Májusi mámor (1919)

Magyarországon először az 1919. március 21-i szocialista forradalommal megteremtett Tanácsköztársaság nyilvánította állami ünneppé a proletár nemzetköziség napját.

A Forradalmi Kormányzótanács erre vonatkozó XXX-as számú rendeletét április 2-án ismertette a sajtó. Az újságok néhány nap múlva arról is hírt adtak, hogy az ünnepség legfőbb szervezőjének Szamuely Tibort jelölték ki, s ő „Május elsejei rendezőbizottságot” alakított, amely több ülést is tartott. Magyarországon, a földkerekség akkor második szocialista államában, az Európa-szerte tapasztalható forradalmi fellendülés időszakában méltóképpen kívánták megünnepelni ezt a napot. írókat, költőket, színpadi szerzőket, festőket, szobrászokat, grafikusokat, színművészeket, zeneszerzőket, kórusokat, zenekarokat kértek fel arra, hogy működjenek közre az ünnepség fényének emelésében. A Vasárnapi Újság április 27-i számában látható Zádor István rajza a Keleti pályaudvar melletti Tattersall hatalmas terméről, ahol a képzőművészek a nemzetközi munkásmozgalom vezető személyeiről készítették szobraikat, valamint egyéb olyan művészi alkotásokat, amelyeket Budapest terein, utcáin vagy a Városligetben állítottak fel május elsején. Pór Bertalan a Magyar Nemzet 1969. május 1-i számában idézett érdekes részleteket a képzőművészek akkori munkájáról. Az utcai plakátok közül különösen Biró Mihály híres kalapácsos emberének felhasználásával készült plakátja és Steiner Rezső műve, egy láncait széttépő férfialak keltette fel a figyelmet.
Az előző három évtizeddel szemben most nemcsak a munkáslapok, hanem az egész magyar sajtó méltatja május elseje jelentőségét. A Vörös Újságban Révai József ünnepi cikke, az Építőmunkásban Szakasits Árpádé látott napvilágot. Ezúttal is Biró Mihály illusztrálta a május elsejei emléklapot, amelyben Várnai Zseni és Gyagyovszky Emil versein kívül a munkásság vezetői, Kun Béla, Pogány József, Böhm Vilmos, Rónai Zoltán, Kunfi Zsigmond, Lukács György értékelték, magyarázták sokoldalúan a megmozdulás jelentőségét.


Ismert és névtelen költők serege jelentkezett a fővárosi és vidéki sajtó hasábjain a proletárdiktatúra májusát ünneplő művekkel. Egyes írásokat, mint például Somlyó Zoltán Májusi kalapács, Várnai Zseni Vörös május, Gyagyovszky Emil Hát itt vagyunk !…, Sándor György Májusi toborzó című versét, valamint az Internacionálé szövegét nagy példányszámban röplapokon is terjesztették. A Közoktatásügyi Népbiztosság irodalmi osztályának vezetője, Balázs Béla élvonalbeli színpadi szerzőket, Molnár Ferencet, Heltai Jenőt, Szomory Dezsőt, Bródy Sándort és Hajós Sándort kérte fel, hogy írjanak a Május elsejére rövid alkalmi darabokat, de közülük csak Bródy Sándor készült el a művével. Május elsején mutatták be Karinthy Frigyes „Vérmező” című darabját, amely 1910-ben írt Martinovits című költeményének dramatizált változata volt.
Az első ünnepi cikkek, versek már néhány nappal május elseje előtt napvilágot láttak. Az Ifjú Proletár című újságban annak alapítója és szerkesztője, Lékai János (1896—1925) április 27-én adta közre „Új Május felé” című vezércikkét. Lékai János, aki serdülő éveitől kezdve részt vett a baloldali mozgalmakban, először a Galilei Körben, majd 1917-től az illegális antimilitarista mozgalomban, a forradalmi fiatalság a maga hivatott vezérének tekintette: az 1918. október 31-i forradalom napján a tömeg szabadította ki a börtönből. Rövidesen a kommunista ifjúsági mozgalom egyik elindítója lett. Kezdetben expresszionista hatásokat tükröző irodalmi tevékenysége 1919 után főként amerikai emigrációjában bontakozott ki.„Új Május felé” című cikkében többek között így írt: „A májusi új vörös szelek végigsöprik a burzsujok szalonjait. Most reszketve lapulnak álszakszervezeti igazolványaikkal páncélszekrényeik mellé… Ez az élet a mienk. Ez a május legyen az igazi vörös május. A diadalmas május. Lázongásaink valóságba szökkentették eszméinket, melyeket börtönbe lehetett dugni. Le lehetett tagadni — de megölni nem lehetett soha. . . A keletről jött forradalom diadalmasan halad nyugat felé… Felujjonganak a vörös mezők. Hahó! Diadalmasan visszük a te zászlódat, vörös május.”Az első szabad május emléke szinte valamennyi résztvevőben felejthetetlen élményként rögződött. Lékai János hat esztendővel később már az Egyesült Államokban, a szerkesztése alatti Új Előre című magyar nyelvű kommunista lap hasábjain az alábbi tárcában elevenítette fel az 1919-es tüntetés néhány jellemző mozzanatát.

Lékai János
MÁJUSI EMLÉKEK
(Budapest, 1919)
A dallam átviharzott a reggelen.
Trara-ra-ra — visszhangzott a város.
A burzsujok kinyitották ablakaikat. A mama elkeseredetten felkiáltott: „Még aludni sem lehet!”
Hiszen még csak hét óra volt s a burzsuj-mamák ilyenkor illatos hálószobájukban, finom csipkeágyneműk között még legédesebb álmukat alusszák.
De minden hiába, a proletárok korán kelnek. Ma ünnep van. Május elseje. Kék az ég, zászlók lobognak. A város vörösbe öltözött. A város ünnepel. A város ujjong.
A dallam újra kopogtat az ablakokon.
Kürtösök járják a várost. Felharsan északon, keleten, nyugaton és délen: Trara-tra-ra…
„Jaj, de undok ez a dallam” — morogja a burzsuj, halántékán kidagadnak az erek, keze megrándul, mintha a tisztán csengő dal nyakát akarná kitekerni.
De nem lehet.
Először csak egy magányos kürtből tör fel a dallam, majd egyre több és több csatlakozik hozzá. A proletárok ünneplőbe öltöztek. Fiatal munkások és munkásnők, asszonyok és gyerekek tódulnak ki a házak kapuin. Kis csoportokba verődnek. Valaki vörös zászlót emel magasba.
És mindenfelől felhangzik az ének:
Rabságunknak vége már…”
Mintha szárnyai lennének, mintha felnyílnának a zsilipek és a patakocskák mennydörgő vízesésekké nőnek, úgy zúgott, dagadt, áradt az ének:
Ez a harc lesz a végső!”
„Ez az éneklés az idegeimre megy, csukd be már az ablakot!” — jajdult fel a burzsuj-mama. Aszpirint vett be, és hideg vizes borogatást rakott a fejére.
De az aszpirin nem segített.
Szélesen hömpölygött a tömeg. Vörös zászlók lebegtek a szélben. A föld megrendült. A levegő megreszketett, az ének szállt az ég felé.
Vöröskatonák jöttek. Mellük feszült. Erős kézzel fogták a fegyvert.
Egy-kettő — egy-kettő.
A trombita harsogott.
„Ennek a lármának sose lesz vége…” — zúgolódott a burzsuj.
*
A Szigeten vidáman pezsgett az élet. Hevenyében összeácsolt színpadokon énekesek és énekesnők szórakoztatták a proletárokat. Proletárgyerekek kacagtak a színészek mókáin. Azután lepényevés, zsákfutás, hinta, ringlispíl és még sok-sok vidám tréfa következett. Majd komoly színdarabokra is sor került, a zenészek pedig csodálatosan szép hangversenyekkel ringatták el a közönséget. Sok-sok ezernyi emberáradat. Szolgálatkész proletárok hordták a frissítőket elvtársaiknak. Senki sem ivott szeszes italt, mégis mindenki mámoros volt.
Munkásifjak ezrei vándoroltak a sportpályára. Valaki az Ifjúsági Internacionálé nevében beszélt. És az éneklők szíve hevesebben dobbant, arra gondoltak, hogy a földkerekségen mindenütt élnek ifjú proletárok, akik ugyanazt érzik, mint ők.
Énekelnek és fiatalok, mindannyian harcolni akarnak és sápadt orcájuk kipirul, kezük ökölbe szorul, arra gondolva, hogy még odaadóbban kell küzdeniük, egyre magasabbra emelniök a zászlót, a vörös zászlót.
Fegyverbe! — Fegyverbe!”A karok egymásba fonódnak.
Erős, ütemes léptekkel megindulnak a város, a vörös város felé. Az ünneplő város felé.
Zászlók.
Marx-, Engels-, Lenin-szobrok. Óriásiak. Túlnőnek a volt burzsujpalotákon. Mindenfelé ötágú csillagok. Sarló és kalapács.
A hegy vörös.
A házak fellángolnak.
Hirtelen rakéták röppennek, lángbetűket festve az égre: „Éljen a proletariátus diktatúrája!”
A munkásifjúság menetel. Az ének zeng.
És ahogy vonulnak, feszesen, katonásan, a vidám új hadsereg, megremegnek a házak.
Reszkess, burzsuj. ..!”
A burzsuj-mama: „Tüntetnek ezek a taknyos inaskölykök.”
„Még egy aszpirint!”
Reszkess, burzsuj!”
A vöröskatonák.
Elindultak — megvédeni a vörös várost. Csak akarni kellett. Sikerült.
Vöröskatonák meneteltek.
Az ének erősödött, az ének áradt, az ének visszhangzott.
Rabságunknak vége már…”
*
A burzsuj bevágta az ablakot.
„Ez az undok rikácsolás!”
A burzsuj-mama még egy aszpirint kért.
„Mikor rúghatom már ki végre ezt a kibírhatatlan népséget?”
A proletár megkönnyebbülten sóhajtott fel a szép lakásban.

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

PayPal - The safer, easier way to pay online!

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

 

“Májusi mámor (1919)” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. A prostituálódott országunkban a Május elseje is az úri rendek értékrendje szerinti helyre került.
    Mára mindent rákentek, aminek semmi köze hozzá, még az egyház is kezdi kisajátítani, nem elég neki egy hónapra egy katolikus ünnep, ez a mi ünnepünk is kell nekik.
    Szerte a neten telefröcsögik az illuminátusi renddel, ami persze hogy igaz, épp május elsején alakult, de szerintem sok más dolog is alakult május elsején, sőt, sok ember is született ezen a napon, mégsem azonosítják őket az illuminátussal. De a mi Május elsejénk, az bűnös!
    Hát én azt mondom: akárki leszólhatja, megtagadhatja – mint ahogy sajnos a “sajátjaink” közül sokan meg is tették -, ez az ünnep akkor is a miénk, a dolgozóké, akik a saját puszta kezünkkel keressük a napi betevőt.
    Most kicsi morbid a helyzet, mert lényegében munkásosztály nélküli Munka Ünnepe lett, az emberek pecáznak, söröznek, kirándulnak, ami nagyon jó, és pozitív dolog.
    De az emlékezet!
    A rendszer célja épp az emlékezet lenullázása.
    Semmi sem nagyobb ellensége ennek a rendszernek, mint az emlékező ember, akiről lepattan a média dömping, amely ránk zúdul minden oldalról. Mert május elsején jól megfigyelhetően teljesen összezár a kormány, és az ellenzék sajtója, és beállnak a diktátorozásba kicsit, mert nekik ettől jobb! A maximum, amit ilyenkor kaphatunk pld. egy Indextől, az a retro, de ezzel kész a dolog részükről. Úgy tesznek, mintha mindenki 1990 után született volna!
    Az emlékezet, ember, emlékez, és NE IGYÁL VELÜK!

    1. “Semmi sem nagyobb ellensége ennek a rendszernek, mint az emlékező ember, akiről lepattan a média dömping, amely ránk zúdul minden oldalról. ”
      Sajnos egyre kevesebben vagyunk!!

  2. Ugyan nem ehhez a cikkhez tartozik, de az alábbi videóban 40:09-től érdekes dolog hangzik el Kádár Jánosról.

    Admin:

    “…neveket nem mondanék…” – mondja a mesélős kedvű Bogár.

    ’81 – ben még Gorbacsov sehol sem volt!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..