Írta: J. V. Sztálin

Felszólalások az oroszországi szociáldemokrata (bolsevik) munkáspárt petrográdi szervezetének rendkívüli konferenciáján

1917. július 16—20
1. A Központi Bizottság beszámolója a júliusi eseményekről
Július 16

Elvtársak!

Pártunkat, különösen pártunk Központi Bizottságát azzal vádolják, hogy a július 3-i és 4-i tüntetést ő kezdeményezte és szervezte abból a célból, hogy a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságát a hatalom megragadására kényszerítse, ha pedig az nem hajlandó kezébe venni a hatalmat — saját maga ragadja meg azt.

Mindenekelőtt ezeket a vádakat kell megcáfolnom. Július 3-án a géppuskás ezred két képviselője berontott a bolsevikok konferenciájának ülésére és kijelentette, hogy az első géppuskás ezred részt vesz a tüntetésen. Mint emlékeznek rá, mi azt válaszoltuk a küldötteknek, hogy párttagok nem cselekedhetnek pártjuk határozata ellenére, az ezred képviselői azonban tiltakoztak, kijelentvén, hogy inkább kilépnek a pártból, de nem cselekszenek az ezred határozata ellen.

Pártunk Központi Bizottsága a mai helyzetben célszerűtlennek tartotta a petrográdi munkások és katonák tüntetését. A Központi Bizottság célszerűtlennek tartotta azt, mivel világos volt, hogy a kormány által tervezett támadás a fronton nem más, mint kaland, hogy a katonák, nem ismerve a támadás célját, nem mennek támadásba, hogy petrográdi tüntetésünk esetén a forradalom ellenségei ránk háríthatják a felelősséget, ha a fronton meghiúsul a támadás. Azt akartuk, hogy a támadás meghiúsulásáért a kaland igazi bűnöseire háruljon a felelősség.

De a tüntetés megkezdődött. A géppuskások megbízottakat küldtek a gyárakba. Hat órakor már hatalmas munkás- és katonatömegek voltak az utcán. Öt órakor a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának ülésén a párt Központi Bizottsága és a konferencia nevében hivatalosan kijelentettem, hogy a tüntetés ellen határoztunk. Aki tehát ezek után a tüntetés megszervezésével vádol bennünket, az arcátlan rágalmazóhoz méltó módon hazudik.

A tömegek fellépését nem tudtuk megakadályozni. Volt-e joga pártunknak arra, hogy kezeit mosva félreálljon? Tekintettel a komolyabb bonyodalmak lehetőségére, nem volt jogunk félreállni — mint a proletariátus pártjának, be kellett avatkoznunk a mozgalomba, hogy békés és szervezett mederbe tereljük azt, anélkül, hogy a hatalom fegyveres megragadását tűztük volna ki célul.

Emlékeztetem önöket egy hasonló esetre munkásmozgalmunk történetéből. 1905. január 9-én, amikor Gapon a cár elé vezette a tömegeket, a párt nem vonakodott együtt menni a tömeggel, noha tudta, hogy félrevezetik azt. Most, amikor a tömegek nem Gapon jelszavaival, hanem a mi jelszavainkkal mentek az utcára, még kevésbé állhattunk félre. Be kellett avatkoznunk, mint szabályozónak, mint fékező pártnak, hogy megóvjuk a mozgalmat a lehetséges bonyodalmaktól.

A mensevikek és az eszerek a munkásmozgalom vezetésére tartanak igényt, de nem úgy viselkednek, mint akik képesek a munkásmozgalom vezetésére. A bolsevikok ellen intézett támadásaikkal csak azt bizonyítják, hogy egyáltalán nem értik a munkásosztály pártjának kötelességeit. A munkások legutóbbi megmozdulásáról úgy beszélnek, ahogy csak azok beszélhetnek, akik szakítottak a munkásosztállyal.

Pártunk Központi Bizottsága, a Petrográdi Bizottság és a Katonai Szervezet éjjel olyan határozatot hozott, hogy beavatkozik a munkások és katonák ösztönös megmozdulásába. A mensevikek és az eszerek, látva, hogy minket több mint 400 000 katona és munkás követ, hogy a talaj kicsúszik a lábuk alól, a munkások és katonák tüntetését a Szovjetek ellen irányuló akciónak nyilvánították. Állítom, hogy július 4-én este, mikor a bolsevikokat a forradalom árulóinak nyilvánították, a mensevikek és az eszerek elárulták a forradalmat, felrobbantották az egységes forradalmi frontot és szövetséget kötöttek az ellenforradalommal. Csapást mérve a bolsevikokra, csapást mértek a forradalomra.

Július 5-én a mensevikek és az eszerek kihirdették a hadiállapotot, vezérkart szerveztek és minden ügyet rábíztak a katonai klikkre. Ilyképpen mi, akik azért harcoltunk, hogy minden hatalom a Szovjeteké legyen — a Szovjetek fegyveres ellenségének helyzetébe kerültünk. Olyan helyzet alakult ki, hogy a bolsevikok csapatai szembekerülhettek a Szovjetek csapataival. Őrültség lett volna részünkről, ha ilyen helyzetben harcba bocsátkoztunk volna. Azt mondottuk a Szovjetek vezetőinek: a kadetok eltávoztak, lépjetek blokkra a munkásokkal, legyen a hatalom a Szovjeteknek felelős. De ők hitszegést követtek el, felvonultatták ellenünk a kozákokat, a hadapródiskolásokat, a pogromhősöket, egyes frontról érkezett ezredeket, félrevezetve őket azzal, hogy a bolsevikok a Szovjetek ellen készülnek. Magától értetődik, hogy ilyen helyzetben nem vehettük fel a harcot, amelybe a mensevikek és az eszerek bele akartak sodorni. Elhatároztuk, hogy visszavonulunk.

Július 5-én tárgyalásokat folytattunk a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságával, személy szerint Liberrel. Liber a következő feltételek elfogadását követelte: mi, vagyis a bolsevikok, eltávolítjuk a Kseszinszkaja-palotát védő páncélgépkocsikat, a matrózok kivonulnak a Péter-Pál-erődből és visszatérnek Kronstadtba. Mi beleegyeztünk, azzal a feltétellel, hogy a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága pártszervezeteinket megóvja az esetleges összerombolástól. Liber, a Központi Végrehajtó Bizottság nevében, biztosított bennünket, hogy feltételeinket teljesíteni fogják, hogy a Kseszinszkaja-palota rendelkezésünkre fog állni mindaddig, amíg nem kapunk állandó helyiséget. Mi beváltottuk ígéreteinket. A páncélgépkocsikat visszavontuk, a kronstadtiak hajlandók voltak visszamenni, de csak fegyveresen. Ellenben a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága nem teljesítette egyetlen kötelezettségét sem. Július 6-án Kuzmin, az eszerek katonai megbízottja, telefonon közölte azt a követelést, hogy háromnegyed órán belül ürítsük ki a Kseszinszkaja-palotát és a Péter-Pál-erődöt, mert ellenkező esetben fegyveres erőt küld ellenünk. Pártunk Központi Bizottsága úgy döntött, hogy minden módon kerülni kell a vérontást. A Központi Bizottság engem küldött a Péter-Pál-erődbe, ahol a matrózokból álló helyőrséget sikerült rábeszélnem, hogy térjenek ki a harc elől, mivel a helyzet olyan fordulatot vett, hogy harc esetén szembe kerülhetünk a Szovjetekkel. A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának képviseletében a mensevik Bogdánovval együtt elmegyek Kuzminhoz. Kuzminnál minden kész a harcra: tüzérség, lovasság, gyalogság. Rábeszéljük, hogy ne alkalmazzon fegyveres erőt. Kuzmin elégedetlen, hogy „a civilek mindig akadályozzák beavatkozásukkal”, és kelletlenül veti magát alá a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága követelésének. Előttem világos, hogy a katonai eszerek vért akartak, hogy „megleckéztessék” a munkásokat, katonákat és matrózokat. Megakadályoztuk őket hitszegő tervük megvalósításában.

Az ellenforradalom ezalatt támadásba ment: a „Právdá”-t és a „Trud”-ot összerombolják, elvtársainkat verik, gyilkolják, lapjainkat betiltják stb. Az ellenforradalom élén a kadét párt Központi Bizottsága áll, mögötte pedig ott áll a hadsereg vezérkara és tisztikara — szóval ugyanannak a búrzsoáziának a képviselői, amely folytatni akarja a háborút és nyerészkedni akar rajta.

Az ellenforradalom napról-napra erősödött, Valahányszor magyarázatért fordultunk a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságához, mindannyiszor meggyőződtünk, hogy a Központi Végrehajtó Bizottság nem tudja elejét venni a túlkapásoknak, hogy a hatalom nem a Központi Végrehajtó Bizottság, hanem a kadetpárti és katonai klikk kezében van — ez a klikk vezeti az ellenforradalmat.

A miniszterek egymásután repülnek, mint a bábok. A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságát a rendkívüli moszkvai tanácskozással akarják helyettesíteni, ahol a Központi Végrehajtó Bizottság 280 tagja a burzsoázia száz és száz nyílt képviselője között el fog veszni, mint a legyek a tejben.

A bolsevizmus növekedésétől megrémült Központi Végrehajtó Bizottság szégyenletes szövetséget köt az ellenforradalommal és annak minden követelését teljesíti: kiszolgáltatja a bolsevikokat, a balti küldöttséget letartóztatja, lefegyverzi a forradalmi katonákat és munkásokat. Mindezt nagyon egyszerűen rendezik meg: a „honvédő” klikk provokációs lövöldözésekkel ürügyet teremt a lefegyverzésre és hozzáfog a lefegyverzéshez. Így történt például a szesztrorecki munkásokkal, akik nem is vettek részt a tüntetésen.

Mindennemű ellenforradalom első ismérve — a munkások és a forradalmi katonák lefegyverzése. Nálunk ezt a sötét ellenforradalmi munkát Cereteli és a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságából való más „szocialista miniszterek” kezével végezték el. Éppen ez a legfőbb veszély. A „forradalom megmentésének kormánya” a forradalom fojtogatásával „erősíti” a forradalmat.

A mi feladatunk az, hogy erőt gyűjtsünk, megszilárdítsuk meglevő szervezeteinket és visszatartsuk a tömeget az elhamarkodott akcióktól. Az ellenforradalomnak előnyös volna, ha most harcra kényszeríthetne bennünket, nekünk azonban nem szabad felülni a provokációnak, maximális forradalmi kitartást kell tanúsítanunk. Ez pártunk Központi Bizottságának általános taktikai vonala.

Ami pedig azt az aljas rágalmat illeti, hogy vezéreink német pénzen dolgoznak, a párt Központi Bizottságának álláspontja a következő: a proletariátus forradalmi vezéreit minden burzsoá országban megrágalmazták azzal a váddal, hogy árulók. Ezt teszik Németországban — Liebknechttel, Oroszországban — Leninnel. A párt Központi Bizottsága nem csodálkozik azon, hogy az orosz burzsoák a „nem kívánatos elemek” elleni harc e kipróbált módszeréhez folyamodnak. A munkásoknak nyíltan meg kell mondaniok, hogy vezéreiket feddhetetleneknek tekintik, egyetértenek velük és ügyük részeseinek tartják magukat. Maguk a munkások kérték fel a Petrográdi Bizottságot, hogy dolgozzon ki egy tiltakozás-tervezetet vezéreink üldözése ellen. A Petrográdi Bizottság kidolgozta ezt a tervezetet, amelyet a munkások ezrei fognak aláírni.

Ellenségeink, a mensevikek és az eszerek, elfelejtették, hogy az eseményeket nem egyes személyek, hanem a forradalom földalatti erői idézik elő, tehát az ohrána álláspontjára helyezkedtek.

Tudják, hogy a „Právdá”-t július 6-án betiltották, a „Trud” nyomdáját lepecsételték, a nyomozóhatóságok pedig azt felelik, hogy minden valószínűség szerint akkor nyitják ki, ha majd a nyomozás befejeződött. A nyomda bezárásának idejére körülbelül 30 000 rubelt kell kifizetni a ,,Právda” és a nyomda szedőinek és alkalmazottainak.

A júliusi események után, azok után, ami ez alatt az idő alatt történt, az eszereket és a mensevikeket nem tekinthetjük többé szocialistáknak. A munkások most szociál-börtönőröknek nevezik őket.

Aki ezek után a szociál-börtönőrökkel való egységről beszél, az bűnt követ el. Más jelszót kell kiadni: egységet balszárnyukkal — az internacionalistákkal, akikben még maradt forradalmi becsület és akik készek harcolni az ellenforradalom ellen.
Ez a párt Központi Bizottságának vonala.

2. Előadói beszéd a jelen helyzetről
Július 16

Elvtársak!

A jelen helyzet jellemző vonása — a hatalom válsága. E kérdés körül egyéb, másodrendű kérdések csoportosulnak. A hatalom válsága a hatalom ingatagságában jut kifejezésre: elérkezett az a pillanat, amikor a hatalom parancsait vagy kinevetik, vagy vállvonogatva napirendre térnek fölöttük és senki sem hajlandó teljesíteni azokat. A hatalom iránti bizalmatlanság messze terjed a lakosság legszélesebb rétegeiben. A hatalom inog. Ez a hatalom válságának alapja.

Most a hatalom harmadik válságát éljük át. Az első válság: a cári hatalom válsága volt, mely azzal végződött, hogy a cári hatalom megszűnt. A második válság — az első Ideiglenes Kormány válsága, amelynek az volt az eredménye, hogy Miljukov és Gucskov kilépett a kormányból. A harmadik válság — a koalíciós kormány válsága, mikor a hatalom ingatagsága elérte tetőfokát. A szocialista miniszterek Kerenszkij rendelkezésére bocsátják tárcáikat, a burzsoázia pedig bizalmatlanságának ad kifejezést Kerenszkij jel szemben. Megalakult a kormány, amely már másnap ugyanolyan ingatag helyzetbe került.

Nekünk, marxistáknak, nemcsak formai szempontból, hanem elsősorban osztályszempontból kell vizsgálni a válság kérdését. A hatalom válsága nem más, mint éles, nyílt osztályharc a hatalomért. Az első válság azzal végződött, hogy a földbirtokosok hatalmát a burzsoázia hatalma váltotta fel, amelyet a proletariátus és a kispolgárság érdekeit „képviselő” Szovjetek támogattak. A második válság azzal végződött, hogy a nagy burzsoázia és a kispolgárság egyezségre lépett, mely a koalíciós kormányban jutott kifejezésre. A hatalom mind az első, mind a második válság idején a munkások forradalmi megmozdulásai ellen harcolt (február 27-e és április 20—21-e). A második válság a Szovjetek „javára” dőlt el, oly módon, hogy a Szovjetek „szocialistái” beléptek a burzsoá kormányba. A harmadik válság idején a katonák és a munkások nyíltan fölvetették azt a kérdést, hogy a dolgozók — a kispolgári és a proletár demokrácia — ragadják meg a hatalmat és a kormányból távolítsák el a tőkés elemeket.

Mi idézte elő a harmadik válságot?
Most az egész „bűnt” a bolsevikokra hárítják. Azt állítják, hogy a július 3-i és 4-i megmozdulás élezte ki a válságot. Már Marx megmondotta, hogy az ellenforradalom a forradalom minden egyes előre tett lépésére visszafelé tett lépéssel válaszol. A bolsevikok a július 3-i és 4-i megmozdulást forradalmi lépésnek tekintik, s ezért, ha a szocializmus renegátjai a bolsevikoknak tulajdonítják azt a tiszteletreméltó szerepet, hogy ők voltak az előrehaladás úttörői, mi készséggel vállaljuk ezt a megtiszteltetést. De a hatalomnak ez a válsága nem a munkások javára dőlt el. Ki a hibás ebben? Ha a mensevikek és az eszerek a munkásokat és a bolsevikokat támogatták volna, az ellenforradalmat legyőztük volna, ők azonban a bolsevikokat ütötték, a forradalmi egységfrontot szétzúzták, minek következtében a válság olyan fordulatot vett, amely nemcsak a bolsevikok számára volt kedvezőtlen, hanem számukra, az eszerek és mensevikek számára is.
Ez volt a válság kiéleződésének első tényezője.

A második tényező az volt, hogy a kadetok kiléptek a kormányból. A kadetok megszimatolták, hogy a helyzet rosszabbodni fog, hogy a gazdasági válság fokozódik, a pénz kevés, és ezért jobbnak látták, ha kereket oldanak. Távozásuk Konoválov bojkottjának volt a folytatása. Miután ráeszméltek a kormány ingatag helyzetére, a kadetok elsőnek léptek ki a kormányból.

A harmadik tényező, amely feltárta és kiélezte a hatalom válságát — csapataink veresége a fronton. A háború kérdése most a fő kérdés, körülötte forog országunk külső és belső életének valamennyi többi kérdése. És a kormány ebben a fő kérdésben is kudarcot vallott. Már a kezdet kezdetén világos volt, hogy a fronton elrendelt támadás nem egyéb, mint kaland. Olyan hírek járnak, hogy százezrek estek fogságba, hogy a katonák fejvesztetten menekülnek. Aki a front „felbomlását” kizárólag a bolsevikok agitációjának tudja be, az túlozza a bolsevikok befolyását. Nincs az a párt, amely ekkora terhet fel tudna emelni. Mi a magyarázata annak, hogy mintegy 200 000 tagot számláló pártunk „szét tudta zülleszteni” a hadsereget, ellenben a Szovjetek 20 millió polgárt egyesítő Központi Végrehajtó Bizottsága nem tudta befolyása alatt tartani a hadsereget? Ennek az a magyarázata, hogy a katonák nem akarnak harcolni, mert nem tudják, miért harcolnak, mert elfáradtak, mert nyugtalanítja őket a földosztás kérdése stb. Aki azt hiszi, hogy ilyen viszonyok között harcba tudja vinni a katonákat, az csodára számít. A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának módjában volt, hogy sokkal nagyobb agitációt fejtsen ki a hadseregben, mint mi, és meg is tette ezt, de a háború elleni harc elemi ereje ennek ellenére felülkerekedett. Ebben nem mi vagyunk a hibásak, „hibás” a forradalom, amely minden polgárt feljogosított arra, hogy választ kérjen a kérdésre: miért folyik a háború?

Tehát három tényező idézte elő a hatalom válságát:
1. a munkások és a katonák elégedetlenek a kormánnyal, mert a kormány politikája számukra túlságosan jobboldali;
2. a burzsoázia elégedetlen a kormánnyal, mert túlságosan baloldalinak tartja a kormány politikáját és
3. a fronton elszenvedett kudarcok.
Ezek a hatalom válságát előidéző felszíni erők.

Mindennek az alapja, a válság földalatti ereje azonban a háború okozta gazdasági bomlás. Ebből a talajból nőtt ki ez a három tényező, amely megingatta a koalíciós kormány hatalmát.

Ha a válság az osztályok harca a hatalomért, nekünk, mint marxistáknak azt kell kérdeznünk: melyik osztály tart most a hatalom felé? A tények azt mutatják, hogy a munkásosztály. Világos, hogy a burzsoázia osztálya harc nélkül nem engedi a munkásosztályt hatalomra. A kispolgárság, amely Oroszországban a lakosság többségét alkotja, ingadozik, hol velünk, hol a kadetokkal egyesül és ezzel a serpenyőre dobja az utolsó súlydarabot. Ebben rejlik a hatalom mai válságának osztálytartalma.

Ki lesz a győztes és ki a legyőzött ebben a válságban? Nyilvánvaló, hogy az adott esetben a burzsoázia ragadja meg a hatalmat a kadetok személyében. Egy pillanatra, amikor a kadetok kiléptek a kormányból, a hatalom a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának kezébe került, de ez lemondott a hatalomról és a kormány tagjait bízta meg kormányalakítással. A Központi Végrehajtó Bizottság most a hatalom függvénye, a kormányban a miniszterek egymást váltják, csupán Kerenszkij maradt meg a régiek közül. Valaki diktálja az akaratát, amelyet mind a minisztereknek, mind pedig a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának teljesíteniök kell. Ez az akarat nyilván a szervezett burzsoázia, elsősorban a kadetok akarata. A szervezett burzsoázia diktálja a feltételeket: követeli, hogy „gyakorlati emberek”, nem pedig pártképviselők legyenek a hatalmon, hogy Csernov agrárprogramját vonják vissza, hogy változtassák meg a kormány július 8-i deklarációját, hogy minden hatalmi szervből távolítsák el a bolsevikokat. A Központi Végrehajtó Bizottság meghátrál a burzsoázia előtt és elfogadja feltételeit.

Hogyan történhetett, hogy a burzsoázia, amely tegnap még meghátrált, ma parancsokat osztogat a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának? Ennek az a magyarázata, hogy a fronton elszenvedett vereség után a hatalom hitele csökkent a külföldi bankárok szemében. Komoly figyelmet érdemlő adatok szerint ebben benne van Buchanan angol nagykövet és a bankárok keze, akik a kormánytól megtagadják a hitelt, ha nem vetkőzi le „szocialista” hajlamait.
Ez az első ok.

A másik ok abban rejlik, hogy a burzsoázia frontja jobban szervezett, mint a forradalom frontja. Amikor a mensevikek és az eszerek a burzsoáziával egyesültek és ütni kezdték a bolsevikokat, az ellenforradalom megértette, hogy a forradalom egységfrontja felrobbant. A katonai és finánctőkés imperialista klikkekben szervezett ellenforradalom, élén a kadét párt Központi Bizottságával, követelésekkel lépett fel a „honvédőkkel” szemben. A mensevikek és az eszerek, akik reszkettek hatalmukért, sietve teljesítették az ellenforradalom követeléseit.
Ez a háttere az ellenforradalom győzelmének.

Világos, hogy az adott pillanatban az ellenforradalom azért győzte le a bolsevikokat, mert a mensevikek és az eszerek elszigetelték, elárulták őket. Világos az is, hogy eljön majd a nekünk kedvező pillanat, amikor döntő harcba szállhatunk a burzsoáziával.

Az ellenforradalomnak két központja van. Az egyik központ a szervezett burzsoázia pártja, a kadetok, kiket a „honvédő” Szovjetek fedeznek. Ennek a központnak végrehajtó szerve — a vezérkar, tekintélyes tábornokokkal az élén, akik kezükben tartják a tisztikart. A másik központ — az imperialista finánctőkés klikk, amely kapcsolatban áll Angliával és Franciaországgal és kezében tartja a hitel minden szálát. Nem véletlen, hogy Jefrémovot, a hitelt kezében tartó interparlamentáris bizottság tagját, bevették a kormányba.

A felsorolt tényeknek köszönheti az ellenforradalom, hogy győzött a forradalom felett.

És milyenek a kilátások? Amíg tart a háború — márpedig tartani fog; amíg nincs megoldva az ipar válsága — márpedig nem lesz megoldva, mert a katonák és a munkások elleni megtorló rendszabályokkal nem lehet azt megoldani, viszont hősiességet megkövetelő intézkedésekre a kormányzó osztályok képtelenek; amíg a parasztok nem kapják meg a földet — márpedig nem kapják meg, mert még Csernov sem maradhatott a kormányban, holott programja mérsékelt volt — szóval, amíg mindez így van — elkerülhetetlenek lesznek a válságok, a tömegek nem egy ízben fognak az utcára kimenni, elszánt harcok fognak lezajlani.

A forradalom fejlődésének békés időszaka véget ért. Új időszak következett el, az éles konfliktusok, összetűzések és összeütközések időszaka. Az élet viharos lesz és válság válságot fog követni. A katonák és a munkások nem fognak hallgatni. Még az „Okópnaja Právda” betiltása ellen is húsz ezred tiltakozott. Azzal, hogy a kormányba új minisztereket raktak, még nem oldották meg a válságot. A munkásosztály nem gyengült meg. A munkásosztály okosabbnak bizonyult, semmint ellenfelei gondolták: amikor látta, hogy a Szovjetek elárulták, július 4-én és 5-én kitért a harc elől. Az agrárforradalom pedig még csak most van kibontakozóban.

A küszöbönálló ütközeteket méltóképpen és szervezetten kell fogadnunk.
Főfeladataink:
1. fel kell hívnunk a munkásokat, katonákat és parasztokat, hogy legyenek higgadtak, állhatatosak és szervezettek;
2. fel kell frissíteni, meg kell szilárdítani és ki kell bővíteni szervezeteinket;
3. nem szabad elhanyagolni a legális lehetőségeket, mert bennünket semmilyen ellenforradalom sem kergethet komolyan illegalitásba.

A féktelen pogromok időszaka lejárt, a „törvényes” üldözés szakasza jön és nekünk meg kell ragadnunk, ki kell használnunk mindenfajta legális lehetőséget.

Azzal kapcsolatban, hogy a bolsevikok elszigetelődtek, mivel a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága, az ellenforradalommal szövetséget kötve, elárult bennünket, felmerül a kérdés, milyen legyen viszonyunk a Szovjetekhez és többségükhöz, a mensevikekhez és az eszerekhez. A Központi Végrehajtó Bizottság ülésén Martov Gócnak és Dánnak szemébe vágta, hogy olyan határozatokat hoztak, amilyeneket a feketeszázasok és a kadetok gyűlésén már elfogadtak. A bolsevikok üldözése megmutatta, hogy nem akadtak szövetségeseik. Vezéreink letartóztatásának és lapjaink betiltásának hírét a mensevikek és az eszerek viharos tapssal fogadták. Aki ezek után is a mensevikekkel és az eszerekkel való egységről beszél, az az ellenforradalomnak nyújt kezet.

Ezt azért mondom, mert a gyárakban itt-ott azzal próbálkoznak, hogy létrehozzák a bolsevikok szövetségét a mensevikekkel és eszerekkel. Ez a forradalom elleni harc álcázott formája, mert a „honvédőkkel” való szövetséggel tönkre lehet tenni a forradalmat. A mensevikek és az eszerek között vannak olyanok, akik készek harcolni az ellenforradalom ellen (az eszereknél — a kamkovisták, a mensevikeknél — a martovisták), velük hajlandók vagyunk forradalmi egységfrontban egyesülni.

3. Válaszok írásban feltett kérdésekre
Július 16

1. Maszlovszkij kérdése: Jövendő konfliktusok, vagy lehetséges fegyveres fellépések esetén milyen mértékben fog pártunk közreműködni és élére áll-e majd a fegyveres tiltakozásnak?

Sztálin válasza: Feltételezhető, hogy a fellépések fegyveres fellépések lesznek és mindenre készen kell lennünk. A jövő konfliktusok élesebbek lesznek és a párt nem állhat félre a kezét mosva. Szaln a lett kerület nevében azzal vádolta a pártot, hogy nem vállalta a mozgalom vezetését. Ez nem igaz, mert a párt élére állt a mozgalomnak, hogy békés vágányokra terelje azt. Szemünkre vethetik, hogy nem törekedtünk a hatalom megragadására. Július 3-án és 4-én megtudtuk volna ragadni a hatalmat, és kötelezhettük volna a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságát, hogy szentesítse hatalmunkat. Kérdés azonban, meg tudtuk volna-e tartani a hatalmat? A front, a vidék és számos helyi Szovjet felkelt volna ellenünk. Az olyan hatalom, amely nem támaszkodik a vidékre, talajtalan lett volna. Ilyen viszonyok között a hatalom megragadásával szégyent vallottunk volna.

2. Ivanov kérdése: Hogyan viszonylunk ehhez a jelszóhoz: „A hatalmat a Szovjeteknek!”? Nem ideje-e már azt mondani: „proletárdiktatúra”?

Sztálin válasza: Amikor a hatalom válsága megoldódik, ez azt jelenti, hogy valamely osztály hatalomra jutott, az adott esetben a burzsoázia. Megmaradhatunk-e e régi jelszó mellett: „Minden hatalmat a Szovjeteknek!”? Természetes, hogy nem. Olyan Szovjetek kezébe adni minden hatalmat, amelyek a gyakorlatban hallgatólagosan együtt haladnak a burzsoáziával, azt jelentené, hogy az ellenség kezére játszunk. Ha győzünk, csakis a falu szegény rétegeitől támogatott munkásosztálynak adhatjuk át a hatalmat. Meg kell találnunk a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjei megszervezésének a lehető legcélszerűbb más formáját. A hatalom formája a régi marad, de e jelszó osztálytartalmát megváltoztatjuk, s az osztályharc nyelvén azt mondjuk: minden hatalmat a munkások és a szegényparasztok kezébe, akik majd forradalmi politikát csinálnak.

3. Névtelen kérdés: Mit kell tennünk, ha a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek Központi Végrehajtó Bizottsága kijelenti, hogy a kisebbség engedelmeskedni tartozik a többségnek? Ki kell-e lépnünk a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságából vagy sem?

Sztálin válasza: Erre vonatkozólag már megvan a megfelelő határozat. A bolsevik frakció tanácskozást tartott, s olyan értelemben határozott, hogy mi, mint a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának tagjai, alávetjük magunkat a Központi Végrehajtó Bizottság valamennyi határozatának és ellenük nem lépünk fel, de mint párttagok felléphetünk önállóan, mert nem lehet kétséges, hogy a Szovjetek fennállása nem zárja ki a párt önálló létét. Válaszunkat holnap bejelentjük a Központi Végrehajtó Bizottság ülésén.

4. Zárszó
Július 16

Elvtársak!

A Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának a bolsevikokról szóló határozatával kapcsolatban elfoglalt álláspontunk megfogalmazására bizottságot választottunk, amelynek én is tagja voltam. A bizottság által kidolgozott határozati javaslat így szól: mi, mint a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának tagjai, alárendeljük magunkat a többségnek, de mint a bolsevik párt tagjai önállóan felléphetünk a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának határozatai ellen is.

Prohorov proletárdiktatúrán pártunk diktatúráját érti. Mi ellenben az osztály diktatúrájáról beszélünk, amely osztály magával vonja a parasztság legszegényebb rétegeit.

A szónokok beszédeiben pontatlanság, amikor azt kérdezik: reakció van-e most vagy ellenforradalom. Forradalmak idején nincs reakció. Mikor a hatalmon osztályok váltják fel egymást, az nem reakció, hanem forradalom vagy ellenforradalom.

Ami a hatalom válságának negyedik tényezőjét illeti, amelyet Haritonov említett, vagyis a nemzetközi tényezőt — csak a háborúnak és a háborúval kapcsolatos külpolitikai kérdéseknek volt kihatásuk a hatalom válságára. Beszédemben a háborút jelöltem meg a hatalom válságát előidéző fő tényezőként.

Ami a kispolgárságot illeti, az már nem egységes valami, gyors rétegeződés megy végbe benne (a petrográdi helyőrség parasztküldötteinek Szovjetje szembehelyezkedik a parasztkongresszus Végrehajtó Bizottságával). A faluban folyik a harc és a Parasztküldöttek fennálló Szovjetjeivel párhuzamosan, önhatalmúlag, új Szovjeteket alakítanak. Mi éppen ezeknek a felfelé törő szegényparaszti rétegeknek a támogatására számítunk. Gazdasági helyzetüknél fogva csakis ők haladhatnak velünk együtt. Azok a paraszti rétegek, amelyek a parasztkongresszus Végrehajtó Bizottságába olyan embereket ültettek, akik a proletariátus vérére szomjaznak, mint Avxentyjev, nem fognak bennünket követni és nem fognak mifelénk ingadozni. Megfigyeltem, hogyan tapsoltak ezek az emberek, amikor Cereteli bejelentette, hogy Lenin elvtárs ellen elfogatási parancsot adtak ki.

Azok az elvtársak, akik azt mondják, hogy a proletárdiktatúra lehetetlen, mert a proletariátus a lakosság kisebbsége, azok a többség erejét mechanikusan értelmezik. Hiszen a Szovjetek is csak 20 millió általuk szervezett embert képviselnek, de szervezettségüknél fogva az egész lakosságot magukkal vonják. Azt a szervezett erőt, amely meg tud birkózni a gazdasági bomlással, az egész lakosság követni fogja.

Volodarszkij elvtárs nem úgy értelmezi a konferencia határozatát, mint én, de hogy mi az ő álláspontja, nehéz megérteni.

Az elvtársak azt kérdezik, megváltoztathatjuk-e jelszavunkat? A Szovjetek hatalmára vonatkozó jelszavunk a forradalom fejlődésének békés időszakára szólt, amely immár mögöttünk van. Nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, hogy most a hatalom átmenetének egyik feltétele az ellenforradalom legyőzése felkelés útján. Amikor kiadtuk a Szovjetekre vonatkozó jelszavunkat, a hatalom ténylegesen a Szovjetek kezében volt. A Szovjetekre gyakorolt nyomással befolyásolni tudtuk a kormány összetételében bekövetkezett változásokat. Most azonban a hatalom az Ideiglenes Kormány kezében van. Nem számíthatunk arra, hogy a hatalom a Szovjetekre gyakorolt nyomás útján békésen átmegy a munkásosztály kezébe. Mint marxistáknak, azt kell mondanunk: nem az intézményeken fordul meg a dolog, hanem azon, hogy melyik osztály politikáját folytatja ez az intézmény. Mi feltétlenül olyan Szovjetek mellett vagyunk, amelyekben miénk a többség. És ilyen Szovjeteket igyekszünk teremteni. Nem adhatjuk át a hatalmat olyan Szovjeteknek, amelyek szövetséget kötnek az ellenforradalommal.

Az elmondottakat összegezve megállapíthatjuk: a mozgalom fejlődésének békés útja véget ért, mivel a mozgalom a szocialista forradalom útjára lépett. A kispolgárság, a szegényparaszti rétegek kivételével, most az ellenforradalmat támogatja. Ezért az a jelszó: „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” — mai helyzetben elavult.

Először megjelent a
„Krasznaja Letopisz” („Vörös Évkönyv”)
1923. 7. számában.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

A balrad.ru kommentje a “KUNYERA” után!

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..