Írta: J. V. Sztálin

A leninizmus alapjairól – 1. rész
A leninizmus történelmi gyökerei

A Szverdlov egyetemen tartott előadások
(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

Az új lenini csapatnak ajánlom I. Sztálin
A leninizmus alapjai — nagy téma. Kimerítéséhez egész könyv, mi több: a könyvek egész sora kellene. Magától értetődő tehát, hogy előadásaim nem tartalmazhatják a leninizmus kimerítő kifejtését, hanem, a legjobb esetben is, csak a leninizmus alapjainak tömör összefoglalását. Mindazonáltal hasznosnak tartom ennek az összefoglalásnak ismertetését, hogy bizonyos alapvető kiindulópontokat nyújtsak, amelyek a leninizmus sikeres tanulmányozásához szükségesek.

A leninizmus alapjait kifejteni — ez még nem jelenti azt, hogy Lenin világszemléletének alapjait fejtjük ki. Lenin világszemlélete és a leninizmus alapjai — terjedelemre nézve nem egy és ugyanaz. Lenin marxista és világszemléletének alapja természetesen a marxizmus. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy a leninizmus kifejtését a marxizmus alapjainak ismertetésével kell kezdenünk. A leninizmust kifejteni azt jelenti, hogy azt fejtjük ki, ami Lenin munkáiban különleges és új, amit Lenin a marxizmus általános kincsesházához hozzáadott, és ami természetesen az ő nevéhez fűződik. Előadásaimban csakis ebben az értelemben fogok a leninizmus alapjairól beszélni.

Mi hát a leninizmus?
Egyesek azt mondják, hogy a leninizmus a marxizmus alkalmazása az oroszországi helyzet sajátos viszonyaira. Ebben a meghatározásban van némi igazság, de ez korántsem meríti ki az egész igazságot. Lenin valóban alkalmazta, mégpedig mesterien alkalmazta a marxizmust az oroszországi valóságra. De ha a leninizmus nem volna egyéb, mint a marxizmus alkalmazása Oroszország sajátos viszonyaira, akkor a leninizmus merőben nemzeti és csakis nemzeti, merőben orosz és csakis orosz jelenség volna. Márpedig tudjuk, hogy a leninizmus nem csupán orosz, hanem nemzetközi jelenség, amely az egész nemzetközi fejlődésben gyökerezik. Ezért úgy vélem, hogy ez a meghatározás egyoldalú.

Mások azt mondják, hogy a leninizmusban a marxizmusnak azok a forradalmi elemei keltek új életre, amelyek a XIX. század negyvenes éveinek marxizmusát jellemzik, eltérően a későbbi évek marxizmusától, amikor a marxizmus állítólag mérsékeltté, nem-forradalmivá vált. Ha eltekintünk Marx tanításának ettől az ostoba és sekélyes széttagolásától, mely a marxizmust két részre, forradalmi és mérsékelt részre osztja, akkor el kell ismernünk, hogy még ebben a teljesen hiányos és semmiképpen sem kielégítő meghatározásban is van némi igazság. Mégpedig az, hogy Lenin valóban új életre keltette a marxizmus forradalmi tartalmát, melyet a II. Internacionále opportunistái befalaztak. De ez az igazságnak csak egy része. Az egész igazság a leninizmusra vonatkozólag az, hogy a leninizmus a marxizmust nem csupán új életre keltette, hanem egy lépéssel előbbre is ment: továbbfejlesztette a marxizmust a kapitalizmusnak és a proletariátus osztályharcának új feltételei között.

Végeredményben mi hát a leninizmus?
A leninizmus az imperializmus és a proletárforradalom korszakának marxizmusa. Pontosabban: a leninizmus a proletárforradalom elmélete és taktikája általában, a proletárdiktatúra elmélete és taktikája különösen. Marx és Engels a forradalomelőtti (úgy értjük, hogy a proletárforradalom előtti) korszakban működtek, amikor még nem volt fejlett imperializmus, a proletárok forradalomra való előkészítésének korszakában, abban a korszakban, mikor a proletárforradalom nem volt közvetlen gyakorlati szükségszerűség. Viszont Lenin, Marx és Engels tanítványa, a kifejlett imperializmus korszakában működött, a kibontakozó proletárforradalom korszakában, amikor a proletárforradalom már győzött egy országban, a burzsoá-demokráciát összetörte, és megnyitotta a proletárdemokrácia korát, a Szovjetek korát.

Íme, ez az oka annak, hogy a leninizmus a marxizmus továbbfejlesztése.

Rendszerint kiemelik a leninizmus rendkívül harcias és rendkívül forradalmi jellegét. Ez nagyon helyes is. De a leninizmusnak ezt a sajátosságát két ok magyarázza meg: az első, hogy a leninizmus a proletárforradalom mélyéből származott s ezért szükségképpen magán viseli a proletárforradalom bélyegét; a második, hogy a II. Internacionále opportunizmusa ellen vívott harcokban nőtt és erősödött meg, ez a harc pedig a kapitalizmus elleni sikeres küzdelem szükséges előfeltétele volt és maradt. Nem szabad elfelejteni, hogy egyfelől Marx és Engels, másfelől Lenin között egy egész korszakon át a II. Internacionále opportunizmusa osztatlanul uralkodott, és hogy a kíméletlen harc ez ellen az opportunizmus ellen a leninizmusnak szükségképpen egyik legfőbb feladata volt.

A leninizmus történelmi gyökerei

A leninizmus az imperializmus körülményei között fejlődött és alakult ki, amikor a kapitalizmus ellentétei a végsőkig kiéleződtek, amikor a proletárforradalom a közvetlen gyakorlat kérdésévé vált, amikor a régi, a munkásosztályt a forradalomra előkészítő korszak lezárult és átnőtt a kapitalizmus közvetlen ostromának új korszakába.

Lenin az imperializmust „halódó kapitalizmusnak” nevezte. Miért? Mert az imperializmus a kapitalizmus ellentéteit a legvégső fokig, a legszélső határokig élezi ki, amelyeken túl a forradalom kezdődik. Ez ellentétek közül hármat kell a legfontosabbnak tekintenünk.

Az első ellentét — a munka és a tőke közti ellentét. Az imperializmus a monopolista trösztök és szindikátusok, a bankok és a fináncoligarchia mindenhatósága az ipari országokban. E mindenhatóság ellen vívott harcban a munkásosztály szokásos módszerei – a szakszervezetek és szövetkezetek, a parlamenti pártok és a parlamenti harc — teljességgel elégteleneknek bizonyultak. Vagy add meg magad kényre-kedvre a tőkének, tengődj a régi módon és süllyedj mind lejjebb, vagy nyúlj új fegyver után — így veti fel a kérdést az imperializmus a proletariátus milliós tömegei előtt. Az imperializmus a munkásosztályt elvezeti a forradalomhoz.

A második ellentét — a különböző pénzcsoportok és imperialista hatalmak közti ellentét a nyersanyagforrásokért, idegen területekért folyó harcukban. Az imperializmus — tőkekivitel a nyersanyagok forrásaihoz, eszeveszett harc ezeknek a forrásoknak monopolista birtoklásáért; harc a már felosztott világ újrafelosztásáért, harc, melyet az újabb pénzcsoportok és hatalmak, amelyek „helyet keresnek a nap alatt”, ádáz dühvel folytatnak a zsákmányukhoz görcsösen ragaszkodó régi csoportok és hatalmak ellen. Ez az ádáz harc, mely a kapitalisták különböző csoportjai között folyik, figyelemreméltó abban a tekintetben, hogy elkerülhetetlenül imperialista háborúkra, idegen területek meghódításáért folytatott háborúkra vezet. Ez a körülmény viszont abban a tekintetben figyelemreméltó, hogy kölcsönösen gyengíti az imperialistákat, gyengíti a kapitalizmus pozícióit általában, közelebb hozza a proletárforradalom pillanatát, amikor a forradalom gyakorlati szükségességgé válik.

A harmadik ellentét — a maroknyi uralkodó „civilizált” nemzet és a világ sokszázmilliós gyarmati és függő helyzetben levő népei közti ellentét. Az imperializmus rendkívül nagy területű gyarmatok és függő országok száz- és százmilliónyi népességének legarcátlanabb kizsákmányolása és legembertelenebb elnyomása. Extraprofit kisajtolása — ez a kizsákmányolás és elnyomás célja. De, miközben az imperializmus ezeket az országokat kizsákmányolja, kénytelen ott vasutakat, gyárakat és üzemeket, ipari és kereskedelmi központokat építeni. Ennek a „politikának” elkerülhetetlen következményei: a proletariátus osztályának megjelenése, helyi értelmiség keletkezése, a nemzeti öntudat felébredése, a szabadságmozgalom erősödése. A forradalmi mozgalom erősödése kivétel nélkül minden gyarmati és függő országban világos bizonyítéka annak, hogy ezek a következmények elkerülhetetlenek. Ez a körülmény fontos a proletariátusra nézve abban a tekintetben, hogy alapjukban aláássa a kapitalizmus hadállásait, minthogy a gyarmatokat és a függő helyzetben levő országokat az imperializmus tartalékaiból a proletárforradalom tartalékaivá változtatja.

Nagy vonásokban ezek az imperializmus fő ellentétei, amelyek a régi „virágzó” kapitalizmust halódó kapitalizmussá változtatták.

A tíz év előtt kitört imperialista háború jelentősége többek között abban áll, hogy mindezeket az ellentéteket egy csomóba kötötte és a mérleg serpenyőjébe vetette, s ezzel meggyorsította és megkönnyítette a proletariátus forradalmi csatáit.

Más szóval, az imperializmus nemcsak arra vezetett, hogy a forradalom gyakorlatilag elkerülhetetlenné vált, hanem arra is, hogy kedvező feltételek alakultak ki a kapitalizmus erődjeinek közvetlen megrohamozására.

Ezek a nemzetközi körülmények szülték a leninizmust.

Mindez helyes — mondják majd —, de mi köze ehhez Oroszországnak, amely nem volt és nem is lehetett az imperializmus klasszikus földje? Mi köze ehhez Leninnek, aki mindenekelőtt Oroszországban és Oroszországért dolgozott? Miért éppen Oroszország lett a leninizmus fészkévé, a proletárforradalom elméletének és taktikájának szülőhazájává?

Azért, mert Oroszország az imperializmus mindezen ellentéteinek csomópontja volt.

Azért, mert Oroszország minden más országnál inkább méhében hordta a forradalmat és ennek következtében egyes egyedül Oroszország volt képes arra, hogy ezeket az ellentéteket forradalmi úton megoldja.

Kezdjük azzal, hogy a cári Oroszország gócpontja volt mindenféle és fajta elnyomásnak — a kapitalista, a gyarmati, a katonai elnyomásnak —, mégpedig a legembertelenebb és legbarbárabb formában. Ki ne tudná, hogy a tőke mindenhatósága Oroszországban egybeolvadt a cárizmus zsarnokságával, az orosz nacionalizmus agresszivitása a cárizmus hóhérkodásával, a nem-orosz népekkel szemben, és hatalmas — török, perzsa, kínai — területek kizsákmányolása együtt járt azzal, hogy a cárizmus elrabolta e területeket, hódító háborúkat viselt érettük? Leninnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy a cárizmus „katonai-feudális imperializmus”. A cárizmus az imperializmus legrosszabb vonásainak hatványozott összpontosulása volt.

Továbbá. A cári Oroszország a nyugati imperializmusnak nemcsak abban az értelemben volt hatalmas tartaléka, hogy szabad utat nyitott a külföldi tökének, mely az orosz nemzetgazdaság oly döntő ágait tartotta kezében, mint a fűtőanyagipart és a vas- és fémkohászatot, hanem abban az értelemben is, hogy a katonák millióit szállíthatta a nyugati imperialistáknak. Emlékezzünk a tizennégymilliós orosz hadseregre, mely az imperialista frontokon az angol és francia tőke hatalmas profitjának biztosításáért hullatta vérét.

Továbbá. A cárizmus nemcsak házőrző ebe volt az imperializmusnak Európa keleti részén, hanem még ügynöksége is volt a nyugati imperializmusnak, amely a cárizmus segítségével préselte ki a lakosságból a százmilliós kamatokat a Párizsban és Londonban, Berlinben és Brüsszelben folyósított kölcsönökért.

És végül, Törökország, Perzsia, Kína stb. felosztásában a cárizmus a nyugati imperializmus leghűségesebb szövetségese volt. Ki ne tudná, hogy az imperialista háborút a cárizmus az Antant imperialistáival szövetségben viselte, hogy Oroszország ennek a háborúnak lényeges eleme volt?

Íme, ezért fonódtak össze a cárizmus és a nyugati imperializmus érdekei s ezért csomósodtak össze végül az imperialista érdekek egységes gombolyagává.

Megbékélhetett-e a nyugati imperializmus azzal, hogy elveszítse egy olyan hatalmas támaszát a Keleten, az erőnek és az anyagi eszközöknek olyan gazdag tartalékát, amilyen a régi, cári burzsoá Oroszország volt, — megbékélhetett-e ezzel anélkül, hogy össze ne szedje minden erejét az orosz forradalommal való élethalálharcra, a cárizmus megvédésére és fenntartására? Világos, hogy ezzel nem békélhetett meg!

Ebből azonban az következik, hogy aki a cárizmusra akart csapást mérni, az elkerülhetetlenül kezet emelt az imperializmusra is, aki a cárizmus ellen kelt hadra, annak az imperializmus ellen is hadra kellett kelnie, mert aki a cárizmust készült megdönteni, annak meg kellett döntenie az imperializmust is, ha valóban azt akarta, hogy a cárizmust ne csak megverje, hanem teljesen meg is semmisítse. A cárizmus elleni forradalom ily módon közelkerült az imperializmus elleni forradalomhoz, a proletárforradalomhoz, át kellett nőnie abba.

Ugyanakkor Oroszországban rendkívül hatalmas népforradalom bontakozott ki, élén a világ legforradalmibb proletariátusával, amelynek olyan komoly szövetségese volt, mint Oroszország forradalmi parasztsága. Kell-e bizonyítani, hogy egy ilyen forradalom nem állhatott meg a félúton, hogy siker esetén tovább kellett mennie, ki kellett bontania a felkelés zászlaját az imperializmus ellen?

Ezért vált Oroszország szükségképpen az imperializmus ellentéteinek csomópontjává, nemcsak abban az értelemben, hogy ezek az ellentétek, különösen felháborító és különösen elviselhetetlen jellegüknél fogva, éppen Oroszországban fakadtak fel a legkönnyebben, és nemcsak azért, mert Oroszország a nyugati imperializmus nagyfontosságú támasza volt, mely a nyugati finánctőkét Kelet gyarmataival kötötte össze, hanem azért is, mert csak Oroszországban volt meg az a reális erő, amely képes volt az imperializmus ellentéteit forradalmi úton megoldani.

De ebből az következik, hogy a forradalomnak Oroszországban szükségképpen proletárforradalommá kellett lennie, hogy kifejlődésének már első napjaiban szükségképpen nemzetközi jelleget kellett öltenie, hogy ilyenformán feltétlenül alapjaiban kellett megrendítenie a világimperializmust.

Ha így álltak a dolgok, szorítkozhattak-e munkájukban az orosz kommunisták az orosz forradalom szűk nemzeti kereteire? Természetes, hogy nem! Ellenkezőleg, az egész helyzet, mind a belső (a mély, forradalmi válság), mind a külső (a háború), arra sarkalta őket, hogy munkájukban ezeket a kereteket túllépjék, a harcot átvigyék a nemzetközi színtérre, az imperializmus fekélyeit feltárják, a kapitalizmus összeomlásának elkerülhetetlenségét bebizonyítsák, a szociálsovinizmust és szociálpacifizmust szétzúzzák, s végül, hogy saját országukban a kapitalizmust megdöntsék s a proletariátus számára új harci fegyvert kovácsoljanak — a proletárforradalom elméletét és taktikáját, abból a célból, hogy minden ország proletariátusának megkönnyítsék a kapitalizmus megdöntését. Az orosz kommunisták nem is cselekedhettek másként, mert csak ezen az úton számíthattak a nemzetközi helyzet bizonyos változásaira, amelyek Oroszországnak biztosítékot nyújthattak a burzsoá rend visszaállítása ellen.

Íme, ezért lett Oroszország a leninizmus szülőföldje és az orosz kommunisták vezére, Lenin, annak megteremtője.

Oroszországgal és Leninnel körülbelül az „esett meg”, ami Németországgal és Marx-szal, Engels-szel a múlt század negyvenes éveiben. Németország akkor ugyanúgy, mint Oroszország a XX. század elején, polgári forradalommal volt terhes. Marx a „Kommunista kiáltványában akkor ezt írta:„Németországra azért irányítják a kommunisták legnagyobb figyelmüket, mert Németország a polgári forradalom küszöbén áll, és mert ezt a forradalmat általában az európai civilizáció fejlettebb feltételei között és sokkal fejlettebb proletariátussal hajtja végre, mint Anglia a XVII. és Franciaország a XVIII. században. A német polgári forradalom tehát csak közvetlen előjátéka lehet egy proletárforradalomnak”.

Más szóval — a forradalmi mozgalom központja Németországba helyeződött át.

Aligha kételkedhetünk abban, hogy éppen az a körülmény, melyet Marx a fenti idézetben kiemel, volt a valószínű oka annak, hogy éppen Németország lett a tudományos szocializmus hazája s hogy éppen a német proletariátus vezérei, Marx és Engels lettek annak megteremtői.

Ugyanez áll, de még fokozottabb mértékben, a XX. század kezdetének Oroszországára. Oroszország ebben az időszakban a polgári forradalom előestéjén állott, s ezt a forradalmat előrehaladottabb európai viszonyok között és fejlettebb proletariátussal kellett véghezvinnie, mint Németországnak (Angliáról és Franciaországról nem is beszélve), s amellett minden jel arra mutatott, hogy ez a forradalom a proletárforradalom erjesztője és előjátéka lesz.

Nem lehet véletlennek tartani azt a tényt, hogy Lenin már 1902-ben, amikor az orosz forradalom még csak kezdődőben volt, „Mi a teendő?” című brosúrájában ezeket a látnoki szavakat írta:

„Az a legközelebbi feladat, melyet a történelem most elénk (azaz az orosz marxisták elé — I. Szt.) tűzött, bármely más ország proletariátusának legközelebbi feladatai közül a legforradalmibb.”

„… ennek a feladatnak a megvalósítása, az európai és (most már mondhatjuk) egyben az ázsiai reakció leghatalmasabb bástyájának lerombolása, az orosz proletariátust a nemzetközi forradalmi proletariátus élcsapatává tenné” (IV. köt. 382. old.).

Más szóval, a forradalmi mozgalom központjának Oroszországba kellett áthelyeződnie.

Ismeretes, hogy a forradalom menete Oroszországban Leninnek ezt a jóslatát mindenben igazolta.

Lehet-e csodálni ezek után, hogy az az ország, amely ilyen forradalmat vitt véghez, amelynek ilyen proletariátusa van, a proletárforradalom elméletének és taktikájának szülőhazája lett?

Lehet-e csodálni, hogy az oroszországi proletariátus vezére, Lenin lett egyben ennek az elméletnek és taktikának a megteremtője s a nemzetközi proletariátus vezére?

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

“Írta: J. V. Sztálin” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Ezt mindenkinek,aki kicsit is szeretné a múltat,a SzU,és Sztálin múltját megismerni,érdemes,szinte kötelező elolvasni!!!!!

    thewinnower.com/papers/1652-grover-furr -sztalinrol

  2. Állj!
    Ne az általam megadott linken keressétek a cikket,mert valahogy a szégyenlős 404.azaz not fund! fog megjelenni!
    Helyette a The Wnnower!Grover Furr Sztálinról lesz az igazi:Bár nem tudom,meddig!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.