghez tartozó mind a négy köztársaság: a Kaukázusontúl, Belorusszia, Ukrajna és az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság egyenlő mértékben élvezi a Szövetség előnyeit és ugyanakkor a Szövetség javára egyenlő mértékben lemond bizonyos függetlenségi jogairól. Ha az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságnak, Ukrajnának, Belorussziának, a Kaukázusontúli Köztársaságnak nem lesz külügyi népbiztossága, világos, hogy amikor ezek a külügyi népbiztosságok megszűnnek és a Köztársaságok Szövetségében közös külügyi népbiztosság alakul, akkor ezzel e köztársaságok korábbi függetlensége bizonyos mértékben korlátozódik, de egyenlően korlátozódik a Szövetséghez tartozó minden köztársaságban. Világos, hogy ha ezeknek a köztársaságoknak azelőtt külkereskedelmi népbiztosságuk volt, most pedig az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságban és a többi köztársaságban megszüntetik ezeket a külkereskedelmi népbiztosságokat, hogy közös külkereskedelmi népbiztosságot létesítsenek a Köztársaságok Szövetségében, akkor ezzel is bizonyos mértékben korlátozódik a korábbi függetlenség, amely azelőtt teljes volt, most pedig szűkül a közös Szövetség javára stb. stb. Egyesek skolasztikusok módjára ezt kérdezik: vajon az egyesülés után függetlenek maradnak-e a köztársaságok? Ez tisztán skolasztikus kérdés. Függetlenségük korlátozódik, mert minden egyesülés az egyesülők korábbi jogainak korlátozását jelenti. De minden egyes köztársaság függetlenségének legfőbb elemei feltétlenül megmaradnak, már csak azért is, mert minden köztársaságnak joga van ahhoz, hogy egyoldalú elhatározással kilépjen a Szövetségből.

Így tehát a nemzeti kérdés konkrét formája a mi viszonyaink között a jelen pillanatban a népek gazdasági, külpolitikai és katonai együttműködésének kérdésében csúcsosodott ki. Ezeket a köztársaságokat gazdasági, külpolitikai és katonai vonalon egységes szövetségben, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségében kell egyesítenünk. Ma ez a nemzeti kérdés konkrét formája.

De könnyebb beszélni a dologról, mint azt megcsinálni. Mai helyzetünkben ugyanis nemcsak olyan tényezőkkel kell számolnunk, amelyek elősegítik a népek egy államban való egyesülését, hanem az egyesülést gátló tényezőkkel is.

Az elősegítő tényezőket már ismerjük: ezek közé tartozik mindenekelőtt a népek gazdasági közeledése, valamelyes munkamegosztás a népek között, mely már a Szovjethatalom előtt is megvolt s melyet a Szovjethatalom továbbfejlesztett — ez a Köztársaságok Szövetségében való egyesülésnek fő tényezője. Az egyesülést előmozdító második tényező a Szovjethatalom természete. Ez érthető is. A Szovjethatalom a munkások hatalma, a proletariátus diktatúrája, amely már természeténél fogva hajlamossá teszi a Szövetséghez tartozó köztársaságok és népek dolgozó elemeit arra, hogy baráti viszonyban éljenek egymással. Ez érthető. Végül, az egyesülést előmozdító harmadik tényező az imperialista gyűrű, az a környezet, amelynek viszonyai között a Köztársaságok Szövetségének működnie kell.

Vannak azonban olyan tényezők is, amelyek gátolják, hátráltatják az egyesülést. Az a fő erő, amely hátráltatja a köztársaságok egységes szövetségben való egyesülését, ez a „nep” viszonyai között növekedő erő, mint mondottam — a nagyorosz sovinizmus. Egyáltalán nem véletlen, elvtársak, hogy a szmenovehistáknak sok híve van a szovjet hivatalnokok körében. Ez egyáltalán nem véletlen. Az sem véletlen, hogy a szmenovehista urak dicsérgetik a kommunistákat, a bolsevikokat, gondolván: csak beszéljetek a bolsevizmusról, amennyi tetszik, csak fecsegjetek internacionalista törekvéseitekről, amennyi jól esik, mi azonban tudjuk, hogy azt, amit Gyenyikinnek nem sikerült megcsinálni, azt ti megvalósítjátok, hogy ti, bolsevikok, feltámasztottátok, vagy mindenesetre feltámasztjátok Nagyoroszország eszméjét. Mindez nem véletlen. Az sem véletlen, hogy még egyes pártintézményeinkbe is behatolt ez az eszme. Tanúja voltam annak, hogy a februári plénumon, ahol először tűztük napirendre a második kamara kérdését, a Központi Bizottságban olyan beszédek hangzottak el, amelyek nem egyeztethetők össze a kommunizmussal, melyeknek semmi közük sincs az internacionalizmushoz. Mindez az idők jele, gyorsan terjedő ragály. Ez nagyon veszélyes, mert a „nep” következményeképpen napról-napra, sőt óráról-órára nő a nagyhatalmi sovinizmus, mely arra törekszik, hogy mindent eltöröljön, ami nem-orosz, hogy az orosz eszme köré összpontosítsa a kormányzás minden szálát és elnyomja a nem-oroszt. A legnagyobb veszély az, hogy az ilyen politika mellett igen könnyen elveszthetjük a régebben elnyomott népeknek az orosz proletárok iránti bizalmát, mely az Októberi napokban született meg, amikor az orosz proletárok megdöntötték a földbirtokosokat, az orosz tőkéseket, amikor Oroszországban széttörték a nemzeti elnyomás igáját, amikor Perzsiából, Mongóliából kivonták a csapatokat, kihirdették Finnország, Örményország függetlenségét és a nemzeti kérdést általában egészen új alapokra helyezték. Ezt a bizalmat, amelyet akkor megszereztünk, az utolsó csöppig elveszíthetjük, ha nem fegyverkezünk fel valamennyien ez ellen az új — ismétlem — nagyorosz sovinizmus ellen, amely támad, terjed, beszüremlik az emberek minden érzékébe és lassanként szétzülleszti funkcionáriusainkat. Ezt a veszélyt, elvtársak, mindenáron le kell gyűrni. Máskülönben annak nézünk elébe, hogy elvesztjük a korábban elnyomott népek munkásainak és parasztjainak bizalmát, hogy szakadás áll be e népek és az orosz proletariátus között, s akkor az a veszély fenyeget, hogy rést engedünk ütni diktatúránk rendszerén.

Ne feledjék el, elvtársak, hogy ha kibontott zászlóval mentünk Kerenszkij ellen és megdöntöttük az Ideiglenes Kormányt, ezt egyebek közt azért tudtuk megtenni, mert bíztak bennünk az elnyomott népek, amelyek az orosz proletároktól várták felszabadulásukat. Ne feledkezzenek meg az olyan tartalékokról, mint az elnyomott népek, amelyek hallgatnak, de hallgatásukkal nyomást fejtenek ki és sok mindent eldöntenek. Ez gyakran nem érezhető, de ők, ezek a népek élnek, itt vannak és nem szabad róluk megfeledkezni. Ne feledjék el, hogy ha Kolcsak, Gyenyikin, Vrangel és Jugyenics hátában nem lettek volna az úgynevezett „idegen törzsek”, ha nem lettek volna ott a régebben elnyomott népek, amelyek azzal, hogy hallgatólag rokonszenveztek az orosz proletárokkal, aláásták e tábornokok hátországát — igen, elvtársak, ez fejlődésünk külön tényezője: a hallgatag rokonszenv, melyet senki sem lát és senki sem hall, de amely eldönt mindent — mondom, ha nem élveztük volna e népek rokonszenvét, akkor nem vertünk volna ki egyetlen tábornokot sem. Mialatt támadtuk őket, hátországukban bomlás kezdődött. Miért? Azért, mert ezek a tábornokok a gyarmatosító kozák elemekre támaszkodtak, az elnyomott népeket további elnyomatásuk veszélyével fenyegették, s ezért az elnyomott népek kénytelenek voltak karjainkba vetni magukat, a mi karjainkba, akik kibontottuk az elnyomott népek felszabadításának zászlaját. Ez döntötte el a tábornokok sorsát, ezek azok a tényezők, melyeket csapataink sikerei elhomályosítanak ugyan, de végeredményben ezek döntöttek el mindent. Ezt nem szabad elfelejteni. Ezért kötelességünk élesen szembeszállni az új soviniszta hangulattal, fel kell venni ellene a harcot, és ki kell pellengérezni azokat az intézményeinkben dolgozó hivatalnokokat és azokat a párttagokat, akik megfeledkeznek Október vívmányáról, a régebben elnyomott népek bizalmáról, amelyet meg kell becsülnünk.

Meg kell érteni, hogy ha ez az erő, a nagyorosz sovinizmus, buján kivirágzik és elterjed mint a ragály — akkor vége a régebben elnyomott népek bizalmának, nem fogunk együttműködni egységes szövetségben és nem fog létezni a Köztársaságok Szövetsége sem.

Ez az első és legveszélyesebb tényező, amely gátolja a népek és köztársaságok egységes szövetségben való egyesülését.

A második tényező, elvtársak, amely szintén akadálya annak, hogy a régebben elnyomott népek az orosz proletariátus körül egyesüljenek — ez a nemzetek tényleges egyenlőtlensége, melyet a cárizmus időszakából örököltünk.

A jogegyenlőséget kihirdettük és meg is valósítjuk, de a jogegyenlőség, mely persze a szovjet köztársaságok fejlődésének történetében igen nagy jelentőségű, még korántsem tényleges egyenlőség. Föderációnkban a törvény értelmében minden elmaradt nemzetiségnek és minden népnek annyi joga van, mint minden más, előrehaladt nemzetnek. De ott a baj, hogy egyes nemzetiségeknek nincsenek saját proletárjaik, ezek a nemzetiségek nem mentek át az ipari fejlődésen, sőt még meg sem kezdték azt, kulturális tekintetben roppantul elmaradtak és teljesen képtelenek arra, hogy a forradalomtól kapott jogaikkal élhessenek. Ez, elvtársak, fontosabb kérdés, mint az iskolák kérdése. Egyes elvtársaink azt hiszik, hogy ha homloktérbe állítják az iskolák és a nyelv kérdését, ezzel már meg lehet oldani mindent. Ez nem így van, elvtársak, iskolákkal itt nem sokra megyünk, ezek az iskolák fejlődnek, a nyelv is fejlődik, de a tényleges egyenlőtlenség, minden elégedetlenkedés, minden súrlódás alapja megmarad. Itt iskolákkal és anyanyelvvel még nem teljesítettük kötelességünket — valóságos, rendszeres, őszinte, igazi proletársegítséget kell nyújtanunk a kulturális és gazdasági tekintetben elmaradt nemzetiségek dolgozó tömegeinek. Feltétlenül szükséges, hogy, az iskolák és a nyelv fejlesztésén kívül, az oroszországi proletariátus minden intézkedést megtegyen, hogy a végvidékeken, a kulturális tekintetben elmaradt köztársaságokban — amelyek nem saját hibájukból maradtak el, hanem azért, mert azelőtt nyersanyagforrásoknak tekintették őket, — feltétlenül szükséges, hogy ezekben a köztársaságokban ipari gócok létesüljenek. Ebben az irányban már történtek egyes kísérletek. Grúzia egy gyárat kapott Moszkvából, amely — úgy lehet — hamarosan dolgozni kezd. Buhara átvett egy gyárat és átvehetne négyet. Turkesztán is átvesz egy nagy gyárat és így minden jel arra mutat, hogy ezek a gazdasági tekintetben elmaradt, proletariátussal nem rendelkező köztársaságok az orosz proletariátus segítségével megteremtik saját ipari gócaikat, s ha ezek nem is nagyok, kialakulnak bennük a helyi proletárok csoportjai, amelyek összekötő hídul szolgálhatnak az orosz proletárok és parasztok s e köztársaságok dolgozó tömegei között. Ezen a téren sok komoly tennivalónk van, itt pusztán iskolákkal nem lehet elütni a dolgot.

Van azonban még egy harmadik tényező is, amely gátolja a köztársaságok egységes szövetségben való egyesülését — ez az egyes köztársaságokban észlelhető nacionalizmus. A „nep” nemcsak az orosz, hanem a nem-orosz lakosságra is kihat. A „nep” nemcsak Közép-Oroszországban, hanem az egyes köztársaságokban is fejleszti a magánkereskedelmet és a magánipart. Éppen ez a „nep„ és a vele összefüggő magántőke táplálja, tenyészti a grúz, azerbajdzsán, uzbek stb. nacionalizmust. Persze, ha nem volna nagyorosz sovinizmus, amely támad, mert erős, mert azelőtt is erős volt és amelynek megmaradt a gyakorlottsága abban, hogy elnyomjon, lealacsonyítson, — ha nem volna nagyorosz sovinizmus, akkor talán egészen minimális — hogy úgy mondjuk —, miniatűr formában létezne a helyi sovinizmus is, mint válasz a nagyorosz sovinizmusra, mert az oroszellenes nacionalizmus végső soron védekező forma, amolyan torz formája a nagyorosz nacionalizmus, a nagyorosz sovinizmus elleni védekezésnek. Ha ez a nacionalizmus csak védekező jellegű volna, akkor nem is volna érdemes sokat beszélni róla. Minden erőnket, minden harcunkat a nagyorosz sovinizmus ellen lehetne összpontosítani abban a reményben, hogy ha leterítjük ezt az erős ellenséget, egyúttal leterítettük az oroszellenes nacionalizmust is, mert — ismétlem — ez a nacionalizmus végeredményben visszahatás, válasz a nagyorosz nacionalizmusra, bizonyos védekezés a nagyorosz nacionalizmussal szemben. Igen, ez így volna, ha a helyi oroszellenes nacionalizmus nem menne tovább a nagyorosz nacionalizmusra való visszahatásnál. Az a baj azonban, hogy ez a védekező nacionalizmus egyes köztársaságokban támadó nacionalizmussá fajul.

Nézzük Grúziát. Ott a lakosságnak több mint 30 százaléka nem grúz nemzetiségű. Vannak közöttük örmények, abházok, adzsarok, oszétok, tatárok. A grúzok vezetnek. A grúz kommunisták egy részében az az eszme támadt és fejlődik, hogy nem igen kell törődni ezekkel a kis nemzetiségekkel: hiszen kevésbé kulturáltak, kevésbé fejlettek, tehát nem is kell rájuk tekintettel lenni. Ez sovinizmus, káros és veszélyes sovinizmus, mert a kis grúz köztársaságot viszálykodás színterévé teheti. Egyébként — máris azzá tette.

Azerbajdzsán. A legnagyobb nemzetiség az azerbajdzsán, de vannak ott örmények is. Az azerbajdzsánok egy részében szintén megvan az a tendencia, olykor nagyon is nyílt tendencia, hogy mi — úgymond — tősgyökeres azerbajdzsánok vagyunk, azok pedig, az örmények, csak jövevények, nem lehetne-e tehát ez okból kissé háttérbe szorítani őket, nem lehetne-e mellőzni az érdekeiket? Ez szintén sovinizmus. Ez aláássa a nemzetiségek egyenlőségét, mely a Szovjethatalom alapja.

Buhara. Buharában három nemzetiség van: uzbekok — ez a legnagyobb nemzetiség, turkmenok — ezek a buharai sovinizmus szempontjából „kevésbé fontosak”, és kirgizek. Ezek kevesen vannak és szintén „kevésbé fontosak”.

Horezmben hasonló a helyzet. Itt turkmenok és uzbekok vannak. Az uzbek a „fontos”, a turkmen a „kevésbé fontos” nemzetiség.

Mindez konfliktusokra, a Szovjethatalom gyengülésére vezet. Ezt a helyi soviniszta tendenciát is gyökerében kell elvágni. Természetesen, a nagyorosz sovinizmushoz képest, mely a nemzeti kérdés általános rendszerének háromnegyed része, a helyi sovinizmus nem olyan fontos, de a helyi munka, a helyi emberek szempontjából, maguknak a nemzeti köztársaságoknak békés fejlődése szempontjából, ez a sovinizmus elsőrendű jelentőségű.

Ez a sovinizmus olykor nagyon érdekes fejlődésen kezd átmenni. A Kaukázusontúlra gondolok. Önök tudják, hogy a Kaukázusontúl három köztársaságból áll, amelyek területén tíz nemzetiség él. A Kaukázusontúl már régidők óta mészárlások és viszályok színtere, majd a mensevizmus és a dasnak uralom alatt háborúk színtere volt. Önök hallottak a grúz-örmény háborúról. Tudnak az Azerbajdzsánban 1905 elején és végén véghezvitt mészárlásról is. Fölsorolhatok számos vidéket, ahol az örmény többség a tatárokból álló többi népességet lemészárolta — például Zangezurban. Vagy itt van Nahicsevani. Ott a tatárok voltak többségben és egy szálig lemészárolták az örményeket. Ez éppen akkor történt, amikor Örményország és Grúzia felszabadult az imperializmus igája alól. (Közbeszólás: „A maguk módján oldották meg a nemzeti kérdést.”) Ez természetesen szintén bizonyos formája a nemzeti kérdés megoldásának. De ez nem szovjet megoldási forma. Ehhez a kölcsönös nemzeti ellenségeskedéshez az orosz munkásoknak természetesen semmi közük sincs, mert tatárok és örmények harcolnak egymás ellen, oroszok nélkül. Íme, ezért van szükség a Kaukázusontúl egy külön szervre, amely a nemzetiségek kölcsönös viszonyát szabályozhatná.

Bátran mondhatjuk, hogy a volt uralkodó nemzet proletariátusának és az összes többi nemzetiségek dolgozóinak kölcsönös viszonya a nemzeti kérdésnek háromnegyed része. De a nemzeti kérdés egynegyed része maguknak a régebben elnyomott nemzetiségeknek kölcsönös viszonyára vonatkozik.

Nos, ha a Szovjethatalom a kölcsönös bizalmatlanság e légkörében a Kaukázusontúl nem tudta volna megteremteni a nemzeti béke szervét, mely a súrlódásokat és összeütközéseket ki tudj a küszöbölni, akkor visszatértünk volna a cárizmus korába, vagy a dasnakok, musszavatisták, mensevikek korába, mikor az emberek egymás fejére gyújtották a házat és gyilkolták egymást. Ez az oka annak, hogy a Központi Bizottság háromszor is megerősítette, hogy a Kaukázusontúli Föderációt, mint a nemzeti béke szervét, fenn kell tartani.

Volt nálunk és még ma is van a grúz kommunistáknak egy csoportja, amely nem ellenzi, hogy Grúzia a Köztársaságok Szövetségével egyesüljön, de ellenzi azt, hogy ez az egyesülés a Kaukázusontúli Föderáción keresztül történjék. Lám, ők közelebb akarnak kerülni a Szövetséghez, de — úgymond — nincs szükség közöttünk, grúzok és a Köztársaságok Szövetsége között olyan válaszfalra, mint a Kaukázusontúli Föderáció, nem kell ez a föderáció. Ez így nagyon forradalmian hangzik.

De mi rejlik valójában e mögött? Először, ezek a kijelentések azt bizonyítják, hogy Grúziában a nemzeti kérdés terén az oroszokhoz való viszony alárendelt jelentőségű, mert ezeknek az elhajló elvtársaknak (így nevezik őket) semmi kifogásuk az ellen, hogy Grúzia közvetlenül egyesüljön a Szövetséggel, vagyis nem félnek a nagyorosz sovinizmustól, azt gondolván, hogy a nagyorosz sovinizmus így vagy amúgy mégiscsak megtört, vagy már nincs döntő jelentősége. Nyilván jobban félnek a Kaukázusontúli Föderációtól. Miért? Miért kell a Kaukázusontúl élő három legnagyobb népnek, amelyek annyi ideig verekedtek egymással, mészárolták egymást és hadakoztak egymás ellen — miért kell e népeknek elszakítaniok a föderáció kötelékeit, éppen most, amikor végre a Szovjethatalom föderáció formájában a testvéri szövetség kötelékeivel fűzi őket össze, amikor ez a föderáció már ízes gyümölcsöt termett? Mi ennek az oka, elvtársak?

A kérdés nyitja abban rejlik, hogy a Kaukázusontúli Föderáció megfosztja Grúziát attól a kiváltságos helyzetétől, amelyet földrajzi fekvésénél fogva elfoglalhatna. Ítéljenek önök maguk. Grúziának saját kikötője van: Batum, amelyen át Nyugat felől jönnek az áruk. Grúziának olyan vasúti csomópontja van, mint Tiflisz, melyet nem kerülhetnek meg az örmények és nem kerülhet meg Azerbajdzsán sem, mely Batumból kapja áruit. Ha Grúzia külön köztársaság lenne, ha nem lenne tagja a Kaukázusontúli Föderációnak, egy szép napon „ártatlan” ultimátumot küldhetne Örményországnak, amely nem tud meglenni Tiflisz nélkül, és Azerbajdzsánnak, amely nem lehet meg Batum nélkül. Ebből Grúzia persze némi hasznot húzhatna. Nem véletlen, hogy a határ elzárásáról szóló közismert hajmeresztő rendeletet éppen Grúziában hozták. Ezért most Szerebrjakovot okolják. Tegyük fel, hogy ő a hibás. De ez a rendelet mégiscsak Grúziában született, és nem Azerbajdzsánban vagy Örményországban.

Azonkívül itt még egy másik ok is közrejátszik. Tifliszben, Grúzia fővárosában, legfeljebb 30 százalék a grúz, legalább 35 százalék az örmény, azután következik a többi nemzetiség. Ez Grúzia fővárosa. Ha Grúzia külön köztársaság lenne, akkor bizonyos áttelepítéseket lehetne végrehajtani, például az örményeket ki lehetne telepíteni Tifliszből. Hiszen Grúziában már ki is adtak egy rendeletet Tiflisz lakosságának „szabályozásáról”, amelyről Maharadze elvtárs azt mondotta, hogy az nem irányul az örmények ellen. A lakosságot oly módon akarták elosztani, hogy Tifliszben évről-évre kevesebb lett volna az örmény, mint a grúz — így szándékoztak Tifliszt igazi grúz fővárossá tenni. Elismerem, hogy ezt a kitelepítési rendeletet hatályon kívül helyezték. De még akkor is nagyon sok lehetőség maradt a kezükben, sok olyan rugalmas forma — például a város, „tehermentesítése” —, amelyek segítségével elérhetnék — megőrizve az internacionalizmus látszatát —, hogy Tifliszben az örmények kisebbséggé váljanak.

Tehát egyrészt a földrajzi helyzetből eredő előnyök, melyeket a grúz elhajlók nem akarnak elveszíteni, és másrészt a grúzok hátrányos helyzete magában Tifliszben, ahol a grúz kevesebb, mint az örmény — ezek azok az okok, amelyek elhajlóinkat arra késztetik, hogy a föderáció ellen harcoljanak. A mensevikek az örményeket és tatárokat egyszerűen kitelepítették Tifliszből. Most azonban, a Szovjethatalom alatt nem szabad kitelepíteni, ezért kell kiválni a föderációból és akkor meglesz a jogi lehetősége annak, hogy önállóan végrehajtsanak olyan műveleteket, amelyekkel teljesen biztosíthatják a grúzok előnyös helyzetének kihasználását Azerbajdzsánnal és Örményországgal szemben. És mindennek az lenne az eredménye, hogy a grúzok a Kaukázusontúl kiváltságos helyzetbe kerülnének. Éppen ebben van a veszély.

Szabad-e olyan helyzetet teremtenünk, hacsak nem akarjuk semmibe venni a kaukázusontúli nemzeti béke követelményeit, hogy a grúzok kiváltságos helyzetben legyenek az Örmény és Azerbajdzsán Köztársasággal szemben? Nem, nem szabad. Ezt nem engedhetjük meg.

Van a nemzetek kormányzásának egy régi, különleges rendszere, amely abban áll, hogy a burzsoá hatalom egyes nemzetiségeket magához édesget, kiváltságokkal ruház fel, más nemzeteket pedig lealacsonyít, nem akar velük bajlódni. Ily módon azzal, hogy az egyik nemzetiséget magához édesgeti, e nemzetiség segítségével elnyomja a többit. Így kormányoztak például Ausztriában. Mindenki emlékszik Beust osztrák miniszter kijelentésére, aki magához hívatta a magyar minisztert és ezt mondotta: „Te kormányozd a te hordáidat, én meg majd elbánok az enyéimmel.” Azaz te csak nyomd és szorítsd magyarországi nemzetiségeidet, én pedig majd megszorítom ausztriai nemzetiségeimet. Te meg én — mi kiváltságos nemzet vagyunk, a többit el kell nyomni.

Ugyanez volt a helyzet a lengyelekkel magában Ausztriában. Az osztrákok magukhoz édesgették a lengyeleket, kiváltságokat adtak nekik, hogy segítsenek az osztrákoknak lengyelországi állásaikat megerősíteni, s ennek fejében módot adtak a lengyeleknek arra, hogy Galíciát fojtogassák.

Ez a különleges, tisztán osztrák rendszer, amely abban áll, hogy kiválasztanak és kiváltságokkal ruháznak fel egyes nemzetiségeket, hogy azután elbánhassanak a többivel, a bürokrácia szempontjából „gazdaságos” kormányzási rendszer, mert csak egy nemzetiséggel kell törődni, — politikai szempontból azonban ez az állam biztos halála, mert aki a nemzetiségek egyenlőségének elvét megsérti és kiváltságokat ad egy nemzetiségnek — az halálra ítélte saját nemzetiségi politikáját.

Ugyanígy kormányozza ma Anglia Indiát. Anglia, hogy a bürokrácia szempontjából könnyebben boldoguljon az indiai nemzetiségekkel és törzsekkel, Indiát Brit-Indiára (240 millió lakossal) és Bennszülöttek Indiájára (72 millió lakossal) osztotta. Milyen alapon? Azon az alapon, hogy Anglia egy nemzetcsoportot el akart különíteni és kiváltságokkal akart felruházni, hogy kényelmesebben kormányozhassa a többi nemzetiséget. Indiában több száz nemzetiség él, és Anglia így döntött: minek bajlódjak ezekkel a nemzetiségekkel, jobb, ha kiválasztok néhány nemzetet, adok nekik valamelyes kiváltságokat és rajtuk keresztül kormányozom a többieket, mert, először, ebben az esetben a többi nemzet elégedetlensége a kiváltságos nemzetek ellen fog irányulni, nem pedig Anglia ellen, és másodszor, olcsóbb, ha csak két-három nemzettel kell „bajlódnom”.

Ez szintén kormányzási rendszer, angol rendszer. Mire vezet ez? Az apparátust „olcsóbbá” teszi — ez igaz. Ez azonban, elvtársak, csak bürokratikus kényelmi szempontból fontos, döntő az, hogy ez a rendszer az indiai angol uralom biztos halálát okozza, ebben a rendszerben elkerülhetetlenül, oly bizonyosan, mint kétszer kettő négy, benne van az angol kormányzat és az angol fennhatóság halála.

Erre a veszélyes útra akarnak terelni bennünket elhajló grúz elvtársaink, amikor, megszegve a párt valamennyi törvényét, a föderáció ellen harcolnak, amikor ki akarnak válni a föderációból, hogy megtarthassák előnyös helyzetüket. Arra az útra akarnak terelni bennünket, hogy az Örmény és Azerbajdzsán Köztársaság rovására kiváltságokat adjunk nekik. Erre az útra nem léphetünk, mert ez biztos halála lenne egész kaukázusi politikánknak és a kaukázusi Szovjethatalomnak.

Nem véletlen, hogy grúziai elvtársaink megérezték ezt a veszélyt. Az örmények és azerbajdzsánok ellen támadásba menő grúz sovinizmus felrázta Grúzia Kommunista Pártját. Teljesen érthető, hogy Grúzia Kommunista Pártja, mely legális működése óta két kongresszust tartott, minden alkalommal egyöntetűen elvetette az elhajló elvtársak álláspontját, mert a mai viszonyok között a Kaukázusontúli Föderáció nélkül nem lehet a Kaukázusban sem a békét megóvni, sem az egyenlőséget megvalósítani. Nem szabad megengedni, hogy az egyik nemzet kiváltságosabb helyzetben legyen, mint a másik. Ezt megérezték elvtársaink. Ez az oka annak, hogy Mdivani csoportja két évi harc után csak maroknyi csoport, melyet a párt magában Grúziában már többször kiebrudalt.

Nem véletlen az sem, hogy Lenin elvtárs annyira sietett és annyira sürgette, hogy haladéktalanul alkossuk meg a föderációt. Nem véletlen az sem, hogy Központi Bizottságunk háromszor is úgy határozott, hogy a Kaukázusontúl föderációra van szükség, melynek saját központi végrehajtó bizottsága és saját végrehajtó hatalma van, amelynek döntései a köztársaságokra kötelezőek. Nem véletlen, hogy Dzerzsinszkij elvtárs bizottsága, úgyszintén Kamenyev és Kujbisev bizottsága is, Moszkvába visszatérve, kijelentette, hogy föderáció nélkül lehetetlen meglenni.

Végül nem véletlen az sem, hogy a „Szocialisztyicseszkij Vesztnyik” berkeihez tartozó mensevikek dicsérik a föderáció ellen küzdő elhajló elvtársainkat, a tenyerükön hordozzák őket: minden zsák megtalálja a maga foltját.

Most áttérek azoknak az eszközöknek, azoknak a módoknak a vizsgálatára, amelyek segítségével le kell küzdenünk az egyesülést akadályozó három fő tényezőt: a nagyorosz sovinizmust, a nemzetek tényleges egyenlőtlenségét és a helyi nacionalizmust, különösen, mikor ez sovinizmusba csap át. Azok közül az eszközök közül, amelyek segítségünkre lehetnek abban, hogy simán és teljesen felszámoljuk a népek közeledését gátló régi örökséget, hármat emelek ki.

Az első eszköz: el kell követni mindent, hogy a köztársaságokban megértsék és szeressék a Szovjethatalmat, hogy Szovjethatalmunk ne csak orosz, hanem nemzetiségközi hatalom is legyen. Ennek érdekében elengedhetetlen, hogy ne csak az iskolák, hanem a párt és a Szovjetek minden intézménye, minden szerve, fokozatosan elnemzetiesedjék, hogy olyan nyelven működjenek, melyet a tömegek megértenek, és olyan körülmények között működjenek, amelyek megfelelnek az illető nép életmódjának. Csakis ezzel a feltétellel lesz módunkban a Szovjethatalmat orosz hatalomból nemzetiségközi hatalommá tenni, amelyet valamennyi köztársaság dolgozó tömegei megértenek és megszeretnek, különösen azok, amelyek gazdasági és kulturális tekintetben elmaradtak.

A második eszköz, amely megkönnyítheti a cárizmustól és a burzsoáziától kapott örökség sima felszámolását: úgy kell összeállítani a Köztársaságok Szövetségének népbiztosságait, hogy legalább a legfőbb nemzetiségek emberei bent legyenek a népbiztosságok vezetőségeiben, vagyis olyan helyzetet kell teremteni, hogy az egyes köztársaságok szükségleteit és igényeit okvetlenül kielégítsék.

A harmadik eszköz: legfelsőbb központi szerveinkben feltétlenül lennie kell egy olyan szervnek, amelynek az a rendeltetése, hogy kivétel nélkül valamennyi köztársaság és nemzetiség szükségleteit és igényeit kifejezze.

Erre az utóbbi eszközre különösen fel akarom hívni az önök figyelmét.

Ha a Szövetség Központi Végrehajtó Bizottságában két egyenjogú kamarát létesíthetnénk, amelyek egyikét a Szövetség Szovjetkongresszusa választaná tekintet nélkül a nemzetiségekre, másikát pedig a köztársaságok és nemzeti területek választanák (egyenlő számú tagot választanának a köztársaságok is és a nemzeti területek is) és ez utóbbit ugyancsak a Szövetség Szovjetkongresszusa erősítené meg, akkor, azt hiszem, legfelsőbb intézményeink nemcsak kivétel nélkül valamennyi dolgozó osztályérdekeit, hanem a tisztán nemzeti szükségleteket is tükröznék. Olyan szervünk lenne, amely tükrözné a Köztársaságok Szövetségének területén élő nemzetiségek, népek és törzsek külön érdekeit. Nem lehet, elvtársak, a mi viszonyaink között, amikor Szövetségünk 140 millió embert egyesít, akik közül 65 millió nem-orosz, — nem lehet egy ilyen államot kormányozni, ha itt, Moszkvában, a legfelsőbb szervben, nincsenek jelen a nemzetiségek képviselői, akik nemcsak az egész proletariátus közös érdekeit, hanem a különös, speciális, sajátos, nemzetiségi érdekeket is kifejezésre juttatják. Enélkül, elvtársak, nem lehet kormányozni. Ha nincsen ilyen barométerünk, ha nincsenek olyan embereink, akik kifejezésre tudják juttatni az egyes nemzetiségek sajátos szükségleteit, akkor lehetetlen kormányozni.

Kétféle módon lehet egy országot kormányozni: az egyik mód az, mikor az apparátus „le van egyszerűsítve”, központjában ott ül, mondjuk, egy csoport vagy egy ember, akinek a vidéken a kormányzók személyében ott a keze, a szeme. Ez igen egyszerű kormányzati forma, az ország kormányzó feje olyan adatokat kap, aminőket a kormányzóktól kaphat és az ország feje abban a reményben ringatja magát, hogy becsületesen és helyesen kormányoz. Azután súrlódások keletkeznek, a súrlódások konfliktusokba mennek át, a konfliktusok felkelésekbe. Azután elnyomják a felkeléseket. Ez a kormányzati rendszer nem a mi rendszerünk, s ráadásul nagyon drága, noha egyszerű. Van azonban a kormányzásnak másféle rendszere is, szovjet rendszere. Mi a Szovjetek országában más kormányzati rendszert, olyan kormányzati rendszert valósítunk meg, amely lehetővé teszi, hogy pontosan előrelássuk a parasztság, a nemzetiségek, az úgynevezett „idegen törzsek” és az oroszok körében végbemenő változásokat, eseményeket, hogy legfelsőbb szerveink rendszerében számos barométerünk legyen, amelyek előre jeleznek minden változást, figyelembe veszik és megelőzik a baszmacs-mozgalmat is, a banditizmust is, Kronstadtot is, és minden lehetséges vihart és vészt. Ez a szovjet kormányzati rendszer. Ezt azért nevezik Szovjethatalomnak, népi hatalomnak, mert a nagy tömegekre támaszkodva a kezdet-kezdetén észrevesz minden változást, megfelelő intézkedéseket tesz és idejekorán kiegyenesíti a vonalat, ha elgörbült, önmagát bírálja és kijavítja a vonalat. Ez a kormányzati rendszer a szovjet rendszer, s ez a rendszer megköveteli, hogy legfelsőbb szerveink rendszerében legyenek olyan szerveink, amelyek maradék nélkül tükrözik a nemzeti szükségleteket és igényeket.

Egyesek kifogásolják, hogy ez a rendszer bonyolulttá teszi a kormányzást, hogy újabb szerveket halmoz egymásra. Ez igaz. Először csak az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság Központi Végrehajtó Bizottsága működött, azután megteremtettük a Szövetség Központi Végrehajtó Bizottságát, most pedig a Szövetség Központi Végrehajtó Bizottságát két részre kell majd osztani. Ez elkerülhetetlen. Már mondottam, hogy a legegyszerűbb kormányzati rendszer az, ha oda ültetnek egy embert és kormányzókat adnak melléje. Október után azonban nem lehet ilyesmivel kísérletezni. A rendszer bonyolultabbá vált, de megkönnyíti a kormányzást, és az egész kormányzást minden ízében szovjet jellegűvé teszi. Ezért gondolom, a kongresszusnak hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a Szövetség Központi Végrehajtó Bizottságában külön szervet — második kamarát létesítsünk, mert ez a szerv feltétlenül szükséges.

Nem állítom, hogy ez a forma tökéletesen biztosítja a Szövetség népeinek együttműködését, nem állítom, hogy ez a tudomány utolsó szava. A nemzeti kérdést nem egyszer fogjuk még tárgyalni, mert a nemzeti és a nemzetközi viszonyok változnak és újra meg újra változhatnak. Egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy egyes népbiztosságokat, melyeket a Köztársaságok Szövetségében központosítunk, később talán ismét szét kell választani, ha a tapasztalat azt mutatja, hogy egyes népbiztosságok a központosítás után nem váltak be. Egy azonban bizonyos, mégpedig az, hogy az adott viszonyok között és az adott helyzetben jobb módszerrel és más alkalmasabb szervvel nem rendelkezünk. Arra, hogy olyan szervet teremtsünk, amely az egyes köztársaságokban végbemenő minden ingadozást és minden változást jelezni képes, jobb eszközünk és más módunk, mint egy második kamara létesítése — egyelőre nincs.

Magától értetődik, hogy a második kamarában nemcsak a négy egyesült köztársaságnak, hanem minden népnek képviselve kell lennie, mert nemcsak arról a négy köztársaságról van szó, amelyek szerződésileg egyesülnek, hanem a Köztársaságok Szövetségének valamennyi nemzetiségéről és népéről. Ezért van szükségünk olyan formára, amely visszatükrözi kivétel nélkül minden nemzetiség és köztársaság kívánalmait.

Összefoglalom, elvtársak, a mondottakat.

A nemzeti kérdést az új nemzetközi helyzet teszi fontossá, mert itt, Oroszországban, föderációnkban, helyesen, mintaszerűen kell megoldanunk a nemzeti kérdést, hogy példát mutassunk a Keletnek, mely a forradalom nehéztartaléka, s ezzel erősítsük föderációnk iránti bizalmát és vonzódását.

Országunk belső helyzete szempontjából a „nep” viszonyai, az erősödő nagyorosz sovinizmus és a helyi sovinizmus szintén arra köteleznek bennünket, hogy különösen hangsúlyozzuk a nemzeti kérdés fontosságát.

Beszéltem továbbá arról, hogy a nemzeti kérdés lényege az, hogy helyes kölcsönös viszonyt kell teremtenünk a volt uralkodó nemzet proletariátusa és a régebben elnyomott nemzetek parasztsága között, s ebből a szempontból a nemzeti kérdés konkrét formája ma az, hogy meg kell találnunk azokat az eszközöket és utakat, amelyek a népek együttműködését a Köztársaságok Szövetségében, egységes államban biztosítják.

Beszéltem továbbá azokról a tényezőkről, amelyek elősegítik a népek közeledését. Beszéltem azokról a tényezőkről, amelyek gátolják ezt az egyesülést. Bővebben foglalkoztam a nagyorosz sovinizmussal és rámutattam arra, hogy ez az erő növekvőben van. Ez az erő a fő veszély, mely azzal fenyeget, hogy megingatja a régebben elnyomott népeknek az orosz proletariátusba vetett bizalmát. A nagyorosz sovinizmus legveszélyesebb ellenségünk, amelyet le kell gyűrnünk, mert ha ezt legyűrtük, akkor kilenctized részben legyűrtük azt a nacionalizmust is, amely egyes köztársaságokban fennmaradt és fejlődik.

Továbbá. Fennforog az a veszély, hogy az elvtársak egyes csoportjai olyan útra terelhetnek bennünket, amely járhatatlan számunkra. Azt akarják, hogy egyes nemzetiségeknek kiváltságokat adjunk mások rovására. Megmondottam, hogy mi nem léphetünk erre az útra, mert ez alááshatja a nemzeti békét és a másnemzetiségű tömegekben megölheti a Szovjethatalom iránti bizalmat.

Beszéltem továbbá arról, hogy ha a Központi Végrehajtó Bizottságban második kamarát létesítünk, ez lesz a legfőbb eszköze annak, hogy a lehető legsimábban megszüntethessük ezeket az egyesülést gátló tényezőket. Erről a szervről a Központi Bizottság februári plénumán nyíltabban beszéltem, a tézisekben azonban erről burkoltabb formában van szó, hogy módot adjunk az elvtársaknak, hátha ők maguk más, rugalmasabb formát, más, alkalmasabb szervet ajánlanak a nemzetiségek érdekeinek tükrözésére.

Ezek a következtetéseim.

Azt hiszem, hogy ezen az úton és csakis ezen úton, helyesen fogjuk megoldani a nemzeti kérdést és elérjük, hogy a proletárforradalom zászlaját még szélesebbre kibontva, megnyerjük a Kelet országainak, a forradalom nehéztartalékainak rokonszenvét és bizalmát a proletárforradalom zászlaja iránt. És Kelet országainak döntő szerepük lehet a proletariátus és az imperializmus jövő harcaiban. (Taps.)

4. Zárszó a „Nemzeti mozzanatok a párt- és államépítésben” c. előadói beszédhez
Április 25

Elvtársak! Mielőtt rátérnék arra, hogy a nemzeti kérdéssel foglalkozó szekció munkájáról beszámoljak, engedjék meg, hogy két alapvető pontra vonatkozólag válaszoljak azoknak, akik hozzászóltak előadói beszédemhez. Ez legfeljebb 20 percig fog tartani.

Az első kérdés azzal kapcsolatos, hogy az elvtársak egy csoportja, Buharinnal és Rakovszkijjal az élén, erősen felfújta a nemzeti kérdés jelentőségét, annyira túlozta azt, hogy a nemzeti kérdés miatt szem elől tévesztette a szociális kérdést, a munkásosztály hatalmának kérdését.

Tudjuk, mint kommunistáknak tudnunk kell, hogy egész munkánk alapja a munkások hatalmának megszilárdítására irányuló munka és csak ez után következik a másik kérdés, amely nagyon fontos, de az előbbinek alárendelt kérdés — a nemzeti kérdés. Azt mondják nekünk, hogy nem szabad megbántani a nemzetiségeket. Ez tökéletesen igaz, és ezzel egyetértek — nem szabad őket megbántani. Teljes képtelenség azonban, ha ebből azt az új elméletet kovácsolják, hogy a nagyorosz proletariátust a régebben elnyomott nemzetekkel szemben jogilag hátrányosabb helyzetbe kell hozni. Azt, ami Lenin elvtárs ismert cikkében csupán fordulatos kifejezés, Buharin egész jelszóvá változtatta. Holott világos, hogy a proletárdiktatúra politikai alapját elsősorban és főleg a központi, ipari vidékek alkotják, nempedig a végvidékeken elterülő paraszti országok. Ha túlozzuk a dolgot a paraszti végvidékek előnyére, a proletárvidékek hátrányára, akkor rés támadhat a proletariátus diktatúrájának rendszerén. Ez veszélyes, elvtársak. A politikában nem szabad sem túlozni, sem kisebbíteni a dolgokat, tudni kell, mennyi só kell a levesbe.

Nem szabad elfelejteni, hogy a népek önrendelkezési jogán kívül van még egy másik jog is: a munkásosztály joga hatalmának megszilárdítására, s az önrendelkezési jog ennek alá van rendelve. Előfordul, hogy az önrendelkezési jog ellentétbe kerül a másik, magasabb joggal, a hatalomra jutott munkásosztálynak azzal a jogával, hogy hatalmát megszilárdítsa. Ebben az esetben — ezt nyíltan meg kell mondanunk — az önrendelkezési jog nem akadályozhatja és nem is szabad, hogy akadályozza a munkásosztály diktatúrára való jogának megvalósítását. Az előbbi jognak háttérbe kell szorulnia az utóbbi joggal szemben. Ez történt például 1920-ban, amikor a munkásosztály hatalmának védelme érdekében kénytelenek voltunk Varsó ellen vonulni.

Ezért nem szabad megfeledkezni arról, hogy amikor mindenféle ígéreteket tesznek a nemzetiségeknek, hajbókolnak a nemzetiségek képviselői előtt, ahogy ezen a kongresszuson egyes elvtársak tették, nem szabad megfeledkezni arról, hogy a nemzeti kérdés hatókörét és — hogy úgy mondjuk — illetékességének határát a mi külső és belső viszonyaink között csak a „munkáskérdésnek”, a kérdések kérdésének illetékessége és hatóköre szabja meg.

Sokan Vlagyimir Iljics feljegyzéseire és cikkeire hivatkoztak. Én nem szívesen idézem tanítómat, Lenin elvtársat, mert nincs jelen és félek, hogy talán helytelenül és nem az alkalomnak megfelelően hivatkoznék rá. Mégis, hogy az elvtársakban a nemzeti kérdés súlyát illetően minden kételyt eloszlassak, kénytelen vagyok egy helyet idézni, amely sarkalatos igazságot fejez ki, és nem adhat okot semmiféle félreértésre. Lenin elvtárs az önrendelkezésről írt cikkében, elemezve Marx egyik levelét a nemzeti kérdésről, erre a következtetésre jut:

„Marx kétségtelenül abból indul ki, hogy a nemzeti kérdés a «munkáskérdéshez» képest alárendelt jelentőségű”.

Ez csak két sor, de eldönt mindent. Ezt jól vésse emlékezetébe némely túlbuzgó elvtársunk.

A második kérdés — a nagyorosz sovinizmus és a helyi sovinizmus kérdése. Itt hallottuk Rakovszkijt és különösen Buharint, aki azt indítványozta, hogy hagyjuk ki a helyi sovinizmus ártalmasságáról szóló pontot. Minek bajlódni olyan férgecskével, mint a helyi sovinizmus, mikor olyan „Góliáttal” van dolgunk, mint a nagyorosz sovinizmus. Buharin általában bűnbánó hangulatban volt. Ez érthető is, hiszen éveken át vétett a nemzetiségek ellen, tagadta az önrendelkezési jogot — végre itt az ideje, hogy bűnbánóan megtérjen. De vezeklés közben a másik végletbe esett. Különös, hogy Buharin felszólítja a pártot, kövesse példáját és szintén szánja-bánja bűneit, noha az egész világ tudja, hogy a párt e téren sohasem vétkezett, hiszen létének első napjától kezdve (1898) elismerte az önrendelkezési jogot, tehát nincs miért vezekelnie. Buharin ugyanis nem értette meg a nemzeti kérdés lényegét. Amikor azt mondjuk, hogy a nemzeti kérdésben a nagyorosz sovinizmus elleni harcot kell homloktérbe állítani, ezzel az orosz kommunista kötelességeit akarjuk hangsúlyozni, ezzel azt akarjuk mondani, hogy az orosz kommunistának kötelessége, hogy ő maga harcoljon az orosz sovinizmus ellen. Ha nem az orosz, hanem a turkesztáni, vagy a grúz kommunisták indítanának harcot az orosz sovinizmus ellen, ezt a harcukat oroszellenes sovinizmusnak minősítenék. Ez mindent összezavarna és erősítené a nagyorosz sovinizmust. Csak az orosz kommunisták vállalhatják és csak ők küzdhetik végig a nagyorosz sovinizmus elleni harcot.

És mit akarunk mondani akkor, amikor azt indítványozzuk, hogy harcolni kell a helyi sovinizmus ellen? Ezzel a helyi kommunisták kötelességét akarjuk hangsúlyozni, a nem-orosz kommunistáknak azt a kötelességét, hogy harcoljanak saját sovinizmusuk ellen. Talán bizony tagadható, hogy vannak oroszellenes soviniszta elhajlások? Hiszen az egész kongresszus szemtanúja volt, hogy igenis van helyi, grúz, baskír stb. sovinizmus, amely ellen harcolni kell. Az orosz kommunisták nem harcolhatnak a tatár, a grúz, a baskír sovinizmus ellen, mert ha az orosz kommunista vállalná a tatár vagy a grúz sovinizmus elleni nehéz harcot, akkor azt a tatárok vagy grúzok ellen irányuló nagyorosz soviniszta harcnak minősítenék. Ez az egész dolgot összezavarná. Csakis a tatár, a grúz stb. kommunisták harcolhatnak a tatár, a grúz stb. sovinizmus ellen, csakis a grúz kommunisták harcolhatnak sikeresen a grúz nacionalizmus vagy sovinizmus ellen. Ez a nem-orosz kommunisták kötelessége. A tézisekben ezért kell hangsúlyozni ezt a kétoldalú feladatot — az orosz kommunisták feladatát (harc a nagyorosz sovinizmus ellen) és a nem-orosz kommunisták feladatát (harc az örményellenes, tatárellenes, oroszellenes sovinizmus ellen). Enélkül a tézisek egyoldalúak lennének, enélkül nincsen internacionalizmus sem az állam-, sem a pártépítésben.

Ha csak a nagyorosz sovinizmus ellen fogunk harcolni, ez a harc fedezné a tatár stb. soviniszták harcát, amely fokozódik és különösen most, a „nep” viszonyai között veszélyes. Nekünk okvetlenül két fronton kell harcolnunk, mert csak akkor tudunk majd sikereket elérni, ha két fronton harcolunk — egyrészt a nagyorosz sovinizmus ellen, mely a legnagyobb veszély építőmunkánkban, és másrészt a helyi sovinizmus ellen —, mert e kétoldali harc nélkül nem forrhatnak egybe az orosz munkások és parasztok a másnemzetiségű munkásokkal és parasztokkal. Ellenkező esetben az történnék, hogy buzdítjuk a helyi sovinizmust, hogy politikánkkal jutalmazzuk a helyi sovinizmust, ami megengedhetetlen.

Engedjék meg, hogy itt is Lenin elvtársra hivatkozzam. Nem tenném, de mert kongresszusunkon van sok elvtárs, aki össze-vissza idézi és elferdíti Lenin elvtársat, engedjék meg, hogy Lenin elvtárs egyik közismert cikkéből néhány szót felolvassak:

„A proletariátus köteles követelni az «ő» nemzete által elnyomott gyarmatok és nemzetek politikai különválásának szabadságát. Máskülönben a proletariátus internacionalizmusa tartalmatlan lesz, csak szólam marad s az elnyomott és az elnyomó nemzet munkásainak kölcsönös bizalma és osztályszolidaritása lehetetlen”.

Ez az uralkodó vagy a volt uralkodó nemzet proletárjainak kötelessége. A továbbiakban Lenin elvtárs már a korábban elnyomott nemzetek proletárjainak, illetve kommunistáinak kötelességeiről beszél:

„Másfelől az elnyomott nemzetek szocialistái főképpen az elnyomott nemzet munkásainak és az elnyomó nemzet munkásainak teljes és feltétlen egységéért — szervezeti egységéért is — kötelesek síkra szállni és kötelesek azt meg is valósítani. Máskülönben a burzsoázia mindenféle gaztette, árulása és csalása közepette lehetetlen megvédeni a proletariátus önálló politikáját és más országok proletariátusával való osztályszolidaritását. Mert az elnyomott nemzetek burzsoáziája a nemzeti szabadság jelszavait állandóan a munkások becsapására használja ki.”

Mint látják, ha már Lenin elvtárs nyomdokain akarunk haladni — és itt egyes elvtársak Lenin elvtárs nevére esküdtek —, akkor mindkét tézist, mind a nagyorosz sovinizmus, mind a helyi sovinizmus elleni harcról szóló tézist, mint ugyanannak a jelenségnek két oldalát, mint általában a sovinizmus elleni harcról szóló téziseket, benn kell hagyni a határozatban.

Ezzel be is fejezem ellenvetéseimet az itt elhangzott felszólalásokra.

Most engedjék meg, hogy jelentést tegyek a nemzeti kérdés szekciójának munkájáról. A szekció alapul elfogadta a Központi Bizottság téziseit. Változatlanul hagyta a tézisek hat pontját: az 1, 2, 3,4, 5. és 6. pontot. A szekcióban elsősorban arról folyt a vita, hogy az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságról előzetesen le kell-e választani az autonóm köztársaságokat, a Kaukázusontúli Föderációról pedig a független kaukázusi köztársaságokat, hogy ezek a köztársaságok önállóan léphessenek be a Köztársaságok Szövetségébe. Ezt a grúziai elvtársak egy része javasolta, de a grúz, az örmény és az azerbajdzsán küldöttség, mint ismeretes, nem rokonszenvez ezzel a javaslattal. A szekció megvitatta ezt a kérdést és nagy többsége amellett döntött, hogy meg kell hagyni a tézisekben kifejtett tételt, vagyis az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság éppúgy, mint a Kaukázusontúli Föderáció is egész alakulat marad, és mint ilyen lép be a Köztársaságok Szövetségébe. A grúz elvtársak e részének nem minden javaslata került szavazásra, mert a javaslatok szerzői, látván, hogy javaslataikkal nem rokonszenveznek, visszavonták azokat. Ebben a kérdésben komoly harc folyt.

A második kérdés, amely harcra adott alkalmat, az volt, hogy milyen legyen a második kamara összetétele. Az elvtársak egy része (a kisebbség) azt javasolta, hogy a második kamara ne valamennyi köztársaság, nemzetiség és terület képviselőiből álljon, hanem a négy köztársaság: az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság, a Kaukázusontúli Föderáció, Belorusszia és Ukrajna képviselőiből. A többség nem fogadta el ezt a javaslatot és a szekció ellene foglalt állást, mert célszerűbbnek tartotta, ha a második kamara valamennyi köztársaság (független és autonóm köztársaság) és valamennyi nemzeti terület egyenlő számú képviselőiből fog állni. A határozatot nem indokolom meg, mert a kisebbség képviselője, Rakovszkij fel fog szólalni, hogy megindokolja javaslatát, melyet a szekció elvetett. Az ő felszólalása után én is előterjesztem majd indokaimat.

Harc volt még, bár nem nagyon elkeseredett harc, abban a kérdésben is, nem kellene-e a téziseket olyan értelemben módosítani, hogy a nemzeti kérdés eldöntésénél ne csak a Keletre vegyünk irányt, hanem a Nyugatra is. A szekcióban ez a módosítás, mely a kisebbség, Rakovszkij módosítása, szavazásra került. A szekció elvetette ezt a módosítást. Rakovszkij felszólalása után még én is beszélni fogok erről a kérdésről.

Felolvasom az elfogadott módosításokat. Hat pontot változatlanul fogadtunk el. A 7. pont második bekezdésének alulról harmadik sorában e szavak elé: „Ezért erélyes harc” — beszúrandó:

„Több nemzeti köztársaságban (Ukrajnában, Belorussziában, Azerbajdzsánban, Turkesztánban) bonyolítja a helyzetet az, hogy a munkásosztálynak, a Szovjethatalom legfőbb támaszának jelentős része nagyorosz nemzetiségű. Ezeken a területeken a város és a falu, a munkásosztály és a parasztság összefogását nagyon erősen akadályozzák a nagyorosz sovinizmusnak a párt- és szovjet szervekben mutatkozó maradványai. Ilyen viszonyok között az orosz kultúra fölényéről szóló beszédek és az a tétel, hogy a magasabb orosz kultúra elkerülhetetlenül legyőzi az elmaradtabb népek (az ukránok, azerbajdzsánok, uzbekok, kirgizek stb.) kultúráját, nem egyéb, mint kísérlet a nagyorosz nemzetiség uralmának állandósítására.”

Ezt a módosítást elfogadtam, mert javítja a téziseket.

A második módosítás szintén a 7. pontra vonatkozik. Ez elé a kitétel elé: „máskülönben nem számíthatunk arra” — be kell szúrni a következőket:

„Ennek a segítségnek elsősorban abban kell megnyilvánulnia, hogy a régebben elnyomott nemzetiségek köztársaságaiban több gyakorlati intézkedéssel előmozdítjuk ipari gócok kialakulását, amelyekbe a lehető legnagyobb mértékben bevonjuk a helyi lakosságot. Végül, ennek a segítségnek — a X. kongresszus határozata értelmében — párhuzamosan kell haladnia a dolgozó tömegek harcával, melyet a «nep»-pel kapcsolatban erősödő helyi és bevándorolt kizsákmányoló felső rétegek ellen, saját társadalmi állásaik megerősítéséért folytatnak. Mivel ezek a köztársaságok főleg mezőgazdasági vidékek, a belső szociális intézkedéseknek elsősorban arra kell irányulniok, hogy a dolgozó tömegeknek földet juttassanak a szabad állami alapból.”

Továbbá ugyancsak a 7. ponthoz, a második bekezdés közepén, ahol a grúz, azerbajdzsán stb. sovinizmusról van szó, be kell szúrni: „örmény sovinizmus stb”. Az örmény elvtársak nem akarták, hogy az örményeket megsértsék s ezért azt kívánták, hogy az ő sovinizmusukról is emlékezzünk meg a tézisekben.

Továbbá, a tézisek 8. pontjában, ezek után a szavak után: „egységes és oszthatatlan” — beszúrandó:

„Ugyancsak a régi örökség következménye az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság egyes hatóságainak arra irányuló törekvése, hogy alárendeljék maguknak az autonóm köztársaságok önálló népbiztosságait és ily módon előkészítsék e köztársaságok felszámolását.”

A 8. pont a következő szavakkal egészítendő ki:

„és kinyilatkoztatva a nemzeti köztársaságok létének és további fejlődésének feltétlen szükségességét”.

Továbbá a 9. pontot úgy kell kezdeni, ahogy olvasom:

„A Köztársaságok Szövetsége, amely minden egyes köztársaság munkásságának és parasztságának egyenlősége és önkéntessége alapján alakult, a proletariátus első kísérlete, hogy független országok kölcsönös nemzetközi viszonyát szabályozza és az első lépés a munka jövendő Szovjet Világköztársaságának megteremtése felé.”

A 10. pont „a” alpontja elé „a” alpontként ezt írtuk:

a) a Szövetség központi szerveinek felépítésénél biztosítandó, hogy az egyes köztársaságoknak kölcsönös viszonyukban, úgyszintén a Szövetség központi hatalmához való viszonyukban, egyenlő jogaik és kötelességeik legyenek.”

Ezután következik a ,,b” alpont, amely magában foglalja az eredeti „a” alpont szövegét, a következőképpen:

b) a Szövetség legfelsőbb szerveinek rendszerében külön szerv létesítendő, melyben kivétel nélkül valamennyi nemzeti köztársaságnak és nemzeti területnek egyenlő számú képviselete legyen, olyan összetételben, amely lehetőleg figyelembe veszi e köztársaságok valamennyi nemzetiségét.”

A 10. pont eredeti „b” alpontja most „c” alpont lesz a következő szövegezésben:

c) a Szövetség végrehajtó szerveit oly módon kell összeállítani, hogy azokban a köztársaságok képviselőinek valóságos részvétele, valamint a Szövetségben élő népek szükségleteinek és igényeinek kielégítése biztosíttassék.”

Ezután következik a „d” alpont, mint kiegészítés:

d) a köztársaságoknak meglehetősen tág pénzügyi és különösen költségvetési jogokat kell adni, amelyek állami, közigazgatási, kulturális és gazdasági kezdeményezésük kifejtését biztosítják.”

Ezután következik az „e” alpont, mely azonos az eredeti „c” alponttal:

e) a nemzeti köztársaságok és területek szerveit főleg helyi emberekből kell összeállítani, akik ismerik az ottani népek nyelvét, életmódját, erkölcseit és szokásait.”

Hozzáírtunk továbbá egy második alpontot is. Ez most „f” alpont és így szól:

f) külön törvényeket kell hozni, melyek a helyi és nemzeti lakosságot, valamint a nemzeti kisebbségeket szolgáló valamennyi állami szervben és valamennyi intézményben biztosítják az anyanyelv használatát, s üldözik és teljes forradalmi szigorral büntetik azokat, akik megszegik a nemzetek és különösen a nemzeti kisebbségek jogait.”

Kiegészítésként következik a „g” alpont:

g) a Vörös Hadseregben olyan szellemben kell fokozni a nevelő munkát, hogy meghonosodjék benne a Szövetséghez tartozó népek testvériségének és szolidaritásának eszméje, és gyakorlati rendszabályok foganatosítandók nemzeti katonai egységek szervezésére, szigorúan szem előtt tartva a köztársaságok teljes védelmi képességének biztosításához elengedhetetlen intézkedéseket.”

Íme a kiegészítések, amelyeket a szekció elfogadott és amelyek ellen nincs kifogásom, mert konkrétabbá teszik a téziseket.

Ami a második részt illeti, ehhez nem nyújtottak be komolyabb módosításokat. A nemzeti kérdés szekciója által választott bizottság úgy határozott, hogy az idevonatkozó kisebb jelentőségű módosításokat a jövendő Központi Bizottság elé terjeszti.

Így tehát a második résznek a szétosztott nyomtatott anyagban olvasható szövegezése nem változott.

5. Válasz a határozati javaslathoz benyújtott módosításokra
Április 25

Noha Rakovszkij háromszorosan megváltoztatta és negyedére rövidítette a szekció elé terjesztett határozati javaslatát, mégis határozottan elleneznem kell a módosítását — mégpedig a következő okból. A nemzeti kérdésről szóló téziseinkben arccal Kelet felé fordulunk, mert ott szunnyadnak nehéztartalékaink. Az egész nemzeti kérdés vizsgálatánál Iljics cikkét tartottuk szem előtt, aki egy szót sem szól a Nyugatról, mert a nemzeti kérdés súlypontja nem ott van, hanem Keleten, a gyarmatokon és félgyarmatokon. Rakovszkij azt akarja, hogy amikor a Kelet felé fordulunk, forduljunk egyszersmind a Nyugat felé is. Ez azonban lehetetlen, elvtársak, és természetellenes, mert az emberek arccal általában vagy az egyik, vagy a másik oldal felé fordulnak — lehetetlen egyidejűleg kétfelé fordulni. Mi nem változtathatjuk meg és nem is szabad megváltoztatnunk a tézisek általános jellegét, keleti tónusát. Ezért gondolom, hogy Rakovszkij módosítását el kell vetnünk.

***

Véleményem szerint ez a módosítás sarkalatos jelentőségű. Ki kell jelentenem, hogy ha a kongresszus azt elfogadná, ez a téziseket fenekestől felforgatná. Rakovszkij javaslata szerint a második kamarát úgy kell felépíteni, hogy abban államalakulatok legyenek képviselve. Rakovszkij véleménye szerint Ukrajna államalakulat, Baskíria azonban nem. Miért? Hiszen a köztársaságokban nem töröljük el a népbiztosok tanácsait. Vajon a baskír Központi Végrehajtó Bizottság nem állami intézmény?! És miért nem állam Baskíria? Vajon Ukrajna nem lesz többé állam, ha belép a Szövetségbe? Az államfetisizmus megzavarta Rakovszkijt. Ha a nemzetiségek egyenjogúak, ha van nyelvük, sajátos életmódjuk, ha vannak saját erkölcseik és szokásaik, ha ezek a nemzetiségek megteremtették állami intézményeiket: a Központi Végrehajtó Bizottságot, a Népbiztosok Tanácsát, akkor világos, hogy ezek a nemzeti alakulatok — államalakulatok. Azt hiszem, nem szabad letérnünk arról az álláspontunkról, hogy a második kamarában a köztársaságoknak és a nemzetiségeknek, különösen a keleti nemzetiségeknek egyenlőknek kell lenniök.

Rakovszkij nyilván a föderáció porosz rendszerű felépítésének hatása alá került. A német föderációban egyáltalában nincs egyenlőség az államok között. Én azt javasolom, hogy nálunk az osztályképviselettel egy sorban — az osztályképviselet: az első kamara, melyet a Szövetség Szovjetkongresszusa választ — legyen nemzetiségi képviselet is, melyben a nemzetiségek az egyenlőség elve alapján vannak képviselve. A forradalom szempontjából elsősorban a keleti népek fontosak, mert szerves kapcsolatban vannak Kínával, Indiával, egybekapcsolódnak velük nyelvükkel, vallásukkal, szokásaikkal stb. E kis népek súlya sokkal nagyobb, mint Ukrajnáé.

Ha Ukrajnában követünk el egy kis hibát, ennek a hatása nem igen lesz érezhető a Keleten. De ha Adzsarisztánban, ebben a kis országban (120 000 főnyi lakossága van) követünk el egy kis hibát, ez azonnal visszahat Törökországra és visszahat az egész Keletre, mert Törökország a legszorosabb kapcsolatban van a Kelettel. Ha a Tibettel és Kínával kapcsolatban álló kalmükok kis területével szemben követünk el egy kis hibát, ez is sokkal károsabban fog kihatni munkánkra, mint egy Ukrajnával szemben elkövetett hiba. A Kelet hatalmas mozgalmának távlata előtt állunk, munkánknak elsősorban a Kelet felébresztésére kell irányulnia és kerülnünk kell mindent, ami — ha legtávolabbról is, ha közvetve is — csorbíthatná a keleti végvidékek bármely népének, akár legeslegkisebb népének jelentőségét. Ezért gondolom, hogy a Köztársaságok Szövetségének, e 140 millió lakosú nagy országnak kormányzása szempontjából igazságosabb, célszerűbb és a forradalomra nézve előnyösebb, jobb lenne, ha a második kamarában valamennyi köztársaság és nemzeti terület egyenlő képviseletet kapna. 8 autonóm köztársaságunk és 8 független köztársaságunk van, Oroszország, mint köztársaság lép be, 14 területünk van, ebből fog állni a második kamara, amely tükrözni fogja a nemzetiségek minden igényét és szükségletét és megkönnyíti e nagy ország kormányzását. Ezért gondolom, hogy Rakovszkij módosítását el kell vetni.

6. Pótlás a nemzeti kérdés bizottságának jelentéséhez
Április 25

Elvtársak, amikor jelentést tettem a nemzeti kérdés szekciójának munkájáról, megfeledkeztem két kisebb kiegészítésről, amelyekről feltétlenül említést kell tennem. A 10. paragrafus „b” pontját, ahol arról van szó, hogy az egyenlőség alapján meg kell teremteni kivétel nélkül minden nemzeti köztársaság és nemzeti terület külön képviseleti szervét, a következőkkel kell kiegészíteni: „olyan összetételben, amely lehetőleg figyelembe veszi e köztársaságok valamennyi nemzetiségét”. Ez azért szükséges, mert a második kamarában képviselt egyes köztársaságok területén több nemzetiség él. Vegyük például Turkesztánt. Ott uzbekokon kívül vannak turkmenok, kirgizek és más nemzetiségek s a képviseletet úgy kell összeállítani, hogy abban valamennyi nemzetiség képviselethez jusson.

Még ki kellett egészíteni a második rész végét is. Ez a kiegészítés így szól:

„Tekintettel az autonóm és független köztársaságokban és általában a végvidékeken dolgozó felelős funkcionáriusok munkájának óriási fontosságára (az adott köztársaság dolgozói és a Szövetség valamennyi többi dolgozója közötti kapcsolat megvalósítása), a kongresszus megbízza a Központi Bizottságot, hogy gondoskodjék olyan funkcionáriusok különösen figyelmes kiválasztásáról, akik teljesen biztosítják a nemzeti kérdésben hozott párthatározatok tényleges megvalósítását.”

Végül még pár szóval felelnem kell Radek egyik megjegyzésére. Az örmény elvtársak kérnek erre. Véleményem szerint Radek megjegyzése nem felel meg a valóságnak. Radek itt arról beszélt, hogy az örmények Azerbajdzsánban elnyomják vagy elnyomhatják az azerbajdzsánokat és fordítva, az azerbajdzsánok Örményországban elnyomhatják az örményeket. Ki kell jelentenem, hogy ilyen jelenségek egyáltalán nem is fordulnak elő sehol a világon. Ellenkező jelenségek vannak, előfordul, hogy Azerbajdzsánban az azerbajdzsánok, mint többség, elnyomják az örményeket és lemészárolják őket, amint ez Nahicsevaniban történt, ahol majdnem minden örményt legyilkoltak, az örmények pedig Örményországban majdnem minden tatárt kiirtottak. Ez történt Zangezurban. Az azonban, hogy a kisebbség idegen államban elnyomja a többséget — ilyen természetellenes jelenségek nem szoktak előfordulni.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Migráncsokat akarunk! MIGRÁNCSOKAT AKARUNK! MIG-RÁN-CSOK-AT MÉG-MÉG-MÉG!

Folytatódik a “magyar” qrmány ámokfutása – újabb vétó

Az uniós nagyköveteknek szerdán kellett volna jóvá hagyniuk egy EU-Svájc közötti kapcsolatokról szóló határozatot. Magyarország megfúrta – ezt is.

Szerdán az uniós nagyköveteknek az EU-Svájc közötti határozatokról szóló egyezményről kellett volna rábólintaniuk, egyszerű szavazással, vita nélkül, miután már a delegációk kifejtették a véleményüket az ügyben.

A szöveg elismeréssel szól a svájci  nemzetközi szerepvállalásokról, a különböző politikákban való együttműködésről és a mindkét fél számára “kölcsönös kapcsolatról”. A határozat emellett a “vonakodó” svájci kormányt igyekezett arra ösztönözni, hogy a már december óta az asztalon lévő, EU-val fennálló viszonyról szóló új keretmegállapodást fogadja el végre.

Csakhogy a magyar kormány a szövegezés miatt vitát kérvényezett – írja a Politico. És vajon mivel volt a problémája a magyar kormánynak? Természetesen a migrációról szóló paragrafussal.

A Politico hírlevele idézi a tervezet inkriminált paragrafusát is: “A tanács elégedettséggel ismeri el az EU és Svájc közötti együttműködést a nemzetközi migrációnál, beleértve a mozgások kezelését, a menekültek áthelyezését és a kérdés globális szintű kormányzásának kialakítását. Bátorítja Svájcot, hogy folytassa az együttműködést a keleti, közép- és nyugati mediterrán menekültútvonalak mentén, és további koordinációt javasol ezen a téren.”

Vagyis a szöveg a migrációs útvonalak lezárására tett svájci erőfeszítésekről szól – magyarázza a Politico, amely azt is hozzáteszi, hogy a migráció egy szitokszó.

Magyarország uniós állandó képviseletének szóvivője a brüsszeli szakportállal azt közölte, hogy a szöveggel kapcsolatos “folyamatban lévő tárgyalásokat nem kíván kommentálni”. A Politico úgy tudja, hogy a román elnökség várhatóan a magyarok kedvéért átírja majd a dokumentumot, így a kérdés már csak az, hogy a többi tagállam így is elfogadja-e a határozatot egy későbbi találkozón.

Nem ez az első

Nem ez az első alkalom, hogy magyar kormány a migráció miatt megvétóz fontos uniós megállapodásokat. Legutóbb februárban volt egy, az uniós tagállamokat felháborító húzása a magyar diplomáciának, amikor az EU-Arab Liga csúcstalálkozómegállapodását, mert abban az ENSZ migrációs csomagjára is volt egy utalás.

A budapesti kabinet “vétólistáján” szerepelt már ezt megelőzően

  • egy kínai határozat, amelyben az EU országai egységesen akarták figyelmeztetni Pekinget az emberi jogok betartására;
  • egy közös uniós álláspont, amelyet az ENSZ migrációról tartott közgyűlésén szerettek volna felvezetni;
  • egy nemzetközi egyezmény, amelyet az EU az afrikai kormányokkal kötött volna;
  • egy EU-ACP, azaz az afrikai-karibi-óceániai térséggel kötendő megállapodást;
  • egy V4-ek és Japán közötti megállapodást, amelynek zárónyilatkozatából Orbán Viktor ki akart vetetni két olyan utalást, ami Kínának kellemetlen lett volna és amibe a japán miniszterelnök nem ment bele.

Meglesz a böjtje

E vétózgatások eredménye az, hogy a Magyarország és az EU többi tagállamai közötti szembenállás még sohasem volt olyan kiélezett mint most. A magyar kormány láthatóan feladta azt a korábbi gyakorlatát is, hogy egyedül nem vétóz meg fontos döntéseket, ami azt eredményezte, hogy diplomáciai források szerint mára Magyarország magára maradt, nincs már igazi szövetségese, ami a később olyan ügyekben érintheti meglehetősen kellemetlenül a magyar döntéshozókat, mint a következő hétéves költségvetésben például a kohéziós források juttatása.                (24.hu)

A balrad.ru kommentje a “KUNYERA” után!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Bal-Rad komm: “…Vagyis a szöveg a migrációs útvonalak lezárására tett svájci erőfeszítésekről szól…”

– ???

Ha jól értelmezzük, akkor Döbrögisztán EZEKET A MIGRÁNCSÚTVONALAKAT NEM AKARJA LEZÁRNI!

Logikus! Hiszen ha le lennének zárva, NEM JÖHETNÉNEK A MIGRÁNCSOK!

HA PEDIG NEM JÖHETNEK A MIGRÁNCSOK! – NINCS TÖBBÉ MIGRÁNCSVESZÉLY!

HA PEDIG NINCS MIGRÁNCSVESZÉLY! – NINCS A MIGRÁNCSOKKAL VALÓ RIOGATÁSI LEHETŐSÉG!

Ergo: Döbrögiék a migráncsok jövetelében ÉRDEKELTEK! A Soros – terv megvalósításában!

“…Meglesz a böjtje…”

– Meg bizony! Mi – MAGYAROK! – fogjuk ezt megböjtölni!

 

Érdemeik szerint…

Vajna Tímea turistaosztályon viszi Amerikába a ‘zura hamvait

Mint beszámoltunk róla, Andy Vajnának lesz egy második temetési szertartása is Los Angelesben, mivel a producernek és kormánybiztosnak az volt a kívánsága, hogy ott helyezzék végső nyugalomra.

 Most Vajna Tímea az Instagram sztorijában mutatta meg Vajna urnáját, akinek hamvasztásos temetése volt. A szöveg alapjánéppen utazik vele Los Angelesbe, hogy beteljesítse elhunyt férje végakaratát.A képet egyébként 24 óráig lehet csak megnézni Vajna Tímea Instagram-oldalán, utána törlődik magától.                                                                                                            (24.hu)

A balrad.ru kommentje a “KUNYERA” után!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Bal-Rad komm: Az igazat megvallva nem vagyunk kíváncsiak ANNYIRA a képekre, hogy lelopjuk a víg özvegy képtárából. Így aztán csak talélgathatunk, hogy “boniemmes nejlonszatyorban”, vagy more kézműves macskafuvarozó kézi ketrecben viszi TURISTAOSZTÁLYON a ‘zura hamvait tartalmazó urnát.

De azért elég jól a HELYÜKÖN tudja kezelni dolgait. PRAKTIKUSAN!

Képtalálat a következőre: „Vajna Timea macskát szállít - kép”A macskát luxusban. Los Angelesbe! Állatorvoshoz. Műtétre. Ez volt Timike kívánsága!

Bandikát turistaosztályon. Los Angelesbe! “…mivel a producernek és kormánybiztosnak az volt a kívánsága, hogy ott helyezzék végső nyugalomra.”

Képtalálat a következőre: „Andy Vajna temetése-kép”

Éjfél előtt két pecet mutat a Végítélet Órája

Sosem voltunk közelebb a nukleáris világégéshez, mint ma

Az atomóra szerint két percre vagyunk egy végzetes háborútól.

A Világvége, vagy az Atomóra percmutatója, amely azt mutatja, mennyire lehetünk a földünket nagyjából lakhatatlanná tevő, az emberiség döntő részét, vagy talán egészét elpusztító atomfegyver-világháborútól, még sohasem volt olyan közel a végzetes „éjfélhez”, az atomháborúhoz, mint ma. Tavaly azt mutatta, két percre lehetünk a világtragédiától. Annak ellenére, hogy a világon felhalmozott atomfegyverek száma az 1986-ban, a hidegháború egyik legforróbb évében regisztrált több mint 70 ezer aktív, bevethető fegyverről csaknem az ötödére csökkentek.

Jelenleg körülbelül 14.500 atomfegyver van a világ hadseregeinél rendszerbe állítva, ezek 92 százaléka a két nagynál, az Egyesült Államoknál és Oroszországnál, mondja az Amerikai Tudósszövetség (FAS).

Vajon vigasztalást nyújthat, hogy nemcsak az atomfegyverek száma, hanem azok pusztító ereje is valamelyest csökkent? Aligha. E mögött több más tényező mellett a célba juttató eszközök nagyobb pontossága rejlik.

A világ legnagyobb ismert atomfegyvere, a Szovjetunió által 1961-ben felrobbantott, a hirosímainál mintegy 2500-szor erősebb kísérleti Cár-bomba sohasem került szolgálatba a szovjet hadseregnél,

vélhetően a több fokozatú hidrogénbomba-építési elvek ellenőrzése mellett az Egyesült Államoknak szánt figyelmeztetésnek szánták.

A mai atomfegyverek a Cár-bomba hatóerejének a századát sem nagyon érik el.

Feltételezések szerint tömeges bevetésük – amely Európára, Oroszországra, Kínára, Észak-Amerikára koncentrálódna – a közvetlen hő, légnyomás és sugárzás okozta pusztításon túl megváltoztatná az egész Föld klímáját. Beköszönthetne a kiszámíthatatlan következményekkel járó „atomtél”, a hőmérséklet drámai csökkenése. Egyes források szerint nagyjából hasonló történhetne, mint amikor 65 millió évvel ezelőtt a mai mexikói Yucatán-félszigetnél egy hatalmas, mintegy Budapest-átmérőjű meteorit csapódott a földbe, az élővilág jelentős része kihalását okozva. Kipusztulhatnának magasabb rendű, bonyolultabb, kényesebb életformák, beleértve a homo sapienst is.

Noha sokkal kevesebb aktív atomfegyverről tudunk, mint a rekord-évben, 1986-ban, mégis az atomháború kirobbanásának a veszélye korábban nem tapasztalt mértékűvé erősödött.

Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy az atomhatalmak, a két meghatározó erő, az Egyesült Államok és Oroszország, továbbá a feljövő harmadik, Kína között korábban nem tapasztalt mértékű katonai-politikai-gazdasági feszültség uralkodik. Felgyorsult a nemzetközi erőviszonyok módosulása, radikálisan megváltozhat a korábban évtizedekig ismert kétpólusú, majd 1991-től gyakorlatilag egypólusú világ.

Csak egy elem a többtucatnyiból, amelyek befolyásolják a nemzetközi biztonságot, növelik a bizonytalanságot, a kiszámíthatatlanságot.

A két nukleáris nagyhatalom, az USA (NATO) és Oroszország atomfegyverei földrajzilag is olyan közel kerültek egymáshoz, hogy percek alatt elérik a másik fél területén lévő célpontokat.

Másfelől az atomfegyvereket célba juttató eszközök, rakéták, cirkáló rakéták, hipersebességű, nukleáris fegyvert célba juttató űreszközök ugrásszerű fejlődést értek el. Tehát, ha véletlenül, vagy például egy terrorista támadás folytán atomrakétákat indítanak el a másik fél ellen, nincs idő a döntésre, a rakéták önmegsemmisítő mechanizmusa bekapcsolására.

Valójában csak a két atom-szuperhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország tette közzé atomfegyver-arzenálja méreteit, engedélyezte más testületeknek annak ellenőrzését. Az összes többi atomfegyverrel rendelkező országnál csak becslésekre lehet hagyatkozni a nukleáris fegyvereik számát illetően.

Ez elsősorban Kínára vonatkozik, amelynek atomfegyver-készleteinek méreteit egyes források Franciaországéval vagy Nagy-Britanniáéval tartják összehasonlíthatónak. Más elemzők szerint ennél jóval nagyobb készletekről lehet szó. Némely ország esetében még az sem bizonyos, hogy van atomfegyvere. Izrael például nem erősítette meg, igaz nem is cáfolta, hogy van atomfegyvere. Észak-Koreánál is a sötétben tapogatóznak. Jószerivel azt sem tudni, hogy van-e bevethető, tehát a hordozó rakéta orr-részébe beleférő méretű atomfegyvere.

A világ a Szovjetunió összeomlásának évében, 1991-ben volt a legbiztonságosabb az atomóra-számítások szerint.

Abban az évben az országok bíztak benne, hogy új, a nemzetközi kapcsolatok alakulása szempontjából virágkor köszönt be. Nem így lett.

Paradox helyzet alakult ki azzal, hogy a jelentős atomfegyverkorlátozó megállapodások nagy része a hidegháború, az amerikai-szovjet szembenállás idejében jött létre. A Szovjetunió széthullása óta a meghatározó irányzat nem a feszültségcsökkenést szolgáló új, átfogó leszerelési megállapodások létrejötte, hanem a meglévők felmondása. Lásd a február elején mindkét fél által felmondott, a rövid és köztes hatótávolságú, szárazföldi indítású nukleáris hordozóeszközök betiltásáról szóló szerződést, az INF-et.

Talán az egyik leghatásosabb visszatartó erő, hogy ez idő szerint egyetlen országnak sincs olyan védelmi rendszere, amely képes lenne kivédeni egy, az űrből, a levegőből indított tömeges atomtámadást. Itt mindenekelőtt a nagy 2+1-ről, az Egyesült Államokról, Oroszországról + Kínáról beszélünk. Viszont más országokkal együtt ez a három „nagy” gőzerővel dolgozik egy univerzális védelmet adó atompajzson, annak meghatározó elemein, ám ennek megteremtésére belátható időn belül nincs esély.

Mint ahogy arra sem, hogy a hidegháború idején és a Szovjetunió összeomlását követő időszakban kötött nagy volumenű atomfegyver-leszerelési, nemzetközi biztonságerősítő szerződéseket újabban kövessék.

Képtalálat a következőre: „A Végítélet Órája - kép”

Hiányzik a politikai akarat – és a Világvége óra percmutatója vészesen közeledik a 12-es felé.

Atomóra-állások az egyes években

Hány jelképes perc van még az atomkatasztrófa kitöréséig?

2018 – 2 perc

2017 – 2.5 perc

2016 – 3 perc

2015 – 3 perc

2012 – 5 perc

2010 – 6 perc

2007 – 5 perc

2002 – 7 perc

1998 – 9 perc

1991 – 17 perc

1984 – 3 perc

1980 – 7 perc

1972 – 12 perc

1968 – 7 perc

1963 – 12 perc                                                                                                        (novekedes)

Bal-Rad komm: Óh, az a boldog 1991 – es “békeév”! A Szovjetunió megszűnése. Amikor VÉGRE EGYPÓLUSÚVÁ VÁLT A FÖLDKEREKSÉG, és a latorvilág tort ülhetett. Daliás szép idők!

“AKKOR” negyedórával a mostani álláshoz képest IS távolabb álltunk a nukleáris apokalipszistől!

De az a qrrva Medve! 29 év alatt se döglött meg! Most amiatt már csak két percre vagyunk a világ végétől!

A Medve meg a Sárkány az oka mindennek! A két bestia nem hagyja magát!

Nem is lesz itt mindaddig nyugalom, amig a Kreml fölött nem a csillagos – sávos kék-fehér-piros zászló nem lobog! Büszként és…

Majd ha a “Zdrasztvujtye” helyett “Shalom” – mal köszön be a “Rosszija1” bemondója!

No majd akkor MEGÁLL A VÉGÍTÉLET ÓRÁJA!