Írta: J. V. Sztálin  

A júliusi vereség okairól

Mindenki emlékszik a rosszindulatú rágalmakra, arra a vádra, hogy a bolsevizmus idézte elő a vereséget. A burzsoá sajtó és a „Djelo Naróda”, a „Birzsovka” és a „Rabócsaja Gazéta” provokátorai a „Nóvoje Vrémja” és az „Izvésztyija” szerkesztőségében megbújt volt cári cselédek kórusban szórták az átkot a bolsevikokra, akiket a vereség okozóinak nyilvánítottak.

Most kiderül, hogy a bűnösöket nem a bolsevikok között kell keresni, hanem azok között, akik útnak indították a „titokzatos automobilokat”, amelyek visszavonulást parancsoltak és pánikot keltettek a katonák között (lásd a „Djelo Naróda” augusztus 16-i számát).

Miféle „automobilok” voltak ezek és hol voltak a parancsnokok, akik tűrték e titokzatos gépkocsik száguldozását — erről, sajnos, hallgat a „Djelo Naróda” tudósítója.

Most kiderül, hogy a vereség okát nem a bolsevizmusban, hanem „mélyrehatóbb okokban” kell keresni, abban, hogy a támadás taktikája végzetes számunkra, hogy nem voltunk felkészülve a támadásra, hogy „tábornokaink lomhák” stb. (lásd a „Nóvoje Vrémja” augusztus 15-i számát).

Had olvassák el és olvassák többször is a munkások és a katonák a „Djelo Naróda” és a „Nóvoje Vrémja” említett számait, olvassák el és győződjenek meg, hogy

1. mennyire igazuk volt a bolsevikoknak, amikor már május végén óva intettek a fronton való támadástól (lásd a „Právda” számait);
2. mennyire bűnös volt a mensevikek és eszerek vezéreinek magatartása, amikor a támadás mellett agitáltak és a Szovjetkongresszuson, június elején, megbuktatták a bolsevikoknak a támadás ellen tett indítványát;
3. hogy a júliusi vereségért elsősorban a Miljukovokat és Maklakovokat, a Sulginokat és Rodzjankókat terheli a felelősség, akik az Állami Duma nevében már június elején „azonnali támadást” követeltek a fronton.

Íme, néhány kivonat az említett cikkekből.

1. Kivonat Arszényij Mérics cikkéből („Djelo Naróda”, augusztus 16):

„Miért? Miért szakadt ránk ez a szerencsétlenség — majdnem egy időben két oldalról — Tarnopolnál és Csernovicnál? Miért hanyatlott oly hirtelen az ott álló ezredek harci szelleme? Mi történt? Mi idézte elő ezt a hirtelen hangulatváltozást?

A tisztek, a katonák készségesen válaszolnak. A válaszok szinte szóról-szóra megegyeznek és mindegyikük egy-egy éles vonással egészíti ki a szörnyű képet. . .

A frontkatonák szerint a fő pánikkeltők, s az előretolt állásokban levő csapatok visszaözönlésének fő szervezői volt rendőrök és csendőrök voltak.

Szervezetten dolgoznak-e ezek?

Nehéz megmondani — feleli egy intelligens parasztszármazású zászlós, pártember, szociálforradalmár, a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje helyi Végrehajtó Bizottságának tagja. — De minden egyes esetben ugyanaz derült ki, hogy tudniillik csakis a volt «fáraók» terjesztették a félelmet, ők terjesztettek ostoba híreket az ellenség közelségéről, nagy számáról, arról, hogy egy-két óra múlva fojtógázt eresztenek ránk … Sokan közülünk azt hiszik, hogy a volt rendőrök és csendőrök — nem is tudatos árulók, hanem egyszerűen a maguk «bőrét féltő» gyáva alakok. Az elcsíphetetlen kémek, provokátorok pedig különös szimattal hű embereikre találnak bennük …

Jó megfigyelőképességű és értelmes emberek elbeszélései szerint csapataink szégyenletes visszavonulása a következőképpen történt. . .

Századjával mennek, az út széles… A századok között kis közök …

És egyszerre csak porfelhő … Elől megtorpannak, senki sem tudja, mi történt… A századok megállnak, egyhelyben topognak, beszélgetnek … A katonák nyakukat nyújtogatják, látni akarják, mi van elől és mi közeledik ebben a porfelhőben … Gépkocsik száguldanak, tülkölnek, már egészen közel vannak, és kiabálnak: «vissza . .. vissza . . . osztrákok». Hogy ki kiabál, kik ülnek a gépkocsikban, nem látják, úgy száguldanak. Néha alig-alig volt látható valaki zubbonyban, vállpánt csillant fel, de többnyire nem lehetett kivenni semmit… És kész — még senki sem tudta, hol vannak az osztrákok, azt sem tudták, ki figyelmeztette őket, de már özönlenek visszafelé . . . Még fel sem eszmélhettek — újabb gépkocsi jön. Ismét kiáltások: «Osztrákok ! ! ! Osztrákok ! ! ! Az állásokat… feladták … Gáz. Hamar, gyorsan … vissza .. . vissza …»

A pánik, mint villámgyorsan terjedő ragály, mindenkire átragadt… A legpontosabban, bámulatos ügyességgel megszervezett árulás volt ez, amelyet nyilván előre átgondolt, kiszámított terv szerint hajtottak végre… Körülbelül húsz ilyen számnélküli gépkocsit számláltunk meg… Hetet elfogtunk és persze, nem a mi ezredeinkhez tartozó, vadidegen embereket találtunk bennük … De körülbelül tizennyolcnak nyoma veszett. A századok, fejüket vesztve a kiáltásoktól és attól, hogy az első sorok hátráltak — visszafordultak és megfutamodtak… Az osztrákok bevonultak az üres városba, benyomultak az üres külvárosba és mentek — egyre tovább, egyre beljebb, mintha vasárnapi sétát tennének — senki sem akadályozta őket…

A másik csoporthoz odamegy egy-két Tarnopolból érkezett katona, két-három egyetemista. És újabb vonásokkal egészítik ki a kiprovokált visszavonulás képét. A visszavonulás hősei gazemberek, kémek, árulók voltak… Kik ezek? Erre a közeljövőben kapunk feleletet. Hová lettek a többiek, akiket mindeddig nem sikerült nyakon csípni és kinyomozni? Milyen zászló alatt dolgoznak? Milyen jelszavakkal leplezik most bűnös munkájukat? Azok, akik látták a tarnopoli visszavonulás borzalmát, a front emberei, hiszik, hogy mindaz, ami eddig titok volt, hamarosan napvilágra kerül és a gyalázatos titok felderítése egyben letörli a szégyenbélyeget a tarnopoli hadseregről is, mely a leggaládabb árulás és becsapás áldozata.”

2. Kivonat Boriszov „A bolsevizmus és vereségünk” c. cikkéből („Nóvoje Vrémja”, augusztus 15-i szám):

„Vissza akarjuk vonni azt a felületes vádat, mely szerint egyedül a bolsevizmus a felelős vereségünkért. Tisztázni akarjuk vereségünk igazi okait, mivel csak így tudjuk elkerülni szerencsétlenségünk megismétlődését. A hadművészet szempontjából nincs annál károsabb, mint amikor a katonai katasztrófa okát nem ott keresik, ahol valójában van. A júliusi vereségnek nem egyedül a bolsevizmus az oka, ez a vereség bonyolultabb okok következménye volt, mert ha nem így volna, akkor ebből az óriási vereségből arra lehetne következtetni, hogy hadseregünkben a bolsevizmus eszméinek roppant nagy, rendkívüli jelentősége van, ami természetesen nincs és nem lehet így. Bizonyára maguk a bolsevikok is meglepődtek, hogy propagandájuknak ilyen messzemenő következményei lettek. Ha minden a bolsevikokon fordulna meg, akkor most vége is volna az orosz hadsereg szerencsétlenségének. Sajnos, a vereség lényege sokkal bonyolultabb: a vereséggel a katonai szaktekintélyek már a június 18-i támadás előtt számoltak; a június 18-i «forradalmi» ezredekről szóló «lelkes» kiáltványok, a «vörös» zászlók stb. előre éreztették a halálos veszélyt.

Amikor a főhadiszálláson megkapták a június 18-i állítólagos ragyogó eredményekről szóló operatív táviratokat, mi, annak tudatában, hogy tulajdonképpen nincs is semmiféle ragyogó eredmény, mert csak olyan erődítéseket foglaltunk el, melyeket az ellenség a mai harcban kénytelen feláldozni győzelme biztosítása érdekében, azt mondottuk: «nagy szerencsénk lesz, ha a németek nem felelnek ellentámadással». De az ellentámadás bekövetkezett és az orosz hadsereg, mint a francia hadsereg 1815-ben, nyomban pánikba esett emberek halmazává vált. Világos, hogy a katasztrófát nem csupán a bolsevizmus okozta, hanem valami más is volt ott, ami mélyen a hadsereg organizmusában rejlik, amit a hadsereg főparancsnokság nem tudott felismerni és megérteni. Vereségünknek ezt a bolsevizinusnál fontosabb okát szeretnők ismertetni — amennyire egy újságcikkben lehetséges —, mert az idő sürget.

A német «militarizmus» állította fel ezt a hadtudományi tételt: «a támadás a legerősebb hadműveleti forma». Ez a német tétel a mi számunkra már a háború legelején hasznavehetetlennek bizonyult (Szamszónov és Rennenkampf nagyarányú veresége): éretlen tábornokoknak és éretlen katonáknak csak a védelem felel meg, biztosított szárnyakkal. A háborúban az elkerülhetetlen emberveszteség arányában romlott a tábornoki, tiszti és altiszti kar összetétele, és számunkra a védelem bizonyult a legelőnyösebb hadműveleti formának. Ha ehhez még hozzáadjuk az állóháború fejlődését és az anyagi ellátásban mutatkozó óriási hiányosságokat, akkor nem kell bolseviknak lenni, hanem csak ismerni kell a dolgok természetét, hogy óvakodjunk a «támadástól»! A «Naródnoje Szlóvo» azt írja, hogy B. V. Szávinkov szerint a katonák tömege a bolsevik agitáció hatására hinni kezdte, hogy a szökevények — nem hazaárulók, hanem a «nemzetközi szocializmus» követői. Minden öreg tiszt, aki jobban ismeri emberanyagunkat, mint a «bizottságok», meg fogja mondani, hogy aki így gondolkozik — az túlságosan lebecsüli dicső és nagyon is értelmes tisztesi karunkat. Ez a tisztesi kar egészségesen gondolkodik; világos és határozott fogalmai vannak az államról; teljességgel tudatában van annak, hogy a tábornok és a tiszt szintén katona, mint ő; de nevet azon az újításon, hogy a tisztes elnevezést (értelmetlenül) a «katona» általános elnevezésével helyettesítik és így megfosztják őt egy megtisztelő címtől, hiszen most a legmélyebb hátországban megbúvó katonai szabóműhely is «katonákból» áll; a tisztesi kar azt is jól tudja, hogy a «szökevény» — szökevény, azaz megvetett ember, aki kereket oldott. És ha a «támadás megtagadásának» eszméjét, amelyet a bolsevikok propagáltak, hadseregünknek ez az értelmes része kezdte megvalósítani, az csupán azért történt, mert ez az eszme logikusan következett a dolgok természetéből, egész háborús tapasztalatunkból. Más, ha egy angolnak vagy franciának beszélünk támadásról, rohamról, és más, ha orosznak beszélünk ugyanarról. Azok teljes kényelemmel berendezett kitűnő fedezékekben ülnek és várják, amíg hatalmas tüzérségük mindent elsöpör az útból — csak akkor lendül támadásba a gyalogságuk. Mi viszont mindig és mindenütt csak embertömeg voltunk, valósággal kiirtottuk legjobb ezredeinket. Hol vannak gárdaezredeink, hol vannak lövészezredeink? Egy ezred, amelyet kétszer-háromszor elpusztítottak és ugyanannyiszor feltöltöttek, mégha jobb elemekkel töltik is fel, mint a valóságban történni szokott, aligha fogja a támadást a «legerősebb hadműveleti formának» találni, különösen ha még hozzáadjuk, hogy ezeket az óriási veszteségeket nem igazolják az eredmények. A korábbi főparancsnokság, ebből a tapasztalatból kiindulva, csak végszükség esetén határozta el magát támadásra; így engedélyezték Bruszilovnak az 1916. májusi támadást Galíciában. Ez az eredményeit tekintve gyenge támadás csak megerősítette a tapasztalatból leszűrt tanulságokat. Teljesen lehetséges, hogy a korábbi főparancsnokság utasításaiban a «támadás» csak úgy szerepelt volna, mint a harci szellemet fokozó eszme, de megvalósítására mindeddig nem került volna a sor. De egyszeriben olyasvalami történt, aminek semmi köze a hadművészethez, a «dilettantizmus» vette kezébe a vezetést, mindenki «támadásról», a támadás feltétlen szükségességéről kezdett rikoltozni, abban hittek, amit a józan hadi elmélet elvet — külön «forradalmi» zászlóaljakban, «halálzászlóaljakban», «rohamzászlóaljakban» hittek, nem értették meg, hogy mindez túlságosan nyers anyag és azonkívül az ezredektől talán éppen a leglelkesebb embereket vonja el, s ebben az esetben az ezredek már végleg «csőcselékké és töltelékké» válnak. Azt mondják, hogy a szövetségesek követelték a «támadást», hogy árulóknak neveztek bennünket. Mi sokkal jobban becsüljük a tehetséges és szorgalmas francia vezérkart, semhogy elhiggyük, hogy az ő véleménye azonos a hadtudomány dilettánsainak úgynevezett közvéleményével. Persze, a mostani hadi helyzetben, mikor az ellenség a középen van, mi pedig szövetségeseinkkel körülötte, az ellenfélre mért minden csapás kedvező szövetségeseink számára, még ha számunkra óriási és az eredményhez képest aránytalan emberveszteséggel jár is, mert elvonja tőlük az ellenség erőit. Ez már a dolgok természete, nem pedig a szövetségesek kőszívűsége. De itten okosan, mértéket ismerve kell cselekedni, és nem szabad népünket pusztítani csupáncsak azért, mert a szövetséges követeli. A hadművészet nem tűr semmiféle fantáziálást és a fantáziálásért nyomban bűnhődés következik. Ezt jól tudja az ellenség, amely tapasztalt vezérkarral rendelkezik.”
„Proletarij” („A Proletár”) 5. sz.
1917. augusztus 18.
Aláírás nélkül.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

“Írta: J. V. Sztálin  ” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Tisztelt Budapestiek:
    Minden jel arra mutat,hogy Budapesten véget ért a béke.

    Megkezdödtek a nyilt konfrontáciok.

    A szolgálatok egymásnak estek.
    Van itt minden ország képviseletében.
    Pulssz belpolitikai ellentétek.

  2. Na nézzük a felgyorsult eseményeket,amik már tul nyulnak Magyarország határain.
    Mecedon elnök Budapeti tartozkodása.
    Princ Gábor halála.
    Terézköruti tüz.
    300 belügyes lerohan egy privát céget.

    Lekell irni,minden konfrontácio mögött magán érdekek huzodnak.
    Az egyeztetés nem megálapodás minden esetben konfrontáciot szül.

    Minden konfrontácio hatványozodik.

    1. Sokszor a saját üzletársad volt barátod bajtársad válik a legnagyobb ellenségedé.
      Vagy te ölöd meg ,vagy ö ölmeg téged.

      1. Magyarország földrajzi elhelyezkedéasénél fogva
        több ország titkosszolgálatának centrum müveleti területévé vált.
        Ahol a szolgálatok nyiltan konfrontálodhatnak.

  3. Ezeket a dolgokat összegezve,az atommag hasadása beindult Budapesten.
    Hogyan érinti ez a Budapesti lakokat.
    Szerencsésebb esetben,csak arra lersznek figyelmesek,hogy sokkal több mentö,tüzolto,
    rendörségi szirénázo autok hangját fogják hallani.

    Rosszabb esetben,roszkor lesznek rossz helyen és részesei lesznek a dolgoknak,
    pl bent égnek egy épületben stb.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..