Az első világháború előzményei

Az első világháború előzményei – Olaszország

Gazdasági fejlődés. A sztrájkmozgalom fellendülése
A XIX. század utolsó, különösen pedig a XX. század első éveiben — egészen 1908-ig — Olaszország ipara nagy lendülettel fejlődött. Külföldi tőke segítségével és protekcionista vámok védelme alatt gyors ütemben erősödött a nagyipar. Észak-Olaszországban, elsősorban a Milánó—Genova—Torino „háromszögben” erőteljesen fejlődött a kohászat, a vasipar és a vegyipar, valamint a gépkocsigyártás.

Megkezdődött az olasz kapitalizmusnak imperializmusba való átnövése. E folyamatban fontos szerepet játszottak a nagybankok, élükön a Banca Commerciale Italianával — ebben német tőke is részt vett. Számos olasz nagyüzemet közvetlenül ez a bank alapított, másokat rövid idő alatt pénzügyi függésbe vont. 1902-ben a Banca Commerciale segítségével a vele kapcsolatban álló Terni kohóipari társaság megszerezte az addig belga tőkések kezében levő Elba szigeti vasércbányászat koncesszióját. A nyersanyagban szegény ország e fontos lelőhelyének birtokában a Terni ellenőrzése alá vont számos más olasz kohóipari társaságot is. 1907-re a Terni és a mögötte álló Banca Commerciale sok hajógyárra és tengeri szállítási nagyvállalatra is kiterjesztette befolyását.

A munkások életszínvonala továbbra is alacsonyabb volt, mint a legtöbb nyugat-európai országban; a munkanap 12—13 óra körül mozgott. A parasztság változatlanul súlyos helyzetben élt. A dél-olaszországi latifundiumokon a részes bérlők a termésnek mintegy háromnegyed részét szolgáltatták be a földbirtokosoknak.

Az olasz proletariátus harca a nagyipar fejlődése következtében új, szervezettebb formákat öltött. Már 1901-ben 1671 (túlnyomórészt gazdasági) sztrájk zajlott le, összesen 420 000 résztvevővel. A sztrájkok jobbára sikerrel zárultak. 1900 decemberében Genovában általános sztrájkot rendeztek tiltakozásul a helyi szakszervezet feloszlatása ellen. Ez volt Olaszországban az első szervezett, egész városra kiterjedő sztrájk. A 20 000 sztrájkoló győzelmet aratott.

A liberálisok kormányzata. Giolitti
A munkásmozgalom fellendülésének hatására az olasz burzsoázia a XX. század elején lemondott a XIX. századra jellemző nyíltan reakciós kormányzati módszerekről. Röviddel a genovai sztrájk után a képviselőházban az olasz liberálisok egyik vezéralakja, Giovanni Giolitti kijelentette: „a szocializmust csak a szabadság fegyverével lehet legyőzni”.

Giolitti 1901-től 1903-ig belügyminiszter volt, majd 1903-tól 1914-ig — kisebb megszakításokkal — a miniszterelnöki széket foglalta el. Arra törekedett, hogy kompromisszumok és engedmények révén tompítsa az osztályellentéteket, és az olasz munkásokat „összebékítse” a burzsoá állammal. Igyekezett szakadást előidézni a munkásmozgalomban, mérsékelni forradalmi jellegét, és a munkásosztályt a burzsoá ideológia befolyása alá vonni. 1901-ben a munkásmozgalom opportunista elemeinek támogatása reményében legalizálta a munkásszervezeteket, és elismerte a sztrájkjogot. A kormány számos munkavédelmi törvényt alkotott, 1904-ben pedig kiterjesztette a választójogot. Giolitti nevéhez fűződik az ún. olasz liberális éra.

Az Olasz Szocialista Párt reformista vezetői, Bissolati, Turati és társaik támogatták Giolitti politikáját; a szocialista képviselők a parlamentben a kormány mellett szavaztak. A reformisták azt bizonygatták, hogy a marxizmus „elavult”, s a pártot a liberális burzsoáziával való nyílt megalkuvás útjára vitték.

Szocializmus és szindikalizmus. Az 1904. évi általános sztrájk
Az opportunista irányvonallal elégedetlen munkások körében különféle „baloldali”, zömmel anarcho-szindikalista színezetű irányzatok és csoportok léptek fel. E csoportok szót emeltek a burzsoáziával való együttműködés ellen, és „a burzsoázia forradalmi kisajátítását” követelték, amit véleményük szerint a szakszervezeteknek kell keresztülvinniük általános sztrájk útján. Az olasz szindikalizmus elsősorban a mezőgazdasági munkásságra, valamint a műhelyekben és kisüzemekben dolgozó elmaradott munkásrétegekre támaszkodott, de előfordult, hogy a reformisták opportunizmusa a nagyüzemi munkás törzsgárda egy részét is a szindikalisták táborába hajtotta.

Ezekben az években a szocialista pártban fellépett a centrista irányzat is; az Enrico Ferri vezette „integralisták” az erők egyesítését propagálták, valójában a reformista álláspontot támogatták.

A következetes forradalmi vezetés hiánya pregnánsan megmutatkozott az 1904. évi általános sztrájk során. 1904 szeptember közepén az egész országot bejárta a hír: Szicíliában és Szardíniában tüzet nyitottak a sztrájkolókra. Észak ipari centrumaiban tiltakozó gyűléseket tartottak. Milánóban a munkások követelésére vezetőik azonnali hatállyal általános, az egész városra kiterjedő tiltakozó sztrájkot hirdettek. Szeptember 17-én már valamennyi északi ipari központ munkásai sztrájkban álltak; sztrájk volt Nápolyban, Rómában, Firenzében, továbbá sok kisebb városban és helységben is. A sztrájk általánossá szélesedett. Az ipar megbénult, részben a vasúti közlekedés is leállt, nem jelentek meg az újságok, nem jártak a villamosok. A városokban a sztrájkolok grandiózus tömeggyűléseket tartottak (a milánói gyűléseken rendszerint kb. 50 000-en vettek részt), viharos tüntetéseket rendeztek, sokhelyütt összetűzésekre került sor a rendőrséggel és a katonasággal. Velencében a sztrájkolok megrohanták a pályaudvart, Genovában a prefektúrát. A Giolitti-kormány nagy sietve csapatokat vont össze az ipari központokban.

Az általános sztrájk élén álló szakszervezetek azonban nem adtak ki világos politikai jelszavakat, a szocialista párt reformista vezérei pedig igyekeztek megzavarni a sztrájkot. Szeptember 20-án a milánói munkakamarát vezető anarcho-szindikalisták felszólították a munkásokat, hogy szüntessék be a sztrájkot „az alkalmas pillanatig”. Aznap estére az általános politikai sztrájk véget ért.

Az oroszországi forradalom híre nagy hatást gyakorolt az olasz proletariátusra. Rómában már 1905 januárjában hatalmas tüntetés zajlott le a pétervári sortűz elleni tiltakozásul. Országos gyűjtés indult a cárizmus áldozatai és családjuk megsegítésére, munkásgyűlések határozatai üdvözölték az orosz proletariátust, amely „halálmegvető bátorsággal küzd a szabadságért”. Az „Avanti” („Előre”), a szocialista párt lapja, minden számában híreket közölt az orosz forradalom fejleményeiről. Midőn Gorkij Nápolyba érkezett, a munkások lelkes kiáltásokkal fogadták: „Éljen az orosz szabadság, vesszen a cár!”

1906. január 22-én, a „véres vasárnap” évfordulóján Rómában és több más városban a munkások már délben letették a munkát, és gyűléseket tartottak a forradalmi Oroszország tiszteletére. A hatóságok katonaságot rendeltek ki a terekre, a római orosz nagykövetség elé, más városokban a cári konzulátusok épületéhez. Bolognában a burzsoázia fegyveres osztagokat szervezett „a tulajdon és a rend” oltalmazására.

A forradalmi erjedés a falura is átterjedt. Az északi mezőgazdasági vidékeken agrárproletár-sztrájkok zajlottak le, helyenként összetűzésre került sor a katonasággal. Délen — Apuliában, Szicíliában és Szardíniában —, ahol ezekben az években gyenge volt a termés és különösen nagy méreteket öltött a nyomor, az éhező tömegek feldúlták a péküzleteket, az elöljáróságokat, az adóhivatalokat. Lazio tartományban, néhány kilométernyire a fővárostól, egy-egy falu egész parasztsága — néhol 3—4000 ember — elfoglalta és bevetette a földbirtokosok földjeit. A parasztok zárt oszlopokban vonultak ki, dobszóval, vörös zászlók alatt, s kőzáport zúdítottak a beavatkozó rendőrökre.

1908-ban a gazdasági válság a támadásból védekezésbe kényszerítette az olasz dolgozókat. De a válság éveiben sem voltak ritkák a nagy sztrájkok.

Az 1908. évi gazdasági válság. A monopóliumok fejlődése
1907 végén—1908 elején Olaszországban gazdasági válság tört ki, amely súlyosan érintette az ország fő iparágait: a textil-, a kohó- és a gépipart. A válság meggyorsította a termelés koncentrációját. 1911-ben az Ilva tröszt a nyersvasöntés, a kohóipari szindikátus a vas- és acéltermelés nagy részét a maga kezében egyesítette. Monopolista konszernek létesültek a gépkocsigyártásban (a torinói Fiat Művek) és a textiliparban is. Fokozódott a tőkekivitel. Az olasz monopóliumok megtették az első lépéseket a nemzetközi kartellek alakítása felé: az Ilva tröszt megállapodást kötött a német acéltröszttel az Olaszországba irányuló német öntöttvas kivitel korlátozásáról.

Az olasz monopóliumok az elmaradott, feudális maradványoktól terhelt országban kezdettől fogva nélkülözték a széles belső piacot. Ezenfelül a belföldi nyersanyaghiány (Olaszországban vasérc kevés, szén, gyapot, réz egyáltalán nem volt) és a tőkeszegénység következtében az olasz ipar függő helyzetbe került a Külföldi tőkésektől. A válság fokozta az ország általános elmaradottságát. Az öntöttvas- és az acéltermelés, nemkülönben a gépgyártás a vezető tőkésországokhoz képest elenyésző volt. Az iparvállalatok 95 százaléka az 1—10 munkást foglalkoztató kategóriához tartozott és csak 362 üzem munkáslétszáma haladta meg az 500-at. Az üzemek 80 százaléka nem alkalmazott gépi hajtóerőt. A kereső lakosságnak több mint a fele a mezőgazdaságból élt. Dél-Olaszország, amelyet az északi burzsoázia a XIX. század utolsó harmadában belső gyarmatként kezelt, megőrizte félfeudális agrárjellegét. Az apró délolasz városkákban, melyekben földjüket vesztett parasztok állataikkal együtt tengődtek nyomorúságos viskóikban, nyomor és tudatlanság uralkodott, betegségek pusztítottak. A nyomor elől menekülve a parasztok ezrei hagyták el a falut, de az ipar nem tudott munkát adni nekik. A kivándorlás megdöbbentő méreteket öltött: évente 7—800 000 ember hagyta el az országot. Ezek mind nincstelenek voltak, akiket „a szó legszorosabb értelmében az éhség” űzött el Olaszországból.15

15 Lenin: Imperializmus és szocializmus Olaszországban. Lásd Lenin Művei. 21. köt. Szikra 1951. 365. old.

Olaszországban nem volt számottevő munkásarisztokrácia, mint más imperialista országokban. A faluról szüntelenül áramló munkaerő bőséges kínálata viszont lehetővé tette, hogy az olasz gyárosok és nagybirtokosok munkásaikat kegyetlenebbül kizsákmányolják, mint Angliában, Franciaországban vagy Németországban. Ebből eredt az olasz tömegek ösztönös forradalmisága: Olaszországban „a parlamenti harc »békés« légkörét” gyakran váltották fel „az igazi polgárháború jelenetei”.16

16 Lenin: Robbanóanyag a világpolitikában. Lásd Lenin Művei. 15. köt. 184. old.

Gyarmatpolitika
Az olasz monopóliumok a belpolitikai nehézségekből imperialista háborúkban kerestek kiutat.

A XX. század elejétől kezdve fokozódtak az olasz finánctőke expanzív törekvései a Földközi-tenger medencéjében. A nagy olasz bankok fiókokat nyitottak Marokkóban, Algériában, Egyiptomban, Kisázsiában, Albániában. Olaszországból gépkocsit és pamutszövetet szállítottak a Balkánra, olasz tőkések részt vettek a montenegrói Antivari (Bar) kikötőjének építésében stb.

Az olasz gyarmati terjeszkedés mindenütt Anglia és Franciaország, nemkülönben Olaszország szövetségesei, az Osztrák—Magyar Monarchia és Németország elkeseredett ellenállásába ütközött. Olaszországban ez heves ingerültséget keltett, és — ha a hármasszövetségi szerződést nem is mondta fel — szövetségeseivel való viszonya 1914-re nagyon feszültté vált.

1910 decemberében a legnagyobb monopóliumok pénzügyi támogatásával megalakult a Nacionalisták Szövetsége. Tagjai az értelmiség és a diákság köréből toborzódtak. Harcba léptek a polgári demokrácia és a parlamentarizmus ellen, a munkásszervezetek betiltását követelték. A háborút „valamennyi erény anyjává” kiáltották ki. Olaszországot az erősebb hatalmak által megalázott „proletár-nemzetként” tüntették fel. Az antik Róma dicsőségére hivatkozva hódításokat követeltek a Balkánon, Kisázsiában, Észak-Afrikában.

A Földközi-tenger medencéje feletti uralom megszerzéséhez vezető első lépést az Oszmán Birodalom két afrikai birtoka, Tripolisz és Kirenaika meghódításában látták. Háborúra készülve Törökország ellen, Giolitti megpróbálta megnyerni magának a munkásokat; 1911 tavaszán törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé a választójog újabb jelentős kiterjesztéséről. Mindazonáltal nem sikerült rokonszenvre hangolnia az olasz népet a hódító háború iránt. Csak a reformista vezetők egy része — élükön Bissolatival — kelt nyíltan a gyarmati háború támogatására. Országszerte háborúellenes gyűléseket és tüntetéseket rendeztek. A szocialista munkások a háború ellen irányuló általános sztrájkot követeltek. A párt vezetésében azonban zűrzavar uralkodott. Az olasz—török háború kitörésének napján, 1911. szeptember 29-én, a szocialista párt reformista vezetősége általános sztrájkot hirdetett ugyan, de nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a munkabeszüntetés nem lesz hosszabb 24 óránál, és nem szabad túllépnie a törvényes kereteken, „meggyengítenie az ellenséggel szemtől szemben álló Olaszországot”.

A hadműveletek olasz győzelemmel zárultak; Tripolisz és Kirenaika Líbia néven olasz gyarmat lett. De az egy évig tartó háború aláásta az ország gazdasági életét, felfedte az olasz imperializmus gyengeségét.

1913-ban a háború következményei mellett érezhetővé váltak a közelgő új gazdasági válság jelei is. Nap mint nap újabb vállalatok zártak be. Sok olyan bank, amely az iparba fektette pénzét, a csőd szélére jutott. Növekedett a munkanélküliség. Emelkedtek az adók, az élet megdrágult. A kenyérárak a század elejéhez képest 20—30 százalékkal emelkedtek, egyes cikkek másfél-kétszeresen megdrágultak.

A társadalmi és politikai életben kiéleződtek az ellentétek. Sokasodtak a sztrájkok: a munkások tiltakoztak a munkanélküliség és a drágaság ellen. Rómában a tüntető munkások Giolitti lemondását követelték. A vasipar központjában, Torinóban jól szervezett vasmunkássztrájkok zajlottak le.

A balszárny befolyásának erősödése a munkásmozgalomban
1912 nyarán a szocialista párt kongresszusa a háború támogatása és a burzsoáziával való együttműködés fenntartása mellett fellépő Bissolati-csoportot kizárta a pártból, a centrista álláspontot elfoglaló Turati-csoportot pedig eltávolította a vezetésből. A párt titkárává a baloldaliak vezetőjét, Lazzarit választották.

A nyílt opportunisták kizárása arról tanúskodott, hogy az olasz reformistáknak nincs támaszuk a munkásság körében, továbbá, hogy a háborúval és a nagyipari proletariátus törzsgárdájának kialakulásával összefüggésben megnőtt a tömegek forradalmisága. De a baloldaliak (a maximalisták), akiket ekkor az olasz munkások követtek, távol álltak a marxizmustól. Vezetőik harcoltak az imperialista háború és a burzsoáziával való együttműködés ellen, de hajlottak az anarcho-szindikalista puccsizmusra, és a munkásokat nem szervezték harcra a proletárforradalomért.

1913-ban a gyárosok fokozott erővel támadtak a munkásosztály ellen, felmondták a munkaszerződéseket, súlyosbították a munkafeltételeket. A munkások szívós, gyakran hónapokig tartó sztrájkokkal védekeztek. Sztrájkoltak a kőfaragók, az építőmunkások, a textilesek, a kohászok. Nápolyban az adók emelkedésén felháborodott nép megrohanta a rendőrség épületét és a prefektúrát. Rómában a politikai szabadságjogok csorbítása ellen tiltakozó tüntetők megpróbáltak erőszakkal benyomulni a parlamentbe. A milánói általános sztrájk során a sztrájkolok sokszor összecsaptak a katonasággal; Rómában, Pármában, Anconában, La Speziában, Pisában szolidaritássztrájkokat szerveztek a milánóiak mellett. Délen kiújultak a paraszti zavargások. Giolitti lavírozó taktikája immár nem tudta féken tartani a tömegeket. 1913 őszén ugyan még sikerült a Vatikán segítségével többséget kapnia a kibővített választójog alapján megválasztott képviselőházban, de az olasz proletariátus sorainak megbontására és megvesztegetésére irányuló kísérlete nyilvánvalóan megbukott. Az olasz nagyburzsoázia kiábrándult Giolittiból, és egyre erősödő vonzalommal fordult a „határozott” reakciós kormányzati módszerek felé.

1914 tavaszán Giolitti lemondott. Az új kormány megalakítására a konzervatív Salandra kapott megbízást. Az olasz polgári liberális éra lezárult.

A „vörös hét”
Az évek során felgyülemlett népi elégedetlenség 1914 nyarán nagy tömegmegmozdulás formájában tört felszínre. A megmozduláshoz a közvetlen lökést — akárcsak tíz évvel azelőtt — a rendőri túlkapások adták. Június 7-én Anconában a rendőrség tüzet nyitott a felvonuló munkásokra. Másnap reggel valamennyi ipari központban és egész sereg kisvárosban sztrájkba léptek a munkások. Nyolcadikán este az Olasz Szocialista Párt és az Általános Munkásszövetség vezetősége hivatalosan kihirdette az általános tiltakozó sztrájkot.

A forradalmi nyomás erősebb volt, mint valaha is az egyesített Olaszország történetében. A sztrájk már az első napokban több helyütt spontán fegyveres harcba csapott át. Torinóban, Firenzében, Nápolyban, Pármában barikádokat emeltek. Milánóban, Velencében, Bergamóban, Bariban és másutt véres összeütközésekre került sor a nép és a katonaság (valamint a tömegek ellen aktívan fellépő nacionalisták) között. A sztrájkolok átvágták a távíróvezetékeket, pályaudvarokat foglaltak el, kőzáporral és revolverlövésekkel fogadták az ellenük kivezényelt katonaságot. Rómában a kormány különösen erélyes rendszabályokat foganatosított, hogy legalább a „rend” látszatát megőrizze: a katonaság megszállta az összes fontosabb stratégiai pontokat, őrizet alatt tartotta a parlamenthez vezető útvonalakat, járőrszolgálatot teljesített a munkás külvárosokban és a tereken — de még itt is tüntetésekre került sor. A tüntetők „A Quirinálra!” kiáltásokkal a királyi palota felé nyomultak.

A fejlemények különösen határozott jelleget öltöttek Romagna tartományban és a Marche területén (Közép-Olaszország). Itt a városi munkások általános sztrájkját a parasztság többsége is támogatta. A parasztok csoportjai feldúlták a pékboltokat, a gabonaraktárakat, elfoglalták a fegyver- és lőporraktárakat, a prefektúrákat, a csendőrlaktanyákat. Spontán módon „akcióbizottságok” alakultak, amelyekben a baloldali szocialisták mellett republikánusok és anarchisták is részt vettek.

A sztrájkhoz csatlakozó vasutasok elfoglalták a főbb vasútállomásokat, és elvágták az összeköttetést Romagna és Olaszország többi része között. A külvilágtól elszigetelt lakosság körében olyan hírek terjengtek, hogy Olaszországban forradalom zajlott le, a monarchiát megdöntötték, a király elmenekült. Anconában, valamint Romagna és a Marche több tucat városában és kisebb helységében apró helyi köztársaságok alakultak. Az „akcióbizottságok” hatalmi szervként léptek fel, elrendelték, hogy a nagybirtokosoktól kobozzák el terménykészleteiket és leszállított áron osszák szét a rászorulók között. A helyi parancsnokság nem mert katonaságot kirendelni.

Az Általános Munkásszövetség reformista vezetői már június 10-én befejezettnek nyilvánították az általános sztrájkot. A szocialista párt vezetősége nem emelt kifogást ez ellen, csupán azt hangsúlyozta a munkásokhoz intézett kiáltványában, hogy a munkásszövetség „egymaga” felelős a határozatért. A sztrájkolok hatalmas méretű gyűlésein (elsősorban Milánóban) a munkások élesen támadták a vezetők eljárását. A munkások csak június 13—14-én szüntették be kénytelen-kelletlen a sztrájkot. Június második felében a fejvesztettségéből felocsúdó kormány megkezdte a tömeges megtorlásokat a mozgalom résztvevői ellen.

A „vörös hét” (június 7—14) eseményei megmutatták, milyen erős forradalmi indulatok feszülnek az olasz proletariátusban — és azt is: milyen gyenge a politikai szervezete.

(idézet: Világtörténet 7. kötet)

tankonyvtar.hu
Olaszország
Az első világháború hatásai
Olaszország az első világháború előestéjére már létrehozta az ország egyesítésekor (1870) még hiányzó korszerű ipari-pénzügyi bázisát. Az ipar részesedése a bruttó nemzeti termékben 1914-ben 25 százalékra (1900-ban 20 százalék) emelkedett. A gépbehozatal 1896 és 1910 között megháromszorozódott. Meggyorsult a termelés koncentrációja. Különösen nagy szerepet játszott a gyors növekedésben az elektromos ipar. Olaszország olcsón kiaknázható vízi energiakészleteivel egyenesen az élvonalba tört. Ennek nagy lélektani hatása volt: a szűkös energiakészletek fejlesztést visszafogó hatása után hirtelen bőséges hazai energiabázis állt rendelkezésre. A villamosenergia-ipar részesedése az ipari részvénytőkéből 1914-re több mint 20 százalékra nőtt, s az első helyre került. A protekcionista vámpolitika hozzájárult a vas- és gépipar megerősödéséhez. Olaszország be akart kapcsolódni a gyarmatokért vívott harcba, és ehhez flottára volt szüksége. Német pénzügyi csoportok közreműködésével új típusú, ún. „vegyes bankok” alakultak, amelyek az iparfejlődés irányítói lettek. A viharos fejlődés azonban egyenlőtlenül érintette az országnagy tájegységeit. A tíz embernél többet foglalkoztató ipari üzemek alkalmazottainak 78,2 százaléka az ország északi tartományaiban dolgozott, ahol a lakosság 26,8 százaléka élt. A munkaerőhelyzet a fejlődést is korlátozta: az állandó túlnépesedés ellenére az alacsony iskoláztatási szint miatt hiányzott a kellő számú jól képzett szakmunkás.
A háború előtti években átalakult a politikai irányzatok egyensúlya. A kormányzó liberálisok, az ellenzéki szocialisták és a kereszténydemokraták addigi hármas tagolódása -főként a boszniai annexió hatásaként – kiegészült egy negyedik irányzattal, a nacionalistákéval, akik Olaszországnak a világpolitika küzdőterére való határozott kilépését, újabb területek meghódítását sürgették. Ennek érdekében a politika és a nevelés egész filozófiájának megváltoztatását tűzték ki célnak, a háborúra való felkészülés szellemében. 1911-1912-ben a liberális jobbszárny segítségével már belekergették Giolitti kormányát a főpróbába: az olasz hadsereg meghódította Kyrenaikát és Tripolitániát (a mai Líbiát). Terjedt az irredentizmus, amelynek fő célja a különböző arányban olaszok lakta, de osztrák-magyar uralom alatt lévő területek (Isztria, Dalmácia, Dél-Tirol, Fiume) megszerzése volt.
1912-ben az olasz kormányzat még meghosszabbította az ország 1882-ben szerződésbe foglalt elkötelezettségét a francia hatalmi törekvések ellen irányuló német-osztrák-magyar-olasz hármas szövetség mellett. Az irredenta célok azonban fokozatosan megosztották az olasz társadalmat. A világháború kitörésekor a politikai erők nemcsak a háborúellenesség és a katonai beavatkozást követelők, hanem az antantbarátság és a hármas szövetség melletti kitartás ügyében is szembekerültek egymással. A politikai pártokban erről éles belső vita folyt. A szocialisták élesen háborúellenes álláspontjával szemben a párt lapja, az Avanti addigi főszerkesztője, Benito Mussolini új lapot (II Popolo d’Italia) indított, harcos intervencionista szellemben. A vitát az döntötte el, hogy Ausztria-Magyarország kormánya nem hajlott az olaszok által a hármas szövetség melletti kitartás feltételeként szabott területi korrekciókra. Az antant kormányzatai viszont 1915 áprilisában, Londonban a háborúba való olasz belépés esetére jelentős területgyarapodást ígértek Olaszországnak. 1915. május 3-án Salandra kormánya felmondta a hármas szövetséget, majd 23-án hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának. (Németországgal csak 1915-ben került hadiállapotba.)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

“Az első világháború előzményei” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Tárgyszerű dolgozat. Az olasz-orosz összevetésnek helye lenne itt, mint ahogy a pápaság és az ortodoxia párhuzamainak is. Úgymint a konzervativizmus, a rend és rang, a kivételezettség elfogadásának-elfogadtatásának civilizációt meghatározó kulturális alapjának.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.