Írta: J. V. Sztálin

Még egyszer Stockholmról

A háború egyre tart. Félelmetesen és megállás nélkül gördül véres kereke. Az európai háború lassanként világháborúvá válik, újabb és újabb államokat sodor szennyes árjába.

Ugyanakkor a Stockholmi Konferencia háttérbe szorul és elveszti jelentőségét.

Ez a jelszó: „Harc a békéért”, továbbá az imperialista kormányokra gyakorolt „nyomás” taktikája, amelyet a békítgetők hirdettek, „puszta szóvá” vált.

A békítgetők arra irányuló kísérletei, hogy a háború befejezését meggyorsítsák és a munkás Internacionálét a különböző országok „honvédő többségeinek” megegyezése útján helyreállítsák, teljes kudarcot vallottak.

A mensevikek és az eszerek stockholmi próbálkozásának, melyet az imperialista intrikák sűrű hálója vesz körül, elkerülhetetlenül vagy erőtlen parádévá kell válnia, vagy játékszerré az imperialista kormányok kezében.

Ma már mindenki tisztában van azzal, hogy az összoroszországi Szovjetek Kongresszusa küldötteinek európai utazása és a „honvédők” „szocialista” diplomáciája az angol-francia szociálimperializmus képviselőivel együtt rendezett ünnepélyes bankettjeivel — nem vezet a munkások nemzetközi testvériségének helyreállítására.

Pártunknak igaza volt, amikor már az Áprilisi Konferencián elhatárolta magát Stockholmtól.

A háború fejlődése és az egész világhelyzet elkerülhetetlenül kiélezi az osztályellentéteket és óriási társadalmi harcok korszakához vezet.

Ebben és csakis ebben kell keresnünk a háború felszámolásának demokratikus útjait.

Beszélnek arról, hogy az angol-francia szociálpatrióták nézetei „fejlődtek”, hogy elhatározták, hogy Stockholmba utaznak stb.

De vajon változtat-e ez a dolgon? Vajon az orosz és a német-osztrák szociálpatrióták nem határozták-e el (még az angolok és franciák előtt!), hogy szintén részt vesznek a Stockholmi Konferencián? Ki meri azt állítani, hogy ez a döntésük meggyorsította a háború befejezését?

Vajon Scheidemann pártja, amely részt vesz a Stockholmi Konferencián, nem támogatja-e tovább kormányát, amely folytatja a támadást és elfoglalja Galíciát, Romániát?

Vajon Renaudel és Henderson pártjai, amelyek a „Harc a békéért” jelszavát hangoztatják és Stockholmról beszélnek, nem támogatják-e ugyanakkor kormányaikat, amelyek elfoglalják Mezopotámiát, Görögországot?

A háború felszámolása szempontjából milyen jelentősége lehet stockholmi beszédeiknek, amikor ilyen tényekkel állunk szemben?

Szép szavak a békéről, amelyek a háborús és hódító politika határozott támogatását leplezik — ki ne ismerné azokat a régi, régesrégi fogásokat, melyeket az imperialisták használnak a tömegek becsapására?

Azt mondják, hogy a múlthoz képest jelenleg megváltoztak a körülmények, tehát nekünk is meg kellene változtatni Stockholmhoz való viszonyunkat.

Igen, a körülmények megváltoztak, de nem Stockholm javára, hanem kizárólag hátrányára.

Az első változás az, hogy az európai háború világháborúvá lett, mely az általános válságot a végsőkig kiszélesítette és elmélyítette.

Ezért az imperialista békének és a kormányokra gyakorolt „nyomás” politikájának esélyei a lehető legkisebbre csökkentek.

A második változás az, hogy a fronton Oroszország rálépett a támadás útjára, a támadás követelményeinek rendelte alá az ország belső életét oly értelemben, hogy a szabadságjogokat korlátozta. Mert meg kell végre érteni, hogy a támadás politikája összeférhetetlen a „maximális szabadsággal”, hogy forradalmunk fejlődésében a fordulat már júniusban kezdődött. A bolsevikok „börtöntöltelékekké” váltak, a „honvédők” pedig, „támadáspártiakká” válván, a börtönőrök szerepét töltik be.

Ezért a „békéért való harc” híveinek helyzete elviselhetetlenné vált, mert míg azelőtt, ha békéről beszéltek, nem kellett attól tartaniok, hogy hazugságon kapják rajt őket, most azonban, a „honvédők” által támogatott támadási politika után, a béke szava gúnyként hangzik a „honvédők” szájában.

Mit bizonyít mindez?

Azt, hogy az „elvtársias” békebeszédek Stockholmban és a vérontó tettek a frontokon tökéletesen összeférhetetlenek, hogy a beszédek és a tettek közötti ellentét ma már oly rikító, hogy még a vak is látja.

Ezért elkerülhetetlen a Stockholmi Konferencia csődje.

Ennélfogva a mi Stockholmhoz való viszonyunk is valamelyest megváltozott.

Azelőtt lelepleztük a stockholmi próbálkozást. Most aligha kell leleplezni, mert saját maga leplezi le magát.

Azelőtt meg kellett bélyegezni, mint a békével való játékot, amellyel becsapták a tömegeket. Most aligha kell megbélyegezni, mert akit már leütöttek, azt nem ütik.

Ebből azonban az következik, hogy az az út, amely Stockholmba vezet, nem a béke útja.

A béke útja nem Stockholmon át, hanem a munkásoknak az imperializmus ellen folytatott forradalmi harcán keresztül vezet.
„Rabócsij i Szoldat” („Munkás és Katona”) 15. sz.
1917. augusztus 9.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

Az ellenforradalom és Oroszország népei
– írta: J. V. Sztálin –

A forradalom és a demokratikus átalakulások napjaiban a mozgalom a felszabadulás zászlaja alatt haladt.

A parasztok felszabadultak a földbirtokosok mindenható urasága alól. A munkások felszabadultak a gyári adminisztráció szeszélyei alól. A katonák felszabadultak a tábornokok önkénye alól. . .

A felszabadulás folyamatának érintenie kellett Oroszország népeit is, amelyeket a cárizmus századokon át elnyomott.

A népek „egyenjogúságáról” szóló dekrétum és a nemzeti korlátozások tényleges megszüntetése, az ukránok, a finnek, a belorusszok kongresszusai és a föderatív köztársaság kérdése, a népek önrendelkezési jogának ünnepélyes kihirdetése és az „akadálytalanságra” vonatkozó hivatalos ígéretek — mindez Oroszország népeinek nagy szabadságmozgalmáról tanúskodott.

Ez volt a helyzet a forradalom napjaiban, amikor a földbirtokosok letűntek a színről, az imperialista burzsoáziát pedig a demokrácia rohama falhoz szorította.

Most azonban, amikor a földbirtokosok (tábornokok!) újból hatalomra jutottak és az ellenforradalmi burzsoázia diadalmaskodik, egészen más a helyzet.

Az önrendelkezésről mondott „nagy szavak” és az „akadálytalanságra” vonatkozó ünnepélyes ígéretek feledésbe merülnek. A legvalószínűtlenebb akadályokat gördítik a népek elé, sőt még a népek belső életébe is beavatkoznak. A finnországi parlamentet feloszlatják, és azzal fenyegetődznek, hogy „ha kell, ostromállapotot hirdetnek Finnországban” („Vecsernyeje Vrémja”, augusztus 9-i szám). Hadjáratot indítanak az Ukrajnai Ráda és Főtitkársága ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy Ukrajna autonómiáját megfosszák vezetőszerveitől. Ugyanakkor ismét előkerülnek a nemzeti összeütközések provokálásának és az „árulással” való gaz gyanúsításnak régi, átkos módszerei, amelyekkel szabadjára engedik az ellenforradalmi soviniszta erőket, hogy vértengerbe fojtsák a nemzeti felszabadulás eszméjét, szakadékot ássanak Oroszország népei közé és a forradalom ellenségei örömére ellenségeskedést szítsanak közöttük.

Ezzel halálos csapást mérnek e népek egyetlen testvéri családban való egyesítésének ügyére.

Mert magától értetődik, hogy a nemzeti „gáncsoskodás” politikája nem egyesíti, hanem szétválasztja a népeket, erősíti köztük a „szeparatista” törekvéseket.

Mert magától értetődik, hogy a nemzeti elnyomás politikája, amelyet az ellenforradalmi burzsoázia folytat, Oroszország „felbomlásával” fenyeget, pedig éppen ez ellen üvöltöz oly hazugul és kétszínűén a burzsoá sajtó.

Mert magától értetődik, hogy a nemzetiségek egymásra uszításának a politikája az az átkos politika, amely, fokozva a népek kölcsönös bizalmatlanságát és ellenségeskedést szítva közöttük, szétdarabolja az összoroszországi proletariátus erőit és aláássa a forradalom legmélyebb alapjait.

Éppen ezért minden rokonszenvünk azoké a nem teljes jogú és elnyomott népeké, amelyek természetszerűen e politika ellen harcolnak.
Éppen ezért fegyvereink élét azok ellen fordítjuk, akik a népek „önrendelkezésének” ürügyén az imperialista annexiók s az erőszakos „egyesítés” politikáját folytatják.

Semmi kifogásunk sincs az ellen, hogy a népek egy állami egészben egyesüljenek. Korántsem az a célunk, hogy a nagy államokat kis államokra daraboljuk. Mert magától értetődik, hogy a kis államoknak nagy államokká való egyesülése egyike azoknak a feltételeknek, amelyek megkönnyítik a szocializmus megvalósítását.

De feltétlenül követeljük, hogy ez az egyesülés önkéntes legyen, mert csak az ilyen egyesülés igazi és tartós.

Ehhez azonban elsősorban az szükséges, hogy teljesen és fenntartás nélkül elismerjék Oroszország népeinek önrendelkezési jogát, beleértve az Oroszországtól való különválás jogát is.

Azonkívül ezt a szóbeli elismerést meg kell erősíteni tettel is, a népekre kell bízni, hogy alkotmányozó gyűléseiken már most megállapíthassák területük határait és politikai berendezkedésük formáit.

Csak ez a politika fokozhatja a népek bizalmát és barátságát.
Csak ez a politika egyengetheti az utat a népek valóságos egyesülése számára.

Nem kétséges, hogy Oroszország népei sem hiba nélkül valók, ők is elkövethetnek ilyen vagy amolyan hibákat életük berendezésében. Az orosz marxisták kötelessége, hogy a népeket és elsősorban e népek proletárjait figyelmeztessék e hibákra és bírálat útján, meggyőzés útján igyekezzenek elérni, hogy a hibákat kijavítsák. De senkinek sincs joga erőszakosan beavatkozni a nemzetek belső életébe és erővel „kijavítani” hibáikat. A nemzetek teljhatalmúak belső életük dolgaiban és joguk van tetszésük szerint berendezkedni.

Ezek Oroszország népeinek fő követelései, ezeket a követeléseket hirdette a forradalom, de most az ellenforradalom lábbal tiporja ezeket.

Amíg az ellenforradalom van hatalmon, elképzelhetetlen e követelések teljesítése.

A forradalom diadala — ez az egyetlen út, amelyen haladva Oroszország népei felszabadulnak a nemzeti elnyomás alól.

Ebből azt az egyedül lehetséges következtetést kell levonni, hogy a nemzeti elnyomás alól való felszabadulás kérdése a hatalom kérdése. A nemzeti elnyomás a földbirtokosok és az imperialista burzsoázia uralmában gyökeredzik. Oroszország népei akkor szabadulnak fel teljesen a nemzeti elnyomás alól, ha a hatalmat a proletariátus és a forradalmi parasztok veszik kezükbe.

Oroszország népei vagy támogatják a munkásoknak a hatalomért folyó forradalmi harcát, s akkor kivívják a felszabadulásukat, vagy nem támogatják, s akkor — akkor látják a felszabadulást, amikor a hátuk közepét.
Proletarij” („A Proletár”) 1. sz.
1917. augusztus 13.
Aláírás nélkül.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..