A burzsoá-földesúri Lengyelország agressziója a szovjetek köztársasága ellen. Vrangel támadása

A burzsoá-földesúri Lengyelország agressziója a szovjetek köztársasága ellen. Vrangel támadása

„A szovjetköztársaság által 1920 elején kiharcolt lélegzetvételi szünet mindössze három hónapig tartott. 1920 tavaszán a nemzetközi imperializmus újabb támadást szervezett Szovjet-Oroszország ellen. Az intervenciósok úgy határoztak, hogy e hadjárat fő ereje egyrészt a burzsoá-földesúri klikk uralma alatt álló Lengyelország lesz, másrészt a Gyenyikin-féle hadsereg maradványa, amelyet a Krím-félszigeten gyűjtött össze Vrangel tábornok, a „fekete báró”.

Az antant-imperialisták bőségesen ellátták Lengyelországot fegyverrel, felszereléssel, pénzzel; a lengyel hadsereghez katonai tanácsadókat küldtek. A csapatok hadműveleti vezetésében döntő szerepe volt a francia katonai missziónak. Az Amerikai Egyesült Államok kölcsönt nyújtott a lengyel kormánynak, az első világháború befejezése után Európában maradt hadianyagkészleteiből pedig több mint 200 páncélautót és tankot, hárommillió teljes egyenruhát, négymillió pár katonai lábbelit, rengeteg géppuskát, repülőgépet és más hadianyagot adott át a lengyel hadseregnek. Mindezt amerikai hadihajók szállították Gdanskba.

A szovjet kormány, békeszerető politikájához híven, ismételten kinyilvánította, hogy feltétel nélkül elismeri a Lengyel Köztársaság szuverenitását, és békés, baráti kapcsolatokat óhajt fenntartani Lengyelország és Szovjet-Oroszország népei között. A szovjet állam azt javasolta, hogy kezdjenek béketárgyalásokat, s ennek érdekében jó néhány engedményt is tett volna területi kérdésekben. De Lengyelország uralkodó körei és Pilsudski államfő önhitten elutasították ezeket a javaslatokat, mert biztosak voltak abban, hogy meg tudják valósítani nagyszabású hódító terveiket. A szovjet állam békeszeretetét a gyengeség jelének hitték. Úgy látták, hogy az intervenció és az ellenforradalom ellen vívott harc annyira kimerítette és tönkretette a szovjetek köztársaságát, hogy nem lesz képes komoly védekezésre.

1920. április 25-én a fehérlengyel csapatok betörtek Ukrajna területére. Sikerült mélyen benyomulniuk a szovjet földre: május 6-án elfoglalták Kijevet. Néhány héttel később, júniusban Vrangel is támadást indított, s csapatai Dél-Ukrajnát, a Don-vidéket, a Donyec-medencét és a Kubán vidékét veszélyeztették.

Vrangel hadseregét — még nagyobb méretekben, mint Kolcsak, Gyenyikin és Jugyenyics hadseregét — szintén az angol—francia—amerikai imperialisták szerelték fel és szervezték meg. Vrangel csapatai ruhát, ágyúkat, puskákat, tankokat kaptak az intervenciósoktól. Az intervenciós flotta a tengerről nyújtott segítséget nekik. A fehérgárdisták hadműveleteit ténylegesen az Egyesült Államok, Franciaország és más imperialista államok katonai és diplomáciai képviselői irányították. A fehérlengyelek és Vrangel támadása tehát ismét veszélyes helyzetbe hozta a szovjetköztársaságot.

A szovjet nép mozgósítása

Lenin felhívással fordult a szovjet néphez: ismét a védelmi háború feladataira kell összpontosítania minden erejét.

1920. május 23-án közzétették a Kommunista Párt Központi Bizottságának téziseit „A lengyel front és feladataink” címmel. A tézisek kimondták, hogy „élethalálharcot, a végsőkig megfeszített és kemény harcot” kell vívni, és hogy a Lengyelországgal folytatott háborút „nem a nyugati front külön feladatának kell tekinteni, hanem az egész munkás-paraszt Oroszország központi feladatának”. A Központi Bizottság a párt- és állami szervek, valamint a szakszervezetek elé konkrét feladatokat tűzött a mögöttes területek megerősítése, a közlekedés javítása, a front minden eszközzel való segítése terén.

A hátország rengeteg fegyvert, lőszert, felszerelést, élelmet adott a frontnak. 1920-ban körülbelül egymillió puskát és 7000 géppuskát készítettek, illetve javítottak meg, 400 millió puskatöltényt és kétmillió lövedéket gyártottak. 1919 júliusától 1920 júliusáig a Vörös Hadsereg több mint hárommillió katonaköpenyt, négymillió pár bőrlábbelit és hatmillió fehérnemű-garnitúrát kapott az országtól. Egyre szélesebb méreteket öltött a kommunista szombatok mozgalma. 1920 májusában egyedül Moszkvában több mint egymillió ember vett részt a kommunista szombatokon. A Nyizsnyij Novgorod-i kormányzóságban 1920. május 1-én és 2-án mintegy 600 000 dolgozó vonult ki társadalmi munkára.

Az Ukrajnában és Belorussziában harcoló szovjet csapatok nagy erősítéseket kaptak. Ezer kilométeres menetelés után megérkezett Észak-Kaukázusból a hős 1. lovas-hadsereg. Idevezényelték keletről a Csapajev-hadosztályt, a baskír lovassági dandárt és más alakulatokat is. A párt 25 000 kommunistát küldött a lengyelek és Vrangel csapatai ellen harcoló seregekbe.

A Lengyel háború befejeződése

A párt Központi Bizottsága 1920. április 28-án jóváhagyta a főparancsnokság által kidolgozott hadműveleti tervet. A fő csapást a nyugati fronton, Belorussziában szándékozták az ellenségre mérni, a délnyugati, ukrajnai frontnak pedig kisegítő támadást kellett indítania Rovno—Breszt irányában. A terv megvalósítása során a fehérlengyelek ellen először a nyugati fronton harcoló szovjet csapatok indultak támadásba, május közepén (a front parancsnoka M. N. Tuhacsevszkij, a Forradalmi Katonai Tanács tagja J. Unszlicht volt). Ez a támadás, bár nem járt sikerrel, nagy ellenséges erőket kötött le a nyugati fronton, s így megkönnyítette a délnyugati fronton harcoló szovjet csapatok feladatának végrehajtását (e front parancsnoka A. I. Jegorov, a Forradalmi Katonai Tanács tagja I. V. Sztálin volt). Június 5-én az 1. lovas-hadsereg (parancsnoka Sz. M. Bugyonnij, a Forradalmi Katonai Tanács tagja K. J. Vorosilov volt) áttörte az ellenség frontját, és gyors ütemben nyugat felé nyomult. A délnyugati front többi csapata is támadásba lendült. Június 12-én visszafoglalták a fehérlengyelektől Kijevet, majd tovább nyomultak előre nyugatra. Az Ukrajna területén tartózkodó mindhárom fehérlengyel hadsereg—a 2., a 3. és a 6. hadsereg — fejét vesztve hátrált. Augusztus közepén az 1. lovas-hadsereg elérte Nyugat-Ukrajna legnagyobb városát, Lvovot.

Július 4-én a nyugati front csapatai ismét támadásba lendültek. Súlyos vereségeket mértek a fehérlengyelekre, majd elfoglalták Minszket és Belorusszia több más városát.

Vörös Hadsereg Varsóhoz közeledett. A harcok már a Visztula partján folytak. A lengyel burzsoá-földesúri klikket teljes vereség fenyegette.

Vörös Hadsereg győzelmei pánikot keltettek az imperialista táborban. Az antant saját rohamcsapatának tekintette a lengyel ellenforradalmat a szovjetellenes harcban. A fehérlengyel csapatok vereségei tehát egyúttal az antant vereségei is voltak. „A Lengyelországgal viselt háború — mondotta Lenin — közvetlenebbül irányult az antant ellen, mint az előző háborúk.”

Curzon angol külügyminiszter jegyzéket intézett a szovjet kormányhoz, amelyben követelte, hogy állítsák meg a Vörös Hadsereg támadását. Jegyzékében olyan szovjet—lengyel határt javasolt, amely nagyjából megfelelt Lengyelország etnikai határainak, és nyugatra húzódott attól a vonaltól, amelyet a szovjet kormány a háború megindulása előtt tett békeajánlataiban megjelölt. A szovjet kormány beleegyezett a Lengyelországgal kötendő fegyverszünetbe. Az antant és a lengyel uralkodó körök azonban—mint később kiderült—csak időt akartak nyerni az ellentámadás előkészítéséhez. A nyugati imperialisták lázas sietséggel szállították a fegyvert és a lőszert a lengyel hadsereg részére. Az imperialista-nacionalista propaganda magasra szította Lengyelországban a soviniszta szenvedélyeket.

1920 augusztusában újabb ütközetre került sor a Visztula mellett. A szovjet csapatok vereséget szenvedtek, és visszavonulásra kényszerültek. De a fehérlengyelek ellentámadása nem tartott sokáig. A szovjet hadsereg megállította az ellenséget.

Az angol, francia, amerikai imperialisták ebben az időben minden erejükkel azon voltak, hogy rávegyék Lengyelországot a háború folytatására. Augusztus elején Colby amerikai külügyminiszter terjedelmes nyilatkozatot tett közzé a Szovjet-Oroszország irányában folytatott amerikai politikáról. A durva rágalmakban és szovjetellenes kirohanásokban bővelkedő Colby-jegyzék arról tanúskodott, hogy az amerikai imperialisták kérlelhetetlen ellenségei a szovjetköztársaságnak. Az amerikai imperialisták a lengyel uralkodó klikk tudomására hozták, hogy teljes mértékben támogatják a szovjetellenes kalandorhadjárat folytatását. Az Egyesült Államok uralkodó körei, miközben a tőkés rendszer visszaállítására törekedtek Oroszországban, ismét konszolidálni próbálták a szovjetellenes erőket valamennyi országban, meghiúsítani igyekeztek a békét, amely már elérhető közelségben volt.

Lengyelországnak azonban nem volt elegendő ereje a háború folytatásához. Az angol és francia munkásosztály aktív harca az intervenció ellen megakadályozta az említett országok uralkodó köreit abban, hogy közvetlen, nyílt katonai támogatást nyújtsanak Lengyelországnak. A lengyel kormány kénytelen volt béketárgyalásokat kezdeni Szovjet-Oroszországgal.

1920 októberében Rigában megkötötték az előzetes békeszerződést a szovjetköztársaságok (az OSZSZSZK és az USZSZK), valamint Lengyelország között. Lengyelországnak sok korábbi területi igényéről le kellett mondania, de sikerült megtartania Nyugat-Ukrajnát és Nyugat-Beloruszsziát.

Vrangel szétzúzása. A polgárháború befejeződése

1920 nyarán Vrangel megkísérelte, hogy a Krím-félszigetről kiindulva észak felé törjön előre. Csapatai őszre a Donyec-medence közelébe értek.

Július 10-én a Kommunista Párt Központi Bizottsága levelet intézett az ország valamennyi pártszervezetéhez. Megállapította, hogy a legsürgősebben fel kell számolni a Vrangel-féle ellenforradalmi hadsereget. „A pártnak a krími frontra kell összpontosítania figyelmét — írta levelében a Központi Bizottság — … nem szabad tovább késlekednünk. Vrangelt meg kell semmisítenünk, ahogyan megsemmisítettük Kolcsakot és Gyenyikint.”

A párt Központi Bizottságának határozata értelmében megalakították a déli frontot, és kidolgozták az ellenség szétzúzásának tervét. A tervnek egyik fontos eleme az volt, hogy a Dnyeper bal partján stratégiai hídfőállást kell létrehozni. Augusztus 7-én hajnalban a szovjet csapatok átkeltek a Dnyeper folyón, és elfoglalták Kahovka körzetét. A kahovkai hídfőállás — azáltal, hogy lekötötte az ellenség erőit és állandóan hátbatámadással fenyegette a vrangelistákat — nagy szerepet játszott a szovjet csapatok végső győzelmében. Augusztustól októberig a vrangelisták szünet nélkül dühödten támadták a hídfőállást. Az ellenség válogatott csapatai indultak rohamra ellene, tüzérség és tankok által támogatva. De a hídfőállást védő 15. és 51. hadosztály katonái hősiesen visszaverték a rohamokat. Hihetetlenül bátran harcoltak az ellenséges tankok ellen. A tankok nagy részét tönkretették vagy foglyul ejtették. Kahovka neve a szovjet katonák hősiességének jelképévé lett az intervenciósok és a fehérgárdisták elleni harcban.

A Lengyelországgal kötött előzetes békeszerződés aláírása után a szovjet kormány új alakulatokkal erősítette meg a déli frontot (parancsnok: M. V. Frunze, a Forradalmi Katonai Tanács tagjai: Sz. I. Guszev és Kun Béla voltak). Október végén megindult a szovjet csapatok támadása. A lengyel frontról átdobott 1. lovas-hadsereg a kahovkai hídfőállásról kiindulva megsemmisítő csapást mért a vrangelistákra. November első napjaiban a déli front csapatai kiszorították az ellenséget Dél-Ukrajnából. Vrangel hadserege a Krím-félszigetre vonult vissza.

Vörös Hadsereg előtt az utolsó nagy feladat állt: el kellett foglalnia a Krím-félszigetre vezető utat fedező erődítményeket, és be kellett fejeznie a vrangelisták szétzúzását. Ez nagyon nehéz feladat volt. A Krím-félszigetet a szárazfölddel összekötő keskeny és hosszú földszorosokon a külföldi szakértők irányításával rendkívül erős erődítményeket építettek. A vöröskatonák előtt drótakadályok, árkok, töltések, lövészárkok zárták el az utat. Minden talpalatnyi föld állandóan erős tüzérségi és géppuskatűz alatt állt. Az ellenség bevehetetlennek tartotta a Krím-félszigetre vezető utat. A szovjet harcosok azonban nem ismertek leküzdhetetlen akadályokat, mert az az elszánt törekvés vezérelte őket, hogy megsemmisítik az intervenciósok és a fehérgárdisták utolsó fészkét is.

A hadműveleti terv az volt, hogy a vöröskatonák rohamot intéznek a perekopi és csongari erődök ellen, s ezzel egyidejűleg átkelnek a Szivas mocsaras ingoványán, amelyet a vrangelisták áthatolhatatlannak tartottak. 1920. november.8 virradó éjjel a Nagy Októberi Szocialista Forradalom harmadik évfordulóján, a szovjet csapatok átvergődtek a Szivas mocsarain és sóstavain. A lovak és az ágyúk megrekedtek az ingoványos sárban. Jeges szél fújt, a vöröskatonákra ráfagyott az átnedvesedett ruha. Éjféltájban a Vörös Hadsereg élosztagai megközelítették az ellenséges erődöket. A csaknem teljes egészében kommunistákból álló rohamoszlop az ellenség pergőtüzében tört előre. A szovjet katonák visszaszorították a fehérgárdistákat, és megvetették lábukat a Krím-félsziget partján.

November 8-án megindult a perekopi földszoroson levő vrangelista erődök elleni roham. Többórás harc után az 51. lövészhadosztály, amelynek parancsnoka V. K. Bljuher volt, elfoglalta a Töröksáncot. Ezután áttörték az ellenséges állásokat a csongari földszoroson és a fehérgárdisták más megerősített vonalain. Az áttörés helyén az 1. lovas-hadsereg ezredei villámsebesen nyomultak előre.

M. V. Frunze Leninhez intézett táviratában megindultan számolt be a szovjet katonák hősiességéről: „Tanúságot teszek arról a nagyszerű bátorságról, amellyel a hős gyalogság megrohamozta a Szivast és Perekopot. A csapatok gyilkos tűzben keskeny átjárón rohamozták az ellenség drótakadályait. Veszteségeink rendkívül súlyosak. Egyes hadosztályok elvesztették személyi állományuk háromnegyed részét. A földszorosok rohamozása alkalmával szenvedett emberveszteség (halottakban és sebesültekben) legalább tízezer fő. A front hadserege teljesítette kötelességét a köztársaság iránt.”

Vrangel hadseregét tönkreverték. A sereg maradványai nagy sietve angol és francia hajókra szálltak és elhagyták a Krím-félszigetet. A szovjet nép győzelmi ünnepet ült. A „Pravda” a következő címmel adott hírt a nagy győzelemről: „A forradalom dicső fiai határtalan bátorsággal, hősi erőfeszítéssel szétzúzták Vrangelt. Éljen Vörös Hadseregünk, a munka nagyszerű hadserege!”

1920 végén és 1921 elején felszámolták az intervenciósok és a fehérgárdisták utolsó kaukázusontúli gócait is. 1920 novemberében Örményország dolgozói, az illegális kommunista szervezet vezetésével, fegyveres felkelést indítottak a dasnakok uralma ellen. November 29-én a Karavanszarajban megalakult Forradalmi Bizottság Szocialista Szovjet Köztársaságnak nyilvánította Örményországot. Az OSZSZSZK kormánya a felkelő örmény munkások és parasztok segítségére küldte a 11. hadsereg egységeit. December 2-án Jerevánban megszilárdult a szovjethatalom.

Ugyanebben az időben a grúz dolgozók is fokozták harcukat a szovjethatalomért. A mensevikek Grúziát a külföldi imperializmus gyarmatává tették és a katasztrófa szélére juttatták. A városokban és falvakban nem volt kenyér. Az ipar teljesen leállt. 1921 februárjában Grúzia kommunistái felkelésre buzdították a dolgozókat a mensevik kormány megdöntésére. Forradalmi Bizottság alakult, amely Szocialista Szovjet Köztársasággá nyilvánította Grúziát és segítséget kért Szovjet-Oroszországtól. Február 25-én a felkelő munkások és parasztok osztagai a Vörös Hadsereg alakulataival együtt bevonultak Tbiliszibe. Március közepén Grúzia egész területén győzött a szovjethatalom.

A szovjet népnek kemény harcokat kellett vívnia a Távol-Kelet felszabadításáért. 1920. április elején a japán intervenciósok hitszegően megtámadták a népi hatalom fegyveres erőit Vlagyivosztokban, Habarovszkban, Szpasszkban, Nyikolszk-Usszurijszkban és más nagyobb városokban. A távol-keleti japán megszállás megszilárdítása céljából ezeken a területeken visszaállították a fehérgárdisták uralmát. Ez utóbbiak elfogták Sz. G. Lazót, a távol-keleti partizánok vezérét, A. N. Luckijt és V. M. Szibircevet, a Katonai Tanács tagjait. A hős hazafiakat egy gőzmozdony kazánjába vetették.

A fehérgárdisták az intervenciósok segítségével megvetették lábukat a japánok által elfoglalt területeken és a Bajkálontúl. A szemjonovisták és a kappelisták uralma a Bajkálontúl (különösen Csitában) akadályozta a Távol-keleti Köztársaság különböző területeinek egyesülését és egymással való érintkezését. A Távol-keleti Köztársaság népi forradalmi hadserege több támadást is indított a „csitai dugó” megszüntetésére, de valahányszor nyilvánvalóvá vált a fehérek veresége, a japán csapatok is harcba bocsátkoztak. A népi forradalmi hadsereg parancsnoksága ilyenkor — hogy megakadályozza a Japánnal való háború kiprovokálását — az ütközet kedvező kilátásai ellenére is visszavonta csapatait.

A japán hadvezetőség azonban egyre inkább meggyőződött arról, hogy nem foglalhatja el egész Távol-Keletet. A japán hadseregben erősödött a forradalmi és a háborúellenes hangulat. 1920. október közepén a japánok kivonták csapataikat a Bajkálontúlról, az amuri területről, és a Tengermellék déli részén összpontosították őket. 1920 októberében az amuri front csapatai szétzúzták Szemjonov és Kappel bandáit, és felszabadították Csitát. De a fő feladat elvégzése — az intervenciósok teljes kiűzése a Tengermellék területéről — még hátra volt.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

“A burzsoá-földesúri Lengyelország agressziója a szovjetek köztársasága ellen. Vrangel támadása” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. ” Augusztus elején Colby amerikai külügyminiszter terjedelmes nyilatkozatot tett közzé a Szovjet-Oroszország irányában folytatott amerikai politikáról. A durva rágalmakban és szovjetellenes kirohanásokban bővelkedő Colby-jegyzék arról tanúskodott, hogy az amerikai imperialisták kérlelhetetlen ellenségei a szovjetköztársaságnak. ”
    Azóta sem változott!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..