Az első világháború előzményei – Oroszország

Az első világháború előzményei – Oroszország

A június 3-i monarchia Oroszországban.
A forradalmi mozgalom új fellendülése

Az első orosz forradalom után új szakasz kezdődött Oroszország történetében. Bár a forradalom vereséggel zárult, a félfeudális rendszer alapjai meginogtak. Az ország gazdasági és politikai életében egyaránt mélyreható változások történtek. A reakció győzelme rövid életűnek bizonyult; hamarosan felváltotta a munkásmozgalom és az általános demokratikus mozgalom megélénkülése és nagy fellendülése. „Az 1905-ös év viharos időszaka óta még tíz év sem telt el — írta Lenin 1914 elején —, de Oroszországban e rövid idő alatt is óriási változás ment végbe.”1
1 Lenin: A szocializmus újabb megsemmisítése. Lásd Lenin Művei. 20. köt. Szikra 1955. 187. old.

1. A reakció tombolása. A bolsevikok a tömegek élén
Sztolipin-rezsim

Az 1907. június 3-i államcsíny a reakciós erők dühödt támadásának kiindulópontja volt. A cárizmust és az uralkodó osztályokat egyesítette a visszavonuló, de meg nem tört nép iránti gyűlölet, az új forradalomtól való rettegés. Közös volt az a törekvésük, hogy a forradalmat mindenáron elhárítsák.

A reakció a munkásosztályra mérte a fő csapást. A felszabadító harc sok száz résztvevőjét kivégezték, tízezreket börtönbe zártak, kényszermunkára küldtek. A cári hatóságok arra törekedtek, hogy megsemmisítsék a proletariátus szervezeteit. 1906-tól 1912-ig több mint hatszáz szakszervezetet tiltottak be, és legalább hétszáztól tagadták meg a működési engedélyt. A legkíméletlenebbül a forradalmi szociáldemokráciát üldözték. Már önmagában az, hogy valaki a proletárpárthoz tartozott, elég volt a legsúlyosabb ítéletek kimondásához.

A tőkések nagymértékben alkalmazták a gazdasági terrort: tömeges kizárásokat rendeztek, „feketelistákat” készítettek, a munkások legjobbjait elbocsátással büntették. Az 1907—1908-ban beálló új ipari válság tömeges munkanélküliséget okozott, kivált a vasmunkások között. Ilyenképpen a proletariátusnak azok a rétegei gyengültek meg, amelyek vezető szerepet játszottak a munkásmozgalomban. A burzsoáziának sikerült megsemmisítenie a munkásosztály számos gazdasági vívmányát. Újra meghosszabbították a munkanapot, átlagosan 10—12 órára. A kizsákmányolás régi módszereit újakkal egészítették ki, amelyek a munkaintenzitás fokozását célozták. A férfiak munkáját olcsóbb női és gyermekmunkával helyettesítették.

A falvakban leszámoltak a parasztlázongások résztvevőivel. A földesurak bőségesen kárpótolták magukat a forradalom idején elszenvedett „veszteségekért”: nőtt a földbérleti díj, felemelték az urasági erdőben való favágásért, a tilosban legeltetésért kirótt büntetéseket.

Fokozódott a cárizmus nemzeti-gyarmati politikájának agresszivitása. A kormány semmivé tette az 1905-ös forradalom által Finnország javára kikényszerített engedmények nagy részét. A rendőrség valóságos hadjáratot indított az elnyomott népek nemzeti kultúrája ellen; sok újságot, folyóiratot, kulturális egyesületet, amelyek a forradalom idején jöttek létre, felszámoltak; üldözték azokat a tanítókat, akik anyanyelvükön oktattak.

Az 1905-ös esztendő demokratikus vívmányainak megsemmisítése, a cári hatóságok korlátlan önkénye a kormány által nyíltan vagy titokban támogatott és pénzelt feketeszázas bandák pogromtevékenységével párosult.

A forradalom leckéje után azonban még a legvadabb reakciósok is kénytelen voltak belátni, hogy immár nem lehet egyszerűen visszaállítani a politikai uralom korábbi formáit. A cárizmus a hatalom kézbentartása érdekében kénytelen volt manőverezni, az abszolutizmust bonapartista fogásokkal kiegészíteni, egyidejűleg a feudális szellemű földesurakra és a nagyburzsoáziára is támaszkodni. Ehhez szüksége volt a dumára, mint a vagyonos osztályok ellenforradalmi blokkjának összállami szintű szervezeti formájára. Az önkényuralomnak szüksége volt a parlamentáris kulisszákra ahhoz is, hogy újabb külföldi kölcsönöket kaphasson. A reakció ezenkívül arra spekulált, hogy a duma segítségével becsaphatja a tömegeket, megbonthatja a demokratikus erők egységét.

A június 3-i monarchia specifikus vonásait mintegy magába sűrítette a cári kormányfő, P. A. Sztolipin tevékenysége. Sztolipint — a volt grodnói és szaratovi kormányzót — az 1906-os paraszti megmozdulások idején hívták meg a belügyminiszteri posztra. Olyan ember hírében állott, aki nem retten vissza semmitől, ha a forradalmi mozgalommal kell leszámolni. Szolgálati lapján olyan hőstettek ékeskedtek, mint lázadó parasztok bestiális kivégeztetése, pogromok szervezése, a demokratikus értelmiség üldözése, hadbíróságok — nem hiába nevezték el az akasztófát „Sztolipin-nyakkendőnek”. Alkotmányos pózzal párosuló hóhérbuzgalma, nemkülönben az a belátás, hogy a cárizmusnak múlhatatlanul újabb lépéseket kell tennie az ország kapitalista fejlődésének érdekében, Sztolipint, e nemesi kreatúrát a kereskedő- és ipari burzsoázia felső rétegei számára is a leginkább elfogadható diktátor jelöltté tette. „Először megnyugvás, csak azután reformok” — ez a sztolipini kinyilatkoztatás foglalta magában az ellenforradalom általános programját.

A kormány az összes földesúri és burzsoá pártok nyílt vagy leplezett támogatásával hajtotta végre a feketeszázas vezető réteg által régen kitervelt államcsínyt. Az 1905. december 11-i választási törvényt újjal váltották fel, amelyet a törvényhozók egymás között maguk is „szégyentelennek” neveztek, annyira leplezetlen és durva eszközökkel biztosította a nagybirtokosok és nagytőkések maroknyi csoportjának osztatlan uralmát a június 3-i dumában.

Az új törvény értelmében az Orosz Birodalom alattvalóinak mindössze 15 százaléka vehetett részt a választásokon. A közép-ázsiai népeket egyszerűen megfosztották a választójogtól, más nemzetiségi területek képviseletét nagymértékben csökkentették. Az új törvény közel megkétszerezte a földbirtokos elektorok számát, csaknem a felére csökkentette a paraszti elektorokét. Az addig egységes városi kúriát kettéosztották: az elsőbe csak nagytulajdonosok tartoztak, akik számottevő előnyökhöz jutottak a második városi kúria választóinak zömét alkotó kispolgársággal szemben. A munkások ténylegesen csak abban a hat kormányzóságban választhattak saját képviselőket, ahol megmaradtak a külön munkáskúriák. Végeredményben a nemesi földbirtokosok és a burzsoázia választotta az összes elektorok háromnegyedét, s ezen belül a földtulajdonosok képviseleti aránya több mint négyszeresen felülmúlta a kereskedőkét és gyárosokét. „Az osztályoknak ezen a kölcsönös viszonyán épül fel a június 3-i rendszer — jegyezte meg Lenin —, amely teljhatalmat ad a feudálisoknak és kiváltságokat a burzsoáziának.”2
2 Lenin: Vitás kérdések. Lásd Lenin Művei. 19. köt. Szikra 1955. 147. old.

A földesúri-burzsoá blokk. a III. duma
A rendőri terror közepette megválasztott III. Állami Duma, az előzőktől eltérően, végigélte a megszabott ötéves ciklust (1908—1912). A 442 képviselőből 147 tartozott a jobboldalhoz — feudális szellemű földesurak, cári hivatalnokok, a papság legreakciósabb képviselői. Az októbristák több mint 150-en voltak. Nyílt ellenforradalmiságuk, monarchizmusuk és sovinizmusuk az októbristákat — soraikban a földbirtokos elemek túlsúlyban voltak a tőkés elemekkel szemben — a jobboldallal egy táborban egyesítette. Az ily módon kialakult többség révén a dumán a legreakciósabb törvények is fennakadás nélkül átmentek. De még Gucskov és a többi októbrista vezér alkotmányos frazeológiája is teljesen megfelelt Sztolipin elképzeléseinek, aki a dumában szilárd kormányhű „centrumot” igyekezett kialakítani, azzal a céllal, hogy ez biztosítsa a parlamenti tevékenység látszatát, lefaragja a feketeszázasok szélsőségeit és magával ragadja a liberális ellenzéket.

A kadetok, akik a hozzájuk közel álló csoportokkal együtt kb. 100 helyet kaptak, az októbristák politikai függvényévé süllyedtek; ezekkel együtt a duma második, októbrista vezetés alatt álló földesúri-burzsoá többségét alkották. A kadetok jobbratolódása törvényszerű következménye volt a június 3-i fordulatnak és pártjuk belső fejlődésének; a kadét párt végképp az ellenforradalmi burzsoá-monarchista liberalizmus pártjává vált.

1909-ben kadét publicisták egy csoportja, élén Sztruvéval, kiadta a „Vehi” („Határkövek”) című gyűjteményt, amelynek neve fogalommá vált. Az orosz felszabadító mozgalom demokratikus hagyományaival való teljes szakítás, átállás a reakció oldalára, szolgalelkűség az önkényuralommal szemben — ez volt a burzsoá liberálisok új igéje; a „Vehi” hasábjain a „népdüh” egyedüli ellenszereként dicsőítették a cári szuronyokat és börtönöket.

Igaz, a kadetok nem hunyhattak szemet az előtt, ami az országban történt, számolniuk kellett a tömegek forradalmi indulataival. Ezért a dumában felszólaló kadetok beszédei hemzsegtek a felső körökhöz címzett figyelmeztetésektől: legyenek óvatosak, tartsák be a „törvényességet”, mert a durva fellépések új megrázkódtatásokkal fenyegetnek. A kadetok, nehogy teljesen elveszítsék befolyásukat a kispolgári választók körében, időről időre nyilvánosan elítélték a sztolipini közigazgatás legkirívóbb gaztetteit. De a liberálisok taktikáját nem ellenzéki gesztusaik, hanem sokkalta reálisabb cselekedeteik — a cári költségvetés megszavazása, az októbristákkal és jobboldaliakkal való együttműködésük a duma-bizottságokban — határozták meg. Éppen a kadetok vállalták magukra a cárizmus reputációjának fenntartását az európai polgári közvélemény színe előtt. 1909 nyarán csaknem egyidejűleg került sor II. Miklós külföldi utazására és az orosz „parlamenti” delegáció angliai látogatására. Midőn a francia, olasz és angol munkások arra készültek, hogy a gyilkos cárt tüntetésekkel és sztrájkokkal fogadják, Miljukov a londoni lordmayor fogadásán mondott beszédében kijelentette, hogy a duma liberális ellenzéke „Őfelsége ellenzéke, nem pedig Őfelségével szemben álló ellenzék”. A kadetok vezérének alattvalói hűségtől csöpögő kijelentését az egész orosz jobboldali sajtó melegen üdvözölte.

A feketeszázas földesurak és a burzsoázia egysége a nép elleni harcban nem szüntette meg ellentéteiket. A burzsoázia arra törekedett, hogy kiszélesítse pozícióit a helyi és központi kormányzati szervekben, korlátozni igyekezett az udvari kamarillának az államügyekre gyakorolt befolyását, ellenőrzést akart szerezni a pénzügyek és a hadseregreform fölött. Az októbrista-kadet többség azonban még a legnyomorúságosabb politikai reformok keresztülvitelére is gyengének bizonyult.

A duma igazi urai a jobboldaliak maradtak, akiknek megvoltak az eszközeik arra, hogy a rájuk nézve kedvezőtlen törvényjavaslatokat eltemessék. A duma fölött álló második kamara, az Államtanács jóváhagyása nélkül egyetlen törvényjavaslat sem léphetett életbe. A kormány csak fedezte magát a dumával, a földesurak és a burzsoázia közötti konfliktusokat a cár valójában korlátlan hatalmának megőrzésére használva ki.

Az új agrárpolitika
A június 3-i rendszer társadalmi bázisa fölöttébb ingatag volt. Ez teljes világossággal megmutatkozott, midőn a cárizmus kísérletet tett az agrárkérdés megoldására, amely az ország egész társadalmi-gazdasági fejlődésének legkiélezettebb problémája volt.

A forradalom arra késztette a földesurakat, hogy a parasztság patriarchális lelkületével és monarchista illúzióival kapcsolatos számításaikról lemondva, a falusi társadalom felső rétegében, a kulákságban keressenek szövetségest. A nemesi kongresszusokon úgyszólván fennhangon álmodoztak a szilárd, „erős” birtokosok seregéről, akik új forradalom esetén, „mint katonák tisztjeiket”, követnék a földesurakat.

Az „erős” tulajdonosréteg politikai koncepciója az obscsina és az egyenlősítő jellegű közösségi földhasználat felszámolását követelte. Tág teret adni a kulákok vállalkozó kedvének, segíteni őket a falusi szegénység kirablásában és földjeik ily módon történő kikerekítésében, támogatni, hogy tőkés nagygazdaságokat létesítsenek a tönkrement parasztok bérmunkájának nagyarányú alkalmazásával: ez volt a cárizmus agrárpolitikájának új irányvonala. Megvalósításához nemcsak a kuláknak az obscsinából való kiválását kellett biztosítani, hanem ugyanerre kellett a többi parasztot is rákényszeríteni.

A kormány már 1906. november 9-én, az első duma szétkergetése és a második összehívása közötti időszakban, rendkívüli úton rendeletet adott ki, amely engedélyezte a faluközösségből való kiválást. A III. duma feketeszázas-októbrista többsége az 1910. június 14-i törvényben jóváhagyta ezt a rendeletet, tovább erősítve a reform különlegesen erőszakos és rabló jellegét.

A sztolipini agrártörvény lehetővé tette, hogy az obscsinából kiváló paraszt egyéni tulajdonként megkapja a közösségi földnek mindazon részeit, amelyeket állandó jelleggel használt. Ez a megoldás elsősorban a kulákoknak kedvezett, akik bérlet formájában vagy más módon hosszú évek alatt a szegényparasztok osztásföldjeinek jelentős részére rátették a kezüket. Ráadásul a kuláktanyák, illetve otrubok számára a közösségi földek legjobb részét emelték ki (az otrub — egyéni tulajdonba kihasított telek; a tanya — hasonló, csak különállóan elhelyezkedő telek, gazdasági és lakóépületekkel).

A nyomorral folytatott küzdelembe belefáradva, sok szegényparaszt is kiválási kérelmet adott be. Többségük azonban továbbra is ragaszkodott az obscsinához, részint mert nem boldogult a közösségi haszonvételek nélkül, részint mert a sztolipini át még súlyosabb nyomorhoz és nélkülözéshez vezetett. Még a hivatalos adatok szerint is a kérelmezőknek csak kis része kapta meg a „mir”, a faluközösség hozzájárulását a kiváláshoz, a többi esetben közigazgatási úton, nem ritkán fegyveres erővel hajtották végre a tagosítást. Tíz év alatt, 1907-től 1917-ig összesen kb. kétmillió családfő (a közösségi tagok kb. egyötöde) vált ki az obscsinából.

Az obscsina szétzúzása meggyorsította a falun az osztályrétegződést. A kivált parasztok közül 1 200 000-en — többségükben szegényparasztok — mintegy négymillió gyeszjatyina osztásföldet adtak el. Ennek nagy részét kulákok szerezték meg, a rendesnél sokkal alacsonyabb árakon. Kulákkézre került a földesúri földek egy része is. A Parasztbank, amelyet a cárizmus még az 1880-as években hozott létre azzal a céllal, hogy a földesurak földjét felvásárolja és a számukra legkedvezőbb feltételekkel továbbadja, most egyre inkább átállt a kulákbirtokok növelésének támogatására. A „koszos landlordok” gazdasága mindinkább árutermelő, kereskedő jellegűvé vált. A világháborút közvetlenül megelőző időben a bel- és külföldön eladásra kerülő gabona felét kulákok termelték.

A falusi burzsoázia növekedése és gazdagodása azonban nem jelentette azt, hogy a sztolipini agrárpolitika egészében véve sikeres volt. A cárizmusnak nem mindenütt sikerült meggyökereztetnie a birtokos parasztok egyéni gazdaságait: 1917 elején a tanyák és otrubok a parasztportáknak mindössze kb. tizedrészét tették ki. Nagy részük két jól körülhatárolható területen, a fejlett tőkés földművelés központjaiban helyezkedett el — északnyugaton, a baltikumi tanyagazdaságok régi gócaihoz csatlakozó vidéken, valamint délen és délkeleten (Ukrajna déli részei, az Elő-Kaukázus, a középső Volgamellék).

Továbbra is igen nagy szerepet játszottak a parasztság kizsákmányolásának feudális maradványformái, s ennek következtében a mezőgazdaság továbbra is rendkívül elmaradott volt. A terméshozam tekintetében Oroszország az utolsók között volt Európában. Noha a nemesi nagybirtokok és a kulákgazdaságok a korábbinál jóval nagyobb mértékben alkalmaztak mezőgazdasági gépeket, a fő földművelő eszköz továbbra is a faeke és a faborona maradt. A parasztok nagy tömegei nyomorban tengődtek; 1912. évi adatok szerint a parasztság több mint 60 százaléka a szegényparasztsághoz (ló nélküli és egylovas gazdaságok) tartozott.

Kudarcot vallottak a reakció politikai tervei is. A sztolipini agrárreform csak a kisszámú „erős” parasztságot békítette meg a cárizmussal, de még ez sem volt teljesen elégedett helyzetével. A falun kiéleződtek a társadalmi ellentétek. A földesurak és az egész parasztság között levő alapvető antagonizmus mellett jelentősen erősödött a kulákság és a szegényparasztság közötti ellentét is. Az újságok „tűzvész-járványról” cikkeztek; tömeges jelenséggé vált, hogy a parasztok földesúri és kulákbirtokokat gyújtottak fel.

A cárizmus a „fölös” falusi népesség Szibériába való áttelepítésével próbálta enyhíteni a parasztok és a földesurak közötti antagonizmust. A földesurak kezén azonban a hatalmas szibériai területek birtokba vétele — ez az önmagában haladó feladat — kalandorvállalkozássá fajult, újabb kínokkal és terhekkel sújtotta az áttelepülő parasztokat. A telepeseknek csak kis részben — főként a módosabb parasztoknak — sikerült lábukat megvetni és gazdaságot teremteni az új földön. Legtöbben a már régen ott élő kulákok igájába kerültek, vagy pedig nyomorogtak, munkát keresve vándoroltak Szibéria-szerte. Több mint 100 000 áttelepült — akikről a miniszterek azt jelentették: „sorsa ismeretlen” — éhen halt. Százezrek (egyedül 1911-ben 116 000, az ez évben áttelepültek 60 százaléka) tértek vissza kisemmizve, kirablóik iránti gyűlölettel eltelve.

A paraszti osztályharc a feketeszázas dumában is visszhangot keltett. „Újra meglátják majd az élet tengerének tajtékzó mélységeit, tájra meg fogják hallani, mint 1905-ben, a nép hatalmas szavát” — mondotta a sztolipini törvény ellen felszólaló egyik trudovik parasztképviselő. Még a monarchista beállítottságú parasztképviselők is amellett voltak, hogy a földnek a földesurak kezéből azok kezébe kell kerülnie, akik megművelik. „Adjon az isten egészséget őfelségének” — kezdte beszédét egy monarchista paraszt, és ezzel végezte: „Ha pedig őfelsége azt mondotta; hogy legyen igazság és rend, hát az természetes, hogyha én a három gyeszjatyina földemen ülök, mellette meg harmincezer gyeszjatyina van, hát ez nem rend és nem igazság.”

Az agrárkérdés további éleződése változást hozott a milliós paraszttömegek tudatában; megszabadultak a cár és a duma iránti bizalom utolsó maradványaitól is, s egyre szorosabban tömörültek a munkásosztály, a demokratikus tábor vezető ereje köré.

A munkásmozgalom a reakció éveiben.
A bolsevikok harca az opportunisták ellen

Az oroszországi munkásmozgalom megszületése óta még sohasem élt át olyan súlyos időket, mint a reakció éveiben. A munkásosztály és pártja hatalmas áldozatokat hozott. Sok pártszervezetet szétromboltak. Hatalmas lelkierő, fegyelem és szervezettség kellett hozzá, hogy az ellenség nyomása alatt a bolsevikok rendezetten vissza tudjanak vonulni. A reakció tombolása közepette a támadó taktikáról védekező taktikára kellett áttérni, erőt kellett gyűjteni az elkövetkező harcokra.

A párt illegalitásba vonta kádereit. Vezérének, Leninnek, ismét el kellett hagynia Oroszországot. 1908-ban Genfben ismét megkezdte a bolsevik sajtóorgánum, a „Proletarij” kiadását, helyreállította a kapcsolatokat az oroszországi pártszervezetekkel.

Lenin, mielőtt kijelölte volna a párt soron levő feladatait, mélyrehatóan elemezte a forradalom tanulságait és a forradalom hatására Oroszországban bekövetkezett változásokat. Zseniális éleslátással mutatott rá a sztolipini politika társadalmi tartalmára, az önkényuralom által a június 3-i periódusban a burzsoá monarchia felé tett lépés korlátozott voltára. A cárizmus és az uralkodó osztályok kétségbeesett kísérleteivel szemben, hogy „új módon” mentsék meg hatalmukat és jövedelmeiket, a proletariátusnak és pártjának értenie kell ahhoz — mutatott rá Lenin —, hogy új módon közelítse meg a régi feladatok megoldását, hogy az illegális munkát a duma és az egyéb legális lehetőségek forradalmi módon való felhasználásával kapcsolja össze. Különös nyomatékkal hangsúlyozta, hogy le kell leplezni a liberális-monarchista „alkotmányosságot”, és széles körben propagálni kell a cári monarchia megdöntésének és a demokratikus köztársaság kivívásának forradalmi jelszavát: „. . .Nekünk a »vesszen a monarchia« jelszót ugyanolyan népszerű »szállóigévé« kell tennünk, mint amilyen népszerűvé lett az 1895—1904-es évek hosszas, kitartó szociáldemokrata munkája után a »vesszen az önkényuralom« jelszó.”3
3 Lenin: Az orosz liberalizmus legújabb vívmánya. Lásd Lenin Művei. 16. köt. Szikra 1955. 137. old.

A lenini taktikát az opportunisták ellen vívott elkeseredett harcok közepette valósították meg. A mensevikek már az első orosz forradalom előestéjén és a forradalom alatt a megalkuvás útjára léptek — most nyíltan kapituláns álláspontra süllyedtek. A mensevik vezetők, fejvesztettségükben túlbecsülve a reakció erőit, a kadetok nyomán tagadták az új forradalmi fellendülés szükségszerűségét. Némelyikük egyenesen azt erősítgette, hogy Oroszországban már létrejött a burzsoá monarchia, és a munkásosztály számára nem maradt más hátra, mint hogy a liberálisokkal szövetségben a dumán keresztül igyekezzék részleges reformokat kieszközölni. A renegátok, megtagadva a pártprogram célkitűzéseit és a forradalmi taktikát, azt hirdették, hogy alkalmazkodni kell a sztolipini rendszerhez, s az illegális pártot nyílt egyesülettel, amolyan „munkás érdekvédelmi társasággal” kell felváltani. A „nyílt” munkáspárt jelszava osztályeredetét tekintve „vehista”, burzsoá liberális jelszó volt. A forradalmi illegalitás felszámolása nemcsak a munkásosztály, hanem az egész nép lefegyverzését jelentette volna ellenségeivel szemben.

Az OSZDMP összoroszországi konferenciája, amely a bolsevikok kezdeményezésére 1908 decemberében ült össze Párizsban, elítélte a mensevikek likvidátorságát, és jóváhagyta a lenini taktikát. Engesztelhetetlen harcot vívtak a bolsevikok az ún. otzovisták ellen is. Ez az A. Bogdanov által vezetett állhatatlan intellektuel csoport azt követelte, hogy hívják vissza a III. dumából a szociáldemokrata képviselőket — ezzel a baloldali frázissal leplezve azt, hogy képtelen a reakció nehéz feltételei között türelmes, szívós tömegmunkát folytatni.

A bolsevikok Lenin nevelte tulajdonságai — az eszmei edzettség, a bármily formában fellépő opportunizmussal szembeni kérlelhetetlenség, a marxista elmélet alkotó alkalmazása és új tapasztalatokkal való gazdagítása — segítettek megvédelmezni a pártot és forradalmi elveit. A börtön és a száműzetés nem tudta megtörni Lenin követői — J. A. Szverdlov, I. V. Sztálin, M. V. Frunze, F. E. Dzerzsinszkij, M. I. Kalinyin, K. J. Vorosilov, G. K. Ordzsonikidze, Sz. Sz. Szpandarjan, Sz. G. Saumjan, Sz. M. Kirov, I. F. Dubrovinszkij, V. V. Kujbisev és a többiek — szellemét és akaraterejét. Bármelyikük elmondhatta volna magáról, amit Dzerzsinszkij írt börtönnaplójában: „. . .ha újra kellene kezdenem az életet, pontosan ugyanúgy kezdeném, ahogyan kezdtem. És nem muszájból, nem kötelességből. Számomra ez alkati szükségszerűség.”

A reakciónak az oroszországi munkásosztályt nem sikerült elszakítania pártjától. Az illegális pártszervezetek, amelyek a sztolipini rezsim első éveiben a rendőrterror következtében és az értelmiségiek egy részének elmenekülése folytán megfogyatkoztak, újra növekedésnek indultak a munkások legjobbjainak belépésével. Ezek közül egész sor illegális forradalmár került ki, akik az üzemekben, a munkásosztály sűrűjében irányították a pártmunkát. A pártnak, illegális szervezeteire támaszkodva, sikerült kiszélesítenie pozícióit a rendőrterrortól megkímélt szakszervezetekben, szövetkezetekben, kulturális-önképző és más egyesületekben. A lenini taktika nagy sikere volt, hogy a szociáldemokrata duma-frakció (bár többségében mensevikekből állott) egészében likvidátorellenes álláspontra helyezkedett. A munkásképviselők felszólalásai egyre inkább forradalmi jellegűvé váltak. A bolsevik N. G. Poletajev, a pétervári munkások küldötte, beszédeiben merészen ostorozta a cárizmust és kadét kiszolgálóit.

A munkások sztrájkharca a sötét sztolipini rezsim gyászos időszakában sem szünetelt. A legnagyobb oroszországi ipari centrumok proletariátusa politikai tömegsztrájkkal felelt a cárizmusnak a II. duma munkásképviselői elleni merényletére. A szociáldemokrata frakció perének első napján (1907. november 22.) egyedül Pétervárott több mint 60 000 munkás sztrájkolt. Rendkívül szívós, kitartó volt a bakui proletariátus 1907—1908-as sztrájkharca, amelyet erős bolsevik szervezet vezetett.

Egészében véve a sztrájkok és résztvevőik száma 1908-tól 1910-ig közel egynegyedére csökkent. A védekező jellegű sztrájkok jutottak túlsúlyba; a munkások az 1905-ös év vívmányait védelmezték a tőke támadásával szemben. De még a sztolipini reakció időszakának legalacsonyabb sztrájkszintje is jóval magasabb volt a forradalom előtti évtized (1895—1904) színvonalánál.

A reakció periódusa a proletariátus által felhalmozott gazdag tapasztalatok feldolgozásának időszaka volt. Ugyanakkor ezek az évek mélyreható bomlást hoztak a forradalom kispolgári útitársainak körében. Egyesek a nyilvánosság előtt igyekeztek megszabadulni korábbi forradalmi lelkesedésüktől, és nyíltan átálltak az ellenség oldalára; mások a közérdeket sutba dobva és a nyugodalmas, biztonságos élet apró-cseprő gondjaiba merülve, a szkepticizmus, a nyílt amoralizmus „filozófiájában” kerestek lelki menedéket. Az eszmei bomlás zavaros hulláma elnyeléssel fenyegette a demokrácia kevéssé edzett rétegeit. A reakció igyekezett kihasználni és előmozdítani, a vallásos hangulatok megélénkülését a nép körében.

A filozófiai problémák elszakíthatatlan kapcsolatban álltak a politikai problémákkal, a reakció ellen vívott harc a materializmusért vívott harccal; a taktikai kérdésekben megnyilvánuló opportunizmus az alapvető világnézeti kérdésekben elfoglalt revizionizmussal fonódott össze. E tekintetben egy táborba kerültek mind a mensevik likvidátorok, mind az otzovista bogdanovisták, akik az empiriokriticizmus — e „legújabbnak” hirdetett filozófia — híveinek vallották magukat, és a marxizmus „megújítására”, a szocialista eszmék „érthetőbbé” és „emocionálisabbá” tételére irányuló próbálkozásaikban „istenépítésbe”, miszticizmusba süllyedtek.

A revizionisták szétzúzása nélkül nem lehetett előrevinni a forradalmi elméletet. „Az aktuális feladatunk az, hogy a legnehezebb viszonyok közt is ércet bányásszunk, vasat szerezzünk, s öntsük a marxista világnézet . . .acélját”4 — írta Lenin a „Miszl” bolsevik folyóiratban 1910-ben.
4 Lenin. A „fenntartás” hősei. Lásd Lenin Művei. 16. köt. 387. old.

A párt vezére elsőként fogott hozzá e történelmi feladat megoldásához. 1909-ben jelent meg zseniális műve, a „Materializmus és empiriokriticizmus”. A mű minden egyes sorából polemikus szenvedély izzik a marxizmus eszmei ellenfelei ellen. Lenin a marxizmus valamennyi addigi eredményére és a korabeli tudomány adataira támaszkodva, rendkívül fontos új tételekkel és következtetésekkel gazdagította a marxista filozófiát.

A bolsevikok eszmei harca az új osztályütközetek előkészítését szolgálta. A reakció diadala, amint ezt Lenin előre látta, ingatagnak és rövid életűnek bizonyult. A tömegek forradalmi indulata csakhamar új forradalmi fellendülésbe csapott át.

2. Az imperializmus fejlődése Oroszországban.
Az új forradalom érlelődése

Változások a gazdasági életben. A finánctőke erősödése
Az ország gazdasági helyzete ekkorra jelentősen megváltozott. 1909 végétől—1910 elejétől az iparban a depressziót fokozatosan fellendülés váltotta fel. 1910 és 1913 között a szénbányászat és a réztermelés csaknem másfélszeresére, a nyersvastermelés több mint másfélszeresére nőtt.

Jelentősen előrehaladt a termelés koncentrációja. A gyári munkásoknak több mint a fele 500 munkásnál többet foglalkoztató nagyüzemekben dolgozott. Az 1000 munkásnál többet foglalkoztató mamutvállalatok, amelyek az összes gyárüzemek számának alig több mint három százalékát tették ki, 1910-ben a gyári munkásság 38 százalékát, 1914-ben pedig több mint 40 százalékát összpontosították. Meggyorsult a kis-, közép-, sőt nagyvállalatok kiszorítása, nyílt vagy burkolt elnyelése néhány mamutvállalat által.

A monopolkapitalizmus fejlődése meggyorsult. Megjelentek az első monopolszervezetek még a textiliparban is, ahol pedig különösen erős volt a kereskedelmi tőke felvásárlási rendszere. Sajátos formákat öltött a monopolizálás folyamata az uráli bánya- és kohóiparban: a régi, félfeudális vállalatok az egyszemélyi tulajdonosoktól részvénytársaságok, bankok kezébe kerültek.

Nőtt a monopóliumok hatalma a főbb nehézipari ágakban. A „Prodamet” kohászati szindikátus az oroszországi készfém-értékesítés több mint 85 százalékát tartotta kezében. Három hatalmas, a világtrösztökkel kapcsolatban álló kőolajipari egyesülésnél összpontosult az összes részvénytőke 86 százaléka és az ország olajtermelésének 60 százaléka. Oroszországban a kapitalista monopóliumok uralkodó típusát továbbra is a szindikátusok alkották, de mellettük létrejöttek már fejlettebb monopólium-típusok, trösztök és konszernek is.

Erősödött az ipari tőke és a banktőke összeolvadásának folyamata, a fináncoligarchia kialakulása. A kereskedelmi bankok száma a XIX. század végétől szinte egyáltalán nem növekedett, de a rendelkezésükre álló anyagi eszközök csaknem megnégyszereződtek (ezen belül 1908 és 1913 között több mint kétszeresére emelkedtek). Ezeknek az oroszlánrésze egy maroknyi pétervári bank kezén volt, amelyek fiókintézetei egész Oroszországot behálózták. Az újonnan kibocsátott értékpapírok (részvények, kötvények stb.) túlnyomó többségét az oroszországi kapitalizmus történetében először az országon belül, nem — mint korábban — külföldi tőzsdéken helyezték el.

A bankok tevékenysége nem szorítkozott az iparvállalatok és vasutak részvényeivel űzött spekulációkra. Aktívan részt vettek a vállalatok igazgatásában, a régi monopóliumok megerősítésében és különösen újak alapításában a legkülönbözőbb iparágakban, a hajóépítő és rézipartól kezdve egészen a dohány- és sóiparig.

A fináncoligarchia nagymértékben kihasználta a cári kormányzattal fennálló szoros kapcsolatait. Az öt legnagyobb pétervári bank közül négyet a pénzügyminisztérium volt vezető férfiai irányítottak. Az ország egyik legnagyobb bankja, az 1910-ben két bank fúziója útján létesült Orosz—Ázsiai Bank élén Á. I. Putyilov volt pénzügyminiszter-helyettes állott. A Volga—Kámai Bank feje, P. L. Bark, először a kereskedelem- és iparügyi miniszter helyettese, majd 1914 elején pénzügyminiszter lett. A kereskedelmi bankok segély és hitel formájában hatalmas összegeket kaptak az államkincstárból. A személyi unió jó eszköz volt a legelőnyösebb kincstári, többek között katonai megrendelések megszerzésére is.

A kapitalista monopóliumok nyomása a jobbágyrendszer erős maradványaival együtt gúzsba kötötte a termelőerők fejlődését. A kohászati termelés — önmagában elég tetemes — növekedését az ipari fellendülés éveiben nem annyira új létesítményekkel, mint inkább a válság és a depresszió idején kihasználatlanul maradt ipari kapacitások kihasználásával érték el. Az olajtermelés meg egyenesen csökkent: 1913-ban 27 millió púddal volt kevesebb, mint 1910-ben, és 145 millió púddal kevesebb, mint 1901-ben. A vállalkozók az olajmezők „természetes” kimerülésére hivatkoztak. Ezt a verziót azonban az orosz geológusok (I. M. Gubkin, D. V. Golubjatnyikov stb.) kutatásai maradéktalanul megcáfolták. A termelés csökkenésének valódi oka az olajkirályok élősdi gazdálkodása volt: az árak felsrófolása végett konzerválták az új olajmezőket, és csökkentették a fúrást a régieken, számos olajfinomító üzemet bezártak stb. Ennek következtében Oroszországban súlyos „üzemanyagéhség” következett be, s ez az ország egész gazdasági helyzetét kedvezőtlenül befolyásolta.

A tőkések gazdagodásának fő forrását a munkások kizsákmányolása jelentette. A faluról az iparba irányuló munkaerő-áramlás még az ipari fellendülés éveiben is sok esetben lehetővé tette a munkabér változatlan szinten tartását, sőt csökkentését is. Az élet megdrágulása következtében a reálbér jelentősen csökkent. A nagytőkések profitja viszont két-háromszorosára növekedett.

A nyugati imperializmustól való függés erősödése
Az 1900—1903. évi válság és az utána következő depresszió idején lelassult a külföldi tőke behatolása Oroszország gazdaságába. Egészében véve a tőkebehozatal mégsem csökkent, mivel tetemesen nőttek a cárizmus külföldi adósságai. Az önkényuralom már nem tudott meglenni a külföldi tőzsdék állandó igénybevétele nélkül. Az 1906-os kölcsönt 1909-ben új kölcsön követte. A növekvő külföldi adósságok és kamataik fizetésére Oroszország 10 év alatt (1904—1913) több mint 1,7 milliárd rubelt költött, a kapott kölcsönök pedig alig egymilliárdot tettek ki.

A külföldi tőke továbbra is szilárd pozíciókat foglalt el az orosz iparban, kivált a bányászatban és a vasiparban. A háború előtti években megerősödött az oroszországi angol tőkeexpanzió. Az angol monopóliumok mindenekelőtt az olajforrások megszerzésére törekedtek. Az angol— holland Royal Dutch Shell tröszt először Groznij vidékén, aztán pedig Bakuban is megvetette a lábát. Az angol tőke az új olajvidékekre, az urál—embai és a majkopi lelőhelyekre is behatolt. A brit expanzió második célpontját az Urál és Szibéria ásványkincsei— arany, réz, ólom — képezték. Ezeken a vidékeken az angolok mellett amerikai tőkések is tevékenykedtek.

A nyugati hatalmaktól — a cárizmus hitelezőitől és egyben szövetségeseitől — való pénzügyi-gazdasági függés politikai függéssel fonódott össze. A francia bankok a francia vezérkar által diktált feltételekkel adtak Oroszországnak vasútépítési kölcsönöket: a kapott pénzt stratégiai vasútvonalak építésére kellett fordítani. Másfelől a gazdasági behatolás érdekében diplomáciai eszközöket is felhasználtak. Így például a Vickers és a Schneider hadiipari konszernek az angol és francia kormány segítségével rendkívül előnyös katonai megrendeléseket, valamint ágyúgyárak építésére és felszerelésére szóló koncessziókat kaptak Oroszországtól. A cári kormány a francia diplomácia nyomására szüntette be az „üzemanyagéhség” előidézésében döntő szerepet játszó „Produgol” szindikátus ügyében indított bírósági vizsgálatot.

A cárizmus és az orosz burzsoázia függése a külföldi tőkétől korántsem jelentette azt, hogy az orosz imperializmus lemondott volna saját expanzív céljairól. A cári Oroszország külpolitikáját egyrészt a földesurak érdekei, másrészt — egyre növekvő mértékben — a külföldi, elsősorban közel- keleti piacok megszerzésére törekvő tőkés monopóliumok érdekei határozták meg. A konkurensekkel vívott harcban az orosz imperializmus a maga gazdasági gyengeségét a földesúri monarchia katonai erejének segítségével igyekezett kiegyenlíteni.

Az új forradalom előfeltételei
Oroszország kapitalista fejlődése ezekben az években jelentősen előrehaladt. Gazdasági elmaradottsága a vezető kapitalista országokhoz képest mégsem csökkent, hanem még fokozódott is. Oroszország részesedése a világ ipari termelésében 1913-ban alacsonyabb volt, mint 1901-ben. Ez a hatalmas ország a maga felmérhetetlen természeti kincseivel és sokmilliós népességével világviszonylatban az ötödik helyet foglalta el az acéltermelés, a hatodikat a szénbányászat, és a tizenötödiket a villamos energia termelése terén. Az elmaradás a főbb iparcikkek egy főre eső termelésének terén nyilvánult meg a legszembetűnőbben. Ebben a tekintetben a cári Oroszország majdnem ugyanazon a színvonalon állott, mint Spanyolország, Európa egyik legelmaradottabb országa.

Mind erősebben éreztette hatását a fejlett gépgyártás hiánya. A munkapadokat, gépeket, felszereléseket csaknem felerészben külföldről kellett beszerezni. Oroszországnak, amely a modern aerodinamika megalapítóit, N. J. Zsukovszkijt és Sz. A. Csapligint, valamint a többmotoros nehéz repülőgépek első konstruktőreit adta a világnak, nem volt saját repülőgépipara. Kezdetleges állapotban volt a többi új iparág is: az autóipar, a vegyipar, a villamoskohászat, a nemesacélgyártás, sok színesfém termelése stb.

Az ország gazdasági elmaradottságát nem lehetett leküzdeni a régi, középkori jellegű földbirtoklásnak és a reakciós politikai intézményeknek a kapitalizmus követelményeihez való hozzáigazítása útján. Ezt a sztolipini politika csődje félreérthetetlenül megmutatta. Mindaddig, amíg fennállott a föld földesúri monopóliuma, amíg fennállott a monarchia a maga katonai és bürokratikus apparátusával, addig a társadalmi haladás elsőrendű feltétele a munkásosztály által vezetett polgári demokratikus népforradalom maradt. „Oroszország sajátossága az — írta 1913 végén Lenin —, hogy a proletariátus a polgári forradalmak korszakában eddig még sohasem tapasztalt mértékben erős, az ország általában szörnyen elmaradott, s ez objektíve szükségessé teszi a rendkívül gyors és határozott előrehaladást. . . ”5
8 Lenin; Kritikai megjegyzések a nemzeti kérdéssel kapcsolatban. Lásd Lenin Művei. 20. köt. 26. old.

Az ipari fellendülés idején — különösen a nehézipar főbb ágazataiban — emelkedett a munkásság létszáma, fokozódott koncentráltsága. Még nagyobb mértékben megnőtt a kisiparban, kézműiparban és mezőgazdaságban foglalkoztatott proletár és félproletár népesség tömege. Jelentősen megváltozott a munkásosztály összetétele: növekedett a törzsökös munkások részaránya, gyengültek a munkásokat a földdel összekötő szálak (ez is az agrárreform egyik következménye volt). Mindez hatalmas jelentőségű volt a proletariátus politikai aktivitásának fokozódása, forradalmi vezető szerepe szempontjából.

A történelmi körülmények alakulása folytán egyedül Oroszországban létezett forradalmi marxista párt — olyan új típusú párt, amely alkalmas a széles tömegek vezetésére a polgári demokratikus forradalom győzelméért, majd szocialista forradalomba való átnövéséért vívott harcban.

A forradalmi mozgalom megélénkülése
Az 1910-es év meghozta a munkásmozgalom újabb megélénkülésének első jeleit. A munkások kezdtek áttérni a védekező sztrájkokról a támadó sztrájkokra, az egyes üzemekre korlátozódó megmozdulásokról a tömegsztrájkokra. A néhány esztendős „szélcsend” után ez év végén került sor az első politikai tüntetésekre. Az egyik legimpozánsabb tüntetés Pétervárott zajlott le, L. N. Tolsztoj halálával kapcsolatban. Ez az esemény egész Oroszországot megrendítette és felrázta, s a haladó társadalmi rétegeket nyílt fellépésre ösztönözte a sztolipini rendszer ellen. Az író-óriás temetése napján tüntető munkások és diákok ezt kiáltozták: „Le a halálbüntetéssel!”, „Vesszenek a cári hóhérok!”

Az orosz forradalmi mozgalom újra ugyanazt az útszakaszt járta, amely 1905-öt megelőzte, csakhogy a fejlemények most sokkal gyorsabb ütemben és összehasonlíthatatlanul nagyobb méretekben bontakoztak ki, mint akkor. 1911-ben már több mint 100 000 munkás sztrájkolt. A gazdasági sztrájkoknak több mint a fele a munkások győzelmével zárult; ilyen eredményt addig a munkásmozgalom egyetlen nyugat-európai országban sem ért el. A munkások harca határozottabb, forradalmibb megmozdulásokra serkentette a demokratikus ifjúságot is. Széles körű visszhangot keltett országszerte a moszkvai egyetem hallgatóinak sztrájkja, amelyet más városok diáksága is támogatott. A kormány könyörtelenül leszámolt a résztvevőkkel. A reakció támadása elleni tiltakozásul a professzorok nagy csoportja tüntetőleg otthagyta az egyetemet, köztük olyan világszerte ismert tudósok, mint K. A. Tyimirjazev, P. N. Lebegyev, N. D. Zelinszkij.

„A proletariátus elkezdte. A demokratikus ifjúság folytatja. Az orosz nép új harcra kél, újabb forradalom felé halad” — írta Lenin.6
6 Lenin: A tüntetések kezdete. Lásd Lenin Művei. 16. köt. 370. old.

Az érlelődő forradalmi fellendülés légkörében tartották meg az OSZDMP VI. összoroszországi konferenciáját 1912 januárjában Prágában. A konferencián képviseltették magukat a legnagyobb oroszországi proletár centrumok pártszervezetei, s ezáltal valósággal pártkongresszusi jelentőségre emelkedett.

A prágai konferencia, amelynek egész munkáját Lenin irányította, összegezte és értékelte a pártnak az ellenforradalom nehéz éveiben folytatott tevékenységét. „Ha most visszatekintünk, és ami nálunk volt, összehasonlítjuk azzal, ami 1848 után Európában volt, vagy azzal, amit például a francia munkásmozgalom a Kommün szétzúzása után átélt — akkor nem azon kell csodálkoznunk, hogy bomlás következett be, hanem azon, hogy aránylag milyen gyorsan kezdünk újra talpra- állni” — hangsúlyozta a „Közlemények az OSZDMP összoroszországi konferenciájáról”.

A küldöttek megvitatták a párt politikai és szervezeti feladatait, választási programját a IV. duma választásaira, a legfontosabb nemzetközi eseményeket. A konferencia leszögezte, hogy a likvidátorok addigi magatartásukkal végérvényesen a párton kívül helyezték magukat. A likvidátorok kizárása megszilárdította a bolsevikok győzelmét a kapituláns mensevikek felett. Ez döntő lépés volt a sziklaszilárdan forradalmi marxista, bolsevik alapon álló munkás tömegpárt megteremtésének útján. „A világ egyetlen szociáldemokrata pártja sem jött létre — különösen a burzsoá forradalmak korszakában — a proletariátus burzsoá útitársai ellen folytatott nehéz harc nélkül, és számos esetben e burzsoá útitársakkal való szakítás nélkül. Ugyanígy, az ilyen útitársak ellen folytatott nehéz harcban alakul ki, növekszik, erősödik és edződik minden akadály ellenére az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt is 1898 óta”7 — írta Lenin röviddel a prágai konferencia után, értékelve annak történelmi jelentőségét.
7 Lenin: A „Vorwärts” névtelenje és az OSZDMP helyzete. Lásd Lenin Művei. 17. köt. Szikra 1955. 536. old.

A konferencia megválasztotta a párt Központi Bizottságát, élén Leninnel. Az oroszországi pártmunka gyakorlati irányítására a legtapasztaltabb, legedzettebb bolsevik szervezőkből létrehozták a Központi Bizottság orosz irodáját.

Az oroszországi munkásság legjobbjai, akik ismét a nyílt forradalmi harc útjára léptek, lelkes helyesléssel fogadták a prágai konferencia határozatait.

A lénai sortűz. Sztrájkharcok 1912—1913-ban
Az új forradalmi fellendüléshez a közvetlen lökést egy messze Szibériában, a Léna-folyó mentén lejátszódott tragédia adta meg: Bodajbóban 1912. április 4-én a cári katonaság gyilkos sortüzet nyitott az aranybányák munkásaira.

A XIX. század végén alapított Lénai Aranyipari Társaság (orosz nevének rövidített alakja: Lenzoto) több mint 400 aranybánya birtokosa volt. A Lenzoto részvényesei közé tartozott többek között II. Miklós cár anyja, számos miniszter és főhivatalnok. 1908-ban a társaság részvényeinek nagy része angol tőkések kezébe került, akik Londonban megalapították a Léna-Goldfields konszernt. A lénai aranybányák óriási nyereségekkel gazdagították uraikat: öt év alatt, 1905/1906 és 1909/1910 között a bányákból származó tiszta jövedelem 22-szeresére nőtt.

A munkások nem bírták tovább a kiszipolyozó munkafeltételeket. Megelégelték a boltokat és kórházakat, bíróságot és börtönöket, rendőrséget és bányafelügyeletet egyaránt kézben tartó Lenzoto rablópolitikáját. 1912 elején sztrájk robbant ki, melynek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy az egyik telepi boltban romlott lóhúst mértek ki. A sztrájk nyomban általánossá vált, és a bolsevikok hatása alatt szervezett jelleget öltött. A munkások a munka- és életkörülmények gyökeres megjavítását, nyolcórás munkanapot, a pénzbüntetések megszüntetését, küldötteik sérthetetlenségét követelték. A Lenzoto semminemű engedményre nem volt hajlandó. Pétervárról megérkeztek az utasítások: a sztrájkot felszámolni, a munkásokat „lecsillapítani”. Egy Trescsenkov nevű csendőrtiszt tűzparancsot adott a katonaságnak. 250 halott, 270 sebesült — ez volt az 1912. április 4-i események mérlege. A cári hatóságok arra számítottak, hogy a munkásokat nemcsak a Léna mellett, hanem egész Oroszországban megfélemlítik. Makarov belügyminiszter a duma szónoki emelvényéről kijelentette: „így volt, és így is lesz.”

Az eredmény azonban épp az ellenkezője lett annak, amire az uralkodó klikk számított. A lénai események ugyanazt a szerepet játszották az új körülmények között, mint 1905-ben a január 9-i események: akkor szétlőtték a régi, forradalom előtti önkényuralomba vetett hitet — most a „megújított”, június 3-i monarchiába vetett hitet. „Ó, testvérek! Átkozott, átkozott lesz, ki e szörnyű napot elfeledi, aki e vért az ellenségnek megbocsátja” — írta a bolsevik „Zvezdá”-ban Gyemjan Bednij proletárköltő. Felzúdulás és harag fogta el a munkásságot. Az egész országon végighullámzó tiltakozó sztrájkokban kb. 300 000 munkás vett részt.

A tiltakozó sztrájkok összefonódtak a még nagyobb tömegeket megmozgató május elsejei sztrájkokkal, amelyeket a nagyvárosokban utcai tüntetések kísértek.

1912-ben több mint egymillió munkás sztrájkolt, az ország gyári munkásságának több mint a fele. A mozgalom erejét az adta, hogy a gazdasági sztrájkok politikai sztrájkokkal kapcsolódtak össze, s ez utóbbiak egyre inkább túlsúlyba jutottak. 1913-ban a sztrájkhullám még magasabbra emelkedett. Pétervár és Moszkva munkásai nyomán a proletariátus újabb osztagai léptek harcba. A támadó jellegű sztrájkok száma 1912-höz képest megkétszereződött. Az erősödő repressziók és a tömeges kizárások ellenére a munkások emberfeletti kitartással küzdöttek. Oroszország egész dolgozó népessége feszült figyelemmel kísérte a pétervári Novij Lesszner gyár munkásainak százkét napig tartó hősies sztrájkját.

A munkások sztrájkküzdelme — ugyanúgy, vagy még nagyobb mértékben, mint az első orosz forradalom előestéjén — harcra serkentette és bevonta a forradalmi mozgalomba a paraszti tömegeket. Ezt számos tényező segítette. 1911-ben aszályos év köszöntött Oroszországra. 30 millió paraszt éhezett. A munkásmozgalom fellendülésével egyidőben bontakoztak ki a Sztolipin-féle „tagosítási” munkálatok, amelyek a parasztok fokozódó ellenállásába ütköztek; gyakran nyílt összetűzésre került sor a rendőrséggel és a katonasággal. A forradalmi erjedés behatolt a hadseregbe és a flottába is. 1912-ben Taskent közelében utászlázadás robbant ki. A Baltikumban és a feketetengeri flottánál csak letartóztatások és a forradalmár matrózokkal való leszámolás révén sikerült elhárítani a felkeléseket.

A bolsevik „Pravda”
A munkásmozgalom új fellendülése bolsevik jelszavakkal és bolsevik vezetés alatt ment végbe.

A forradalmi fejleményekre nagy hatással volt a munkás napilap, a „Pravda” („Igazság”), amelynek első száma 1912. április 22-én (május 5) jelent meg. A „Pravda” létrehozásával a bolsevikok országos sajtóorgánumra tettek szert, melyen át közvetlenül szólhattak a nagy tömegekhez.

A „Pravdá”-ban a párt legjobb erői dolgoztak. Lenin, hogy közelebb kerüljön az újsághoz és az oroszországi pártmunkához, 1912 júniusában Párizsból Krakkóba, majd a galíciai Poroninba költözött. A „Pravda” 636 száma (az utolsó 1914. július 21-én jelent meg) több mint 250 cikket közölt Lenintől. E cikkek óriási területet fogtak át — az aktuális napi kérdésektől egészen a marxista elmélet legfontosabb problémáiig. Az orosz és a világkapitalizmus fejlődése, az oroszországi politikai pártok tevékenysége, a legfontosabb nemzetközi politikai események, a munkásosztály és a parasztság helyzete, az orosz és a nemzetközi munkásmozgalom fejlődése, Ázsia ébredése — mindez témájául szolgált Lenin mélyreható marxista gondolkodástól és forradalmi szenvedélytől áthatott cikkeinek, amelyek a munkásosztály ellenségei ellen, eszmei ellenfelei, a burzsoá liberálisok, opportunisták, kispolgári anarchisták, eszerek stb. ellen irányultak.

A munkásosztály forradalmi napilapja szüntelen ellenséges tűzben állott. A cári hatóságok két év folyamán nyolc ízben tiltották be, de mindannyiszor új néven továbbra is megjelent. Az újságnak átlagban minden negyedik számát elkobozták.

A bolsevik újságnak segítségére siettek olvasói. A munkások terjesztették, anyagilag támogatták lapjukat, és maguk is aktívan részt vettek munkájában. A „Pravda” részt vállalt a sztrájkharc szervezéséből: megbélyegezte a sztrájktörőket, szervezte a sztrájkolok anyagi megsegítését és szolidaritás-sztrájkokkal való támogatásukat. Szinte minden egyes számában közölt anyagokat a falu helyzetéről, rávezetve, a parasztokat arra a gondolatra, hogy a nyomortól és az éhségtől csakis forradalmi úton szabadulhatnak meg.

A „Pravda” a bolsevikok éles fegyvere volt a pártért, a likvidátorok elszigeteléséért vívott harcban. A likvidátorok elszigetelését nem tudták megakadályozni a centristák manőverei sem, akik a likvidátorok bécsi konferenciáján 1912 augusztusában összetákolták az elvtelen „augusztusi blokkot”, amelyben különféle pártellenes csoportok egyesültek. A blokk szervezője, a leplezett likvidátor Trockij, a „párton belüli béke” jelszavával próbálta hátba támadni a bolsevikokat, és megnyerni a munkásoknak azt a részét, amely még nem látta tisztán a párton belüli harc lényegét, és őszintén akarta a pártegységet. Lenin és a bolsevikok leleplezték ezt a képmutató politikát, amelyet a II. Internacionálé opportunista vezérei is támogattak. A likvidátorok és Trockij, írta Lenin a „Pravdá”-ban, a „legrosszabb szakadárok”. „A munkások szerencsére már megértették ezt, és valamennyi öntudatos munkás tettekkel munkálkodik azon, hogy megteremtse egységét az egységbontó likvidátorok ellen.”8
8 Lenin: Az „augusztusi blokk” felbomlása. Lásd Lenin Művei. 20. köt. 157. old.

A IV. állami duma
A néptömegek forradalmasodásának hatására kiéleződtek a földesúri-burzsoá blokk belső ellentétei. A cárizmus iránti minden előzékenységük ellenére még az októbristák sem titkolták a sztolipini politika eredményei fölött érzett csalódásukat. A III. duma tevékenységének kezdetén az októbrista „centrum” igen gyakran a jobboldallal együtt lépett fel — az utolsó ülésszakokat már az októbrista-kadet ellenzék közös fellépései jellemezték.

A reakciós nemesi csoportok a maguk részéről szíves-örömest visszatértek volna a mindenféle parlamentáris látszat nélküli önkényuralmi kormányzathoz. Az uralkodó körök azonban tisztában voltak azzal, hogy a megváltozott helyzetben lehetetlenség egy újabb államcsíny. Sztolipin politikáját folytatták azután is, hogy 1911-ben egy Bogrov nevű terrorista (az eszer párt tagja, ugyanakkor a cári titkosrendőrség ügynöke) meggyilkolta Sztolipint. Helyét V. N. Kokovcov pénzügyminiszter foglalta el, a bankkörökkel és a külföldi tőkével szoros kapcsolatban álló szürke főhivatalnok.

1912 októberében rendezték meg a IV. duma választásait. A kormány beavatkozása ezúttal még durvább volt, mint 1907-ben. Igen nagy mértékben felhasználták többek között a papságot, hogy nyomást gyakoroljon a választókra a jobboldali képviselők érdekében. Az ország balra, a duma jobbra tolódott — ekként összegezte Lenin a választások eredményeit. Az új duma összetétele erőeltolódást mutatott az ellenforradalmi táboron belül is: a feketeszázas és burzsoá liberális csoportok megerősödtek az októbrista centrum rovására, amely elvesztette túlsúlyát. A nagyburzsoázia a kadetokra, különösen pedig a dumában közvetlenül az ipari és finánctőke érdekeit képviselő progresszistákra szavazott. A választási eredmények emellett azt mutatták, hogy a városi demokratikus rétegek, a kispolgárság számottevő része eltávolodott a liberálisoktól.

Újabb vereséget szenvedtek a mensevikek. A hat legnagyobb ipari kormányzóságban a munkáskúriákba bolsevikokat választottak meg. A mensevikek főként kispolgári szavazatok révén jutottak be a dumába. Átmeneti számbeli fölényüket kihasználva, megpróbáltak opportunista irányvonalat rákényszeríteni a szociáldemokrata frakcióra. A késhegyig menő harc 1913 őszén önálló bolsevik frakció megalakulásával zárult. Ez a fontos politikai lépés helyeslésre és támogatásra talált az élenjáró munkások részéről.

A IV. duma bolsevik frakciójának tevékenysége az egyik legjobb példa arra, hogyan használhatja fel forradalmi párt a reakciós parlamentet. A munkástömegekkel szoros kapcsolatban álló bolsevik képviselők (köztük három vasmunkás — A. J. Badajev, M. K. Muranov, G. I. Petrovszkij — és két textiles: F. N. Szamojlov, N. R. Sagov) konkrét, mindennapos leleplező anyagok birtokában voltak és ezeket használták fel beszédeikben, a kormányhoz intézett interpellációikban. Nagy jelentőségű felszólalásokat tartottak az agrárkérdésben, következetesen védelmezték a földesúri földek elkobzásának forradalmi-demokratikus követelését, leleplezték a paraszti követelések békés úton, a dumán keresztül történő kielégítésére vonatkozó hamis kadét ígérgetéseket.

A duma szószékéről elhangzó forradalmi felhívásokat a „Pravda” juttatta el a dolgozókhoz — az egyetlen lap, amely teljes egészében közölte a munkásképviselők beszédeit. A proletariátus sztrájkokkal, tüntetésekkel, gyűlésekkel támasztotta alá képviselőinek felszólalásait.

A duma bolsevik frakciója és a „Pravda” szerkesztősége összekötő kapocs volt a pártvezetőség és az oroszországi pártszervezetek, az egész proletár élcsapat között. A bolsevik képviselők tevékenységét Lenin irányította, tanácsokat, útmutatásokat, számos felszólalás-tervezetet kaptak tőle. A képviselők több ízben kiutaztak külföldre Leninhez, részt vettek a Központi Bizottság tagjainak tanácskozásain, melyeken megvitatták a munkásmozgalom és a párttaktika legfontosabb kérdéseit.

A bolsevikok harca a munkásmozgalom internacionalista egységéért
A politikai életben ez idő tájt fontos helyet foglalt el a nemzeti kérdés. A nagyhatalmi sovinizmus a június 3-i rendszer egyik alappillére volt. A III. és IV. duma valamennyi földesúri pártja az „egységes és oszthatatlan Orosz Birodalom” erőszakos fenntartásának álláspontjára helyezkedett. A kadetok ugyanehhez a nagyhatalmi politikához ragaszkodtak, csak éppen rugalmasabb, diplomatikusabb formában. A liberálisok veszélyesnek ítélték a durva és leplezetlen erőszakot a „kisebbségekkel” szemben; engedékenységet javallottak az elnyomott nemzetek burzsoá felső rétegének néhány gazdasági és politikai követelését illetően.

A nemzetiségi burzsoázia álláspontját kettősség jellemezte. Egyfelől elégedetlenné tette a határvidékek eloroszosítására irányuló cári politika. A forradalom eredményeképpen nyert bizonyos — rendkívül korlátozott — politikai jogokat, most ezek kiszélesítésére törekedett, közben állandóan próbálkozott, hogy „saját” néptömegeire támaszkodjon, maga után vonja azokat. De magatartásának meghatározó tényezője az 1905 megismétlődésétől való félelem volt; ennek elhárítása kedvéért szövetségre lépett az orosz földesurakkal és burzsoáziával. A duma csekély számú nemzetiségi frakciója (a lengyel kolo, a muzulmán frakció) az összes főbb kérdésekben az októbristákat és a kadetokat követte.

Az uralkodó osztályok nacionalizmusát támogatták a kispolgári pártok (a Bund — Oroszországi és Lengyelországi Általános Zsidó Munkásszövetség —, a grúz föderalisták, az örmény dasnakok, az ukrán mensevik-nacionalisták stb.). A proletariátus önálló osztályfeladatait ezek valamiféle (a munkásság és a burzsoázia számára) „közös”, nemzeti feladatokkal cserélték fel, a nemzeti kultúra „osztályfelettiségének” hamis jelszavát hirdették, nemzeti alapon megbontották a munkásmozgalmat. A mensevik és trockista likvidátorok szolidaritást vállaltak a nacionalistákkal.

Ebben a szituációban a bolsevikok fokozták harcukat valamennyi oroszországi nemzet munkásainak, dolgozó tömegeinek internacionalista összefogásáért. A feketeszázas nagyhatalmi sovinizmussal és a burzsoá nacionalizmussal a bolsevik párt a nemzeti kérdés megoldásának forradalmi-marxista, következetesen demokratikus programját szegezte szembe. Lenin számos cikket írt e kérdésről a „Pravdá”-ban, továbbá megírta „Kritikai megjegyzések a nemzeti kérdéssel kapcsolatban” (1913) és „A nemzetek önrendelkezési jogáról” (1914) című műveit. A marxista irodalomban jelentős helyet foglalt el Sztálin „A nemzeti kérdés és a szociáldemokrácia” (későbbi címe — „A marxizmus és a nemzeti kérdés”) című munkája, amelyet 1913. évi külföldi tartózkodása idején Lenin közvetlen hatása alatt írt.

Az oroszországi munkásosztály és pártja azt az eszmét hirdette, hogy véget kell vetni a nemzeti elnyomás politikájának, és minden nemzetnek meg kell adni a lehetőséget, hogy minden erőszakos külső beavatkozás nélkül maga döntsön sorsáról. Lenin hangsúlyozta: csak a nemzetek önrendelkezési jogának (beleértve az elszakadás jogát is) elismerése útján lehet elérni a népek egyesülését nem „rubel és dorong által”, hanem önkéntes, kölcsönös megegyezés alapján. „A régi világgal, a nemzeti elnyomás, a nemzeti viszálykodás vagy a nemzeti elkülönülés világával a munkások szembeállítják az új világot, a valamennyi nemzet dolgozói közötti egység világát, amelyben egyetlen kiváltságnak sincs helye, és az ember az embert nem nyomja el a legcsekélyebb mértékben sem”9
9 Lenin: A munkásosztály és a nemzeti kérdés. Lásd Lenin Művei. 19. köt. 75. old.

— írta Lenin a „Pravdá”-ban 1913 májusában. A bolsevikok kidolgozták a győzelmes forradalom eredményeképpen létrejövő soknemzetiségű, valóban demokratikus állam felépítésének tervét. Eszerint valamennyi nemzetnek és népnek, amely az adott állam keretein belül kíván maradni, területi autonómiát kell biztosítani; az alkotmányban rögzíteni kell teljes egyenjogúságukat az élet minden területén; törvénnyel kell tiltani bármely nemzet diszkriminálását, illetve privilegizálását. Ez a terv megfelelt a társadalmi fejlődés előremutató tendenciáinak, korlátlan lehetőségeket biztosítva a gazdasági és kulturális fellendülésre Oroszország összes elnyomott népei számára, amelyeket történelmi sorsközösség fűzött az orosz néphez, a cárizmus és az imperializmus ellen vívott forradalmi felszabadító harc vezető erejéhez.

A munkásképviselők a dumában fáradhatatlanul leleplezték a cárizmus nemzeti elnyomó politikáját. A „Pravda” 1914 elején a nemzeti egyenjogúságról szóló törvényjavaslatot közölt, amelyet Lenin írt azzal a céllal, hogy a bolsevik frakció a duma elé terjessze. A publikációnak nagy agitatív jelentősége volt.

Az uralkodó osztályoknak nem sikerült a nemzeti viszály szításával elvonni a forradalmi harctól Oroszország tömegeit. A feketeszázasok által konstruált „Bejlisz-ügy” (zsidókat rituális gyilkossággal vádoltak) szégyenletes kudarccal végződött. A cárizmus különleges reményeket fűzött az áttelepítési politikához, mint a határvidékek — Közép-Ázsia, Kaukázus — oroszosításának fegyveréhez. De ha az áttelepült kulákréteg valóban a cári gyarmatosítás támasza lett is, a dolgozó telepesek közel kerültek a helyi lakossághoz, átadták termelési és kulturális tapasztalataikat, közös forradalmi harcban fogtak össze a helyi dolgozókkal.

A forradalmi válság érlelődése
Az oroszországi fejlemények a forradalmi válság közeledtéről tanúskodtak. 1914 első felében a sztrájkolok száma csaknem elérte a másfél milliót, túlhaladta az 1905-ös forradalom kezdeti periódusának szintjét.

A sztrájkmozgalom növekedésével szoros összefüggésben a munkások között megerősödött a „pravdás” irányzat. A pártellenes „augusztusi blokk” másfél évvel megalakulása után szétesett. A bolsevikoknak a munkásmozgalom egységéért vívott elvi harcát egyre erőteljesebben támogatták a nemzetiségi szociáldemokrata szervezetek. A legfőbb kérdésekben a bolsevikokkal tartottak a lengyel marxisták és a lett szociáldemokrácia. A bolsevikok nagy sikere volt, hogy maguk mellé állították a legfontosabb legális munkásszervezeteket, mindenekelőtt Pétervár, Moszkva és más proletár centrumok nagy szakszervezeteit. 1914 nyarára Oroszország öntudatos munkásainak négyötöde a bolsevik pártot követte. A parasztságban is megerősödött a forradalmi hangulat; ezt mutatta az is, hogy a trudovikok a dumában mind gyakrabban léptek fel a munkásképviselőkkel együtt nemcsak a jobboldaliak, hanem a kadetok ellen is.

A tömegmozgalom megingatta a június 3-i monarchia alapjait. Még a nagyburzsoázia és a földbirtokosok is elégedetlenségüknek adtak kifejezést a cárizmussal szemben amiatt, hogy nem képes úrrá lenni a helyzeten és megelőzni az új forradalmi robbanást. „Mi jó pénzügyi támaszt adtunk Önöknek — adjanak nekünk jó politikát” — a finánctőke egyik képviselőjének a dumában elhangzott szavai az imperialista burzsoázia hangulatát és követeléseit juttatták kifejezésre. Az ipari fellendülés éveiben gazdaságilag megerősödött burzsoázia mind sűrűbben hangoztatta, hogy a végrehajtó hatalmat új kezekbe kell átadni. Ami a földesurakat illeti, ezek azt követelték, hogy legyen vége a szindikátusok és trösztök iránti engedékenységnek, amelyek — mint a jobboldaliak mondták — hamarosan „diktálni fognak az államnak a háború és béke kérdésében is”. Kokovcov az „egyesült nemesség” támadásainak céltáblájává vált; 1914 elején menesztették.

A földbirtokosok és a burzsoázia közötti ellentéteknek nem volt ugyan önálló jelentőségük, mindazonáltal szimptómái voltak a „felül levők” érlelődő válságának, ami az országban kialakuló forradalmi helyzet egyik tényezője volt. „Oroszországban országos méretű politikai válság van — mutatott rá Lenin már 1913 közepén —, mégpedig olyan válság, amely éppen az államrend alapjait érinti, nem pedig holmi részleteit, az épület fundamentumát érinti, nem pedig ezt vagy azt a melléképületet, nem ezt vagy azt az emeletet.”10
10 Lenin: A forradalmi proletariátus május elsejei ünnepe. Lásd Lenin Művei. 19. köt. 213. old.

A nemzetközi helyzet időközben erősen kiéleződött. A diplomáciai, majd a háborús konfliktusok — mindenekelőtt a Balkánon — általános európai háború közeledtét jelezték. Az orosz—japán háborúban meggyengült cári Oroszország a fegyverkezési versenyben lemaradt a fő imperialista országok mögött. Csak 1910-ben kezdődött meg a hadsereg átszervezése és — részben — új fegyverekkel való ellátása. A hajóépítési program — új balti flotta felépítése a csuzimai ütközetben elpusztult helyett, továbbá a fekete-tengeri flotta jelentős megerősítése — befejezését csak 1917-re irányozták elő. Mindez arra kényszerítette a cárizmust, hogy ideig-óráig diplomáciai úton próbálja megvalósítani külpolitikai terveit. Ezenfelül a cári politika irányítói elengedhetetlennek ítélték, hogy először biztosítsák a belső „nyugalmat” (az idő előtti háború, hangsúlyozta Sztolipin egy 1908-ban tartott „különleges tanácskozáson”, új forradalmat válthat ki). De a diplomáciai manőverek nem jártak sikerrel. Németország és Ausztria—Magyarország évről évre fokozódó agresszivitása a Közel-Keleten és a Balkánon akadályozta a cárizmus expanzióját, sőt addigi pozícióit is fenyegette. Ugyanakkor az orosz imperialista burzsoázia aktív hódító politikát követelt. E követelések ideológiai köntöse volt „Nagy-Oroszország” megteremtésének a kadetok által hirdetett jelszava. Saját számításaiktól vezérelve újabb katonai kalandokra ösztökélték a cárizmust szövetségesei is.

Az uralkodó körökön belül nézeteltérések támadtak Oroszország külpolitikai orientációját illetően. Bár a cári diplomácia az orosz—japán háború és az 1907. évi angol—orosz egyezmény után végérvényesen az angol—francia koalíció uszályába került, befolyásos jobboldali udvari körök ismételten megkísérelték, hogy Oroszországot a „rokoni” német monarchiához közelítsék. Az orosz—angol ellentétek kiéleződése Iránban és a Távol-Keleten erősítette a németbarát irányvonal híveinek pozícióit. De az orosz—német ellentétek erősebbek voltak; egyaránt érintették a nagytőke és a földesurak (mint mezőgazdasági exportőrök) érdekeit. A Németországgal fennálló, 1917-ig érvényes vámszerződés felülvizsgálatának előkészületei felfedték ezeket az ellentéteket. Az antanttól való eltávolodás gyakorlatilag már lehetetlen volt — mind a cárizmus megnövekedett pénzügyi-gazdasági függősége, mind pedig a messze előrehaladt katonai-diplomáciai közeledés folytán. Oroszország kormányzó felső körei, akárcsak a többi országok imperialistái, a háborúban kezdték keresni a gyorsan érlelődő forradalmi válság ellenszerét.

1914 nyarán különlegesen nagyarányú és erős sztrájkharcokra került sor. Május 28-án több mint 30 000 bakui olajmunkás lépett sztrájkba. A bolsevik irányítás alatt álló sztrájkot nagyfokú szervezettség, a különféle szakmájú és nemzetiségű munkások akcióegysége jellemezte. Az olajmágnások követelésére Bakuban ostromállapotot hirdettek. Mivel a mozgalom egyes résztvevőinek letartóztatása nem járt eredménnyel, a rendőrség és a katonaság hozzáfogott a munkások tömeges kiköltöztetéséhez az olajvállalatok tulajdonában levő lakásokból. Az olajipari munkások szakszervezetét feloszlatták. A sztrájkolókat azonban ezek az intézkedések sem törték meg.

A bakui események országszerte visszhangot keltettek. „A bakuiak győzelme a mi győzelmünk” — mondták a munkások. A cári kormány, bármi áron a mozgalom feltartóztatására törekedve, úgy döntött, hogy a végsőkig megy a katonai erő alkalmazásában. Július 3-án, midőn a Putyilov-gyár munkásai gyűlést tartottak a bakui eseményekkel kapcsolatban, lovas és gyalogos rendőrök törtek be a gyár udvarára, és tüzet nyitottak a fegyvertelen munkásokra. A vérontás talpra állította az egész pétervári proletariátust: „Meg kell mutatnunk a népelnyomó bandának, hogy a munkásosztály kész az ellenállásra, nem engedi, hogy véres pogromokat rendezzenek soraiban… A tiltakozás és a felháborodás kiáltása zúgjon végig egész Péterváron, egész Oroszországon” — írta a bolsevik párt pétervári bizottsága a munkásokhoz intézett felhívásában.

A bolsevikok felszólították a munkásokat, hogy a hatósági provokációra háromnapos sztrájkkal feleljenek. Pétervárott július 4-én 90 000 munkás sztrájkolt, július 7-én 130 000, július 8-án kb. 150 000. A város összes kerületeiben gyűléseket tartottak, forradalmi tüntetéseket rendeztek vörös zászlók alatt, a „Marseillaise”-t énekelve. A villamosforgalom leállt. A munkások követelésére bezárták az üzleteket és az italméréseket. A rendőrség és a munkások összetűzései egyre gyakoribbá és elkeseredettebbé váltak. Július 7—8-án a viborgi és a narvai városrészben barikádokat kezdtek építeni.

Oroszország az általános politikai sztrájk küszöbén állott. A pétervári proletariátussal való szolidaritásuk jeléül sztrájkoltak Moszkva, Riga és Varsó munkásai. Baku és Pétervár nyomán Lódzban is fegyveres összecsapásokra került sor a munkások és a rendőrség között.

Egybeömlött az események két folyama: az új oroszországi forradalom előcsatározásai, másrészt a szarajevói merényletre és a háború megindítását elhatározó német imperialisták provokációs cselekményeire következő nemzetközi válság. A pétervári lapok szenzációs címek alatt közölték a Belgrádból, Bécsből, Berlinből, Párizsból, Londonból érkező táviratokat — és mellettük a sztrájkok menetéről szóló vészhíreket. Mialatt a cár Pétervárott ünnepélyesen fogadta Poincaré francia köztársasági elnököt, a munkások zárt sorokban vonultak ki az utcára, bolsevik jelszavakat kiáltozva: „Vesszen a cári monarchia! Éljen a demokratikus köztársaságért vívott harc! Éljen a szocializmus!”

A főváros katonai táborra hasonlított. A város központját elvágták a proletár külvárosoktól. Megkezdték a bolsevik munkások tömeges letartóztatását. A „Pravdá”-t betiltották, a szerkesztőséget elfoglalta a rendőrség.

A forradalmi fellendülést megszakította a világháború.

(idézet: Világtörténet 7. kötet)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

“Az első világháború előzményei – Oroszország” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Obscsina: „nem ősi földközösség, hanem tatár mintára létrehozott intézmény, ami tulajdonképpen az adóztatás szervezete. A falu kollektíven adózott, mert így könnyebben be lehetett hajtani az adót, mintha egyénenként szedték volna be. Ilyen módon a faluközösség kezében volt a falusi termelés megszervezése és ciklikusan újra és újra osztották a földeket, hogy ne legyen valakinek csak rossz földje, míg másnak jó földje van. Rotáció szerint mentek körbe-körbe a megművelendő parcellák, néhol évente, néhol 10 évente, mint például Szibériában, az átlagos használati idő 3–5 év volt. A földek újraelosztásánál az volt a szempont, hogy minél igazságosabb legyen az osztás, ezért kis parcellákban osztottak mindenkinek rossz földet és jó földet is – ezért értelmesen, hatékonyan gazdálkodni nem lehetett, de ragaszkodtak hozzá, mert szerintük ez igazságos volt.” (Szabó Miklós)

    1. …és egy elhallgatott figura: „Az első világháború idején az orosz forradalmi irányzatot legerősebben egy 1905-ös forradalmi vezető, az egykori moszkvai forradalmi tanács (azaz szovjet) volt elnöke képviselte. Radikális és baloldali szociáldemokrata volt, emigránsként a német újságokba Parvus álnéven írt. Furcsa politikát képviselt, ő is csak egy dolgot akart, forradalmat. Elképzelése már 1914 őszén az volt, hogy Oroszországot a háború majd ismét forradalmasítja, az jó, ha a németek oda minél jobban benyomulnak, mert akkor megbukik a cári rendszer. A két évvel korábbi háború idején a Balkánra ment, feltehetőleg azért, hogy tanulmányozza a forradalmi helyzetet – de közben a német vezérkarnak is kémkedett és fegyvercsempészésből élt, sőt, milliomos lett. A világháború kezdetén rögtön jelentkezett a német külügyminisztériumnál azzal az ajánlattal, hogy Németország támogassa pénzzel az orosz forradalmi mozgalmakat, akkor összeomlik a cárizmus, így Németország megnyeri a háborút. Ennek érdekében a német szociáldemokráciában is háborúpárti irányzatot képviselt, egy újságot is alapított Glocke (Harang) címmel. Az általa javasolt terv végrehajtására kinevezték a koppenhágai német követség konzuljának. Onnan, azon kívül, hogy irányította az Oroszország ellen irányuló északi, balti kémkedést, elkezdte a forradalmi mozgalmakat pénzelni.” (Szabó Miklós)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.