Harc az imperialista háborúból való kilépésért.

„A breszt-litovszki béke egy békeegyezmény, mely 1918. március 3-án az oroszországi Breszt-Litovszkban (ma Breszt, Fehéroroszország) írtak alá. A szerződés a központi hatalmak, azaz a Német Császárság, az Osztrák–Magyar Monarchia, Bulgária és az Oszmán Birodalom, valamint a velük szemben álló bolsevik Oroszország között jött létre.

1917. november 21-én az orosz kormány követein és képviselőin keresztül üzent a háborúban részt vevő feleknek, hogy kezdjék meg a béketárgyalásokat. Erre a felszólításra egyedül Németország adott pozitív választ. 1917. december 3-án elkezdődtek az előkészületek, melynek eredményeként december 15-én megszületett az oroszok és németek közötti fegyverszüneti megállapodás. 1917. december 22-én megkezdődtek a valódi béketárgyalások: Oroszországnak át kellett adnia az általa megszerzett területek egy részét, valamint anyagi kártérítést szabtak ki rá. Az országban uralkodó nehéz helyzet miatt az orosz vezetés elfogadta a rá kiszabott feltételeket, időt nyerve a szovjet vezetés megerősítésére. A szovjet küldöttség vezetője, Lev Trockij, megszakította a tárgyalásokat és 1918. február 18-án megkezdték Ukrajna valamint Petrográd egy részének katonai megszállását. A szovjet delegáció március 1-jén újra asztalhoz ült, ahol is március 3-án elfogadták a németek által kidolgozott béketervet.

A tárgyalásokon részt vett az Ukrán Népköztársaság delegációja is Mihajlo Hrusevszkij vezetésével. A lengyel fél az Ideiglenes Államtanács feloszlása miatt nem vett részt a béketerv kidolgozásában.” – Wikipédia

Lényeges különbség volt a cári, kapitalista orosz hadsereg és a Vörös Hadsereg céljait illetően. A cári hadsereg az urak rabló háborúja volt, a Vörös Hadsereg pedig a dolgozó szovjet nép érdekében védte a hazát a belső és a külső ellenség ellen. Mindegyikben a dolgozó népből verbuválták a katonákat, és ha kellett erőszakkal. A cári hadsereg katonái az rabló urak érdekében harcoltak, a Vörös Hadseregben a nép érdekében. A bolsevikok sem tehettek mást, ha védeni akarták a hazájukat, de nem a rablás volt a céljuk, mint az úri cári hadseregnek. Minden háború szörnyű és embertelen, de nem a bolsevikok kezdték, az urak felsőbbrendűként élősködtek a népen és nem lehet a végtelenségig tűrni az embertelenséget. A rendszert kellett megváltoztatni olyanra, ahol nem lehet élősködni, ezért harcoltak a bolsevikok vezetésével a dolgozók.

A tárgyalások kezdete – a breszt-litovszki béke
A szovjet állam fennállása első napjaitól kezdve harcot vívott az általános demokratikus békéért. A Népbiztosok Tanácsa több ízben felhívta az antant kormányait, Oroszország háborús szövetségeseit, hogy kezdjenek azonnal közös béketárgyalásokat a központi hatalmakkal. Az antant válaszra sem méltatta a jegyzékeket. Ebben a helyzetben a szovjet kormány arra kényszerült, hogy önállóan és egyoldalúan kezdjen béketárgyalásokat a központi hatalmak képviselőivel.

Németország és háborús szövetségesei elfogadták a szovjet javaslatot, mert a Keleti Front felszámolásától stratégiai és gazdasági helyzetük javulását remélték.

A tárgyalások 1917. december 5-án kezdődtek Breszt-Litovszkban. A szovjet kormány annexiók és hadisarc nélküli békére tett javaslatot. A német imperialisták rablókövetelésekkel álltak elő; a népek önrendelkezésének ürügyén maguknak követelték az általuk már megszállt Lengyelországot, Litvániát, valamint Lettország és Belorusszija egy részét.

A szovjet kormány válaszút elé került: vagy megköti a központi hatalmakkal a rabló jellegű békét, vagy a belső gazdasági és katonai nehézségekre való tekintet nélkül háborút folytat, s így biztos bukásra ítéli a szovjethatalmat.

Oroszország minden ellenforradalmi politikai csoportosulása elkeseredetten tiltakozott a békekötés ellen. A megdöntött uralkodó osztályok feltétlen hűséget követeltek az antant imperialista célkitűzései iránt, s közben sokan abban reménykedtek, hogy a németek előrenyomulása véget vet a szovjethatalomnak. A mensevikek és a jobboldali eszerek szintén a „nemzet árulásával” vádolták azokat, akik ténylegesen véget akartak vetni az imperialista öldöklésnek.

A bolsevik pártban sem alakult ki szilárd egység a különbéke ügyében. A szovjethatalom gyors sikerei nyomán a pártmunkások tekintélyes részén, sőt egész pártszervezeteken úrrá lett az elbizakodottság. Sokan a tényleges nehézségekkel nem számolva, romantikus lendülettel forradalmi háborút követeltek a német imperialisták ellen.

Lenin álláspontjával szemben — aki elkerülhetetlennek tartotta a különbéke megkötését – harcot folytatott Buharin „baloldali kommunista” csoportja. Buharin megalkuvónak nevezte Lenin véleményét, a háború folytatását pedig az orosz proletariátus internacionalista kötelességének igyekezett feltüntetni. Buharin és követői nem ítélték meg reálisan a Szovjet-Oroszországban kialakult állapotokat, és a nyugati forradalmi mozgalmak közvetlen perspektíváit is túlságosan rózsás színekben látták. Lenin komikusnak tartotta, hogy a Buharin-csoport máris egy nemzetközi polgárháború jeleit vélte felfedezni.

Tulajdonképpen Buharinéhoz hasonló álláspontra helyezkedett Trockij is, aki a „sem békét, sem háborút” jelszót ajánlotta a pártnak. Felfogása szerint a szovjet katonáknak el kell dobniuk fegyvereiket, ott kell hagyniuk a lövészárkokat. Trockij úgy gondolta, hogy ez az eljárás olyan mély morális és politikai hatást gyakorol a szemben álló csapatokra, hogy azok is hazamennek, és otthon kirobbantják a forradalmat. Az adott politikai viszonyok között azonban az ilyen eljárás óhatatlanul a német támadás folytatásához és a szovjethatalom bukásához vezetett volna.

A párt Központi Bizottsága 1918. január 24-én, a buharinistákkal folytatott kemény eszmei csatában elérte, hogy határozat született a béketárgyalások elhúzásáról (Buharin a tárgyalások megszakítását követelte). Lenin a Központi Bizottság felhatalmazása alapján azt az utasítást adta a tárgyalásokat folytató Trockij külügyi népbiztos vezette szovjet küldöttségnek, hogy húzza el a tárgyalásokat mindaddig, amíg a központi hatalmak nem intéznek ultimátumot a szovjet kormányhoz. Ezután azonban — más kiút híján — írják alá a békediktátumot.

Németország február 10-én ultimátumszerűen követelte a különbéke aláírását. A tárgyalásokat folytató szovjet delegáció kérdésére ekkor Lenin ismét azt az utasítást adta, hogy haladéktalanul alá kell írni az egyezményt. Trockij azonban, Lenin utasítását megszegve, a szovjet kormány és a Központi Bizottság akaratával szembehelyezkedve kijelentette a tárgyaló feleknek, hogy Szovjet-Oroszország nem írja alá a békét, de a háborút befejezi és csapatait leszereli. Ezzel a tárgyalások megszakadtak. Lenin értékelte azt a propagandamunkát, amellyel Trockij leleplezte a központi hatalmak imperialista rabló törekvéseit, de ezt az önkényes lépését politikai bűnnek tekintette, amelyért Szovjet-Oroszországnak és az egész nemzetközi munkásmozgalomnak súlyos árat kellett fizetnie. A német imperialisták támadásba kezdtek, elfoglalták egész Lettországot, Észtországot, Belorusszia és Ukrajna jelentős részét, vagyis még nagyobb területet szálltak meg, mint amennyit az első javaslat elfogadása esetén kaptak volna.

A párt Központi Bizottsága február 18-án, Lenin javaslatát elfogadva, határozatilag kimondotta, hogy azonnal kapcsolatba kell lépni a német kormány megbízottaival, és haladéktalanul alá kell írni a békét. Miközben a szovjet küldöttség felkereste a német Keleti Front vezérkarát, a központi hatalmak csapatai folytatták előrenyomulásukat.

A beavatkozók feltartóztatása
A szovjet kormány elfogadta és közrebocsátotta a „Veszélyben a szocialista haza!” című, Lenin által fogalmazott kiáltványt. A fiatal Vörös Hadsereg Pszkov és Révai (Tallinn) mellett február 23-án megütközött a németekkel, és hősies küzdelem után visszavetette a betolakodókat. E győzelemre emlékezve a szovjet nép évente február 23-án ünnepli a szovjet hadsereg születésnapját.

A Vörös Hadsereg ellenállása megérlelte a németek különbéke-törekvéseit. Petrográd egy csapással történő elfoglalása lehetetlenné vált. A frontra újabb és újabb szovjet csapatok érkeztek. Március közepén a Vörös Hadsereg (a Vörös Gárdával együtt) 300 000 katonát állított csatasorba.

A németek elfogadták a különbéke-ajánlatot, de súlyosabb feltételekkel álltak elő. Most már nemcsak Lengyelországot, Litvániát és Lettország egy részét, de egész Lettországot, Észtországot és Finnországot is követelték. Azt kívánták, hogy Ukrajna német vazallus állam legyen, a szovjet kormány írja alá a békét a Központi Radával, szerelje le hadseregét, flottáját és fizessen óriási összegű kártérítést Törökországnak, amely egyébként jogot kap arra, hogy birtokába vegye Karszt, Ardahánt és Batumit. A németek az új békefeltételek elküldése után is folytatták támadásukat.

Lenin álláspontjának győzelme a különbéke kérdésében
A Központi Bizottság február 23-i ülésén Lenin a Buharin-csoporttal és az őket gyakorlatilag támogató Trockij-féle irányzattal vitázva, ultimátumszerű határozottsággal kérte a békeszerződés aláírását.

E nehéz történelmi órában Sztálin, bár maga is javasolta a megegyezést a központi hatalmakkal, a Központi Bizottság ellenzéki tagjaihoz hasonlóan azt állította, hogy a szovjethatalomnak módjában áll alá nem írni a szerződést. E kijelentése megnehezítette Lenin helyzetét, és ellentétben állt Sztálin korábbi javaslatával. Lenin kénytelen volt Sztálint is megbírálni: bebizonyította, hogy a szovjethatalom kényszerhelyzetben van és létérdekei azonnali békét követelnek.

A Központi Bizottság tagjainak többsége Lenin véleményét fogadta el. Trockij nem sokkal később távozott a külügyi népbiztosi tisztségből, és hadügyi népbiztosként folytatta tevékenységét. Helyére Georgij Vasziljevics Csicserin, az addigi népbiztos-helyettes került, akit Lenin megbízható, nagy munkabírású és a nemzetközi kérdésekben széles körű ismeretekkel rendelkező politikusnak tartott. (Csicserin nem sokkal korábban tért vissza angliai fogságából, ahonnan a szovjet kormány csereakciója folytán szabadult ki.) Hivatalos megbízását csak 1918. május 30-án kapta meg, de már a breszt-litovszki béke aláírásában is vezető szerepet játszott.

A szovjet kormány új küldöttséget állított össze a szerződés megkötésére. Tagjai között Csicserin is helyet foglalt. Breszt-Litovszkba érve, a szovjet delegáció – Lenin utasításának megfelelően — kinyilatkoztatta, hogy a német támadás körülményei közepette megtagadja a békefeltételek megvitatását; a szerződést ultimátumnak tekinti, ezért aláírja a békét. Az 1918. március 3-án megkötött szerződésen a szovjet kormány részéről Csicserin aláírása szerepelt.

A breszt-litovszki békeszerződés cikkelyeinek vita nélküli elfogadásával a szovjet kormány a szerződés rabló jellegét és az aláírás kényszerűségét hangsúlyozta.1918. március 6-án Petrográdon, a Tauriai Palotában megkezdte munkáját a párt VII., rendkívüli kongresszusa. A kongresszust a breszt-litovszki béke megkötése, ezzel kapcsolatban pedig a „baloldali kommunisták” ellenzéki akciója tette szükségessé. A háborúról és a békéről szóló előadói beszédet Lenin tartotta. Rámutatott, hogy békés lélegzetvételnyi szünet nélkül a szovjetország nem képes hozzákezdeni a szocialista építéshez, és saját hadseregének kifejlesztéséhez. Lenin már ekkor felvetette a különböző rendszerű országok békés együttélésének elvét.

A kongresszus jóváhagyta a békeszerződést, a háború és béke kérdésében pedig elfogadta a Lenin által előterjesztett határozati javaslatot. Elítélte a „baloldali kommunisták” csoportjának tevékenységét, akik a moszkvai pártszervezetet is befolyásuk alá vonták, és arra kényszerítették, hogy bizalmatlanságát fejezze ki a Központi Bizottság iránt. A breszti békét és a pártkongresszus határozatait örömmel üdvözölték az elcsigázott, békére sóvárgó néptömegek.

Lenin már a VII. kongresszuson jelezte, hogy a breszt-litovszki szerződést korántsem tartja örök életűnek. És csakugyan: a németországi forradalom után, 1918. november 15-án a szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága semmissé nyilváníthatta a szerződést. A nemzetközi jogban a breszti szerződés a leggyorsabban került az elfelejtett békék közé. Lenin taktikája fényesen igazolódott.”
(idézet: – A Szovjetunió története – című könyvből)

Veszélyben a szocialista haza!
„Hogy a meggyötört, elkínzott országot megmentsük az újabb háborús megpróbáltatásoktól, vállaltuk a legnagyobb áldozatot és tudattuk a németekkel, hogy hajlandók vagyunk elfogadni békefeltételeiket. Parlamentereink február 20-án (7-én) este elindultak Rezsicából Dvinszkbe, és mindeddig nem kaptunk választ. A német kormány nyilván húzza az időt. Világos, hogy nem akar békét. A német militarizmus, a világ kapitalistáinak megbízását teljesítve, meg akarja fojtani az orosz és ukrán munkásokat és parasztokat, vissza akarja adni a földet a földbirtokosoknak, a gyárakat a bankároknak, a hatalmat a monarchiának. A német tábornokok saját „rendjüket” akarják bevezetni Petrográdban és Kievben. A Szovjetek Szocialista Köztársasága a legnagyobb veszélyben forog. Mindaddig, amíg be nem következik Németország proletariátusának felkelése és győzelme, Oroszország munkásainak és parasztjainak szent kötelessége, hogy önfeláldozóan védjék a Szovjetek Köztársaságát a burzsoá-imperialista Németország hordáival szemben. A Népbiztosok Tanácsa elrendeli: 1) Az ország minden ereje és eszköze teljesen a forradalmi honvédelem szolgálatába állítandó. 2) Minden Szovjet és minden forradalmi szervezet köteles utolsó csepp véréig védeni minden állást. 3) A vasúti szervezetek és a velük kapcsolatos Szovjetek minden erejükkel kötelesek meggátolni az ellenséget a közlekedési apparátus használatában; visszavonulás esetén szét kell rombolni a pályákat, fel kell robbantani és fel kell gyújtani a vasúti épületeket; az egész gördülőanyagot — vasúti kocsikat és mozdonyokat — haladéktalanul kelet felé, az ország belsejébe kell irányítani. 4) Az összes gabona- és általában élelmi szerkészleteket, valamint minden értékes vagyontárgyat, amit az a veszély fenyeget, hogy az ellenség kezébe juthat, feltétlenül meg kell semmisíteni; ezt a helyi Szovjetek tartoznak ellenőrizni, — személy szerint a Szovjet elnöke felelős érte. 5) Petrográd, Kiev és az új front mentén levő minden város, falu és település munkásait és parasztjait lövészárkok ásása céljából katonai szakértők vezetése alatt zászlóaljakba kell mozgósítani. 6) E zászlóaljakba vörösgárdisták felügyelete alatt besorozandó a burzsoá osztály minden munkaképes férfi és nő tagja; az ellenszegülők főbelövetnek. 7) Minden olyan kiadvány, amely a forradalmi honvédelem ellen irányul és a német burzsoázia oldalára áll, vagy pedig az imperialista hordák betörését a Szovjethatalom megdöntésére akarja felhasználni, betiltandó; e kiadványok munkaképes szerkesztőit és munkatársait lövészárkok ásására és más honvédelmi munkákra kell mozgósítani. 8) Ellenséges ügynökök, spekulánsok, fosztogatók, rablók, ellenforradalmi agitátorok, német kémek a helyszínen főbelövetnek.

Veszélyben a szocialista haza! Éljen a szocialista haza! Éljen a nemzetközi szocialista forradalom!

1918 február 21-én.                                                                                                A Népbiztosok Tanácsa
Petrográd.”
(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

 

“Harc az imperialista háborúból való kilépésért.” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Vannak történészek akik a múltat kutatják és vannak történet írók akik a történéseket egy bizonyos szempontból magyarázzák. A történelem tanárok a feltárt ismereteket oktatják, a propagandisták pedig világlátásukat sulykolják. Tárgyilagosabban: https://honvedelem.hu/cikk/fegyverszunet_kapitulacio_beke
    A világégés alakulása: https://honvedelem.hu/cikk/109833_most_vagy_soha
    Kabai Domokos Lajos írása szerint: “A folyamatot a breszt-litovszki béke zárta le, amelynek révén a németek kezére egymillió négyzetkilométernyi, vagyis több mint tíz Magyarországnyi, addigi orosz birodalmi terület került. Hogy aztán éppen Parvusz miatt történtek volna így a dolgok, vagy sem, azt bizonyára vitatni fogják a történelemben a személyiség szerepét kevésbé előtérbe helyező elméletek hívei. Mindenesetre e történet szerint a németek végül a pénzüknél voltak.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..