Írta: J. V. Sztálin

A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának XV. kongresszusa

1927. december 2—19

A Központi Bizottság politikai beszámolója
December 3

I

A világkapitalizmus fokozódó válsága és a szovjetunió külpolitikai helyzete

A mi országunk, elvtársak, kapitalista környezet körülményei között él és fejlődik. Országunk külpolitikai helyzete nemcsak belső erejétől, hanem e kapitalista környezet, állapotától, az országunkat körülvevő kapitalista államok helyzetétől, ez államok erejétől és gyengeségétől, a világ elnyomott osztályainak erejétől és gyengeségétől, ez osztályok forradalmi mozgalmának erejétől és gyengeségétől is függ. Nem is szólva arról, hogy forradalmunk az elnyomott osztályok nemzetközi forradalmi mozgalmának része.

Ezért azt hiszem, hogy a Központi Bizottság beszámolóját országunk nemzetközi helyzetének vázolásával, a kapitalista országok helyzetének és a nemzetközi forradalmi mozgalom állapotának vázolásával kell kezdenem.

1. A világkapitalizmus gazdasága és a külső piacokért folyó harc élesedése

a) Az első kérdés — a legnagyobb kapitalista országok termelésének és kereskedelmének állapota.

E téren, elvtársak, az a legfőbb tény, hogy a kapitalista országok termelése az utóbbi két év alatt, vagyis a beszámolómban tárgyalt időszakban, meghaladta a háborúelőtti színvonalat, a háborúelőtti színvonal fölé emelkedett.

Íme néhány erre vonatkozó adat.

A világ nyersvastermelésének mutatója: 1925-ben — a háborúelőttinek 97,6 százaléka, 1926-ban — a háborúelőttinek már 100,5 százaléka, 1927-ről nincsenek teljes adataim, de az első félév adatai a nyersvastermelés további emelkedését bizonyítják.

A világ acéltermelésének mutatója: 1925-ben — a háborúelőttinek 118,5 százaléka, 1926-ban —122,6 százaléka.

A világ széntermelésének mutatója: 1925-ben — 97,9 százalék, 1926-ban — valamivel kevesebb —96,8 százalék. Itt nyilván az angol sztrájk éreztette hatását.

A világ gyapotfogyasztása: 1925/26-ban — a háborúelőttinek 108,3 százaléka, 1926/27-ben — a háborúelőttinek 112,5 százaléka.

Az öt gabonafélének az egész világon betakarított termése: 1925-ben — a háborúelőttinek 107,2 százaléka, 1926-ban — 110,5 százaléka, 1927-ben — 112,3 százaléka volt.

Ilyen lassan, apró léptekkel halad előre a világtermelés általános mutatója, és emelkedik a háborúelőtti színvonal fölé.

De vannak aztán egyes kapitalista országok, amelyek nem lépésben, hanem ugrásszerűen haladnak előre, messze elhagyva a háborúelőtti színvonalat, mint például az Északamerikai Egyesült Állmok és részben Japán. Az Északamerikai Egyesült Államok adatai: a feldolgozó ipar 1925-ben a háborúelőttinek 148 százalékára, 1926-ban a háborúelőttinek 152 százalékára nőtt; a nyersanyagkitermelő ipar 1925-ben a háborúelőttinek 143 százalékára,1926-ban 154 százalékára nőtt.

A világkereskedelem növekedése. A világkereskedelmi forgalom nem nő olyan gyorsan, mint a termelés, rendszerint elmarad a termeléstől, de mégis megközelítette a háborúelőtti színvonalat. Az egész világ és egyes fontosabb országok külkereskedelmi áruforgalmának mutatói: 1925-ben — a háborúelőttinek 98,1 százaléka, 1926-ban — 97,1 százaléka; egyes országonként: Északamerikai Egyesült Államok 1925-ben — a háborúelőttihez viszonyítva 134,3 százalék, 1926-ban — 143 százalék; Franciaország — 98,2 és 99,2 százalék; Németország — 74,8 és 73,6 százalék; Japán — 176,9 és 170,1 százalék.

Nagyjában és egészében a világkereskedelem már megközelítette a háborúelőtti színvonalat, egyes országokban pedig, például Észak-Amerikában és Japánban, már túlhaladta a háborúelőtti színvonalat.

Végül a tények harmadik sora a technikai haladásról, a kapitalista ipar ésszerűsítéséről, új iparágak keletkezéséről, az iparnak nemzetközi méretekben folyó fokozott trösztösítéséről, kartellesítéséről tanúskodik. Ezek a tények, azt hiszem, közismertek. Ezért nem fogok bővebben beszélni róluk. Csak arra akarok rámutatni, hogy a tőke nemcsak a termelés növekedése és a kereskedelem vonalán ért el sikereket, hanem a termelési technika javítása, a technikai haladás, a termelés ésszerűsítése terén is, mindez pedig a legnagyobb trösztök további erősödésére és új hatalmas monopolisztikus kartellek szervezésére vezetett.

Ezek azok a tények, elvtársak, amelyeket ki kell emelnünk és amelyekből ki kell indulnunk.

Azt jelenti-e mindez, hogy a kapitalizmus stabilizációja tartós, szilárd lett? Természetesen nem! Már a XIV. kongresszuson tartott beszámolómban kifejtettem, hogy a kapitalizmus elérheti a háborúelőtti szintet, ennél a háborúelőtti szintnél feljebb is emelkedhetik, ésszerűsítheti termelését, de ez még nem jelenti — korántsem jelenti — azt, hogy a kapitalizmus stabilizációja ezáltal tartóssá válhat, hogy a kapitalizmus visszanyerheti egykori háborúelőtti szilárdságát. Ellenkezőleg, magából a stabilizációból, abból, hogy a termelés emelkedik, abból, hogy a kereskedelem nő, abból, hogy a technikai haladás és a termelési lehetőségek egyre nagyobbak, de ugyanakkor a világpiac, ennek a piacnak határai és az egyes imperialista csoportok befolyási övezetei többé- kevésbé stabil állapotban maradnak, — éppen ebből nő ki a világkapitalizmus legmélyebb és legélesebb válsága, amely háborúkkal terhes és mindennemű stabilizációt létében fenyeget.

A részleges stabilizációból kinő a kapitalizmus válságának fokozódása, a fokozódó válság romba dönti a stabilizációt — ilyen a kapitalizmus fejlődésének dialektikája a jelenlegi történelmi helyzetben.

b) A világkapitalizmus termelésének és kereskedelmének ebben a növekedésében a legjellemzőbb az, hogy a fejlődés egyenlőtlenül megy végbe. A fejlődés nem úgy történik, hogy egyik tőkés ország a másik után, simán és egyenletesen, egymást nem gátolva és egymást félre nem taszítva halad előre, hanem ellenkezőleg, — a fejlődés egyes országok kiszorítása és hanyatlása, mások előretörése és fellendülése útján, földrészeknek és országoknak a piacon való uralomért folyó élethalálharcában megy végbe.

A gazdasági központ Európából Amerikába, az Atlanti-óceán térségéből a Csendes-óceán térségébe helyeződik át. Ezáltal Amerika és Ázsia részaránya a világ áruforgalmában Európa rovására megnő.

Néhány számadat: míg 1913-ban Európa részaránya a világ külkereskedelmében 58,5 százalék, Amerika részaránya 21,2 százalék, Ázsiáé 12,3 százalék volt, 1925-ben Európa részaránya 50 százalékra csökkent, Amerika részaránya viszont 26,6 százalékra, Ázsiáé pedig 16 százalékra emelkedett. Olyan országok mellett (az Északamerikai Egyesült Államok és részben Japán), ahol a kapitalizmus rohanvást tör előre, vannak olyan országok, amelyeknek gazdasága hanyatlik (Anglia). A gyarapodó kapitalista Németország és az utóbbi években előrelépő és felemelkedő országok mellett (Kanada, Ausztrália, Argentína, Kína, India) vannak országok, ahol a kapitalizmus stabilizálódó (Franciaország, Olaszország). Nő az árufelvevő piacokra igényt tartók száma, nőnek a termelési lehetőségek, nő a kínálat, de a piacok és a befolyási övezetek határai többé-kevésbé stabilak maradtak.

Ez az alapja a mai kapitalizmus fokozódó kibékíthetetlen ellentmondásainak.

c) A termelési lehetőségek növekedése és a piacok viszonylagos stabilitása közötti ellentmondás az alapja annak, hogy a piac problémája ma a kapitalizmus legfőbb problémája. Általában az árufelvevő piacok és különösen a külföldi piacok problémájának élesedése, a tőkekiviteli piacok problémájának élesedése — ez jellemző a mai kapitalizmusra.

Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy a gyárak csökkentett foglalkoztatása megszokott jelenséggé válik. A fokozódó vámkorlátozások csak olajat öntenek a tűzre. A kapitalizmus számára szűkké válnak a mostani piacok és befolyási övezetek keretei. A piacok problémájának békés megoldására irányuló kísérletek eredménytelenül végződtek és nem is végződhettek másképp. A bankároknak a szabadkereskedelem tárgyában 1926-ban tett ismeretes nyilatkozata, mint tudják, kudarccal végződött. 1927-ben a Népszövetség gazdasági konferenciája, mely azt a célt tűzte maga elé, hogy a kapitalista országok „gazdasági érdekeit egyesítse”, szintén kudarcba fulladt. A kapitalizmus képtelen békés úton megoldani a piacok problémáját. A kapitalizmus számára egyetlen „kiút” van: a gyarmatok és befolyási övezetek erőszakos újrafelosztásának útja, a háborús összeütközések, új imperialista háborúk útja.

A stabilizációból következik a kapitalizmus válságának fokozódása.

2. A kapitalizmus nemzetközi politikája és új imperialista háborúk előkészítése

a) Ezzel kapcsolatban a világnak és a külső piacok alapját alkotó befolyási övezeteknek újrafelosztása most a világkapitalizmus politikájának alapvető kérdésévé lett. Már mondottam, hogy a gyarmatok és befolyási övezetek jelenlegi elosztása, mely a legutóbbi imperialista háború eredménye, már elavult. Most már nem elégíti ki sem Észak-Amerikát, amely — nem elégedve meg Dél-Amerikával — Ázsiába (elsősorban Kínába) igyekszik behatolni, sem Angliát, amelynek kezéből kisiklanak a domíniumok és a Kelet több igen fontos piaca, sem Japánt, amelyet Kínában állandóan „zavar” Anglia és Amerika, sem Olaszországot és Franciaországot, amelyeknek számtalan „vitatárgyuk” van mind a dunai országokban, mind a Földközi-tenger térségében, és még kevésbé elégíti ki Németországot, amelynek még mindig nincsenek gyarmatai.

Ebből ered a piacok és nyersanyagforrások újabb felosztására irányuló „közös” törekvés. Nem szorul bizonyításra, hogy a harc fő színtere: az ázsiai piacok és a hozzájuk vezető utak. Ebből ered több olyan kulcsprobléma, amelyek valóságos gócai az újabb összeütközéseknek. Ilyen az úgynevezett csendes-óceáni probléma (Amerika—Japán—Anglia antagonizmusa), mely az Ázsiáért és a hozzávezető utakért folyó harc forrása. Ilyen a Földközi-tenger problémája (Anglia—Franciaország—Olaszország antagonizmusa), mely a Földközi-tenger partjaiért, a Keletre vezető legrövidebb utakért folyó harc forrása. Ilyen az élesedő kőolaj probléma (Anglia—Amerika antagonizmusa), mert kőolaj nélkül nem lehet háborút viselni, akinek pedig több kőolaja van, annak nagyobbak az esélyei, hogy győz a jövő háborúban.

Az angol sajtó nemrég közölte Chamberlainnek a földközitengeri probléma „rendezésére” vonatkozó „legutóbbi” tervét. Nem kezeskedhetem ennek a tervnek hitelességéért. Kétségtelen azonban, hogy Chamberlain tervének közzététele — tünet. E szerint a terv szerint a szíriai „mandátum” Franciaország kezéből Olaszország kezébe kerülne, Tangert Spanyolországnak fizetendő megtérítés ellenében Franciaország kapja meg, Németország visszakapja Kamerunt, Olaszország kötelezi magát, hogy többé nem „lábatlankodik” a Balkánon és így tovább.

Mindez a Szovjetunió elleni harc zászlaja alatt történik. Köztudomású, hogy most általában nem fognak neki semmilyen aljas és szennyes ügynek anélkül, hogy azt vonatkozásba ne hoznák a Szovjetunióval.

De mégis, mi ennek a tervnek igazi értelme? Ennek a tervnek az az értelme, hogy a francia burzsoáziát ki akarják szorítani Szíriából. Szíria ősidők óta a Kelet, Mezopotámia, Egyiptom stb. kapuja. Szíriából a Szuezi-csatorna és Mezopotámia térségében ártani lehet Angliának. És most Chamberlain nyilván véget akar vetni ennek a kellemetlen helyzetnek. Világos, hogy ennek a tervnek a sajtóban való megjelenése nem tekinthető véletlenségnek. Ez a tény azért becses, mert élesen jellemzi azt a marakodást, azokat a konfliktusokat és háborús összeütközéseket, amelyekkel az úgynevezett „nagyhatalmak” jelenlegi kapcsolatai terhesek.

Ami a kőolajprobléma jelenlegi állását és a kőolaj körül folyó harcot illeti, erről elég ékesszólóan beszél a „World’s Work” című amerikai folyóirat októberi száma:

„Nagyon reális veszély fenyegeti az angolszász népek békéjét és kölcsönös megértését… A külügyi kormányzat elkerülhetetlenül egyre erősebben fogja támogatni az amerikai üzletembereket, ha a szükség úgy kívánja. Ha az angol kormány azonosítani fogja magát a brit olajiparral, akkor előbb vagy utóbb az amerikai kormány is azonosítani fogja magát az amerikai olajiparral. Ez a harc nem válhat a kormányok harcává anélkül, hogy nagy mértékben ne fokozná a háborús veszélyt.”

Egészen kétségtelen: a hatalmak új koalíciókat készülnek szervezni a külső piacokért, a nyersanyagforrásokért, a hozzájuk vezető utakért folytatandó újabb háborúk előkészítése céljából.

b) Voltak-e kísérletek az érlelődő háborús összeütközések „békés rendezésére” a legutóbbi kongresszusunk óta eltelt időszakban? Igen, voltak. Több volt, mint várni lehetett. De teljesen, a szó szoros értelmében teljesen eredménytelenül végződtek. Sőt, kitűnt, hogy ezek a kísérletek csak leplezték a „hatalmak” újabb háborús előkészületeit, s hogy céljuk nem egyéb, mint a nép becsapása, a „közvélemény” félrevezetése.

Nézzük a Népszövetséget, mely a hazug burzsoá sajtó és a nemkevésbé hazug szociáldemokrata sajtó véleménye szerint a béke eszköze. Mire vezetett a Népszövetség fecsegése a békéről, a leszerelésről, a fegyverkezések csökkentéséről? Semmi jóra, csak a tömegek becsapására, újabb lázas fegyverkezésekre, az érlelődő összeütközések újabb kiéleződésére. Vagy talán véletlennek tekinthetjük-e azt a tényt, hogy a Népszövetség három éve fecseg a békéről és leszerelésről, hogy az úgynevezett II. Internacionále három éve istápolja ezt a hazug fecsegést, közben pedig a „nemzetek” egyre fegyverkeznek, a „hatalmak” közti régi konfliktusokat elmélyítik, új meg új konfliktusokat szítanak és ilymódon aláássák a békét?

Mit bizonyít a tengeri fegyverkezések csökkentéséről tárgyaló hármas konferencia (Anglia, Amerika és Japán) kudarca, ha nem azt, hogy a csendes-óceáni probléma újabb imperialista háborúk forrása, hogy a „hatalmak” sem leszerelni, sem fegyverkezéseiket csökkenteni nem akarják? Mit tett a Népszövetség e veszély elhárítására?

Vagy gondoljunk például azokra a lépésekre, amelyeket a szovjet küldöttség nemrég Genfben az igazi (nempedig kirakati) leszerelés kérdésében tett. Mivel magyarázható az, hogy Litvinov elvtársnak a teljes leszerelésre vonatkozó őszinte és becsületes nyilatkozata „teljesen váratlanul” érte és megbénította a Népszövetséget? Vajon nem azt bizonyítja-e ez a tény, hogy a Népszövetség nem a béke és leszerelés eszköze, hanem az újabb fegyverkezések és az újabb háborús előkészületek leplezésének eszköze?

Minden ország megvásárolható burzsoá sajtója, Japántól Angliáig, Franciaországtól Amerikáig, tele torokból ordítja, hogy a szovjet leszerelési javaslatok „nem őszinték”. Hát akkor miért nem teszik próbára a szovjet javaslatok őszinteségét, és miért nem fognak hozzá azonnal, gyakorlatilag, a leszereléshez vagy legalábbis a fegyverkezések komoly csökkentéséhez? Min múlik ez?

Vagy itt van például a kapitalista államok „barátsági szerződéseinek” jelenlegi rendszere, Franciaország és Jugoszlávia szerződése, Olaszország és Albánia szerződése, Lengyelország és Litvánia „barátsági szerződése”, amelyet Pilsudski készít elő, a „Locarno rendszer”, „Locarno szelleme” stb., — mindez micsoda, ha nem újabb háborúk előkészítésének és a jövendő háborús összecsapások esetére történő erőátcsoportosításnak rendszere?

Vagy nézzük például a következő tényeket: Franciaország, Anglia, Olaszország, az Északamerikai Egyesült Államok, Japán haderőinek létszáma 1913-tól 1927-ig 1 888 000 főről 2 262 000-re emelkedett; ugyanebben az időszakban ugyanezeknek az országoknak hadi költségvetése 2 345 millió aranyrubelról 3 948 millióra emelkedett; ennek az öt országnak légihadereje 1923-tól 1927-ig 2 655 repülőgépről 4 340-re emelkedett; ez öt hatalom cirkálóinak tonnatartalma az 1922. évi 724 000 tonnáról 1926-ban 864 000 tonnára emelkedett; a hadikémia terén kialakult helyzetet Fries tábornok, az Északamerikai Egyesült Államok hadikémiai hivatalának főnöke, egyik nyilatkozatában így jellemzi: „Egy 450 kilogrammos, lewisittel töltött kémiai légibomba New York tíz városnegyedét lakhatatlanná teheti, 100 tonna lewisit pedig, melyet 50 repülőgépről dobnak le, egész New Yorkot lakhatatlanná teheti legalább egy hétre.”

Mit bizonyítanak ezek a tények, ha nem azt, hogy az új háború előkészítése teljes gőzzel folyik?

Ezek az eredményei általában a burzsoá államok és nevezetesen a Népszövetség „békepolitikájának” és „leszerelési” politikájának, meg különösen a tőkét kiszolgáló szociáldemokrata lakájkodásnak.

Régebben azzal indokolták a fegyverkezések növekedését, hogy Németország tetőtől talpig fel van fegyverezve. Most ez az „igazolás” elesik, mert Németország le van fegyverezve.

Vajon nem világos, hogy a fokozódó fegyverkezést az diktálja, hogy a „hatalmak” közti újabb imperialista háborúk elkerülhetetlenek, vajon nem világos, hogy „Locarno szellemének” lényege a „háború szelleme”.

Azt hiszem, hogy a mostani „békés kapcsolatok” egy régi, elnyűtt inghez hasonlíthatók, amely csak vékonyka fonállal összevarrt foltokból áll. Csak kissé erősebben meg kell rántani ezt a vékonyka fonalat, el kell szakítani valahol, és az egész ing szétesik, foltokon kívül semmi sem marad belőle. Csak meg kell bolygatni a mai „békés kapcsolatokat” valahol Albániában, vagy Litvániában, Kínában vagy Észak-Afrikában és a „békés kapcsolatok épülete” összeomlik.

Így volt ez a legutóbbi imperialista háború előtt, mikor a szarajevói gyilkosság háborúra vezetett.

Így van ez most is.

A stabilizációból nő ki az új imperialista háborúk elkerülhetetlensége.

3. A nemzetközi forradalmi mozgalom állapota és az új forradalmi fellendülés előjelei

a) Háború viseléséhez nem elegendő a fokozott fegyverkezés, nem elegendő új koalíciók szervezése. Ehhez még a kapitalista országok hátországának megszilárdítása is szükséges. Egyetlen kapitalista ország sem viselhet komoly háborút, ha előzetesen nem szilárdítja meg saját hátországát, nem fékezi meg „saját” munkásait, nem fékezi meg „saját” gyarmatait. Ez az oka annak, hogy a burzsoá kormányok politikája fokozatosan fasizálódik.

Nem tekinthető véletlennek az, hogy Franciaországban most a jobboldali blokk, Angliában Hicks— Deterding—Urquhart blokkja, Németországban a burzsoá blokk, Japánban a háborús párt, Olaszországban és Lengyelországban fasiszta kormány van hatalmon.

Ezzel függ össze a munkásosztályra gyakorolt nyomás, Angliában a szakszervezeti törvény, Franciaországban a „nemzetfelfegyverzési” törvény, a nyolcórás munkanap eltörlése több országban, a burzsoázia mindenütt mutatkozó támadása a proletariátus ellen.

Ezzel függ össze az, hogy fokozott nyomást gyakorolnak a gyarmatokra és a függő országokra, hogy növelik ezekben az országokban az imperialista csapatok létszámát, amely már egymillióra rúg, és amelyből több mint 700 000 katona a brit „befolyási övezetekben” és „birtokokon” állomásozik.

b) Nem nehéz megérteni, hogy a fasizált kormányok kegyetlen nyomására válaszolniok kellett, meg kellett mozdulniok a gyarmatok elnyomott népeinek és az anyaországok munkásosztályának. Az olyan tények, mint a kínai, indonéziai, indiai stb. forradalmi mozgalom növekedése, feltétlenül döntő jelentőségűek a világimperializmus sorsa szempontjából.

Ítéljenek az elvtársak maguk. Az egész földkerekség 1 905 millió lakosából 1 134 millió él a gyarmatokon és a függő országokban, 143 millió él a Szovjetunióban, 264 millió a közbülső országokban és csak 363 millió él a gyarmatokat és függő országokat elnyomó nagy imperialista országokban.

Világos, hogy a gyarmati és függő országok forradalmi ébredése a világimperializmus pusztulásának előhírnöke. Az a tény, hogy a kínai forradalom még nem vezetett az imperializmus fölötti közvetlen győzelemre, ez a tény nem lehet döntő jelentőségű a forradalom távlatai szempontjából. A nagy népforradalmak általában sohasem aratnak teljes győzelmet akcióik első fordulójában. Ár és apály váltakozása során növekednek és erősödnek. Így volt ez mindenütt, Oroszországban is. Így lesz ez Kínában is.

A kínai forradalom legfontosabb eredménye az a tény, hogy felrázta évszázados álmukból és mozgásba hozta a kizsákmányoltak és elnyomottak százmillióit, hogy teljesen leleplezte a tábornoki klikk ellenforradalmiságát, letépte az álarcot az ellenforradalom kuomintangi szekértolóiról, megerősítette a kommunista párt tekintélyét a nép széles tömegeiben, a mozgalmat egészében fejlődésének magasabb fokára lendítette és új reményeket keltett India, Indonézia stb. elnyomott osztályainak millióiban. Csak vakok és kishitűek kételkedhetnek abban, hogy a kínai munkások és parasztok forradalmi mozgalma új fellendülés felé tart.

Ami az európai munkásosztály forradalmi mozgalmát illeti, itt is, e téren is, a munkástömegek balratolódásának és a forradalmi felélénkülésnek világos jeleit látjuk. Az olyan tények, mint az angol általános és szénbányász-sztrájk, a bécsi munkások forradalmi megmozdulása, a franciaországi és németországi forradalmi tüntetések Sacco és Vanzetti meggyilkolásával kapcsolatban, a német és a lengyel kommunista párt választási sikerei, az angol munkásmozgalom világos differenciálódása, mely abban nyilvánul meg, hogy a munkások balra tartanak, a vezérek pedig jobbra, a nyílt szociálimperializmus mocsarába mennek, az a tény, hogy a II. Internacionále az imperialista Népszövetség közvetlen függvényévé korcsosodott, hogy a szociáldemokrata pártok tekintélye a munkásosztály nagy tömegei előtt süllyed, hogy a Kominternnek és szekcióinak befolyása és tekintélye a proletárok soraiban szerte az egész világon növekszik, hogy a Szovjetunió tekintélye nő az egész világ elnyomott osztályainak szemében, „a Szovjetunió barátainak kongresszusa” stb., — mindezek a tények kétségtelenül azt bizonyítják, hogy Európa a forradalmi fellendülés új szakaszába lép.

Ha egy olyan esemény, mint Sacco és Vanzetti meggyilkolása, tüntetésekre késztette a munkásosztályt, akkor ez kétségtelenül azt bizonyítja, hogy a munkásosztály mélyén olyan forradalmi energia halmozódott fel, amely okot, alkalmat, olykor látszatra egészen jelentéktelen alkalmat keres és fog keresni, hogy kirobbanjon és rázúduljon a kapitalista rendszerre.

Új forradalmi fellendülés előestéjén állunk mind a gyarmatokon, mind az anyaországokban.

A stabilizációból új forradalmi fellendülés nő ki.

4. A kapitalista világ és a Szovjetunió

a) Tehát a világkapitalizmus mélységes válságának és fokozódó labilitásának összes jeleit látjuk.

Az 1920—1921-es időleges háborúutáni gazdasági válság és a kapitalista országok velejáró belső káosza és külső kapcsolatainak széthullása elmúlt, aminek következtében be is következett a részleges stabilizáció időszaka, — ezzel szemben a kapitalizmus általános és alapvető válsága, mely az Októberi Forradalom győzelme és a Szovjetuniónak a kapitalista világrendszerből való kiszakadása következtében kezdett kirajzolódni, nemcsak hogy nem múlt el, hanem, ellenkezőleg, egyre inkább mélyül és megrendíti a világkapitalizmus létének alapjait.

A stabilizáció nemcsak hogy nem gátolta meg ennek az általános és alapvető válságnak fejlődését, hanem, ellenkezőleg, e válság továbbfejlődésének tápláló talajává és forrásává lett. A piacokért folyó harc fokozódása, a világ és a befolyási övezetek új felosztásának szükségessége, a burzsoá pacifizmus és a Népszövetség csődje, az a lázas tevékenység, amelyet új koalíciók alakítása és az erők átcsoportosítása érdekében fejtenek ki egy újabb háború lehetősége miatt, a fegyverkezések őrült irama, a munkásosztályra és a gyarmati országokra gyakorolt kegyetlen nyomás, a forradalmi mozgalom növekedése a gyarmatokon és Európában, a Komintern tekintélyének növekedése az egész világon, végül a Szovjetunió hatalmának megszilárdulása és tekintélyének növekedése az európai munkások és a gyarmati dolgozó tömegek körében, — ezek olyan tények, amelyeknek feltétlenül meg kell rendíteniök a világkapitalizmus létalapját.

A kapitalizmus stabilizációja egyre rothadtabbá és labilisabbá válik.

Két évvel ezelőtt azt lehetett és kellett is mondani, hogy a forradalmi hullámok Európában elsimulnak, most viszont teljes joggal állíthatjuk, hogy Európa szemmelláthatóan új forradalmi fellendülés szakaszába lép. Nem is szólva a gyarmatokról és függő országokról, ahol az imperialisták helyzete egyre katasztrofálisabbá válik.

b) Összeomlottak a kapitalistáknak azok a reményei, hogy a Szovjetuniót kezessé tehetik, hogy bekövetkezik a Szovjetunió kapitalista elfajulása, hogy csökkenni fog a Szovjetunió tekintélye az európai munkások és a gyarmati dolgozó tömegek előtt. A Szovjetunió éppen mint az épülő szocializmus országa növekszik és fejlődik. Az egész világ munkásaira és parasztjaira gyakorolt befolyása nő és erősödik. A Szovjetuniónak mint az épülő szocializmus országának már puszta létezése egyik leghatalmasabb tényezője annak, hogy a világimperializmus bomlik és szilárdsága Európában és a gyarmatokon egyaránt megrendül. A Szovjetunió szemmelláthatóan az európai munkásosztály és az elnyomott gyarmati népek zászlajává válik.

Ezért, hogy a jövendő imperialista háborúk számára előkészítsék a talajt, hogy a kapitalista hátország megszilárdítása érdekében mennél keményebben leszoríthassák „saját” munkásosztályukat és megfékezhessék „saját” gyarmataikat, — a burzsoá főkolomposok véleménye szerint elsősorban meg kell fékezni a Szovjetuniót, a forradalomnak ezt a gócát és melegágyát, amely ráadásul a kapitalista országok számára a legnagyobb árufelvevő piacok egyike. Ez az oka annak, hogy az imperialisták körében felélednek az intervenciós törekvések, feléled a Szovjetunió elszigetelésének, a Szovjetunió bekerítésének politikája, az a politika, mely a Szovjetunió elleni háború feltételeinek előkészítésére irányul.

Az intervenciós törekvések erősödése az imperialisták táborában és a fenyegető háború (a Szovjetunió ellen), — ez a mai helyzet egyik legfontosabb tényezője.

A kapitalizmus fejlődő válságának viszonyai között az angol burzsoázia a leginkább „fenyegetett” és a leginkább „szenvedő” fél. Éppen ezért ő a kezdeményezője az intervenciós törekvések szításának. Az, hogy a szovjet munkások segítették az angol szénbányászokat, és az, hogy a Szovjetunió munkásosztálya együttérez a kínai forradalmi mozgalommal, persze múlhatatlanul olajat öntött a tűzre. Mindezek a körülmények arra vezettek, hogy Anglia szakított a Szovjetunióval, s hogy a Szovjetuniónak több más országgal való kapcsolata rosszabbodott.

c) Ezért a kapitalista világ és a Szovjetunió viszonyában észlelhető két tendencia harca, a háborús támadás tendenciája (elsősorban Anglia részéről) és a békés kapcsolatok folytatásának tendenciája (több más kapitalista ország részéről) közti harc a jelen helyzetben nemzetközi kapcsolataink rendszerének alapvető ténye.

A beszámolómban tárgyalt időszakban a békés kapcsolatok tendenciájára mutató tények: a Törökországgal kötött megnemtámadási szerződés; a Németországgal kötött kezességi szerződés; a Görögországgal kötött vámegyezmény; a Németországgal kötött hitelegyezmény; az Afganisztánnal kötött kezességi szerződés; a Litvániával kötött kezességi szerződés; a Lettországgal kötött kezességi szerződés parafálása; a Törökországgal kötött kereskedelmi szerződés; a svájci konfliktus rendezése; a Perzsiával kötött semlegességi szerződés; a Japánnal való viszony javulása; amerikai és olaszországi gazdasági kapcsolataink kiszélesedése.

A beszámolómban tárgyalt időszakban a háborús támadás tendenciájára mutató tények: a sztrájkoló szénbányászoknak küldött pénzbeli segítséggel kapcsolatos angol jegyzék; a szovjet diplomáciai képviselők ellen intézett támadás Pekingben, Tiencsinben és Sanghájban; az Angol-Orosz Kereskedelmi Társaság (Arcos) ellen intézett támadás; Anglia szakítása a Szovjetunióval; Vojkov meggyilkolása; angol bérencek terrorcselekményei a Szovjetunióban; a Franciaországgal való viszonyunk kiéleződése Rakovszkij visszahívásának kérdésével kapcsolatban.

Két évvel ezelőtt a Szovjetunió és a kapitalista országok közötti bizonyos egyensúly és „békés együttélés” időszakáról lehetett és kellett beszélni, most ellenben teljes joggal állíthatjuk, hogy a „békés együttélés” időszaka letűnőben van és helyébe a Szovjetunió elleni imperialista rajtaütéseknek és az intervenció előkészítésének időszaka lép.

Igaz, Anglia próbálkozásai, hogy egységfrontot teremtsen a Szovjetunió ellen, egyelőre még nem jártak sikerrel. Ennek a sikertelenségnek okai: az imperialisták táborán belüli érdekellentétek; egyes országok érdekeltsége abban, hogy gazdasági, kapcsolataik legyenek a Szovjetunióval; a Szovjetunió békepolitikája; az európai munkásosztály ellenállása; az imperialisták félelme attól, hogy a Szovjetunió ellen viselt háború esetén országaikban forradalom fog kitörni. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy Anglia felhagy a Szovjetunió ellen irányuló egységfront szervezésével, hogy nem fog sikerülni ilyen frontot szerveznie. Anglia átmeneti kudarcai ellenére is fennáll a háborús veszély.

Ebből adódik a feladat: számításba kell vennünk az imperialisták táborában fennálló ellentéteket, el kell odáznunk a háborút azzal, hogy „váltságdíjat” fizetünk a kapitalistáknak, és mindent meg kell tennünk a békés kapcsolatok fenntartása érdekében.

Nem szabad elfelejtenünk Lenin szavait, aki azt mondotta, hogy építésünk ügyében nagyon sok függ attól, sikerül-e elodáznunk a kapitalista világgal való háborút, amely elkerülhetetlen, de amelyet el lehet odázni addig az időpontig, amikorra megérik az európai proletárforradalom, vagy amikorra teljesen megérnek a gyarmati forradalmak, vagy végül addig, amíg a kapitalisták a gyarmatokon való osztozkodás miatt hajba nem kapnak egymással.

Ezért a kapitalista országokkal való békés kapcsolatok fenntartása kötelező feladat számunkra.

A kapitalista országokkal való kapcsolatainknak alapja az, hogy lehetségesnek tartjuk két ellentétes rendszer egyidejű létezését. A gyakorlat ezt teljes mértékben igazolta. Zavaró mozzanat olykor az adósságok és a hitel kérdése. Politikánk e téren világos. A következő formulán alapszik: „ha adsz — én is adok.” Adsz hitelt iparunk megtermékenyítésére — megkapod a háborúelőtti adósságok bizonyos részét, melyet a kapott hitel után fizetett pótkamatnak tekintünk. Nem adsz — nem is kapsz. A tények azt mutatják, hogy az ipari hitel terén elértünk bizonyos sikereket. Itt nemcsak Németországra, hanem Amerikára és Angliára is gondolok. Mi ennek a titka? Az, hogy országunk óriási piac gyári berendezések behozatala számára, a kapitalista országoknak pedig éppen az ilyenfajta árukat felvevő piacokra van szükségük.

5. Következtetések

Az eredmény:

Először, növekednek a kapitalista környezeten belül fennálló ellentétek; a kapitalizmus számára szükségessé vált a világnak háború útján való újabb újrafelosztása; a kapitalista világ egy részének, élén Angliával, intervenciós tendenciái vannak; a kapitalista világ másik része nem kíván belekeveredni a Szovjetunió elleni háborúba, hanem rendszeres gazdasági kapcsolatokat akar kiépíteni a Szovjetunióval; ez a két tendencia harcot folytat egymás ellen, és a Szovjetuniónak bizonyos lehetősége van arra, hogy ezeket az ellentéteket a béke megvédésére számításba vegye.

Másodszor, felbomlóban van a stabilizáció; növekszik a gyarmati forradalmi mozgalom; újabb forradalmi fellendülés jelei mutatkoznak Európában; a Kominternnek és szekcióinak nő a tekintélye az egész világon; Európában nyilvánvalóan nő a munkásosztály rokonszenve a Szovjetunió iránt; nő a Szovjetunió hatalma és erősödik országunk munkásosztályának tekintélye az egész világ elnyomott osztályainak körében.

Ebből adódnak a párt következő feladatai:

1. A nemzetközi forradalmi mozgalom vonalán:

a) harc a kommunista pártok fejlesztéséért az egész világon;

b) harc a forradalmi szakszervezeteknek és a munkások egységfrontjának erősítéséért a tőke támadásával szemben;

c) harc a Szovjetunió munkásosztálya és a kapitalista országok munkásosztálya közötti barátság megszilárdításáért;

d) harc a Szovjetunió munkásosztályának és a gyarmati és függő országok szabadságmozgalmának szorosabb összefogásáért.

2. A Szovjetunió külpolitikája vonalán:

a) harc az újabb imperialista háborúk előkészítése ellen;

b) harc Anglia intervenciós törekvései ellen és a Szovjetunió védelmi képességének fokozása;

c) békepolitika, és a kapitalista országokkal való békés kapcsolatok fenntartása;

d) a külfölddel való áruforgalmunk kiszélesítése a külkereskedelmi monopólium megszilárdítása alapján;

e) közeledés az úgynevezett „gyenge” és „nemteljesjogú” államokhoz, amelyeket az uralkodó imperialista hatalmak elnyomnak és kizsákmányolnak.

II
A szocialista építés sikerei és a Szovjetunió belső helyzete

Engedjék meg, elvtársak, hogy rátérjek országunk belső helyzetére, szocialista építésünk sikereire, a proletárdiktatúra sorsának, fejlődésének, megerősítésének kérdésére.

Pártunk XIV. kongresszusa megbízta a Központi Bizottságot, hogy népgazdaságunk fejlődését a következő fő feladatok szemszögéből irányítsa:

először, hogy politikánk mozdítsa elő az egész népgazdaság termelésének egyre fokozódó növekedését;

másodszor, hogy a párt politikája mozdítsa elő az iparfejlesztés ütemének gyorsulását és az ipar vezetőszerepének biztosítását az egész népgazdaságban;

harmadszor, hogy a népgazdaság fejlesztése folyamán biztosítani kell a népgazdaság szocialista szektorának, a szocialista gazdasági formáknak egyre növekvő részarányát az egyéni árutermelő és a tőkés szektor rovására;

negyedszer, hogy egész gazdaságunk fejlesztése, az új iparágak szervezése, bizonyos nyersanyagtermelő iparágak fejlesztése stb. — olyan irányban történjék, hogy az általános fejlődés biztosítsa országunk gazdasági függetlenségét, hogy országunk ne váljék a világgazdaság tőkés rendszerének függvényévé;

ötödször, hogy a proletariátus diktatúrája, a munkásosztály és a paraszti tömegek blokkja, és ebben a blokkban a munkásosztály vezetése erősödjék, és

hatodszor, hogy a munkásosztály és a szegényparasztság anyagi és kulturális helyzete állandóan javuljon.

Mit tett pártunk, mit tett pártunk Központi Bizottsága a XIV. kongresszus óta eltelt időszakban e feladatok teljesítése terén?

1. A népgazdaság egésze

Az első kérdés — a népgazdaság egészének fejlődése. Néhány fontosabb számmal kívánom szemléltetni, hogy a beszámolói időszakban hogyan fejlődött népgazdaságunk a maga egészében, és különösén hogyan fejlődött az ipar és a mezőgazdaság. Ezeket a számokat az Állami Tervhivatal ismert számításaiból veszem. Az Állami Tervhivatal 1927/28. évi keretszámaira és az ötéves terv nyersvázlatára gondolok.

a) A Szovjetunió egész népgazdasága termelésének növekedése két év alatt. Az Állami Tervhivatal újabb számításai szerint a mezőgazdaság össztermelése 1924/25-ben a háborúelőttinek 87,3 százaléka, az egész ipar termelése pedig a háborúelőttinek 63,7 százaléka volt, most pedig, két év múltán, 1926/27-ben, a mezőgazdaság termelése már 108,3 százalék, az ipar termelése pedig 100,9 százalék. Az Állami Tervhivatal 1927/28. évi keretszámai szerint a mezőgazdaság termelése a háborúelőtti termelés 111,8 százalékára, az ipar termelése pedig 114,4 százalékára emelkedik.

Az ország kereskedelmi-közvetítő forgalmának növekedése két év alatt. Ha az 1924/25-ös forgalmat 100-nak vesszük (14 milliárd 613 millió cservonyec-rubel), akkor 1926/27-ben a forgalom 97 százalékkal (28 milliárd 775 millió rubelra) emelkedett, 1927/28-ban pedig több mint 116 százalékkal (33 milliárd 440 millió rubelra) kell tovább emelkednie.

Hitelrendszerünk fejlődése két év alatt. Ha hitelintézeteink 1925 október 1-i összesített mérlegeit 100-nak vesszük (5 milliárd 343 millió cservonyec-rubel), akkor a mérlegek összege 1927 július 1-re 53 százalékkal (8 milliárd 175 millió rubelra) emelkedett. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy államosított hitelrendszerünk 1927/28-ban tovább fog növekedni.

A vasúti közlekedés fejlődése két év alatt. Egész vasúti hálózatunk teherforgalma 1924/25-ben a háborúelőttinek 63,1 százaléka volt, most, 1926/27-ben, a háborúelőttinek 99,1 százaléka, 1927/28-ban pedig111,6 százaléka lesz. Arról nem is szólva, hogy ez alatt a két év alatt vasúti hálózatunk hossza 74 400 kilométerről 76 200 kilométerre nőtt, ami a háborúelőtti színvonalhoz viszonyítva 30,3 százalékos, 1917-hez viszonyítva pedig 8,9 százalékos növekedés.

Az állami költségvetés növekedése két év alatt. Az összesített költségvetés (az egységes állami költségvetés plusz helyi költségvetések) 1925/26-ban a háborúelőttinek 72,4 százaléka (5 milliárd 24 millió rubel) volt, most pedig, azaz 1927/28-ra, az összesített költségvetésnek a háborúelőttihez viszonyítva 110—112 százaléknak (több mint 7 milliárd rubelnak) kell lennie. A két év alatti növekedés — 41,5 százalék.

A külkereskedelem növekedése két év alatt. Külkereskedelmünk általános forgalma 1924/25-ben 1 milliárd 282 millió rubel, vagyis a háborúelőttinek körülbelül 27 százaléka volt, most pedig, 1926/27-ben, a forgalom 1 milliárd 483 millió rubel, vagyis a háborúelőttinek 35,6 százaléka, 1927/28-ban pedig a forgalom 1 milliárd 626 millió rubelra, vagyis a háborúelőttinek 37,9 százalékára van előirányozva.

Külkereskedelmünk vontatott fejlődési ütemének okai:

először, az a tény, hogy a burzsoá államok gyakran gördítenek akadályokat külkereskedelmünk elé, amelyek olykor burkolt blokád jellegét öltik;

másodszor, az a tény, hogy mi nem kereskedhetünk a szerint a burzsoá elv szerint, hogy „magunk nem fogunk jóllakni, de exportálni fogunk”.

Plusz azonban az, hogy külkereskedelmünknek 1926/27-ben 57 millió rubelnyi aktív egyenlege van. 1923/24 óta ez az első év, amikor külkereskedelmi mérlegünk aktív.

Végeredményben egész nemzeti jövedelmünk általános növekedése két év alatt a következő képet mutatja: a Szovjetunió nemzeti jövedelme 1924/25-ben 15 milliárd 589 millió cservonyecrubel volt, 1925/26-ban már 20 milliárd 252 millió rubel, vagyis egy év alatt a növekedés 29,9 százalék, 1926/27-ben pedig 22 milliárd 560 millió rubel, vagyis az évi növekedés 11,4 százalék. Az Állami Tervhivatal keretszámai szerint 1927/28-ban nemzeti jövedelmünk 24 milliárd 208 millió rubel lesz, vagyis 7,3 százalékkal fog növekedni.

Ha figyelembe vesszük, hogy az Egyesült Államok nemzeti jövedelmének átlagos évi növekedése nem haladja meg a 3—4 százalékot (csak egyetlenegyszer, a múlt század 80-as éveiben növekedett az Egyesült Államok nemzeti jövedelme körülbelül 7 százalékkal), és más országok, például Anglia és Németország nemzeti jövedelmének évi növekedése nem haladja meg az 1—3 százalékot, el kell ismerni, hogy a Szovjetunió nemzeti jövedelmének növekedési üteme az utóbbi évek alatt Európa és Amerika nagy kapitalista országaihoz képest rekord ütem.

Következtetés: országunk népgazdasága gyors ütemben fejlődik.

A párt jeladata: előbbre lendíteni országunk népgazdaságának fejlődését a termelés minden ágában.

b) Népgazdaságunk nem vaktában fejlődik, nem a termelés egyszerű mennyiségi növekedése által, hanem bizonyos, szigorúan meghatározott irányban. Az utóbbi két év alatt népgazdaságunk fejlődésének döntő tényezője két fő körülmény.

Először az, hogy népgazdaságunk az ország iparosítása jegyében fejlődik, vagyis az ipar szerepe a mezőgazdasághoz viszonyítva egyre nagyobb.

Másodszor az, hogy népgazdaságunk, az ország iparosítása, olyan irányban fejlődik, hogy a szocialista gazdasági formák részaránya és uralkodó szerepe mind a termelés, mind az áruforgalom terén az egyéni árutermelő és a tőkés szektor rovására növekedik.

Néhány szám annak szemléltetésére, hogyan nő iparunk részaránya a népgazdaság rendszerében (közlekedés és villamosítás nélkül). 1924/25-ben az ipar össztermelésének részaránya a népgazdaság egész termeléséhez viszonyítva — háborúelőtti árakat véve a számítás alapjául — 32,4 százalék, a mezőgazdaság részaránya pedig 67,6 százalék volt, viszont 1926/27-ben az ipar részaránya 38 százalékra emelkedett, a mezőgazdaság részaránya pedig 62 százalékra csökkent. 1927/28-ban az ipar részarányának 40,2 százalékra kell emelkednie, a mezőgazdaság részarányának pedig 59,8 százalékra kell csökkennie.

A következő számok mutatják, hogyan nőtt két év alatt az ipar gerincét alkotó termelési eszközök termelésének részaránya egész iparunkhoz viszonyítva: 1924/25-ben a termelési eszközök termelésének részaránya 34,1 százalék, 1926/27-ben 37,6 százalék, 1927/28-ra pedig 38,6 százalék van előirányozva.

Néhány szám annak szemléltetésére, hogy két év alatt hogyan nőtt a termelési eszközök termelésének részaránya az állami nagyiparban: 1924/25-ben 42,0 százalék, 1926/27-ben 44,0 százalék, 1927/28-ra pedig 44,9 százalék van előirányozva.

Ami az ipar árutermelését és annak az áruk egész tömegéhez való arányát illeti, az ipar részaránya két év alatt, 1924/25-től 1926/27-ig, 53,1 százalékról 59,5 százalékra emelkedett, 1927/28-ban pedig el kell érnie a 60,7 százalékot, — ugyanakkor a mezőgazdasági árutermelés részaránya 1924/25-ben 46,9 százalék volt, 1926/27-ben 40,5 százalékra csökkent, 1927/28-ban pedig 39,3 százalékra kell csökkennie.

Következtetés: országunk ipari országgá válik.

A párt feladata: minden módon előbbre lendíteni országunk iparosítását.

Néhány szám annak szemléltetésére, hogyan nőtt két év alatt a szocialista gazdasági formák részaránya és uralkodó szerepe az egyéni árutermelő és a tőkés szektor rovására. A népgazdaság társadalmasított szektorának (az állami és szövetkezeti iparnak, a közlekedésnek, a villamosításnak stb.) beruházásai 1924/25-től 1926/27-ig 1 milliárd 231 millió rubelról 2 milliárd 683 millió rubelra emelkedtek, 1927/28-ban pedig a beruházásoknak 3 milliárd 456 millióra kell emelkedniök, ami azt jelenti, hogy a beruházások növekedése az 1924/25. évi 43,8 százalékról 1927/28-ban 65,3 százalékra emelkednek, — a népgazdaság nem társadalmasított szektorának beruházásai ellenben viszonylag állandóan csökkentek, és abszolút számokban is csak jelentéktelenül emelkedtek, mégpedig: az 1924/25. évi 1 milliárd 577 millióról 1926/27-ben 1 milliárd 717 millióra, 1927/28-ban pedig 1 milliárd 836 millióra kell emelkedniök, ami azt jelenti, hogy a nem társadalmasított szektor beruházásainak részaránya az 1924/25. évi 56,2 százalékról 1927/28-ban 34,7 százalékra csökken.

Az ipar társadalmasított szektorának össztermelése az egész iparhoz viszonyítva az 1924/25. évi 81 százalékról 1926/27-ben 86 százalékra emelkedett, 1927/28-ban pedig 86,9 százaléknak kell lennie, — az ipar nem társadalmasított szektorának szerepe viszont évről évre csökken: az egész ipar termeléséhez viszonyítva az 1924/25. évi 19 százalékról 1926/27-ben 14 százalékra csökkent, 1927/28-ban pedig 13,1 százalékra kell csökkennie.

Ami a magántőkének a nagy (cenzusos) iparban betöltött szerepét illeti, az nemcsak viszonylag csökken (1924/25-ben 3,9 százalék, 1926/27-ben 2,4 százalék), hanem abszolút mértékben is (1924/25-ben 169 millió háborúelőtti rubel, 1926/27-ben 165 millió háborúelőtti rubel).

A magánkapitalista elemek az ország áruforgalma terén is kiszorulnak. A társadalmasított szektornak az egész kereskedelmi-közvetítő forgalomhoz viszonyított részaránya 1924/25-ben 72,6 százalék, a nagykereskedelemben 90,6 százalék, a kiskereskedelemben 57,3 százalék volt, 1926/27-ben a társadalmasított szektornak az egész forgalomhoz viszonyított részaránya már 81,9 százalékra, a nagykereskedelemben 94,9 százalékra, a kiskereskedelemben 67,4 százalékra emelkedett, — ugyanakkor a magánszektor részaránya ez alatt az idő alatt az egész kereskedelmi-közvetítő forgalomhoz képest 27,4 százalékról 18,1 százalékra, a nagykereskedelemben 9,4 százalékról 5,1 százalékra, a kiskereskedelemben 42,7 százalékról 32,6 százalékra csökkent, 1927/28-ban pedig a magánszektor részarányának a kereskedelem minden ágában tovább kell csökkennie.

Következtetés: országunk biztosan és gyorsan halad a szocializmus felé, háttérbe szorítva és a népgazdaságból lépésről lépésre kiszorítva a kapitalista elemeket.

Ez a tény felfedi előttünk annak a kérdésnek alapját: „ki — kit győz le.” Ezt a kérdést Lenin 1921-ben vetette fel, az új gazdasági politika bevezetése után. Össze tudjuk-e kapcsolni szocializált iparunkat a parasztgazdasággal, ki tudjuk-e szorítani a magánkereskedőt, a magánkapitalistát és megtanulunk-e kereskedni,, vagypedig a magántőke győz le bennünket, szakadást idézve elő a proletariátus és a parasztság között, — ez volt akkor a kérdés. Most elmondhatjuk, hogy ezen a téren alapjában véve már döntő sikereink vannak. Ezt talán csak vakok vagy elmebetegek tagadhatják.

Most azonban az a kérdés: „ki — kit győz le”, már más jelleget ölt. Most ez a kérdés a kereskedelem teréről a termelés terére, a kisipari termelés terére, a mezőgazdasági termelés terére tevődik át, ahol a magántőkének még van bizonyos befolyása és ahonnan azt rendszeresen ki kell szorítani.

A párt feladata: kiszélesíteni és megszilárdítani szocialista parancsnoki magaslatainkat a népgazdaság minden ágában, a városban és a falun egyaránt, tartva az irányt a népgazdaság kapitalista elemeinek a felszámolására.

2. Szocialista nagyiparunk fejlődési üteme

a) Az ország egész iparának több mint 77 százalékát felölelő államosított nagyipar termelésének növekedése. Míg az államosított nagyipar termelésének növekedése (háborúelőtti rubelban) 1925/26-ban a megelőző évhez viszonyítva 42,2 százalék, 1926/27-ben 18,2 százalék volt, 1927/28-ban pedig 15,8 százalék lesz, addig az Állami Tervhivatal nem végleges és felettébb alacsonyra szabott ötéves előirányzata szerint a termelésnek öt év alatt 76,7 százalékkal kell növekednie, ami azt jelenti, hogy a termelés évenként aritmetikai átlagban 15 százalékkal emelkedik és az ipari termelés 1931/32-ben kétszerese lesz a háborúelőtti termelésnek.

Ha az ország egész iparának, mind a nagyiparnak (állami és magán nagyiparnak), mind a kisiparnak össztermelését vesszük, akkor a termelés évi növekedése aritmetikai átlagban az Állami Tervhivatal ötéves előirányzata szerint 12 százalék lesz, ami azt jelenti, hogy az egész ipar termelése 1931/32-ben a háborúelőttinél majdnem 70 százalékkal lesz nagyobb.

Amerikában az egész ipar termelésének évi növekedése az 1890—1895-ig terjedő öt év alatt 8,2 százalék, az 1895—1900-ig terjedő öt év alatt 5,2 százalék, az 1900—1905-ig terjedő öt év alatt 2,6 százalék, az 1905—1910-ig terjedő 5 év alatt 3,6 százalék volt. Oroszországban az 1895—1905-ig terjedő tíz év alatt az évi átlagos növekedés 10,7 százalék, az 1905— 1913-ig terjedő nyolc év alatt 8,1 százalék volt.

Szocialista iparunk, úgyszintén az egész ipari termelés évi növekedésének százaléka rekord százalék, amilyet nem ért el a világ egyetlen nagy kapitalista országa sem.

És ezt annak ellenére értük el, hogy míg az amerikai ipart, és különösen a háborúelőtti orosz ipart bőségesen termékenyítette a külföldi tőke hatalmas beáramlása, addig a mi államosított iparunk kénytelen saját felhalmozásaira támaszkodni.

És ezt annak ellenére értük el, hogy államosított iparunk már az újjáalakítás időszakába lépett, amikor ipari termelésünk növekedését döntő módon a régi gyárak technikai átépítése és újak építése határozza meg.

Egész iparunk, és különösen szocialista iparunk fejlődési üteme eléri és túlszárnyalja a kapitalista országok iparának fejlődését.

b) Mivel magyarázható nagyiparunk fejlődésének ez a példátlan üteme?

Először azzal, hogy nagyiparunk államosított ipar, minek következtében nincsenek olyan önző és társadalomellenes érdekei, mint a magánkapitalista csoportoknak, és megvan a lehetősége arra, hogy az egész társadalom érdekeinek megfelelően fejlődjék.

Másodszor azzal, hogy nagyiparunk a legnagyobb üzemű és legkoncentráltabb a világ összes létező iparai közül, minek következtében minden lehetősége megvan arra, hogy legyőzze a magánkapitalista ipart.

Harmadszor azzal, hogy az államnak, amely kezében tartja az államosított közlekedést, az államosított hitelt, az államosított külkereskedelmet, az általános állami költségvetést, minden lehetősége megvan arra, hogy tervszerűen mint egységes ipari gazdaságot vezesse az államosított ipart, ami óriási előny minden más iparral szemben és sokszorosan gyorsítja iparunk fejlődési ütemét.

Negyedszer azzal, hogy államosított iparunknak, mint a legnagyobb üzemű és legnagyobb teljesítőképességű iparnak, minden lehetősége megvan arra, hogy tántoríthatatlanul folytassa az önköltség csökkentésére, a gyári eladási árak csökkentésére és a termelés olcsóbbá tételére irányuló politikáját, és ezzel növelje termelvényeinek piacát, fokozza a belső piac felvevőképességét és egyre bővülő forrást teremtsen a termelés további fejlesztése számára.

Ötödször azzal, hogy az államosított ipar, sok okból, többek közt azért is, mert árleszállítási politikát folytat, a város és a falu, a proletariátus és a parasztság fokozatos közeledésének viszonyai között fejlődhet, ellentétben a kapitalista iparral, amely a parasztság életerejét kiszívó burzsoá város és a tönkremenő falu fokozódó ellenségeskedésének viszonyai között fejlődik.

Végül azzal, hogy az államosított ipar a munkásosztályra, egész fejlődésünk hegemónjára támaszkodik, minek következtében megvan a lehetősége arra, hogy általában könnyebben fejlessze a technikát és különösen a munka termelékenységét, hogy ésszerűsítse a termelést és az igazgatást, mert a munkásosztály széles tömegei támogatják, ami nincs meg és nem is lehet meg az ipar kapitalista rendszerében.

Mindennek kétségtelen bizonyítéka az, hogy technikánk az utóbbi két év alatt gyorsan növekedett és az új iparágak (a gépgyártás, szerszámgépgyártás, a turbogenerátorok gyártása, az automobil- és repülőgépgyártás, a vegyiipar stb.) gyorsan fejlődtek.

Ezt bizonyítja iparunk ésszerűsítése a munkanap egyidejű rövidítése (a hétórás munkanap bevezetése) és a munkásosztály anyagi és kulturális helyzetének szüntelen emelkedése mellett, ami nincs meg és nem is lehet meg a gazdaság kapitalista rendszerében.

Szocialista iparunk példátlan fejlődési üteme közvetlen és kétségtelen bizonyítéka a szovjet termelési rendszer fölényének a kapitalista rendszerrel szemben.

Leninnek igaza volt, amikor még 1917 szeptemberében, mielőtt a bolsevikok megragadták volna a hatalmat, azt mondotta, hogy nekünk, megteremtve a proletariátus diktatúráját, megvan a lehetőségünk arra és kötelességünk, hogy „gazdaságilag is utolérjük, és túlszárnyaljuk az előrehaladott országokat” (XXL köt. 191. old.).

A párt feladata: megszilárdítani a szocialista iparfejlesztés elért ütemét, és fokozni azt a közeljövőben, hogy megteremtsük azokat a kedvező feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy utolérjük és túlszárnyaljuk az előrehaladott kapitalista országokat.

3. Mezőgazdaságunk fejlődési üteme

a) A falun, fordítva, viszonylag lassan növekszik a termelés. Míg 1925/26-ban az összes termés növekedése (háborúelőtti rubelokban) az előző évhez képest 19,2 százalék, 1926/27-ben 4,1 százalék volt, 1927/28-ban 3,2 százalék lesz, addig az Állami Tervhivatal hozzávetőleges és jelentékenyen csökkentett ötéves előirányzata szerint a termelés öt év alatt 24 százalékkal fog növekedni, úgyhogy a termelés évi növekedése aritmetikai átlagban 4,8 százalék lesz, és 1931/32-ben a mezőgazdasági termelés 28—30 százalékkal fogja meghaladni a háborúelőtti termelést.

Ez a mezőgazdasági termelés többé-kevésbé tűrhető évi növekedése. De ez — a kapitalista országokhoz viszonyítva — egyáltalában nem nevezhető rekordtermelésnek és nem elegendő ahhoz, hogy a jövőben fenntartsuk a mezőgazdaság és az államosított ipar szükséges egyensúlyát.

Az Északamerikai Egyesült Államokban a mezőgazdaság összes termésének évi növekedése az 1890-től 1900-ig terjedő évtizedben 9,3 százalék, az 1900-tól 1910-ig terjedő évtizedben 3,1 százalék, az 1910-től 1920-ig terjedő évtizedben 1,4 százalék volt. A háborúelőtti Oroszországban a mezőgazdasági termelés évi növekedése az 1900-tól 1911-ig terjedő évtizedben 3,2—3,5 százalék volt.

Igaz, mezőgazdasági termelésünk évi növekedése az 1926/27—1931/32-es ötéves időszak alatt 4,8 százalék lesz, tehát — mint látható — a mezőgazdasági termelés növekedésének százaléka a szovjet viszonyok között nagyobb, mint a kapitalista Oroszország idején. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy míg az államosított ipar össztermelése 1931/32-ben kétszer akkora lesz, mint a háborúelőtti ipari termelés, az egész ipar termelése pedig 1931/32-ben körülbelül 70 százalékkal fogja meghaladni a háborúelőtti színvonalat, — a mezőgazdaság termelése erre az időre csak 28—30 százalékkal, vagyis egyharmadnál kevesebbel fogja felülmúlni a háborúelőtti mezőgazdasági termelést.

Ennélfogva mezőgazdaságunk fejlődésének üteme nem ismerhető el eléggé kielégítőnek.

b) Mivel magyarázható az, hogy mezőgazdaságunk fejlődési üteme államosított iparunk fejlődési üteméhez képest viszonylag lassú?

Ez mezőgazdasági technikánk rendkívüli elmaradottságával és a falu kulturális állapotának nagyon alacsony színvonalával, valamint, különösen, azzal magyarázható, hogy szétforgácsolt mezőgazdasági termelésünk nem rendelkezik azokkal az előnyökkel, amelyekkel egyesített államosított nagyiparunk rendelkezik. A mezőgazdasági termelés előszöris nincs államosítva és nincs egyesítve, hanem szét van forgácsolva és apró darabokban szét van szórva. Nem vezetik tervszerűen és egyelőre túlontúlnyomórészt alá van vetve a kistermelés ösztönösségének. Nincs egyesítve és nagyüzemesítve a kollektivizálás vonalán, aminek következtében még kedvező kizsákmányolási talaj a kulák elemek számára. Ezek az okai annak, hogy a szétforgácsolt mezőgazdaság meg van fosztva az egyesített és tervszerűen vezetett nagyüzemű termelés óriási előnyeitől, amelyekkel államosított iparunk rendelkezik.

Hol a mezőgazdaság kiútja? Talán lassítani kellene egész iparunk és különösen államosított iparunk fejlődési ütemét? Semmi esetre sem! Ez reakciós, proletárellenes utópia volna. (Felkiáltások: „Úgy van!”) Az államosított iparnak gyorsított ütemben kell fejlődnie és így is fog fejlődni. Ez a biztosítéka annak, hogy a szocializmus felé haladjunk előre. Ez a biztosítéka annak, hogy végül iparosítani fogjuk magát a mezőgazdaságot is.

Hol van hát a kiút? A kiút abban van, hogy a kis és szétforgácsolt parasztgazdaságok a föld társas megművelése alapján átmennek nagyüzemű és egyesített gazdaságokba, áttérnek a föld kollektív megművelésére új, magasabb technika alapján.

A kiút abban van, hogy a kis és törpe parasztgazdaságokat fokozatosan, de állhatatosan, nem kényszer, hanem példaadás és meggyőzés útján nagygazdaságokban egyesítjük, a föld közös, társas, kollektív, megművelése alapján, mezőgazdasági gépeket és traktorokat alkalmazva, és alkalmazva a földművelés belterjességét fokozó tudományos módszereket.

Más kivezető út nincs.

Máskülönben mezőgazdaságunk nem képes sem utólérni, sem túlszárnyalni a fejlett mezőgazdasággal rendelkező kapitalista országokat (Kanada stb.).

Mindazok az intézkedéseink, amelyeket a mezőgazdaság tőkés elemeinek korlátozása, a falu szocialista elemeinek fejlesztése, a paraszti gazdaságoknak a szövetkezeti fejlődés medrébe való bevonása terén, valamint annak érdekében tettünk, hogy az állam tervszerűen befolyásolja a falut azáltal, hogy átkarolja a paraszti gazdaságot mind az ellátás és értékesítés, mind a termelés oldaláról, — mindezek az intézkedések, igaz, döntő fontosságú, de mégiscsak előkészítő intézkedések ahhoz, hogy a mezőgazdaságot átállítsuk a kollektivizmus vágányára.

c) Mit tett a párt két év alatt ebben az irányban? Nem keveset tett. De korántsem tett meg mindent, amit megtehetett volna.

Ami a mezőgazdaságnak, hogy úgy mondjam, kívülről, a mezőgazdaságnak a szükséges gyártmányokkal való ellátása vonalán és a mezőgazdasági termékek értékesítése vonalán történő átkarolását illeti, eredményeink a következők: a mezőgazdasági szövetkezetek most a parasztbirtokoknak körülbelül egyharmadát egyesítik; a fogyasztási szövetkezetek 1924/25-ben a falu ellátásának 25,6 százalékát, 1926/27-ben már 50,8 százalékát tartották kezükben; a szövetkezeti és állami szervek 1924/25-ben a mezőgazdasági termékek 55,7 százalékát, 1926/27-ben már 63 százalékát értékesítették.

Ami a mezőgazdaságnak, hogy úgy mondjam, belülről, a mezőgazdasági termelés vonalán történő átkarolását illeti, ezen a téren rendkívül keveset csináltunk. Elég, ha annyit mondok, hogy a kolhozok és szovhozok ma az egész mezőgazdasági termelésnek mindössze alig több mint 2 százalékát, és az árutermelésnek alig több mint 7 százalékát adják.

Ennek természetesen több objektív és szubjektív oka van: ügyetlenül nyúlnak a dologhoz, funkcionáriusaink nem fordítanak elegendő figyelmet erre a dologra, a parasztok konzervatívak és elmaradottak, hiányzanak a föld társas megművelésére való áttérés finanszírozásához szükséges pénzösszegek stb. Márpedig ehhez nem csekély összegek kellenek.

Lenin a X. kongresszuson azt mondotta, hogy még nem állnak rendelkezésünkre azok az alapok, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a mezőgazdaságot alávessük az állami vagy kollektív elvnek. Azt hiszem, most már lesznek ilyen alapjaink, és idővel növekedniök is kell. Az a helyzet alakult ki, hogy ha nem egyesítjük a szétforgácsolt paraszti gazdaságokat, ha nem állítjuk át őket a föld társas megművelésére, akkor lehetetlen komolyabb mértékben előmozdítani a mezőgazdaság intenzívebbé tételét és gépesítését, lehetetlen úgy szervezni a dolgot, hogy mezőgazdaságunk fejlődési üteme utolérje a kapitalista országokét, például Kanadáét.

Ezért a feladat az, hogy falusi funkcionáriusaink figyelmét erre a fontos dologra összpontosítsuk.

Azt hiszem, hogy a földművelésügyi népbiztosságok és a mezőgazdasági szövetkezetek szervei mellett működő kölcsönző állomásoknak ebben a dologban igen nagy szerepet kell betölteniök.

Egy példával akarom szemléltetni, hogyan segítik néha a szovhozok a parasztokat abban, hogy áttérjenek a föld kollektív megművelésére, ami a parasztok számára óriási előnnyel jár. Az Ukrajnai Szovhoztrösztről van szó, amely traktoraival segítette az odesszai járás parasztjait. A parasztok megköszönték a segítséget. Levelük nemrég jelent meg az „Izvesztyijá”-ban. Engedjék meg, hogy ezt a levelet felolvassam. (Felkiáltások: „Halljuk!”)

„Mi, a Sevcsenko, Kraszin, Kalinyin, «Vörös Csillag» és «Felkelő Nap» tanyák telepesei, hálás köszönetét mondunk a Szovjethatalomnak azért az óriási segítségért, melyet gazdaságunk helyreállításában nyújtott nekünk. Többségünk szegényparaszt, akiknek se lovuk, se felszerelésük, — ezért nem tudtuk megművelni a nekünk juttatott földet, és kénytelenek voltunk bérbeadni az idevaló kulákoknak a termés egy részéért. A termés silány volt, mert tudvalevő, hogy a bérlő nem jól műveli meg az idegen földet. Azokat a kis hiteleket, amelyeket az államtól kaptunk, feléltük és évről évre szegényedtünk.

Ebben az évben eljött hozzánk az Ukrajnai Szovhoz-tröszt képviselője és azt javasolta, hogy ne pénzkölcsönt vegyünk, hanem műveltessük meg földjeinket traktorokkal. Egy-két kulák kivételével valamennyi telepes beleegyezett ebbe, bár nem nagyon hittük, hogy a munkát rendesen fogják elvégezni. Nagy örömünkre és a kulákok bosszúságára a traktorok felszántották az egész szűzföldet és ugart, ötször-hatszor megforgatták és megboronálták, hogy megtisztítsák a gyomtól és végül nemes búzával vetették be az egész földet. A kulákok ma már nem nevetnek a traktorbrigád munkáján. Járásunkban az idén, mivel nagyon kevés volt az eső, a parasztok alig vetettek őszit, azokon a földeken pedig, ahol vetettek, még nem kelt ki a vetés. A mi földjeinken azonban, a telepesek földjein, száz meg száz gyeszjatyina ugaron gyönyörű búza zöldell, amilyen nincs a leggazdagabb német telepeken sem.

A traktorok az őszi búzavetésen kívül teljesen elvégezték az őszi szántást a tavaszi vetés alá. Most nincs egyetlen gyeszjatyina földünk sem, amely ne volna fölszántva, vagy bérbe volna adva. Nincs köztünk egyetlenegy szegényparaszt sem, akinek ne volna néhány gyeszjatyina őszi búzavetése.

Miután a magunk szemével láttuk, hogyan dolgoznak a traktorok, nem akarunk tovább szegényes kisgazdaságot folytatni, és úgy döntöttünk, hogy társadalmasított traktoros gazdaságot szervezünk, amelyben nem lesznek különálló, apró, paraszti vetésdarabok. A Tarasz Sevcsenko szovhoz, amellyel szerződést kötöttünk, már elvállalta, hogy megszervezi számunkra a traktoros gazdaságot” („Izvesztyija” 267. sz. 1927 november 22).

Ezt írják a parasztok.

Minél több ilyen példát, elvtársak, és akkor messze előre lehetne lendíteni a falu kollektivizálásának ügyét.

A párt feladata: szélesebben kell átkarolni a paraszti gazdaságot a szövetkezetekkel és az állami szervekkel az értékesítés és ellátás vonalán, és falusi építőmunkánk soronlvő gyakorlati feladataként ki kell tűzni azt, hogy a szélforgácsolt paraszti gazdaságokat fokozatosan átállítjuk az egyesített nagyüzemű gazdaságok vágányára, a föld társas, kollektív megművelésére a földművelés belterjesítése és gépesítése alapján, mert a fejlődésnek ez az útja a legfontosabb eszköze annak, hogy a mezőgazdaság fejlődési ütemét meggyorsítsuk és a falu kapitalista elemeit leküzdjük.

* * *

Egészében ezek eredményeink és vívmányaink a gazdasági építés terén.

Ez nem jelenti azt, hogy e téren nálunk minden rendben van. Nem, elvtársak, nálunk korántsincs minden rendben.

Így például megtalálhatók nálunk az áruhiány elemei. Ez — gazdaságunk mínusza. Ez azonban, sajnos, egyelőre elkerülhetetlen mínusz. Mert az a tény, hogy a termelési eszközök termelését gyorsabb ütemben fejlesztjük, mint a könnyűipart, — ez a tény egymagában meghatározza, hogy nálunk a legközelebbi években még meglesznek az áruhiány elemei. De nem tehetünk másként, ha minden módon előre akarjuk lendíteni országunk iparosítását.

Vannak emberek, például a mi ellenzékünk, akik ideológiájuk anyagát az üzletek előtt sorbanálló spekulánsoktól szerzik be, és áruhiányról ordítoznak, de ugyanakkor „ultraiparosítási” politikát követelnek. Ez természetesen ostobaság, elvtársak. Így csak tudatlan emberek beszélhetnek. Nehéziparunkat nem lehet és nem is szabad szűkebb keretek közé szorítanunk a könnyűipar minden módon való fejlesztése kedvéért. De meg a könnyűipart sem lehet kellő mértékben fejleszteni, ha nem gyorsítjuk a nehézipar fejlődését.

Növelni lehetne a készáruk behozatalát és ilymódon enyhíteni lehetne az áruhiányt, — ezt követelte egy időben az ellenzék. Ez azonban olyan ostobaság, hogy az ellenzék kénytelen volt felhagyni vele. Más kérdés az, hogy elég ügyesen enyhítik-e nálunk az áruhiány elemeit, ami viszonyaink között teljesen lehetséges, és amit a párt mindenkor követelt. Azt hiszem, hogy éppen ezen a téren nálunk nincs minden rendben.

Tény továbbá az is, hogy viszonylag nem kevés a kapitalisták száma mind az ipar, mindpedig a kereskedelem terén. Ezeknek az elemeknek a részaránya nem olyan csekély, mint ahogy azt olykor egyes elvtársaink feltüntetik. Ez szintén mínusz népgazdaságunk mérlegében.

Nemrég olvastam Larin elvtárs „A magántőke a Szovjetunióban” című, minden tekintetben érdekes könyvét. Ajánlom az elvtársaknak, olvassák el ezt a kis könyvet. Meggyőződhetnek ebből a könyvből, hogy a tőkés milyen ügyesen és ravaszul takarózik a kisipari szövetkezet, a mezőgazdasági szövetkezet, egyik-másik állami kereskedelmi szerv lobogójával. Vajon megteszünk-e mindent, hogy a kapitalista elemeket korlátozzuk, számukat csökkentsük, és végül a népgazdaság szférájából ki is küszöböljük? Azt hiszem, hogy nem teszünk meg mindent. Tudom például, hogy általában a kisiparban, és különösen a bőr- és textiliparban, szép számmal vannak új milliomosok, akik kiuzsorázzák a kisiparosokat és általában a kistermelőket. Vajon megteszünk-e mindent, hogy ezeket a kizsákmányoló elemeket gazdaságilag bekerítsük és kiszorítsuk azáltal, hogy a kisiparosokat összekapcsoljuk a szövetkezetekkel, vagy az állami szervekkel? Aligha lehet kétséges, hogy e téren korántsem teszünk meg mindent. Pedig ennek a kérdésnek komoly jelentősége van számunkra.

Továbbá, a faluban bizonyos mértékben megnövekedett a kulákság. Ez mínusz gazdaságunk mérlegében. Vajon megteszünk-e mindent, hogy gazdaságilag korlátozzuk és elszigeteljük a kulákságot? Azt hiszem, hogy nem teszünk meg mindent. Nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik azt hiszik, hogy közigazgatási rendszabályokkal, a GPU-val lehet és kell a kulákkal végezni: parancs, pecsétet rá és pont. Ez könnyű eszköz, de korántsem hatásos. A kulákot gazdasági jellegű rendszabályokkal és a szovjet törvényesség alapján kell torkonragadni. A szovjet törvényesség nem üres frázis. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy bizonyos szükséges közigazgatási rendszabályokat alkalmazzunk a kulák ellen. De a gazdasági jellegű rendszabályokat nem szabad közigazgatási intézkedésekkel helyettesíteni. Igen komoly figyelmet kell fordítani arra, hogy szövetkezeti szerveink gyakorlatában, különösen a mezőgazdasági hitel vonalán, a kulákság elleni harc terén ne ferdítsék el a pártvonalat.

Továbbá az is tény, hogy az iparban rendkívül lassú ütemben csökken az önköltség, rendkívül lassan csökken az ipari áruk gyári eladási ára, és különösen a városi áruk kiskereskedelmi ára. Ez szintén mínusz gazdasági építésünk mérlegében. Hangsúlyoznunk kell, hogy ezen a téren az állami, a szövetkezeti, a pártapparátus egyaránt igen nagy ellenállást fejt ki. Elvtársaink nyilván nem értik, hogy az a politika, mely az iparcikkek árának leszállítására irányul, egyik legfontosabb emelője iparunk javításának, a piac kibővítésének és annak, hogy gazdagítsuk azt a forrást, amely nélkül iparunk nem fejlődhet. Aligha lehet kétséges, hogy ezt a mínuszt csak úgy számolhatjuk fel, ha kíméletlen harcot folytatunk az apparátusnak az árleszállítási politika végrehajtása terén észlelhető lanyhasága, ellenállása ellen.

Végül mínusz az is, hogy a vodka ott szerepel a költségvetésben, hogy külkereskedelmünk rendkívül lassú ütemben fejlődik és hogy nincs elegendő tartalékunk. Azt hiszem, el lehetne kezdeni a szeszgyártás fokozatos leépítését, és vodka helyett olyan bevételi forrásokat lehetne nyitni, mint a rádió és mozi. Valóban, miért ne lehetne kezünkbe venni ezeket a nagyon fontos eszközöket, és miért ne lehetne ezt a feladatot rátermett, igazi bolsevikokra bízni, akik sikeresen megbirkóznának vele, és végül is lehetővé tennék a szeszgyártás leépítését?

Ami a külkereskedelmet illeti, azt hiszem, hogy gazdasági téren észlelhető számos nehézségünknek elégtelen kivitelünk a gyökere. Fokozhatjuk-e kivitelünket? Azt hiszem, igen. Megteszünk-e mindent, hogy a lehető legnagyobb mértékben fokozzuk exportunkat? Azt hiszem, nem.

Ugyanezt kell mondanunk a tartalékokról is. Nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik néha könnyelműségből, néha pedig tudatlanságból azt mondják, hogy nincsenek tartalékaink. Nem, elvtársak, vannak valamelyes kis tartalékaink. Államunk valamennyi szerve, a kerületi és kormányzósági szervektől a területi és központi szervekig, igyekszik tartalékolni valamit szűkös napokra. Ez a tartalék azonban kevés. Ezt be kell vallanunk. Ezért feladatunk az, hogy amennyire csak lehet, növeljük tartalékainkat, még ha ez olykor bizonyos napi szükségletek rovására megy is.

Ezek, elvtársak, gazdasági építésünk árnyoldalai, amelyekre figyelmet kell fordítanunk, és amelyeket bármi áron fel kell számolnunk, hogy gyorsabb ütemben haladhassunk előre.

4. Az osztályok, az államapparátus, az ország kulturális fejlődése

Az ország gazdasági helyzetének kérdéseiről áttérünk a politikai helyzet kérdéseire.

a) A munkásosztály. Néhány számadat a munkásosztály és általában a bérből és fizetésből élők számának növekedéséről. A bérből és fizetésből élők száma (munkanélküliek nélkül) 1924/25-ben 8 215 000, 1926/27-ben 10 346 000 volt. A növekedés 25 százalék. Ebből fizikai munkások száma, beleértve a mezőgazdasági és idénymunkásokat is, 1924/25-ben 5 448 000, 1926/27-ben 7 060 000 volt. A növekedés 29,6 százalék. Ebből nagyipari munkás 1924/25-ben 1 794 000, 1926/27-ben 2 388 000. A növekedés 33 százalék.

A munkásosztály anyagi helyzete. A bérből és fizetésből élők részesedése a nemzeti jövedelemben 1924/25-ben 24,1 százalék volt, 1926/27-ben pedig ez a részesedés 29,4 százalékra emelkedett, ami azt jelenti, hogy a bérből és fizetésből élők 30 százalékkal többet kapnak a nemzeti jövedelemből, mint a háború előtt, ezzel szemben más társadalmi csoportok, köztük a burzsoázia részesedése a nemzeti jövedelemben ugyanebben az időszakban kisebb lett (például a burzsoázia részesedése 5,5 százalékról 4,8 százalékra csökkent). Az egész állami iparban foglalkoztatott munkások reálbére, a juttatásokat nem számítva, 1924/25-ben havi 25,18, 1926/27-ben havi 32,14 moszkvai indexrubel volt, ami két év alatt 27,6 százalék növekedést jelent és 5,4 százalékkal haladja meg a háborúelőtti színvonalat. A juttatásokkal (társadalombiztosítás, kulturális szükségletekre folyósított összegek, közszolgáltatások stb.) együtt a munkabér 1924/25-ben a háborúelőttinek 101,5 százaléka, 1926/27-ben pedig a háborúelőttinek 128,4 százaléka volt. A társadalombiztosítás alapjai az 1924/25. évi 461 millió rubelról 1926/27-ben 852 millió rubelra emelkedtek, vagyis a növekedés 85 százalék, ami lehetővé tette, hogy 513 000 embert helyezzünk el üdülőkben és szanatóriumokban, hogy 460 000 munkanélkülit segélyezzünk és 700 000 nyugdíjasnak (a munka és a polgárháború rokkantjainak) folyósítsunk nyugdíjat, és hogy a beteg munkásoknak a betegség ideje alatt teljes munkabérüket kifizessük.

Két évvel ezelőtt, 1924/25-ben, valamivel több mint 132 millió rubelt költöttünk, vagyis fordítottunk munkáslakások építésére, 1925/26-ban valamivel több mint 230 milliót, 1926/27-ben 282 milliót, 1927/28-ban pedig valamivel több mint 391 milliót fogunk kiadni, hozzászámítva a Központi Végrehajtó Bizottság Kiáltványa alapján erre a célra rendelt 50 milliót is. Az elmúlt három év alatt az ipar, a közlekedés, a végrehajtó bizottságok és a szövetkezetek vonalán munkáslakások építésére, egyéni építkezések nélkül, összesen 644 700 000 rubelt költöttünk, az 1927/28-as építkezést is hozzászámítva 1 milliárd 36 millió rubelt. Ezekből a ráfordításokból három év alatt 4 594 000 m2 lakóteret lehetett építeni, 257 000 munkásnak, családtagjaikkal együtt pedig körülbelül 900 000 embernek lehetett lakást adni.

A munkanélküliség kérdése. Meg kell mondanom, hogy itt a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa és a Munkaügyi Népbiztosság adatai eltérnek egymástól. Én a Munkaügyi Népbiztosság számait fogadom el, mert azok a valódi munkanélkülieket ölelik fel, azokat, akiket a munkaközvetítő hivatalok nyilvántartanak. A Munkaügyi Népbiztosság adatai szerint a munkanélküliek száma két év alatt 950 000- ről 1 048 000-re emelkedett. Közülük ipari munkás 16,5 százalék, értelmiségi és szakképzetlen munkás 74 százalék. A munkanélküliség fő forrása tehát a falu túlnépesedése, és csak mellékes forrása az, hogy iparunk bizonyos minimális számú ipari munkást még nem tudott felszívni.

Összegezve: az egész munkásosztály anyagi helyzetének színvonala kétségtelenül emelkedett.

A párt feladata: folytatni a munkásosztály anyagi és kulturális helyzetének további javítására, a munkásosztály munkabérének további emelésére irányuló vonalat.

b) A parasztság. Azt hiszem, hogy a parasztság rétegeződését nem érdemes számokkal szemléltetni, mivel beszámolóm így is hosszúra nyúlt, a számok pedig közismertek. Kétségtelen, hogy a proletárdiktatúrában végbemenő rétegeződés nem azonosítható a kapitalista rendben végbemenő rétegeződéssel. A kapitalizmusban a két szélsőség: a szegényparasztság és a kulákság növekszik, a középparaszt pedig felmorzsolódik. Nálunk, fordítva, a középparasztság növekszik, mert a szegényparasztság bizonyos része középparaszttá válik, növekszik a kulákság, a szegényparasztság pedig csökken. Ez a tény azt bizonyítja, hogy, mint eddig, most is, a középparaszt a földművelés központi alakja. A vele való blokknak, miközben a szegényparasztságra támaszkodunk, döntő jelentősége van egész építésünk sorsára nézve, a proletárdiktatúrára nézve.

A falu anyagi helyzetének általános javulása. Adataink szerint a paraszti lakosság jövedelme nő. A paraszti lakosság jövedelme két évvel ezelőtt, 1924/25-ben 3 milliárd 548 millió rubel volt, 1926— 27-ben ez a jövedelem 4 milliárd 792 millió rubelra, vagyis 35,1 százalékkal emelkedett, a paraszti lakosság ellenben ez alatt az időszak alatt mindössze 2,38 százalékkal növekedett. Ez kétséget kizárólag azt mutatja, hogy a falu anyagi helyzete javul.

Ez nem jelenti azt, hogy az ország parasztsága mindenütt javított anyagi helyzetén. Tudják, hogy e két év alatt helyenként meglehetősen különböző terméseredmények voltak, és az 1924-es rossz termés következményeit még nem heverték ki teljesen. Ezért állami segélyezésben kellett részesíteni a dolgozó parasztságot általában, és különösen a szegényparasztságot. Az állam 1925/26-ban 373 millió, 1926/27-ben 427 millió rubellal segélyezte a dolgozó parasztságot. A szegényparasztság külön segélyezése 1925/26-ban: pénzkiutalások a legszegényebb gazdaságoknak — 38 millió rubel; adókedvezmények a szegényparaszti gazdaságoknak — 44 millió rubel; biztosítási kedvezmények a szegényparasztságnak — 9 millió rubel; összesen 91 millió rubel. A szegényparasztság külön segélyezése 1926/27-ben ugyanilyen címeken: 39 millió rubel, 52 millió rubel, 9 millió rubel, összesen körülbelül 100 millió rubel.

Eredmény: a parasztság zömének anyagi helyzete javul.

A párt feladata: folytatni a parasztság zöme és elsősorban a szegényparasztság anyagi és kulturális helyzetének további javítására irányuló vonalat, erősíteni a munkásosztály és a parasztság szövetségét, emelni a munkásosztály és pártja tekintélyét a falun.

c) Az új burzsoáziaAz értelmiség. Az új burzsoáziának jellemző vonása, hogy, a munkásosztállyal és a parasztsággal ellentétben, nincs oka arra, hogy elégedett legyen a Szovjethatalommal. Elégedetlensége nem véletlen jelenség. Elégedetlenségének megvannak a maga gyökerei az életben.

Az előbb beszéltem népgazdaságunk növekedéséről, beszéltem iparunk növekedéséről, a népgazdaság szocialista elemeinek növekedéséről, a magánvállalkozók viszonylagos súlyának csökkenéséről, a kiskereskedők kiszorításáról. De mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy miközben iparunk és kereskedelmi szerveink nőnek, ugyanakkor a kis- és középtőkések tízezrei tönkremennek. Hány kis és közepes boltot zártunk be ez évek alatt? Ezret meg ezret. És hány kisiparos proletarizálódott? Ezrek. És hány hivatalnokot bocsátottunk el államapparátusunk létszámának csökkentésekor? Százakat és ezreket.

Iparunk előrehaladása, kereskedelmi és szövetkezeti szerveink előrehaladása, államapparátusunk javulása előnyt jelent munkásosztályunk számára, előnyt jelent a parasztság zöme számára, de hátrányt az új burzsoázia, hátrányt általában a középrétegek, és különösen a városi középrétegek számára. Érthető, hogy ezekben a rétegekben egyre nő a Szovjethatalommal való elégedetlenség. Innen ered ezeknek a köröknek az ellenforradalmi hangulata. Ezért van az, hogy a szmenovehista ideológia oly divatos áru az új burzsoázia politikai piacán.

De hiba volna azt hinni, hogy valamennyi alkalmazott, hogy az egész értelmiség elégedetlen a Szovjethatalommal, zúgolódik és forrong a Szovjethatalom ellen. Az új burzsoázia köreiben észlelhető elégedetlenség növekedésén kívül tény az is, hogy az értelmiség rétegeződik, hogy a dolgozó értelmiség százai és ezrei hátat fordítanak a szmenovehizmusnak és közelednek a Szovjethatalomhoz. Ez a tény, elvtársak, kétségtelenül pozitív tény, amelyet ki kell emelnünk.

Úttörő e téren a műszaki értelmiség, amelynek, mivel szoros kapcsolatban van a termelési folyamattal, lehetetlen nem látnia, hogy a bolsevikok előreviszik országunkat, jobbra fordítják a sorsát. Az olyan gigászi építkezések, mint a volhovi, a dnyeperi, a szviri erőmű, a turkesztáni vasút, a Volga—Don csatorna, a számos új gyáróriás, amelyek sorsával összefügg a műszaki értelmiség egész rétegeinek a sorsa, szükségképpen bizonyos jótékony hatással vannak ezekre a rétegekre. Ez számukra nemcsak a mindennapi kenyér kérdése. Ez egyúttal a becsület ügye, az alkotás ügye, amely természetesen közelebb hozza őket a munkásosztályhoz, a Szovjethatalomhoz.

Nem is beszélek a falu dolgozó értelmiségéről, különösen a falusi tanítóságról, amely már régen a Szovjethatalom felé fordult, és csak örömmel fogadhatja a falusi iskolaügy fejlődését.

Ezért az értelmiség bizonyos köreiben észlelhető elégedetlenség növekedésével együtt tény az is, hogy a dolgozó értelmiség összefog a munkásosztállyal.

A párt feladata az, hogy folytassa az új burzsoázia elszigetelésére irányuló vonalat, és szilárdítsa a munkásosztálynak a város és a falu dolgozó, szovjet értelmiségével való összefogását.

d) Az államapparátus és a harc a bürokratizmus ellen. A bürokratizmusról olyan sokat beszélnek, hogy nem szükséges azzal bővebben foglalkoznom. Hogy állami, szövetkezeti és pártapparátusunkban megvannak a bürokratizmus elemei, az egészen kétségtelen. Hogy a bürokratizmus elemei ellen harcolnunk kell és hogy ez állandó feladatunk lesz, amíg államhatalom, amíg állam létezik, ez szintén tény.

De mégis, mindennek megvan a maga határa. Odáig vinni az államapparátusban meglevő bürokratizmus elleni harcot, hogy megsemmisítjük az államapparátust, hogy lejáratjuk az államapparátust, hogy megkíséreljük összezúzni, — ez azt jelenti, hogy a leninizmus ellenére cselekszünk, azt jelenti, hogy elfelejtjük, hogy apparátusunk szovjet apparátus, mely a világon létező minden államapparátussal összehasonlítva a legmagasabb típusú államapparátus.

Miben rejlik államapparátusunk ereje? Abban, hogy a hatalmat a Szovjetek segítségével egybekapcsolja a milliós munkás- és paraszttömegekkel. Abban, hogy a Szovjetek a munkások és parasztok tízezrei és százezrei számára az igazgatás iskolái. Abban, hogy az államapparátus nem különül el a néptömegek millióitól, hanem egybeolvad velük számtalan tömegszervezet, mindenféle bizottság, szekció, tanácskozás, munkásnőküldött-gyűlés stb. útján, amelyek körülveszik a Szovjeteket és ilymódon alátámasztják a hatalmi szerveket.

Miben rejlik államapparátusunk gyengesége? Abban, hogy bürokratikus elemek vannak benne, amelyek rontják és elferdítik a munkáját. Hogy kiirtsuk belőle a bürokratizmust — ezt pedig nem lehet egy-két év alatt kiirtani —, rendszeresen javítanunk kell az államapparátust, közelebb kell hoznunk a tömegekhez, fel kell frissítenünk új, a munkásosztály ügye iránt odaadó emberekkel, át kell alakítanunk a kommunizmus szellemében, de ne zúzzuk össze és ne járassuk le. Leninnek ezerszeresen igaza volt, amikor azt mondta: „«Apparátus» nélkül régen elpusztultunk volna. Ha nem folytatunk rendszeres és erélyes harcot az apparátus megjavításáért, elpusztulunk, még mielőtt megteremtettük volna a szocializmus alapját”.

Nem fogok bővebben foglalkozni államapparátusunknak amúgyis szembeötlő fogyatékosságaival. Itt elsősorban az aktatologatásra gondolok. Az aktatologatásról egész halom anyag van kezemben, amely fényt vet számos bírósági, közigazgatási, biztosítási, szövetkezeti és más szervezet bűnös hanyagságára.

Íme, egy paraszt, aki huszonegyszer utazott egy biztosító intézethez, hogy megkapja a jussát, és mégsem ért el semmit.

Íme, egy másik paraszt, aki 66 éves létére 600 versztet gyalogolt, hogy a kerületi nyugdíjintézetben tisztázza az ügyét, és semmit sem tudott elérni.

És íme, egy 56 esztendős parasztasszony, aki a népbíróság idézésére 500 versztet gyalogolt, több mint 600 versztet ment szekéren, és mégsem találta meg az igazát.

Rengeteg ilyen tény van. Nem érdemes őket felsorolni. Ez azonban, elvtársak, gyalázat ránk nézve! Hogy lehet tűrni ilyen botrányos dolgokat?

Végül a „visszaléptetettekkel” kapcsolatos tények. Kiderül, hogy az előléptetett munkásokon kívül vannak még „visszaléptetettek” is, akiket elvtársaik háttérbe szorítanak, de nem azért, mert nincs meg a képességük, vagy nem válnak be, hanem azért, mert lelkiismeretesen és becsületesen látják el munkájukat.

Íme, egy munkás, szerszámlakatos, akit mint tehetséges és megvesztegethetetlen embert előléptettek egy állásba a gyárban. Már egy-két éve dolgozik, becsületesen dolgozik, rendet teremt, véget vet a rossz gazdálkodásnak és pazarlásnak. Jó munkájával azonban sérti bizonyos összemelegedett „kommunista” kompánia érdekeit, zavarja nyugalmukat. És mi történt? Ez az összemelegedett „kommunista” kompánia elgáncsolja és arra kényszeríti, hogy „visszalépjen”. „Okosabb akartál lenni nálunk, nem hagysz minket nyugodtan élni, nem hagyod, hogy megszedjük magunkat, — eredj csak vissza, koma.”

Íme, egy másik munkás, szintén szerszámlakatos, csavarvágógép-beállító, aki a gyárban magasabb beosztást kapott. Szorgalmasan és becsületesen dolgozik. Jó munkájával azonban zavarja valakinek a nyugalmát. És mi történt? Ürügyet kerestek és találtak, és lerázták a nyakukról a „nyugtalan” elvtársat. Milyen érzéssel távozott ez a kiemelt elvtárs? Ilyen érzéssel: „Akárhová állítottak, mindenütt igyekeztem a bizalomnak megfelelni. De ezt az előléptetést, amely oly kegyetlenül megkínzott, sohasem fogom elfelejteni. Sárral dobáltak meg. Világosságot akartam deríteni mindenre, de ez csak óhaj maradt. Nem akart meghallgatni sem az üzemi bizottság, sem a gyárigazgatóság, sem a pártsejt. Hallani sem akarok többé előléptetésről, és ha arannyal fizetnének is — akkor sem megyek sehová” („Trud” 128. sz. 1927 június 9).

De hiszen ez gyalázat ránk nézve, elvtársak! Hogyan lehet tűrni ilyen botrányos dolgokat?

A párt feladata az, hogy, a bürokratizmus ellen és az államapparátus megjavításáért harcolva, tűzzel-vassal vessen véget a gyakorlatunkban előforduló olyan botrányos, dolgoknak, amilyenekről az imént beszéltem.

e) A kultúrforradalom lenini jelszaváról. A bürokratizmus legbiztosabb ellenszere, ha emeljük a munkások és parasztok kulturális színvonalát. Szidhatjuk és lehordhatjuk az államapparátus bürokratizmusát, ostorozhatjuk és kipellengérezhetjük gyakorlatunk bürokratizmusát, de ha a munkástömegek nem értek el bizonyos kulturális színvonalat, amely lehetővé teszi, hogy maguk a munkástömegek kívánják és tudják alulról ellenőrizni az államapparátust, — a bürokratizmus mégis megmarad. Ezért a munkásosztály és a dolgozó parasztság kulturális fejlődése — de nemcsak abban az értelemben, hogy fejlődik az iskolázottság, bár az iskolázottság minden kultúra alapja, hanem elsősorban abban az értelemben, hogy a munkásosztály és a dolgozó parasztság megszerzi az ország igazgatásához szükséges jártasságot és hozzáértést, — ez a legfőbb emelője az állami és minden más apparátus javításának. Ez az értelme és jelentősége a kultúrforradalom lenini jelszavának.

Lenin erről a kérdésről 1922 márciusában, pártunk XI. kongresszusának megnyitása előtt, a Központi Bizottságnak szóló, Molotov elvtárs nevére írt levelében a következőket mondotta:

„A legfőbb, aminek híjával vagyunk, — a kulturáltság, az igazgatáshoz való hozzáértés… A «nep» gazdaságilag és politikailag teljesen biztosítja számunkra azt a lehetőséget, hogy a szocialista gazdaság alapját felépítsük. A dolog «csak» a proletariátusnak és élcsapatának kulturális erőin fordul meg”.

Lenin e szavait nem szabad elfelejtenünk, elvtársak. (Felkiáltások: „Úgy van!”)

Ebből következik a párt feladata: fokozni a munkásosztálynak és a parasztság dolgozó rétegeinek kulturális felemelkedéséért folyó harcot.

* * *

És mi az eredmény országunk belpolitikai helyzetének vonalán?

Az eredmény az, hogy a Szovjethatalom a világ összes létező hatalmai közül a legszilárdabb hatalom. (Viharos taps.)

De ha a Szovjethatalom a világ összes létező hatalmai közül a legszilárdabb is, amelyért megirigyelhetné bármely burzsoá kormány, ez még nem jelenti azt,,hogy e téren minden rendben van nálunk. Nem, elvtársak, nálunk e téren is vannak mínuszok, és ezt nekünk mint bolsevikoknak nem lehet és nem szabad eltitkolnunk.

Először, nálunk munkanélküliség van. Ez komoly mínusz, amelyet minden áron le kell küzdenünk, vagy legalábbis a minimumra kell csökkentenünk.

Másodszor, nálunk komoly hiányok vannak a munkáslakások építése terén, lakásválság van, amelyet a legközelebbi években le kell küzdenünk, vagy legalábbis a minimumra kell csökkentenünk.

Bizonyos antiszemita hajtások észlelhetők nálunk nemcsak a középrétegek bizonyos köreiben, hanem a munkásság bizonyos részében, sőt pártunk egyes láncszemeiben is. Elvtársak, irgalmat nem ismerve kell harcolnunk ez ellen a baj ellen.

Mínusz, nálunk még az is, hogy gyengült a vallásellenes harc.

Itt van végül borzasztó kulturális elmaradottságunk, nemcsak e szó tágabb értelmében, hanem annak szűkebb értelmében, az elemi írni-olvasni tudás értelmében is, hiszen a Szovjetunióban az analfabéták százaléka még mindig elég nagy.

Ezeket és az ezekhez hasonló mínuszokat mind fel kell számolnunk, elvtársak, ha többé-kevésbé gyorsított ütemben akarunk előrehaladni.

Mielőtt befejezném beszámolómnak ezt a részét, legyen szabad néhány szóval megemlékeznem az utolsó kongresszus óta történt legjellemzőbb kinevezésekről. Nem beszélek a Népbiztosok Tanácsa elnökhelyetteseinek kinevezéséről. Nem beszélek a Szovjetunió Legfőbb Népgazdasági Tanácsa, Kereskedelmi Népbiztossága és a GPU népbiztosainak kinevezéséről sem. Csak három kinevezést szeretnék megemlíteni, amelyek igen jellemzők. Tudják, hogy az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság Legfőbb Népgazdasági Tanácsának elnöki tisztségére Lobovot neveztük ki. Lobov — vasmunkás. Tudják, hogy a Moszkvai Szovjet elnökéül, Kamenyev helyett, Uhanovot választottuk meg, aki szintén vasmunkás. Tudják azt is, hogy a Leningrádi Szovjet elnökéül, Zinovjev helyett, Komarovot választottuk meg, aki szintén vasmunkás. Tehát mindkét fővárosunk „polgármestere” — vasmunkás. (Taps.) Igaz, nem nemesek, de minden nemesnél jobban vezetik a fővárosok háztartását. (Taps.) Azt mondhatnák, hogy ez vasas tendencia. Azt hiszem, hogy ez egyáltalában nem rossz. (Felkiáltások: „Ellenkezőleg, nagyon jó.”)

Kívánjuk a kapitalista országoknak, kívánjuk Londonnak, kívánjuk Párizsnak, hogy végre érjenek utól bennünket, és saját vasmunkásaikat tegyék meg „polgármesterekké”. (Taps.)

III
A párt és az ellenzék

1. A párt helyzete

Elvtársak, nem foglalkozom pártunk számbeli és eszmei fejlődésével, nem idézek számokat, mivel erről Koszior fog önöknek részletesen beszámolni.

Nem beszélek pártunk szociális összetételéről és ezzel kapcsolatos számokat sem idézek, mivel erről Koszior beszámolója fog kimerítő adatokat tartalmazni.

Néhány szót szeretnék szólni pártunk gazdasági és politikai téren kifejtett vezető munkájának emelkedő színvonaláról, minőségi javulásáról. Volt idő, elvtársak, mintegy két-három évvel ezelőtt, amikor az elvtársak egy része, ha nem tévedek, Trockijjal az élén (derültség, felkiáltások: „Ha nem téved?”), kormányzósági, területi bizottságainknak és Központi Bizottságunknak azt vetette szemére, hogy pártszervezeteink nem értenek a dologhoz, és oktalanul avatkoznak be az ország gazdasági ügyeibe. Igen, volt ilyen idő. Most aligha lesz valaki, aki ilyen váddal illetné a pártszervezeteket. Az, hogy a kormányzósági és területi bizottságok elsajátították a gazdasági vezetés ügyét, a pártszervezetek a gazdasági építés élén állnak, nempedig mögötte kullognak — ez olyan szembeötlő tény, amelyet talán csak vakok vagy elmebajosok mernének tagadni. Már az a tény, hogy ezen a kongresszuson felmertük vetni a népgazdasági építés ötéves tervének kérdését, már ez a tény amellett szól, hogy a párt mind a központban, mind a vidéken igen nagyot haladt gazdasági építésünk tervszerű vezetése terén.

Egyesek azt hiszik, hogy ebben nincs semmi különös. Nem, elvtársak. Ez különös és fontos valami, amit ki kell emelni. Olykor amerikai, német gazdasági szervekre hivatkoznak, amelyek állítólag szintén tervszerűen vezetik a nemzetgazdaságot. Nem, elvtársak, ezt ott még nem érték el és nem is érik el, amíg ott kapitalista rend van. A tervszerű vezetéshez az iparnak nem kapitalista, hanem más, szocialista rendszerére van szükség, ahhoz legalábbis az kell, hogy államosított legyen az ipar, államosított legyen a hitelrendszer, nacionalizált legyen a föld, hogy legyen szocialista összefogás a faluval, hogy a munkásosztály legyen hatalmon az országban és így tovább.

Igaz, náluk is vannak holmi tervfélék. De ezek csak tervjóslások, tervtalálgatások, amelyek senkit sem köteleznek, és amelyek alapján lehetetlen az ország gazdaságát vezetni. Más a helyzet nálunk. A mi terveink nem tervjóslások, nem tervtalálgatások, hanem tervutasítások, amelyek kötelezik a vezető szerveket és meghatározzák gazdasági fejlődésünk jövőbeli irányát az egész országban.

Láthatják az elvtársak, hogy itt elvi különbség van.

Ezért mondom, már az az egyszerű tény, hogy ezen a kongresszuson felvetettük a népgazdaság ötéves fejlesztési tervének kérdését, már ez a tény tervszerű vezető munkánk minőségi javulásának a jele.

Nem fogok kitérni a pártonbelüli demokrácia fejlődésére sem. Csak a vakok nem látják, hogy a pártonbelüli demokrácia, a valóságos pártonbelüli demokrácia, a párttömegek aktivitásának valóságos fellendülése nálunk fokozódik és fejlődik. Sokat fecsegnek a demokráciáról. De mit jelent a pártban a demokrácia? Demokrácia, — de kinek? Ha demokrácián a forradalomtól elszakadt néhány intellektuelnek azt a szabadságát értik, hogy végnélkül fecseghetnek, hogy saját sajtószervükkel rendelkezhetnek stb., akkor ez a „demokrácia” nekünk nem kell, mert ez csak az óriási többség akaratát semmibe vevő törpe kisebbség számára demokrácia. De ha demokrácián a párttömegeknek azt a szabadságát értik, hogy dönthetnek építésünk kérdéseiben, ha demokrácián a párttömegek aktivitásának fellendülését, a párttömegeknek a párt vezetésébe való bevonását és annak az érzésüknek a fejlesztését értik, hogy a pártban ők a gazdák, — akkor ez a demokrácia nálunk megvan, szükségünk van rá és tántoríthatatlanul fejleszteni is fogjuk, mindennek ellenére is. (Taps.)

Arra sem fogok kitérni, elvtársak, hogy nálunk a pártonbelüli demokráciával együtt állandóan fejlődik a testületi vezetés. Nézzék Központi Bizottságunkat és Központi Ellenőrző Bizottságunkat. Ezek együtt 200—250 elvtársból álló vezető központot alkotnak, amely rendszeresen ülésezik és építésünk legfontosabb kérdéseiben határoz. Ez pártunk eddigi központjai közül egyik legdemokratikusabb és leginkább testületileg dolgozó központunk. És mit látunk? Vajon nem tény-e, hogy munkánk legfontosabb kérdéseinek eldöntése egy szűk vezető csoport kezéből mindinkább ennek a széleskörű központnak a kezébe megy át, amely a legszorosabb kapcsolatban van építésünk valamennyi ágával és mérhetetlen országunk valamennyi vidékével?

Pártunk kádereinek növekedésével sem foglalkozom bővebben. Vitathatatlan, hogy az utóbbi évek folyamán pártunk régi kádereit felfrissítettük főként munkásokból álló, jól fejlődő új káderekkel. Régebben százakban és ezrekben számoltuk kádereinket, most tízezrekben kell számolnunk őket. Ha az egész országban számbavesszük szervezeteinket, a legalsóktól, a műhely-, a csoportszervezetektől kezdve egészen a legfelsőkig, azt hiszem, hogy pártunk kádereinek száma jelenleg nem kevesebb mint 100 000 ember, akiknek óriási többsége munkás. Ez pártunk hatalmas növekedése. Ez káderállományunk hatalmas növekedése, káderállományunk eszmei és szervezési tapasztalatának a növekedése, kommunista kultúrájának a növekedése.

Végül, még egy kérdés, amellyel nem kell bővebben foglalkoznom, de amelyet meg kell említenem. Ez pedig az, hogy pártunk tekintélye országunk pártonkívüli munkásai és általában dolgozó tömegei előtt, az egész világ munkásai és általában elnyomott osztályai előtt megnőtt. Most aligha vonhatják kétségbe, hogy pártunk az egész világon a dolgozó tömegek felszabadulásának zászlajává, a bolsevik név pedig a munkásosztály legjobbjainak megtisztelő nevévé válik.

Általában, elvtársak, ilyen a pártépítés terén elért eredményeink képe.

Ez nem azt jelenti, elvtársak, hogy pártunkban nincsenek fogyatékosságok. Nem, fogyatékosságok vannak, sőt komoly fogyatékosságok. Hadd szóljak néhány szót ezekről a fogyatékosságokról.

Nézzük például, hogyan vezetik pártszervezeteink a gazdasági és más szervezeteket. Rendben van-e itt minden? Nem, nincs minden rendben. Nálunk, nemcsak a vidéken, hanem a központban is, gyakran — hogy úgy mondjam — családi alapon, otthoniasan döntik el a kérdéseket. Iván Ivanovics, aki valamely szervezet vezetőségének tagja, mondjuk, igen durva hibát követett el és elrontotta a dolgot. De Iván Fjodorovics nem akarja őt bírálni, nem akarja feltárni és kijavítani a hibáit. Nem akarja, mivel nem óhajt „ellenségeket szerezni”. Elkövették a hibát, elrontották a dolgot — oda se neki! Hiszen ki nem téved? Ma én kegyelmezek meg Iván Ivanovicsnak, holnap ő kegyelmez meg nekem, Iván Fjodorovicsnak. Mert mi a biztosítéka annak, hogy holnap nem fogok én tévedni. Tehát csak mértékkel és minden jóra fordul. Csak békesség és jóakarat. Azt mondják, hogy a ki nem javított hiba elrontja nagy ügyünket? Sebaj! Majd csak egyenesbe jutunk.

Igen elvtársak, egyes felelős funkcionáriusaink gyakran így gondolkoznak.

De mit jelent ez? Ha mi, bolsevikok, akik az egész világot bíráljuk, akik, Marx szavaival szólva, az eget ostromoljuk, ha mi egyik-másik elvtársunk nyugalma kedvéért lemondunk az önbírálatról, — akkor világos, hogy ez csak nagy ügyünk bukásával végződhet. (Helyeslés. Taps.)

Marx azt mondotta, hogy a proletárforradalom, egyebek közt, abban különbözik minden más forradalomtól, hogy önmagát bírálja, és önmagát bírálva, erősödik. Ez nagyon fontos marxi útmutatás. Ha mi, a proletárforradalom képviselői, szemet hunyunk fogyatékosságainkra, családi alapon oldjuk meg a kérdéseket, kölcsönösen elhallgatjuk egymás hibáit és hagyjuk, hogy a kelevények behatoljanak pártunk szervezetének legbelsejébe — akkor ki fogja kiküszöbölni ezeket a hibákat, ezeket a fogyatékosságokat?

Hát nem világos, hogy nem vagyunk többé proletárforradalmárok és minden bizonnyal elpusztulunk, ha nem irtjuk ki körünkből ezt a nyárspolgári szellemet, ezt a családiaskodást, amikor építésünk legfontosabb kérdéseit kell eldönteni?

Hát nem világos, hogy ha nem fogunk becsületes és nyílt önbírálatot gyakorolni, ha vonakodunk becsületesen és nyíltan kijavítani hibáinkat, akkor elzárjuk magunk előtt az előrehaladásnak, ügyünk megjavításának, ügyünk újabb sikereinek útját?

Hiszen fejlődésünk nem sima, zökkenőmentes felfelé ívelés. Nem, elvtársak, nálunk osztályok vannak, ellentmondások vannak az országban, van múltúnk, van jelenünk és jövőnk, ezek között ellentmondások vannak, és nem haladhatunk előre az élet hullámain simán ringatózva. Harcban haladunk előre, az ellentmondások kibontakozása, az ellentmondások leküzdése, az ellentmondások feltárása és felszámolása útján.

Amíg osztályok vannak, sohasem leszünk abban a helyzetben, hogy azt mondhassuk: no, hál’ istennek, most már minden rendben van. Sohasem, elvtársak.

Életünkben mindig elhal valami. De az, ami elhal, nem akar egyszerűen meghalni, hanem harcol a létéért, védelmezi idejétmúlt ügyét.

Életünkben mindig születik valami, ami új. De az, ami születik, nem egyszerűen születik, hanem visít, kiabál, védi a léthez való jogát. (Helyeslés. Taps.)

A régi és az új, az elhaló és a keletkező közötti harc, — ez a mi fejlődésünk alapja. Ha nem vesszük észre és nem tárjuk fel nyíltan és becsületesen, ahogy bolsevikokhoz illik, munkánk fogyatékosságait és hibáit, akkor elzárjuk magunk előtt az előrehaladás útját. De mi előre akarunk haladni. És éppen azért, mert előre akarunk haladni, a becsületes és forradalmi önbírálatot egyik legfontosabb feladatunkká kell tennünk. Enélkül nincs előrehaladás. Enélkül nincs fejlődés.

De éppen ezen a vonalon még mindig sántítunk. Sőt mi több, elegendő néhány siker, és máris megfeledkezünk a fogyatékosságokról, megnyugszunk és elbizakodunk. Két-három nagyobb siker — és azt hisszük, hogy a tenger is csak a térdünkig ér. Még két-három nagyobb siker — és már azt hisszük, hogy félkézzel hegyeket tudunk elmozdítani! De a hibák megmaradnak, a fogyatékosságok nőnek, a kelevények nem fakadnak fel, hanem behatolnak pártunk szervezetének belsejébe, és a párt senyvedni kezd.

A második fogyatékosság. Ez abban áll, hogy átviszik a pártba az adminisztrálás módszerét, hogy a meggyőzés módszerét, amely döntő jelentőségű a pártban, az adminisztrálás módszerével helyettesítik. Ez a fogyatékosság éppoly komoly veszélyt rejt magában, mint az első. Miért? Azért, mert azzal a veszéllyel jár, hogy pártszervezeteink, amelyek öntevékeny szervezetek, közönséges hivatalokká válnak. Ha meggondoljuk, hogy a különböző gazdasági, szövetkezeti és állami intézményekben szétszórtan legalább 60 000 igen aktív pártmunkásunk dolgozik, és ott a bürokratizmus ellen harcol, el kell ismernünk, hogy amikor ezekben az intézményekben a bürokratizmus ellen harcolnak, egy részük olykor maga is megkapja a bürokratizmus betegségét és magával hozza azt a pártszervezetbe. Ez nem bűnünk, elvtársak, hanem bajunk, mert amíg állam van, ez a folyamat kisebb-nagyobb mértékben tovább fog tartani. És éppen azért, mert ennek a folyamatnak vannak bizonyos gyökerei az életben, fel kell fegyverkeznünk e fogyatékosság elleni harcra, fokozni kell a párttömegek aktivitását, be kell vonni őket pártvezetésünk kérdéseinek megoldásába, rendszeresen meg kell honosítani a pártonbelüli demokráciát, és nem szabad megtűrni, hogy pártunk gyakorlatában az adminisztrálás módszerével helyettesítsék a meggyőzés módszerét.

A harmadik fogyatékosság. Ez a fogyatékosság abban áll, hogy egyes elvtársaink szeretnek az árral úszni, simán, nyugodtan, perspektívák nélkül, anélkül, hogy a jövőbe tekintenének, szeretnék, hogy körülöttük mindig ünnepélyes és győzelmi hangulat legyen, hogy mindennap ünnepi üléseket tartsunk, hogy mindenütt tapsoljanak, és hogy mindnyájan felváltva helyet foglaljunk mindenféle elnökség tiszteletbeli tagjai sorában. (Derültség, taps.)

Az ünnepélyes hangulat szertelen vágya, a dekorációk és mindenféle szükséges és fölösleges jubileumok iránti vonzalom, úszni, amerre az ár hömpölyög, nem nézve, hová visz bennünket (derültség, taps) — ez a lényege pártgyakorlatunk harmadik fogyatékosságának, ez az alapja mindennapi pártéletünk hiányosságainak.

Láttak-e már olyan evezősöket, akik verejtékezve, derekasan eveztek, de nem nézték, merre viszi őket az ár? Én láttam ilyen evezősöket a Jenyiszejen. Derék és fáradhatatlan evezősök voltak. De az volt a bajuk, hogy nem látták, és nem is akarták látni, hogy a hullám a sziklához csaphatja őket és elpusztulhatnak.

Előfordul ez egyes elvtársainkkal is. Derekasan, serényen eveznek, simán úsznak az ár sodrában, de hogy hová, nem tudják, sőt nem is akarják tudni. Munka perspektíva nélkül, munka kormányrúd és vitorla nélkül — ide vezet az, ha okvetlenül az árral akarunk úszni.

És az eredmény? Az eredmény világos: előbb belepi őket a penész, azután elszürkülnek, majd befonja őket a nyárspolgári szellem hínárja, és végül közönséges nyárspolgárokká válnak. Ez az igazi elfajulás útja.

Ezek, elvtársak, pártgyakorlatunk és mindennapi pártéletünk fogyatékosságai, amelyekről néhány keserű szót kívántam szólni.

Most pedig hadd térjek át a vita és a mi úgynevezett ellenzékünk kérdésére.

2. A vita eredményei

Van-e valami értelme, valami haszna a pártvitának?

Néha azt mondják: mi az ördögnek fújták fel ezt a vitát, kinek kell az, nem volna-e jobb, ha a vitás kérdéseket bent, magunk közt oldjuk meg és nem verjük dobra. Ez helytelen, elvtársak. A vita néha elengedhetetlenül szükséges és feltétlenül hasznos. A kérdés csak az, hogy milyen vita. Ha a vita elvtársias keretekben, pártkeretek közt folyik, ha célja a becsületes önbírálat, a párt fogyatékosságainak bírálata, ha tehát a vita javítja ügyünket és felfegyverzi a munkásosztályt, akkor az ilyen vita szükséges és hasznos.

Van azonban másféle vita is, melynek nem az a célja, hogy javítsa, hanem az, hogy rontsa ügyünket, nem az a célja, hogy erősítse, hanem az, hogy bomlassza és lejárassa a pártot. Az ilyen vita rendszerint nem a proletariátus felfegyverzésére, hanem annak lefegyverzésére vezet. Az ilyen vitára nincs szükségünk. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

Amikor az ellenzék azt követelte, hogy három hónappal a kongresszus előtt, a Központi Bizottság téziseinek kidolgozása, e tézisek közzététele előtt indítsunk országos vitát, ezzel olyan vitát akart ránk erőszakolni, amely múlhatatlanul megkönnyítette volna ellenségeink, a munkásosztály ellenségei, pártunk ellenségei ügyét. Éppen ezért a Központi Bizottság ellenszegült az ellenzék terveinek. És éppen azért, mert ellenszegült az ellenzék terveinek, sikerült helyes vágányra állítanunk a vitát azzal, hogy a Központi Bizottság kongresszusi téziseivel alapot adtunk alája. Most határozottan mondhatjuk, hogy a vita végeredményben haszonnal járt.

Ami a dobraverést illeti, ez, elvtársak, nem komoly beszéd. Mi sohasem féltünk és nem is fogunk félni attól, hogy az egész párt színe előtt nyíltan bíráljuk magunkat és hibáinkat. A bolsevizmus ereje éppen abban rejlik, hogy nem fél a bírálattól és saját fogyatékosságainak bírálatából merít energiát a további előrehaladásra. A mostani vita tehát pártunk erejének, nagyságának a jele.

Nem szabad elfelejteni, hogy minden nagy pártban, különösen az olyan pártban, mint a mienk, amely hatalmon van, és amelyben parasztok és hivatalnoki elemek is vannak, bizonyos idő folyamán felgyűlnek az olyan elemek, akik egykedvűen, közömbösen tekintenek pártgyakorlatunk kérdéseire, akik vakon szavaznak és az árral úsznak. Ha sok ilyen elem van a pártban, az baj, amely ellen harcolni kell. Ezek az elemek pártunk mocsarát alkotják.

A vita erre a mocsárra apellál. Az ellenzékiek azért apellálnak erre a mocsárra, hogy elszakítsák annak egy részét. És az ellenzékiek valóban el is szakítják annak rosszabbik részét. A párt is erre a mocsárra apellál, hogy elszakítsa annak jobbik részét és bekapcsolja az aktív pártéletbe. Végeredményben a mocsár, lomhasága ellenére is, kénytelen állást foglalni. És ezeknek az apellációknak az az eredménye, hogy a mocsár valóban állást foglal, egyik része az ellenzékhez, másik része a párthoz csatlakozik és ilymódon mint mocsár megszűnik. Ez plusz pártunk fejlődésének általános mérlegében. A mostani vita következtében kisebb lett a mocsár, vagy egészen megszűnt, vagy eltűnőben van. Ez a vita haszna.

És a vita eredményei? Az eredményeket ismerik. Tegnapig 724 000 elvtárs szavazott a pártra, az ellenzékre — alig több mint 4 000. Ez az eredmény. Az ellenzékiek mennydörögtek, hogy a Központi Bizottság elszakadt a párttól, a párt elszakadt az osztálytól, hogy ha a „ha” nem volna, és sült galambok röpködnének, akkor egészen biztos, hogy a párttagság 99 százaléka velük, ellenzékiekkel tartana. Mivel azonban sült galambok nem röpködnek, ezért az ellenzékre még 1 százalék sem szavazott. Ez az eredmény.

Hogyan történhetett, hogy az egész párt, és a pártot követve a munkásosztály ilyen kíméletlenül elszigetelte az ellenzéket? Hiszen ott, az ellenzék élén, ismert, neves emberek állanak, olyan emberek, akik jól értenek az önreklámozáshoz (helyeslés), olyan emberek, akiket nem lehet szerénységgel vádolni (taps), akik értenek ahhoz, hogy magasztalják és kirakatba állítsák magukat.

Ez azért történt, mert az ellenzék vezető csoportja kispolgári intellektuelek csoportjának bizonyult, akik elszakadtak az élettől, elszakadtak a forradalomtól, elszakadtak a párttól, a munkásosztálytól. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

Nemrégen munkánk sikereiről, az ipar, a kereskedelem, az egész népgazdaság, a külpolitika terén elért vívmányainkról beszéltem. De mit törődik az ellenzék ezekkel a vívmányokkal. Az ellenzék azokat nem látja, vagy nem akarja látni. Nem akarja látni részben tudatlanságból, részben az élettől elszakadt intellektuelekre jellemző bizonyos konokságból.

3. A párt és az ellenzék fő nézeteltérései

Azt kérdezhetnék, hogy végülis melyek a párt és az ellenzék nézeteltérései, milyen kérdésekben tér el az ellenzék véleménye a párt véleményétől?

Minden kérdésben, elvtársak. (Felkiáltások: „Úgy van!”)

Nemrégen olvastam egy moszkvai pártonkívüli munkás beadványát, aki belép vagy már be is lépett a pártba. Ez a munkás a következőképpen fogalmazta meg a párt és az ellenzék nézeteltéréseinek kérdését:

„Régebben azt kerestük, miben tér el az ellenzék véleménye a párt véleményétől. De most már sehogysem tudunk ráakadni arra, hogy az ellenzék miben ért egyet a párttal. (Derültség, taps.) Az ellenzék minden kérdésben a párt ellen van, ezért, ha az ellenzék híve volnék, nem lépnék be a pártba.” (Derültség, taps.) (Lásd „Izvesztyija” 264. sz.)

Íme, a munkások olykor milyen találóan és röviden tudják kifejezni magukat. Azt hiszem, ez az írás a legtalálóbban és leghívebben jellemzi az ellenzéknek a párthoz, a párt ideológiájához, a párt programjához, a párt taktikájához való viszonyát.

Éppen azért, mert az ellenzék véleménye minden kérdésben eltér a párt véleményétől, éppen ezért az ellenzék olyan csoport, amelynek saját ideológiája, saját programja, saját taktikája, saját szervezeti elvei vannak.

Az ellenzéknek mindene megvan, ami egy új párthoz szükséges. Csak egy „csekélység” hiányzik, egy kis erő is kellene hozzá, de ez hiányzik. (Derültség. Taps.)

Felsorolhatok hét olyan alapvető kérdést, amelyben az ellenzék és a párt között nézeteltérés van.

Először. A győzelmes szocialista építés lehetőségének kérdése országunkban. Nem fogok az ellenzéknek e kérdéssel kapcsolatos okmányaira és nyilatkozataira hivatkozni. Azokat mindenki ismeri és nincs értelme, hogy ismételjük azokat. Mindenki tudja, hogy az ellenzék tagadja a szocializmus győzelmes építésének lehetőségét országunkban. Márpedig, tagadva ezt a lehetőséget, az ellenzék egyenesen és nyíltan a mensevikek álláspontjára helyezkedik.

Az ellenzéknek ez az álláspontja a szóbanforgó kérdésben nem új valami az ellenzék jelenlegi vezetőinél. Ebből az álláspontból indult ki Kamenyev és Zinovjev, amikor ellenezték az Októberi Felkelést. Akkor egyenesen azt mondták, hogy ha felkelést kezdünk, pusztulásba rohanunk, hogy meg kell várni az Alkotmányozó Gyűlést, hogy a szocializmus feltételei még nem értek meg és nem is fognak egyhamar megérni.

Ugyanebből az álláspontból indult ki Trockij, amikor belement a felkelésbe. Hiszen kereken megmondta, hogy ha a győzelmes nyugati proletárforradalom rövidesen, nem siet segítségünkre, akkor ostobaság volna azt hinni, hogy a forradalmi Oroszország helytállhat a konzervatív Európával szemben.

Valóban, hogyan ment a felkelésbe egyfelől Kamenyev és Zinovjev, másfelől Trockij, és megint másfelől Lenin és vele együtt a párt? Ez igen érdekes kérdés, elvtársak, amelyről érdemes néhány szót mondani.

Tudják, hogy Kamenyevet és Zinovjevet bottal kellett belekergetni a felkelésbe. Lenin bottal kergette, a pártból való kizárással fenyegette őket (derültség, taps), és ők húzódozva kénytelenek voltak belemenni a felkelésbe. (Derültség. Taps.)

Trockij önként ment a felkelésbe. De nem egyszerűen ment, hanem olyan fenntartással, amely már akkor közel hozta őt Kamenyevhez és Zinovjevhez. Érdekes, hogy Trockij éppen Október előtt, 1917 júniusában, helyénvalónak látta, hogy Leningrádban újra kiadja „A békeprogram” című régi brosúráját, mintha csak azt akarta volna ezzel mondani, hogy ő saját zászlaja alatt megy a felkelésbe. Miről is beszél Trockij ebben a brosúrában? Leninnel vitázik arról a kérdésről, hogy győzhet-e a szocializmus egy országban, Leninnek ezt a gondolatát helytelennek tartja, és azt állítja, hogy a hatalmat meg kell ragadni, de ha a győztes nyugateurópai munkások nem segítenek idejében, akkor nincs remény arra, hogy a forradalmi Oroszország helytállhat a konzervatív Európával szemben, aki pedig nem hisz Trockij kritikájának, az nemzeti korlátoltságban szenved.

Íme egy idézet Trockij akkori brosúrájából:

„Mi, nem várva be másokat, megkezdjük és folytatjuk a harcot nemzeti talajon, abban a biztos tudatban, hogy kezdeményezésünk lökést ad a harcra más országokban; de ha ez nem történnék meg, akkor nincs remény arra — ezt tanúsítja a történelmi tapasztalat és az elméleti megfontolás —, hogy, például, a forradalmi Oroszország helyt tudna állni a konzervatív Európával szemben” … „Ha a szociális forradalom távlatait nemzeti keretek között vizsgálnék, ez azt jelentené, hogy áldozatául esünk ugyanannak a nemzeti korlátoltságnak, amely a szociálpatriotizmus lényege.” (Trockij. „1917”. III. köt. 1. rész. 90. old.)

Íme, elvtársak, ez az a kis trockista fenntartás, amely sok tekintetben megvilágítja Trockij Kamenyevvel és Zinovjevvel alkotott mostani blokkjának gyökereit és táptalaját.

És hogyan ment Lenin, hogyan ment a párt a felkelésbe? Szintén fenntartással? Nem. Lenin és pártja fenntartás nélkül ment a felkelésbe. Íme, egy idézet Leninnek „A proletárforradalom katonai programja” című nagyszerű cikkéből, amely külföldön jelent meg 1917 szeptemberében:

„Az egy országban győztes szocializmus egyáltalán nem tesz egyszerre lehetetlenné általában minden háborút. Ellenkezőleg, feltételezi a háborúkat. A kapitalizmus fejlődése a különböző országokban a legnagyobb mértékben egyenlőtlenül megy végbe. Az árutermelés mellett ez másképp nem is lehetséges. Ebből adódik az a megingathatatlan következtetés, hogy a szocializmus nem győzhet egyidejűleg valamennyi országban. Először egyetlen vagy néhány országban fog győzni, a többi pedig bizonyos ideig burzsoá, vagy a burzsoá rendig még el sem jutott ország marad. Ennek súrlódásokra kell vezetnie, sőt más országok burzsoáziájának azt a közvetlen törekvését is ki kell váltania, hogy szétzúzza a szocialista állam győzelmes proletariátusát. Ilyen esetekben a háború a mi részünkről jogos és igazságos, a szocializmusért, más népeknek a burzsoáziától való megszabadításáért folyó háború lenne.” (Lenin. „A proletárforradalom katonai programja”. „A Lenin Intézet Közleményei”. II. füzet. 7. old.)

Látják, ez egészen más álláspont. Trockij olyan fenntartással ment a felkelésbe, amely közel hozza őt Kamenyevhez és Zinovjevhez, amikor azt állítja, hogy a proletárhatalom önmagában mit sem jelenthet, ha idejében nem érkezik segítség kívülről, Lenin viszont, ellenkezőleg, fenntartások nélkül ment a felkelésbe, és azt állította, hogy országunk proletárhatalmának támaszpontul kell szolgálnia arra, hogy segíthessünk más országok proletárjainak a burzsoázia igájától való megszabadulásban.

Így mentek a bolsevikok az Októberi Felkelésbe, és ezért talált egymásra Trockij és Kamenyev— Zinovjev az Októberi Forradalom tízedik évében.

Azt a tárgyalást, amelyet egyfelől Trockij, másfelől Kamenyev és Zinovjev az ellenzéki blokk megalakítása alkalmából folytattak, párbeszéd formájában így lehetne leírni:

Kamenyev és Zinovjev Trockijhoz: „Látja, kedves elvtárs, kiderült, hogy végeredményben nekünk volt igazunk, amikor azt mondtuk, hogy nem kellett volna megcsinálni az Októberi Felkelést, hogy meg kellett volna várni az Alkotmányozó Gyűlést stb. Most mindenki látja, hogy az ország elfajul, a hatalom elfajul, pusztulás vár ránk, és nem lesz nálunk semmilyen szocializmus. Nem kellett volna belemenni a felkelésbe. Maga pedig önként ment bele a felkelésbe. Nagy hibát követett el.”

Trockij válasza: „Nem, kedves kollégák, maguk igazságtalanok hozzám. Igaz, hogy én belementem a felkelésbe, de azt, hogy hogyan mentem bele, elfelejtették megmondani. Hiszen én nem egyenesen, hanem fenntartással mentem a felkelésbe. (Általános derültség.) S mivel most kitűnt, hogy kívülről sehonnan sem várhatunk segítséget, világos, hogy pusztulás vár ránk, mint ahogy annakidején «A békeprogramban» előre megmondtam.”

Zinovjev és Kamenyev: „Ejnye, ez valóban így van. Megfeledkeztünk arról a kis fenntartásról. Most világos, hogy blokkunk eszmeileg meg van alapozva.” (Általános derültség. Taps.)

Így alakult ki az az ellenzéki álláspont, amely tagadja a győzelmes szocialista építés lehetőségét országunkban.

És mit jelent ez az álláspont? Kapitulációt jelent. Ki előtt? Nyilvánvalóan országunk kapitalista elemei előtt. És még ki előtt? A világ burzsoáziája előtt. És a baloldali frázisok, a forradalmi gesztusok — ugyan hová lettek? Szertefoszlottak. Kaparják le a külszínt ellenzékünkről, dobják félre forradalmi szólamait — és meglátják, gondolataik mélyén ott a kapitulálás, (Taps.)

Másodszor. A proletárdiktatúra kérdése. Van-e nálunk proletárdiktatúra vagy nincs? A kérdés kissé különös, (Derültség.) De az ellenzék mégis minden nyilatkozatában felveti ezt a kérdést. Az ellenzék azt állítja, hogy nálunk termidori elfajulás megy végbe. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy nálunk nincs proletárdiktatúra, hogy gazdaságunk is, politikánk is csődöt mond és visszafejlődik, hogy mi nem a szocializmus, hanem a kapitalizmus felé haladunk. Ez természetesen különös és ostobaság. De az ellenzék nem tágít ettől.

Íme, elvtársak, még egy nézeteltérés. Tulajdonképpen ezen alapszik Trockij hírhedt Clemenceau- tézise. Ha a hatalom elfajult vagy elfajulóban van, érdemes-e akkor kímélni, védeni, érdemes-e síkra- szállni érte? Világos, hogy nem érdemes. Ha kedvező alkalom kínálkozik arra, hogy „elmozdítsuk” ezt a hatalmat, ha, mondjuk, az ellenség 80 kilométerre lesz Moszkvától, — akkor nem világos-e, hogy ki kell használni ezt a helyzetet, hogy elseperjük ezt a hatalmat, és új, Clemenceau-féle, vagyis trockista hatalmat állítsunk helyébe.

Világos, hogy az ilyen „álláspontban” nincs semmi lenini. Ez színtiszta mensevizmus. Az ellenzék a mensevizmus lejtőjére jutott.

Harmadszor. A munkásosztály és a középparasztság blokkjának kérdése. Az ellenzék egész idő alatt leplezte, hogy helyteleníti ezt a blokkot. Az ellenzék platformja, ellentézisei nem annyira azzal tűnnek ki, amit mondanak, mint inkább azzal, amit az ellenzék takargatni igyekezett a munkásosztály előtt. De akadt egy ember, I. N. Szmirnov, szintén az ellenzék egyik vezére, akinek volt bátorsága, hogy megmondja az igazat az ellenzékről, hogy fényt derítsen reá. És mi derült ki? Az derült ki, hogy „vesztünkbe megyünk”, és ha meg akarunk „menekülni”, össze kell vesznünk a középparasztsággal. Nem nagyon okos beszéd. De annál világosabb.

Végül itt is kibújtak mindenki szemeláttára az ellenzék mensevik fülei.

Negyedszer. Forradalmunk jellegének kérdése. Ha tagadják azt, hogy országunkban a szocializmus győzelmes építése lehetséges, ha tagadják azt, hogy nálunk proletárdiktatúra van, ha tagadják a munkásosztály és a parasztság blokkjának szükségességét, — akkor mi marad meg forradalmunkból, annak szocialista jellegéből. Világos, hogy semmi, egyszerűen semmi. A proletariátus hatalomra jutott, végigvitte a burzsoá forradalmat, a parasztság most már nem tud mit kezdeni a forradalommal, mert már megkapta a földet — a proletariátus tehát távozhat, miután helyet készített más osztályok számára.

Ez az ellenzék álláspontja, ha az ellenzéki nézetek gyökeréig hatolunk.

Ezek ellenzékünk kapituláns politikájának gyökerei. Nem hiába dicséri az ellenzéket Abramovics, ez a bundista kapituláns.

Ötödször. A lenini álláspont a gyarmati forradalmak vezetésének kérdésében. Lenin abból indult ki, hogy az imperialista országok és az elnyomott országok között különbség van, hogy más a kommunizmus politikája az imperializmus országaiban, és megint más a kommunizmus politikája a gyarmati országokban. Ebből a különbségből kiindulva, már a háború idején azt mondotta, hogy a haza védelmének eszméje, mely az imperializmus országaiban ellenforradalmi eszme és elfogadhatatlan a kommunizmus számára, teljesen elfogadható és jogos az elnyomott országokban, amelyek felszabadító háborút folytatnak az imperializmus ellen.

Éppen ezért Lenin bizonyos szakaszban és bizonyos időre lehetségesnek tartotta a gyarmati országok nemzeti burzsoáziájával való blokkot, sőt szövetséget is, ha ez a burzsoázia háborút folytat az imperializmus ellen, és ha nem gátolja a kommunistákat abban, hogy a munkásokat és a szegényparasztságot a kommunizmus szellemében neveljék.

Az ellenzék bűnbeesése ebben a kérdésben az, hogy véglegesen szakít Lenin álláspontjával, lesüllyed a II. Internacionále álláspontjára, amely nem tartja célszerűnek a gyarmati országok imperialistaellenes, forradalmi háborúinak támogatását. Éppen ez a magyarázata annak, hogy az ellenzék a kínai forradalom minden kérdésében kudarcot vallott.

Íme, még egy nézeteltérés.

Hatodszor. A nemzetközi munkásmozgalom egységfront-taktikájának kérdése. Az ellenzék bűnbeesése itt az, hogy abban a kérdésben, hogyan nyerhetők meg fokozatosan a munkásosztály milliós tömegei a kommunizmus számára, szakít a lenini taktikával. Ahhoz, hogy a munkásosztály milliós tömegeit megnyerjük a kommunizmusnak, a párt helyes politikája egymagában nem elegendő. A párt helyes politikája nagy dolog, de korántsem minden. Ahhoz, hogy a munkásosztály milliós tömegei a kommunizmus mellé álljanak, szükséges, hogy maguk a tömegek saját tapasztalatuk alapján győződjenek meg a kommunizmus politikájának helyességéről. Ahhoz azonban, hogy a tömegek erről meggyőződhessenek, idő kell, az kell, hogy a párt hozzáértő és ügyes munkával odavezesse á tömegeket a párt állásaihoz, hogy a párt hozzáértő és ügyes munkával meggyőzze a milliós tömegeket politikája helyességéről.

1917 áprilisában tökéletesen igazunk volt, mert tudtuk, hogy a dolgok a burzsoázia megdöntése és a Szovjethatalom megteremtése felé fejlődnek. De akkor még nem szólítottuk fel a munkásosztály nagy tömegeit a burzsoá hatalom elleni felkelésre. Miért nem? Azért nem, mert a tömegeknek még nem volt módjukban meggyőződni arról, hogy feltétlenül helyes politikánk valóban helyes. Csak akkor, amikor a kispolgári pártok, az eszerek pártja és a mensevikek pártja, a forradalom döntő kérdéseiben végkép szégyent vallottak, csak akkor, amikor a tömegek kezdtek meggyőződni politikánk helyességéről, csak akkor vittük a tömegeket felkelésbe. És éppen mert a tömegeket a kellő időben vittük felkelésbe, ezért arattunk akkor győzelmet.

Itt vannak az egységfront eszméjének a gyökerei. Lenin éppen azért kezdeményezte az egységfront taktikáját, mert meg akarta könnyíteni a kapitalista országok milliós munkástömegeinek, amelyeket megfertőztek a szociáldemokrata megalkuvó politika előítéletei, hogy saját tapasztalatuk alapján felismerjék a kommunisták politikájának helyességét és csatlakozzanak a kommunizmushoz.

Az ellenzék bűnbeesése az, hogy mindenestül tagadja ezt a taktikát. Egy időben az ellenzék lelkesedett, ostobán és mértéktelenül lelkesedett az egységfront taktikájáért, minden hangnemben üdvözölte az angliai Főtanáccsal való megegyezést, mondván, hogy ez a megegyezés „a béke egyik legkomolyabb biztosítéka”, „egyik legkomolyabb biztosíték az intervenció ellen”, „az európai reformizmus ártalmatlanná tételének” egyik legjelentősebb eszköze (lásd Zinovjevnek az SzK(b)P XIV. kongresszusán mondott előadói beszédét). De miután keservesen csalódott abban a reményében, hogy a Purcellek és Hicksek segítségével „ártalmatlanná lehet tenni” a reformizmust, a másik végletbe csapott át és most már mindenestül tagadja az egységfront-taktika eszméjét.

Íme, elvtársak, még egy nézeteltérés, amely azt mutatja, hogy az ellenzék teljesen szakított az egységfront lenini taktikájával.

Hetedszer. A lenini pártszerűség, az SzK(b)P és a Komintern lenini egységének kérdése. Ebben a kérdésben az ellenzék teljesen szakít a lenini szervezeti elvvel, és egy második párt szervezésének, egy új Internacionále szervezésének útjára tér.

Íme hét alapvető kérdés, amelyekből látható, hogy az ellenzék mind a hét kérdésben a mensevizmus álláspontjára csúszott le.

Összeegyeztethetők-e az ellenzéknek ezek a mensevik nézetei pártunk ideológiájával, pártunk programjával, taktikájával, a Komintern taktikájával, a leninizmus szervezeti elveivel?

Semmiesetre sem! Egy pillanatra sem!

Azt kérdezhetik: hogyan keletkezhetett nálunk ilyen ellenzék, hol vannak a szociális gyökerei? Azt hiszem, az ellenzék szociális gyökerei abban keresendők, hogy a város kispolgári rétegei fejlődésünk viszonyai között tönkremennek, abban, hogy ezek a rétegek elégedetlenek a proletárdiktatúra rendszerével és arra törekednek, hogy ezt a rendszert megváltoztassák, a burzsoá demokrácia megteremtése szellemében „megjavítsák”.

Már mondottam, hogy előrehaladásunk következtében, iparunk növekedése, a szocialista gazdasági formák részarányának növekedése következtében a kispolgárság, különösen a városi burzsoázia egyrésze, tönkremegy, pusztulóban van. Az ellenzék ezeknek a rétegeknek a zúgolódását és a proletárforradalom rendszerével való elégedetlenségét tükrözi vissza.

Ezek az ellenzék szociális gyökerei.

4. És mi lesz ezután?

Mármost hogy legyünk az ellenzékkel?

Mielőtt rátérnék erre a kérdésre, szeretnék elmondani önöknek egy történetet, amely arról szól, hogy milyen tapasztalatokat szerzett erről a közös munkáról Kamenyev, amikor 1910-ben kísérletet tett arra, hogy együtt dolgozzon Trockijjal. Ez nagyon érdekes kérdés. Annál is inkább, mert segítségünkre lehet abban, hogy megtaláljuk a felvetett kérdés helyes megoldásának kulcsát. 1910-ben Központi Bizottságunk plénuma külföldön ülésezett. A plénum a bolsevikoknak a mensevikekhez, különösen Trockij hoz való viszonyát tárgyalta (abban az időben a mensevikekkel közös pártnak egy része voltunk és frakciónak neveztük magunkat). A plénum Lenin ellenére, Leninnel szemben úgy határozott, hogy ki kell békülni a mensevikekkel, tehát Trockijjal is. Lenin kisebbségben maradt. És Kamenyev? Kamenyev arra vállalkozott, hogy ő nyélbe üti az együttműködést Trockijjal. És együtt is dolgozott vele, mégpedig Lenin tudtával és beleegyezésével, mert Lenin gyakorlatilag akarta meggyőzni Kamenyevet arról, hogy a Trockijjal való együttműködés a bolsevizmus ellen irányul, káros és megengedhetetlen.

Hallgassák meg hogyan számol be erről Kamenyev:

„1910-ben frakciónk többsége kísérletet tett arra, hogy kibéküljön és megegyezzék Trockij elvtárssal. Vlagyimir Iljics élesen ellenezte ezt a kísérletet, és mivel én oly makacsul kitartottam amellett, hogy próbáljunk megegyezni Trockijjal, Vlagyimir Iljics mintegy «büntetésül» ragaszkodott ahhoz, hogy a Központi Bizottság éppen engem küldjön képviselőjéül Trockij elvtárs lapjának szerkesztőségébe. 1910 őszén, miután néhány hónapig dolgoztam ebben a szerkesztőségben, meggyőződtem arról, hogy Vlagyimir Iljicsnek igaza van, amikor helyteleníti «békülékeny» vonalamat, és beleegyezésével kiléptem Trockij elvtárs lapjának szerkesztőségéből. Trockij elvtárssal való szakításunkat akkor több éles cikkben kommentálták a párt Központi Lapjában. Akkor Vlagyimir Iljics azt ajánlotta nekem, hogy írjak egy brosúrát, amely összegezné a likvidátor mensevikekkel és Trockij elvtárssal való nézeteltéréseinket. «Maga megkísérelte az antibolsevista csoportosulások legbaloldalibb (trockista) szárnyával való megegyezést, maga meggyőződött arról, hogy ez a megegyezés lehetetlen, ezért magának kell megírnia egy összefoglaló brosúrát», — mondotta nekem Vlagyimir Iljics. Vlagyimir Iljics természetesen különösen fontosnak tartotta, hogy a bolsevizmusnak és annak a viszonyáról, amit akkor trockizmusnak neveztünk, elmondjak mindent … véges végig.” (L. Kamenyev előszava „Két párt” című brosúrájához.)

És mi lett az együttes munka eredménye? Hallgassák tovább:

„A Trockijjal való együttes munka kísérlete — amely, merem állítani, részemről őszinte volt, amit a Trockij által most kihasznált leveleim és magánbeszélgetéseim vitathatatlanul bizonyítanak — megmutatta, hogy a békítgetés politikája feltartóztathatatlanul a likvidátorság védelmére vezet, határozottan az utóbbi mellé áll.” (L. Kamenyev. „Két párt”.)

És tovább:

„Ó, ha a «trockizmus» mint hangulat, a pártban győzne, — milyen szabad tere lenne a likvidátorságnak, az otzovizmusnak, minden olyan áramlatnak, amely a párt ellen harcol” (ugyanott).

Íme, elvtársak, ez a Trockijjal való együttműködési kísérlet tapasztalata. (Közbeszólás: „Tanulságos kísérlet.”) Ennek a kísérletnek eredményeit Kamenyev akkor külön brosúrában foglalta össze, mely 1911-ben „Két párt” címmel jelent meg. Nem kételkedem, hogy ez a brosúra nagy hasznára vált azoknak az elvtársaknak, akiknek a Trockijjal való együttműködést illetőleg még voltak illúzióik.

Most pedig megkérdezem: nem írna-e Kamenyev még egy brosúrát, szintén „Két párt” címmel, amelyben beszámolna a Trockijjal való mostani együttműködésének tapasztalatáról? (Általános derültség. Taps.) Ez talán nem is volna haszontalan. Természetesen nem garantálhatom Kamenyevnek, hogy Trockij nem fogja ellene felhasználni a leveleit és bizalmas beszélgetéseit, mint annakidején tette. (Általános derültség.) De aligha kellene ettől tartania. Mindenesetre — itt választania kell: vagy fél attól, hogy Trockij kihasználja a leveleit és közzéteszi a Trockijjal folytatott titkos megbeszéléseit, és akkor az a veszély fenyegeti, hogy a párton kívül marad, vagypedig leküzd minden félelmet és bennmarad a pártban.

Így áll a kérdés, elvtársak: vagy — vagy.

Azt beszélik, az ellenzék nyilatkozatot akar adni a kongresszusnak arról, hogy aláveti magát és a jövőben is alá fogja vetni magát a párt minden határozatának (közbeszólás: „Ugyanúgy, mint 1926 októberében?”), feloszlatja frakcióját (közbeszólás: „Ezt már kétszer hallottuk!”) és védeni fogja nézeteit, amelyekről nem mond le (felkiáltások: „Ho-hó!” „Nem, inkább mi magunk oszlatjuk fel őket!”), a párt szervezeti szabályzatának keretében. (Felkiáltások: „Mindenféle fenntartásokkal.” „A mi kereteink nem gumiból valók.”)

Azt hiszem, elvtársak, hogy ez a trükk nem fog sikerülni. (Helyeslés. Hosszantartó taps.) Nekünk is, elvtársak, van már bizonyos tapasztalatunk a nyilatkozatok terén (taps), tettünk már bizonyos kísérletet két nyilatkozattal kapcsolatban (felkiáltások: „Úgy van!”), az 1926 október 16-i és az 1927 augusztus 8-i nyilatkozattal kapcsolatban. És mi volt ennek a kísérletnek az eredménye? Bár nem szándékozom „Két párt” címmel brosúrát írni, mégis merem állítani, hogy ez a kísérlet teljesen balul ütött ki (felkiáltások: „Úgy van!”), mert a párt kétszeri félrevezetésére és a pártfegyelem gyengülésére vezetett. Milyen alapon követeli most az ellenzék, hogy mi, nagy pártunk kongresszusa, Lenin pártjának kongresszusa, ilyen tapasztalat után higyjünk a szavának? (Felkiáltások: „Ostobaság lenne.” „Aki könnyen hisz, könnyen csalatkozik.”)

Azt beszélik, hogy az ellenzék fel fogja vetni a pártból kizártak újrafelvételének kérdését is. (Felkiáltások: „Leshetik.” „Menjenek a mensevik mocsárba.”) Azt hiszem, elvtársak, hogy ebből se lesz semmi. (Hosszantartó taps.)

Miért zárta ki a párt Trockijt és Zinovjevet? Azért, mert ők a pártellenes ellenzék minden mesterkedésének szervezői (felkiáltások: „Úgy van!”), azért, mert az a céljuk, hogy megszegjék a párt törvényeit, azért, mert azt képzelik magukról, hogy őhozzájuk nem mernek nyúlni, azért, mert a pártban főúri helyzetet akartak maguknak biztosítani.

De azt akarjuk-e mi, hogy a pártban egyrészt főurak legyenek, akik kiváltságokat élveznek, másrészt pedig parasztok, akik meg vannak fosztva ezektől a kiváltságoktól? Vagy talán mi, bolsevikok, akik gyökerestől kiirtottuk a főúri rendet, most állítsuk azt vissza pártunkban? (Taps.)

Azt kérdezik: miért zártuk ki a pártból Trockijt és Zinovjevet? Azért, mert a pártban nem akarunk főurakat. Azért, mert pártunkban a törvény egy, és minden párttag egyenlő jogú. (Felkiáltások: „Úgy van!” Hosszantartó taps.)

Ha az ellenzék a pártban akar maradni, akkor vesse alá magát a párt akaratának, törvényeinek, utasításainak minden fenntartás nélkül, minden kétértelműség nélkül. Ha nem akarja ezt, — menjen oda, ahol neki tágasabb. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.) Nem akarunk és nem fogunk olyan új törvényeket hozni, amelyek az ellenzéknek kiváltságokat biztosítanak. (Taps.)

Érdeklődnek a feltételekről. Feltételünk csak egy: az ellenzéknek le kell szerelnie mind eszmei, mind szervezeti tekintetben, teljesen és maradéktalanul. (Felkiáltások: „Úgy van!” Hosszantartó taps.)

Nyíltan és becsületesen, az egész világ színe előtt szakítania kell antibolsevista nézeteivel. (Felkiáltások: „Úgy van!” Hosszantartó taps.)

Nyíltan és becsületesen, az egész világ színe előtt meg kell bélyegeznie elkövetett hibáit, a párt ellen elkövetett bűnös hibáit.

Át kell adnia sejtjeit, hogy a párt maradék nélkül feloszlathassa azokat. (Felkiáltások: „Helyes!” Hosszantartó taps.)

Vagy így lesz, vagy távozzanak a pártból. Nem távoznak — kiebrudaljuk őket. (Felkiáltások: „Helyes!” Hosszantartó taps.)

Ez a helyzet az ellenzékkel, elvtársak.

IV
Összefoglalás

Befejezem, elvtársak.

Mit értünk el a beszámolómban tárgyalt időszak alatt? Az általános eredmény a következő:

1. megvédtük a környező államokkal való békét, megvédtük a legnagyobb nehézségek ellenére, a „nagyhatalmak” burzsoáziájának provokációs támadásai ellenére;

2. megszilárdítottuk a Szovjetunió munkásosztályának az imperialista országok és a gyarmatok munkásaival való összefogását, megszilárdítottuk rengeteg akadály ellenére, a korrupt ezerszájú burzsoá sajtó tengernyi rágalma ellenére;

3. növeltük a proletárdiktatúra tekintélyét a dolgozó tömegek millióinak körében a világ minden táján;

4. mint párt, segítettünk a Kominternnek és szekcióinak abban, hogy növeljék befolyásukat a világ minden országában;

5. megtettünk mindent, amit egy párt csak megtehet, a világ forradalmi mozgalmának fejlesztése és gyorsítása érdekében;

6. fellendítettük szocialista iparunkat, rekordütemű fejlődést biztosítottunk számára, és megerősítettük hegemóniáját az egész népgazdaságban;

7. megvalósítottuk a szocialista ipar és a parasztgazdaság összefogását;

8. megszilárdítottuk a munkásosztály és a középparasztság szövetségét, miközben a szegényparasztságra támaszkodunk;

9. megszilárdítottuk országunkban a proletárdiktatúrát, az ellenséges nemzetközi környezet ellenére, és bebizonyítottuk a világ munkásainak, hogy a proletariátus nemcsak le tudja rombolni a kapitalizmust, hanem építeni is tudja a szocializmust;

10. megszilárdítottuk a pártot, megvédtük a leninizmust és pozdorjává zúztuk az ellenzéket.

Ez az általános eredmény.

A következtetés? A következtetés csak egy lehet: helyes úton járunk, pártunk politikája helyes. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

Ebből pedig az következik: ha ezen az úton haladunk, biztosan megérjük a szocializmus győzelmét országunkban, a szocializmus győzelmét az egész világon. (Hosszantartó taps.)

Ez azonban még nem jelenti azt, hogy utunkon már nem lesznek nehézségek. Lesznek nehézségek. De nem félünk a nehézségektől, mert bolsevikok vagyunk, akik a forradalom tüzében edződtünk.

Lesznek nehézségek. De leküzdjük a nehézségeket, mint ahogy eddig is leküzdöttük őket, mert bolsevikok vagyunk, akiket Lenin vaspártja megedzett arra, hogy megküzdjenek a nehézségekkel és legyűrjék azokat, ne pedig sopánkodjanak és siránkozzanak.

És éppen azért, mert bolsevikok vagyunk, biztosan győzünk.

Elvtársak! Előre, a kommunizmus győzelméért országunkban, a kommunizmus győzelméért az egész világon! (Viharos, hosszantartó taps. Mindenki feláll és Sztálin elvtársat ünnepli. Az „Internacionálét” éneklik.)

Zárszó a Központi Bizottság politikai beszámolójához
December 7

Elvtársak! Annyi küldött beszéde után kevés mondanivalóm maradt. Jevdokimov és Muralov beszédéről nincs semmi érdemleges mondanivalóm, mert nem adnak ehhez anyagot. Csak azt mondhatom róluk: Allah bocsássa meg a vétkeiket, mert nem tudják, hogy mit fecsegnek. (Derültség. Taps.) Csak Rakovszkij beszédével, és azután különösen Kamenyev beszédével szeretnék foglalkozni, akinek beszéde valamennyi ellenzéki beszéd közül a legfarizeusabb és a leghazugabb. (Felkiáltások: „Úgy van!”)

I
Rakovszkij beszédéről

a) A külpolitikáról. Azt hiszem, hogy Rakovszkij jobban tette volna, ha itt nem érinti a háború és a külpolitika kérdését. Köztudomású, hogy Rakovszkij a moszkvai konferencián a háború kérdéséről szólva nagy bakot lőtt. Ide, nyilván, azért jött és azért kért szót, hogy kiköszörülje a csorbát. De csak még nagyobb bakot lőtt. (Derültség.) Azt hiszem, Rakovszkij jobban tette volna, ha nem beszél külpolitikáról.

b) A jobboldalról és a baloldalról. Rakovszkij azt állítja, hogy az ellenzék pártunk baloldali szektora. Ezen még a tyúkok is nevetnek, elvtársak. Ilyen kijelentéseket levitézlett politikusok nyilván azért tesznek, hogy vigasztalják magukat. Bebizonyult, hogy az ellenzék pártunk mensevik szárnya, hogy az ellenzék a mensevizmus mocsarába süllyedt, hogy az ellenzék, objektív szerepét tekintve, a burzsoá elemek eszközévé vált. Ez újra meg újra bebizonyult. Hogy lehet hát az ellenzék baloldaliságáról beszélni? Ki hallott olyat, hogy egy mensevik csoport, amely objektíven a „harmadik erő”, a burzsoá elemek eszközévé vált, hogy egy ilyen csoport baloldalibb a bolsevikoknál? Talán bizony nem világos, hogy az ellenzék az SzK(b)P jobboldali, mensevik szárnya?

Rakovszkij nyilván végkép összezavarodott és a jobbot összezavarta a ballal. Emlékezzenek csak Gogol Szelifánjára: „Ej, te retkeslábú … Azt se tudod, merre van jobbra, merre balra!”

c) Az ellenzék segítségéről. Rakovszkij kijelenti, hogy az ellenzék kész támogatni a pártot, ha az imperialisták megtámadnák. Képzeljék csak, milyen nagylelkűség! Ez a kis csoport, amely pártunknak még félszázalékát sem képviseli, nagykegyesen megígéri, hogy segít nekünk, ha az imperialisták megtámadják országunkat. Nem hiszünk az önök segítségében, és nincs is rá szükségünk! Mi csak egyre kérjük önöket: ne zavarjanak minket, hagyjanak fel a zavarással! A többit elvégezzük magunk is, meglehetnek róla győződve. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

d) A „vészjelzőkről”. Rakovszkij azt mondja továbbá, hogy az ellenzék a veszélyeket, a nehézségeket, országunk „pusztulását” jelzi. Ezek aztán az igazi „vészjelzők”, akik a pártot megmentik a „pusztulástól”, amikor ők maguk pusztulnak és valóban mentésre szorulnak! Alig állnak a lábukon és mások megmentésére vállalkoznak! Hát nem nevetséges ez, elvtársak? (Derültség.)

Képzeljenek el egy kis csónakot, amely alig tudja magát tartani a tengeren és már-már elsüllyed, és képzeljenek el egy nagyszerű gőzhajót, amely hatalmas erővel hasítja a hullámokat és biztosan halad előre. Mit szólnának ahhoz, ha ez a kis csónak odatolakodna az óriási hajóhoz, hogy megmentse? (Derültség.) Ez felette nevetséges volna, nemde? Ugyanilyen helyzetben vannak most a mi ellenzéki „vészjelzőink”. Veszélyeket, nehézségeket, „pusztulást” és még mi mindent jeleznek nekünk, amikor ők maguk süllyednek, csak nem veszik észre, hogy már el is merültek.

Amikor az ellenzékiek magukat „vészjelzőknek” mondják, ezzel a párt, a munkásosztály, az ország vezetésére tartanak igényt. Kérdezzük — milyen alapon? Talán bebizonyították tényekkel, hogy egyáltalában képesek valamit is vezetni, nem is szólva a párt, az osztály, az ország vezetéséről? Talán nem tény az, hogy az ellenzék, élén olyan emberekkel mint Trockij, Zinovjev, Kamenyev, immár két éve vezeti csoportját, s hogy az ellenzék vezérei az általuk vezetett csoportot teljes csődbe juttatták? Nem tény-e, hogy az ellenzék ez alatt a két év alatt vereségről vereségre vitte csoportját? Mit bizonyít ez, ha nem azt, hogy az ellenzék vezérei gyatráknak bizonyultak, hogy a vezetésük nem győzelemre, hanem vereségre vezetett? De ha az ellenzék vezérei már kis dolgokban is csődöt mondtak, akkor milyen alapon tételezhető fel, hogy nagy dolgokban majd megállják a helyüket. Hát nem világos-e, hogy azokra, akik egy kis csoport vezetésében csődöt mondtak, senki sem fogja rábízni olyan nagy ügy vezetését, mint a párt, a munkásosztály, az ország?

Ez az, amit „vészjelzőink” nem akarnak megérteni.

II
Kamenyev beszédéről

Rátérek Kamenyev beszédére. Ez a beszéd a leghazugabb, a legfarizeusabb, a legcsalárdabb és legbecstelenebb valamennyi ellenzéki beszéd közül, amelyet itt, erről a szószékről elmondtak. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

a) A kétarcú lény. Kamenyev beszéde elsősorban a nyomokat igyekezett eltüntetni. A párt képviselői itt pártunk eredményeiről, építésünk sikereiről, munkánk javulásáról stb. beszéltek. Beszéltek továbbá az ellenzékiek mensevik bűnbeeséséről, arról, hogy az ellenzékiek a mensevizmus mocsarába süllyedtek, mert tagadják, hogy a szocializmus sikeresen építhető országunkban, mert tagadják, hogy proletárdiktatúra van a Szovjetunióban, mert tagadják, hogy a munkásosztály és a középparasztság szövetségének politikája célszerű, mert termidorsággal rágalmazzák a pártot stb. Végül arról beszéltek, hogy az ellenzék nézetei összeférhetetlenek a pártunkhoz való tartozással, hogy az ellenzéknek szakítania kell ezekkel a mensevik nézetekkel, ha a pártban akar maradni.

És mit látunk? Kamenyev a legjobbnak vélte megkerülni ezeket a kérdéseket, eltüntetni a nyomokat és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Programunk, politikánk, építésünk legfontosabb kérdéseiről kérdezik őt. Ő azonban megkerüli ezeket a kérdéseket, mintha mindez nem is tartoznék rá. Mondhatjuk-e ezek után, hogy Kamenyev komolyan veszi a dolgokat? Mivel magyarázható az ellenzéknek ilyen magatartása? Csak eggyel magyarázható: azzal, hogy félre akarják vezetni a pártot, el akarják altatni éberségét, mégegyszer be akarják csapni a pártot.

Az ellenzéknek két arca van: az egyik farizeusi nyájas, a másik mensevik, forradalomellenes arc. A párt felé farizeusi nyájas arcát mutatja, amikor a párt megszorítja és azt követeli tőle, hogy hagyja abba a frakciózást, a pártszakítás politikáját. Mensevik, forradalomellenes arcát mutatja, amikor a párt ellen, a Szovjethatalom ellen a nemproletár erőkhöz, az „utcához” apellál. Most, mint látják, farizeusi nyájas arcával fordul felénk, mert megint be akarja csapni a pártot. Ezért igyekezett Kamenyev eltüntetni a nyomokat, megkerülni nézeteltéréseink legfontosabb kérdéseit. Tűrhetjük-e tovább ezt a kétlakiságot, ezt a kétszínűséget?

Vagy—vagy: vagy komolyan akar beszélni az ellenzék pártunkkal, — és akkor le kell vetnie az álarcot; vagypedig továbbra is meg akarja tartani két arcát, de akkor nincs helye a pártban. (Helyeslés.)

b) A bolsevizmus hagyományairól. Kamenyev azt állítja, hogy pártunk hagyományainak, a bolsevizmus hagyományainak nem felel meg, ha a párt tagjától azt követelik, hogy tagadja meg egyes olyan nézeteit, amelyek nem egyeztethetők össze pártunk ideológiájával, programjával. Igaz-e ez? Persze, hogy nem igaz. Sőt, — ez hazugság, elvtársak!

Talán nem tény az, hogy mi mindnyájan, Kamenyevvel együtt, kizártuk a pártból Mjasznyikovot és a mjasznyikovistákat? Miért zártuk ki őket? Azért, mert mensevik nézeteik összeegyeztethetetlenek voltak a párt nézeteivel.

Talán nem tény az, hogy mi mindnyájan Kamenyevvel együtt, kizártuk a pártból a „munkásellenzék” egy részét? Miért zártuk ki őket? Azért, mert mensevik nézeteik összeegyeztethetetlenek voltak pártunk nézeteivel.

És miért zárták ki a pártból Osszovszkijt, Daskovszkijt? Miért zárták ki a Kominternből Maslowot, Ruth Fischert, Katzot és másokat? Azért, mert nézeteik összeegyeztethetetlenek voltak a Komintern ideológiájával, az SzK(b)P ideológiájával.

Pártunk nem volna lenini párt, ha megengedhetőnek tartaná, hogy antileninista elemek legyenek szervezeteinkben. Hiszen akkor a mensevikeket is beengedhetnők pártunkba! Mi legyen azokkal, akik pártunkban vannak, de a mensevizmus mocsarába süllyedtek és antileninista nézeteiket propagálják? Mi köze lehet a lenini pártnak az ilyen emberekhez? Kamenyev megrágalmazza pártunkat, szakít pártunk hagyományaival, szakít a bolsevizmus hagyományaival, amikor azt állítja, hogy pártunkban megtűrhetek olyan emberek, akik mensevik nézeteket vallanak és hirdetnek. És mert Kamenyev, és vele együtt az egész ellenzék, lábbal tiporja pártunk forradalmi hagyományait, — éppen ezért követeli pártunk, hogy az ellenzék szakítson antileninista nézeteivel.

c) Az ellenzék állítólagos elvhűsége. Kamenyev azt állítja, hogy neki és más ellenzékieknek nehéz szakítani nézeteikkel, mert megszokták, hogy bolsevik módon védjék nézeteiket. Kamenyev azt mondja, hogy az ellenzék elvtelenséget követne el, ha szakítana nézeteivel. Kiderül tehát, hogy az ellenzék vezérei rendkívül elvhű emberek. Igaz-e ez, elvtársak? Igaz-e, hogy az ellenzék vezérei olyan nagyon hűek elveikhez, nézeteikhez, meggyőződésükhöz? Sehogysem látszik ez valószínűnek, elvtársak. Nem ezt bizonyítja az ellenzéki blokk megalakulásának históriája. (Derültség.) Éppen fordítva áll a dolog. A történelem azt bizonyítja, a tények azt mutatják, hogy még senki sem váltogatta, senki sem cserélgette elveit olyan könnyen és gátlás nélkül, mint ellenzékünk vezérei. Miért ne szakíthatnának nézeteikkel most is, ha ezt követelik a párt érdekei?

Lássunk néhány példát a trockizmus történetéből.

Tudják, hogy Lenin, azon fáradozva, hogy a pártot összegyűjtse, 1912-ben egybehívta a bolsevikok prágai konferenciáját. Ismeretes az is, hogy ennek a konferenciának óriási jelentősége volt pártunk történetében, mert a bolsevikok és a mensevikek között határvonalat húzott, és egy egységes bolsevik pártban egyesítette az egész ország bolsevik szervezeteit.

Tudják, hogy ugyancsak 1912-ben volt a Trockij vezetése alatt álló Augusztusi Blokk mensevik tanácskozása. Tudják továbbá azt is, hogy ez a tanácskozás hadat üzent a bolsevik konferenciának, és a lenini párt felszámolására szólította fel a munkásszervezeteket. Mivel vádolta akkor Trockij Augusztusi Blokkjának tanácskozása a bolsevikok prágai konferenciáját? Halálos bűnökkel. Bitorlással, szektáskodással vádolta, vádolta azzal, hogy „államcsínyt” szervez a pártban, és az ördög tudja, még mivel nem vádolta.

Az Augusztusi Blokk tanácskozása a II. Internacionálénak adott nyilatkozatában így jellemezte a bolsevikok prágai konferenciáját:

„A tanácskozás kijelenti, hogy ez a konferencia (a bolsevikok 1912. évi prágai konferenciája. — I. Szt.) a pártban egész tudatosan szakadást előidéző egyének csoportjának nyílt kísérlete arra, hogy bitorolja a párt zászlaját. A tanácskozás mélyen sajnálja, hogy néhány pártszervezet és elvtárs áldozatul esett ennek a csalásnak, és ezzel elősegítette a lenini szekta szakadár és bitorló politikáját. A tanácskozás meg van győződve arról, hogy az összes oroszországi és külföldi pártszervezetek tiltakozni fognak a végrehajtott államcsíny ellen, nem fogják elismerni a konferencia által választott központi szerveket, és mindent el fognak követni, hogy egy igazi általános pártkonferencia segítségével helyreállítsák a párt egységét.” (Az Augusztusi Blokknak a II. Internacionáléhoz intézett nyilatkozatából, mely a „Vorwárts” 1912 március 26-i számában jelent meg.)

Mint látják, itt minden együtt van: lenini szekta, bitorlás, „államcsíny” a pártban.

És mi történt ezután? Elmúlt néhány esztendő, — és Trockij visszavonta a bolsevik pártról vallott nézeteit. És nemcsak visszavonta nézeteit, hanem hasoncsúszva jött a bolsevik párthoz, belépett a bolsevik pártba, és annak egyik aktív tagja lett. (Derültség.)

Mindezek után mi okunk van azt hinni, hogy Trockij és a trockisták ne tudnának mégegyszer szakítani pártunk termidori tendenciáiról, a bitorlásról stb. vallott nézeteikkel?

Lássunk egy másik példát, ugyancsak a trockizmus történetéből.

Tudják, hogy Trockij 1924 végén kiadott egy brosúrát „Október tanulságai” címmel. Tudják, hogy Trockij ebben a brosúrában Kamenyevet és Zinovjevet pártunk jobboldali, félmensevik szárnyának minősítette. Tudják, hogy Trockij brosúrája egész vitát idézett elő pártunkban. És mi történt? Alig egy év telt el, — és Trockij megtagadta nézeteit, és azt hirdette, hogy Zinovjev és Kamenyev pártunknak nem jobboldali, hanem baloldali, forradalmi szárnyát képviselik.

Még egy példa, ezúttal már a zinovjevi csoport történetéből. Ismeretes, hogy Zinovjev és Kamenyev egész halom brosúrát írt a trockizmus ellen. Ismeretes, hogy Zinovjev és Kamenyev még 1925-ben, az egész párttal együtt, kijelentették, hogy a trockizmus összeegyeztethetetlen a leninizmussal. Ismeretes, hogy Zinovjev és Kamenyev, az egész párttal együtt, pártunk kongresszusain és a Komintern V. kongresszusán határozatokat fogadtattak el a trockista kispolgári elhajlásról. És mi történt? Ez után még egy év sem telt el, és — szakítottak nézeteikkel, megváltoztatták nézeteiket, és azt hirdették, hogy pártunkban Trockij csoportja az igazi lenini és forradalmi csoport. (Közbeszólás: „Kölcsönös amnesztia!”)

Ezek a tények, elvtársak, amelyek számát tetszés szerint szaporíthatnók.

Nem világos-e ebből, hogy az ellenzéki vezérek szilárd elvhűsége, amelyről itt Kamenyev beszél, csak mese, amelynek semmi köze a valósághoz?

Nem világos-e, hogy pártunkban még senkinek sem sikerült olyan könnyen és gátlás nélkül szakítania elveivel, mint Trockijnak, Zinovjevnek és Kamenyevnek? (Derültség.)

Kérdezzük: mi okunk van feltételezni, hogy az ellenzék vezérei, akik már többször megtagadták elveiket, nézeteiket, nem tudják mégegyszer megtagadni azokat?

Nem világos-e, hogy amikor azt követeljük, hogy az ellenzék szakítson mensevik nézeteivel, ez nem is olyan nehéz az ellenzék vezérei számára, mint ahogy azt Kamenyev feltünteti? (Derültség.) Hiszen nem először kell szakítaniok nézeteikkel, — miért ne szakítanának azokkal mégegyszer? (Derültség.)

d) Vagy a párt, vagy az ellenzék. Kamenyev azt állítja, az ellenzékiektől senki sem követelheti, hogy szakítsanak egyes, a párt ideológiájával és programjával összeegyeztethetetlen nézeteikkel. Már megmondottam, hogy Kamenyev állításának komolytalansága azonnal kiviláglik, ha az ellenzéki blokk múltjára és jelenére gondolunk. De tegyük fel egy pillanatra, hogy Kamenyevnek igaza van. Mi adódik ebből? Hát a párt, a mi pártunk, szakíthat-e nézeteivel, meggyőződéseivel, elveivel? Követelhetik-e pártunktól, hogy cserben hagyja nézeteit, elveit? A pártban az a határozott vélemény alakult ki, hogy az ellenzéknek szakítania kell antileninista nézeteivel, különben kirepül a pártból. Ha az ellenzéktől nem lehet azt követelni, hogy szakítson meggyőződésével, akkor hogyan követelhetik a párttól, hogy tagadja meg az ellenzékről kialakult nézeteit és meggyőződését? Kamenyev szerint az ellenzék nem mondhat le antileninista nézeteiről, a párt azonban vonja vissza azt a nézetét, hogy az ellenzéket nem lehet benthagyni pártunkban, ha nem szakít antileninista nézeteivel. Hol itt a logika? (Derültség. Taps.)

Kamenyev azt állítja, hogy az ellenzékiek szilárd jellemű emberek, akik körömszakadtáig védik meggyőződéseiket. Nem nagyon hiszek az ellenzéki vezérek jellemszilárdságában és elvhűségében. A legkevésbé hiszek például Zinovjev vagy Kamenyev jellemszilárdságában (derültség), akik tegnap még le- hordták Trockijt, ma pedig összecsókolóznak vele. (Közbeszólás: „Hozzászoktak a bakugráshoz.”) De tegyük fel, hogy az ellenzékünk vezéreiből még nem veszett ki minden jellemszilárdság és elvhűség. Milyen alapon gondolják, hogy a párt kevésbé szilárd jellemű és kevésbé hűen ragaszkodik elveihez, mint mondjuk Zinovjev, Kamenyev vagy Trockij? Milyen alapon gondolják, hogy a pártnak könnyebb szakítania az ellenzékről kialakult meggyőződésével, könnyebb lemondania arról a meggyőződéséről, hogy az ellenzék mensevik nézetei összeférhetetlenek a párt ideológiájával és programjával, mint az ellenzék vezéreinek saját nézeteikről, amelyeket ők állandóan váltogatnak, mint a ruhájukat? (Derültség.)

Nem világos-e ebből, hogy Kamenyev azt követeli a párttól, hogy vonja vissza az ellenzékről és az ellenzék mensevik hibáiról kialakult nézeteit? Nem túlságosan messzire merészkedik-e Kamenyev? Talán mégis hajlandó lesz belátni, hogy veszélyes ilyen messzire merészkednie?

A kérdés ez: vagy a párt, vagy az ellenzék. Az ellenzék vagy szakít antileninista nézeteivel, vagypedig nem teszi ezt meg, — és akkor hírmondó sem marad belőle a pártban. (Helyeslés. Taps.)

e) Az ellenzék szakított a bolsevizmus hagyományaival. Kamenyev azt állítja, hogy a bolsevik hagyományok a párt tagjaitól egyáltalában nem követelik nézeteik megtagadását. A felszólalók teljes mértékben bebizonyították, hogy ez nem igaz. A tények megerősítik, hogy Kamenyev egyenest valótlanságot mond.

Más kérdés azonban: van-e a bolsevik hagyományokban olyasvalami, amit az ellenzék megengedett és még mindig megenged magának? Az ellenzék frakciót szervezett és ezt a frakciót párttá alakította bolsevik pártunkon belül. De ki hallott olyat, hogy a bolsevik hagyományok bárkinek is megengedtek ilyen galádságot? Hogy beszélhetnek bolsevik hagyományokról, ha ugyanakkor megengedik maguknak a párt szakítását, új, antibolsevista párt alakítását a pártban!

Továbbá. Az ellenzék illegális nyomdát szervezett, blokkra lépett burzsoá intellektuelekkel, akikről viszont kiderült, hogy nyílt fehérgárdistákkal vannak blokkban. Kérdezzük: hogy beszélhetnek a bolsevizmus hagyományairól, amikor olyan galádságot követnek el, mely a párt és a Szovjethatalom egyenes elárulásával határos.

Végül, az ellenzék pártellenes, szovjetellenes tüntetést rendezett, az „utcához” apellálva, nemproletár elemekhez apellálva. De hogyan beszélhetnek bolsevik hagyományokról azok, akik saját pártjuk ellen, saját Szovjethatalmuk ellen az „utcához” apellálnak? Ki hallott olyat, hogy a bolsevik hagyományok valaha is. megengedtek volna ilyen galádságot, mely a nyílt ellenforradalmisággal határos?

Nem világos-e, hogy Kamenyev csak azért beszél a bolsevizmus hagyományairól, mert így akarja leplezni, hogy bolsevizmusellenes csoportja érdekében szakított ezekkel a hagyományokkal?

Az ellenzék semmit sem ért el azzal, hogy az „utcához” apellált, hiszen szánalmasan kis csoportnak bizonyult. Ez azonban az ellenzéknek nem érdeme, hanem szerencsétlensége. És mi történt volna, ha az ellenzéknek valamivel több ereje lett volna? Nem világos-e, hogy az „utcához” való apellálás a Szovjethatalom elleni nyílt puccsá lett volna? Nehéz-e megérteni, hogy az ellenzéknek ez a próbálkozása lényegileg semmiben sem különbözik a baloldali eszerek 1918-as próbálkozásától? (Felkiáltások: „Úgy van!”) A törvény értelmében az ilyen próbálkozásokért november 7-én egytől- egyig le kellett volna tartóztatnunk az ellenzék aktív szereplőit. (Felkiáltások: „Úgy van!”

Hosszantartó taps.) Mi ezt nem tettük, de csak azért nem, mert sajnáltuk őket, nagylelkűek voltunk és módot akartunk adni nekik, hogy észre térjenek, ők azonban nagylelkűségünket gyengeségnek tekintették.

Nem világos-e, hogy Kamenyev hivatkozása a bolsevik hagyományokra csak üres és hazug fecsegés, amellyel Kamenyev azt szeretné leplezni, hogy az ellenzék szakított a bolsevizmus hagyományaival?

f) Az állítólagos egységről és az igazi egységről. Kamenyev itt áriákat zengett az egységről. Valósággal ömlengett, arra kérve a pártot, hogy segítsen, és teremtsen egységet „bármi áron”, Ők, az ellenzék vezérei, lám, nem helyeslik a két-párt politikát. Ők, lám, „bármi áron” a párt egységét akarják. Mi azonban biztosan tudjuk, hogy ugyanakkor, amikor Kamenyev itt a pártegységről zengedezett, ugyanakkor elvbarátai illegális gyűléseiken határozatokat hoztak arról, hogy az ellenzéknek a pártegységről szóló nyilatkozata csak manőver, melynek az a célja, hogy az ellenzék megóvja erőit és tovább folytassa szakadár politikáját. Az ellenzékiek a lenini párt kongresszusán pártegységről zengedeznek. Másfelől, illegálisan, a párt szakadásán, egy második párt szervezésén, a pártegység aláaknázásán dolgoznak. Ezt nevezik ők „bármi áron” való egységnek. Nincs-e itt az ideje, hogy abbahagyják ezt a bűnös, szélhámos játékot?

Kamenyev egységről beszélt. Egység, — de kivel? Egység a párttal, vagy Scserbakovval? Végre már megérthetnék, hogy a leninistákat és Scserbakov úrékat nem lehet egy pártban egyesíteni!

Kamenyev egységről beszélt. Egység, — de kivel? Maslow-val és Souvarine-nal-e, vagypedig a Kominternnel és az SzK(b)P-val? Végre már megérthetnék, hogy lehetetlen az SzK(b)P-val és a Kominternnel való egységről beszélni, ha ugyanakkor fenntartják az egységet a Maslowokkal és a Souvarine-okkal! Végre már megérthetnék, hogy a lenini nézeteket lehetetlen az ellenzék mensevik nézeteivel egyesíteni!

Lenint Abramovicscsal egyesítsük? Azt nem, elvtársak! Ideje már, hogy abbahagyják ezt a szélhámos komédiát.

Ezért gondolom, hogy amikor Kamenyev „bármi áron” való egységről beszél, ez nem egyéb, mint a párt becsapására szánt farizeus komédia.

Nekünk igazi egység kell, nempedig komédiázás az egységgel. Van-e pártunkban igazi, lenini egység? Igen, van. Ha pártunk 99 százaléka a pártra és az ellenzék ellen szavaz, ez olyan igazi és hamisítatlan proletáregység, amilyen eddig még nem volt pártunkban. Íme, itt a pártkongresszus, amelyen nincs egyetlenegy ellenzéki küldött sem. (Taps.) Mit jelent ez, ha nem lenini pártunk egységét? Ezt nevezzük mi a bolsevik párt lenini egységének.

g) „Az ellenzéknek befellegzett!” A párt mindent megtett, amit csak tehetett, hogy az ellenzéket a lenini útra terelje. A párt elment az engedékenység és nagylelkűség végső határáig, mert módot akart adni az ellenzéknek, hogy észretérjen és kijavítsa a hibáit. A párt felhívta az ellenzéket, hogy nyíltan és becsületesen, az egész párt színe előtt, szakítson antileninista nézeteivel. A párt felhívta az ellenzéket, hogy ismerje be hibáit, és bélyegezze meg azokat, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljon tőlük. A párt felhívta az ellenzéket, hogy eszmei és szervezeti tekintetben szereljen le teljesen.

Mit akar ezzel a párt elérni? Azt akarja elérni, hogy végezzen az ellenzékkel és áttérhessen a pozitív munkára. Azt akarja elérni, hogy végre felszámolja az ellenzéket, és lehetősége nyíljék arra, hogy minden erejével hozzálásson nagy építő munkánkhoz.

Lenin azt mondta a X. kongresszuson: „Most nincs szükség ellenzékre… az ellenzéknek most vége, befellegzett, most már elegünk volt az ellenzékekből! ”

A párt azt akarja, hogy pártunk soraiban végre megvalósítsuk Leninnek ezt a jelszavát. (Hosszantartó taps.)

Ha az ellenzék leteszi a fegyvert — rendben van. Ha nem teszi le a fegyvert — mi magunk fogjuk lefegyverezni. (Felkiáltások: „Úgy van!” Taps.)

III
Összefoglalás

Kamenyev beszédéből kitűnik, hogy az ellenzék nem szándékozik teljesen leszerelni. Az ellenzék december 3-i nyilatkozata is ugyanezt bizonyítja. Az ellenzék nyilván jobbnak tartja, ha a párton kívül marad. Maradjon hát a párton kívül. Egyáltalában nem borzasztó, nem különös, nem csodálatos, hogy inkább a párton kívül akarnak maradni, hogy leszakadnak a pártról. Ha pártunk történetét tanulmányozzuk, akkor világossá válik, hogy valahányszor pártunk komolyabb fordulatot hajtott végre, a régi vezetők egy része kieseit a bolsevik párt szekeréből és helyet adott új embereknek. A fordulat komoly dolog, elvtársak. A fordulat veszélyes azokra, akik nem ülnek keményen a párt szekerén. A fordulatnál nem mindenki tudja megtartani az egyensúlyt. Fordult a szekér, s lám: egyesek kiestek belőle. (Taps.)

Nézzük 1903-at, pártunk második kongresszusának időszakát. Ez a fordulat időszaka volt, amikor a párt a liberálisokkal való megegyezés helyett a liberális burzsoázia elleni élethalálharcra, a cárizmus elleni harc előkészítése helyett a cárizmus és feudalizmus teljes megsemmisítéséért folyó nyílt harcra vett irányt. A pártot akkor hatan vezették: Plehanov, Zaszulics, Martov, Lenin, Akszelrod, Potreszov. A párt fordulata e hatos csoport öt tagjának végzete lett. Kiestek a szekérből. Lenin egyedül maradt. (Taps.) A helyzet úgy alakult, hogy a párt régi vezetői, a párt alapítói (Plehanov, Zaszulics, Akszelrod) meg két fiatal (Martov, Potreszov) egy ellen, a szintén fiatal Lenin ellen fordultak. Ha tudnák, mennyit jajveszékeltek, siránkoztak és üvöltöztek akkor, hogy a párt elpusztul, nem állja meg a helyét, hogy a régi vezetők nélkül minden oda lesz. És mi történt? Az ordítozás és jajveszékelés elmúlt, de a tények megmaradtak. A tények pedig olyanok voltak, hogy a párt éppen azért tudta megtalálni a helyes utat, mert az öt vezér lehullott a pártról. Most minden bolsevik világosan látja, hogy ha Lenin nem harcolt volna erélyesen az ötök ellen, ha nem tolta volna félre őket, pártunk nem kovácsolódhatott volna egybe azzá a bolsevik párttá, mely a proletariátust forradalomra tudta vezetni a burzsoázia ellen. (Felkiáltások: „Úgy van! ”)

Nézzük a következő időszakot, az 1907—1908-as időszakot. Ez szintén a fordulat időszaka volt, amikor pártunk a cárizmus elleni nyílt forradalmi harc helyett arra vett irányt, hogy kerülő utakon folytatja a harcot, és a munkásbiztosító pénztáraktól a duma szószékéig kihasznál minden legális lehetőséget. Ez az az időszak volt, amikor vissza kellett vonulnunk, mert az 1905-ös forradalomban szétvertek bennünket. Ez a fordulat új harci módszerek elsajátítását követelte, hogy erőt gyűjtve újból nyílt forradalmi harcba indulhassunk a cárizmus ellen. De ez a fordulat több régi bolsevik végzete lett. Kiesett a szekérből Alekszinszkij. Alekszinszkij egy időben igen jó bolsevik volt. Kiesett Bogdanov. Bogdanov pártunk egyik legjelentősebb vezére volt. Kiesett Rozskov, — egykor pártunk Központi Bizottságának tagja. És így tovább. Akkor is ugyanúgy jajveszékeltek és üvöltöztek, hogy a párt elpusztul, mint 1903-ban. És mi történt? Az üvöltözés elmúlt, de a tények megmaradtak. A tények pedig azt bizonyították, hogy pártunk a harc új viszonyai között nem találta volna meg a helyes utat, ha nem tisztította volna meg sorait az ingadozó és a forradalom ügyét hátráltató emberektől. Mire törekedett akkor Lenin? Csak arra az egyre, hogy mennél gyorsabban megszabadítsa a pártot az állhatatlan és sopánkodó elemektől, hogy ne lábatlankodjanak. (Taps.)

Így növekedett, elvtársak, a mi pártunk.

Pártunk élő szervezet. Mint minden szervezetben, a mi pártunkban is anyagcsere megy végbe: az, ami régi és idejétmúlta — eltűnik (taps), az pedig, ami új és növekedőben van — él és fejlődik. (Taps.) Leválnak egyesek, fent is meg lent is. És fent is, meg lent is, fejlődnek az újak, akik előbbreviszik az ügyet. Így növekedett a mi pártunk. Így növekszik majd a jövőben is.

Ugyanezt kell mondanunk forradalmunk jelenlegi időszakáról. Ez is olyan időszak, amikor fordulatot hajtunk végre, amikor az ipar és a mezőgazdaság helyreállítását befejezve az egész népgazdaság újjáalakítására, új technikai alapon történő átépítésére veszünk irányt, amikor a szocializmus építése már nem csupán távlat, hanem eleven, gyakorlati ügy, amely komoly belső és külső jellegű nehézségek leküzdését követeli.

Önök tudják, hogy ez a fordulat végzete lett ellenzékünk vezéreinek, akik megijedtek az újabb nehézségektől és kapitulálásra próbálták rávenni a pártot. És ha most a szekérből kiesnek egyes vezérek, akik nem akartak keményen ülni a szekéren, ezen nincs mit csodálkozni. Csakis így szabadulhat meg a párt a lábatlankodó elemektől, akik akadályozzák előrehaladásában. Ezek az emberek nyilván komolyan ki akarnak esni pártunk szekeréből. Nos, ha a kölönccé váló régi vezérek egyike-másika ki akar esni a szekérből — csak rajta, nem is érdemel egyebet! (Hosszantartó, viharos taps. Mindenki feláll. Az egész kongresszus ünnepli Sztálin elvtársat.)

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - A biztonságosabb és egyszerűbb online fizetési mód!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.