Írta: J. V. Sztálin  

Tegnap és ma

(A forradalom válsága)

Gucskov és Miljukov az Ideiglenes Kormányból való kilépésük előtt három követelést terjesztettek elő: követelték 1. a fegyelem helyreállítását, 2. a támadás elrendelését, 3. a forradalmi internacionalisták megfékezését.

A hadsereg felbomlik, nincs rend a hadseregben, állítsátok helyre a fegyelmet, fékezzétek meg a békepropagandát, különben lemondunk — „jelentette” Gucskov a Végrehajtó Bizottságnak a Mária-palotában tartott ismeretes tanácskozáson (április 20-án).

Kapcsolatban vagyunk a szövetségesekkel, a front egysége érdekében támogatást követelnek tőlünk, vigyétek támadásba a hadsereget, fékezzétek meg a háború ellenfeleit, különben lemondunk — „jelentette” Miljukov ugyanazon a tanácskozáson.

Ez a „hatalom válságának” napjaiban történt.
A Végrehajtó Bizottság mensevik és eszer tagjai azt a látszatot keltették, hogy nem tesznek engedményeket.
Azután Miljukov közzétette a „jegyzékéhez” fűzött „magyarázatot”, a Végrehajtó Bizottság szónokai ezzel kapcsolatban a „forradalmi demokrácia” „győzelmét” hirdették és — „a szenvedélyek lecsillapodtak”.

De a „győzelem” álgyőzelemnek bizonyult. Néhány nap múlva újra bejelentették a „válságot”, Gucskov és Miljukov „kénytelenek voltak” lemondani, a Végrehajtó Bizottság és a miniszterek között végetnemérő tanácskozások folytak és — „a válság azzal végződött”, hogy a Végrehajtó Bizottság képviselői beléptek az Ideiglenes Kormányba.

A hiszékeny nézők megkönnyebbülten fellélegzettek. Végre-valahára „legyőzték” Gucskovot és Miljukovot! Végre-valahára beköszönt a béke, az „annexiók és hadisarc nélküli” béke! Vége a testvérgyilkos mészárlásnak!

És mi történt? Még nem is összegezhették az úgynevezett „demokrácia” „győzelmének” eredményeit, még el sem tudták „temetni” a nyugalomba vonult minisztereket, s az új miniszterek, a „szocialista” miniszterek, máris olyan hangokat hallattak, amelyek megvigasztalták Gucskovot és Miljukovot!

Valóban — „a holtak magukkal ragadták az élőket”!

Ítéljen az olvasó.

Kerenszkij polgártárs, az új hadügyminiszter, már a parasztkongresszuson mondott első beszédében kijelentette, hogy a hadseregben helyreállítani szándékozik a „vasfegyelmet”! Hogy micsoda fegyelem ez, azt a „katona jogairól” kiadott „nyilatkozat” világosan megmondja. Ez a parancs, amelyet Kerenszkij írt alá, feljogosítja a parancsnokokat, hogy „hadihelyzetben” „fegyvert alkalmazzanak … a parancsaik teljesítését megtagadó alárendeltjeikkel szemben” (lásd a „Nyilatkozat” 14. pontját).

Azt, amiről Gucskov oly vágyón álmodozott, de amit nem mert megvalósítani, azt Kerenszkij a szabadságról, egyenlőségről és igazságosságról recsegő frázisok zajában egy csapásra „keresztülvitte”.

Tulajdonképpen miért volt szükséges ez a fegyelem?

Ezt, minden más minisztert megelőzve, Cereteli miniszter adta tudtunkra. „A háború megszüntetésére törekszünk — mondotta a postahivatali tisztviselőknek —, de nem különbéke, hanem győzelem útján, melyet szövetségeseinkkel együtt közösen kell kivívnunk a szabadság ellenségei fölött” (lásd „Vecsernyaja Birzsovka”, május 8.).

Ha kihagyjuk a szabadságról szóló szavakat, amelyeknek itt semmi értelmük nincs, ha a ködös miniszteri beszédet lefordítjuk egyszerű nyelvre, akkor annak ez a lényege: a béke érdekében Angliával és Franciaországgal szövetségben össze kell törni Németországot, ehhez pedig támadásra van szükség.

Támadás előkészítése a front egysége érdekében, Németország együttes legyőzése érdekében — erre kellett a „vasfegyelem”.

Azt, amire Miljukov oly félénken, de lankadatlanul törekedett, Cereteli miniszter saját programjának nyilvánította.

Ez még a válság „megoldását” követő első napokban történt. De a „szocialista” miniszterek később nekibátorodtak és határozottabbak lettek.

Május 12-én következett Kerenszkij „parancsa”, melyben így szólt a tisztekhez, katonákhoz és matrózokhoz:

„. . . Előre fogtok menni, oda, ahová vezéreitek és kormányotok vezetnek benneteket. . . menni fogtok . . . ti, akiket a kötelességtudás fegyelme köt… a nép akarata, hogy a hazát és a világot megtisztítsátok a rablóktól és hódítóktól. Erre a hőstettre hívlak titeket” (lásd „Récs”, május 14.).

Nemde, Kerenszkij parancsa lényegében alig különbözik a cári kormány ismert imperialista parancsaitól: „harcolnunk kell a végső győzelemig, ki kell kergetnünk hazánkból az arcátlan ellenséget, fel kell szabadítanunk a világot a német imperializmus járma alól .. .” stb.

És mivel a támadásról könnyebb beszélni, mint azt megvalósítani, s mivel egyes ezredek, például a hetedik hadsereg ezredei (négy ezred) nem tartották lehetségesnek, hogy a „támadási” parancsnak engedelmeskedjenek — ezért az Ideiglenes Kormány Kerenszkijjel együtt a szóról áttért a „tettre”, megparancsolta a „bűnös” ezredek azonnali feloszlatását és a bűnösöket „kényszermunkára való száműzéssel és vagyonelkobzással” fenyegette (lásd „Vecsernyeje Vremja”, június 1.). Mivel pedig mindez, amint kiderült, mégsem volt elegendő, Kerenszkij új „parancsban” külön a barátkozás ellen mennydörgött és a „bűnösöket” bírósággal, „a törvény egész szigorával”, vagyis ugyancsak kényszermunkával fenyegette (lásd „Nóvaja Zsizny”, június 1.).

Röviden: támadjatok haladéktalanul, támadjatok minden áron, különben — kényszermunkára hajtalak és agyonlövetlek benneteket — ez az értelme Kerenszkij „parancsainak”.

És ezek a parancsok oly időben látnak napvilágot, amikor az angol-francia burzsoáziával kötött cári szerződéseket érvényben hagyják, amikor e szerződések alapján határozottan arra köteleznek „bennünket”, hogy aktívan támogassuk Anglia és Franciaország hódító politikáját Mezopotámiában, Görögországban, Elzász-Lotaringiában!

Nos, és hova lett az annexiók és hadisarc nélküli béke, hová lett az új Ideiglenes Kormánynak az a kötelezettsége, hogy mindennemű „erélyes intézkedéssel” a békére fog törekedni — hova tűntek mindezek a „hatalom válságának” napjaiban tett ígéretek?

Óh, a mi minisztereink nem feledkeznek meg a békéről, az annexiók és hadisarc nélküli békéről, ők minden erejüket megfeszítve be-szél-nek, beszélnek és írnak, írnak és beszélnek. És nemcsak a mi minisztereink. Az angol és a francia kormány, válaszolva az Ideiglenes Kormánynak arra a felhívására, hogy nyilatkozzanak a háború céljairól, csak a napokban kijelentették, hogy ők szintén ellene vannak az annexióknak, de… annyiban, amennyiben ez nem mond ellent Elzász-Lotaringia, Mezopotámia stb. bekebelezésének. Az Ideiglenes Kormány pedig, e nyilatkozatra válaszolva, május 31-i jegyzékében kijelentette, hogy „továbbra is rendületlenül híven a közös szövetségi ügyhöz”, a háború céljaira vonatkozó egyezmény felülvizsgálása céljából azt indítványozza, hogy hívják össze a „szövetséges hatalmak képviselőinek konferenciáját, mely a közeljövőben össze is ülhetne, amikor meglesznek a konferencia kedvező feltételei” (lásd „Rabócsaja Gazéta” 72. sz.). Mivel azonban még senki sem tudja, hogy tulajdonképpen mikor „lesznek meg a konferencia kedvező feltételei”, s mivel az az úgynevezett „közeljövő” semmi esetre sem érkezik el hamarosan, világos, hogy az annexió nélküli békéért folyó „erélyes harcot” valójában bizonytalan időre elhalasztották, és a harcból — békét hangoztató üres és hazug szószátyárkodás lett. Viszont a támadást, amelyet mindennemű „erélyes intézkedéssel” előkészítenek, és amelynek érdekében még kényszermunkával és agyonlövetéssel is fenyegetődznek — a támadást egy perccel sem szabad elhalasztani.

A dolog egészen világos. A háború imperialista háború volt és az is marad. Az annexió nélküli békéről szóló beszédek, amikor egyidejűleg a valóságban támadásra készülnek, csak a háború rabló jellegét leplezik. Az Ideiglenes Kormány félreérthetetlenül az aktív imperializmus útjára lépett. Az, ami tegnap még lehetetlennek látszott, ma lehetségessé vált annak következtében, hogy a „szocialisták” beléptek az Ideiglenes Kormányba. Ezek a „szocialisták”, azáltal hogy szocialista frázisokkal leplezik az Ideiglenes Kormány imperialista mivoltát, megszilárdították és kiszélesítették a szárnyát próbálgató ellenforradalom állásait.

Most az a helyzet, hogy vannak „szocialista” minisztereink, akiket az imperialista burzsoázia sikeresen használhat fel ellenforradalmi céljaira.

Nem a naiv „forradalmi demokraták” győztek, hanem az imperializmus régi ügynökei, Gucskov és Miljukov.

De a külpolitikában végrehajtott jobbra igazodásnak elkerülhetetlenül ugyanilyen fordulatra kellett vezetnie a belpolitikában is, mert a világháború viszonyai között a külpolitika minden egyéb politika alapja, az egész államélet tengelye.

És valóban, az Ideiglenes Kormány egyre határozottabban a forradalom elleni „erélyes harcra” vesz irányt.

Még nem is olyan régen támadást indított a kronstadti matrózok ellen és ugyanakkor a petrográdi kerület, valamint Penza, Voronyezs és más kormányzóságok parasztjait meggátolta a demokratizmus egyszerű elveinek megvalósításában.

Azután, néhány nappal ezelőtt Szkóbelev és Cereteli tüntette ki magát azzal (herostratosi hőstett!), hogy kiutasította Oroszországból Róbert Grimmet, igaz, ítélet és nyomozás nélkül, egyszerűen csendőrileg, de legalább örömet okozott vele az orosz imperialistáknak.

De az Ideiglenes Kormány belpolitikájának új irányát a legélesebben Pereverzev miniszter („szintén” szocialista!) juttatta kifejezésre. Pereverzev mindössze csak azt követeli, hogy „sürgősen hozzanak törvényt az állam belső békéje ellen irányuló bűncselekményekre”. E törvény szerint (129. cikkely) .. . „Az, aki nyilvánosan, vagy sajtótermékek, levél vagy képes ábrázolat terjesztése vagy nyilvános kiállítása útján: 1. súlyos bűntett elkövetésére, 2. a lakosság egy részét a lakosság másik része ellen irányuló erőszakos cselekmények elkövetésére, 3. a törvénnyel, vagy a hatóság kötelező erejű rendeletével, vagy törvényes rendelkezésével szemben engedetlenségre vagy ellenszegülésre hív fel — három évig terjedhető fogházzal”, de „háború idején pedig . . . kényszermunkával büntettetik” (lásd „Récs”, június 4.).

Kényszermunka — ebből áll ennek az úgynevezett „szocialista miniszternek” törvényhozói alkotása.

Szemmel látható, hogy az Ideiglenes Kormány feltartóztathatatlanul az ellenforradalom mocsarába süllyed.

Ez abból is kitűnik, hogy az ellenforradalom vén vigéce, Miljukov, ebből az alkalomból már csettintget, előre élvezve az új győzelem gyümölcseit. „Ha az Ideiglenes Kormány — mondja — hosszú habozás után végre megérti, hogy a hatalom kezében a meggyőzésen kívül vannak még más eszközök is, olyan eszközök, amelyeket már kezdett alkalmazni, ha erre az útra lép, akkor az orosz forradalom vívmányai (nem tréfa!) megszilárdulnak” . .. „Ideiglenes Kormányunk letartóztatta Kolüskót és kikergette Grimmet. Lenin, Trockij és társaik ellenben szabadon sétálnak . . . Kívánatos volna, hogy Lenint társaival együtt szintén utánuk küldjék . . .” (lásd „Récs”, június 4.).

Ilyen „kívánságai” vannak az orosz burzsoázia vén rókájának, Miljukov úrnak.

A közeljövőben majd elválik, hogy az Ideiglenes Kormány, amely általában éberen figyel Miljukov hangjára, teljesíti-e Miljukovnak ezt a „kívánságát” és más, ehhez hasonló „kívánságait”, rövidesen elválik, hogy megvalósíthatók-e most az ilyen „kívánságok”?

Egy azonban kétségtelen: az Ideiglenes Kormány belpolitikája teljes egészében e kormány aktív imperialista politikája követelményeinek van alárendelve.

Következtetés:

Forradalmunk fejlődése válságos szakaszba érkezett. A forradalom új szakasza, mikor a forradalom behatol a gazdasági élet minden szférájába és keresztül-kasul forradalmasítja azokat, talpra állítja a régi és az új világ összes erőit. A háború és a vele kapcsolatos gazdasági bomlás a végsőkig kiélezi az osztályellentéteket. A burzsoáziával való megegyezés politikája, a forradalom és az ellenforradalom közötti lavírozás politikája szemmel láthatóan tarthatatlanná válik.

Vagy — vagy:
Vagy előre — a burzsoázia ellen, azért, hogy a dolgozók kezébe menjen át a hatalom, a háború és a gazdasági bomlás megszüntetéséért, a termelés és elosztás megszervezéséért:
Vagy vissza — a burzsoáziáért, a támadásért és a háború elnyújtásáért, a bomlás megszüntetésére irányuló erélyes rendszabályok ellen, a termelési anarchiáért, a nyílt ellenforradalmi politikáért.
Az Ideiglenes Kormány határozottan a leplezetlen ellenforradalom útjára lép.
A forradalmárok kötelessége, hogy szorosabban tömörüljenek, és előbbre vigyék a forradalmat.

„Szoldatszkaja Pravda” («A Katona Igazsága») 42. sz.
1917. június 13.

Aláírás: K. Sztálin

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..